Kovács Zoltán András - Számvéber Norbert
A Waffen-SS Magyarországon
Tartalom
1. Az SS felfegyverzett csapatai
2. A Waffen-SS létszámviszonyai 1939-1945 között
3. A Waffen-SS fegyver- és csapatnemei, valamint felszereltsége 1939-1945 között
4. A Waffen-SS csapatok szervezete és harcászata az 1944-1945. évi magyarországi harcok időszakában
5. A Waffen-SS ideológiai meghatározottsága
II. rész A Waffen-SS létszámkiegészítése a magyarországi németségből
1. Az SS illegális toborzásai Magyarországon
3. A Waffen-SS második toborzóakciója Magyarországon
4. Az SS-toborzások harmadik hulláma
III. rész A Waffen-SS Magyarországon bevetett alakulatai
1. A 6. (SS-) páncéloshadsereg-parancsnokság
2. Az I. „Leibstandarte” SS-páncéloshadtestparancsnokság
3. A II. SS-páncéloshadtest-parancsnokság
4. A IV. SS-páncéloshadtest-parancsnokság
5. Az SS IX. (horvát) fegyveres-hegyihadtestparancsnoksága
6. Az 1. „Leibstandarte SS Adolf Hitler” SS-páncéloshadosztály
A hadosztály részvétele a „Südwind” hadműveletben
A hadosztály részvétele a „Frühlingserwachen” hadműveletben
A hadosztály harcai a szovjetek „bécsi támadó hadművelete” alatt
7. A 2. „Das Reich” SS-páncéloshadosztály
A hadosztály harcai a „Frühlingserwachen” hadművelet alatt
A hadosztály tevékenysége a szovjetek „bécsi támadó hadművelete” alatt
8. A 3. „Totenkopf” SS-páncéloshadosztály
A hadosztály részvétele a „Konrad” hadműveletben
A hadosztály harcai „Konrad 3” hadművelet keretében
A hadosztály harcai a szovjetek „bécsi támadó hadművelete” idején
9. A 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály
A hadosztály harcai az alföldi páncéloscsatában
A hadosztály tevékenysége a budapesti csatában
10. Az 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztály
A hadosztály harcai a „Konrad” hadműveletben
A hadosztály tevékenysége a „Konrad 3” hadműveletben
A hadosztály harcai a 3. Ukrán Front ellencsapása idején
11. A 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztály
12. A 9. „Hohenstaufen” SS-páncéloshadosztály
13. A 12. „Hitlerjugend” SS-páncéloshadosztály
14. Az SS 13. (1. horvát) „Handschar” fegyveres-hegyihadosztálya
15. A 16. „Reichsführer-SS” SS-páncélgránátos-hadosztály
16. A 18. „Horst Wessel” SS-önkéntespáncélgránátos-hadosztály
17. A 22. „Maria Theresia” SS-önkéntes-lovashadosztály
A 22. SS-önkéntes-lovashadosztály részvétele a nyilas hatalomátvételben
A lovashadosztály harcai a budapesti csatában
18. Az SS 23. (2. horvát) „Kama” fegyveres-hegyihadosztálya
19. A 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály
20. A 37. „Lützow” SS-önkéntes-lovashadosztály
21. A „Dirlewanger” SS-rohamdandár
22. Az SS 58. (1. tatár) fegyveres-hegyidandára
23. Az SS-vadászkötelékek (SS-Jagdverbände) Magyarországon bevetett alakulatai
IV. rész: A Waffen-SS magyar alakulatai
1. Hadosztálynál kisebb magyar SS-alakulatok
1.2. A Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség és a Ney Károly-féle SS-harccsoport
1.3. Az 1. magyar SS-sízászlóalj
1.4. Az SS „Szálasi” fegyveres-gránátoszászlóalja
1.5. Az 1. magyar SS-rohamvadász-ezred
2. A Waffen-SS magyar hadosztályai
2.1. A magyar Waffen-SS hadosztályok létrehozása tárgyában kötött államközi egyezmények
2.2. A „Hunyadi” hadosztály önkénteseinek belföldi szállítása, majd kitelepítése Németországba
2.3. Az SS 25. 1944. november 2 – 1945. február 1.
2.5. A „Hunyadi” és a „Hungária” hadosztály által közösen megtett út 1945. február 1 – május 11.
3. A magyar SS-alakulatok Főfelügyelősége és az SS XVII. fegyveres-hadteste
A B C Cs D E F G Gy H I J K L M N Ny O P Q R S Sz T U, Ü V W Z Zs
A felhasznált források jegyzéke
A hadtörténelem kevés olyan fegyveres köteléket ismer, amelyről annyit írtak volna, mint a Waffen-SS-ről. Az Olvasó joggal kérdezheti, mi szükség van egy újabb könyvre ebben a témában, hiszen a hatalmas mennyiségű nemzetközi szakirodalom nem egy reprezentánsa az elmúlt években hazánkban is megjelent. Ezekben a munkákban viszont a szerzők általában a Waffen-SS teljes történetének áttekintését tűzték ki célul, s emiatt hiába is keresnénk részletes adatokat az SS-csapatok magyarországi tevékenységével kapcsolatban.
Magyarországról igen jelentős létszámban kerültek újoncok a Waffen-SS-be, és 1944–1945-ben hazánk területén is meglehetősen sok SS-alakulat került bevetésre. A német SS-csapatok magyarországi harcaival már több hazai szerző is foglalkozott. E munkák azonban vagy szelektíven és kis terjedelemben dolgozták fel a témát, vagy pedig forrásaik voltak korlátozottak, illetve elavultak.
E könyv kísérletet tesz arra, hogy itthoni és külföldi levéltári dokumentumok felhasználásával, valamint az újabban megjelent nemzetközi és hazai szakirodalom alapján adatokban gazdag áttekintést nyújtson a német Waffen-SS és Magyarország kapcsolatáról a második világháború idején. A téma feldolgozása során a hangsúlyt elsősorban a megbízható adatok összegyűjtésére és rendszerezésére helyeztük. Ezért a szöveg helyenként talán nehezebben olvasható, amiért a tisztelt Olvasótól ez úton is elnézést kérünk. Néhány esetben viszont forráshiány miatt egy-egy témát nem tudtunk olyan részletességgel tárgyalni, ahogy szerettük volna. Annak érdekében, hogy elkerüljük a négyszámjegyű indexeket, a kötet közepétől a jegyzetek számozása 1-től újraindul.
A kötet négy nagyobb egységből áll össze. Először az eredetileg fegyvertelen Schutzstaffel (SS) katonai szerepvállalásának hátterét, az SS-csapatok szervezetét, harcászatát és eszközeit tekintjük át, majd a fegyveres szervezet Magyarországról történt létszámkiegészítéseivel foglalkozunk. A terjedelem legnagyobb részét a Waffen-SS olyan birodalmi, önkéntes és besorolt alakulatainak hadtörténete teszi ki, amelyek harcoltak magyar területen. E tekintetben nem a kronológikus sorrendben haladtunk, hanem a katonai szervezési szintek csökkenő, s azon belül pedig a hadrendi számok növekvő sorrendjében. Külön részben tekintjük át a Waffen-SS magyar egységeinek történetét. A magyar SS-alakulatok esetében a kisebb kötelékekkel foglalkozunk először, s ezeket követi a nagyobb szervezési szintű egységek tárgyalása.
Munkánk során igyekeztünk objektív szemlélettel közelíteni a téma felé. Mindazonáltal tisztában vagyunk azzal is, hogy a Waffen-SS története mind a mai napig meglehetősen ellentmondásos: még szakmai körökben sem sikerült mindenki által elfogadott tudományos álláspontot kialakítani. Távol áll tőlünk, hogy az általunk leírtakat cáfolhatatlan igazságként fogadtassuk el. Célunk csupán az volt, hogy a rendelkezésre álló tényanyagot rendszerezzük és közreadjuk. Éppen ezért elhatárolódunk minden olyan szélsőséges megközelítéstől, amely a hadtörténelmi tények manipulálásával áltudományos vagy éppen napi politikai célokat kíván megtámogatni.
Reméljük, hogy a köztudatban a témával kapcsolatban kialakult téves felfogások zömét az általunk közreadott adatok segítségével (is) idővel sikerül pontosítani.
Budapest, 2001. szeptember 28.
A Szerzők
1. Az SS felfegyverzett csapatai
Németország katonai erejét az első világháború után a győztes hatalmak szétzúzták. Már a weimari időkben elkezdődött az a folyamat, amely a versailles-i békeszerződés katonai rendelkezéseinek áthágására törekedett. A százezer főben maximált, légierejétől, valamint nehéztüzérségének zömétől megfosztott és a haditechnikai kutatásoktól is eltiltott Reichswehr igyekezett más – rejtett – módon megoldani a katonai kiképzés méreteinek kiszélesítését, a határvédelmi rendszer személyi feltételeinek megnyugtató rendezését, illetve a haditechnikai kutatás elméleti és gyakorlati megvalósítását. Ennek keretében a katonai repülés és a páncélostechnika területén még a Szovjetunióval való együttműködésre is sort kerítettek. A Reichswehr létszámának látens növelése érdekében 1932. szeptember 23-án létrehozták a fiatalok katonai előképzésével foglalkozó Birodalmi Kuratóriumot (Reichskuratorium für die Jugendertüchtigung).[1]
Adolf Hitler és a nemzetiszocialisták hatalomra kerülésével tehát nem megindult, csupán folytatódott Németország katonai potenciáljának újrateremtése, az ország újrafelfegyverzése. A nemzetiszocialisták ezt a folyamatot a korábbiaknál jóval radikálisabbá, szélesebb körűvé és fokozottabbá tették.
Ennek egyik első lépéseként Hitler 1933. július 12-én elrendelte olyan „vidéki sportiskolák” (Geländesportschulen) létesítését, amelyek keretében az ifjúság katonai előképzése intenzívebb formát ölthetett.
1933. szeptember 7-től a német rendőri erőket is bevonták az újrafelfegyverzési koncepcióba. A már 1933 januárja előtt is létező, kaszárnyákban állomásozó rendőralakulatokat a körzeti rendőrségtől (Revierpolizei) való megkülönbözetés végett a tartományi rendőrség (Landespolizei) keretében fogták össze. Ezeket a kötelékeket 1935-ig fokozott ütemben felszerelték és katonai elvek szerint kiképezték. Csapataik szervezés és fegyverzet tekintetében gyalogzászlóaljaknak feleltek meg.[2]
Ezzel egy időben Hitler utasította az SA-t (Sturmabteilungen – a nemzetiszocialisták politikai rohamosztagai), hogy egy éven belül egy olyan katonai kiképzési programot hajtson végre, amely alkalmassá teszi arra, hogy szükség esetén a Reichswehr rendelkezésére állhasson. Hitler ezzel egyfajta „forradalom utáni” feladatot adott az SA-nak, amely ezt olyan vehemenciával végezte, hogy rövidesen a német védelempolitika egyik meghatározó tényezőjévé vált.
Az SA nemsokára a „forradalmi néphadsereg” koncepciójával állt elő. Ez természetesen a konzervatív Reichswehr rosszallásába ütközött, amely nem kívánt osztozni senkivel Németország kizárólagos fegyveres erejének posztján.[3]
Miután 1934. június 30-a, az úgynevezett „Hosszú Kések Éjszakája” után Hitler az SA-t véglegesen meggyengítette, a haderő-aspiráns szervezet szerepét a tisztogatást végrehajtó SS örökölte.
Az SS (Schutzstaffel – Védőosztag) 1925-ben jött létre Adolf Hitler személyes védelmére. 1926-tól az SA-nak volt alárendelve. 1929. január 6-tól Heinrich Himmler lett az egyre növekvő szervezet „birodalmi” vezetője (Reichsführer-SS), aki azt fokozatosan a nemzetiszocialista ideológia kiterjedt és hatékony erőszakszervezetévé változtatta.[4]
Az SS fegyveres alakulatainak története az Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei – NSDAP) 1933. januári hatalomra kerülését követő néhány hónapra nyúlik vissza. Ekkor az SS-közigazgatási egységek (Abschnitt-ek és Oberabschnitt-ek) keretén belül kézifegyverekkel felszerelt csoportokat hoztak létre. Ezeket a 100-200 fős csoportokat az SS-Abschnitt-eken belül Stabwachen (törzs-őrségek) névvel illeték, majd hamarosan SS-Sonderkommandos (különleges SS-osztagok), illetve Politische Bereitschaften (Politikai Készültségi Osztagok) elnevezést kaptak.
Így állították fel 117 fővel 1933. március 17-én a Stabwache Berlin-t[5], amelyet nem sokára követett két különleges osztag, a Sonderkommando „Jüterbog” és a Sonderkommando „Zossen” felállítása. E két utóbbi alakulatot – katonai kiképzésüket követően – 1933. október 7-én Berlin-Lichterfelde-be vezényelték, ahol egyesítették az időközben Sonderkommando „Berlin” névre átkeresztelt „Stabwache Berlin”-nel.
Ez utóbbi alakulat 1933. szeptember 3-a óta az „Adolf Hitler Standarte”[6] nevet viselte. Az egység 1933. november kilencedikei müncheni eskütétele után a „Leibstandarte Adolf Hitler” nevet kapta. A névváltoztatások nehezen követhető sorozata 1934. április 13-án zárult le, amikor is az egység megkapta végleges elnevezését: „Leibstandarte SS Adolf Hitler” (röviden „LSSAH”).
Az SS-en belül tovább folyt a fegyveres alakulatok szervezése. 1934. július 1-én állították fel Münchenben a Politische Bereitschaft München-t (Müncheni Politikai Készültségi Osztag), amely rövidesen négy SS-Sturmból (századból) és egy Minenwerfer- (aknavető-) Sturm-ból állt. Miután a Hilfswerk Schleissheim zászlóaljat, valamint az ellwangeni Politische Bereitschaft Würtenberg-et egyesítették vele, 1936. június 1-én létrehozták az SS első felfegyverzett ezred méretű egységét, az SS-Standarte „Deutschland”-ot.
1934. augusztus 25-én Hamburgban állították fel a Politische Bereitschaft Hamburg (Hamburgi Politikai Készültségi Osztag) elnevezésű alakulatot, amely ekkor ugyancsak négy SS-Sturm-ból állt. Ezek gyakorlatilag a Wehrmacht[7] három lövészszázadának és egy géppuskás-századának feleltek meg.
Ebből az alakulatból hozták létre később – kiegészítve a Waterdingenben és Arolsenben felállított SS-alakulatokkal – 1936. október 1-én az SS-Standarte „Germania”-t.[8]
Az SS Berlinben, Hamburgban, Münchenben és Ellwangenben állomásozó politikai készültségi osztagait hamarosan közös szervezetben vonták össze. Ez lett az SS-Verfügungstruppe (SS-készenléti alakulatok).
Werner von Blomberg, német birodalmi védelmi miniszter az SS-Verfügungstruppe felállítását 1934. szeptember 24-én körvonalazta. A dokumentum úgy fogalmazott, hogy „az SS-nek politikai feladatihoz, melyeket a Führertől kap, nincs szüksége fegyverzetre, katonai kiképzésre vagy katonai szervezetre”. Mindazonáltal a Hitler által kitűzött „különleges belpolitikai feladatok” végrehajtására létrehoztak egy „felfegyverzett, állandó készenlétben álló csapatot”.
Az SS fegyveres alakulatainak létszámát három felállítandó gyalogezredben és egy híradóosztályban (-zászlóaljban) határozták meg. Az ezredeket egyenként három gyalogzászlóaljból, egy motorkerékpároslövész-századból és egy aknavető-századból kívánták megszervezni. Ezredkötelékben csak a LSSAH-t fogták össze, a többi ezred zászlóaljai egyelőre (1938-ig) önállóak maradtak. Az alakulatok létszáma, fegyverzete és felszerelése megegyezett a Wehrmachtban rendszeresített állománytáblák előírásaival.
Már ekkor felvetődött, hogy ezekből az SS-alakulatokból a későbbiekben hadosztályt állítanak fel, de az ehhez szükséges szakcsapatok szervezését ekkor még a birodalmi védelmi minisztérium engedélyéhez kötötték.
A dokumentum szövege szerint „az SS-Verfügungstruppe az SS birodalmi vezetőjének [Himmlernek] alárendeltségébe tartozik. Békében a Wehrmachttal semmilyen szervezeti kapcsolat sem áll fenn.”
Háború esetén a védelmi törvény alapján az SS egésze a Wehrmacht rendelkezésére állt. Azonban 25 000 tagja politikai célból, rendőrségi erősítésként a Wehrmacht keretein kívül is felfegyverzésre kerülhetett, de fegyvert ezek az SS-tagok csak e szolgálatuk időtartama alatt viselhettek.
Az SS-Verfügungstruppe állománya hadiállapot esetén szintén a Wehrmacht rendelkezésére állt; békeidőben a védelmi minisztérium útmutatásai alapján készült a háborús bevetésre.
Az SS-Verfügungstruppe létszámkiegészítése a Wehrmacht hadköteleseinek körében végrehajtott toborzással, önkéntes jelentkezés útján történt. A szolgálat időtartama általában négy esztendő volt, de a tisztek esetében ezt meg lehetett hosszabbítani. A kötelező katonai szolgálatot az SS-Verfügungstruppe soraiban is teljesíteni lehetett.[9]
Himmler 1934. december 14-én rendelkezett az SS szervezetéről. Az addigi politikai készültségi osztagok a „LSSAH” állományával együtt az SS-Verfügungstruppe keretében közös irányítás alá kerültek.[10]
1934. december 18-án a német szárazföldi haderő vezetési főnöke megjelölte az SS-Verfügungstruppe egységeinek állomáshelyét is, ahol az SS-vezetés szerint a szervezés végrehajtandó:
– a „Leibstandarte SS Adolf Hitler” törzse és három Sturmbann-ja (zászlóalja), egy motorkerékpároslövész-százada és egy aknavető-százada Berlin-Lichterfelde-ben;
– az SS-Standarte 1 (a későbbi „Deutschland”) két Sturmbann-ja (ezred-törzs nélkül), motorkerékpároslövész-százada és aknavető-százada Münchenben, a 3. Sturmbann Ellwangen-ben;
– az SS-Standarte 2 (a későbbi „Germania”) 1. Sturmbann-ja (ezredtörzs nélkül) Hamburgban, 2. Sturmbann-ja Arolsen-ben, 3. Sturmbann-ja előreláthatóan Soltau-ban, motorkerékpároslövész-százada és aknavető-százada Wismarban;
– a Reiter- (lovas-) Sturmbann (felderítőosztály) törzse, híradószakasza, két lovas-százada, egy kerékpáros-százada és nehézgéppuskás szakasza Salzwedelben;
– a híradóosztály törzse és két Sturmja Spandauban;
– az utászzászlóalj (SS-Pionier-Sturmbann) törzse, híradószakasza, két utászszázada, egy gépkocsizó utászszázada a hadihíd-oszloppal Drezdában.[11]
Adolf Hitler már 1935. február 2-án utasította a birodalmi védelmi minisztert, hogy készítse elő egy háború esetén bevethető SS-Verfügungstruppe-hadosztály felállítását.
Eközben az 1938. márciusi Anschluss után osztrák területen is felállítottak egy újabb SS-ezredet, amely ugyancsak az SS-Verfügungstruppe része lett. A Bécsben, Grazban és Klagenfurtban szervezett alakulat hamarosan a „Der Führer” nevet kapta.
Hitler egy 1938. augusztus 1-én kelt dokumentumban kijelentette, hogy az SS-Verfügungstruppe sem a Wehrmachtnak, sem pedig a rendőrségnek nem része. Ez az állandó fegyveres kötelék kizárólag az ő rendelkezésére áll. Az állomány kiválogatását az NSDAP és az SS számára megállapított világnézeti és politikai kritériumok alapján Himmler végezte.[12] Tehát az SS, amely Adolf Hitler személyes testőrségéből az NSDAP kiterjedt politikai szervezetévé vált, de jelentős fegyverzettel nem rendelkezett, 1934-től SS-Verfügungstruppe néven egy olyan „különleges belpolitikai feladatok” végrehajtására szánt, felfegyverzett alakulatra tett szert, amelyet már békeidőben is katonai elvek szerint szerveztek és képeztek ki a „háborús feladatokra” való felkészülés jegyében.
Ehhez a német szárazföldi haderő (Heer) kényszerűségből adott ugyan felszerelést és kiképzőket, de nem nézte jó szemmel, hogy a korábban katonai ambíciókat tápláló SA részéről fenyegető veszély elmúltával, felsőbb utasításra egy újabb „hadsereg-aspiráns” szervezet létrejötténél kell bábáskodnia. Ezért keresztülvitte, hogy az SS fegyveres kötelékei hadosztály-szervezettel és tüzérséggel ne rendelkezhessenek, a Harmadik Birodalom határain belül pedig csupán igen korlátozottan toborozhassanak önkénteseket.[13] A Wehrmacht hadkiegészítő hatóságai döntöttek ugyanis arról, hogy az önként jelentkezett közül kit engednek át az SS-nek, s kit nem. Általában csak minden harmadik toborzott vállalhatott szolgálatot az SS fegyveres alakulataiban.[14]
Az SS első hadosztályának felállítását 1939. május 18-án rendelték el. Az ekkor felvázolt seregtest egy gépkocsizó gyaloghadosztálynak felelt meg hadosztálytörzzsel, négy gépkocsizó gyalogezreddel (SS-Standarten), egy felderítőosztállyal, egy könnyű tüzérezreddel, egy 2 cm-es légvédelmi gépágyúkkal felszerelt légvédelmi zászlóaljjal, egy gépkocsizó utászzászlóaljjal (SS-Sturmbann), egy híradóosztállyal és egy egészségügyi osztállyal. A hadosztály és a szükséges háttér-intézetek együttes létszámát ekkor 20 000 főben maximálták.[15] A terv csupán öt hónap múlva – már háborús időkben –1939. október 10-én valósult meg egy Pilsen melletti gyakorlótéren.[16]
Amikor az SS-Verfügungstruppe 1939 szeptemberében a Heer alakulataiba illesztve csatlakozott a Lengyelországot megtámadó Wehrmacht csapataihoz, kötelékei külön-külön estek át a tűzkeresztségen. A hatékony, de agresszívebb harcászat, az SS-tisztek még hiányos vezetési ismeretei, a csapatok gyenge kötelék-kiképzése és sokszor vakmerőségbe hajló bátorsága miatt az SS-katonák a szokásosnál magasabb veszteségeket szenvedtek.[17] Ezért az emberanyag pótlása egyre sürgetőbbé vált.
Ennek szervezésére 1939. december 1-én a felfegyverzett SS-alakulatok (új elnevezéssel a Waffen-SS[18]) számára kiegészítő hivatalt (Ergänzungsamt der Waffen-SS) hoztak létre Gottlob Berger SS-Brigadeführer vezetésével. Az intézmény, mivel a Németországon belüli toborzás korlátokba ütközött, elsősorban a birodalom határain kívül élő úgynevezett „népi németek” (Volksdeutschen) és a nemzetiszocialista fajelmélet alapján „germán vérnek” tekintett népek (dánok, norvégok, hollandok, svédek stb.) körében önkéntes alapon folytatott toborzásokat szervezte és hangolta össze.
Az új elnevezés (Waffen-SS) mellett a régi „SS-Verfügungstruppe” is használatban maradt, egészen 1941. április 22-ig. Ekkor Himmler elrendelte, hogy az SS minden felfegyverzett alakulatát – beleértve a koncentrációs táborok őrzésével megbízott SS-Totenkopfverbände kötelékeit is – Waffen-SS-nek kell nevezni.[19]
Az egyik legfőbb ok, amiért a Waffen-SS-nek továbbra is ki kellett vennie részét a frontszolgálatból az volt, hogy a jövőben a nemzetiszocialista rendszer védelmére, belső „államrendőri” feladatokra szánt SS-alakulatok a német nép előtt fronton nyújtott teljesítményükkel és véráldozatukkal tekintélyt szerezzenek maguknak.[20]
2. A Waffen-SS létszámviszonyai 1939-1945 között
A lengyel hadjárat után a SS felfegyverzett alakulatai ugrásszerűen megszaporodtak. 1939 őszén már nem csak az SS-Verfügungstruppe egységeit szervezték hadosztállyá.
Az SS három olyan élőerő-csoporttal is rendelkezett, amelyeket sikerült a Wehrmachtban teljesítendő szolgálat alól többé-kevésbé kivonni. Az SS a koncentrációs táborok őrzésével és egyéb karhatalmi feladatokkal megbízott saját alakulataiból, az úgynevezett „Totenkopfverbände” (halálfejes kötelékek) és az ezek megerősítésére szánt egységek elemeiből új seregtestet állíthatott fel: ez lett a „Totenkopf” hadosztály. A harmadik emberanyag-forrás a rendőrség volt, amely állományának egy részéből a Heertől kapott szakcsapatok (tüzérség, híradósok stb.) felhasználásával 1939 novemberében megalakult a „Polizei” hadosztály.[21]
1939. szeptember elején az SS-Verfügungsruppe mintegy 18 000 katonával rendelkezett. Az újonnan szervezett egységekkel együtt viszont a Waffen-SS létszáma az év végéig már meghaladta a 100 000 főt.[22]
1940 folyamán a Waffen-SS létszámnövekedése tovább folytatódott. Május 1-én Berger kiegészítő hivatala a halálfejes alakulatokkal együtt 124 199 fős állományról tett jelentést. [23]
Alig egy esztendő múlva, 1941. június 30-án a Waffen-SS újabb két hadosztállyal[24] megszaporodott harcoló csapataiban, intézményeiben és pótalakulataiban összesen 160 405 fő teljesített szolgálatot.[25]
1941 elejére az SS birodalmi vezetője a Waffen-SS-en belül kialakította saját „magánhadseregét”, amelyet jellemzően nem az arcvonalban, hanem az arcvonal mögött, partizánok és a nemzetiszocialista ideológia „ellenségei” (például zsidók) pusztítására vetettek be. Ezek a csapatok az SS-Totenkopfverbände gyalogdandárokká és lovasdandárrá átszervezett kötelékeiből álltak, amelyet az SS-hadosztályokkal ellentétben nem utaltak a szárazföldi haderő alárendeltségébe, hanem az SS birodalmi vezetőjének parancsnoki törzse (Kommando-Stab Reichsführer-SS) irányította őket.[26] Ezekek a dandárok később a Waffen-SS újabb hadosztályainak alapját képezték.
1942. január 15-én a Waffen-SS állományában már 450 Magyarországról érkezett önkéntes is volt.[27]
A veszteségeket önként jelentkezőből több nem lehetett kielégítően pótolni. Ezért 1942-től a hadköteles németeket a Waffen-SS-be is behívhatták, bár formailag az SS az önkéntesség elvét nem adta fel.[28]
1942. szeptember 1-én a Waffen-SS teljes létszáma 236 099 főt tett ki, ebből 146 658 katona volt a harcoló alakulatok állományában.[29] Az év végéig ez a létszám még majdnem 10 000 fővel gyarapodott.
1943-ban a német fegyveres erők minden fronton hadászati védelembe kényszerültek. Ennek az évnek a végén a Waffen-SS összlétszáma 501 049 fő volt. Ebből a harcoló csapatok az állomány körülbelül felét jelentették, és 257 472 katonát számláltak.[30]
1943/1944-ben a behívások egyre fokozottabb kiterjesztése az 1927-es és 1928-as születésű németekre azt eredményezte, hogy a Waffen-SS-ben szolgálók becsült átlagéletkora körülbelül 19 év volt.[31]
1944. július 8-án kelt parancsa alapján a német légierő (Luftwaffe) kötelékéből 40 000, a haditengerészettől (Kriegsmarine) pedig 5000 főt szabadítottak fel a Waffen-SS személyi utánpótlása számára.[32] Ezek a katonák nem önként jelentkeztek az SS-egységekbe.
1944 végén a Waffen-SS teljes állománya 910 000 fő körül mozgott és az újabb csapattestek folyamatos felállítása miatt 1945 májusáig a létszám nagy valószínűség szerint meghaladta az egymillió katonát.[33] Természetesen nem ennyi SS-katona harcolt a frontokon; ez a Waffen-SS soraiban valaha állományba vettek összlétszáma volt. Ezekből mintegy 400 000 önkéntes és besorozott birodalmi német volt, további 310 000 népi német származású és több mint 200 000 nem német katona.[34]
Hogyan alakult az arány a Wehrmacht és a Waffen-SS személyi állománya között? Nos, 1941 májusában a Wehrmacht összlétszáma 7 234 000 fő volt, tehát a Waffen-SS ennek 2,2 százalékát tette ki (az ötmilliós szárazföldi haderőnek 3,2 százalékát).
1944 közepén a Wehrmacht 10 300 000 katonát számlált. Ekkor a Waffen-SS 594 000 fős állománya ennek 5,7 százaléka volt. 1945 elejére a Wehrmacht körülbelül 12 millió főre duzzadt, így a Waffen-SS részaránya ekkor mintegy 8,3 százalékra volt tehető.[35]
A Waffen-SS személyi vesztesége a második világháborúban 220 182 halott (ebből 40 696 fő nem német) és 69 608 eltűnt volt. A sebesültek létszámát csak becsülni lehet: valamivel több, mint 400 000 fő.[36] Más források szerint a halottak száma 181 000 volt, az eltűnteké pedig 72 000.[37]
Az SS-csapatok tisztképzése az 1934. október 1-én felállított Bad Tölz melletti, és az 1935. február 1-én szervezett braunschweigi SS-tisztiiskolákban (SS-Junkerschulen) folyt.[38]
3. A Waffen-SS fegyver- és csapatnemei, valamint felszereltsége 1939-1945 között
A köztudatban a Waffen-SS-ről olyan általános kép alakult ki, mintha egy teljesen gépesített[39], igen korszerűen felszerelt és kiképzett, nemzetiszocialista szellemben nevelt szuper párthadsereg lett volna. Ez a felfogás azonban csak részben felel meg a hadtörténeti tényeknek.
A háború végén a Waffen-SS-ben hadosztálynak kiadott legmagasabb hadrendi szám a 38-as volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy ennyi hadosztályt szerveztek volna összesen, hiszen több hadrendi számot (így például a 23-ast, a 26-ost és a 27-est) egymás után többször is kiadtak. Emellett a Waffen-SS-ben igen jelentős számú kisebb alakulat (dandár, ezred, önálló zászlóalj és osztály) került felállításra, amelyekkel a szakirodalom tekintélyes része sajnos alig, vagy egyáltalán nem foglalkozik.
Persze e helyütt nem célunk a Waffen-SS teljes fejlődéstörténetének tárgyalása, de arra rá kívánunk mutatni, hogy a csapatok közel sem voltak teljes mértékben gépesítve, még kevésbé korszerűen felszerelve. A felállított vagy szervezni kezdett 39 hadosztály közül hét páncéloshadosztály volt (18 százalék) és másik hét páncélgránátos- (gépkocsizó gyalog-) hadosztály (18 százalék). Ezen kívül szerveztek hat hegyihadosztályt (15,3 százalék), három lovashadosztályt (7,7 százalék) és 16 gránátos- (fogatolt gyalog-) hadosztályt (41 százalék). Ebből tehát látható, hogy az SS-hadosztályok több mint 64 százalékának mozgékonysága alapvetően állati vagy emberi izomerőn alapult.
A fegyverzet tekintetében megállapítható, hogy a Waffen-SS alakulatait általában csapatnemüknek megfelelően, a német szárazföldi haderő hasonló kötelékeinél rendszeresített gyalogsági fegyverekkel, gyalogsági nehézfegyverekkel, tüzérségi eszközökkel, gépjárművekkel és egyéb felszerelésekkel látták el. A Heer azonban 1942-ig sikerrel akadályozta meg, hogy a vetélytársnak tekintett Waffen-SS páncélos haditechnikához is hozzá juthasson, mivel a fegyverzet elosztását a német szárazföldi haderő fegyverzetügyi hivatala (Heereswaffenamt) végezte. Az SS-csapatok 1942-ig harckocsikat nem is vethettek be.[40] A gépkocsizó SS-hadosztályok egyetlen páncélos elemét sokáig csak egy-egy rövid csövű StuG. III rohamlövegekkel felszerelt üteg jelentette, amelyeket a csapatok 1940 májusa („LSSAH”) és 1941 szeptembere („Wiking”) között kaptak.[41]
1942 tavaszától a Waffen-SS fokozatosan fegyverzeti egyenjogúságot nyert. Ez év őszén ugyanis a gépkocsizó gyaloghadosztályokat – úgy a Waffen-SS-ben, mint 1943 nyarán a német szárazföldi haderőben – páncélgránátos-hadosztályokká nevezték és szervezték át. A Wehrmacht szűnni nem akaró ellenkezése ellenére a „Leibstandarte”, a „Das Reich”, a „Totenkopf” majd a „Wiking” gépkocsizó SS-hadosztályokat harckocsikkal, rohamlövegekkel és lövészpáncélosokkal szerelték fel.[42]
1943 elején, Harkov körzetében az ellentámadásba lendült szovjet csapatok ellen az SS már páncéloshadtest-kötelékben vetette be páncélosezreddel, Tiger E nehézharckocsikkal, rohamlöveg-osztállyal és lövészpáncélosokkal is rendelkező első három SS-páncélgránátos-hadosztályát. Az SS-csapatok harci teljesítménye kiváló volt ugyan, de a kíméletlen harcokban maguk is igen érzékeny veszteségeket szenvedtek. Ezzel együtt Hitlerben kialakult az a tévhit, hogy a Waffen-SS csapatai a keleti front minden nehézségén úrrá tudnak lenni. Nem csoda, hogy a nyárra tervezett kurszki ellentámadásban is ezeknek az SS-páncélgránátos-hadosztályoknak szánt főszerepet.[43]
Ennek ellenére a Waffen-SS felszerelésében a háború egésze alatt meghatározó szerepet játszottak a különböző zsákmányolt fegyverek, gépjárművek és páncélosok. Ez alól még az SS-páncéloshadosztályok sem voltak kivételek.[44]
A nem megfelelő mennyiségű, vagy éppen kifogásolható minőségű (zsákmány-) fegyverzet miatt az SS saját haditechnikai kutatást is végzett. A kutatás eredményeként tervezett fegyverek egy részét kisebb mennyiségben (csupán az SS-alakulatok számára) gyártották is,[45] például különböző páncéltörő puskákat, géppisztolyokat és sorozatvetőket.
1944-re a Waffen-SS hét páncélos- és legtöbb páncélgránátos-hadosztálya nem csak elérte, de elméleti állománytáblája szerint több helyen meg is haladta a német szárazföldi haderő páncélos- és páncélgránátos-hadosztályainak előírt létszám- és fegyverzeti viszonyait. Az alábbi táblázat az 1944. mintájú német páncéloshadosztály és az SS-páncéloshadosztály állománytáblájának eltérő tételeit hasonlítja össze:[46]
|
SS-páncélos- hadosztály |
1944. mintájú páncéloshadosztály |
Különbség az SS javára |
|
| Teljes létszám | 17 809 fő | 14 727 fő | 3082 fő |
| Pisztoly | 4362 | 3276 | 1086 |
| Géppisztoly | 1712 | 1607 | 105 |
| Puska és karabély | 12 285 | 9094 | 3191 |
| Nehézgéppuska | 102 | 72 | 30 |
| Közepes aknavető | 62 | 52 | 10 |
| Nehézaknavető | 26 | 18 | 8 |
| Nehéz páncéltörő ágyú | 28 | 13 | 15 |
| 8,8 cm-es légvédelmi löveg | 18 | 12 | 6 |
| Könnyű tábori tarack | 37 | 25 | 12 |
| Nehéz tábori tarack | 18 | 14 | 4 |
| Páncélgépkocsi | 22 | 16 | 6 |
| Könnyű lövészpáncélos | 63 | 55 | 8 |
| Közepes lövészpáncélos | 241 | 232 | 9 |
A két páncéloshadosztály-típusban a rendszeresített harckocsik száma (91 Panzer IV és 79 Panther) megegyezett. A legfőbb különbség az volt, hogy a Waffen-SS páncélgránátos-ezredei kettő helyett három páncélgránátos-zászlóaljjal és kettővel több ezred-közvetlen századdal rendelkeztek. Ez tény a létszám és fegyverzet vonatkozásában már önmagában is jelentős eltérést eredményezett.
Egy teljesen feltöltött 1944-es SS-páncéloshadosztály összes fegyverének egyperces tűztevékenységével 65 893 kg lőszert lőtt ki. Ugyanez az érték egy Heer-páncéloshadosztály esetében csak 47 624 kg volt.[47] Az igazsághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy állománytáblájuknak megfelelően feltöltött SS-páncéloshadosztályokat utoljára 1944. júniusában, Normandiában vetettek be.
A gyakorlatban a két páncéloshadosztály-típus harcértéke között nem volt olyan jelentős a különbség. Összehasonlításul vizsgáljuk meg a magyar hadszíntéren harcoló 3. SS-páncéloshadosztály és a Heer 3. páncéloshadosztályának 1945. január 15-én jelentett, meglévő fegyverzetét:[48]
|
3. SS-páncélos- hadosztály |
3. páncélos- hadosztály |
Eltérés az SS-had- osztályhoz képest |
|
| Panzer IV harckocsi | 21 | 31[49] | +10 |
| Panther harckocsi | 24 | 44 | +20 |
| StuG. III rohamlöveg | 31 | 10 | -21 |
| Jg.Pz. IV vadászpáncélos | 15 | 9 | -6 |
| Könnyű lövészpáncélos | 29 | 61 | +32 |
| Közepes lövészpáncélos | 52 | 116 | +64 |
| Önjáró tarack | 18 | 17 | -1 |
| Puskák és karabélyok | 10 553 | 7454 | -3099 |
| Géppisztolyok | 1112 | 946 | -166 |
| Gépkarabélyok | - | 59 | +59 |
| Könnyűgéppuskák | 514 | 346 | -168 |
| Nehézgéppuskák | 46 | 35 | -11 |
| Közepes aknavetők | 45 | 41 | -4 |
| Nehéz aknavetők | 29 | 21 | -8 |
| Könnyű gyalogsági lövegek | 10 | - | -10 |
| Nehéz gyalogsági lövegek | 4 | 7 | +3 |
| Önjáró gyalogsági lövegek | 7 | - | -7 |
| 2 cm-es légvédelmi gépágyúk | 30 | 44 | +14 |
| 2 cm-es négycsövű légvédelmi gépágyúk | 9 | 2 | -7 |
| 3,7 cm-es légvédelmi gépágyúk | 17 | - | -17 |
| 8,8 cm-es légvédelmi lövegek | 17 | 5 | -12 |
| Könnyű tábori tarackok | 24 | 8 | -16 |
| Nehéz tábori tarackok | 14 | 10 | - 4 |
| 10 cm-es tábori ágyúk | 4 | - | - 4 |
| Nehéz páncéltörő ágyúk | 16 | 14 | - 2 |
Egyébként a Heerben és Luftwaffe-ban is voltak különleges hadrendű, kiemelt páncélos- és páncélgránátos-alakulatok (például a „Grossdeutschland”, „Feldherrnhalle” és a „Hermann Göring” hadosztályok, vagy a páncélos-tanhadosztály), amelyek mindig a legkorszerűbb fegyverzetet kapták, s hadrendjük erősebb volt az átlagnál.[50]
Az SS-lovashadosztályok átszervezését éppen Magyarországon rendelték el 1944 decemberében. Az ekkor rendszeresített új állománytábla alapján a lovashadosztályok és a szárazföldi haderő lovasdandárainak összehasonlítása a következő képet mutatta:[51]
| SS-lovashadosztály | Heer-lovasdandár | Többlet | |
| Teljes létszám | 10 799 fő | 10 983 fő | a Heer javára |
| Lovak | 7110 | 8335 | a Heer javára |
| Karabély | 6436 | 5400 | az SS javára |
| Géppisztoly | 2874 | 3488 | a Heer javára |
| Könnyűgéppuska | 279 | 391 | a Heer javára |
| Nehézgéppuska | 54 | 58 | a Heer javára |
| Közepes aknavető | 36 | 58 | a Heer javára |
| Nehéz aknavető | 8 | 8 | - |
| Nehéz páncéltörő ágyú | 22 | 9 | az SS javára |
| 2 cm-es légvédelmi gépágyú | 13 | 13 | - |
| Könnyű tábori tarack | 33 | 37 | a Heer javára |
| Nehéz tábori tarack | 4 | - | az SS javára |
| Tehergépkocsik | 450 | 531 | a Heer javára |
| Személygépkocsik | 241 | 283 | a Heer javára |
| Vontató járművek | 64 | 69 | a Heer javára |
| Motorkerékpárok | 226 | 166 | az SS javára |
A páncélgránátos-hadosztályok 1943 októbere után mind a Waffen-SS-ben, mind pedig a német szárazföldi haderőben általában olyan gépkocsizó gyaloghadosztályokat jelentettek, amelyek gyalogsága páncélozatlan gépjárműveken jutott el a harc színterére, és ott már gyalog harcolt tovább. A két páncélgránátos-ezred hat zászlóalját a tüzérségen, felderítőkön, utászokon, híradó katonákon és légvédelmi tüzéreken kívül egy (általában rohamlövegekkel felszerelt) szervezetszerű páncélososztály és egy vadászpáncélosokkal is rendelkező páncélvadászosztály támogatta.
A SS hegyihadosztályai és gránátoshadosztályai nagyjából megfeleltek a német szárazföldi haderő hegyihadosztályainak és gyaloghadosztályainak, jóllehet az 1944-1945-ben felállított SS-alakulatok zöme állandó felszerelés- és fegyverzetbeli hiányosságokkal küzdött.[52]
4. A Waffen-SS csapatok szervezete és harcászata az 1944-1945. évi magyarországi harcok időszakában
A Waffen-SS gyalogsági harcászata (a szárazföldi haderő elődjétől némileg eltérően[53]) elsősorban az első világháborús német rohamcsapatok tapasztalatai alapján alakult ki.
1915-től kezdve a lövészárkokba és tábori erődítésekbe húzódott milliós tömeghadseregek napokig tartó tüzérségi előkészítés után rohamra küldték katonáikat, akiket az ellenség géppuskái persze rövid időn belül lemészároltak. A kialakult állásháború vérszivattyújából minden hadviselő fél kereste a kivezető utat.
A németek ekkor még nem harckocsikat építettek, hanem a gyalogságukat próbálták ütőképesebbé tenni. Két-három különlegesen kiképzett és felszerelt századból rohamosztagokat (Sturmabteilungen) hoztak létre. A rohamosztag kísérő lövegekkel támogatott századai olyan kis létszámú (két-három fős) rohamcsoportokból (Stosstrupp) álltak, amelyeknek célja az ellenség peremvonalába való betörés volt. A közelharcra is kiképzett katonáknak kellett átjárhatóvá tenni az akadályrendszert a saját gyalogság számára, felszámolni az ellenséges ellenállást a lövészárkokban, átfordítani a mellvédeket és leküzdeni a saját tüzérségi előkészítés után még harcoló ellenséges állásokat. Később a rohamharcászat járőrözéssel is bővült.
A német rohamcsapatokat (Sturmtruppe) 1916-tól rohamzászlóaljakba szervezték. Ezek egy-öt rohamszázadból, egy-két géppuskás századból, egy lángszórós osztagból, egy gyalogsági ágyús ütegből és egy aknavető-századból álltak.
A rohamcsapatok tagjai elitnek tartották magukat, tisztjeik és katonáik között közvetlenebb kapcsolat alakult ki. Nagyobb fejadagokat kaptak, jóval többet pihenhettek, s az árokszolgálat alól is fel voltak mentve. A lövészárok kínzó unalmát nem érezték, hiszen legtöbbször a mögöttes területen lévő rohampályákon gyakoroltak vagy sportoltak. A kiképzés a következő készségeket ölelte fel: kézigránát-ismeret (beleértve az ellenség által használt típusokat is) és gránátos-kiképzés, akadályleküzdés és rohamkiképzés, éleslövészet közepes és kis lőtávolságon, lángszóró-ismeret, géppuskalövészet, oktatás a „kézi (könnyű-) géppuskákról”, távcsövespuska-lövészet, szuronyvívás, gázoktatás, 100 méteres síkfutás, tartós futás, és persze sport minden mennyiségben.
A rohamkatona (1917. március 12-től Grenadier vagyis gránátos) egyéni felszerelése a lehető legkönnyebb volt. Egy karabély szuronnyal (lőszer a zsebekben), rohamsisak a repeszek, srapnelgolyók ellen (felerősített acéllappal gyalogsági lövedékek ellen is), két homokzsák a vállon átvetve és elöl-hátul összefűzve (ebben nyolc-tíz nyeles kézigránát és 16-20 tojás kézigránát), a térdnél bőrrel megerősített nadrág, gázálarc, ásó rövid nyéllel (többnyire fejszeszerűen kiélezve), kenyérzsák, két vizes kulacs, drótvágó olló, a szuronyon kívül rohamkés vagy pisztoly. Minden rohamszázadnak volt 10-12 gránátvetője maximum 300 méteres távolságban lévő célok ellen. A megerődített támpontok és harckocsik ellen kötegelt kézigránátot (Geballte Ladung) alkalmaztak. A nyugati fronton 1917. augusztustól rohamszázadonként 10-10 darab 9 mm-es P 08 típusú öntöltő pisztolyt is rendszeresítettek.
A támogató fegyverek közé tartoztak a 10,5 cm-es hegyitarackok és a 7,5 cm-es aknavetők is, amelyek egyrészt a betörési pontok környékét tartották tűz alatt, másrészt az ellenséges oldalazóműveket kapcsolták ki, vagy a meginduló ellenséges ellenlökést tartóztatták fel tüzükkel. A géppuskás század(ok) ritkán harcolt(ak) külön feladattal, főleg az egy altisztből és hat-nyolc rohamkatonából álló rohamkülönítmények harcát támogatták. 1918 első negyedében a rohamcsapatokhoz került a 9 mm-es Bergmann MP 18.I típusú géppisztoly is, amelyet kiváló eredménnyel alkalmaztak.
A német 5. rohamzászlóalj katonái 1918. január 26-tól kezdve a német és zsákmányolt antant harckocsikkal való együttműködést is gyakorolták. Ezzel ők lettek a páncélgránátosok elődei. 1918. március 20-tól a harckocsik és rohamcsapatok közösen hajtottak végre harccselekményeket a franciaországi Urvillers közelében.
A német rohamcsapatok megkülönböztető jelzéseiket (mint például két egymást keresztező nyeles kézigránát) egyenruhájuk bal ruhaujjának alsó részén viselték, akárcsak később a Waffen-SS csapatai saját alakulataik nevét. Az első világháború után sok egykori német rohamkatona csatlakozott különféle szabadcsapatokhoz (Freikorps), ahonnan csaknem egyenes volt az út az SA-ba vagy az SS-be.[54]
Felix Steiner[55] vezetésével, aki maga is tagja volt egy ilyen rohamzászlóaljnak, a Waffen-SS-ben ezeket az alapokat vegyítették a német szárazföldi haderő által először elméletben, majd 1939-től gyakorlatban is megvalósított összfegyvernemi harc tapasztalataival, amely a légi fölény birtokában, a légierő által támogatott páncélos- és gépkocsizó seregtestek gyors bekerítő manővereire épült.
Noha a Waffen-SS-ben is javarészt a Heer kiképzési előírásait használták, az SS-csapatok kiképzése néhány részletben mégis eltért. A harckiképzés során itt jóval nagyobb hangsúlyt kapott a közelharc és annak eszközei, valamint a fizikai állóképesség. A Waffen-SS-ben a szárazföldi haderőtől eltérően nem a raj volt a legkisebb harcászati egység, hanem – akár az első világháborúban – a hat-nyolc fős rohamkülönítmény (Stosstrupp). Az SS-katona egyéni fegyvere – akárcsak a Heerben – az ismétlő rendszerű karabély volt, de egyre inkább terjedt a közelharcban jobban használható géppisztoly is. Igen jelentős változás kezdetét jelentette, amikor 1939 szeptemberében a hadba vonuló SS-katonák tábori szürke egyenruhájuk fölé terepszínű álcaöltözéket húztak.[56] A Heer csapatai egy darabig gúnyolták őket, majd a harc közben roppant előnyös viseletet idővel maguk is átvették.
