A nagyobbik István-legenda elmondta, hogy István a fia halála után a kánoni rendelkezést figyelembe véve „felhagyott a kesergéssel, és inkább egész lényével az isteni irgalom bőségének keresése felé fordult. Abban lelte vigaszát, hogy a kolostorok és egyházak szolgáit, a szerzeteseket meg a klerikusokat különféle adománnyal látta el, és összes bevételének kiadásait – mindig amennyi éppen volt – egészében a zarándokok, özvegyek és árvák javára fordította… Szívének-lelkének minden vágya az utolsó napra irányult, már csak azt kívánta, hogy a mennyország lakója, mondhatni az angyalok társaságának részese lehessen.” István szemét az égre szögezte, gondolatait a túlvilágra összpontosította, készült a halálra. Már korábban sem volt teljesen egészséges, sőt 1031 előtt „három évig folyamatosan betegeskedett”. Most viszont a rázúdult csapás, a kegyetlen döntéskényszer, a kemény megtorlás tovább súlyosbította állapotát. A 14. századi krónikakompozíció szerint István fia halálát követően „igen komoly betegségbe esett, és sok nap múltán is alig tért vissza valamennyire életkedve, de korábbi egészsége már soha nem állt helyre teljesen. Lábfájás kínozta, búskomorság gyötörte.”
Ebben a lelki állapotban érte Istvánt a Gizella és Orseolo Péter között kirobbant ellentét. Az Altaichi Évkönyv ugyanis arról tudósít bennünket: István parancsa értelmében Péter esküt tett, hogy „úrnőjét, a királynét [Gizellát] mindig tisztelni fogja, s azokból, amiket neki a király adott, semmit elvenni nem fog, ha annak [Istvánnak] halála után az Úr adományából az [Gizella] még élni fog. Hogy ez még erősebb legyen, esküjéhez hozzátette: ő mindazokkal szemben, akik ellene [Gizella ellen] ármánykodni merészelnének, képessége és tudása szerint segítségére lesz; s e szavakra mindazok megesküdtek, akik az ország főemberei voltak.” Egy ilyen eskü csak súlyos konfliktus rendezését szolgálhatta. Vajon mi idézte elő a királyné és a kijelölt trónutód mély ellentétét?
Az nyilvánvaló, hogy meghasonlásuk kihatott az egész királyi udvarra, hiszen apró családi nézeteltérés esetén a főembereket aligha vonták volna be az eskütételbe. A kérdésre a forrásokban hiába keresünk választ, így csakis feltevéseket fogalmazhatunk meg. Több lehetőség is számba jön. Az Altaichi Évkönyv kiemelte, hogy Péter helyzete még István életében „a királyságban megerősödött”. Ebből arra lehet gondolni, hogy gőgje, zsarnoki hajlamai, amelyek teljes nagyságukban trónra lépte után mutatkoztak meg, már ekkor észlelhetők voltak. De hogy miért éppen Gizellával szemben, arra Péter jellembeli fogyatékossága nem szolgál kielégítő magyarázattal. Fel lehet tenni, hogy Gizella nem nézett jó szemmel Péterre. Emberileg érthető, hogy neki, aki évtizedeket töltött hazájától távol, férjének több fiút szült, most azt kellett megélnie: egy jövevény, egy számára idegen fiatalember (aki majdnem egykorú volt az ő Imre fiával) örökli azt a hatalmat, amelynek megteremtéséért ő is nagyon sokat tett. Nem feltétlenül irigység lehetett ez, hanem a valamennyi gyermekét elvesztő anya féltékenységbe torkolló keserűsége.
Halvány eshetőségként gondolhatunk még egy lehetséges ütközőpontra Gizella és Péter között. Gizella Magyarországon is megmaradhatott németnek. Erre utalhat, hogy 1031-ben ő és udvarhölgyei a fehérvári egyház számára készített miseruhán a német lándzsát hímezték István kezébe, azt a hatalmi jelvényt, amelyet a magyar király már aligha tekintett uralma szimbólumának (hiszen a néhány évvel korábban készült és István gondolatait tartalmazó Intelmek még csak említést sem tett róla, szemben a koronával, amire gyakran hivatkozott). Nos, Péter apját II. Konrád német király űzte el Velencéből annak testvérével, a gradói pátriárkával egyetemben, vagyis István egy, a német uralkodó által száműzött fiút fogadott otthonába, és neki tervezte adni a főhatalmat. Ezt viszont Gizella aligha fogadhatta egyetértéssel. Bármiként is álljon azonban a helyzet, Gizella és Péter szembeállása rányomhatta a bélyegét István életének utolsó éveire, és alighogy István lehunyta szemét, ezek az ellentétek még élesebben és brutálisabban törtek felszínre.
