Linz, 1921. július 3. este 7-kor
Lőrinc, édes, drága Barátom, Kedvesem!
Ami szeretetet, gyöngédséget, jóságot, melegséget egy levélben ki lehet fejezni, azt szeretném mind belezárni ebbe a néhány sorba. Tudom, hogy nem sikerül mindent úgy megírnom, amint szeretném, hiszen ez azoknak sem sikerül mindig, akik tudnak írni. Édes Szívem, adja maga is hozzá, amit szóba és papirosba belé tud képzelni! Még ez sem lesz elég, olyan kimondhatatlanul, elképzelhetetlenül, végtelenül szeretem magát, és annyi gondom van Maga miatt. – Egy linzi hotelszobában írom ezt a levelet. Most érkeztem meg. Azt hiszem, 10 órára készen leszek mindennel, postára tehetem a Maga leveleivel egyidejűleg, és elővehetem a morfiumosüveget és fecskendőt, amelynek a kedvéért idejöttem. Bocsásson meg, édes Barátom, hogy ilyen összevissza írok: nagyon izgatott vagyok, és rettenetesen félek. Már nagyon régóta készülök erre. A tavasszal is ez volt az oka, hogy a leveleimet visszakértem. Csak persze nem megy könnyen. Terminusokat, ürügyeket, kibúvókat kerestem és találtam. De most már semmi kibúvóm, semmi ürügyem nincs tovább élni. Ne kérdezze az okát, kedvesem, senkitől. Ez a lelki csőd az előttem volt három-négy generáció életének a következménye talán. Amit ebből mások meglátnak, megláthatnak, az csupa felületes, hamis, hazug külsőség.
Én magam sem tudnám egészen megmagyarázni, csak annyit mondhatok, hogy semmi szükségességét, hasznosságát, célját, értelmét nem látom az életemnek. Semmi sincs benne, amit érdemes lenne folytatni. De nem is bírnám. Hát hagyjuk ezt!
Kedves jó Lőrincem, tudom, Magának bánatot okozok, és talán sokáig fogja hiányomat érezni. Talán, ha magánál lehettem volna, próbálnék még vesződni. De ez is csak olyan rossz lenne, mert lekötné a Maga fiatal éveit egy olyan érzésnek, amit nem lehet végig kiélni. Istenem, ha tudnék hinni, mint gyermekkoromban, hogy az ember tovább is segítheti, vigyázhatja, akiket szeretett: boldogan halnék meg! Kedvesem, Drágám, vigyázzon maga magára: az érzéseire, tisztaságára, ízlésére, egészségére! Akármilyen lesz is az élete, ne engedje magán a dacot, keserűséget úrrá lenni. Édes, pelyhes Bimbóm, legyen derűs, vidám! – A leveleit szívből köszönöm. Ezerszer elolvastam, összecsókoltam minden betűjét. – Ha szüksége lenne miattam valakire, akinek mindent elmondhatna, forduljon Babitshoz. Ő – azt hiszem – szereti Magát, és én is nagyon tisztelem. De a leveleimet ne mutassa meg neki sem. Én ugyan büszke vagyok rá, hogy magát szerethettem, de félek, hogy másokra groteszkül hat nagyon az én ügyetlen írásom. Most megint olvastam a leveleit, Szívem, és egy félreértésre jöttem rá. Egyikben azt írta a verseiről, hogy azok nagyon modernek és egyúttal régiek is. Én a modern szót véletlenül mindig modorosnak olvastam. Persze, Magának méltán furcsa lehetett, hogy én aztán megvédelmezni akartam verseit a modorosság vádjával szemben! Isten vele, drága jó barátom, kérem, ne vessen meg! Nagyon sokat kínlódtam, nem könnyelműségből teszem! Most bedobom a leveleket, aztán amíg csak tudok, Magára fogok gondolni. Isten vele. Szeretem, szeretem, szeretem… –
Júlia
[oldalt ceruzával] 4-én. Rémes volt tegnap, nem bírtam megtenni. Most már egészen nyugodt vagyok. Isten vele!