Kapcsolat Európával

István király 1001-ben országát szoros szálakkal fűzte a nyugati keresztény világ két hatalmasságához, a pápához, illetve – kevésbé elsődleges szándéka szerint – a császárhoz. Az európai kapcsolatok tehát számára elsősorban ezt a két hatalmi központot jelentették. Nem pusztán hűség dolga volt ez, hanem szilárd hitbeli magatartásának tárgyiasult formája. Kit tekintett volna támaszának egy, országát frissen latin kereszténységre térítő – kezdetben még inkább csak téríteni igyekvő – és új uralmi rendet megteremteni szándékozó uralkodó, ha nem a pápát és a császárt? Ráadásul a császár tulajdon sógora volt! Ezek az összeköttetések abszolút elsőbbséget élveztek István politikájában.

Egy kései forrásban (Petrus Ransanus 15. század végi rövid magyar történetében) olvashatjuk: István „33 éves korában Rómába ment, hogy felkeresse Szent Péter és Pál apostoloknak meg a többi keresztény mártírnak szent ereklyéit, és hogy megmutassa tiszteletét és alázatosságát a pápának, amellyel illően viseltetett iránta”. Ez a közlés azonban egy forrás félreértésén alapul, így semmi sem bizonyítja, hogy István személyesen megfordult volna Rómában, s ezt nem is tarthatjuk valószínűnek. Ha ő nem is jutott el az örök városba, tevékenysége odáig terjedt. A nagyobbik István-legenda elmondása szerint István „a világ fővárosában, Rómában létrehozott egy, minden eszközben bővelkedő, 12 kanonokból álló testületet Szent István első vértanú tiszteletére, mellette pedig kőfallal kerített be egy területet, rajta házakkal és szálláshelyekkel az apostolok fejedelme, Szent Péter küszöbéhez imádkozni jövő magyarok számára”. A kisebbik legenda elmondása szerint „néhány emberét Rómába küldte felettébb nagy kincseket bízva rájuk, kötelességnek érezte ugyanis, hogy ott Szent István első vértanú tiszteletére egyházat alapítson. Ami meg is történt.” Az épület Rómában a Szent Péter-templom mellett állt. A zarándokház a Rómával való szoros kapcsolattartás célját szolgálta. Istvánnak az uralkodása alatti egyik János pápával, valószínűleg II. Szilveszter közvetlen utódával, XVIII. Jánossal való szívélyes viszonyára enged következtetni az a miseruha, amely ugyan nem maradt ránk (a 18. században a franciaországi Metzben elpusztult), de fennmaradt leírása szerint István és Gizella küldte ajándékba a pápának. Kései, 1233. évi magyarországi oklevélből szerzünk tudomást arról, hogy István a ravennai Szent Péter-monostor számára évente 25 márka ezüstre rúgó adományt juttatott. Ez a Rómába tartó magyar zarándokok érdekét szolgálta.

Az egyik legnagyobb szolgálat, amit István a keresztény egyháznak tett, a Magyarországon átvezető jeruzsálemi zarándokút megnyitása volt. Korábban a Szentföldre igyekvők a sokkal kockázatosabb tengeri úton juthattak csak el céljukhoz, mivel a kárpát-medencei átkelés még a 11. század első két évtizedében is veszélyes volt. Kálmán skót zarándok az 1010-es évek elején nem jutott tovább kelet felé tartó útjában a Bécsi-medencénél; az ott lakók megkínozták, majd felakasztották. Úgy tűnik, 1018 tájától (amikor a Balkánon is normalizálódtak a viszonyok, a bizánci-bolgár háború véget ért) nyílt lehetőség a biztonságos áthaladásra Délkelet-Európán. Azok a kortárs külföldi tudósítások, amelyek István király nevét egyáltalán megemlítették, azt jobbára a zarándokút megnyitása miatt tették. Kopasz (Glaber) Rodulf tudósításából jól kiviláglik, hogy ennek nyugaton mekkora jelentőséget tulajdonítottak. Eszerint „ebben az időben szinte mindenki, aki Itáliából és Galliából Jeruzsálembe, az Úr sírjához vágyott menni, a hullámzó tengeren át vezető megszokott útvonalat mellőzni kezdte, s e király [István] hazáján keresztül kezdett áthaladni. Ő pedig mindenkinek igen biztos útviszonyokat biztosított, s mindazokat, akikkel csak találkozott, testvéreként fogadta, s nekik hatalmas ajándékokat adott. Ettől a kegyességtől indíttatva nemesek és közrendűek mérhetetlen tömege ment Jeruzsálembe.”

