A királyság új rendje

István háborúi nem öncélúak voltak, hanem a feltételeket, a lehetőséget teremtették meg ahhoz, hogy az uralkodó megvalósíthassa elképzeléseit. Belháborúinak nagyobb része országlásának bő első évtizedére esett. 997 és 1008 között négy ellenfelet győzött le, és ezzel az ország jelentős részére kiterjesztette fennhatóságát. „Tiszta” terepet kapott ahhoz, hogy hozzálásson programja teljesítéséhez. Bár az 1009–1038 közti három évtizedben is viselt háborúkat – az Ajtony ellenit leszámítva jobbára külföldön, illetve bent az országban védelmi jelleggel idegen hódítók ellen –, ezekre az évtizedekre mégis elsősorban a békés építőmunka a jellemző. A krónikások azonban sokkal szívesebben örökítettek meg az utókor számára csatákat, háborúkat, semmint az országépítés számukra hírértékkel egyáltalán nem bíró aprómunkáját. Ez a magyarázata annak, hogy István uralkodásának utolsó három évtizedéről számát tekintve kevesebb információnk van, mint az igen mozgalmas első évtizedről, amelynek szinte minden második évére jutott egy-egy jelentős esemény (Koppány legyőzésétől kezdve a koronázáson át a fekete magyarok leveréséig).

Ugyanakkor arra is felfigyelhetünk, hogy nemcsak a kor történetírói bántak mostohán az 1010 utáni évtizedekkel, hanem maga István is szűkebben mérte ekkor az írást, mint tette azt a megelőző években. Hiteles elemet felvonultató okleveleinek nagyobbik része ugyanis szintén 1010 előtt keletkezett. Arra kell következtetnünk, hogy István uralkodása négy évtizedéből minden szempontból az első 10–12 esztendő volt a legdinamikusabb. István életkorát figyelembe véve ez érthető is, hiszen ebben az évtizedben taposta húszas éveit, vagyis biológiai aktivitása csúcsán volt. E körülménynek ugyancsak magyarázatául szolgálhat, hogy a legtöbb ponton ekkor történt meg a frontáttörés, a régi lerombolása, az új alapok lerakása, utána már „csak” a területi kiterjesztés és a minőségi finomítás maradt, vagyis valóban az „aprómunka”.

Programja megvalósítása érdekében Istvánnak új intézményeket kellett felállítania, és korábban nem ismert intézkedéseket kellett hoznia. Mindenekelőtt egy szűk tanácsadói körre volt szüksége, hogy munkatársaival, az ország egyházi és világi elitjével megtárgyalhassa a teendőket. Ez ugyan nem számítható új intézménynek (hiszen a fejedelemség korában is kellett hasonlónak lennie), de új minőséget jelentett a korábbiakhoz képest. Ide már nem (csak) azok kerültek be, akiket a születés előjoga felhatalmazott, hanem azok is, akik az új politikai berendezkedés tisztségviselői voltak. István törvényének egyik cikkelyében említést tett „a születésre és méltóságra nézve nagyobbakról”, akik közül a születésre nézve nagyobbakon a törzsi előjogokat élvező születési arisztokrácia tagjait (vagyis az Istvánnak meghódolt törzsfőket) érthetjük, a méltóságra nézve nagyobbakon pedig azokat, akik István államában valamilyen fontos tisztséget viseltek. Az előbbiek magyarok voltak, az utóbbiak magyarok és idegenek (döntően németek).

István természetesen egyeduralkodó (monarcha) volt, de bölcs ember is, aki tudta, hogy – mint maga sugalmazta az Intelmekben – „semmi sem emel fel annyira, mint az alázatosság, és semmi sem sújt annyira a porba, mint a dölyf és a viszálykodás”. Azt tanácsolta fiának, Imrének, hogy „ha indulatosan, dölyfösen, viszálykodva, békétlenkedve ispánjaid és főembereid fölé emeled magadat, egészen bizonyos, hogy katonáid vitézsége királyi hatalmad meggyengítőjévé válik, és királyságod másokra száll majd át”. Imrének külön pontban kötötte a lelkére, hogy „a tanács teszi a királyokat királlyá, szabja meg a királyság határait, védi meg a hazát, tervezi meg a háborúkat, szerzi meg a győzelmet, győzi le az ellenséget, nevezi néven a barátokat, építi fel az államokat, rombolja le az ellenséges táborokat. Mivel tehát a tanácsokban nagy haszon lehetősége rejlik, nem szabad, hogy azok ostoba, követelődző vagy középszerű emberek ötletei legyenek, hanem úgy kell, hogy az idősebb, az átlagnál derekabb, okosabb és a legbecsületesebb tanácsnokok alakítsák ki és tökéletesítsék őket. Ezért, fiam, ne a fiatalokkal és a nálad kevésbé okosakkal tanácskozzál, és tanácsot se tőlük kérj, hanem tanácsnokaidtól, akikre életkoruk és okosságuk miatt hárult ez a feladat.” István – aligha véletlenül – több törvénycikkben hivatkozott a különböző neveken (szenátus, királyi szenátus, királyi gyűlés, közös gyűlés, főemberek összejövetele) előforduló királyi tanácsra, annak kezdeményező szerepére, illetve egyetértésére.

