Az óriás
Kedves Benedetto Dei, elmesélem neked, mi újság Levantéban. Tudd meg, hogy június havában egy óriás tűnt fel itt, amely Líbia sivatagából érkezett! Ez az óriás az Atlasz hegységben született, fekete volt, és együtt harcolt Artaxerxész ellen az egyiptomiakkal, arabokkal, médekkel és perzsákkal. A tengerből vette táplálékát, bálnákat, ámbrásceteket és narválokat fogyaszt.
Amikor e rettenetes óriás egyszer a véres és sáros földön megcsúszva elesett, mintha csak hegyomlás vagy földindulás lenne, az egész vidék belerengett. Még Plútó is megrettent odalent a pokolban. Mars pedig, hogy mentse az irháját, Jupiter ágya alá bújt. Az óriás a hatalmas ütés következtében ájultan terült el a földön. A nép azt hitte, villám sújtotta halálra, és mihelyt elcsendesült a zűrzavar, azonnal megrohanta, mint amikor dühös hangyák lepik el a kidőlt tölgyet, és széles végtagjain futkosva mély sebeket ejtettek rajta. Ettől az óriás magához tért, s mivel a sokaság szinte ellepte, és a sok szurkálástól égett a bőre, elkiáltotta magát. Üvöltése félelmetes mennydörgésként hangzott. Kezével a földre támaszkodott, ijesztő arcát felemelte, és amikor egyik kezével a fejéhez nyúlt, érezte, hogy az telis-tele van a hajába kapaszkodó emberekkel, mintha azok az apró állatok lennének, amelyek ott szoktak tanyázni. A hajszálaiba kapaszkodó, köztük elrejtőzni próbáló emberek olyanok voltak, mint a tengerészek, akik a viharban a kötelekre felmászva próbálják leengedni a vitorlát, hogy ne kapjon bele a szél. Ám amikor jól megrázta a fejét, úgy hullottak alá, mint a jégeső, ha dühödt széllel érkezik. Sok ember lelte halálát azok miatt, akik a többiekre zuhantak. Ezután az óriás fölegyenesedett, és széttaposta, aki a lába alá került.
Fekete arca első látásra rettenetes, ijesztő ránézni, leginkább mélyen ülő, izzó szemei miatt. Szemöldöke rémisztő, s olyan sötét, hogy tőle elborul az ég, és remegni kezd a föld. Hidd el nekem, nincs oly bátor ember, aki nem növesztene szívesen szárnyakat a meneküléshez, ha ezek az égő szemek rátekintenek, mivel ehhez az ábrázathoz képest a pokolbéli Lucifer angyali szépségnek tűnne. Orrát megvetően felhúzta, tág orrlikaiból sörték meredtek. Ez alatt húzódott görbe szája a széles ajkakkal, amelyek szélén a macskákéhoz hasonló szőr volt, és mindehhez még sárga fogak. Egy lovon ülő ember éppen csak a lábfeje tetejéig ért.
Bosszantotta a sok hajladozás és a nagy tolongás, haragja dühbe csapott át, hatalmas lábainak dühétől hajtva a tömegbe gázolt, és az embereket óriási rúgásaival küldte a levegőbe. Úgy potyogtak le onnan, egyik a másik után, mintha sűrű jégeső verné a földet. Sokan haláluk pillanatában maguk is halált osztottak. Ez a kegyetlenség mindaddig tartott, amíg a rúgásoktól felvert por visszahúzódásra nem kényszerítette e pokoli fenevadat. Mi pedig tovább menekültünk.
Ó, hányszor ostromolták hiába ezt az ördögi lényt, amelyen semmilyen bántás nem fog! Ó, nyomorult nép, benneteket nem védhetnek meg sem bevehetetlen erődök, sem magas városfalak, az sem, ha egy helyre gyűltök, és az sem, ha házaitokba, palotáitokba zárkóztok! Nem marad nektek más, mint a föld alatti kis lukak és üregek, ott találtok oltalmat és menedéket, mint a rákok, tücskök és más hasonló állatok! Ó, mennyi boldogtalan anya és apa fosztatott meg gyermekétől! Ó, hány szerencsétlen nő vesztette el védelmezőjét! Bizony, bizony, kedves Benedetto, nem hiszem, hogy a világ, teremtésétől fogva, ilyen félelmet, ennyi panaszt és sirámot megért volna!