A Waffen-SS, akárcsak a német szárazföldi haderő, mind támadásban, mind pedig védelemben igyekezett jól megszervezni az egyes fegyverfajták együttműködését. Rajszinten a könnyűgéppuskák sorozatainak támogatásával felváltva szökelltek előre, vagy húzódtak hátra a katonák. A páncélgránátos rajok egyenként kettő-kettő könnyűgéppuskával rendelkeztek. Akik fedezékbe értek, karabélyukból, géppisztolyukból, öntöltő puskájukból vagy éppen gépkarabélyukból leadott lövésekkel segítették társaikat az előre- vagy hátrajutásban. A mesterlövész és a puskagránátvető-lövész kissé lemaradva támogatta rohamozó vagy visszavonuló társait. A raj minden tagjánál voltak nyeles vagy tojás kézigránátok, amelyeket támadáskor, illetve védelemben is használhattak.
Szakaszszinten a rajok támogatták egymást. Századszinten már közepes (8 cm-es) aknavetők és nehézgéppuskák is bekapcsolódtak a tűztámogatás rendszerébe. A zászlóalj nehézfegyverei (12 cm-es aknavetők, 7,5 cm-es gyalogsági lövegek és páncéltörő ágyúk) és az ezred-közvetlen századok tüzérségi és légvédelmi tűzeszközei tovább növelték a tűzerőt. A Waffen-SS (gépkocsizó) páncélgránátos-ezredének[57] tűzrendszere 1944-1945-ben az alábbiak szerint épült fel:
| Alakulat | Élőerő ellen | Tábori erődítések ellen | Páncélosok ellen | Légi célok ellen | Szervezet |
| Rohamkülönítmény vagy raj | Pisztoly Géppisztoly Karabély Gépkarabély Öntöltő puska Könnyűgéppuska Puskagránát Kézigránát |
Kézigránát Puskagránát Páncélököl | Puskagránát Páncélököl | – | 1+9 fő |
| Szakasz | Mint a raj | Mint a raj, továbbá páncélrém | Mint a raj, továbbá páncélrém | – | Három raj, szakaszparancsnoki osztag |
| Század | Mint a szakasz, továbbá nehézgéppuska és közepes aknavető | Mint a szakasz | Mint a szakasz | – | Három szakasz, nehézfegyver-szakasz, századparancsnoki osztag, málhaosztag |
| Zászlóalj | Mint a század, továbbá nehéz aknavető[58], könnyű gyalogsági löveg és páncéltörő ágyú | Mint a század, továbbá könnyű gyalogsági löveg és páncéltörő ágyú | Mint a század, továbbá páncéltörő ágyú | – | Három század, egy nehézfegyver-század, zászlóalj-törzs híradóosztaggal, és ellátó század |
| Ezred | Mint a zászlóalj, továbbá nehéz gyalogsági löveg, 2 cm-es légvédelmi gépágyú és lángszóró | Mint a zászlóalj, továbbá nehéz gyalogsági löveg és lángszóró | Mint a zászlóalj | 2 cm-es légvédelmi gépágyú[59] | Három zászlóalj, gyalogsági-löveg-század, légvédelmi század, utászszázad, ezredtörzs híradószakasszal, motor-kerékpáros-lövészszakasszal és páncéltörő ágyús szakasszal |
A gyalogsági alapú SS-csapatok közül (a Wehrmacht ilyen alakulataihoz hasonlóan) a legnagyobb tűzerővel a lövészpáncélosokkal felszerelt (páncélozott) páncélgránátos-zászlóaljak rendelkeztek, amelyekből általában az SS-páncéloshadosztályokban is csak egy volt.
A zászlóaljtörzsben hat (géppuskával felszerelt) lövészpáncélost rendszeresítettek. A három páncélgránátos-század egyenként 23-23 lövészpáncélosból állt. Egy században fedélzeti fegyverként 18 géppuska, négy nehézgéppuska, két közepes (8 cm-es) aknavető, hét 2 cm-es gépágyú és kettő 7,5 cm-es rövid csövű L/24-es harckocsiágyú volt. A páncélgránátosok egyéni fegyvereit 18 könnyűgéppuska és 13 darab 8,8 cm-es kézi páncéltörő rakétavető (Panzerschreck–páncélrém) egészítette ki.
A zászlóalj nehézfegyver-százada 17 lövészpáncélossal rendelkezett. Fedélzeti fegyverzetüket 11 géppuska, négy nehéz (12 cm-es) aknavető és hat 7,5 cm-es rövid csövű L/24-es harckocsiágyú alkotta. A zászlóaljat egy ellátó század szolgálta ki.
A páncéloshadosztályok páncélgránátos-ezredeinek egyike olyan törzzsel rendelkezett, amelyet szintén kilenc lövészpáncélossal láttak el, így a páncélozott harccsoportok vezetési törzseként is szolgálhatott. Ennek az ezrednek az ezred-közvetlen utászszázada is (14 közepes lövészpáncélos birtokában) páncélozott volt. Az ezred önjáró gyalogságilöveg-százada is rendelkezett öt lövészpáncélossal.
Az SS-hadosztályokat a páncélgránátos-, gránátos- és hegyivadász-gyalogság ezredein és a lóról leszállva harcoló lovasság ezredein kívül egyéb fegyver- és csapatnemek egészítették ki.
A hadosztály távolharc-képességét általában a (páncélos-) tüzérezredek alkották, amelyek löveganyagukkal tűztámogatást adtak a csapatoknak. Rendszerint egy tüzérosztály egy ezredet támogatott. A lövegek mennyisége, űrmérete, típusa és a vontatás módja a hadosztály fegyver-, illetve csapatnemétől függött.
A páncéloshadosztályok páncélosezrede igen ritkán harcolt önállóan. Legtöbbször a hadosztály erre alkalmas elemeivel páncélozott harccsoportot (Gepanzerte Kampfgruppe) alkotott. Erre még később visszatérünk.
A harcászati felderítésről a (páncélos-) felderítőosztályok gondoskodtak. Ezeknek a zászlóalj méretű kötelékeknek alapfeladata nem elsősorban a harc volt, hanem az ellenség elhelyezkedésének, erejének és szándékainak felfedése. Az osztály páncélos- és páncélgránátos-hadosztályok esetében páncélgépkocsikkal is rendelkezett, amelyek a terepen gyorsan mozogva kutatták fel az ellenséget. A páncéloshadosztályokban ezen kívül egy század féllánctalpas páncélgépkocsi (Sd.Kfz. 250/9), két-három (könnyű és közepes lövészpáncélosokkal felszerelt) páncélos-felderítőszázad, egy nehézfegyver-század és ellátó század alkotta a felderítő köteléket.
A többi hadosztály-típusban a lövészpáncélosokat terepjáró személygépkocsik, általában úszóképes VW-Schwimmwagen járművek helyettesítették. A gránátoshadosztályban felderítő feladatokra a kerékpárral felszerelt hadosztály-közvetlen lövészzászlóaljat alkalmazták. A hadosztályok mozgékony felderítő kötelékeiket gyakran szárnyaik biztosítására, tartalékként ellenlökésekre, vagy visszavonulás esetén utóvédként a menetoszlopok fedezésére is bevetették.
A német hadosztályok utászalakulatai nem csupán műszaki zárak, aknamezők létesítésére és felszedésére, állások építésére, hídverésre vagy hídrobbantásra, vagy az utak karbantartására voltak kiképezve és felszerelve. Ezek a kötelékek voltak az első világháborús rohamcsapatok egyenesági leszármazottai, amelyek gyalogsági fegyverzetükön kívül aknavetőkkel, géppuskákkal, lángszórókkal és különféle robbanóanyagokkal rendkívül hatékonyan harcoltak tábori erődítések ellen, vagy folytattak helységharcot beépített területen. A páncéloshadosztályokban egy századuk és egy szakaszuk általában lövészpáncélosokkal is fel volt szerelve, amelyek közül néhány jármű kettő-kettő beépített lángszóróval is rendelkezett.
A páncélvadászosztályok vadászpáncélosai és vonatott nehéz páncéltörő lövegei a hadosztály mozgékony páncéltörő tartalékát alkották, amelyeket az ellenséges harckocsik és önjáró lövegek betörésének elreteszelésére vetettek be. Ilyenkor ezek az eszközök legtöbbször rejtett lesállásokból, meglepetésszerűen nyitottak tüzet. A kötelékek vadászpáncélos-századai gyakran a hadosztály gyalogsági elemeit is támogatták.
A hadosztályok légvédelmi tüzérosztályai igen sokrétű tűzerővel rendelkeztek. A 8,8 cm-es légvédelmi lövegeket a közepes magasságon repülő légi célokon kívül páncélosok és bunkerek ellen is megsemmisítő hatással vethették be. Közvetlen irányzással tábori tüzérség gyanánt is használhatták őket. A 2 és 3,7 cm-es légvédelmi gépágyúk főleg az alacsonytámadásokat végrehajtó repülőgépek ellenfelei voltak, de legalább ilyen gyakran nyitottak tüzet élőerőre vagy egyéb, gyengén páncélozott földi célpontokra is. A lövegekből és gépágyúkból gyakran ütegnél kisebb, vegyes tűzerejű harci különítményeket is összeállítottak, amelyek a gyalogság harcát támogatták.
A hadosztály szétbontakozott csapatai között a vezetékes és rádiós híradókapcsolatot a híradóosztályok megfelelő századai építették ki és állították helyre, ha azt az ellenséges tűz megrongálta volna. A páncélos- és páncélgránátos-hadosztályokban a híradócsapatok rádió adó-vevő rendszerekkel és antennákkal felszerelt lövészpáncélosokkal is rendelkeztek.
A sebesülteket először az alakulatoknál létesített kötözőhelyeken látták el, majd a súlyosabb eseteket az egészségügyi osztály mentőgépkocsi-szakaszai a hadosztály tábori kórházába szállították. A németek, így az SS-csapatok is, halottaikat is mindig igyekeztek visszahozni a tűzvonalból és tisztességesen eltemetni.
A hadosztály lőszer-, üzemanyag- (vagy takarmány-) és élelmiszerkészleteit a vonatalakulatok tehergépkocsi- és/vagy fogatolt járművei szállították. A csapatok a hadosztály vételező helyén vehették át az ellátmányukat.
A hadosztály gépjárműveit karbantartó század javította. A páncélos- és páncélgránátos-hadosztályoknak többszintű javítási kapacitás-rendszere volt, amelynek a hadosztályon belül a páncélos-karbantartó osztályok voltak a „csúcsszervei”. A tábori körülmények között nem javítható technikát általában vasúton a Harmadik Birodalom valamelyik üzemébe küldték nagyjavításra.
Az élelmezésről (az előre csomagolt élelmiszerféleségeken kívül) a hadosztályok hentes- és pékszázadai gondoskodtak.
A rokonokkal, ismerősökkel való kapcsolattartás eszköze a hadosztály tábori postahivatalán átment levelezés volt. A cenzúra persze minden katonailag fontos (vagy csak annak látszó) részt töröltetett a levelekből.
Az összfegyvernemi harc hatékonyabb megvívása érdekében a hadosztályokat több harccsoportra (Kampfgruppe) bontva alkalmazták. A harccsoportok kétféle módon alakultak ki. Leggyakrabban a hadosztály saját alakulataiból és esetleg más megerősítő erőkből olyan összfegyvernemi kötelékeket hoztak létre, amelyeket egyszemélyi vezetés alatt, meghatározott feladat végrehajtására vetettek be. Ezek mérete a megerősített zászlóaljtól a megerősített ezredig terjedt. Összetett tűzerővel és saját utánpótlási rendszerrel rendelkeztek, vagyis önálló harcra képes kötelékek voltak. A cél elérése vagy a kivitelezés lehetetlenné válás után ezek a harccsoportok feloszlottak és elemeik visszatértek eredeti csapattestükhöz.
A harccsoport másik típusa volt, amikor egy szervezetszerű egység (hadosztály, ezred vagy zászlóalj) annyira meggyengült, hogy többé már nem volt képes olyan szintű feladatok végrehajtására, mint amilyeneket feltöltött állománytáblája alapján meg kellett tudnia oldani. Így például a legyengült hadosztályt hadosztály-harccsoportnak, a kivérzett ezredet ezred-harccsoportnak nevezték azért, hogy a döntéshozó parancsnokok reális erőkkel tervezhessék a harctevékenységet.
A hadosztályok harccsoportjaikat általában ezredekre alapozták. Az SS-páncéloshadosztályok általában három, néha négy harccsoportot szerveztek. A támadás vagy ellenlökés/ellentámadás legütőképesebb eleme a páncélozott harccsoport volt, amely a páncélosezred zöméből, a hadosztály lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóaljából, a páncélos-tüzérezred önjáró tarackokkal rendelkező tüzérosztályából, a páncélos-utászzászlóalj lövészpáncélosokon szállított utászszázadából, a páncélozott járművekkel felszerelt páncélgránátos-ezredtörzsből és annak beosztott önjáró gyalogsági lövegeiből állt. Ezt egészítették ki az önjáró légvédelmi gépágyús vagy légvédelmipáncélos-szakaszok, az utánpótlást szállító járművek és az egészségügyi katonák. A páncélozott harccsoportok általában 1000-1200 méter széles arcvonalon támadtak, s harcrendjük mélysége elérhette az 1200 métert is.
A gépkocsizó páncélgránátos-ezredek (az egyik lövészpáncélos-zászlóalja nélkül) legtöbbször egy vontatott tüzérosztállyal, egy gépkocsizó utászszázaddal és esetleg a páncélvadászosztály egy-két vadászpáncélos-századával közösen alkottak harccsoportot.
Különleges esetekben a páncélos-felderítőosztályt páncélosokkal erősítették meg és gyorscsoportként (Schnelle Gruppe) alkalmazták oldalbiztosításra vagy megkerülő manőverekre.
A páncélgránátos-hadosztályok két gépkocsizó páncélgránátos-ezredükből oly módon szerveztek harccsoportot, mint a páncéloshadosztályok hasonló ezredei. A különbség csak az volt, hogy itt az ezredeket a hadosztály páncélososztályának századai is támogatták. Értelemszerűen ezek a hadosztályok páncélozott harccsoportot csak akkor állíthattak fel, ha kivételes módon voltak lövészpáncélosai és önjáró lövegei.
A lovas-, gránátos- és hegyihadosztályok alapezredeiket erősítették meg különféle szakcsapatokkal. A felderítőosztály (vagy a lövészzászlóalj) e hadosztályok esetében mindig a legfontosabb, s egyben legmozgékonyabb tartalék volt.
A Waffen-SS harcászati alapvonása a német szárazföldi csapatokhoz hasonlóan a manőverező összfegyvernemi harc volt, még védelemben is. Noha 1943-tól a német csapatok hadászati szinten védelembe kényszerültek, harcászati szinten számos ellenlökést és ellentámadást indítottak.
A védelembe betört ellenség visszavetésére (vagy erre nem elegendő saját erő esetén elreteszelésére) ellenlökések indultak. Ezeket nem tervezték meg előre, a parancsnokok a harcászati helyzet felmérése után egyszerűen megszervezték a végrehajtást és kiadták a parancsot. Az ellenlökések célja a korábbi helyzet visszaállítása volt. Ellenlökést egy raj, vagy akár egy ezred is indíthatott.
Az ellentámadást már alaposan megtervezték és végrehajtására általában legalább hadosztály, de inkább hadtest erejű köteléket vetettek be. Ebbe akár több hadsereget (sereg-, illetve hadseregcsoportot) is bevonhattak. Az ellentámadás célja általában a hadműveleti vagy hadászati kezdeményezés visszaszerzése volt.
Az SS-csapatok is a legszorosabb együttműködésre törekedtek a légierővel, ezért annak összekötő tisztjeit mind a harccsoportokba, mind pedig a hadosztálytörzsbe beosztották.
Az aktív védelem jegyében a németek sokszor megelőző, korlátozott célú, zászlóalj vagy ezred erejű támadásokat hajtottak végre a gyülekező ellenség ellen.
A Waffen-SS harcászata három alapelv körül csoportosult. Csapatai meglepetésszerűen támadtak, s általában az arcvonal egy bizonyos részére összpontosították erejük zömét: ezzel súlypontot képeztek és helyi erőfölényt hoztak létre. Ha csak tehették nem arcból, frontálisan támadtak, hanem igyekeztek az ellenséget átkarolni és a szárnyakra mért csapásokkal elvágni utánpótlási vonalait, hogy ezzel visszavonulásra kényszerítsék vagy bekerítsék. Ha visszavonulásra kényszerítették őket, kezdetét vette az üldözés. Ha az ellenséges csapatokat bekerítették, akkor hozzáláttak felszámolásukhoz.
Mindez azonban csupán a légi-fölény és a hadműveleti kezdeményezés birtokában kecsegtethetett sikerrel. Ha valamelyik tényező hiányzott, akkor kudarc, elhúzódó véres állásháború, vagy éppen sietős visszavonulás lehetett a következmény.
A hadosztály harcát a hadtesttől érkezett parancsok alapján a hadosztálytörzs szervezte és irányította. A alábbiakban röviden ismertetjük a törzs egyes beosztásait.
A hadosztályparancsnok vezette a hadosztályt, gondoskodott az elöljáró parancsnokságoktól érkezett parancsok és feladatok végrehajtásáról, s egy személyben volt felelős a hadosztály általános állapotáért.
Az 1. vezérkari tiszt (Ia) volt a hadosztályparancsnok első helyettese. Ő foglalkozott a csapatvezetés, a kiképzés, a szervezés és a szállítások ügyeivel. ő szervezte meg az alakulatok elhelyezését és a légvédelmet is. A beérkezett tapasztalati jelentéseket ő dolgozta fel. ő tett javaslatot a hadosztályparancsnoknak a harctevékenység lehetőségeiről, majd kidolgozta a parancsokat. A hadosztályparancsnok távolléte esetén helyettesítette őt.
Az Ia-nak a O1 (1. parancsőrtiszt) volt a segítője. Ez a tiszt vezette a hadinaplót és jelölte a változásokat a helyzettérképen. ő volt felelős a csapatok hadrendjéért és létszámáért és ő tartotta a kapcsolatot a szomszédos kötelékekkel is.
Az Ib volt a hadosztályparancsnok második helyettese. Ő volt felelős a hadosztály teljes ellátásáért és az utánpótlás megszervezéséért. Több beosztott tiszt is segítette munkáját.
Az Ic az ellenségről szerzett adatok gyűjtésével és rendszerezésével, valamint az ellenséges felderítés akadályozásával foglalkozott. Ő rendszerezte a fogolykihallgatások és rádiólehallgatások során szerzett információkat a hadosztályparancsnok és az Ia számára. Utasításai szerint készültek az ellenség helyzetét és erejét feltűntető helyzettérképek (Feindlage). Ő ellenőrizte a tábori postát is. Alárendeltségébe tartozott a hadosztály térképész-csoportja és annak nyomdaszakasza is, amely térképeket és nyomtatványokat állított elő a csapatok számára.
A IIa volt hadosztály segédtisztje. Ő foglalkozott a tisztek ügyeivel (utánpótlás, áthelyezések, kitüntetések, szabadságolások és fenyítések), s vezette a veszteséglistát is. Egyben ő volt a hadosztály-kísérőszázad parancsnoka.
A IIb tevékenysége hasonló volt, csak ő az altisztek és a legénység ügyeit intézte. A III volt a hadosztály-hadbíróság vezetője és a tábori csendőrség parancsnoka. A IVa a hadbiztosság vezetője volt, aki az ellátás és utánpótlás anyagi részét intézte. A IVb a hadosztály vezető orvosa és az egészségügyi alakulatok parancsnoka volt. Amelyik hadosztályban lovak is voltak rendszeresítve, ott a IVc volt a vezető állatorvos. A V foglalkozott a fegyverzet, a gépjárművek és a páncélosok technikai kiszolgálásával és javíttatásával. A VI volt felelős a nemzetiszocialista világnézeti nevelésért, gyakorlatilag ő volt a politikai tiszt. Ezek a beosztások általában a hadtest- és hadseregtörzsekben is megtalálhatók voltak. A hadosztálytörzs osztályai jelentősebb adminisztrációs személyzettel rendelkeztek, de ezeknek a katonáknak is volt alapkiképzése.
A hadosztálytörzsből a mozgó hadviselés koordinálására, a német „vezess elölről!” jelszó jegyében, mozgékony vezetési osztagot (Führungsstaffel) különítettek ki, amelyet a hadosztályparancsnok, az 1. parancsőrtiszt és a hadosztály tüzérségének parancsnoka alkotott. Az osztag gépjárművekkel (páncéloshadosztályoknál lövészpáncélosokkal), híradóeszközökkel felszerelt gépjárművekkel és több motorkerékpáros összekötővel rendelkezett.
A hadosztály-kísérőszázad alkotta a hadosztálytörzs testőrségét, védte az előretört ellenséges ékek meglepetésszerű támadásától és egyben a hadosztály utolsó szervezetszerű tartalékát is képezte. Általában egy páncélgránátos- vagy motorkerékpároslövész-szakaszból, egy önjáró légvédelmigépágyús-szakaszból, esetleg aknavetőkből, páncéltörő ágyúkból és gyalogsági lövegekből állt. A páncéloshadosztályok ilyen alakulatai lövészpáncélosokkal voltak felszerelve, a páncélgránátos-hadosztályok kísérőszázadai pedig VW-Kübelwagen terepjáró személygépkocsikkal.
A tábori csendőrség osztag- (szakasz-), vagy századkötelékben teljesített szolgálatot a hadosztálytörzs alárendeltségében. A pisztollyal, géppisztollyal és néhány géppuskával felszerelt gépkocsizó kötelék feladata a hadosztály járműforgalmának irányítása, a belső fegyelmi rend fenntartása, az engedély nélkül visszavonulók feltartóztatása és a hadosztály körletének biztosítása volt szabotázs- és partizánakciók ellen. A tábori csendőröket a német katonák „láncos kutyáknak” (Kettenhunde) hívták a nyakukban lógó fémjelvény (Blechkravatte) miatt.
5. A Waffen-SS ideológiai meghatározottsága
és az általa elkövetett háborús bűnök
Egyes források szerint a Waffen-SS állományának 83 százaléka sem az NSDAP-nak, sem pedig az általános SS-nek nem volt tagja.[60] Mivel 1943-tól az SS-csapatokat zömében behívott vagy máshonnan átvezényelt birodalmi németekkel, Németország határain kívül élő népi németekkel vagy egyéb nációk tagjaival töltötték fel, ez valószínűleg igaz is. A Waffen-SS tehát nem volt párthadsereg. De ez vajon azt is jelenti-e, hogy a nemzetiszocialista ideológiával nem is kerültek kapcsolatba? Aligha.
Amint az a Bad Tölzben végzett SS-tisztjelöltek elbocsátó bizonyítványából is kiderül, a világnézeti oktatás közvetlenül a harcászat után a második helyen állt, olyan tantárgyakat megelőzve, mint a hadügy, a tereptan vagy a fegyverismeret.[61]
A 12. SS-páncéloshadosztály legénységi állományának forrása, a Hitlerjugend soraiban is igen intenzív ideológiai képzés folyt. Mint már említettük, a hadosztályoknál olyan tiszti beosztást is rendszeresítettek, amely a csapatok világnézeti felfogásáért, politikai neveléséért tartozott felelősséggel.
Az SS-Verfügungstruppe eredeti állománya azonban, amely a békeévekben alapos világnézeti nevelésen esett át és egyúttal alapos katonai kiképzést is kapott, 1942-re már elesett/megrokkant/eltűnt, vagy pedig tisztté lépett elő, akinek legfontosabb kötelessége nem a politikai eszmefuttatás, hanem embereinek felelősségteljes vezetése volt.
Ahogy a háború egyre több embert követelt, az újoncok világnézeti nevelésére egyre kevesebb idő jutott. Mivel azt a SS-vezetők is belátták, hogy Hitler-idézetek nélkül még el lehet lenni az ütközetben, de harckiképzés nélkül aligha, ezért a rendelkezésre álló rövid időt inkább ez utóbbira használták fel.
Megint más kérdés, hogy a háborús mindennapokon, kint az arcvonalban, a lövészgödrökben kuporgó katonák mit és mennyit vettek át egyáltalán azokból a zavaros eszmékből, amelyeket íróasztal mögött ülve sem lehet igazán értelmezni. Ugyancsak érdemes elgondolkodni azon, mit érthetett meg Hitler emészthetetlen politikai rendszeréből egy németül nem is tudó bosnyák, lett vagy tatár katona?
A nemzetiszocialista ideológia tehát rohamosan veszített jelentőségéből, de sohasem tűnt el igazán. Heinz von Westernhagen SS-Obersturmbannführer, az 501. SS-nehézpáncélos-osztály parancsnoka a magyar hadszíntéren, alig több mint 100 kilométerre az egyre szűkülő birodalom határától, szemben a jól beásott 3. Ukrán Front csapataival, még 1945. márciusában is arról írt, hogy „a világ nem merülhet alá a zsidó-bolsevik káoszban…”[62]
A Waffen-SS egyes alakulatainak katonai teljesítménye vitán felül minden elismerésre méltó. Azonban egy körülbelül egymillió fős haderőt kell vizsgálnunk, s meg kell állapítani, hogy ennek a fegyveres erőnek egy része nem a Heerrel közösen, reguláris csapatok ellen harcolt a frontokon. A 39 felállított vagy csak szervezni kezdett hadosztály közül soknak olyan SS-alakulat volt a bázisa, amelyeket korábban partizánvadász feladatok végrehajtására, végső soron tehát karhatalmi célokra hoztak létre.
1944. június 30-án, amikor a szövetségesek már csaknem egy hónapja megvetették lábukat Normandiában, s több SS-hadosztály is elkeseredett harcokat vívott velük, a Waffen-SS 594 443 fős állományának mintegy hat százaléka (39 415 fő) az SS különböző főhivatalainak alárendeltségében volt. A legnagyobb kontingens (mintegy 20 000 fő, több mint egy SS-páncéloshadosztály létszáma) éppen a koncentrációs táborokat is felügyelő Gazdasági és Adminisztratív Főhivatal (Wirtschafts- und Verwaltungshauptamt) utasításait hajtotta végre.[63] Így a Waffen-SS közvetlenül is részese volt a Holocaustnak, bár nem a frontokon, nagy túlerő ellen is elszántan küzdő csapatai révén. Tény azonban az is, hogy a Waffen-SS 1500 főt adott le a keleti fronton harcoló csapatok mögöttes területein gyilkoló SS-akciócsoportok (Einsatzgruppen) számára.[64] Dr. Josef Mengele, a koncentrációs táborok hírhedt orvosa is egy gépkocsizó SS-hadosztály sebesültjeit gyógyította, mielőtt a „Halál Angyala” vált volna belőle.[65]
A Waffen-SS-nek, mint harcoló katonai szervezetnek talán az ártott a legtöbbet, hogy a közös adminisztratív irányítás miatt beszivárogtak soraiba a koncentrációs táborok volt őrei és az SS-Totenkopfverbände politikai fanatikusai is.[66]
Azonban a hatékonyan harcoló, jól kiképzett SS-alakulatok egyes elemei is követtek el erőszakos tetteket és tömegvérengzéseket. A nyugati hadjárat során a „Leibstandarte” katonái Wormhoudtnál, a „Totenkopf” erői pedig Le Paradis-nél végeztek brit hadifoglyokkal. Két héttel a „Barbarossa” hadművelet megindulása után a „Wiking” hadosztály 600 zsidó embert ölt meg egy szovjet kegyetlenkedés megbosszulásaként. 1943 nyarán a 7. „Prinz Eugen” SS-önkéntes-hegyihadosztály felperzselte a szerb Kosutica falut, mert onnan állítólag rájuk lőttek. A 4. „Polizei” SS-hadosztály 1944 elején megsemmisítette az észak-görögországi Klissura helységet, miután egyik alakulatára tüzet nyitottak a településen. Az egyik leghírhedtebb mészárlást a 2. „Das Reich” SS-páncéloshadosztály egyik százada követte el, amikor 1944 júniusában, útban a normandiai frontra, egyik tisztjét a francia ellenállók elfogták és megölték. Bosszúból az SS-katonák Oradour-sur-Glane egész lakosságát kiirtották. Két hónappal később a 12. „Hitlerjugend” SS-páncéloshadosztály emberei a normandiai csata hevében 64 kanadai és brit foglyot lőttek agyon.[67] Az 1. „Leibstandarte SS Adolf Hitler” SS-páncéloshadosztály egyik harccsoportja által az ardenneki Malmédy-nél elkövetett atrocitás viszonylag ismert eset.
Mi volt tehát a Waffen-SS? Egy agresszív, totalitárius birodalom soknemzetiségű hadereje, amelynek magja olyan kiválóan harcoló csapatokból állt, amelyet keveset ismer a hadtörténelem. Egy eredetileg karhatalmi feladatokra szánt fegyveres erő, amelynek egyes kötelékeit reguláris csapatok ellen nem, csak partizánok ellen lehetett eredményesen bevetni. Egy olyan haderő, amelynek egyes elemei tevékeny részesei voltak az emberiség eddig legnagyobb népirtásának, a holocaustnak. Egy felfegyverzett mozgalom, amelynek az antibolsevizmus propagandisztikus jelszavával számos nemzet fiait sikerült önként jelentkezésre bírnia. Egy katonai szervezet, amely azonban olyan sok szállal kötődött Himmler SS-árnyékbirodalmához, hogy az végül a győztes hatalmak és a történelem ítélőszéke előtt is magával ragadta a mélybe.
II. rész
A Waffen-SS létszámkiegészítése a magyarországi németségből
1. Az SS illegális toborzásai Magyarországon
A német áttelepítési programmal, valamint az SS növekvő emberanyag-igényével párhuzamosan nőtt a népi német[68] önkénteseknek katonai jelentősége, s e népesség egyre inkább az SS lehetséges emberanyag-tartaléka lett.
1940 tavaszán Gottlob Berger SS-Brigadeführer[69], az SS-Főhivatal (SS-Hauptamt), (VIII.) Kiegészítő Hivatalának (Ergängzungsamt) vezetője Heinrich Himmler utasítására meghatározott számú SS-önkéntes illegális toborzását irányozta elő: Romániából 1000, Magyarországról pedig 500 főt.
Magyarországon a helyi Volksbund vezetője, Franz Basch a Teleki-kormány rezisztens politikája miatt egyelőre nem tudott a jelentkezések előmozdítása érdekében eredményes propagandát kifejteni, s így Magyarországról az illegális jelentkezők száma viszonylag alacsony volt. A délkelet-európai népi németségből leginkább Romániában volt eredményes az SS illegális toborzása, ahol a helyi népcsoportszervezet (Volksbund) vezetője, Andreas Schmidt – egyben Berger veje – vendégmunkásnak álcázva, a Dunán szállította el a több mint 1000 fő romániai népi német önkéntest.[70]
Röviddel a Wehrmacht nyugati hadjárata előtt, 1940. május 1-én az SS-ben a délkelet-európai országok közül 25 magyarországi, 110 romániai (a korábban elindított körülbelül 1000 fő önkéntest nem számítva), 83 szlovákiai és 49 jugoszláviai népi német (Volksdeutsche) teljesített illegális szolgálatot az SS-ben.[71]
A második bécsi döntés eredményeképpen a magyarországi népi németek lélekszáma 551 211 főről – más adatok szerint 243 234 főről[72] – 719 749 főre növekedett. Közülük 490 449 fő – más adatok szerint 658 928 fő[73] – vallották magukat német anyanyelvűnek .[74] Az SS bővítése szempontjából a magyarországi németség radikális növekedése nem volt figyelmen kívül hagyható.
A növekvő magyarországi német népcsoport identitásának megőrzése érdekében, a második bécsi döntés hátterében, 1940. augusztus 30-án mind Romániával, mind pedig Magyarországgal sor került az úgy nevezett népcsoport-egyezmények megkötésére. Lehetővé vált, hogy mindkét állam népi németjei immár fokozottabban tartozzanak kötelezettségekkel a német néphez, s ezáltal a Német Birodalomhoz, mint szülőhazájukhoz. Az állampolgárságukból fakadó kötelességek háttérbe szorultak, noha az egyezmény rögzítette, hogy a magyarországi és romániai népi németek kötelesek hűséggel tartozniuk szülőhazájuk iránt.[75]
Felgyorsult tehát az a folyamat, amely elősegítette a toborzásokat: mind a romániai, mind pedig a magyarországi Volksbund népi (nemzetiségi) vonalon egyre inkább elkülönült csoportot alkotott az érintett országokon belül.
E törekvés legvilágosabb megnyilvánulása az volt, hogy a magyarországi népi német fiatalokat ki akarták vonni a leventeszervezetből, s – egy a Hitlerjugend mintájára létrehozott – Deutsche Jugendben[76] szándékoztak őket összefogni. Ennek az ifjúsági szervezetnek az alapját az a korábban elvárt, németországi „sportoktatói tanfolyamra” jelentkező 500 fő képezte volna, akik szolgálattételük után visszatértek volna Magyarországra, s biztosították volna a magyarországi népi német ifjúság katonai előképzettségét. A Teleki-kormány – kihasználva a népcsoport-egyezmény joghézagait – egyelőre azonban megakadályozta a népi német fiatalok levente szervezetből történő kiválását. A kormányban egyébként kizárólag a második bécsi döntés egyezményeit aláíró gróf Csáky István külügyminiszter volt az, aki kész lett volna akár a magyar Honvédségben szolgálatot teljesítő népi németeket is átengedni az SS számára.
1941 tavaszán a Volksdeutsche Mittelstelle (VoMi)[77], illetőleg a német Külügyi Hivatal (Auswärtiges Amt) kidolgozott egy újabb népcsoportegyezmény-tervezetet. Az egyezmény a népi németek katonai szolgálatát illetően úgy rendelkezett volna, hogy honvédségi szolgálatuk letöltését követően kizárólag népi német vezetésű csapattestben legyenek beosztva, amelyek Magyarország német lakta területein helyeztettek volna el. Ezen túlmenően a magyarországi népi németek saját kérésükre a Wehrmacht, illetőleg a Waffen-SS keretében kaphatták volna meg katonai kiképzésüket, s ott töltött szolgálatukat beszámították volna a magyar katonai szolgálat idejébe. A tervezet szerint továbbá a népi német fiatalok már nem a leventeszervezetben, hanem a magyarországi Volksbund saját ifjúsági testületeiben kaphatták volna meg katonai előképzettségüket.[78]
Az egyezmény megkötésére Jugoszlávia 1941. áprilisi szétesése miatt nem került sor, mivel a Wehrmachtnak ott közvetlen lehetősége nyílott a népi németek toborzására. Az SS Kiegészítő Hivatala 20 000 fő toborzását irányozta elő Jugoszláviából, amelynek sikerességét mindenütt a helyi népcsoportvezetők felelősségévé tették: a Bánátban Sepp Janko, Horvátországban Branimir Altgayer, míg a magyar megszállás alatt álló bácskai részeken Josef Spreitzert Franz Baschnak, a magyarországi Volksbund vezetőjének rendelték alá. Míg Horvátországban az illegális SS-toborzások nagyobb részt a kormány támogatásával zajlottak, addig a magyar kormány ezeket a bácskai magyar részeken csak tudomásul vette. Az egészségügyi vizsgálatoknak álcázott sorozóbizottsági munkálatokat a Bácskában az SS Kiegészítő Hivatala által kirendelt Viktor Nageler SS-Obersturmbannführer irányította.
Az „egészségügyi vizsgálatokat” 1941 júniusától Magyarország egész területére kiterjesztették, hogy a már korábban tervezett 500 fő önkéntest „sport-tanfolyamra” irányítsák Németországba. Kiválogatásukat követően csak mintegy 100 főt sikerült szabályos útlevéllel kijuttatni Magyarországról, mert egyes magyar közhivatalok – Basch tiltakozása ellenére – csak az állampolgárságról lemondó nyilatkozatok ellenében adták meg a szükséges kiutazási papírokat.[79] A többi jelentkezőt első lépcsőben egyénenként a magyarországi Volksbund székházába, a budapesti Német Házba (Deutsches Haus) irányították, majd az SS tehergépkocsijain 60 fős csoportokban csempészték ki őket az ország területéről.[80] Az önkéntesek Bécs érintésével kerültek egy Brünn melletti kiképzőtáborba, ahol – rádöbbenve helyzetükre – többen meg akarták tagadni az SS-egyenruha felöltését és az Adolf Hitlerre való eskü letételét. Sohasem kerültek vissza Magyarországra, hogy majd ott a Deutsche Jugend nevelőivé váljanak. Többségük a „Nord” SS-hadosztály (1943. októberétől 6. „Nord” SS-hegyihadosztály) állományában, a „Barbarossa” hadművelet keretében a finnországi frontra került.[81]
A Bácskában és Bánátban tovább folytatódott (a magyarországi részeken egyébként illegális) SS-toborzás. A Románián keresztül hazavonuló „Reich” SS-hadosztállyal már mintegy 600 fő romániai népi német tartott Bécs felé[82], majd a Bánátban további 2000 fő bácskai népi német csatlakozott az alakulathoz, akik a magyar megszállás alatt álló részekről lettek még korábban kiszöktetve.[83] A magyarországi Volksbund vezetőinek sok kellemetlensége támadt az SS részére végzett embercsempészésből, de ettől függetlenül más és más formában tovább folytatták a németül tudó, nőtlen fiatalemberek toborzását németországi állások betöltésére, vagy szakmai tanfolyamokra.
1941. szeptember 16-án az SS Kiegészítő Hivatala a délkelet-európai térségben a népi németek toborzása tárgyában megkötötte első államközi egyezményét. Az Ante Pavelic vezette horvát állam a megállapodásban tíz százalékban maximálta hadköteles állományából az SS-be lépő önkéntesek számát. Az SS-ben szolgálatot vállalók ugyanakkor nem vesztették el állampolgárságukat. A horvát haderőben szolgálatot teljesítő népi németek külön, kizárólag népi németekből szervezett csapattestekbe kerültek beosztásra.
1941. november 18-i feljegyzésében Dietrich von Jagow, a Német Birodalom magyarországi követe a német Külügyi Hivatalnak (Auswärtiges Amt)[84] küldött jelentésében – félve a magyar-német viszony megromlásától – kifogásolta az SS Magyarországon zajló, illegális toborzásait. Túl azon, hogy követelte a toborzások ilyen formában való beszüntetését, javasolta, hogy az SS-ben szolgálatot teljesítő magyarországi népi németeket küldjék haza. Amikor 1941. december 18-i rendelkezésében Himmler Magyarország, Románia és Szlovákia területéről előirányozta 60 000 népi német toborzását a Waffen-SS-be, végleg elkerülhetetlenné vált, hogy Magyarországon a toborzások – államközi egyezmények útján – ne öltsenek intézményes formát.
A Bácskában és a Bánátban zajló SS-toborzások sikeréből kiindulva Himmler és Berger egy teljes hadosztály felállítását tervezte, elsősorban a volt jugoszláviai németség önkénteseire alapozva. 1941. december 30-án Hitler – az elképzeléshez hozzájárulva – elrendelte egy SS-önkéntes-hadosztály (SS-Freiwilligen-Division)[85] felállítását, amelyet alapvetően partizánvadász feladatokra állítottak fel, közvetlenül a magyar határ melletti bácskai részeken.[86]
Többen a „Nord” SS-hadosztály illegális, magyarországi önkéntesei közül 1942. szeptemberében – első szabadságolásuk ideje alatt – hazalátogattak Magyarországra. Egyikük arról számolt be, „hogy 1941. év augusztus havában a V.D.U. vezetőinek bíztatására több társával Németországba ment abból a célból, hogy három hetes tanulmányúton vegyen részt. Egyheti ottartózkodás [sic!] után felszólították őket, hogy lépjenek be az SS. kötelékébe [sic!], mert már nem térhetnek haza. Előbb vonakodtak ennek eleget tenni, majd amikor többen megszöktek, akkor egyszerűen kényszeritették [sic!] őket. Besorozás után Finnországba a Karéliai frontra vitték őket és azóta ott teljesít[enek] szolgálatot. Felszerelésüktől számítva 7 hónapig nem engedtek nekik levelet írni. (…) A V.D.U. vezetői becsapták és eladták őket. Éppen ezért nincs más kívánsága, csupán az, hogy még egyszer visszatérhessenek Magyarországra, mint magyar állampolgár. Ez azonban nem valószínű, hogy sikerülni fog, mert a német tisztek úgy emlegetik, hogy a háború befejezése után nem fognak leszerelni, hanem mint rendfenntartók a megszállt területre lesznek vezényelve. Ott házat és földet is fognak kapni.” [87]
A Honvédelmi Minisztérium és az Államvédelmi Központ adatai szerint, 1944. január 1. előtt 1247 magyar állampolgár (tehát magyar nemzetiségű és népi német egyaránt) állt be az egyezményeken kívül, illegálisan az SS-be.[88] Ez az adat azonban csak a később, honosságuk elvesztésével ismertté vált esetek feldolgozásával készült, így ezt a számot csak az illegálisan beállók minimális számának meghatározásához vehetjük alapul.
2. Az első legális SS-önkéntesek Magyarországról
Az SS-toborzásokkal kapcsolatos első magyar-német diplomáciai tárgyalások a keleti frontra küldendő magyar kontingens, a későbbi 2. honvéd hadsereg árnyékában zajlottak. Amikor Bárdossy László miniszterelnök 1941. november végén ez ügyben Berlinben tárgyalásokat folytatott, Himmler kihasználva a lehetőséget már nyílt célzásokat tett a magyarországi népi németek „egészségügyi vizsgálatainak” szükségességéről.
Ribbentrop külügyminiszter 1942. január 6. és 9. közötti magyarországi látogatása alkalmával – röviddel azután, hogy a szovjet háborúban való fokozottabb magyar részvétel ténye eldőlt – nyíltan kérte Bárdossy miniszterelnököt, hogy tegye lehetővé 20 000 magyarországi népi német szolgálatvállalasát a Waffen-SS-ben.
A magyar kormány számára ekkor elfogadhatóbbnak tűnt néhány ezer németajkú átengedése a Waffen-SS számára, mint 200 000 honvéd kiküldése a keleti frontra. Az SS első hivatalos magyarországi toborzása gyakorlatilag akadályok nélkül vehette kezdetét. A kabineten belül, a magyar hadköteles állományt féltve csak Bartha Károly honvédelmi miniszter emelt kifogásokat katonai szempontból a német fél szándékaival szemben.
1942. január 14-én Jagow követ végül is kézhez kapta a magyar kormány feltételeit, amelyeket másnap továbbított is a német Külügyi Hivatal felé:
„1. Kizárólag ’volksdeutsch’ önkéntesek sorozhatók a Waffen-SS-be.
2. Minden egyes esetben be kell szerezni a szülők írásos beleegyező nyilatkozatát, mert a Waffen-SS-ben [illegálisan] szolgáló magyarországi népi
németek szülei részéről egyes esetekben már most súlyos szemrehányás éri a magyar kormányt, hogy az illetőket nem tartotta
vissza.(…)
3. Német részről vállalni kell, hogy az illetőket azonnal honosítják Németországban, akik ezzel azután elvesztik magyar állampolgárságukat."[89]
A magyar kormány hármas feltételeinek elfogadását követően, a további tárgyalásokat a felek katonai szerveire bízták. A részletek kidolgozása céljából az SS Kiegészítő Hivatala Magyarországra küldte Viktor Nageler SS-Obersturmbannführert, s a német követséghez (Budapest I. kerület, Úri utca 64-66.[90]) beosztva a szükséges intézkedések végrehajtására utasították. A politikai egyeztetésekért továbbra is Jagow követ volt a felelős.
1942. február 12-én Dietrich von Jagow követ és Bartha Károly honvédelmi miniszter között létrejött a hivatalos SS-toborzások tárgyában kötött véglegesített, szóbeli megállapodás.[91] A feltételek szóbeli jegyzékét a magyar külügyminisztérium február 19-én juttatta el a budapesti német követséghez. Az egyezmény főbb pontjai az alábbiak voltak:[92]
– A magyar kormány hozzájárul a 18-30 éves magyar állampolgároknak önkéntes jelentkezés alapján a Waffen-SS-be történő toborzásához, függetlenül attól, hogy az illető a magyarországi Volksbund tagjai, vagy sem.
– A szakképzett katonák és hadiipari alkalmazottak csak abban az esetben toborozhatók, ha beosztásukból nélkülözhetőek. Ennek eldöntése a magyar hatóságok illetékessége.
– A toborzottak száma egyelőre 20 000 fő lehet.
– A toborzóakciót a lehető leggyorsabban kell lebonyolítani. A toborzást – a sajtó és a nyilvánosság teljes kizárása mellett – a magyarországi Volksbund szervezete végzi.
– Kiskorúaknak (1942-ben 24 éves kor alatt) alkalmasságuk eldöntése után az illetékes magyar közigazgatási hatóságoknál írásbeli, szülői (vagy törvényes gyámi) belegyezést kell benyújtaniuk, amelyben a szülők kifejezik, hogy támogatják belépésüket, s ezzel elbocsátásukat a magyar állam kötelékéből.
– Az SS sorozóbizottságai – amelyben helyet kell kapnia a magyar királyi Honvédség, illetőleg a helyhatóságok egy-egy képviselőjének – az összes személyi anyagot, a nyilatkozatokkal együtt továbbítják Viktor Nageler SS-Obersturmbannführernek, aki köteles az anyagokat eljuttatni a magyar királyi honvédelmi miniszterhez.
Annak ellenére, hogy formailag csak a német kormány február 24-i visszajelzésével vehette volna kezdetét maga a toborzás, az már korábban megindult. Február 5-én a budapesti Német Házban, a magyarországi Volksbund képviselői előtt ünnepélyesen bejelentették, hogy az SS sorozóbizottságai hamarosan megkezdhetik munkájukat. Sokan már jelképesen a Volksbund nagygyűlésén vállalták az SS-ben való szolgálatot, így maga a magyarországi németek helyettes népcsoportvezetője, Georg Goldschmidt is.
1942. február 8. és 9. folyamán Nageler SS-Obersturmbannführer megkezdte a sorozóbizottságok felállítását, s néhány nappal később az ország németek lakta vidékein hozzáfogtak a jelentkezők kiválogatásához.
Magyar részről a sorozóbizottságok, s az egyezmény betartásának figyelését a Csendőrség központi nyomozó parancsnokságára bízták, amely az őrsökön, szárnyakon és kerületeinek nyomozó-alosztályain keresztül – leszámítva a nagyobb városokat – pontos képet alkothatott a toborzás eseményeiről. Az eseményeket a nyomozóparancsnokság közvetlenül a honvédelmi és belügyminisztereknek, majd az Államvédelmi Központ (ÁvK) 1942. július 12-i felállítását[93] követően az ÁvK-nak is jelentette. Az eredményeket a honvédelmi minisztériumban összevetették a sorozóbizottságok által – az egyezmény alapján kötelezően – átadott adatokkal.
