Vargyai Gyula

A biatorbágyi merénylet

Merénylet a merénylet ellen





HADTÖRTÉNELMI LEVÉLTÁRI KIADVÁNYOK

Sorozatszerkesztő dr. Szijj Jolán

Paktum Nyomdaipari Társaság
Budapest, 2002.


© Vargyai Gyula
Kiadja
© Hadtörténelmi Levéltár
Felelős kiadó dr. Szijj Jolán igazgató
© Paktum Nyomdaipari Társaság
Felelős vezető Tölgyesi Tibor
ISBN 963 204 150 X
ISSN 1 417 9598

Minden jog fenntartva. Sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés,
nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag a szerző,
a Hadtörténelmi Levéltár és a Paktum írásbeli hozzájárulásával.

A kötet megjelenését támogatta
a Hadtörténeti Intézet és Múzeum
és a „Múlttal a Jövőért” Alapítvány


Tartalom

Ajánlás


Előszó


I.
válság „útkeresésekkel”


II.
a viaduktnál történt


III.
Matuska rossz bonviván volt Torbágyon,
viszont egy grandguignol főszereplője a bécsi rendőrségen”


IV.
Matuska a bíróságok előtt


V.
Matuska, az Anschluss és a kormányzó


VI.
A per helye az újkori magyar igazságszolgáltatás történetében


VII.
és néhány következtetés


Melléklet


Jegyzetek





Ajánlás


A szerző több helyszínt rekonstruált. A torbágyit, a bécsit, a budapestit. No, meg az ausztriait és a németországit.

Az indíték felderítése eltért a nyomozást végzők „bravúros” teljesítményétől, amikor ezek egyedüli tettest láttak Matuska Szilveszterben. Motivációt pedig nem találtak. A könyv szerzője viszont – úgy tűnik – sikerrel vágta át a gordiusi csomók halmazát.

A harmincas évek eleje magyar társadalmának szinte egészét felkavaró bűncselekmény társtetteseit, bűntársait is eredménnyel kereste.

A motívumot pedig a bethleni konszolidáció kifulladását kihasználni kívánók cselekvés-kényszerében találta meg.

Merénylet a merénylet ellen. Utóbbiban a szándék klasszikus, előbbiben a gondatlanság többször is nagyon tudatos.

A politikai rendszert szélsőjobbról megdönteni készülők tervei és ezek megvalósításai 1931-ben még nem a mélypontokat jelezték. Ezeket 1938 és 1945 között könnyebben elérhettük. Persze: Torbágy nem volt csupán „üzemi baleset”, de 1931 mégis kontinuitást jelez. Főleg azzal, ami 1944. október 15–16-án szakadt az országra. Ezt az ívet pedig alátámasztja a résztvevők intellektualitásának szinte teljes hiánya.

Minden kérdésre nem kap választ az olvasó. Ám jóval többre, mint amit eddig akár meg sem lehetett fogalmazni.

A szerző Horatiusnak tett eleget – kilenc évig rejtegesd, amit írtál –, amikor publikálja kéziratát.

Világosabb lett a Matuska-alagútban, már többet láthatunk belőle.

Az pedig akár autonóm módon is üdvözlendő, hogy az ELTE professzorának könyvét a Hadtörténelmi Levéltár adja ki.

Dr. Fehér József
HM közigazgatási államtitkár







Előszó


A modern történettudománynak kevésbé Matuskát, azokat kell inkább vallatóra fognia, akik vallatták a biatorbágyi merénylőt: rendőröket, csendőröket, vizsgálóbírókat, ügyészeket és tanácselnököket. És nemcsak Magyarországon.

Az ő „kérdéseik” és „következtetéseik” a fontosabbak, nem Matuska válaszai. Matuskáéi csak akkor, ha nem kaptak figyelmet.

Matuska Szilveszter, aki – némi habozás után – az egyedüli tettes szerepét elvállalta és az őt felelősségre vonó bíróságok előtt monodrámát alakított, (inkább jól, mint közepesen) nyilvánvaló bűntársai mellé újabbakat is kapott. Bűnsegédeket, akik tettestársait eltüntették, őt magát pedig megtették annak, aminek az ellenkezőjét nem is kellett volna bizonyítaniok: egyedüli tettesnek.

Miért és hogyan?

A választ erre keressük.

Nem krimit írtunk, hanem egy krimi történetét.

Az utazás, amelyre az olvasót meghívjuk, kényelmetlen. Kizökkent menetrendekkel, (a szó valóságos értelmében is) bizonytalan váltóállításokkal, határállomásokkal. Olykor megtört időrenddel.

Volt-e értelme e sajátos társasutazásnak – erre csak az olvasó adhat választ.

Budapest, 2001. május végén

A szerző







I.
…válság „útkeresésekkel”


A biatorbágyi viaduktnál 1931. szeptember 13-ára virradó éjjel végrehajtott robbantást mindössze hetek választották el a több, mint tíz évig hivatalban volt miniszterelnök lemondásától és egy új kormány kinevezésétől.

A két gróf, Bethlen távozása és Károlyi Gyula érkezése persze csak folyamatok végeredménye volt: az országot – késéssel – elért világgazdasági válság pénzügyi és politikai követelményei szétzilálták a vérengző ellenforradalmat váltó konszolidációt, ennek gazdasági feltételeit és érintették politikai struktúráját is.

Azok az erők, amelyeket Bethlen 1921 után a perifériákra vagy azokon túlra szorított, ám még inkább csak semlegesített, ismét feltűntek – erősebben, mint védelembe kényszerülésükkor, ám 1919-20-hoz képest gyengébben.

Úgy tűnt, hogy a távozó kormányfő, a Gazda sokszor megcsodált, olykor meg is csodáltatott taktikai felkészültségét is kikezdte, rutinná módosította a tíz év: a nehézségeken csupán hagyományosabb eszközökkel akart úrrá lenni. Olykor – látjuk majd taktikai engedményei sem „jöttek be”, sőt: stratégiai veszélyeket idéztek.

Amit Kozma Miklós, az MTI nagyhatalmú elnök-vezérigazgatója (akit a Szegedről indulóktól már jelentős pályamódosítás választott el) 1929. január 17-én jegyzett fel, – „…ma a posványosodás jegyében élünk. Nincs konkrét cél, van egy nagy párt, amelynek nincs jelentős ellenzéke, és amely unatkozik…” – a várakozók listáján lévők véleményét rögzítette: még a terápia nélkül, diagnózisként.

Kozma véleményével nem volt egyedül.

A hatalom akár valamely alacsonyabb szintjére is hisztérikusan vágyódó egykori miniszterelnök, az olykor legitimistává lett Friedrich István hasonlóan fogalmazott: „…teljes csend van a maradékországban. Bethlen István gróf kormányoz… ellenzék alig van. Kiirtották a választásokon. Könnyen ment…”

A belügyminisztériumba érkező jelentések nem a politikai intézményrendszer tüneteivel foglalkoztak, ám azokhoz is szóltak, akik ennek átrendezését sürgették: esetleg éppen a hatalom csúcsain vagy ennek kemény központjaiban.

A belügyminisztérium iratanyagában található az a jelentés, amelyet a rendőrség szombathelyi kerületének főkapitánya 1930. március 8-án készített – „…a lakosság hangulata az életviszonyok kedvezőtlensége miatt nyomott s sok helyen ez elégedetlenségbe megy át… A megélhetési viszonyok minden társadalmi osztályban egyaránt rosszak, s a kereset mindenütt kevesebb, mint a szükséglet… e miatt csak a legelemibb igények nyerhetnek kielégítést. Áll ez a megállapítás főleg a fixjövedelmű középosztályra s ezek közt leginkább a tisztviselő társadalomra…”

Egy 1930. december végén fogalmazott jelentésből az értők nemcsak azt olvashatták ki, hogy a társadalmi közérzet tovább romlott. („Szeged és környékére kiküldött… bizalmi embereink jelentéseit… beterjesztjük… Amerre utazásaink során az Alföld városaiba és községeibe eljutottunk mindenütt a legnagyobb elégedetlenséget és ijesztő tömegindulatot tapasztaltunk, részint a kormány, de különösen a helyi hatóságokkal szemben.”)

Majd látjuk: a hatalom birtokosainál ha nem is hatékonyabbak, de kezdeményezőbbek voltak azok a jobboldali erők, amelyek fellépésük során – bár ijesztő primitívséggel – programmozaikokat is felvázoltak.

Bethlen miniszterelnök beszédein önmagát ismételte (míg 1929 őszén úgy vélekedett, hogy a „…válság világjelenség, belső kormányzati okoktól független, a status quo megóvásán áll vagy bukik az a társadalmi rendszer, amelyet az ellenforradalom létrehozott… a pártnak új programra nincs szükséges… óva inti a párt tagjait az esetleges új jelszavaktól…”, debreceni kortesbeszédében 1931 nyarán ezt hangoztatta: „…a mi helyzetünk sok más országéval szemben jobb… ha van válság a világon, úgy Magyarország nem az az ország, ahol a válság a legnagyobb volna…”) ám akkor sem alkalmazott új eszközöket, amikor az államfőtől házfeloszlató kéziratot szerzett és így új választásokat írhatott ki. Ezt a menetet Bethlen és a kormány az állami és a törvényhatósági közigazgatás révén rutinból nyerhette meg: az új törvényhozásban is csak a választási apparátus által engedélyezett ellenzék foglalhatott helyet. Mindezen az sem változtatott, hogy a titkos kerületekben, beleértve a fővárost is, a kormánypártok az ellenzékkel szemben kisebbségben maradtak: az egységes párt 14, a keresztény párt 8 mandátumot szerzett, az ellenzék viszont összesen 27-et.

A Gazda a kormányrendelet szóhasználatával „bankszünnapként” titulált bankzárlat, majd a korlátozott betétkifizetés és a kötött devizagazdálkodás bevezetésének következményeit is a korábban többször beváltak révén újabb kölcsön felvételével akarta ellensúlyozni. Mivel az angol pénzpiac a válság miatt nem segíthetett, Londonban hozzájárultak, hogy a magyar kormány francia forrásokhoz forduljon. 1931. augusztus 14-én Magyarország 5 millió font kölcsönt kapott. Ez 123 millió pengőnek felelt meg.

Úgy tűnt: Bethlen győzött – a kormány nemcsak kölcsönt kapott, de az új törvényhozástól felhatalmazást is, hogy a gazdasági és hitelválság idején szükségrendeleteket adhatott ki. Ez utóbbi Bethlen csúcsteljesítményeit idézte: tudta, hogy nem áll már mögötte olyan törvényhozás, (és kormánypárt) amely működésével egyszerűen feleslegessé tette volna a kormánynak adandó felhatalmazásokat.

Így az augusztus 19-én megjelenő déli lapok szenzációt harsogtak: a Bethlen-kormány lemondott és ezt a kormányzó tudomásul vette.

A lemondásnak nem csupán az okai igen összetettek, ám ezek eredői is.

Ha nem is a legdöntőbb, ám az események alakulására meghatározó volt, hogy Bethlen és Horthy kapcsolata árnyékolttá vált.

Példázhatja ezt az 1931. február 10-én és március 5-én tartott koronatanács (ez az államfő elnökletével tartott kormányülés volt) lefolyása, ahol Bethlen nem volt hajlandó elismerni és támogatni az államfő érveit és kezdeményezéseit. (Mindezt a jegyzőkönyv így rögzítette: „…a miniszterelnök statáriumnak prevencióként való kihirdetését sem kívánatosnak sem szükségesnek nem tartja. Politikai szempontból azért nem kívánatos, mert félő, hogy a rosszakaratú külföldi sajtó ezen intézkedést olybá pertraktálná, mintha Magyarországon rendet és békét már csak kivételes eszközökkel lehetne fenntartani, mely beállítás különösen a küszöbön álló külföldi kölcsön megszerzésénél kiszámíthatatlan, de ránk nézve mindenesetre káros következményekkel járna. A statárium preventív kihirdetését … szükségesnek azért nem tartja, mert … fennálló törvényeink szerint bármikor a legrövidebb időn belül a kihirdetés megtörténhetik”.

Pedig az államfőt a honvédelmi miniszter is támogatta, aki itt és ekkor kormányra kerülése végett legalább hármas szerepet játszott el.

Az 1928-ban a honvédelmi minisztérium politikai államtitkárává, majd egy évvel később honvédelmi miniszterré kinevezett, karrierjét ismét csak több szerep egyidejű alakításával – látjuk még – egyengető Gömbös Gyula a koronatanácson nem fordult ugyan nyíltan szembe a miniszterelnökkel, de nézete közelebb állt Horthyéhoz, mint Bethlenéhez. A fajvédőpárt korábbi vezére, a bethleni konszolidáció legális és olykor illegális ellenzékének egykori előkelősége bírálandók el, hogy megnyugtatták-e a polgári közvéleményt. Erre ő határozott nemmel válaszol – mondotta. Majd azzal folytatta, milyen eljárást tanúsítanak a jövőben a hatóságok miután magatartásuk az 1930. szeptember 1-jei munkás és munkanélküli tüntetés idején nem volt megfelelő, „…a polgárság meg van félemlítve, mert tart a baloldal terrorjától, a tömeg sohasem kutatja, mely jogi alapon történt vagy nem történt intézkedés, hanem kizárólag az effektust keresi.”

A honvédelmi miniszter véleménye egyébként megjelent a koronatanács határozatában is. Bár a kormányzó a miniszterelnök álláspontjának megfelelő határozatot mondott ki, megfogalmazásához igénybe vette a Gömböstől kapott támogatást, amikor kijelentette, hogy „…a koronatanács sajnálattal veszi tudomásul, hogy a zavargások során elkövetett erőszakoskodásokból eredő károk megtérítése iránt nem volt az ügyészség részéről intézkedés tehető és … a szeptember 1-jei események tanúsága alapján a jövőben a rendőrség részéről erősebb, azonnali és kézzelfogható, a polgári társadalmat megnyugtató, Magyarország külpolitikai érdekeit megvédő intézkedéseket kíván.”

Ám Gömbös honvédelmi miniszter nemcsak a koronatanácson hangoztatott véleményt.

1931. február 3-án a honvédelmi minisztériumban a vezérkar főnökének javaslatai alapján ún. vezetési értekezlet vitatta meg a karhatalmak kirendelésének, erejének és alkalmazásának újabb szabályozását.

Az inspirációt és az alkalmat – hasonlóan a koronatanácshoz – az 1930. szeptember 1-jei események adták.

A honvédelmi miniszter keresztapaságával született döntéssorozat igen óvatos volt: a miniszterelnök döntéseit pl. kiemelték a minisztertanács kereteiből, elmosták vagy inkább „értelmezhetővé” tették a polgári hatóságok katonai alárendelését.

Mindennél jelentősebb volt, hogy azzal is számoltak: a politikai és a katonai vezetés az ország egész területén működésképtelenné válik. Erre az esetre „…az országnak a Dunától keletre eső területén az állami végrehajtó hatalmat úgy a katonai, mint a polgári igazgatás terén a 7. vegyesdandár parancsnoka, a Dunától nyugatra fekvő részen a 3. vegyesdandár parancsnoka, mint a Dunán inneni, illetve Dunán túli terület teljhatalmú vezérlő tábornoka veszi át és gyakorolja mindaddig, míg a legfőbb államhatalmi tényezők cselekvési szabadságukat vissza nem nyerik…”.

A vezérlő tábornokok felhatalmazása korlátozást nem tartalmazott, csupán az elérendő célt jelölte meg: „…mindenkor azon törekvéstől legyenek áthatva, hogy az alkotmányos életet az ország egész területén helyreállítsák és a működési szabadságukban megbénított legfőbb államhatalmi tényezők cselekvési szabadságukat újra visszaszerezzék. E cél eléréséért minden eszközt – fegyveres erőszak, bíráskodás, közigazgatás – habozás nélkül fel kell használniok.”

Egyértelmű: a kormányzónak a koronatanácson tett kezdeményezései más megközelítésből is számolhattak a honvédelmi miniszter támogatásával. Ugyanakkor a miniszterelnök számára kilátásba helyezett döntési lehetőségek Gömbös óvatosságára utaltak, ám kifejezhették távolabbi ambícióit is.

A honvédelmi miniszter továbbra is plurális szerepet játszott – a koronatanácson éppúgy, mint a karhatalmi döntések kidolgozásakor.

Példáink kiegészítéseket kívánnak, hiszen Gömbös Bethlen kabinetjének volt a tagja.

Úgy tűnik: a miniszterelnök 1928-ban – Gömbös államtitkár kinevezésekor – több engedményt kapott, mint adott. Bár közvetlen források nem tanúsítják, Gömbös egy intimusának – Antal Istvánról, Gömbös későbbi sajtófőnökéről majd igazságügyminiszteri államtitkáráról van szó – emlékirata tud arról, hogy a miniszterelnök Gömböstől írásos kötelezvényt vett, amelyben az államtitkár-aspiráns kötelezte magát, hogy államtitkárként szigorúan csak a reszortjához tartozó szakkérdésekkel foglalkozik majd, politikai nyilatkozatokat a miniszterelnök előzetes jóváhagyása nélkül nem tesz. (Erről Bethlen is tett említést.)

Nem tudni, mennyiben volt tájékozott e részletekben az egyébként mindig igen jól informált budapesti osztrák követség, amely inkább Gömbös addigi politikai tevékenysége alapján nyilvánított véleményt: a kinevezés fordulatot jelent Bethlen számára.

Fontosabb ennél a gyakorlat, amely azt mutatta, hogy Gömbös államtitkárként a katonai vezetésben nagyobb mozgási lehetőséggel nem rendelkezett, a közvetlenebb katonai kérdések eldöntésében szava alig volt. Helyzetéből viszont az is következett, hogy – miniszterét „a lószőrmatrac-ügy” korrupciójába keveredett Csáky Károlyt képviselve a kormány ülésein – nézeteit a katonai vezetés nevében adhatta elő. Ugyanakkor a katonai vezetést a politikai tényezőknek, elsősorban a miniszterelnöknek tett gesztusokkal igyekezett ellensúlyozni. (1928. november 10-én pl. olyan híreket közölt Bethlennel, amelyek megszerzésére a német vezérkar egyik exponensével teremtett személyes kapcsolata adott lehetőséget. Az államtitkár később is adott olyan információt a kormányfőnek, amely nem a katonai hírszerzés csatornáin jutott tudomására.) Az államtitkárnak a katonai vezetésben elfoglalt helyére és a miniszterelnökkel kialakított kapcsolataira egyaránt utalhat, hogy Gömbös Bethlentől kérte: tegye lehetővé számára a követjelentésekbe való betekintést.

Az államtitkár ugyanakkor a szélsőjobboldal igényeire hallgatással válaszolt, s ezzel a miniszterelnök feltételeinek kívánt megfelelni. (Nem adott pl. választ az Egyetemi Hallgatók Országos Területi Szövetsége elnökségének, amely az államtitkárhoz mint a „nemzeti erők páratlan organizátorához” fordult.)

Gömbös miniszteri kinevezése már áttekinthetőbb helyzetet teremtett, bár az új miniszter és a miniszterelnök kapcsolata változatlanul bonyolult maradt. Tisztázódott és egyértelműbbé vált viszont Gömbös helyzete a katonai vezetésben.

Miközben Bethlen és Gömbös látványosan egyetértettek a hadseregben alkalmazandó új nyugdíjazási elvekkel, az új miniszter úgy válaszolta meg a pénzügyminiszternek a közigazgatásban hat év alatt 10%-os létszámcsökkentést sürgető javaslatát, hogy elképzeléseit az államszervezet rekonstrukciójáról nem csupán a javaslat megfogalmazójának, de Bethlen miniszterelnöknek is kifejtette. Gömbös olyan területi intézmények szervezését javasolta, amelyek középfokú hatóságként minden közigazgatási ügyben intézkednének, „…ezen, pl. kerületi főispánoknak elnevezhető hatóságok élére államtitkári ranggal kerületi főispánok volnának kinevezendők, akik kb. azzal a hatáskörrel lennének felruházva, mint a minisztériumok főcsoportfőnökei, illetve államtitkárai.” A közigazgatás hatásfokának növelését a polgári vezérkar megteremtésétől váró miniszter a kormány szervezeti struktúrájának átalakítását is javasolta. A kultusztárca helyébe nemzetnevelési minisztériumot akart állítani, a közgazdasági minisztériumot pedig – a közigazgatási kérdésekkel foglalkozó tárcák egy minisztériumba való egyesítésével – úgy akarta létrehozni, hogy annak szervezetés a pénzügyi, ipari, földművelésügyi és kereskedelmi államtitkárságok alkotnák. Gömbös javasolta a miniszterelnök-helyettesi funkció létrehozását is. Javaslatának érdekessége, hogy utalt a kormánypárt bekapcsolódására az állami és a törvényhatósági közigazgatásba.

A honvédelmi miniszter javaslataitól konkrét eredményeket alig várhatott, és talán éppen ez formálta elképzeléseit kompromisszumtól mentessé.

A honvédelmi miniszter a más tárcák által készített jogszabálytervezetek véleményezése során is lehetőséget látott politikai véleményének kifejtésére.

A népjóléti és munkaügyi miniszternek a szakszervezeteket érintő törvénytervezetéről – amely a szakszervezetek működését a kormány és a hatóságok ellenőrzése alá helyezte, funkcióit a munkás-érdekképviselet és munkásjólét területére szorította, kifejezetten tiltotta a pártpolitikai működés, és keretjogszabályi értelemben kívánta szabályozni a sztrájkjogot – pl. így vélekedett: „…véleményem szerint általában a kérdés – olasz mintára – az egységes, minden szakmabelire, munkaadóra és munkásra stb. egyaránt kiterjedő hatáskörű szakegyesületek szervezésének biztosítása által volna a legcélravezetőbben megoldandó.

Gömbös állásfoglalását egyértelműen az olasz fasizmus hivatásrendi szemlélete befolyásolta.

Ez motiválta állásfoglalását akkor is, amikor a kereskedelmi miniszter törvénytervezetét véleményezte, amely a 8 órás munkaidő bevezetéséről kívánt intézkedni. A honvédelmi miniszter a gondozására bízott érdekek veszélyeztetését látta ebben a szándékban, és utalt arra, hogy a tervezet megvalósítása drágulást idézne elő. Közvetve szembefordult Bethlen egy sokszor hangoztatott és alkalmazott érvével: a törvénytervezet realizálása nem befolyásolná kedvezőbben Magyarország nemzetközi megítélését.

A honvédelmi miniszter különböző véleménynyilvánításait olyan értelemben véljük jelentősnek, hogy nézeteit a katonai vezetés nevében adhatta elő, esetleges meghallgatásához viszont a Bethlen-kabinet gyengülése majd a Károlyi-kormány politikájának a jobboldali megnyilvánulásokkal szembeni nyitottsága biztosított – természetesen különböző lehetőséget.

Így azután Gömbös elképzeléseit javaslatként megfogalmazva a kormányból vállalkozott a kormány politikájának bírálatára.

Gömbös miniszterként már kevésbé volt óvatos, ami Bethlen pozícióinak gyengülésével is összefüggött. Bethlen miniszterelnök és Gömbös honvédelmi miniszter rendkívül bonyolult viszonyát még kiegészíti, hogy a miniszter szinte változatlanul igyekezett olyan információkkal szolgálni a kormányfőnek, amelyek személyét fontossá tehették.

1930 őszén egyébként Bethlen és Gömbös kapcsolata erős próbatétel elé került. Az alkalmat a honvédelmi miniszter Kecskeméten tartott beszéde adta, amelyről Sándor Pál országgyűlési képviselő jelentett be interpellációt a képviselőházban. Az interpelláló szerint Gömbös „…olyan kijelentéseket tett, melyek a magyar zsidóságra mint törvényesen bevett vallásfelekezetre nézve, a magyar zsidóság törvényi helyzetére, önérzetére és háborús áldozatkészségére mélyen bántóak, sértőek és megalázóak.”

(Az interpellációra válaszoló miniszterelnök kijelentette, sajnálatosnak tartja, amit a honvédelmi miniszter mondott, de konzekvenciát nem von le előle.)

Gömbös és Bethlen viszonya persze nem jellemzi a politikai és a katonai vezetés kapcsolatainak tartalmát. A gömbösi előjelű veszély Bethlen számára kevésbé volt áttételes.

A miniszterelnöknek lemondása előtt egyre többször az államfői bizalom megingásait kellett tapasztalnia. S hogy ennek különböző manipulációkkal történő formálódásában a honvédelmi miniszternek is szerepe volt, úgy véljük, bizonyítottuk.

Alkalmat szolgáltatott erre a legitimista „veszélyre” történő hivatkozás is, amelyre a kormányzó mindig igen érzékenyen reagált.

A kérdés persze nem az volt, hogy a húszas évek hivatalos és szinte kanonizált legitimista-politikáját meghatározó miniszterelnök módosította volna nézetét, hanem az, hogy a szabad-királyválasztók politikai pápájaként ismert és közismert Gömbös e veszélyre nemcsak hivatkozhatott, de cselekedhetett is – amit pl. Sztranyavszky Sándor belügyminisztériumi államtitkárral – bár őt állítva az előtérbe – együtt 1930 augusztusban tett, az nem csupán a csendőrségnél, a rendőrségnél és részben a hadsereg karhatalmi alkalmazása kiszemelt alakulatainál előidézett hisztéria volt. Az események kettős manipulációt rejtettek, amelyekkel a kormányzó befolyásolása mellett a messzebb menőek megvalósítását is gyorsítani lehetett.

Bethlen egyébként maga is „hozzájárult”, hogy egyértelmű kapcsolata az államfővel módosult.

Az 1931-es év politikai történetének egyik monográfusa – Márkus László – említi, hogy a miniszterelnök olykor „lekezelte” a kormányzót. A pesti „kávéházi Konrádok” olyan miniszterelnöki kijelentésekről is tudni véltek, hogy a kormányzóval csak vadászatról és lovakról lehet beszélni. Kétségtelen: egyéniségeik különbözősége, az, hogy a politikai intellektualitás tekintetében az államfő nem volt egy súlycsoportban miniszterelnökével, hozzájárulhattak egy olyan helyzet formálódásához, amely Gömbös és inkább a mellette, mint a mögötte állók súlyát növelték a Várban.

A kormányzó előtt nyilván nem maradt titok: a miniszterelnök olyan utasítást adott a belügyminiszternek, hogy bizonyos ügyekben ne vegye figyelembe az államfő jelzéseit. (Ez egyébként érdekes párhuzamot mutat azzal, amikor a honvédelmi miniszter a katonai vezetés egyik tagját, a főparancsnokot „falazta” körül.)

A „viszonosság” pedig egyre kézzelfoghatóbb lett.

Azon a napon – 1931. április 19-én – amikor Bethlen a Schönbrunnból és a Hofburgból importált stílus curiálissal írott államfői kéziratot kapott, amely kormányelnökségének tíz éves évfordulóján méltatta őt, a miniszterelnöknek a belügyi tárca vezetőjétől kellett felvilágosítást kérnie: miként érte el két orosz emigráns a kormányzónál, hogy Magyarországról történő kiutasításuk végrehajtását ismét elhalasszák. (Ezt írta Bethlen a belügyminiszternek: „…kérlek, légy kegyes engem afelől tájékoztatni, hogy miféle kapcsolatok és mozgató erők azok, amelyeket… a maguk javára ki tudnak használni és minden tekintetben indokoltnak látszó kiutasításukat elodázhatják…”)

Mindez – pár hónappal korábban – azzal a személlyel kapcsolatban is megmutatkozott, aki a Sándor palotában Bethlent követte.

A miniszterelnök lemondásáról feljegyzést készítő bizalmi ember – Ottlik György – említi: Walkó külügyminiszter lemondását Horthy arra használta fel, hogy legbizalmasabb híveinek egyikét, Károlyi Gyulát, akiről feltételezte, egyetlen ember, aki véleményét megmondja Bethlennek, kinevezte külügyminiszternek.

A személyekhez kapcsolható események természetesen a jéghegyek csúcsai voltak csupán, inkább a kifejlethez vezető mozgásokra utalhatnak, mint a végeredményekre.

Fontos volt: olyan események is történtek, amelyek a konszolidáció intézményrendszerének elmozdulását fejezték ki.

1929 őszén felgyorsult pl. az országos méretű besúgóhálózat kiépítése, javult a beszervezettek díjazási lehetősége. Ez utóbbi viszont korrupciós alkalmakat is teremtett. Létrehozták az egységes államrendészeti nyilvántartást, amelynek részét alkotta „…a politikailag aggályos egyénekről…” vezetett lajstrom.

Még ebben az évben a Cárként emlegetett belügyi államtitkár, Sztranyavszky, Gömbös utolsó miniszterelnöki évének jobboldali kérdőjele, annak a szervnek, a rendőrség budapesti főkapitánysága politikai osztályának „filiáléit” teremtette meg, amely a biatorbágyi merénylet „felderítését” szinte kizárólagosan vállalta.

(A belügyi államtitkár szigorúan bizalmas rendelete hangoztatta: „…arra van szükség, hogy tájékoztatást szerezzünk a legmesszebbmenő határokig azokról az egyénekről, akik… a perifériában végzik nemzetellenes és kommunista irányú tevékenységüket…”)

Mindezeket a rendőri és csendőri tevékenység hatékonyságát növelni kívánó szervezeti intézkedések kísérték.

Ami eddig a történeti irodalomban alig kapott említést: a magyar belügyminisztérium olyan kapcsolatokat alakított ki az osztrák és az olasz belügyi szervekkel, – információk cseréje és operatív együttműködés a baloldali mozgalmak tekintetében – amelyek jelezték: a belügyi tárca a külpolitika területén nyomult.

Ha nem is ennyire világosan és felismerhetően, a mozgások részévé vált a hadsereg is, amely a katonadiplomácia és a vezérkar 2. osztálya révén a külpolitikát eleve nagyobb mértékben befolyásolhatta, mint a belügyminisztérium említett tevékenysége.

A hadsereg „jobboldal-politikájáról” vallottak azok a kapcsolatok, amelyek a különböző jobboldali egyesületekkel, szervezetekkel jöttek létre. Neuralgikussá vált a katonai vezetést is megosztó elképzelés az ún. lövészegyesületek támogatásáról, amelynek vitáiban Gömbös még honvédelmi miniszterként jelentette ki: nem tart a lövészegyesületek „elpolitizálódásától.” Az a harmincas évek közepére tehető ugyan, amikor a jobboldal a lövészegyesületek által kínált lehetőségekkel élve jutott fegyverhez, ám olykor még a nyomokat eltüntetni, mint végigjárni kívánó vizsgálatok is fegyverraktárakra bukkantak – már az évtized fordulóján.

A kurzus aulikus ellenzékiségére vállalkozó Vitézi Rend – a belügyminisztérium mellett – a katonai vezetéshez is eljuttatta „helyzetjelentéseit”, amelyek az esetek többségében nem csupán híreket tartalmaztak, de javaslatokat is: kik ellen kell akár az államrendészet eszközeivel is fellépni. Ez utóbbival egyébként nem csupán a húszas évek végén találkozhatunk, ami a konszolidáció és az azt kérdőjelezők tevékenységének viszonylagosságára egyaránt utalhat.

Az új kormány megalakítását célzó tárgyalásokról – ezekre 1931. augusztus 19. és 22. között a Várban került sor – a budapesti követségek jelentései és a kortársi sajtó sem tudott lényegesebbeket közölni. Csak következtetni lehetett: a végeredményből, a kabinet személyi összetételéből; kik maradtak és jöttek.

Az új miniszterelnökről, gróf Károlyi Gyuláról, a gazdag földbirtokosról, akinek a kormánypártban se szerepe, se súlya nem volt, s akit kapcsolatai a klasszikus arisztokráciához fűztek, egy kortárs így rajzolt portrét: „…gőg, hiúság és becsvágymentes egyéniség… töprengő és tétovázó típus, aki magánéletében is mellőzve a mélyebb megfontolások logikai szintéziséből kialakuló véleményre jutást, igen nehezen éri el a szilárd elhatározás érettségét. Érzésvilágát … látszólag az őszinteség hatja át… a teljes igénytelenségig takarékos… Mindennemű szenvedélyt, még a leghevesebbet is módszeresen elfojt magában, ami életéveinek előrehaladtával a passzivitást jelentő szenvtelenséget fejleszti ki benne…”

Ellentmondást formált az új miniszterelnök személyiségében, hogy képességei inkább közigazgatási, felkészültsége viszont politikai feladatok megoldására tették alkalmassá.

Az összehasonlítást tekintve a versenyt nem állhatta Bethlennel.

Az utód még az – egy ideig – abszolút államfői bizalom birtokában sem vághatott neki azon problémák megoldásának, amelyre Bethlen már nem vállalkozott, nem vállalkozhatott.

A két miniszterelnök közötti különbségekből adódóak áthidalására némi lehetőséget kínált az új belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc személyisége, aki Baranya vármegye főispáni székéből érkezett – két megszakítással 1944. márciusig. Nagyjából hasonló államfői bizalommal, mint az új miniszterelnök, aki szinte összehasonlíthatatlan közigazgatási képességeit több területen inkább bénította, így mindabban, amelyek az új kormány nyitottságát a jobboldallal szemben befolyásolhatták. Ez abban az igen érdekes összefüggésben is jelentkezhetett, hogy az új belügyminiszter személye – aki pedig kézben tudta tartani alárendeltjeit – ebből a szempontból Károlyi számára nem sok előnnyel kecsegtetett.

Az új külügyminiszter egy korábbi lett, Walkó Lajos, a banktőke és részben az állami bürokrácia felső rétegének közös exponense. Új emberként jelent meg a kormányban az ipar és kereskedelemügyi miniszter, Kenéz Béla, eléggé összemosható politikai árnyalatokat képviselve.

A kormányban hárman őrizték meg régi tárcáikat: ezek között természetesen az volt a legfontosabb, hogy Gömbös honvédelmi miniszter maradt.

Az új kormány politikai arculatát a francia sajtó a fajvédők megerősítésében vélte felfedezni, ám ez újságírói slamposság volt: Károlyi kabinetje inkább arra volt alkalmas, hogy ezek és egyéb jobboldali erők pozíciónyerését – részben és olykor támogatással is – eltűrje.

Ezt a hallatlanul ellentmondásos helyzetet egyébként újrafogalmazta, hogy a pénzügyi tárcát – az adott helyzetben és még egy ideig a legfontosabb – magának a miniszterelnöknek kellett átvennie, amely időnyerést célzó válasz volt a gazdasági körök bizalmatlanságára.

A Károlyi-kormány törvényhozási és pártbeli bemutatkozása igen szürkére sikerült: a már nem is a politikai széljárást, de a szellőjárást figyelők sem tudhattak meg sokat.

Az új kormány első intézkedése azonban – augusztus 31-én, kormányrendelettel – már súlyos politikai következményekkel járt. A döntés azonnali hatállyal csökkentette az állami, vármegyei, államvasúti, állami vasgyári és állami kőszénbányászati tisztviselőknek és egyéb alkalmazottaknak, valamint a honvédség, folyamőrség, vámőrség és csendőrség rangosztályba sorozott havidíjasainak fizetését és mellékjárandóságait. E rendelet az állami és törvényszéki törvényhatósági bürokráciát közelítette még jobban azokhoz, akik „az erős kéz politikáját” már nemcsak hirdették, de követelték is. Látjuk majd, milyen eszközökkel. A fizetéscsökkentés hatása ehhez hasonlóan alakult a hadseregben. Ennek előzménye volt, hogy Gömbös honvédelmi miniszterként politikai kampánnyá avatta az 1930-ban megvalósított fizetésrendezést, amelytől személyes presztizsének növelését is várta. Az 1931-es kormányrendelet, majd az ismételten végrehajtott általános fizetéscsökkentések azonban a honvédelmi minisztert megfosztották attól, hogy sikerét tartóssá tegye. 1931. októberben a legénységi állománynak, novemberben a tisztekben kellett „magyarázatot” adni – miniszteri parancsban – a fizetések csökkentéséről. Az 1930-as fizetésemelés és az azt lerontó általános érvényű rendelkezések politikai hatása a hadseregben paradoxonná vált: a fizetéscsökkentések kimutathatóan befolyásolták a tisztikar fokozott jobbratolódását, ami a honvédelmi miniszter Gömbös terveibe még beleillett, ám a miniszterelnök Gömbös szándékait meghaladta.

Könyvünk témájával a legszorosabb kapcsolatban áll a kormány igazságügyminiszteri rendeletként szeptember 19-én kiadott döntése, amely a kormányzónak az év elején megfogalmazott, ám akkor még Bethlen szembenállása miatt meg nem valósult igényét, honorálva a statárium kiterjesztéséről intézkedett.

Amit egy szociáldemokrata képviselő interpellációjában mondott, – „…önök hálásak lehetnek Matuskának, mert elősegítette ennek a statáriális rendeletnek kiadását…” – csupán az összefüggések végeredményeinek felismerésén nyugodott: a részletek behatóbb ismerete nélkül.

Az új belügyminiszter már a biatorbágyi robbantást követő napon leveleket kapott: a rögtönbíráskodást ki kell terjeszteni a kommunista merénylőkre. Ez egyébként megfelelt a sajtó hangvételének is: a tettesek csak kommunisták lehettek.

A döntés nem váratott sokáig magára. Szeptember 14-én tanácskozás volt a Várban, amelyet akár szűkebb koronatanácsként is fel lehetett fogni. Aki fontos volt, meghívást kapott: a miniszterelnök, a belügyminiszter, a honvédelmi miniszter, s akire a döntés jogszabályba öntése várt, az igazságügyminiszter. A döntést nyilván meghozták, ám kiadásával vártak pár napot.

A hivatalos lapban – A Budapesti Közlönyben – megjelent rendelet egy 1924-es intézkedés kereteit tágította, olyan rendelkezését, amelyet előbb alig, később pedig már nem alkalmaztak. A jogszabály leginkább árulkodó része az volt, hogy a Biatorbágynál elkövetett cselekmény az 1924-es szabályozás értelmében is rögtönbíráskodás alá esett, („…mindennemű robbanóanyag, bomba, kézigránát, pokolgép használatával elkövetett gyilkosság és szándékos emberölés…) ám az új rendelkezésben a kiterjesztés elérte a politikai bűncselekmények igen széles körét is. (1923:3.tc.1. és 2. §.)

Tiltakozásra igen kevesen vállalkozhattak: néhányan a törvényhozásban, egyesek a jogtudomány képviseletében. A hatalom pedig nem sokat törődött az ezekre adandó válaszok színvonalával. Példázhatja ezt az új belügyminiszter, aki a képviselőházban, még elemzést kívánó események által formált eléggé kínos helyzetben mondotta: „…a statárium kiterjesztésére a kormányt olyan szomorú tények kényszerítették, amelyek előtt szemet nem hunyhatott és ezek miatt kénytelen a kormány a statáriumot továbbra is fenntartani.”

A végrehajtott halálbüntetéseket eredményező rögtönbíráskodási gyakorlat 1931 őszén csak közbűncselekményeket érintett, ám egyértelművé vált: a hatalom csak balra ütött, jobbra viszont alig nézett, ha igen, akkor sem ütött. (A statárium alkalmazása egyébként része lett a manipulált tömeghisztériának: egy igen jelentős protestáns egyházi vezető pl. az egyke ellen követelt rögtönbíráskodást, ami nyilván – s nem csak jogi szempontból – abszurdum volt.)

Említést kíván, hogy a statárium kiterjesztéséről intézkedő rendelet nem állt egymagában. A hatalom „korlátozott” is. A gyülekezési jogot. A „korlátoz” szót egyébként a kormányrendelet szövegezése maga tette illuzórikussá: „…politikai jellegű népgyűlések, felvonulások, körmenetek stb. tartása 1931. évi szeptember hó 20.-tól kezdődőleg további intézkedésig tilos. Megtartásukat karhatalommal is meg kell akadályozni…” S hogy megkönnyítse az „értelmezést”, a belügyminiszter a képviselői beszámolókat is politikai gyűléseknek minősítette.

E rendelkezés gyakorlata egyébként közös vonásokat mutat a statáriálisan ítélt ügyekkel, látjuk majd, hogy az 1931 őszén továbbmobilizálódó szélsőjobboldal ellen e döntést nem alkalmazták, ezek gyűléseiről legfeljebb rendőri jelentések készültek.

A találó megfogalmazásokra olykor alkalmas Kozma Miklós így látta 1931 őszét: az uralmon lévő politikai csoportosulás „komplett őrültekházához” hasonlít. Kevésbé elnagyolt elemzése – 1931. november 18-án – viszont az volt, hogy „…az Egységes Párt, amely Bethlen alatt kormányzati eszköz volt, mindinkább aktívvá válik… a kormány ellen fordul… a helyzet súlypontja minden vonatkozásban a kormányzónál van.”

A kormány a válság enyhítéséért még azt sem tette meg, amit megtehetett volna. Ha pedig a gazdasági szférában lépett, ennek politikai kihatásai is a krízist mélyítették. Fennállt a „viszonosság” lehetősége is.

Ebben az igen sajátos helyzetben tényleges súlyuknál nagyobb jelentőséget nyerhettek azok a szélsőjobboldali csoportok, frakciók, amelyek „legénységi állományát” a hatalomból, esetleg ennek perifériáiról 1921-et követően kiszorulók második-harmadik vonala adta.

A bethleni konszolidáció – csúcsteljesítményei idején – arra sem nagyon érdemesítette ezeket, hogy politikai eszközökkel üssön rajtuk. Ezek az eszközök azonban az új helyzetben akkor sem tűntek volna megfelelőeknek, ha a hatalom élt volna velük.

Akiknek ez volt a feladatuk, bizonyos – akkor még valóban jelentéktelen – tünetekre már a húszas évek végén felfigyelhettek.