Bizony ebben az esetben az emberi faj méltán irigyelheti bármely állatfajtát. Hiszen, habár a sas a leghatalmasabb minden madár között, legalább a repülés gyorsaságában nem győzi le a többit. Így gyorsaságuk révén a fecskék megmenekülnek a sólyom támadása elől. De még a delfinek is el tudnak menekülni a bálnák és ámbrás cetek elől. Csak nekünk, nyomorultaknak nem válik hasznunkra a futás, hiszen ő még lassú lépteivel is messze megelőzi a leggyorsabb versenylovat. Nem tudom, mit mondjak, mit tegyek. Látom magamat átbukni a hatalmas torkon lehajtott fejjel, látom magam éve eltemetve az óriási gyomorban, zavaros halálra ítélve.
C.311.
Mivel egy kézműves gyakorta felkeresett egy előkelő urat, anélkül, hogy vele bármi dolga lett volna, az uraság megkérdezte, miért jár hozzá egyáltalán. A kézműves azt felelte, azért jár hozzá, hogy olyan örömben legyen része, amilyenben az uraságnak sosem lehet. Hiszen, a köznép szokása szerint, ő is szívesen nézi a magánál nagyobb urakat, az uraság viszont csak kevésbé előkelőket láthat magánál. Ezért az urak nem hódolhatnak ennek a kedvtelésnek.
F.III.
Egy ember nem érintkezett többé egyik barátjával, mivel az gyakran mondott neki rosszat barátairól. Egy napon, hosszú kesergés után, az elhagyott barát panaszosan arra kérte a másikat, mondja meg, mi okból fordított hátat az ő nagy barátságuknak. Amire a másik így felelt: „Nem akarok többé veled barátkozni, mert jót akarok neked, és nem akarom, hogy azokra, akiknek szokásod szerint rosszat mondasz rólam, a te barátodról, ugyanolyan rossz benyomást tegyél, mint rám. Így aztán, ha nem barátkozunk többé, úgy tűnik majd, hogy ellenségek vagyunk, és nem kárhoztatnak majd téged annyira, amikor szokásod szerint rosszat mondasz rólam, mint ha barátok lennénk”
Történt egyszer, hogy egy idős ember nyilvánosság előtt becsmérelt egy fiatalt, azt állítva nagy büszkén, hogy nem fél tőle. Amire is a fiatal azt felelte, hogy idős kora erősebb pajzsként védi őt, mint akár a nyelve, akár az ereje.
Egy ember óriási kardot látott kötve a másik oldalára, s így szólt hozzá: „Ó, te szegény! Már jó ideje látlak ehhez a fegyverhez kötözve. Szabadok a kezeid, miért nem oldod hát le, és élsz szabadon?” Amire a másik így felelt: „Nem tartozik rád! Ez egy régi történet.” Amaz megbántva érezte magát, és így vágott vissza: „Úgy ismerlek, hogy kevés dolog van ezen a világon, amiről te tudsz, ezért azt hittem, neked minden régi dolog új.”
C.13.
Egy ember így szólt ismerőséhez: „Olyan különös színűre változtak a szemeid!” A másik azt felelte, hogy ez gyakorta megesik vele. „De hát te nem is törődsz vele? És mikor szokott beállni ez a változás?” Felelt a másik: „Minden egyes alkalommal, amikor szemeim a te furcsa ábrázatodra tekintenek, rögtön elsápadnak a nagy megrázkódtatástól, és ilyen különös színűvé válnak.”
Egy férfi azzal dicsekedett, hogy az ő hazájában keletkeznek a legkülönösebb dolgok az egész világon. Amire egy másik így felelt: „Te, aki ott születtél, magad bizonyítod, hogy igazat szóltál, méghozzá különösen ocsmány külsőddel.”
C.76.
Történt egyszer, hogy egy nőnek mosás közben a nagy hidegtől egészen kivörösödtek a lábai. Egy barát, aki éppen arra járt, nagyon elcsodálkozott ezen, és megkérdezte a nőtől, mi okozza ezt a nagy vörösséget, mire az rögtön azt felelte, hogy a tűz az oka, amely ereiben lobog. Akkor a pap megfogta azt a bizonyos testrészét, amely miatt barátnak állt, nem pedig apácának, közelebb húzódott a nőhöz, és halk, alázatos hangon azt a szívességet kérte tőle, hogy hadd gyújtsa meg a tűznél gyertyáját.