A Csendőrség központi nyomozóparancsnokságának első összesített jelentése a Waffen-SS alakulatokhoz való toborzás tárgyában 1942. február 28-án készült el. Csaknem két hét alatt 15 329 fő jelentkezett az SS sorozóbizottságainál, zömük (10 585) fő a bácskai magyar részekről. A Volksbundhoz nem tartozó németajkú jelentkezők száma 48 fő, továbbá 19 magyar, nyolc horvát, egy bunyevác és egy rutén származású is jelentkezett.[94] A jelentkezők területi eloszlása az alábbi volt:[95]
I. csendőrkerület
| Visegrád | 20 | Vecsés | 27 | Dunabogdány | 36 |
| Pomáz | 18 | Csobánka | 20 | Budakalász | 19 |
| Pilisborosjenő | 10 | Üröm | 12 | Pesthidegkút | 4 |
| Nagykovácsi | 5 | Békásmegyer | 6 | Szigetbecse | 4 |
| Szigetszentmárton | 13 | Szigetújfalu | 16 | Szigetcsép | 4 |
| Dunaharaszti | 4 | Taksony | 16 | Soroksár | 22 |
| Pilisvörösvár | 67 | Pilisszentiván | 38 | Solymár | 21 |
| Piliscsaba | 30 | Budatétény | 11 | Budaörs | 120 |
| Törökbálint | 14 | Torbágy | 14 | Zsámbék | 51 |
| Perbál | 4 | Budajenő | 3 | Telki | 1 |
| Budakeszi | 120 | ||||
| Összesen: 750 fő |
II. csendőrkerület
| Dorog | 88 | Leányvár | 4 | Tát | 8 |
| Nyergesújfalu | 8 | Bakonykuti | 8 | Isztimér | 10 |
| Guttamási | 2 | Balinka | 4 | Mór | kb. 300 |
| Pusztavám | 81 | Bakonysárkány | 15 | Etyek | 56 |
| Szomor | 10 | Tarján | 15 | Vértestolna | 7 |
| Agostyán | 2 | Baj | 25 | Dunaszentmiklós | 22 |
| Környe | 8 | Kecskéd | 28 | Vértessomló | 5 |
| Vérteskozma | 3 | Felsőgalla | 160 | Várgesztes | 2 |
| Szár | 4 | Alsógalla | 32 | Vértesboglár | 2 |
| Vértesacsa | 24 | Nadap | 4 | Gánt | 8 |
| Máriakálnok | 10 | Mosonszolnok | 30 | Mosonszentjános | 80 |
| Mosonszentpéter | 25 | Győrsövényháza | 14 | Oroszvár | 30 |
| Rajka | 131 | Hegyeshalom | 80 | Levél | 46 |
| Magyarkimle | 9 | Bezenye | 9 | Újbarok | 5 |
| Összesen: 1414 fő |
III. csendőrkerület
| Fertőrákos | 130 | Ágfalva | 78 | Sopronbánfalva | 135 |
| Balf | 80 | Harka | 64 | Fertőboz | 6 |
| Kópháza | 26 | ||||
| Összesen: 519 fő |
IV. csendőrkerület
| Mucsi | 44 | Kisbudmér | 20 | Vokány | 48 |
| Kurd | 34 | Barcs | 5 | Mohács környéke | 130 |
| Csibrák | kb. 35 | Nagymányok | 48 | Almamellék | 13 |
| Szentlászló | 9 | Németboly | 45 | Pélmonostor | 150 |
| Máriakéménd | 20 | Nyomja | 29 | Kátoly | 12 |
| Hidas | 30 | Püspöknádasd | 20 | Óbánya | 3 |
| Ófalu | 9 | Horváthertelend | 2 | Somogyhárságy | 14 |
| Magyarlukafa | 5 | Vásárosbéc | 2 | Szulok | 4 |
| Szabadi | 15 | Bátaszék | 3 | Somogyszil | 7 |
| Gadács | 6 | Bőszénfa | 6 | Duzs | 4 |
| Hőgyész | 4 | Villány | 30 | Virágos | 18 |
| Németpalkonya | 17 | ||||
| Összesen: 841 fő |
V. csendőrkerület
| Cservenka | 600 | Veprőd | 400 | Katymár | 99 |
| Palánka | 300 | Csávoly | 73 | Rém | 26 |
| Bezdán | 31 | Küllőd | 80 | Gádor | 104 |
| Bácsbokod | 23 | Vaskút | 57 | Torzsa | 242 |
| Kucora | 42 | Sajkásszentiván | 94 | Vekerlefalva | 70 |
| Bulkeszi | 173 | Szépliget | 161 | Petrőc | 8 |
| Kölpény | 5 | Úrszentiván | 25 | Tiszakálmánfalva | 160 |
| Alsókabol | 4 | Temerin | 83 | Pincéd | 22 |
| Paripás | 200 | Őrszállás | 266 | Körtés | 62 |
| Bácstóváros | 88 | Boróc | 115 | Kunbaja | 45 |
| Bajmok | 190 | Újszentiván | 24 | Béreg | 33 |
| Szilberek | 523 | Kula | 146 | Monostorszeg | 52 |
| Hódság | 400 | Militics | 260 | Szentfülöp | 250 |
| Apatin | 673 | Bácsszentiván | 374 | Bácsalmás | 180 |
| Kübekháza | 34 | Szond | 71 | Csátalja | 130 |
| Újszivác | 395 | Doroszló | 63 | Bácsfeketehegy | 240 |
| Szeghegy | 287 | Gara | 50 | Regőcs | 105 |
| Titel | 53 | Nemesnádudvar | 53 | Csurog | 14 |
| Nádalja | 31 | Bács | 103 | Dernye | 33 |
| Ókér | 192 | Újsóvé | 183 | Ósóvé | 30 |
| Csikéria | 4 | Vajszka | 53 | Bácsordas | 340 |
| Bogyán | 4 | Ófutak | 90 | Újfutak | 130 |
| Kerény | 334 | Csonoplya | 157 | Káty | 67 |
| Piros | 12 | Harta | 28 | Ószivác | 395 |
| Újverbász | 360 | Óverbász | 90 | Kiskér | 270 |
| Dunacséb | 60 | Bácsgyulafalva | 14 | Tavankut | 10 |
| Hajós | 29 | Dunabökény | 138 | Bácsújlak | 107 |
| Palona | 64 | Császártöltés | 9 | ||
| Összesen: 10 585 fő |
VII. csendőrkerület
| Nagybörzsöny | 11 | Nagymaros | 4 | ||
| Összesen: 15 fő |
VIII. csendőrkerület
| Rátka | 5 | Alsóschönborn | 11 | Pósaháza | 25 |
| Felsőkerepec | 14 | Németkucsova | 4 | Kendereske | 3 |
| Újtövisfalva | 10 | Szolyva | 20 | Szidorfalva | 10 |
| Puznyákfalva | 7 | Beregleányfalva | 6 | Berezinka | 6 |
| Zsófiafalva | 6 | Beregnagyalmás | 3 | Bártháza | 21 |
| Dubi | 15 | Gálfalva | 3 | Martinka | 1 |
| Alsóhrabonica | 16 | Kékesfüred | 15 | Szuszkóújfalu | 23 |
| Rahó | 20 | Dolha | 8 | Németmokra | 39 |
| Oroszmokra | 37 | Felsőkerepec | 11 | Németkucsova | 4 |
| Királymező | 96 | Brusztura | 3 | Szentmiklós | 7 |
| Nagytarna | 12 | Bataros | 12 | ||
| Összesen: 473 fő |
IX. csendőrkerület
| Krasznabéltek | 39 | Hadad | 20 | Nántü | 1 |
| Szakasz | 6 | Krasznasándorfalva | 13 | Nagyszokond | 19 |
| Erdőd | 5 | Aranyosmóric | 17 | Sajómagyaros | 4 |
| Árokalja | 4 | Kerlés | 27 | Szászszentjakab | 14 |
| Mezőterem | 8 | Kálmánd | 6 | Alsóhomoród | 27 |
| Színfalu | 44 | Kisdengeleg | 11 | ||
| Összesen: 265 fő |
X. csendőrkerület
| Bátos | 113 | Vajola | 37 | Dedrád | 147 |
| Alsóidecs | 78 | Teke | 57 | Paszmos | 15 |
| Kolozsnagyida | 20 | ||||
| Összesen: 467 fő |
Február végén, két héttel az SS-toborzóakciójának kezdete után „a V.D.U. tagok hangulata – a pillanatnyi lelkesedés után – országszerte nyomott. Az SS alakulatokhoz [sic!] jelentkezettek közül sokan megbánták, hogy jelentkeztek és csak most ébredtek tudatára annak, hogy mire kötelezték magukat.” A lelkesedésre rosszul hatott, hogy a Volksbund vezetősége – miután a nagygyűlésen jelképesen szolgálatot vállaltak – az ifjúsági és felnőtt vezetők nagy részének megtiltotta, hogy beálljanak az SS-be, nehogy a szervezet a későbbiekben megbénuljon. Ugyancsak nem hatott ösztönzőleg, hogy „a szülőknek még emlékezetükben él, hogy fiaikat a múlt évben sporttanfolyam ürügyével csalták Németországba s azok végül is a német hadsereggel a harctérre kerültek. Ezért a szülők nagy része a 20 éven aluli ifjak besorozásához szükséges szülői nyilatkozatot nem írja alá.”[96]
Helyenként a besorozástól való félelmükben a fiatal férfilakosság egy része kilépett a Volksbundból. A már jelentkezettek közül többen nem akartak megjelenni a sorozáson, utólagos törlésükhöz a bizottságok azonban nem járultak hozzá. A Volksbunddal és az SS-toborzásokkal szemben- álló németek később a „Hűségmozgalomban” intézményesültek. A mozgalmat a Sztójay-kormány rendelete szüntette be, nehogy hátráltassa az SS harmadik magyarországi toborzóakcióját.
A magyarországi Volksbund e törekvések ellen természetesen éles ellenpropagandát fejtett ki. „Mi kivívtuk magunknak, hogy ezután már nem leszünk a magyar hadseregben büdös svábok és nem leszünk kitéve annak, hogy a harctéren az első vonalba tegyenek csak azért, mert németek vagyunk! A katonai szolgálatra az embereket serkenteni kell, nehogy a Führer előtt szégyent valljunk. Ha sok lesz a jelentkező, a Führer tudni fogja, hogy annak idején mekkorát kell lekanyarítani! (…) Ha az önként jelentkező a napokban magyar behívót kapna, azt nem köteles elfogadni. Ha ebből hatósági, vagy csendőri beavatkozásra kerülne sor, ezt a helyicsoportvezető [sic!] azonnal telefonon jelentse hozzám. Mi majd érintkezésbe lépünk az illetékesekkel és aki a hibát elkövette, annak akkorát koppantunk a fejére, hogy megemlegeti.” [97]- agitált Binder Ottó budaörsi területvezető a budapesti Német Házban. A Volksbund ezen kívül leginkább az SS-ben kapott juttatások túlhangsúlyozásával próbálkozott, de híresztelték azt is, hogy az önkéntesek családtagjai kiutazhatnak a Német Birodalomba.
Néhány kisebb rendbontást leszámítva a Csendőrség jelentései békésnek minősítették a sorozások lefolyását. A magyarországi Volksbund visszafogásáért, valamint az akció során tanúsított mérsékelt magatartásukért később Csatay honvédelmi miniszter Viktor Nageler SS-Obersturmbannführert a Magyar Érdemkereszt Középkeresztjére, míg két altisztjét – Maximillian Allinger és Eduard Wellner SS-Rottenführereket – a Magyar Ezüst Érdemérem adományozására terjesztette fel.[98]
Az SS sorozóbizottságainak munkája rendben folyt le, néhány kivételes esetben azonban a német fél a magyar hatóságok nélkül végezte munkáját. A bizottságok az orvosok, tanítók és bányamunkások jelentkezését nem fogadták el, de általában a jelentkezők 65-70 százalékát ítélték SS-szolgálatra alkalmasnak. Bácskában és Erdélyben a módosabbak jelentkeztek, míg az ország más vidékein inkább a szegényebbek.[99]
Egy hónappal a toborzások megkezdése után, 1942. március 19-re a jelentkezések intenzitása alábbhagyott. Újabb két hét alatt mindössze 4492 fővel emelkedett az önkéntesek száma, így csendőrségi területen a toborzások kezdetétől 1942. március 19-ig 19 321 fő jelentkezett a német Waffen-SS-be.[100] Területi eloszlásuk az alábbi volt:[101]
I. csendőrkerület
| Budaörs | 60 | Budakeszi | 40 | Békásmegyer | 20 |
| Törökbálint | 7 | Piliscsaba | 7 | Szigetújfalu | 4 |
| Nagykovácsi | 8 | Pesthidegkút | 4 | ||
| Összesen: 150 fő |
II. csendőrkerület
| Németdiószeg | 11 | Dág | 11 | Diósd | 14 |
| Csolnok | 45 | Máriahalom | 9 | ||
| Összesen: 90 fő |
III. csendőrkerület
| Bakonyjákó | 36 | Farkasgyepü | 7 | Németbánya | 5 |
| Iharkút | 3 | Nagyganna | 2 | Döbrönte | 8 |
| Városlőd | 44 | Csehbánya | 11 | Herend | 9 |
| Bánd | 77 | Harságypuszta | 4 | Lókut | 14 |
| Gyertyánpuszta | 17 | Nagytevel | 9 | Béb | 4 |
| Bakonykoppány | 2 | Fenyőfő | 8 | Bakonyoszlop | 19 |
| Hidegkút | 4 | Márkó | 3 | Nagyesztergár | 41 |
| Zirc | 6 | Bakonynána | 18 | Olaszfalu | 14 |
| Porva | 20 | Ajkarendek | 23 | Kislőd | 12 |
| Bakonyszentiván | 16 | Bakonyszombathely | 10 | Ácsteszér | 7 |
| Aka | 13 | Csatka | 8 | Bakonypölöske | 3 |
| Szentgotthárd | 10 | Rábafüzes | 25 | ||
| Összesen: 870 fő |
IV. csendőrkerület
| Sérszekszöllős | 6 | Németkér | 11 | Pogány | 17 |
| Mike | 11 | Szőkéd | 5 | Zomba | 15 |
| Tevel | 15 | Kakasd | 25 | Bonyhád | 20 |
| Gyönk és környéke | 222 | Mágocs és környéke | 215 | Bonyhád | 671 |
| Pécsvárad környéke | 203 | Nagyszékely | 5 | Györköny | 11 |
| Mikács | 2 | ||||
| Összesen: 1454 fő |
V. csendőrkerület
| Zsablya | 70 | Boldogasszonyfalva | 19 | Sztapár | 3 |
| Összesen: 92 fő |
VI. csendőrkerület
| Almáskamarás | 97 | Mezőberény | 63 | Elek | 98 |
| Összesen: 258 fő |
VII. csendőrkerület
| Felsővisó és környékén körülbelül 280 fő |
IX. csendőrkerület
| Nántü | 4 | Újpalota | 2 | Erdőd | 31 |
| Mezőpetri | 42 | Csomaköz | 6 | Mezőfény | 9 |
| Mérk | 8 | Vállaj | 31 | Csanálos | 16 |
| Nagymajtény | 9 | Gilvács | 4 | Szinfalu | 4 |
| Barlafalu | 16 | ||||
| Összesen: 182 fő |
X. csendőrkerület
| Dipse | 24 | Ludvég | 5 | Kisfehéregyháza | 16 |
| Harona | 18 | Felsőidecs | 91 | Jád | 62 |
| Nagysajó | 40 | Petele | 80 | Tancs | 1 |
| Kiszsolna | 21 | Malomárka | 20 | Szászbudak | 14 |
| Vinda | 12 | Petres | 77 | Felsőszászújfalu | 31 |
| Kisdemeter | 30 | Óvárhely | 23 | Kusna | 6 |
| Szászszentgyörgy | 53 | Pinták | 35 | Aszubeszterce | 46 |
| Aldorf | 40 | Borgóprund | 3 | Besenyő | 40 |
| Szépnyir | 24 | Királynémeti | 39 | Szászlekence | 64 |
| Vermes | 33 | Tacs | 6 | Nagydemeter | 87 |
| Szásztörpény | 28 | Naszód | 6 | Kisilva | 3 |
| Alsóbalázsfalva | 29 | Homoróddaróc | 47 | ||
| Összesen: 1154 fő |
Az SS első magyarországi toborzóakciója 1942. április 3-ig tartott. Német adatok szerint Magyarországon a toborzások 52 napja alatt összesen 25 709 fő népi német jelentkezett a Waffen-SS önkéntes szolgálatára, akik közül az SS követelményei szerint 7566 főt találtak alkalmasnak. Karl Werkmeister, a budapesti német követség tanácsosa a magyarországi toborzások eredményeiről az alábbi kimutatást küldte a német Külügyi Hivatalnak:[102]
| Terület |
Jelentkezők száma |
Elutasítva |
Alkalmas összesen |
SS | Wehrmacht |
|
követelményei szerint alkalmas |
|||||
| Bácska | 12 868 | 3452 | 9416 | 4173 | 5243 |
| Bakony vidéke | 1145 | 521 | 624 | 311 | 313 |
| Közép-Szatmár | 2312 | 827 | 1485 | 439 | 1046 |
| Kárpátalja | 1414 | 475 | 939 | 406 | 533 |
| Erdély | 2386 | 674 | 1712 | 508 | 1204 |
| Dél-Dunántúl | 3540 | 977 | 2563 | 1475 | 1088 |
| Ny.-Magyarország | 2044 | 923 | 1121 | 254 | 867 |
| Összesen: | 25 709 | 7849 | 17 860 | 7566 | 10 294 |
A magyarországi népi német SS-önkéntesek elszállítása 1942. március 22-én vette kezdetét, s vasúton az utolsó önkéntesek a 12. szállítmánnyal, május 3-án hagyták el az országot. Gottlob Berger SS-Gruppenführer az SS Vezetési Főhivatalának főnökeként minderről az alábbi kimutatást készíttette Himmler számára:[103]
| Nr. | Időpont | Honnan | Létszám |
| 1. | 1942. március 22. | Zombor | 2038 fő |
| 2. | 1942. március 28. | Hódság | 1438 fő |
| 3. | 1942. március 29. | Hódság | 1351 fő |
| 4. | 1942. április 4. | Palánka | 1074 fő |
| 5. | 1942. április 7. | Újverbász | 1700 fő |
| 6. | 1942. április 9. | Újvidék | 1721 fő |
| 7. | 1942. április 17. | Beszterce | 1510 fő |
| 8. | 1942. április 22. | Sopron | 937 fő |
| 9. | 1942. április 25. | Nagykároly | 1758 fő |
| 10. | 1942. április 28. | Pécs | 1200 fő |
| 11. | 1942. április 30. | Bonyhád | 800 fő |
| 12. | 1942. május 3. | Komárom | 1000 fő |
| Összesen: 16 527 fő |
Ezeket az önkénteseket kiképzésüket követően főleg a Waffen-SS partizánvadászatra szánt alakulataiba osztották be. Egy részük a magyar határ szomszédságában, a Bácskában felállítás alatt álló SS-önkéntes-hegyihadosztályhoz (a későbbi 7. „Prinz Eugen” SS-önkéntes-hegyihadosztályhoz) került, míg más részük – a dandárból éppen a hadosztállyá bővítés állapotában levő – SS-lovashadosztálynál (a későbbi 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztálynál) nyert beosztást a keleti fronton.[104]
Miközben zajlott az önkéntesek kiszállítása Himmler a toborzottak 20 000 fős létszámhatárát – annak ellenére, hogy a meghatározott keretet az eddig sorozottak sem merítették ki – 30 000 főre akarta emelni. Berger ezzel szemben 1942 őszére csak további 4000 fő magyarországi önkéntest tudott ígérni, mivel úgy vélte, hogy a jelentések alapján a népi németek sorozható korosztályának zöme már bevonult. Mivel Magyarországon időközben kormányváltás következett be, bizonytalan volt, hogy Kállay miniszterelnök hozzájárul-e az egyezmény kiegészítéséhez.
Az új miniszterelnök 1942. június 6-12. közötti németországi látogatásán megnyugvással tapasztalhatta, hogy a németek egyelőre nem tartanak igényt újabb, a keleti frontra küldendő magyar „expedíciós” erőkre. A Ribbentrop külügyminiszterrel folytatott tárgyalások során azonban kiderült, hogy az SS újabb németajkú önkéntesekre szeretne szert tenni az ország területéről. Abban a reményben, hogy ha az SS-toborzás maximált létszámát felemeli, akkor a németek esetleg nem tartanak igényt újabb magyar csapatokra, Kállay miniszterelnök beleegyezett abba, hogy a korábbi egyezmény alapján a Waffen-SS-hez besorozásra engedélyezett 20 000 fős létszámot 30 000 főre emeljék.[105]
A német kormányt hivatalosan csaknem egy hónap múlva, július 12-én értesítették a magyar kabinet döntéséről, amely támogatta az SS-toborzások, rögzített keretek közötti kiszélesítését. A magyar kormány döntése elvezetett az SS magyarországi toborzásainak csaknem egy évvel későbbi második hullámához.
Másnap, 1942. július 13-án Himmler rendeletileg intézkedett – az elveiben már régebben létező – népiségi hadkötelezettségről, amely szerint minden, vérségi alapon a német néphez tartozó férfi – 17-50 éves korig – köteles a német haderő, azon belül is a Waffen-SS szolgálatába állni még akkor is, ha belépésével megsérti szülőhazája törvényeit.[106] Himmler intézkedését egyelőre – félve a külpolitikai bonyodalmaktól – hivatalosan nem hozták nyilvánosságra, de bizalmasan tudatták az egyes országok népcsoportvezetőivel. Az SS Biztonsági Főhivatala egy évvel később, 1943. június 19-én a „népiségi hadkötelezettséget” fogalmilag úgy definiálta, hogy hatálya alá csak a német megszállás alatt álló területek lakossága tartozik. A pontosítás hozzátette, hogy e tekintetben – nemzetközi jogi önállóságuk ellenére – megszállt területnek tekintendő: Magyarország, Románia, Horvátország és Szlovákia is (!).[107]
Az SS-toborzások tárgyában kötött, 1942. februári német-magyar szóbeli egyezmény nem rendelkezett a magyarországi SS-önkéntesek családtagjainak állampolgári jogállásáról, így szükségessé vált, hogy egy további, kiegészítő rendelkezést hozzanak. E tárgyban Martin Luther, a német Külügyi Hivatal Deutschland osztályának vezetője (helyettes államtitkári címmel) és Sztójay Döme, Magyarország berlini követe folytatott tárgyalásokat. Végül is a magyar kormány hozzájárult ahhoz, hogy az önkéntesek családtagjai a háború befejezéséig – vagy a kérdés végleges rendezéséig – teljes jogállású magyar állampolgárok maradhassanak. A rendelkezés a budapesti közlöny június 28-i számában jelent meg, s mindezzel párhuzamosan fokozatosan közzétették azok névsorát is, akik beállásukkal elvesztették magyar állampolgárságukat.[108]
A februári szóbeli megállapodás ugyancsak hiányosan rendelkezett a magyarországi SS-önkéntesek családtagjainak segélyezéséről is, amiért a Volksbundot éles kritikák érték az itthon maradottak részéről. A családtagok segélyezéséről szóló, 1942. március 7-i kiegészítő egyezmény értelmében a Birodalmi Pénzügyminisztérium évi 5 millió pengőt utalhatott át, amely családonként elosztva csak a jóval alacsonyabb magyarországi életszínvonal elérését tette lehetővé. A németek az összeget augusztusban hatszorosára, 30 millió pengőre akarták felemelni, amely szándék elől azonban a magyar kormány egyelőre elzárkózott. „Megbocsáthatatlan lenne – mondotta a miniszterelnök -, ha a honvédek hozzátartozói havi 18 pengő, az SS-önkéntesek viszont havi 60 vagy 100 pengő támogatást kapnának.”[109]
Szeptember 24-én Berger budapesti látogatása során Reményi-Schneller pénzügyminiszternél elérte, hogy a német kormány további 2 millió pengőt utalhasson a magyarországi Volksbund, s rajta keresztül az SS-önkéntesek családtagjai segélyezésére. Kállay miniszterelnök azonban a radikális emelésektől továbbra is elzárkózott, ezért az SS-Segélyező- és Gondozóhivatalának (SS-Fürsorge und Versorgungsamt) a budapesti német követség épületében működő magyarországi irodája (SS-Fürsorgestelle in Ungarn) kénytelen volt a családok vagyoni helyzetét felmérve szelektálni, s csak a leginkább rászorulókat havi 40 pengővel segélyezni. A magyarországi népi német SS-önkéntesek segélyezésének kérdését csaknem egy év múlva rendezték: 1943. február 1-jétől a magyar kormány lehetővé tette évi 15 millió pengő átutalását, s ezzel egyidejűleg engedélyezte az önkéntesek számára, hogy hazalátogatásuk ideje alatt viselhessék SS-egyenruhájukat.
Eközben olyan információk terjedtek el, amely szerint az engedélyezett további 10 000 népi német toborzása 1942. októberében fog megkezdődni.[110] Az SS vezetése azonban tisztában volt azzal, hogy a kellő mennyiséget egyelőre nem tudják elérni, s egyre inkább hangoztatták, hogy egy következő toborzóakció során már igényt tartanak a Honvédségnél (és a hadiiparban) szolgálatot teljesítő német származásúakra is. A kellő mennyiségű létszámkiegészítés érdekében felmerült annak gondolata is, hogy a jelentkezések alsó korhatárát Magyarországon 17 évre szállítják le.
1942 végéig néhányan az elszállított SS-önkéntesek közül, többségük szeptember-október folyamán, egészségügyi problémák miatt hazatérhetett Magyarországra. Arról számoltak be, hogy a Volksbund vezetői kényszeríttették őket arra, hogy vállalják az SS-ben való szolgálatot. Mivel átlagéletkoruk jóval magasabb (29 év) volt az SS-ben szokásosnál és mivel „a birodalmi német katonák úgy tudták, hogy az SS.alakulatokhoz [sic!] Magyarországról csak a nincstelen nőtlen németajkú emberek jelentkeznek, ezért amikor Münchenbe való megérkezésük után a németországi katonák megtudták, hogy közöttük nős és vagyonos egyének is vannak, akkor azt mondták nekik, hogy bolondok vagytok? miért jöttetek ide, nekünk csak önként jelentkező és nőtlen emberekre van szükségünk, akik szívvel és lélekkel velünk harcolnak. Megérkezés után 2 havi katonai kiképzésben részesültek. Utána újbóli orvosi vizsgálatra kerültek és az egészséges nőtlen egyéneket kivitték a harctérre, a betegek és nősök pedig visszamaradtak a laktanyában.” [111]
Az SS-ből leszerelő, majd hazatérő néhány embert a magyar hatóságok és a közvélemény egyaránt hontalan, állampolgárságukat vesztett személyekként kezelte. A hazatérők (beleértve a Honvédségben szolgálókat is) elbeszélései, a családokhoz eljutatott levelek és a segélyezéssel kapcsolatos problémák egyaránt kedvezőtlenül hatottak a magyarországi németség hangulatára, amely kis részben hozzájárult ahhoz, hogy a második toborzóakció csak megkésve kezdődhetett.
3. A Waffen-SS második toborzóakciója Magyarországon
1943 elejére az SS vezetése a múlt évben engedélyezett 30 000 fős keretet időközben 50 000 főre akarta emelni. A felemelt kontingenst azonban csak a Honvédségben szolgálatot teljesítő népi németek elbocsátásával lehetne elérni, de egyelőre a magyar kormány abba sem egyezett bele, hogy a népi németek az SS-ben tegyenek eleget kötelező katonai szolgálatuknak.
Március elején Ribbentrop utasította Jagow követet, hogy közölje Kállay miniszterelnökkel, a múlt év júniusában engedélyezett, újabb SS-toborzást hamarosan meg akarják kezdeni. Egyúttal nyomatékosan kérjék a magyar kormányt, hogy ezúttal a Honvédségben szolgálatot teljesítő németajkúak is sorozhatóak legyenek.
1943. március 10-én Kállay ismertette a minisztertanáccsal a németek szándékát. A magyar kabinet megerősítette a 10 000 főre vonatkozó múlt évi jóváhagyását, de továbbra is mereven elzárkóztak attól, hogy a toborzásokat a Honvédségnél szolgálókra is kiterjesszék. A helyzet megoldása, s a toborzások előmozdítása érdekében német részről felmerült annak gondolata is, hogy az SS-önkéntesek családtagjait a birodalomba telepítik ki. Ezt az ötletet azonban hamarosan elvetették, s helyette továbbra is inkább külpolitikai nyomást gyakoroltak Magyarországra. Berger SS-Obergruppenführer, az SS Vezetési Főhivatalának főnöke eközben március 19-én kitűzte a magyarországi toborzások következő hullámának határidejét: a sorozások 1943. április 20-án kezdődnének, s az első önkénesek május elsején hagynák el az országot.
Mindennek hatására Jagow követ március 23-án, majd 29-én ismételten felkereste Kállay miniszterelnököt, hogy megpróbálja rávenni a Honvédségben szolgáló népi németek átengedésére. Kérését azonban a magyar miniszterelnök „praktikus és technikai okok miatt” ismét visszautasította. Jagow követ meg volt döbbenve, mert értesülései szerint a Honvédségben 70 000 népi német teljesített szolgálatot.[112]
Kállay utasítására a Honvédelmi Minisztérium – bizonyítani akarván a magyar királyi Honvédségnél szolgálatot teljesítő népi németek alacsony számát – április 15-én elküldte kimutatását a honvédségben szolgáló magyarországi kisebbségek arányáról. Az egész ország területén a németajkú hadkötelesek száma 112 000 fő, ebből kiképzett: 1343 tiszt, valamint 75 390 tiszthelyettes és közkatona. 1942. október 1-jei adatok szerint a 292 000 főnyi legénységből 6000 fő (3,2 százalék) volt német anyanyelvű. (Míg szlovák: 4000, rutén: 9500, román 11 500, szerb: 1500, horvát: 1200; a nemzetiségek állománya tehát összesen 33 700 fő volt.)[113]
A németek számára ebből egyértelműen kiderült, hogy a következő toborzás sikerének záloga az, ha keresztülviszik a magyar kormánynál, hogy engedélyezze a népi német honvédek Waffen-SS-be történő besorozását. A németek számára világossá vált, hogy a tartózkodó és a béketapogatózásokkal elfoglalt miniszterelnök helyett magasabb fórumon, a kormányzónál kell felvetni a kérdést. Április közepére Hitler magához kérette Horthy kormányzót, hogy előterjessze a Kállay-kormány rezisztens politikájával kapcsolatos nézeteit.
1943. április 12. és 13. között – közvetlenül Horthy kormányzó előtt – járt Hitlernél Antonescu román „államvezető”. Romániában a toborzások eddig illegálisan folytak, de a találkozó során Hitler és Antonescu megegyeztek a későbbi egyezmény alapvetéseiben és az ottani SS-akciók legalizálásának lehetőségeiről. A német-román egyezményt 1943. május 13-án kötötték meg, ennek értelmében minden 17. életévét betöltött népi német toborozhatóvá vált, bizonyos megszorításokkal azok is, akik a román haderőben teljesítettek szolgálatot. Szemben a Magyarországgal kötött egyezményekkel, a romániai SS-önkéntesek nem veszítették el állampolgárságukat.
1943. április 16. és 18. között Horthy Miklós – ugyancsak Klessheimben – tárgyalásokat folytatott a német felső vezetéssel. A kormányzó Hitlerrel való megbeszélései során a németek elsősorban Kállay leváltását akarták elérni, s a magyar miniszterelnök „tengelytől” tartózkodó politikájának kifogásolása során „többek között szóba jött a magyarországi németség is, és én [Horthy – K.Z.A.] teljesen nyíltan megmondottam, hogy a német hivatalos helyek beavatkozása a magyarság és a németség között fennálló barátságos viszonyt az utóbbi években tönkretette.” [114]
A megbeszélések során Hitler ismét felvetette a magyarországi németség háború utáni teljes áttelepítését a Német Birodalomba, amellyel Horthy – kizárólag a Volksbund tagok viszonylatában – egyetértett. Hitler a magyar háborús erőfeszítésre vonatkozó látens engedményekkel végül is elérte, hogy Horthyn keresztül a magyar külpolitika újragondolja az SS-toborzásokkal kapcsolatos nézeteit. A kormányzó végül is beleegyezett abba, hogy a Honvédségben szolgáló népi németek elérhetőek legyenek a Waffen-SS számára.
Horthy kormányzó e tárgyban mutatott készségességétől függetlenül Ribbentrop külügyminiszter Szombathelyi Ferenccel, a vezérkar főnökével folytatott különtárgyalásain biztosította a vezérezredest, ha segít a zsidókérdés és az SS-kérdés megoldásában, valamint elősegíti a fokozottabb magyar háborús részvételt, akkor a vezérezredes maximális támogatásban fog részesülni, olyannyira, ha esetleg Hitler hatására leváltanák Kállay-t, ő lehetne a következő magyar miniszterelnök.[115]
Az SS-toborzások ügyében bekövetkezett magyar külpolitikai irányváltás tudatában Ribbentrop német külügyminiszter Jagow követen keresztül már egy kérésszerű felszólítással fordulhatott a magyar kormányhoz. Május 11-én a Kállay-kabinet engedélyezte, hogy a Volksbund összeállítsa az 1908–1925-ös születésű népi németek teljes listáját, továbbá hozzájárult ahhoz, hogy – a hadiiparban foglalkoztatott néhány személy kivételével – minden németajkú függetlenül attól, hogy a Volksbund tagja-e toborozható az SS-be. A Honvédségben szolgálók nyolcnapi eltávozást kaptak, hogy a helyi Volksbund-szervezeteknél jelentkezhessenek. A toborzásokat továbbra is a sajtó és a nyilvánosság kizárásával kell lefolytatni. Az SS-be jelentkező magyarországi népi németek továbbra is elveszítik magyar állampolgárságukat, de jogilag a háború befejezéséig a magyar állampolgárokkal egyenjogúak. Az önkéntesek családtagjainak állampolgárságát – a magyar kormány 1942. június 28-i rendeletéhez igazodva – csak a háború befejezésével rendeznék, míg a segélyezés és gondozás továbbra is a német fél feladata. A szóbeli megállapodás a magyar kormány pontosított, május 23-i hivatalos jegyzékét követően, 1943. június 1-jén lépett hatályba.[116]
Május 17-én a Volksbund vezetősége összeállította a második SS-toborzással kapcsolatos feladatait. Basch a népcsoport vezetői törzsének főnökét, Josef Schönbornt bízta meg a toborzások irányításával. A magyarországi német népcsoportszervezet ezúttal külön szankciókat foganatosított az intézkedések zökkenőmentes végrehajtásáról, leszögezve, hogy elvben a jelentkezések kizárólag az önkéntesség alapján történhetnek. A szervezet egyúttal hozzáfogott a Honvédségben szolgálatot teljesítő népi németek összeírásához. Ennek során a – Volksbund direktívája szerint – mindenkit német származásúnak kell tekinteni, aki akárcsak részben német, függetlenül attól, hogy beszél-e németül. Azonban „az összeírást végző megbízottak ritka esetben mondták meg az érdekeltek hozzátartozóinak az összeírás igazi célját és általában félrevezették őket.”
Nagy Vilmos honvédelmi miniszter – félve a toborzások túlkapásaitól – a sorozóbizottságokba delegálandó magyar tagokat szigorú utasításokkal látta el kiemelve, hogy a magyar származásúakat semmi esetre sem lehet besorozni. Közben a német követség javaslatára úgy határoztak, hogy az SS-sorozásokkal kapcsolatos ügyek, hatósági intézkedések és incidensek kezelését ezúttal a korábbi diplomáciai út helyett a magyar főhatóságok és a Volksbund (illetőleg a Waffen-SS) tisztviselőire bízzák. Magyar részről július 2-val Németh Ernő alezredest bízták meg e feladatok ellátásával, míg az SS részéről a Honvédelmi Minisztériummal való kapcsolattartást Knöringer és Hermann SS-Obersturmbannführerek látták el. A magyar belügyminisztériumban való eljárással is egyúttal Schönbornt, a Volksbund törzsvezetőjét bízták meg.[117]
Július 31-én, az SS-akció első hónapját követően a sorozások még az ország egyes területein folyamatban voltak, míg több helyen a befejezéséhez közeledtek. 1943. július 31-ig 4215 fő magyarországi népi német önkéntest soroztak be, akik közül – Nagy Vilmos intézkedései ellenére – két fő magyar, míg egy fő román nemzetiségű volt.[118]
A magyarországi németajkúak SS-toborzások iránti lelkesedése a korábbiakhoz képest valamelyest csökkent. A viszonylag kevés jelentkező miatt „a sorozóbizottságok nem nagyon válogattak, ami abból látszott, hogy testi hibákkal /:egy szem, sánta, ujja hiányzik, szívbajos:/ beváltak egyesek.” [119]
Akiknek a szülei nem írták alá támogató nyilatkozatukat, azokat a sorozóbizottságok visszautasították, azonban a Volksbund tisztviselői a háttérben biztosították e fiatalkorúakat arról, hogy „feketén” kiviszik őket az országból.[120] A sorozáson felvételt nyert önkéntesek az „SS-Freiwilliger der Deutschen Volksgruppe in Ungarn” (A magyarországi német népcsoport SS-önkéntese) feliratú új jelvényt kapták.
A viszonylag alacsony újoncmennyiséget részben indokolja, hogy a második akció – a visszamaradókat és Honvédségből jelentkezőket kivéve – már csak hat korosztályt érintett (a hadiérettségit tevő 17 éveseket, valamint a 30-35 éveseket), míg a korábbiak során ennek kétszereséből, 12 korosztályból toborozhattak.
Nem hatott kedvezően a magyarországi németség hangulatára, hogy a magyar 2. hadsereggel hazatérő, leszerelő katonák kimondottan rossz híreket terjesztettek. Ugyancsak visszatartotta a jelentkezéseket, hogy a hadigondozási segélyek még mindig rendezetlenek és alacsonyak voltak, valamint, hogy az SS-szolgálat vállalásával a németek magyar állampolgársága elévült, miközben tudták, hogy a környező országokban (Romániában és Horvátországban) nem ez a helyzet. (Hitler 1943. május 19-i rendelete értelmében egyébként minden német származású külföldi állampolgár, aki a Wehrmacht keretében – beleértve a Waffen-SS-t is –, továbbá a német rendőrségnél, vagy a munkásalakulatokat egyesítő Todt-szervezetnél [Organisation Todt] szolgált, megkapta a német birodalmi állampolgárságot.[121])
Dr. Basch Ferenc népcsoportvezető a toborzások idejére tánctilalmat rendelt el. Augusztus 18-án azokban a községekben, ahol a toborzások már befejeződtek, a tánctilalmat további rendelkezésekig felfüggesztette. Csak azokban a falvakban lehetett azonban újra vigadalmakat rendezni, ahol a német fiatalság legalább 50 százalékos arányban, önként vállalta az SS-szolgálatot.[122] A Volksbund propagandája minden eszközzel igyekezett az SS létszámigényeit kielégíteni, sőt az alacsony teljesítések miatt helyi szinten számos személycserére is sor került.
1943. szeptember 7-én a budapesti kelenföldi pályaudvarról, ünnepélyes külsőségek közepette elindult a második SS-akció során legálisan bevonult SS-önkéntesek első szállítmánya. A második magyarországi SS-toborzóakció a következő toborzásig, 1944. februárjáig folyamatosan eltartott. A korábban – és a jelentkezések közben szülői beleegyező nyilatkozatok hiányában – illegálisan toborzott magyarországi népi német SS-önkéntesek státuszát 1943. november 29-én rendezték. A kiegészítő egyezmény értelmében az illegálisan beálltakat ugyanazok az egyezményszerű jogok illetik, mint a legális önkénteseket. Azaz a szabadságolások idejére hazatérő, egyezményen kívüli önkénteseket elméletileg a magyar hatóságok jogilag nem vonhatták felelősségre. (Ugyanakkor családjaik segélyezése továbbra is megoldatlan maradt.) A megállapodást Csatay honvédelmi miniszter 1944. február 11-én véglegesen jóváhagyta.[123]
1943. december 28-án Berger Himmlernek készíttetett kimutatása szerint 22 125 magyarországi népi német teljesített szolgálatot a Waffen-SS-ben. A kimutatás azonban nem tartalmazta a még folyamatban levő második SS-toborzás eredményeit, sem pedig az időközben elesett katonákat. Összehasonlításul ugyanakkor a Waffen-SS-ben szolgáló népi németek száma: Észak-Schleswigből 1292 fő, Szlovákiából 5390 fő, Romániából 54 000 fő, Szerbiából (beleértve az SS-rendőri alakulatokat is) 21 516 fő, míg Horvátországból 17 538 fő volt.[124]
E kimutatás szerint ebben az időpontban a magyar-német fegyveres erőknél összesen 62 845 magyarországi népi német teljesített szolgálatot. Legnagyobb arányban a Honvédségnél, ahol – valószínűleg a Volksbund összeírásai alapján – összesen 35 000 katona volt német származású, további 459 fő félkatonai szervezetekhez (pl. a Csendőrséghez) volt beosztva, míg 32 fő munkaszolgálatos volt. A Waffen-SS-ben szolgáló 22 125 fő magyarországi népi németet leszámítva a német Wehrmachtban további 1729 magyarországi népi német teljesített szolgálatot, míg a birodalmi hadiipar 3500 magyarországi németet foglalkoztatott.[125]
Az SS második toborzóakciójával kapcsolatban nem rendelkezünk összesített adatokkal. Becslések szerint az SS-toborzások második hulláma során – a német népiségi sajtót alapul véve – megközelítőleg ugyanannyian álltak be az SS-hez, mint a korábbi toborzás alatt. A Kállay miniszterelnök által korábban engedélyezett 10 000 főt a sorozások elérték, de a Himmler által várt további 30 000 főt már valószínűleg nem. A második SS-akció során tehát körülbelül további 20 000 önkéntest soroztak, vagyis 1944 elejére a Waffen-SS-ben körülbelül 40 000 magyarországi népi német szolgált.[126]
Véleményem szerint az adatokat azzal a megszorítással fogadhatjuk el, hogy a második toborzóakció során a beállók száma nem haladhatta meg a 20 000 főt. Csendőrségi területen az önkéntesek száma a toborzások első két hónapja után, 1943. július 31-én mindössze 4215 fő volt. Noha a korábbi tapasztalatok szerint a legtöbb beálló az első hónapokban jelentkezett, a Csendőrség adatai – a jelentkezések intenzitását állandónak tekintve – a korábbi becsléseket támasztja alá. A második toborzóakció kilenc hónapja során tehát körülbelül 18 000 magyarországi népi németet soroztak az SS-be.
4. Az SS-toborzások harmadik hulláma
1944. február 15-21. között Magyarországra látogatott Lorenz SS-Oberführer, a VoMi vezetője, hogy tárgyalásokat folytasson Basch népcsoportvezetővel a toborzások eddigi elért és a jövőben elérendő eredményeiről. A harmadik SS-toborzás előkészítésére Basch népcsoportvezetőt Berlinbe rendelték, aki március 8-12. folyamán az SS Vezetési Főhivatala és a VoMi tisztviselőivel, majd 13-tól Bécsben Ernst Kaltenbrunner SS-Obergruppenführererrel, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal főnökével (RSHA) tárgyalt. A megbeszélések során nyilvánvalóvá vált, hogy a további, jóval szélesebb körű SS-toborzások végrehajtása érdekében Magyarországon kormányváltásra van szükség.
Március 19-én, vasárnap német csapatok szállták meg Magyarországot. Március 22-én a németek a számukra jóval készségesebbnek mutatkozó Sztójay-kormányt neveztették ki. A kierőszakolt belpolitikai fordulattal párhuzamosan lehetővé vált az SS-toborzások kondícióinak radikális megváltoztatása. A németek ezúttal – a Volksbund listái alapján kiküldött személyes behívók által – a Wehrmacht számára lényegében kényszersorozást akartak bevezetni Magyarországon.
A megszállással párhuzamosan bővültek mind az Allgemeine-, mind pedig a Waffen-SS magyarországi intézményei. Az SS lefoglalta magának a báró Hatvany család tulajdonában lévő Erdődy-palotát (Budapest I. kerület, Verbőczy – ma Táncsics Mihály – utca 7.), amely az Allgemeine- és a Waffen-SS magyarországi főparancsnoki épületéül szolgált.[127] Március 31-től 1945. áprilisáig Otto Winkelmannt[128] nevezték ki magasabb SS- és rendőrparancsnoknak Magyarországon (Höherer SS- und Polizeiführer in Ungarn),[129] aki azonban főleg nem a Hatvany-palotában, hanem 1944. december 15-ig a személyes szálláshelyének lefoglalt Vida-villában (Budapest I. kerület, Bérc utca 13-15.) tartózkodott. Winkelmann március 20-tól közvetlenül „a birodalom teljhatalmú megbízottjának [Edmund Veesenmayer] törzséhez nyert beosztást (…), aki a megbízott politikai utasításai szerint járt el.” [130]
Ugyancsak március 31-vel Himmler létrehozta a „Waffen-SS parancsnoka Magyarországon” szolgálati beosztást, amely beosztást első ízben Georg Keppler SS-Gruppenführer, a Waffen-SS altábornagya töltötte be, állomáshelye szintén a Hatvany-palota volt. Szeptember 1. és november 1. között a magyarországi Waffen-SS csapatok parancsnoka Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a Waffen-SS és a rendőrség tábornoka, aki beosztását csak október elejével foglalta el Magyarországon. November 1-i hatállyal a Waffen-SS parancsnoka Magyarországon ismét Keppler lett. A Waffen-SS magyarországi parancsnoka csak formailag, az esetleges karhatalmi feladatok megoldása miatt volt Winkelmannak alárendelve. [131]
A közelgő toborzások adminisztratív, s koordinációs feladatainak ellátására Hermann SS-Sturmbannführer vezetésével felállították az SS Magyarországi Kiegészítő Parancsnokságát (SS-Ersatzkommando Ungarn, Budapest VI. kerület, Munkácsy Mihály utca 5-7.), amely a bécsi székhelyű Délkeleti Térség Kiegészítő Parancsnokságán keresztül (SS-Ergängzungstelle Südostraum) kapcsolódott a Waffen-SS berlini Kiegészítő Hivatalához (Ergängzumsamt der Waffen-SS). A hivatal magyarországi kirendeltségének feladata volt a későbbi harmadik toborzóakció során – a Volksbund által összeállított listák alapján – a behívók kiküldése.
A Waffen-SS magyarországi állomásoztatására fordított váratlan kiadás egyébként az 1944-es költségvetési évben (április 13-tól december 31-ig) 50 millió magyar pengő volt. Ebből az új hadosztályok felállításának személyi- és dologi (azaz nem hadianyagi) költségei 10 millió pengőbe kerültek. További 20 millió pengőt költöttek a magyarországi lóállomány és a hozzájuk tartozó szerszámok felvásárlására, amelyet elsősorban – leszámítva más alakulatok vonatalakulatait – a Magyarországon felállításra kerülő SS-önkéntes-lovashadosztálynak (a későbbi 22. „Maria Theresia” SS-lovashadosztály), illetőleg a Magyarországon feltöltés alatt levő 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztálynak szántak. A Waffen-SS önkéntesek családtagjainak segélyezésére további 20 millió pengőt költöttek. (A Wehrmacht állomásoztatásának teljes, 1944. évi kiadásai Magyarországon elérték a 200 millió pengőt.)[132]
A következő, lényegében kiszélesített SS-toborzások tárgyában az új magyar kormány egy tagjával, Csatay Lajos honvédelmi miniszterrel először, március 25-én Georg Keppler, a Waffen-SS magyarországi parancsnoka tárgyalt. Csataynak egyelőre nem volt kifogása a németek szándékával szemben függetlenül attól, hogy az új egyezmény tervezete számos vonatkozásban eltért a korábbiaktól. A honvédelmi miniszter valójában az SS szándékainak egyik ellenzőjének számított a Sztójay-kormányban, s – Jaross Andor belügyminiszter támogatása mellett – a tervezett toborzás feltételeinek mérséklése mellett foglalt állást. Végül is a magyar kabinet elutasította ugyan a kényszersorozást, de – Sztójay miniszterelnök hatására – úgy határozott, hogy minden magyar állampolgár, aki magát szabadon németnek vallja és aki németül beszél, toborozható a német Waffen-SS-be.
A kabinetülések alapján, március 31-én „a népi németeknek a Waffen-SS kötelékébe való bevonása kérdésében Sztójay a német tervezethez kidolgozott magyar ellenjavaslatot adott át. A magyar tervezet” – írja Veesenmayer Ribbentrop külügyminiszternek készített jelentésében – „nagy százalékban és fontos pontjaiban egyezik a miénkkel. Fennálló eltéréseket ma délután Winkelmannal átdolgozom. Az ügyet még e héten, mint remélem, a mi értelmezésünkben [kiemelés az eredetiben – K.Z.A.] valósítom meg.” [133]
A két kormány közötti nézeteltérés elsősorban az önkéntesség elve köré csoportosult. A német fél szerint az egyezményben az minősülne német származásúnak, akinek legalább három nagyszülője német, vagy aki magát németnek vallja. A magyar kormány azonban ragaszkodott ahhoz, hogy az egyezmény leszögezze: német származású az, aki magát önként németnek vallja. Az egyezményben látszólag kompromisszum, valójában inkább a német érdekek megvalósítására került sor.
1944. április 14-én megszületett az SS-toborzások harmadik hullámát elindító megállapodás, amelyet ezúttal nem szóbeli jegyzékekkel, hanem írásbeli megállapodással rögzítettek. A harmadik magyar-német államközi egyezményt Csatay Lajos honvédelmi miniszter és Edmund Veesenmayer birodalmi megbízott írta alá. A megállapodás főbb pontjai az alábbiak voltak:[134]
1. (3. §.) „Magyar állampolgárságú, állampolgárság nélküli és idegen állam polgárságú, német népiséghez tartozók valamennyi évfolyama közös meg egyezéssel a háború tartamára a német véderő [Wehrmacht] (Waffen-SS) rendelkezésére bocsáttatnak. A szolgálati kötelezettség [kiem. tőlem – K.Z.A.] a betöltött 17. évvel kezdődik.”[135]
2. (4. §.) Az egyezmény alkalmazása során német népiséghez tartozónak tekintendő az, aki életmódja és népiségi ismertetőjegyei alapján magát németnek mutatja, illetőleg magát önként németnek vallja.
