Koppány leverése

A 997. év István számára két súlyos traumát hozott: elvesztette apját és lelkiatyját. Géza halálának 997. évi dátumában nem kételkedhetünk, annak ellenére sem, hogy a Pozsonyi Évkönyv 998 alatt szerepelteti e hírt, miközben helyesen közli Adalbert vértanúsága idejéül 997-et. Ezzel szemben a nagyobbik István-legenda teljesen korrekt időmeghatározást ad: Géza „az Úr megtestesülésének 997. esztendejében a haszontalan világ nyomorúságait az égi örömre váltotta. Ugyanebben az évben Szent Adalbert püspök Poroszországba indult, hogy hirdesse az Isten igéjét, és ott a vértanúság pálmájával koszorúztatott meg.” Már maga az a tény, hogy a legenda egymás mellett szerepeltette Géza és Adalbert halálhírét, arra mutat: mindkettőnek a közlését egyaránt fontosnak tartotta hőse, István szempontjából. Adalbert vértanúhalálának pontos dátumát megőrizték a források (997. április 23-án történt), Gézáét viszont nem. Alább említendő megfontolás alapján inkább az év első hónapjait valószínűsíthetjük. Géza még életében Istvánt jelölte ki utódául, a hatalomátvétel elé azonban komoly akadály tornyosult. A magyarok feletti főhatalomnak ugyanis már a Taksony-Géza uralomváltás idején vissza kellett volna szállnia az árpád-leszármazottak első ágára, Tarkacsu vonalára. Akkor azonban – vagy valamivel később – Géza megegyezett a hatalomra a nomád öröklési rend szerint jogosan igényt tartó Tar Szerinddel, és a Balatontól délre eső vidéket, Somogyot átengedte neki kormányzásra. 997-ben Tar Szerind már nem élt, viszont Géza halálakor bejelentette igényét a fejedelmi posztra Szerind fia, Koppány. Szerind pogány voltára Tar mellékneve utal, Koppány pogányságát ugyan kifejezetten egyik kútfő sem említi, de tervei és céljai arra vallanak: aligha lehetett keresztény. A nagyobbik István-legenda homályos célzást tett mind Koppány (és Ajtony), mind a neki(k) szolgáló nép pogány voltáról: „a pogányok vonakodtak nyakukat a keresztény hit igájába hajtani, és főembereikkel együtt azon igyekeztek, hogy kivonják magukat István uralma alól”.

Összesen három forrás szól Koppány felkeléséről, és kettő annak okát – bár eltérő retorikával, de – ugyanabban a tényezőben jelöli meg. A pannonhalmi kiváltságlevél István nevében fogalmazva arról írt: „egy bizonyos, Somogy nevű megye el akart engem űzni az atyai székből”. (A „megye” szó természetesen nem 997-re, hanem az oklevél írásának vagy bővítésének idejére érvényes.) Az eseményről a legrészletesebben tudósító 14. századi krónikakompozíció szerint „Géza fejedelem halála után Koppány vérfertőző házasságot akart kötni Szent István király anyjával, meg akarta ölni Szent Istvánt, hercegségét pedig saját hatalma alá akarja vetni”. Mindkét kútfő úgy tudja tehát: Koppány arra törekedett, hogy Istvánt a főhatalomtól megfossza, illetve megölje, továbbá hogy maga vegye át az uralmat István hatalmi része felett. Ezt jól szimbolizálja az a terve, hogy feleségül vegye Saroltot. A nomád rendben ugyanis a megözvegyült (fejedelem-)asszony kezére az elhunyt nagycsaládjának legidősebb férfi tagja (a „sógor”) tartott igényt. E házassági terv felvetődése bizonyossá teszi: Koppány a főhatalom megszerzésére készült, s ennek legitimitását a nomád öröklési rendben, valamint Sarolttal való nászában látta. A kisebbik István-legenda ellenben úgy fogalmaz: „Bizonyos nemesek, akiknek szíve a renyhe dőzsölésre hajlott, látva, hogy bevett szokásaikat elhagyni kényszerülnek, a király törvényeit ördögi sugallatra megvetették, a régi élvezetekhez lelkükben visszafordultak.” Ez azonban jóval az események utáni – bár kétségtelenül logikus – magyarázat, amikor a történeti távlat már világossá tette: mivé alakult István új rendje, és mivel szegült szembe Koppány. Persze mindebből a kortársak (akár István, akár Koppány) már sokat tudhattak vagy érezhettek, de 997-ben az ősi szokások még aligha kerültek komolyan veszélybe, és a királyi törvények prése sem szorított senkit (mivelhogy azok utóbb keletkeztek). A kétféle tudósítás között abban mutatkozik ellentét, hogy a pannonhalmi oklevél és a 14. századi krónika szerint Koppány volt a kezdeményező fél, a támadó, ő akarta a Géza kori status quót felborítani, a kisebbik legenda szerint viszont Koppány voltaképpen István újat akaró kezdeményezéseivel fordult szembe, azaz védekezett, óvta a régi szokásokat. Nem csupán a történeti logika, hanem az események is arra mutatnak: az előző beállítás a történetileg hiteles.

