István tágabb és szűkebb családjáról meglehetősen keveset tudunk. Felmenőiről korábban már esett szó, ehelyütt testvéreiről, unokatestvéreiről, feleségéről, gyermekeiről lesz szó, arról a kis közösségről, amely Istvánt mindennapjaiban körülvette. Összesen három leánytestvéréről maradtak ránk hírek. Ezek közül az egyik bolgár házasságot kötött. Az erről szóló 12. század eleji bizánci híradás (Mikhaél betoldásai) meglehetősen talányos: „Radomir Magyarország királyának leányát bírta feleségül; nem tudom, mi okból kifolyólag, meggyűlölte őt, s miután már tőle teherbe esett, elűzte, és feleségül vette a Larisszában foglyul ejtett csodaszép Eirénét\… Egy bizonyos bolgár Petrosz, akinek mellékneve Deleanosz\…, azt híresztelte, hogy ő Romanosznak [Radomirnak], Sámuel fiának a fia, akit neki Magyarország királyának a leánya szült, az a leány, akit [Radomir] még Sámuel életében meggyűlölt és elűzött.” Sajnos, az események időrendje szerfelett bizonytalan. Az egyetlen biztos pont, hogy Sámuel bolgár cár 1014-ben halt meg, tehát az eltaszítás ezt megelőzően történt. Larissza ostromának sincs hiteles dátuma. Még a legtöbbet az segít, hogy Radomirnak Eirénével kötött házasságából született leányai 1015-ben már férjnél voltak, azaz legkésőbb 1000 táján vagy azt megelőzően születhettek. A magyar feleség tehát még korábban szülte Deljan Pétert. Már ebből világos, hogy Magyarország azon királya, akinek ő a leánya volt, nem lehet István, hanem csakis Géza. Újabb adatunk van tehát arra, hogy Gézát nem csupán latin szövegek, hanem – a vitatott keltű veszprémvölgyi oklevélen kívül – görög forrás is királynak tekintette. Radomir eltaszított felesége ily módon testvére volt Istvánnak. Ha mint legvalószínűbb dátumra, 995 (illetve 997–998) tájára tesszük frigyét Radomirral, István 980 körüli születési évéhez közeli időpontban születhetett. Radomir barátságtalan lépése megronthatta a magyar-bolgár viszonyt, és ez is hozzájárulhatott, hogy István uralkodása elejétől immár Sámuel cár esküdt ellenségével, II. (Bolgárölő) Baszileiosz bizánci császárral állt szövetségesi viszonyban. Deljan Péter, István unokaöccse – magyar segítséget élvezve – 1040–1041-ben rövid időre bolgár cárrá emelkedett, majd megvakították.
István két húga legalább tíz évvel volt fiatalabb nála. Az egyikről a 14. században élt Andrea Dandolo velencei krónikája ezt a híradást hagyta ránk: „Orseolo Ottó apja halála után Urunk, Jézus Krisztus 1009. évében kezdett uralkodni [Velencében]\… A dózse csaknem 18 éves volt. Ebben az időben Gézának, a magyarok királyának leányát és [Géza] utóda, István testvérét vette feleségül.” A magyar leány nagy valószínűséggel a 990-es évek eleje táján születhetett. Házasságukból egy leány és egy fiú származott. Frowila a második felesége lett Adalbert osztrák őrgrófnak, és 1058-ban még élt. Péter pedig Istvánt követte a magyar trónon. 1046-ban – két részletben ötévi királykodás után – megvakították, cseh szerző (Prágai Kozma) szerint 1055-ben még életben volt.
István másik húgáról a 14. századi krónikakompozíció adott közvetve hírt azon megjegyzésében, hogy a magyarok 1041-ben, Péter letaszítása után, királynak „egy Aba nevű ispánt választottak ki, Szent István király sógorát”. A latin szövegben az Aba Sámuelre alkalmazott sororius szó a nőtestvér férjét jelenti (azaz sógort), és nem anyai ági unokaöcsöt (nem a nőtestvér gyermekét). Eszerint tehát István húgát a kavar törzsfőnek tekinthető Aba Sámuel vette nőül. Házasságkötésük időpontját egyetlen forrás sem hagyta ránk. Azért tehetjük 1010 tájára, mert ekkortájt jöhetett létre Aba szállásterületén az egri püspökség, márpedig ennek az volt az előfeltétele, hogy a leendő férj – aki zsidó vallású lehetett – térjen át a keresztény hitre. Sámuel megkeresztelése tette lehetővé az egri püspökség felállítását, egyszersmind elhárította az akadályt István húgával való frigye elől.