A legnagyobb horderejű és a leglátványosabb változás a közigazgatás megteremtése és működtetése volt. A magyar társadalom korábban ilyent nem ismert: a viszályokat a nagycsalád, a nemzetség elsimította. A fejedelmi központ lényegében nem szólt bele a kis embercsoportok életébe, azok tagjai a maguk szintjén, szinte családi-rokoni közösségben intézték ügyeiket. A „magánigazgatás” e formája még István törvényébe is beszüremkedett, az egyik cikkely ugyanis arról szólt, hogy a varázslót vagy az ártót „adják át az ártással megkárosított vagy annak rokonai kezére, hogy azok akaratuk szerint ítéljenek”. Ez esetben István államapparátusa nem tartott igényt arra, hogy maga ítélkezzék, hanem átengedte azt a helyi közösségnek. Ez azonban István korában már ritka kivételnek számított. A hatalom ekkor már döntő mértékben szólt bele az emberek közti magánviták eldöntésébe, kiváltképpen akkor, ha azoknak társadalmi töltetük volt, vagyis ha – ma úgy mondanánk – a társadalomra veszélyesnek minősültek. Az a szervezet, amelyre a legnagyobb teher hárult e téren, és lényegében a közigazgatás alapintézményévé vált, a vármegye volt.

Az intézmény lényegére vet fényt a szóösszetétel mindkét tagjának vizsgálata: a váré és a megyéé. A vár többnyire földből és fából készült, vázát gerendák és/vagy fatörzsek adták, amelyeket kazettás szerkezetben, illetve rácsszerűen helyeztek el, közeit a gerendaváz feléig-harmadáig tömörített földdel, agyaggal, olykor kővel töltötték fel. A 11. századi föld-fa várak tehát földsáncon nyugvó, abba mintegy beleágyazott gerendavárak voltak. Felhasználhattak őskori eredetű földvárakat, de leginkább a központi hatalom építtetett újakat. Ez a magyarázata annak, hogy a fa-föld várak a Kárpát-medencében feltűnően egységes elvek és gyakorlat szerint bújtak ki a földből. Kővár alig létezett az István kori Magyarországon: Esztergomban, Veszprémben és Székesfehérvárott épültek az elsők. A megye – szláv eredetű szó – kezdetben ugyanazt jelentette a magyarban is, mint az átadó nyelvben, vagyis határt, valaminek a szélét, végét. A vármegye szó István kori értelme szerint a vár határát fejezte ki, azt a területet, amelyet önmagába visszatérő, folytonos vonal zárt közre, és központi rendelkezés szerint a várhoz tartozott. A vármegye összefüggő, egy tömbben fekvő, zárt (hézagtalan) területet jelentett, a vármegyébe minden föld beletartozott a határvonalon belül, függetlenül attól, hogy kinek a tulajdonában volt. A vármegye tehát alapvetően területi, funkcióját tekintve közigazgatási feladatok ellátását szolgáló intézmény volt. A területiség olyan új szervezési elv megvalósulását jelentette, amilyent a nomádok nem ismertek.