A kisebbik István-legenda egy olyan történetet mond el, amelyet bízvást köthetünk István utolsó évei egyikéhez. Eszerint a király „betegségbe esett, amely miatt később el is távozott testéből, és annyira elhatalmasodott rajta a hosszan tartó beteges gyengeség, hogy már lábra állni sem tudott. A palota négy főembere látta régóta tartó, súlyos szenvedését, s mivel tévelygő szívükben még mindig hitetlenség lakozott, igaztalan tervet kovácsoltak, és lesték az alkalmat, hogyan okozhatnák halálát. Beesteledett már, de a házban még nem gyújtottak világot, amikor egyikük a félhomályban vakmerően beosont meztelen kardját gyilkos céllal köpenye alá rejtve. De alig tette be a lábát a király nyugvóhelyére, a kard – bizonyára égi sugallatra – leesett, és csörömpölve földet ért. A király nyomban felriadt, és kérdezte, mi történt, pedig tudta előre, hogy mi az. Az illető megdermedt kétségbeesésében, beismerte őrült tervét, bánkódott felette, közelebb lépett, térdre hullott, átölelte a király lábát, bevallotta, hogy bűnös, és bocsánatért esedezett. Ő nem űzte el azt, aki kegyelmet kért, a gaztettért könnyűszerrel megbocsátott, az meg parancsára leleplezte árulásának bűntársait. Másnap a király rendeletére felkutatták és előállították a gyilkosokat, s ő ítéletet mondott felettük. Hogy intő példát állítson a többiek elé, és megtanulják uraikat a legnagyobb megbecsüléssel tisztelni, őket látásuktól megfosztotta, bűnös karjukat levágatta, így akik igazságtalanságukban orvul az igaz vér ellen támadtak, azok igaz ítélettel jutottak nyomorúságos életre.”
Bár nem lehet teljességgel kizárni, hogy e helyütt Vazulnak a király elleni fellépését örökítették meg, mégis több szempont szól amellett, hogy itt egy, attól különböző eseményről, valóságos merényletről olvashatunk. Motivációja az lehetett, hogy a tehetetlenné vált, feladatát ellátni képtelen uralkodótól meg kell válni. Ennek a felfogásnak a steppel nomád népek körében mély hagyományai voltak. Ott, ahol a személyes példamutatás, a fizikai képességek a döntőek, az elaggott fejedelmet megölték, feláldozták, hogy fiatal, tetterős uralkodó lépjen helyére. A kazároknál a szakrális királyt 40 éves uralkodás után küldték a másvilágra. István 997 óta vezette országát, esetében 1037-ben telt le ez az idő. A merénylet oka – ha ez valóban annak tekinthető – az időpontra is rávall. Keze levágásával pedig István törvénye azt büntette, aki „hitét bemocskolva, szívét beszennyezve, esküjét megszegve a hamis esküvésnek hódol”.
István végnapjairól nagyobbik legendája, illetve a Hartvik-legenda ekként számol be: István „a láztól leverten, mikor már nem volt kétsége közelgő elköltözése felől, összehívta a püspököket meg udvarának Krisztus nevét dicsőítő főembereit, és mindenekelőtt királyi címének leendő viselőjéről, nővérének fiáról, a Velencében született Péterről tárgyalt velük, akit már jó ideje magához hívott, és hadának élére vezérül odaállított. Azután atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, melyet elnyertek, szeressék az igazságot, kedveljék a mennyei szeretet kötelékeit, s a szeretetet gyakorolják is, az alázatosságban éberen buzgólkodjanak, mindenekelőtt pedig nyújtsanak védelmet a kereszténység friss ültetvényének.” Ezután a szentegyházat és az országot a Szűzanya oltalmára bízta.
