A törvény szigorával, keresztény hittel

István a maga új rendjének kiépítéséhez igénybe vette az írásos törvényt is. Korábban a szokásjog, a hagyomány szabályozta az emberek közti viszonyokat. István ennek helyére a királyjogot kívánta állítani, vagyis azt az írásban rögzített jogrendszert, amely a legtöbb ponton élesen szemben állt a korábbi magyar népjoggal, melynek csak széttöredezett elemei maradtak ránk. Ilyen volt például a „szemet szemért, fogat fogért” elve, vagy az ítélkezésben a rokonság meghatározó szerepe. De a népjog nem tiltott olyan jelenségeket sem, mint a leányrablás, a sógorházasság, a jósok (táltosok) működése stb. A népjog egy más értékrenden felépült világot szolgált ki. István a kereszténység fegyverét helyezte szembe ezzel, s a régi világot gyökerestül el akarta törölni.

Az István-féle királyjog nem tekintett el ugyan a magyar népjogtól sem, de egyértelműen német forrásból merített. Az első törvénykönyv ennek világosan hangot adott: „És mert minden nép saját törvényeit használja, ezért mi is, Isten akaratából kormányozván államunkat, a régi és új császárokat utánozván, törvényben testet öltött gondolkodás eredményeképpen előírtuk népünknek, miként éljenek tisztességes és háborítatlan életet.” Az „Isten kegyelméből országló király” legitimációját elnyert István az új császárokon kortársait, az Ottókat érthette, és nem titkolta, hogy idegen ihletéseket épített be törvényébe. Ezt az is mutatja, hogy az István-féle törvény számos cikkelye a bajor népjogra, frank zsinati határozatokra, különféle nyugati törvény-összeállításokra és egyházi jogalkotásokra (kánonokra) megy vissza, és esetenként szó szerinti egyezést mutat azokkal. István tehát saját népe számára egy attól alapvetően idegen jogrendet kívánt előírni. István új rendjéről – az általa létrehozott intézményeken és az általa hozott intézkedéseken kívül – törvénye árul el a legtöbbet. Kiváltképpen így van ez, mert ebből – ha általánosított formában is – egyéni tragédiákról, ugyanakkor az egész keresztény monarchiát fenntartó alapelvekről egyaránt értesülünk. A részletekről is képet kapunk, ugyanakkor az egészre is pillantást vethetünk.

Részletes tablót lehet a törvény alapján rajzolni arról, hogy milyen volt a magyar társadalom erkölcsi állapota István korában. Az 56 cikkely mintegy ötöde gyilkossággal és erőszakkal foglalkozik. István a szabadok körében megesett emberölésről úgy rendelkezett: „Ha valaki haragra lobbanva vagy gőgtől felfuvalkodva szándékos gyilkosságot követ el, tudja meg, hogy szenátusunk törvénye szerint 110 aranypénzt fog adni. Ebből 50-et a király kincstárába vigyenek, másik 50-et a rokonoknak adjanak, 10-et pedig a bíráknak és a közreműködőknek adományozzanak. A gyilkos a kánonok előírása szerint böjtöljön.” 110 aranypénz (a szabad vérdíja) 110 tinónak felelt meg, ami nagy gazdagságot jelentett. A véletlen emberölés elkövetőjét 12 aranypénz adására és böjtre kötelezte. A megölt szolgáért szolgát kellett adni, vagy ki kellett fizetni a szolga árát. A gyilkosnak azonban még szolga életének kioltása esetén is bűnbocsánatot kellett tartania, illetve böjtölnie kellett. A feleséggyilkos viszont már aszerint bűnhődött, hogy milyen volt a társadalmi rangja. Öttől ötven tinóig terjedt a kiróható büntetés.

