Rodostó, 28. július 1726.
Semmi panaszom nem lehet, mert a kéd levelei jőnek s mennek a kezemhez, de némelyek olyan kurták, hogy alig kezdem olvasni, csak a végire jutok. Olyan leveleket veszek, hogy azt akarnám, csak két szóból állana, mert unadalmas. De a kéd levelei jó ízűek, csaknem megehetném a papirost is. Tudja kéd mitől vagyon az, attól, hogy szeretjük egymást, és a kedves embernek a levele kedves. De még attól is vagyon, hogy kéd jól tudja a maga gondolatit leírni, és a csekély dolgot is úgy fel tudja öltöztetni, hogy nagynak látszik, és tetszik; mások pedig a nagy vagy hasznos dolgot ízetlenné teszik, és kelletlen kell olvasni. Azt megvallom, édes néném, hogy ha olyan természetű volnál, mint sokan vannak, nem sok papirosat vennék a levélírásra, mert azt nem szenvedhetem, mikor látom, némely asszonyokat úgy írni az uroknak vagy attyafioknak, mintha valamely ítélőmesternek vagy püspöknek írnának, ha egyébképen nyájasok is, de a levélben reá akarják magokat tartani, mintha a nyájas és tréfás levélhez nem kívántatnék az ész. Szeretném az olyanoknak megmutatni a kéd leveleit, megtanulhatnák azokból, hogy miben áll a nyájassággal és ésszel írott levél, az én leveleimről nem is szólok, mert már kéd azokhoz szokott; csak jóknak találja kéd. Én sem kívánok egyebet.
Mi az utolsó levelemtől fogvást bémentünk volt a városba, mert a rút idők béhajtottak, és a vászon házainkot meglyugatták, de tegnap ismét más ellenség hajta ide bennünket a táborban, aki előtt a Dárius hada is elszaladott volna. Jaj édes néném, micsoda rút nyavalya az pestis. Ma jól lenni, holnap meghalni, éppen nem vígasságra való állapot. Nem tudom, ki hozta közinkben azt a nyavalyát, de bár ott maradott volna, ahonnét jött, mert más sok nyavalyák vannak olyanok, amelyek idővel hatnak el más országokra. Példának okáért, azt tartják, hogy a himlőt a szarracénusok hozták Europában. Azt a nyavalyát Amérikában a vad emberek csak azoltátol fogvást üsmerik, amiolta az európaiak hozájok járnak, a pedig nem régi dolog; hát édes néném, az az ízetlen nyavalya, amelyet mi francia nyavalyának hívunk, és amelyet hála a mi egészséges erdélyieinknek, nem üsmerünk, aztot más messze való tartományokban nem üsmerik, Spanyolországban pedig oly közönséges* az a nyavalya, hogy egy úri asszony semminek tartja mindennek megmondani, hogy rajta vagyon az a nyavalya, mint nálunk azt mondani, hogy fáj a feje; de mi szükség nyavalyáról beszélleni, másról beszéljünk; de amit akarok mondani, énnekem a sem örvendetes dolog, mert a kis özvegy Susi csak készül, és valamennyi portékáját látom, hogy a ládában tészi, mintha annyi kést verne a szívemben. Tudom, hogy kéd azon nem törődik, a kéd kegyetlen szokása szerént, de legalább egy kevéssé szánjon kéd, ha nem bánja is. Én eleget vagyok azon, hogy megmarasszam, gondolom, hogy talán a szíve is azt tanácsolja néki, de az elméjit nem nyerhetem meg, mert a szeme hozzászokott tele ládákot látni, az urának pedig az erszénye sokkal kövérebb volt, mint az enyim, ő ha engemet cirokál is, de jövendőre néz; az ezer aranyat, amelyet hadtak néki, félti, hogy idő előtt el ne keljen. Tudja, hogy én ahhoz semmit sem tehetek, látja, hogy minden szerencsém, jószágom jégre vagyon építve, azért nem a szívtől, hanem az elmétől kér tanácsot, mit szólhatok ez ellen; mert a bizonyos, hogy az okosság jobb tanácsot ád nékünk, mint a szívünk. Mert a szív csak a jelen valót suhajtja, az okosság pedig az jövendőről is gondolkodik; a mi mostani állapotunkban pedig arról igen kell gondolkodnunk, és nekünk bújdosóknak inkább, mint másoknak, kik jószágokban fülelnek, amelyeket csak a halál veszi el tőllök, és így semmit sem szólhatok a Susi szándéka ellen. Mert amint a francia példabeszéd mondja, kinek-kinek kell tudni, hogy mi fő a fazakában, az én fazakamban pedig semmi hazamenetelre való reménségem nem fő. Miért kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségin kívül az enyimet is viselje. Még eddig ezt a mondást nem ízelítettem meg, hogy végy el engem, te szegény, ketten leszünk szegények, akiknek tetszik, kövessék, nem bánom, de mások se bánják, ha nem követem. Édes néném, engedd meg, hadd végezem el ezt a levelet, mert olyan meleg vagyon, hogy attól félek, a nap ma fel ne gyújtsa a sátoromat; a házban pedig hűvösebb lévén, énnekem hosszabb választ írhatunk, édes néném, vigyázunk arra a drága egésségre.