István mindkét húgának házassága politikai indítékú volt. A velencei erősítette István Bizánccal való szövetségét, Aba pedig e módon kerülte el az Istvánnal történő fegyveres összecsapást, és jutott be István udvarának vezető tisztségviselői közé, a nagyobbik Gellért-legenda szerint palotagróf lett. 1044-ben még élt felesége, valamint hírt kapunk fiaikról is a Hildesheimi Évkönyvből, ugyanis Aba király a ménfői csatában legyőzetve velük és rokonaival menekült el. Aba ez évben – mint az Altaichi Évkönyv ránk hagyományozta – a németek és a magyarok „közös ítélete folytán halálbüntetést szenvedett el”.
István két húgának egy-egy hozzátartozója – az egyiknek a fia (Péter), a másiknak a férje (Aba Sámuel) – lett István két közvetlen trónutóda. Ez arra mutat, hogy a magyarok mindenképpen István rokonságából való uralkodót akartak trónra ültetni. Különböző, egymástól nagyon eltérő okok miatt azonban egyik sem hagyott maga után jó emléket. Péter türelmetlen, zsarnok, az idegenek (németek és olaszok) iránt szerfelett elfogult király volt, Aba Sámuel pedig pogány restaurációt akart megvalósítani: az Istváni új rend és a keresztény egyház leépítésének programját írta zászlajára, az urak helyett a nemtelenek társaságát kereste, és a magántulajdon alapelvét ásta alá, amikor úgy vélte: „az uraknak minden közös a szolgákkal”.
Istvánnak az említetteken kívül még több testvére is lehetett, őket azonban nem ismerjük. Ilyen gyanúba fogták Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem magyar származású második feleségét, de ennek az asszonynak az árpádok családjába tartozásáról egyetlen kútfő sem szól. Ennélfogva az a Bezprym herceg (akit magyarosan Veszprémnek szoktak nevezni, és aki az 1030-as évek elején rövid időre a lengyel fejedelemi trónra emelkedett) nem árpád-házi ivadék, és aligha lehet őt megtenni a dunántúli Veszprém vára névadójának és első ispánjának. Egy 14. századi cseh krónika adatából, miszerint István Günthernek anyai nagybátyja volt, arra következtettek, hogy Günther anyja – türingiai grófhoz menvén feleségül – István nővére lehetett. Egy megbízhatóbb forrás, Günther életrajza hősét István rokonaként említi, amit úgy is lehet értelmezni, hogy Gizella rokonságába tartozott. Magyar forrás (István nagyobbik legendája) is szól Güntherről, de csak mint István társát említi a mennyek országában, a köztük levő esetleges szoros rokoni kapcsolatról hallgat. Ez azt sugallja, hogy Günther ereiben nem folyt magyar vér.
István unokatestvérei, Vazul és Szár László, Géza testvérének, Mihálynak a fiai voltak. Mind apjukról, Mihályról, mind róluk viszonylag keveset tudunk. Nevük mindenesetre elárulhat valamit. Mihály keresztény név, elvileg arra is mutathatna, hogy 972-ben Gézával együtt öccse is keresztvíz alá került. Ezt sem kizárni, sem megerősíteni nem tudjuk. Egyik fia, Vazul neve végső soron a görög Baszileiosz, közvetlenül pedig az orosz Vaszilij névből származik. Ez szintén keresztény név. László neve szláv eredetű, méghozzá nyugati szláv (a cseh vagy lengyel Vladiszláv, magyarosan Ulászló név származéka), azaz a nyugati egyházhoz csatlakozó szlávok nyelvéből ered. László „Szár” (azaz kopasz) jelzője viszont pogány voltára utalhat. Mihály fiainak szláv neve erősítheti azt a feltételezést, hogy Mihálynak szláv (orosz, cseh vagy lengyel) felesége volt.