A társadalmi együttélés szabályozatlansága miatt gyakori lehetett nemcsak az emberölés, hanem a kard kirántása is; itt a népjogban gyökerező „szemet szemért” elvet engedte érvényesülni a törvény: ha bárki kardot ránt valaki sérelmére, „ugyanazzal a karddal veszejtsék el”. Néhány évtizeddel utóbb, de még szintén István korában úgy enyhítették a törvény szigorát, hogy immár nem a kard puszta kirántásáért (vagyis a karddal történt fenyegetésért) járt halál, hanem „csupán” a karddal való emberölésért. De a „szemet szemért” elve itt is megjelent: „Ha pedig valaki kirántott karddal más valakit megsebesít akár a lábán, akár a kezén, tulajdon testének hasonló veszteségét szenvedje el.” Az erőszak sokféle formában jelent meg a törvényben. A leányrablást széltében ismerte a korabeli magyar társadalom, hiszen sok embernek (a vőlegénynek, a szó eredeti alakja szerint a vevő legénynek) nem volt vagyona, hogy az eladó (utóbb divatba jött kifejezés szerint: eladó sorba került) leányt megvásárolhassa, így arra kényszerült, hogy leendő hitvesét elrabolja. A leányrabló vitézt tíz, a közrendű szegényt öt tinóra büntette a törvény. Szigorúan lépett fel a házak megtámadói ellen is.

István nagy gondot fordított arra, hogy a különféle tisztségek viselői, a fegyverrel őt szolgálók ne önkényeskedjenek, ne éljenek vissza hatalmukkal. Az egyik törvénycikk szerint „ha valaki az ispánok közül bizonyos ürüggyel amit jogtalanul elvesz a vitéztől, adja vissza, és még ráadásul a sajátjából ugyanannyit adjon”. Azt az ispánt, aki a király részét elcsalja, a törvény arra kötelezte, hogy „a csalást adja vissza, és kétszeres elégtételt nyújtson”. Nagyon tanulságos esetet örökített ránk a kisebbik István-legenda. Eszerint hatvan besenyő igyekezett gazdag rakományt tartalmazó szekereken Pannóniába. „ám egy csapat szolga, akiknek lelke bízvást hajlik a rosszra, a gonoszság tüzétől lángra lobbanva elébük tört, némelyiket kardélre hányták, s mindenüket elrabolva félholtan, kifosztva hagyták ott őket”. A királyhoz elérkezve elpanaszolták a besenyők, hogy ők semmit nem követtek el a rájuk rontók ellenében. A király az önkényeskedők főnökéhez, a hadnagyhoz küldött, aki alatt azok katonáskodtak, és azokat maga elé rendelte. A színe előtt kihallgatásra megjelenteknek ezt mondta: „»Miért hágtátok át Isten rendeléseinek törvényét, s bíráskodtatok irgalmat nem ismerve ártatlan emberek felett? Hisz nem azt kell elveszejteni, aki a törvényt hallgatja, hanem aki áthágja. Amint ti cselekedtetek, úgy tesz ma veletek is színem előtt az Úr.« Az ítélet elhangoztával kivezették őket, és szerte az országban az útkereszteződéseken kettesével felkötve lelték halálukat. Ekként akarta megértetni, hogy aki az Úr adta igazság ítéletébe bele nem nyugszik, az bizony így járhat. A föld lakói pedig hallották az ítéletet, amelyet a király hozott, és elteltek félelemmel.” István szigorú ítéletei mögött tehát joggal kereshetjük az elrettentő szándékot, hogy ily módon is visszatartsa alattvalóit a bűnök, igazságtalanságok elkövetésétől.