Várral és határával már a veszprémi püspökség 1009. évi adománylevelében találkozunk. Ebben István akként rendelkezett, hogy „lelkünk üdvéért négy várat, név szerint Veszprémet, ahol a püspökség székhelye van, Fehérvárat, Kolont és Visegrádot Szent Mihály veszprémi egyházának rendeljük alá, minden templomukkal, kápolnáikkal és oltáraikkal, határaikkal és vidékeikkel”. E megfogalmazás szerint „a vár határa és vidéke” kifejezés jelenti a vármegyét, vagyis 1009-ben már létezett Veszprém, Fejér, Kolon (utóbb Zala) és Visegrád vármegye (ez utóbbi Pilis megyét, valamint Esztergom és Komárom megye déli részét foglalta magában). Maga „a vár megyéje” kifejezés félig latin, félig magyar nyelven száz évvel István után, Kálmán király korában fel is bukkan civitatis mega alakban. Hosszú volt az út, amely a vár megyéjétől a megyéig (akár a nyelvi fejlődés szintjén, akár a valóságban) elvezetett. Egy példával élve: Veszprémvár megyéjéből a szóhatár áttolódásával előbb Veszprém vármegye lett, majd ennek egyszerűsödésével alakult ki a mai Veszprém megye név. Visszatérve az 1009. évi adathoz: a veszprémi püspökség területét e négy vár megyéje alkotta. Utóbb ötödikként Somogyvár megyéje is Veszprém alá tartozott, de a szóban forgó 1009. évi oklevélben Somogy nem azért nem szerepel, mintha ekkor nem létezett volna, hanem azért, mert a 11. század elején még nem a veszprémi püspök, hanem a pannonhalmi apát gyakorolt ott fennhatóságot. Mivel Somogy mint comitatus már az 1001. évi dátumot viselő (valójában 1002-ből való) pannonhalmi kiváltságlevélben előfordul, joggal következtethetünk arra, hogy az említett négyhez hasonlóan a legkorábbi vármegyék egyike volt. Feltehető, hogy István Koppány legyőzése után hamarosan (közvetlenül 1000 után?) megszervezte Somogyvár megyéjét.

A feltevés jogosságát a levert Ajtony törzsi államának területén kialakított Csanádvár megyéje bizonyítja, amelynek létrejöttéről a nagyobbik Gellért-legendából értesülünk. Eszerint István király ezt mondta Ajtony, a Marosvárott székelő törzsfő megölése után hadvezérének, Csanádnak: „Mától fogva azt a várost ne Marosvárnak hívják többé, hanem Csanád városa lesz a neve. Amiért te pusztítottad ki közepéből ellenségemet, te légy ennek a megyének az ispánja, amelynek majd a magad nevét adod, és hívják is Csanád megyének, míg csak emberi nemzedék létezik.” Csanád megye tehát első ispánjáról kapta nevét. A legendában elbeszélt történet azért is fontos, mert bizonyítja István személyes gondoskodását, intézkedését a vármegyerendszer kiépítésében.

A Csanád megyei eset további analógiaként szolgálhat. Csanád apja Doboka volt, s mivel éppen egy emberöltővel (25 évvel) Ajtony leverése előtt került sor a Gyula elleni hadjáratra, s mivel az Észak-Erdélybe helyezhető Gyula törzsi államának területén utóbb Doboka megye tűnik fel, arra lehet következtetni, hogy Doboka vezette a Gyula elleni (egyik) királyi sereget, és ő lett a róla nevezett vármegye első ispánja. Esztergom közelében, a Duna bal (felvidéki) partján terült el Hont megye. Szinte bizonyosra vehető, hogy nevében a Koppány ellen István oldalán harcoló német lovag, Hont neve őrződött meg, s ennek megint csak az volt az oka, hogy ő lett a megye első elöljárója. Hasonlóra gondolhatunk Szolnok megye esetében is, amely arról a Szolnokról, első ispánjáról kaphatta nevét, aki 1046-ban a Vata vezette pogánylázadáskor keresztény hitéért vesztette életét.

Egy-egy törzsfő leverését szinte nyomban követhette annak területén a vármegye megszervezése (alkalmasint olyan áron is, hogy ha nem volt birtokba vehető vár, újat kellett építeni). A már említett példák – Koppány leverése és Somogyvár megyéjének megszervezése, illetve Ajtony legyőzése és Csanádvár megyéjének felállítása közti nyilvánvaló kapcsolat – alapján joggal gondolhatunk arra, hogy nem sokkal 1003 (a Gyula elleni háború) után már léteznie kellett Doboka vármegyének, az évezred első évtizedének vége felé pedig a Keán országa helyén létesült Fehér vármegyének, amelynek ispánját a helyi szláv alattvalók vajdának (is) nevezték. Nyilván kevéssel a fekete magyarok felett aratott győzelem után Baranya vármegye is életre kelt. Krónikás közlés szerint István sógora, Aba Sámuel építette fel Észak-Magyarországon Újvárat, amely körül Újvár megye kristályosodott ki. Aba Sámuelnek (illetve Sámuel és a király közötti megegyezésnek) köze volt Újvár megye kialakításához.