Hogy mikorra tehető Koppány fellépése István trónutódlásával szemben, arra – ha nem is teljes bizonyossággal – egy sajátos forrás adhat támpontot. Aurillaci Gerbert reimsi érsek, aki II. Szilveszter néven rövidesen római pápaságra emelkedett, talán 997 június-júliusában arról írt III. Ottó császárnak, hogy „nyugtalanító gondokkal terhesen telnek napjaim és éjszakáim. Szkítia csak növeli gondjaimat, Itália sokasítja; a gondolatra, hogy [cserben]hagyjuk a szkítákat, és nem megyünk Itáliába, megborzongok.” Bár felmerült, hogy a „Szkítia”, illetve a „szkíták” az elbai szlávokra vonatkoznak, akikkel III. Ottó hadban állt, mégis sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy a magyarokat jelölik. A nyugat-európai írásbeliség a magyarokat már a 10. század eleje (Regino krónikája) óta a szkítákkal hozta kapcsolatba, míg az elbai szlávokat sohasem nevezték így. Az itáliai gondokra történő utalás a görög XVI. János pápa – Ottó és a németek iránt ellenséges – magatartására vonatkozik. E pápa ugyanis egyenesen azzal kacérkodott, hogy a bizánci császár felségjogát ismeri el Róma felett.

Röviddel e levél feltehető keltét követően (997 július-augusztusában) valamelyik német főember azt válaszolta Gerbert-nek: még nincs eldöntve, hogy a császár serege a szkíták vagy Itália ellen fordul-e, mivel a szkíták számos törzse a császár birodalmának akarja alávetni magát, és a pápa is barátságos magatartást ígért. Eszerint Koppány felkelése 997 első hónapjaiban robbanhatott ki (ami irányadó Géza halálának idejét illetően is), ha az év közepén Nyugat-Európában már tudtak róla. Az ottani érdeklődés több, egymással összefüggő tényezővel magyarázható. Ebben már nyíltan kifejezésre jutott III. Ottó új politikai irányvonala – és annak részeként a birodalom keleti határvidékein történő események befolyásolása –, amelynek alakításában Adalbert mellett éppen a császár nevelőjének, Gerbert-nek volt igen jelentős szerepe.

Ugyanakkor – a bajorországi esküvőt követően – immár a magyaroknál tartózkodott Gizella, így egy, máskor tisztán „magyar ügy” (a trónutódlás kérdése) bajor-német üggyé, sőt az egész kereszténység ügyévé vált. Hiszen nem lehetett közömbös Nyugat-Európa számára, hogy a félpogány-félkeresztény Géza után a régihez ragaszkodó Koppány vagy a kereszténységet szívvel-lélekkel magáénak valló István lesz-e a nagyfejedelem. Hogy III. Ottó komolyan fontolgathatta német sereg küldését a Kárpát-medencébe, a fent idézett levélből világosan kitetszik. A pannonhalmi kiváltságlevél a konfliktust egyenesen úgy jellemezte, mint „a németek és a magyarok között támadt igen nagy viszályt”. Ezek a „németek” alkalmasint nem csupán a Gizellával érkezett, nyilván kevés számú, de fejlett haditechnikát képviselő német lovagot jelenthetik, hanem említésük úgy is értelmezhető: reguláris német császári sereg bevetésére is sor került István oldalán Koppány ellenében.

