Pest, 1874. augusztus 24.
Édes Vidor!
Szomorúan merengek el a múltunkon, és aggódva nézek jövőnk elé. A szeretet, tisztelet, hála és megszokás, mely hozzád köti lelkemet, mindig vonzóbbnak, szebbnek láttatja frigyünket, ha távol vagyunk egymástól, mint mikor együtt vagyunk, és közelről érzem hidegségedet, mely engem megfagyaszt. Erre, tudom, azt mondod, és tán igazad is van, hogy eleget égtem már, tegyek eleget kötelességemnek, és viseljem sorsomat; de milyen jövő, milyen élet lesz ez a valóságban, Vidor?
Ha eddig, míg lelkem kezedben volt, idomítottad volna, ha lett volna erőd és gyöngédséged hozzá, ha addig, míg valóban nem volt más gondolatom, mint Te és szerepeim, nem tudtunk boldogulni.
Milyen együttéletet remélhetünk most, mikor én egy öntudatos, elenned elkövetett szentségtörést vinnék új egyesülésünkbe? Te nem tudtál megbocsátani, elfeledni, velem nem éreztetni oly bűnt, melyet nem ellened követtem el, és amelyet majdnem öntudatlanul vétettem, s inkább szerencsétlen voltam, mint bűnös, folytonosan hideg és szemrehányó hangon beszéltél hozzám, mindig csak megaláznom kellett magamat, végre aztán közönyöd elviselhetetlen volt! Jött egy ember, aki előtt ember számot tettem, aki úgy beszélt velem, hogy soha nem kellett éreznem, hogy kevesebb vagyok, mint más nők, lelkesen és tisztelettel beszélt hozzám, és meghódított. De most nem is azt akartam elmondani.
Ámbár ez ne fájjon neked, édes Vidor, hisz Téged is hány kedves, szelíd, szép leányka meghódított, kik mind igen nagyon különböztek tőlem.
Most utolsó találkozásunkról akarnék egyet-mást mondani. Oh, édes Vidor, az a hang, melyen akkor beszéltünk, nem ígér boldog együttlétet! Azt mondtad, hogy valóban kezded belátni, hogy nem vagy a boldog házasélethez kellő tulajdonokkal felruházva, hogy úgy minden két hétben találkozni asszonnyal volna ideád, és ez kielégítőnek tetszik neked, Vidor? Valóban elgondolva ezeket, kezdem magam kevésbé kárhoztatni viszonyunk felbomlásáért, mert oly ellentétek vagyunk, kik soha nem érthetik meg egymást. Az én szellememet a te közönyöd ki nem elégítheti.
Én el tudok lenni anélkül, Vidor, amiért meg neked csakis Asszony kell. Ez a mi szerencsétlenségünk, édes Vidor, aminek egyikünk sem oka. Gondolkozz, édes, egy kevéssé, és közöld velem gondolataidat, kérlek.
Aztán szintén nagyon kérlek, menj fel Bodor Pálnéhoz, sokszor csókolom és üdvözlöm, és kérdeztetem, nem kapta-e meg levelemet, egy nagy borítékban volt, és ajánlott, vagy hat arcképpel. Ha megkapta, kérem szépen, adja tudtomra, ha nem, hát keresni kell.
Menj fel, Vidor, többször Bodorékhoz, hiszen nagyon jól találod ott magadat.
És most az Isten áldjon meg, légy vidám, élj kellemesen, a világ senki kedvéért meg nem változik.
Isten veled
Mari.
Sándor-u. 10. ajtó 1.
Fehérváryné asszonyt kéretem, írjon rögtön, megtartja-e a ruhát vagy nem, ha nem, tüstént küldje vissza azt a kis díszt, minden nap jönnek érte a nyakamra! Miért nem is küldte még el, úgy megkértem levelemben.