A zarándokút megnyitásával függ össze István kapcsolata a nyugati keresztény egyház két jelentős személyiségével, Berno reichenaui és Odilo clunyi apáttal. Bernónak Istvánhoz intézett levelei csak kivonatosan maradtak ránk. A magyar uralkodót az egyikben „a szent egyház tagjának nevezi, s köszönetet mond neki azért, hogy emberséggel bánt a Jeruzsálembe menő szerzetesekkel. Midőn István magyar király bőkezűségét és szelídségét kimutatta két reichenaui szerzetes iránt, Berno az ő, továbbá felesége, Gizella lelki üdvéért ünnepi miséket tartott, és mindkettőjük nevét az Élet Könyvébe feljegyeztette,” vagyis azon nevek közé, akikért miséket mondtak. Berno szerint „István magyar király a gallokat, németeket és másokat, akik országán keresztül vándorolnak Jeruzsálembe és a szentek más helyeihez, bőkezűen segítette”. Odilo apát Istvánhoz intézett levelében ezt írta: „Hogy lelketekben az isteni vallás tisztelete iránt mekkora szenvedély áradozik, miként szinte az egész világ, úgy a leginkább azok tanúsítják rólatok a leghűségesebben, akik az isteni sírtól [a Szentföldről] térnek vissza.” Odilo ezért hálás köszönetet mondott. Ademarus Cabannensistől arról értesülünk, hogy 1026-ban Vilmos francia gróf nagy kísérettel, több apáttal és nagy csapat nemesemberrel „Bajorországon keresztül vonult az Úr sírjához\… István, Magyarország királya nagy tisztelettel fogadta őt, és gazdagon megajándékozta.” Útja oda öt, vissza közel négy hónapig tartott. Szerencsénkre ránk maradt egy forrás az 1031–1043 közti időből, amely fenntartotta a Szentföldre nyugatról vezető út állomásait a bajor-magyar határtól kezdve. „A Fischának nevezett víz közepén kezdődik Magyarország. Innen több mint egy mérföldre van a Hainburgnak nevezett város. Innen két [nap az út] a Győrnek nevezett várig. Ettől a vártól három nap a Fehérvárnak nevezett várig, és másik három nap a Hanenburchnak nevezett várig. Négy nap alatt pedig a Duldumastnak nevezett várig [lehet eljutni]. Innen egy erdőn és igencsak sok tavon keresztül, majd áthajózva egy folyón egy faluig, ahol igen nagy kenyérbőség van, majd innen egy nem messzire elhelyezkedő, Dordomest nevű várig másik négy nap alatt. Innen egy pusztaságon és szárazságos földön át, ahol nem lehet vizet találni, három nap alatt a Szávának nevezett nagy folyóig [jutunk el],amelynek a folyón túli partján helyezkedik el a Belgrádnak nevezett jó és gazdag város, Bulgária kezdete.”

E leírás igazolja, hogy a Magyarországon át Jeruzsálembe vezető út elkerülte Esztergomot, s ez magyarázza Székesfehérvár felemelkedését. A pontos nyomvonal azonban Fehérvártól egészen Belgrádig bizonytalan, valószínűleg Eszéknél – a leírásban említett, folyón túli falunál – haladt át a Dráván, és a Szerémséget átlósan szelte át. Magyarországon tehát Hainburgtól Belgrádig 19 napig tartott az út.