Az istváni állam egyik legfontosabb célkitűzése a magántulajdon megteremtése és védelme volt. Nem véletlenül hangzanak a törvény első, önálló megfogalmazású (azaz nem máshonnan átvett) cikkelyei ekként: „Királyi hatalmunknál fogva kinyilvánítjuk, hogy bárkinek legyen lehetősége javait felosztani, ráhagyni feleségére, fiaira, leányaira és rokonaira vagy az egyházra; halála után senki ne merészelje ezt megsemmisíteni,” illetve hogy a királyi méltósághoz tartozó javak, vitézek, szolgák és bármi „változatlanul maradjon, és azokból senki semmit el ne raboljon vagy el ne ragadjon”. A magántulajdon tehát egyaránt kiterjedt ingatlanokra, ingóságokra és személyekre. A tulajdon szentsége általános megfogalmazásban is hangot kapott: „ki-ki ura legyen övéinek és a király adományainak, amíg él, kivéve azt, ami a püspökséghez és az ispánsághoz tartozik, és élete végeztével fiai hasonló birtokjoggal lépjenek örökébe. Senki ne szenvedje el bármiféle vád okán javai megkárosodását.” A törvény határozottan fellépett a tulajdon ellen vétő tolvajokkal szemben. általános szentencia érvényével fogalmazta meg: „Mindenki számára iszonyú és valamennyiünknek utálatos, ha férfi neműt kapnak rajta lopás elkövetésén, és sokkal inkább az, ha női neműt.” A lopást elkövető férjes asszonyt harmadik tolvajlása esetén szolgának kellett eladni. Utóbb István külön-külön rendelkezett a szabadok, illetve a szolgák tolvajlása esetén: „Ha valaki a szolgák közül először követ el lopást, adja vissza a lopott dolgot, és orrát 5 tinóval váltsa meg, ha tudja, ha pedig nem, vágják le. Ha orra levágása után újból lopást követ el, két fülét 5 tinóval váltsa meg, ha tudja, ha pedig nem, vágják le. Ha ugyanő harmadszor is lopást követ el, nélkülözze az életet.” A tolvaj szabad első alkalommal váltsa meg magát, ha pedig nem tudja, adják el szolgának. Ha szolgaként is lop, a szolgák törvénye szerint ítéljék meg, azaz veszítse el orrát és fülét. Újabb tolvajlás esetén pedig halál legyen az ő osztályrésze is.

Kemény büntetéseket foganatosított István azokkal szemben, akik az általános emberi, illetve a keresztény erkölcs ellenében cselekedtek. A hamisan esküvő személy keze elvesztésével bűnhődött; a tehetős 50, a közrendű 12 tinóval válthatta meg kezét, s böjtölnie kellett. Aki hamis tanúbizonyságot tett, avagy rágalmazó beszédet mondott mások ellen, illetve emberek összeugrasztása érdekében hazudott, „a hazugság bűnéért csalárd nyelvének kétszeres elégtételét fizesse meg. Ha csak egyetlen embert rágalmazott meg, fosszák meg nyelvétől.” Halállal lakolt, aki viszályt szított a király és az ispán között. Ha szabad ember szolgálónőjével paráználkodott, „tudja meg, hogy bűntényben vétkes, és e bűnéért először korbácsolják meg és nyírják kopaszra. Ha másodszor ugyanazzal paráználkodik, ismét korbácsolják meg és nyírják kopaszra. Ha pedig harmadszor is, a szolgálónővel együtt szolga legyen, vagy váltsa meg magát.” A boszorkányról akként ítélt a törvény, hogy először „adják át a papnak böjtölésre és hitoktatásra, a böjt után pedig térjen haza. Ha másodszor is ugyanezen bűnben találják, hasonló böjtnek vessék alá, a böjt után pedig – az egyház kulcsát kereszt formájában a mellére, a homlokára és a lapockái közé beégetve-menjen haza. Ha harmadszor is, adják a bírák kezére.” A varázslókat és az ártókat a törvény azokra bízta, akiket ártással megkárosított. Azokat pedig, akik hamuból vagy másból jósoltak, „a püspökök ostorcsapásokkal szabadítsák meg hibáiktól”.

A törvény védelmet biztosított az özvegyasszonyoknak. Egyértelműen a sógorházasság ellen irányult az az intézkedés, hogy a megözvegyült nőt „senki ne kényszerítse ismét házasságra”. (E cikkely meghozatalakor Istvánnak bizonyára eszébe jutott tulajdon anyja, Sarolt, akit Koppány éppen ezen a jogcímen akart feleségül venni Géza halála után.) Viszont új frigy esetén az asszony „az árvák javaiból semmit ne tulajdonítson magának”, vagyis a törvény kiállt az árvák mellett. Az Istvánt megelőző időkben a tehetősek körében nem lehetett ritka a többnejűség (Ajtonynak egyenesen hét felesége volt), István törvénye azonban védte a szigorú monogámián alapuló keresztény házasság szentségét.

Ezek a törvénycikkek életszerű képet adnak arról, hogy mentális és morális téren hol állt a 11. század eleji magyarság. A büntetések igen széles skálán mozogtak, elegyítették a fizikai és a lelki terrort. Halálos csapást jelentett a korábban szinte kizárólag szabadokból álló magyar társadalomra, hogy István – törvényéből következően – kicövekelte a társadalmi rend határait, és éles választóvonalat húzott szabadok és szolgák közé. Kizárta a tanúk sorából a szolgákat, akikkel a szabadok nem is köthettek házasságot. Számos vétség vonta maga után a szabadság elvesztését, a szolgaságra vetést.