3. (5. §.) Az SS-alakulatok felállításánál mind a polgári szektor alkalmazottai (beleértve a tartalékosokat és a katonai szolgálatot eddig nem teljesítőket is), mind pedig a honvédségi személyek jöhetnek számításba.
4. (6. §.) Az ipar és a bányászat termelési produktivitásának megőrzése, valamint a honvédség harckészségének fenntartása érdekében a speciális képesítésű és nélkülözhetetlen szakemberek csak kisebb részben sorozhatók. Ezek arányát az alkalmasnak minősült behívottak 10,5 százalékban maximálták.
5. (7. §.) A magyarországi önkéntesekből létrehozandó új SS-alakulatok a magyar állam területén állítandók fel, s az ehhez szükséges szálláskörleteket és gyakorlótereket a honvédelmi miniszter bocsátja rendelkezésre.
6. (8. és 10.§.) A jelentkezők összeírását, sorozását és behívását az SS Vezetési Főhivatala magyarországi kiegészítő parancsnoksága útján végzi (SS-Ersatzkommando Ungarn) egyetértésben a Honvédelmi Minisztériummal. Utóbbinak – az eddigi gyakorlathoz hasonlóan – az SS Magyarországi Kiegészítő Parancsnokságától meg kell kapnia a behívottak listáját.
7. (12. §.) A német Wehrmachtba (és a Waffen-SS-be) behívott magyarországi önkéntesek magyar állampolgárságukat megtartják, de szolgálatuk idejére megszerzik a német birodalmi állampolgárságot is.
A harmadik toborzás korosztályos határait kiszélesítették az 1894-1927 között születettekre, vagyis minden 17 és 50 év közötti, német származásúnak vélt férfire.[136] Az önkéntesek az egyezmény megkötését követően már szabályos behívók alapján jelentek meg a sorozóbizottságok előtt. A megállapodás 3. §.-nak joghézaga pedig lehetővé tette, hogy a toborzóakció során magyar származásúakat, vagy asszimilálódott, németül nem tudó „önkénteseket” is sorozzanak a Waffen-SS (és a Wehrmacht) állományába.
Április 23-án, a Volksbund bonyhádi nagygyűlésén, ünnepélyes keretek között Franz Basch bejelentette az újabb toborzások kezdetét.
Május 30-án az alapegyezményt, szintén Csatay és Veesenmayer között, egy kiegészítő egyezmény követte, amelynek értelmében lehetővé vált a 17-30 éves népi német nők toborzása a Németországban felállítandó SS-kisegítő csapatok (SS-Helferinnekorps) számára.[137]
A toborzások során mind jobban kiéleződött az ellentét – a Volksbund terminológiája szerinti – „barnák” (a népcsoportszervezet tagjai és támogatói), „feketék” (a Volksbundtól tartózkodó, főleg keresztényszocialista beállítottságúak) és a „magyarosok” (asszimilálódott német származásúak) között.[138]
Augusztus 25-ig a magyarországi Volksbund 202 000 népi németet vett fel a sorozási listára, amelyek közül – a HM kiértékelését követően – csak 131 000 főt tettek szabaddá az SS számára. Az országban működő 30 sorozóbizottság addigra 42 000 főt bevonultatott.[139] A németek azonban elégedetlenek voltak az eredménnyel, s a sorozási munkálatokat már korábban be akarták fejezni. A behívónak nem engedelmeskedő, beállni nem akaró „feketéket” az SS és a magyar királyi Csendőrség alakulatainak razziái során vezették elő.
Eközben – a román fordulat miatt – kezdetét vette a népi németek Észak-Erdélyből, majd a Bácskából és a Bánátból való kitelepítése. A kitelepítések irányítója Weibgen SS-Standartenführer volt, a feladat végrehajtására parancsnoksága alá 10 SS-tiszt, valamint 280 altiszt és közkatona tartozott.[140]
A bácskai magyar részeken a toborzások főleg 1944. szeptember-október folyamán zajlottak, elsőként az Észak-Bácskával szomszédos falvak (Vaskút, Gara, Csátalja, Bácsbokod, Bácsalmás, Csávoly, Hajós, Nemesnádudvar stb.) lakosságát hívták be. Szeptember 15-én például a legalább 4000 fős lélekszámú Vaskútról 400 főt, majd két nappal később további 300-at, összesen 700 „önkéntest” vonultattak be.[141] Ők később a 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztály katonái lettek.
Az SS-toborzások harmadik hulláma során besorozott önkéntesek számáról pontos adatokkal nem rendelkezünk. Szeptember végéig a besorozottak teljes létszáma 55 000-60 000 főre emelkedett[142], s a harmadik toborzóakció alatt – becslések alapján – körülbelül 80 000-100 000 önkéntest soroztak be.[143]
A harmadik SS-akció sorozottjai – igazodva az egyezmény 7. §.-hoz – elsősorban a Magyarországon felállításra kerülő Waffen-SS hadosztályokhoz lettek beosztva. Az első önkéntesekből április 29-én kezdték meg felállítani – az eredetileg kizárólag a magyarországi népi német önkéntesekre alapozott – SS-önkéntes-lovashadosztályt az Észak-Dunántúlon, miközben ezzel párhuzamosan töltötték fel a 8. „Florian Geyer” SS-lovashadosztályt is. A 8. SS-lovashadosztályon kívül magyarországi önkéntesekből kapott jelentősebb kiegészítést a 16. „Reichsführer-SS” SS-páncélgránátos-hadosztály és a 18. „Horst Wessel” SS-önkéntes-páncélgránátos-hadosztály is. Ugyancsak a Bácskában, kizárólag az ottani jelentkezésekre számítva állították fel szeptember végétől a 31. SS-önkéntes-gránátoshadosztályt is.
1945. februárjában részben a magyarországi önkéntes-állományból, részben a 8. és 22. SS-lovashadosztályok maradványaiból állították fel Bécs és Prága között a 37. SS-önkéntes-lovashadosztályt,[144] amely a Waffen-SS magyarországi önkéntesek felhasználásával felállított utolsó hadosztálya volt.
III. rész
A Waffen-SS Magyarországon bevetett alakulatai
1. A 6. (SS-) páncéloshadsereg-parancsnokság
(6. [SS]-Panzer-Armee [Pz.A.O.K. 6])
A német szárazföldi csapatok hatodik páncéloshadseregét 1944 őszén kezdték szervezni. Törzsének és közvetlen alakulatainak felállítását Adolf Hitler nagy valószínűséggel 1944. szeptember 12-én rendelte el, s parancsnokává szeptember 24-i hatállyal Josef (Sepp) Dietrich SS-Oberstgruppenführert [145], a Waffen-SS vezérezredesét nevezte ki.[146]
Az új hadsereg elnevezése már a kezdetekkor sem volt egyértelmű. A Wehrmacht főparancsnokságának vezetési törzse a „6. páncéloshadsereg” vagy egyszerűen a „6. hadsereg” szervezéséről beszélt, s csak 1944. november 8-tól használta következetesen a „6. páncéloshadsereg” nevet az akkor négy (1., 2., 9. és 12.) SS-páncéloshadosztályt és a páncélos-tanhadosztályt irányító hadsereggel kapcsolatban.
A Wehrmacht főparancsnokságának hadinaplójában található bejegyzés szerint a hadsereg elnevezése 1945. januárjától „6. SS-páncéloshadsereg” lett. A Waffen-SS köreiben viszont már 1945. januárja előtt is ezt a változatot használták. Georg Maier, a páncéloshadsereg 1. (hadműveleti) vezérkari tisztje szerint mindkét elnevezés „hivatalos” maradt egészen a háború végéig, de a magyarországi harcokról írott vaskos munkájában maga is a „6. páncéloshadsereg” formát használja (akárcsak a Dél Hadseregcsoport hadinaplója).[147] Ezért mi a két forma „ötvözetét” tarjuk a legszerencsésebbnek, s ezért egyéb, mértékadó forrásokhoz[148] hasonlóan a „6. (SS-) páncéloshadsereg” elnevezést használjuk.
A hadsereg felállítása 1944. szeptember 24-én vette kezdetét a Münster központú VI. hadkerület (Wehrkreis VI) területén. A törzs és a közvetlen alakulatok állománya részben a Wehrmacht belga és észak-franciaországi parancsnokának alárendeltjeiből, részben a XII. hadtestparancsnokság maradványaiból, részben pedig a Waffen-SS által rendelkezésre bocsátott kötelékekből állt.[149]
1944. december 15-én a „B” Hadseregcsoportnak alárendelt páncéloshadsereg az I. SS-páncéloshadtestből (1. SS-, 12. SS-páncéloshadosztály, 277. és 12. népi-gránátoshadosztály és 3. ejtőernyős-hadosztály), a II. SS-páncéloshadtestből (2. SS- és 9. SS-páncéloshadosztály), valamint a LXVII. hadtestből (326. és 246. népi-gránátoshadosztály) állt. Rendelkezésére bocsátották még Otto Skorzeny különleges feladatokkal megbízott 150. páncélosdandárát is.[150] A négy SS-páncéloshadosztálya december 10-én összesen 452 bevethető harckocsival, rohamlöveggel és vadászpáncélossal rendelkezett. Ez a „B” Hadseregcsoport harcképes páncélosállományának (819 darab) több mint 50 százaléka volt.[151]
1944. december 16-tól 1945. január 2-ig a hadsereg az ardenneki német offenzívában vett részt, súllyal Stavelot térségében. Az Antwerpen felé irányuló, de végül sikertelen támadás leállítása után január 3-án Dietrich csapatai megkezdték a visszavonulást a Nyugati Fal („Westwall”) erődrendszerének védelmébe.[152]
1945 februárjában a nyugat-magyarországi hadszíntéren a német hadvezetés a Dunántúl keleti részét és Budapestet birtokló szovjet 3. Ukrán Front ellen nagyméretű támadást tervezett. Ennek célja a Dunántúlon lévő nyersanyagforrások (kőolaj, bauxit, mangán), élelmezési javak és a felvonulási terület biztosítása, a szovjetek további nyugati irányú előretörésének megakadályozása, valamint a Duna nyugati partján tartott nagy kiterjedésű szovjet hídfő felszámolása volt. A hadműveleti terv a „Frühlingserwachen” („Tavaszi ébredés”) fedőnevet kapta. A támadás súlyponti csoportosítása az ardenneki offenzívában súlyos veszteségeket szenvedett és utána lassú ütemben újra feltöltött 6. (SS-) páncéloshadsereg lett.[153]
A csapatoknak még Magyarországra indulása előtt, illetve az utazás alatt – felsőbb parancsra – el kellett távolítani az alakulataik nevét feltüntető, bal zubbonyujjuk alsó részén viselt úgynevezett karcsíkjaikat (Ärmelstreifen). A járművekre festett harcászati jeleket is lemázoltatták, mivel ezek alapján a szovjet felderítés beazonosíthatta volna az alakulatokat. A titoktartás miatt a 6. (SS-) páncéloshadsereg alakulatai zászlóaljakig(!) bezárólag fedőneveket viseltek.
Február 9-én a hadsereg 452 páncélossal rendelkezett, s ebből körülbelül 250 volt bevethető. Ez alig volt több, mint az 1944. december elején rendelkezésre álló mennyiség 55 százaléka.[154]
A hadsereg I. SS-páncéloshadteste részt vett a garami szovjet hídfő felszámolásában. Noha ez német szempontból sikeres hadművelet volt, a szovjetek a foglyul ejtett SS-katonák kihallgatása során rájöttek, hogy a 6. (SS-) páncéloshadsereg egységeivel van dolguk. A tervezett dunántúli offenzíva ezzel elvesztette a meglepetés erejét.
A 6. (SS-) páncéloshadsereg SS-egységeinek összlétszáma (az I. és II. SS-páncéloshadtest állományával együtt) 1945. március 1-én 81 400 fő volt. Ebben a számban azonban a nyolc héten belül gyógyuló sebesültek és betegek, valamint a négy héten belül eltűntek[155] is benne foglaltattak!
A páncéloshadsereg-parancsnokság áttekintő hadrendje és fontosabb parancsnoki beosztása 1945. március 1-i adatok szerint a következő volt:[156]
– Teljes létszám: 1416 fő;
– hadseregparancsnok: Josef Dietrich SS-Oberstgruppenführer, a Waffen-SS vezérezredese (LK+TL+K+GY[157]);
– hadseregtörzs (181 fő) páncéloshadsereg-közvetlen híradóezreddel (570 fő), táboricsendőr-századdal (114 fő), lövészpáncélosokkal felszerelt páncéloshadsereg-kísérőszázaddal (212 fő), sebesültszállító oszloppal (246 fő) és két kisebb kötelékkel (93 fő);
– vezérkari főnök: Fritz Kraemer SS-Brigadeführer, a Waffen-SS vezérőrnagya (LK);
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: Georg Maier SS-Obersturmbannführer;
– főszállásmester: Herbert Ewert SS-Oberführer;
– haditechnikai főnök: Heinrich Bayreuther SS-Obersturmbannführer;
– híradó-főnök: Frede ezredes;
– hadsereg-tüzérparancsnok: Walter Staudinger SS-Gruppenführer, a Waffen-SS altábornagya (LK);
– műszaki főnök: Christian-Johann Hansen SS-Standartenführer;
– 6. (SS-) páncéloshadsereg tábori pótdandára (Hans Bissinger SS-Sturmbannführer).
A Balaton és a Velencei-tó között 1945. március 6-án támadásba lendülő páncéloshadseregnek három hadteste volt. A jobbszárnyat az I. lovashadtest alkotta a 3. és 4. lovashadosztállyal, valamint a magyar 25. honvéd gyaloghadosztállyal. Középen az I. SS-páncéloshadtest alárendeltségében az 1. SS- és 12. SS-páncéloshadosztályok indítottak támadást a Sió-csatornán való átkelés céljából. A balszárnyat a II. SS-páncéloshadtest 2. SS- és 9. SS-páncéloshadosztálya és 44. „Hoch- und Deutschmeister” birodalmi gránátoshadosztálya fedezte volna, de az SS-csapatok zöme csak az első csatanap végén érkezett be.[158]
A harcászati meglepetés hiánya, az erősen felázott talaj, az elégtelen tüzérségi lőszerkészlet, a légifölény nélkülözése és a szovjet 3. Ukrán Front csapatainak kiválóan megszervezett, mélyen tagolt védelme mind közrejátszott abban, hogy a 6. (SS-) páncéloshadsereg 1945. március 16-án, a szovjetek „bécsi támadó hadműveletének” megindulásakor még igencsak távol állt kitűzött céljától, a Dunától. Arcvonala ekkor Gárdony, Szabolcs-tanyától nyugatra, Seregélyestől két kilométerre keletre, Sárosdtól két kilométerre nyugatra, Henrik-major, Sárkeresztúrtól egy kilométerre északra, Hatvanpuszta, Simontornya, Mezőkomárom és a Balaton között húzódott.[159] A 6. (SS-) páncéloshadsereg egységei a Sárvíz-csatornától nyugatra 30 kilométer mélyen törtek be a 3. Ukrán Front védelmébe.[160]
A hadsereg csupán március 6-9. között 963 halottat (ebből 49 tiszt), 4328 sebesültet (ebből 154 tiszt) és 628 eltűntet (ebből négy tiszt), összesen 5919 főt veszített. Páncélosai közül március 13-ig 30 harckocsi és 11 rohamlöveg, illetve vadászpáncélos semmisült meg a harcokban. A német offenzíva nyolcadik napján (13-án) már csak 99 harckocsi és 105 rohamlöveg vagy vadászpáncélos maradt bevethető állapotban.[161] A 6. (SS-) páncéloshadsereg március 6-15. között 110 szovjet páncélos kilövését jelentette.[162] A 3. Ukrán Front a balatoni védelmi hadművelet megvívása közben összesen 32 899 főt veszített.[163]
A szovjet főparancsnokság még a német offenzíva idején, március 9-én meghatározta a 3. Ukrán Front és a 2. Ukrán Front balszárnya (46. hadsereg) számára a „bécsi támadó hadművelet” során megvalósítandó feladatokat. A 6. (SS-) páncéloshadsereggel szemben védekező 3. Ukrán Front jobbszárnyának legkésőbb március 15-16-án támadásba kellett lendülnie, szétzúzni német-magyar csapatokat a Balatontól északra és a csapást Pápa–Sopron irányába kifejlesztenie.[164]
A március 16-án 197 páncélos támogatásával támadásba lendülő szovjet 4. gárda- és 9. gárdahadseregek Székesfehérvár és Mór között mélyen betörtek a német 6. hadsereg IV. SS-páncéloshadtestének védelmébe, s ezzel a 6. (SS-) páncéloshadsereg hátát fenyegették. Ezért a Mezőföldön elakadt SS-páncéloshadtesteket egymás után a nyugati-délnyugati irányába törő szovjet csapatok feltartóztatására csoportosították át.
A lassú ütemben előrenyomuló szovjet összfegyvernemi gárdahadseregek támogatására március 19-én ütközetbe vetették a 2. Ukrán Fronttól elvett 6. gárda-harckocsihadsereg 425 harckocsiját és önjáró lövegét is. Emiatt a Bakonytól keletre az egyformán hatos hadrendi számot viselő német és szovjet páncélos-, illetve harckocsihadseregek között napokig tartó, igen heves páncélosütközet alakult ki.
Kezdetben (március 16-tól 22-ig) a német-magyar csapatok a Vértes és a Bakony között jelentősen lelassították 3. Ukrán Front támadását. A szovjetek azon célkitűzése, hogy Dietrich csapatait Székesfehérvártól dél-délnyugatra bekerítsék és megsemmisítsék, nem vált valóra.[165]
Március 23-án Wöhler gyalogsági tábornok, a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka arról számolt be Guderian vezérezredesnek, a német szárazföldi haderő megbízott vezérkari főnökének, hogy az SS-csapatok csak hevenyészve jelentenek harctevékenységről. A dokumentum szerint Dietrich Wöhler tudomására hozta, hogy a 6. (SS-) páncéloshadsereg járművei két-három éve használatban vannak, ezért állandóan meghibásodnak. Az utakon számos vontatott karavánt lehetett látni. A páncélosokhoz való alkatrészek katasztrofális hiánya csak egy hete enyhült. A 6. hadsereg március 21-én 140 „frontlógóst” tartóztatott fel, ennek 70 százaléka SS-katona volt. A lakosság köréből egyre több panasz érkezett a Waffen-SS fosztogatásai miatt, amely főleg a jószágot hajtotta el. A hadseregcsoport főparancsnoka szerint az SS-törzsek és a csapatok női segédszolgálatosokat vittek magukkal nyugat felé.[166]
Március 24-én jelentés készült a hadsereghez addig beérkezett személyi utánpótlásról. Eszerint az SS-csapatok 4600 újoncot kaptak, akik főleg a haditengerészettől, a légierőtől és a birodalmi munkaszolgálattól (RAD) érkeztek. Újabb 1400 főnyi ilyen létszámkiegészítés és 2190 rendőr még útban volt. Előző nap a 6. (SS-) páncéloshadsereg 700 engedély nélkül visszavonuló katonát vezényelt vissza az arcvonalba.[167]
Március 23-a után a 6. (SS-) páncéloshadsereg már nem tudott megkapaszkodni a Dunántúlon, s harcolva vonult vissza a Harmadik Birodalom (osztrák) területére. A visszavonulás során március 16. és április 1. között a hadsereg csapatai 352 szovjet harckocsi és önjáró löveg kilövését jelentették.[168] A németek páncélosvesztesége is hasonló nagyságrendű volt, de a harcjárművek zömét maguk a németek robbantották fel az üzemanyag hiánya, vagy a műszaki mentés lehetetlensége miatt.
Március 27-én reggel 05.00 és 06.00 óra között a 6. (SS-) páncéloshadsereg 1. parancsőrtisztje átadta Maier SS-Obersturmbannführernek azt a Himmler által aláírt táviratot, amely elrendelte, hogy a hadsereg katonai kötelességüket nem teljesített hadosztályai távolítsák el alakulataik nevét feltüntető karcsíkjaikat. Ez volt a hírhedt karcsík-parancs (Ärmelstreifenbefehl), amelyet Dietrich ugyan nem továbbíttatott, de hamarosan mégis mindenki tudott róla a hadseregcsoportnál. A parancsnak, amelyet Hitler lélektani büntető intézkedésnek szánt, igazából semmi értelme sem volt, mivel az SS-csapatok Magyarországra érkezésük előtt álcázási okokból már amúgy is levették karcsíkjaikat.[169]
Egy március 28-án kelt feljegyzés szerint, amit a hadseregcsoport a Himmlerrel való megbeszélés céljából készített, az SS-csapatok tisztvesztesége jelentős volt. A katonák elképesztően kimerültek voltak a hetek óta tartó szüntelen harcok miatt. Az 1. SS-páncéloshadosztály parancsnoka arról számolt be, hogy Veszprémtől keletre emberei a fáradságtól lövészgödreikben elaludtak és a szovjetek egyszerűen agyonverték őket. Néhány SS-tiszt eligazítás közben aludt el.
Az SS-csapatok már féltek a szovjetektől. A katonák kis csoportokban, összeköttetés nélkül harcoltak. Tartottak a bekerítéstől, ahonnan tapasztalataik szerint már nem volt kiút. A 12. SS-páncéloshadosztály fiatal gránátosai már a szovjet tüzérségi tűz kezdetén visszavonultak. A tisztek viszont, különösen a 12. SS-páncéloshadosztálynál, elcsigázottságuk ellenére is kiválóan helytálltak. Az üzemanyag állandó hiánya és a tüzérség lövegeihez, valamint a nehézfegyverekhez való elégtelen lőszermennyiség jelentősen akadályozta a harcot.[170]
Aznap Himmler engedélyezte, hogy az SS-hadosztályok addig visszatartott, különleges szakkiképzést kapott katonáit (így a páncélosok nélküli kezelőszemélyzetet is) be lehessen vetni páncélgránátosként az arcvonalban.[171]
Dietrich SS-csapatainak zöme 1945. március 31-én lépte át a magyar határt. Ekkor a hadsereg alárendeltségében a következő alakulatok voltak: az I. SS-páncéloshadtest (1. SS-, 3. SS- és 12. SS-páncéloshadosztályok, a 232. páncéloshadosztály és a magyar 2. honvéd páncéloshadosztály maradványai) és a II. SS-páncéloshadtest (2. SS-páncéloshadosztály, 6. páncéloshadosztály, valamint a magyar 1. honvéd hegyidandár és az 1. honvéd huszárhadosztály maradványai).[172]
A 6. (SS-) páncéloshadsereg részei április 6-tól még megpróbálkoztak Bécs védelmével, de a 3. Ukrán Front április 14-én már birtokba vette a javarészt épen maradt várost. A 3. Ukrán Front és a 2. Ukrán Front részei a „bécsi támadó hadművelet” 31 napja alatt 167 940 katonát, 603 harckocsit és önjáró löveget, 764 löveget és aknavetőt, valamint 614 repülőgépet veszítettek.[173] Pontos német veszteségi adatok ebből az időszakból már nem állnak rendelkezésre.
A szovjetek elöl visszavonuló SS-csapatok 1945. május 8-án Amstetten és Steyr körzetében, az amerikai csapatok előtt tették le a fegyvert.[174]
Hadrendi száma ellenére nem ez volt a Waffen-SS első páncéloshadteste. Paul Hausser SS-Obergruppenführer hadrendi szám nélküli SS-páncéloshadteste már csaknem fél éve harcolt a keleti fronton, amikor 1943. július 27-i hatállyal elrendelték ennek az újabb hadtestnek a felállítását.
A hadtestet a keleti frontról kivont és olasz területre átszállított 1. SS-páncélgránátos-hadosztály, valamint a Belgiumban éppen felállítás alatt lévő 12. SS-páncélgránátos-hadosztály vezetésére hozták létre. A hadtest-törzset Berlinben, a közvetlen alakulatokat a belgiumi Beverloo melletti gyakorlóterén, a Tiger E nehézharckocsikkal felszerelt 101. SS-nehézpáncélos-osztályt pedig Mailly le Camp körzetében kezdték szervezni.[175]
1943. november közepén a hadtest először a „B” Hadseregcsoport, majd öt nap múlva a „C” Hadseregcsoport 14. hadseregének alérendeltségébe került, s átvezényelték Észak-Olaszországba. December 11-én ismét változott a csapatok állomáshelye: áthelyezték őket Brüsszel térségébe, ahol a Nyugati Főparancsnok (Oberbefehlshaber West) alárendeltségébe kerültek. A két hadosztályt, amelyek 1943. október végén már nevükben[176] is páncéloshadosztályok lettek, ezek az átcsoportosítások nem érintették.
1944. június 6-án megindult az angolszász szövetségesek normandiai partraszállása. Az I. SS-páncéloshadtest törzse június 8-tól vett részt a csapatok irányításában. Júniusban a „B” Hadseregcsoport 7. hadseregének alárendeltségében harcolt Caen körzetében, júliusban pedig a hadsereg szintű Nyugat-páncéloscsoport (Panzergruppe West) kötelékében. Augusztusban az 5. páncéloshadsereggé átnevezett páncéloscsoport alárendeltségében jelentős veszteségeket szenvedett. Miután a hadtestparancsnokság szeptember folyamán német területre vonult vissza, október-novemberben megkezdődött az újjászervezése.
Az ardenneki offenzívát a 6. (SS-) páncéloshadsereg alárendeltségében kezdte, de december 28-án átkerült az 5. páncéloshadsereg kötelékébe, ahol 1945. január 12-ig maradt.
Ezt követően Köln mellett gyülekeztették, majd megkezdték feltöltését. Február elején vasúti szállítással Magyarországra irányították, ahol a 6. (SS-) páncéloshadsereg részeként a „Frühlingserwachen” hadművelet súlyponti csoportosítását képezte.[177]
1945. február 17-től a hadtest 1. SS- és 12. SS-páncéloshadosztályainak és közvetlen alakulatainak addig beérkezett részei részt vettek a „Südwind” hadműveletben, amely a szovjetek garami hídfőjét számolta fel a Dunától északra. Az I. SS-páncéloshadtest a súlyos harcokban 413 halottat, 1923 sebesültet és 653 eltűntet, összesen 2989 főt veszített. A hadtestparancsnokság áttekintő hadrendje és fontosabb parancsnoki beosztása 1945. március 1-i adatok alapján:[178]
– Teljes létszám: 1683 fő;
– hadtestparancsnok: Hermann Priess SS-Gruppenführer[179], a Waffen-SS altábornagya (LK+TL+K);
– hadtesttörzs az 501. SS-biztosítószázaddal, az 501. SS-hadtest-híradóosztállyal, táboricsendőr-századdal, tüzérparancsnoksággal és az 501. SS-hadtest-hadtápcsapatokkal;
– vezérkari főnök: Rudolf Lehmann SS-Obersturmbannführer[180] (LK);
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: Hans Bernardt SS-Hauptsturmführer;
– tüzérparancsnok: Adolf Knabe alezredes;
– 501. SS-nehézpáncélos-osztály (970 fő, az 1. SS-páncélosezredben);
– 501. SS-hadtest-híradóosztály (Eugen Metz SS-Obersturmbannführer);
– 501. SS-nehéztüzérosztály (Wilhelm Preuss SS-Sturmbannführer): 743 fő;
– 501. SS-sorozatvető-tüzérosztály (Menzel SS-Hauptsturmführer): 237 fő;
– 522. SS-rakéta-sorozatvető-üteg[181](?): 85 fő;
– 501. SS-tábori kórház (?): 130 fő;
– SS-sebesültszállító szakasz (?): 35 fő.
Az I. SS-páncéloshadtest 1945. március 6-tól részt vett a „Frühlingserwachen” hadműveletben Dég és Simontornya körzetében, majd március 18-a után a Bakonytól keletre próbálta megállítani a szovjetek Sopron–Bécs irányába törő csapatait. Ennek kudarca után visszavonult német területre.
A hadtest magyarországi harcait részletesebben az eredetileg alárendeltségébe tartozó 1. SS- és 12. SS-páncéloshadosztályokról szóló fejezetekben tárgyaljuk.
3. A II. SS-páncéloshadtest-parancsnokság
(Generalkommando II. SS-Panzerkorps)
A hadtestet 1943 júliusában hozták létre az 1942. június 1-től szervezett, majd három hónap múlva hadrendi szám nélkül, egyszerűen SS-páncéloshadtestnek elkeresztelt parancsnokság átnevezésével. Miután megkezdődött az I. „Leibstandarte” SS-páncéloshadtest szervezése, a „régi” páncéloshadtest a II-es hadrendi számot kapta.[182]
A hadtest 1943. július 24. és augusztus 3. között a 2. SS- és 3. SS-páncélgránátos-hadosztályokkal, valamint a 3. páncéloshadosztállyal ellentámadást hajtott végre a szovjet csapatokkal szemben és visszafoglalta a Miusz folyó mentén korábban elveszített német állásokat.
Augusztus 4-től Észak-Olaszországban megszálló tevékenységet folytatott, majd olasz és szlovén területen partizánvadász feladatokra vetették be november 20-ig. December közepétől 1944. március végéig Franciaország északnyugati részén állt tartalékban.
A hadtest 1944. április elején 9. SS- és 10. SS-páncéloshadosztályaival együtt az Észak-Ukrajna Hadseregcsoport alárendeltségébe került a keleti fronton, ahol április 27-ig Tarnopol térségében harcolt.
Másfélhavi hadseregtartalékban eltöltött idő után júliusban Normandiában vetették be, ahol hadosztályai súlyos veszteségeket szenvedtek. A pihentetésre és feltöltésre a hollandiai Arnheimhez visszavont hadtest szeptember 17-től sikeresen hárította el az angolszászok kombinált, szárazföldi és légiszállítású erőkkel végrehajtott „Market-Garden” fedőnevű támadását.
Újabb feltöltés után a hadtest az 1944. decemberi ardenneki támadásban is alkalmazásra került, mint a 6. (SS-) páncéloshadsereg része. Ekkor már a 2. SS- és a 9. SS-páncéloshadosztály tartozott alárendeltségébe.
Az ismét jelentős veszteségeket szenvedett SS-páncéloshadtestet birodalmi területen ismételten feltöltötték, majd 1945 februárjában Magyarországra vezényelték.[183]
A II. SS-páncéloshadtest-parancsnokság áttekintő hadrendje és fontosabb parancsnoki beosztása 1945. március 1-i adatok szerint a következő volt:[184]
– Teljes létszám: 888 fő;
– hadtestparancsnok: Wilhelm Bittrich SS-Obergruppenführer[185], a Waffen-SS tábornoka (LK+TL);
– hadtesttörzs;
– vezérkari főnök: Baldur Keller SS-Obersturmbannführer;
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: Schiller őrnagy;
– hadtest-közvetlen alakulatok (hiteles adat ebből az időszakból már nem áll rendelkezésre).
A II. SS-páncéloshadtest magyarországi harcainak részleteivel az alárendelt 2. SS- és 9. SS-páncéloshadosztálynál foglalkozunk részletesebben.
4. A IV. SS-páncéloshadtest-parancsnokság
(Generalkommando IV. SS-Panzerkorps)
A IV. SS-páncéloshadtestet először 1943. augusztus 5-én kezdték szervezni, de ekkor még nem volt elég rendelkezésre álló alakulat, így a szervezést 1944. márciusában leállították. A parancsnokság egyes elemeit az SS VI. fegyveres-hadtestének felállításához használták fel.
A hadtestet 1944. június 30-tól a VII. SS-páncéloshadtest átnevezésével hozták létre. A új SS-páncéloshadtest hamarosan átesett a tűzkeresztségen, amikor 3. SS- és 5. SS-páncéloshadosztályát 1944 augusztusától Varsó térségében bevetették a szovjet előretörés megállítására. Érdekesség, hogy ekkor rövid ideig a magyar 1. lovashadosztály is alárendeltségébe tartozott.[186]
A IV. SS-páncéloshadtest 1944. december 24-ig a Közép Hadseregcsoport 9. hadseregének alárendeltségében Varsó és Modlin körzetében harcolt, majd Hitler a szovjetek által bekerített Budapest felmentése céljából átcsoportosíttatta Magyarországra.
A hadtestparancsnokság áttekintő hadrendje és fontosabb parancsnoki beosztása 1945. január 1-i adatok alapján:[187]
– Teljes létszám: nincs adat;
– hadtestparancsnok: Herbert-Otto Gille SS-Obergruppenführer[188], a Waffen-SS tábornoka (LK+TK+K+Gy);
– hadtesttörzs;
– vezérkari főnök: Manfred Schönfelder SS-Obersturmbannführer (LK);
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: Fritz Rentrop SS-Sturmbannführer[189] (LK);
– 504. SS-hadtest-híradóosztály (Karl Krüger SS-Sturmbannführer[190]);
– 504. SS-nehéztüzérosztály (Alfred Neuwirth SS-Sturmbannführer): két üteg hat-hat darab 15 cm-es s.F.H. 18 nehéz tábori tarackkal és egy üteg három 21 cm-es Mörser 18 nehézlöveggel[191];
– 504. SS-sorozatvető-tüzérosztály (Otto Krosta SS-Hauptsturmführer): négy 15 cm-es sorozatvető-üteg hat-hat, összesen 24 darab sorozatvetővel[192];
– 504. SS-gépjármű-század (Erich Dielmann SS-Hauptsturmführer).
A IV. SS-páncéloshadtest alkotta a Budapest felmentésére indított három „Konrad” hadművelet súlyponti csoportosítását. A 3. SS- és 5. SS-páncéloshadosztályokat tömörítő hadtest 1945. január 1. és február 15. között szinte megállás nélkül harcolt. Ezt követően a hadtest március 15-ig Székesfehérvártól északra húzódó arcvonalán viszonylagos nyugalom uralkodott.
1945. március 16-án a hadtest csapatait két szovjet gárdahadsereg támadása érte, amelyet napokig lassítottak ugyan, de végül a szovjetek erőiket szétszórták, állásaikat pedig áttörték. A IV. SS-páncéloshadtest elszánt ellenállása azonban jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a szovjetek Székesfehérvártól dél-délnyugatra nem tudták bekeríteni a 6. (SS-) páncéloshadsereget és a 6. hadsereg részeit. Március végén a hadtest leharcolt csapatai birodalmi területre vonultak vissza.
A hadtest felállítása 1944 júniusában kezdődött meg. Hitler parancsára a szervezést Magyarország déli részén kellett végrehajtani.[193] Elméletileg a Karl-Gustav Sauberzweig SS-Gruppenführer által vezetett hadtest fogta volna össze az SS horvát 13. és 23. fegyveres-hegyihadosztályait, de ez végül nem valósult meg.
A Dél Hadseregcsoport 1944. október 2-i helyzettérképe a hadtestparancsnokságot a Duna nyugati partján, Dunapentele és Sárbogárd körzetében ábrázolta.[194]
Október 9-én a IX. fegyveres-hegyihadtest az „F” Hadseregcsoport 2. páncéloshadseregének kötelékébe lépett és átvette az V. SS-hegyihadtest arcvonalának északi részét a Duna és a Tisza között.[195] A hadtest feladata a partizánok elleni harc volt, amelynek végrehajtására vadászkülönítményeket állított fel.[196]
Október 13-án a hadtest alárendeltségébe a 13. fegyveres-hegyihadosztály, a Böttcher-hadosztály, valamint a „Brandenburg” páncélgránátos-hadosztály Kühlwein-harccsoportja tartozott.[197]
November 5-én már csak az SS 13. fegyveres-hegyihadosztálya képezte a hadtest csapatait.[198]
November 26-án a harcoló csapatok nélküli maradt hadtestparancsnokság már a Dél Hadseregcsoport 6. hadseregének alárendeltségében volt.[199]
A Dél Hadseregcsoport 1944. december 2-i állapotokat tükröző helyzettérképe szerint a hadtestparancsnokság Budapesten tartózkodott.[200]
December elején a hadtest parancsnokságát Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer[201], a Waffen-SS és a rendőrség tábornoka vette át. Hitler hamarosan kinevezte az erőddé nyilvánított magyar főváros (Festung Budapest) főparancsnokává is.
December 9-től az SS IX. fegyveres-hegyihadteste Hermann Breith páncélos tábornok III. páncéloshadtestével együtt hadtestcsoportot alkotott. A hegyihadtest alárendeltségében aznap a 8. SS- és 22. SS-lovashadosztály volt.[202]
A hadtestparancsnokság áttekintő hadrendje és fontosabb parancsnokai 1944. decemberi adatok szerint:
– Teljes létszám: nincs adat;
– hadtestparancsnok: Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a Waffen-SS és a rendőrség tábornoka;
– hadtesttörzs hadtest-térképészcsoporttal, páncéloshadosztály-kísérőszázaddal és táboricsendőr-századdal;
– vezérkari főnök: Usdau Lindenau vezérkari alezredes;
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: Bodo Schaper őrnagy;
– tüzérparancsnok: Ernst Schmedding SS-Oberführer;
– 509. SS-hadtest-híradóosztály (Erhard Neumann SS-Hauptsturmführer);
– 509. SS-tábori kórház (?).
A hadtest decemberben az Attila-vonalra támaszkodva védte a pesti hídfőt, majd 1944. december 24. után egész Budapestet.
December 31-én alárendeltségében volt a 13. páncéloshadosztály, a „Feldherrnhalle” páncéloshadosztály, a 8. SS- és a 22. SS-lovashadosztály, valamint a magyar a 10. honvéd gyaloghadosztály, a 1. honvéd páncéloshadosztály részei, a 12. tartalékhadosztály roncsai és a 23. tartalékhadosztály kisebb részei és egyéb kötelékek.[203]
A Budapesten bekerített német-magyar védők az élelmiszer-, lőszer- és üzemanyaghiány ellenére, a szovjet csapatok gyűrűjében is csaknem másfél hónapig kitartottak. Amikor végül 1945. február 11-én este a IX. fegyveres-hegyihadtest csapatai mégis megkísérelték a kitörést, a hadtestparancsnokság gyakorlatilag megsemmisült. Pfeffer-Wildenbruch maga is szovjet hadifogságba esett.
Korábbi elnevezései:
1933. március 17. – SS-Stabwache Berlin
1933. május – SS-Sonderkommando Zossen és
1933. június – SS-Sonderkommando Jüterbog
1933. szeptember 3. – Adolf-Hitler-Standarte
1933. november 9. – Leibstandarte Adolf Hitler
1934. április 13. – Leibstandarte SS Adolf Hitler
1940. augusztus 12. – (Verstärkte [megerősített]) Leibstandarte-SS Adolf Hitler
1942. november 24. – SS-Panzer-Grenadier-Division „Leibstandarte SS Adolf Hitler”
1943. október 22. – 1. SS-Panzer-Division „Leibstandarte SS Adolf Hitler”
A Waffen-SS talán leghíresebb alakulatának előzménye csaknem egyidős a német nemzetiszocialista hatalommal. Elődjét 1933. márciusában SS-Stabwache Berlin (Berlini SS-törzsőrség) néven állították fel. Az ezreddé bővített alakulat 1933. november 9-én ünnepélyes külsőségek közepette kapta a „Leibstandarte” nevet. Az 1939. szeptember 1. óta harcoló gépkocsizó egység számos átszervezésen és átnevezésen esett át. Résztvett a Wehrmacht lengyelországi, nyugati, balkáni és a Szovjetunió elleni hadjáratában is. Folyamatos létszám- és fegyverzetnövelés mellett 1942. november végén hivatalosan is páncélgránátos-hadosztály lett. Az alakulat hadrendje és fegyverzete elnevezése ellenére már ekkor páncéloshadosztálynak felelt meg, de a német szárazföldi haderő, amely korábban még a páncélosokkal való felszerelést is ellenezte, egyelőre megakadályozta, hogy a Waffen-SS nyíltan is rendelkezzék páncéloshadosztályokkal.
A „LSSAH” – ahogy rövidítve nevezték a hadosztályt – eredményesen harcolt Harkov 1943. márciusi visszafoglalásánál, júliusban a Kurszk körül lezajlott „Zitadelle” hadművelet során, s az annak tetőpontját jelentő prohorovkai páncélosütközetben is. 1943. július 5-18. között 487 szovjet páncélos kilövését és 1545 hadifogoly elfogását jelentette.[204]
1943. július végén a hadosztályt Olaszország északi részére szállították, ahol megszálló feladatokat látott el és partizánellenes műveletekben vett részt. Rövid Berlin körüli feltöltés után (immár nevében is páncéloshadosztályként) 1943. novemberében visszakerült a keleti frontra, ahol 1944. április végéig harcolt. Innen átszállították Belgiumba, ahol állományát ismét kiegészítették.[205]
A szövetségesek 1944. június 6-án lezajlott partraszállása után a hadosztályt Normandiában vetették be, főleg Caen, Falaise, Argentan és Mortain körzetében. Szeptember közepén a Maas (Meuse) folyó mögé visszavonult, igen súlyos veszteségeket szenvedett SS-csapatokat visszaszállították a Harmadik Birodalom területére.[206]
A hadosztály Siegburg körzetében újabb feltöltést kapott, de elszenvedett páncélos veszteségeit teljesen már nem tudták pótolni. Ezért páncélosezredének harckocsik nélkül maradt 1/II. SS-páncélososztálya helyett a hadosztály megkapta a 45 Tiger B nehézharckocsival felszerelt 501. SS-nehézpáncélos-osztályt, amely korábban 101-es hadrendi számmal az I. SS-páncéloshadtest önálló alakulata volt.[207] A hadosztály Losheim, Stavelot és Bastogne körül résztvett az 1944. december 16-án indított ardenneki német ellentámadásban, majd 1945 januárjában visszavonták Bonn környékére.[208]
Február elején a „Frühlingserwachen” hadművelet céljából Magyarországra irányított 6. (SS-) páncéloshadsereg 1. SS-páncéloshadosztályának közel sem teljesen feltöltött csapatrészei az első szállítási lépcsőben, vasúti szállítással érkeztek be Győr környékére. Kirakodás után járműoszlopaik a Győr környéki településekre meneteltek.
Itt már megkezdődhetett a személyi utánpótlás gyorsított kiképzése is, mivel a zömében a légierőtől (Luftwaffe) és a haditengerészettől (Kriegsmarine) érkezők szárazföldi harckiképzéssel nem, vagy csak alig rendelkeztek. A lehetőségekhez képest az alakulatok fegyverzetét és járműállományát is kiegészítették.
Az 1. SS-páncéloshadosztály a „Frühlingserwachen” hadműveletre való felvonulás álcázása miatt az „SS-Ersatzstaffel Totenkopf” („SS-Totenkopf pótalakulat”) fedőnevet kapta.[209]
A hadosztály áttekintő hadrendje és fontosabb parancsnoki beosztása 1945. február 12-i adatok alapján a következő volt:[210]
– Teljes létszám: 19 055 fő[211];
– hadosztályparancsnok: Otto Kumm SS-Brigadeführer, a Waffen-SS vezérőrnagya[212] (LK+TL)[213];
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: Dietrich Ziemssen SS-Obersturmbannführer;
– hadosztálytörzs térképész-csoporttal, hadosztály-kísérőszázaddal és táboricsendőr-szakasszal;
– 1. SS-páncélosezred (Joachim Peiper SS-Obersturmbannführer – LK+TL+K[214]):
– 1/I. (vegyes) SS-páncélososztály (Werner Pötschke SS-Sturmbannführer – LK): 1. és 2. század Panther, 6. és 7. század Panzer IV harckocsikkal, egy ellátó század;
– 501. SS-nehézpáncélos-osztály (Heinz von Westernhagen SS-Obersturmbannführer): 1-3. század Tiger B-vel, 4. század egy-egy „Wirbelwind” és „Ostwind” légvédelmipáncélos-szakasszal, páncélos-utász- és páncélos-felderítőszakasszal;
– 1/9. SS- (páncélos-utász-) század;
– műhelyszázad;
– 1. SS-páncélgránátos-ezred (Max Hansen SS-Standartenführer – LK+TL):
– I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj: 1-4., 5-8., 9-12. század[215];
– 13. SS- (önjáró gyalogságilöveg-) század;
– 14. SS- (vontatott légvédelmigépágyús-) század;
– 16. SS- (páncélos-utász-) század;
– 2. SS-páncélgránátos-ezred (Bernhard Siebken SS-Obersturmbannführer):
– I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj: 1-4., 5-8., 9-12. század[216], a 2/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélos-zászlóalj volt;
– 13. SS- (vontatott gyalogságilöveg-) század;
– 14. SS- (vontatott légvédelmigépágyús-) század;
– 16. SS- (páncélos-utász-) század;
– 1. SS-páncélos-tüzérezred (Hans Sonnenstuhl SS-Sturmbannführer):
– I-III. SS-páncélos-tüzérosztály (öt vontatott 10,5 cm-es és három 15 cm-es tarackos üteg, egy üteg 10 cm-es ágyú)[217]
– 1. SS-sorozatvető-tüzérosztály (Klaus Besch SS-Sturmbannführer):
– három 15 cm-es és egy 21 cm-es üteg (hat-hat vető);
– 1. SS-páncélos-felderítőosztály (Emil Wawrzinek SS-Hauptsturmführer):
– törzsszázad páncélgépkocsikkal;
– 2. (VW-), 3. (lövészpáncélos-)[218], 4. (nehézfegyver-) század, egy ellátó század;
– 1. SS-páncélvadászosztály (Karl Rettlinger SS-Hauptsturmführer – LK):
– 1. (vadászpáncélos-), 2. (vadászpáncélos-), 3. (vontatott nehézpáncéltörőágyús-) század;
– 1. SS-páncélos-utászzászlóalj (Richard Scheler SS-Sturmbannführer):
– 1-3. század (1/1. század lövészpáncélos-század), könnyű hadihídoszlop;
– 1. SS-páncélos-híradóosztály (Karl Stieglitz SS-Sturmbannführer);
– 1.(távbeszélő), 2. (rádiós) század;
– 1. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály (Hugo Ullerich SS-Sturmbannführer):
– 1-3. (8,8 cm-es) üteg, 4-5. (3,7 cm-es ) üteg;
– 1. SS-páncéloshadoszályt ellátó alakulatok (öt tehergépkocsi-oszlop);
– 1. SS-páncélos-karbantartó osztály;
– 1. SS-gazdasági osztály;
– 1. SS-egészségügyi osztály.
A „Frühlingserwachen” hadműveletre készülődő német csapatok balszárnyát erősen veszélyeztette a Garam folyótól nyugatra tartott szovjet hídfő. Ennek felszámolására a németek február 17-től „Südwind” („Déli Szél”) fedőnéven támadást terveztek. A végrehajtásra kijelölt erők között voltak az 1. SS- és 12. SS-páncéloshadosztályok is.
Február 12-én megkezdődött az I. SS-páncéloshadtest beérkezett részeinek továbbszállítása az Érsekújvártól keletre elterülő gyülekezési körletbe. A megkezdődött hóolvadás azonban feláztatta a talajt és ez a gépjármű-oszlopok haladását is lelassította. A nyugatról vasúton folyamatosan beérkező szállítmányok Győrön keresztül – átrakodás után – Farnad körzetébe indultak.[219] Február 16-án estig a csapatok – igaz kisebb-nagyobb nehézségek leküzdése után – elfoglalták gyülekezési körzeteiket és felkészültek a támadásra.
A hadosztály részvétele a „Südwind” hadműveletben
Az I. SS-páncéloshadtest saját erőivel felzárkózott a 46. gyaloghadosztály támadó csoportosítása mögé. Az 1. SS-páncéloshadosztály már beérkezett erőit két harccsoportba osztva alkalmazták. A hadosztály gyalogsági csoportosítása (Infanterie-Gruppe) Max Hansen SS-Obersturmbannführer parancsnoksága alatt Kuraltól északra foglalta el megindulási állásait. A harccsoport az 1. és 2. SS-páncélgránátos-ezred részeiből, az 1. SS-páncélos-felderítőosztály részeiből, az 1. SS-páncélvadászosztály 1. századából és két 3,7 cm-es légvédelmi gépágyús ütegből állt.
A Farnadtól délkeletre felvonult páncéloscsoport (Panzer-Gruppe) Peiper SS-Obersturmbannführer vezetésével felkészült a 46. gyaloghadosztály sikereinek kihasználására. A harccsoport az 1/I. (vegyes) SS-páncélososztály 21 bevethető Panzer IV és 25 Panther harckocsijából, az 501. SS-nehézpáncélos-osztály 19 harcképes Tiger B nehézharckocsijából, a 2/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj és az 1/3. SS-páncélos-utászszázad lövészpáncélosaiból, valamint a 1/I. SS-páncélos-tüzérosztály részeiből állt.[220]
Miután a 46. gyaloghadosztály gránátosai február 17-én reggel áttörték a szovjet védelem harcászati mélységét, Németszőgyéntől délkeletre egy megerődített szovjet páncélelhárító körletbe ütköztek és előrenyomulásuk megakadt. A kora reggeli órákban megindultak az 1. SS-páncéloshadosztály harccsoportjai is.