Ha megpróbáljuk térségi alapon osztályoznia Szent István korához köthető vármegyéket, azt látjuk, hogy a leginkább tagolt vármegyeszervezet a Dunántúlon jött létre. A már említett Somogyon, Veszprémen, Fejéren, Kolonon, Visegrádon és Baranyán kívül még több mással is számolhatunk ott (pl. Győrrel, Tolnával). Egyik-másik ugyan nevet váltott (mint Kolon és Visegrád), de ebben a tájegységben (talán a legnyugatibb részt leszámítva) szinte már Szent István idején létrejöttek az utóbb sok évszázadon át változatlan megyehatárok.

A nyugati Felvidéken Hont mellett Nyitrát tekinthetjük szinte bizonyosra vehetően István kori vármegyének, mivel egy 1111. évi oklevél felsorolta régi ispánjait, akik közül a legkorábbi, Bökény, a 11. század első évtizedeiben viselhette tisztségét. Néhány további korai vármegyével különféle megfontolások alapján itt is számolhatunk (Komárommal, Barssal és talán Esztergommal). Vagyis a Dunától északra eső felvidéki országrész a dunántúlihoz hasonló tagoltságot mutat. Ez arra enged következtetni, hogy itt volt a legnagyobb a népsűrűség, hiszen a lakosság több mint egy tucat vármegyét igényelt és tudott eltartani, majdnem annyit (vagy ugyanannyit), mint amennyi a Hont megyétől, illetve a Duna vonalától keletre eső, legalább kétszer nagyobb területen összesen létezett. Az első vármegyék aligha véletlenül abban a térségben jöttek létre, amely már korábban az árpádok uralma alatt állt és – Délkelet-Dunántúlt leszámítva – nem belháború eredményeképpen jutott a kezükre.

A Duna-Tisza közéről nincsenek megbízható adataink; a keleti és az északi országrészben viszont, ahol levert törzsfők területén kellett vármegyéket szervezni, hatalmas kiterjedésű, szinte a törzsi állammal egyező területű vármegyék születtek meg István alatt, amelyek később több kisebb, de még mindig átlagos méretű vármegyére osztódtak. Feltételezés szerint Gyula országa helyén Doboka vármegye alakult ki, mely utóbb négyfelé bomlott (így jött létre Doboka mellett Szatmár, Szolnok és Kolozs). A Keán fennhatósága alatt állt Dél-Erdélyben az István kori Fehér vármegye négy megyében élt tovább (Fehérben, Tordában, Küküllőben és Hunyadban). Az Aba Sámuel kavar szállásterületén létesült Újvár megyéje Abaúj, Heves és Sáros megyében folytatódott. A Vata-törzzsel történt királyi megegyezés után azt a térséget Bihar vármegye fogta át (majd abból vált ki Békés). Végül az Ajtony államának területén alakult nagy kiterjedésű Csanád vármegye helyén később öt megye létesült (Csanád, Arad, Temes, Keve és Krassó). Az ország nyugati felében István alatt fennállt megyék egy része is osztódott (így Hontból vált ki Zólyom és Liptó), főleg azok, amelyek nagy gyepűterületekkel rendelkeztek. A 11. század első évtizedeiben a megyék jelentős része határvármegye volt, amelyek legyezőszerűen kinyílva, hosszan nyúltak el a lassan formálódó országhatárok irányába. Pontos számot adni az István kori vármegyékről lehetetlen, óvatos becsléssel 30 körülire gondolhatunk.