E súlyos büntetések mind azt a célt szolgálták, hogy István az új rend pozícióit megerősítse, illetve hogy a kereszténységet eszméjével és intézményeivel egyetemben a magyarság körében elterjessze. A kisebbik István-legenda nyíltan megvallotta: a király népének „nyakát a fegyelem törvényes igája alá kényszerítene, s a gonoszok minden tisztátalanságát alapjaiban lerontotta”. Bármennyire is paradoxonnak tűnik, de a kemény szankciók nemes célt szolgáltak. Nincs tehát ellentmondás István törvényének szigora és szilárd keresztény hite között. Sajátságos fényt vet erre Kálmán király száz évvel későbbi visszaemlékezése István korára: „Ki kételkedik abban, hogy az a törvény, melyet a mi Szent István atyánk, amaz apostoli férfiú, népünknek adott, némely dolgokban keményebb volt, némely dolgokban pedig könnyebben elviselhető: amazokban szigorúbban torolván meg a bűnt, és másokban szelídebben engedékeny lévén, azonban senkit sem bocsátott el a fegyelemnek vesszeje nélkül \… Ugyanis midőn az említett atyánk idejében az ő egész országa barbár műveletlenségnek hódolt, és a tudatlan és kényszerből lett keresztény a szent hit figyelmeztető ösztökéje ellen rugódozott, sőt a fenyítő vessző büntető ütései ellen még visszavicsorított: nagyon is szükséges volt, hogy a szent fegyelemnek kényszere a hívőket a hitre térítse, a megtérteknek pedig a bűnbánat megigazulására szolgáljon.”

István törvényében az 56 cikkelyből 12, vagyis annak több mint ötöde szól kifejezetten az egyházról, de további intézkedések is kitérnek az egyház különféle ügyeire. Bár az alábbi cikkelyben 9. századi frank zsinati határozat szövegét ismételte meg a törvény, de azért tette, mert tartalmával teljesen azonosult: „Azt akarjuk, hogy a világiak szolgálatuk során engedelmeskedjenek a püspököknek az egyházak igazgatásában, az özvegyek és árvák megvédelmezésében, és hogy engedelmesek legyenek kereszténységük megőrzésében. Értsenek egyet az ispánok és a bírák főpapjaikkal az isteni törvény rendelkezései szerinti igazságszolgáltatásban.” Ugyancsak 9. századi nyugat-európai gyűjteményből származik az a passzus, amely a papok munkáját méltatja: „Tudjátok meg, valamennyi testvérünk, hogy a pap mindegyikőtöknél többet dolgozik. Közületek ugyanis ki-ki a maga munkáját végzi, ő pedig a sajátját is meg mindenkiét is. És azért, miként neki valamennyiőtökért, akként nektek mindahányótoknak érette rendkívüli módon kell fáradoznotok, hogy ha a szükség úgy hozná, lelketeket adnátok érte.”