A heves harcok közepette előrenyomuló Peiper-páncéloscsoport estére Sárkányfalvánál elérte a Párizs-csatornát. A Hansen-harccsoport az éjszaka folyamán a 46. gyaloghadosztály részeinek támogatásával Sárkányfalva két oldalán hídfőt létesített, amit 18-án a kora reggeli óráktól kezdve erős szovjet ellenállás mellett déli irányú támadásával tovább szélesített.
Peiper páncélosai másnap az utászok által épített pontonhídon 12 óra 50 perctől megkezdték a partváltást, majd déli irányban folytatták támadásukat. Néhány kisebb szovjet páncéltörő reteszállás tüze és a szovjet légierő csatarepülőgépeinek tömeges, de egyelőre hatástalan támadása zavarta csupán előretörésüket. Estefelé elérték a Köbölkút–Párkány útvonalat, majd a Muzslától északkeletre lévő magaslatokat. A harckocsik és lövészpáncélosok éjszakára körvédőképes állásba húzódtak a Köbölkút, illetve Párkány felé vezető utak két oldalán.
Az 1. SS-páncéloshadosztály páncéloscsoportja a Muzslánál elfoglalt állásaiból 19-én kora reggel tovább nyomult Párkány felé, hogy elérje a Garam torkolatát. A németek a párkányi vasútállomásnál szovjet harckocsikba ütköztek, amelyek két Panthert kilőttek. A szovjetek három T–34-et veszítettek. Délután 13.00 óra körül az 1/I. SS-páncélososztály, élén az 1. századdal – kihasználva a saját Tiger B nehézharckocsik és a 12. SS-páncéloshadosztály páncéloscsoportjának tűztámogatását – betört Párkány északkeleti részébe. Esztergomtól északra a 711. gyaloghadosztály egy rohamcsoportja támadott Párkány irányában és behatolt a helység belső területére.[221]
Mindeközben a Hansen-harccsoport egy része Béla megtisztításával volt elfoglalva. A Párkányért folyó harcok alatt a 2/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj Jupp Diefenthal SS-Sturmbannführer vezetésével Nána elfoglalására indult és hamarosan megtisztította a szovjet csapatoktól. A lövészpáncélosok harcát az I/6. SS-páncélosszázad Panzer IV harckocsijai is támogatták.
Az éjszaka folyamán Peiper páncéloscsoportjának 6. és 7. SS-páncélosszázadai délről (a Párkány–Kéménd útvonal két oldalán előretörve), a 46. gyaloghadosztály részei pedig nyugatról intéztek támadást Kőhídgyarmat ellen, de némi területnyereség után február 20-án reggel a szovjet védelem tüzében elakadtak. A Hansen-harccsoport felzárkózott a Kőhídgyarmat előtt elakadt páncélos részekhez és az elért terepszakaszon védelembe ment át. A Peiper-páncéloscsoport zöme közben Párkány területén a harckocsik üzemanyaggal, lőszerrel való feltöltését és a legsürgősebb műszaki karbantartó munkákat végezte el.
Február 21-én hajnalban a Peiper-páncéloscsoport[222] (a Hansen-harccsoport páncélosokra felkapaszkodott SS-páncélgránátosaival) a 46. gyaloghadosztály kijelölt harccsoportjaival déli és nyugati irányból betörtek a megerődített, aknamezőkkel védett Kőhídgyarmatra, majd elérték annak déli felét és a helység központját. A községben a szovjetek harckocsikat, lángszórókat és számos páncéltörő ágyút összpontosítottak. A szívós szovjet védelem megakasztotta a támadást, így a jelentős veszteséget szenvedett németek védelembe mentek át. A sötétség beálltával az 1. SS-páncéloshadosztály és a 46. gyaloghadosztály erői újabb Kőhídgyarmat elleni támadásra indultak. Az ismét fellángoló éjszakai harcban 21.00 órára sikerült birtokba venni a község egészét.
Február 22-én reggeltől a szovjetek megmaradt hídfőjükben igen heves ellenállást tanúsítottak. Az 1. SS-páncéloshadosztály és a 46. gyaloghadosztály Kőhídgyarmatot megtisztító részei felszámolták a szovjet ellenállási fészkeket mind a helységben, mind pedig a Garam nyugati partján. Az 1. SS-páncéloshadosztály egy páncélozott harccsoportja (az 1/I. SS-páncélososztály és a 2/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj részei) tovább nyomult észak felé és birtokba vette a Kéménd és Kőhídgyarmat közötti útelágazást a Párizs-csatorna partján.
A szovjetek továbbra is elszántan védekeztek. Az I. SS-páncéloshadtest páncélosvesztesége jelentős volt: két hadosztályának február 23-án összesen már csak 43 harcképes páncélosa maradt.
Február 24-én hajnali 02.00 órakor rövid tüzérségi előkészítés után megkezdődött a megmaradt szovjet hídfő teljes felszámolása. Az 1. SS-páncéloshadosztály páncéloscsoportja dél felöl támadta meg Kéméndet, mögötte haladtak a Hansen-harccsoport kötelékei. A jól kiépített szovjet állásrendszert több páncélelhárító támpont védte, az egyik közülük 37 nehéz páncéltörő ágyút foglalt magába. A Peiper-páncélocsoport a 44. „Hoch- und Deutschmeister” birodalmi gránátoshadosztály egy harccsoportjának támogatásával áttörte a szovjet páncélelhárító körletet, majd elkeseredett helységharcban betört Kéménd területére.
A helység elfoglalása és megtisztítása az 1. és 2. SS-páncélgránátos-ezredre várt. Miután heves küzdelemben elfoglalták a 150-es magassági pontot, egy újabb német tüzérségi tűzcsapás után délről és nyugatról megrohamozták Kéméndet. A rohamosztagok élén Sturmgewehr–44 gépkarabéllyal felszerelt páncélgránátos-rajok haladtak. Mögéjük zárkóztak fel századaik. Házról házra folyt a hullámzó küzdelem: a német századok hol elakadtak, hol pedig ismét előretörtek. Végül késő délutánra sikerült teljesen megtisztítani a szovjetektől a helységet.[223]
Aznap a hadosztálynak két Panther és 11 Panzer IV harckocsija, három rohamlövege, 17 Panzer IV/70 vadászpáncélosa és két Tiger B nehézharckocsija volt bevethető állapotban. A páncélgránátosok három közepesen erős, három átlagos és kettő gyenge zászlóaljában[224] mintegy 1700 főnyi harcoslétszámot jelentettek. A tüzérség három könnyű és három nehéz ütegből, valamint két könnyű és egy nehéz sorozatvető-ütegből állt. A támadásra korlátozottan alkalmas hadosztály mozgékonysága 74 százalék volt.[225]
A Dél Hadseregcsoport február 24-én 17 óra 20 perckor kapott jelentést a német 8. hadseregtől a szovjet hídfő teljes felszámolásáról.[226] A szovjetek összesen mintegy 700 hadifoglyot, 4000 halottat, 90 páncélost, 334 löveget és számos más haditechnikai eszközt veszítettek.[227]
A szovjetek teljes veszteségéből Pötschke 1/I. SS-páncélososztálya 25 T–34 harckocsit kilőtt, 18 tüzérségi löveget, 164 páncéltörő ágyút megsemmisített, illetve zsákmányolt; nyolc páncéltörő puskát, 55 tehergépkocsit és 32 országos járművet megsemmisített, 30 (magyar, olasz, brit és német gyártmányú) páncélost pedig zsákmányul ejtett.
Az 1. SS-páncéloshadosztály a garami harcok során mintegy 1200 főnyi halottat, sebesültet és eltűntet veszített.[228] Legalább 50 páncélosa vált harcképtelenné, de ezek legtöbbjét még ki lehetett javítani.
Míg az I. SS-páncéloshadtest csapatai a Garam mentén harcoltak, a Dél Hadseregcsoport egyéb alakulatai gőzerővel készültek a „Frühlingserwachen” hadműveletre. Az 1. SS-páncéloshadosztályt testvérhadosztályával együtt a délkeleti főirányban kívánták bevetni.
Március 1-én az ekkor 18 871 főt számláló hadosztály[229] Érsekújvár déli körzetéből meg is kezdte az átcsoportosítást Veszprém–Zirc térségébe. A kerekes járművek a Komárom–Győr–Románd–Zirc–Veszprém útvonalon haladtak. A lánctalpas járműveket vasúton szállították, de a harckocsik számára készült különleges vasúti kocsik hiánya miatt ez késedelmet szenvedett. A megkezdődött olvadás miatt a talaj járművek számára a kiépített utakon kívül szinte járhatatlanná vált.[230]
Március 5-ére virradó éjszaka az 1. SS-páncéloshadosztály harccsoportjai elfoglalták készenléti állásaikat Polgárditól délkeletre. A LSSAH március 3-i adatok szerint négy bevethető Tiger B-vel[231], 26 Pantherrel, 14 Panzer IV-rel, 15 vadászpáncélossal és rohamlöveggel, valamint 21 darab 7,5 cm-es nehéz páncéltörő ágyúval rendelkezett. Gyalogsága három 400 főnél erősebb, egy több mint 300 fős és három 200 főnél erősebb harcoslétszámú[232] zászlóaljból állt. Ez hét zászlóaljban legkevesebb 2100 fő páncélgránátost jelentett. Tüzérségét négy könnyű és három nehéz üteg, valamint két közepes és egy nehéz sorozatvető-üteg alkotta. A hadosztály mozgékonysága 72 százalék volt, s csak korlátozott támadó feladatokra tartották alkalmasnak.[233]
A hadosztály részvétele a „Frühlingserwachen” hadműveletben
Március 6-án hajnali 04 óra 30 perckor a hadosztály tüzérségi tűzelőkészítés nélkül indította meg támadását. A 2. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja a felázott talajon küszködve kora délután elfoglalta és megtartotta a 149-es magaslatot Kislángtól északkeletre.
Pötschke SS-Sturmbannführer páncéloscsoportja Kisláng északkeleti előteréből délnyugat felé indított támadást a szovjet 68. gárda-lövészhadosztály erőinek hátába. Azonban két kilométer megtétele után az SS-páncélosok a 149-es magaslattól nyugatra elakadtak a sárban. A szovjetek által telepített aknamezők számos német harckocsit és rohamlöveget harcképtelenné tettek. Nehezítette a németek dolgát, hogy lőszerhiány miatt saját tüzérségük csak alig támogathatta őket.[234]
Az 1. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja valamivel később kezdte meg előrenyomulását keleti irányban. Az 1. SS-páncélvadászosztály két századnyi Panzer IV/70 vadászpáncélosa által támogatott SS-páncélgránátosok közelharcban áttörték a szovjetek állásait és este elérték Soponya nyugati szélét. Két zászlóaljuk átkaroló manőverrel betört a helységbe, de annak déli része a szovjetek kezén maradt. Addigra a vadászpáncélosok zöme már elakadt a sárban, s így a német gyalogságnak támogatásuk nélkül kellett harcolnia.[235]
Március 7-ére virradó éjjel Kumm SS-Brigadeführer átcsoportosította erőit. Miután az 1/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj Soponya északi részén maradt, Ödönpuszta körzetében gyülekezett a hadosztály új, súlyponti csoportosítása. A harccsoport Peiper SS-Obersturmbannführer páncéloscsoportjából és a két SS-páncélgránátos-ezred részeiből állt. A kötelék korareggel indította meg támadását. Megkerülték Kálozt, majd kelet felé fordulva elérték a Káloz–Simontornya utat. A 2. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja lezárta az utat dél felől, a páncéloscsoport pedig délről hátba támadta a Kálozt védő szovjet csapatokat és 12.00 óra körül betört a helységbe. Rövid, de heves küzdelem után Kálozt elfoglalták a németek.[236]
Kálozt az 1/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj biztosította. A páncéloscsoport az 1. SS-páncélgránátos-ezred fennmaradt részével észak felé fordult, hogy birtokba vegye Soponyát. A helység déli részét védő szovjeteket az 1/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj észak-északnyugat felől támadó erőivel együtt estig bekerítették és közelharcban megsemmisítették. A szovjetek egy része a Sárvíz-csatornán át keleti irányba tört ki.[237]
Március 8-án az 1. SS-páncéloshadosztály csak késő délután folytatta támadását. A jobbszárnyon bevetett 2. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja Káloztól dél felé támadott és este elfoglalta Nagyhörcsökpusztát. A páncéloscsoport estig csatlakozott hozzá. Az 1. SS-páncélgránátos-ezred zászlóaljai egész nap Soponya és Káloz megtisztításával voltak lekötve.[238]
Az aznapi harcokban Kumm csapatai 57 halottat (ebből egy tiszt), 263 sebesültet (ebből három tiszt) és egy eltűntet, összesen 321 főt veszítettek.
A hadosztály aznap 23 harcképes harckocsival, hét rohamlöveggel és vadászpáncélossal, valamint 133 lövészpáncélossal és páncélgépkocsival rendelkezett. 41 harckocsin, 15 rohamlövegen és vadászpáncéloson, illetve 49 lövészpáncéloson és páncélgépkocsin a karbantartók dolgoztak. Az 1. SS-páncéloshadosztály az első három csatanap alatt megsemmisült páncélost nem veszített. Az 1. SS-páncélosezred alárendeltségében harcoló 501. SS-nehézpáncélos-osztály összesen 31 harcképes Tiger B harckocsival és Flak-Panzer IV légvédelmi páncélossal, illetve kilenc lövészpáncélossal rendelkezett. Javítás alatt állt 23 harckocsija és két lövészpáncélosa.[239]
Másnap, március 9-én reggel már a hadosztály mindkét szárnya folytatta támadó tevékenységét. Nagyhörcsökpuszta körzetéből a jobbszárnyon a Peiper-páncéloscsoport és a 2. SS-páncélgránátos-ezred részei Simontornya felé, míg a balszárnyon az 1. SS-páncélgránátos-ezred az 1. SS-páncélos-felderítőosztállyal és az 1. SS-páncélvadászosztállyal közösen Sáregres felé lendült támadásba.
A Peiper-páncéloscsoport a kedvezőtlen talajviszonyok és az aknamezők ellenére ismét úgy harcolhatott, mint korábban a keleti fronton. A normandiai és ardenneki harcokban az angolszász légiuralom megakadályozta ezeket a nappali páncélostámadásokat. Elöl a Tiger B, Panther és Panzer IV harckocsik haladtak széles vagy tompa ékalakzatban. Mögöttük nyitott alakzatban a 2 és 3,7 cm-es gépágyúkkal felszerelt légvédelmi páncélosok haladtak, amelyeknek helységharcok esetén a páncélgránátosokat kellett támogatniuk. Velük tartott néhány Panther harckocsi is, amelyek a felbukkanó szovjet páncélosok ellen vették fel a küzdelmet. A harckocsik mögött a lövészpáncélosokkal felszerelt páncélgránátos-zászlóalj bontakozott szét.[240]
A jobbszárny-csapatok elérték a Jánosházamajor körüli magaslatokat, de itt a szovjetek páncéltörő reteszállása és a Sió-csatorna déli partjáról lőtt szovjet tüzérségi tűz megállította őket.
A balszárnyon harcoló csapatok a Nagyhörcsökpuszta–Sáregres útvonalon előrenyomulva Huszárpuszta és Fáncspusztánál szilárd szovjet védelembe ütköztek. Miután itt az ellenállást letörték folytatták támadásukat, de egy szovjet páncéltörő reteszállás Sáregres előtt őket is megállította.
Késő délután mindkét szárny felújította támadását. A jobbszárnyon Simontornyától nyugatra lévő magaslatokig, a balszárnyon Sáregresig sikerült előrenyomulni. A hadosztály éjszakára ezen a vonalon ment át védelembe.[241]
Március 10-én az 1. SS-páncéloshadosztály folytatta támadását a Simontornya és Sáregres körül létesített szovjet állások ellen. A szovjetek e két hídfőjüket a Sió-csatornán harckocsi- és gyalogsági ellenlökések sorozatával elszántan védelmezték, mivel a Cece-Simontornya útvonalon mozgatták előre tartalékaik nagy részét.
A hadosztály tehermentesítésére ezen a napon bevetették a német 23. páncéloshadosztályt is, amely a Soponya–Sáregres útvonalon érkezett. A szovjet tüzérségi tűz miatt csupán este érték el az 1. SS-páncéloshadosztály egységeit Sáregres előtt. A hadosztályparancsnok szerint a hadosztály, miután elérte a Sió északi partját, felkészült az átkelésre. Ehhez azonban aknák ezreit kellett felszedni, ami időbe telt. Ráadásul az egyre erősödő szovjet tüzérség a hadosztály utánpótlási útvonalát is belőtte.[242]
Az 1. SS-páncéloshadosztály aznap négy harcképes Tiger B, 11 Panther és 12 Panzer IV harckocsit, valamint 12 nehéz páncéltörő ágyúkat vethetett be. A gyalogság harcoslétszáma hat gyenge és két átlagos zászlóaljban legkevesebb 1000 főt tett ki. Tüzérsége három könnyű és egy nehéz tarackos ütegből, egy ágyúsütegből, valamint két közepes sorozatvető-ütegből állt. Három 21 cm-es sorozatvetőhöz nem volt vontatójármű. A hadosztály mozgékonysága 70 százalék volt, de támadásra csak korlátozottan volt alkalmas. A „LSSAH” napi létszáma 12 461 fő volt, ebből harcképes 4288 fő.[243]
Március 11-én megkezdődött a küzdelem a Sió-csatorna partján. Az 1. SS-páncéloshadosztály a 23. páncéloshadosztállyal közösen megpróbálta felszámolni a szívósan védett szovjet hídfőket Simontornya és Sáregres körzetében. A megerősített szovjet tüzérség és a csatarepülőgépek állandó támadásai tovább szilárdították a 68. gárda- és a 236. lövészhadosztály védelmét.
Ennek ellenére az 1. SS-páncéloshadosztály páncélgránátos-harccsoportjai a 12. SS-páncéloshadosztály alárendelt 26. SS-páncélgránátos-ezredével közösen Simontornya és Ozora között kijutottak a Sió-csatorna északi partjára. A 23. páncéloshadosztály betört Sáregresre, de estig nem tudta birtokba venni.[244]
A Dél Hadseregcsoport elképzelése szerint az 1. SS-páncéloshadosztálynak a Sió-csatornán, a 23. páncéloshadosztálynak pedig a Sárvíz-csatornán kellett hídfőket foglalni abból a célból, hogy innen kiindulva a rendelkezésre álló páncéloserőkkel indítsanak támadást a két dunai átkelőhely, Dunaföldvár és Dunapentele irányába.[245]
Március 12-én tovább folyt a harc Simontornya térségében. Az 1. SS-páncéloshadosztály a 26. SS-páncélgránátos-ezreddel együtt felkészült az újabb támadásra. Hajnali 04 óra 30 perckor az 1. SS-páncélgránátos-ezred, az 1. SS-páncélos-felderítőosztály és a 26. SS-páncélgránátos-ezred részei Igartól délre támadást indítottak a Sió-csatorna felé, de Simontornyától nyugatra a parton a szovjet védők tüzében elakadtak. Késő délután azonban sikerült az átkelés, miután az SS-páncélos-utászok roham- és gumicsónakokat is bevetettek. Miután átlépték a vasútvonalat, rohammal bevették a déli parton húzódó magaslatokat.
Eközben a Peiper-páncéloscsoport a páncélgránátosok egy részével megindult Simontornya felé és betört a helység nyugati felébe. A háztól házig vívott heves helységharcban a páncéloscsoport öt harckocsit veszített, de végül elfoglalták Simontornyát. A település körül hamarosan mindenfelé az 1. SS-páncéloshadosztály nehézfegyverei foglaltak tüzelőállást.[246]
Március 13-án az 1. SS-páncéloshadosztály az előző nap kialakított hídfő bővítéséért harcolt. A hadosztály tüzérség, gyalogsági nehézfegyverek és légvédelmi lövegek tűztámogatásával meginduló 1. SS-páncélgránátos-ezred és a 26. SS-páncélgránátos-ezred részei elkeseredett harcok után elfoglalták a 220-as magaslatot Simontornyától délre. A szovjetek harckocsik és csatarepülőgépek által támogatott ellenlökésekbe kezdtek, de ezeket a németek visszaverték, majd hídfőjüket a simontornyai temető déli pereméig tolták ki.
A hídfő védelmében az 1. SS-páncélos-utászzászlóalj a jobbszomszéd 12. „Hitlerjugend” SS-páncéloshadosztálytól kapott utászszázad segítségével hozzálátott a hídveréshez. A munka az erős szovjet tűz miatt lassan haladt, majd az estére elkészült híd beszakadt egy német páncélos alatt. Emiatt a túlparton lévő hídfőben harcoló SS-páncélgránátosok támogatására rendelt Panzer IV/70 vadászpáncélosok közül csak kettő juthatott át a déli partra, amelyek hatásos tűztámogatást adtak és két szovjet önjáró löveget harcképtelenné tettek. A híd megjavítása után újabb négy SS-vadászpáncélos érkezett.
Az offenzíva első nyolc csatanapján (március 6-13. között) a hadosztály 211 halottat (ebből hat tiszt), 1075 sebesültet (ebből 16 tiszt) és 149 eltűntet (ebből egy tiszt), összesen 1435 főt veszített.
Az 1. SS-páncéloshadosztály aznapi létszáma 12 075 fő volt, de ebből csak 3492 fő volt harcképes. Meglévő 86 harckocsijából 28, 22 darab rohamlövegéből és vadászpáncélosából 12 volt bevethető. A többi javítás alatt állt. Március 6-13. között a harcokban 12 harckocsija és egy vadászpáncélosa semmisült meg. Lövészpáncélosai és páncélgépkocsijai száma ekkor 198 darab, ebből 152 bevethető volt.[247]
Március 14-én a német hídfő kiterjesztésére tett kísérletek tovább folytak. Délelőtt az 1. SS-páncélgránátos-ezrednek és a 26. SS-páncélgránátos-ezred részeinek állandó szovjet ellenlökéseket kellett visszaverni. Délután viszont a két SS-páncélgránátos-ezred ment át támadásba. Lendületes előretöréssel sikerült elfoglalniuk a Simontornyától két kilométerre délkeletre lévő 115-ös magaslatot, s ezzel tovább szélesíteni a hídfőt.
Időközben a Sió-csatornán átívelő híd tüzérségi találat miatt nehezebb járműveket már nem bírt el. Ezért kissé nyugatabbra a németek újabb híd építésébe kezdtek.
A 2. SS-páncélgránátos-ezred az 1. SS-páncélvadászosztály vadászpáncélosaival és a 23. páncéloshadosztály erőivel Sáregrestől támadást intézett a szovjetek Sárvíz-csatornán foglalt hídfője ellen, s Cece irányában visszavetették őket a túlsó partra.
Az offenzíva kilencedik napján a németek számára is nyilvánvaló lett, hogy a szovjetek „hadműveleti jelentőségű ellentámadásra” készülnek. Mivel a 3. Ukrán Front előkészületeit főként Székesfehérvár és Zámoly között észlelték, az 1. SS-páncéloshadosztály zsákszerűen benyomuló arcvonala mögött veszélyes szovjet csapatösszevonások körvonalazódtak.
Másnap, március 15-én az 1. SS-páncéloshadosztály csapatai továbbra is hídfőjük további kibővítéséért harcoltak. Az 1. SS-páncélgránátos-ezrednek az 1/II. SS-páncélos-tüzérosztály támogatásával délig sikerült a hídfőt 500 méterrel kimélyíteni és a 133-as magaslatot is bevenni. Ezzel egy időben az ezred egyik rohamosztaga Simontornyától két kilométerre keletre felvette az összeköttetést a Sáregrestől délre harcoló 2. SS-páncélgránátos-ezred részeivel.
A hadosztály 1. SS-páncélos-felderítőosztálya a 2. „Das Reich” SS-páncéloshadosztály alárendeltségében védekezett Káloztól keletre. Az 1. SS-páncélosezred maradványait pedig már 14-én kivonták Simontornyáról és Dég körzetében gyülekeztették.
Március 15-én a hadosztály páncélosállománya 32 (ebből bevethető nyolc) Tiger B-ből, 32 (18) Pantherből, 29 (14) Panzer IV-ből, 20 (kettő) Panzer IV/70-ből, hét (három) rohamlövegből és hat (három) Flakpanzer IV-ből állt.[248]
Az I. SS-páncéloshadtest két páncéloshadosztálya egyre lassabban haladt déli irányban. A hadtest keleti szárnya nyitott volt, s a dombos terep sem kedvezett a páncélosok alkalmazásának. Ezért Wöhler gyalogsági tábornok, a Dél Hadseregcsoport főparancsnoka azt tervezte, hogy a I. és II. SS-páncéloshadtest, valamint a III. páncéloshadtest erőivel a Sárkeresztúr– Gárdony vonalról kelet felé indít támadást. Ennek érdekében az I. SS-páncéloshadtest erőit is át kellett csoportosítani, de a szovjetek megtévesztése miatt az ádándi és simontornyai hídfőt egyelőre még tartani akarták.[249]
A hadosztály harcai a szovjetek „bécsi támadó hadművelete” alatt
Március 16-án kora délután megkezdődött a 3. Ukrán Front csapatainak és a 2. Ukrán Front részeinek úgynevezett „bécsi támadó hadművelete”. Ezzel az 1. SS-páncéloshadosztályt is magába foglaló 6. (SS-) páncéloshadsereg hátában igen kritikussá vált a helyzet. Ettől függetlenül a hadosztály tovább védte kialakított hídfőjét a Sió-csatorna déli partján.
Miután sikerült kijavítani a hidat, a beérkező nehézfegyverek támogatásával az 1. SS-páncélgránátos-ezred vissza tudta verni a szovjetek tüzérségi tűzzel kísért támadásait.[250]
Másnap, 17-én megkezdődött a hadosztály felváltása és északra való átcsoportosítása. Miközben az SS-páncélgránátosok egész nap védekeztek Simontornyától délre, a nehézfegyverzetet a csatornán át fokozatosan kivonták. Mivel azonban egy vadászpáncélos alatt a hadihíd újra berogyott, az elszakadó manővert másnapra kellett halasztani.[251]
A hadosztály aznap 12 370 főnyi napi létszámából 4215 fő volt harcképes. Páncélosai közül kilenc Tiger B, 14 Panther, 14 Panzer IV harckocsi és négy Panzer IV/70 vadászpáncélos volt bevethető állapotban. Gyalogsága egy közepesen erős, négy átlagos és két gyenge zászlóaljból állt, legkevesebb 1300 főnyi harcoslétszámmal. A hadosztálytüzérség három könnyű és három nehéz tarackos ütegből, egy ágyús ütegből és két sorozatvető-ütegből állt. A seregtest mozgékonysága 68 százalék volt s korlátozott támadásra alkalmasnak tartották.[252]
Március 18-án hajnalban tovább folyt a hadosztály kivonása a simontornyai hídfőből és átcsoportosítása Dég–Enying körzetébe. A manőver aznap 18.00 óráig be is fejeződött. A hadosztály felkészült, hogy a következő éjszaka Várpalota térségébe vonuljon, mivel az I. SS-páncéloshadtestnek itt kellett összpontosítania csapatait, hogy a támadó szovjet 4. és 9. gárdahadseregek, valamint a másnap meginduló 6. gárda-harckocsihadsereg feltartóztatása céljából ellentámadást hajtson végre északkeleti irányba, és ezzel helyreállítsa a német 6. hadsereg korábbi arcvonalát Székesfehérvár és Mór között.[253]
Az 1. SS-páncélos-felderítőosztály továbbra is a 2. SS-páncéloshadosztály alárendeltségében harcolt.[254]
Mivel többé már nem volt jelentőségük, a Dél Hadseregcsoport aznap megszüntette a 6. (SS-) páncéloshadsereg alakulatainak fedőneveit. Így az 1. SS-páncéloshadosztályt is ismét saját nevén említették.[255]
Március 19-én kiderült, hogy a hadosztály számára kijelölt körzetbe a szovjet 9. gárdahadsereg és 6. gárda-harckocsihadsereg támadó élei már benyomultak. Ezért a hadosztály menetelő csapatainak először meg kellett tisztítani gyülekezési körletüket. Az 1. SS-páncélgránátos-ezred részei az 1. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály támogatásával Várpalota körül menetből azonnal támadásba mentek át.
A páncéloscsoportnak alárendelt 2/III. (páncélozott) SS-páncélgránátos-zászlóalj katonái Diefenthal SS-Sturmbannführer vezetésével lövészpáncélosaikról leszállva, házról házra folytatott küzdelemben foglalták vissza Inotát a szovjetektől, majd a településtől keletre állásokat létesítettek. A lövészpáncélos-zászlóalj által kialakított biztosító vonal mögött gyülekezett délután 16.00 óra körül a hadosztály páncéloscsoportja is. Este a szovjetek ellenlökést indítottak, de az 1. SS-páncéloshadosztály erői nyolc harckocsijukat kilőtték.[256]
Március 20-án a LSSAH szembekerült a 3. Ukrán Front főirányban támadó 9. gárdahadseregének csapataival és az azokat támogató 6. gárda-harckocsihadsereg páncélosaival.[257] Az 1. SS-páncéloshadosztály harccsoportjai a még harcképes harckocsik és vadászpáncélosok támogatásával az Inota–Bakonykúti vonalról támadást indítottak Csór és az Inotától három kilométerre északkeletre húzódó magaslatok irányába. Az akció kezdeti sikerek után a szovjetek tüzében elakadt.
A szovjetek ellenlökésbe kezdtek. Harckocsijaik a Székesfehérvár– Veszprém útvonal mentén támadva az 1. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportját és a hadosztály páncéloscsoportját visszavetették Inotáig, majd északról és délről átkarolták a hadosztály erőit. Miután 12.00 óra körül a szovjetek betörtek Inotára is, a németek helyzete egyre kritikusabbá vált.
Az 1/7. SS-páncélosszázad hat Panzer IV harckocsija és két Tiger B nehézharckocsi napközben Inotától keletre a Székesfehérvár felől Várpalotára vezető utat biztosította. Az egész nap itt tomboló harcokban az 1/7. SS-páncélosszázad 19 szovjet harckocsi kilövését jelentette. A harcokba az 1/1. SS-páncélosszázad Lovagkereszttel kitüntetett parancsnoka, Werner Wolff SS-Obersturmführer is súlyosan megsebesült. Sötétedéskor a beszivárgó szovjet lövészerők miatt Pötschke SS-Sturmbannführer úgy döntött, feladják Inotát és Várpalota irányába vonulnak vissza.
Az Inotától nyugatra mozgó szovjet harckocsik ellen Kumm SS-Brigadeführer, hadosztályparancsnok napközben egy Tiger B nehézharckocsit küldött, amely meg is találta a szovjeteket és 15 páncélosukat kilőtte. Az 1. SS-páncélgránátos-ezred egy hirtelen átcsoportosított zászlóalj-harccsoportja átfésülte a Várpalota–Székesfehérvár útvonal menti erdős részt és újabb 15 szovjet harckocsit semmisített meg.
Ezzel egy időben a hadosztály hevenyészet keleti arcvonalát a szovjetek harckocsikkal, lövészerőkkel és tüzérséggel támadták. Az állásokat estig Várpalota keleti széléig kellett visszavenni. A visszavonulás miatt elvágott 1/7. SS-páncélosszázad hat Panzer IV harckocsija és az alárendelt két Tiger B páncélos 21-ére virradó éjjel a szovjetek által elfoglalt Inotán keresztül(!) tört át Várpalotánál harcoló saját csapataikhoz, miközben az élen haladó Tiger több T–34 harckocsit kilőtt.[258]
Az 1. SS-páncélosezred keretében harcoló 501. SS-nehézpáncélos-osztály parancsnoka, Heinz von Westernhagen SS-Obersturmbannführer – miután betegsége miatt leváltották beosztásából – aznap főbe lőtte magát. Utódja Heinz Kling SS-Sturmbannführer lett.[259]
Március 21-én folytatódtak a harcok Várpalota és Inota körzetében. A Hansen-harccsoport az 1. SS-páncélosezred megmaradt Panther harckocsijaival Várpalotánál megállította három, harckocsikkal támogatott szovjet lövészhadosztálynyi erő támadását. E harcok során a németek 15 szovjet harckocsi kilövését jelentették.
Az 1. SS-páncélosezred erői Várpalota déli részén hét szovjet páncélost semmisítettek meg, saját veszteségük három harckocsi volt. Konrad Heubeck SS-Untersturmführer, aki Wolff sebesülése után átvette az 1/1. SS-páncélosszázad Panthereinek irányítását, Várpalotán 11 szovjet ISZ–2 nehézharckocsit lőtt ki. Ezzel Heubeck a háború során már 52 ellenséges páncélost lőtt ki. Tettéért 1945. április 17-én megkapta a Vaskereszt Lovagkeresztjét. [260]
Valamivel később Heubecket két Pantherrel és az 501/3. SS-nehézpáncélos-század egy Tiger B nehézharckocsijával (parancsnoka Birnschein SS-Hauptsturmführer) újabb bevetésre küldték, hogy biztosítsák a Veszprém felé vezető utat Öskü és Hajmáskér felöl. Nem sokára Veszprém felé tartó szovjet páncélosokba ütköztek, amelyek közül kétórás tűzharcban 17 darabot kilőttek.[261]
A hadosztály még Inotától keletre harcoló részei estig nyugat felé áttörtek és csatlakoztak saját csapataikhoz.
A 2. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja – megerősítve az 1. SS-páncélvadászosztály még bevethető Panzer IV/70 vadászpáncélosaival és az 1. SS-páncélos-utászzászlóalj részeivel – azt a feladatot kapta, hogy állítsa helyre az összeköttetést a 12. SS-páncéloshadosztály jobbszárnyával. A harccsoport azonban Téstől nyugatra túlerőben lévő szovjet lövészkötelékek támadását volt kénytelen visszaverni. Időközben a 9. „Hohenstaufen” SS-páncéloshadosztállyal Ösitől két kilométerre északkeletre átmenetileg helyreállt az összeköttetés.[262]
Várpalotát egész nap támadták a szovjetek. Az 1. SS-, 3. „Totenkopf” SS- és 9. SS-páncéloshadosztály részei többször visszaverték őket.
Délután a szovjetek újabb erőket vetettek be észak, kelet és délkelet felől. A heves harcokban a németek összesen 45 szovjet páncélos kilövését jelentették. A várost végül 19.00 óra körül birtokba vették a szovjetek.
Inota és Várpalota között a hadosztály utóvédjeként a 2/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosai harcoltak.
Várpalotától délre az 1. SS- és 3. SS-páncéloshadosztályok kisebb kötelékei még kitartottak és a három lövészhadosztállyal támadó szovjeteket 15 harckocsijuk kilövése után feltartóztatták.[263]
Március 22-én az 1. SS-páncéloshadosztály délen az 1. SS-páncélgránátos- és 1. SS-páncélosezrede még harcképes páncélgránátos-, illetve páncélos kötelékeivel Öskütől keletre lezárta a Várpalota–Veszprém útvonalat. A 2. SS-páncélgránátos-ezred részei, megerősítve az 1. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály lövegeivel és az 1. SS-páncélvadászosztály még bevethető vadászpáncélosaival Téstől nyugatra foglaltak állást. A szovjetek támadása a déli harccsoportot Öskünél bekerítette, az északon harcoló csapatokat pedig Olaszfalu irányába vetette vissza. A két csoportosítás között híradókapcsolat már nem volt.
A déli harccsoport, ahol a hadosztályparancsnok is tartózkodott, a Pötschke-páncéloscsoportot küldte előre, hogy a kitöréshez Veszprém felé tisztítsa meg az utat. A 16 harckocsiból és néhány lövészpáncélosból álló harccsoport Litért 13.00 óra körül még harc nélkül elérte. Az üzemanyag-feltöltés után 14 óra 30 perc körül északnyugati irányba ismét meginduló páncélosok nem sokkal később a Hajmáskéren át előretört szovjet harckocsik lesállásba futottak és súlyos veszteségeket szenvedtek. Hét harckocsi és néhány lövészpáncélos megsemmisült, de a személyi veszteség is jelentős volt. Az SS-páncéloscsoport dél felé visszavonult. Később kerülővel elérte Veszprémet is, immár harc nélkül.[264]
Március 23-án az 1. SS-páncéloshadosztály egymástól elszakított csoportjai külön-külön folytatták védekező harcukat. A 2. SS-páncélgránátos-ezred részei, csatlakozva a 12. SS-páncéloshadosztály erőihez, harcolva vonultak vissza a Lókút–Zirctől nyugatra lévő magaslatok vonalára. Az 1. SS-páncélgránátos-ezred részei az 1. SS-páncélosezred maradványaival, az 1. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály és az 1. SS-páncélvadászosztály részeinek támogatásával Veszprém körül harcoltak, de a várost a délutáni órákban mégis feladták.
Mivel a hadosztályparancsnok által vezetett déli harccsoport a német 6. hadsereg sávjába ért, Hermann Balck páncélos tábornok, a hadsereg parancsnoka közvetlen alárendeltségébe utalta Kumm SS-hadosztály-harccsoportját. Balcktól azt a feladatot kapták, hogy Veszprémtől északi irányba, Hajmáskér és Kádárta felé szakadjanak el az ellenségtől és Márkó keleti szélén foglaljanak állást.
Napközben, a Veszprém körül harcoló páncéloscsoport parancsnoka, Pötschke SS-Sturmbannführer helyzetmegbeszélés közben más tisztekkel együtt egy aknavető-támadás közben halálosan megsebesült. A parancsnok nélkül maradt harccsoport kilenc harcképes páncélosával a továbbiakban Márkó felé igyekezett.
A Veszprém környéki harcok után az 1. SS-páncéloshadosztály nem volt többé más, mint kis létszámú harccsoportok laza köteléke. Ezredekről, zászlóaljakról vagy osztályokról már nem lehetett beszélni. Az 1/I. SS-páncélososztály megmaradt Panzer IV harckocsijait Klingelhöfer SS-Hauptsturmführer vezette, a megmaradt Tigerek és Pantherek irányítását pedig Birnschein SS-Hauptsturmführer vette át. Az osztálytörzset kikapcsolták a harcvezetésből, arra csupán az utánpótlás szervezése maradt.[265]
Március 24-én az 1. SS-páncéloshadosztály déli harccsoportja továbbra is a német 6. hadsereg alárendeltségében harcolt, noha azt a 6. (SS-) páncéloshadsereg törzse már többször visszakérte.
A hadosztály zöme és a 25. légvédelmi tüzérezred éjjel kénytelen volt feladni állásait Márkó körül, hogy elkerülje a szovjet harckocsizó alakulatok bekerítő manőverét. Délelőtt Herend keleti szélén védekezett a harccsoport, s a szovjet gyalogság arcból indított támadását hat harckocsi kilövése mellett visszaverte.[266] Ekkor a szovjetek két oldalról megkerülték a németek állásait. Délután Városlődnél a szovjetek már frontális támadás nélkül, egyből megkerülő manőverrel szorították ki az SS-kötelékeket állásaikból.
A szovjeteket csak Kislőd előtt sikerült átmenetileg megállítani, amikor az 1. SS-páncélgránátos-ezred harckocsik, vadászpáncélosok és légvédelmi lövegek támogatásával este feltartóztatta előretörésüket. Kislődtől délre a 2/III. (páncélozott) SS-páncélgránátos-zászlóalj, Úrkút keleti szélén pedig az 1. SS-páncélos-felderítőosztály maradványai foglaltak védőállást.
A 2. SS-páncélgránátos-ezredből álló másik harccsoport (a hadosztály parancsnoki törzsével együtt) késő délután Bakonyjákónál harcolt, majd a szovjet harckocsik nyomása elől a Kup–Pápakovácsi–Ugod vonalra vonult vissza.[267] Ezzel az északi és déli hadosztály-harccsoportok között tovább tágult a rés, amelyen át szovjet erők törtek előre Tapolcafőn át Pápa felé.
Mivel délen is megszakadt az összeköttetést a 3. páncéloshadosztály felé, az 1. SS-páncéloshadosztály Kislődnél védekező harccsoportját a bekerítés veszélye fenyegette.[268]
Március 25-én délután az 1. SS-páncéloshadosztály Kislődnél harcoló harccsoportjának szerepe felértékelődött, mivel az I. SS-páncéloshadtestnek feltétlenül szüksége volt rá Pápa körzetének védelméhez.
A Veszprém–Devecser útvonal mentén nyugati irányba törő szovjetek 17 harckocsival Magyarpolány felől támadást intéztek a műút felé Bakonygyepesnél, de az 1. SS-páncéloshadosztály részei hét páncélos kilövésével visszaverték a támadást.[269]
Mivel azonban az SS-kötelékeket a német 1. népi-hegyihadosztály erői csak délután váltották le, a 6. hadseregtől nagy nehézségek árán visszaszerzett SS-hadosztály-harccsoport 16.00 óra körül még Devecsernél gyülekezett, hogy Pápa felé vonuljon. A szovjetek 15 páncélos támogatásával visszavetették a népi-hegyihadosztály felderítőosztályát, s így elfoglalták Ajkarendeket és Bakonygyepest is.[270]
Március 26-án az 1. SS-páncéloshadosztály legyengült erői Noszlop– Kup–Pápakovácsi vonalában, támpontszerűen megszállt arcvonalon próbálták meg feltartóztatni a szovjeteket. Dél körül a jobbszárnyon, Noszlopnál az erők egy részét megkerülték és bekerítették a szovjetek, így az 1. SS-páncélgránátos-ezred kénytelen volt nyugati irányban a Marcalig hátrálni. A hadosztály egyéb részei is ide szorultak vissza. Mivel a szovjetek a hadosztály jobbszárnyán harcoló erők megkerülésével benyomultak a német 6. (SS-) páncéloshadsereg és 6. tábori hadsereg között tátongó résbe, ellenállás nélkül kelhettek át a Marcalon és törhettek be Celldömölkre.[271]
Március 27-én a szovjetek széles arcvonalon intéztek támadást az 1. SS-páncéloshadosztály Celldömölk és Kenyeri között húzódó állásai ellen. A 2. SS-páncélgránátos-ezred részei Kenyeritől délre, az 1. SS-páncélgránátos-ezred pedig Celldömölktől északnyugatra harcolt. A hadosztály leharcolt harccsoportjainak délig vissza kellett vonulniuk a Rába folyó vonaláig, s annak nyugati partján újabb védővonalat kiépíteni.
Ez csak részben lehetett sikeres, mivel nem volt ehhez elegendő erő, s a szovjetek már az SS-harccsoportok beérkezése előtt átkeltek a Rábán. Sárvárnál az 1. SS-páncélgránátos-ezred egy kisebb köteléke az 1. SS-páncélvadászosztály és 1. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály maradványaival megerősítve tartott egy kisebb hídfőt, amíg a hadosztály utolsó elemei is át nem keltek a folyón. A szovjetek 16.00 óra körül a hídfőt felszámolták.
Mivel a szovjetek Répcelaknál is átkeltek a Rábán, a hadosztály délután megmaradt páncélosaiból és a 2/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosaiból harccsoportot képezett és bevetette azt Hegyfalu és Jákfa között.[272]
Március 28-án a Rábán átkelt szovjet erők, folytatva támadásukat, dél felől átkarolással fenyegették az 1. SS-páncéloshadosztály jobbszárnyán harcoló harccsoportot. A túlerőben lévő szovjet lovasalakulatokkal folytatott harcok során az 1. SS-páncélgránátos-ezred kénytelen volt feladni a támponttá kiépített Jákfát. Mivel ezzel egy időben a 2. SS-páncélgránátos-ezredet is támadás érte Nicktől délre, a hadosztály arcvonala a Hegyfalu–Vámoscsalád vasútvonalra szorult vissza.
A szovjetek feltartóztatására délelőtt 10.00 óra után ellenlökésben bevetett 2/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj parancsnoka, Jupp Diefenthal SS-Sturmbannführer egy géppuska-sorozattól súlyosan megsebesült. A hadosztályparancsnok gyenge páncélgránátos-erőivel, öt-hat bevethető páncélosával és kevés tüzérségi lőszerével nem is gondolhatott a Rába tartósabb védelmére.[273]
Március 29-én az 1. SS-páncéloshadosztály két páncélgránátos-ezredharccsoportja Lócs körül próbált megkapaszkodni, de mivel a jobbszárnyon a szovjetek ismét megkerülték a hadosztály csapatait, újra nyugat felé kellett visszahúzódniuk.[274]
Március 30-án az 1. SS-páncéloshadosztály balszárnyát támadó szovjet csapatokat az 1. SS-páncélgránátos-ezred már a Harmadik Birodalom (osztrák) területén, Nikitsch körzetében tudta csak átmenetileg feltartóztatni.
A 2. SS-páncélgránátos-ezred Lövőnél húzódó támpontjai először a szovjetek minden próbálkozását visszaverték, de később az ezred kénytelen volt Sopronkövesdig visszavonulni. A hadosztály nem harcoló alakulatai már visszavonultak a Birodalmi Védőállás (Reichsschutzstellung) mögé. Őket hamarosan a hadosztály harcálláspontja is követte, miután a németek Deutschkreutznál (Sopronkeresztúrnál) átlépték a határt.[275]
Március 31-én a Sopronkövesdnél harcoló 2. SS-páncélgránátos-ezred is visszavonult német birodalmi területre. A Peiper-páncéloscsoport maradványainak zöme aznap Soprontól északnyugatra ugyancsak átlépte a határt, s az 1. SS-páncélosezrednek alárendelt 501. SS-nehézpáncélos-osztály 2. századának három Tiger B nehézharckocsija pedig Deutschkreutznál hagyta el Magyarország területét. Ezzel az 1. SS-páncéloshadosztály hazánk területén folytatott harctevékenysége véget ért.[276]
A hadosztály április elején Wiener Neustadt (Bécsújhely) érintésével vonult vissza a Bécsi-erdőn keresztül, majd St. Pölten nyugati előterében folytatott védelmi harcokat 1945. április 10. és május 5. között. A „LSSAH” 1945. május 8-án és 9-én Erfától nyugatra, illetve Linztől délkeletre az amerikai csapatoknak adta meg magát. Tisztjeinek és altisztjeinek többségét 1950-ig internálták, de a hadosztály katonáit a szovjetek határozott kérése ellenére sem adták ki a Vörös Hadseregnek.[277]
7. A 2. „Das Reich” SS-páncéloshadosztály
(2. SS-Panzer-Division „Das Reich”)
Korábbi elnevezései:
1939. október 10. – SS-Verfügungstruppen-Division (mot.)
1940. április 1. – SS-Verfügungs-Division
1940. december 1. – SS-Division Deutschland [csak átmenetileg]
1940. december 21. – SS-Division „Reich”
1942. május – SS-Division „Das Reich”
1942. december 1. – SS-Panzer-Grenadier-Division „Das Reich”
1944. január – 2. SS-Panzer-Division „Das Reich”[278]
A hadosztályt először 1939 októberében állították fel Pilsen mellett, miután az SS-Verfügungstruppe egyes alakulatai a német szárazföldi haderő „Kempf” páncéloshadosztályába beosztva részt vettek a lengyel hadjáratban. Ekkor három gépkocsizó SS-gyalogezrede („Deutschland”, „Germania” és „Der Führer”) mellett rendelkezett tüzérezreddel, felderítőosztállyal, utászzászlóaljjal, híradóosztállyal, páncéltörő osztállyal (később páncélvadászosztállyal), légvédelmi géppuskás-osztállyal és ellátó alakulatokkal is.
A gépkocsizó SS-hadosztályt bevetették az 1940. május 10-én kezdődő nyugati hadjáratban is, ahol júniusban egészen a francia-spanyol határig tört előre.
1940 decemberében a „Germania” ezred kivált a seregtest kötelékéből, s a 11. SS-Totenkopf-ezred váltotta fel. Azonban később, a keleti fronton ezt az ezredet beolvasztották a másik két SS-ezredbe.[279]
A hadosztályt 1941. április elején átszállították Magyarországon is, amikor a balkáni hadjárat előkészületeként Temesvárnál foglalta el megindulási állásait.
Április 12-én a hadosztály motorkerékpáros lövészei Fritz Klingenberg SS-Hauptsturmführer vezetésével szinte harc nélkül foglalták el Belgrádot.