A lázadást Koppány szította, a háborút is ő indította. Kizárólag magyarokból – méghozzá az új rendtől visszarettenő, az idegenek iránt ellenséges, a pogányságot feladni nem akaró földijeiből – álló csapatai a kisebbik legenda tudósítása szerint „ostrom alá vették a közkeletű néven Veszprémnek mondott várost, hogy ezzel [Istvánnak] még nagyobb gyalázatára legyenek, amennyiben székhelyüket épp arra a helyre tennék, ahol a király megszállni és tartózkodni szokott, s ahonnét a többi erősség elfoglalásához is könnyebb út nyílott”. Koppány Somogyból (alkalmasint a mai Somogyvár környékéről) indult északi irányba. Azt a vélekedést azonban, hogy uralmi központja a somogyvári Kupa-várban lett volna, az ott folyt régészeti ásatások nem igazolták.

Koppány seregének mindenképpen meg kellett kerülnie a Balatont, s így jutott el Veszprém alá. A Bakony kapujában fekvő város talán már Sarolt fejedelemasszonynak is székvárosa volt, legalábbis erre enged következtetni, hogy a veszprémi várhegy melletti völgyben jött létre a görög rítusú apácakolostor, amely elsősorban az ortodox hitű Sarolt szívéhez állhatott közel. Minden jel arra mutat, hogy István az apja korabeli állapothoz kívánt ragaszkodni, amikor Gizella udvarát is e városban helyezte el. Sok körülmény bizonyítja, hogy így történt. Röviddel Gizella és kísérete Magyarországra érkeztét követően – nyilván a kedvükért és tevékeny közreműködésükkel – Veszprémben alakult meg az első, székhelyhez kötött, latin szertartás szerinti püspökség Szent Mihály tiszteletére. A pannonhalmi kiváltságlevél a Koppány legyőzését közvetlenül követő időről szólva említette, hogy „e hely kivételével nem voltak püspökségek és apátságok Magyarországon”. Ezzel az oklevél írója Pannonhalma elsőbbségét hangoztatta Veszprémmel szemben (ami igaz, hiszen a Szent Márton tiszteletére szentelt bencés monostor alapjait 996-ban vetették meg, míg Veszprém püspöksége aligha korábbi 997-nél), de mindamellett nem kizárt, hogy a Koppány elleni harc idején már Veszprémben is létezett – még ha épületben nem is öltött testet – a püspökség. Utóbb rengeteg adat bizonyítja, hogy Veszprém számított a mindenkori magyar királyné székvárosának, megkoronázására pedig a veszprémi püspök volt jogosult. Valószínű, hogy útban észak felé Koppány csapatai akkor sem kerülhették volna el a Bakony alji várost, ha akarták volna, de bizonnyal nem is akarták. Számukra Veszprém (majd északabbra Esztergom) testesítette meg mindazt a „rosszat”, ami ellen fegyvert fogtak, vagyis István hatalmát, az idegenek uralmát, a kereszténységet.