A magyarországi zarándokutat néha olyanok is igénybe akarták venni, akik csak tettették a szentföldi úti célt, valójában máshová igyekeztek. Erre utaló érdekes hírt hagyományozott ránk a kortárs Wipo. Eszerint II. Konrád német-római császár 1027-ben „Wernert, Strasbourg városának püspökét követként Konstantinápolyba küldte. Miközben ő azt színlelte, hogy imádkozás céljából kerekedett fel Jeruzsálembe…, István király akadályt gördített áthaladása elé. Ez abban az időben senki mással nem esett meg az imádkozók rendjéből.” Werner tehát nem zarándok, hanem II. Konrád követe volt, István pedig az ő útját és annak célját veszélyesnek ítélte meg országa szempontjából, ezért nem engedte át. Így a strasbourgi püspök hajón jutott el a császárvárosba. Azt azonban még Wipónak is el kellett ismernie, hogy ez Werneren kívül mással nem fordult elő.

Különleges viszony fűzte István korában Magyarországot Németországhoz. III. Ottó császár nem törekedett hódításokra, ő egy egységes keresztény birodalom létrehozásán fáradozott, amely – legalábbis kezdetben – szuverén államokat tömörített volna. Neki és II. Szilveszterpápának köszönhető, hogy Magyarország független, nagyhatalmak által elismert és garantált királyság lett, illetve hogy önálló egyháztartomány létesült. Az Ottói ideának azonban a császár korai halála véget vetett. Utóda, II. Henrik, István sógora, letért erről az útról. Elejtette a császárság eszméjét, és újra Németországra összpontosított. Bár német királlyá tétele után 12 évvel őt is császárrá koronázták, de politikájában nem Itália, hanem a német területek játszottak döntő szerepet. Mivel birodalmára súlyos veszélyt jelentett Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem, kis megszakítással másfél évtizedig (1003–1018 között) hadakozott vele. Henrik nem támogatta Boleszláv önállósulási törekvéseit, és a lengyel (a birodalomtól keletre fekvő szláv) területek irányába egyértelműen hódító politikát folytatott. Istvánt a legnehezebb évtizedekben, amikor tengernyi belső gonddal kellett szembenéznie, ez a veszély nem fenyegette. II. Henrik 1002–1024 között ült a német trónon, s e 22 év alatt Magyarország teljes mértékben biztos lehetett abban, hogy nem éri német agresszió. A német „beavatkozás” legfeljebb abban nyilvánult meg, hogy – ha kisebb számban is, mint Gizella kíséretében – újabb német lovagok és papok érkezhettek az országba. Ennek a – német területeken kívül máshonnan is érkezett – segítségnek állított emléket István a fiához intézett Intelmekben. „A vendégek és a külhonból érkezők oly nagy hasznot hajthatnak, hogy méltán tarthatjuk számon őket a királyi méltóság hatodik helyén\… Mert a vendégek, minthogy különféle tájakról és országokból jönnek, ennek megfelelően különféle nyelveket, különféle ismereteket és fegyveres erőt hoznak magukkal, s mindezek díszére válnak a királyságnak, emelik az udvar tekintélyét, és elriasztják a külföldiek pökhendiségét. Mert az egynyelvű és egy szokás szerint élő királyság gyenge és törékeny. Éppen ezért felszólítalak, fiam, jóakaratúan vedd gondjaidba és tartsd tiszteletben őket, hogy szívesebben maradjanak nálad, mint hogy máshol lakjanak.”

A 11. század második felében keletkezett magyarországi források nem véletlenül emelik ki, hogy mily sok idegen érkezett Istvánhoz, vagyis hogy az Intelmekben megfogalmazott elvárás nem maradt írott malaszt. Mór pécsi püspök a külföldről (Lengyelországból, más felfogás szerint az Isztriai-félszigetről) Magyarországra jött Szórárd hitvalló és Benedek vértanú életéről szóló munkájában ekként fogalmazott: „Abban az időben, amikor a legkeresztényibb István király késztetéséből Isten neve és tisztelete Pannóniában éppen hogy éledezni kezdett, a jó uralkodó hírének hallatára más földekről sok kanonok és szerzetes gyülekezett össze köréje – mintha csak atyjuk lett volna –, más egyéb kívánalom nem is sarkal Iván erre őket, mint hogy életközösségük folytán a szent szerzetesi lét nyerjen megvalósulást.” A nagyobbik István-legenda szerint István kérésére „áldozópapok és egyéb egyházi személyek egymás után hagyták ott szokott helyüket, hogy zarándokútra keljenek, az apátok és szerzetesek nem kívántak maguknak semmi tulajdont, csak hogy egy ilyen vallásos fejedelem oltalma alatt, regulájuk szerint élhessenek”. A kisebbik István-legenda tömören ezt írta: István „király életmódjáról hallva nem kevesen a világ más részeiről is hozzája özönlöttek”. Bár az idézett források elsősorban egyháziakról tesznek említést, semmi kétség nem fér hozzá, hogy világiak is érkeztek István alatt Magyarországra.