A Hartvik-legenda két emberöltővel utóbb így írt a király haláláról: „Jeles ünnep közeledett akkor éppen, ugyanazon mindenkor szűz Mária mennybemenetelének angyalok és emberek által egyaránt megült napja [augusztus 15-e], s mivel [István] úgy sejtette, hogy nagyobb irgalmat remélhet, ha ennek örömében távozik testéből, külön fohászokkal könyörgött érte, sóhajok és könnyek között próbálta kieszközölni. Beköszöntött hát ez a boldog nap, mely az ő halála révén majdan még boldogabbá lesz. Ott állott körben a papság meg a püspök atyák, s a szolgák hada mellett az ispánok vezérkara, ahol az Istennek oly kedves király feküdt középen. Miután a lelki kenet szentségét felvette, szent lelkét a mi Urunk, Jézus Krisztus testéből és véréből vett útravalóval frissítette fel, s azt az Úr megtestesülésének 1038. esztendejében a mindenkor szűz és a szent angyalok kezébe átadta, hogy az örök, mennyei boldogság nyugalmába kísérjék. Rokonainak körében hangos siránkozás támadt… Temetési szertartására seregestül érkeztek Pannónia valamennyi vidékéről. Testét a királyi székhelyre, vagyis Fehérvárra vitték, s mivel a Boldogságos Szűz tiszteletére általa emelt templomot még nem szentelték fel, a főpapok tanácsot tartván úgy határoztak, hogy előbb szenteljék fel a bazilikát, s csak azután bízzák testét a földre. A szentelés ünnepi szertartásának végeztével a szent testet az épület közepén álló, hófehér márvány szarkofágba helyezték.” E szarkofágot a kutatók azonosnak szokták tekinteni a Székesfehérvárott levő kőkoporsóval, amely római eredetű ugyan, de utóbb keresztény elemekkel díszítették.
István élete véget ért, nyugati kortársai azonban már életében és röviddel halála után pontosan tudták, hogy a magyar király rendkívüli egyéniség volt. Még élt István, amikor elhangzottak róla az első értékítéletek. Az itáliai születésű, de Franciaországban működő Fulbert püspök őt mint „a Legfőbb Király újonnan örökbe fogadott és dicsőséges sarját” említette. A német (szász) Thietmar a magyar uralkodó azon jellemvonását emelte ki, hogy az soha nem hallott módon „kímélte a legyőzötteket”. A lotaringiai származású Berno apát Istvánt a szent egyház tagjának nevezte, és a jeruzsálemi zarándokok iránt viseltetett emberségét, bőkezűségét és szelídségét emelte ki. A dél-francia eredetű, de Burgundiában, a híres Clunyben apátkodó Odilo levelét hozzá mint „a királyok legkeresztényebbikéhez” címezte, s abban azt írta: „Hogy lelketekben az isteni vallás tisztelete iránt mekkora szenvedély áradozik, miként szinte az egész világ, úgy a leginkább azok tanúsítják rólatok a leghűségesebben, akik az isteni sírtól térnek vissza. Ezt mi magunk is igen bőségesen megtapasztaltuk, amikor méltóknak találtattunk fogadni hírnökeiteket… Ezért a ti legáhítatosabb odaadástokért dicséretet és köszönetet mondunk a mindenható Istennek.”
Nem kevésbé hízelgők a magyar királyra azok a megállapítások, amelyeket a halála utáni néhány évben vagy évtizedben döntően szintén kortársak vagy csaknem kortársak tettek róla. A német Wipo István mély vallásosságára utalt, amikor leírta: II. Konrád támadásával szemben ő „az Úrtól kért sürgetve védelmet, miután egész országában könyörgést és böjtölést rendelt el”. A burgund Kopasz (Glaber) Rodulf arról számolt be, hogy Istvánt „méltán [tekintették] a legkeresztényebbnek”, aki a szentföldi zarándokokat testvéreiként fogadta. A német Reichenaui Hermann szerint István „országa érdekében igen jámbor [emberként] fáradozott”.
A németalföldi Namur városában készült feljegyzés szerint „a pannóniaiak királya pogányból vált kereszténnyé, az igaz hitnek és Istennek buzgó híve lett”, aki nagy tisztelettel viseltetett az ereklyék iránt, ilyent nemcsak Ohridból vitt magával (a város kifosztása helyett), hanem Odilo apáttól is a szentek relikviáit kérte. Istvánt e nagyszámú és Nyugat-Európa különböző térségeiben készült forrás mindegyike mélyen vallásos uralkodónak ábrázolja, aki a keresztény erkölcsiség szellemében járt el királyként, katonaként és emberként egyaránt. Hogy Istvánt a kortársak kedvező értékelése alapján mekkora tisztelet övezte Nyugaton a 11. század végén, azt a kisebbik István-legenda tanúsága szerint a klerikusok itthon is tudták: „Nevének már az egész világon híre kelt, s az ajkáról elhangzó ítéleteket is dicsérőleg emlegették mindenütt.”