Vazul és Szár László mintegy tíz évvel lehettek fiatalabbak Istvánnál, 990 táján születhettek. Erre az időpontra Vazul fiainak feltételezhető, 1010–1020 közötti születési dátumaiból következtethetünk. Vazul és Szár László családi viszonyairól hiteles információt a Zágrábi Krónika tartott fenn. Eszerint „Vazul hercegnek három fia volt. Az első András herceg, akit utóbb királlyá tettek. A második Béla herceg\… A harmadik Levente herceg. [Szár] László hercegnek Bonuzlo nevű fia született.”
Még egy forrásunk van, amelyik Andrást, Bélát és Leventét Vazul fiainak mondja, a nagyobbik Gellért-legenda. A többi kútfőben a három herceg Szár László fiaként szerepel. Hogy ez a vélekedés a későbbi (és egyszersmind a hamis), azt a 14. századi krónikakompozícióban egy korábbi, a valós helyzetet képviselő állásponttal folytatott vita is elárulja: „Némelyek azt állítják, hogy e három testvér Vazul herceg fia volt, egy Tátony nembeli leánytól és nem törvényes házasságból születtek, s a Tátonyiak e kapcsolat miatt jutottak nemességhez. Biztosan tévedés ez, és rosszul mondták el. Enélkül is nemesek ők, mivel Szár László fiai, aki állítólag Oroszországból szerzett feleséget, akitől a három testvér származik.” E rövid híradásban több, különböző hírértékű információ őrződött meg. Egyrészt vita folyhatott a három Vazul-fiú törvényes vagy törvénytelen származása körül, másrészt kétségek merülhettek fel a Somogy megyei Tátonyiak nemességét illetően, végül – és számunkra ez a legfontosabb – utóbb Andrást és Bélát, a Péter után következő magyar uralkodókat fel akarták menteni annak ódiuma alól, hogy apjuk összeesküdött István király ellen, és így másik apát kerestek és találtak számukra. Vazul fiai tehát egy Tátony falubeli ágyastól születhettek (miként az immár szilárdan keresztény Vazul-fi, I. András király is nemzett egy Marót falusi nővel fiút), de hogy Vazulnak ki volt a törvényes felesége (és volt-e neki egyáltalán), nem tudjuk. Szár László feleségét Premiszláva orosz hercegnőben keresi a kutatás. Fiuk szlávos Bonuzlo (azaz Bogyiszló) neve visszaigazolja László orosz frigyét.
Gizella bajor hercegnő, István felesége 996 és 1045 között csaknem fél évszázadot töltött Magyarországon, ebből 42 évet Istvánnal, férjével együtt. Bajor rokonságáról már szóltunk. Az egykorú, illetve közel egykorú forrásokban csupa kedvező dolgot olvashatunk róla. Berno reichenaui apát István és „felesége, Gizella lelki üdvéért ünnepi miséket tartott, és mindkettőjük nevét az Élet Könyvébe feljegyeztette”. II. Konrád császár történetírója, Wipo munkájában fordul elő legkorábban olyan megjegyzés, amely kiemeli Gizellának a magyarok megtérítésében játszott szerepét: „A magyarok királyának, Istvánnak a hitvese legelőször volt előmozdítója a kereszténység ügyének a pannóniai nép körében.” Reichenaui Hermann szerint „Gizellát – igazán neve szerint a hit kezeseként – feleségül adták Istvánhoz, a magyarok királyához, miután az Krisztus hitére tért. Gizella adományozásokkal és más jó cselekedetekkel foglalatoskodva öregedett ott meg.”