Az általános elveken túl egy sor konkrét kérdésben intézkedett István a keresztény hit terjesztése és védelme érdekében. Az egyes cikkelyek szépen tükrözik azt a munkát, ahogyan István kezdeményezésére közegei (a szó szoros és átvitt értelmében is) bevezették a korábban pogány népet a keresztény hit templomába. Több törvényfejezet is intézkedik a vasárnap mint keresztény ünnep megtartásáról. Aki ezen a napon dolgozott, annak ökrét, lovát, más munkaeszközét el kellett venni. Vasárnap mindenkinek templomba kellett mennie, kivéve azokat, akik otthon a tüzet őrizték. Aki hanyagságból elmulasztotta volna a templom felkeresését, azt „verjék meg és nyírják kopaszra”. Nem elégedett meg azonban a törvény a puszta jelenléttel. „Ha azok, akik istentisztelet hallgatására a templomba jővén és ott a misék ünnepélyességének idején egymás között morognak, és a többieket zavarják, mihaszna meséket adva elő, és nem figyelve az egyházi táplálékul szolgáló isteni olvasmányokra, ha nagyobbak [előkelőbbek], feddjék meg és gyalázattal űzzék ki őket a templomból. Ha pedig kisebbek és közrendűek, a templom előcsarnokában ekkora vakmerőségükért mindenki jelenlétében kötözzék meg, valamint ostorütésekkel meg hajuk levágásával dorgálják meg őket.” Előírta a törvény a böjtök megtartását, vagyis meghatározott napokon a hús fogyasztásának tilalmát. Aki ezt nem tartotta be, annak egy álló héten át elzárva kellett böjtölnie. Aki saját hibájából nem gyónta meg a papnak bűneit halála előtt, az nem részesülhetett az egyházi szertartás szerinti temetésben. A törvény a tanúságtételt csak keresztények számára biztosította. Világi személy nem tanúskodhatott egyházi ellen, egyházi személyt pedig csak az egyházon belül lehetett vizsgálat alá vetni. Szankciókat fogalmazott meg a törvény azok ellen, akik hanyagságot tanúsítottak a kereszténység megtartásában, őket „a püspök a vétek minőségétől függően a kánonok tanításai szerint ítélje meg”. Hétszeri engedetlenség után a visszaesőt „adják át a királyi bíróságnak, vagyis a kereszténység védelmezőjének”.

Az uralkodó tehát – királlyá koronázásakor nyert papi felszentelésének megfelelően – nagy gondot fordított a hit oltalmazására. Törvényében biztosította a hitélet gyakorlásának feltételeit, az anyagi alapokat is. A templom és a tized – az egyházi személyeken túl – a kereszténység két alapintézménye volt. István nem rugaszkodott el a realitásoktól: tíz falut kötelezett egy templom építésére. Ezt a híveknek kellett ellátniuk két-két szálláshellyel és szolgával, lóval és marhával, hat ökörrel, két tehénnel és harminc aprójószággal. Ruhákról és oltárterítőkről a király, papról és könyvekről a püspök gondoskodott. A tized a püspököt illette. István keményen büntette a tizeddel kapcsolatos visszaéléseket. Aki elrejtette a tizedet, kilencszeresét fizette büntetésül, aki pedig a püspök javára elkülönített tizedet ellopta, tolvajként ítélték meg.

István a fiához, Imréhez intézett Intelmekben elméleti síkon is kifejtette elkötelezettségét a keresztény hit és vallás iránt: „Mivel királyi méltóságra csakis hívők és a katolikus hittől áthatott személyek emelkedhetnek, ezért intelmeink között a szent hitet tesszük az első helyre.” Azt tanácsolta fiának, hogy „olyan elővigyázatossággal és körültekintéssel óvd katolikus és apostoli hitedet, hogy példaképül szolgálj mindazok számára, akiket Isten az alattvalóiddá tett, és minden egyházi ember méltán nevezhessen téged a keresztény hitvallás igaz követőjének, mert ennek híján, jól jegyezd meg, sem kereszténynek, sem az egyház gyermekének nem fognak mondani”. Azt az – eretnekségtől mentes – katolikus hitet ajánlotta fia számára, amely az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetemlegességét, Isten egy, tökéletes, szét nem választható és szeplőtelenül tiszta voltát vallotta.

István az Intelmekben a második helyre az egyházat helyezte, amelynek magvait Krisztus vetette el. Az egyház tanait – utalt a hazai viszonyokra az uralkodó – „a mi királyságunkban, drága fiam, még ma is mint valami új keletű és zsendülőfélben levő tant hirdetik, s éppen ezért körültekintőbb és szemmel láthatóbb oltalmazókra is van szüksége, nehogy az a jó, amit az isteni kegy az ő mérhetetlen irgalma által nekünk, érdemteleneknek juttatott, a te tunyaságod, restséged és nemtörődömséged következtében elherdálódjék és kárba vesszen\… Ezért, fiam, tettre kész buzgósággal, éberen kell őrködnöd napról napra a szentegyház fölött, hogy inkább gyarapodjék, mintsem veszteséget szenvedjen.” A királyi méltóságban a harmadik hely a főpapoké. „Ők legyenek a tanácsadóid, és úgy vigyázz rájuk, mint a szemed fényére. Ha az ő jóindulatukat megnyered, senki ellenségtől nem kell félned\… Őnélkülük sem király nem lehet, sem nem uralkodhat senki.” Az intelmek kilencedik helyére István a rendszeres imát állította: „a szüntelen imádkozás eszközli ki, hogy megtisztuljunk bűneinktől, és azok bocsánatot nyerjenek”. Imrének is azt ajánlotta: imádkozzék, hogy „Isten méltónak találjon megszabadítani minden hibádtól, hogy mindenki győzhetetlen királynak nevezzen”. A tizedik, utolsó helyet az erények foglalták el: a jóság, az irgalom, a kímélet, az alázat, a szelídség, a becsületesség, a szemérmesség. „A király ugyanis, ha embertelenség és kegyetlenség csúfítja el, hiába tart igényt a király címre, zsarnoknak kell neveznünk.”

