Nekem úgy tűnik, a földi csapások hatalmas előidézői közül heves hullámzásuk miatt a folyóké az elsőbbség; és nem a tűzé, ahogyan némelyek vélték, mivel a tűz táplálék híján véget vet a fékevesztett pusztításnak; a víz mozgása, amelyet a völgyek hullámzása tart fenn, a völgy legalacsonyabb pontjánál hal el; tehát a tüzet a táplálék okozza, a víz mozgását pedig a lejtés. A tűz tápláléka nem összefüggő massza, s így az okozott kár is elkülönül a környezettől, a tűz pedig elhal, ha nem kap több táplálékot. A völgyek hullámzása összefüggő, s így folyamatos lesz a folyó sebes futása által okozott kár is, amíg völgyeivel együtt a tengerbe nem ér, amely egyetemesen a legalacsonyabb pont, és a folyók vándorló vizeinek egyetlen nyughelye.
Kezdődik a vizekről szóló értekezés.
A régiek szerint az ember a világ kicsiben, s bizony találó ez a megfogalmazás, hiszen, ahogyan az ember földből, vízből, levegőből és tűzből áll, hasonlóképpen a föld teste is. Az embernek ott vannak a csontjai, amelyek húsa alapját és vázát képezik, a világnak pedig a kövek, amelyek a földet megtartják. Az embernek ott van a vér tava, ahol a tüdő légzés közben emelkedik és süllyed, a föld testében pedig ott van az óceán, amely a világ légzése miatt hatóránként emelkedik és süllyed. A vérnek már említett tavából vénák indulnak ki, amelyek aztán behálózzák az emberi testet, hasonlóképpen az óceán is számtalan vízérrel táplálja a föld testét. Hiányoznak azonban a föld testéből az idegek, amelyeket nem találni, mivel azok a mozgást szolgálják. Mivel azonban a világ változatlan nyugalomban van, soha sincs mozgásban, és mivel soha sincs mozgásban, nincs szüksége idegekre sem. De minden egyéb dologban nagyon hasonlóak.
Mi a víz?
A víz a négy elem közül a második legnehezebb és a második legváltozékonyabb. Mindaddig nem nyugszik, amíg nem egyesül saját elemével a tengerben, ahol a széltől nem háborgatván megállapodik, és felszíne, amely a világ középpontjától mindenhol egyenlő távolságra van, meg nem pihen. Ez minden élő test nedve, és ez teszi lehetővé növekedésüket. Egyetlen dolog sem tartaná meg nélküle eredeti alakját. Ő köti össze és nagyobbítja meg a testeket növekedés közben. Egyetlen nála könnyebb dolog sem tud rajta erőszak nélkül áthatolni. Meleg hatására szívesen száll föl ritka gőzként a levegőbe. A hideg megfagyasztja, a mozdulatlanság tönkreteszi, vagyis a meleg mozgatja, a hideg megfagyasztja, a nyugalom tönkreteszi. Minden szagot, színt és ízt magába fogad, de magától nem rendelkezik semmivel. Behatol minden lyukacsos testbe. Dühétől semmilyen ember alkotta menedék sem véd meg, s ha meg is véd, nem sokáig. Sebes áradata nála jóval nehezebb testeket is elragad. Mozgás vagy szökkenés révén képes a magasba emelkedni, amikor támad. Száguldás közben elsüllyeszti a nála könnyebb dolgokat. Áramlása hol a felszínen, hol középen, hol pedig a mélyben a legerősebb. Egyik áramlás átcsap a vele keresztbe futón. Ha ez nem így volna, a folyóvizek felszíne teljesen sima volna. Minden kis akadály, akár a parton, akár a mélyben, zavart okoz a szemben lévő parton és a meder alján. Ha a víz alacsonyan fut a mederben, jobban rongálja azt, mint amikor kitölti. Részei nem nehezednek rá a mélyebben lévő részekre. Egyetlen folyó sem marad meg a gátjai között. Magasabban fekvő részei nem nehezednek súlyukkal az alsóbb fekvésű részekre.*
I.C.26.
A víz, eme földi gépezet éltető nedve saját természetes hevétől mozog.
I.H.95.
A víz a természet fuvarosa.
I.K.2.