Később már egyenesen úgy fogalmaztak a külországi krónikások, mintha kizárólag Gizella érdeme lett volna a magyarok kereszténnyé tétele. Így járt el például már a 12. század elején Sigebertus Gemblacensis, aki mind István, mind a magyarok megkeresztelését Gizella személyes érdemeként könyvelte el (méghozzá az 1010. esztendő alatt közölve a „hírt”). Ez mindenképpen túlzás, pontosabban fogalmazva valótlan. De Gizellának a magyarországi térítésben játszott, bizonyos értelemben kezdeményező és a folyamat meg nem torpanását biztosító szerepe nem vonható kétségbe, kivált, ha nem csupán Gizellára, hanem a vele érkezett egyháziakra (és világiakra) is gondolunk. A nagyobbik István-legenda tesz arról bizonyságot, hogy a királyné tetteit valóban így értékelték a 11. század végi Magyarországon: „Gizellát felkenték a krizma kenetével, István pedig társának hirdette a korona viselésében. Hogy miképpen viseltetett ő az istentisztelet díszesebbé tétele irányában, mily gyakran és mily jótékonykodóan jelent meg Isten szolgáinak gyülekezeteiben, máig is számos egyházban tanúsítják a keresztek, edények, a csodálatos műgonddal készített avagy szőtt kellékek, mindenekelőtt mégis a veszprémi püspökség, melyet alapkövétől kezdve a szolgálathoz szükséges teljes arany- és ezüstkészlettel meg sokféle kelmével ékesített fel.” A 14. századi krónika szerint Gizella a székesfehérvári „egyházat aranykeresztekkel, kancsókkal, képekkel, kelyhekkel, drágakövekkel és felszerelésekkel módfelett megajándékozta”. Ugyancsak innen tudjuk, hogy – férjéhez hasonlóan – sorra járta az egyházakat, „az Úr házában levő valamennyi berendezést bemutattatta magának, és a finom gyapjúszövetből felújításra váró tárgyakat évente felújította”.
Gizella jótékonykodását megsemmisült és ránk maradt tárgyi emlékek egyaránt bizonyítják. István és Gizella együtt küldött miseruhát János pápának (ami Metzben elenyészett), ránk maradt viszont az a kazula, amelyet István és Gizella adományoztak a székesfehérvári társaskáptalannak 1031-ben, ezt utóbb koronázási palásttá alakították. A királyné aranykeresztek iránti vonzalmát az a műtárgy jelzi, amelyet 1006-ban meghalt anyja (szintén Gizella) regensburgi sírjára készíttetett, és amelyet ma Münchenben őriznek. Gizella mindenben hű társa volt Istvánnak, a metzi kazulán neve mellett olvasható, Istvánhoz való viszonyára utaló minősítés tömören fejezi ki ezt (dilecta sibi coniux, azaz neki kedves felesége). A 13. században Gizella nemes alakja igaztalanul és méltatlanul esett áldozatul aktuálpolitikai megfontolásoknak. A Magyarországon német érdekeket képviselő Gertrúd királyné, II. András király felesége gyűlölt jellemvonásait reá ruházták, és őt tették meg Vazul megvakításának kezdeményezőjévé.
István és Gizella házasságából számos gyermek származott. A korábbi források István több fiát említik. Így a nagyobbik István-legenda szerint István „azt vette észre, hogy a titokzatos örök szándék fiai halálának próbatételén keresztül fenyegeti ostorcsapásaival, mert az ártatlanokat még csecsemőkorukban vette el ugyanaz, aki adta”, vagyis Isten. A 14. századi krónikakompozíció szintén arról tudósít, hogy „István király több fiat nemzett”. De már a nagyobbik legenda úgy fogalmazott, hogy a többiek halála miatt Imre „immár egyetlen gyermeke” maradt Istvánnak. Későbbi kútfők – így maga az Imre-legenda is – ezt a torz közlést vitték tovább, és a királyi párnak már csak egyetlen gyermekéről szólnak, Imréről. A fiúk közül kettőnek a nevét ismerjük. Ottóról