István Esztergomból indult délre. A 14. századi krónika szerint a fejedelem, alig 16–17 éves gyermekember, „összehívta előkelőit, Szent Márton hitvalló közbenjárásával az isteni irgalom segítségéért könyörgött”. A kisebbik István-legenda is kiemeli, hogy az egymás ellen vonuló két sereget egészen más eszmények hevítették. „A király az isteni kegyelem irányításával indult ellenük. Ő társaival együtt a hitben, míg amazok puszta fegyvereikben bizakodtak.” A krónika szerint midőn István „összegyűjtvén a sereget ellensége ellen vonult, előbb a Garam folyónál karddal övezték”. A Garam (németül Gran) folyó helyett a németül szintén Grannak nevezett Esztergom értendő (a Garam folyó ugyanis Esztergommal átellenben ömlik a Dunába), így hát a felavatásra Esztergomban, a fejedelmi székvárosban került sor. Ez a szertartás Nyugat-Európában a Karoling-kor óta szokásos eljárás volt, a kard ünnepélyes felkötésével kinyilvánították, hogy viselője érett a fegyverforgatásra. A csatát Veszprém közelében vívták meg. A krónika szerint „mindkét oldalon sokáig és bátran harcoltak, de az isteni irgalmasság segítségével Szent István fejedelem dicsőséges győzelmet aratott”.

István és Koppány összecsapása az árpád-törzsön belüli harc volt, amelynek arról kellett döntenie, hogy milyen irányban haladjon a Géza utáni nagyfejedelem és országa. Ebben István egy új rendet képviselt, az új típusú államiságot és a kereszténységet, Koppány pedig a törzsiséget és a pogányságot. Az, hogy István – hite szerint– Isten segítségével győzte le ellenségét és rokonát, megerősítette mély elkötelezettségét a kereszt, a keresztény hit iránt. Az in hoc signo vinces (e jelben győzni fogsz) késő antik jóslata István számára is beteljesedett.

A pannonhalmi apátság kiváltságlevelében István elmondja, hogy „apátjának, Anasztáz úrnak a közbenjárására, tanácsával és kívánságára” a monostor számára a montecassinói Szent Benedek-apátság kiváltságát engedélyezte, „ugyanis ezen [a pannonhalmi] monostor testvéreinek szent imái miatt az előbb írt Anasztáz úr tanácsától és állandó segítségétől felbátorítva győzedelmeskedtünk”. (Anasztáz a pannonhalmi apáti tisztet nem 997-ben, hanem 1002-ben viselte.) A frissen alapított pannonhalmi apátság szerzetesei – Adalbert munkatársai és tanítványai – tehát imáikkal járultak hozzá a győzelemhez. Ebből az adatból kitűnően István kapcsolatban állott azzal az Anasztázzal, másik nevén Aserikkel, aki a lengyelországi Meseritz apátja volt, de – akár több ízben is – megfordulhatott a magyar fejedelemi udvarban.

A lelkiekben megerősödött fiatal István diadalát a csatamezőn azoknak a németeknek köszönhette, akik seregében vezető szerepet töltöttek be vagy harcosként küzdöttek Veszprém alatt. A pannonhalmi oklevél István nevében elmondja, hogy amikor értesült Koppány lázadásáról, „nagy bizonytalanság fogott el: milyen tanácsot adjak háborgó lelkemnek? Ekkor Pázmány, Hont, Orci vezérek és Domokos érsek úr jelenlétében fogadalmat tettem Szent Mártonnak, hogy ha az ő érdemei révén \… győzedelmeskedem”, a pannonhalmi monostort gazdagon megajándékozza. (Az „érsek úr” kifejezés nem 997-re, hanem néhány évvel későbbi időre vonatkozik.) Az oklevél e helyütt tehát felsorolta azokat, akikre István első renden számíthatott. Közülük többel utóbb különböző forrásokban találkozunk. Személyük azért fontos, mert részint ők alkották István legbelsőbb munkatársait. Hont és Pázmány talán testvérek voltak, mint ezt egyébként róluk hiteltelen hírek sorában a 13. század végi krónikás, Kézai Simon ránk hagyományozta. A 14. századi krónika két különböző helyen kétféle tudósítást közölt róluk. Az egyik szerint már Géza fejedelem idejében Magyarországra jöttek, tőle „tágas és nagy örökadományokat” nyertek. A másik krónikahelyen arról olvashatunk, hogy a Koppány elleni háború napjaiban érkeztek ide. Az előbbi tudósítás aligha lehet helytálló, hiszen Géza világiaknak tett birtokadományairól mit sem tudunk (a jutalmazás e módja gyakorlatilag majd Istvánnal veszi kezdetét), ráadásul a német-magyar viszony sem kedvezett 996 előtt az efféle betelepedésnek. Legfeljebb arra gondolhatunk, hogy a testvérpár még valóban Géza életében, 996-ban, de Gizella kíséretében (tehát nem – mint Kézai mondja – Svábföldről, hanem Bajorországból) érkezett Magyarországra. A krónika egyik híre szerint ők lettek volna azok, akik a fiatal fejedelmet „a Garam folyóban német módra karddal övezték”, a másik szerint pedig itt István „testi épsége védelmére két főembert állított, Hontot és Pázmányt”. Ez arra mutat, hogy István legbelsőbb köréhez tartoztak. Pázmány később eltűnik szemünk elől, Hont viszont a nevét viselő várispánság és vármegye ispánjaként utóbb is a királyság elitjéhez tartozott. A testvérpár nevét később egy nagyon befolyásos és igen gazdag magyarországi nemzetség, a Hont-Pázmány genus viselte.