István nem csupán általános elveket fogalmazott meg, hanem maga is ezek szerint élt a mindennapokban. Főleg a nagyobbik István-legendából szerezhetünk erre vonatkozó információkat. Rövid összegzése szerint István „hívő férfiú volt, aki minden cselekedetében teljességgel Istennek szentelte magát”. Ami a részleteket illeti: „soha egyetlen vándor vagy zarándok nem távozott tőle szomorúan, jóságának valami kis vigasza nélkül. Elrendelte, hogy a nélkülözők felüdítésére nap nap után rendszeres kiadásokat áldozzanak, szokása volt éjszakákat átvirrasztani, tevékenyen és jókedvvel, Krisztus híveinek lábát mosogatva, a szegények ölébe alamizsnát rejtve\… Egy éjszaka például szellemi sugallattól megérintve egymaga, a többiek tudta nélkül fogta Isten ajándékaitól duzzadó erszényét, és felkerekedett, hogy szokása szerint meglátogassa Krisztus kicsiny nyáját. A szegények menten hajba kaptak a mennyei kincseskamra pénzének elosztása során, és Isten emberének érdemeiről szakálla rángatásával tettek tanúbizonyságot.” Gondoskodását bizonyítja, hogy „valahányszor csak fülébe jutott bárkinek a betegsége, orvosság gyanánt küldött neki valamit, ami épp a keze ügyébe került, egy darabka kenyeret, gyümölcsöt vagy gyógyfüvet, azzal a meghagyással, hogy keljen fel gyógyultan”. A Szent Imre-legenda mondta el, hogy István imádkozás céljából Pannonhalmára ment fiával együtt, majd, miután távozott körükből, próbára tette a szerzeteseket, ugyanis még aznap rejtve visszatért oda, és éjszaka „a testvérek virrasztását és imáit titokban kikémlelte”. Erről a szokásáról általánosságban a nagyobbik legenda is beszámol: „A szerzetesek életét és mindennapjait hol mások által, hol személyesen gondos figyelemmel kísérve ellenőrizte, a lankadókat megfeddte, az ébereket szeretetébe fogadta.” Ellentmondóak az információk arról, hogy István személyesen részt vett-e az igehirdetés munkájában. Erről a legkorábbi forrás, a nagyobbik István-legenda tagadólag szól, későbbi kútfők (a kisebbik István-legenda, Hamuik és Anonymus) viszont ezt lehetségesnek ítélték.

Élete vége felé – a sors csapásaitól megtörve – István figyelme még inkább a mennyek felé irányult. „Szokott szigorúságát, amely már ifjúságától jellemezte, élete végéig megtartotta. Ajkait alig-alig nyitotta nevetésre\… Mindig úgy viselkedett, mintha Krisztus ítélőszéke előtt állna, az ő jelenlétét látta lelki szemei előtt tiszteletet parancsoló arcával, és bizonyította, hogy Krisztust hordozza arcán, Krisztust a szívében, Krisztust minden cselekedetében.” Mély lelki vonzalom kötötte a Szűzanyához. A nagyobbik legenda szerint „fogadalom és felajánlás keretében, nem szűnő imádságok közepette önmagát és országát az istenszülő, mindenkor szűz Mária oltalmába ajánlotta”. István egyik legmaradandóbb és leghatalmasabb munkája az egyházigazgatás magyarországi rendjének kialakítása volt.




Hátra Kezdőlap Előre