Rövid feltöltés után a hadosztály 1941. június 24-én lépte át a Szovjetunió határát, hogy részt vegyen a „Barbarossa” hadműveletben. A harcok során 1941 decemberében Moszkva előteréig jutott, de itt védelemre kényszerült. A leharcolt hadosztályt 1942 márciusában kivonták otthoni feltöltésre, de egy kisebb harccsoportja tovább harcolt a Volgánál. 1942 júliusában összes alakulatát átvezényelték Északnyugat-Franciaországba, ahol hamarosan különleges hadrendű, páncélosezreddel is rendelkező páncélgránátos-hadosztállyá szervezték át.
1942. novemberében a hadosztály részt vett a Vichy-Franciaország megszállásában, ahol 1943 januárjáig megszálló feladatokat látott el.[280]
1943 január végén visszaszállították a keleti frontra, ahol az SS-páncéloshadtest egyik hadosztályaként február-március folyamán kivette részét a Harkov körüli harcokból.
A „Das Reich” hadosztály 1943. július 5-től a „Zitadelle” hadműveletben is bevetették. Csapatai július 18-ig 448 szovjet páncélost lőttek ki és 3349 hadifoglyot ejtettek. [281]
Ezt követően 1943 decemberéig súlyos védekező harcokban vett részt a Vörös Hadsereg ellen a Miusz, Donyec és Dnyeper folyók mentén, majd egy harccsoportjának hátrahagyása után Dél-Franciaországba szállították. Ezen harccsoportja 1944 márciusában csatlakozott a hadosztályhoz, amelyet időközben páncéloshadosztállyá neveztek át és szereltek fel.
A hadosztály 1944. június 9-től Normandiában harcolt, ahol egyes kisebb kötelékei több, polgári lakosság elleni erőszakos tettet is elkövettek. A franciaországi harcokban szétmorzsolódott hadosztály részei fokozatosan visszavonultak Németország irányába. A „Das Reich” leharcolt egységeit csupán november közepén vonták ki feltöltésre.
A hadosztály december 20-tól vett részt az ardenneki offenzívában. Főleg Manhay és St. Vith körzetében vívott súlyos harcokat. Ezt követően 1945. január 17-ig Magoster-Marcourt körül védekezett, majd kivonták és Koblenz körzetében megkezdték feltöltését.[282]
A még feltöltésre szoruló és javarészt kiképzetlen utánpótlással rendelkező hadosztályt a II. SS-páncéloshadtest alárendeltségében 1945. február 8-13. között szállították Magyarországra. Az angolszász légierő miatt vasúti szállítmányaik napközben alagutakban vesztegeltek, s csak éjszaka folytatták útjukat. A Majna és a Duna mentén már nappal is utazhattak.[283]
Az álcázás érdekében a 2. SS-páncéloshadosztály is fedőnevet kapott: „Ausbildungsgruppe Nord” („Északi Kiképzőcsoport”). A 6. (SS-) páncéloshadsereg másik alakulataihoz hasonlóan itt is zászlóalj-szintig kiosztották a fedőneveket, amelyekbe a parancsnokok keresztnevét is belefoglalták (például Otto Weidinger ezredét „Otto Nord”-ra keresztelték stb.). Kiképzésre csak rajonként mehettek a katonák, az összes harcászati SS-járműjelzést és karcsíkot el kellett távolítaniuk.
A hadosztályt úgy értesítették, hogy megközelítőleg négy hét áll majd rendelkezésére a kiképzés és a feltöltés befejezésére. Ez egyáltalán nem volt hosszú idő, mivel a csapatok az ardenneki harcok után kimerültek voltak, s a vontatottan beérkező felszerelés használatba vétele is időt igényelt.[284]
1945. február közepén a hadosztály 3. „Deutschland” SS-páncélgránátos-ezredét a szovjetek garami hídfőjétől nyugatra csoportosították át. Az ezred harcálláspontját Érsekújváron rendezték be. A páncélgránátosoknak szükség esetén a „Südwind” hadműveletben résztvevő I. SS-páncéloshadtestet kellett volna támogatniuk, de erre végül nem került sor.[285]
Február 24-én a 2. SS-páncéloshadosztály bevethető páncélosállománya öt Panther és 12 Panzer IV harckocsi, 16 rohamlöveg és hat Panzer IV/70 vadászpáncélos volt. A páncélgránátosok egy átlagos és öt közepesen erős zászlóaljában a harcoslétszám körülbelül 1700 fő volt. A 2. SS-páncélos-tüzérezred I. és II. osztálya 22 darab 10,5 cm-es tarackkal, IV. osztálya pedig 10 darab 15 cm-es tarackkal rendelkezett. A támadásra korlátozottan alkalmas hadosztály mozgékonysága 40 százalék volt.[286]
A hadosztály parancsnokságát 1945. január 29-én Werner Ostendorff SS-Gruppenführer[287], a Waffen-SS altábornagya vette át. Az új parancsnok a fedőnevek sűrűjében csak nehezen találta meg hadosztálytörzsét.[288]
A páncéloshadosztály áttekintő hadrendje és fontosabb parancsnoki beosztása 1945. március 1-i adatok alapján:[289]
– Teljes létszám: 19 542 fő;
– hadosztályparancsnok: Werner Ostendorff SS-Gruppenführer, a Waffen- SS altábornagya (LK);
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: Albert Stückler SS-Obersturmbannführer;
– hadosztálytörzs térképész-csoporttal, hadosztály-kísérőszázaddal és táboricsendőr-szakasszal;
– 2. SS-páncélosezred (Rudolf Enseling SS-Obersturmbannführer – LK):
– 2/I. SS-páncélososztály (Wilhelm Matzke SS-Hauptsturmführer): 1-4. páncélosszázad Panther harckocsikkal, egy ellátó század;
– 2/II. SS-páncélososztály (Dieter Kesten SS-Sturmbannführer – LK): 5. és 7. század Panzer IV harckocsikkal, 6. és 8. század rohamlövegekkel, egy ellátó század;
– 2/9. SS- (páncélos-légvédelmi-) század nyolc Flak-Panzer IV-rel;
– műhelyszázad;
– 3. „Deutschland” SS-páncélgránátos-ezred (Günther Eberhardt Wisliceny SS-Obersturmbannführer – LK+TL):
– I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj: 1-4., 5-8., 9-12. század[290];
– 13. SS- (vontatott gyalogságilöveg-) század;
– 14. SS- (vontatott/önjáró légvédelmigépágyús-) század;
– 16. SS- (páncélos-utász-) század;
– 4. „Der Führer” SS-páncélgránátos-ezred (Otto Weidinger SS-Obersturmbannführer – LK+TL):
– I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj: 1-4., 5-8., 9-12. század[291], a 4/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélos-zászlóalj volt;
– 13. SS- (önjáró gyalogságilöveg-) század;
– 14. SS- (vontatott/önjáró légvédelmigépágyús-) század;
– 16. SS- (páncélos-utász-) század;
– 2. SS-páncélos-tüzérezred (Karl Kreutz SS-Standartenführer – LK):
– I-II. és IV. SS-páncélos-tüzérosztály (a 2/I. SS-páncélos-tüzérosztály önjáró tarackokkal felszerelve, a többi osztály gépvontatású löveganyaggal);
– 2. SS-páncélos-felderítőosztály (Ernst-August Krag SS-Sturmbannführer-LK+TL):
– törzsszázad páncélgépkocsikkal;
– egy páncélgépkocsi-század, két páncélos-felderítőszázad, egy nehézfegyver-század, egy ellátó század;
– 2. SS-páncélvadászosztály (Karl Hodler SS-Hauptsturmführer):
– két vadászpáncélos-század (Panzer IV/70 és Jagdpanther[292] vadászpáncélosokkal) és egy vontatott nehézpáncéltörőágyús- század;
– 2. SS-páncélos-utászzászlóalj (Siegfried Brosow SS-Sturmbannführer– LK):
– 1-3. század (2/1. század lövészpáncélos-század), könnyű hadihídoszlop;
– 2. SS-páncélos-híradóosztály (Theodor Sorg SS-Sturmbannführer):
– 1.(távbeszélő), 2. (rádiós) század;
– 2. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály (Franz-Josef Dreike SS-Hauptsturmführer – LK):
– 1. (3,7 cm-es önjáró-) üteg, 2. és 4. (8,8 cm-es) üteg[293];
– 2. SS-páncélos-tábori pótzászlóalj (Karl-August Goetsche SS-Sturmbannführer): öt kiképzőszázad;
– 2. SS-páncéloshadoszályt ellátó alakulatok;
– 2. SS-páncélos-karbantartó osztály;
– 2. SS-gazdasági osztály;
– 2. SS-egészségügyi osztály.
1945. március 2-án a hadosztályt váratlanul riadókészültségbe helyezték, pedig még két hét kiképzés hátra volt. Emiatt a 4/I. és 3/II. SS-páncélgránátos-zászlóaljakat hátra kellett hagyni, mivel ezek csapatkiképzése még nem fejeződött be és gépjármű-állományuk sem volt hadrafogható állapotban. Így a hadosztály csupán páncélgránátos-erejének kétharmadával rendelkezett az újabb bevetés előtt.[294]
Március 3-án reggel a 2. SS-páncéloshadosztály erői megkezdték menetüket Csorna nyugati körzetéből a Győr–Románd–Várpalota útvonalon, hogy kijelölt készenléti állásaikat elfoglalják. A frissen esett hó és az egyidejű olvadás miatt az utak katasztrofális állapotba kerültek. A sárral küszködő csapatok estére mégis elérték Várpalota és Románd körzetét.[295]
A hadosztály aznapi adatok szerint hat bevethető Pantherrel, 24 Panzer IV harckocsival, 23 rohamlöveggel, kilenc Jagdpanther és 16 Panzer IV/70 vadászpáncélossal, valamint 23 darab 7,5 cm-es nehéz páncéltörő ágyúval rendelkezett. Gyalogsága öt erős páncélgránátos-zászlóaljból és egy közepesen erős tábori-pótzászlóaljból állt. Egy zászlóalja még feltöltés miatt hiányzott. A páncélgránátosok minimális harcoslétszáma 2300 fő körül mozgott. A hadosztály tüzérsége az alárendelt megerősítésekkel együtt 16 könnyű és hét nehéz tarackos ütegből és egy ágyús ütegből állt. A seregtest mozgékonysága csupán 40 százalék volt, de ennek ellenére korlátozott célú támadó tevékenységre alkalmasnak tartották.[296]
Március 4-én a hadosztály vezetése számára egyértelművé vált, hogy sáros és túlzsúfolt utak miatt csapataik a megadott időre nem tudják elfoglalni megindulási állásaikat.
Másnap, március 5-én hajnali 03.00 órától a 2. SS-páncéloshadosztály folytatta menetét, hogy Csetényen és Székesfehérváron át az Aba közelében lévő Bolondvári tanyához vonuljanak. Mivel „álcázási okokból” a járműveiket messze az arcvonal mögött kellett hagyniuk, a csapatok teljes felszereléssel körülbelül 20 kilométert gyalogoltak, míg elérték megindulási terepszakaszukat.
A tervek szerint a másnapi támadásban a 3. SS-páncélgránátos-ezred halad a hadosztály élén, hogy gyalogsági harcban áttörve a szovjetek arcvonalát, biztosítsa a „Der Führer” páncélozott harccsoport harcbavetését. Ez utóbbi Kesten 2/II. SS-páncélososztályából és Heinz Werner SS-Sturmbannführer 4/III. (páncélozott) SS-páncélgránátos-zászlóaljának lövészpáncélosaiból és a 4/II. SS-páncélgránátos-zászlóaljból állt. A páncélozott harccsoport feladata az volt, hogy a sikeres áttörés után folytassa a támadást és kezdje meg a szovjetek üldözését.[297]
Az előjelek azonban nem voltak kedvezőek. A csapatok döntő többsége még mindig nem foglalta el kijelölt helyét. A 3. SS-páncélgránátos-ezred részei például még mintegy 10 kilométernyire voltak onnan, ahol lenniük kellett volna. Ráadásul gyalogoltak, ami meglehetősen kifárasztotta őket. Mivel a 4. SS-páncélgránátos-ezred még hátrébb menetelt, kizárt volt, hogy a hadosztály páncélgránátosai időben felkészüljenek a támadásra.[298]
A hadosztály harcai a „Frühlingserwachen” hadművelet alatt
Március 6-án hajnalban a 3. SS-páncélgránátos-ezred elcsigázott katonái éppen csak beérkeztek készenléti állásaikba, amikor pontban 04 óra 30 perckor a II. SS-páncéloshadtest már állásban lévő hadtest-tüzérsége megkezdte rövid tűzelőkészítését.
A 2. SS-páncéloshadosztály gyalogsága azonban nem lendült támadásba, mivel a 3. SS-páncélgránátos-ezred még nem volt teljes létszámban jelen. A 2. SS-páncélos-tüzérezred is menetben volt még, de ütegeit tüzelőállásba parancsolták a felvonulási útvonal mentén, hogy csatlakozhassanak a tüzérségi előkészítéshez. Persze a szűkös lőszerkészletet hamar ellőtték, s a szovjetek így értesültek ugyan a támadás megkezdéséről, de a német gyalogságot egyelőre nem is látták. Ezzel a hadosztály a harcászati meglepetés előnyét teljesen elveszítette.[299]
A 4. SS-páncélgránátos-ezred aznap még csak Úrhida környékén járt, s miközben zászlóaljai másnap beérkeztek Bolondvári tanyához, a fedezékek nélküli terepen a szovjet csatarepülőgépek támadásai veszteséget okoztak nekik. A késedelem legfőbb oka az volt, hogy a németek a Velencei-tó és Balaton között két hadtestet mozgattak mindössze egyetlen útvonalon.
A 3. SS-páncélgránátos-ezred késő délután parancsot kapott arra, hogy indítson támadást délkelet felé, a Sárkeresztúrtól és az Aba felé vezető úttól keletre húzódó magaslatok irányába. A kijelölt terepszakaszon a szovjet 26. hadsereg 30. lövészhadtestének csapatai jól kiépített védőállásokban várták a németek támadását. Idő hiányában a 2. SS-páncéloshadosztály nem hajthatott végre sem felderítést, sem pedig a terep-szemrevételezést.
Március 7-én hajnali 05.00 órakor a 3. SS-páncélgránátos-ezred az előző nap kapott parancs értelmében néhány páncélos támogatásával támadást indított. A páncélgránátosok rohamát tüzérségi tűz nem készítette elő. Ráadásul ugyanott támadtak, ahol 6-án kellett volna, így a szovjetek már vártak rájuk.
Az SS-páncélgránátosok helyzetét tovább nehezítette, hogy a páncélosok az ezred jobbszárnyán beragadtak a sárba. A németek elérték az Aba– Sárosd út vonalát és birtokba vették a környék uralgó (140-es) magaslatát is, de további támadásuk páncélos-támogatás hiányában napközben kifulladt. A 3. SS-páncélgránátos-ezred harcálláspontját egy elfoglalt szovjet bunkerben rendezték be. A hadosztály két nap alatt 18 halottat és 84 sebesültet veszített.[300]
Március 8-án tovább folytak az elkeseredett harcok. A szovjetek által támpontokká kiépített magaslatok között aknamezők húzódtak. Beásott harckocsik és páncéltörő reteszállások állták el a német páncélosok útját. A 2. SS-páncéloshadosztály gyalogságát támogató harckocsik és rohamlövegek a balszárnyon ismét beragadtak a sárba, a jobbszárnyon pedig egy szovjet páncélelhárító körlet oldalazó tüze tartóztatta fel őket.[301]
A hadosztály aznap 26 bevethető harckocsival, 22 rohamlöveggel és vadászpáncélossal, valamint 75 lövészpáncélossal és páncélgépkocsival rendelkezett. A harcok során eddig négy harckocsija és egy rohamlövege semmisült meg. Javítás alatt állt 35 harckocsija, 27 rohamlövege és vadászpáncélosa, illetve 149 lövészpáncélosa és páncélgépkocsija.[302]
Március 9-én reggel 05.00 órakor a hadosztály tüzérsége rövid, heves tűzelőkészítést hajtott végre. Az SS-páncélgránátosok a 149-es, 153-as és 159-es magaslatok irányába indítottak támadást. Az első két magaslatot sikerült is elfoglalniuk. A 4/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj a 3. SS-páncélgránátos-ezred balszárnyát biztosította.
Délelőtt a „Der Führer” páncélozott harccsoport is támadásba lendült. Célja a 159-es magaslat volt. Ezalatt a 3. SS-páncélgránátos-ezred a bevett szovjet védőállásokban maradt és felkészült, hogy biztosítsa a hadosztály jobbszárnyát, mivel a jobbszomszéd I. SS-páncéloshadtest felé a német arcvonal nem volt folytonos.
Weidinger SS-Obersturmbannführernek csupán nagy nehézségek közepette sikerült vezetnie a páncélozott harccsoport harcát, mivel nem álltak rendelkezésre megfelelő híradóeszközök. Ráadásul az SS-páncélosoknak a szovjetek páncéltörő lövegeivel is meggyűlt a bajuk, amikor a 159-es magaslaton átgördültek. Az északi irányból érkező heves tűz gyors egymásutánban három német harckocsik is megsemmisített. A páncélosok nem folytathatták előrenyomulásukat. Emiatt a támadás ismét elakadt. A harcok súlyát aznap a páncélosok és a 4/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosai viselték.
A késő délelőtti órákban Ostendorff SS-Gruppenführer a páncélgránátos-ezredek közös harcálláspontjára érkezett, hogy megbeszélje a támadás további menetét. A 3. SS-páncélgránátos-ezred azt a parancsot kapta, hogy a jobbszomszéd 44. „Hoch- und Deutschmeister” birodalmi gránátoshadosztály megsegítésére a szinte járhatatlan terepen indítson támadást. Wisliceny SS-Obersturmbannführer, az ezred parancsnoka ezzel nem értett egyet, ami összeszólalkozáshoz vezetett a hadosztályparancsnokkal.
A visszaúton Ostendorff VW-Kübelwagen terepjáró gépkocsiját tüzérségi telitalálat érte és a hadosztályparancsnok súlyosan megsebesült.[303] Az őt kísérő tiszt meghalt. A hadosztály vezetését átmenetileg a 2. SS-páncélos-tüzérezred parancsnoka, Kreutz SS-Standartenführer vette át.
Dél körül a szovjetek ellenlökést indítottak, de ezt a németek visszaverték. Ekkor a „Der Führer” páncélozott harccsoport lendült támadásba, és a visszahúzódó szovjetek között betört fedőövükbe. Az elért területnyereséget az SS-páncélosok és lövészpáncélosok a másnapi újabb támadás kiindulási pontjaként megtartották.[304]
Március 10-én a 44. birodalmi gránátoshadosztály és a 2. SS-páncéloshadosztály erői heves és mindkét fél számára veszteségterhes harcok közepette birtokba vették a Sárkeresztúrtól északkeletre lévő szőlővidéket. A 2. SS-páncéloshadosztály, kihasználva ezt a sikert, a Sárosd–Sárkeresztúr útvonalig nyomult előre és az elért terepszakaszt a szovjetek ellenlökéseivel szemben is megtartotta.
A szovjetek Jakabszállás körzetéből, hat harckocsival támogatott ellenlökésükkel az onnan három kilométerre nyugatra húzódó magaslatnál betörtek a 2. SS-páncéloshadosztály vonalaiba. Az SS-csapatok azonnal támadásba lendültek, s miután újra birtokba vették az elveszített magaslatot, behatoltak a szovjet harckocsik készenléti állásába. A harcoknak csak a sötétedés vetett véget.[305]
Aznap a hadosztály napi létszáma 9259 fő volt, ebből 3893 katona volt harcképes. Bevethető páncélosok terén volt két Panther és nyolc Panzer IV harckocsija, 12 rohamlövege, hét Panzer IV/70 és kilenc Jagdpanther vadászpáncélosa. A páncélgránátosok három átlagos és két közepesen erős zászlóalja körülbelül 1200 főnyi harcoslétszámot jelentett. A hadosztály-tüzérség hat könnyű és három nehéz tüzérütegből állt. A korlátozott támadó feladatokra alkalmas hadosztály mozgékonysága 60 százalékos volt.[306]
Március 11-én reggel 09.00 óra tájban a „Der Führer” páncélozott harccsoport ismét támadást indított. A 3. SS-páncélgránátos-ezred a jobbszárnyat biztosította, s ennek érdekében korlátozott célú támadásokat hajtott végre.
Német csatarepülőgépek támogatásával a 2. SS-páncéloshadosztálynak sikerült ismét felújítani a támadást. Weidinger a páncélozott harccsoport tevékenységét parancsnoki lövészpáncélosából irányította. A 2/II. SS-páncélososztály harckocsijait és a 4/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélosait eredményesen támogatták a 2/I. SS-páncélos-tüzérosztály önjáró tarackjai és a 4/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj gyalogsága. A sikeresen kibontakozó támadás során délelőtt a németek elfoglalták Csillagmajort. A hadosztály 1. (hadműveleti) vezérkari tisztje, Stückler SS-Obersturmbannführer ezekben a harcokban könnyebben megsebesült.
A 2. SS-páncélos légvédelmi tüzérosztály fedezte a hadosztály mozgását és egy szovjet felderítő repülőgépet lelőtt.
A szovjet 36. gárda-lövészhadosztály Sárkeresztúrt különösen elszántan védelmezte. A helység birtokba vétele érdekében Krag SS-Sturmbannführer 2. SS-páncélos-felderítőosztályát a II. SS-páncéloshadtest sávjából átcsoportosították az I. SS-páncéloshadtest sávjába. A páncélgépkocsik és lövészpáncélosok Soponyán át Káloz irányába vonultak. A megerősített felderítőosztály Káloztól két kilométerre északkeletre átkelt a Sárvíz-csatornán és délnyugati irányból indított támadást Sárkeresztúr felé. A nehéz terepen a németek nem tudták megszervezni fegyvereik összehangolt tűzrendszerét, így a szovjetek heves ellenállása elől hamarosan visszavonultak a csatorna nyugati partjára. Az osztály 3. százada időközben birtokba vette a csatornán átívelő hidat és újra kisebb hídfőt hozott létre a keleti parton. Eközben a páncélgépkocsi-század Káloz környékén felderítő és biztosító feladatokat hajtott végre.[307]
Ezalatt a 2. SS-páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja Sárkeresztúrtól keletre folytatta déli irányú támadását és Henrik-majorig tört előre. A harcok közben az SS-csapatok hat szovjet harckocsit (ebből kettőt páncélököllel) és három páncéltörő ágyút lőttek ki, de néhány német páncélos és lövészpáncélos is megsérült. A 4/II. és III. SS-páncélgránátos-zászlóaljak vesztesége ugyancsak jelentős volt.[308]
A Sárkeresztúrt védő szovjetek sikerrel álltak ellen a 44. birodalmi gránátoshadosztály és a 2. SS-páncéloshadosztály őket támadó csapatainak. Ez utóbbi hadosztály 132. gránátosezrede a könnyebb harcvezetés érdekében a „Das Reich” alárendeltségébe került.[309]
Március 12-én a hadosztálynak új parancsnokot kapott. Rudolf Lehmann SS-Standartenführer, az I. SS-páncéloshadtest vezérkari főnöke vette át a súlyosan sebesült Ostendorff helyét. Ezzel egy időben Stückler lett az I. SS-páncéloshadtest vezérkari főnöke, helyette a 2. SS-páncéloshadosztály 1. (hadműveleti) vezérkari tisztjének beosztását Ralf Tiemann SS-Sturmbannführer töltötte be.[310]
A „Der Führer” páncélozott harccsoport újabb támadásával birtokba vette Henrik-major egészét. Itt azonban oly annyira megerősödött a szovjet ellenállás, hogy a németek védelembe kényszerültek. A szovjet peremvonalba mélyen benyomult páncélozott harccsoport szárnyait a 4/II. SS-páncélgránátos-zászlóaljnak kellett biztosítania.
Emil Seibold SS-Hauptscharführer, a 2/II. SS-páncélososztály 8. századának rohamlövegszakasz-parancsnoka ekkor lőtte ki frontszolgálata 65. ellenséges páncélosát, s ezért május 6-án megkapta a Vaskereszt Lovagkeresztjét.[311]
A hadosztály páncélozott harccsoportja ezzel a II. SS-páncéloshadtest délkeleti irányban legmélyebben előretört csoportosítása volt. A keskeny folyosóban Henrik-majorig csupán éjszaka lehetett utánpótlást szállítani. Mivel a harccsoport hosszúra nyúlt szárnyait a 4/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj nem tudta hatásosan fedezni, a szovjetek persze azonnal ellenlökések sorozatát indították.
A 2. SS-páncéloshadosztály egyéb kötelékei a 44. birodalmi gránátoshadosztállyal közösen északról és keletről betörtek Abára, majd tovább nyomultak dél felé.
Ezzel egy időben Krag 2. SS-páncélos-felderítőosztályának 2. és 3. százada a Káloz–Sárkeresztúr út mentén újabb támadást indított, de ez a próbálkozás sem járt sikerrel. Néhány száz méterrel Sárkeresztúr előtt a támadás elakadt. Éjszaka a 2/2. SS-páncélos-felderítőszázad egy erőteljes szovjet vállalkozást vert vissza. Napközben a 132. gránátosezred visszakerült saját hadosztálya alárendeltségébe.[312]
A hadosztály légvédelmi tüzérosztályának a szovjet csatarepülőgépek visszaverése állandó feladatot jelentett. A tapasztalatok szerint a 8,8 cm-es lövegek zárótüze hatásos védelmet jelentett ellenük.[313]
Március 13-án különösen Henrik-major körül folytak heves harcok. Az itt védekező páncélozott harccsoportot a szovjetek három oldalról is támadták. A helyenként alig három kilométer széles folyosóban harcoló németek felett éjszakánként keresztezték egymást a szovjetek nyomjelzős sorozatai. Egy alkalommal 10 harckocsi támogatásával indítottak támadást, de a németek négy harckocsijukat kilőtték.
Az előretolt állásként védett Henrik-majort Weidinger is meglátogatta, hogy a helyszínen tájékozódjék a helyzetről. Noha az előnytelen állások feladását a hadosztály többször is kérte, azt a II. SS-páncéloshadtest mindannyiszor elutasította. A védők vesztesége így egyre növekedett. Német megfigyelés szerint a szovjetek éjszakánként elvontatták sérült páncélosaikat.
A seregtest elnyúló szárnyai ellen is zászlóalj és ezred erejű szovjet támadások indultak. Ezeket a németek visszaverték és újabb négy T–34 harckocsit lőttek ki (kettőt ezek közül páncélököllel).[314]
A 2. SS-páncéloshadosztály a támadás első nyolc napján (március 13-ig bezárólag) 132 halottat, 679 sebesültet és 194 eltűntet, összesen 1005 főt veszített.
Aznapi létszáma 9143 fő volt, ebből 3344 katona volt harcképes. Meglévő 51 harckocsijából csupán 11 volt bevethető, míg 56 rohamlövegéből és vadászpáncélosából is csupán 17 harcképes járművel rendelkezett. Lövészpáncélosai és páncélgépkocsijai száma ekkor 223 darab, ebből 133 bevethető volt. A hadosztály március 6-13. között összesen négy megsemmisült harckocsit és öt rohamlöveget, illetve vadászpáncélost veszített.[315]
Március 14-én a 2. SS-páncéloshadosztály sávjában tovább folytatódtak a súlyos harcok. A 44. birodalmi gránátoshadosztállyal együtt támadó 3. SS-páncélgránátos-ezred csapatai Sárkeresztúr északi pereméig nyomultak előre.
Krag 2. SS-páncélos-felderítőosztálya a Sárvíz-csatornán Káloznál kialakított hídfőjéből indított támadást Sárkeresztúr irányába. A kezdeti sikerek után a szovjetek friss tartalékok bevetésével és 10-20 páncélos támogatásával ellenlökéseket indítottak, s a németeket visszaszorították.[316]
Aznap Weidinger SS-Obersturmbannführer, a 4. SS-páncélgránátos-ezred parancsnoka jelentést kapott arról, a hátrahagyott 4/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj is útban van az ezredhez, s éppen Városlőd körzetében állomásozik. A zászlóalj Albert Engelmann SS-Hauptsturmführer személyében új parancsnokot is kapott.[317]
Március 15-én is Henrik-major körül tomboltak a legsúlyosabb harcok. A három irányból támadó szovjeteket egyelőre visszaverték, de a védők veszteségei egyre nőttek. Az előretolt állás feladását a II. SS-páncéloshadtest ismét elutasította.
A hadosztály páncélos-felderítőosztályát Káloztól északkeletre lévő hídfőjében egy újabb éjszakai roham után napközben három szovjet lövészzászlóalj támadása érte, de az SS-csapatok négy 21 cm-es tarack hatásos tűztámogatásával kitartottak.
A 3. SS-páncélgránátos-ezred kelet felől a Sárkeresztúrnál futó vasútvonalat támadta. A további előrenyomulásnak a helységet védő szovjetek egyelőre gátat szabtak.[318]
A hadosztály páncélosállománya aznap 27 Panther (ebből bevethető 17), 22 (14) Panzer IV harckocsi, 26 (hét) rohamlöveg, 18 (hét) Panzer IV/70 és 10 (10) Jagdpanther vadászpáncélos, valamint nyolc (négy) Flak-Panzer IV légvédelmi páncélos volt.[319]
A hadosztály tevékenysége a szovjetek „bécsi támadó hadművelete” alatt
Március 16-án hajnalban a szovjetek immár harmadik éjszakai támadásukat indították a 2/2. SS-páncélos-felderítőszázad állásai ellen, de ezúttal is visszaverték őket. Este végre megérkezett a parancs, hogy a felderítők adják fel a csatorna hídját és mindkét itt harcoló századuk gyülekezzék Káloztól északra.
Napközben Káloztól keletre és Sárkeresztúr felől indított szovjet támadásokat kellett a 2. SS-páncéloshadosztály és a 44. birodalmi gránátoshadosztály csapatainak visszaverniük.[320]
Március 17-én a „Der Führer” páncélozott harccsoport továbbra is tartotta messze előretolt állásait Henrik-major körül. A néhány páncélos által támogatott 4/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj állandó közelharcok közepette védte a teljesen szétlőtt majorépület környékét.
A zászlóalj parancsnoka közzétette, hogy a hadosztály hamarosan 3000. ellenséges páncélosát fogja kilőni. Ha ezt valaki páncélököllel vagy irányzólövészként teszi, 14 nap, ha pedig kezelőszemélyzet tagjaként vagy lövegkezelőként hajtja végre, nyolc nap jutalomszabadságot kap. Erre hamarosan lehetőség is kínálkozott, amikor a szovjetek tüzérségi előkészítés után öt T–34 harckocsi támogatásával ismét támadást indítottak. A páncélozott harccsoportnál tartózkodó 2/4. SS-páncélosszázad egyik Panther-szakaszparancsnoka, a Lovagkereszttel kitüntetett Ernst Barkmann SS-Oberscharführer irányzólövésze volt a leggyorsabb, s kilőtte a hadosztály 3000. ellenséges páncélosát. A német páncélosszakasz sortüze után az öt szovjet harckocsiból kettő kigyulladt, kettő mozgásképtelenné vált, egy pedig füstölve visszavonult. Barkmann és személyzete persze sohasem kapta meg a jutalomszabadságot…[321]
A hadosztály aznapi létszáma 11 633 fő volt, ebből harcképes 4575 katona. A páncélosok közül nyolc Panther, hat Panzer IV, hat rohamlöveg és 13 Panzer IV/70 vadászpáncélos volt bevethető állapotban. A gyalogság négy átlagos, egy közepesen erős zászlóaljjal rendelkezett, s megközelítőleg 1100 főnyi harcoslétszámmal rendelkezett. Két zászlóalj a mögöttes területen tartózkodott. A hadosztály tüzérsége hat könnyű és három nehéz üteg felett rendelkezett. A támadásra csak korlátozott mértékben alkalmas hadosztály mozgékonysága hatvan százalékos volt.[322]
Március 18-án a Székesfehérvárnál katasztrófával fenyegető hadműveleti helyzet ellenére a II. SS-páncéloshadtest alárendeltségében harcoló 2. SS-páncéloshadosztály továbbra is korábbi állásait védte. A páncélozott harccsoport Henrik-majornál keleti és délkeleti irányból volt kénytelen szovjet támadásokat visszaverni. A páncélozott harcjárművek technikailag már sürgősen karbantartásra szorultak.
Krag SS-páncélos-felderítőosztálya a neki alárendelt 1. SS-páncélos-felderítőosztállyal közösen Káloztól északkeletre több szovjet előretörést vert vissza.
Végül késő délután megérkezett a hadosztályhoz a parancs: csapatokat kivonni és Székesfehérvártól délnyugatra gyülekeztetni őket. A két SS-páncélgránátos-ezrednek a sötétedés beállta után ki kellett vonni erőit és Székesfehérvár délnyugati körzetében, Nádasdladánynál gyülekezni. Még az éjszaka folyamán tovább kellett indulniuk, hogy lehetőleg még Győrtől keletre megállíthassák a szovjet 46. hadsereg és 2. gárda-gépesítetthadtest gyors ütemben támadó erőit.
A 3. SS-páncélgránátos-ezred és a 4/II. SS-zászlóalj kivonása csaknem zökkenőmentesen megtörtént. A Sárkeresztúrról Aba felé támadó szovjeteket a 3. SS-páncélgránátos-ezred utóvédei visszaverték.
A páncélozott harccsoport kivonása már nehezebben ment, mert a szovjetek közelben harcoltak és a zászlóalj-harcálláspont is tele volt súlyos sebesültekkel. Az ott harcoló állomány összefogásával végül őket is sikerült kimenekíteni. A visszavonulást Barkmann Panther-szakasza fedezte. A Henrik-major körül álló sérült német páncélosokat és lövészpáncélosokat a karbantartók el tudták vontatni. A Székesfehérvár felé tartó SS-járműoszlopokat tüzérségi tűz és légitámadás is érte. A visszavonulási útvonalakat szovjet ISZ–2 nehézharckocsik is lőtték.[323]
Március 19-én a 3. SS-páncélgránátos-ezred néhány harckocsi támogatásával Várpalota északi előteréből támadást indított a Vértes-hegység irányába. A német páncélosok azonban elakadtak a sárban. Ezért a támadást a gyalogságnak egyedül kellett folytatnia, de ennek ellenére jól haladtak. Az SS-ezredtől északra a magyar 1. honvéd huszárhadosztály harcolt, de néhány kisebb elszántan védekező harccsoportján kívül a zöm már visszavonult. E harcok miatt a 3. SS-páncélgránátos-ezred csupán egy nappal később ért Győr délkeleti előterébe, új bevetésének színhelyére.
A 2. SS-páncéloshadosztály és a II. SS-páncéloshadtest törzse Kisbér felé vonult. Az észak felé haladó SS-hadosztálynak a német szárazföldi haderő 6. páncéloshadosztályával és 356. gyaloghadosztályával együtt a Komárom irányába törő szovjeteket kellett megállítania. A hadosztálynak Nagyigmándtól keleti irányban kellett ellentámadást indítania. Azonban aznap éjjel a 2. SS-páncéloshadosztály zöme még csak Szabadbattyán–Nádasdladány keleti körzetében menetelt. A páncélosokat Veszprémtől herendi berakodással vasúton vitték Győr felé.[324]
A 2/4. SS-páncélosszázad Pantherei fedezték a 2/II. SS-páncélososztály berakodását. A századnak lassan kifogyott az üzemanyaga, s neki is be kellett volna rakodnia. A közeli repülőtérről nagy nehezen „szereztek” üzemanyagot, majd 10 Pantherrel jelentkeztek egy közeli hadtest-harcállásponton (valószínűleg a német I. lovashadtestnél). Az SS-páncélosok egy páncélozott harccsoporttal együtt ellenlökést hajtottak végre, de nem jártak sikerrel, ráadásul a visszavonuláskor két Panthert is elveszítettek. Ezt követően a 2/4. SS-páncélosszázad harckocsijai átverekedték magukat a szovjet támadó ékeken, s jelentkeztek az 1. SS-páncélosezrednél.
Itt Peiper SS-Obersturmbannführer, az ezred parancsnoka el akarta venni Barkmannék nyolc Pantherét, mondván neki már csak 10 harcképes harckocsija maradt, de kezelőszemélyzete jóval több van. Barkmann-nak és társainak gyalog kellett volna áttörniük saját csapataikhoz. Végül a kényes helyzetet úgy oldották meg, hogy a „Das Reich” Pantherei március 28-ig az 1. SS-páncélosezreddel közösen harcoltak. Egy alkalommal a 2/4. SS-páncélosszázad kilenc T–34 harckocsit lőtt ki. Egy másik alkalommal Barkmann egy ISZ–2 nehézharckocsit semmisített meg. Végül a század 28-án a Fertő-tónál csatlakozott saját páncélosezredéhez. A harcok során kilőtt két Panthert (köztük Barkmann harckocsiját) fel kellett robbantani.[325]
Mácius 20-án hajnalban a 2. SS-páncéloshadosztály erői beérkeztek Nagyigmánd körzetébe, hogy itt állítsák meg a szovjetek előrenyomulását. A gyülekezési körlet biztosítására a 2. SS-páncélos-felderítőosztály és a 2. SS-páncélos légvédelmi tüzérosztály kötelékéből harccsoportot hoztak létre Dreike SS-Hauptsturmführer parancsnoksága alatt. A légvédelmet a 3,7 cm-es gépágyús üteg látta el, a 8,8 cm-es légvédelmi lövegeket földi célpontok ellen vetették be. A harccsoport dél körül érte el kijelölt állásait, majd Kisbér és Nagyigmánd között védelembe rendezkedtek be. A biztosító állás mögött a hadosztály járműoszlopai egymás után érkeztek be.
A 4. SS-páncélgránátos-ezred 19-én este a Veszprém–Tét–Ménfőcsanak– Győr–Bábolnapuszta útvonalon érkezett be Csemerházi-majorhoz. Másnap hajnalban az SS-páncélgránátosok elkészítették hevenyészett állásaikat. A 3. SS-páncélgránátos-ezred veszprémi harcai miatt egyelőre késett.[326]
A 2. SS-páncélos-felderítőosztály kisebb részei még a Sárvíz-csatorna mentén harcoltak. Miután a szovjetek kiverték őket Nagyhörcsökpusztáról, Belmajort védték Káloztól északra.[327]
Március 21-én a 2. SS-páncéloshadosztály Kisbértől északra felzárkózott a Dreike-harccsoport biztosító vonalára. A 2. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály 12 darab 8,8 cm-es lövegét és kilenc 3,7 cm-es ikercsövű légvédelmi gépágyúját a 2. SS-páncélos-felderítőosztály gyalogsága fedezte, amely emellett felderítést is végrehajtott.
A 4/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj védőállást foglalt Nagyigmándtól keletre. Ugyanakkor viszont a 4/II. SS-zászlóalj korlátozott célú támadást indított egy tanya ellen Cséptől északkeletre. A Kocs és Ete között birtokba vett területet másnap fel kellett adni, mivel a zászlóaljat a szovjetek átmenetileg elvágták az ezredtől. A hadosztály jobbszárnyán már a 6. páncéloshadosztály harcolt.
Kisbért a szovjetek előző éjjel lerohanták. A 2. SS-páncélos-felderítőosztály támadást indított, hogy visszafoglalja a települést. Tűztámogatásról a 2. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály lövegei gondoskodtak, amelyek Kisbér szélső házai közül sokat felgyújtottak. A felderítőosztály így jelentősebb ellenállás nélkül elfoglalhatta a helységet.[328]
Március 22-én a 2. SS-páncélos-felderítőosztály a 6. páncéloshadosztály alárendeltségébe került, hogy lezárja a Románd–Bakonybánk útvonalat.
Cséptől északkeletre a 2. SS-páncéloshadosztály szétvert egy ezred erejű szovjet lövészköteléket, amelyet 25 páncélos támogatott. Este 23.00 órakor a 4. SS-páncélgránátos-ezred visszavonult a Kisigmánd–Nagyigmánd vonalra. Ide érkezett be a korábban nélkülözött 4/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj is, amelyet az ezred jobbszárnyán vetettek be.
A 2. SS-páncélos-felderítőosztály elvezénylése miatt a hadosztály jobbszárnyát a páncélos-légvédelmi tüzérosztály biztosította. Csép és Ete között több ezrednyi szovjet lövészerő lendült támadásba, de a 2. SS-páncélos-tüzérezrednek már nem volt lőszere. A rohamozó szovjeteket végül a légvédelmi tüzérosztály lövegei vették tűz alá. Gránátjaik mintegy tíz méteres magasságban, a szovjetek feje felett robbantak. A támadás összeomlott. A légvédelmi tüzérosztály aznap lőtte le a háborúban utolsó, 251. ellenséges repülőgépét.[329]
A 3. SS-páncélgránátos-ezred beérkezett Győr délkeleti előterébe, ahol már állásban volt az ezred I. zászlóalja, amelyet korábban német területen feltöltöttek.[330]
Március 23-án a 4. SS-páncélgránátos-ezred jobbszárnya ellen erős szovjet támadások indultak. A tapasztalatlan 4/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj súlyos veszteségeket szenvedett.
A mintegy hadosztálynyi erővel támadó szovjeteket Ete és Csép között a 2. SS-páncéloshadosztály erői visszaverték. A helyi betöréseket a németek felszámolták és öt szovjet harckocsit kilőttek. Csép északkeleti részén viszont a szovjetek betörésüket sötétedésig tovább mélyítették.[331]
Március 24-én a hadosztály két SS-páncélgránátos-ezredének arcvonalhossza megközelítette a 14 kilométert, ezért minden zászlóaljat az első vonalban kellett bevetni. Ez idő tájt újabb személyi utánpótlás érkezett a haditengerészet kötelékéből, akiket azonban gyalogsági harcra még ki kellett képezni.
A hadosztály teljes arcvonalszakaszán heves harcok folytak. A szovjetek megpróbálták átlépni az Ete–Nagyigmánd–Komárom útvonalat. Csépnél váltakozó küzdelem tombolt. A helység északi részébe benyomult 4/II. SS-páncélgránátos-zászlóaljat szovjet gyalogság és 10 harckocsi a helység templománál bekerítette. Felmentésükre ellenlökések indultak, de ezek először eredménytelennek bizonyultak. Később a zászlóalj részei mégis kitörtek.[332]
A hadosztály aznap két bevethető Panther és öt Panzer IV harckocsival, három StuG. III rohamlöveggel, két Panzer IV/70 és öt Jagdpanther vadászpáncélossal, valamint 17 darab 7,5 cm-es nehéz páncéltörő ágyúval számolhatott. Öt átlagos páncélgránátos-zászlóalja körülbelül 1000 főnyi harcoslétszámmal rendelkezett. Alárendeltségében volt a 102. tábori-pótdandár egy zászlóalja és a 12. SS-páncéloshadosztály páncélos-felderítőosztálya is. Tüzérsége három tüzérosztályban 19 könnyű és 21 nehéz tábori tarackkal és három ágyúval rendelkezett. A hadosztály mozgékonysága 60 százalék volt, de már csak védelemre volt alkalmas. A II. SS-páncéloshadtest törzse szerint viszont még korlátozott támadó feladatokat végre tudott hajtani.[333]
Március 25-én a hadosztály körülbelül délig védte az Ete–Csép–Kisigmánd vonalat. Kisigmándot napközben elfoglalták a szovjetek. Ete és Csép között szovjet erők páncélosok támogatásával betörést értek el, amit estefelé a Komárom–Kisbér vasútvonal mentén sikerült felfogni. A hadosztály jobbszárnyán harcoló 6. páncéloshadosztály is visszavette állásait a Pápa– Kisbér vasútvonalig.[334]
Március 26-án a szovjetek betörtek az I. és II. SS-páncéloshadtestek közé. A 2. SS-páncéloshadosztály Tárkánytól keletre védekezett a szovjet 46. hadsereg támadásai ellen.[335]
Este a hadosztályt a 6. páncéloshadosztály erőivel együtt visszavonták a Komáromtól délre tartott arcvonal-kiszögellésből.
Március 27-én a 2. gárda-gépesítetthadtest páncélosaival támogatott szovjet lövészhadosztályok a 2. SS-páncéloshadosztályt és a 6. páncéloshadosztályt visszavetették a Kisbarátfalva–Bőnyrétalap–Gönyű vonalra. A szovjetek egyik Győr felé nyomuló ékét a Duna mentén a 2. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály támogatásával sikerült feltartóztatni.
Este Bőnyrétalaptól északra a szovjetek betörtek a hadosztály főharcvonalába, de ott a németek elreteszelték a támadást. A II. SS-páncéloshadtest aznap kilenc szovjet páncélos kilövését jelentette.[336]
A hadosztály Győr déli körzetében mintegy 2800 fős személyi feltöltést kapott, zömmel 17-18 éves fiatalokból, akiket a haditengerészet kötelékéből vezényeltek a Waffen-SS-hez. Nagyobb segítséget jelentett azonban az a 80 (bár jórészt tapasztalatlan) altiszt, akik szintén ekkor érkeztek a hadosztályhoz.[337]
Március 28-án a 2. SS páncéloshadosztály azt a feladatot kapta, hogy a Mórichida–Árpás terepszakaszon létesített szovjet hídfőt számolja fel, mivel onnan kiindulva a szovjetek már Csornára is betörtek. A meginduló SS-csapatok nem jutottak messzire, mert már Rábapatona–Kóny vonalában feltartóztatták őket.
A hadosztály részei a 6. páncéloshadosztállyal közösen visszavertek egy 30-40 páncélossal támogatott szovjet támadást a győri hídfő ellen, de ennek ellenére a szovjetek beszivárogtak a város déli részébe. Este a németek feladták a győri hídfőt, így a város gyakorlatilag szovjet kézre került.[338]
A 2. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály is részt vett Győr védelmében a város délkeleti részén. A harcolva visszavonuló osztály körülbelül egy tucat szovjet páncélost lőtt ki, de eközben maga is mintegy 30 százalékos veszteséget szenvedett.
A hadosztály SS-páncélgránátos-ezredei Győrtől nyugatra gyülekeztek. A 4. SS-páncélgránátos-ezred Csornán keresztül Beledre vonult, ahol biztosító állásokat létesített. A délután folyamán a 4/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj vonalán a szovjetek Kapuvár irányába betörtek. Este 23.00 órakor az ezred ismét visszavonult. A 2. SS-páncéloshadosztály páncélosai a magyar 1. honvéd hegyidandár vonalába betört szovjetek visszaverésére indultak, de végül még Csornát sem tudták megtartani.[339]
Március 29-én a 2. SS-páncéloshadosztály Kapuvár körzetében épített ki reteszállásokat az északi és nyugati irányban előretörő szovjet csapatok ellen. Himodnál és Hövejnél a németek visszaverték a szovjetek támadását. A két SS-páncélgránátos-ezred Himod és Vitnyéd között biztosító állásokat létesített.[340]
Március 30-án Vitnyéden a 2. SS-páncélos-felderítőosztály 2. százada és egy légvédelmi löveg zárta le az utat.
A hadosztály csapatai a Kapuvár–Sopron útvonaltól északra harcoltak, de estig a szovjetek Sarród magasságáig vetették vissza őket. Fertőendrédnél a németek kilenc szovjet harckocsit lőttek ki. Fertőszentmiklósnál is visszaverték a szovjetek előretörését.
A hadosztály ezután Eszterháza felé vonult vissza (az ottani kastélyban volt a hadosztály-harcálláspont is). Körülbelül 23.00 óra körül az SS-csapatok a Fertő-tó keleti előterébe értek. Aznap sikerült kapcsolatot létesíteni a hadosztálytól délre harcoló I. SS-páncéloshadtesttel is.[341]
Március 31-én az Eszterháza térségében harcoló 2. SS-páncéloshadosztály zömét a szovjetek újabb támadása visszavetette a mai Hansági-főcsatorna mögé, s ezzel gyakorlatilag kiszorította Magyarország területéről. Végül a 3. SS-páncélgránátos-ezred utóvédjei is elhagyták Eszterháza déli körzetét. Az ezred harcálláspontját birodalmi (osztrák) területre, Wallernbe helyezték át.
Az eszterházi kastély sértetlen maradt. A herceg tiszttartója állítólag egy üveg tokaji aszúval köszönte meg az ezred parancsnokának, Wisliceny SS-Obersturmbannführernek, hogy megkímélték a kastélyt.[342]
A 2. SS-páncéloshadosztály a Fertő-tó keleti partja mentén Bruck érintésével Bécs déli pereméig vonult vissza. A város keleti részét, majd annak körzetét védte április 5-13. között. Ezt követően Melk keleti előterében folytatott védekező harcokat.
