[1929]
Sietek, pár percem van. De nem azért, ahogy gondolod – csend és figyelem van, mosoly az ajkakon, nem volt egy hangos szó. Pár nap múlva a családom lemegy a Balaton mellé, én Pesten maradok.
Valami úgy dagad bennem, úgy ugrál a mellemben, én nem tudom, hogy beszéljek, úgy szégyellem magam, én eddig író voltam – ha írtam, levelet is, mindig komponáltam, vigyáztam, most mintha a Te kezed vezetné a tollam – olyan furcsa ez, nézd a stílusod! nem érzed? talán még az írásom is hasonlít a Tiédhez.
Rettenetesen szeretlek, mit szólsz hozzá? Mint a mennydörgős mennykő, úgy vágott főbe az a furcsa lehetetlen feltevés, hogy talán… talán… Te is –
Rémes. Hm? Mi?
Hogy mi lesz?
Az elejét látom. Csak a közepét nem látom, a végét is látom. Iskolában fogják tanítani a mi dolgunkat, fiam, az a gyanúm. Érettségi tétel leszünk.
„Kérem, Schwarz, beszéljen valamit Karinthy és G… legendás ügyéről. Hát, kérem. Talán a bécsi levelekből valamit.”
Hopp – vigyázni kell. Te drága.
Mitől görbült le a szád? Hű vagyok
K