E hazai megállapításig azonban hosszú út vezetett, István magyarországi megítélése ugyanis a külországokban tapasztaltaktól – a sajátos hazai viszonyok következtében – sokban különbözött a 11. század nagy részében. A király halálát követően az általa alapított országra, a közreműködésével meggyökereztetett hazai kereszténységre kemény megpróbáltatások vártak, súlyos tehertételek szakadtak. Mivel még sem az ország, sem a kereszténység nem volt eléggé erős, az Istváni rend eresztékeiben kezdett recsegni. De már annyira gyenge sem volt, hogy több évtized minden új vívmányát örökre maga alá temette volna. Ha meg is ingott, de nem omlott össze, kemény tusák után erőre kapott, talpra állt. Ez volt a feltétele annak, hogy a halott István saját országában is átléphessen a halhatatlanságba.
Mélyen szimbolikus jelentőségű, hogy István alakjához az az András nyúlt vissza, akinek apját, Vazult István uralkodásra alkalmatlanná tette, és akit testvéreivel együtt külországi száműzetésbe kényszerített. Neki inkább neheztelnie kellett volna Istvánra, és mégis azt olvassuk a namuri feljegyzésben, hogy András „hamarosan hatalomra kerülése után elődjének [Istvánnak] ékszereit, királyi felszerelését kerestette, megparancsolta Leodvin főpapnak: olvassa el az ereklyék feliratait, hogy biztosan megtudja, vajon kiknek az ereklyéi azok”. Vagyis András a maga uralmát szorosan István országlásához igyekezett kapcsolni. Reálpolitikusként nem is igen járhatott volna el másként, hiszen a külföld előtt tekintélyt szerezni akaró, keresztény királyként aligha köthette magát máshoz, mint Istvánhoz.
Az 1038-at követő évtizedekben a nép körében azonban nem Istvánnak, hanem a pogány világot visszahozni vágyó Aba Sámuelnek alakult ki spontán kultusza. Amikor a 14. századi krónika szerint Aba halála (1044) után néhány évvel testét „kiásták a sírból, szemfedőjét és ruháit épnek, sebhelyeit pedig begyógyulva találták”. Ez arra mutat, hogy a nép nem Istvánt, hanem Abát választotta, és nem István, hanem Aba személye köré font legendát. A Hartvik-legenda arról tesz említést, hogy István eltemetése után „az Úr sok éven át részesítette az ő érdemeire tekintve számtalan jótéteményben a sok szerencsétlenség sújtotta, hideglelős, búját-baját kikiáltó vagy ítélet terhét hordozó embert. Sűrűn hallották az éjszakában többen is az angyalok énekének hangjait, s a legfinomabb illat édessége gyakorta járta át a templom falait.” Ezt azonban egyetlen konkrét eset említése sem támasztja alá. Mi több, a kisebbik István-legenda kifejezetten ellentmond Hartvik szavainak. Eszerint „amint egyre-másra múltak az évek, akár a nép körében elharapózó gonoszság, akár az egyház valamiféle megosztása miatt, ez az oly sokat érő kincs [István holtteste] a földben lappangott, s a halandók belátása elől elrejtve egyedül az Úr szemeinek mutatkozott”, vagyis a legcsekélyebb mértékben sem volt bármiféle kultikus tisztelet tárgya.
Csak 1567-ben bukkannunk először annak kétségbevonhatatlan nyomára, hogy a néphagyomány befogadta István alakját. Egy Magyarországon átvonuló olasz katonatiszt ekkor írta azt Baranyavár vidékéről, hogy ott „Szent István királyról a nép sok csodát regél”. Az újkorban feljegyzett, István királlyal kapcsolatos mondaanyag hatalmas többségére az egyértelmű egyházi ihletettség, a felülről irányítottság a jellemző. Az a kevés, ami elüt ettől, éppen nem a jámbor, kegyes szentet, hanem az erőszakos, kegyetlen embert ábrázolja. Éppen ezért e mondák akár a mondavilág legmélyebb rétegében gyökerezhetnek, és a nép Istvánról alkotott eredeti, még mesterségesen nem befolyásolt véleményét tükrözik. Szinte bizonyosra vehető ez a dozmati regösénekről, amelynek nemcsak tartalma és strófája, hanem műfaja is igen archaikus jegyeket mutat:
|
A regösének nyelvén István kezében a gyilok az ősi magyar hagyomány, a csodafiúszarvas életére tört. Mély szimbolikája van annak, hogy maga a csodafiúszarvas kér kegyelmet az őt leölni akaró Istvántól, s ennek azt a módját választja, hogy magát Isten teremtményének állítja be. István halálosztó kezét tehát csak akként lehetett elkerülni, ha valaki kereszténynek mondta magát.