A hadosztályt 1945. április 26. után Prága, illetve Drezda térségébe csoportosították át. A 4. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja Weidinger SS-Obersturmbannführer parancsnoksága alatt fedezte Prága kiürítését május 8-ig. A hadosztály zöme 1945. május 9-én amerikai csapatoknak adta meg magát Pilsen környékén.[343]
8. A 3. „Totenkopf” SS-páncéloshadosztály
(3. SS-Panzer-Division „Totenkopf”)
Korábbi elnevezései:
1939. október – SS-Totenkopf-Division
1942. november 9. – SS-Totenkopf-Division (mot.)
1942. november 17. – SS-Panzer-Grenadier-Division „Totenkopf”
1943. október 22. – 3. SS-Panzer-Division „Totenkopf”
A hadosztályt 1939. októberében az SS-Totenkopfverbände állományának felhasználásával állították fel részben gépkocsizó gyaloghadosztályként.
1940. május 18-tól részt vett a nyugati hadjáratban, ahol súlyos harcokat vívott többek között Cambrai, Arras és Béthune térségében. Le Paradis-nál a hadosztály egyik százada súlyos veszteségei megtorlásaként a századparancsnok, Fritz Knöchlein[344] SS-Obersturmführer utasítására legéppuskázta a brit hadifoglyokat. Júniusban „Totenkopf” hadosztály a francia-spanyol határig nyomult előre, majd a francia-német fegyverszüneti vonal mentén állomásozott különböző helyőrségekben. 1941. május elején a hadosztályt visszavezényelték Németországba.
A 1941. június 24-től a keleti fronton vetették be. Először a litván határon harcolt, majd az Ilmeny-tótól délre támadott. Júliusban részt vett a Sztálin-vonal áttörésében. Ezután augusztus végétől szeptember közepéig tovább nyomult Gyemjanszkon át észak felé, Lusno és Leningrád irányába. A „Totenkopf” hadosztály 1941. szeptember végétől 1942. június végéig Lusno, az Ilmeny-tó és Gyemjanszk körül védelemben harcolt. A „gyemjanszki katlanban” szétforgácsolódott alakulatok zömét 1942 nyarán kivonták, de kisebb részei tovább harcoltak a körzetben (szeptembertől Simon-harccsoportként) egészen 1942. november elejéig.
Miután a hadosztályt Dél-Franciaországban különleges hadrendű, páncélosezreddel is rendelkező SS-páncélgránátos-hadosztályként szervezték át és feltöltötték, 1942. október vége-1943. január vége között rövid ideig a Földközi-tenger, majd az Atlanti-óceán partján állomásozott.
1943. február második felében csatlakozott a Harkovnál harcoló SS-páncéloshadtest másik két páncélgránátos-hadosztályához. Március és április folyamán Harkov és Belgorod körzetében vívott elhárító harcokat.
A hadosztály részt vett a kurszki csatában, s az annak tetőpontjának tekintett 1943. július 12-13-i prohorovkai páncélosütközetben is. Július 5-től 18-ig csapatai 214 szovjet páncélost lőttek ki és 1547 hadifoglyot ejtettek.[345]
A „Totenkopf” SS-páncélgránátos-hadosztály 1943. július 17-től szeptember közepéig Harkov térségében már védelmi harcokra kényszerült. Ezt követően Kijevnél és a Dnyeper partján harcoltak csapatai október végéig. Október végén a hadosztályt 3. „Totenkopf” SS-páncéloshadosztállyá nevezték át, de a kimerült csapatok számára ez jelentősebb feltöltést nem jelentett. Novembertől 1944. január közepéig a hadosztály Krivoj Rogtól északra ugyancsak elkeseredett védekező harcokat folytatott. Ezt követően harcolva vonult vissza a román határ felé, ahol Romantól északra június közepéig védekezett.
A hadosztály 1944. júniusában a keleti front középső szakaszára szállították, ahol először júliusban Grodno, majd augusztustól október végéig Varsó térségében vívott sikeres védelmi harcokat. Novemberben a Bug torkolatánál harcolt, majd december 25-ig Modlin körzetében állásharcokat vívott a szovjet csapatokkal.[346]
Miután a szovjetek 1944. december 24-én csaknem bekerítették Budapestet, Hitler még aznap este a IV. SS-páncéloshadtest alárendeltségében Magyarországra rendelte a 3. SS- és 5. SS-páncéloshadosztályt, hogy részt vegyen a magyar főváros felmentésére indított „Konrad” fedőnevű támadásban.[347]
A páncéloshadosztály áttekintő hadrendje és fontosabb parancsnoki beosztása 1945. január 1-i adatok alapján:[348]
– Teljes létszám: az adott időpontról pontos adat nem áll rendelkezésre;
– hadosztályparancsnok: Helmuth Becker SS-Brigadeführer, a Waffen-SS vezérőrnagya[349] (LK+TL);
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: Erich Eberhardt SS-Obersturmbannführer (LK);
– hadosztálytörzs térképész-csoporttal, hadosztály-kísérőszázaddal és táboricsendőr-szakasszal;
– 3. SS-páncélosezred (Anton Laackmann SS-Obersturmbannführer):
– 3/I. SS-páncélososztály (Erwin Meierdress SS-Sturmbannführer): 1-4. páncélosszázad Panther harckocsikkal, egy ellátó század;
– 3/II. SS-páncélososztály (? Lübbelt SS-Hauptsturmführer): 5-8. század Panzer IV harckocsikkal és részben rohamlövegekkel, egy ellátó század;
– 3/9. SS-nehézpáncélos-század Tiger E nehézharckocsikkal;
– műhelyszázad;
– 5. „Totenkopf” SS-páncélgránátos-ezred (Max Kühn SS-Obersturmbannführer):
– I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj: 1-4., 5-8., 9-12. század[350], az 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélos-zászlóalj volt;
– 13. SS- (önjáró gyalogságilöveg-) század;
– 14. SS- (önjáró légvédelmigépágyús-) század;
– 16. SS- (páncélos-utász-) század;
– 6. „Theodor Eicke” SS-páncélgránátos-ezred (Franz Kleffner SS-Obersturmbannführer – LK):
– I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj: 1-4., 5-8., 9-12. század[351];
– 13. SS- (önjáró gyalogságilöveg-) század;
– 14. SS- (önjáró légvédelmigépágyús-) század;
– 16. SS- (páncélos-utász-) század;
– 3. SS-páncélos-tüzérezred (Josef Swientek SS-Standartenführer – LK):
– I-IV. SS-páncélos-tüzérosztály (a 3/I. SS-páncélos-tüzérosztály önjáró tarackokkal felszerelve, a többi gépvontatású löveganyaggal);
– 3. SS-páncélos-felderítőosztály (Gerhard Pellin SS-Sturmbannführer):
– törzsszázad páncélgépkocsikkal;
– egy páncélgépkocsi-század, két páncélos-felderítőszázad, egy nehézfegyver-század, egy ellátó század;
– 3. SS-páncélvadászosztály (Adolf Pittschellis SS-Sturmbannführer – LK):
– 1-2. vadászpáncélos-század (Jagdpanzer IV vadászpáncélosokkal és StuG. III rohamlövegekkel), 3. (vontatott nehézpáncéltörőágyús-) század;
– 3. SS-páncélos-utászzászlóalj (Ludwig Schwermann SS-Sturmbannführer):
– 1-3. század (a 3/1. század lövészpáncélos-század), könnyű hadihídoszlop;
– 3. SS-páncélos-híradóosztály (Kurt Höhne SS-Hauptsturmführer):
– 1.(távbeszélő), 2. (rádiós) század;
– 3. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály (Joachim Mitthof SS-Sturmbannführer):
– 1. (3,7 cm-es) üteg, 2-4. (8,8 cm-es) üteg;
– 3. SS-páncélos-tábori pótzászlóalj (Ernst Kiklasch SS-Sturmbannführer): öt kiképzőszázad;
– 3. SS-páncéloshadoszályt ellátó alakulatok;
– 3. SS-páncélos-karbantartó osztály;
– 3. SS-gazdasági osztály;
– 3. SS-egészségügyi osztály.
A tervezett támadással kapcsolatban két változat merült fel. A „Déli megoldás” (Südlösung vagy „Paula”) esetében a németek Székesfehérvár északi térségéből kiindulva északi-északkeleti irányban támadtak volna, a páncélosok számára igen kedvező terepen. Azonban a felvonuláshoz öt teljes napra lett volna szükség és a vasúthálózat rossz állapota miatt az úton való átcsoportosításhoz 900 köbméterrel több üzemanyagra lett volna szükség, mint az északi változatban.[352]
Az „Északi megoldás” (Nordlösung vagy „Konrad”) előnye a gyorsabb felvonulás és a kisebb üzemanyagigény volt, de a terep hegyvidéki jellege miatt a Komárom felől támadó SS-páncélosok manőverezése és harctevékenysége jelentős akadályokba ütközhetett.
A kétséget Walther Wenck altábornagy, a német szárazföldi haderő vezérkarának vezetési csoportfőnöke oszlatta el, amikor 1944. december 30-án Eszterházán tartott megbeszélésen elfogadta a Dél Hadseregcsoport északi megoldást támogató érveit. Megállapodtak Otto Wöhler gyalogsági tábornokkal, aki december 23-tól a leváltott Friessner vezérezredes helyett a hadseregcsoport új főparancsnoka volt, hogy a támadás 1945. január 1-én este északon indul „Konrad” fedőnévvel.[353]
Wöhler december 31-én este a Balck-seregcsoportnak[354] küldött táviratában a seregcsoport által végrehajtandó „Konrad” hadművelet céljaként elsősorban a Budapest és a Vértes-hegység között lévő szovjet erők szétzilálását és megsemmisítését, valamint a Budapesttel való kapcsolat megteremtését jelölte meg.[355]
A 3. SS-páncéloshadosztály csapatai a „Konrad” hadművelet megindításakor nem voltak teljes létszámban Magyarországon. A Győr, Komárom és Tárkány körzetében gyülekező csapatok csak a hadosztály 66 százalékát tették ki, de a hiányzó kötelékek többnyire az ellátó alakulatokhoz tartoztak.[356]
A hadosztály páncélosereje ekkor 11 bevethető Tiger E nehézharckocsiból, 29 Pantherből, 16 Panzer IV-ből és körülbelül 20 Jagdpanzer IV vadászpáncélosból és StuG. III rohamlövegből állt.[357]
A hadosztály részvétele a „Konrad” hadműveletben
1945. január 1-én este 19 óra 30 perckor a 3. SS-páncéloshadosztály a IV. SS-páncéloshadosztály balszárnyán, a hadtest többi kötelékével együtt megindította támadását Budapest irányába. Fél órával később a német 96. gyaloghadosztály 283. gránátosezrede Dunamocstól délre, 287. gránátosezrede pedig Nyergesújfalunál indított támadást a Dunán át, hogy hídfőket foglaljon a déli parton és szabaddá tegye a 3. SS-páncéloshadosztálynak a parti útvonalat. A meginduló SS-páncélosok éjfél körül elérték Dunaalmást, de itt a századparancsnoki Tiger E-t kilőtték a szovjetek.[358]
Másnap, január 2-án hajnalban Dunaalmás körül tovább folytatódtak a súlyos harcok. Reggel 06 óra 45 perckor Meierdress SS-Sturmbannführer 101-es toronyszámú Pantherét a házak között egy szovjet önjáró löveg közvetlen közelről kilőtte. A 3/I. SS-páncélososztály parancsnoka elesett.[359]
Reggel a 3. SS-páncéloshadosztály páncélgránátosai már Neszmély keleti peremén álltak heves harcban a szovjet 80. gárda-lövészhadosztály erőivel és az őket támogató 170. harckocsidandár páncélosaival. Napközben tovább támadtak kelet felé, de a parti utat lezáró szovjet csapatok 16 harckocsival megerősített védelmét csak súlyos harcok után tudták áttörni. Ezután sikerült egyesülni a 96. gyaloghadosztály hídfőiben harcoló német csapatokkal Nyergesújfalu körzetében.
Bár a szovjetek déli és délkeleti irányból ellenlökéseket indítottak, a hadosztály páncélozott harccsoportja déli irányban folytatta a támadást. Bajót körül a szovjet gyalogság harckocsik támogatásával szilárd védelmet épített ki, ezért itt súlyos harcok kezdődtek. A megerősített 3. SS-páncélos-felderítőosztály Tokod felé nyomult előre és elérte a Nyergesújfalutól négy kilométerre keletre lévő ipartelepet.[360]
Január 3-án reggelre a 6. SS-páncélgránátos-ezred csapatai heves helységharcban elfoglalták Bajnát. Itt 14 löveget és nagy mennyiségű gyalogsági nehézfegyvert zsákmányoltak. Az ezred erői Nagysápon át lassú ütemben délkelet felé nyomultak tovább.
Napközben a szovjetek 25 harckocsival ellenlökést hajtottak végre és újra betörtek Bajna déli részébe. A 3. SS-páncéloshadosztály csapatai ellenlökéssel kiszorították őket és 11 harckocsijukat kilőtték (hatot páncélököllel). A szovjetek tovább erősítették csapataikat a helységtől délkeletre húzódó magaslatokon.
A hadosztály egy másik harccsoportja elfoglalta Nagysápot és Bajnától északkeletre harcolt. A 3. SS-páncélos-felderítőosztály nyugat felé derített fel.[361]
Január 4-én tovább folytak a súlyos harcok Bajna körül. A támadó SS-csapatok a kitartóan védekező szovjet lövészek és harckocsik miatt csak lassan tudtak teret nyerni. A megerősített 3. SS-páncélos-felderítőosztály reggel Sárisáp ellen indított támadást.
Napközben a hadosztály erői felszámolták a szovjetek páncéltörő reteszállásait Bajnától délre és délkeletre. Az itt bevetett páncélozott harccsoport azonban a helységtől négy kilométerre keletre újabb szovjet páncéltörő ágyúkba és harckocsikba ütközött. Az SS-páncélosok megkerülő manőverrel Szomor északnyugati széléig nyomultak előre.
A hadosztály páncélos-felderítői elfoglalták Sárisápot, visszaverték a szovjetek páncélosokkal támogatott ellenlökését, majd jó ütemben folytatták támadásukat Kirva felé.
A IV. SS-páncéloshadtest aznap 40 szovjet harckocsi és önjáró löveg kilövését jelentette, s ezek nagy része – jellemzően a harcok hevességére közelharcban semmisült meg.
A hadtest a „Konrad” hadművelet első négy napján egyebek mellett 79 szovjet páncélos, 160 löveg és 107 páncéltörő ágyú megsemmisítését, vagy zsákmányul ejtését jelentette.[362]
Január 5-én a 6. SS-páncélgránátos-ezred részei a Bajna–Szomor útvonal mentén az erős szovjet védelemmel folytatott harcok közepette hajnalban elérte Szomor északi bejáratát. A helység körül a németek 45 szovjet harckocsit és számos páncéltörő ágyút számoltak össze.
Az 5/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj és a 6. SS-páncélgránátos-ezred részei napközben betörtek Szomor területére, ahol elkeseredett helységharc vette kezdetét. A 3. SS-páncélosezred áttört a helységen és délkeleti irányban két kilométert nyomult előre. Ott egyesült az 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztály 10/II. SS-páncélgránátos-zászlóaljával. A harcok közben Laackmann SS-Obersturmbannführer, a 3. SS-páncélosezred parancsnoka súlyosan megsebesült. Január 2-a óta az ezred kilenc Panzer IV, 10 Panther és négy Tiger E harckocsija vált harcképtelenné.[363]
Az 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj lezárta a Sárisápról délkelet felé vezető utat. A hadosztály páncélos-felderítőosztályának támadása Dágtól északnyugatra egy szovjet páncéltörő reteszállás előtt elakadt.[364]
Január 6-án a 3. SS-páncéloshadosztály a Dunazug-hegység útjain Zsámbék felé folytatta támadását. Egyik harccsoportja elfoglalta a Zsámbéktól négy kilométerre északnyugatra lévő magaslatot, de egy újabb szovjet páncélelhárító körlet megakasztotta támadását, ezért ezt kelet felé megkerülte.
Bajna délkeleti körzetéből a 3. SS-páncélos-utászzászlóalj kelet felé indított támadást. A 3. SS-páncélos-felderítőosztály ugyanakkor Sárisáptól dél felé, Kirva irányába nyomult előre. A hadosztály páncélosezrede ugyancsak Sárisáp irányából Dág felé indult támadásra, de a helységtől északnyugatra harcoló szovjet páncéltörő ágyúk és páncélosok ellenében csak lassan jutott előre.[365]
A 3. SS-páncéloshadosztály aznap nyolc harcképes Panzer IV és 10 Panther harckocsival, négy Tiger E nehézharckocsival, kilenc Jagdpanzer IV vadászpáncélossal és 13 StuG. III rohamlöveggel rendelkezett. A gyalogság egy erős, öt közepesen erős és egy átlagos zászlóaljában legkevesebb 1900 fő harcolt az első vonalban. A hadosztály-tüzérség öt könnyű és öt nehéz ütegből állt. A seregtest 80 százalékos mozgékonysággal bírt és támadásra korlátozottan alkalmasnak tartották.[366]
Január 7-én reggelig a 6. SS-páncélgránátos-ezred legyűrte a szovjetek elszánt ellenállását és elérte Zsámbék nyugati előterét. Ott azonban a hadosztály-tüzérség teljes tűzerejének összpontosítása ellenére sem sikerült a szovjet páncélelhárító körletek szétverése. A környéken jelentős szovjet páncéloserők is tevékenykedtek, amelyek közül a 3. SS-páncélosezred aznap 17 darabot kilőtt.[367]
Miután a hadosztály erői Sárisáp felől visszavertek egy szovjet támadást, a délután folyamán ismét támadásba lendültek és mintegy öt kilométert nyomultak előre déli irányban.[368]
A hadosztály a „Konrad” hadművelet első hét csatanapján 242 halottat (ebből 10 tisztet), 1064 sebesültet és 54 eltűntet, összesen 1360 főt veszített. Páncélosai közül a nem végleges adatok szerint négy Panther, 10 Panzer IV harckocsi, két Jagdpanzer IV vadászpáncélos és egy StuG. III rohamlöveg megsemmisült.[369]
Január 8-án reggel a 3. SS-páncéloshadosztály élei szétverték a szovjetek egyik erős páncéltörő reteszállását, majd 300 méterre megközelítették a Zsámbéktól egy kilométerre nyugatra lévő útelágazást. A térségben a szovjet tüzérség igen jelentős erőkkel harcolt, ezért a hadosztály kisebb harccsoportjai heves harcokra kényszerültek Töktől északnyugatra és Kirva nyugati és északnyugati körzetében.[370]
A hadosztály a Zsámbéktól nyugatra és Mány környékén egyre szaporodó szovjet ellenlökések miatt ezen a napon már gyakorlatilag védelemre kényszerült.
Január 9-én tovább folytatódtak a harcok Zsámbék északi körzetében és Mánynál, ahol a szovjetek heves ellenlökéseket indítottak a 3. SS-páncéloshadosztály vonalai ellen.
A Budapesten bekerített védők utánpótlása érdekében a Balck-seregcsoport Ernst Philipp alezredes parancsnoksága alatt a Duna balpartján egy harccsoporttal akart utat törni az élelmiszert és hadianyagot szállító tehergépkocsi-oszlopnak. Ebbe a kudarcot valló különítménybe a 3. SS-páncéloshadosztály egy-két harckocsit és rohamlöveget, valamint három nehéz felderítő páncélgépkocsit adott.[371]
Január 10-én a Zsámbék és Mány körül folyó harcok egyre inkább helyi jelleget öltöttek, miután a IV. SS-páncéloshadtest erőkifejtésének súlypontját az 5. SS-páncéloshadosztály egy átcsoportosított harccsoportja révén áthelyezték a hadtest balszárnyára.
Ez persze nem jelentette a harcok hevességének csökkenését. A szovjetek folytatták helyi támadásaikat, de ezeket a 3. SS-páncéloshadosztály erői rendre visszaverték. A 6. SS-páncélgránátos-ezred Zsámbéknál hét szovjet harckocsit semmisített meg. Ezzel együtt a hadosztály január 1-10. között összesen 145 páncélos kilövését jelentette.[372]
Január 11-én a 6. SS-páncélgránátos-ezred újabb zászlóalj erejű szovjet támadásokat vert vissza és állásait megtartotta. Kirvánál a 3. SS-páncélos-felderítőosztály ugyancsak tartotta magát. Az 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj Sárisápot védte sikerrel.[373]
Január 12-én a 3. SS-páncéloshadosztály saját arcvonalszakaszán csupán kisebb helyi szovjet előretöréseket vert vissza. A 6/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj Kirvától északnyugatra leváltotta a 3. SS-páncélos-felderítőosztály kötelékeit. Itt az uralgó 317-es magaslat szovjet kézbe került.[374]
Január 13-án este megkezdődött a hadosztály csapatainak átcsoportosítása Székesfehérvár délnyugati körzetébe. A megerősített IV. SS-páncéloshadtestnek innen kellett újabb felmentő támadást indítania Budapest felé „Konrad 3” fedőnéven.[375]
Január 14-től 17-ig a 3. SS-páncéloshadosztály erőit több ütemben átcsoportosították Veszprém és Zirc körzetébe. A páncélosokat kisebb részben vasúton szállították – az álcázás érdekében Komáromon keresztül. A hadosztály legtöbb járművének és alakulatának azonban saját erőből kellett elérni az új gyülekezési körletet.
A hadosztályt leváltó 3. lovasdandár nehézfegyverzete késett, ezért a 3. SS-páncélos-utászzászlóalj, valamint az 5/III. és a 6/II. SS-páncélgránátos-zászlóaljak még egy-két napig állásaikban maradtak, hogy biztosítsák a dandár beérkezését.[376]
Január 15-én a hadosztály páncélosereje 21 Panzer IV-ből (ebből bevethető 10), 24 (hét) Pantherből, 11 (négy) Tiger E nehézharckocsiból, 15 (hat) Jagdpanzer IV vadászpáncélosból és 31 (15) StuG. III rohamlövegből, valamint 81 (64) lövészpáncélosból és 10 (hét) felderítő páncélgépkocsiból állt.[377]
Január 17-én este 22.00 órától a 3. SS-páncéloshadosztály alakulatai elfoglalták készenléti állásaikat Berhidától délre, az 1. páncéloshadosztálytól jobbra. A hadosztály harcálláspontja Hajmáskéren, a magyar Honvédség tüzérségi lőterén volt. A támadás végrehajtására Becker SS-Brigadeführer hadosztályának csapataiból három harccsoportot alakított ki.
A hadosztály balszárnyán Fritz Eckert SS-Sturmbannführer által vezetett „Kampfgruppe Eckert” helyezkedett el, amely az 5. SS-páncélgránátos-ezredből (egy zászlóalja nélkül) és a 3. SS-páncélvadászosztály páncélosaiból állt. Utóbbi alakulat parancsnoka Boris Kraas SS-Sturmbannführer volt.
A hadosztály súlyponti csoportosítása Adolf Pittschellis SS-Sturmbannführer 3. SS-páncélosezredéből (10 harcképes Panzer IV, kilenc Panther, négy Tiger E, néhány StuG. III rohamlöveg), valamint az ezrednek alárendelt 509. nehézpáncélos-osztály 42 bevethető Tiger B nehézharckocsijából állt, amelynek parancsnoka Burmester őrnagy volt. A páncéloscsoport Küngös körzetében gyülekezett, hogy az adott jelre északkelet felé támadásba lendüljön.
A hadosztály jobbszárnyát Franz Kleffner SS-Obersturmbannführer megerősített 6. SS-páncélgránátos-ezrede fedezte, amelynek Jenő felé kellett előretörnie.
A 3. SS-páncéloshadosztály tüzérsége ekkor 60 lövegből állt, ebből 18 önjáró tarack volt. A páncélgránátosok további 74 aknavetővel és 21 gyalogsági löveggel rendelkeztek. A bevethető 7,5 cm-es páncéltörő ágyúk száma 16 volt.[378]
A hadosztály harcai „Konrad 3” hadművelet keretében
Január 18-án hajnali 04.00 óráig a IV. SS-páncéloshadtest hadosztályai elfoglalták készenléti állásaikat és felkészültek a támadásra. Fél óra múlva a német tüzérség lövegei és sorozatvetői tüzet nyitottak és harminc percen át verették a szovjetek állásait. A német páncéloscsapatok pontosan 05.00 órakor a Balaton és Csór között támadást indítottak.
A 3. SS-páncéloshadosztály csapatainak egy része már a tüzérségi előkészítés alatt megindult a szovjetek vonalai felé. A hadosztály három harccsoportja Küngös és Berhida között indította meg támadását.
A hadosztály jobbszárnyán a 3. SS-páncélvadászosztály StuG. III rohamlövegeivel és Jagdpanzer IV vadászpáncélosaival megerősített Eckert SS-harccsoport haladt délnyugati irányban. Az SS-harccsoportnak szerencsés módon nem gyűlt meg a baja a szovjet aknamezőkkel.
Miután a rohamlövegek kilőtték a szovjetek tüzérmegfigyelő állását, a tüzérségi tűz pontatlanabb lett. Sima SS-Obersturmführer 3/1. SS-páncélvadászszázadának vadászpáncélosai egy tüzérütegüket szabályosan földbe taposták. Az Eckert-harccsoport ezután gyors ütemben Lászlómajor felé folytatta előrenyomulását.
A harccsoport dél körül, Polgárditól északra megosztotta erőit. A 3. SS-páncélvadászosztály rohamlövegei északkeleti irányba, Falubattyán felé fordultak. A zöm az 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóaljjal és a Jagdpanzer IV-ekkel Polgárditól északra keleti irányba tartott, hogy a kapott feladatnak megfelelően Tácnál hídfőt létesítsen a Sárvíz-csatornán. Az éket Kraas SS-Sturmbannführer kilenc vadászpáncélosa képezte, amelyek meglehetősen heves szovjet ellenállás közepette 14.00 óra tájban Táctól délre elérték a csatorna partját. Még éppen időben érkeztek ahhoz, hogy lássák, a szovjetek miként repítik levegőbe a víz felett átívelő hidat, ami a folyamatos német előretörés szempontjából létfontosságú lett volna.
Jobb híján a németek a nyugati parton rekedt szovjeteket kezdték kifüstölni, Kraas pedig vadászpáncélosaival délről betört Tácra.
Időközben Berg SS-Hauptsturmführer 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalja is felzárkózott, de a Malom- és a közvetlenül mögötte húzódó Sárvíz-csatornán át való előrenyomulás lehetetlennek látszott. A szovjetek erős géppuska- és aknavetőtüzében a németek nappal nem kockáztatták meg az átkelést. Ezért a nyugati parton rekedt 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj részei a felrobbantott híd roncsától Tác északi kijáratáig biztosító állásokat vettek fel.
Kraas saját elhatározásból összegyűjtötte a páncélvadászosztály kísérő gránátosszakaszát és az 5/I. SS-zászlóalj néhány páncélgránátosát, majd megindult, hogy a megsemmisített híd roncsain át megvesse lábát a túlparton. Egy órányi küzdelem után, a késő délutáni órákban a 105-ös magassági ponttól északra mégis sikerült egy kisebb hídfőt kialakítani. A hídfő kiszélesítésére tett német erőfeszítések azonban rendre meghiúsultak. A 3/1. SS-páncélos-utászszázad megpróbálkozott azzal is, hogy a hidat rendbe hozza a vadászpáncélosok számára, de kísérletét a jelentős veszteségek miatt abba kellett hagynia. Úgy tűnt, az Eckert-harccsoport támadása végképp elakadt.
Kraas ekkor fogta kilenc Jagdpanzer IV páncélosát és elindult Szabadbattyán felé, ahol a vasútállomástól északkeletre a felrobbantott vasúti híd nem semmisült meg teljesen. A németek a hidat némi munkával meg tudták erősíteni annyira, hogy a vadászpáncélosok tömegét elbírja, majd gyorsan előrenyomulva hátba támadták a Táctól északkeletre lévő szovjet gyalogsági állásokat és páncéltörő ágyúkat is. Kraas innen Fövenypuszta felé fordult és a 124-es magassági pontnál átvágta a Sárkeresztúr–Székesfehérvár útvonalat. Itt vadászpáncélosait éjszakára körvédőképes, úgynevezett sündisznóállásba rendelte.
Boris Kraas SS-Sturmbannführer helyzetfelismerése és vadászpáncélosainak lendületes támadása felszámolta a szovjet ellenállást Táctól keletre, s ezzel a hadosztály támadását kimozdította a holtpontról. Az SS-vadászpáncélosok ez alatt német adatok szerint 30 páncéltörő ágyút, egy nehéz önjáró löveget, egy felderítő páncélgépkocsit és mintegy 100 tehergépkocsit semmisítettek meg. Tettéért január 24-én a Vaskereszt Lovagkeresztjére terjesztették fel, amit később – már csak postumus – meg is kapott.
Amikor Polgárdinál dél körül az Eckert-harccsoport szétvált, a StuG. III rohamlövegek Falubattyán és Szabadbattyán felé indultak.
Az Eckert-harccsoporttól balra a kora reggeli órákban a 3. SS-páncélosezred gyenge erői is támadásra indultak. Az ezrednek erősítés gyanánt alárendelt 509. nehézpáncélos-osztály Küngösnél várta a támadás megindulását. A hadosztály saját harckocsijai egyelőre a 3. SS-páncélvadászosztállyal együtt nyomultak előre. Nemsokára az egyik Panzer IV harckocsi páncéltörőágyú-találatot kapott. Noha a 3. SS-páncélos-felderítőosztály részei segítették a páncélosokat, a támadás a szovjet aknamező előtt elakadt. A páncélosezred utászszakasza a 3. SS-páncélos-utászzászlóalj osztagaival együtt a Pantherek és Tigerek tűztámogatása mellett nagy nehezen átjárókat nyitott az aknamezőn.
Már megvirradt, amikor a páncélosok folytathatták a támadást. Betörtek Sándorkára és mindent legázoltak, ami az útjukba került. A helység körül heves páncélos-összecsapás bontakozott ki, miután Füle felöl 10 szovjet páncélos a németek oldalában ellenlökést indított. A németek több szovjet harckocsit kilőttek.
A támadás csupán dél körül folytatódhatott tovább, de alig egy kilométer múlva újabb szovjet páncéltörő reteszállást kellett szétverni. Miután az SS-páncélosfelderítők oldalba kapták a szovjeteket, a támadás a Felsősomlyótól a Falubattyánba vezető útig jutott előre, majd onnan tovább kelet felé.
A súlypontban alkalmazott 509. nehézpáncélos-osztály reggel 06.00 órakor Küngös körzetéből indult meg, de a németek rövidesen itt is aknamezőbe ütköztek, amit az 5. SS-páncélgránátos-ezred utászszázada csak 08.00 órára szedett fel. A páncélosok nem túl sokat haladtak előre, amikor az élen haladó 1. és 3. nehézpáncélos-századok mélyen lépcsőzött szovjet védelembe és beásott páncélosokba ütköztek. A német harckocsik súlyos harcok közepette „átrágták” magukat az állásokon, egészen Jenőtől délnyugatra a 188-as és 197-es magaslatokig. A nehézharckocsik mögött a 6. SS-páncélgránátos-ezred gránátosai és Pellin SS-Sturmbannführer 3. SS-páncélos-felderítőosztályának katonái számolták fel a megmaradt szovjet ellenállási fészkeket.
A német páncélos éket Jenőtől délnyugatra meglepte négy szovjet SZU–76 önjáró löveg. A németek először a nagy kavarodásban saját járműveknek nézték a gyorsan közeledő páncélosokat, s nem nyitottak rájuk tüzet. A szovjetek két Tiger B-t és egy Panzer IV-et lőttek ki hátulról, mire végül velük is végeztek a felocsúdó németek. Két SZU–76 önjáró löveggel egy nyolckerekű felderítő páncélgépkocsi 2 cm-es lövege végzett oldalról.
A következő órákban a 3. SS-páncélosezred harckocsijai is megérkeztek Szabadbattyánra, amely katonai táborrá változott. A 3. SS-páncéloshadosztály parancsnoka, Becker SS-Brigadeführer is itt rendezte be harcálláspontját.
A legnehezebb dolga talán a hadosztály páncélos-támogatás nélkül támadó Kleffner-harccsoportjának volt. A 6. SS-páncélgránátos-ezredet tömörítő csoportosítás Jenő bevételével alaposan megszenvedett. Müller SS-Hauptsturmführer 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóaljának a településtől északra végül sikerült áttörni a szovjetek állásait.[379]
Január 19-én A 3. SS-páncéloshadosztály szabadbattyáni harcálláspontján éjfél után nem sokkal helyzetmegbeszélést tartottak.
A 3. SS-páncélos-utászzászlóalj katonái időközben hozzáfogtak a Tác és Szabadbattyán között található csatorna-hidak helyreállításához. A munkát itt is kisebb szovjet ellenlökések lassították. A 105-ös magaslat körül állásban lévő SS-páncélgránátosok azonban tartották magukat.
Még magában Szabadbattyánban is kitartott néhány szovjet katona. A 6/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj katonái kapták a feladatot, hogy tisztítsák meg a helységet. A 6/III. SS-zászlóalj Szabadbattyántól keletre, a 118-as magaslat körül keveredett kegyetlen közelharcba a szovjetekkel, és egyelőre nem is tudta elfoglalni a magaslatot.
A 3. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály ütegei Tác és Falubattyán között foglaltak tüzelőállást. Az 1. üteg a nap folyamán két IL–2 csatarepülőgépet és egy szovjet vadászrepülőgépet lőtt le.
Szabadbattyán hídjának helyreállításán Ostermaier SS-Untersturmführer 3/2. SS-páncélos-utászszázadának katonái dolgoztak. Már azt hitték, rendbe hozták a 15 méter hosszú hidat, amikor a Seregélyes felé induló páncéloscsoport első Panther harckocsija előtt a híd ismét összeomlott. Míg a 3. utászszázad a romokat takarította el, a 2. század hozzáfogott, hogy hídelemekből egy 40 tonna teherbírású hidat verjen kissé lejjebb a csatornán.
A szabadbattyáni hídveréssel az SS-utászok 08 óra 15 percre végeztek. Negyed óra múlva az 509. nehézpáncélos-osztály első Tiger B nehézharckocsija a 2. századból megpróbálkozott az átkeléssel. A páncélos csak az utolsó pillanatban tudott visszatolatni az újra összeomló hídról.
Az Eckert-harccsoport viszont 07 óra 45 perckor Tác körzetéből folytatta támadását. Noha a 105-ös magaslat körül akadtak kisebb nehézségek, az 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj reggel 09.00 óra körül Fövenypusztától délnyugatra ismét harcban állt a szovjetekkel. Az itt kiépített páncéltörő reteszállást a németek elsőre át sem tudták törni.
Hamarosan a 3. SS-páncélvadászosztály 2. és 3 századainak rohamlövegei érkeztek az elakadt páncélgránátosok segítségére. A szovjetek jól álcázott állásaikban keményen védekeztek. Legalább két StuG. III rohamlöveget kilőttek, az egyik harcjármű ki is égett. A harcok délután 15.00 óráig tartottak, amikor a 3. SS-páncélos-felderítőosztály a szovjetek mögé került, mire azok sietve visszavonultak. Fél óra múltán az Eckert-harccsoport is folytatta támadását Seregélyes felé. Este 20.00 óra körül érték el a Seregélyestől négy kilométerre nyugatra, Belsőbáránd körül húzódó magaslatokat.
Időközben természetesen a 3. SS-páncélos-felderítőosztály és a 6. SS-páncélgránátos-ezred is támadásba lendült. A csapatok Szabadbattyán vasútállomásától tartottak keleti, illetve északkeleti irányba. A páncélosfelderítőknek az Eckert-harccsoport elakadt páncélgránátosain kellett segíteniük, de a vasútvonal mentén megindult támadásuk a szovjetek géppuska- és aknavetőtüzében hamarosan elakadt. A felderítőosztály egy könnyűpáncélgépkocsi-szakaszát felderítésre küldték, de a szovjetek hamarosan két járművüket is kilőtték. Az összes kezelő elesett.
A 6. SS-páncélgránátos-ezred III. zászlóalja egész nap a 118-as magaslat körül harcolt. A másik két páncélgránátos-zászlóalj reggel a hídfőből keleti irányba támadott tovább. A szovjet állásokat kemény összecsapásokban törték át, majd átlépték a Székesfehérvár–Sárkeresztúr útvonalat. Nem sokkal később éleik már a Székesfehérvár felé vezető vasútvonalat is elérték. Az ezred harcálláspontját este Jánosmajorban rendezték be.
A páncéloscsoport arcvonalszakaszán időközben a szabadbattyáni vasúti hídtól délre végre találtak egy gázlót a csatornán, amit vasúti talpfákkal megerősítettek. Az 509. nehézpáncélos-osztály 1. és 2. századának páncélosai az osztály időközben előkerült utászszakaszának segítségével, a 3. század harckocsijainak tűzfedezete alatt, csak a kora délutáni órákban kelhettek át a Sárvíz-csatornán. Az átkelés helyszínét hamarosan ellepték a szovjet csatarepülőgépek. A heves támadásban a németeknek nagy szerencséjük volt: csupán az egyik Tiger B lövege sérült meg.
A Tigerek, miután nagy nehezen átkászálódtak a másik partra, sűrű hóesésben haladva a sötétség beálltáig elérték a Székesfehérvár–Sárkeresztúr műutat.[380]
Január 20-ára virradó éjszaka a 3. SS-páncéloshadosztály Seregélyestől nyugatra álló Eckert-harccsoportja a szovjet ellenlökések miatt védelemre rendezkedett be. Amint megvirradt, a harccsoport is folytatta támadását. A Seregélyes elleni támadás délelőtt 09.00 óra körül elakadt. A páncéloscsoport nem segíthetett, mert nem tudott átvergődni a helység előtt húzódó süppedős terepszakaszon.
Erre a IV. SS-páncéloshadtesttől az a parancs érkezett, hogy a 6. SS-páncélgránátos-ezred és a páncéloscsoport forduljon észak felé, és az 1. páncéloshadosztály mögött, a Velencei-tó déli partja mentén támadjon tovább.
Becker SS-Brigadeführer 3. SS-páncéloshadosztálya átcsoportosította erőit. A páncélozott harccsoport észak felé fordult. A 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj végre kiverte a keményen védekező szovjeteket a Szabadbattyánnál lévő 118-as magaslatról és tovább indult Jánosmajor felé.
A Seregélyes előtt leragadt SS-csapatok egész délelőtt egy lépést sem jutottak előre. A szovjetek minden támadásukat visszaverték. Dél körül az Eckert-harccsoport a településtől délre, a 3. SS-páncélos-felderítőosztály pedig északra harcolt. Csupán kora délután futott be némi erősítés, amikor 14.00 óra körül észak felől az úton Kraas SS-Sturmbannführer Jagdpanzer IV vadászpáncélosai betörtek Seregélyesre. Ezt kihasználva az 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj is újabb támadást indított.
A helységben védekező szovjetek páncélosaikat jól kiválasztott lesállásokba helyezték el, így amikor Kraas vadászpáncélosai betörtek, két Jagdpanzer IV-t azonnal kilőttek. A németek tüze viszont két T–34 harckocsival végzett. Miután az SS-páncélgránátosok bekerítették a szovjeteket, a kezdetben heves ellenállás a helység nyugati és déli részén hamarosan összeomlott. Seregélyes 15 óra 40 perc körül már teljesen a 3. SS-páncéloshadosztály birtokában volt. Ide érkezett be a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj is, amely helyőrség gyanánt egyelőre itt is maradt.
Ezután az 5. SS-páncélgránátos-ezred a páncélvadászosztály páncélosaival közösen tovább támadott északkeleti irányban. Estére a páncélgránátos-ezred elérte Pusztaszabolcs keleti szélét, s ezzel birtokba vette a Budapest felé vezető vasútvonalat.
A balszárnyon a 3. SS-páncélos-felderítőosztály lövészpáncélosai haladtak. Az SS-páncélos-felderítőosztály sötétedés után Pusztaszabolcstól öt kilométerre északra tört előre, ahol V. I. Grigorovics vezérőrnagy 12. gárda-lovashadosztályának 43. lovasezredébe ütközött.
A szovjeteket még korántsem győzték le a térségben. Alig indult meg az Eckert-harccsoport északkelet felé, keleti irányból szovjet ellenlökés érte őket. Harckocsik és a rájuk felkapaszkodott lövészek megpróbálták Seregélyest visszafoglalni.
Az első támadást a 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj visszaverte, de a szovjetek fokozták erőfeszítéseiket és hamarosan a helység nyugati szélére szorították vissza a norvég és német páncélgránátosokat. Az SS-zászlóalj ottmaradt sebesültjeivel, két egészségügyi katonájával és orvosával nem sokat teketóriáztak. Miután a 3. SS-páncélos-utászzászlóalj részei visszafordultak és segítettek, az SS-páncélgránátosok ellenlökést indítottak és visszafoglalták Seregélyest.
Pittschellis SS-Sturmbannführer páncéloscsoportja, amely reggel Seregélyestől észak felé fordult, dél körül Dinnyésre érkezett, majd tovább vonult Gárdony irányába.
Ez alatt a 6. SS-páncélgránátos-ezred részei Jánosmajor körzetéből északkelet felé indítottak támadást, és hamarosan sikerült elfoglalniuk Agárdot. Sötétedéskor a 3. SS-páncéloshadosztály páncélozott harccsoportja elérte Kisvelencét. A páncélgránátosok is felzárkóztak Gárdony északkeleti szélére.[381]
Aznap a hadosztály bevethető páncélosállománya öt Panzer IV harckocsiból, egy Pantherből, négy Tiger E-ből, valamint 20 vadászpáncélosból és rohamlövegből állt.[382]
Január 21-én Gille SS-Obergruppenführer figyelmen kívül hagyta a Balck-seregcsoport azon parancsát, hogy a 3. SS-páncéloshadosztály jelentősebb erővel forduljon délnek. Éppen ellenkezőleg cselekedett, amikor a hadosztály zömét a Velencei-tó és a Duna közötti átjáró elfoglalására indította, mivel meg akarta megakadályozni a szovjeteket egy újabb védővonal kialakításában. Ez nem sikerült.
Az 5. SS-páncélgránátos-ezredre épülő Eckert-harccsoport reggel Pusztaszabolcstól a Váli-víz irányában indított támadást. A támadás Felső-Besnyőtől nyugatra elakadt.
A 3. SS-páncélos-felderítőosztály a hóesés közepette Alsó-Besnyő irányából Aggszentpéter felé tört előre. A két támadás szerencsétlen módon keresztezte egymást.
A délelőtti órákban Pellin SS-Sturmbannführer, a páncélos-felderítőosztály parancsnoka azt jelentette rádión, hogy Aggszentpétertől északkeletre elérték a Váli-vizet, az ellenállást letörték és tovább folytatják a támadást. Az alakulat azt a feladatot kapta, hogy a Gárdonyból érkező 509. nehézpáncélos-osztállyal együtt dél felől átkarolva a szovjeteket, keljen át a Váli-vízen és Baracskánál támadják hátba a szovjeteket. Így a tervek szerint utat tudtak volna nyitni a Velencei-tó déli partja mentén Kápolnásnyék irányában támadó megerősített 6. SS-páncélgránátos-ezrednek és ezt támogató 24/I. páncélososztály Panther harckocsijainak.
A vállalkozás azonban nem járt eredménnyel, mert az 5. gárda-lovashadtest erői visszaverték a német támadásokat. A 3. SS-páncélos-felderítőosztály jelentős veszteségeket szenvedett és visszahúzódott Felső-Besnyőig.
Hasonlóképpen megsínylette a dolgot az 509. nehézpáncélos-osztály is. A támadás a nehézharckocsik számára is rosszul kezdődött. Felső-Besnyő felé menet a 12 páncélosból hat műszaki okokból harcképtelenné vált. Sötétedéskor szovjet harckocsikba ütköztek, s két páncélost kilőttek. Nem sokkal éjfél előtt Felső-Besnyőnél újra csatlakoztak a 3. SS-páncélos-felderítőosztályhoz és éjszakára ismét sündisznóállást foglaltak.
A 3. SS-páncélosezred maradéka, valamint a 6. SS-páncélgránátos-ezred I. és III. zászlóalja Kisvelencétől délkeletre készültek fel a január 21-i támadásra. Erősítésként a 24/I. páncélososztály 36 Panther harckocsija is beérkezett. A kapott feladat alapján Kápolnásnyéken keresztültörve Baracskánál hídfőt kell foglalniuk a Váli-vízen. A támadás Kápolnásnyékig jól haladt, de ott a németek beleütköztek az 5. gárda-lovashadtest 63. lovashadosztályának harckocsikkal megerősített védelmébe.
Délelőtt 10.00 óra körül a 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj katonái betörtek Kápolnásnyék déli részébe, ahol súlyos utcai harcokba bonyolódtak a lóról szállva harcoló kozákokkal. Estig a páncélgránátosok a helység nagy részét elfoglalták, de a település északi széle szovjet kézben maradt. Az SS-páncélgránátosok lezárták Baracska és Pázmánd felé vezető utakat is.[383] Magát Baracskát és a Váli-vizet azonban meg sem közelítették.
A hadosztály páncélosai közül aznap hat Panzer IV, egy Panther, két Tiger E harckocsi, hat Jagdpanzer IV vadászpáncélos és 12 rohamlöveg volt harcképes. A gyalogság hét átlagos zászlóaljában minimálisan 1400 páncélgránátos harcolt. A hadosztálytüzérség öt könnyű és öt nehéz üteg felett rendelkezett. A csapatok mozgékonysága 70 százalék volt, s csupán korlátozottan voltak alkalmasak támadásra.[384]
Január 22-én a 3. SS-páncéloshadosztály alig tudott valamennyit előrehaladni az 5. gárda-lovashadtest és az 1. gárda-gépesítetthadtest szívósan védekező csapataival szemben.
A 3. SS-páncélos-utászzászlóalj részei még Seregélyes körül harcoltak. Az 509. nehézpáncélos-osztály és a 3. SS-páncélos-felderítőosztály Felső-Besnyőnél éjszakázó katonáit hajnalban szovjet harckocsik támadták meg, de a német nehézharckocsik két páncélost kilőttek. Ezt követően az SS-páncélos-felderítőosztály ismét a Váli-víz irányában nyomult előre.
A nehézpáncélos-osztály már délelőtt elérte a víziakadályt Baracskától három kilométerre délkeletre Kishalomnál, de a terep okozta nehézségek és az erős szovjet páncéltörő tűzrendszer miatt az északkeleti partra nem tudott átkelni.
Az Eckert-harccsoport Györgymajor–Felső-Besnyő terepszakaszról Nagyhalom irányában indított támadást. Az SS-páncélgránátosok és az őket támogató páncélvadászok egyre-másra szovjet páncélosokba és támogató gyalogságba ütköztek. Egy ilyen páncélosösszecsapás alkalmával a 3. SS-páncélvadászosztály parancsnokának, Boris Kraas SS-Sturmbannführernek páncélosát is kilőtték, aki immár tizenhatodszor sebesült, majd később meghalt. Az alakulat vezetését Kolbe SS-Obersturmführer vette át.
Az 5. SS-páncélgránátos-ezred Kishalomnál a szovjetek kemény ellenállásával szemben a Váli-vízig tolta előre harcelőőrseit, majd az északkeleti parton egy reteszállást is kiépített, amelyet a szovjetek többször is megtámadtak. A 3/II. SS-páncélos-tüzérosztály Nagyhalomnál foglalt tüzelőállást.
A megerősített 6. SS-páncélgránátos-ezred egész nap heves szovjet támadásokat hárított el Kápolnásnyék körül, amelyek keleti és északkeleti irányból páncélosok támogatásával a helység visszafoglalását célozták. Innen délkeletre, Gróftanya körül a németek szovjet páncélosok és gyalogság gyülekezését verték szét, s eközben öt szovjet harckocsit kilőttek.
A 3. SS-páncélos-tüzérezred I. és III. osztálya is felzárkózott és tüzelőállásokat létesített a páncélgránátos-ezred vonalai mögött. A 3/1. SS-páncélos-légvédelmi tüzérüteg Pusztacsongrád körül települt.