A magyar-német viszony II. Henrik uralkodása alatti békés 22 éve alatt István nyújtott némi segítséget II. Henriknek. 1003-1004-ben Henrik testvéröccse, Brúnó csatlakozott a német király elleni lázadáshoz, és előbb Vitéz Boleszláv lengyel fejedelemhez, majd – a kortárs Adalbold tudósítása szerint- nem találva ott vigaszt „nővéréhez, a magyar királynéhoz [Gizellához] menekült, s önvizsgálatot tartva annak közbenjárásáért könyörgött”. Merseburgi Thietmar szerint „magyar követek vezették a király [II. Henrik] elé fivérét, Brúnó urat, akit – miután kegyelmet adott neki – irgalmasan fogadott”. Vagyis a testvérek között magyar közvetítésre állt helyre a béke, sőt Henrik öccsét 1006-ban augsburgi püspökké tette. Brúnó püspök ezt követően (alkalmasint 1007-ben) ismét megfordult Magyarországon, ahol az éppen itt térítő Querfurti Brúnó találkozott vele. A német király öccse ekkor követként járt Istvánnál, forrással nem igazolható feltételezés szerint politikai szövetséget akart kovácsolni II. Henrik és István között Vitéz Boleszláv ellen. Annak nincs nyoma, hogy István ekkor hadba lépett volna sógora oldalán (ezekben az években sorozatban vívta háborúit a törzsfők ellen), de az 1010-es években a németek oldalán bekapcsolódott az elhúzódó német-lengyel harcokba. Túlzottan nagy szerepet abban nem játszott, viszont amikor Boleszláv az ország északnyugati határán magyar területet foglalt el, hadba lépett a lengyel fejedelem ellen. E határvárat Boleszláv a hozzá menekült Prokuj-Gyulára (Sarolt testvérére, István anyai nagybátyjára) bízta. Thietmar lakonikus rövidségű híradása szerint e Prokujt István „saját szállásairól, miként most is, már ezelőtt elűzte\… A fentebb említett várban, miként másokban is, neki [Istvánnak] adta meg Isten a kitartással elért győzelmet.” Azaz István a várat visszafoglalta Boleszláv magyar helytartójától. Lehet, hogy Istvánt ezen túlmenően belső gondjai tartották távol a német-lengyel hadszíntértől, de az is lehetséges, hogy Henrik sem szorgalmazta különösebben a magyar segítséget. Feltevés szerint a német-lengyel háborúhoz kapcsolódik egy Erdélyt sújtó besenyő betörés: a németek mellett harcoló magyarok országára Vitéz Boleszláv küldhette besenyő szövetségeseit, István azonban kiűzte őket.

A magyar-német kapcsolatok intenzitását mutatja, hogy 1007-ben Anasztáz (más nevén Aserik), a magyarok érseke (bizonnyal esztergomi érsek), aláíróként szerepel a frankfurti zsinatnak a bambergi püspökség alapításáról szóló iratán. A nevek sorrendjéből egyértelmű, hogy Anasztázt a német király és főpapjai a birodalmi egyháztól független főpapként ismerték el. Ugyanez a személy, csakhogy ezúttal Aserik néven, de szintén a magyarok érseke titulussal, 1012-ben részt vett a bambergi székesegyház oltárainak felszentelésén. Bambergben egyébként István királynak utóbb némi kultusza alakult ki, sőt a székesegyház egyik – igaz, évszázadokkal későbbi – lovas szobráról a helyi hagyomány azt tartja, hogy a magyar uralkodót ábrázolja.