A Koppány elleni harc vezére Vecelin volt. Róla a krónika több helyütt szólt. Megtudjuk róla, hogy „szintén Bajorországból, Wasserburgból jött be, aki Szent Istvánnal Somogyban [Somogyvárott?] Koppány vezért megölte. Ő volt ugyanis azon a napon a hadsereg kapitánya.” Más helyen arról olvashatunk, hogy István „egész serege élére és vezetőjéül a német nemzetiségű jövevényt, Vecelint tette \… A csatában Vecelin ispán megölte Koppány vezért, és őt Szent István akkori fejedelem bőséges javadalmakkal adományozta meg.” Wasserburg az Inn folyó mellett fekszik a hajdani Bajorországban. Vecelin családja a 9. század végén az Ostmark (a későbbi Ausztria) élén állt határgróftól eredt nemzetség egyik ágába tartozott, de igazán rangos és előkelő eredetűnek ennek ellenére nem mondható. Vecelintől a középkori magyar Rád genus eredt, amely a 12. századig egyike volt a legbefolyásosabb magyarországi nemzetségeknek.

A pannonhalmi kiváltságlevélben említett Orci utóbb nem szerepel forrásainkban, történeti hitele azonban nem vonható kétségbe. Somogy megyében már a középkorban megvolt és ugyanott a mai napig létezik egy Orci nevű falu, amely a Koppány ellen szerepet vállalt Orci vezér nevét őrzi. Könnyen lehet, hogy Orci leszármazottainak emlékét viseli a Somoggyal szomszédos Tolnában birtokos Harc nemzetség neve. Hont, Pázmány, Vecelin és Orci német voltára nevük német eredete is bizonyságul szolgál. Alapos a gyanú, hogy a pannonhalmi oklevélben Pázmány, Hont és Orci vezérek társaságában szereplő Domokos is Gizella kíséretébe tartozott. Domokos 997-ben persze még nem érsek, hanem pap volt, 1001-ben viszont ő lett a legelső esztergomi érsek. A fentebb elősorolt világiak, lovagok mellett Domokos képviselheti a bajor hercegnő papi kíséretét.

Rajtuk kívül még több más személyről, illetve családról tudjuk vagy gyanítjuk azt, hogy Bajorországból Gizellával együtt érkeztek Magyarországra. Egyértelműen közli ezt a 14. századi krónika a Vas megyében birtokos Hermány nemzetségről: ez „Gizella királynéval jött be. Nürnbergi szabad emberek, örökbirtokokat tekintve szegények.” Egy 1212. évi oklevél arról szól, hogy egy, szabadságát ekkor visszanyerő Sopron megyei család őse, Kál szabad emberként, Szent István király idejében, Gizella királyné szolgálatában érkezett ide Németországból, és mivel akkor ritka volt a lakosság Sopron vár megyéjében, szabadon és minden kötelezettség nélkül választott földet és lakóhelyet. Alapos a gyanú, hogy a Babócsaiak őse, Tibold szintén Gizella kíséretébe tartozott, a hely ugyanis, ahonnan jött, a felső-ausztriai, Duna menti Schaumburg vár a 10. században Bajorország része volt. Nem kizárt, hogy ugyanez mondható el az Ajka, az Igmánd és a Pápa magyar nemzetségek első, a nemzetségnek nevet adó tagjáról is.