A vármegye élén az ispán (a határvármegye élén a határispán) állt. Feladatai egyik-másikára István törvényének néhány cikkelye utal. Az egyik szerint „ha valamely pap vagy ispán vagy más hívő személy vasárnap olyan valakit találna, aki ökrökkel dolgozik, vegyék el tőle az ökröt,” egy másik szerint pedig „a papok és az ispánok bízzák meg az összes falunagyot akképpen, hogy parancsukra vasárnap valamennyien, nagyok és kicsik, férfiak és asszonyok templomba menjenek, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik”. E cikkelyek arról tanúskodnak, hogy az ispán társával, a megye papjával együtt (aki néhány évtized múltán majd főesperesként szerepel) igazgatási feladatkört látott el: kényszerítő erőt gyakorolt olyan egyházi ügyekben, amelyeknek harcos képviselete az állam (vagyis a király) számára rendkívül fontos volt. Nyilvánvaló, hogy az ispán mögött bizonyos erőszakszervezet állt, amely a szankciót gyakorolta (tehát a fogdmegek, akik ténylegesen megfosztották ökrétől azt, aki vasárnap dolgozott, illetve akik behajtották a népet a templomba). Már István korában felépülhettek a várakban az első börtönök is. Egy további cikkely szerint az ispánnak módja nyílhatott arra, hogy a király részét elcsalja, amiből egyenesen következik, hogy ő hajtotta be az uralkodónak járó illetékeket. Bizonyos bíráskodási jogosultsággal is rendelkezhetett. István szigorúan előírta azt is, hogy miként a püspök nem örökíthette el a püspöki javakat egyetlen családtagjának sem, ugyanúgy az ispán sem rendelkezett az ispánsághoz tartozó javak felett. Az ispáni tiszt és az ispánsági javak tehát nem öröklődhettek egyazon családon belül.

A vármegyei modellt István bizonyosan nem szolgai módon vette át a németeknél élő gyakorlatból, de magának a közigazgatásnak a bevezetésére német környezete sarkallta. Az viszont a magyar viszonyokból sarjadt, hogy ebben a formában valósította meg. Ami ugyanis Magyarországon István alatt közigazgatásként működött, nem a 10. század végén általános német helyzettel mutat erős hasonlóságot, hanem a két évszázaddal korábbi – német földön már meghaladott – Nagy Károly-i rendszerrel. A 8–9. század fordulója táján élt frank grófok – ugyanúgy, mint István kori magyarországi megfelelőik – teljesen az uralkodótól függtek: nem helyi érdekeket jelenítettek meg, hanem a központi akaratot hajtották végre. Ezzel szemben a 11. század elején a német grófok már öröklődővé tették méltóságukat, saját várukban székeltek, továbbá a hűbéri kötelék és nem a feltétlen engedelmesség szálai kötötték őket királyukhoz. Grófságaik nem alkottak zárt területi berendezkedést.

Van azonban István korából egyetlen adat, amely arra mutat, mintha István egy vonatkozásban mégis engedett volna a német (főleg pedig a némettől e ponton különböző bajor) modellnek. Bár Németországban az Ottók a 10. század második felében új grófságokat hoztak létre (amelyek a megnövekedett királyi birtokokon alapultak), ennek ellenére Bajorországban a grófsági szervezet sokkal központosítottabb volt, közvetlenül a bajor herceg fennhatósága alatt állt. Az 1009. évi veszprémi adománylevélben olyan intézmény halvány körvonalai sejlenek fel, ami szerint a királyi birtokok egy sajátos csoportja külön igazgatási egységet alkotott. István a veszprémi püspökségnek tett adományokat ugyanis megtoldotta egy „Füle nevű, Úrhidavár kerületében fekvő faluval”. E ma is létező, Fejér megyében levő település azonban nem a fehérvári ispán, hanem Úrhida várának ispánja alá tartozott. Későbbi adatok lebbentik fel a fátylat erről az ellentmondásról: István ugyanis a vármegye mellett külön szervezetet hozott létre azon királyi birtokok igazgatására, amelyeket egy-egy várhoz kapcsolt. Ezek tartozhattak olyan várhoz is, amely vármegyei központ volt, de olyanhoz is, amely köré (mint éppen Úrhida esete mutatja) nem szerveződött megye. E – várispánságnak nevezhető ”magánigazgatási” rendszer különlegessége abban állt, hogy az a „magánszemély”, aki efölött teljhatalommal rendelkezett, éppen a király volt, hiszen e szervezet kizárólag egyetlen tulajdonoshoz, az uralkodóhoz tartozó, várakhoz kapcsolt ingatlanokat fogott át. Az egy várhoz tartozó királyi birtokok azonban nem alkottak összefüggő területet. E királyi várbirtokokon éltek a várnépek, akik már István törvényében előfordulnak (vagyis bizonyítják a szervezet fennállását): a vasárnap munkát végzőktől elvett ökröt a várnép kapta meg eledelül. Az István kori vármegyének szükségképpen várispánságnak is kellett lennie, de nem minden várispánság mögött állt vármegye.