Valamikor az 1020-as évek második felében Arnold, a regensburgi Szent Emmerám-egyház szerzetese járt Magyarországon, és itteni élményeiről írásban is beszámolt. „Valami elkerülhetetlen szükségszerűség miatt Pannóniába rendelt engem apátom\… [Hajón] érkeztem Pannónia földjére. E helyen Anasztáz érsek fogadott engem másoknál emberségesebben, majd elég barátságosan elbeszélgettünk\… Nála hat hétig maradván a legszentebb védőszent [Emmerám] emlékezetére néhány liturgikus verset szereztem\… Miután pedig ezek így történtek meg Pannóniában, a küldetésem céljául szolgáló követségemet is bevégezvén visszatértem” Regensburgba. Az utolsó mondatból az derül ki, hogy a szerzetes nem egyszerűen egyházi férfiúként fordult meg Magyarországon, hanem politikai küldetése is volt, amit azonban szemérmesen elhallgatott. A küldetés feltételezhető, de korántsem bizonyos célja a II. Henrik 1024. évi halálát követően megromlott magyar-német viszony rendezése lehetett. Hamuik püspök a 11. század végén visszatekintve II. Henriket egyenesen István barátjának nevezte, és ebben minden jel szerint nem is tévedett.

II. Henrik után, akivel kihalt a szász dinasztia, a száli frank uralkodóházba tartozó II. Konrád következett a német trónon. Ő a Római Birodalom felújításának ottói koncepciójához tért vissza, de immár nem önálló államok önkéntes föderációja formájában, hanem erőszakos hódítás révén és német fennhatóság alatt. A nagyobbik István-legendában egyenesen az olvasható az új német uralkodóról, hogy „megtörte a béke nyugalmát”, ami nem csupán magyar, hanem európai vonatkozásban is igaz. Konrád 1026-ban megbuktatta Velencében Orseolo Ottó dózsét, István sógorát. A dózse fia, Péter, aki István után magyar király lett, már ekkor Magyarországon talált menedékre. Konrád (1027-től császár) ez idő tájt német-bizánci szövetség megkötésén fáradozott, ezért küldte – zarándoknak álcázva – Werner strasbourgi püspököt Konstantinápolyba. István azonban felfedte a turpisságot, s mivel komolyan tartott egy német-görög összefogástól, Wernert nem engedte át országán. Ezekben az években puhatolózhatott Magyarországon Arnold regensburgi szerzetes is.

Konrád 1027-ben Dél-Itáliában hódoltatott, 1028-ban talán a csehekkel harcolt, 1029-ben pedig felújította a háborút Lengyelországgal. Szinte előre kiszámítható volt, hogy akciói sorában Magyarország következik. Egy kései forrás (a 16. századi bajor Aventinus) szerint Luxemburgi Henrik bajor herceg 1026. évi halálát követően István és Gizella állítólag bejelentették fiuk, Imre – II. (Civakodó) Henrik bajor herceg leányági unokája – igényét a bajor hercegi trónra. Erről azonban egyetlen megbízható kútfő sem tud. Tény viszont, hogy II. Konrád sietve saját fiát, Henriket, a későbbi III. Henrik császárt helyezte a bajorok élére. A kortárs Reichenaui Hermann annyit mindenesetre leírt, hogy 1030-at megelőzően Konrádnak „már hosszabb idő óta ellentétei támadtak Istvánnal, a magyarok királyával”, de az ellentétek mibenlétét nem részletezte.