A rendkívül gyér forrásanyag ellenére egész sor bajor származású személyről és családról lehet kimutatni vagy valószínűsíteni, hogy Gizella oldalán jöttek Magyarországra, s nagy szerepet játszottak Koppány leverésében. Igazi meglepetéssel szolgál viszont, ha térképre vetítjük, hogy utódaik hol rendelkeztek a 11. századra, István korára visszamenő birtokokkal. A Rád nemzetség Észak-Somogyban, a Babócsaiak bél-Somogyban birtokoltak, Orci falu Közép-Somogyban fekszik. Kál Sopronban választott magának szabadon birtokot, a Hermány genus földjei Vasban terültek el. Az Igmánd nemzetség Komárom, az Ajka és a Pápa nem pedig Veszprém megyét mondhatta a középkorban otthonának. A Hont-Pázmány genus ősi javai Esztergom és Hont megyében voltak. Egy 1135. évi oklevél szerint Szent István király a Duna mellett, annak bal (felvidéki) partján, Csenke faluban Hont ispán számára állatok legeltetésére, a pásztoroknak pedig földművelésre 20 ekényi földet adott. Hont fia, Bény a Garam folyó mellett jutott szintén István király adományából 10 eke földhöz, kaszálóhoz és berekhez, amit – az adományos nevéről – Bénynek neveztek. Ugyancsak István király adta a szintén e nemzetségbe tartozó Lampert ispánnak Marótot és Palatnyát. Csenke és Bény Esztergom megyében, Marót és Palatnya Hontban feküdt. Feltűnő, hogy a Gizella kíséretébe sorolható, bajor eredetű személyektől leszármazó magyar nemzetségek ősi földjei kivétel nélkül az ország nyugati harmadában feküdtek, Somogyot leszámítva a Balaton vonalától északra húzódó vidéken, azaz Észak-Dunántúlon és a Felvidék déli sávjában. Ez azt jelenti, hogy István 997-ben csak e területen gyakorolt tényleges hatalmat, hiszen itt volt módja birtokok adományozására. Ehhez járult 997-ben a Koppánytól megszerzett Somogy, amely délen egészen a Száváig nyúlt. István nem rendelkezhetett tehát sem a Dunától keletre fekvő hatalmas kárpát-medencei térségekkel, de még a Délkelet-Dunántúllal sem.

E következtetést perdöntő módon erősíti meg a 14. századi krónikakompozíció Koppány sorsáról szóló tudósítása. Eszerint István a megölt Koppány holttestét „négy részre vágatta: az első részt az esztergomi, a másodikat a veszprémi, a harmadikat a győri kapuhoz küldte, a negyediket pedig Erdélybe”. Úgy tűnik, a Koppánnyal szemben alkalmazott büntetés közeli párhuzama keleten, a volgai bolgároknál lelhető fel. (Ha ez igaz, a keresztény István pogány büntetési módot választott pogány ellenfelével szemben.) Logikus arra gondolni, hogy István a tetem egyes részeinek szétküldésével azt kívánta kinyilvánítani: ura a helyzetnek, és keményen leszámol mindenkivel, aki ellene fellépni merészel. A felsorolt négy hely közül Erdély 997-ben bizonyosan nem tartozott István fennhatósága alá, hiszen ott Gyula (Sarolt testvére) önálló hatalmat gyakorolt. István ezzel a gesztussal akár azt is üzenhette apósának, hogy ő mint nagyfejedelem és mint Sarolt fia mindkét jogcímen igényt tart Erdélyre. Amennyiben azonban 997-ben István még nem gondolt erre, a csonk Erdélybe küldése fenyegetés helyett megnyugtatásul is szolgálhatott: azt üzenhette Erdélybe, hogy megvédte anyját, a keresztény Saroltot a pogány Koppány házasságától. A másik három vár, amelynek kapujára István kiszegeztette Koppány testrészeit, egészen bizonyosan uralma alá tartozott. Esztergom saját székhelye volt, Veszprém Sarolté és Gizelláé, Győr pedig – az előző kettőhöz hasonlóan – a legkorábbi magyarországi püspöki székhelyek közé számítható.