csupán 15–16. századi szerzők, Laskai Osvát és Jacob Unrest emlékeznek meg; róla nevén kívül mást nem tudunk. Több – de kevés megbízható – információ áll rendelkezésünkre Imréről, akinek eredeti neve Henrik volt. Az Ottó és a Henrik név úgyszólván bizonyossá teszi, hogy István és Gizella német uralkodók nevét adták fiaiknak. Ottó még III. Ottó életében (vagyis 1002 januárja előtt) születhetett, és az akkor országló császár nevét viselte. (Nem István adott egyedül Ottó nevet fiának, így járt el Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem is, aki elsőszülött fiát nevezte el Ottónak.) Henrik – utóbb kialakult neve alapján Imre – egy 16. századi forrás (az Érdy-kódex) szerint ugyan 1000-ben született, de inkább hihetünk annak a – breviáriumokon alapuló – hírnek, amely szerint Imre életének 24. évében halt meg. Mivel halálának pontos dátuma ismert (1031. szeptember 2.), eszerint 1007-ben született. Ezt hitelesíti, hogy ekkor már II. Henrik, István sógora, Gizella bátyja ült a német trónon, így Imre egy másik német uralkodó, a nagybátyja nevét nyerte el. Ebből következik, hogy Ottó volt az idősebb, Imre a fiatalabb fivér. (Könnyen lehet, hogy Ottó volt a királyi pár elsőszülött gyermeke, bár néhányan – minden adat nélkül – felteszik, hogy első gyermekük az István nevet viselte.) István és Gizella valamennyi gyermekét természetesen csecsemőkorukban megkeresztelték, de a magyar uralkodóház külországi megítélésére vet éles fényt az Altaichi Évkönyv 1070-es évekből származó megjegyzése, amely szerint Henrik (azaz Imre) „meg volt keresztelve”. Német földön ezt még a 11. század második felében is külön hangsúlyozni kellett. Az a körülmény, hogy István és Gizella két fiuknak két német király nevét adta, jól mutatja azt a jelentős német hatást, ami nem csupán az országos ügyekben, hanem a királyi udvarban, illetve a magánélet szférájában is megnyilvánult. A házaspárnak a fiúk mellett leányai is születhettek, de ők szintén fiatalon meghalhattak, mivel írásos említésük nem maradt. Az a feltevés, hogy Edward angol herceg felesége, Ágota az ő gyermekük (Skóciai Szent Margit pedig az ő unokájuk) lett volna, nem igazolódott.
Imre már az 1010-es évektől kezdve olyan nevelésben részesült, hogy majd ő örökli apja trónját. A nagyobbik Gellért-legenda szerint azt követően, hogy István 1018 táján a Szentföldre igyekvő Gellértet magánál marasztalta, „megtette őt fia, Imre herceg tanítójául hosszú időre”. Ez az 1020-as évek közepéig tarthatott, amikor Gellért elvonult a világ elől a bakonybéli remeteségbe. Ekkortájt, az 1020-as évek elején készíthette el egy nyugati pap István gondolatai alapján a királyi apa nevében Imréhez szóló Intelmeket. Imre ekkor a gyermekkor és a serdülőkor határán állt, 14–16 éves lehetett, majdnem annyi idős, mint apja a Koppány vezette felkelés kirobbanásakor. Ezt István ezen szavai igazolhatják: „Gyermek vagy, gazdag szülők sarja, puha párnák lakója, akit mindenféle kényelemben dédelgettek és neveltek; nem volt részed sem a hadjáratok fáradalmaiban, sem a pogányok különféle támadásaiban\… Immár itt az idő, amikor nemcsak pépes ételt kell adnunk neked, mert ez puhánnyá és kényeskedővé tehet, ami az erények pusztulásával, a bűnök melegágyával és a törvények semmibe vevésével egyenlő, hanem néha karcos borral is meg kell itatnunk.” Imre szüleivel együtt járta a templomokat. A 14. századi krónikakompozíció szerint „bíborruháit helyezte az oltár elé, hogy azokkal fedjék be azt, miként a királyi egyházakban máig látható”.