Amit a budapesti osztrák követség külügyminisztériumának – a követjelentés egy szélsőjobboldali kalandort idézne – jelentett, „…minden utcasarkon van egy náci párt…” – ismert volt rendőri körökben is. Tudtak pl. arról, hogy 1928 februárjában Budapesten Polgári Védelmi Liga elnevezéssel kezdte meg működését egy szervezet, amely a Bethlen-kormányt nem tartotta magyarnak, tagjaitól a Hadúrra tett esküt kívánt. (Nem Horthyról volt szó, hanem úgynevezett „újpogány” nézetek zavaros mitizálásáról.) A szervezetnek csak az lehetett tagja, aki igazolta: nagyszülői között sem voltak zsidók.

Egy hajdúböszörményi fajvédő alakulás a háborúban való részvételnek tulajdonított jelentőséget és ezt kiváltságok alapjának tekintette.

1928 őszén a belügyminiszter úgy informálta a főispánokat, hogy a fővárosban és részben vidéken is „…a fasiszta gondolat alapján különböző alakulatok, pártok szervezkednek… törekvésük arra irányul, hogy a szociáldemokrata párthoz tartozó munkásokat nemzeti alapon megszervezett szervezeteibe átvigyék.”

A Magyar Országos Fasiszta Párt – ez a falusi tanítóságot akarta megnyerni s nem is eredménytelenül – hasznosságáról győzködte az államapparátust: olyan „kommunista” röpcédulákat juttatott el a miniszterelnökségre, amelyek zöme primitív hamisítvány volt. Egyébként többször is feltűnt, hogy egyes szélsőjobboldali pártalakulatok, frakciószerűségek baloldali személyekről, ezek mozgásáról számoltak be a rendőrségnek és a csendőrségnek, közelítve így a Vitézi Szék „helyzetjelentéseinek” tematikájához.

A jobboldalinak tekinthető mozgalmakban egyébként állandó elemet alkotott a politikai szélhámosságtól a kalandorságig eljutók jelenléte. Ezt a Fasiszta Irredenta Párt példázhatja, amelynek felépítése katonai sajátosságokat tükrözött, s amelynek egyik vezetője így nyilatkozott: „…ők ugyan addig szabad királyválasztók voltak, de mivel most szó van arról, hogy a pártot valamelyik legitimista politikusnak ajánlják fel, mint legitimista szabadcsapatot, … nekik most már muszáj lesz Ottópártiaknak lenniük…”

1930-ban a rendőrség már olyan híreket kapott, amelyekre valóban fel lehetett volna figyelni.

Arról az információról még kiderült, hogy azt az ijesztően primitív besúgó minden alap nélkül továbbította, („…elsőnek gróf Bethlent teszik el láb alól… éjjel tőrbe csalják … hogy kéreti a kormányzó… és autóval elviszik…”) ám egy június 29-én keltezett jelentésből messzebbmenő következtetést lehetett levonni: „…bármennyire hihetetlennek hangzik, mégis jelentenünk kell, hogy felelőtlen elemek hangoztatni kezdik, hogy az Új Magyarok Pártjának… vannak aktív katonatiszt, sőt törzstiszt tagjai, akik esetleg fegyverrel a kézben fogják támogatni politikai elvbarátaikat…”

Későnyáron a hírek egyre konkrétabbak lettek, személyekhez kötődtek. Megtudták: Prónay fegyvereket akar szerezni, Francia Kiss Mihály pedig „…az egyik feltétlenül bizalmat érdemlő emberünknek többek között a következőket mondotta el: a vállalkozáshoz szükséges pénz, nevezetesen pedig annak az 1000 embernek a zsoldját, akiket a pesti megrohanás céljából előbb akarnak majd a fővárosba felküldeni, a fejenkénti 30 P. előirányzatot bankrablás útján akarják megszerezni.” Az informátor arról is tudni vélt: az állítólagos bankrablás hátterét az adja, hogy a bank kész arra, hogy „kirabolják”. A jelentés szerint Francia Kiss Mihály azt is elmondotta, hogy „…a csendőrségtől nem kall tartanunk, mert azt lekötve tartja a falu, onnan az ki nem jöhet, a többivel majd elbánunk, … vannak mi mellettünk nagy urak is…” s a kormányzó testrévét említette.

A belügyminisztériumba érkező jelentések „Hitler-pártok” alakulásáról, propagandájáról, ezek programjairól számoltak be.

Az elképzelések egyébként ekkor még nem tükrözték a német náci párt verbáliáinak akár szerzői jogokat sértő importját, amely a harmincas évek első felében, közepén vált felismerhetővé, hanem – ha zavarosan és primitíven is – olykor valóságközelbe kerültek.

Míg Prónay Pál a katonai diktatúrával akarta biztosítani a gazdasági diktatúrát, így törve meg a bankokrácia uralmát, megszüntetni az állás- és vagyonhalmozásokat, a Nemzeti Néppárt közéleti tisztaságot követelt, a kamat, a korrupció megszüntetését sürgette, kislakások építését szorgalmazta és külön szólt a hadviseltek érdekeinek védelméről. (Mindezekből az értékelést végzők csak annyit értettek, hogy e pártfrakciók, csoportok gazdasági téren baloldaliak, politikailag viszont jobboldaliak.)

Az illetékesek arról is tudtak, hogy a szélsőjobboldali csoportok a frakciók egységesítésére törekednek, s hogy az ellenforradalom olyan klasszikus egyesülete, mint a MOVE, pénzeli az új pártalakulásokat. Nem vonta meg ezektől ilyen értelmű támogatását a jobboldali ellenzék szerepét ismételten eljátszó Frontharcos Szövetség sem.

Az 1931-es év mennyiségi szempontból nem, ám „minőségileg” változást hozott. Ez utóbbit lényegében a Vannay-Schill-puccs összegezte.

Az államrendészet magatartása pedig még ellentmondásosabbá vált.

1931 nyarán büntetőper indult a Nemzeti Párt kiskunfélegyházi agitátorai ellen, (szervezkedésük „…a fennálló állami és társadalmi rend ellen irányult…”) ám ennél jóval súlyosabbnak tűnő esetekben nemcsak nem léptek fel, hanem hagyták magukat „meggyőzni”.

Példánk erre az egész Matuska-per szempontjából szinte perdöntő jelentőségű személy „megvédése” lehet.

Az 1931. augusztus 27-én keltezett jelentésben ezt olvashatjuk: „…az elmúlt hetekben kósza hírként terjesztetett el, hogy a jobboldaliaknak fegyvereik volnának elrejtve, amelyet Makay nevű százados tartogat egy jobboldali puccs céljaira… Makay nem százados, hanem tüzérőrnagy… Prónay Pálnak egykori helyettese volt, s később a Kettős-Kereszt Vérszövetség szervező parancsnoka lett… ízig-vérig magyar ember, szabad királyválasztó. Fegyverek nála nem voltak soha, kivéve azt az időt, amikor a Kettős-Kereszt Vérszövetségnek ő volt az egyik parancsnoka.”

(Látjuk majd: a nyugállományú őrnagy egyike a Matuska osztrák illetve bécsi környezetében megjelenő magyar katonatiszteknek.) Alig egy héttel később a bagatellizálás és a valóság szétválaszthatatlan keverékét kapta a belügyminisztérium: „…a jobboldaliak mozgalmai ezideig Budapesten és Kecskeméten koncentrálódnak. Bpen: Prónayék, a Nemzeti Párt… a Turáni Vadászok… Kecskeméten pedig: a fent felsorolt pártok mindegyike Francia Kiss Mihályon keresztül igyekszik híveket szerezni… Informátorunk szerint ez a Pestre jövés szószátyárkodás, egyedül Francia Kiss Mihálynak vannak emberei, de azok is eléggé kicsiny számban ahhoz, hogy nekiindulhatnának… Ami a fegyverekről és gépfegyverekről szóló jelentéseket illeti, azok valótlanságok…”

Bár nehéz eldönteni, hogy a szélsőjobboldali megnyilvánulások közül mi kötődött közvetlenül és közvetve Vannay-Schill-puccshoz, bizonyos: Gömbös honvédelmi miniszter furcsa szavai a képviselőház 1931. december 16-i ülésén – „…mi igenis tudtuk, hogy hónapok óta készülnek arra, nagyon jól tudtuk, mi a szándékuk, és mi hagytuk őket dolgozni, mert tudni akartuk, kik azok, akik rendezik ezeket a dolgokat, mert nem képzeltük el, hogy kisembereknek jusson az eszébe, hogy az államhatalmat átvegyék.” – az önigazolás szándékával is sejtethették a valóság néhány elemét.

A rendőrség 1931 késő nyarán, kora őszén ismert néhány külföldre tartó vagy onnét jövő szálat. Tisztázhatta volna a mozgolódások felsőbb politikai kapcsolatait. (Pl. Friedrich István, Milotay István és Eckhardt Tibor személyében.)

Kozma Miklós 1931. szeptemberben szerzett tudomást arról, hogy egy nyugalmazott altábornagy lakásán bizalmas megbeszélés volt. Raics Károly antibolsevista szervezkedésre szólította fel partner-jelöltjeit, javasolta a titkos szerveknek egyesítését, kilátásba helyezte a kormányzó támogatását. Kozma arról is tudott, hogy a nyugalmazott altábornagy járt az államfőnél, aki az antibolsevista szervezkedést engedélyezte, ám fegyver nélkül.

A leggondosabb forráselemzéssel sem dönthető el, milyen kapcsolatba került ez a csoport Gömbössel.

Raics egy további megbeszélésen arra utalt, hogy a honvédelmi miniszter – torzítva – hírt kapott a nála zajló megbeszélésekről. Kozma erről ezt vetítette papírra: „…ennél a pontnál Gömbös közbeszólt, hogy információm helyes, ő kapott egy ilyen jelentést…”

Több változat is valószínűsíthető, ám egyik sem bizonyítható. Így feltételezhető, hogy Gömbös csak információt kapott, de az is, hogy kapcsolatfelvételről volt szó, esetleg inspirációról is. Ha az utóbbi kettőt tételezzük fel, úgy megállapíthatjuk: Gömbös messze magasabb színvonalon mozgott, mint az államfő.

A jobboldal egyébként szeptemberben már akciókra is vállalkozott. Igaz, csupán kisebb horderejűekre. Így szeptember 17-én, amikor a biatorbágyi robbantás áldozatainak gyászünnepsége zajlott a Vérmezőn, a résztvevők, a megjelentek között röpcédulákat osztogattak – ezek arra hívtak fel, hogy meg kell ölni a kommunistákat. (A követelés részben a rögtönbíráskodáshoz is kapcsolódott.) Lényeges volt egyébként a különbség a röpcédulák hangneme és a gyászbeszédet tartó Zsivay Tibor igazságügyminiszter ásatag retorikával előadott uszítása között. A jobboldal fontosnak vélte a túllicitálást.

Szeptember végén Gömbös személyét több forrás is közelebb vitte a szélsőjobboldalhoz. 25-én a Belügyminisztérium pl. arról kapott hírt, hogy „…MOVE körökben bizalmasan tárgyalják Gömbös… honvédelmi miniszter úrnak azt a szándékát, hogy a MOVE tagjait feltétlenül fel fogja fegyverezni…” A francia sajtó egy része pedig egy Marcia su Budapestet sem tartott kizártnak – Gömbös vezetésével.

Mindez persze jóval összetettebb volt.

Erre a budapesti osztrák követségnek egy jelentése utalhat. (Az osztrák diplomaták kitűnő kapcsolatokkal rendelkeztek a magyar fővárosban – közülük többen a magyar politikai elit néhány reprezentánsával a közös hadseregben szolgáltak együtt.) A követség 1931. szeptember 25-én keltezett jelentése arról adott hírt Bécsnek, hogy Gömbös lesz a miniszterelnök – „…valójában Gömbösnek nincs szüksége az illegális eszközökre, hogy hatalomra kerüljön, hiszen persona grata a kormányzónál és Károlyi gróf sincs biztosan a miniszterelnöki székhez ragasztva…”

E követjelentéshez azonban még hozzá lehet fűzni: az osztrák diplomatáknak inkább a hivatalos magyar politikai élet szereplőivel voltak kapcsolatai, a szélsőjobboldallal nem, vagy állételesen. Így aligha voltak abban a helyzetben, hogy Gömbös hármas vagy ennél is többes játékára felfigyeljenek.

Megállapítható, hogy Gömbös honvédelmi miniszter nem könnyű feladatra vállalkozott – egy rosszul sikerült lépés azt az utat veszélyeztethette volna, amelyre 1928-ban lépett. Ám a szélsőjobboldal tevékenységét saját céljaira is formálhatta, esetleg manipulációkkal is.

Gömbös – említettük ezt – már az 1931-es év elején tartott koronatanácson bizonyította, hogy több szerepet képes egy időben alakítani.

Politikai karrierjét az sem törte ketté, hogy 1924-ben lényegében beismerésre kényszerült: Erzberger német miniszter gyilkosainak nagytétényi villájában adott menedéket – „…detektívszerepre nem vállalkoztam…” Az affér egyébként a rendőrség szerepjátszása szempontjából is előzetese lehet mindannak, ami Biatorbágy kapcsán és ürügyén történt.

A rendőrség egyébként 1931 őszén egyre több hírt kapott a szélsőjobboldal puccsterveiről. Eléggé megbízható hírek érkeztek arról is, hol vannak fegyverraktáraik. Nagyjából az érintettek köre is becsülhetővé vált, bár rendőrségi körökben hangoztatták: sokan több pártnak is tagjai, így a számszerűségek egyszerű osztással csökkennek. A szélsőjobboldali mozgolódásba beépített ügynökök szorgalmasan küldözgették jelentéseiket.

Mint később kiderült, az egyik szélsőjobboldali kalandor amatőr fecsegése nem volt minden alap nélkül – „…nem hiszem, hogy legyen a felfegyverzett magyar véreink között olyan, aki magyarra lőjön… különben ennek elintézését engedjék át a vezetőségnek, aki erről is gondoskodik…”

Az a jelentés, amely a később letartóztatott Vannay László nevét először említette, (azzal, hogy a gazdászati tisztikar tényleges állományába tartozó előadó helyettest Hévízről Budapestre vezényelték) azt állította, hogy „…általános annak hangoztatása, hogy a jobboldali pártok összefognak s a mai rezsimet eltávolítják…”

Mindezekről azonban nem csupán a rendőrség tudott.

November 18-án a képviselőházban interpelláció hangzott el, amely igen élesen támadta a belügyminisztert: „…lehetetlennek tartom… hogy a belügyminiszter úr tudomásával az egész országban szervezkedés folyik különféle titkos alakulatok körében, amelyek mind fegyverkeznek és nem tudom ki ellen, bizonyos ellenséges magatartást kívánnak megvalósítani…”

A közvélemény november 29-én a reggeli lapokból értesülhetett, hogy a rendőrség nagyobb arányú szövetkezést tett ártalmatlanná. Az illetékes hely félhivatalos nyilatkozata kiemelte: „…a nyomozás tárgya nem politikai, hanem közönséges bűncselekmény.” Két nappal később azonban már önmagukat cáfolták: a vád puccskísérlet, lázadás, amelyet szélsőjobboldali elemek szerveztek.

A letartóztatottak közül többen a Margit-körúti katonai büntetésvégrehajtási intézetbe kerültek, így Vannay László és Tóth Ferenc vívómester. Utóbbi az „ébredő magyarok” egyik aktivistája volt, összeköttetésben állt a kalandor terveket mindig támogatni kész Albrecht főherceggel, a már említett Raics Károly nyugalmazott altábornaggyal és azzal a személlyel, aki a később őrizetbe vettek között – hamar elnémították, a szálak szándékos összekuszálása miatt valós szerepét csupán feltételezni lehet – a legmagasabb beosztást mondhatta magáénak.

Mit vallott itt Vannay és Tóth?

A nyomozati jegyzőkönyvek nem állnak rendelkezésre, de úgy véljük, az érdeklődőt ezek sem igazítanák el. (Mindezt láthatjuk majd a Matuska-perben, a Bécsben felvett jegyzőkönyvek kapcsán.)

Csupán a következmény ismert: a katonai szervek letartóztatták Schill Ferenc nyugállományú tábornokot, a csendőrség nemrég nyugdíjazott felügyelőjét. Jegyzőkönyv az ő vallomásáról sem maradt. Ismert viszont az ellene kibocsátott nyomozóparancs: „…a magyar királyi kormány, illetve annak egyes tagjai erőszakos eltávolítására létrejött szövetséget oly módon segítette elő, hogy részint a parancsnoksága alatt álló… csendőrség támogatását helyezte kilátásba, részint pedig azáltal, hogy a lázadásban résztvevők felfegyverzése céljából szolgálati állásának elhasználásával a honvédség fegyverkészleteit kipuhatolni igyekezett…”

A vádiratot már nem kellett elkészíteni. Schill december 13-án „öngyilkosságot” követett el. Ezt a budapesti városparancsnokság a szolgálati út megkerülésével távmondatban jelentette Gömbös honvédelmi miniszternek: „…Schill Ferenc nyug. állományú tábornok vizsgálati fogoly… az elhelyezésére szolgáló tiszti zárkájának illemhelyén a vízleöblítő tartály csövére törölközővel felakasztotta magát és meghalt…”

Vannay esetében viszont nemcsak nyomozóparancs, vádirat is készült. A december 3-án fogalmazott nyomozóparancs ezt a tényállást adta elő: „…október-november hónapokban több polgári egyénnel arra szövetkezett, hogy a magyar kormányt, illetve annak egyes tagjait mint az állami végrehajtó hatalom szerveit helyükről eltávolítsa…” A vádirat mindezt részletesebben ismertette. Közölte az összeesküvők proscripciós listáját is, amelyen Gömbös – szemben az ítélet indoklásával – nem szerepelt. A vádirat szerint az összeesküvők a kormányzót diktátori hatalom átvételére akarták felkérni, kormánylistájukon Albrecht főherceg miniszterelnökként szerepelt. Vannay László a budapesti vadászzászlóalj parancsnokságát vette volna át, amely a különítményes hagyományok felújításának szándékát rejtette. Míg a vádirat a büntető törvénykönyv 157. §-ának súlyosabb – 5 évig terjedhető fegyház – büntetési tételének kiszabását indítványozta, a budapesti honvédtörvényszék 1932. március 8-án Vannayt mindössze 6 havi államfogházra ítélte. Az ítélet indoklása enyhítő körülményként olyan motívumot hangsúlyozott, amelyet a vádirat elvetett, a szervezkedőket a kormány gyengesége és a baloldali mozgalmak fokozódó ereje kényszerítette cselekményük elkövetésére.

Vannay egyébként igyekezett tisztázni magát abban, hogy Gömbös is szerepelt a likvidálandók listáján.

A vádirat és az ítélet Gömbös személyét illető eltérését igen fontosnak véljük: valószínű, hogy a honvédelmi miniszter azért vette fel magát utólag e listára, hogy bizonyítsa, nem lehetett köze a puccshoz.

Vannay perének másodfokú tárgyalásán – 1932. július 23-án – már szabadlábon volt: büntetését kitöltötte.

Jóval többet tudunk azok peréről, akiket nem a katonai szervek vontak felelősségre.

Raád Árpád és 18 társa ellen a vádirat december 7-én készült el. Fennmaradtak a nyomozati jegyzőkönyvek is, amelyek több részletet közölnek ugyan Schillről, ám valós szerepének tisztázását mégsem teszik lehetővé. Az okok között szerepel, hogy a mozgalomba beépített agent provocateur-ök – így pl. az 1944-es Sztójay-kormány belügyi államtitkára, az SS kedvence, az ekkor csendőrszázados Baky László – tanúkként hallatták szavukat, Vannay pedig a Margit-körúton tett vallomását a polgári vádlottak felett ítélkező büntetőbíróság előtt visszavonta. „…vallomásomat, melyet mint terhelt tettem, nem tartom fenn, azt mint tanúvallomást elő nem terjesztem. Az abban foglaltak nem felelnek meg a valóságnak. Ezeket lelki kényszer hatása alatt tettem. A nyomozat folyamán Baky László csendőrszázados és még egy csendőrszázados, akinek nevét nem tudom, civilben állandóan ott jártak… sugdostak nekem, hogy Schill Ferenc tábornok és Tóth Ferenc hazaárulók, valljak ellenük… én feleltem, meggondolatlanul, halálosan ki voltam fáradva és úgy befolyásolva, azáltal, hogy hazaárulókról van szó, olyanokat mondtam, amelyek nem felelnek meg a valóságnak…”)

További kuszáltságot eredményezett, hogy Baróthy Pál főügyész a szálakat átvágva az egész puccstervet a vád alá helyezettek önálló akciójaként tüntette fel.

A puccs polgári vádlottai egyébként három hónapi vizsgálati fogság után szabadlábra kerültek, az ellenük indított eljárás kormányzói pertörléssel zárult. Ezt a „megoldást” nyilván az indokolhatta, hogy előnyösebbnek tűnt az egész ügyet gyorsan és csendben ad acta tenni, mint alkalmat adni újabb interpellációkra, a baloldali sajtó megnyilvánulásaira.

Néhány kérdést már a kortársak is feltettek.

Így Gömböshöz intézett interpellációjában a szociáldemokrata képviselő Györki Imre, aki aziránt érdeklődött: ki vezette félre a közvéleményt, a honvédelmi miniszter vagy a belügyi tárca vezetője, miért nem engedték nyomozni az ügyben a rendőrséget, „…miért csak katonák és csendőrök nyomoztak, mi a helyzet…” Schill öngyilkosságával.

Volt a képviselők között, aki azt állította, hogy olvasta Schill búcsúlevelét – „…ártatlan vagyok, a maffia behálózott…”

A Vannay-Schill puccsként emlegetett események, az ezek feltárásában, manipulálásában és tálalásában nyilvánuló nyomozati elemek összefüggésben állottak – és nemcsak a politikai logika területén – könyvünk bővebben tárgyalandó témakörével.

A szélsőjobboldali puccsal kapcsolatosak bizonyították: a nyomozó szervek – miközben frakcióharcaikat is vívták, mint (látjuk majd) a Matuska-perben a rendőrség politikai nyomozó osztálya és a csendőrség – úgy állottak a politikai vezetés ellenőrzése alatt, hogy éppen ennek igényeit elégítették ki, olyan igényeket, amelyek nem álltak csillagászati távolságban a puccsisták célkitűzéseinek bizonyos elemeitől.

Óvunk azonban a közvetlenebbek erőltetésétől. Így attól, hogy Schill „öngyilkossága” azzal függött össze, hogy Biatorbágy egész hátterét ismerte, Gömbös pedig közvetlenül érintkezett Matuskával. A honvédelmi miniszternek nem volt szüksége, hogy közvetítők nélkül lépjen és egyre reményteljesebben alakuló politikai karrierjét nem politikai eszközök igénybevételével veszélyeztette, amikor lassan dezignált miniszterelnöknek érezhette magát.

Mindezek ellenére az összefüggések – úgy véljük, bizonyítani tudjuk ezt – ha párhuzamokat kevésbé, összehasonlíthatóakat mégis eredményeztek.

Az 1931-es év kormányválságát úgy oldották meg, hogy a „fordított parlamentarizmus” játékszabályait sem vették teljesen figyelembe. Nem a választásokon győztes párt vezetője lett a kormányfő, hanem a kormányzó bizalmasa.

Történtek azonban olyan események is, amelyek újra a politikai jobbratolódást segítették elő.

Voltak erők, amelyek várták ezt, s voltak, amelyek támogatták.

Az utóbbiak között kétségtelenül privilegizált szerep juthatott az államapparátus kemény magjának.







II.
…a viaduktnál történt


A robbantást követő órák eseményeiről tanúk százai számoltak be. Ezek álló és mozgóképeket egyaránt rögzítettek, éppúgy, mint az első, már némi általánosításokig is eljutó jelentések: az ügyészségé, a MÁV szakértőié, a rendőrségé és a csendőrségé.

Ám csak a robbantás ténye volt biztos, no meg a következmények: a lezuhant és felrobbant mozdony, a völgyben fekvő összetört és a pályatesten sértetlenül maradt kocsik. A halottak és sebesültek.

A helyszín egy részét azok láthatták elsőkként, akik megmenekültek. Az épen maradt kocsikban még működött (egy ideig) a világítás, a völgyre viszont teljes sötétség borult.

A túlélők ellentmondásos válaszokat adtak: egy vagy két robbanás történt. Volt olyan személy is, aki zajt sem hallott.

A torbágyi községi orvos így emlékezett 1931. október 27-én amikor a MÁV szakértői meghallgatták: – Matuska a bécsi rendőrségen, három ország, Németország, Ausztria és Magyarország nyomozói előtt ekkor beismerő vallomását megtette már – „…a fürdőszoba ablakán keresztül, amely éppen a viadukt felé néz, egy kékes villámcsapás színű fény hatolt be a lakásba, utána egy hatalmas robbanás, melyet tompa morajlás-szerű hang követett, majd ismét egy erősebb robbanás…”

Ezt ismételte a torbágyi állomás szolgálatvezetője is: „…én is az első robbanás után… egy tompa hosszas morajlást, majd utána egy erősebb robbanást hallottam…”

A vizsgálat azonban – bármely intézmény folytatta is – ezeket nem vette komolyan.

Azt is több változat előzte meg, amit végül Matuska fölött ítéletet mondó pestvidéki törvényszék – hasonlóan a bécsi bírósághoz – rögzített, elmosó fogalmazással, ellentmondást teremtve saját indoklásával.

Míg a MÁV vizsgálatai azt sem döntötték el, hogy a szerkezet a vonat előtt vagy alatt robbant, az ítélet nem törődött azzal sem, hogy – elfogadva az utóbbit – a mozdony vagy valamelyik kocsi alatt történt az explózió: „…a gyorsvonat, mely a mérőlécen áthaladva, azt összenyomva az áramkört bezárta, minek következtében az ekrazit felrobbant és a sínből mintegy 7,10 m-es darabot kiszakított, a beállott síntörés következtében a mozdony és az azt követő kocsi kisiklottak és kisiklott állapotban a völgyhídon tovább futottak, majd a mozdony, az ezt követő kalauzkocsi, személykocsi, hálókocsi, két személykocsi, ismét egy hálókocsi a 26 méter mély völgybe zuhantak, az utóbb említett hálókocsinál a vonat kettészakadt és a többi része a pályán maradt…”

Az ítélet indoklása viszont így fogalmazott: „…a robbanást a mozdony kereke a vádlott számítása szerint előidézte.”

A MÁV vizsgálati eredményeinek egy része viszont feltűnt az elsőfokú ítéletben: csupán az volt a különbség, hogy az utóbbi a tettest és nem a tetteseket dicsérte: „…a vádlott a hely kiválasztásánál és a robbanószerkezet elkészítésénél úgy a robbantási technika, mint a vasútüzem szempontjából igen nagy szakértelemről tett bizonyságot…” (Ez utóbbival Matuska el is hencegett a budapesti főtárgyaláson: „…az orosz vasútnyomtávolsága 15,25. Egyet elveszünk a mohácsi vész évszámából és megkapjuk az orosz vasút nyomtávolság számát.”)

Még több volt azonban az ellentmondás, amikor a ki- és meghallgatottak arról beszéltek, hogyan találták meg a robbanószerkezet maradványait. Volt, aki „…egy 12-14 cm hosszú fekete dobozra” emlékezett, amely „…színes szalagokkal volt átkötve… és a két végéről két szál villanyhuzal vezet a völgy felé…” Más két zseblámpaelemet látott, „…dróttal összekötve, mérőléc darabra a vezeték reácsavarva, s a síntalp mellé helyezve…”

Annak feloldására sem fordítottak figyelmet később, hogy a tanúk ellentmondásaiból kihámozzák: ki őrizte a nyilvánvalóan fontos bűnjelet, ahhoz valaki hozzáférhetett-e.

Ezek feleseltetésének nem lenne különösebb értelme, egy példa is elég.

A gyors-teher vonat fűtője, (ezt a vonatot előzte a felrobbantott bécsi gyors) Tóth Gyula, aki egy ideig maga őrizte a robbantószerkezet maradványait, a MÁV vizsgálat során azt vallotta, hogy „…egy civil ember, kinek az arca kormos volt, a kocsi alá bújt, s az húzta ki a pokolgépet a síntalp alól, jóllehet a főnök is figyelmeztette, hogy ne nyúljon hozzá…”, később már arra emlékezett, hogy a kormos arcú a pályamesterrel járt ott, végül pedig így vallott a főtárgyaláson – „…a töltésen maradt egyik kocsi alatt egy villamos huzalt találtunk, amely az egyik sínszál alá volt kötve. Engem odaállítottak a kocsi mellé, hogy vigyázzak, hogy senki ne nyúljon hozzá, amíg a csendőrök meg nem érkeznek. Később odajött az állomásfőnök egy csendőrrel, de ők nem nyúltak hozzá, hanem eltávoztak. Aztán egy férfi jött oda… arra kért, hogy mutassam meg neki, hol van a zsinór. Én oda világítottam és figyelmeztettem, hogy ne nyúljon hozzá. Ő azonban kihúzta a zsinórt. Én erre eltávoztam onnan, mert féltem, hogy esetleg fel fog valami robbanni. A férfi a zsinórt nem vitte el, csak kihúzta a sín alól. Aztán eltávozott, én pedig miután közben megérkeztek a csendőrök is, visszamentem a mozdonyhoz.”

Ha pedig ehhez hozzáfűzzük, hogy a kormos arcú civil Matuska Szilveszter volt, aki – egy tanú vallomása szerint – szakszerű magyarázatot is tartott itt, miként történhetett a robbanás, úgy másutt tárgyalandó kérdéseink egy vetületét azonnal ideköthetjük.

Az ellenmondásokat a budapesti főtárgyaláson még akkor sem tisztázták, amikor Matuska még nyilvánvalóbbá tette ezeket.

Amit a pestvidéki törvényszék elsőfokú ítéletének indoklása rekonstruált, az pedig nem volt más, mint Matuska Bécsben tett vallomásainak kritikátlan átvétele. Olykor elhitték, amit mondott.

Ezt tette egyébként a Haditechnikai Intézet is, amely szakvéleményében mindennek nem is csupán egyszerűsítésével, de inkább primitívvé tételével „járult hozzá” a törvényszéki ítélet eme részének megfogalmazhatóságához.

Mindezeknél még nehezebb feladatot jelentett a merénylet színhelyének közvetlenebb nyomozati szempontokból történő feltérképezése. Erre az eléggé kaotikus, olykor kafkai körülmények között induló és folytatódó nyomozásnak kellett vagy inkább kellett volna vállalkoznia. Mire tettek kísérletet és mire nem, már ez is forrásértékkel bír. Így pl. a rendőrség, az ügyészség, de a bíróság sem foglalkozott annak a vonaton utazó postásnak a vallomásával, aki a robbantást követő pillanatokban „…egy halló kiáltást hallott és reá a túlsó oldalról ugyancsak egy halló kiáltás válaszolt…” A tanú hozzáfűzte: „…a hangok becslésem szerint a kocsi mindkét oldalával szemben mintegy 300 m távolságból jöttek.” (Ezt egyébként más tanúk is hallották.)

Kik érkeztek elsőként a helyszínre?

Pontosan már aligha állapítható meg. Nyilván a közelben szolgálatot teljesítő vasutasok, majd a község önkéntes tűzoltósága, a lakosság, a biai őrs csendőrsége.

Egy tanú, aki a helyszínen ismételten gyanút keltő Matuskára még inkább fel akarta hívni a figyelmet, előadta, hogy a New-York kávéházban „…1/2 1 órakor jutott tudomásomra a merénylet, amire én autóval Biatorbágyra kimentem és a helyszínre a hatósági közegek, segélyvonat, mentő, rendőrség előtt érkeztem meg.” (Senki sem kérdezte meg tőle, kitől kapta a hírt.)

Az államrendőrség budapesti főkapitányságának politikai nyomozói – Hetényi Imre, Schweinitzer József, Hain Péter – kissé elkéstek.

Arról tudunk, hogy a központi ügyelet mintegy 15-20 perccel a robbantást követően megkapta a vasút telefonhívását, – „…kommunisták felrobbantották a biatorbágyi völgyhidat… a bécsi gyors a mélységbe zuhant… sok a halott és a sebesült…” – Hetényit csak 2 óra körül riasztották, s bár kocsija percekkel később lakásához érkezett, csak 4 óra körül ért a helyszínre, nagyjából egy időben azzal a személlyel, aki később az egész nyomozást összefogta – Schweinitzer Józseffel.

Ekkor a csendőrök már több személyt a helyszín környékén őrizetbe vettek. Schweinitzer és Hain ellentmondásba kerültek, amikor az utóbbi szerint „…a merénylet színhelyén talált és a munkásokhoz intézett felhívásból arra kellett következtetnünk, hogy a merényletet kommunisták követték el…”

Ezt a felhívást ugyanis jóval korábban megtalálták, mint ahogy elkészült egy fotóriporter nem csupán Matuskát ábrázoló felvétele: Schweinitzer maga szólt a riporternek: „…vegye csak le… nagyon gyanúsan viselkedik…”

Tény: bár Matuska mindent elkövetett, hogy nemcsak figyelmet ám gyanút is keltsen, egy detektív, volt katonatársa „igazolta” őt – Kovács Sándor ezt később igyekezett ugyan bagatellizálni, ám azt mégsem tagadta, hogy többek kérésére is válaszolt: ismeri Matuskát. (Matuskának egyébként egy hegyeshalmi detektív is segítségére volt, amikor a merénylet elkövetése előtt Bécsből Budapestre utazott, s hozta magával (?) a robbanóanyagot. Erről Matuska később így beszélt az őt Budapesten vizsgáló elmeszakértő orvosoknak: „…a határon nem motoztak meg, mert egy volt tiszttársam teljesített szolgálatot.”)

Véletlenek? Ha nem, a szálakat elkötötték.

Matuskát egyébként a nyomozás első rögtönzései nem érintették. A helyszínen tanúsított magatartását – kivel, kikkel volt együtt – csak később kezdték vizsgálni, ám akkor is többre juthattak volna.

Figyelmüket ekkor egy felhívás szövege kötötte le.

A fogalmazás – „Munkások! Nincs jogotok, hát majd mi kierőszakoljuk a kapitalistákkal szemben. Minden hónapban hallani fogtok rólunk, mert a mi társaink mindenhol otthon vannak. Nincs munkaalkalom, hát majd mi csinálunk. Mindent a kapitalisták fizetnek meg. Ne féljetek, a benzin nem fogy el. A fordító.” – politikuma nyilván alig volt megfejthető, ám azt nem is vizsgálták.

Elindultak ezen a nyomon, de feltételezésük hibás volt.

Ám maradjunk még a helyszínen.

A bécsi nyomozás során 1931. október 13-án kihallgattak egy tanút, Mary Kaisert, aki a szeptember 3-án Bécsből Budapestre utazó Matuskát a vonaton egy szőke férfi társaságában látta.

„Többen viszont a helyszínen is együtt látták Matuskát „…a nála 5-6 évvel fiatalabb, hátra fésült szőke hajú…” személlyel.

Ezek között a legérdekesebb Nyiry Lajos MÁV segédtiszt vallomása, aki a szerencsétlenül járt vonaton utazott, s arról „kiesett.” (Látjuk majd: meg lehetett volna alakítani a „kiesettek klubját” – kissé szabadon alkalmazva Sartre egy írásának magyarra fordított címét.)

Nyiry Az Est című lapnak küldött levelében – ezt október 13-án írta, amikor Matuska Bécsben a Bergmann-variációt adta elő – tett említést a „szőke férfiről”, ám önmagát is igyekezett fontossá tenni – „…van más észrevételem is, amit itt nem közölhetek…” – írta. Levele Hetényiékhez került, majd egy detektív kihallgatta. Amiről nem szólt a levélben, azt elmondta a nyomozónak: Matuska nemcsak a „szőke férfivel” mutatkozott együtt, de többször beszélgetett a torbágyi állomás főnökével is. Nyiry gyanúba akarta keverni őt is, ám a „szőke férfi” személyleírása kiegészült: „…vele jött egy alacsonyabb, vékony termetű egyén… borotvált fehér arca és elfelé fésült szőke haja volt…” Vallomását követően az őt kihallgató detektív személyleírás-lapot töltött ki a „szőke férfiről”. Egy héttel később – miért csak ekkor? – Nyiry a MÁV szakértői előtt újabb vonással egészítette ki a portrét: „…valami érthetetlen magyarsággal fejezte ki magát…”

Nyiry a vizsgálóbírónak – 1933. július 20-án – már jóval kevesebbet mondott, így elmaradtak az állomásfőnököt érintő közlései is. A főtárgyaláson viszont ismét szólt a részletekről. „Azt a férfit, aki a vádlottal együtt bejött az irodába, megismerném, ha látnám. Valamivel magasabb volt, mint a vádlott, 30 év körüli lehetett, szőke haja volt és leborotvált bajusza. A vádlottal suttogó hangon beszélgetett, … mit és milyen nyelven, azt nem hallottam… A vádlott… több ízben bejött az irodába… a szőke az ajtónál maradt és figyelt…”

(A torbágyi állomásfőnököt minderről nem hallgatták ki: Márk Károlyról csak annyit tudunk, hogy a robbanást követően egy magát igazolni nem tudó személyre hívta fel a csendőrök figyelmét. Ők azonban rövid őrizetbe vétel után a férfit elengedték.)

Nyiryt azonban maga Matuska zavarta meg, amikor azt állította, hogy a „szőke férfi” személye nem titok, hiszen rajta van azon a képen, amely Schweinitzer utasítására készült.

Nyiry pedig a felvétel megtekintése után kijelentette: „…nem ez a férfi, akivel Matuska az irodában megjelent. Az sokkal tömöttebb volt. Erre esküszöm.”

Matuska egyébként azonnal tovább bonyolította a kérdést, beismerve, hogy ő két, nagyjából hasonló személlyel is mutatkozott a helyszín környékén.

A főtárgyalás elnöke nyilván nem emlékezetkiesésben szenvedett, hogy Matuska öt nappal korábban mondott szavait nem idézte el: „…semmiféle fiatalemberrel nem beszéltem, sem olyannal, aki németül beszélt, sem mással nem beszéltem…”

Ám Matuskát mások sem egyedül látták. Volt olyan tanú is, aki azt vallotta, hogy Matuska a helyszínen mondta el neki: „…ő is a romok között volt és keresi a barátját, aki vele volt és akinek szintén a romok között kell lennie…”

Így válhatott, hogy helyesebben szólva: válhatott volna perdöntő bizonyítékká a napilapokban is széles körben terjesztett fényképfelvétel.

Ki a szemben álló személy? Talán a „szőke férfi?”

A válasz némi bizonytalanság után olyan személytől érkezett, akinek a szavában akkor aligha lehetett kételkedni, s aki nem volt más, mint a központi ügyelet vezetőhelyettese, a viadukthoz Hetényi és Schweinitzer előtt érkező Gurumlay Mihály rendőrkapitány, aki közölte a vizsgálóbíróval: „…a másik polgári egyén Acsay István tatai járásbírósági hivatalnok, aki állítása szerint a fenntmaradt első kocsiból esett ki, akit szintén leigazoltattam s mivel én is tatai vagyok, ismert adatokat sorolva fel, igazolását elfogadtam… Acsay volt több ideig Matuska társaságában…” A rendőrkapitány a főtárgyaláson valamivel többet mondott: Acsay nem tudta igazolni magát.

Acsayt természetesen kihallgatták – ám csupán tanúként. A rendőrségen tett vallomásáról nem maradt jegyzőkönyv, így a főtárgyaláson mondott szavai aligha adhatnak útbaigazítást. A törvényszék elnöke, a szerepét visszataszítóan alakító Márton Albert azonban arra sem figyelt fel, hogy Acsay a kocsiból már nem „esett ki”, hanem abban volt, amely „…elsőként maradt fenn…” Azt sem firtatta, miért szaladt el a helyszínről és miért tért oda vissza, ki volt az a pap, akivel a sötétben találkozott. Acsay egyébként a főtárgyaláson igyekezett azonosítani a „szőke férfit”, ám ezt eléggé ügyetlenül tette. Egy szőke emberről beszélt, „…akit többen Matuskával együtt láttak…”

A törvényszék elnöke megelégedett azzal, hogy minderről Matuskát kérdezte csak, ám válaszai ellenmondásait nem aknázta ki. Igaz, a magyar büntető igazságszolgáltatás megcsúfolását még túl is licitáló törvényszéki elnök keresett némi összefüggést Acsay tatai illetősége s Matuskának még a merénylet előtt Tatabányán tett egyébként a nyomozás által ugyancsak elejtett) útja között, de azon túl, hogy igyekezett a vádlottat szóra bírni, többet nem tett. („Nem segített magának senki a merényletnél? Ön állítólag hol összejött, hol elvált egy németül beszélő fiatalemberrel… Ki volt a másik férfi?…” Matuska válaszai a főtárgyaláson persze már közömbösek lehettek: „…csak Leó tanácsát tekintem annak… könnyen meg lehet állapítani, hogy kivel voltam – ott van a képen… Az elémtárt képen látható fiatalemberrel voltam mindvégig együtt, attól a pillanattól kezdve, hogy a bombát felemeltem…”) Sőt: elutasította a védelem indítványát, amikor az a biatorbágyi vasútállomás vendéglősének meghallgatását kérte – „…vajon a vádlott a robbanást követő hajnali órákban a vasúti vendéglőbe egyedül tért-e be, vagy pedig két férfi társaságában jelent meg… és ott állandóan azokkal volt együtt…” A főtárgyalás vezetését egyébként az sem érdekelte, hogy több tanú a Biatorbágyról már Bécsbe utazó Matuska mellett is látott olyan valakit, akinek személyleírása nem volt távol a „szőke férfi”-t idézőektől.

Mindez a pestvidéki törvényszék ítéletében csak úgy kapott hangot, hogy ennek indoklása leszögezte: „…közben a vádlott más utasokkal együtt elment a torbágyi állomás mellett lévő… vendéglőbe… Majd újra visszatért a helyszínre…”

Voltak azonban más adatok is, amelyek értékelésére a törvényszék nem vállalkozott.