Amikor nagyszombat lévén a pap a parókiára menet szokás szerint szenteltvízzel hintette meg a házakat, egy festő műtermébe is betért, és a festményekre is szórt néhány csepp vizet. Erre a festő mérgesen megfordult, és megkérdezte a paptól, miért fröcskölte le a festményeit. A pap azt felelte, hogy azért, mert így szokás, és kötelessége így cselekedni, és hogy ő jót cselekedett, és jótett helyébe jót, sőt, még jobbat várhatunk, és az Úr azt ígérte, hogy minden jócselekedetünk, amelyet itt a földön viszünk végbe, odafönt százszorosan térül majd meg. Erre a festő megvárta, amíg a pap kimegy, felment az ablakhoz, és egy jó nagy vödör vizet öntött rá, ezt kiabálva: „Íme, itt a százszoros jutalom, amelyet odaföntről vársz jótettedért cserébe, hogy a szenteltvízzel félig tönkretetted képeimet!”
C.119.
Szokás a ferencesek kolostoraiban, hogy nagyböjt idején nem esznek húst, azonban ha úton vannak, mivel alamizsnából tartják fenn magukat, megengedett számukra, hogy elfogyasszák azt, amit elébük adnak. Történt egyszer, hogy két szerzetes utazása során egyazon fogadóba tért be egy kereskedővel, ahol azonban a szegénység miatt csupán egy fiatal kakast tudtak eléjük tálalni. Látta a kereskedő, hogy ez kevés lesz hármuknak, ezért így szólt: „Ha jól emlékszem, ezeken a napokon a kolostoraitokban semmiféleképpen sem ehettek húst.” E szavakra a szerzetesek rendjük szabályai szerint kénytelenek voltak minden mellébeszélés nélkül bevallani, hogy ez igaz. Így a kereskedő vágya teljesült, és egyedül ehette meg az egész kakast, a két barát pedig úgy segített magán, ahogy tudott. Ebéd után az asztaltársaság együtt indult útnak. Némi vándorlás után egy meglehetősen széles és mély folyóhoz értek, és mivel mindhárman gyalog voltak, a szerzetesek szegénységük miatt, a kereskedő pedig fösvénységből; a rend szokása szerint az egyik barátnak cipőjét levéve a vállán kellett átvinnie a kereskedőt. Így hát átnyújtotta neki lábbelijét, és a nyakába vette. Ekkor történt, hogy amikor a folyó közepére értek, a barátnak ismét eszébe jutott a regula, Szent Krisztofórusz módjára lecövekelt, és fejét a nyakában ülő teher felé fordítva így szólt: „Mondd csak, van nálad pénz?” „Tudod jól” – válaszolta amaz. „Gondoljátok, hogy magamfajta kereskedő útra kel pénz nélkül?” „Vagy úgy!” – kiáltott fel a barát. „Csakhogy a mi rendünk előírja, hogy semmiféle módon sem hordhatunk magunknál pénzt.” És rögtön a vízbe dobta a kereskedőt, aki rájött, hogy a barát így bosszulta meg az általa elkövetett igazságtalanságot, jó képet vágott a dologhoz, és a szégyentől elvörösödve, békésen viselte el a bosszút.
C.150.
Egy beteg ember már halálán volt, amikor kopogást hallott az ajtaján. Megkérdezte egyik szolgáját, ki veri a kijáratot, a szolga pedig azt felelte, hogy egy nő, akinek a neve „Jóságos Hölgy”. Erre a beteg az égre emelte kezeit, fennhangon hálát adott Istennek, majd utasította a szolgákat, hogy gyorsan engedjék be a jövevényt, hadd lásson még halála előtt egy nőt, aki jóságos, hiszen életében egyetlen egyet sem láthatott.
Egy ember, akit azzal költöttek föl, hogy hasára süt a nap, így válaszolt: „Ha oly hosszú utazás és oly sok tennivaló várna rám, mint rá, már rég felkeltem volna, de mivel előttem csak egy egészen rövid út áll, még nem akarok felkelni.”
Egy ember Pitagoraszra hivatkozva akarta bizonyítani, hogy ő már többször is volt a világon, a másik azonban nem hagyta, hogy érveit kifejtse. Ekkor az előbbi így szólt: „Most megmutatom neked, hogy én már többször is voltam itt. Arra is emlékszem, hogy te molnár voltál.” A másik sértőnek érezte e szavakat, de megerősítette igaz voltukat, sőt azzal is bizonyította, hogy emlékezett rá, a másik szamár volt, aki a lisztet hordta.
Megkérdezték egyszer egy festőtől, miért van az, hogy a halott alakok, amelyeket fest, oly szépek, saját gyermekei pedig rútak. A festő azt válaszolta, azért, mert a festményeket nappal, a gyerekeket pedig éjszaka készíti.
I.M.58.