Amikor felserdült, feleségről gondoskodtak számára, hogy legyen, aki továbbviszi a dinasztiát. Az Imre-legenda szerint „atyai rendelkezésből egy királyi nemzetségből származó nemes szüzet jegyeztek el Szent Imrével, és hoztak el hozzá, hogy mindkét királyi ágból királyi utódok származzanak a jövendőre”. Azt azonban nem tudjuk, hogy ki volt Imre felesége (illetve jegyese). Három kései forrás három feletetet ad erre a kérdésre. A 13. századi latin eredetire visszamenő, de a 16. században magyar nyelven véglegesített Szent Margit-legenda szerint Imre jegyese a „görög császárnak leánya” volt. Ez azonban bizton kizárható, hiszen a korabeli bizánci császárleányok közül egyik sem volt „szabad”, hogy Imre számára lefoglalható legyen. Ezt tudva a szakemberek egy, a császári családhoz közeli előkelő bizánci arára gondoltak, és személyével hozták kapcsolatba a veszprémvölgyi ortodox kolostor felállítását és annak görög nyelvű alapítólevelét. A 15. századi lengyel Szentkereszti Évkönyv egyik változata arról tud, hogy 1006-ban kötött barátságot István és Mieszko lengyel király – a valóságban ekkor Vitéz Boleszláv volt a lengyel fejedelem –, és ennek folyományaként Imre elvette feleségül Mieszko leányát. Ezek tekinthetők a kevésbé valószínű tudósításoknak.
János gercsei főesperes – egyébként sok tévedést tartalmazó – 14. századi krónikatöredéke szerint viszont Kresimir horvát uralkodó leányát jegyezték el Imrével. Még talán valamennyi változat közül ez látszik a leghihetőbbnek, ugyanis a jegyesség feltehető idején, 1020 táján vagy azt követően ténylegesen III. Kresimir uralkodott Horvátországban, méghozzá 997 és 1030 között. Leánya valóban királyi sarj volt, hiszen a horvát uralkodók a 920-as évek óta királyi címet viseltek (a magyar király szó is horvát eredetű lehet). A 11–12. század fordulóján azonban Horvátország magyar hódítás áldozatául esett, így Imrének a horvát királyi sarjjal tervezett (vagy megkötött) házassága már nem bizonyult olyan előkelőnek, amire a krónikákban érdemes lett volna hivatkozni. Magyarországon talán el is felejthették, csak annak az emléke maradt meg, hogy Imre jegyese „egy királyi nemzetségből” származott.
Ha valóban horvát volt a menyasszony, úgy e dinasztikus kapcsolat többféle politikai okkal magyarázható. Lehet, hogy a térség két, királyi címet viselő és a latin kereszténységbe tartozó uralkodóháza akart politikai szövetséget létesíteni. Az sem kizárt, hogy Bizánc kezét kell keresni a dologban, hiszen István a keleti császárság szövetségese volt, a horvátok pedig 1018 és 1025 között Bizánc fennhatósága alatt álltak. Már meglevő családi kapcsolat szintén szerepet játszhatott a frigy megkötésében: Orseolo Ottó ugyanis István húgát vette feleségül, nőtestvérének viszont horvát férje volt.
Az a hír csak a 11. század után kapott szárnyra, hogy Imre tudatosan zárkózott el az utódnemzéstől. Mint a 12. századi Imre-legenda írta hőséről: „Ő a testi nemzést, amely romlandó, a szüzesség lelki fogadalma mögé helyezte\…, és érintetlen hitvese szüzességét romlatlanul megőrizte.” A korábban keletkezett nagyobbik István-legenda szerint Imre halála után István rádöbbent, hogy utód nélkül maradt, vagyis Istvánnak aligha volt érdeke, hogy ne szülessék unokája. A 14. századi krónika feltehetően korai része Imrének több mint egy tucat kiváló erényét sorolta fel, de ezek között nem szerepel a szüzesség. Vagyis Imréből csak utóbb, a 12. században faragtak az önmegtartóztatás, a papi nőtlenség (a cölibátus) eszméjét propagálni hivatott szentet, kihasználva azt a sajnálatos és bizonyára akaratával ellentétes tényt, hogy házasságából nem származott gyermeke.