Az még talán érthető, hogy a Matuskába már „belefáradt” bíróságot nem érdekelte. A revolvert is viselő vádlott a robbantást követő pillanatokban már 3-4 személyt talált a völgyben, (nem a töltésen!) ám nem fordított figyelmet a „kiesettek klubjának” egy újabb tagjára sem.

Gróf Pállfy Daun József, aki – állítása szerint – a szerencsétlenül járt vonaton utazott, pontosan úgy „esett ki” a kocsiból, ahogy azt Matuska – önmagával szemben keltve gyanút – előadta.

A grófot a rendőrség hallgatta ki, vallomását október 11-én tárták Matuska elé Bécsben.

Pálfy-Daun – aki tanúvallomásában Matuska bűnösségét feltűnő módon igyekezett bizonyítani – elmondotta: nem tudja pontosan, vagonja a lezuhantak között volt-e. Ő kiesett a kocsi ajtajából és 30-40 percig a töltés oldalán feküdt eszméletlenül. Volt azonban itt más ellentmondás is: a grófért autója ment a helyszínre bicskei birtokáról, (ezzel érkezett oda a herceghalmi állomás főnöke) ám a furcsa módon megmenekült Pálffy taxival hagyta el a viadukt környékét.

Fontosabbnak tűnik azonban számunkra a titokzatos (?) „szőke férfi”.

Úgy véljük, ezen a nyomon lehet eljutni Matuska név szerint is azonosítható egyik tettestársához, Feiner Rudolf osztrák állampolgárhoz, akit Hetényiékkel szemben a csendőrség igyekezett gyanúba hozni.

Schweinitzer is említett egy „fiatalembert”, aki után „nyomoztak”, mert „…keze barna volt az ekrazittól…” (Éppúgy, mint Matuskáé.)

A vádiratban – 1933. június 25-én – a neve is eltűnt. Azok között, akikkel szemben a nyomozást megszüntették. A hatóságok azonban pótnyomozásra kényszerültek. Pontosabban: csak a csendőrség nyomozott, a rendőrség politikai osztálya erre nem volt hajlandó.

A vádirat keltezését megelőző napon a budapesti csendőrkerület 1. nyomozó alosztálya egy pótnyomozás eredményéről tájékoztatta a pestvidéki ügyészséget. Ebben közölték, hogy 1932 decemberben kapták a bejelentést – Matuskának bűntársa volt, Feiner Rudolf osztrák állampolgár.

Bár a csendőrjelentés egyes részleteiben megalapozatlannak illetve kellően nem bizonyítottnak tűnhetett, volt egy állítása, amely arra késztette az ügyészséget, hogy a vizsgálóbíróhoz forduljon. Ez akár perdöntő is lehetett – a Haditechnikai Intézet ui. a csendőrség által beküldött bűnjelen (zsebkendőn) található sárga elszíneződésről megállapította, hogy az ekrazittól ered. A bűnjelet tehát nem a gyanúsítottnál találta a csendőrség. Ezt azok szolgáltatták, akik Feiner Rudolfot igyekeztek gyanúba hozni. Ők pedig manipulálhattak is ezzel. Egyikük, Dankovszky Istvánné Feiner korábbi barátnője volt, a másik pedig, Kovács Árpád egy eléggé gyanúsan csengő nevű egyesület, a Hadviselt Magyar Közszolgálati Alkalmazottak Bajtársi Szövetségének ügyvezető főtitkára, akinek lakóhelyét hivatalosan is így jelölték meg: „…található egész nap a MOVE-ban…” Dankovszkyné illetve Kovács vallomásai között voltak ugyan ellentmondások, ám amit állítottak, az éppen elég lehetett a Feiner elleni vádemeléshez: a merénylet éjszakáját nem töltötte lakásán, majd amikor hazajött, „…feltűnt, hogy… a cipője nagyon sáros volt, a sarok és talpszéle sárgás agyagos színű. A kabátján látszott, hogy esőben volt vele… elmondta, hogy felrobbantották a vonatot… egyik tenyerén barna foltot vettem észre… sokkal többet mondott, mint ami a lapban van…” Ami a zsebkendőt illeti, erről Dankovszkyné elmondotta: azt Feiner nadrágzsebében találta. Az asszony a magyarul gyengén beszélő Feinert is idézte: „…jönni nagy szörnyeteg, egyszerre csak egy nagy világos, aztán sötétség és nagy jajgatás…”. Nem hagyta említés nélkül azt sem, hogy Feiner elmondta neki: milyen nehéz volt felvinni a töltésre mindazt, ami a robbantáshoz kellett.

A vizsgálóbíró 1933. július 6-án magához hivatta Schweinitzert és Hain Pétert, közölte velük a pótnyomozás megállapításait, átadta az iratokat és a bűnjeleket.

Az igazán cifra dolgok azonban most kezdődtek.

Amikor Dankovszkynét beidézték Schweinitzerhez, megtagadta, hogy vallomást tegyen, „…mert tőlem ma délelőtt a magyar királyi csendőrség I. nyomozó alosztályán egy százados, aki reggel 9 órától 1/2 2 óráig ebben az ügyben kihallgatott, becsületszavamat vette, hogy ebben az ügyben a rendőrhatóságnak semmiféle felvilágosítást ne adjak”

Ám történt még ennél több is.

Egy csendőrnyomozó – Boda István, neve feltűnik a MÁV vizsgálati jegyzőkönyveiben, Hetényiéktől függetlenül végzett nyomozást a helyszínen, tanút találva, aki egy „szőke férfit” és egy „…markáns arcú… szúrós szemű…” egyént látott fotózni a viadukt körül a merénylet előtt – még a főkapitányság épülete előtt is figyelmeztette a beidézettet: nem szabad vallania, mert a rendőrség túlbuzgóságból kapcsolódott csak be a nyomozásba.

A politikai nyomozó osztálynak igen sürgőssé válhatott az ügy, mert július 7-én már elkészítették összefoglaló jelentésüket, amelynek címzettje az országos főkapitány volt.

Ebben összefoglalták, amit ők „tudtak” Feinerről, akit egy évvel korábban, 1932. június 6-án kiutasítottak Magyarországról.

Hetényiék jelentése nagy önbizalomról tanúskodott: „…politikai nyomozó főcsoportunk nincs abban a helyzetben, hogy a Feiner Rudolfra vonatkozó bejelentés tárgyában most az anyagi igazság kiderítésén tovább is dolgozhassék és nincs módjában ebben az ügyben a való tényállást, főleg a …zsebkendőt illetően tisztázni. Miután tudomásunk van arról, hogy Kovács Árpád a csendőrség nyomozó alosztályának a bizalmi embere és… Dankovszkynét is felhívta arra, hogy a rendőrség előtt vallomást ne tegyen, Kovács kihallgatásától annál is inkább eltekintettünk, mert vallomásától nem várhattuk, hogy (az ügy kiderítését előbbre viszi…) Kétségtelen, hogy a m. kir. Haditechnikai Intézet ezen a zsebkendőn ekrazittól eredő sárgás elszíneződést talált… Ilyen körülmények között a mostani puhatolás során nagy fontossággal bírt volna annak a megállapítása, hogy a merényletnél használt ekrazit és a zsebkendőn felfedezhető ekrazitnyomok valóban ugyanattól az ekrazittól származnak-e, melyet Matuska… a robbantásnál felhasznált… az azonosság kimutatása leküzdhetetlen nehézségbe ütközik…”

A jelentés egyébként szinte lajstromozta a Feiner védelmében felhozhatóakat: még olyan módon is, hogy az osztrák állampolgárt terhelő vallomásokat elferdítette.

Lépett a csendőrség is. Július 10-én újabb nyomozati anyagot juttattak el a vizsgálóbíróhoz. A zsebkendő mellett a bűnjelek között most már villanylámpa foglalat és kábel is szerepelt. (Ezeket a Haditechnikai Intézet szakértője nem hozta kapcsolatba később a színhelyen talált maradványokkal.) Tanúkat is felsorakoztattak, így többek között Payr Hugó országgyűlési képviselőt, aki maga vallotta: Feiner a barátja volt. A csendőrség maga a tanúvallomások ellentmondásaiból nem volt le következtetést, ám állította: kitoloncolását követően Feiner többször is visszatért az országba, s bár az idegenrendészeti szervek felfigyeltek erre, Payr fedezte Feinert.

Ebben a sajátos magánháborúban, amely a csendőrség és a rendőrség között folyt, Hetényiék a sajtót is igénybe vették.

A Pesti Hírlap 1933. július 9-i számában megjelent cikket nemcsak ők iratták, de valószínű, hogy ők is írták. E cikk megjelenését kellő „hangolással”, ügyesen készítették elő. A cikk hangsúlyozta: napotok át harsogott a szenzáció Matuska bűntársa körül – „…ennek a hírnek a terjesztése nem jelentett mást, mint… hogy a budapesti rendőrség annak idején… rosszul nyomozott, hurokra kerítette ugyan Matuskát, de bűntársát nem találta meg és ezzel meghazudtolta a rendőrségnek azt a megállapítását, hogy Matuska… minden esetben egyedül dolgozott, nem volt bűntársa…”

A furcsa frakcióharcban győzelmüket közhírré tevők igen primitíven kísérelték meg, hogy tisztázzák Payr Hugót, majd elégnek tűnhetett az is, hogy „…kihallgattak még néhány tanút és ezeknek a vallomásából tisztán alakult ki a rendőrség előtt a kép: a feljelentés csak a túlcsigázott fantázia szüleménye.”

Minderről véleményt csupán feltételes módban lehet formálni.

A perdöntőnek tekinthető zsebkendőt akár „ekrazitálni” is lehetett.

Ám az, hogy a csendőrség „szállt be” az ügybe, nem lebecsülhető erők háttérmozgatására utalhatott. Sajátos az is, hogy a csendőrség új momentumokkal érkezett és nem tett kísérletet arra, hogy Hetényiék nyomozati anyagának ellentmondásait tárja fel. Pedig erre nyilvánvalóan lehetőség adódott volna. Így a „Feiner-ügy” nem került kapcsolatba a színhelyen bolyongó Matuska körül feltűnő „szőke férfival”, akinek személyleírása feltűnő közelséget mutat Feiner Rudolffal.

Azt sem tartjuk kizártnak, hogy a perdöntőnek tekintett fotón nem Acsay, hanem Feiner áll Matuska mellett.

Mindezekre – más összefüggésben – vissza kell még térnünk, amikor Matuska ausztriai környezetének nyugdíjas magyar tisztjeit vesszük szemügyre, akik éppúgy igyekeztek gyanúba hozni Matuskát, mint a „kiesettek klubjának” néhány tagja Magyarországon.

A paradoxon persze adott: az ilyen „háttérrel” tevékenykedő Matuskát a csendőrséggel szemben az a rendőrség tette meg egyedüli tettessé, amely távolabb állt – szervezetileg is – a hadseregtől, ennek tágabban értelmezhető áttételeitől.

Ám bármennyire eltávolodtunk a viadukttól és annak közvetlen környékétől, vissza kell térnünk oda.

A vádiratban Feiner mellett egy nő neve szerepelt.

Hábli Júlia – ő volt az ott említett nő – nyomozati anyaga ma már nem áll a kutató rendelkezésére. Így csupán a napilapok bűnügyi rovataiból lehet némi tájékozódást szerezni vallomásairól.

Hábli a merénylet utáni napokban jelentkezett a rendőrségen. Előadta, hogy a robbantást három férfi követte el, – ez egyébként némi hasonlóságot mutat Matuska Bergmann változatával – akik őt arra kényszerítették, hogy velük menjen a helyszínre. Az egyik férfi, rá vigyázott, a másik kettő azt figyelte, mi történik a romoknál. Amikor pedig kivitték a helyszínre, meglepő tájékozottságot mutatott. Egy nappal később azonban a sajtó már azt harsogta, hogy a „parasztmenyecske” elmegyógyintézetben volt, ám vallomásai egy részének még így is hitelt adtak – „…vannak bizonyos dolgok vallomásában, amelyekről szinte elképzelhetetlen, hogy beteges fantázia szüleményei lennének.”

Úgy tűnik, mintha a kompromisszummal „melegen”, vagy Fouche-val szólva íróasztalban akarták tartani Hábli Júliát. Ez azonban csak napokig tartott. Vallomásait már szeptember 22-én „…egy hisztérikus idegbeteg nő hazudozásának…” minősítették.

Még feltételezésként sem lehet megkockáztatni, hogy a helyszínről valló tanúk közlései és a Hábli vallomás összefügg, esetleg a Feiner-variációval is. Következtetésre inkább az tűnik alkalmasnak, hogy Hetényiék az ügyet túl gyorsan tették „ad acta”: ahhoz senki sem férhetett hozzá.

A politikai nyomozók érvényesítették a feltételezésből adódó kiváltságaikat: a merényletet kommunisták követték el, így csak ők „nyomozhatnak.”

A nyomozással kapcsolatos első intézkedések még a helyszínen születtek, ahová a honvédelmi miniszter és a belügyminiszter is megérkezett.

Azonnal detektíveket küldtek a tatabányai bányákhoz: nem innét származott-e a robbanóanyag? Ennek természetesen politikai tartalma volt, melyre Hetényi maga is utalt igen gyengére sikeredett emlékiratában.

Figyelmüket azonban – már említettük – a „felhívás” kötötte le.

Miközben rádiógramm ment Bécsbe, mit tud az osztrák rendőrség Matuskáról, a rendőrségi írásszakértő, Szontágh Emil már „munkához” látott. „Bizonyította”: a felhívást egy kommunista, Leipnik Márton írta, így a robbantás műszaki feladatai nem okozhattak számára nehézségeket. Szontágh szakvéleménye azonban hamar összeomlott, mert a csendőrség (!) írásszakértője, Fischof Gyula kétségbe vonta azt. Az írásszakértők eltérő véleményének következményei még a sajtóban is helyet kaptak. A rendőrség szakértője ugyanis azzal gyanúsította Fischofot, hogy illetéktelen beavatkozásával „felekezeti okokból” kívánja elterelni a gyanút Leipnik Mártonról. (Fischof tiltakozott, ám pert mégsem indított, pedig megtehette volna – rágalmazás miatt.)

Bár időrendet bontunk, megemlítjük, hogy Matuska elismerte ugyan: a felhívás az ő kézírása, ám írásszakértőket akkor nem hallgattak meg. Pedig indokolhatta volna ezt, hogy Matuska különböző helyzetekben önmagának ellentmondva szólt arról és a szövegre alig emlékezett. A főtárgyaláson pl. – 1934. november 8-án – ezt mondotta: „…a szövegre nem emlékezhetem… pontosan, de tudom, hogy kommunista ízű felhívást tartalmazott.”

Ma már tudjuk: a kézírás nem Matuskától származott.

Bizonyos rutinszerűen végzett megállapításokból egyébként kezdetben helyes következtetésekre jutottak. Ezeket azonban a feltételezések politikai koncepciója keresztezte, amely önmagában terelte tévútra a nyomozást.

Egy csendőr tiszthelyettes így emlékezett később: „…a nyomozás kezdetén azt állapították meg, hogy a robbantást többen, egy társaságban készítették elő. Egy emberről fel sem lehetett tételezni, hogy egy-két óra alatt előkészíthet egy ilyen nagyarányú robbantást.”

Több jel utal arra, hogy Schweinitzerék egy ideig maguk is két-három emberrel számoltak.

Szeptember 16-án este Hetényi meglepő bejelentést tett: „…a rendőrség nem reméli azt, hogy a tetteseket sikerül kézrekeríteni.”

A Berlin melletti Jüterbognál történt vasúti merénylettel való összefüggés lehetőségére egyébként már akkor gondoltak, ám valószínű, hogy az ötlet nem Budapesten, hanem Berlinben született.

A rutinszerű nyomozás pedig továbbra is „hozta” a kézenfekvő feltételezéseket. Szeptember 24-én pl. két jelentés is készült: Hetényié és a biai csendőrőrsé.

Mindkettő tettesekről szólt.

Míg Hetényi jelentése a Hábli változat Bergmann-vetületeket – utaltunk és még utalunk erre – is tartalmazó lényegét ismételte („…valószínűleg nem több mint 3 ember eszközölte, akik közül az egy lehetett a helyszínnel ismerős, a másik a szakember és a harmadik az irányító…”) a csendőrjelentés az eddigi nyomozást eredménytelennek minősítette. A csendőrjelentésnek egyébként érdekessége volt, hogy a tanúk között Matuskát is említette, hitelt adva szavainak: miként menekült meg. („…a legutolsó hálókocsiban utazott, honnan a lezuhanás után szerencsésen kimenekült és csak a baloldali arcán kapott több kisebb sérülést. Előadása szerint a robbanást a kocsiban ő is hallotta.”)

Egyes esetekben azonban a nyomozás rutinszerűségeit sem vitték végig. Ezt az az irattöredék példázhatja, amelyet az Országos Levéltár őriz: Schweinitzer szeptember 17-én igyekezett tisztázni, kik tudhattak arról, hogy változás történt a menetrendben és a bécsi gyors megelőzte a gyorstehert. Schweinitzer ekkor és itt egyszerűen feltételezte, hogy „…a … MÁV tisztviselők ill. alkalmazottak a robbantás előidézése szempontjából gyanúba nem foghatók…” (Majd látjuk: mindez nem volt ilyen egyszerű.)

Mindezek mellett szólnunk kell arról a szélesebb értelemben vett „helyszínről” is, amely sajátos kölcsönhatásba került a viadukttal: az előbbi szinte meghatározta az utóbbit.

A legjellemzőbb a hisztéria volt: nem csupán a sajtó hangvételében, de a nyomozó szervek magatartásában is. Nyilvánvaló következményekkel.

A sajtó osztotta a feltételezést: a robbanást kommunisták követték el. Különbség – a lapok pártállásának megfelelően – legfeljebb a fogalmazás mikéntjében volt. A jobb és szélsőjobboldali sajtó a merényletet azonnal „alkalmazta”. Az Új Nemzedék szeptember 16-án pl. ezt kérdezte: „…vajon hogyan reagálnak odaát, a baloldali fronton arra rettenetes gaztettre, amelyet… Moszkva fanatikusai elkövettek?”

A lapok nem csupán sejtették, hogy a rendőrségtől nyert információk birtokában közlik: „…a bűntényt kommunisták követték el… adatok vannak, hogy a gyilkos bombákat Budapesten, egy budapesti lakásban, a kommunisták egyik titkos odújában gyártották.”

Az uszításban olyan személyek is részt vettek, akiknek foglalkozása ezt egyértelműen tiltotta. Tudunk pl. egy Enyedy Róbert nevű vizsgálóbíróról, aki nem átallotta, hogy az Új Nemzedék hangján nyilvánítson „véleményt”.

Egy hét után azonban némi visszavonulás volt tapasztalható. Ekkor a kommunistákat „…egy nemzetközi társaság…”, egy „…anarchista szervezet…” kezdte helyettesíteni.

Ebben a szélsőjobboldal sajtója kevésbé vett részt. Idézzük az Új Nemzedék 1931. szeptember 27-i számát: „…a kéthetes fáradságos nyomozás nem produkált semmi olyan anyagot, amely a rendőrséget közelebb vitte volna a merénylők kinyomozásához. A nyomozás azonban kétségtelenül megállapította, hogy a merénylet feltétlenül külföldi kommunisták, egyenesen moszkvai utasításra, tökéletes szervezettséggel és felkészültséggel hajtották végre. A merénylők személyét a rendőrség éppen a nagy szervezettség miatt egyelőre nem tudta megállapítani.”

A hatóságok hisztériája nem ismert határt.

Jellemzőnek tűnhet, hogy szeptember 16-án Schweinitzerék szinte országos méretű intézkedéseket tettek illetve kértek, mert „…Siófok közelében… a …vasúti őrt vonalvizsgálás során 2 egyén figyelmeztette, hogy ha kedves az élete, a pályatestet azonnal hagyja el. Ezen incidens miatt a 202-es gyorsvonat Világos állomáson vesztegel, míg a pályát át nem vizsgálják. A két egyén ismeretlen leírású, autóban Budapest felé menekül.”

A hisztéria következménye volt az is, hogy egymást érték a minden alapot nélkülöző letartóztatások. Szeptember 17-én pl. egy jugoszláv útlevéllel utazó személyt Hetényi Kelebiáról kísértetett Budapestre, mert a határállomás rendőri kirendeltsége úgy vélte: gyanús.

A merényletet követő napokban a nemzeti munkavédelem tagjai (ők látták el az ipari műtárgyak őrzését) többször használták fegyverüket, mint a megelőző években együttvéve.

A Belügyminisztérium egyébként a merényletet követően gyorsan intézkedett a vasúti műtárgyak őrzésének átszervezéséről és szigorításáról. Ezt olyan intézkedések is követték, amelyeket a merénylettel már nem lehetett indokolni. Ezek motívuma inkább a jobboldali puccstervekhez köthető – egy decentralizációt teremtő intézkedés már nem is riadó, de „puccskészültségbe” helyezte a vidéki városok rendőrségét.

Feltűnő, hogy ez a hisztéria akkor sem mérséklődött, amikor az osztrák és a magyar rendőrség Bécsben már Matuskával foglalkozott. A források alapján nem lehet felfedni a háttérjellegzetességeit Hetényi ama közlésének, hogy október 6-án a szolnoki Tisza-híd ellen terveznek merényletet. (A közlést követően a hidat csendőrök őrizték, azonban ezek semmi gyanúsat nem észleltek.)

A sajtó és a nyomozó szervek által formált légkör természetesen inkább ártott, mint kedvezett a nyomozás rutinszerűségeinek. A merényletet követő tíz napban 5200 bejelentést kapott a rendőrség és a csendőrség, ám fantáziateremtőnek bizonyult az is, hogy a MÁV – követve a német és az osztrák példát – a nyomravezetőnek 50 ezer pengő jutalmat tűzött ki.

Mindezt tették, amikor a tettes mindent megtett, hogy a gyanút magára terelje. Inkább a helyszínen, de Bécsben is.

Mi adott végső lökést a Matuska-nyom követésének, arról – a nyomozati anyag hiányosságai illetve ennek kutathatatlansága miatt – alig tudunk. Hiszen az aligha kívánt nyomozást, hogy Matuska nem lehetett abban a kocsiban, amelyről a helyszínen beszélt, ellentmondva önmagának is. Hetényi említ valamit, ám ez alig hihető: feltételezték, hogy Matuska azért hazudik, mert a MÁV-tól kíván kártérítést.

Nyilván nem erről volt szó.

A válaszért Bécsbe kell utaznunk.







III.
„…Matuska rossz bonviván volt Torbágyon,
viszont egy grandguignol főszereplője a bécsi rendőrségen”


E fejezet Gennath német rendőrfelügyelő szavait kívánja pontosítani, közelebb hozni.

Matuska az osztrák fővárosban került letartóztatásba, három ország nyomozói itt hallgatták ki, hátrált lépésről-lépésre, míg „beismerő” vallomást tett: korábban mondott szavaihoz képest is ködbe burkolva, amit tett, miért tette.

Matuska vallomásai óriási rendőri apparátusokat mozgattak 1931 októberében, szavainak ellentmondásaira, ezek feltárására azonban egyik ország bűnüldöző szervei sem fordítottak különösebb figyelmet. Sőt – az egyedüli tettesség „bizonyítása” kiemeltebb feladattá vált, mint azoknak a feltárása, amelyek ellentmondhattak ennek.

A Matuskát körülvevő – olykor rejtvények formájában kifejezett – rejtélyek számát a nyomozás inkább növelte, mint csökkentette volna. Pedig nyom volt bőven: ez helyszínen maradt k.u.k. katonasapka Anzbachnál, kinek adott itt jelet Matuska, ki adott neki fényjelet Jüterbognál, hány magyar útlevéllel rendelkezett, kit vagy kiket keresett Tatabányán, hogy Feiner Rudolfot ne is említsük már.

Az osztrák és a magyar nyomozószervek még akkor sem figyeltek fel Matuska ausztriai környezetének nyugdíjas magyar katonatisztekből toborzódó személyeire, amikor ezek Matuska ellen vádakat fogalmaztak, egyikük pedig azt a mentőautót vezette, amely a robbantás után Torbágyra ment.

Világosan felismerhetőek annak a szűkített körnek vonalai is, amelyek a robbanóanyag „hivatalos” megszerzését jelölték, távol tartva mindazokat, akik az egyedüli tettesség koncepcióját zavarhatták volna.

Így azután ijesztő mennyiségű információ gyűlt össze Matuskáról: előéletéről, üzleti tevékenységéről, anyagi helyzetének módosulásairól, majd mozgásáról Magyarországon, Németországban és Ausztriában. Ám olykor ezek logikuma is töréseket rejtett. Ha pl. az általa megadott helyen ott-tartózkodásáról nem készült bejelentőlap, a három ország három rendőrsége csupán ezt a tényt állapította meg.

Lássuk a részleteket.

A Matuska 1931. október 7-én történt letartóztatását megelőző ausztriai és németországi nyomozásokról meglehetősen kevés forrás áll ma már rendelkezésre.

Amit Bécsben bevallott, – hogy egy-egy sikertelen kísérlet illetve előkészület után – vonatkisiklást idézett elő Anzbachnál és robbantott a Berlintől nem távol fekvő Jüterbognál, az a nyomozások rutinszerűségeit felgyorsította. Ám az is érdekes, ami korábban történt.

Úgy tűnik, hogy 1930. december 31-i sikertelen kísérlet ügyében az osztrák szervek nem, illetve csak 1931 októberében indítottak vizsgálatot. A pályaőr által felfedezetteket valóban műszaki rendellenességnek minősíthették, hiszen a szándékolt, tervezett és megkísérelt kisiklás nem következett be. Mindezt az elsőfokú osztrák bíróság ítélete így rögzítette: „…mind a négy anyacsavart eltávolította a csavarorsókról, amelyek arra valók, hogy a hevederpárokat a sínhez rögzítsék… A csavaranyák kicsavarása után kihúzta az orsókat a hevederekből, azután az anyákat ismét az orsóba dugta. Így mindkét hevedert szabaddá tette… azok a sín mindkét oldalára estek… így a két egymást követő sín összekapcsolását eltávolította…”

Arra viszont már nemcsak az osztrák vasútnak kellett felfigyelnie, ami 1931. január 30-án, ismét csak Anzbachnál, a korábbi sikertelen kísérlet színhelyén történt. Újra az osztrák bíróság 1932. június 17-én keltezett ítéletének indoklását idézzük: Matuska „…a traverzeket az Anzbach felé vezető sínekre ferde irányban úgy fektette le, hogy a közeledő vonat kerekei először a sínre ráerősített traverzek jobboldalát érjék… a traverzeket a …satuk segítségével a sínekre erősítette… hozzálátott a baloldalon a talpfa csavaroknak a talpfa csavarkulccsal való eltávolításához…”

Azt ugyan csak Matuskától tudták, hogy nagyjából 1 órán át „dolgozott” a síneken, de az előkészületeket nem tudta tökéletessé formálni – erről szavait a helyszínen felvett jegyzőkönyv rögzítette: a kivitel nem úgy történt, ahogy akarta, ezért az eredmény elmaradt. Ám ez mégis messze meghaladta az egy hónappal korábbit: „…amikor a vonat a kifeszített traverzekre ráfutott, a satukat és traverzeket széjjelrombolta. A traverz egyik letörött darabja kilukasztotta a mozdony fékhengerét és ezáltal fékező hatást idézett elő. A mozdony első két futókereke kiugrott a sínekből, míg a mozdony többi kerekei nem siklottak ki, úgyszintén a vonat szerelvénye sem…”

Az osztrák nyomozószervek feltételezése hasonló volt a szeptember 13-át követő magyar kiindulásokhoz: a merényletet többen követték el. Ezt nemcsak az alsó-ausztriai tartományi kormány és a bécsi rendőrigazgatóság közös felhívása hangoztatta, – 5 ezer schilling jutalmat tűzve ki a nyomravezetőnek – de a helyi csendőrség is, amikor tettesekről beszélt. Az előbbi egyébként két férfiről személyleírást is adott, akiket a színhely környékén láttak – „…az egyik magas, a másik kisebb, utóbbin khaki kabát volt…”

Foglalkoztak-e egyáltalán az osztrák nyomozószervek a tettes kiderítésével, s ha igen, hogyan, alig tudtunk valamit erről.

Feltűnő viszont, amikor a nyomozás már Matuska személyére összpontosult, a személyleírást is tartalmazó felhívás szóba sem került.

Most pedig kísérjük el Matuskát Németországba.

Matuska 1931. április 14-én érkezett Berlinbe. Itt 258 márkáért autogén-vágókészüléket vásárolt, ezt a tervezett merénylet színhelyére vitte és kísérleteket végzett vele, ám – ezt egy jegyzőkönyv közli – „…megfelelő erős lángot, amellyel vasúti sínt is tudott volna elvágni, nem tudott fejleszteni. Ezért felhagyott a kísérletezéssel… a vágókészüléket feladta a vasúton…” és visszatért Berlinbe, innét pedig Bécsbe. Augusztus 7-én azonban újra Berlinben volt. Bécsből hozott magával – így számolt be erről a bécsi és a budapesti bíróság ítélete – ekrazitpatronokat, gyutacsot, elektromos gyújtóhengert. Az egyéb szükségeseket, így vascsöveket a német fővárosban vásárolta meg. A következő nap, augusztus 8-án este már a helyszínen volt. Bár a nyomozás megállapította, hogy a pálya ezen szakaszán szinte percenként közlekedtek a szerelvények, Matuskának megfelelő ideje volt, hogy „…a … csöveket megtöltse ekrazittal és a jobboldali külső sínre fektesse, azután azokat vezetékekkel kösse össze. A vezeték kb. 177 m távolságra vezetett a lejtő alatt lévő egyik bokorhoz… összekötötte azt a gyújtó géppel…” Amikor a Frankfurt am Main felől Berlinbe tartó vonat a megfelelő helyre ért, Matuska a szerkezetet felrobbantotta. A nagy erejű robbanás a vágányt 3,5 m hosszúságban szakította ki – „…a mozdony első futó és leghátulsó tengelye kisiklott. A mozdony, a postakocsi, egy csomagkocsi és egy személykocsi a hirtelen fékezésre a robbantás helyétől kb. 400 m-re megállottak. Az utánuk következő 7 személykocsi, 1 étkezőkocsi és 1 csomagkocsi a szerelvény elejéről leszakadt, kisiklott és a keleti lejtőn lefordult. A lejtő laza homokja a zuhanást nagyban mérsékelte. A vonaton lévők közül 108 ember megsebesült, 4 súlyosan. Halálos sérülés nem történt…” (Az anyagi kárt 31700 márkában állapították meg.)

Mindez természetesen hivatalos verzió volt, bár az „eredmény” tekintetében nincs okunk kételkedni.

Mit tett a német rendőrség a cselekmény felderítése érdekében Matuska letartóztatásáig, arról még az ausztriai nyomozásnál is kevesebbet tudunk. Tény: a tetteseknek és/vagy Matuskának nem akadtak nyomára.

Az október elejéig inkább álló, mint mozgóképeket előhívó magyar nyomozás azután felgyorsította az eseményeket.

Bár tudunk arról, hogy a biatorbágyi robbantást követő héten magyar detektívek utaztak Bécsbe, ezek tevékenységére forrás nem utal. Az osztrákok pedig nem foglalkoztak Matuskával, pedig ő ismét magára irányíthatta volna a figyelmet. Így többször visszatért a pályaudvarra és megmenekülésének történetét mesélte. Egy bécsi vendéglőben pedig távoli ismerősének számolt be – „…a merényletet… állítólag ekrazittal és villamos lámpával követték el…” Ám mást is tett: bizonyítani próbálta, hogy valóban a szerencsétlenül járt vonaton utazott. A bécsi magyar konzulátuson kártérítési igényét jelentette be, háziorvosától pedig „sérüléseiről” kért látleletet.

A magyar rendőrség sürgetésére végül 1931. október 1-én beidézték a bécsi rendőrigazgatóságra. Kihallgatása Hain Péter jelenlétében történt. Mit kérdeztek és melyek voltak a válaszok, mindezt nehéz felidézni. Hain Péter így emlékezett: „…a rendőrség csak rövid jegyzőkönyvet vett fel Matuska kihallgatásáról és ezért nincsen benne mindaz, amit Matuska az általam való kikérdezés során mondott…” A nyomozást vezető osztrák rendőrfőfelügyelő dr. Böhm tanúként a bécsi főtárgyaláson arra emlékezett, hogy szeptemberi budapesti tartózkodásának körülményeit igyekeztek tisztázni, ám a kihallgatott olyan jól alakította a szerencsétlenül járt utas szerepét, hogy ekkor nem vették őrizetbe.

A Bécsből Berlinbe utazó Hain Pétert pár nappal később, október 7-én már Schweinitzer „helyettesítette” az osztrák fővárosban.

Matuska október 7-i kihallgatásáról – ez letartóztatásával végződött – az eredeti jegyzőkönyv számol be. Bár ennek manipulálása nem zárható ki, az a fontosabb és elsődlegesebb forrás, mint Schweinitzer később tett tanúvallomása.

A kettő között ott mutatkozik ellentmondás, hogy Schweinitzer később a maga érdemeit igyekezett felnagyítani: „…szinte rácsaptam ezzel a kijelentéssel. Maga a biatorbágyi tettes, Matuska, rámnézett, majd hirtelen valósággal idegsokkos állapotba került, remegni kezdett, a feje lecsuklott és később is nyolc napig volt ebben az állapotban…” Erről viszont a nyomozati jegyzőkönyv és Böhm nem tett említést.

Úgy tűnik, hogy Matuska – akit hagytak beszélni, kérdésekkel sem zaklatták – két lehetőséget maga kínált. Egyrészt megemlítette kőbánya-bérletét és vasöntődéjét, másrészt azt vallotta, hogy – két napi budapesti tartózkodása után – szeptember 5-én két napra visszatért Bécsbe. Terhelőbbé számára az előbbi bizonyult: „…egy kéményt akartunk elrobbantani… az ekrazitot megsemmisítettem, mert… attól féltem, hogy mások kezében azzal valami baj történhetne és azért is, mert az volt a szándékom, hogy a … kőbányában dinamittal fogok robbantani…” Elhangzott azonban más is: bejelentőlapot két budapesti szállóban nem töltött ki, járt a nagytétényi Export-hotelben – miért? válasza naiv és ügyetlen volt. Matuska arról is beszélt kihallgatóinak, hogy a tétényi szállodában hipermangánnal kezelte betegségét és ujjai ettől megsárgultak.

Nagyon fontos momentumról van szó.

Ezt bizonyítja az is, hogy a kihallgatást vezető Böhm és Schweinitzer három nappal később szükségesnek tartotta, hogy a jegyzőkönyv eme részletéről külön feljegyzést készítsenek: „…ezennel megállapítjuk, hogy Matuska… október 7-én… anélkül, hogy vonatkozólag kérdést intéztetett volna hozzá, alulírottak jelenlétében oda nyilatkozott, hogy a nagytétényi tartózkodása alatt a szálloda szobájában, amikor ott nemi betegségét mangánsavas káliummal kezelte, abból néhány kristályszemcse beleesett a mosdótálba és amikor azokat ki akarta szedni, kezei sárgára festődtek…”

Miért kellett ezt így, ilyen formában is rögzíteni? Nem volt elég, amit Matuska szinte tálcán kínált önmaga ellen? (Bár azt váltig hangoztatta, hogy a szerencsétlenül járt vonaton utazott.)

Úgy véljük, az egyedüli tettesség forrásvidékére érkeztünk.

Matuska egyébként a budapesti főtárgyaláson visszatért arra, miért beszélt kérdés nélkül az ekrazitról – „…azt gondoltam, hogy amikor behivattak a rendőrségre, már tudtak az ekrazitról…”

Matuska eme kijelentésének volt ésszerűsége, ám az mégsem tagadható, hogy védekezésének talán leggyengébb teljesítményét október 7-én nyújtotta.

Ezek után nem csodálkozhatott, hogy őrizetbe vették, mert – ezt Böhm fogalmazta meg – „…az ügy nem volt tisztázható.” Matuska egyébként hangoztatta: letartóztatásával „…a rendőrség balfogást csinál”

Ezzel egyidejűleg beindult az osztrák rendőrség gépezete. Házkutatást tartottak lakásán, megjelentek a kőbányában és a vasöntődében, átkutatták azt az ipari csatornát, ahová Matuska – állítása szerint – az ekrazitot dobta. Kihallgatták feleségét és egy sor tanút. Ám minden nap őreá is sor került.

Matuskát „szembesítették” a nyomozás megállapításaival, így feleségének közléseivel: mikor volt távol családjától. Matuskáné kihallgatása során derült fény arra, hogy egy ízben férje eltűnését még hivatalosan is bejelentette – ennek dátuma pedig egybeesett első németországi tartózkodásával. (Matuskáné október 8-án ezt mondotta a bécsi rendőrségen: férje tíz szót sem mondott németországi útjáról, amikor hazatért, „…nagyon el volt csigázva és ruhái nagyon elhanyagolt állapotban voltak.”)

De súlyosabbakra is választ sürgettek tőle. Így október 8-án arról faggatták, hová tűntek a robbantó gyutacsok. S miközben a bécsi rendőrség Matuska lakásán még egy titokzatos csapóajtó után is kutatott, a letartóztatott a gyanú fokozódására és ennek bizonyítására úgy kezdett válaszolni, hogy október 7-i szereplését messze felülmúlta.

Téves azonban a pestvidéki törvényszék ítéletének indoklása, hogy „…ekkor fogott hozzá védekezésének oly irányba tereléséhez, mellyel az elmezavarra utaló jelenséget akart kifejezésre juttatni…” Meggyőződésünk, hogy Matuska akkor mondta el a legtöbbet, amikor Bergmannról beszélt, akivel együtt volt Németországban és Magyarországon, de Ausztriában is.

Ám az osztrák, német és magyar rendőrség ezt a nyomot nem járta végig azzal az apparátussal, amellyel az egyedüli tettes Matuska után kutatott.

Matuska a Bergmann-változattal október 13-án állt elő, ám ennek előzményei voltak.

Így pl. október 10-én azt vallotta, hogy minden második hónapban el kellett távoznia, ha nem tette volna ezt, úgy „szerencsétlenség” történt volna. Majd „…sírva panaszolta, hogy 12-én … elmondja a továbbiakat és ekkor az igazat fogja mondani, nem áll módjában ezt előbb megtenni, mert különben családjával baj történik…”

A közben Bécsben újra feltűnő Hain Péter nem akart várni, de az osztrák kihallgatók a kérést részben teljesítették.

Ám ezalatt Matuska közelkerült a beismeréshez. Addigi vallomásainak alig követhető módosításai után – ezek különösen az „eltűnt” ekrazitra vonatkoztak – október 11-én Böhmnek és Schweinitzernek kijelentette: „…nem bántam meg, azt akartam, hogy mindenki egyenlő legyen és mindenkinek legyen ennivalója. Ne legyenek szociáldemokraták, sem kommunisták, sem keresztényszocialisták. Minden ember legyen egyenlő… tévedés történt, egy tehervonatnak kellett volna lennie és nem gyorsvonatnak… az erős hang, amely ezt neki a fülébe mondotta, azt mondotta, hogy … tehervonat jön…”

Az előzményeknél egyébként még egy fontos momentum feltűnik.

A pestvidéki törvényszék és az elsőfokú osztrák bíróság ítélete egyaránt ellentmond Matuska október 11-én felvett vallomásának.

Míg az ítéletek indoklásai csak annyit rögzítettek, hogy „…miért tettem én ezt? Nem vagyok beteg, nagyon jól tudom, hogy mi vár rám…”, a jegyzőkönyv ezt tartalmazta – „…miért tettem én ezt? Én azt Magyarországon eladtam és ennyit (ekkor ujja hegyeire mutatott) nem kaptam érte. Aki Magyarországon ilyet átad valakinek, azt felakasztják. (Ezt Matuska később, a budapesti főtárgyaláson letagadta.) Holnapig kell várnom, hogy legalább feleségemen segítsek. Én nem vagyok beteg és egészen jól tudom, hogy mi vár énrám.”

A jegyzőkönyv arról felvilágosítást már nem ad, érdeklődtek-e a kihallgatók, mit rejt a megfogalmazás. Ám azt a szálat sem követték, amely innét egyenesen az október 13-án mondottakhoz vezetett.

Matuska ezen a napon így vezette be vallomását: „…most az igazságot fogom előadni…” Amit mondott, az igen nehezen volt, vagy lett volna megfejthető, ám a zavaros, ellentmondásos, a későbbi Leó-változat bizonyos elemeiből is építkező előadás egyes mozaikjaiban igen jelentős volt.

A titokzatos Bergmann, aki még feleségét is felajánlotta neki, „…azt mondotta nekem, hogy a clubot velem kívánja megalapítani, mert engem a rendőrség még nem ismer…” Ő javasolta, hogy utazzanak Berlinbe – folytatta Matuska – „…és ő engem be fog vezetni az egyesületbe…” Matuska részletezte berlini tartózkodásukat: „…amikor a szobába beléptünk… egy jelet kellett megadni, hogy az ember a hüvelykujját a fülébe dugta. Ezt a jelet a többiek megadták… felolvasták nekem a szabályokat, nekem esküt kellett tenni és többféle nyomtatványt kellett aláírni. Az egyik nyomtatvány azt … tartalmazta, hogy ha egy merénylet elkövettetnék és a tagok részéről erről tud valaki vagy személyesen abban részt vett, az illető tagnak 30 napig nem szabad a rendőrség előtt erről vallani, még akkor sem, hogyha a legerősebb kínzásoknak vetik alá, mert különben a családját fogják kiirtani.”