A Jászkunhalom-szegediek körében lejegyzett-mondája (mai helyesírás szerinti szöveggel) szintén a hit érdekében irgalmat nem ismerő királyról szól: „Szent István 20 kun vitézt ott temettetett el, mert nem akarták felvenni a keresztény vallást. Nagy gödröt ásatott. Lehajtotta őket a gödörbe lovastul, aztán azt mondta nekik: ha a keresztény vallást fel nem veszik, ott kell nekik meghalni. Ezek meg készek voltak inkább meghalni, hogy sem az ő hitüket elhagyják. Betemettette őket úgy, ahogy voltak, lóháton. Elevenen betemette őket.” Számos mondában említik Szent István üldöztetését, van olyan is, amelyben a pogányok teszik ezt az uralkodóval.
István tehát a nép emlékezetében a 11. században bizonyosan nem, de még sokáig később sem hagyhatott jó emléket. Érthető ez, hiszen ami Istvánt a valaha élt legnagyobb magyar államférfiak élére emeli – vagyis az ország megalapítása, a keresztény hit elterjesztése –, az történeti mércével mérve pillanatnyi, a valóságban azonban hosszú időre szóló kára, hátránya lett a köznépnek, ennek érdekében szinte mindent fel kellett adnia abból, amit korábban gondolkozása és érzésvilága alapján sajátjának tekintett.
Ez az – Istvánra nézve cseppet sem kedvezően alakuló – utóélet 1083-ban vett éles fordulatot, hatása azonban nem azonnal, hanem évtizedek, némely téren – a néphagyomány befogadó attitűdjében pedig éppenséggel – évszázadok múltán csapódott le markánsan. Istvánt (és vele egyazon esztendőben Imre herceget, Gellért püspököt, Szórárd-András és Benedek felvidéki remetéket) lényegében kultikus előzmények nélkül, legfeljebb gyér helyi tisztelettel emeltette I. László király a szentek sorába. Máig vitatott, hogy László teljesen önállóan járt-e el, vagy – aminek talán nagyobb a valószínűsége – saját kezdeményezésére ugyan, de előzetes pápai jóváhagyással. Eljárásának oka belpolitikai jellegű. Lászlónak, mint a legitim módon megkoronázott Salamonnal szemben törvénytelen uralkodónak, szüksége volt a friss szentek biztosította tekintélyre. Ezzel a lépéssel a magyarországi állam és egyház megteremtette a maga ős- és hőskultuszát. István – és Imre – esetében László újítása kivált szembeszökő, hiszen ők nem voltak vértanúk, mint Gellért vagy Benedek, sem önsanyargató remete, mint Szórárd-András. Őket – főleg Istvánt – hittérítői, hitvallói szerepük miatt érdemesítette László a szentségre, pontosan amiatt, amiben László is nagy érdemeket szerzett: a (megingott) államrend és a (megrendült) keresztény vallás megerősítéséért. Azaz miként már Vazul fia, András is szükségszerűen nyúlt vissza uralma legitimitása érdekében Istvánhoz, akképpen cselekedett a Vazul-unoka László is. Ugyanakkor a szentté avatások más érdekeknek is megfeleltek. Az ekkor még pápapárti László nyilván tudott Vll. Gergely pápa azon, 1081-ben megfogalmazott véleményéről, hogy kevés a szentek között az uralkodó. Kezdeményezésével a pápai elvárásnak kívánt megfelelni, ugyanakkor bizonyára tisztában volt azzal is: ezek a kanonizációk nagymértékben növelik Magyarország nemzetközi presztízsét, közvetve pedig saját uralkodói elismertségét is.