Mindez világosan arra mutat: Esztergom, Veszprém és Győr körzete volt az a terület, amelyen István fennhatóságot gyakorolt. Ez meglehetősen kicsiny terület volt, hiszen csak a Dunántúl északi része, valamint (Esztergom említéséből következtetve) a nyugati Felvidék déli sávja tartozott hozzá. 997-ben, Koppány lázadásának leverése után ehhez járult még Somogy, s pontosan ez az a körzet, amelynek földjeiből István 997-ben Gizella kísérete tagjainak adományokat tett. A kétféle vizsgálati megközelítés azonos eredménye roppant valószínűvé teszi, hogy e területen kell keresnünk Géza, illetve István országát, azt a térséget, ahol a 990-es években uralmi körzetük volt. Ez egybeesik az esztergomi érsekség eredeti (északról a Dunához simuló) területével, valamint a veszprémi és a győri egyházmegyével. A Kárpát-medence többi részével 997-ben István még nem rendelkezett, ott önálló, a nagyfejedelemtől legfeljebb elvi szinten függő, ténylegesen azonban tőle teljesen független törzsi hercegségek (törzsi államok) terültek el.

A Koppány felkelését követő büntetések előre jelezték, hogy milyen sors vár a következőkben mindazon törzsi hatalmasságokra (országukra és népükre), akik szembehelyezkednek Istvánnal. A 14. századi krónika tudósítása szerint „sok magyar nemest taszítottak rút szolgaságra, akik Koppány vezérhez csatlakoztak, és a keresztséget meg a hitet elutasították”. A pannonhalmi kiváltságlevél szerint István – Szent Márton számára tett fogadalmának megfelelően – Somogy minden tizedét a monostornak adta, a veszprémi püspöknek pedig (aki eszerint már létezett Koppány leverésekor) kárpótlásul a Kortó udvarházat juttatta az ahhoz tartozó emberekkel. E Kortó közvetlenül Somogyvár szomszédságában feküdt, itt gyanítható Koppány uralmi központja. A tizedadományról szólt a 14. századi krónika is: „Szent István fejedelem Istennek tett fogadalmát híven teljesítette, ugyanis a Koppány vezér tartományában levő összes népet, a szabadok, a gabonafélék és a nyájak tizedeit örök jogon Szent Márton monostorának rendelte adni.” A Hartvik-féle István-legenda ezt még megtoldotta azzal, hogy ha valamely somogyi embernek „történetesen tíz gyermeke született, tizedik magzatát Szent Márton kolostorába kellett adnia”. A kisebbik István-legendából felsejlik, hogy István először igen szigorúan járt el Koppány népével: „Őket és utódaikat mind a mai napig az egyház szolgájává tette. Később főembereinek közbenjárására fontolóra vette, hogy a javakból csupán tizedet adjanak, nehogy nyomorúságukban a föld színéről is kivesszenek.” István tehát kevés kétséget hagyott a tekintetben, hogy igen kemény kézzel Iát hozzá a pogányság felszámolásához, a kereszténység elterjesztéséhez, és az ellenszegülőket személyes szabadságuk (a nomád ember legfőbb büszkesége) elvételével sújtja, és járulék(ok) fizetésére kényszeríti. A Koppány felett aratott győzelem haszonélvezői a pannonhalmi apátságon kívül az Istvánt katonai sikerhez segítő német lovagok lettek. A legfőbb győztesnek azonban István tekinthető, aki Koppány leverésével bizonyította, hogy övé a főhatalom a Kárpát-medence nyugati felében, és példát mutatott, hogy további sikerei esetén milyen sors vár a térség középső és keleti részére is.




Hátra Kezdőlap Előre