Matuska eléggé követhetően adta elő közös utazásukat Bécsből Berlinbe, hogy Bergmann sorolta fel, mit kell még beszereznie a robbantáshoz. „A falusi házban… megint Bergmannal beszéltem, aki engem összeszidott, hogy ilyen vékony huzalt vásároltam, és megfenyegetett, ha nem teljesítem kötelességemet, úgy el fog intézni.” Azt pedig – vallomása szerint – Bergmanné közölte vele, hogy nyomukban van a rendőrség.

Matuska egyébként ekkor azt állította, hogy a Bergmann által Jüterbognál elkövetett merényletről ő Berlinben értesült. A büntetőjog nyelvén fogalmazva: vallomásában csak az előkészületekben való részvételét ismerte el.

Kihallgatásában a következő napon már részt vett két német nyomozó is.

A Berlinből érkezettek újat is hallhattak: „…a 25 kg dinamit … valahol Potsdam közelében lehet, miután Bergmann ott lakik…”

A két német rendőrfőfelügyelő, Berndorf és Gennath persze kérdezett is. Matuska válaszai azonban – pl. arra a kérdésre, mi volt a szekta terve, – ekkor már a Leó-változat megfejthetetlenségeit idézték.

A németek ekkor mással próbálkoztak. A titokzatos szervezet kevésbé érdekelte őket, inkább a technikai részletekről faggatták Matuskát, aki ekkor újra értékelhető válaszokat adott. „Formaingadozása” is útjelzőt kínált. Ám ekkor már a Bergmann-variáció nem létezett, mert Matuska vallott: a jüterbogi robbantást egyedül ő követte el. A nyomozás pedig a korábbiakat nem firtatta. Pedig megtehette volna, mert Matuska egyes szám első személyben mindazt megismételte, amit pár nappal korábban plurálisan adott elő. Ő akart szektát alapítani, e célra helyiséget is bérelt, de csak foglalót adott – megadta a címet is – s ő fogalmazta meg az alapszabályokat – „…az első igazolvány a szekta tagjainak ismertetőjelét tartalmazta, három lépés előre, megállni és jobb hüvelykujjat a fülben megforgatni… A második igazolvány a tagszerzésre vonatkozó előírást tartalmazta, a harmadik igazolvány sanctiokat a tagok elárulása esetére, különösen, hogy az áruló családtagjainak mindennemű kár okoztassék és a negyedik igazolvány a merényletek véghezvitelére vonatkozó szabályokat tartalmazta. A merénylő személyét sorshúzás útján választották volna ki, olyképen, hogy egy kalapból húzták volna ki a cédulákat, ugyanígy további két egyént sorsoltak volna ki, akik közül az egyik a merénylőt ellenőrizte volna, a másik a sanctiókat hajtotta volna végre, ha a merénylő 30 napon belül árulást követne el.”

Matuska elmondotta azt is, amit mindezekről írásba foglalt, már nincs nála. Amit írt, még Berlinben összetépte.

A Bergmann-sztori azonban nemcsak Jüterbogot, Biatorbágyot is érintette.

Matuska október 13-án az őt kihallgató Böhmnek és Schweinitzernek azt is elmondotta, hogy – erre később vissza kell még térnünk: Matuska félt magyarországi felelősségrevonásától – „…Bergmann késztette őt arra, hogy a jüterbogi és torbágyi merénylethez robbanóanyagot szerezzen be és elmondotta, hogy a szerencsétlenül járt… vonattal utazott… Az anzbachi merényletet… tagadta… a legnagyobb szerencse lett volna ránézve, ha ezt a merényletet elkövette volna, mert akkor az osztrák bíróság elé állították volna és nem jutott volna Magyarországra…”

Amit Matuska a Bergmann-változat kapcsán Biatorbágyról elmondott, igen konkrét volt: „…Bergmann… még Bécsben azt mondta nekem, hogy Budapesten egy hidat fogunk felrobbantani… Egy kisebb hidat… legfeljebb egy tehervonat fog lezuhanni… Én Bergmannt… a merénylettől vissza akartam tartani, kifogásokat hoztam fel… ha emberélet fog áldozatul esni, akkor át fogom adni őt a rendőrségnek és le fogom záratni a határokat. Bergmann azt mondta, hogy őt nem lehet letartóztatni,… nála több útlevél van és megígérte, hogy emberélet nem fog áldozatul esni…”

Matuska budapesti tartózkodásukról is beszélt. Így arról, hogy szeptember 5-én találkozójukon megbeszélték: másnap újra összejönnek. Ám ekkor Bergmann helyett „…eljött két férfi, akik… a füljelzést megadták, én azonban nem viszonoztam… mert azt hittem, hogy detektívek. Hozzámléptek és megkérdezték, hogy én vagyok-e Matuska? … megmutattam útlevelemet, mire mindkettő közölte velem, hogy ők Nikolaytól jönnek… kérdeztem… kicsoda a Nikolay… válaszolták, hogy az Bergmann…” A két férfi – így Matuska – mást is mondott: Bergmann az éjjel robbantani akart, „…de azáltal, hogy a robbanógyutacsok idő előtt felrobbantak…” megsérült. Matuska arról is tudott, hová vitték a sebesültet. Ennek helyét – egyazon kihallgatás során – előbb Komáromban és Nyergesújfaluban, később pedig „…egy Biatorbágy melletti szőlőben…” jelölte meg.

A Bergmann-változat Berlinnel kapcsolatos tartalmának egyébként még egy magyar párhuzama van, de ez később keletkezett. A rendőrségen felvett jegyzőkönyv nem tesz említést róla, de Matuska a bécsi tárgyaláson, majd Budapesten az elmeszakértőknek és a pestvidéki törvényszéken is elmondotta, hogy – igaz: nem Bergmannal, de már Leóval – a magyar fővárosban is bérelt lakást egy szekta számára. „Azok a helyiségek, amelyeket Budapesten kibéreltem, egy Rákóczi-úti sarokházban vannak, a Baross-tér sarkán. Ezt a helyiséget még az első anzbachi merénylet előtt béreltem ki… a saját nevem alatt. Bejelentőlapot nem állítottam ki, azonban foglalót adtam és egy férfivel a szobát különféle festékkel kifestettem, hogy ezzel az összes vallásokat jelképezzem.”

A magyar rendőrség azonban az adott helyen nem bukkant nyomra, pedig Matuska feleségének október 8-án tett vallomása ehhez hozzásegíthette volna. Matuskáné elmondta ugyanis a bécsi rendőrségen, hogy három nappal a biatorbágyi merénylet előtt pénzküldeményt tartalmazó ajánlott levelet kapott férjétől Budapestről, amelyben a feladó budapesti címként a Rákóczi-út 69, vagy 68-as számot jelölte meg. Matuskáné emlékezetét az időmúlás nem homályosíthatta: október 8-án tett vallomásában egy hónappal korábbiakra emlékezett.

E furcsa, ám mégis követhető párhuzam fináléja viszont kevésbé érdekes: Matuska egy esküdt kérdését a bécsi főtárgyaláson (Bécsben esküdtbíróság vonta felelősségre) a Bergmann-változathoz köthetőek többesszámát természetesen egyes számban válaszolta meg – „…a budapesti szektának kívülem és León kívül más tagja nem volt.” Ezt pedig a budapesti főtárgyaláson még tovább is „építette”: „…az volt a meggyőződésem, … ha merénylő vagyok, nagyobb tekintélye lesz a szekta tagjai előtt, a merényletek elkövetését azonban nem akartam senki másra rábízni s egészen magam akartam csinálni.”

Mindezzel azonban a Bergmann-változat még nem zárható le, mert a bécsi kihallgatásokról Budapesten értesülők – anélkül, hogy Matuska szavait „dekódolták” volna – jogilag is megfogalmazták, hogy Matuska „…beismerő vallomása szerint a biatorbágyi vasúti merénylet tettestársa.” Ezt a kitételt alkalmazta a pestvidéki törvényszék is, amikor Matuska kiadatása végett – október 13-án – az igazságügyminiszterhez fordult.

Hasonló volt a napsajtó hírharangozása is: hárman voltak.

A Magyar Hírlap 1931. október 13-án írta: „…hárman vannak, akiknek lelkiismeretét a szörnyű bűncselekmények terhelik. Ő és egy másik férfi csak mechanikus eszközei voltak a titokzatos harmadiknak. Ez a harmadik volt a merénylet értelmi szerzője és egyúttal közvetlen végrehajtója is.”

A Pesti Hírlap egy nappal később igen közel került a legvalószínűbbhöz: a rendőrség azzal számol, hogy Matuska társait hamis adatok közlésével leplezi.

S miközben október 16-án Matuska vallomásával megszületett az egyedüli tettesség már akkor is kétségbe vonható tétele, a sajtó lassabban vonult vissza, mint azok a nyomozók, akik szavait már nemcsak „tényekként”, de a motívumot illetően is elhitték, vagy úgy tettek, (úgy kellett tenniök) mintha elhinnék.

Így a sajtó tele lett ellentmondással. Egyes lapok hangoztatták, hogy Matuska az egyedüli tettes, máshol viszont az olvasó arról értesülhetett, hogy a vasúti szakértők megítélése szerint valakinek instruálnia kellett őt.

Nyilván a kérdések kérdése, miért, esetleg milyen hatások következtében jelentette ki október 16-án este Matuska, – három nappal a Bergmann-változatot követően –, hogy „…a Bergmann-féle ügy 99 %-ban elesik… Amit eddig Bergmannra vonatkozólag vallottam, az nem igaz… az ügyet a főtárgyalásig ki akartam húzni… gondolkoztam… hogyan tudnám a szerencsémet visszanyerni, mert azelőtt mindig szerencsés voltam… Az volt az óhajtásom, hogy aféle munkásfelvonulást lássak, ha mindjárt vörös zászló alatt is, de nem azzal a jelszóval – el az egyháztól… a munkások előtt akartam bizonyítani, hogy én már dolgoztam valamit a munkásság érdekében és áldozatokat is hoztam és hogy rátermettségem van arra, hogy a munkásság vezetését elvállaljam…”

Matuska október 16-án tett „beismerő”, pontosabban mindent vállaló vallomásának voltak azonban kevésbé héroszi – illetve (ezzel Schweinitzer, majd később bécsi védője, dr. Ettinger illette) herosztratoszi – részei is. Kijelentette, csak akkor hajlandó a valót mondani, ha feleségét részesítik a három országban is kitűzött nyomravezetői díjból. (Erről később azt mondotta, hogy a lehetőséget a nyomozók vetették fel – ha vallomást tesz.)

Ennek formállogikailag volt némi alapja: felesége vallomásai kiindulópontoknál többet nyújtottak a nyomozásnál. Az viszont már ebből a szempontból sem állhatott meg, hogy javasolta: perének tárgyalását vegyék hangosfilmre, s „szerzői jogaiból” a biatorbágyi áldozatokat illetve azok hozzátartozóit éppúgy részesítsék, mint feleségét.

Tehát a kérdések kérdése.

Ha ennek megválaszolásában csak valószínűsítésekig juthatunk is el, az olvasót előbb igen fáradságos utazásokra kell rábírnunk.

Figyelemmel kell kísérnünk a nyomozás menetét Ausztriában, Németországban és Magyarországon. Azt követően, hogy Matuska beismerő vallomását már megtette.

Úgy véljük, ezt követően közelebb kerülhetünk ahhoz az ellentmondáshoz, hogy Schweinitzer már akkor nyilatkozott Matuska egyedüli tettességéről egy osztrák lapnak – az Extrablattról van szó – amikor a letartóztatásban lévő még Bergmannról beszélt.

Matuska ekkor már igen készségesen adta vallomásait. „Társa” pedig lassan Leó lett. Ha elszólta magát és többesszámban beszélt, úgy természetesen Leóról volt szó – „…délután kimentünk Jüterbogba, azért mondom, hogy kimentünk, mert úgy éreztem, hogy Leó velem van…”

Ám ezek a közlések csak abban az értelemben segítették a nyomozást, ha az megmaradt az egyedüli tettesség keretei között. Itt viszont Matuska előzékeny partnernek bizonyult.

Így október 16-án készséggel adta elő, hogy már az első anzbachi kísérletnél felhívást fogalmazott: „…egy cédulát tettem le és pedig 100 lépésnyire hátrafelé a kőfalhoz, amelyre hasonló tartalmú szöveg volt írva, mint a biatorbágyi merényletnél.” (A szöveget a budapesti főtárgyaláson így rekonstruálta: „…munkások! Vegyétek tudomásul, hogy itt egy hatalmas ember áll mögöttetek…”) Feltűnő, hogy erre a szövegre jobban emlékezett, mint a Biatorbágyon találtra.

Hibáit gyorsan javította, ám ezeket nem mindig tudta megőrizni emlékezetében. Így pl. többszörös ellentmondás van Bécsben tett vallomása és a budapesti főtárgyaláson mondott szavai között, amikor előadta, miként vitte mindazt a helyszínre a már sikeres anzbachi merényletnél, amire szüksége volt. Míg október 16-án azt vallotta, hogy „…én a holmikat… a mezei úton akartam a vasúttöltésre felvinni, de nem voltam erre képes. Ezután két kötéllel, amelyet magammal hoztam, a holmikat felhúztam…” Ugyanezt október 28-án már így adta elő: „…a használt anyagot a lerakodó helyről lépésről-lépésre húztam fel a vasúti töltésre…” Mindezt pedig a budapesti főtárgyaláson úgy jelenítette meg, hogy „…öt ízben tettem meg a dűlőút elágazásától a merénylet színhelyéig terjedő mintegy 600 m-es utat s egyenként vittem fel egy-egy satut illetve a sínt…” (Még a budapesti tárgyalást vezető tanácselnök is kénytelen volt megjegyezni: kellett, hogy segítsen valaki Anzbachnál.) A kérdés egyébként a bécsi főtárgyaláson is fölmerült, amikor arról faggatták, miként vitte a helyszínre a mindegy 170 kg. súlyú „holmikat” Matuska ekkor is mást mondott: „…ez alkalommal senki sem volt segítségemre, Leó sem, a szerszámokat és a satukat egyenként vittem fel a vasúti töltésre és a sínt egy kötél segítségével vonszoltam fel. Leó mindig jelen volt és ellenőrzött engem.”

A Bergmann helyére lépő Leó – akiről a Magyarországon folyó nyomozás elemzésénél ejtünk majd szót – olykor igen konkréttá vált Matuska előadásában, így pl. a bécsi főtárgyaláson is: „…egy rajzot adott át nekem, hogy aszerint hajtsam végre a merényletet…” Matuska, aki az anzbachi helyszíni szemlén azt is megmutatta, hol állt Leó, egy összetettebb kérdésre válaszolva viszont – miként „tökéletesítette” módszerét az egymást követő merényletek és kísérletek során – arra kényszerült, hogy megtagadja a hol nagyon is élő hús-vér, hol pedig igen absztrakt „szellemet”.

Matuska vallomásainál természetesen jóval fontosabbak voltak a tárgyi bizonyítékok, a tanúk vallomásai.

A tattendorfi vasöntődéhez Matuska letartóztatását követően azonnal eljutottak. Tanúként már október 8. és 10. között kihallgatták Matuska társtulajdonosait, akik a nyomozati szakaszban csak egy-két napi bizonytalankodás után vallottak egyre terhelőbbeket a még tagadó, a Bergmann-változatig sem érkező letartóztatottra. A nyomozás egyébként nem tisztázta az olykor kafkai jellegű vasöntőde üzemvitelét, pénzügyi vetületeit, de még azt sem, hányan dolgoztak ott. Pedig felfigyelhettek volna Alexander Kahán, az egyik társtulajdonos október 9-én tett tanúvallomására: „..augusztus vége felé… Matuska kivált a gyárból. Részint nekem nem tetszett az ő üzletvezetése, mert sokkal több munkást alkalmazott, mint amennyire szükség volt…” Kahán arról is beszélt, hogy a gyár egy időben nem dolgozott, máskor viszont Matuska túlfizette az alkalmi munkákra felvetteket. A bécsi főtárgyaláson a társtulajdonos már jóval terhelőbbeket, ám a védelem számára is hasznosíthatóakat mondott: Matuska valóságos rombolási dühben szenvedett, „…egyéb magatartásában sem találtam normálisnak…”

Kahán megbízottja, Emil Rubin viszont harmadik meghallgatásakor (október 10-én) arra emlékezett, hogy Matuska augusztus közepén – tehát a jüterbogi merénylet után – a tattondorfi gyárban csöveket „…próbált összeállítani… megkérdeztem… mi lesz ebből… azt válaszolta… egy nagy találmánya van… ő nem mondhat meg nekem semmit.” E tanúvallomásnak azért van súlya, mert – a magyar rendőrség szerint – Matuska azokat a csöveket, amelyeket Biatorbágynál „alkalmazott”, Budapesten vásárolta. Más is látta csövekkel foglalkozni Matuskát Tattondorfban, így Ernst Klein, a másik társtulajdonos – „…Matuska… csöveken dolgozott… levágatta a csöveket, hogy azok milyen hosszúak legyenek…” Klein egyébként egyike volt azoknak, akiknél az iránt érdeklődött Matuska, miként szerezhetne robbanóanyagot.

Terhelően vallottak a gyár munkásai is. Egyikük Matuskától értesült, hogy az egyik helységben robbanóanyag van, munkatársának szavait viszont logikailag a két jüterbogi cselekmény közé lehet tenni – Matuska őt kérte meg egy olyan gyújtókészülék elkészítésére, „…amivel gyújtógyutacsot villamos úton lehessen gyújtani…”

Másik színhelyünk Matuska kőbánya-bérlete, az ugyancsak ausztriai Tradigistben. Ez a bérlet nyújtotta (volna?) számára a lehetőséget, hogy hivatalos engedéllyel szerezzen robbanóanyagot.

Bár a nyomozás igen sok értékelhető momentumot eredményezett, a szálak elvágása vagy elejtése itt még feltűnőbb, mint a vasöntődénél.

Tradigistben találkozhatunk egyébként annak a három katonai vonalnak egyikével, amely a nyomozás során szinte említést sem kapott.

Matuska 1931. június 8-án kötötte meg a tradigisti kőbánya bérleti szerződését. Ez logikailag jól kapcsolható október 16-án tett vallomásához: a sikertelen jüterbogi kísérletét követően „…csak arra volt gondom, hogy – miután a hegesztőkészülékkel nem tudtam célt érni – ekrazitot szerezzek.”

Vallomását egy tanú is megerősítette, akit május elején arra kért, hogy „…bőséges díjazás ellenében nem szerezne-e neki ekrazitot…”

A kutatás rendelkezésére álló anyagból kiderül, hogy Matuska a bérleti szerződés megkötése előtt már kísérletet tett, hogy robbanóanyag vásárlására engedélyt szerezzen. Ennek során blöffölt is, azt állítva, hogy több kőbányának tulajdonosa. Egyelőre azonban nem ért célt, így rá kellett fanyalodnia a bürokratikus buktatókkal teletűzdelt hivatalos eljárásra. Július végén azonban már megvásárolhatta, amit akart: 100 db ekrazitpatront és gyutacsot.

Ám a nyomozati anyag egymással igen csak felelős megállapításai sem fedhették el: bár Matuskának volt engedélye, robbanóanyag-vásárlását vételezési könyvébe mégsem vezették be. A nyomozás azt is megállapította, hogy Matuska az ekrazitpatronok átvétele előtt egy szóban tett közlésre hivatkozott, ami viszont újra ellentmondásban volt a Lő és Robbanóanyag Egyedáruság elnökének 1931. október 14-én tett tanúvallomásával – „…ekrazithoz nem kell vételezési könyv, ha… igazolni tudja, hogy ő kőbányatulajdonos…” (Matuska később, ausztriai fogságában majd Budapesten is megerősítette, – bár amnéziáját többször hívta segítségül – hogy ekrazitvásárlásának vételezési könyvében nyoma nem maradt. Így aligha tűnhet különösen a pestvidéki törvényszék ítélete indoklásának „árnyalt” szövegezése: „…a robbanó anyagokat a vádlott a felvevő könyv alapján vásárolta…”)

Mindez ma már nem csupán megoldhatatlan, ám rekonstruálhatatlan is.

Azt azonban az ügy minden kuszaságával sem tartjuk valószínűnek, hogy egy hét leforgása alatt – Matuskát október 7-én tartóztatták le – a manipuláció ilyen szintjét tudták volna produkálni.

Ám ennél fontosabbak is történtek.

Egy taxisofőr október 12-én vallotta, hogy Matuska azon a napon, amelyen az ekrazitot és a gyutacsokat vette, Bécsben is járt, mégpedig a térparancsnokságon és a honvédelmi minisztériumban. Egy detektív pedig ezen a napon olyan személy társaságában látta, akinek személyleírása Budapesten is ismerős volt: ugyancsak tanúvallomások révén.

Ám a kőbánya egyebekkel is szolgált.

Egy 1931. október 9-én keltezett osztrák csendőrjelentés – amely Matuskát csupán úgy említette, hogy őt a kőbánya hatósági bejárás, 1931. július 3.-a óta ismerik – közölte, hogy a tulajdonos házaspár, Forgóék (Matuska velük kötötte a bérleti szerződést) tisztességes emberek ugyan, de adósságba keveredtek és „…gyakran váltakozó alkalmazottaikat volt magyar katonatisztek köréből fogadják fel…” A csendőrjelentés öt nevet is említett, közülük egy – Szeletzky István – feltűnik szeptember 13-ának hajnalán a biatorbágyi helyszínen is, mint az egyik mentőautó vezetője.

Forgóné egyébként mindent megtett, hogy Matuskát gyanúba keverje. Tette ezt, amikor Matuska első bécsi kihallgatását követően, október 5-én egy bécsi kávéházban volt vele, ahol Matuska az asszonyt egy ismerősének nem saját nevén mutatta be. (Erre később így „emlékezett”: „…ezt csak azért tehettem,… hogy ne tudják meg kilétét…”)

Forgóné Matuska letartóztatását követően az osztrák nyomozóknak elmondotta, hogy a bérlet lehetőségére ő hívta fel figyelmét, majd a szerződés megkötése után „…levélileg és közjegyző útján is…” szorgalmazta, hogy a kitermelést kezdje el, ám választ nem kapott.

A Forgó házaspárnak arra nem kellett válaszolnia, kik ezek a név szerint is említett „magyar tisztek”.

A nyomozás egy másik szála is tisztekhez vezetett, az 1930 tavaszán Bécsben alapított Lakóház és Gazdasági Szövetkezet Kft-hez.

Ennek tagjai között tűnik fel – Matuska és néhány osztrák állampolgárságú polgári személy mellett – Pohánka Tódor nyugalmazott állományú alezredes és – más összefüggésében nevét már említettük – Makkay Gyula nyugállományú őrnagy.

Többen is vallották, hogy Matuska velük gyakran találkozott.

Pohánka azt tette, amit Forgóné.

Nemcsak a gyanút igyekezett Matuskára terelni, de az osztrák rendőrséggel azt is közölte, – 1931. október 11-én és 14-én – hogy a már letartóztatottnak „…egy kommunista gyanús bizalmasa volt.” Nevet is mondott: Braun Emil építészmérnökét, aki évekkel korábban a Szovjetunióból tért vissza.

Nem tudjuk, kihallgatták-e Braunt. A források csupán arról tudósítanak, hogy a mérnök Pohánka közlése ellen ügyvédje útján tiltakozott. (Így az a valószínűbb, hogy sor került meghallgatására.)

Matuska „kommunista kapcsolataira” névtelen levelek is igyekeztek felhívni az osztrák rendőrség figyelmét. Valószínűsíthetően Pohánka rejtőzhet azon névtelen levél mögött, amely úgy vélte, ha meg akarják találni Matuska társait, őket feleségének gyakori nyaralóhelyén, Eichgrabenben kell keresni. A nevekkel itt sem takarékoskodtak. Így említést kapott egy helybeli lakos, aki „…a robbanószerekhez ért…” „…Mendelsohn orosz zsidónak is ott van telke, aki naplopóknak ad búvóhelyet…” – folytatódott a levél, amelynek vételét még felszínesnek sem minősíthető nyomozás követte.

Említést kíván: az osztrák rendőrség – ezt tette egyébként a német és a magyar is – e jelzéseket éppúgy figyelmen kívül hagyta, mint azokat, amelyek Matuska jobboldali nézeteire, kapcsolataira utaltak.

A nyomozást Matuska egyedüli tettességének koncepciója bénította.

Még egy epizód a Matuskát kommunista kapcsolatokkal vádolók pszichológiájához.

Az Új Nemzedék 1931. október 17-i száma – Matuska nagyjából ekkor tartott szünetet Bergmann és Leó között – a letartóztatott 11 éves lányát idézte: „…az újságok nem hisznek annak az ismeretlennek a létezésében, akiről apuka beszél. Én hiszek benne. Biztosan ő hipnotizálta apukát és biztosan kommunista volt…”

Nehéz lenne kideríteni, hogy ezt valóban mondatták-e a gyermekkel vagy szájába adták – a piszkos kezek igen messze értek. Az viszont, ami valóságot tartalmazott, csak elvétve kapott hangot a sajtóban. Így az, amikor a Magyar Hírlap bécsi tudósítója Matuska hofgasse-i szomszédait faggatta, ezek elmondták: „…a szociáldemokratákat és a kommunistákat erősen szidalmazta…”

Említettük: három szálon is katonákhoz, pontosabban nyugállományú magyar katonatisztekhez érkezhetett volna a nyomozás. Ezekből kettő Ausztriában volt. Ezt egészítheti ki, amit a Leóhoz kapcsolódó magyar nyomozás derített fel.

Amikor Leót keresték, – erre még visszatérünk – azonosítani vélték egy 1928-ban meghalt kisstílű bűvésszel, akiről az ismert tanú, a professzionista birkózó, Czája József így vallott: „…a háború után … Leó leszerelt és végkielégített katonatiszteket igyekezett üzleti társul megnyerni. Volt egy felhajtója, aki ezekkel a tisztekkel összeköttetésbe hozta. Leó ezután megbízta ezeket a tiszteket, hogy menjenek le vidékre… ahol Leó előadásokat akart tartani, készítsék elő neki a terepet, szerezzék meg neki az engedélyt… Ezért Leó a bevételnek bizonyos százalékát ígérte a tiszteknek, azonban az előadás után… úgy számolt el, hogy azoknak a bevételből nem jutott semmi…”

Ez persze kevésbé konkrét, számunkra időben is túl korai.

Ami még említhető, epizód csupán.

Birtha Sándor nyugalmazott állományú vezérőrnagy 1931. október 10-én a budapesti rendőrségen vallotta, hogy Bécsbe kellett utaznia, „…de valami furcsa előérzettől hajtva… csak 13-án utaztam el…” Amikor pedig a vezérőrnagyot tanúként a budapesti főtárgyalásra megidézték, nem jelent meg. (Még egy személyről tudunk, aki a szerencsétlenül járt vonattal akart utazni, ám letett szándékáról – az illető a MÁV elnökének titkára volt.)

Ám maradjunk még Ausztriában.

Szólaltassuk meg azt a személyt, aki akár koronatanú lehetett volna, ám az osztrák és a magyar bíróságok ítéletei még arra sem méltatták, hogy tanúvallomását elfogadják.

Valentin Kinzerről, a teherautó-fuvarozóról van szó.

(Matuska a második anzbachi merénylet előtt az ő kocsiján szállította a helyszínre mindazt, amire szüksége volt. Kinzert először október 11-én hallgatták ki. Előadta, hogy útközben Matuska halkan, alig érthetően, idegenes akcenttel beszélt vele. Akkor is, amikor különböző kocsmákba – „…egy-egy viertelre…” – betértek: kiejtése miatt szlováknak vélte.

Matuska október 16-án elismerte, hogy Kinzer vitte őt, (no meg a traverzeket és a satukat) a tanúvallomás legfontosabb részéről azonban először nem akart tudni.

Kinzer ezt mondotta: „…a kocsival megfordultam… láttam, hogy … jelzéseket ad. Kezében egy gömbölyű zseblámpát tartott, melynek fehér bádoglapját láttam és ezzel a lámpával kinyújtott karral több kört írt le a levegőben, … biztosan jelzéseket adott… Az volt a benyomásom, hogy a vádlottnak valahol fenn a hegyen egy viskója van és csak hozzátartozóit akarja megérkezéséről értesíteni…” Kinzer arról is beszélt, hogy a zseblámpát már korábban látta Matuskánál.

Szembesítésre csak 1931. november 24-én került sor.

Matuska először arról beszélt, hogy cigarettájával adott jeleket, ám a tanúvallomás megismétlését követően elismerte a zseblámát és a Leó-változatot hangoztatva elmondta, hogy „…a jelzéseket annak az embernek adta le, aki annak idején Budapesten megjelent, őt a merénylet kivitelével megbízta és neki azt mondotta, hogy őt a cselekmény színhelyén várni fogja.”

A bécsi főtárgyaláson azonban Matuska visszatért a cigaretta-variációra – „…megfordult az autóval, megvártam, míg eltávozik és ekkor Leónak, aki azt mondotta, hogy a tett színhelyére ő is ki fog jönni és engem ellenőrizni fog, egy égő cigarettával karforgatással köröket írtam le…” A tárgyalást vezető tanácselnök ekkor megjegyezte: egy szellemnek nem kellett volna jelezni. Matuska erre így válaszolt: „…ez…igaz, ma már tudom ezt, akkor azonban beszéltem vele… mintha valóban létezett volna… amikor Leónak a jelzéseket leadtam, nevezett 200 lépésnyi távolságra volt tőlem…”

Bár a bécsi bíróság ítélete Kinzer vallomása kapcsán nem zárta ki, hogy Matuska tettestársának adott jeleket, végül elfogadta azt a magyarázatot, amellyel egyébként maga Kinzer szolgált: talán hozzátartozóinak jelzett. (Önmagában is értékelhető: azt a zseblámpát, amelyet Matuska bécsi, Hofgasse-i lakásán a házkutatás során találtak, Kinzernek meg sem mutatták.)

A téma szót kapott Budapesten is.

Matuska a vizsgálóbírónak 1933. július 5-én azt ismételgette, amit a bécsi főtárgyaláson mondott és ugyanezt adta elő a hivatalból kirendelt elmeszakértőknek is. Tagadta a zseblámpát a pestvidéki törvényszék előtt is, ám minden korábbi vallomásához képest újabb részlettel szolgált: „…a cigaretta tűzzel való jelzésemet véleményem szerint 500-600 lépésnyi távolságból is meg lehetett látni…” Két nappal később viszont váratlanul beismerte a zseblámpát, majd vallomásának újabb módosítását így indokolta: „…nem felel meg a valóságnak, hogy én zseblámpával adtam jelzést, mert én cigarettával adtam jelet. Legfeljebb valami papír lehetett a kezemben és Kinzer ezt nézte és gondolta a villany-zseblámpa fehér bádoglapjának.”

Ami pedig a pestvidéki törvényszék elsőfokú ítéletének eme vonatkozását illeti, az a bécsi megoldástól eltér: elfogadta Kinzer vallomását, ám mintegy Matuska segítségére sietett: a teherautó vezetője szerint jelzésére nem érkezett válasz.

Bár még egy kis ideig Ausztriában kell maradnunk, a Kinzer-féle vallomás a jüterbogi merénylet egy mozzanatával kíván összehasonlítást.

Matuska október 30-án azt vallotta, hogy a jüterbogi merénylet elkövetésekor a „…szellem adott fényjelet…”, mikor kell a gyújtóberendezést működésbe hozni. Az osztrák elme szekértőknek viszont azt fejtegette, hogy – ahol ő állt, nem láthatta, mikor ér a kellő helyre a vonat – „…az ember a kezével intett, hogy jelezze, mikor kell a gyújtót működésbe hozni…” A bécsi főtárgyaláson elmondott szavai „kompromisszumot” jeleztek: „…magam ismertem el azt a pillanatot, amelyben a gyújtókészüléket működésbe kellett hoznom. Egyébként Leó is jelen volt és jelt adott nekem, ma már azonban tudom, hogy ez nem volt igaz, ma már tudom, hogy én magam voltam az… Leó nem létezik… egy képzeletbeli személy.”

Matuska ausztriai környezetében még egy érdekes személy volt: Darvas Elemér, akit spiritus rectorának nevezett, (ám ehhez gyorsan hozzáfűzte: ez a merényletekre nem vonatkozik.) a budapesti főtárgyaláson pedig így említette – „…minden tekintetben bizalmi emberem volt.”

Matuska 1930. december 26-án Csantavérről írta azt a levelet Darvasnak, amelyben kérte, hogy egy általa megadott szövegű táviratot adjon fel számára, s így családjától távozva Bécsbe mehessen. (Matuska levelét csatolták a nyomozati anyaghoz, de komolyabban nem foglalkoztak vele. Pedig akár a levél záradéka is figyelmet érdemelhetett volna – „…írjál alá egy nevet, amely hasonlóan hangzik, mint Sandwitz. Ne írd alá direkt a Sandwitz nevet, csak egy hasonlót, hogy ne legyen abból kellemetlenség.” (Darvas távirata meg is érkezett és a címzett Bécsbe utazott. Matuskáné így emlékezett: „…amikor férjem ezt a táviratot megkapta, nagyon szomorúnak látszott és azt mondotta, hogy nagyon fájlalja, hogy előbb kénytelen bennünket elhagyni.”

A bécsi rendőrség már október 9-én kihallgatta Darvast, aki a távirat elküldését nem tagadta és elmondta azt is, hogy míg korábban inkább tolmácsa volt, később üzlettársa lett Matuskának. A táviratról egyébként eléggé naiv magyarázatot adott: azt hitte, barátjának valami nőügy miatt van szüksége alibira. Viszont igen fontosat is mondott: ő üzleti ügyben Budapestre ment, szeptember 11-én, de azt nem tudta, hogy Matuska ott tartózkodik már. Darvas egyébként máskor is szolgált „felvilágosítással” Matuskánénak. Erről az asszony így vallott: „…Darvas velem közölte, hogy férjem 1931 áprilisban azért volt Berlinben, hogy ott egy szabadalmat értékesítsen és azért jött vissza oly szomorúan, mert ez nem sikerült neki…”

Darvas és Matuska kapcsolatában további homályt jelent, hogy a letartóztatott – inkább Magyarországon, mint Ausztriában – többször is tiltakozott az ellen, hogy tudott volna Darvas baloldali nézeteiről. Amikor a pestvidéki törvényszék tárgyalásvezető elnöke ezt firtatta, Matuska önmagában is ellentmondó választ adott, mikor értesült csak erről, majd hozzáfűzte: „…az teljesen téves következtetés, hogy engem Darvas… bevezetett volna a kommunisták közé…” Míg azonban a „nyugállományú katonatisztek”, így Pohánka és az ezeket alkalmazó Forgóné Matuskát még gyanúsabbá tenni igyekezett, lehet, hogy Darvas volt, aki október 7-ét követően cédulát helyezett el a Hofgasse-i házban. – „…a vasúti merényleteket nem Matuska követte el. Inkább néhány pártnak a bosszújáról van szó.” (Matuska ugyanis, amikor az írást elébe tárták, azon Darvas betűit vélte felfedezni. Jellemző a budapesti tárgyalásvezetésre, hogy Márton Albert elnök e szöveget így ismertette: nem Matuska a tettes és utalás van moszkvai kapcsolataira.)

A nyomozás természetesen Darvas esetében is leállt. Így arra sem fordítottak figyelmet, hogy szeptemberi budapesti tartózkodásának körülményeit tisztázzák.

Mindez jellemző volt akkor is, amikor Matuska ausztriai mozgását vizsgálták, így útmegszakításait Linzben és Wellsben. Bár annyit mégis megtettek, hogy kiderítették: Matuska pl. augusztus 5-én tényleg Wellsben volt és a szállodában kérés dacára sem töltött ki bejelentőlapot.

Feltűnő egyébként, hogy Matuska szinte már követhetetlen kóborlásainak felderítéséhez távolról sem adott készséges válaszokat. Nem emlékezett vagy a Leó-változattal állt elő. Példa lehet, amit 1931. október 16-án a bécsi rendőrségen mondott: „…Wellsben tényleg voltam, de már nem tudom határozottan, miért. Azt hiszem, még haboztam, hogy menjek vagy ne… és nagyon rosszul éreztem magamat…” Ugyanerről viszont a bécsi főtárgyaláson már azt állította, hogy „…a szellem mindig velem volt, Wienben is… szemrehányást tett nekem, hogy megszöktem tőle és felszólított, hogy utazzak Berlinbe. Aztán velem együtt Wellsbe utazott…” A sztori pedig a budapesti főtárgyaláson még cizelláltabb lett: Wellsben az őt ellenőrző Leóval találkozott, de nem beszélt vele. A linzi tartózkodásáról mondottak is hasonló átalakulást mutattak: a konkrétabb megfoghatatlanságtól a megfejthetetlen absztrakciókig.

Most pedig Ausztriából Németországba kell utaznunk.

Az itt majd Bécsben is folyó nyomozás Bergmann-vetületeiről már szóltunk, azt minősítettük is.

Amikor a porosz rendőrség a jüterbogi merénylet nyomravezetőjének kitűzött 100 ezer márkás jutalom egynegyedét megkapta, úgy ezt – jogi szakkifejezéssel élve – jogalap nélküli gazdagodásnak tekinthetjük.

Találtak ugyan egy dr. Gustav Bergmann nevű tanárjelöltet, volt őrizetbe vétel is, ám a berlini rendőrség még rutinfeladatait is eléggé hanyagul oldotta meg.

A bécsi rendőrség 1931. október 8-án küldött táviratában – „…rádión értesítsetek, 1931-ben hol és mikor volt Matuska Szilveszter bejelentve…” – egy hét múlva érkezett a válasz: Berlinben és Potsdamban ennek nincs nyoma. Azt is meglepő késéssel tisztázták, hogy a jüterbogi szállóban nemcsak éjszakázott, de ott be is jelentkezett.

Amikor viszont Matuska egyedüli tettességének körén belül dolgoztak, eredményeik azonnal javultak. Így pl. kiderítették, mit fizetett Matuska 1931. áprilisi berlini tartózkodásakor az autogén-hegesztőkészülékért, milyen ráfizetéssel adta vissza azt, részletesen foglalkoztak az augusztus 8-i merénylet színhelyén talált sajátos felhívással. – Matuska az Angriff című náci lap augusztus 7-i számában közölt Hitler-cikk címét módosította: a „Schlagt den Feind”! végéről törölte a felkiáltó és az idézőjelet és odaírta – Jud, illetve ráírt még három szót (Attentat, Sieg, Revolution) – ám ennek politikai értékelésével illetve az ebből levonható következtetésekre még kísérletet sem tettek.

Igaz, a Bécsben keletkezett nyomozati anyagban csupán áttételes az utalás, miért tette ezt, – október 16-án azt mondotta, hogy a lapot azért vásárolta, mert tudta, augusztus 8-án náci-gyűlés lesz Berlinben – későbbi magyarázatai pedig a nyomozást már aligha befolyásolhatták.

Pedig Matuska ebben a kérdésben nemcsak „dekódolhatatlan” absztrakciókat adott elő.

Az őt vizsgáló osztrák elmeszakértőnek pl. arról beszélt, hogy „…az ő gondolatai a Hitler-párt elveihez hasonlítanak…”, s ezt a bécsi főtárgyaláson is megismételte. Hasonlókat mondott Budapesten is, amikor 1933 nyarán a vizsgálóbíró hallgatta ki, majd a magyar orvosokkal beszélt. Mindez a budapesti főtárgyaláson olyan megfogalmazásokig jutott, – „…a Hitler-pártot segítőtársamnak találom… – hogy elnöki figyelmeztetésben részesült: „…tartózkodjék attól, hogy egy párt tevékenységét ilyen borzalmas ügybe berántsa… Hitler fütyül a maga támogatására…” (A tanácselnökkel szemben olykor intellektuális fölényt kivívó vádlott erre megjegyezte: „…az bizony lehetséges…”)

Matuska politikai pszichogramja később sem nyert semmiféle minősítést, sőt olykor arra kényszerült, hogy kommunista voltát, ilyen kapcsolatait tagadja.

Pedig a nyomozati és a bírói szakasz információiból szinte gyűjteményt lehetett volna összeállítani kommunistaellenes kijelentéseiből, azokból is, amelyeket őrizetbe vétele előtt fogalmazott meg. („A kommunizmus terjedőfélben van és ez nem jó… utálja a kommunistákat…”) Egyéb, közvetlenül ide köthető kijelentései is olyan személyt idéztek, aki a jobboldali frazeológia paneljeit alkalmazta. Különösen akkor, ha ezek kötőanyagát a legszélsőségesebb demagógia biztosította. Október 16-án pl. Bécsben ezt mondta kihallgatóinak: „…azt az álláspontot képviselem, hogy az igen nagy vagyonokat és a havi 600 schillingen felüli jövedelmeket különösen meg kell adóztatni.”

A németországi nyomozásnak, illetve az ehhez kapcsolhatóaknak még két epizódja érdemel említést.

A kevésbé fontos, hogy Matuska a budapesti főtárgyaláson többször visszatért a Bergmann-változat már egyes szám első személyben előadott módosításához és szólt a szektaalapításról, a kibérelt, majd otthagyott lakásról, Potsdamról. Két nap múlva azonban jobbnak vélte a visszavonulást. Nem a főtárgyaláson mondottakat vonta vissza, hanem azt, amit már Bécsben is visszavont – „…hazudtam, hogy engem Berlinbe hívtak… hazudtam, … hogy Berlinben egy gyűlésen vettem részt… arra nem emlékszem, hogy Berlinben az első jüterbogi kísérlet idején kidolgoztam volna az általam létesítendő szekta számára a merényletek véghezvitelére vonatkozó szabályokat…”

A fontosabb: egy levél.

Feladója Ludwika Schlegel berlini lakos volt, címzettje pedig a pestvidéki törvényszék. A levél 1934. október 29-én íródott és november 3-án érkezett Budapestre. Tartalma megkülönböztette a bírósához özönlő: hol aláírt, hol névtelen, zömében feltehetően elmebetegek által írt küldeményektől.