István szentté avatásáról egyedül Hartvik püspök legendája őrzött meg tudósítást. Eszerint László király háromnapi böjtöt hirdetett. „Három napon át bajlódtak [István] szent testének kiemelésével, azt a helyéről elmozdítani semmi módon nem volt lehetséges. Az idő tájt ugyanis a bűnök odáig vezettek, hogy az említett László király és fivére, Salamon között súlyos nézeteltérés támadt, amely miatt Salamont elfogták és börtönbe zárták. Amint tehát a holttest kiemelésével hasztalan próbálkoztak, egy Karitas nevezetű asszonyszemély, aki a bökénysomlyói Szent Üdvözítő-templom melletti zárda lakója volt, s akinek életét az akkori közvélemény igen jelesnek tartotta, égi kinyilatkoztatásban részesülvén tudtára adta a királynak, hogy fáradozásuk hiábavaló; a szent király földi maradványait át nem szállíthatják addig, amíg Salamont a börtön rabságából ki nem eresztik, s a szabadság kegyelmét meg nem kapja. Kiengedték azért amazt a börtönből, és ismételten háromnapos böjtöt tartottak. Amikor a harmadik napon odaléptek, hogy a szent maradványokat elvigyék, a sír fölé helyezett hatalmas sziklát oly játszi könnyedséggel tudták eltávolítani onnét, mintha nem is lett volna súlya azelőtt. A harmadnapi vecsernye végeztével azután valamennyien várva várták az isteni irgalom jótéteményeit a szent férfiú érdemeiért, és Krisztus nyomban meg is látogatta népét: a szent hajlékot teljes terjedelmében elárasztották a mennyből küldött csodajelek.” A betegek gyógyulásán kívül az is az égi jelek közé tartozott, hogy amikor „eltávolították a padlózatból kiemelkedő márványtáblát, és miután lejutottak a sírboltba, felnyitásakor olyan édes illatáradat borított el minden körötte állót, hogy úgy érezték, az Úr paradicsoma gyönyörűségeinek kellős közepébe csöppentek”.
Az 1083. augusztus 20-án történt ünnepi aktuson a csontokat „patyolattiszta lenvászonba szedegették”, de a király jobbján viselt gyűrűt nem találták. Ezt követően Merkur, a székesfehérvári egyház kincstárának őre egy fehér ruhába öltözött ifjútól összehajtogatott kendőt kapott megőrzésre, amely István kezét tartalmazta teljes épségben a gyűrűvel együtt. Egy 12. századi oklevél szerint viszont Merkur már 1083 előtt ellopta a karereklyét, amelyet a mai közvélekedés a Budapesten őrzött Szent Jobbal tart azonosnak. A Szent Jobb testtől való különválásának valós története sohasem lesz egyértelműen tisztázható, mint ahogy semmi remény nincs arra sem, hogy István földi maradványait az utóbb feldúlt székesfehérvári királysírok egymásra hányt csontjaiból valaha is biztonsággal el lehessen különíteni.
István szélesebb körű tisztelete – amely immár nem korlátozódott a dinasztia néhány tagjára – 1083-mal kezdődött. Az 1038-ban meghalt király 45 év múltán lépett át a halhatatlanságba. Ezt a 45 évet Hartvik püspök is számon tartotta, és igen világosan magyarázta: „Bár a föld súlya nehezedett rá, és a porba térni kényszerült\…, talán maradt rajta valamennyi a rárakódott földi porból\…, hisz enélkül az uralkodók – mondhatni hatalmi jogukból eredően – alig-alig, vagy egyáltalán nem képesek jelen életüket végigélni”, ezt a port „az isteni ítélet tüzének kellett róla leégetnie”. Az 1083. évi kanonizáció ezt a „megtisztítást” elvégezte. Ettől kezdve István – illetve most már Szent István – a földi élet porától megszabadulva légies magasságokba emelkedett, megnemesült alakja, anyagtól elszakadt eszméje a szó valóságos és képletes értelmében az egekig szárnyalt.
Külön könyvet igényelne annak bemutatása, hogy ezen útnak milyen stációi voltak, mint ahogy az is, hogy mikor milyen irányzatok sajátították ki, foglalták le maguknak Szent Istvánt. Itt legyen elég csak annyi: a középkorban ő vált minden jog kútfejévé, tőle eredeztettek minden szabadságot, a koronázási jelvények legtöbbjét az ő személyéhez kapcsolták. Ereklyéi a legnagyobb becsben tartott kegytárgyak. Egyházi tiszteletét augusztus 20-ai dátummal már az 1092. évi szabolcsi zsinat előírta, állami ünneppé I. Ferenc császár nyilvánította, ma pedig e nap legfőbb nemzeti ünnepünk. Szent István neve forrt össze a legszorosabban a magyarsággal és egyszersmind a magyarok európaiságával. Az ő nevének szinonimája a szentkirály, ő volt falvak százaiban a templomcím, a település névadója. Ő az örök hivatkozási alap, minden cselekedet viszonyítási pontja, ő a Nagy Kezdet, az országalkotó, az államszervező, a keresztény hitet terjesztő uralkodó. Ő a valaha élt legnagyobb magyar államférfiú.