István azonban nem minden birtokát kapcsolta várakhoz, hanem szerte az országban királyi udvarházakat hozott létre, amelyeket szintén ellátott földdel. Az itt élő szolganépesség mezőgazdasági és kézműipari tevékenységet folytatott, ilyen jellegű termékekkel adózott, amelyek nagy részét az országban körbe járó király és kísérete a helyszínen felélte. Mivel e szervezet nem kapott közigazgatási feladatot, azaz szigorúan királyi magángazdaságnak minősült, ezért ritkábban került be a forrásokba. Mindenesetre István egyik törvénycikkelye arról tett említést, hogy az uralkodó a várak mellett a királyi udvarházak élére is állíthatott szolgát, ami e rendszer István kori meglétének bizonysága.

Ha eltekintünk a királyi udvarházaktól, és visszatérünk a várak köré szervezett adminisztrációhoz, joggal lehet arra gondolni, hogy a 11. század elején az állami és a királyi (vagyis a köz- és az uralkodói magán-) szféra kevéssé különült el egymástól, a kétféle intézmény (a vármegye és a várispánság) egy tőről fakadt. Ahol mindkettő jelen volt, ott közös a vár, közös az ispán, sőt – későbbi adatokból következően – közös a tisztikar is. István eredendően várispánságokat akart létesíteni, amelyek alapvetően katonai feladatokat láttak el, vagyis saját birtokainak többségét egy – az udvarházakétól eltérő – szervezetben kívánta összefogni. Ezzel szórt területi szervet hozott létre, mivel a várispánság még nem igazán területi elven működő intézmény volt. Rögtön ezt követően vagy ezzel együtt a várispánságok nagyobbik részét felruházta közigazgatási jellegű jogosítványokkal. Így keltek életre a várispánságoknál egyértelműbben megjelenő, jobban észrevehető és immár szigorúan területi elven működő vármegyék. E kétarcú rendszerben az is közös volt, hogy – szemben a társadalomszerveződés korábbi, nagycsaládi-nemzetségi modelljével – a társadalomnak semmi beleszólást nem biztosított saját ügyei intézésébe: az ispánt a király nevezte ki (ha akarta, a vár élére is szolgát állított), a várispánsági tisztikart pedig (amely vármegyei ügyekben is eljárt) az ispán. Végül közös a két-egy intézmény struktúrájában az is, hogy a királyi várispánságok (illetve azok földjei) teljesen uralkodói tulajdonban voltak, de a vármegyék határai által közrezárt terület (vagyis a megye) túlnyomó része is a királyé volt. Az egész rendszerre tehát István (illetve a mindenkori király) nyomasztó túlsúlya, abszolút fölénye nyomta rá bélyegét. Ez a vármegyei modell tekinthető az Istváni állam középszintű igazgatási intézményének.

István egyik, már idézett törvénycikke bizonyítja, hogy létezett alsó szintű közigazgatás is. A falunagyról van szó, aki egy kis közösség elöljárója volt. A 11. század elejéről azonban semmi információnk nincs arról, hogy kinevezték avagy esetleg választották őket. Talán éppen ők lehettek azok a fogdmegek, akik az ispán és a vele együtt eljáró pap parancsait teljesítették. Ha ez így volt, akkor aligha a kis közösség választotta őket, inkább az ispán állította annak élére, hogy miként ő a király utasításait hajtotta végre, a falunagy pedig az ispán rendelkezéseinek legyen következetes érvényesítője. István az igazgatás olyan új rendjét valósította meg, amely az egész társadalmat átfogta, és érvénye alól alig vonhatta ki bárki is magát. (Kivételt képeztek az egyháziak és az egyházak, felettük viszont az uralkodó más módon, király és pap funkciójából adódóan tudta érvényesíteni befolyását.)

