Gozsdu Elek*
  Weisz Annához (157.)**

Temesvár, 1915. április 10.

Ennek a levélnek azt a címet kellene adnom: Levél a levelekről…

 

Nagyságos asszony!

Ennek a levélnek azt a címet kellene adnom: Levél a levelekről – helyesebben: Levél a leveleimről.

Nem tudom, hogy 1914. december 25-től a mai napig hány levelet írtam magának. A feladó-vetinek száma szerint – noha néhány levelet jóformán az induló gyorsvonatba kellett bedobatnom, és így vetineket nem kaphattam, mégis azt hiszem, hogy legalább száz levél jutott a kezeihez. Egymás után száz levél! Egy kicsit sok! Még a szorgalmas levélíró – Mirabeau,* Honoré-Gabriel de Riqueti – a nagyfejű l'ami des hommes* sem írt annyi levelet Sophie de Monnier-nek,* mint én magának. Különös eset ez! Az én leveleim afféle magánbeszélgetések, amelyekre „minden” időben alig kaptam választ, és alig érintett valami, ami a visszhangra emlékeztet. A válaszai rendesen nyílt levelezőlapokon érkeztek, és csak életjeltermészetűek lehettek. Ne értsen félre – én nem panaszkodom, mert minden engem érdeklő embert úgy veszek, amint van, és az apró emberi és így érthető egyéni sajátságokat – habár egy kicsit keményebben érintenek – szívesen elnézem. Ennek a felfogásomnak megfelelően sohasem bántott az, ha maga nem írt nekem… nem volt mondanivalója, és nem írt.

De hát miért írtam én tele azt a sok, talán túlzottan sok levélpapirost? Valami muzsikaféle van a lelkemben, és ez énekelni késztet, valamiféle melódiák – gondolat-melódiák, érzés-melódiák – hullámzanak a lelkemben, és ahelyett hogy elbeszéléseket írnék, vagy színdarabokat írnék, íme, leveleket írok magának, és apró ezüstpénzre váltom a csekély, nagyon csekély lelki vagyonomat. Miért írtam magának!? Van ebben a lelki hullámzásban valami különös varázs. A gondolat, az érzés közlésének, az érdektelen gondolat érintésének a tiszta, isteni varázsa! Ennek az isteni varázsnak egyik fő feltétele az, hogy legyen valaki, aki figyel, aki érdeklődik, vagy akiről föltételezni lehet, hogy érdeklődéssel figyel. A mi első találkozásunk alkalmával már észrevettem, hogy maga szeret figyelni… és így – ha jól emlékszem, egy késő október délutánján – beléptünk az Oscar Wilde aranyszobájába… és ott éreztem meg, hogy maga figyelni és lelkesedni tud. Nem…

Gozsdu Elek




Hátra Kezdőlap Előre