Balassagyarmat, 1872. június 22.
Kedves Ilonkám!
(Engedje meg, hogy még egyszer így szólítsam meg, mert az egyszer elfoglalt tért nagyon nehéz elhagyni.)
Tegnapi modorát, mely meglehetősen hideg volt, tekintetbe véve, sajátszerű kérdése mellé, hogy nyilatkozzam, vajon nincsenek-e terhemre ezek a mi viselt dolgaink, miután direkt szárazsággal meghagyta előbb minden kommentár nélkül, hogy a leveleit küldjem vissza, kétségtelenné teszi azt, hogy kegyednek már minden bizalmát elvesztettem, hogy szokott finom tapintatával, melyet valóban el is vártam nemes jellemétől, adja tudtomra, miszerint kegyednek vannak azok terhére.
Azért nem adtam egyenes választ rögtön, mert gondolkozni kívántam, mit akart ezzel mondani. Most már tudom. Meghányva a körülményeket, a széles világon csak a fennebbi magyarázat passzol tegnapi eljárására.
Őszinte köszönettel tartozom kíméletességéért, de annyi sokat mégsem vártam, hogy olyan alakban fogja a szakítást velem tudatni, mely még úgy is tűnhetett volna fel, mintha én akartam volna szakítani. Nagy áldozat volt ez kegyedtől a női hiúság rovására, de meg is termette gyümölcseit, mert ha őszintén, forrón szerettem addig, míg enyémnek tarthattam, most, mikor haragudnom kellene kegyedre, lehetetlenné válik az ezen tettével elárult szellemi fensősége miatt, mely kegyedet – esküszöm – előttem a világ legnemesebb lelkű hölgyévé emelte.
Nekem ugyan nyíltan is elmondhatta volna… én minden szemrehányás nélkül fogadtam volna szavait, mert tudom azt, hogy az érzelmeket nem lehet erőszakolni… megszűntek… nem léteznek, az nem kortesbor, hogy utalványt lehetne kérni belőlük még egy akóra… Egyedül az Isten a hibás, aki elfelejtette tőlem megkérdezni, hogy a Mauks Ilona szívét hogy alkossa meg „extra”. Én persze tudtam volna neki instructiót adni…
Kegyed úgy cselekedett, amint kellett. Kövesse nemes jó szívét, melynek szerelmére oly büszke voltam, s ne vegye el tőlem azon hitet, hogy abban nekem ezentúl is jut egy kis hely, úgy mint barátjának.
Tömérdeket kellene még írni, hogy előtörő eszméimet s szomorú elragadtatásomat nemes viselete felett közöljem, s hogy másrészt leírjam a leverő hatást, mely egész súlyával ért, de az indító ok, amiért leírnám, jelen levelemmel megszűnvén, az nem lenne egyéb, mint émelygős líra, miben nem akarom utánozni a boldogtalan szerelem ripőkjeit, kik még egyszer leborulnak a kedves lábaihoz esedezni egy körömfeketényi szerelemért… mert különben beleugranak a Duna borzalmas habjaiba.
Én nem ugrom a Dunába, és nem kérek olyat, amit nem adhat… Sőt magának joga is van elvárni tőlem, hogy féléves barátságunkat és komoly szerelmünket (már ti. ha a kegyedé is komoly volt), mely azért volt szép, mert nem volt benne egy parányi hazugság sem, egy parányi önzés sem, mely csak félig volna szerelem… félig kegyelet, félig imádság (már értem a magamét), mondom, joga van elvárni, hogy azt a végén ne tegyem nevetségessé holmi ízetlen jeremiádokkal.
Milyen nagy gondolat az… hogy… szerettük egymást… azután elfelejtettük egymást, de azért mindig nagyobbak lettünk egymás szemében!
Én szeretem az ilyen nagy gondolatokat beleírni a világ folyásának lapjaira. Ne kívánja hát tőlem, hogy áldozatul hozzam büszkeségemet…
Ezentúl bezáródtak szíveink, s amelyikében bánat, fájdalom maradt… hadd legyen az ott. Minek azzal előrukkolni a másik mulattatására? Ne tudjon arról a másik. A lehetetlenségeket nem lágyítja meg semmi.
Hanem arról az egyről biztosítom, hogy keserűség egy cseppnyi sem maradt meg szívemben kegyed iránt, kivel sohasem szűnik meg rokonszenvezni, s kit folytonosan a sírig tisztelni fog
Mikszáth Kálmán
Leveleit nem küldhetem ma, mivel Balásnál maradtam éjszakára, s csak a Bánk bán előadása után készülök hazamenni este vagy meglehet, holnap reggel. Egy pár nap múlva, illetve hétfőig zicher el-elküldöm, mert nem akarom visszaérkeztemig minduntalan kitenni ama alaptalan félelmeknek, miket ezen levelek végett táplál.