Istvánnak mint királynak számos olyan, szuverén hatalmát kifejezni hivatott eszköz állt rendelkezésére, amelyekkel élhetett és élt is. Ezek sorából az egyik legfontosabb a pénzverés. A magyarok már a 9–10. században ismerték idegen országok érméit, de ezeket nem eredeti rendeltetésüknek megfelelően, azaz nem értékmérőként használták, hanem díszként, átfúrva, övükön, lószerszámukon helyezték el. István az első magyar uralkodó, aki népe számára pénzt veretett. Erre a 11. század elejétől a kereskedelem élénkülése és az adózás megindulása miatt bizonyosan mutatkozott igény. István hosszú uralkodása alatt két ezüstveret készült. A korábbit 1006 előtt állíthatták elő, feltételezhetően korlátozott számban, amit az jelez, hogy korunkra mindössze 46 darab maradt, s ezek kivétel nélkül a Dunántúlról kerültek elő. Előlapján latinul „a király lándzsája” felirat, valamint szárnyas lándzsát tartó kéz látható, hátlapján pedig – ugyancsak latinul – „királyi város” felirat, templomábrázolás és négy betű (amely talán a „király” szóval hozható kapcsolatba). A német (bajor) hatás elsősorban az érme súlya alapján tételezhető fel, mivel az megegyezik IV. Henrik bajor herceg, István sógora 995–1002 között vert denárjainak átlagsúlyával. A másik veret előlapja István király nevét tartalmazza, hátlapja pedig a korábbiról ismert „királyi város” feliratot. E várost általában Esztergommal szokták azonosítani, ahol utóbb is működött pénzverde, sokáig az egyetlen az országban. Az István nevével ellátott érméket sokkal nagyobb számban verték, mint a lándzsás pénzt, hiszen nagy számban maradtak korunkra, és rendkívül sok változatuk ismert. Ezüstfinomságuknak (lényegében színezüst voltuknak) köszönhetően külföldön, főleg Észak-Európában is igen népszerűek voltak. E második veret első sorozatai talán István uralkodása második felében, 1015 után készültek. Német hatás mind súlyában, mind külső megjelenésében megfigyelhető.

Ha a veszprémvölgyi bazilissza apácák javára szóló görög nyelvű oklevél Géza nevéhez fűzhető, úgy a magyarországi oklevelezés nem Istvánnal vette kezdetét. Ő „csak” fordított a dolgok menetén azzal, hogy kizárólag latin okleveleket állíttatott ki, és ehhez a német uralkodók segítségét vette igénybe. Emögött politikai elkötelezettség húzódott meg, hiszen a bizánci okleveles gyakorlat hatását tükröző veszprémvölgyi oklevél helyett olyan iratok születtek István alatt, amelyek latin nyelven készültek, és a német császári kancellária gyakorlatát követték. Ez azzal a fontos következménnyel járt, hogy az iratok a frank-német gyakorlat latin terminológiáját honosították meg Magyarországon. A pannonhalmi oklevél szerencsés módon – miközben utóbb a szövegen tartalmilag változtattak, az eredeti oklevél írását szolgaian utánozták – megőrizte III. Ottó kancellárja egyik, Heribert C-ként emlegetett írnokának kézírását, aki 1002 nyarán érkezhetett Istvánhoz, és ekkor készíthette el a pannonhalmi apátság javára szóló kiváltságlevelet. Ugyancsak német kancelláriai írnokok műve az 1009. évi veszprémi és pécsi oklevél, de még az 1015. évi pécsváradi alapító oklevélen is kimutatható közvetlen német hatás. István korunkra maradt kilenc okleveléből ez a négy tekinthető olyannak, amelyik kisebb-nagyobb részében eredeti István-oklevél szövegét hagyományozta ránk. Aligha véletlen, hogy a valamelyes hitelre számot tartó oklevelek szintén István uralkodásának első feléből valók, abból az időből, amikor más szempontok alapján is erőteljes politikai aktivitás figyelhető meg. A német minta számos területen megmutatkozó követése ellenére éppen István oklevelei bizonyítják perdöntő módon, hogy István független uralkodó volt. Egyetlen oklevelében sem tüntette fel ugyanis az éppen uralkodó német-római császár nevét és országlása évét, ami pedig hűbéresi volta esetén kötelező lett volna. A többi öt, István nevében szóló oklevél jóval későbbi, legtöbb elemében hiteltelen hamisítvány. István okleveleivel jelent meg a magyar társadalomban az írás ereje, amellyel jogot lehetett biztosítani és bizonyítani. Hatóköre egyelőre még roppant szűk körre terjedt ki, de jelen volt.