Wipo, II. Konrád krónikása ekként szólt a magyar-német viszony megromlásáról: „Számos viszály keletkezett a pannóniai nép és a bajorok között, de a bajorok hibájából, úgyhogy István, a magyarok királya számos betörést és fosztogatást követett el a Noricum-beliek, azaz a bajorok országában.” A viszály oka azonban e helyütt is homályban maradt. A császár István betöréseit használva fel háborús ürügyként 1030-ban Magyarországra tört. Célja kétségtelenül István királyságának hódoltatása volt. Német és magyar forrás egybehangzóan állítja, hogy István az égiekhez fohászkodott. Wipo szerint a magyar király „igen keveset tudott a császár ellen tenni, csupán az Úrtól kért sürgetve védelmet, miután egész országában könyörgést és böjtölést rendelt el”. A nagyobbik István-legenda pedig azt írja: mielőtt a király tanácsot tartott volna a püspökökkel és főemberekkel, és az ország védelmére egész Magyarországot fegyverbe szólította volna, „előtte azonban eszébe idézte, hogy Krisztus támogatása nélkül semmit sem tehet, úgyhogy kezét és szívét az ég felé emelve sérelmeit úrnőjének, a mindenkor szűz, istenszülő Máriának ajánlotta”. A hadjárat eredményéről viszont eltérően számolnak be a források. Wipo palástolni kívánta uralkodója nyilvánvaló kudarcát, amikor úgy fogalmazott: „A császár a folyóktól és erdőktől olyannyira védett országba nem tudott behatolni, viszont a rajta esett sérelmet a királyság határainál számos fosztogatással és tűzokozással eléggé megbosszulva tért haza.” Reichenaui Hermann is a német részsikert emelte ki: Konrád „Pannóniára támadt, és amennyire a folyók és a mocsarak engedték, egészen a Rábáig pusztította azt”. Ezzel szemben az Altaichi Évkönyv kendőzetlenül megírta: a német uralkodó „Magyarországról katonaság nélkül és minden eredmény nélkül tért vissza azért, mert a sereget az éhínség gyötörte; a magyarok Bécset is elfoglalták”. István tehát a felperzselt föld nomád taktikáját alkalmazta, vagyis beengedte egy darabig az ellenséget saját országába, de mivel az nem jutott élelemhez, nem tudott ellenállni a magyarok támadásának. Ezzel a győzelemmel István megvédte fiatal állama önállóságát, amit az 1031-ben megkötött béke szentesített, sőt a Lajta és a Fischa közén a magyar király még területet is nyert a kelet felé előrenyomuló bajoroktól. Konrád legyőzése volt István legnagyobb katonai sikere. Eredményességét bizonyítja, hogy miközben a császár 1031–1032-ben alávetette magának Lengyelországot, 1033-ban birodalmához kapcsolta Burgundiát, és ugyanebben az évben fia, Henrik legyőzte a cseheket, István életében Konrád többé nem fordult Magyarország ellen.

A Római Pápaság és a Német-római Császárság mellett István számára a harmadik fontos tényező a Bizánci Birodalom volt. Már az is sokatmondó, hogy egyetlen bizánci forrásunk sincs, amelyben István neve előfordulna. Ez önmagában arra mutat, hogy nem ápolt olyan élénk kapcsolatokat Konstantinápollyal, mint Rómával vagy Németországgal. A keleti császárság István életében, II. Baszileiosz császár 1025. évi haláláig ereje teljében volt, fénykorát élte. A birodalom magyarok szempontjából legfontosabb érdekkörében, a Balkánon a görög császár – mellékneve szerint a Bolgárölő – több évtizedes harc eredményeképpen 1018-ra Bulgária egész területét elfoglalta. A Száva-Duna vonalán ezáltal a Magyar Királyság és a Bizánci Császárság közvetlenül határos lett. István tartósan szövetségesi viszonyban volt Bizánccal, évtizedekig úgy, hogy a magyar király belső hatalmi riválisa, Ajtony is a császár oldalán állt.

István Bizánccal szembeni szívélyes politikáját több tényező tanúsítja. 1009-ben a formálisan bizánci hűbéres Orseolo Ottó velencei dózse feleségül vette István húgát, az 1010-es évek közepe táján pedig István személyesen vett részt Baszileiosz bolgárellenes háborújában. (Ez az egyetlen olyan külországi akció, amelyről biztosan tudjuk, hogy István jelen volt abban.) Nyugati forrás (A namuri Szent Albán-egyház alapítása című írás) tájékoztat arról, hogy a császár „Istvánt a barbárság elleni háborújához megnyerte magának. Ennek segítségével a vele szemben ellenséges Cesariest [Ohridot] erővel elfoglalta. S mialatt a konstantinápolyiak zsákmányt raboltak, és a várost kincseitől megfosztották, a valóban katolikus férfiú, István a fosztogatástól elfordította elméjét. Belépve Szent György templomába az ereklyéket, amiket ott talált, magával vitte, gondozta és – mint keresztényhez illő – egész életében tisztelettel megőrizte.” Egy kései lengyel szerző (Jan Długosz) szerint István a görög császártól kettőskereszt-ereklyét kapott ajándékba, amit utóbb fiának, Imrének adott. II. Baszileiosz 1025. évi dél-itáliai hadjáratában is részt vett egy magyar csapat.