A levél nemcsak Matuska berlini mozgásáról közölt igen konkrétnak tűnő és így nyilván nehézség nélkül ellenőrizhető adatokat, de arról is tudott, kikkel érintkezett ott: gyűléseken és összejöveteleken. Nevekkel is szolgált, címeket adva. A levél írója – hangoztatva: ő a per koronatanúja – kérte, hogy a magyar bíróság idézze meg Budapestre és hallgassa ki.

Másnap már válasz ment Berlinbe. Természetesen nem az asszony, hanem a berlini rendőrség címére. Tartalma arra utalt, hogy a pestvidéki törvényszék a közlést komolynak tartotta – „…adatai alkalmasaknak látszanak arra, hogy Matuskának… Berlinben lévő összeköttetései kideríttessenek és kinyomozható legyen, hogy a vasúti merényletekben volt-e segítőtársa…” A levél arra is hivatkozott, hogy az éppen zajló budapesti főtárgyalás az ügyet még aktuálisabbá teszi.

Bár Márton Albert pár nappal később sürgette a választ, az már útban volt Budapestre – a nő 1932 óta, különböző rendőri és bírói szervekhez küldött hasonló tartalmú leveleket. Ezek megállapításai valótlanok és elmebetegségének kihatásai. A berlini válasz csupán egy részletében vált konkrétabbá. Abban, hogy Schlegel asszony a berlini városi elektromos művek – a levélíró itt jelölte meg a legfontosabb címet – több alkalmazottját vádolta már: meg akarták mérgezni őt.

A pestvidéki törvényszék nyilván megkönnyebbüléssel fogadta a választ Berlinből, így azután a levél a főtárgyaláson és a fellebbezési fórumokon említést nem kapott.

Mit fűzhetünk ehhez hozzá?

Nem tartjuk valószínűnek, hogy akár mélyebb levéltári kutatásokkal is megoldható lenne a kérdés.

Némi következtetés azonban indokoltnak tűnhet. Így az, hogy a berlini rendőrség a pestvidéki törvényszék levelének vétele után nyilván nem indított nyomozást: ezt a válasz gyors elküldése még akkor is bizonyíthatja, ha tudjuk: az adatok igen konkrétak voltak. Így – ha erre egyáltalán sor került – az 1931-es nyomozati anyaghoz nyúlhattak vissza. Ami viszont ebből összeköthető lehetett volna Schlegel asszony vádjával, azokat Matuska Bécsben visszavonta.

Ha mindez abból a szempontból is végiggondoljuk, kik voltak hatalmon Németországban 1934-ben, úgy a berlini rendőrség válaszát nem tarthatjuk meglepőnek.

Van egyébként még két említésre méltó momentum.

Az egyik – az asszony levelét „Heil Hitler” szavak kíséretében írta alá – megoldhatatlan, a másik viszont a kutatható források alapján követhetetlen. Matuska ugyanis a budapesti főtárgyaláson – 1934. november 8-án – kijelentette: „…én a wieni Elektromos Műveknél csak a villamos számla… végett jártam, egyébként nekem a villamos művekkel semmiféle összeköttetésem nem volt.”

Említettük, hogy a pestvidéki törvényszék címére sok – zömében értékelhetetlen –levél érkezett, s ez a kontraszt is súlyt adhatott a Schlegel-féle levélnek.

Ezekre nem kívánunk kitérni, hiszen inkább egy nagy nyilvánosságot nyert a per tömegkommunikációs kihatásairól és ezek individuális lereagálásairól volt szó akkor is, ha egyesek haragosaikat jelentették fel.

E levelek nyomán egyébként akkor sem indult – mint akkor mondták – puhatolás, ha tartalmuk a nyomozati anyag valamely eleméhez kapcsolódott, mint pl. abban az esetben, amikor egy igen primitív helyesírással készített névtelen levél egy pápai lakosban – nevét közölve – jelölte meg Matuska bűntársát.

A zöm persze nem ilyen volt – ezt reprezentálhatja, amit Matuskának, a Pestvidéki Fogházba címeztek: „…mindent mondj el őszintén, Leó”.

Most pedig vissza kell térnünk a magyarországi nyomozáshoz, amely nemcsak önmagát, de német és az osztrák bűnüldöző szervek tevékenységét is ismételte. Ám mindezt olyan devianciákkal tette, amelyek jelezhették: a magyar rendőrség kiváltságos értelemben vállalta az egyedüli tettesség „bizonyításának” valóban fáradságos funkcióit. Mindezt úgy tehette, hogy az óriási erőket felvonultató nyomozás – amelyről el lehetett mondani, hogy mindazt tisztázta, ami kevésbé fontos vagy lényegtelen volt – sikertelenségeit (végső soron persze ez volt a sikere) még a pestvidéki törvényszék elsőfokú, tehát nem jogerős ítélete és ennek indoklása sem fedhette el.

Itt pl. arról, hol járt és mit tett Matuska 1931. szeptember 4-én és 5-én Magyarországon, ezt olvashatjuk: „…hogy ezen a napon és a következő napon… a vádlott tényeinek sor és időrendre hogyan következett, közvetlen bizonyíték nem áll rendelkezésre.” Ennek okát azonban az ítélet Matuskára hárította, mert „…a vádlott tényelőadásait mindenkor a maga védekező rendszeréhez igyekszik idomítani.”

Lássuk a részleteket.

Azt tisztázták, hogy Matuska szeptember 3-án Bécsből érkezett Budapestre, a 4-re virradó éjszakát pedig a Bristol-szállóban töltötte, ahol bejelentőlapot állított ki.

A szeptember 4. azonban már kérdőjelekkel van tele.

Matuska volt vagy inkább lehetett a Vas és Fémmunkások Thököly-úti szakaszszervezeténél, vascsöveket vásárolt a Váci-út és Lehel-tér sarkán, járt Óbudán, a Hídnál és a vasútállomáson, (ennek nyoma maradt: kiderült, hogy Matuska tényleg dobott csöveket egy óbudai patakba.) de még Tatabányán is. Ebből a nyomozás majd később a vizsgálóbíró, az ügyészség és a bíróság is csupán a vascsövek vásárlását és ennek körülményeit firtatta, teljesen hamis feltételezéssel.

A védelem indítványa ellenére sem hallgatták ki a tatabányai vasútállomás pénztárosát és takarítónőjét, akiknél Matuska „…egy magas, sovány, kopasz ember…” után érdeklődött.

Megelégedtek Matuskának a legkülönbözőbb helyeken a legkülönbözőbb módon tett vallomásaival. Ezt a Thököly-úttal kapcsolatban mondott szavai is példázhatják. Míg 1933. július 8-án a vizsgálóbírónak azt mondta, „…kimentem a Thököly-útra a vasmunkások egyesületébe, hogy megtudjam, hogy vasárnap milyen programjuk van…”, az őt vizsgáló magyar elmeszakértőknek ismételve ezt, hozzáfűzte: „…azonban nem tudott meg semmit…” A főtárgyaláson viszont mást adott elő: „…munkást kerestem arra, hogy a csöveket az ócskavaskereskedésből elszállítsam…”

Az elsőfokú tárgyalást vezető Márton Albert ezt már firtatni kezdte – miért kellett volna egy szakmunkás erre, akár egy napszámos is megtette volna – ám Matuska azonnal visszavonult: „…nekem minden ok nélkül a vasmunkások szakszervezete jutott az eszembe…”

A szeptember 4-ét rekonstruáló nyomozás legtöbbet a „…vaskereskedésben hosszasan válogató, a csövek átmérőjét kezében mérőléccel nézegető…” Matuskával foglalkozott. Pontosabban egy olyan személlyel, akinek azonosságát nem tudták vagy nem akarták tisztázni.

Matuska még Bécsben, a rendőrségen vallotta, hogy „…a 12 csövet, amelyeket Budapesten vásároltam, egy munkás a jelzett Váci-út – Lehel-tér sarkán lévő üzletből hozta a Nyugati pályaudvarra…” Az őt vizsgáló bécsi elmeszakértőknek viszont arról beszélt, hogy egy férfi szólította meg az üzlet előtt: még a háborúból ismeri. Ez később sohasem hangzott el, de a nyomozást és a bíróságokat sem érdekelte.

A Kohn Adolf-féle vaskereskedés raktárosa, Schwarz Géza viszont tanúként ezt adta elő: „…a vádlott azt mondta, hogy hoz egy embert, aki a csöveket elszállítja. Én mondtam neki, hogy az üzlet előtt állanak az utcán munkanélküli emberek, akiket máskor is szoktunk ilyen szolgálatra alkalmazni és azok közül bármelyik elviszi a csöveket. A vádlott erre azt mondta, hogy nem kell ezek közül az emberek közül neki, majd ő hoz egy embert… két-három perc múlva egy emberrel tért vissza… a kinézésére már nem emlékszem… nem azok közül az emberek közül való volt, akik ilyesfajta küldönci szolgálatra szoktak… várakozni.” Matuska erre igen határozottan válaszolta, hogy a tanúvallomással ellentétben a csöveket egy olyan személy vitte el, akit a vaskereskedés „állított neki.” Eredményt a szembesítés sem hozott. Pár nappal később azonban Matuska „módosította” emlékezetét: „…lehetséges, hogy … az utcáról én hívtam be egy munkást… ez a munkás azonban teljesen ismeretlen ember volt.”

Erre azonban azt követően került sor, hogy a főtárgyalás elnöke minden áron „meg akarta találni” rejtélyes személyt.

Akit kiszemelt, asztalossegéd volt, tagja a szociáldemokrata pártnak. „Kiválasztását” nyilván az is elősegíthette, hogy a Tanácsköztársaság bukását követően vizsgálati fogságban volt. A Matuskát szeptember 4-én Nagytétényben látni vélő, ekkor alkalmi munkából élő Németh Ignácot – miután önként jelentkezett tanúnak – már a rendőrség is kihallgatta 1931-ben, Márton Albert azonban „fantáziát” 1934-ben, a főtárgyalás idején látott benne. Pedig lehetőséget erre a tanúvallomásra nem adott. Németh azt mondotta el, hogy Matuska – 5-6 évvel a merénylet előtt – kifogásolta, miért olvassa a Népszavát, de azt is ismételgette, hogy „…a szocialista vezéreket fel kellene robbantani…”

Bár Németh Ignácnak a főtárgyaláson előadott tanúvallomása nem mindenben egyezett meg azzal, amit a rendőrségen mondott, s Matuskát inkább a tárgyalásvezetés szempontjai ellenére kompromittálta, Márton Albert akcióba lépett az I. csendőrkerület parancsnokságától kért nyomozást. Indítékai szegényesek voltak, azt pedig inkább csak sejteni engedte, hogy benne látja Matuska vascsöveket cipelő társát.

A válasz a csendőrségtől igen gyorsan, ám a szolgálati út betartásával érkezett: a címzett a pestvidéki ügyészség volt. Márton Albert kísérletét a csendőrségjelentés nem támasztotta alá. A budapesti I. csendőrkerület 1. nyomozó alosztálya kisebb aktivitást mutatott, mint a Feiner-féle nyomozás idején és a már ismerteket ismételte. Ennek ellenére a főtárgyalásra másodszorra is megidézett asztalossegédnek tagadnia kellett, hogy „…ő lenne, aki segített Matuskának… a csöveket elvinni. Az elnök kísérlete nem járt sikerrel. Ezt rekompenzálva, dühét a tanún töltötte ki – amikor Németh Ignác elmondta, hogy azért vásárolta a tejet még a húszas évek közepén Matuska budapesti üzletében, mert az jó volt, Márton Albert – a tőle gyakran tapasztalható ijesztő primitívséggel – szinte rácsapott: „…az szellemi tej volt, nem?”

A szeptember 4-vel kapcsolatosak firtatása egyébként – bár több fontosnak tűnőt hagytak figyelmen kívül – óvatosságra késztette Matuskát: „…szeptember 4-re nem igen tudok visszaemlékezni…” Csak azt tagadta határozottan, hogy ezen a napon Tétényben járt volna.

A következő szeptemberi napok még több ellenmondást hoztak.

No meg egy újabb változat fölmerülését: vajon nem a kormányzó különvonatát, a Turánt akarta-e felrobbantani Matuska?

Erre először a nyomozati illetve a bírósági forrásokból igyekszünk választ kapni, majd röviden e lehetőség politikumát is érintjük.

Megállapítható, hogy a pestvidéki törvényszék ítélete egyszerűen két nappal korábbra, tehát szeptember 5-ére keltezte azt, amit Matuska a viaduktnál már az előkészület és a kísérlet határmezsgyéjén állt: egy robbantógyutacs időelőtti explóziója miatt a színhelyről elmenekült. Ám az ítélet még ebben is illogikus volt, mert ehhez azt fűzte hozzá, hogy Matuska megijedt ugyan és eltávozott, ám később visszatért, „…rendbetette az ekrazitot, volt, amit otthagyott, volt, amit magával vitt…” Sőt, ijedtsége abban sem akadályozta volna meg, hogy a vonatok sorrendjét – a teher előzi-e a bécsi gyorsot? – megfigyelje.

Matuska nemcsak tiltakozott ez ellen, de határozottan állította, hogy a gyutacs két nappal később, szeptember 7-én robbant fel és késztette arra, hogy átmenetileg elálljon tervétől. Erről a magyar elmeszakértőknek is beszélt, de a főtárgyaláson is hangoztatta, hogy szeptember 7-én vasárnap kora este vonattal érkezett Biára és ezt követően robbant fel a gyutacs.

Miért kellett a bíróságnak az időpontot előrehozni ítéletével? Mert így „bizonyíthatóvá” vált, hogy Matuska kísérlete nem irányulhatott az államfő különvonata ellen.

Arról pontos adatok vannak, mikor gördült át a kormányzó vonata a viadukton. Mivel Pápára utazott és onnét vissza is tért: kétszer. Így szeptember 7-ére virradó éjjel, nagyjából abban az időpontban, amikor egy héttel később a robbanás már valóban bekövetkezett, tehát 11 óra körül. Ez még nem jelentett volna nehézséget, bár Matuska szeptember 6-i mozgását sem tisztázták megnyugtatóan. A problematikus időponttá a kormányzó visszatérése válhatott. Horthy szeptember 7-én 16 óra 45 perckor indult Pápáról és 20 órakor érkezett a fővárosba, tehát – feszített „munkatempót” feltételezve – akkor lehetett a viadukton, amikor Matuska nemcsak a helyszínen volt, de előkészületeit is megtehette.

Az ügy előzményei sem érdektelenek.

A Kormányzó Katonai Irodájának már akkor felhívták a figyelmét a lehetőségre, amikor Matuskát a vizsgálóbíró hallgatta ki Budapesten – 1933 nyarán. A Katonai Iroda a honvédelmi minisztérium útján fordult a pestvidéki törvényszék vizsgálóbírójához, ám a kérdést inkább tompította. Matuska pedig 1933. július 19-én – kérdésre – azt vallotta, hogy nem tudott a Turán útjáról és tagadta, hogy a merényletet a különvonat ellen akarta elkövetni.

Az elsőfokú ítélet e vetületéről már szóltunk. Arról, hogy antedatálás történt. Így a kérdéssel a bíróságnak nem is kellett volna foglalkoznia, ám ezt mégis megtette – gyengítve a terminusmódosítás előnyeit. A pestvidéki törvényszék ítéletének indoklása ugyanis leszögezte: „…minthogy a valónak elfogadott tényállás szerint a vádlott... szeptember 6-án nem tartózkodott a helyszínen, ebből az következik, hogy nem szerzett tudomást arról, hogy a Turán… e napon este 11-kor halad át a helyszínen Pápa felé. E szerint… nincs kellő adat annak a megállapítására, hogy a vádlott számított volna-e a vonatnak másnap leendő visszaérkezésére.”

A manipuláció világos.

A gyutacs nem szeptember 7-én, hanem 5-én robbant fel, 7-én Matuska az éjszakát Biatorbágy térségében tölthette és „…a reggeli órákban teljesen átázva, vizesen érkezett meg… Nagytéténybe, az Eyport szállodába…”

Úgy tűnik: a konstrukció gyengeségét egyedül Matuska vette észre. Erről tanúskodnak perének másodfokú tárgyalásán, az ítélőtáblán mondott szavai – „…én szeptember hó 7-én az újpesti hídhoz mentem… Ha … aznap este ott lettem volna a tett helyén, nem lettem volna nedves, mert vagy bementem volna a boltív alá, vagy pedig az Attentäterwohnungba.” Igaz, az egyre több logikai hibát vétő és első fokon már halálraítélt ehhez hozzáfűzte: „…én azonban 6 km-re voltam onnan…”

A kérdés persze, miért kellett Matuskát mindebből „kihozni”?

Hiszen a kormányzó ellen kommunisták is elkövethették volna a merényletet, így e lehetőség „megjátszása” visszakanyarodást jelenthetett volna a merényletet követő hisztériához és ennek funkcióihoz. Mivel azonban Matuska csupán az egyedüli tettesség apolitikus keretei között mutatott készséget az együttműködésre, ennek kifuttatása nem válhatott lehetségessé. Így viszont – még abban az esetben is, ha Matuska szándéka tényleg nem irányult a kormányzó ellen, mindezt a földbe kellett taposni, el kellett dugni, nehogy fölvethető legyen – esetleg a jobboldal akarta a kormányzót (Shakespeare szavaival) gyorspostán megküldeni az égbe.

Bár ezt akár csak közelítő elképzelésekkel sem találkoztunk a jobboldali szélsőségesek terveiben, nem zárható ki, hogy néhány „kiábrándult szegedi” akár idáig is eljuthatott volna.

Mindezek ellenére csupán a manipuláció megállapításáig és ennek „cui prodest”-jéig akartunk eljutni. A további feltételezéseket áttételesen sem lehet bizonyítani.

(Röviden a kormányzó belföldi utazásairól. Horthy – aki szívesen vett igénybe vonatot – utazásairól az államfő két irodája adott előzetes információkat: a hadsereg illetékeseinek és a Belügyminisztériumnak. Utóbbitól kérve „…a szükséges biztonsági intézkedések… megtételét…” Ez általában abban nyert végrehajtást, hogy azt a vasúti pályát, amelyen a kormányzó utazott, egyes szakaszain csendőrökkel őriztették. Úgy tűnik azonban, hogy szeptember 6-án és 7-én a viadukt őrizetlen maradt.)

Nem lenne különösebb értelme, ha az olvasót tovább fárasztanánk: hol volt és mit tett a merénylet előtt Matuska, hogyan próbálta mindezt elkövetni vagy elfedni a nyomozást.

Négy epizód azonban mégsem érdektelen.

1931. október 15-én jelentkezett a budapesti főkapitányságon egy pék Budakesziről, aki a lapokban közölt kép alapján Matuskában felismerni vélte azt a személyt, aki szeptember 10-én nála vásárolt. Beszélgettek is – adta elő – és Matuska azt állította, hogy tájképet akar a környéken festeni. A pék felesége azonban többet tudott. – Matuska másodszor is visszament férje üzletébe, ám ekkor már nem egyedül. Az asszony nem dramatizált, de beszámolt egy dialógusról: Matuska érdeklődött: „…merre lehet legközelebb a torbágyi állomás felé kijutni…”? – mire társa megjegyezte, hogy a kérdés felesleges, ő tud mindent. A pék felesége elmondotta azt is, hogy másnap mindketten visszatértek. A nő vallomása közvetett úton jutott a rendőrség tudomására, ám még arra sem méltatták, hogy meghallgassák. Bár a főtárgyalásra férj és feleség egyaránt idézést kapott, tanúvallomásuk szerint Matuska egyedül és csak egyszer járt üzletükben. Az asszony korábbi szavaira csak az emlékeztetett, hogy „…a vádlott… úgy nézelődött, mintha várt volna valakit…” A pestvidéki törvényszék pedig végzéssel tett pontot az ellentmondásra: az asszony korábbi vallomását közvetítő rendőrségi jegyzőkönyv felolvasását „feleslegesnek” tartotta.

Következő színhelyünk egy csőszkunyhó, közel a viadukthoz.

Matuska Bécsben készségesen vallott róla, mikor „használta.” Ám az október végén tartott helyszíni szemle meglepetéssel is szolgált, mert a kunyhó tulajdonosa elmondotta, hogy ott – a szalmából készített fekvőhelyeket tekintve – nem egy, de két ember tartózkodhatott. Amikor a Matuskát érintő nyomozás azt is megállapította, hogy a kunyhóban talált zöldszínű gyufa egyezik a bécsi házkutatás során lefoglalttal, addig a fekvőhelyek számáról csupán mellékesen kérdezték Matuskát. Ő pedig eléggé naiv magyarázattal szolgált, ám meghallgatásra talált ez is. Matuska 1933. július 12-én az őt kihallgató vizsgálóbírónak erről ezt mondotta: „…a kunyhóban, mint előadtam, mindig egyedül tartózkodtam és amennyiben a szalmán két fekvés nyoma látszott, ez úgy történhetett, hogy egyszer az egyik, máskor a másik oldalon feküdtem…” Jellemző a nyomozásra, hogy ez a kérdés később az elmeszakértők által készített véleményben tűnt csak fel, ami azt jelenti, hogy a szálat a rendőrség – mint annyi más alkalommal – elejtette. Matuska egyébként ebben a kérdésben amnéziát nem mutatott az elmeszakértők előtt: 1933. szeptember 15-én, 1934. február 26-én szinte szó szerint egyező módon „emlékezett”.

Az „Attentäterwohnunggal” kapcsolatban – a kunyhót nevezte így mindig Matuska – egyébként más, újra csak említést érdemlő momentum is van.

A védelem a budapesti tárgyalás során figyelt fel arra, hogy a törvényszék nem azt a csőszt hallgatta ki, aki a robbantás előtt láthatta Matuskát. Pedig a vádlott Leó-változattal ködösített előadása is nagyobb figyelmet érdemelt volna. („…amikor… terepszemlét tartott, a kunyhótól kb. 200 lépésnyire hirtelen előugrott a bokrok közül Leó. Paraszt ruha volt rajta, kerek posztókalap volt a fején. Rákiáltott Leóra, hogy mi a neve, amire egy német hangzású nevet mondott és azt mondta, hogy ő a csősz. Ő mindjárt tudta, hogy hazudik és nem csősz, hanem Leó vagy a helyettese. Ettől kezdve egészen a merénylet percéig úgy érezte, hogy Leó mindig mellette van. Szeptember 12-én reggel megint látta Leót a közeli akácosban. Amikor a robbantó szerkezetet felszerelte, Leót egész idő alatt a másik sínpár mentén látta.”)

A védelem indítványozta, hogy a Wiesner nevű csőszt tanúként hallgassák meg, ám ezt az ítélőtábla elutasította. Az viszont akár paródia is lehetne, hogy a védelem által indítványozott személy helyett kihallgatott tanú, egy másik csősz, aki nem emlékezett, hogy látta volna Matuskát, arról beszélt, hogy 1931 szeptemberben „…a vasúti töltésen nagy munkálatok folytak, 230 munkás is dolgozott…” Aligha feltűnő, hogy a több tízezer oldalt kitevő nyomozati és peres anyagban erről az az egyetlen említés.

Következő kérdésünk a vonatok sorrendje.

Matuska október 16-án Bécsben tett beismerő vallomásában elmondotta, hogy szeptember 9-én este a helyszínen volt: „…várakoztam és följegyeztem magamnak, … hogyan közlekednek a vonatok, s akkor láttam, hogy egy személyvonat és egy tehervonat… között volna a legtöbb idő…” A helyszínről történő menekülésnek tervét is ehhez kapcsolta. Úgy vélte, hogy a gyors-teher ellen elkövetett merénylet után a menetrendszerűen azt követő bécsi gyors meg fog állni… és én… a zűrzavarban a gyorsvonatra fogok felszállni és így utazom tovább…”

A nyomozás és a MÁV szinte azonnal induló vizsgálata – említettük már – természetesen nem térhetett ki a kérdés elől, miért módosult a merénylet éjszakáján a menetrend, miért előzte a gyors a gyorsterhet.

A MÁV budapesti üzletvezetőségének jegyzőkönyve gyanúra nem ad okot. A gyorsteher útját percről-percre rekonstruálta, a beálló késéseket felbontotta. Ennek alapján készült az az összefoglaló, amelyet a vizsgálóbírónak, dr. Felszeghy Róbertnek küldtek meg. Itt azonban már lett volna mit tisztázni. Így pl. miért a „megkerült menetlevél” adatai alapján állapították meg, hogy a bécsi gyors késés nélkül haladt. Az összefoglaló egyébként ezt a menetrend-módosítást nem tartotta kivételesnek, amit azzal bizonyított, hogy a merényletet megelőző két hónap során 11 esetben előzte a bécsi gyors a tehervonatot, így szeptember 3-án, 4-én és 7-én. Ez utóbbi napot egyébként Matuska következetesen tagadta, így az osztrák letartóztató intézetben írott levelében is, amellyel a Budapesten készített vádiratra válaszolt.

Utolsó epizódunk a második anbachi merénylettel teremt párhuzamokat.

1933. július 11-én a Matuskát Budapesten kihallgató vizsgálóbíró tudni akarta, miért vitte fel a merénylő egyedül a 12 db, egyenként 4,6 kg súlyú vascsövet a töltésre. Matuska válasza ekkor nem sikerült ugyan a legjobbra, de ez is elégségesnek bizonyult: „…nagyon erős ember voltam és a csöveket egyedül vittem a kiszemelt helyre…” Az sem váltott ki különösebb érdeklődést, amit a budapesti főtárgyaláson mondott – „…hat ízben mentem a rejtekhelyről a vasúti töltésre, vittem fel a színhelyre a csöveket, az ekrazitot és a köveket…” Márton Albertet az sem érdekelte, hogy a két vonat közti időtartam mindezt megengedte-e – pedig Matuska elég részletesen szólt „időbeosztásáról”.

A csupán Matuskára irányított nyomozás teljes feltérképezése felesleges.

Ez egyébként – más összefüggésekben – a nyomozás holtvágányra juttatását kísérte és egyre inkább pótcselekvésnek bizonyult.

E keretben került sor Matuska gimnáziumi és tanítóképzői évfolyamtársainak és még elérhető egykori tanárainak tanúként történő meghallgatására. Megszólaltatták néhány volt katonatársát is. Ma már eldönthetetlen, hogy egyes tanúkat manipulált-e a védelem.

A Matuska szájába adott kijelentés – „…nem tud nagyszerűbbet és szebbet elképzelni, mint sötét éjszakában egy nagy robbanást…” – és a frontról küldött levelezőlap bizonyítékként való felhasználása – ezen Matuska így számolt be egy orosz repülőgép lelövéséről 1916 áprilisban: „a szemem láttára hullott alá, mesés látvány volt…” – inkább a védelem koncepciója volt illeszthető. Matuska egyébként az őt vizsgáló osztrák elmeszakértőken maga is elmondta, hogy „…a legjobban örült akkor, amikor a gépfegyverek ropogását hallotta… ebben valami ritmus volt és mert a gépfegyver spriccelt…”

Amire ezek során fel lehetett volna figyelni, ott további kérdések nem fogalmazódtak meg. Így pl. a budapesti főtárgyalás elnökét nem érdekelte a Matuskát idéző honvéd számvevőségi főtisztviselő vallomása: kérdésére, miért nem kéri a vitézi címet, a tanú szerint ezt a választ kapta – „…másféle nézetei vannak…”

Voltak természetesen olyan tanúk is, akik vallomásaikkal némileg hozzájárultak az igen sajátos motívumkereséshez: miért tette Matuska, amit tett. Ebből a sorból az a püspökhatvani főtanító, Matuska egykori igazgatója emelkedett ki, aki elmondotta, hogy „…a pénzt irgalmatlanul szerette…” (Vallomását a pestvidéki törvényszék ítéletének indoklása szinte szó szerint „alkalmazta.”)

Fontosabb mindennél, ami a Matuska által számtalanszor módosított Leó-változathoz kapcsolható.

Amikor a rendőrség majd később a bíróság is e változat racionalizálásával kísérletezett, az újabb irracionalitásokat hozott magával. Nem Matuska tettestársát keresték már, hanem azzal foglalkoztak, tudott-e hipnotizálni a Leó néven fellépő Kiss János, lehetett-e kapcsolata Matuskával.

Matuska különböző időkben és helyzetekben Leóról mondott szavait akkor is elemezni lehetett volna, ha azok első hallása vagy olvasásra megfejthetetlennek tűnhettek.

A Leó-változat ugyanis a Bergmann-sztori sok elemét ismételte, miközben a korábbiaktól némileg eltérően kiszolgáltatott helyzetét erősebben fogalmazta meg. Ez utóbbi persze ismét a Bergmann-változathoz kapcsolódott.

Matuska még Bécsben, a rendőrségen mondotta: „…az a személyleírás, amelyet arról az emberről adott, aki őt üldözi és akitől ő fél, egy bizonyos Leó nevű egyénre illik, aki telepatikus fenomén is aki… vele a kalocsai tanítóképzőben különböző telepatikus kísérleteket végzett. Ez az állítólagos Leó meg is jósolta neki, hogy ő… híres ember lesz.” Amit viszont a bécsi tárgyaláson mondott, a Bergmann-változathoz állt közelebb. Ha pedig nehezebb helyzetbe került, Leó azonnal elvesztette Bergmannra is emlékeztető előbb hús-vér, majd – már visszavonulva – „szellem” jellegét és fantáziája termékévé vált: „…én a szellemet csak beképzeltem magamnak… a szellem valóban nem létezett, csak a rendőrségen jöttem rá arra, hogy mindezt én egyedül követtem el…”

Mindezt persze rendkívül ellenmondásossá formálta, hogy Matuska – alig törődve egy-két nappal korábban mondott szavaival – vissza-visszatért a Bergmann-változat néhány „Leósított” eleméhez.

Matuska a Leó-változatot Budapesten továbbépítette, a személyt konkrétabbá formálta, de Bécsben már kipróbált receptjét is alkalmazta: „…Leó csak vízió, vagyis alvás nélküli álom volt.” Ezt tetőzte be azután a Leók számának sokszorosítása a főtárgyaláson. Olykor azonban itt is felbukkant a Bergmann változat – „…Leó foszforeszkált is… a vasúti merényletekre ő sarkallt… 40-60-szor találkozott vele… Leó Ausztriából vele együtt Jüterbogba utazott… Ott is a merényletet megparancsolta. Ha nem fogad neki szót, attól félt, hogy feleségét megmérgezi…”

Erre nem tértek ki a budapesti főtárgyaláson, bár annak jegyzőkönyve arról tanúskodik, hogy a tárgyalást vezető elnök Matuska előadásának egyre csökkenő racionalitását firtatni igyekezett. Ezt annak ellenére tette, hogy Matuska világosan és teljes egyértelműséggel jelentette ki: „…Leó személyével nem akarok senki mást takarni a Leó személye mögött nem rejtőzik semmiféle más munkatársam vagy bűntársam… ha a társam valóban ember lett volna, nyugodtan állhatnék itt, mert nem büntetnének meg…”

1934. november 5-én Márton Albert arról faggatta az Ausztriából kölcsönadott Matuskát, hogy „…üzleti ügyei intézésében… nem volt-e szükség a Leóra?…”, amire a válasz egy szó volt: nem. E napon zajlott az a dialógus is, amelyet a Pester Lloyd című, Magyarországon megjelenő német nyelvű lap közlése nyomán rekonstruáltunk:

Elnök. Miért szállt ki Wellsben?

Matuska: éreztem, Leó vár.

E: Találkoztak?

M: Láttam őt.

E: Hol?

M: Amikor kiszálltam.

E: Beszélt vele?

M: Láttam őt.

Az elnök egyébként intellektuális fölényét is vissza akarta szerezni Matuskával szemben, ami azonban következtetések helyett kijelentéseket eredményezett csupán. Ezt példázhatja pengeváltásuk:

E: Amikor észreveszi, hogy kérdéseimnek valami jelentősége van, már elkezd kertelni és emlegeti Leót… Megingott a maga Leó-teóriája…

M.: Az sohasem fog meginogni, amíg élek, soha sem…

Így aztán az elsőfokú ítélet indoklása ebben a rendkívüli sajátos párbajban Matuska győzelmét és Márton Albert vereségét rögzítette: valószínű, az utóbbi föl sem fogta ezt – „…a vádlottnak az egész Leó-féle előadása kitalált beállítás, azt elsősorban azok a körülmények mutatják ki, amelyek vádlottnak a Wienben történt nyomozati, vizsgálóbírói és főtárgyalási vallomásaiból domborodnak elő.”

Némi áttétellel a bíróság kényszerpályára küldését jelezte az is, hogy 1934. november 10-én a pestvidéki törvényszék a kalocsai rendőrkapitánysághoz fordult és sürgős nyomozást kért: „…tartott-e a tanítóképző falai között egy Leó nevezetű bűvész kártyamutatványok kapcsán előadást és… mutatványt…?”

Ezen a napon tett tanúvallomást a pestvidéki törvényszéken Czája József is. (Előadásának egy vetületéről már tettünk említést.) Elmondotta, hogy ismerte a Leó néven fellépő Kiss Jánost – „…olyan képességű bűvész, amilyen ő volt, legalább 50 van Magyarországon… suggestióval is foglalkozott, amikor már nem volt jövedelmező számára a bűvészkedés… ez is csalás volt…” A védelem elképzelésének Czája csupán egy kijelentése felelt meg: igaz, hogy Kiss János mondta – „…ha akarom, bárkiből rabszolgát csinálok…”

A Czáját követő és Kiss Jánosról szóló tanúvallomások egyébként a profi birkózót ismételték: Leó-Kiss János hipnózissal nem foglalkozott.

A kalocsai rendőrség sem akadt nyomra, csupán egy tanú vallotta: úgy látta Leó produkcióját, ahogyan azt Matuska előadta, ám nem Kalocsán, hanem Szegeden.

Eközben Matuska kitartott amellett, hogy őt Leó-Kiss János már Kalocsán hipnotizálta, ám ugyanez neki Budapesten már nem sikerült.

Míg Márton Albert a Schlegel-féle levelet illetően a német rendőrséget sürgette, ezt nem kapcsolta össze Matuska ez firtatható, esetleg konkrét nyomot kínáló kijelentésével. „…azután Erdélyben találkoztam igen sokszor össze vele és a társaságukban voltam. Egy elektromos ember volt a társa…” Így azután némi valóságmagot is rejthet Matuska nagyképűre sikeredett megállapítása, hogy „…a magyar vizsgálati közegek csak olyan keveset tudtak Leóról megállapítani, az szomorú a vizsgálati közegekre nézve, mert én ettől 11-szor többet tudok bizonyítani…”

Mindaz témánkkal csupán áttételesen érintkezik, hogy a Leó változat önmagában olyan társadalmi mérető visszhangot váltott ki, mint maga az egész per. Utánaeredtek a lapok tudósítói, „megidézték” az akkor igen divatossá vált szeánszokon. Az Est című lap arról vélt tudni, hogy Kiss János Berlinben is megfordult és ott telepátiával foglalkozott. (A weimari köztársaság fővárosának szellemi és álszellemi élete ezt akár az akkori tudomány legmagasabb szintjén, akár az ennek tökéletes tagadásán alapuló kuruzslás révén tehette egyaránt lehetővé.) Egy szeánszról beszámoló írás pedig arról tájékoztatott, hogy a Leó-Kiss Jánost idéző médium csupán ezt tudta produkálni: „…nem gyilkoltam…”

A Leó-változatnál már önmagában racionálisabb volt a nyomozás azon ága, amely Matuska anyagi helyzetét igyekezett tisztázni. Végeredményben sikertelenül. Annak ellenére, hogy ismét csak ijesztő mennyiségű információ gyűlt össze. Matuska ebben a kérdésben nem volt készséges. Amnéziáját önállósította, vagy a Leó-változattal kapcsolta össze.

1931. október 10-én Bécsben azt adta elő, hogy „…gyakran megtörtént, hogy pénzösszegeket elvesztettem illetve… azokat elköltöttem anélkül, hogy utóbb emlékeztem volna, mire.”

Vallomásainak ellentmondásaira pedig nem fordítottak figyelmet, illetve nem kapcsolták össze a nyomozás eredményeivel. Amit Bécsben majd Budapesten a vizsgálóbírónak mondott, elszólás is lehetett. Ezt így rögzítették a jegyzőkönyvek: „…márciusban is akartam valamit elkövetni, de nem volt hozzá pénzem… minden hónapban szándékomban volt merényletet elkövetni… de akkora pénz még folyósítva nem volt, s így nem igen volt pénzem, semmihez sem kezdhettem.”

Az osztrák rendőrség eközben nyomozta életbiztosításait, (ezeket 1931-ben kötötte, de csak halál esetére szóltak) megállapította, milyen összegekkel terhelte meg a maga és családja ausztriai ingatlanait, de azt is, hogy 1928 és 1930 között 18 esetben vezettek végrehajtást ellene. Az is bizonyítottá vált, hogy Ausztriában vagyontalansági esküre kötelezték. Említést kapott az is, hogy 1930 nyarán biztosítási csalás elkövetésével gyanúsították, ám végül nem emeltek ellene vádat.

Sajátosan alakult, hogy a magyarországi nyomozás e körben szinte teljesen figyelmen kívül hagyta az osztrák rendőrség megállapításait és elfogadta Matuska közléseit, aki emlékezetkieséseit azzal váltogatta, hogy olykor összegszerűségekről is beszélt. Így az őt vizsgáló magyar elmeszakértőknek azt állította, hogy 1931. szeptemberben 500 schillinggel érkezett Budapestre: a pénz egy villamos-motor eladásából származott. Ezt még össze lehetett egyeztetni a budapesti főtárgyaláson tett kijelentésével, hogy 1931. szeptember 1-én pénze már nem volt, ám még kérdést sem provokált, amikor ezt mondta: „…a merénylet előtt nem voltam anyagilag tönkremenve…”

E kérdéskör tisztázatlanságának lett a következménye, hogy az osztrák és a magyar elmeszakértők – feladataikat túllépve – már nem is motívumkeresésbe, de motívumgyártásba kezdtek. Amit Bécsben így fogalmaztak meg, hogy „…kézenfekvő az a feltételezés, hogy felebarátain akart bosszút állni… mert ama törekvése, hogy felküzdje magát, semmi sikerrel nem járt, sőt… egy postarablás lehetősége alkalmát nem mérlegelte volna…” azt a magyar fővárosban tanúk véleményének idézésével ismételték – tettét csakis pénzszerzés, anyagi haszon reményében követhette el.

Ám figyelmet érdemelhetett volna egy akár epilógusként is felfogható eseménysor.

Bár Matuska felesége 1931 decemberében letartóztatásban lévő férjét úgy tájékoztatta, hogy semmiben sem nélkülözzön, mert elegendő pénz áll rendelkezésre, a vádlott azt állította, hogy őt Bécsben és Budapesten is anyagi ellenszolgáltatás nélkül védték – „…nem tudom magyarázatát adni, mi lehetett az oka annak, hogy… mindenütt olyan lényegesnek tartják személyemet, hogy ingyen fáradoznak…” (Több momentum utal arra, hogy a védelem egymást váltó két elmeszakértője, Donáth Gyula és Gartner Pál feladatát valóban így látta el.)

Miközben a nyomozást végző szervek valós szerepvállalásukkal a vádlott fölé nőttek, a Hetényi-Schweinitzer kettősnek azt kellett cáfolnia, hogy már korábban kapcsolatuk lett volna Matuskával. A kérdés felmerüléséhez a vádlott útlevele körüli zűrzavar vezetett.

Matuska 1931. október 13-án este Bécsben – a Bergmann-változat keretei között – arról beszélt, hogy a tőle ekrazitot kérő Bergmanntól „…3 majdnem teljesen új magyar útlevelet kapott… Juhász, Balog és Kellermann… névre kiállítva…” A kérdésre pedig, hol vannak ezek, azt válaszolta, hogy abba a csatornába dobta, ahová a robbanóanyagot. Az osztrák rendőrség nem tulajdonított különösebb jelentőséget Matuska közlésének, de a tattendorfi vasöntődében és ennek környékén lefolytatott újabb kutatás és feltárás után így vélekedtek: „…nem tehető fel … hogy Matuska ott dobta volna be az útleveleket.”

Hetényi pedig nem Matuska bécsi kijelentésére reagált, amikor a vallomást követő második napon a pestvidéki törvényszék tudomására hozta, hogy útlevelét 1928 február végén állították ki. Ezt részben indokolhatta volna, hogy Matuska a Bergmann-sztorit visszavonta, ám Hetényi már akkor keltezte közlését, amikor még ez nem történt meg. A kérdés újra csak a budapesti főtárgyaláson merült fel, bár a magyar főváros polgármesteri adminisztrációja 1931. novemberben tisztázta: mikor ismerte el állampolgárságát a magyar Belügyminisztérium, mikor kapta meg az okiratot erről.

Matuska a budapesti főtárgyalás második napján olyat állított, amit minden nehézség nélkül össze lehetett volna vetni a Bergmanntól kapott útlevelekre vonatkozó állításával. A vádlott most neveket nem említett, de elmondta, hogy „…a budapesti főkapitányságnál több ízben váltottam ki útlevelet… ez kétszer vagy háromszor történt… részemre az első útlevelemet Budapesten a főkapitányságon állították ki…” Bár pontos dátumra nem emlékezett, azt határozottan vallotta, hogy 1926-ban már volt útlevele. Így megkérdőjelezte Hetényi közlését. A politikai rendőrség vezetője, a főkapitányhelyettes a következő napon, 1934. november 6-án a törvényszéknek küldött jelentésében erre nem tért ki, de azt légből kapottnak minősítette, hogy a vádlott a budapesti főkapitányság politikai osztályától 2 vagy 3 ízben kapott volna útlevelet. Indoklásának két eleme volt, ám egyik sem meggyőző. Hetényi egyrészt hangoztatta, hogy a politikai osztály útlevelet nem állíthat ki, (ez csupán jogilag volt így, a gyakorlat nyilván egészen más volt.) másrészt olyat is cáfolt, amit kifejezetten senki sem állított „…egyebekben sem volt Matuska soha semmiféle tekintetben összeköttetésben a politikai osztállyal…”

A Hetényi-Schweinitzer kettős igen csak sajátos immunitását még az az elnöki bejelentés sem veszélyeztette, hogy a törvényszék Matuska régebbi útlevelét meg akarta szerezni, de ez nem sikerült.