Éppenséggel a víz az, ami arra rendeltetett, hogy eme kiszáradt földet éltető nedvességgel ellássa. S ugyanaz az ok mozgatja őt a szerteágazó ereken keresztül éppen a súllyal rendelkező dolgok természetes mozgásával ellentétesen, mint amelyik az élőlények minden fajtájának testében is mozgatja a nedveket. Az, amelyik szemlélői mélységes ámulatára a tenger legmélyéről a hegyek legmagasabb csúcsaira emelkedik, majd a hasadozott vénákon keresztül visszatér az alacsonyan fekvő tengerbe, ahonnan gyorsan újra felkapaszkodik és újra leereszkedik. Így köröz a belső és a külső helyek, a mélység és a magasság között, hol járulékos mozgása révén emelkedve, hol természetes futásával zúdulva lefelé. Így kering az egymással összekötött földi járatokon keresztül, állandó körforgást végezve.
B.210.
A tenger apályát és dagályát a folyók folyása okozza, amelyek lassabb mozgással adják le vizüket a tengernek, mint amilyennel valójában mozognak, ezért a víznek szükségszerűen meg kell emelkednie.
A folyót folyása teljes hosszában sebes hullámzás fedi be, amely a folyó áramlásával szemben verődött vissza.
A folyó hullámzása akkor ellentétes az áramlás irányával, amikor a tengeren apály van. A hullám, miután visszatért a parthoz, a folyó áramlásán keresztül újabb erőt nyer.
Az apályt és a dagályt tehát nem a Hold okozza, de nem is a Nap, hanem a legnagyobb előresiető, majd visszatérő hullámzás.* A visszatérő azonban gyengébb az előresietőnél, mert nem erősíti fel semmi, ezért ez az ingadozó mozgás végül elcsendesedne, ha a folyók segítségükkel nem erősítenék fel.
Minden áramlásnak három középvonala van, amelyek legnagyobb hatóerejének közepén húzódnak. Az első ezek közül a víz és a vizet tartalmazó meder aljának találkozásánál húzódik, a második mélységének és szélességének közepén található, a harmadik pedig a felszínen jön létre. Azonban a középső a legfontosabb, mert az határozza meg az egész folyást, minden reflexmozgást* megoszt, és a kellő irányba tereli őket. A víz áramlásának felső középvonala az esésnek a legmagasabb, az örvénylő reflexmozgásnak pedig a legalacsonyabb vonala; vagyis itt megfordul, és a behatoló vízre esik, amelytől az ugrását nyerte. Mi azonban ennek a definíciónak a tekintetében a körforgással és annak változásaival nem foglalkozunk, hanem a középvonal tekintetében csak a felszínen maradó víz mozgásáról akarunk beszélni. Mindig az áramlás felszínén húzódó középvonal a legmagasabb része a víznek, amelyik egy benne található tárgyat körülvesz, és a sima felületű tárggyal való ütközés után egyedül esik vissza önmagára. Miután a középvonal beleütközött a sima felületű tárgyba, nagy ívet megtéve a világ középpontja felé fordul, eközben pedig felszántja a meder alját, és egy vájatot hoz létre, amelyik az ő szükségszerű forgását fel tudja fogni. Ellenben minden más oldalsó vonal ferdén szántja fel a meder alját.
A víz felhúzza a vele érintkező vizet. Ez akkor mutatkozik meg, amikor vékony cső és szappan segítségével buborékot fújnak. Mert a luk, amelyen keresztül a levegő a testbe jut, és azt megnöveli, rögtön bezárul, amint a buborék elválasztódik a csőtől. [A víz] szélének egyik oldala ugyanis a másik oldal felé törekszik, azzal egyesül és kapcsolódik össze.*
L.25.
Amikor egy vízcsepp beleesik a nyugodt tengerbe, akkor a tenger egész felületének észrevétlenül meg kell emelkednie, mivel a víz nem hagyja magát összepréselni úgy, mint a levegő.
C.20.
Az örvények közül némelyiknek levegővel, némelyiknek pedig vízzel van tele a közepe. Nem tudom, hogy ez a tűz felületén keletkező örvényekre is igaz-e. A felszínen keletkező örvények mind levegővel vannak tele; azok viszont, amelyek a vízben jönnek létre, vízzel vannak tele, és tartósabbak is, mivel a víznek a vízben nincs súlya, nem úgy, mint a levegő fölötti víznek. A levegő körül keletkezett vízörvényeknek tehát van súlyuk, és hamar eloszlanak.
C.42.