István országlásának egyik fontos sajátja a birtokadományok rendszerének meghonosítása volt. Nem kizárt, hogy ez bizánci hatásra már Géza alatt megjelent (amit a veszprémvölgyi oklevél mutat), de új alapokra helyezve (a latin egyházra és az Istvánhoz hű előkelőkre kihegyezve) István korában vált az új rend egyik alapjává. A minta itt is nyugati (német), miszerint az uralkodó a neki (országának) tett szolgálatokat birtokok juttatásával honorálta. István már a Koppány ellen győztes német vezéreket (Vecelint, Hontot és Pázmányt) megjutalmazta. Ezek az adományok „örök időkre” szóltak (és nem voltak semmilyen szempontból feltételesek); ezzel István egy új arisztokrácia, új elit alapjait vetette meg. Úgyszintén nem létesülhettek volna püspökségek, monostorok sem királyi adományok nélkül. Míg a világiak esetében a krónika csak általában említette, hogy a megadományozottak tágas és bőséges javadalmakat nyertek el, az egyháziak esetében az oklevelek – hiszen még másfél évszázadig csak egyháziak javára szóló oklevelek készültek és maradtak fenn Magyarországon – pontosan megőrizték az adománybirtokok nevét és fekvését. 1005 táján István a pannonhalmi apátságnak tíz birtokot adományozott. A veszprémi püspökség 1009-ben hét falu birtokába jutott a király jóvoltából. Későbbi adat annak emlékét tartotta fenn, hogy az egri püspökséget tíz falu juttatásával alapította István. Zalavár is tíz ingatlant kapott. A székesfehérvári prépostság – ha lehet hinni az adatnak – 27 falut nyert Istvántól. Ezek azonban csak cseppet jelentettek a tengerben: a birtokok túlnyomó többsége – a gazdagnak tűnő juttatások ellenére – továbbra is az uralkodó tulajdonában maradt. Nemcsak földeket, hanem különféle kiváltságokat, jogosultságokat is adományozott az egyháznak a király. Pontos különbséget tett ugyanakkor az általa létrehozott intézmények (püspökségek és vármegyék), illetve a magánosok számára történt adományok között. A püspökségek, ispánságok birtokai nem öröklődhettek a tisztségviselők családjában, hanem az intézmény tulajdonában maradtak, ezzel szemben a magánosokat ért adományok apáról fiúra szálltak.

Az új rend egyik leginkább szembetűnő változása az adó-, illetve járadékfizetés megjelenése volt. Korábban a szabad magyarokat ilyen kötelezettség nem terhelte, ők – ha erre szükség volt – valamennyien hadakoztak, vagyis „vérükkel adóztak”. Lassan azonban létrejött a néptől elkülönült katonai kíséret, megjelentek István oldalán a fejlett haditechnikát képviselő német nehézlovasok, így az íjas-nyilas könnyűlovasra egyre kevésbé volt szükség, bár alkalmi szolgálatukra István még igényt tarthatott. Őket István király adóztatni kezdte. A szabadok királyi (állami) adóztatása megfelelt a korbeli magyar viszonyok logikájának. A szolgarendűek uruk magántulajdonában voltak, felettük az állam nem, csak gazdájuk rendelkezhetett. Ugyanakkor nem is lehettek volna adóalanyok, mivel semmijük nem lévén, semmit nem lehetett tőlük adó formájában elvenni. A szabadnak viszont volt valamije, terhelhető volt, s mivel elődeit korábban a nagyfejedelem hívta hadba, a király jogosultnak tartotta, hogy ha már nem tart igényt hadi szolgálatukra, ehelyett adót vessen ki rájuk. Nem minden szabadot adóztatott azonban. Eleve mentesültek az adó alól azok a szabadok, akik saját – talán éppen a királytól adományul nyert – földdel rendelkeztek. Az ő utódaik lettek a köznemesek, akik új minőségükben is biztosították adómentességüket, hadi kötelezettségük viszont érvényben maradt, belföldi, azaz védelmi hadjáratban hadakozni voltak kötelesek. Adóteher azokat sújtotta, akik mások földjén (döntően a királyi birtokokon) éltek. A királyi (állami) adó az uralkodó magánkincstárába folyt be, aki azt saját belátása szerint használhatta fel. Az egyház bevételeinek biztosítására István már a keresztény egyház magyarországi megteremtésekor bevezette a tizedfizetési kötelezettséget, amint ezt Somogy esetében a pannonhalmi kiváltságlevél a monostor apátja számára biztosította. Törvénycikk is szólt István nevében arról, hogy „ha valakinek Isten tizet adott egy évben, a tizediket Istennek adja”. Az állami és egyházi adózás olyan napi realitás volt, ami mindenkit figyelmeztetett az új renddel együtt járó terhekre. Az új rend a nép túlnyomó többsége számára éppen nem új jogokat, hanem új, korábban nem ismert kötöttségeket, kötelezettségeket jelentett.




Hátra Kezdőlap Előre