Nagyobbik legendája szerint István „még magát a császárvárost sem fosztotta meg jótéteményeinek ajándékától, s egy minden tartozékkal felszerelt, csodás mívű egyházzal adományozta meg”. István külországban egyáltalán nem viseltetett tartózkodóan az ortodox hit iránt. Jól mutatja ezt, hogy „Jeruzsálem városában szerzeteskolostort alapított, és birtokokkal meg szőlőkkel gazdagította”. Ez szintén ortodox rítusú egyház volt. A kisebbik legenda pedig arról szól, hogy István „az általa építtetett jeruzsálemi kolostorban is megszervezte a szerzetesnők életét”, tehát eszerint a magyar uralkodó Jeruzsálemben apácakolostort létesített. István e gesztusai talán még bátoríthatták is a bizánci egyházat arra, hogy tovább próbálkozzék egyházkormányzati téren Magyarországnak a konstantinápolyi pátriárka alá rendelésével. A 11. század első évtizedeiből ugyanis több, Bizáncban kinevezett turkiai (magyarországi) ortodox püspököt ismerünk név szerint, az országban azonban semmi tényleges fennhatóságuk nem volt. István tehát – az 1024 utáni éveket, Konrád uralkodását leszámítva – a három világhatalom mindegyikével szívélyes, baráti, illetve szövetségesi viszonyt ápolt.

általában is elmondható, hogy István békepolitikát folytatott. Ez éppen úgy elemi érdeke volt, mint a három nagyhatalommal való kiegyensúlyozott kapcsolat, hiszen egyébként nem lett volna ereje roppant belső feladatai megoldására. Az Orosz Évkönyv arról tett említést, hogy Vlagyimir kijevi nagyfejedelem „békében élt a környező országok fejedelmeivel, a lengyel Boleszlávval, a magyar Istvánnal, a cseh Oldrichhal, és közöttük béke és szeretet volt”. 1000-ben a magyar király is küldött Kijevbe követséget. István békés természetére mutat, hogy 1018-ban 500 fővel támogatta minapi ellenfele, Vitéz Boleszláv orosz hadjáratát, ami egy kijevi belviszály miatt indult. Mivel a lengyel fejedelem orosz pártfogoltja nem sokáig ült a kijevi trónon, ez nem rontotta meg a magyar-orosz kapcsolatokat, amit – a jelek szerint – az 1019-ben a főhatalmat megszerző Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem alatt sem zavart meg semmiféle incidens. Ugyancsak István bölcs mérsékletességére mutat, hogy – néhány kivételtől eltekintve – nem avatkozott be a szomszédos országok belvillongásaiba, nem kereste a külhoni összecsapásokat. Mindamellett ő azon kevés magyar uralkodók egyike – ha nem az egyetlen –, aki valamennyi háborúját megnyerte. Kivált a kortárs uralkodók közül abban is, hogy hódító, területszerző ambíciói egyáltalán nem voltak. Még a nyugati határszélen bekövetkezett területi nyereség is egy védelmi háború következménye volt.

István igazi hódításait bent az országban érte el azzal, hogy sorra legyőzte a neki ellenálló törzsfőket. Az 1020-as években nem véletlenül említette a fiához intézett Intelmekben  a hadjáratok fáradalmait és a pogányok különféle támadásait, „amelyek közepette nekem szinte az egész életem őrlődött”. Ugyanitt a király jellemvonásai közül a béke szeretetét emelte ki: „A viszálykodást kerülve, békességben, lélekben alázatosan és szelíden kell uralkodnod\… Ha békességes leszel, királynak és a király fiának fognak mondani, és minden katona szeretni fog.” István – egyértelmű nyugati elkötelezettsége ellenére – egész Európát látókörébe tudta vonni, a szélrózsa minden irányában épített ki és ápolt legtöbbször békés, országa érdekeinek megfelelő kapcsolatokat.




Hátra Kezdőlap Előre