Ám nemcsak Matuska régebben keltezett útlevele vagy útlevelei okoztak gondot. Azt a rendőrtisztet sem hallgatták ki, aki a merénylet után Matuska útlevelét kezében tartotta. Csak azokat, akik láthatták. Ezek egyike úgy emlékezett, hogy az útlevelet a bécsi magyar követség állította ki. A vádlott azonban ezt azzal parírozta, hogy a bécsi követség csak meghosszabbította a budapesti főkapitányságon kiállított úti okmányt.

A kérdésnek még egy vetülete van. Egy tanú a Matuskát igazoltató rendőrfőfelügyelő kezében „…a rendesnél kisebb alakú, karton fedelű útlevelet…” látott. A vádlott, illetve az Ausztriában elítélt erre válaszolt ugyan, de a további kérdések itt is elmaradtak – „…az én útlevelem rendes útlevél volt, de beköttettem és a bekötésnél levágtak a széleiből, úgy, hogy kisebb lett a szokottnál…”

Matuska útlevele vagy útlevelei mellett egy másik kérdés megválaszolása kisebb gondot okozhatott csak Hetényiéknek. A kérdést a vizsgálóbíró tette fel: honnét értesülhetett Matuska arról, hogy Budapesten 1931. szeptember 6-án baloldali, sőt, kommunista tüntetést terveztek. A vizsgálóbírónak más kérdése is volt: megérkeztek-e a rendőrséghez azok a Matuska által írott levelek, amelyekben közeli merényletek lehetőségeit említette. Hetényiék most nem siették el a választ, amely igen rosszul sikerült. A politikai nyomozó főcsoport 1933. augusztus 16-án keltezett állásfoglalása azt tette egyértelművé, amit a vizsgálóbíró nem is kérdezett: a rendőrség a nemzetközi ifjúmunkás naphoz kapcsolódva preventív intézkedéseket tett, „…a tüntetés előkészítésével kapcsolatban tevékenységet kifejtő bolsevistákat… őrizetbe… vette…” Ez „kiszivárgott” – folytatta a jelentés – ám arra az ellentmondásra nem válaszolt, hogy Matuska egy ízben azt állította: szeptember 6-án semmi sem történt, később viszont úgy vélte, hogy a rendőrség a tüntetést elfojtotta.

A Matuska által írt leveleket pedig „nem találták meg.” Ezt azzal lehet kiegészíteni, hogy Matuska előbb határozottan állította, hogy a leveleket nemcsak megírta, de azokat „elferdített írással” készítette el, majd a budapesti főtárgyaláson „bizonytalanná” vált: „…nem tudta biztosan, hogy a leveleket megírta-e a rendőrségnek…”

A Belügyminisztériumnak az Országos Levéltárban található iratanyaga őriz egy 1931. október 15-én keltezett levelet.

A címzett az akkor még újnak mondható belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc volt. A feladó sem volt érdektelen – Kozma Miklós, az MTI vezérigazgatója, Gömbös nem mindig kritikátlan intimusa, a későbbi belügyminiszter majd Kárpátalja kormányzói biztosa, egy távolról sem tipikus politikai karrier reprezentánsa. Matuska Bécsben még a Bergmann-változatot vallotta, amikor Kozma azt javasolta, hogy készítsenek hangosfilmet Hetényiről, Schweinitzerről és még 2-3 detektívről: ki kell használni az alkalmat, hogy a magyar rendőrség teljesítménye külföldön feltűnést keltett. Kozma arról is biztosította a később ugyancsak sajátos utat választó belügyminisztert, hogy a filmet nem mutatnák be Magyarországon.

A magyar rendőrség szentté avatására egyébként mások is vállalkoztak, így pl. országgyűlési képviselők. A képviselőház nyomtatásban is kiadott naplóját 1931. november 4-én így rögzítette egy felszólalás részletét – „…az egyik sebesülthöz a gyanú árnyéka tapadt és ezen a lehetetlennek látszó nyomon elindulva, amit még a grafológiának nevezett tudomány is keresztezett, éles logikával, megdönthetetlen tetterővel és csodálatos ösztönnel eljutott a gonosztevőig és ezzel új fényt, új dicsőséget szerzett a magyar névnek… Büszkén, büszke önérzettel és joggal hivatkozhatunk erre és a legnagyobb elismerés, a legnagyobb hála rangján kell megemlítenünk az… államrendőrség budapesti főkapitányságának politikai főosztályát illetve ennek igen neves vezetőit.” A szónok nem állt egyedül véleményével. Voltak, akik frázisaikat, a rendőrségről mondott laudátióikat szépírói eszközökkel alkották meg.

E fejezet lezárásaként még egy olyan epizódról kívánunk szólni, amelynek során katonai szervek mondtak véleményt a Bécsben már elítéltről és döntöttek első világháborús kitüntetéseinek elvonásáról.

Bár nem tulajdoníthatunk különösebb súlyt egy itt is felmerülő ellentmondásnak, – azt inkább a katonai bürokrácia, mint valamilyen szándékosság formálta – a processzus mégsem érdektelen.

A katonai szervek mozgását a bécsi bíróság ítélete indította el. Ezt küldte meg az 1., a budapesti vegyesdandár a 2. honvéd huszárezred becsületügyi választmányának, hogy a tartalékos főhadnagy elvonható kitüntetéseit állapítsa meg, s ha ilyenek léteznek, szerezze be az illetékes tiszti gyűlés javaslatát. Első fáradozásuk azonban sikertelen maradt. A katonai kiegészítés feladatait ekkor még rejtetten, ám egyre több figyelő sem előtt végző ún. testnevelő és népgondozó kirendeltség – Matuska esetében a főváros VII. kerülete volt az illetékes – azt a választ adta, hogy a merénylőnek nincsenek kitüntetései. Ezt követően fordultak a Hadilevéltárhoz. Innét értesültek, hogy Matuska a 2. osztályú ezüst vitézségi érem és a bronz katonai érdemérem a kardokkal tulajdonosa. Ezt követően a forgatókönyvet a szabályzat írta. A huszárezred becsületügyi választmánya úgy vélte, hogy Matuska „…a becsületügyi eljárás lefolytatása nélkül rendfokozatából elbocsájtható volna.” Ezt követően hívták össze a huszárezred tiszti gyűlését, amely határozatát a becsületügyi választmány javaslatának elfogadásával mondta ki. Az ügy azután elérte a katonai hierarchia csúcsait.

1933 júniusában Gömbös miniszterelnök honvédelmi miniszterként az államfőhöz fordult: „…nevezettet a … rendfokozatából elbocsátottam, tiszti kitüntetéseinek elvonását javaslom…” Gömbösnek a kormányzóhoz küldött felterjesztése azonban ellentmondott a Hadilevéltár közlésének: a miniszter a 2. osztályú ezüst vitézségi éremről nem tett említést. A kormányzó pedig a felterjesztésnek megfelelően döntött. Ezt azután a vizsgálóbíró közölte Matuskával, aki az államfői döntés helyességét kétségbe vonta. Matuska később is kitartott amellett, hogy a Hadilevéltár közlése a helyes. A főtárgyaláson is vitatta, hogy csak az államfői döntésben említett kitüntetést kapta meg. Ezt éles szóváltás követte. Amikor a tárgyalásvezető azt állította, hogy itt tévedés nem lehetséges, Matuska – ez szokása volt – közbevágott: „…amennyi tévedés már ott volt.” Márton Albert ekkor elvesztette többször is kikezdett nyugalmát. A vádlottat nemcsak megrótta, de meg is vasaltatta „…kommunista modorban tett megjegyzése miatt.”







IV.
Matuska a bíróságok előtt


Matuska felett öt bíróság mondott ítéletet. Két osztrák és három magyar. Ám személyesen csak három ítélkező fórum előtt kellett megjelennie. Ausztriában egyszer, Magyarországon kétszer. Az osztrák legfelsőbb bíróság és az ügyében semmisségi panasz nyomán eljáró Kúria a periratok alapján ítélkezett.

Az Ausztriában és a Magyarországon zajló tárgyalások között egyébként több a hasonlóság, olykor az azonosság, mint a különbség.

Szinte egyértelműek azok a párhuzamok, amelyek a védelmek tevékenységét és lehetőségeit, a fellebbezések elbírálását formálták. Hasonlóan alakultak a vádlott elmeállapotának megítéléséhez kapcsolhatóak, bár azt már itt szeretnénk hangsúlyozni, hogy a hivatalból kirendelt két osztrák elmeszakértő még akkor is jóval színvonalasabban oldotta meg távolról sem egyszerű feladatát, amikor a tőlük elvárhatóaknak megfeleltek.

Analógiánál jóval több, amikor az osztrák és magyar bíróságok ítélkező tevékenysége a nyomozást nemcsak fedezte, és ellentmondásait feledtette vagy igyekezett feledtetni.

Ám ott már a különbségek lajstromozhatóak, miként történt ez.

Az elsőfokú osztrák bíróság tárgyalásvezetése még körvonalaiban sem emlékeztetett arra, ami a pestvidéki törvényszék Markó utcai nagy tárgyalótermében történt. Márton Albert utánozhatatlannak bizonyult.

A bécsi tárgyalás három napig tartott.

Az osztrák országos büntetőtörvényszék – már említettük: ez esküdtbíróságként ítélkezett – Matuskát 1932. június 17-én 6 évi börtönre ítélte, mert „…gonosz szándékkal elkövetett bűncselekményekkel az emberélet, egészség és testi épség, valamint nagymértékben idegen tulajdon veszélyeztetését idézte… elő… különösen veszélyes viszonyok között nyilvános erőszakosságot követett el…” (Osztrák büntetőtörvénykönyv 87., 88.§.) Az osztrák bíróság csupán a két ansbachi merényletet (láttuk: az első kísérlet volt csupán) értékelte, a németországi és a magyarországi cselekményeket nem, indoklásában azonban utalt ezekre.

Ami a tárgyalás lefolyását illeti, Matuskát az elnök – ellentétben a magyarországi elsőfokú tárgyalásvezetéssel – nem terrorizálta, nem szakította félbe. Bár Matuska később Budapesten úgy emlékezett, hogy „…nem voltam egészen magamnál… a bécsi tárgyalás idején…” („formáját” tekintve messze gyengébben szerepelt, mint a Markó utcában) a Leó-változat újabb változatait vagy a korábbiak parafrázisait ismételgette, elszólásait követően sikeresen menekült a megfejthetetlen szavak kettős fedezékébe, amivel a védelem szempontjainak is megfelelt. Egy kérdésre válaszolva pl. előadta: „…én magam sem tudom… egyedül voltam vagy, hogy társam is volt-e?” Amikor pedig tettének okáról faggatták, így válaszolt: „…ezt magam is szeretném tudni, ez az egyetlen kívánságom. Egy támponthoz akartam jutni, egy támponthoz a szekták részére, ahonnan a támadásokat bevezethessem, hogy a munkások előtt hírnévre tegyek szert. Az a meggyőződés ural engem, hogy istenfélő vagyok és naponta templomba járok… magam sem tudom, hogy a merényleteket miért követtem el…”

Az osztrák országos büntetőtörvényszék ítéletének indoklása szinte semmit sem merített a főtárgyaláson elhangzottakból, inkább a nyomozati anyagból építkezett. Olykor pedig konstruált: amikor kísérletet tett, hogy a cselekmény okát racionalizálja. Az ítélet okai nem voltak –„három ország ezirányban felvett rendőrhatósági nyomozása nem volt képes politikai motívumot kimutatni, jóllehet a merényletek helyén visszahagyott kiáltványok azzal magyarázhatók, hogy a vádlott a nyomozást hamis irányba akarta terelni…” Hitelt adott viszont Matuska egyik legzavarosabb vallomásrészletének – „…hogy az volt a célja, hogy ráijesszen a vasúti igazgatóságokra, hogy ezek arra határozzák el magukat, hogy a vasutakat találmányainak felhasználása mellett – turbina, szemafor – átépítsék.” Így vélt egy valahogy mégis értékelhető, anyagi célt találni az osztrák bíróság, ám azt ki kellett ragadnia „szövegösszefüggéseiből.” Matuska ugyanis a tárgyaláson is hangoztatta, hogy „…ezer és ezer találmányom volt… Az atomok összetételével és azok bontásával is foglalkoztam és itt a fogságban is feltaláltam egyet-mást… egy faágyút is feltaláltam a kínaiak részére a japánok legyőzőséhez.”

Az ítélet egyébként Matuska megfejthetetlen kitételeit nem értékelte és a nyomozást is igazolva egyszerűen valótlanságoknak minősítette mindazt, ahol az egyedüli tettesség teóriája kérdőjelet kaphatott volna. Itt fogalmazta meg az ítélet, hogy „…egyáltalában a vádlottnak egy szellemre vonatkozó összes előadása… amit arra vonatkozólag adott elő, hogy ennek a befolyása alatt cselekedett, merő kitalálás… Leó… hallucinációk tettetése.” Tagadta az ítélet azt is, hogy feleségét veszély fenyegette volna, „…a szekta alapításra és az alapszabályokra letett esküre pedig sohasem került sor…”

A védelem Bécsben is alig tehetett valamit. Indítványait a bíróság végzései sorra utasították vissza. Pedig nemcsak a védelem által javasolt tanúk meghallgatása hozhatott volna akár fordulatot is a perben, Matuska ügyvédjei – ketten védték – a vád és az ítélet leggyengébb pontjait is igen jól látták. Példaként a már részletesen ismertetett anzbachi fényjelekhez kapcsolódó védői kijelentést idézhetjük – „…tegyük el, hogy a törvényszék elfogadja azt, hogy Matuska egy képzeletbeli személynek adott fényjeleket. Miként hozható ez a körülmény összhangba azzal az állítással, hogy Matuska mindenben színlel?…” A bíróság elnöke válaszának nívója ekkor a budapesti tárgyalást idézte: a kérdésre a választ már megadták.

Matuska perének fellebbviteli tárgyalását 1932. október 11-re tűzték ki. Az osztrák legfelsőbb bíróság a védelem által benyújtott és részletesen indokolt semmisségi panaszt visszautasította, az ítéletet pedig helybenhagyta. Mindez a Táblát és a Kúriát idézte, a különbség annyi volt, hogy az osztrák fellebbviteli fórum színvonalasabb indoklást adott, mint a magyar felsőbíróságok.

Egyezően alakult az is, hogy Bécsben és Budapesten is Matuska büntetőjogi beszámíthatóságának kérdése vált a legvitatottabbá és itt nyilvánult meg talán leginkább a védelem teljes kiszolgáltatottsága. Míg Matuska egyik ügyvédje azt indítványozta, hogy a bíróság rendelje el a vádlott elmegyógyintézetbe szállítását, védőtársa – a legfelsőbb orvosi tanács szakvéleményének beszerzését sürgetve – a hivatalból, tehát nem a védelem által felkért két elmeszakértő véleményét minősítette.” …a törvényszéki szakértők által benyújtott szakvélemény a bizonyítási eljárással, az egyéb nyomozati eredményekkel és a laikus ember észjárásával nem hozhatók összhangba…” Pedig dr. Ernst Bischof és dr. Hermann Hoevel szakvéleménye színvonalát tekintve nem volt egy súlycsoportban a vádlott elmeállapotáról Budapesten készült hasonló műfajú állásfoglalással. Itt-ott a bécsi szakvéleményben is feltűnik, hogy a Matuskát beszéltető elmegyógyászok a vizsgálat során kijelentéseiből olyan antológiát állítottak össze, amelyet hasznosíthattak. Azt viszont, ami véleményüket nem támaszthatta alá, figyelmen kívül hagyták. Így – nem törődve számtalanszor, de számukra is gyakran ismételt kijelentéseivel – kiragadták egy mondatát: „…víziói nem voltak sohasem és hipnózissal sohasem foglalkozott…”

Az osztrák elmeszakértők egyébként logikusan fejtették ki véleményüket. Inkább cáfolták, mint bizonyították azt, hogy Matuska nem épelméjű. Ám még így is több volt az olyan megállapítás, amelyek bizonyítása elmaradt vagy döcögősre sikerült.

A szakvélemény azonban az inkább stiláris hangerővel alátámasztott megállapításai ellenére is több részletében a borotva hegyén táncolt. Neurotikus hajlamokról, hypománikus vonásokról beszélt Matuskánál, „…szellemileg elkorcsosult egyénnek…” nevezte. Volt azonban a szakvéleménynek olyan megállapítása is, amely közelkerült a Budapesten folytatott vita egy igen fontos eleméhez, ám az osztrák orvosok paranoia helyett „biztos öntudatról” szóltak és ezt rendelték alá koncepciójuknak – „…olyan biztos öntudat felett rendelkezik, hogy ez arra képesíti őt, hogy ne engedje magát befolyásoltatni, balsikerek által elrettenteni…”

Vesztett színvonalából az osztrák elmeszakértők véleménye, amikor a később Magyarországon is fölmerülő kérdés került szóba: ha nem beteg, hogyan tudja alakítani a beteget? Szerepet játszik vagy nem? A vélemény mintegy elvágta saját ellentmondását, amikor azt a megállapítását, hogy „…ilyen értelmetlen gondolatokat csak egy súlyosan elhülyült ember produkálhat…” –, „…nem rendelkezik… a megvizsgált azzal a pszichiátrikus tapasztalattal, hogy bizonyos betegség tüneteit utánozza… amit ő mutat, csak… torzkép… pszichológiai lehetetlenség…” A szakvélemény szerzői nyilván maguk is érezhették opusuk gyengébb részleteit, mert írásuk fináléjában olyan érvre hivatkoztak, amelynek a vizsgált esetben való alkalmazása föl sem merülhetett – „…az elmebetegek közé… nem sorolhatjuk őt. Aki ezt nem fogadja el, azt arra kell figyelmeztetnünk, hogy milyen extrémitásokba hajlottak pl. a fanatizmus, a túlságos szenvedély egyes embereket és az emberek egész tömegét.”

Amikor az elmeszakértők véleményüket a főtárgyaláson kiegészítették, ez árnyaltabbá, elmélyültebbé vált. Ellentétben azzal, ami Budapesten történt. Ezt részben az eredményezte, hogy a védelem érveit kellett cáfolniok. Így dr. Bischofnak tagadnia kellett, hogy Matuska hipnótikus vagy posthipnótikus állapotban cselekedett volna, de értelmeznie kellett a bíróság által erőltetetten megállapított motívum nyilván elmegyógyászatilag is megközelíthető vetületeit. Ezt a főtárgyaláson az osztrák elmeszakértő így fogalmazta meg: „…rögeszméről vagy elmebetegségről még abban az esetben sem lehet beszélni, ha a cselekmények indítóokát valóban az a gondolat szülte volna, hogy a merénylet elkövetése révén híres ember lett volna belőle, hogy azután az atheizmus ellen harcolhasson, vagy, ha az lett volna cselekményének indító oka, hogy a vasúti igazgatóságokat arra kényszerítse, hogy a vádlott találmányait elfogadják – mert… gyakran láttuk, hogy vannak emberek, akik egész értelmetlen dolgokat követnek el, jóllehet elmebelileg teljesen egészségesek. …Hogyha tehát a motívum valóban helytálló volna, abból semmi esetre sem lehetne rögeszmére következtetni.”

A másik osztrák elmeszakértő viszont társánál kevésbé volt színvonalas és a kényesebbeket elkerülni igyekezett.

Az osztrák elsőfokú bíróság ítélete azután szinte szó szerint fogadta el a hivatalból kirendelt elmeszakértők véleményét és a védelem indítványára is választ adva szögezte le – mivel ez a vélemény a két szerző nézetét tekintve teljesen egybehangzó, a bíróság nem tartotta szükségesnek, hogy a vádlott elmeállapotáról az orvosi fakultás szakvéleményét beszerezze. Mindezt azzal egészítette ki, amit a kérdésben laikus fűzhetett hozzá. Így azt, hogy egy elmebeteg a beismerést illetően a centiméterről-centiméterre való hátrálásra egyszerűen képtelen. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az osztrák bíróság nem zárkózott el olyan tények ismertetése elől, amelyek az elmeszakértőket és így a bíróságot is cáfolhatták. Így pl. a bécsi tárgyaláson felolvasták Matuskának a vizsgálati fogságban írt „filmforgatókönyveit.”

Ezek után a budapesti főtárgyalást, majd a Tábla ítéletének és a Kúria végzésének születési körülményeit kívánjuk nyomon követni.

Ami Budapesten történt, több tekintetben egyszerűen, olykor primitíven másolta Matuska ausztriai felelősségre vonását, de – már erre utalnak – kirajzolódnak a különbségek is.

Az 1934 novemberében zajló főtárgyalás sajátos értelmű, több ok által diktált társadalmi eseménnyé vált.

A tárgyalóteremben nemcsak Csortos Gyulát lehetett látni, de a magyar szellemi élet olyan reprezentánsait is, mint Márai Sándort, Kosztolányi Dezsőt és Karinthy Frigyest.

Márai és Karinthy két-két cikkben számolt be a per művi úton legfontosabbá tett vetületéről: őrült-e avagy nem a Magyarországon még csak vádlott ausztriai fegyenc.

Márai Sándor az Újság című lap 1934. november 6-i számában – rögzítve a tárgyalás első napján szerzett benyomásait – ezt írta: „…Matuskának nem volt érdeke a merénylet. Valamilyen gigantikus kéjgyilkosság lehetett Matuska számára a… merénylet, de ez sem biztos… lehet… hogy… él valahol… egy Leó – de irtózatos messze él, a lélek ős homályában… Benyomásom, mikor a vitatkozókat – az elnököt s a vádlottat – hallgatom, hogy mind a kettőnek igaza van… Az elnöknek igaza van, mikor feltételezi, hogy Matuska komédiázik… Matuska valóban szimulál. Ugyanakkor… Matuska komoly, száz százalékos bolond is… Matuska tudathasadásban szenvedő lélek-e szexuális kényszerképzetekben őrjöngő fenevad, ezt bonyolult vizsgálatok s csak idegorvosi vizsgálatok dönthetik el. Kétségtelen… paranoiás… Az őrült, aki az őrületet szimulálja, hogy rögeszméinek következményei elől megmeneküljön, éppen nem ritkaság. Valahol itt lesz a szimuláns Matuska körül az igazság…”

Karinthy írásait a racionalitásokhoz való közelítés igénye jellemezte. Így Matuskában „…gyengejellemű és hóbortos feltalálót… tipikusan politikai csizmadiát…” látott, de a bécsi bíróság okkeresésének „eredményét” is némi kritikával fogadta – „…sovány kis feltevés, de mégis az egyetlen, amivel ki lehetne mutatni, hogy Matuska gaztetteit mint épeszű ember anyagi érdekből követte el…”. Két héttel később, az ítélethirdetést követően megjelent írása viszont arra utal, hogy a tárgyalás olykor kafkai atmoszférájának nem tudott mindig ellenállni: Matuskának az utolsó szó jogán elmondott öt mondatát szabadversnek tartotta. (Pesti Napló. 1934. november 10., 24.)

Kosztolányi Gartner Pálnak, a védelem elmeszakértőjének véleményét vallotta. Elegánsan és gyönyörűen – „…itt áll kifogástalanul vasalt sötétkék nadrágjában, melyet folyton emleget a bokájáig és a térdéig is… Feszeng, tipeg. Arca hamuszürke, homloka zöldes a börtönlevegőtől. Szeme hideglelősen lobog. Hüvelykujjával kétségbeesett tornagyakorlatokat végez s attól lehet tartani, hogy kificamítja őket. Ajkai folyton mozognak. Két kezét összetéve imádkozik. A földig hajol. Iszonyú indulatait alázatba burkolja. Most egyszerre talpraesett, tréfás, meghökkentő válaszokat ad s kötekedő, szinte szemtelen… a szavak iránt kétségtelenül van valami hóbortos, tudálékos érdeklődése s valami beteges, irodalmi érzéke is, mint sok elmebetegnek, aki a fogalmakat külön választja a jegyeitől, s úgy gyönyörködik bennük, mindentől függetlenül… Értelmes elmebeteg… van neki esze. Az esze egyik fele remekül működik. A másik fele azonban már nem. Ezért mondják az őrültre, hogy féleszű… Dermedten, tanácstalanul állunk…” (Pesti Hírlap. 1934. november 7.)

Véleményt mondtak vezető újságírók, publicisták is. Zömük a védelem nézetét osztotta: a vádlott elmebeteg.

Csupán egy nézetet idézünk most, Szirmai Rezsőét, aki – Kosztolányihoz hasonlóan – Gartnerhez került közel: „…számtalanul szimulálja az őrültet, de számtalanszor megakad, nem tud szimulálni, ilyenkor valóban őrült… a tarpéji sziklát direkt az ő számára teremtették… amikor szimulál, akkor látszik a legbeszámíthatóbbnak, amikor kiesik a szimuláns szerepéből, akkor tűnik leginkább őrültnek… miért tette?…”

A budapesti főtárgyaláson az elnök, dr. Márton Albert – már szóltunk róla – stílusával és magatartásával többször tette vitássá: ki alakítja a főszerepet, ő vagy a vádlott. Dialógusaik során többször csak a rendelkezésére álló kényszerítő eszközök mentették meg az intellektuális vereségtől. Végeredményben azonban alul maradt, olykor még a vádlottnál is szánalmasabb pojácának bizonyult. Egyet-mást tudunk róla. Ha a szélsőjobboldali Új Nemzedék című napilap 1934. november 17-i számában megjelent cikket magyarról-magyarra fordítjuk, az sokat elárul az egykori temesvári ügyvédről: „…az összeomláskor nagy szerepet vitt… különösen Lugos és Temesvár voltak azok a városok, ahol mint parancsnok erős kézzel összefogta a magyarokat s megtisztította a környéket a vörös hordáktól…” Egy, a leventemozgalomhoz hasonló intézmény „szervezésével” is foglalkozó jogász 1922-ben érkezett a magyar fővárosba, ahol „érdemeit” jutalmazva nyerte el a pestvidéki törvényszék statáriális ügyekben ítélkező tanácsának elnöki székét. Több végrehajtott halálos ítéletet írt alá – dicsérte az újság.

A Márton Albertra esett választás, hogy Matuska perét ő tárgyalja, nyilván nem volt véletlen.

A feladatnak azonban csak „politikai felkészültségével” tudott eleget tenni, jogászként csődöt mondott.

Ezt egy valamivel is liberálisabb sajtó azonnal megállapíthatta volna, azonban a pert – egyébként érthető politikai megközelítések miatt – továbbá hierarchizálták, így az ellenzéki sajtó megkapta a szájkosarat.

Az elnök magatartásában már a tárgyalás első napjaiban feltűnt, hogy azzal próbálkozott, amit a nyomozás nem tudott (valahol nem is akart) bizonyítani – ha Matuskának nincsenek is kommunista kapcsolatai, magatartása, attitűdjei ilyen „jellegre” utalnak. Ez persze azt a feladatot is vállalhatta, hogy rejtse, amit rejteni kell, hiszen Matuska olykor eléggé nyíltan szólt arról, kikkel szimpatizál. Márton Albert azonban vesztes lett ebben a törekvésében is. Amit a tárgyalás második napján mondott, „…vallomása olyan jelenségeket árul el, mint a kommunista bűnözők védekezése, akik kommunista iskolát járva kerülnek a törvényszék elé…” – fokozni is tudta. November 8-án pl. kijelentette, hogy „…a biatorbágyi merénylet oly tett volt, amelyet kommunisták szoktak elkövetni… Maga is vérben gázolt, mint a kommunisták…” Mindezeket természetesen nemcsak kijelentésekkel fogalmazta meg. Többször ismétlődött a Németh Ignác-epizód is. Voltak azonban az elnöknek olyan megnyilvánulásai is, amelyek ijesztő primitívségéről tanúskodtak. Amikor az oldalra tekingető vádlottat figyelmeztette, („…nézzen a szemembe…”, mire Matuska ezzel reagált: „…úgy ki lehet olvasni minden belőlem…”) hozzáfűzte: „…a rókának van olyan tulajdonsága, hogy jobbra-balra nézeget…” Primitívségéhez egyébként példa lehet az is, amikor a Matuska által gyakran emlegetett predesztinációt „predesztimációként” ejtette, amit a vádlott azonnal kijavított.

November 6-án zajlott a következő párbeszéd:

Matuska: Ha Isten van, akkor sátán is van. Ha van plusz, akkor van mínusz is.

Elnök: Hagyjuk ezeket a smancákat.

Matuska: … hol tartunk… már a bíróság is ilyen szavakat használ… (Márton Albertet nem zavarta ez. A smanca szót később is használta.)

A tárgyalásvezetéssel szemben olykor intellektuális fölényt szerző vádlottat – erre már utaltunk – Márton Albert többször is ún. rendbüntetéssel sújtotta. 3 illetve 5 napi sötétzárkát szabott ki rá. A lényeget tekintve alaptalanul.

E kérdés egyébként az elnök és a védelem eléggé antagonisztikus kapcsolatrendszerének is részét képezte. A védelem ugyanis a rendbüntetéseket semmisségi okként jelölte meg, hangoztatva, hogy „…a vádlott olyan lelkiállapotban van, amelyben a sötétséggel való büntetés rettenetes hatásokat válthat ki…” Márton Albert itt sem maradt adós: megtiltotta a védelemnek, hogy a tárgyalás alatt érintkezzen a vádlottal, s ezt csak később enyhítette: limitálva az erre fordított időt.

Márton Albert tendenciózusan feltett kérdéseivel a tanúkat is presszionálta. Olykor azért, hogy a hivatalból kirendelt elmeszakértők véleménye csorbát ne szenvedjen. Ezt dr. Stumpf Imre mentőorvos tanúként történő meghallgatása példázhatja, amikor a Matuskát a helyszínen egzaltáltnak találót az elnök sikerrel győzte meg, hogy „…kifejezése túl erős…”

Az elnök azonban mást is tett: többször módosította a főtárgyalás jegyzőkönyvét. És igen jellemző módon. Amikor Matuska november 7-én azt mondta, hogy „…a Leóval egyébként máshol sem beszéltünk…”, ez Márton Albert révén azzá alakult, hogy „…a Leóval egyébként ekkor sem beszéltem…” Példa arra is található, hogy az elnök saját szavait módosította utólag. November 12-én pl. azzal fordult a vádlotthoz, hogy „…ez az utolsó alkalom, hogy az Ön lelkéhez férhessek ezen a főtárgyaláson… szálljon magába Matuska Szilveszter és őszintén mondja el… milyen politikai érdek szolgálatában ténykedett, amikor a biatorbágyi szörnyű merényletet elkövette…” A későbbi javítás nyomán az elnök a „politikai” szót áthúzta.

Külön is kell szólnunk a védelemről, annak tevékenységéről.

Matuska budapesti védője, dr. Lévai Tibor ügyvéd volt akit a vádlott felesége bízott meg. Matuska ehhez csak két évvel később, 1933-ban csatlakozott.

Lévai dr. a magyarországi nyomozati, ügyészi és bírói szakaszban egyaránt többet teljesített a puszta helytállásnál. Bár stratégiájának lényegét az adta, hogy védencét elmebetegként kívánta elfogadtatni, olykor firtatta a nyomozás ellentmondásait is. Kétségtelen azonban, hogy az utóbbit kisebb intenzitással. Mi volt ebben a tudatos felismerés és az így alkalmazott taktika, ma már nem állapítható meg.

1933. július 1-jén a vizsgálóbírónak írt feljegyzésében Lévai még nem rendelte alá a fontosabbakat (ám megvalósíthatatlanokat) a kevésbé fontosaknak. Miközben azt kérte, hogy „…a hipnózishoz is értő orvosokat is jelöljenek ki szakértők gyanánt a rendes elmeorvos szakértőkön kívül…”, tanúk meghallgatásával újabb helyszíni szemlét indítványozott. Indoklása a nyomozás egészét kérdőjelezte, amikor azt állította, hogy „…eddig a bűntársak tekintetében semmiféle nyomozó vagy vizsgálati cselekmény nem történt… elképzelhetetlen, hogy ilyen komplikált műveletet valaki teljesen egyedül kövessen el. Lehetnek és valószínűleg voltak is ennek az esetnek felbujtói…”

Mivel csak a szövegre vagyunk utalva, túlságosan spekulatív lenne a következtetést abból levonni, hogy az ügyvéd – amikor bűntárs vagy bűntársak helyett felbujtókról beszélt – még a nehezen elérhetőeknél is messzebbre nyúlt-e. Tíz nappal később azonban újra csak a vizsgálóbíróhoz küldött beadványában már kompromisszumosabban fogalmazott: „…ebben a bűnügyben a vizsgálat voltaképpeni feladata nem annyira a már kellően tisztázott tényállásnak mint inkább a beszámíthatóság kérdésének az eldöntése. Azt… tudjuk… mi lett elkövetve, de azt, hogy miért és mi okból… erre feleletet nem kaptunk…” Lévait nem elégítette ki a bécsi bíróság „motívumgyártása”, ám az egyedüli tettesség elismerésére utalt, amikor úgy vélekedett, hogy „…sem politikai, sem vagyoni okok nem késztették Matuskát a cselekvésre…” Ám különböző beadványaiban mégis olyan tanúk kihallgatását indítványozta, akik akár Matuska bűntársaihoz is elvezethettek volna. Lévai Tibor ebből a szempontból különös súlyt helyezett a vádlott tatabányai tartózkodására. Az ügyvédet nem elégítette ki a nyomozati anyagnak a merényletet követő helyszínre vonatkozó előadása sem. Ám védői tevékenységében mégis az elmeszakértők által megállapíthatóak kerültek túlsúlyba. Így tett indítványt, hogy Matuskát addig ne vigyék vissza Ausztriába, amíg az orvosszakértői kérdések az igazságügyi orvosi tanács bevonásával véglegesen elintézést nem nyernek.

Ám indítványait sorra utasították vissza. Ez történt a vizsgálat kiegészítése iránt beterjesztett indítványával is, amelyben az elmeszakértői kérdések szinte kizárólagosakká váltak.

Érdekesek a születési körülményei annak a végzésnek, amelyet a pestvidéki törvényszék vádtanácsa a vizsgálóbíró kezdeményezésére hozott. A vizsgálóbíró által javasolt indoklást – „…felülvéleményadásra az Igazságügyi Orvosi Tanács az esetben keresendő meg, ha a… törvényszéki orvosszakértők véleménye ellentmondó, ellentétes, jelen esetben azonban a két… törvényszéki elmeszakértő egybehangzó véleményével szemben az ellenőrző orvosszakértő véleménye ellentétes – ez esetben pedig az Igazságügyi Orvosi Tanács felülvéleményezése iránti megkeresésnek helye nincs…” – a vádtanács alapvetően módosította, amikor azt állította, hogy „…a védelem által indítványozott megkeresés csak abban az esetben volna helyén, ha a… törvényszéki orvosok véleménye nem volna a bíróság részére megnyugtató…”

Lévainak egyébként Matuskával sem volt könnyű dolga. A vádlott ugyanis szintén kérte a vizsgálat kiegészítését, ám indoklása nem vallott arra, hogy azt Lévai szempontjaival egyeztette volna. Sőt, kérésével a vádlott olyan területekre tévedt, amelyek védelme szempontjából még másodlagosnak sem minősülhettek és elmeállapotáról is csak áttételekkel kínáltak értékelésre alkalmas tüneteket.

Lévai Tibornak a vádiratról készített észrevételei egy igen érdekes utalást tartalmaznak, amellyel a védő a rendőrség-csendőrség ellentéte révén közvetve a Feiner-féle nyomra is célozhatott. Lévai nemcsak a főtárgyalás egy-másfél héttel történő elnapolását kérte, de a csendőrség írásszakértőjének kirendelését is indítványozta. Régi ismerősünkről, Fischof Gyuláról volt szó, aki – láttuk ezt – a Hetényiék által készíttetett szakvéleményt nem fogadta el. Az ügyvéd azonban indítványával nem került elérhető közelségbe a csendőrséggel vagy Feinerrel, mert Fischof kirendelését csupán íráspatológiai szempontból kérte.

A védelem számára a vonatok sorrendiségének kérdése sem volt meggyőző. Lévai ezen kívül a MÁV pályafenntartási utasításának beszerzését is sürgette, „…tekintettel arra, hogy ...a pályaőrök a hozzájuk tartozó pályaszelvényeket naponta kétszer tartoznak végigjárni… a merénylet megelőzhető lett volna, miután szeptember 7-től a Matuska által elszórt gyutacsok és ekrazitdarabok… a pályatesten feküdtek egészen 1931. szeptember 13-ig…”

Ami pedig a védelem tevékenységét a főtárgyaláson illeti, korábbi megnyilatkozásaihoz képest Lévai nem hozott fel nóvumokat, Márton Albert tárgyalásvezetését pedig semmisségi okok ismételt bejelentésével viszonozta.

A védelem a főtárgyaláson 89 semmisségi okot jelentett be. Ezek között volt olyan, amelyet védői indítvány elutasítása, őt ért elnöki figyelmeztetések, a nyomozati anyag egyes részleteinek fel nem tárása, tanúkihallgatások mellőzése miatt jelentett be.

Érdekesen alakult a törvényszék előtt annak a tanúnak meghallgatása, akinek fontos szerep jutott volna a bizonyításban: hipnotizálta-e Matuskát Leó-Kiss János?

Márton Albert először elutasította, hogy a Darányi Ernő nevű egyén tanúvallomást tegyen, amikor azonban nyilatkozott egy napilapnak, hozzájárult, hogy a törvényszék elé álljon. A védelem által nyilvánvalóan preparált tanú azonban igen rosszul vizsgázott, hatástalanításához még arra sem volt szükség, hogy előadásának ellentmondásait Márton Albert hasznosítsa. Amikor az elnök megkérdezte, „…ígértek-e önnek ezért a vallomásért valamit…”, csak ez a válasz tellett a tanútól: „…én nem is akartam tanúskodni, de rábeszéltek…” A védelem egyébként akkor sem szerezhetett volna előnyt e tanúvallomásból, ha szerepét Darányi jobban alakította volna. Amit ugyanis előadott, – „…Leó… azt mondotta, hogy van egy nagyszerű médiuma és… Matuskára mutatott… Leó ránézett Matuskára, majd odaszólt hozzám, hogy figyeljem meg, Matuska nem fog tudni felkelni a székről. És valóban. Matuska nem tudott felállni… Leó azt is mondta, hogy ezzel az emberrel, ha akarom, fel tudom robbantatni még a parlamentet is…” – azt 1925-26-ban történtként ábrázolta, így az időmúlás miatt a védelem elképzeléseibe csak nehézségekkel volt illeszthető.

A védelem beszéltette a sajtóban Matuska kislányát is, amikor az elnök tanúként való meghallgatását elvetette. Amit mondott, szinte filológiailag is a védelem nézetét ismételte.

A sajtóban is nagy nyilvánosságot keltett a védelemnek az indítványa, hogy az „ellenőrző elmeszakértő” (tehát Gartner Pál) a hivatalból kirendeltek jelenlétében „…mescalin injekciónak és strammonium oldatnak egyidejű alkalmazása mellett a vádlottnál egy olyan teljesen veszélytelen átmeneti állapotot hozzon létre, amely őt érdekeitől független, teljesen őszinte vallomástételre készteti…” Gartner maga úgy vélte, hogy ilyen módon „felbódulati állapotot” lehetne elérni.

A törvényszék az indítványt rövid úton vetette el, ám még olyanok is méltatlannak vélték azt, akik igen közel álltak a Matuska elmeállapotát „alkalmazó” védelemhez. Márai Sándor például „…emberellenesnek” minősítette. A publicisztika pedig inkább frivolizálta, olykor parodizálta.

A védelem a főtárgyalás utolsó előtti napján felmentést kért, mert „…a vádlott a cselekmény elkövetése idejében szabad akaratelhatározási képességét kizáró elmezavarban szenvedett.”

Lévai úgy vélte, hogy mindhárom elmeszakértő megállapította ezt, ám véleménye nem volt helytálló.

Matuska elmeszakértők által történő megítélése a magyarországi per önálló fejezete.

Most ez kívánjuk ismertetni és elemezni.

A hivatalból kirendelt két elmeszakértő – dr. Németh Ödön és dr. Tóth Pál László, utóbbi fél évig a vádlott katonatársa 1917-18-ban – 1933. július 4. és augusztus 5. között 18-20 alkalommal vizsgálta Matuskát. A védelem elmeszakértője, az akkor 85 éves dr. Donáth Gyula egyetemi tanár viszont öt esetben tehette csak ezt, s akkor is a hivatalból kirendeltek jelenlétében. Sőt, azokkal együtt.

A vizsgálatok körülményeiről maga Németh Ödön is úgy vélekedett, hogy azok az optimálistól távol álltak.

A Németh és Tóth Pál által 1934. február 26-án keltezett szakvélemény a tárgyban nyilvánvalóan laikus történész-jogtörténészt is megdöbbenti. Amikor leszögezték, hogy „…a vádlott sorozatos bűncselekményei a kommunisták bűncselekményeinek sajátságos bélyegét viselik magukon, a fékezhetetlen rombolási vágyat…” és bizonyítottnak vélték „…kommunista gondolkodását…”, Márton Albertet múlták alul. S tették ezt, amikor az ügy ilyen irányba tereléséről már azok is lemondtak, akik megfelelőbb eszközökkel és nagyobb hatásfokkal fáradozhattak volna egy ilyen értelmű forgatókönyv megvalósításán.