Imrét István tudatosan készítette fel a kormányzásra, hiszen valamikor 1024 után megtette az oroszok vezérévé, amin valószínűleg a nyugati határszélen egy tömbben letelepített oroszok katonai vezetői posztját kell értenünk. II. Henrik császár halálát, 1024-et követően ugyanis megromlott a magyar-német viszony, és számítani lehetett II. Konrád Magyarország elleni támadására. Más felfogás ezt testőrparancsnoki tisztnek értelmezi. Bármelyikre is vonatkoztassuk a kifejezést, mindkét poszt jó iskola volt Imrének arra, hogy kormányzati, irányítói tapasztalatokat szerezzen. Ha határvédelmi feladatot látott el, fontos szerephez jutott az 1030. évi magyar-német háborúban. István az idegenek (németek) mellett elsősorban családja tagjait részesítette előnyben a különféle tisztségek betöltésénél. Sógorát, Aba Sámuelt palotagróffá tette, idősebb rokona, Zoltán az erdélyi Fehér megye, a vele – közelebbről ismeretlen fokú – rokonságban levő Doboka és annak fia, Csanád a nevüket viselő megyék ispánjai lettek, tulajdon fiát, Imrét, majd unokaöccsét, Orseolo Pétert pedig valamiféle katonai egység élére állította.
István 1031-ben hatalma csúcspontján és az öregkor küszöbén állt. 1028 táján megtörte Ajtony hatalmát, és immár a teljes Kárpát-medence felett érvényesült uralma. 1030-ban legyőzte és az 1031-ben megkötött békében területi engedményre kényszerítette a német császárt. 1031 nyarán adhatta át István és Gizella a fehérvári egyháznak a díszes miseruhát, rajta az ő, valamint fiuk képével. Ekkor azonban súlyos tragédia szakadt rájuk. A Hildesheimi Évkönyv szerint 1031-ben Imre, akit „egy vadászaton vadkan hasított fel, siratni való módon szerencsétlenül járva meghalt”. A Pray-kódex bejegyzése szeptember 2-ra helyezte ezt az eseményt. A nagyobbik István-legenda szerint István látta: „immár az utódok reményétől megfosztva egyes-egyedül maradt, s kegyes szívét fájdalom járta át”. A 14. századi krónika megfogalmazása szerint pedig Imrét siratta „Szent István király és egész Magyarország vigasztalhatatlanul, igen nagy jajveszékeléssel”.
A dilemma, amelyben az uralkodónak döntenie kellett, nagyon súlyos volt. Választania kellett: fiágon viszi-e tovább a dinasztia vonalát, azaz unokatestvérét, Vazult emeli-e maga mellé utódként, vagy nőágra teszi-e át, és ekkor unokaöccsét, az 1026 óta Magyarországon tartózkodó Orseolo Pétert nevezi meg trónjelöltjeként. A döntés azért volt keserves, mert egy 40 éves, Magyarországon élő árpád-házi herceg, illetve egy alig 20 éves, Velencében nevelkedett ifjú között kellett választania. Az ősi magyar tradíció nem ismerte a leányági örökösödést, így csakis Vazul jöhetett szóba. István azonban fontosabbnak tartotta a kereszténység ügyét, mint a Vazul mellett szóló pogány hagyományt. Mint a krónikakompozíció írta: István „senkit nem látott vérrokonai közül alkalmasnak arra, hogy halála után az országot Krisztus hitében megőrizze. A magyar nép ugyanis inkább hajlott a pogány szertartásra, mint a keresztény hitre.” Bár még az Altaichi Évkönyvben tükröződő német vélemény szerint is rokonának fia, vagyis Vazul „volt méltóbb a királyságra”, István mégis Péter mellett döntött. E forrás elmondja, hogy Vazul „ebben nem értett egyet” Istvánnal, azaz nem fogadta el a döntést Péter jelöléséről, fellázadt a király ellen. István keményen lecsapott az ellenszegülő unokatestvérre, „megvakította, s kicsiny fiait száműzetésbe küldte”. András, Béla és Levente tehát az ország elhagyására kényszerült. A 14. századi krónika még azt is tudni véli, hogy Vazul füleibe (forró) ólmot öntöttek, megsüketítették, vagyis alkalmatlanná tették az uralkodásra. A király Pétert „hadának élére vezérül odaállította”, és ezzel – ugyanúgy, ahogy Imre orosz vezéri címe is e célt szolgálta – Pétert szintén vezetői tapasztalatokhoz kívánta juttatni, hogy ezzel készítse fel az uralkodásra. Ezek az események közvetlenül 1031-et követően történtek. Az István haláláig hátralevő évek a mindinkább erejét vesztő király szeme láttára az udvarában fel-fellángoló ellentétek jegyében teltek el.