Míg Németh Ödön és Tóth Pál László véleményének „szakmaibb” része sem nélkülözte az ilyen kitételeket, summázatuk csupán azt a célt szolgálta, hogy Matuskát büntetőjogilag felelősségre vonhatóvá tegyék. A bécsi elmeszakértői vélemény színvonalától fényévnyi távolságra kerülve szögezték le, hogy a vádlott „…hazudozásai… nem kórosak, hanem céltudatosak… Matuska… etikailag fogyatékos, jellemgyenge egyén… azonban sem jelenleg nem szenved és a bűncselekmény elkövetésekor… sem szenvedett az akaratbeli szabad elhatározási képességét kizáró vagy korlátozó elmezavarban vagy öntudatlanságban.”

Mindezt pedig a főtárgyaláson felül is múlták: a legkonkrétabb módon igyekeztek Márton Albert segítségére lenni, amikor a tárgyalásvezetés Matuska kommunista kapcsolatait próbálta „megteremteni.” Németh Ödön a főtárgyaláson azt fejtegette, hogy „…a vádlott jellemére… a háború és a bolsevizmus nagyobb befolyást gyakoroltak…” Összefoglalójukban pedig szinte a szellemi alkotás jogát sértve másolták illetve idézték a bécsi elmeszakértőket a kényszer, a hipnózis vagy a posthipnótikus állapot kizárhatóságáról. Eléggé primitívek voltak ebben a kérdésben is, miként lehet értékelni a vádlott viselkedését a merénylet után. Míg a védelem Donáth Gyulát váltó elmeszakértője, Gartner Pál úgy vélekedett, hogy Matuska „…nagyzolása elmekóros megnyilatkozásában minden óvatossági és elővigyázatossági szempontot elmulasztott, a szereplés fontosabb volt, mint a biztonság…”, Németh Ödön és Tóth László abban talált magyarázatot, hogy „…az eddigi eredmény után elbizakodottá vált a vádlott és azt remélte, hogy eljárása következtében a gyanú kevésbé fog reá hárulni…” A hivatalból kirendeltek végül azt hangoztatták a főtárgyaláson, hogy Matuska „…az elmebetegséget színleli csupán…”

A védelem által elsőként felkért Donáth professzor gyorsabban készítette el szakvéleményét, mint kollégái. 1933. szeptember 15-én datált állásfoglalása rendkívül árnyalt, meggyőző volt. Különösen ott igyekezett behatolni Matuska személyiségébe, ahol ez a bűncselekmény jogi megítélése számára sem lehetett volna közömbös. „…tudása rendkívül felületes, hézagos… cafatonként produkálja… ő ismeri a vasúti kerekek szerkezetét… 25 mozdony típust, kérdésemre, honnan tudja ezeket, nem válaszol…” Donáth véleménye abban is eltért a szerzőpárosétól, hogy nem statikusan szólt Matuska állapotáról. Arról nem álló, de mozgóképet készített. Szakvéleményének lényegét így foglalta össze: „…érzékcsalódásos idült tébolyban szenved, mely nagyzási, üldöztetési és csorbíttatási téveszmékben és látási érzékcsalódásban nyilvánul. Szóródott ez kóros hazudozással és szadizmussal. Ezen lelkiállapot elmebetegséget képez.”

Donáth Gyula véleményét a főtárgyaláson nem adhatta elő, a harmadik tárgyalási napon rosszul lett. Mivel Márton Albert azt a kérést, hogy helyettes segítse, elutasította, tisztségéről kénytelen volt leköszönni. Márton Albertnek küldött levelében azonban leszögezte: „…természetesen írásbeli véleményemet az elmebetegség tárgyában fenntartom…”

A Donáth Gyula helyét elfoglaló fiatal Gartner Pál – harmincas éveinek közepén járt ekkor – lényegét tekintve osztotta jogelődje véleményét, ám azt nem mechanikusan vette át.

A tárgyalásvezetés primitívségét elviselni kényszerülő Gartner (az elnök november 10-én pl. így szakította féle: „…csak szakkérdést és nem védői kérdést tessék feltenni…) igen közérthetően, talán éppen Márton Albert miatt fogalmazott. A népszólás „okosbolondnak” nevezi a paranoiás beteget – mondotta. Matuska „találmányairól” az volt a véleménye, hogy azok „végrehajthatatlan, komolytalan dolgok…” Gartner rendszernek tekintette a nagyzási és feltalálási téveszmék együttesét és ebben talált helyet Leó számára: „…mi ez a Leó? Tökéletesen mindegy, hogy bűvész volt, vagy szuggerátor, Leó Matuska esetében: befolyásoltatásos téveszme… a vádlott téveszmerendszerében Leó pozícióhoz jut…”

Gartner Pál két vetületben is kétségbe vonta a hivatalból kirendeltek állítását, hogy Matuska szimulál. Némileg bécsi védőihez is közelítve hangoztatta: „…ha szimuláció van, úgy e kijelentések (pl. az, hogy Matuska munkásvezér akart lenne) nem lehetnek orvosszakértők szemében a merénylet lélektani okai.” Másik megközelítése pedig az volt, hogy a feltételezett szimuláció „…olyan bonyolult mechanizmussal bír, amit egy laikus megjátszani nem tud…” Véleményét Gartner így foglalta össze 1934. november 17-én, szinte már késő éjszaka: (az elnök nem engedte, hogy a tárgyalást – a védelem kérésére – félbeszakítsák) „…akaratbeli szabad elhatározási képességet kizáró, nagyzásos világmegváltó, feltalálói, befolyásoltatásos és megmérgeztetéses téveszmékben szenvedő paranoiás elmebeteg volt 1931. szeptember 13-án, azóta és jelenleg is ebben a betegségben szenved, de sem a vádbeli bűncselekmény elkövetésekor nem volt öntudatlan, sem jelenleg sem tekinthető öntudatlannak…” A paranoiás betegnek nincs belátása, nem tudja, hogy beteg, de ennek ellenére cselekményeinek eredményéről tud, vagyis előfordul, hogy szimulál… a beteg képtelen korrigálni téveszméit… Ítélőképessége meghamisított, ami… nincs ellentmondásban az egyébként helyes logikával és ítélőképességgel…”

A hivatalból kirendeltek természetesen vitatták Gartner megállapításait, s eközben – ha ez még lehetséges volt – szakvéleményüket is alulmúlták.

Németh Ödön, aki Gartner szakmai fölényét nem csupán inkollegiális, de egyre agresszívebb módon és eszközökkel viszonozta, arról beszélt, hogy „…maga a vádlott is beismerte… hogy foglalkozott pszichiátriával és hogy hipnotikus szeánszokra járt, tehát alkalma volt a különböző elmebetegségek és öntudati állapotok tüneteit tanulmányozni, tehát azon színlelésére képes…” Tóth Pál László pedig szinte öngólt lőve fejtegette, hogy a kényszerbetegség megállapítása hosszabb időt igényel. Ami pedig az inkollegialitást és ennek túllépését illeti, azt Tóth Pál Gartnerhez intézett kérdése példázhatja: „…igaz-e, hogy tegnapi megbeszélésük alkalmával azt méltóztatott mondani, hogy paranoia ide vagy oda, a vádlott gazember, csirkefogó és fel kell akasztani…” Gartner elismerte, hogy valóban mondta ezeket, ám hozzáfűzte. „…ez privát beszélgetés során történt…” és Szirmai Rezső nézetét említette a tarpéji szikláról. Mindehhez a magáét hozzátette Márton Albert is – szinte felelősségre vonva Gartnert, hogyan kerülhetett véleménye nyilvánosságra. (Amit Tóth Pál vitt oda.)

Mindehhez még hozzáfűzhető: míg Gartner véleményét több külföldi specialista osztotta, – egy osztrák elmegyógyász pl. úgy vélekedett, hogy „…a kényszerneurózis valódi tüneteit nem lehet szimulálni…” – a hivatalból kirendeltek Bergmann és a Leó változat között éppen technikai és taktikai szünetet tartott Bécsben, vagyis 1931. október 16-án. E napon fogalmazódott meg Budapesten a rendőrség köreiben, hogy „…Matuska büntetőjogilag teljesen beszámítható, egészséges ember, aki taktikai okokból igyekszik magát az egzaltált, bomlott agyú emberszínében feltüntetni…”

(Nem lenne különösebben indokolt, ha végigkísérnénk, miként ítélte meg saját elmeállapotát Matuska. Erről csak annyit, hogy – bár az ellentmondások itt is jegyzékbe kívánkoznak – inkább nehezítette, mint könnyítette volna a védelem ezzel kapcsolatos tevékenységét.)

Ezeket követően érkezett el a per 1934. november 20-án az ítélethirdetéshez.

„…Matuska halálsápadtan hallgatta az ítélethirdetést…” – írta egy napilap.

Oka volt rá.

A pestvidéki törvényszék az 1875:5. tc.-be foglalt büntetőtörvénykönyv (Csemegy-kódex) 278. §.-ba ütköző 22 rendbeli gyilkosság és 14 rendbeli gyilkossági kísérlet bűntette miatt (enyhítő körülményt is találva: büntetlen előéletét és degenerált alkatát) összbüntetésül halálra, mint főbüntetésre, ezen felül 10 évi hivatalvesztésre, mint mellékbüntetésre ítélte. (Csupán érdekességként utalunk arra, hogy a védelem Matuska cselekményének ilyen értelmű minősítését tagadta és azt közveszélyes rongálásnak minősítette. Úgy véljük, hogy a védelem tevékenységében ez jelentette a mélypontot.)

Az ítélet jogi szempontból színvonalasabb volt, mint a tárgyalásvezetés, ám így is több ellentmondást tartalmazott. Logikailag is felvizezetté vált pl. az ítélet ama kitétele, hogy a törvényszék a vádlott tényelőadásait csak a leggondosabb kritikai vizsgálat után fogadta el valónak. Az viszont nemcsak logikai törés volt, amikor saját megállapításával szemben – „…a törvényszék… biztos és megnyugtató adatokat nem talált és éppen ezért a politikai motívum fennforgását elejtette” – nyomatékos gyanúokokként lajstromozta mindazt, amivel Márton Albert a főtárgyaláson ismételten kísérletezett. Az ítélet megfogalmazta, hogy a „…vádlott kommunista érzelmei is közrehatottak szándékai kiteljesedésében. A vádlott által állandóan hangoztatott munkásboldogító törekvése, az elkövetési mód, a védekezés formája… a vádlott erős kommunista gondolkodása, az a körülmény, hogy Wienben ilyen egyénektől látogatott kávéházakban sűrűn megfordult, mind arra utalnak, hogy a vádlott egyúttal ennek az eszmének is szolgálatot akart teljesíteni… Lélektanilag is megokolt annak a feltevése, hogy a vádlott a saját önös anyagi közvetlen céljai mellett még távoli politikai céljai elérésével is számolt olyan értelemben, hogy rémtetteivel felszítsa a társadalmi rend ellenségeinek figyelmét olyan körökben, hol az ő tettei érdemnek számítanak…”

Az ítélet azonban ott vált egyértelmű jusztizmorddá, amikor az egyedüli tettesség tételét inkább csak közvetve kérdőjelező védői indítványok – így a bizonyítás kiegészítéséről – elutasítását indokolta: „…a bizonyítani kívánt ténykörülmények egyrészt lényegtelenek, másrészt azok feleslegesek és a tényállást teljesen felderítettnek találta…”

Az ítélet természetesen részlegesen foglalkozott Matuska elmeállapotának megítélésével is. Eléggé hullámzó színvonalon. Részben a bécsi ítélethez is viszonyulva némi materializálással sietett a Németh-Tóth Pál kettős segítségére, hangoztatva pl. hogy „…a vádlott egyéniségében a mindenre elszánt spekuláns alaptermészete, jellegzetessége domborodik ki és… a vádlott lelkiségében ennek az alaptermészetnek két gyújtópontja van: a mértéktelen érvényesülési vágy és a nagy vagyonra törő pénzéhség…” Az ítéletben körvonalazott pszichogram elkészítésénél Matuska cselekedetének egyes elemei is funkciót nyertek. Ami nem volt „használható”, elmaradt. Így pl. az, miként tette magát gyanússá a helyszínen. Csak az kapott választ, miért maradt ott – „…a magyarázatot főleg a körültekintő óvatosság diktálta. Jól tudta azt a vádlott, hogy ilyen esetekben, amikor mindenki a szerencsétlenség színhelye felé siet, az onnan menekülő egyén feltétlenül gyanússá válik…” A hivatalból kirendeltek szakvéleménye pedig többször átfogalmazás nélkül került az ítélet szövegébe. Gartner véleményét az ítélet nem találta „…kellően megalapozottnak…”, s arról – elfogadva, hogy az ellenőrző szakértőnek nem volt annyi ideje a vizsgálatra, mint hivatalból kirendelt kollégáinak – úgy vélekedett, hogy az „…nem egyéb, mint a vádlott védekezésének tudományos köntösbe öltöztetése…”

Nyilván nem az ítélet indoklása eredményezte, hogy – a sajtóvisszhangokból ítélve – a pert figyelemmel kísérők többsége az ítélet eme megállapításaival nem értett egyet.

Arra viszont még a védelem is inkább csak utalt és fellebbezésében sem szánta döntőbb érvnek, hogy az ítélet a bécsi importból továbbépített motívumot abban kereste és részben „találta meg”, amit – végsőbb összegzésben – színlelés-sorozatnak minősített.

Az elsőfokú ítélet kihirdetését még egy aktus követte: a törvényszék – mert halálos ítéletet mondott ki – kegyelmi tanáccsá alakult át és a közvádló, a koronaügyész helyettesének javaslatra úgy döntött, hogy „…a halálraítéltet nem tartja kegyelemre ajánlhatónak, mert… szörnyű bűne miatt az eljárás folyamán semmi őszinte megbánást nem tanúsított…” A kegyelmi tanács egyéb olyan körülményt sem tudott megállapítani, – szögezte le az ülés jegyzőkönyve – ami a halálos ítélet megváltoztatását indokolttá tehetné. A kegyeli tanács ülésén szót kapott az úgynevezett osztrák feltétel is. Matuskát ugyanis – szólunk még erről – Ausztria azzal a feltétellel adta ki Magyarországnak, hogy halálos ítéletét nem lehet végrehajtani. Ezt a feltételt a kegyelmi tanács döntése a bírói eljárásban nem tartotta mérlegelhetőnek, „…minthogy a feltétel figyelembevétele vagy teljesítése nem bírói, hanem államigazgatási hatáskörbe tartozik…”

A pestvidéki törvényszék elsőfokú ítéletét Lévai Tibor védő természetesen megfellebbezte. Hangoztatta, hogy összes anyagi és alaki semmisségi panaszát fenntartja. Kérte, hogy Matuskát idézzék meg a másodfokú tárgyalásra, a budapesti ítélőtábla elé. Ennek indoklása során Matuska ügyvédje két szempontot érvényesített. Egyrészt azt hangoztatta, hogy a „…vádlott a főtárgyalás során kihallgatása, az alkalmazott rendbüntetések, az egész tárgyalás vezetésének hatása alatt nem tudott szabadon megnyilatkozni, egész magatartásán a félelem hatása mutatkozott…” Ehhez fűzte hozzá Lévai Tibor, hogy „…a vádlottal… akarom bizonyítani teljes beszámíthatatlanságát…”

Lévai különösen kifogásolta, hogy az elsőfokú ítélet megalkotása előtt nem kérték ki az Igazságügyi Orvosi Tanács véleményét. Gartner szakvéleményét Lévai igen jól építette be fellebbezésébe: „…ha a Leó-szellem csak védekezés lenne, éppen a vádlott kitűnő emlékezőképessége miatt nem változtatná tartalmát… az ítélet… melléfogása, hogy a vádlott félszeg viselkedését a kóros elméjűség szimulációs kísérletének fogja fel… a törvényszék semmit sem hisz el a vádlottnak, csak a találmányait…” Lévai azt is kimondta fellebbezésében, amit Gartner csak inkollegalitást viszonozva tehetett volna meg: „…a törvényszéki szakértőknek egyetlen tudományos érvük sem volt, ellenkező szakértő súlyos tudományos kritikájával szemben és csupán… személyeskedő megjegyzésekkel próbálták erősíteni igazukat…”

Voltak azonban a fellebbezésnek kevésbé sikerült részei is. Ezek közé tartozott a Leó-Kiss János hipnotizációs képességeit igazolók ismételt felvonultatására tett kísérlet, a balul végződött Darányi Ernő-féle vallomás felmelegítése.

A budapesti ítélőtábla, mint másodfokú fórum 1935. június 25-én ült össze és a következő napon már ítéletet hirdetett. A tárgyalás nem vált különösebben érdekessé. Akkor sem, amikor a védelem – kiegészítve fellebbezését – indítványaiban konkrétabb lett: kevésbé erőltette a hipnotizációs változatot, s minden korábbi kísérletét felülmúlva arra törekedett, hogy a vádlott bűntársaihoz vezető nyomokra utaljon. Nóvumként fogalmazódott meg, hogy a bécsi nyomozati jegyzőkönyvek pontatlanok, így az osztrák vizsgálóbíró tanúként való meghallgatása szükséges.

A budapesti királyi ítélőtábla ítélete azonban már érdekesebb volt, mint a másodfokú tárgyalás. A védelem összes indítványát elutasító jogerős döntés nemcsak több tekintetben korrigálta a törvényszék ítéletét, de részben annak koncepciójához is hozzányúlt.

A tábla helybenhagyta a bűnösség megállapítását, s bűncselekmény minősítését, a főbüntetés kiszabására vonatkozó rendelkezést és csupán a mellékbüntetést illetően tett – egyébként lényegtelen – korrekciót.

Az ítélet nem bonyolódott bele az elmeszakértők vitájába. Gartner véleményét lényegében indoklás nélkül utasítva el, leszögezte: „…még az igazságügyi orvosi tanács véleménye sem bír kötelező hatállyal a bíróságra…”

Abból, amit Matuska viselkedés-skáláját jelölte a számára megfelelőeket válogatta kis és újra alkalmazva a Bécsben gyártott motívumot, hangsúlyokat helyezett át: olykor veszélyesen közelítve ahhoz, amit cáfolt – Matuska elmebetegségéhez. Ez azt is jelentette, hogy a Tábla ítélete egyes megállapításaiban még az elsőfokú ítéletnél is problematikusabbá vált. („…mi alatt vagyoni romlásán tépelődve azon gondolkodott, hogy tudná a szerencséjét visszanyerni, találmányainak eszméiből kifolyóan, tehát ebből a szenvedélyéből kimenően, megszületett a vasúti merényletek gondolata… felesleges lett volna szakértőket meghallgatni, érnek-e valamit a vádlott találmányai. Egymagában nézve az, hogy alig 3/4 év alatt jutott el a síneket rögzítő anyacsavarok kiszedésétől vasutat automatikusan felrobbantó… bombáig… igazolja… hogy a vádlott valóban feltaláló… A gyökértelenül álló, komoly lelki életet nem élő vádlott felett… úrrá lettek szenvedélyei, űzte a kéjvágy, ragadta a bűnvágy, s amikor az anyagi szerencse… végleg elhagyni látszott őt… rávetette magát arra a gondolatra, hogy vasúti robbantásokat végez, ráijeszt a vasúti igazgatóságokra, s ily módon elegyengetve útját vasúti találmányainak, talán visszaszerezheti szerencséjét…”)

A másodfokú ítélet kihirdetését hasonló aktus követte, mint a pestvidéki törvényszéken: a kegyelmi ülés – bár teljesen más indoklással – kegyelemre méltónak nem tartotta. Itt az osztrák feltételt nem említették.

A védelem a budapesti tábla ítéletét már nem fellebbezhette meg, csupán semmisségi panasszal fordulhatott a legmagasabb magyar bírói fórumhoz, a Kúriához, amely a ténykérdést nem, csupán a jogi kérdést vizsgálhatta felül, vagyis azt, hogy az első- és másodfokú bíróságok megfelelően alkalmazták-e a törvényeket.

Lévai Tibor a táblai ítélet egész terjedelme ellen bejelentett semmisségi panaszát 1935. július 23-án nyújtotta be. Matuska védője beadványában korábbi érveléseitől gyökeresen tért el. Fokozottabban vette igénybe Gartner szakvéleményét, fejtegetéseinek zöme pedig a tábla ítéletének nóvumait érintette.

Lévai vitatta, hogy a Matuska által Biatorbágyon alkalmazott robbanószerkezetet „…messzemenő technikai felkészültségre és hihetetlen elmeélre…” vallana, s azt állította, hogy az csupán elektrotechnikai ismereteket feltételez. Érintette a helyszínen tartózkodó Matuska viselkedését is, s ezt „hasznosítva” támadta – óvatosan – a nyomozószerveket. Így fogalmazott: „…a kir. Ítélőtábla a vádlott merénylet után tanúsított feltűnést keltő és elmebetegségre valló magatartását mesteri színjátszásnak minősíti… Ezzel szemben tény, éppen az abszurd állításai miatt… nem hittek a vádlottnak… a vádlott magatartását paranoiája determinálta… Csodálkozni való, hogy a merénylet színhelyén gyanút fogó hatóság nem vette őrizetbe vagy elmeőrizetbe ezt az össze-vissza ágálló, bemutatkozó, rendkívül feltűnően viselkedő, interjút adó merénylőt.”

Indoklást Matuska is készített, amikor védője semmisségi panaszához csatlakozott. Ez semmiféle egyezést, tehát egyeztetést Lévai beadványával nem mutatott, ám lehet: a cél éppen ez volt. Újabb bizonyíték Gartner szakvéleményéhez.

Matuska pár soros indoklása másról is vall: az beilleszthető jogi kérdésekről valló, olykor meglepően világos állásfoglalásaiba. A Kúria 1935. december 13-án kelt végzése a semmisségi panaszt elutasította.

Az ítélőtábla állásfoglalását tömörebben újrafogalmazó végzés – a beszámíthatóság kérdése jogkérdés, ennek eldöntése bírói feladat, az orvos-szakértői vélemények csupán bizonyítási eszközök – közvetlenül használta fel a hivatalból kirendeltek szakvéleményét, ám követte a másodfokú ítéletet, amikor a helyszínen lévő Matuska viselkedése és a robbanószerkezet minősítése válhatott érvvé a vádlott épelméjűsége és így büntetőjogi felelősségre vonása mellett. A végzés leszögezte: „…a Kúria sem talált törvényszerű indokot arra, hogy a beszámításra vonatkozó jogi döntést az ellenőrző szakértő véleményére alapítsa…”

A Kúria végzésén leginkább a sietős, elnagyolt munka hagyott nyomot.

Bár külön fejezetben kívánunk szólni arról, hol van a per helye a magyar igazságszolgáltatás történetében, most hangsúlyozzuk már, hogy a végzés jogi színvonala méltatlan volt a legfelsőbb magyar igazságszolgáltató fórum ítélkező tevékenységéhez.

A per fináléját két esemény adta.

Az egyik Lévainak a kormányzóhoz küldött kegyelmi kérvénye volt, a másik – 1936 decemberben – perújrafelvételi indítványa.

Különösebben egyik sem érdekes, bár mindkettő eléggé egyedi tüneteket mutatott.

Ami a kegyelmi folyamodványt illeti, Lévai – nyilván nem véletlenül, hanem a címzett ilyen értelmű ismeretében – jogi szempontokat alig hangoztatott. Utalt Matuska katonai helytállására a világháborúban, arra, hogy csantavéri tanítóként „…a szerbeknek nem tette le a hűségesküt…” és bizonyított tényként hangoztatta, hogy „…politikai párnak tagja nem volt… a merényletet nem szétforgató eszmék szolgálatában cselekedte…” Lévai kegyelmi kérvényét rendhagyóvá leginkább az tette, hogy az osztrák feltételre utalt.

Az újrafelvételre irányuló indítványról csupán annyit kívánunk megjegyezni, hogy Matuska ügyvédje azokra a tünetekre helyezte a hangsúlyt, amelyek az elítélt elmebetegségét már fogságában, Ausztriában és Magyarországon egyaránt bizonyíthatták. A cél ezzel nyilván nem volt más, mint a magyarországi fegyenc-várományos elmegyógyintézetbe utalásának kísérlete.

E fejezet lezárásaként két kérdésről kívánunk még szólni.

A jogkérdésekben nyilatkozó Matuskáról és az osztrák feltétel keletkezésének néhány vetületéről.

Ami az előbbit illeti: a mozaikok összerakása arra utal, hogy Matuska Magyarországon történő felelősségre vonásától félt. Az őt vizsgáló osztrák elmeszakértőknek fejtegette: ott fogják felakasztani. Ezt egyébként Budapesten is megismételte Németh Ödön és Tóth Pál László előtt.

Amikor pedig 1935-ben saját kezűleg írt levéllel fordult védőjéhez és Donáth Gyulához, a „…nekem már teljesen mindegy, mi lesz velem…” szavakat maga kérdőjelezte meg. Ezt írta: „…csak arra kérem önöket, hogy a bíróságot ne csak a politikusok tájékoztassák…”, majd cselekményét egy gondatlanságból származó vasúti balesethez hasonlította és azt állította, hogy „…az én lelki defektusom sokkal nagyobb volt, mint azé az elalvó vasutasé…” Írása egyébként nem nélkülözte a legszélsőségesebb jobboldali demagógia hangvételét sem, amikor szónoki kérdéseit tette fel – „…sikkasztó képviselők, államtitkárok ellen nem kell az elrettentő példa? … a kéchlek alásan és Achistid uchak… hemzsegnek és ők akarnak vezetni mindenben…”

1934. október 16-án – amikor a Budapesten keltezett vádiratot kézhez kapta – azt fejtegette ausztriai börtönében, hogy a kiadatás fájdalmas számára. Ezt még határozottabban (és egyre kuszáltabban) 1935. augusztus 20-án fogalmazta meg: „…a legmélyebb tisztelettel kérem még a magas királyi Kúria döntése előtt az én ügyemet teljesen liquidálni… kérem még a magas királyi Kúria határozata előtt… a kiadatási kérést kérést (!) visszavonni. A legnagyobb tisztelettel kérem mind ezeket az illetékes fórumoknál, több minisztérium érdekelve van itt…” A szöveg folytatása azonban a mai olvasónak csalódást okoz. Igaz, a megnevezett tárcák között helyet kapott a Belügyminisztérium is – az igazságügyi, a külügyi és a vallás- és közoktatásügyi tárca mellett – ám „indoklást” csak a kultusztárca nyert – „…a magyar irodalomnak írt gyöngyeim miatt…” Matuska kézírásának ziláltságát és Gartner véleményét igazoló részleteit azonban néhol ellenpontozta, hogy kérését aránylag világos és megfejthető érvekkel támasztotta alá: „…a nagy és rettenetes eredmény miatt szubjektívek a magyarok… a magyar hatóságok részéről igen-igen sok alaptalan támadás és megaláztatás ért…”

A Magyarországon történő felelősségre vonástól irtózó és rettegő Matuska egyes megnyilvánulásai sejtetik, ha jogilag nem, de „politikailag” aránylag tisztán értékelte az egyedüli tettesség következményeit. Az őt Budapesten együtt vizsgáló három elmeszakértőnek pl. azt fejtegette – „…tudom, hogy a fele büntetést kapnám, ha még valaki lett volna, de minden úgy történt, ahogyan mondtam…” Legérdekesebb megjegyzése azonban az elsőfokú ítélet kihirdetése előtt hangzott el. A „…meg vagyok győződve arról, hogy a… törvényszék ügyemben nagy kontúrokban már határozott…” A megfogalmazás több módon is értelmezhető, akár úgy, hogy a vádlott a róla szóló nem jogi forgatókönyv utolsó lapjait olvasta már. Minden esetre Márton Albert nem „értelmezett”: a vádlottat megjegyzéséért megrótta.

A jogi kérdésekben olykor meglepő pontossággal nyilatkozó Matuska olykor felfedte „forrásait” – hol ügyvédeit, hol pedig olvasmányait jelölve meg, kiktől tanult. Mindez persze nem jelentett jártasságot a jogi terminológiában: inkább bűvészkedés, olykor szómágia volt, amely Gartner és a hivatalból kirendelteket egyaránt igazolhatta.

Ami pedig az osztrák feltételt illeti, annak figyelemmel kísérése nemcsak igazságszolgáltatási vetületekhez kapcsolható, de közelebb vihet ahhoz is, mi késztethette Matuskát az egyedüli tettesség vállalására. Bár erről szélesebb összefüggésben még szólunk, az nyilvánvalóan kizárt, hogy a Bécsben feltűnő Schweinitzer azt ígérhette volna ellenszolgáltatásként, amit a nemzetközi jog tett alig megkerülhetővé. Ám Matuska nyilván tudta, hogy nem csupán a halálos ítélet végrehajtása foszthatja meg életétől. Ez másként is megtörténhet. Ilyen összefüggésben Schweinitzer már mondhatott valamit, ám garanciái nem lehettek meggyőzőek, s ez is magyarázhatja a merénylő félelmét, hogy Magyarországon is felelősségre vonják.

Az osztrák feltétel formálódásáról szóló iratanyag mindezekről persze még áttételekkel sem ad felvilágosítást. Csupán az tűnik egyértelműnek, hogy a magyar igazságügyi szervek 1931. novemberben valóban törekedtek arra, hogy Matuskát kiadják. Ezzel kapcsolatos érveik nem is voltak erőtlenek – Matuska magyar állampolgár, a terhére rótt bűncselekmények közül a legsúlyosabbat magyar területen követte el – ám 1931. decemberben az osztrák állásfoglalásban már megfogalmazódott, hogy kiadatás esetén a halálbüntetést nem lehet majd végrehajtani.

Az osztrák igazságügyi hatóságok ekkor tisztázták a porosz kikérés tárgytalanná válását is, ami a kérdés nemzetközi jogi vetületeit nagymértékben egyszerűsítette. Ehhez a porosz igazságügyminisztérium is segítséget adott, amikor a magyar kormánytól kérte, hogy a jüterbogi merénylet tettesének felelősségre vonását vegye át.

Bár a magyar sajtóban többször röppentek fel híradások, hogy az osztrák álláspont változott, ezek légből kapottnak bizonyultak: az osztrák feltételt a magyar igazságügyminisztériumnak kellett garantálnia. Mindezt a sajtó-megnyilvánulások tárgyilagosan vették tudomásul Magyarországon, csak a jobb- és a szélsőjobboldali sajtó emlegette „…a nemzetközi jog szemforgató álhumanizmusát…”

E fejezet összefoglalása feleslegesnek tűnik.

Nemcsak azért, mert a per értékelésére még visszatérünk, amikor arra teszünk kísérletet, hogy azt az újkori magyar igazságszolgáltatás történetében helyezzük el.

Így itt és most elegendőnek tűnhet a későbbiekben indokolt állítás: Matuska pere a dualista-kor több összetevőtől korlátozott liberális örökségét részben tagadó két háború közötti magyar igazságszolgáltatás történetében is rendhagyónak bizonyult.







V.
Matuska, az Anschluss és a kormányzó


Kevésbé vagy alig ismert, hogy 1939-ben Horthy Miklós államfő kísérletet tett saját kegyelmi aktusának megváltoztatására és ki akarta végeztetni Matuska Szilvesztert.

A közvetlen előzmény az volt, hogy a kormányzó 1936. február 28-án – igaz, tíz havi késlekedéssel és a szokástól eltérő szövegezéssel – Matuska halálbüntetését, az osztrák feltételnek eleget téve, megváltoztatta.

1939-ben azonban a kormányzó – még formailag is kifogásolható módon – Tasnádi Nagy András egykori igazságügyminiszter előtt annak a nézetnek adott hangot, hogy „…miután Ausztria, amelynek törvénye, illetve kormányának állásfoglalása akadályozta a halálbüntetés végrehajtását, időközben megszűnt mint önálló állam, a volt Ausztria utóda, a Német Birodalom pedig ismeri a halálbüntetést és ismerte akkor is, midőn Matuska éppen a mai Német Birodalomban sorozatosan követte el szörnyű tetteit, (ez egyébként tévedés volt) meg kellene kísérelni a német kormánynál kieszközölni azt, hogy ejtse el a volt osztrák kormány által Matuska… kiadatásának engedélyezésekor megszabott azt a feltételt, hogy a halálbüntetés nem hajtható végre…”

A korábbi igazságügyminiszter pedig cselekedett: tárgyalt a Kúria elnökével és az Igazságügyminisztérium illetékeseivel, hangoztatva, hogy „…a legfelsőbb helyen elfoglalt álláspont szerint nem kegyelem gyakorlása, hanem csak kényszerintézkedés történt… amidőn Matuska halálbüntetését a kiadatással kapcsolatban vállalt nemzetközi jogi kötelezettség folytán át kellett változtatni…” Tasnádi Nagy András a kormányzó érvelését ismételve fejtegette, hogy az államfői kegyelmi aktus már megfogalmazásában utalt erre, s a kegyelem szó használatát elkerülve, e kitétellel zárult: „…a kiszabott halálbüntetést e büntetés végrehajtásának nemzetközi jogi akadályaira való tekintettel életfogytig tartó fegyházbüntetésre vagyok kénytelen változtatni…” (Természetesen nem zárható ki az sem, hogy a kegyelmi döntés már számolt az osztrák államiság alig két héttel később bekövetkező megszűnésével.)

A kormányzó nézeteit hangoztató egykori igazságügyminiszter tárgyalópartnereinek elmondta még: meg kell akadályozni, hogy „…ez az emberszörnyeteg bármely előre nem látható okból (szökés, lázadó csőcselék erőszakos cselekménye stb.) kiszabadulhasson és a fegyházban talán már aprólékosan kieszelt újabb rémtetteit végrehajthassa…”

A kormányzó véleménye megosztotta a jogászokat: míg a Kúria elnöke, a politikai perek révén karriert csináló Töreky Géza mindenben egyetértett az államfővel, az Igazságügyminisztérium büntetőjogi és nemzetközi jogi osztályának vezetői hangoztatták: az államfői aktus kegyelmi jellegűnek minősíthető csupán, ez pedig vissza nem vonható, ez a büntetőjog történetében egyetlen államban sem fordult még elő. Az Igazságügyminisztérium osztályvezetői egyébként politikai érveket is alkalmaztak – utalva a halálbüntetés ilyen körülmények között történő végrehajtásának kedvezőtlen visszhangjára.

1940. május 8-án pedig – nyilván magyar megkeresésre – német részről jegyzékben közölték: a volt osztrák kormány feltételeit elejtették.

A kérdés ekkor került a minisztertanács napirendjére. A kormány pedig döntésében az Igazságügyminisztérium illetékeseinek véleményét fogadta el, annak ellenére, hogy maga az igazságügyminiszter, dr. Radocsay László törvénytervezetet is hozott magával arra az esetre, ha a minisztertanács a kormányzó állásfoglalásának megfelelően döntött volna.

A kormány döntésével azonban a kérdés még nem zárult le. Teleki Pál miniszterelnök a kabinet 1940. június 27-i ülésén ismertette a kormány döntésére adott államfői választ: Horthy nem értett egyet a kormánnyal. Válasza során elfogadta ugyan a kegyelmi aktus megváltoztathatatlansága mellett szóló érveket, ám továbbra is ragaszkodva nézetéhez, hangoztatta, hogy „…a magam részéről úgy vélem, hogy az előterjesztésben kifejtett álláspont (tehát a kormány nézete) túlzott ragaszkodás a jogszabályok formalisztikus felfogásához, ami egyébként nálunk általában a bürokráciának talán a még régebben Ausztriával fennállott közösség folytán osztrák behatásra átvett és számos esetben akadékoskodást jelentő hibája, amiről minél sürgősebben le kellene a hivatalnoki kart szoktatni, mert különben a mai élet alkotó lendületét kívánó gyors üteme mellett ebből a hibából igen nagy bajok származhatnak.” A kormányzó válaszában utalt arra is, hogy az ügyet nem tartja eléggé jelentősnek arra, hogy „…az ebből kifolyólag követendő eljárásra nézve ellentét merülhessen fel köztem és a minisztérium között.” (Ez még a kormány lemondásához is elvezethetett volna.)

Az államfő tehát végső soron véleményének fenntartása mellett fogadta el a kabinet állásfoglalását, amelyet Teleki miniszterelnök maga külön is igyekezett – nem jogi, inkább etikai érvekkel – indokolni az államfő számára.

Matuska Szilveszter kegyelmi ügyének alakulása, illetve ennek rekonstruálása inkább a kormányzó politikai portréjának kiegészítéséhez járulhat hozzá, mint ahhoz a feltételezéshez, hogy a fegyencet kívánták volna örökre elhallgattatni. Ez utóbbihoz nyilván több lehetőség kínálkozott volna már korábban is: így Horthy kezdeményezése – amelynek megfogalmazásában vezető jogászok voltak segítségére – annak megállapításához nyújthat segítséget, hogy a „Legfelsőbb Hely” – a húszas évek elején játszott szerepéhez képest – konzervatívnak tűnő felfogása milyen mértékben volt nyitott ebben a kérdésben a szélsőjobboldal azon programja számára, amely a feudális elemekkel átszőtt, ám némi liberális sajátosságokat még így is tükröző hatályos jogrendszer politikai célokból történő szétzilálására akart vállalkozni.

Mindezt persze a kormányzó inkább politikailag érvényesítette. A jogi formákba öltöztetés feladatát mások vállalták.







VI.
A per helye az újkori magyar igazságszolgáltatás történetében


A fejezeteim pontosításra szorulnak.

Míg a Matuskát felelősségre vonó apparátusok közül a bírói fórumok történeti megközelítése is rendkívül nehéz, a nyomozószerveké már-már szinte lehetetlen.

Az ok egyszerű: mindezekről alig tudunk valamit. Nemcsak a modernebb hangvételű, de a hagyományosabb feldolgozások, megközelítések is hiányoznak. Egy-egy pert dolgoztak fel inkább, (Eötvös Károly, Krudy Gyula) kiragadva a főtárgyalásokat, az ítélethirdetéseket. A nyomozó szervek tevékenységét pedig alig kísérte figyelem.

Így a fejezet csak arra vállalkozhat, hogy az újkori magyar büntető- és büntetőeljárás-jog történetének néhány fontosabb összefüggésére utaljon.

A bíztató kezdetekre, ezek kompromisszumos, ám még mindig liberális kérdőjelezésére, a két háború között történtekre, amikor ez az örökség úgy vált ellentmondásossá, hogy még ekkor is az igazságszolgáltatás tudta a legtöbbet megőrizni abból. Persze: inkább a polgári, mint a büntető ítélkezés.

A születés ideje – ha a felvilágosodás, majd a nagy francia forradalom hatására majdnem egész Európában megnyilvánuló és a büntető- illetve a büntetőeljárás-jogot érintő, részben kodifikációs tevékenységtől eltekintünk – a reformkor.

Az 1843-ban készült három javaslat: az anyagi büntetőjogról, a büntető eljárásjogról és a börtönrendszerről – korszerű, igen progresszív, liberális szellemű és magas jogi színvonalú alkotás volt. A kodifikátorok nevének említése is bizonyíték lehet. A bűntettekről és a büntetésekről szóló javaslatot a Deák Ferenc elnöklete alatt működő bizottság hozta létre Pulszky Ferenc, Szalay László, Klauzál Gábor közreműködésével: túllépve a példaképnek tekinthetőeken is. (A francia büntetőtörvénykönyvön, egy svájci javaslaton.)

Az 1843. évi tervezet rendelkezései egyformán vonatkoznak nemesre és nem nemesre, sőt, az egyháziakra is. A kódex nem ismerte a halálbüntetést, eltörölte a feudális jogban gyökerező testi és becstelenítő büntetéseket, korlátlan enyhítési lehetőséget biztosított a bírónak, amikor a büntetési ítéleteknek csak a felső határát szabta meg, az alsót nem.

Az 1843. évi javaslat a rendi törvénykezés egyik kamarája, a főrendi tábla ellenzése miatt nem vált ugyan törvénnyé, ám hatása a bírói gyakorlatra mégis kimutatható.

Az 1848-as polgári forradalom idején Így Magyarországnak nem volt büntetőtörvénykönyve és az egymásra tornyosuló politikai és katonai események a kodifikációs szándékot lehetetlenné tették. Ennek ellenére mégis született több jelentős büntetőjogszabály. Így pl. a miniszterek büntetőjogi felelősségre vonását szabályozó törvény és a sajtótörvény. Még a rögtönítélő hadi és polgári vegyes bíróságok felállításáról, szervezetéről és eljárásáról intézkedő „vésztörvény” (1949:1. tc.) is megfelelt a liberális büntetőjog elveinek.

A bukást követően – nem szólhatunk most annak a kissé sarkított tételnek valóságértékéről, hogy a polgári forradalom nem bukott el, csak a függetlenségi harc végződött vereséggel – Magyarországon is bevezették az új, alapjában a felvilágosodás utótörténetét tükröző osztrák büntetőtörvénykönyvet, amelynek oktrojált hatálya magyar területen 1861-ig tartott.

Ebben az évben keltezték egyébként azt a döntést, amely az 1843. évi javaslat életbeléptetése helyett az 1848 előtti büntetőtörvényeket és joggyakorlatot állította vissza, kimondva, hogy a büntetés neme és mértéke tekintetében már nem lehet különbséget tenni nemes és nem nemes között.

Ez ugyanis szakítás volt, de hatásaiban inkább elkanyarodást jelentett.

Az 1848 előtti, rendkívül hézagos, nagyrészt önmagukat túlélt törvényekhez és a teljesen korszerűtlen gyakorlathoz való „visszakanyarodás” nehéz helyzetet teremtett, olyat, hogy a zűrzavar némi ellensúlyozására egy egyetemi tankönyvnek kellett vállalkoznia. Pauler Tivadar egyetemi tanár (később közoktatásügyi, majd igazságügyi miniszter) kézikönyve, amelynek első kiadása 1864-ben illetve 1865-ben jelent meg, a magyar büntető gyakorlat és az 1843. évi javaslat, továbbá bizonyos német hatások mellett az osztrák büntetőtörvénykönyvre figyelemmel a büntetőjognak olyan rendszerét hozta létre, amely több tekintetben megfelelt az akkori körülményeknek és a büntető ítélkezésben hézagpótló lett. A bírák, ügyészek és ügyvédek – nem lévén büntetőtörvénykönyv – Pauler paragrafusokra osztott tankönyvére éveken át úgy hivatkoztak, mint valami törvénykönyvre.

Pauler tankönyve az 1861-es elkanyarodáshoz képest a kompromisszum előnyösebb tartalmát és formáit adta, ám – műfaja miatt – sokáig nem „tarthatta magát”.

Bár a kiegyezést követően történt kísérlet az 1843. évi javaslat törvényerőre emelésére, a szándékot magáénak valló igazságügyminiszter, Horváth Boldizsár 1871-ben a nagybirtokos arisztokrácia támadása következtében megvált tárcájától és ezzel a politikai megvalósítás feltételei is elenyésztek.

Ebben a helyzetben kapott megbízást a büntetőtörvénykönyv új tervezetének kidolgozására Csemegy Károly osztálytanácsos, (később államtitkár) aki munkájával 1875-ben készült el. Alkotását – amelyet a törvényhozás igazságügyi bizottsága közel másfél éven át igen alaposan és behatóan tárgyalt, 1878-ban heves, olykor szenvedélyes viták után, kisebb módosításokkal mindkét törvényhozási kamara elfogadta. (1878:5.tc.)

A Csemegy-kódexként is emlegetett büntetőtörvénykönyv több tekintetben különbözött az 1843. évi javaslattól, így megtartotta a halálbüntetést, az egyes büntetendő cselekményeknél pedig a kiszabható büntetés minimumát is meghatározta.

Az új büntetőtörvénykönyv keletkezésekor némileg már anachronisztikus volt, mivel az ún. klasszikus vagy dogmatikus büntetőjogi iskola jegyeit hordozta, újrafogalmazva ezzel a kelet-közép-európai régió ilyen tekintetben is kimutatható hátrányait. A Csemegy-kódexben kizárólagossá tett irányzat a megtorlást tekintette a büntetőjog vezérelvének, a megelőzésre kevésbé fordított figyelmet. A büntetendő cselekményeket elvont jogi jelenségekként kezelte, álláspontja szerint azért kell büntetni, hogy „…helyreállítsuk a bűncselekmény által megbontott jogi egyensúlyt…” Ez a büntetőjogi iskola a fő súlyt a fogalmak szabatos meghatározására, a jogászi szabatosságra helyezte. Kétségtelen azonban, hogy ebből a szempontból az 1878:5.tc. egyike a múlt század legjobban megfogalmazott büntetőtörvénykönyveinek. A kódex számos liberális vonást hordozott ugyan, ám összességében – inkább a benne reprezentálódott büntetőjogi irányzat jegyei mint az 1861-hez köthetőek miatt – még akkor is utakat torlaszolt el, ha visszapillantva, a kontrasztok miatt progresszív vonásai váltak méltathatóvá.

A bírói, az ítélkezési gyakorlat során gyorsan jelentkeztek fogyatékosságai. 1888-ban már megindultak a kódex reformjára, alapvető revíziójára irányuló előmunkálatok, amelyeknek eredményeként mintegy tíz tervezet illetve törvényjavaslat készült, ám törvényerőre egyik sem emelkedett. Ehelyett viszont szinte minden új törvényben, legtöbbször rendszertelenül, az éppen felmerülő szükségnek megfelelően, gyakran azonnali ellentmondásokat teremtő rögtönzésekkel új meg új büntetendő cselekményeket állapítottak meg.

Akadtak azonban olyan törvények is, – az 1908:36.tc.-t, az ún. I. büntetőnovellát említhetjük – amelyek a magyarországi liberalizmus másodvirágzását jelezték, vagy inkább reprezentálhatták. Ez korszerű törvény volt. Bevezette a büntetés feltételes felfüggesztésének intézményét, megreformálta és kiegészítette a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseket – előtérbe állítva a magyar büntetőjogban a megelőzést, a bűnözés elleni védekezés feladatát, valamint a büntetés tényleges alkalmazása nélküli javítás illetve az erkölcsi jellegű büntetések eszméjét is. A „…ha ketten teszik ugyanazt, az nem ugyanaz…” elvének megfelelően az 1908:36.tc. az általánosítás helyett az egyéniesítésre törekedett, különösen a fiatalkorú elkövető személyének és körülményeinek, életviszonyainak vizsgálatára.

E törvény „folytatása”, a fiatalkorúak bíróságának felállításáról intézkedő 1915:7. tc. még nem mutatta a másodvirágzás kifulladását, pedig a tünetek arra utaltak.

Az I. büntetőnovellával és a fiatalkorúak bíróságáról szóló jogszabállyal ellentétben a háború esetére vonatkozó kivételes intézkedésekről szóló törvény – az 1912:63.tc. – II. fejezete a háború vagy a háború veszély miatt elrendelt katonai előkészületek érdekében módosította és egészítette ki a Csemegy-kódexet. Szigorúan rendelte büntetni a hadviselés érdekeit érintő sztrájkot és sztrájkra való elhívást és a bevezethető sajtócenzúra rendelkezéseinek megszegését. Felhatalmazást adott a kormánynak az esküdtbíróságok hatáskörének szűkítésére illetve működésük felfüggesztésére, továbbá arra, hogy – egyebek mellett – a hűtlenség és a lázadás bűncselekményére statáriumot hirdessen.

A kivételes törvényben tetten érhető jogalkotói igényt, más jogszabályokban is fel lehetett fedezni.

Ide csak áttételekkel köthető elemzéssel tudnánk bizonyítani: miként korrigálhatta e jogszabályokat a bírói gyakorlat, az az ítélkező tevékenység, amely a bírói függetlenség valósága és álvalósága között találhatta meg a politikai öncenzúrához hasonlítható eszközökkel is beárnyékolt helyét.

Ami pedig a büntetőeljárás-jog történetét illeti: a reformkori kodifikációs kísérletek említésekor arra már utaltunk, hogy az 1843. évi javaslatban az eljárásjog kérései is helyet kaptak.

A büntetőeljárásról szóló javaslat osztozott a másik kettő sorsában és törvénnyé nem válhatott.

A büntetőjog 1848-49-es történetéhez képest az eljárásjog területén annak ellenére történt több, hogy a büntető perrendtartás átfogó, kodifikációs igényű szabályozására sor nem kerülhetett. Az úrszéki bíráskodás megszüntetése mellett rendkívül fontossá vált a sajtótörvény egy részlete, amely az 1845. évi javaslatra hivatkozott és kimondta, hogy „…a sajtóvétségek fölött nyilvánosan esküdtszék ítél…” A törvény végrehajtásáról intézkedő rendeletet Deák Ferenc igazságügyminiszter adta ki 1848. április 29-én. E sajtóesküdtszéki rendelet – egy részterületen – Magyarországon az első modern, demokratikus perrendtartási jogszabály volt, amely a szóbeliség, közvetlenség, nyilvánosság, a kötelező védelem és az ügyfélegyenlőség, a bizonyítékok szabad mérlegelése elvén épült fel és természetesen a rendi különbségeket már nem ismerte.

A neoabszolutizmus idején császári nyíltparanccsal léptették életbe az új osztrák büntető perrendtartást, amely elvetette az esküdtszéket, korlátozta a szóbeliséget és a nyilvánosságot. Ez a büntetőeljárás-jog rendelkezés az osztrák büntetőtörvénykönyvvel rokon vonásokat nem mutatott: konzervatívizmusa nem az aufklärista tradíciókhoz, de az új típusú centralizációs politikai programjához kötötte.

1861-ben a büntető perrendtartás területén is az történt, ami a büntetőjog esetében: az 1843. évi javaslat életbe léptetésére vonatkozó indítvány az alkotmányjogilag eléggé rendhagyó országbírói értekezleten meghallgatásra nem talált és az országgyűlés mindkét háza által jóváhagyottak a szűkebb értelemben vett Magyarország területére az 1848 előtti büntetőeljárást állította vissza. Némi módosításokkal. Ezek között az volt a legjelentősebb, hogy a büntetőpert szóbelivé tették. Az 1861-es jogalkotás a rendi különbségek mellett a testi büntetést is megszüntette, de bizonyos (mezőrendőri) kihágások esetén megengedte ennek „óvatos alkalmazását.”

Az 1861-es jogalkotásban a büntető perrendtartást érintő vetületeit Pauler Tivadar már említett tankönyve a büntetőjoghoz hasonlóan igyekezett áthidalni. Némi különbség abban mutatkozott, hogy Pauler Tivadar az eljárásjog tekintetében gyakrabban utalt az osztrák perrendtartás szabályaira, mint ezt a büntetőjognál rendelkezésére állók esetében tette.

A kiegyezés után az igazságügyminiszter beterjesztette a bűnvádi eljárás ideiglenes szabályozásáról szóló törvényjavaslatot, amelyet ismét Csemegy Károly készített el. Az országgyűlés azonban a javaslatot nem tárgyalta le, mire Pauler igazságügyminiszter az ismét csak tervezetté vált szöveget, mint „Ideiglenes eljárási szabályzat”-ot 1872-ben körrendelettel megküldette a bíróságoknak, javasolva, hogy az egységes eljárás megteremtése érdekében átmenetileg fogadják el zsinórmértékül.

A bűnvádi eljárási szabályzat – borítólapja után „sárga könyvnek” nevezték el – még Pauler tankönyvéhez képest is némi visszalépést jelentett, mert a szóbeliség és a közvetlenség elvét, valamint a bizonyítékok szabad mérlegelését teljesen nem juttatta érvényre, ám az esküdtszéki bíráskodásról sem szólt és eléggé elnagyoltan szabályozta a perorvoslatokat.

Rendelkezései azonban így is – bár évekig tartó huzavona és bizonyos változtatások után – átmentek a bírói gyakorlatba. Hézagait és fogyatékosságait a 80-as évek elejétől a Kúria döntvényeivel igyekezett áthidalni. Az „Ideiglenes eljárási szabályzat” hiányosságai ellenére is elősegítette a büntetőeljárás egységesítését, bár hatálya Erdélyre, a társországokra és Fiumére nem terjedt ki. Korszerűsége viszont egyértelműen vitatható.

Mindezek újra csak sürgető feladattá tették a büntetőeljárási kódex megalkotását, amely ahhoz is alkalmat teremthetett, hogy e jogág átfogó rendezését akár a kor legmagasabb színvonalán végezzék el.

A végül 1896-ban tető alá hozott (1896:33.tc.) előtörténete önmagában tanulmányt kívánna.

Többszöri átdolgozás és kibővítés után a törvényhozás 1895. novemberben vette tárgyalás alá a javaslatot, majd újabb változtatásokkal elfogadta.

A bűnvádi perrendtartás a törvényszékek, az esküdtbíróságok és a járásbíróságok előtti eljárást részletesen szabályozta. Alapelvei: a hivatalból történő eljárás, a közvetlenség, szóbeliség, nyilvánosság, a bizonyítékok szabad mérlegelése, a védelem szabadsága, a személyes szabadság bizonyos garanciái, különösen az előzetes letartóztatással és a vizsgálati fogsággal kapcsolatban.

Vizsgált témánk, a Matuska-per szempontjából fontosnak tartjuk, hogy a közvetlenség fogalmát feloldjuk.

A közvetlenségnek ugyanis lényeges eleme, hogy a bíróság az ügy eldöntésénél nem vehet figyelembe semmi olyan körülményt, amiről közvetlenül maga nem győződött meg. Ennek az eléggé elméleti tételnek a gyakorlatba történő átültetése persze különböző módokon és eszközökkel mehet végbe, ám az tagadhatatlan, hogy a közvetlenség megsértése a nyomozó szerveket juttathatja fölénybe a bíróságokkal szemben, amikor az előbbiek befejezett tények elé állíthatják az utóbbiakat.

Az 1896-ban elfogadott büntető perrendtartás ismertetésére nem, annak csak értékelésére vállalkozhat e sorok írója.

Néhány jogi fogalom megvilágítására azonban mégis rákényszerül: amelyeket az előző fejezetekben említett.

Az 1896:33.tc. az előkészítő eljárásnak két szakaszát, a nyomozást és a vizsgálatot ismerte. A nyomozás célja a vádló tájékoztatása érdekében azoknak az adatoknak a kipuhatolása, felderítése és megállapítása, amelyek alapján eldönthető, hogy a konkrét esetben lehet-e megalapozottan vádat emelni. A nyomozást rendszerint az ügyészség rendeli el (emlékezzünk csak a viaduktnál történtekre) és foganatosítja, irányítja, majd befejezi vagy megszünteti. A bűnvádi perrendtartás úgy intézkedett, hogy maga az ügyészség nem végezhet nyomozást.

A vizsgálat célja azoknak az adatoknak bírói megállapítása, amelyek alapján arról lehet dönteni, van-e helye a főtárgyalás elrendelésének vagy az eljárást meg kell szüntetni. A vizsgálatot bírói személy, általában a vizsgálóbíró, a törvényszéknek erre a célra kijelölt bírája folytatja le. A dualista-kor magyar kódexe a súlyosabb bűncselekmények és a sajtóvétségek esetén a vizsgálatot kötelezővé tette. És csupán csekélyebb jelentőségű ügyekben válhatott fakultatívvá.

A vádtanács a törvényszék állandó tanácsa, amely elnökből és két bíróból áll, őket a törvényszék elnöke a bírák közül évenként jelölte erre a feladatra. Szükséges hangsúlyozni, hogy a vádtanács nem ítélőbíróság. Fő feladata a vád alá helyezési eljárás lefolytatása. Ennek keretében felügyelt a vizsgálóbíró működésére és a vizsgálóbíró határozataival szemben fellebbviteli hatósággá is válhatott. A vizsgálóbíró a vádtanácstól utasítást is kérhetett. Ezek a vizsgálóbíróra nézve kötelezőek voltak. A vizsgálóbíró kihallgatta a terheltet, szemlét és szakértői vizsgálatot foganatosíthatott.

A vádat az ügyészség képviselte, amely a bíróságtól elkülönített, közvetlenül az igazságügyminiszternek alárendelt, tehát nem független szervezet: az igazságügyminiszter, a kormány és a felsőbb ügyészi hatóságok bármely ügyészének utasításokat adhattak, működésében befolyásolhatták. Ennek a lehetőségnek az ellensúlyozására azonban a kódex olyan garanciákat nyújtott, amelyek valóban hatásosak voltak.

A nyomozás, illetve a vizsgálat és a főtárgyalás közé illeszkedett az ún. „közbenső eljárás szakasza”, amelynek két változata volt: a vád alá helyezés vagy a főtárgyalásra történő közvetlen idézés.

A vádiratot – ha volt vizsgálat – a vizsgálóbíróhoz kellett benyújtani. Ezt követően kapta meg a terhelt, aki a vádiratban foglaltak ellen kifogással élhetett a vádtanácshoz.

A vádaláhelyezési-eljárásba a kódex olyan garanciákat épített, – zömében a kontinensen is általánossá vált angol példa nyomán – amelyek azt eredményezték, hogy a vádlottak padjára csak az kerüljön, akit nem csupán a kormány utasítása szerint működő ügyész, hanem a független, a függetlenebb bírósági szerv is megvádolt.

A bűnvádi eljárás döntő szakasza – a kódex szerint – a főtárgyalás volt. Itt dőlt el az ügy, itt érvényesültek – vagy kellett volna érvényesülniük – a büntetőeljárás már említett alapelvei.

A vádlott – már nem gyanúsított vagy terhelt – itt bilincs nélkül jelent meg. Ennek a kódex szimbólumot is kölcsönzött: ő ügyfél, aki magát szabadon védheti.

A kódex szerint a vádlottat – hasonlóan az előkészítő eljáráshoz – a főtárgyaláson sem lehetett válaszadásra kötelezni. A feleletet megtagadhatta és emiatt ellene semmiféle kényszereszközt – pszichikait sem – alkalmazni nem lehetett. Fontos hangsúlyozni, hogy az 1896:33.tc. értelmében a bíróság csak a főtárgyaláson fölvett bizonyítékokra alapíthatta ítéletét.

Nem kívánunk itt olyan jogi fogalmakat érinteni, amelyek önmagukat magyarázhatják. Így a perbeszédeket, az ítéletet, ennek indoklását, az ítélet kihirdetését.

Az esküdtbíróság előtti főtárgyalás menetét sem kívánjuk ismertetni.

A perorvoslati eljárásról pedig a legfontosabbakat már említettük.

A biatorbágyi viaduktnál történtek kapcsán elrendelt statáriumkiterjesztés miatt viszont szólnunk kell arról, hogyan érintette az 1896-os kódex a rögtönítélő eljárás kérdéseit.

A statáriális eljárásra vonatkozó addigi rendelkezéseket a kódexet életbeléptető törvény (1897:34.tc.) hatályon kívül helyezte és ezzel a statáriális bíráskodási eljárást, mint amelyre „…ez idő szerint nincs szükség…”, átmenetileg megszüntette. Meddig – arra már utaltunk: az első világháború idején a statáriális bíráskodást be is vezették.

Még néhány értékelő megjegyzés az 1896:33.tc.-ről.

A bűnvádi perrendtartás a dualizmus jogalkotásának jelentős és igen színvonalas terméke volt. Előkészítői figyelembe vették és hasznosították a francia, angol, német, osztrák büntetőeljárási jog elveit és intézményeit, ahol azonban a részarányok megválasztásával azt is elérték, hogy alkotásukat – talán kissé frivol a kifejezés – prepostliberálissá formálták.

Az ország egész területén hatályos kódex előmozdította azoknak a hiányosságoknak meghaladását, amelyek a büntető peres eljárás addigi kodifikálatlan helyzetéből fakadtak.

A büntetőeljárás-jog 1918-ig terjedő története röviden összefoglalható.

1907-ben (18.tc.) a perorvoslatok tekintetében eszközöltek módosításokat. Ezek még alig jelezték a negatívumokat, amelyek a háborús készülődés és az első világháború idején „érték el” a büntetőeljárást. Ezeket a változásokat a militarizálódás, a szabadságjogok megszorítása, a liberális garanciák egyre növekvő felszámolása jellemezte. Megjelent a katonai büntető perrendtartás, a kormány felhatalmazást kapott a polgári egyének katonai bíráskodás alá helyezésére. Nyilván politikai döntések nyomán fokozódott a jogi bizalmatlanság az esküdtszékkel szemben. Mindezektől a Tanácsköztársaság későbbi népbiztosa, Rónai Zoltán így vélekedett a háború előestéjén: a kormány célja „…fenntartani az esküdtszék formáját az esküdtszék lényege nélkül…”

E negatív tendenciákat csupán kevésbé vagy alig ellensúlyozhatták a fiatalkorúak bíróságáról és a sajtóbűncselekményekben való eljárásról intézkedő jogszabályok, (1913:7., 1914:14.tc.) amelyek klasszikus liberális alkotások voltak, s egyben arra a politikai zűrzavarra is utalhattak, amely az új évszázad második évtizedében keletkezett.

Most pedig azt vegyük közelebbről szemügyre, ami könyvünk témájához szorosabban kapcsolódik: a büntető- és büntetőeljárási jog legfőbb jellemzőit a két háború közötti időszakban.

A vérengző ellenforradalom, a tobzódó fehérterror tevékenységét természetesen semmiféle jogszabályi keretbe beilleszteni nem lehet. Akkor sem, ha a tetteseknek hol általános, hol egyéni kegyelmet nyújtó kormányzói döntések indoklásai „jogos felháborodásra” is hivatkoztak.

A szélsőjobboldalt inkább pozícióvesztésre, mint teljes visszavonulásra kényszerítők – előbb Teleki majd Bethlen neve fémjelezheti e folyamatot – azonban maguk is erősen művi eszközökkel nyúltak a hatályos joghoz, amikor arról diagnózisban és terápiában gondolkodva hoztak politikai döntéseket.

Mindenek előtt az 1921:3.tc., „…az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről…” szóló törvény kíván említést.

A Csemegy-kódexben ugyanis nem voltak olyan rendelkezések, amelyek alapján a baloldali nézetek terjesztőit, ezek megvalósításáért küzdőket az újabb igények szerint el lehetett volna ítélni. A két háború közötti időszakban a politikai perekben ítélkezők számára kódex jellegűvé vált ún. „rendtörvény” az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására, különösen valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának létesítésére irányuló mozgalom, szervezkedés kezdeményezését, vezetését, ily mozgalomban való tevékeny részvételt büntette. Mindezt igen precízen „körülbástyázva”.

E törvény egyébként szót kapott Matuska perében is: indoklásként, mert az ő esetében politikai motívum hiányában nem alkalmazták.

Említést kíván: e jogszabályt alkalmazták a jobboldal ellen is. Különösen a harmincas évek második felében, amikor az egyes kormányok jobboldali nyitásait is túllicitálni kívánók kihívásai államrendészeti érdekekbe ütköztek.

A dualizmus büntetőjogi hagyatékához nyúltak akkor is, amikor új jogszabályokkal a katonai bíráskodást érintették. E keretben szinte önálló életre kelthető ellentmondást formált, hogy olykor a 19. században alkotott jog vagy ennek alig módosított felújítása is alkalmas lehetett az újabb célok vállalására. Példánk a „tiszti becsület megvédését” célzó rendelkezés lehet, amely egy 1855-ben keletkezett császári nyílt parancsból került át az új magyar katonai büntetőtörvénykönyvbe. (1930:2.tc.) Csupán a korábbi megfogalmazás stiláris merevségét enyhítették. Ez a fegyverhasználati lehetőség, ha egyedi esetekben is, de gyakran teremtett politikai jellegű konfliktushelyzetet. E mellett azonban az is eléggé gyakorivá vált, hogy a katonai bíróságok felmentő ítéletei után a törvényszékek a magánjogi felelősség keretei között a fegyverhasználat jogtalanságát állapították meg, és kártérítésre kötelezték a kincstárt. Egy konkrét eset kapcsán pedig még kellemetlenebbek lettek a következmények a katonai törvényszékek számára, amikor a Kúria kimondta, hogy a polgári bíróság a magánjogi igény elbírálásánál a fegyverhasználat jogosságának kérdésében a katonai bíróság ítéletéhez nincs kötve.

Az új katonai büntetőtörvénykönyv életbeléptetéséről szóló törvény (1930:3.tc.) a hűtlenség körébe tartozó cselekményeknek egész sor új tényállását tartalmazta és így az 1921:3.tc.-vel mutatott rokonságot. Mindez igen jelentős volt, mert az ún. hűtlenségi perekben – kémkedés miatt – polgári személyek felett is katonai bíróságok ítélkeztek. Ezt az ítélkező tevékenységet természetesen alkalmazni lehetett és alkalmazták is a baloldal ellen, az ún. hűtlenségi perek vádlottjainak többsége azonban – legalábbis a harmincas évek közepéig – nem baloldali magatartásának következményeként kapott büntetőjogi elmarasztalást. Az ítéletek azonban mégis többször jelezték, hogy az elítéltekkel szembeni vádak megalapozatlanok vagy indokolatlanok voltak. Olykor az is megmutatkozott, hogy a katonai szervek ítélkező tevékenységében helyet kaphattak személyes meggondolásokból származó törekvések, pressziók. A koncepciós elemeket tartalmazó eljárások lefolytatását bírói szakaszban is több körülmény és tényező segíthette elő, ezek között azonban különösen a defenzív szempontok hangsúlyozása válhatott felhasználhatóvá. Mindezek ellenére a koncepciósnak tűnő hűtlenségi perek a 30-as évek közepéig még nem vagy alig mutattak tendenciát. A katonai bíróságok gyakorlatában azonban már konkrét lehetőségként mindaz ott volt, ami a világháborút megelőzően majd a háborús időszakban megvalósult.

Aligha lehetne említés nélkül hagyni a kormányt kivételes hatalommal felruházó ún. honvédelmi törvény (1939:2.tc.) büntető rendelkezéseit, amelyek a levente és a hadkötelezettséggel, a hadiszállításokkal összefüggő bűncselekményeken kívül számos más cselekményre vonatkoztak, a honvédelem ellen irányuló izgatástól a gyülekezési- és a sajtójog korlátozásán át a sztrájk, a szabotázs stb. szigorú megtorlásáig.

A honvédelmi törvény azonban ezek elbírálását nem a katonai bíróságok feladatává tette.

A katonai törvényszékek továbbra is csak akkor ítélkeztek polgári személyek ügyeiben, ha azokat a kémkedés valamely cselekményéért vonták felelősségre.

Változás 1938-ban történt.

Az ún. első bécsi döntéssel Magyarországhoz visszacsatolt területeken nemcsak átmeneti katonai közigazgatást vezettek be, de ennek működése idején az egész büntetőbíráskodást is a hadsereg ítélkező szervei gyakorolták. E katonai bíróságok gyakorlata azt mutatja, hogy többségében csak az ún. nemzetgyalázási ügyekben hoztak ítéletet – a rendtörvény, az 1921:3.tc. alapján. Születtek azonban a Felvidéken olyan ítéletek is, amelyek a katonai közigazgatás létrehozása előtt elkövetett cselekményeket toroltak meg, így kémtevékenységet. Ezek a perek a politikai boszorkányüldözés feladatait is vállalhatták.

Hasonlóan alakult mindez 1939-ben és 1940-ben: Kárpátalján és Észak-Erdélyben.

Ami különbség Kárpátalja és Észak-Erdély között e tekintetben volt, azt inkább kormányzati szintű döntések, a politikai és a katonai vezetés szembenállásának következményei alakították. Személyesítve: míg 1939-ben Teleki miniszterelnök mindent megtett a katonai közigazgatás és ezen belül a katonai bíráskodás „kézbentartására”, 1940-ben a kormányfő és a vezérkar főnöke (Werth Henrik) pengeváltásából az utóbbi került ki győztesen. A következmények pedig: a katonai bíráskodás tudhatta, hogy aktusait a vezérkar főnöke ebből a helyzetből fogja fedezni.

A katonai bíráskodás csúcs-, ám a magyar büntető ítélkezés mélypontját egy olyan bírói fórum tevékenysége jelezte, amely minden előzmény nélkül állt a magyar igazságszolgáltatás történetében.

A vezérkar főnökének bíróságáról van szó, amelyet 1941. októberében állítottak fel. Ezt a bíróságot mindössze egyetlen törvényi tényállásban rögzített cselekmény privilegizált elbírálásra szánták, tevékenységében pedig nem csupán az ítélkezés, de a vádemelés és bizonyos fokig a nyomozati szakaszra jellemző aktusok is helyet kaptak. Az egyetlen paragrafus viszont, amelynek alapján a bíróság kizárólagosan ítélkezett, olyan volt, hogy a végtelenségig tágíthatta azoknak a polgári személyeknek a körét, akik felett katonák mondtak ítéletet. Ezt az 1930:3.tc. 59.§-a tartalmazta: „…aki háború idején a magyar állam vagy szövetségese fegyveres erejének vagy a velük közösen működő fegyveres erőknek szándékosan hátrányt vagy az ellenségnek szándékosan előnyt okoz…”

E bírói fórum ítéleteinek mintegy 2/3-a megmaradt. A Hadtörténeti Intézet és a Párttörténeti Intézet archívumában őrzik azokat. Az ítéletek ismeretében könnyen fogalmazható meg, hogy a vezérkar főnökének ítélkező fórumai politikai bíróság volt, amely politikai értelemben nem vádlottak, hanem ellenfelek vagy ilyennek tekinthetőek felett ítélkezett s zömében nem azok megbüntetésére, hanem megsemmisítésére törekedett. Ezt a megállapítást csak ellenpontozhatja, de nem kérdőjelezheti, hogy ítélkezési tevékenysége politikai utasítás esetén rendkívül árnyalttá válhatott.

A katonai bíráskodásról mondottakat azzal kívánjuk lezárni, hogy az ítélkezésnek ez a módja csupán részét képezte a magyar büntető igazságszolgáltatásnak, amelyek döntő, meghatározó elemévé még a háborús években sem vált.

Némi visszakanyarodással, időrendet is törve kívánjuk befejezni a Horthy-kor büntetőjogáról adott elemzésünket.

Az ún. második büntetőnovella érdemel még említést, az 1928:10.tc., amely éppen fél évszázaddal a Csemegy-kódex megalkotása után keletkezett. A változások, amelyeket hozott, nem voltak jelentéktelenek, de inkább kapkodást idéző útkeresésből, mint közvetlen politikai célokból származtak. Ez utóbbit egyébként a bethleni konszolidáció csúcséve különösebben nem is indokolhatta. A törvény leglényegesebb szakaszai azok, amelyek „…a megrögzött bűntettesekről…” rendelkeztek. Megrögzött bűntettesnek tekintette a törvény azt, aki az élet, a szemérem vagy a vagyon ellen különböző időben és egymástól függetlenül legalább három bűntettet követ el üzletszerűen vagy pedig „…bűncselekmények elkövetésére állandó hajlamot mutat.” Ha nem volt helye halálbüntetés kiszabásának, a bíróság a megrögzött bűntettest ítélettel szigorított dologházba utalhatta. Ennek legrövidebb időtartama három évnél kevesebb nem lehetett, a felső határt viszont sem a törvény, sem a bíróság ítélete nem állapította meg. A kiszabott minimum letelte után az elítélt a feltételes szabadságra bocsátást az igazságügyminisztertől kérhette. Az elutasított kérelem évente egyszer megismételhető volt.

Azért tartottuk említésre érdemesnek ezt a törvényt, mert abban a prevenció, a megelőzés oly mértékben kapott funkciót, hogy az a „rendőrjog”, így pl. az internálás intézményének jellegzetességeit „utalta át” a bíróságok által lefedett területekre.

A büntetőeljárási jog két világháború közötti története több negatívum lajstromozására ad lehetőséget Magyarországon, mint ami a büntetőjog tekintetében volt feljegyezhető.

1919. augusztus 19-én kormányrendelettel hozták létre az ún. gyorsított bűnvádi perrendtartást, amely a perorvoslatok körét radikálisan csökkentve a legenyhébb esetekre is kötelezővé tette az előzetes letartóztatást. Ennek tartamát határidőhöz nem kötötte. Ám mindezen még tovább is léptek. Minden törvényszéknél, amelynek büntető hatásköre volt, egy vagy több ún. ötös tanácsot alakítottak – a tanácselnökből és négy bírából állt – amelyeknek az volt a feladatuk, hogy „…a Tanácsköztársaság megalapítása, fenntartása vagy visszaállítása érdekében elkövetett bűncselekményeket…” torolja meg. E jogszabály formálisan is szakított a feudális abszolút monarchia kritikájából kinőtt liberális tétellel, hogy csak az tekinthető bűncselekménynek, amit a törvény nyilvánít annak, mert nem vettek tekintetbe, hogy a cselekményt a rendelet életbeléptetése előtt vagy után követték el.

1919-ben az esküdtbíráskodás „ideiglenes” felfüggesztéséről is intézkedtek.

Ez volt az indulás, amely az 1919 kora őszén kialakult igen sajátos katonai diktatúra kormányzati rendszerét kísérte.

A folytatás azonban ennyire nyíltan és egyértelműen nem szakított a dualista örökséggel. Így az 1896:33.tc.-t nem helyezték hatályon kívül, de sorozatos változtatásokkal, módosító, kiegészítő rendelkezésekkel és a bírói gyakorlat torzulásai útján nemcsak a politikai jellegű, hanem az egyéb bűncselekmények elbírálása tekintetében is egyre több megszorítást alkalmaztak. Ezek fokozatosan zilálták szét a büntetőper-rendtartás garanciális rendszerét. A több tünet között most arra utalunk csak, hogy egyes bíróságok gyakorlata szinte semmivé tette a vád alá helyezési eljárás szerepét, súlyát, mert a vádtanács úgyszólván mindig vádhatározatot hozott, a főtárgyalás helyett pedig mindinkább a nyomozás vált a büntetőper tulajdonképpeni döntő szakaszává. A nyomozószervek „ténymegállapításainak” megdöntésére a főtárgyaláson már alig volt lehetőség.

Úgy véljük, hogy példánk e tekintetben akár a politikai vonatkozásoktól alaposan megfosztott Matuska-per is lehet.

Ezek a jellegzetességek pedig a harmincas évek végétől még markánsabban jelentkeztek, meghatározóvá váltak. Bizonyos szerepet vállalt ebben a folyamatban a honvédelmi törvény is, amely olyan felhatalmazást adott a kormánynak, (illetve 1939 tavaszán ennek a lehetőségét csak) hogy a bűnvádi perrendtartási törvény szabályai helyett rendeleti úton más, különleges eljárási szabályokat állapítson meg. Bár a honvédelmi törvény kikötötte, hogy a kormány a megfelelő perorvoslatot mindenképpen biztosítsa, 1942-ben olyan rendelkezés történt, hogy büntetőügyben – koronaügyészi indítványra – a Kúria jogorvoslat kizárásával első és végső fokon ítélkezhet. Bár ennek nem volt gyakorlata, a praxis olykor és egyes esetekben a teljes egyértelmű jogtagadást teremtette meg.

Fejtegetéseink természetesen a kutatások hiányait nem fedhetik el. Így többször kellett a jogszabályanyagra, mint annak végrehajtására hivatkoznunk.

Befejezésül néhány olyan megközelítési lehetőségre kívánunk utalni, amelyek a politikai és a jogi döntések kapcsolódásairól adhatnak némi képet.

A jogi döntésmechanizmus politikai determináltsága közhely. Több, akár a legmagasabb, alkotmányjogi kérdéseket szabályozó jogforrás előkészítése mutatja, hogy a politikai döntésként felfoghatóakat kodifikáló jogi robotok öntötték formába. A törvényelőkészítő szakaszban kimutatható módosítások pedig mindig, kivétel nélkül újabb politikai döntések eredményei voltak. A kodifikációs szakaszban érvényesülő politikai kontroll akár csak a nüanszokban történő módosítások és eltérések lehetőségeit is kizárta. Mindez természetesen csak úgy érvényes, ha a jogszabályelőkészítés a politikai döntésmechanizmus egészét végigjárt döntést kapott.

Úgy véljük, hogy a jogi döntésmechanizmus relatív öntörvényűségét inkább a legfelsőbb szintű igazságszolgáltatás őrizhette meg. Az alsóbb bíróságok kevésbé.

A bíráskodás politikai döntésekkel történő befolyásolása egyébként – bár közvetett módon és eszközökkel – lehetővé tette, hogy a két háború közötti Magyarország politikai vezetése a bírói függetlenség keretei között szerezzen érvényt elképzeléseinek, akár a jobb-, akár a baloldal ellen folytatott politikai perek során.

Igen messzire vezetne, ha fejtegetéseinkbe bevonnánk a polgári igazságszolgáltatást is, amely még azokban az években is megőrizte színvonalát és a dualizmusban formált ítélkezési tradícióit, amelyekben a büntetőbíróságok zömének ítélkezési gyakorlatát a nem statáriálisan folytatott perekben is bizonyos mértékig a rögtönítélő bíráskodás elemei és szempontjai jellemezhették. Ezt a polgári igazságszolgáltatás persze nem oppozíciós magatartásával érte el: a hozzá intézett politikai sürgetések száma – egyébként objektíve – csupán töredéke volt annak, amit a büntetőperekben ítélkezők kaptak.

Az erőltetett összefoglalás felesleges lenne.

A Matuska-per különböző szakaszainak elhelyezése a politikai és a jogi analitikus koordináta rendszerben különösebb nehézsége nem jelenthet.

Csupán az minősíthető kivételesnek, hogy itt a jogi robotok a robotként és nem robotként egyaránt cselekvő nyomozó szervektől kapták azokat az információkat, amelyek végsőbb összegzésben egy politikai döntést is körvonalaztak.

A hatalom és a jog kapcsolatrendszerének hagyományai itt is igazolódtak.







VII.
… és néhány következtetés


Az egyedüli tettességet cáfoló mozaikjaink lajstromozására és rangsorolására – úgy véljük – nem szükséges vállalkoznunk.

A nyomozás sikerét a Matuska-ügyben ez a szándékosan formált sikertelenség adta, amely egy látszatsiker jól-rosszul koreografált, menetközben is módosított és rögtönzött forgatókönyvével az eredeti elképzeléseknek csak részben felelt meg.

Gondoljunk arra, hogy a hatalom részjogosítványainak újrafelosztása során az éppen még kormányképes és a már és még kormányképtelen jobboldal számára előnyösebb lett volna, ha a biatorbágyi merénylet tettese nem kerül kézre.

Emlékezhetünk rá, hogy a nyomozás egy eléggé korai fázisában Hetényi and Co. erre nemcsak utalt, de utaltatott is.

A legjobb persze az lett volna, ha van tettes és az kommunista, vagy legalább baloldali. Ám ez – úgy tűnik – a magyarországi jobboldal intellektuális effektusát meghaladta. Így került sor a már kevésbé előnyös, de még mindig sokkal kecsegtető kísérletre: akkor ne legyen tettes. Ezért kaphatta Matuska a három hetes „haladékot”. Ám Matuska az eredeti forgatókönyvet a viaduktnál összekuszálta. Igaz, ezzel fedezte bűntársait, ám nagy áldozattal: ő is lehetett volna a „kiesettek klubjának” csendestársa. Később vállalt szerepe legalább olyan merénylet lehetett az első fogalmazású tervek ellen, mint maga a robbantás. Azt nem vállalta, hogy kommunistát alakítson. Akik ezt akarták bizonyítani, – gondoljunk Pohánkára, Forgónéra – nem jutottak messzebbre.

Kényszermegoldás jött létre. Az egyedüli tettesség kényszermegoldása, amely viszont súlyában legalább olyan feladatot jelentett a nyomozószerveknek, mint Matuska szerepvállalása. A hérostratosivá tett mű tettestársainak kézre kerítése nem lett volna nehéz, ám ekkor nehezebb lett volna a szálak elvágása, elejtése. S vajon ezek vállaltak-e volna szerepet? Így kellett megelégedniük a kriminológiai rejtvényt jelentő Matuskával.

A nyomozás és a per az eredeti elképzelésekből még kompromisszumokat is alig tudott megmenteni. Lehetséges, hogy mindezt politikai döntések formálták valahol, vagy inkább hagyták jóvá. Esetleg utólag. Hiszen létezik egy nem is olyan távoli összefüggés azzal, ami a politikai élet magasabb régióiban 1931-32-ben történt: a kompromisszumok „az erős kéz kormányának” keletkezésfolyamatában, genezisében éppúgy kitapinthatóak, mint Gömbös kormányprogramjában.

A liberális polgári politikus, Rassay Károly tudósít arról, miként indokolta a kormányzó Gömbös kormányelnöki kinevezését: „…nekem Károlyi Gyula a legjobb barátom. A szegedi kormányba ő hívott meg. De be kell látni, hogy a mai nehéz időkben erősebb kézre van szükség.”

Vannak persze kérdések, amelyek a történész számára továbbra is megoldhatatlanok.

Ezek között a legfontosabb: miért működtek közre, vállaltak szerepet mindebben az osztrákok és a németek.

A magyar belügyminisztérium már nem is autonóm, ám egyes aktusaiban szuverén „külpolitikájából” lehetett volna ennyi hasznot húzni? Vagy Németország és Ausztria akár össze is hasonlítható belpolitikai viszonyai tették ezt lehetővé?

Még valószínűsítésekig sem juthatunk. Csak a kérdések fogalmazhatóak meg. Azok is feltételezésekkel.

Az első fejezetben szóltunk arról, hogy a biatorbágyi merénylet és mindaz, ami követte, logikailag és politikailag aránylag könnyen illeszthető az 1931-es év históriájába.

Más kérdés, vajon csak epizód-e a két háború közötti Magyarország történetében? Vagy több annál?

Egyértelmű persze, hogy egy messzebbmenő, a negyedszázad egészére vonatkozó értékelés fejtegetéseinkből nem vezethető le. Ennek ellenére meggyőződésünk, hogy Biatorbágy nem kivétel, nem deviancia volt, hanem lényegesen több. S nemcsak utalás arra, mit tehetett az államszervezet kemény magja. Arra is, mit kellett tennie, amikor – ez persze deviancia volt már – az alkalom szülte politikai döntést fedezte, amely a statárium hatályát kiterjesztette.

Fogalmazhatunk úgy, hogy a Matuska-ügy kivétel volt a magyar igazságszolgáltatás két háború közötti, de inkább a harmincas évek második feléig számolt történetében, ám másként helyezhető el egy nem statikusan szemlélt államapparátus-históriában. Akár úgy: ha kulcsot nem is, de útjelzőt adhat a kor átfogóbb igényű elbírálásához, értékeléséhez.

Könyvünk lezárásakor nem kívánunk deduktivitásokba bonyolódni. Azt azonban – úgy véljük – induktíve bizonyítottuk, hogy a cselekmény, a nyomozás és az ítélkezés nem csupán meghaladást jelentettek. Mindez több volt távolodásnál is.

Akik pedig alakították és formálták, nem a német és az olasz, de a két háború közötti Kelet-Közép-Európa lengyel, román, jugoszláv és bolgár modelljeihez közeledtek. S ezt anélkül is megtehették, hogy az 1919-20-as rendhagyó magyar katonai diktatúra egyes jellemzőit közvetlenül fel kellett volna újítaniuk.







Melléklet




1. számú kép: Az őrizetbe vett


2. számú kép: Még csak tanú a helyszínen


3. számú kép: A tárgyalóteremben


4. számú kép: Hallgatja a vádat


5. számú kép: Az Ausztriából hazatért


6. számú kép: Szemben a bíróság elnökével


7. számú kép: Párbeszédet folytat


8. számú kép: Horror a helyszínről


9. számú kép: A helyszín egy részéről


10. számú kép: A roncsok között


11. számú kép: Fontos bizonyíték lett volna…


12. számú kép: Vasúti kocsi a völgyben


13. számú kép: A helyszín távolabbról


14. számú kép: Matuska csak a merénylő kunyhójaként említette