Az SS-páncélgránátosok hamarosan elfoglalták a Kápolnásnyéktől két és fél kilométerre délkeletre lévő magaslatokat. Délután 15.00 óra körül a németek Kápolnásnyéktől keletre és délkeletre újabb 28 szovjet páncélos gyülekezését figyelték meg.[385]
Aznap este a hadosztály hét bevethető Panzer IV harckocsival, három Pantherrel, egy Tiger E-vel, valamint hét vadászpáncélossal és rohamlöveggel rendelkezett.[386]
Január 23-án a 3. SS-páncéloshadosztály 5. SS-páncélgránátos-ezredének alakulatait a sűrű hóesésben nehéz volt együtt tartani. Az ezred I. zászlóalja január 22-én este 23.00 órakor Kishalom déli előteréből keleti irányban támadást indított. A szovjetek késedelem nélkül ellenlökést indítottak és csapataik támadása bevette Nagyhalom tanyacsoportot, majd az SS-ezred részeit déli irányban visszavetették. Csak az SS-páncélgránátosok balszárnya tudta tartani magát.
A 6. SS-páncélgránátos-ezred I. zászlóalja és III. zászlóaljának részei Gróftanyát rohamozták, amit a szovjetek páncélosokkal is megerősítettek. Az erődként kiépített tanyáért súlyos közelharcra került sor, amelyben a 6/2. SS-páncélgránátos-század jelentős veszteségeket szenvedett. A németek végül elfoglalták a tanyát. A 3. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály 1. ütege Pusztacsongrádtól Gróftanyához vonult és ott földi célok elleni harcra készült fel.
A 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj zöme eközben Kápolnásnyéken harcolt, hogy a szovjeteket a helység északi részéből is kivesse. Miután ez sikerült, a páncélgránátosok meg tudták akadályozni, hogy a szovjetek ellenlökése visszaszerezze az elveszített házakat.
Napközben a 23/I. „Norge” és 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátoszászlóaljak is beérkeztek Székesfehérvárról, amelyek a 3. SS-páncéloshadosztály alárendeltségébe lépve leváltották a 6. SS-páncélgránátos-ezred Kápolnásnyéken tartózkodó részeit.
A 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj a továbbiakban Kápolnásnyéktől Baracska felé támadott. A zászlóalj azt a feladatot kapta, hogy foglaljon hídfőt a Váli-vízen és minden körülmények között tartsa addig, amíg az ezred egyéb alakulatai be nem érkeznek. A szovjetek visszaverték őket, s a zászlóalj jelentős veszteségeket szenvedett. Az alakulat parancsnoka, Bock SS-Hauptsturmführer elesett. A páncélgránátos-zászlóalj vezetését este Stienen SS-Hauptsturmführer vette át.[387]Az 509. nehézpáncélos-osztály aznap nem vett részt a harcokban.
Január 24-én a 3. SS-páncéloshadosztály páncéloscsoportja előző este elért, Baracskától négy kilométerre délnyugatra lévő házcsoporttól támadását északi irányban folytatta. A hadosztály erői a Kápolnásnyéktől négy kilométerre délkeletre húzódó magaslatokról is kivetették a szovjet védőket.
Az Eckert-harccsoport Felső-Besnyő és a 157-es magaslat körzetéből Aggszentpéter felé kitérve a Baracskától délkeletre védekező szovjetek állásai ellen indított támadást. Az SS-páncélgránátosok a még bevethető StuG. III rohamlövegek tűztámogatásával megpróbálták visszaszorítani a szovjeteket, de eközben maguk is jelentős veszteségeket szenvedtek.
Bachmann SS-Hauptsturmführer 6/II. SS-páncélgránátos-zászlóalja aznap heves harcok után elfoglalta Kishalmot. A páncélgránátosok harcát a 3/II. SS-páncélos-tüzérosztály tűzcsapásai támogatták. A németek az előző nap elveszített Nagyhalmot is visszafoglalták. Az 5. SS-páncélgránátos-ezred este Aggszentpétertől két és fél kilométerre északnyugatra, egy Nagyhalomnál lévő tanya körül harcolt.
Az 5. SS-páncélgránátos-ezredtől balra az 509. nehézpáncélos-osztály még harcképes nehézharckocsijai a reggeli órákban Felső-Besnyőtől támadást indítottak. A behavazott terepen előretörő német páncélosok Kishalomtól délre elérték a Váli-vizet. A szovjetek itt, a 157-es magaslat körül még tartották állásaikat. A Tiger B harckocsik hamarosan elkeseredett páncélos-összecsapásba keveredtek. Húszpercnyi tűzharc után 15 szovjet harckocsi és 50 páncéltörő ágyú kilövését jelentették. A páncélososztály parancsnoka néhány nehézharckocsival Pettend körül vert vissza néhány szovjet ellenlökést.
Kápolnásnyék körzetében a Kleffner-harccsoport erői készülődtek, hogy az 1. páncéloshadosztály páncéloscsoportjával, az előző este beérkezett 113. páncélgránátos-ezreddel, valamint a 24/I. páncélososztállyal közösen Baracska irányában indítsanak támadást. A feladat szerint hídfőt kell foglalniuk a Váli-vízen.
A Kleffner-harccsoport ekkor a 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóaljból, a 6/14. SS- (önjáró légvédelmigépágyús-) századból és a 6. SS-páncélgránátos-ezred felderítőszakaszának részeiből, valamint a 3/III. SS-páncélos-tüzérosztály tűztámogatást adó ütegeiből állt. A hadosztály páncéloscsoportja és a Kleffner-harccsoport Kápolnásnyék déli előteréből keleti irányban indult támadásra, majd észak felé fordult és betört Baracska déli részébe. Addigra már az 1. páncéloshadosztály páncéloscsoportját és 113. páncélgránátos-ezredét is ide csoportosították át.
A 3/1. SS-páncélos-légvédelmi tüzérüteg aznap Ferenczmajornál vett fel tüzelőállásokat, majd 8,8 cm-es lövegeivel egy kétmotoros szovjet bombázórepülőgépet lőtt le. A légvédelmi tüzérosztály aznap összesen hat repülőgép lelövését jelentette. Gróftanyánál a 6/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj körvédőképes sündisznóállást létesített.[388]
Január 25-én a 3. SS-páncéloshadosztály 5. SS-páncélgránátos-ezredének részei Kishalomtól délre, az 509. nehézpáncélos-osztály és a 3. SS-páncélvadászosztály részei pedig Nagyhalom körül folytattak heves harcokat a Váli-víz délnyugati partján rekedt szovjet csapattöredékek felszámolása céljából.
Január 25-ére virradó éjjel a Baracskán harcoló 113. páncélgránátos-ezrednek és 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóaljnak a 24/I. páncélososztály támogatásával sikerült magukat előreküzdeni a szovjet kézben lévő átkelő felé. A közúti hídtól 200 méterre északra azonban ismét elakadtak. A települést kettéválasztó arcvonal mentén kegyetlen küzdelem tombolt.
Reggelre a 24/I. páncélososztálynak itt már csak hat bevethető Panther harckocsija maradt, mert 12 Panther a Pettend elleni támadáshoz csatlakozott. Ez a hat páncélos segítette a páncélgránátosokat. A Pantherek két T–34 harckocsit kilőttek ugyan, de a fontos átkelő továbbra is szovjet kézben maradt.[389]
A 3. SS-páncéloshadosztály aznap este meglévő 80 páncélosából már csupán csak egy harcképes Panzer IV harckocsival, két Tiger E-vel és négy vadászpáncélossal, illetve rohamlöveggel rendelkezett.[390]
Január 26-án a 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj Baracska déli részén védelemre rendezkedett be, de az 1. páncéloshadosztály itt védő 113/I. páncélgránátos-zászlóalját leváltották és így az is csatlakozhatott az északnyugati irányú támadásra felkészült harccsoportokhoz.
Az átcsoportosítások után a két német páncéloshadosztály erői a Kápolnásnyék–Baracska útvonaltól délre foglalták el megindulási állásaikat. A balszárnyon Kápolnásnyék és Pettend között az 1. páncéloshadosztály, attól jobbra Pettend és Baracska között a 3. SS-páncéloshadosztály harccsoportjai hajtották végre az utolsó előkészületeket. A kapott feladat szerint át kellett törniük a Pázmánd–Felső-Pettend–Kajászószentpéter vonalon, amelyet az 1. gárda-gépesítetthadtest erői, a 63. lovashadosztály egy lovasezrede és a 252. lövészhadosztály nagy veszteségeket szenvedett lövészalegységei védtek.
Becker SS-Brigadeführer két harccsoportba osztotta hadosztályának erőit. Pettend körzetében Kleffner SS-Obersturmbannführer harccsoportja gyülekezett, amely többek között Pittschellis SS-Sturmbannführer páncéloscsoportját is magában foglalta. A páncéloscsoport a 3. SS-páncélosezred maradványaiból (egy Panzer IV és két Tiger E harckocsi), a 24/I. páncélososztály nyolc Pantheréből és az 509. nehézpáncélos-osztály kilenc Tiger B nehézharckocsijából állt.
Baracskától délre Eckert SS-Sturmbannführer harccsoportja készült fel a támadásra, amelyet a 3. SS-páncélvadászosztály négy páncélosa támogatott. A hadosztály jobbszárnyát a Váli-víz mentén támadó 3. SS-páncélos-felderítőosztály fedezte.[391]
A Kleffner SS-harccsoport és Pittschellis páncéloscsoportja január 25-én 18 óra 30 perckor indult meg.
A német hadosztályok tüzérsége és a 403. népi-tüzérhadtest ütegei a támadást zavarótűzzel támogatták. A német lövegek és sorozatvetők főleg Baracska, Martonvásár, Pázmánd és Vereb körzetére összpontosították tüzüket. Termit-lövedékekkel lőttek, s felgyújtották a falvakat, hogy a páncélosok számára megvilágítsák a terepet.
A támadás élén a páncéloscsoport haladt. Pettendtől északra a németek erős ellenállásba ütköztek, de január 26-án 01.00 óra körül az első szovjet állásokat már bevették. Néhány német páncélos páncéltörőágyú-találat következtében megsérült.
A 24/I. páncélososztály Panthereinek parancsnokait a támadás előtt nem igazították el kielégítően, s amikor két kilométer megtétele után megálltak, hogy egyeztessenek, az SS-harccsoport parancsára haladéktalanul folytatniuk kellett a támadást. Emiatt – és a pocsék látási viszonyok miatt – a harckocsikat nem sikerült összpontosítva alkalmazni.
A Kleffner SS-harccsoport 03 óra 30 perc körül elérte Kajászószentpétert. A Panther harckocsikhoz hamarosan a 3. SS-páncélos-felderítőosztály is csatlakozott, amely heves harcok közepette elfoglalta Kajászószentpéter nyugati felét. A helységben talált híd páncélosok átkelésére azonban nem volt alkalmas.
A németek eközben folytatták támadásukat északnyugat felé, Vál irányában. Pirkadatkor a Kleffner-harccsoport 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalja Váltól két kilométerre délre, az SS-harccsoport zöme pedig Váltól négy kilométerre délnyugatra állt. A harcok közepette a németek két szovjet tüzérüteget legázoltak és nyolc löveget zsákmányoltak.
Reggel Balck tábornok a két támadó páncéloshadosztályt határozottan arra utasította, hogy forduljanak nyugat felé és a Holste-hadosztálycsoport erői felé előretörve támadják hátba a Lovasberény–Pátka terepszakaszon védekező szovjet kötelékeket.
Vál körül, ahol a Kleffner-harccsoport támadása a szovjetek megszilárduló ellenállásával szemben reggel amúgy is elakadt, az Eckert-harccsoport vette át a jobbszárny fedezésének feladatát.
A Kleffner-harccsoport nyugat–délnyugat felé fordulva folytatta támadását és az 1. páncéloshadosztály erőivel együtt délelőtt elérte Vereb északi előterét. A helységet a német páncélgránátosok hamarosan elfoglalták, de nemsokára a körzetbe beérkezett szovjet 23. harckocsihadtest egyik erős ellenlökése a másikat érte. Vereb körül ezzel igen súlyos harcok kezdődtek. A németek a harcok során innen 10 szovjet páncélos kilövését jelentették, de a 23. harckocsihadtestet mégsem tudták azonosítani.
A 3. SS-páncélosezredet jelentős veszteség érte: parancsnoka, Adolf Pittschellis SS-Sturmbannführer halálosan megsebesült, amikor egy másik páncélosba akart átszállni. A páncélosezred vezetését Meier SS-Sturmbannführer vette át.
Délután 13.00 óra körül a Vereb körzetében harcoló német harccsoportoknak támadást kellett volna indítaniuk nyugati irányban, de a sorozatos szovjet ellenlökések miatt kénytelen voltak ideiglenes védelembe átmenni. Ezért a támadás nyugat felé gyakorlatilag meg sem kezdődhetett.
Eközben a 3. SS-páncélos-felderítőosztály Kajászószentpéter északkeleti részében hídfőt létesített a Váli-vízen, de ezt a szovjetek 26-án délután nagyszámú harckocsival támogatott heves ellenlökéssel felszámolták.[392]
Január 27-én megindult a 3. Ukrán Front ellencsapása. A 3. SS-páncéloshadosztály arcvonalán a Kajászószentpétertől délre támadó szovjetek csupán kisebb területnyereséget könyvelhettek el. További támadásaikat a 3. SS-páncélos-felderítőosztály visszaverte.
A szovjeteknek Váltól délre sem sikerült jelentősen előrenyomulniuk. Itt a 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj erőivel szemben alig nyertek teret. A tűztámogatásról ebben a körzetben a 3/IV. SS-páncélos-tüzérosztály ütegei és a 3. SS-páncélvadászosztály StuG. III rohamlövegei gondoskodtak, amelyek jó néhány betört szovjet harckocsit kilőttek. A németek Kajászószentpétertől nyugatra 17 páncélos, Váltól délre pedig egy szovjet harckocsi megsemmisítését jelentették. Egy SS-rohamlöveget a szovjetek is kilőttek.
Vereb körül a 6. SS-páncélgránátos-ezred zömére épülő Kleffner-harccsoport, akárcsak az 1. páncéloshadosztály 113/I. zászlóalja, előző nap délutántól egész éjszaka folyamatosan harcban állt a megállás nélkül rohamozó szovjetekkel.
Éjfél után nem sokkal a szovjetek több helyen is betörtek Verebre. A Kleffner-harccsoport erői egyik veszteségterhes ellenlökést indították a másik után, de a szovjeteket Verebről mégsem tudták kiverni. Az SS-páncélgránátosok a kegyetlen éjszakai közelharc során a helység délkeleti részébe szorultak vissza, miközben nyolc harckocsi kilövését jelentették.[393]
A hadosztály aznap este egy-egy bevethető Panzer IV, Panther és Tiger E harckocsival és három StuG. III rohamlöveggel rendelkezett. A gyalogság két átlagos és négy gyenge zászlóalja legkevesebb 800 főnyi harcoslétszámot jelentett. A tüzérség öt könnyű és öt nehéz üteggel harcolt. A hadosztály mozgékonysága 90 százalék volt. Támadásra csak korlátozottan volt alkalmas.[394]
Január 28-án Aggszentpéter és Baracska déli része között a 9. SS-páncélgránátos-ezred zöme és a 3. SS-páncéloshadosztály 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóaljának részei helyezkedtek el.
Pettend körül a meglehetősen legyengült 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj készült fel a védelemre. Ebben az 509. nehézpáncélos-osztály két Tiger B nehézharckocsija és néhány StuG. III rohamlöveg támogatta. A zászlóalj balszárnyát a 3/3. SS-páncélos-utászszázad biztosította.
Pettend és Kápolnásnyék között az 5. SS-páncélgránátos-ezred részei váltották le az 1. páncéloshadosztály kötelékeit. A páncélgránátosok mögött a támogatásukra kijelölt 3/II. SS-páncélos-tüzérosztály tüzelőállásai helyezkedtek el. A 3/1. SS-páncélos-légvédelmi üteg katonái Ferenczmajornál állították fel lövegeiket.
Kleffner SS-Obersturmbannführer harccsoportja az éjszaka harcolva vonult vissza Verebtől és Gárdonyban rendezte sorait. A harccsoport parancsnoka a 3. SS-páncéloshadosztály Seregélyestől keletre, Ferenczmajornál lévő harcálláspontjára ment, hogy Becker SS-Brigadeführert a Vereb körüli pusztító harcokról tájékoztassa. Kleffner itt azt az újabb utasítást kapta, hogy Gárdonyban várja meg a további parancsokat. Harccsoportját az előzetes tervek szerint valószínűleg Pusztaszabolcshoz csoportosítják át.[395]
Többször megismételt, ezrednyi erővel végrehajtott támadásuk után a 10 harckocsival előretörő szovjetek Pettendet is elfoglalták.
A 3. SS-páncéloshadosztály már déli irányban elindított 6. SS-páncélgránátos-ezredének részei ellenlökést indítottak. A 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj katonáit a 24/I. páncélososztály öt Panther harckocsija is támogatta. A páncélgránátosok rohama összeomlott, és egyik századparancsnokuk is elesett. A német harckocsik viszont négy T–34 és két páncéltörő ágyú kilövését jelentették.
A hadosztály január 28-án este még tett egy kísérletet Pettend visszafoglalására, de az 5. SS-páncélgránátos-ezred nyugati és déli irányból megindított támadása a kezdeti sikerek után a szovjetek jelentős páncélelhárító védelmén elakadt. Kápolnásnyéknél Bachmann SS-Hauptsturmführer 5/II. SS-páncélgránátos-zászlóalja harcolt.
Január 29-én délelőtt főként a Pettend felöl betört szovjet harckocsikkal folytak heves harcok. Az 5. SS-páncélgránátos-ezred részeit és a dán SS-önkénteseket a Ferencmajornál állásban lévő 3/1. SS-páncélos légvédelmi üteg és a 3/II. SS-páncélos-tüzérosztály támogatta. A harcokban az 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj parancsnoka, Kiklasch SS-Hauptsturmführer is megsebesült. A zászlóalj vezetését az ezred addigi segédtisztje, Kugler SS-Hauptsturmführer vette át.
A betört szovjet páncélosok feltartóztatására délután Gárdonyból harcba vetették a 6/I. SS-páncélgránátos-zászlóaljat és a 3. SS-páncélosezred néhány kijavított Panther és öt Tiger E harckocsiját is. A 6/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj egy esetleges szovjet áttörés esetére utolsó hadosztály-tartalékként Gárdonyban maradt, hogy megakadályozza a szovjetek előretörését nyugati irányban a Velencei-tó déli partja mentén.
Estére a szovjetek betörését a két SS-páncéloshadosztály az Aggszentpéter északi széle–Kápolnásnyék vonalon felfogta ugyan, de ehhez minden rendelkezésre álló tartalékukat fel kellett használniuk.[396]
Január 30-án a IV. SS-páncéloshadtest arcvonalát Velence és a Pusztaszabolcs–Nagytétény vasútvonal között igen erős szovjet támadások érték, amelyeket mintegy 60 páncélos támogatott. A támadások súlypontja Aggszentpéternél volt, ahol az előző nap a szovjetek hídfőt foglaltak a Váli-víz délnyugati partján. A szovjetek áttörték az 5. SS-páncéloshadosztály hézagos védővonalát, majd betörésüket egy három kilométer mély és hat kilométer széles hídfővé szélesítették ki.
A betört szovjet harckocsik Aggszentpéter körzetéből három irányban folytatták előretörésüket. Délen 18 harckocsiból álló különítményük elérte az Aggszentpétertől délnyugatra lévő vasútvonal keleti szélét. A középső harccsoport hét páncélosa innen nyugatra harcolt. A harmadik szovjet páncélos ék 15 harckocsival Baracskától öt kilométerre délre kissé lemaradt a másik két csoporttól. A szovjetek ezzel a manőverrel az 5. SS- és 10. SS-páncélgránátos-ezredek részeit Kishalomtól nyugatra gyakorlatilag bekerítették.
A két SS-páncéloshadosztálynak végül sikerült megállítaniuk a szovjet támadást. Sőt, helyenként vissza is verték a támadókat, majd hevenyészett védelmi vonalat létesítettek az elért terepszakaszokon. A két hadosztály bekerített erői időközben kitörtek a szovjet gyűrűből és csatlakoztak saját alakulataikhoz.
Kápolnásnyéknél is több század- és zászlóalj erejű szovjet támadás indult. Az itt védekező 5/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj és a leharcolt 23/I. „Norge” SS-páncélgránátos-zászlóalj katonáit a 3. SS-páncélosezred kilenc páncélosa támogatta. A német páncélosok főleg szovjet géppuskafészkekre vadásztak, amelyek igen megkeserítették az ellenlökésre induló páncélgránátosok életét. A távolban feltűnt az 1. gárda-gépesítetthadtest hét M4A2 Sherman harckocsija is, de a szovjetek a német harckocsiágyúk lőtávolságán kívül maradtak.
Aznap a IV. SS-páncéloshadtest nem végleges adatok alapján 16 szovjet páncélos kilövését jelentette.[397]
Január 31-én a szovjetek által Aggszentpétertől nyugatra elért betörés ellen Alsó-Besnyő felöl az 5. SS-páncéloshadosztály egy harccsoportja északi irányban, a 3. SS-páncéloshadosztály 6. SS-páncélgránátos-ezrede pedig Kápolnásnyéktől déli irányban indított támadást. A német támadás a jelentős szovjet ellenállás ellenére elérte Aggszentpéter nyugati előterét. Pettendtől délre az 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj század és zászlóalj erejű szovjet támadásokat vert vissza. Gróftanya körül a 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj védekezett.
Az 5/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj is meg tudta tartani Kápolnásnyék körüli állásait. A németek itt belefoglalták tűzrendszerükbe annak a két sérült, de ki nem égett Sherman harckocsinak a lövegeit is, amelyet előző este egy Panther lőtt ki.[398]
A hadosztály 1945. januárjában, eddigi magyarországi harcai alatt 813 halottat (ebből 24 tiszt), 3300 sebesültet (ebből 94 tiszt) és 237 eltűntet (ebből négy tiszt), összesen 4350 főt veszített.
A 3. SS-páncéloshadosztály Szovjetunió elleni harcai folyamán 1941. június 22-től 1945. január 31-ig 12 069 halottat (ebből 453 tiszt), 39 416 sebesültet (ebből 1058 tiszt) és 2315 eltűntet (ebből 24 tiszt), összesen 53 800 főt veszített.[399]
Február 1-én a 3. SS-páncéloshadosztály arcvonalán Kápolnásnyéket is páncélosokkal támogatott, eredménytelen szovjet század erejű támadások érték.
A 3. SS-páncélos-utászzászlóalj 3. századát azzal bízták meg, hogy biztosítsa és aknásítsa el a Velencei-tó délnyugati sarkát.[400]
A hadosztály aznap 17 (ebből bevethető öt) Panzer IV harckocsival, 17 (három) Pantherrel, 10 (kettő) Tiger E-vel, nyolc (kettő) Jagdpanzer IV vadászpáncélossal és 19 (hét) StuG. III rohamlöveggel rendelkezett.[401]
Február 2-án a hadosztály Kápolnásnyéktől északkeletre harcoló erőit az éjjel ugyancsak visszavonták. A csapatok Székesfehérvár felé vonultak, ahol a szovjetek északkelet felől január 31-én újabb támadást indítottak. A hadosztály zöme az éjszaka folyamán elérte Székesfehérvárt. Becker SS-Brigadeführer harcálláspontja délelőtt 09 óra 45 perc körül már Falubattyánban volt. A 3. SS-páncélos-utászzászlóalj részei Seregélyesről Falubattyánon át Nádasdladány felé indultak.
A városba beérkező SS-alakulatok keleten és északon azonnal elfoglalták állásaikat. Az 5/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj kora reggel a város keleti szélén helyezkedett el. Itt foglalt tüzelőállást a 3/2. SS-páncélos-légvédelmi tüzérüteg is. Kiskecskeméttől északkeletre a szovjetek befészkelték magukat az ottani téglagyárba.
A Székesfehérvár északi szélén biztosító 6. SS-páncélgránátos-ezred erői február 2-ára virradó éjjel több páncélosokkal támogatott gyalogsági támadást vertek vissza a zámolyi út mentén. A szovjetek éjszakai támadásai miatt az ezred nem tudta megindítani a február 1-én estére tervezett támadását. Az SS-ezred harcálláspontját a városon kívül, a Moha felé vezető vasútvonal mellett, egy őrházban rendezték be.
A szovjet kísérletek visszaverésében az SS-páncélgránátosokat a 24/I. páncélososztály Pantherei is segítették. Az 5. SS-páncélgránátos-ezred törzse Nádasdladányban szállásolt be.[402]
Február 3-ára virradó éjjel a 3. SS-páncéloshadosztály erői felkészültek a Zámoly felé indítandó támadásra. Hajnalra a csapatok Székesfehérvár északkeleti és északi szélén elfoglalták megindulási állásaikat
A támadást 10.00 órakor kellett volna megkezdeni, de mint kiderült, a 3. SS-páncéloshadosztály sem úgy állította fel alakulatait, ahogy azt korábban elrendelték számára. Északnyugat helyett északkelet felé csoportosultak, hogy később majd keleti irányba fordulhassanak. A Balck-seregcsoport szerint ez túl nehézkes manőver volt, így ennek végrehajtásától óvta a IV. SS-páncéloshadtestet.
A 3. SS-páncéloshadosztály harccsoportja végül 11 óra 30 perckor lendült támadásba. A 6. SS-páncélgránátos-ezred és a 24/I. páncélososztály 18 Panther harckocsija a Mór felé vezető úttól jobbra először északnyugat felé tört előre, majd három kilométer megtétele után kelet felé fordult.
A keleti irányú német előretörés azonban alig tudott teret nyerni és két-három kilométer megtétele után elakadt.
Délután Becker SS-Brigadeführer erőit a hadosztály balszárnyára csoportosította át, hogy a szovjeteket távozásra bírja a várostól északra lévő gyártelepről és környékéről. A 6/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj legyengült századai nyugatról megközelítették a zámolyi utat, ahol aztán este heves harcokba bonyolódtak.[403]
Aznap a hadosztály bevethető páncélosállománya hat Panzer IV és kettő Tiger E harckocsiból, kettő Jagdpanzer IV vadászpáncélosból és öt StuG. III rohamlövegből állt. Gyalogsága négy átlagos és három gyenge zászlóaljában legalább 1100 fő páncélgránátos harcolt. A tüzérség öt könnyű és négy nehéz ütegre csökkent. A támadásra korlátozottan alkalmas csapatok mozgékonysága 87 százalék volt.[404]
Február 4-én a 3. SS-páncéloshadosztály – miután erőit a várostól északra átcsoportosította – hajnali 04 óra 30 perckor az 5. SS-páncélgránátos-ezred zászlóaljaival támadást indított. A megmaradt StuG. III rohamlövegekkel támogatott 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóaljnak a várostól északkeletre, a Lovasberény felé vezető útnál fekvő 133-as magaslat körül kellett felvenni a kapcsolatot a visszafoglalt Gyulamajor irányából kelet felé támadó 1. páncéloshadosztály harccsoportjaival.
Amint a németek támadásba lendültek, Székesfehérvár keleti és északi peremén páncélosaik támogatásával a szovjetek is rohamra indultak. A város keleti szélén a magyar „Ney” SS-ezred és az 5/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj védekezett.
Az 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj és a rohamlövegek támadása nagyon lassan haladt, mert a szovjetek jelentős mennyiségű páncéltörő ágyúval és páncélosokkal erősítették meg lövészcsapataik védelmét. A szőlővidéken északkelet felé vánszorgó német támadás során a szovjetek a 3. SS-páncéloshadosztály két rohamlövegét kilőtték. Sima SS-Obersturmführer, a 3/1. SS-páncélvadászszázad parancsnoka elesett. Az SS-zászlóalj nem sokkal később kénytelen volt átmenni védelembe.
A Kiskecskeméttől északnyugatra lévő gyártelep (téglaégető) területén beásott szovjet erők ellen az 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj századai indítottak támadást. Az erősen elaknásított terepen igen durva közelharcra került sor. A tovább nyomuló SS-zászlóalj nem sokára újabb páncéltörő reteszállásba és aknamezőbe ütközött. Támadása ismét elakadt.
Becker SS-Brigadeführer rájött, ha nem támadják hátba a szovjeteket, frontális északi és északkeleti irányú támadásuk számára ilyen heves ellenállás mellett sok babér nem terem. Ezért utasította a 6. SS-páncélgránátos-ezredet, hogy a 24/I. páncélososztály 20 Panther harckocsijával együtt indítson támadást a Székesfehérvár–Zámoly műút irányában. A németek a támadás során 38 szovjet páncélost, körülbelül 40 tehergépkocsit és több mint 50 páncéltörő ágyút lőttek ki.
A német támadás Székesfehérvártól északra végül áttörte a szovjetek reteszállását, majd a német páncélosok a támadását felújító 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóaljjal együtt a várostól öt kilométerre északra lévő terepszakaszig visszafoglalták a Zámoly felé vezető utat. Sokkal messzebb azonban már nem jutottak.
A súlyos harcok árán visszafoglalt iparterületet és a műutat először is aknamentesíteni kellett. Erre a veszélyes munkára a 6/16. (ezred-közvetlen) SS-páncélos-utászszázadot és a 3. SS-páncélos-utászzászlóalj részeit vetették be. A németek mintegy 300 különféle aknát szedtek fel.
A 3. SS-páncéloshadosztály erői az 1. páncéloshadosztály harccsoportjaival együtt késő délutánig a balszárnyon széles arcvonalon átlépték a Zámoly felé vezető műút vonalát.[405]
Ettől keletre azonban a szovjetek már olyan szilárd védelmet építettek ki, amelyet a borzasztóan legyengült SS-páncéloshadosztály áttörni már nem tudott. A hadosztály csapatai a támadás céljaként megjelölt Császár-víz vonalát meg sem közelítették.
Február 5-ére virradó éjszaka IV. SS-páncéloshadtest 3. SS-páncéloshadosztályának arcvonalán szovjet felderítő előretöréseket vertek vissza.
Székesfehérvártól északra a hadosztály katonái a város pereme előtt és a Zámoly felé vezető út mentén alakították ki állásaikat. Az előző napon elfoglalt ipartelep megtisztítása során a németek nagy mennyiségű kézifegyvert, 15 páncéltörő ágyút és egy szovjet ruharaktárt zsákmányoltak.
A lecsökkent harcoslétszám emelésére az ellátó alakulatokból is harccsoportokat szerveztek és bevetették őket az első vonalban.
Az 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj parancsnoka, Kiklasch SS-Hauptsturmführer megsebesült. Helyét a zászlóalj élén az a Gerret Korsemann foglalta el, aki korábban SS-Brigadeführerként a Kaukázusban, majd SS-Gruppenführerként Oroszországban magasabb SS- és rendőri vezető (Höhere SS- und Polizeiführer) volt.[406] Mivel Korsemannak semmilyen harci tapasztalata sem volt, a zászlóaljat valójában Brunst SS-Obersturmführer vezette.
A hadosztály tüzérségénél is átszervezések történtek. A 3. SS-páncélos-tüzérezred I. és II. osztályát a prágai SS-tüzér-kiképző és pótezredtől érkezett Nix SS-Hauptsturmführer parancsnoksága alatt Nix-tüzércsoport néven összevonták.
A 3. SS-páncéloshadosztály február 5-én este öt bevethető Panzer IV és két Tiger E nehézharckocsival, valamint hét StuG. III rohamlöveggel és Jagdpanzer IV vadászpáncélossal rendelkezett.[407]
Február 6-án az 5. SS-páncéloshadosztály arcvonalán, Jánosmajornál tátongó rés lezárására dél körül harcba vetették a „Flieder” („Orgona”) fedőnevű harccsoportot. Az 5. SS-páncélosezred 2. századának egyik harckocsiparancsnoka, Max Juhr visszaemlékezése szerint a páncéloscsoport négy Tiger E-ből, két Panzer IV-ből és a harccsoportot vezető Bauer SS-Obersturmführer Panther harckocsijából állt.[408]
Mivel a térségben Tiger nehézharckocsik a nehézpáncélos-osztályokon kívül csak a 3. SS-páncélosezred 9. nehézpáncélos-századában voltak, feltételezem, hogy a harccsoport zömét a 3. SS-páncéloshadosztály „kölcsönözte” saját jobbszárnya védelmében. A február 5-én este jelentett, bevethető páncélosokra vonatkozó adatok alapján úgy vélem, Juhr rosszul emlékezett és inkább két Tiger E és négy Panzer IV harckocsi érkezhetett a 3. SS-páncélosezredtől, miután az 5. SS-páncélosezred előző este még bevethető négy Pantheréből az éjszakai súlyos harcok után már csak egy harckocsi maradt harcképes állapotban.[409]
A 3. SS-páncéloshadosztály jobbszárnyán a szovjetek által szétzilált 9. SS-páncélgránátos-ezred harcolt. A vasútvonaltól északra a Székesfehérvárra bevezető műút mentén a 3. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály 3. ütegének 8,8 cm-es légvédelmi lövegeit a biztonság kedvéért páncéltörő reteszállásba rendelték.
Mivel a hadosztálynak alárendelt, s felváltás céljából átcsoportosított 356. gyaloghadosztály még nem érkezett be teljes létszámban, az SS-páncélgránátosok kénytelenek voltak erősítésként állásaikban maradni. Ezek az állások Székesfehérvár északi szélétől egészen a 166-os magaslatig húzódtak.
Február 6-ára virradó éjjel a szovjetek zászlóaljnyi erővel kísérletet tettek a Zámoly felé vezető úton való átkelésre, de az 5. SS-páncélgránátos-ezred részei visszaverték őket. A hadosztály csapatai napközben a várostól északra hozzákezdtek állásaik megerődítéséhez. Becker SS-Brigadeführer harcálláspontját Iszkaszentgyörgyre helyezte át.[410]
Február 7-ére virradó éjjel IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán nyugodtan telt az éjszaka. Napközben is csupán két század erejű szovjet támadás indult a Székesfehérvár–Dinnyés vasútvonal irányában, amelyeket a 356. gyaloghadosztály csapatai visszavertek.
Székesfehérvártól északra a 3. SS-páncéloshadosztály 5. SS-páncélgránátos-ezrede korlátozott célú támadást indított az arcvonal kiegyenesítésére. A 3. SS-páncélos-utászzászlóaljat kivonták az arcvonalból és tartalékként a városban gyülekeztették.[411]
Február 8-án a IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán eseménytelenül telt a nap. A 3. SS-páncéloshadosztály jobbszárnyán védekező 356. gyaloghadosztály kivált az SS-hadosztály alárendeltségéből és közvetlenül a IV. SS-páncéloshadtesttől kapta a parancsokat.
Február 9-én a IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán nyugalom volt. Csupán a hadtest jobbszárnyán védő 356. gyaloghadosztály arcvonalszakaszát érte század erejű szovjet támadás. A lövészeket támogató páncélosok közül a 3. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály 3. ütegének 8,8 cm-es légvédelmi lövegei öt harckocsit kilőttek.
A 3. SS-páncéloshadosztály csapatai utászaik segítségével tovább erődítették állásaikat és nehézfegyvereik hatékony alkalmazása céljából tűzterveket készítettek egy esetleges szovjet támadás esetére.[412]
Február 10-én a hadosztály bevethető páncélosállománya 10 Panzer IV, nyolc Panther és kettő Tiger E harckocsiból, kettő Jagdpanzer IV vadászpáncélosból és 11 StuG. III rohamlövegből állt. A páncélgránátosok egy közepesen erős, két átlagos és négy gyenge zászlóalja körülbelül 1100 főnyi harcoslétszámot tett ki. A hadosztály-tüzérség öt könnyű és négy nehéz üteg felett rendelkezett. A csapatok 85 százalékos mozgékonyságuk ellenére csak korlátozott támadási feladatokat hajthattak végre.[413]
Február 10-13. között a IV. SS-páncéloshadtest arcvonalán viszonylagos nyugalom uralkodott. A 3. SS-páncéloshadosztály az elmúlt három napban összesen egy halottat veszített. A sebesültek száma ezen idő alatt 32 fő volt. A hadosztály napi létszáma február 13-án 294 tiszt, 2492 altiszt és 8954 legénységi állományú katona volt (összesen 11 740 fő). Ebből a harcoló létszám 115 tisztet, 758 altisztet és 3395 katonát (összesen 4268 főt) tett ki. A napi létszámban 200 fő páncélos nélküli kezelőszemélyzet is benne foglaltatott.
A hadosztály páncélosereje aznap kilenc Tiger E nehézharckocsiból (ebből bevethető kettő), 16 Panther harckocsiból (ebből bevethető 10), 17 StuG. III rohamlövegből (ebből bevethető 10) és hét Jagdpanzer IV vadászpáncélosból állt (ebből bevethető kettő).[414]
Február 14-én tovább folytatódott a nyugalmas időszak. Az elkövetkező hetekben a csapatok állásaikat javították, kiképzést folytattak és kitüntetéseket vettek át az elmúlt másfél hónap heves harcaiban nyújtott teljesítményükért.
Február 17-én a hadosztály 11 bevethető Panzer IV, 12 Panther, hat Tiger E harckocsival, kettő Jagdpanzer IV vadászpáncélossal és 13 StuG. III rohamlöveggel rendelkezett. A páncélgránátosok harcoslétszáma négy közepesen erős és három átlagos zászlóaljban legkevesebb 1800 főt tett ki. A tüzérség ismét öt könnyű és öt nehéz üteggel adhatott tűztámogatást. A 80 százalékos mozgékonyságú csapatok továbbra is csak korlátozott támadásra voltak alkalmasak.[415]
Február 19-én a szovjet mesterlövészek okozták a legtöbb gondot a hadosztály csapatainak.[416]
Február 22-én a hadosztályt kissé északabbra csoportosították, a Vértes-hegység déli pereméhez. Miután a csapatok átvették a Balatonhoz vezényelt 4. lovasdandár arcvonalszakaszát, néhány önálló zászlóaljjal együtt vitéz Zádor Endre ezredes magyar 2. páncéloshadosztályát is Becker SS-Brigadeführernek, a hadosztály parancsnokának rendelték alá. Így létrejött az újabb „Totenkopf” hadosztálycsoport, amely északon az 1. huszárhadosztályhoz csatlakozott. Déli szomszédja az 5. SS-páncéloshadosztály volt.[417]
Február 24-én a 3. SS-páncéloshadosztály egységei elfoglalták új állásaikat, s védelmük súlypontját Zámoly körül építették ki.
Aznap a hadosztály 14 harcképes Panzer IV, kilenc Panther, hét Tiger E harckocsival, öt Jagdpanzer IV vadászpáncélossal és 11 StuG. III rohamlöveggel rendelkezett. A beérkező feltöltések segítségével a páncélgránátosok öt közepesen erős és két átlagos zászlóalja már minimálisan 1900 főnyi harcoslétszámmal rendelkezett. A tüzérség továbbra is öt könnyű és öt nehéz üteget vethetett be. A hadosztály mozgékonysága és harcértéke az egy héttel korábbihoz képest nem változott.[418]
Február 28-án a hadosztály frontújságjában közzétették a februári harcok eredményeit. A hadosztály egyebek mellett 110 harckocsit és egy önjáró löveget, négy tábori löveget, 100 páncéltörő ágyút kilőtt vagy zsákmányul ejtett.[419]
Ugyanezen idő alatt a csapatok 219 halottat (ebből nyolc tiszt), 1460 sebesültet (ebből 38 tiszt) és 172 eltűntet (ebből egy tiszt), összesen 1851 főt veszítettek.[420]
Március 3-án a hadosztály napi létszáma 12 801 fő volt, ebből harcképes 5441 katona.[421] Bevethető páncélosainak száma öt Panzer IV, 16 Panther, hat Tiger E harckocsi, négy Jagdpanzer IV vadászpáncélos és 12 StuG. III rohamlöveg volt. A páncélgránátosok harcoslétszáma egy erős, öt közepesen erős és egy átlagos zászlóaljban minimálisan 2100 főre rúgott. A hadosztály tüzérsége öt könnyű és öt nehéz üteggel rendelkezett. A támadásra korlátozottan alkalmas hadosztály mozgékonysága 80 százalékos volt.[422]
Március 5-én az SS-hadosztály egy összekötő törzset küldött a magyar 2. honvéd páncéloshadosztályhoz. Ez a törzs a következőről számolt be:
„A magyarok nagyon barátságosak. Fegyverzetük jó. Mindannyian ’44 mintájú gyorstüzelő puskával [Sturmgewehr-44 gépkarabéllyal – Sz.N.] vannak felszerelve. Vannak MG-42-eseik és 8 cm-es aknavetőik is. Viszont élelmezésük nyomorúságos.” [423]
Március 6-án megkezdődött a „Frühlingserwachen” hadművelet, de ebben a 3. SS-páncéloshadosztály nem vett részt. Csapatai állásaikban maradtak és továbbra is védelmük kiépítésén dolgoztak. Egyes források szerint március 8-11 között a hadosztály Tiger E nehézharckocsijai Dég, Huszárpuszta, Fanespuszta és Simontornya között „kölcsönadva” segítették a 12. SS-páncéloshadosztály és a 23. páncéloshadosztály harcát.[424]
Március 8-án a 3. SS-páncélosezred parancsnokságát Anton Berlin SS-Sturmbannführer vette át. Az I. páncélososztályt Martin SS-Hauptsturmführer, a II. páncélososztályt Kuno Leibl SS-Hauptsturmführer vezette.[425]
Március 10-én a hadosztály bevethető páncélosállománya 16 Panzer IV, nyolc Panther és hét Tiger E harckocsiból, öt Jagdpanzer IV vadászpáncélosból és 12 StuG. III rohamlövegből állt. A gyalogság egy erős és hat közepesen erős zászlóalja mintegy 2200 főnyi harcoslétszámmal rendelkezett. A hadosztály-tüzérség továbbra is öt könnyű és öt nehéz üteget jelentett. A hadosztály mozgékonysága és harcértéke egy hét alatt nem változott.[426]
Március 11-én a Tiger E harckocsikkal felszerelt nehézpáncélos-század parancsnoka Wenke SS-Obersturmführer volt. A 3. SS-páncélvadászosztályt Ludwig Zeitz SS-Sturmbannführer vette át.[427]
Március 14-én a hadosztály tartalékai a következők voltak: a 6/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj Sárkeresztesen, az 5/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj Magyaralmáson, az 5/II. SS-zászlóalj két százada, a 3. SS-páncélos-felderítőosztály két százada, a hadosztály kísérőszázada és a 3. SS-páncélvadászosztály zöme Söréden, az 5/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj és az 5/II. SS-zászlóalj két százada Bodajkon, a páncélvadászosztály részei pedig Móron álltak készenlétben.[428]
Március 15-én, egy nappal a szovjetek „bécsi támadó hadművelete” előtt a 3. Ukrán Front tervezett főcsapásának irányában elhelyezkedő 3. SS-páncéloshadosztálynak 17 (ebből bevethető 16) Panzer IV harckocsija, 17 (nyolc) Panthere, kilenc (hét) Tiger E nehézharckocsija, 17 (13) StuG. III rohamlövege[429] és körülbelül öt harcképes Jagdpanzer IV vadászpáncélosa volt.
A hadosztály harcai a szovjetek „bécsi támadó hadművelete” idején
Március 16-án a 3. Ukrán Front jobbszárny-csapatai rendkívül erős tüzérségi előkészítés után 14 óra 30 perc körül támadást indítottak Várpalota– Veszprém (9. gárdahadsereg), illetve Székesfehérvár–Sárvíz-csatorna (4. gárdahadsereg) általános irányokban. A két hadsereg összesen 197 harckocsit és önjáró löveget, 3900 löveget és aknavetőt, valamint 135 lövészzászlóaljat vetett be a 17. légihadsereg támogatásával.[430]
A szovjetek leghevesebb támadásai a „Totenkopf” hadosztálycsoport arcvonalát érték. A 3. SS-páncéloshadosztály több betörést is elreteszelt. A hadosztályparancsnok Fehérvárcsurgón létesített harcálláspontjáról minden tartalékát bevetette. Estig Becker csapatai Székesfehérvártól négy kilométerre északra, Sárkeresztestől három kilométerre északkeletre, Magyaralmástól két kilométerre s innen tovább Csákberényig újabb arcvonalat hoztak létre. A 3. SS-páncéloshadosztály az első napon gyakorlatilag megtartotta a rábízott terepszakaszt. A IV. SS-páncéloshadtest aznap 13 szovjet páncélos kilövését jelentette.[431]
Március 17-én a szovjetek tovább folytatták a támadást és ekkor már több helyütt áttörték a hadosztály arcvonalát. A Vörös Hadsereg csapatai estére elérték a Söréd–Sárkeresztes utat s az utóbbi helységet, valamint Magyaralmást hamarosan el is foglalták. Becker innen nyugatra újabb arcvonal kialakítására utasította csapatait. Csókakőnél és Mórtól délre néhány SS-kötelék bekerítésben is tovább tartotta állásait.
Aznap estig a szovjetek betörései kettévágták a hadosztályt, amelynek harccsoportjai között harcászati kapcsolat már nem volt.[432]
Március 18-án reggel a szovjetek ismét lerohanták a 3. SS-páncéloshadosztály kötelékeinek hevenyészett állásait. Mórt a hadosztály egy légvédelmi lövegekkel megerősített vegyes harccsoportja védte. A városban még este is heves harcok folytak. A hadosztály Magyaralmástól nyugatra védekező erőit visszavetették a szovjetek. Sárkeresztes körül is elkeseredett harcokat vívtak Becker SS-Brigadeführer katonái. [433]
Fehérvárcsurgó is szovjet kézbe került. Az itt harcoló SS-katonák Guttamási felé vonultak vissza.[434] A Sörédnél harcoló 3. SS-páncélvadászosztály mint páncéltörő alakulat gyakorlatilag megsemmisült.[435]
Március 19-én a 6/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj és a 3/II. SS-páncélososztály maradványai Inotától keletre harcoltak. Guttamásit többek között a 3. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály 2. és 3. ütege védte délig, főleg gyalogharcban.
A hadosztály harcálláspontja Balinkáról Dudarra költözött. A környező erdőkben harcoló, szétvert SS-harccsoportok maradványai kora délutántól a 25. SS-páncélgránátos-ezred erőivel együtt Balinkától és Bakonykútitól nyugatra próbáltak új arcvonalat kialakítani.[436]
Március 20-án a hadosztály szétforgácsolódott erői az 1. SS- és 12. SS-páncéloshadosztályokkal közösen harcoltak. A 6. SS-páncélgránátos-ezred páncélgránátosai és a 3/IV. SS-páncélos-tüzérosztály katonái Várpalota keleti szélén védekeztek. Egy másik harccsoport a 12. SS-páncéloshadosztály erőivel Mecsérpusztánál nyolc szovjet harckocsit semmisített meg.[437]
Március 21-én a hadosztály kisebb-nagyobb kötelékei először Várpalotát, majd a várostól délre lévő erdős területet védték az 1. SS-páncéloshadosztállyal együtt.[438]
Március 22-én a hadosztály Barth-harccsoportja Bakonycsernyétől északnyugatra visszaszorította a szovjeteket, majd Szápáron készültek védelemre. Dudaron a 12. SS-páncéloshadosztály erőivel közösen a 3. SS-páncéloshadosztály kisebb töredékei védekeztek.[439]
A 3. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály részei és a 3. SS-páncélosezred megmaradt harckocsijai Nagyesztergáron rendezkedtek be védelemre.[440]
A Várpalotától délre és délnyugatra harcoló csapattöredékeket a szovjetek 40-50 páncélosa Veszprém irányába megkerülte.[441]
Március 23-án a hadosztály csapatai egyrészt Veszprémben folytattak utcai harcokat, másrészt Csesznek körül védekeztek.[442]
Március 24-én a 3. SS-páncéloshadosztály szétszórt harccsoportjai a Bakony erdőségeiben, elszigetelt harctevékenységük közepette nyugati irányba vonultak vissza, este az Ugod–Pápateszér vonalon harcoltak.[443]
Március 25-ére virradó éjjel a hadosztály kötelékei Koppány felé vonultak vissza, majd a Bakonyszentiván és Bakonytamási között húzódó vasút vonalát tartották.[444] A 3. SS-páncélos-felderítőosztály egy része és a hadosztály-kísérőszázad Nagygyimótot védte estig, ahol Becker SS-Brigadeführer harcálláspontja is volt.[445]
Március 26-án a 12. SS-páncéloshadosztállyal közösen, a Pápától északra harcolva visszavonuló „Totenkopf” alakulatok Marcaltőnél elérték a Rábát. A hadosztály erői a továbbiakban a 232. páncéloshadosztály csekély erőivel együtt az itt létesített német hídfőt védték.[446]
Március 27-én reggel a 3. SS-páncéloshadosztály részei a Marcal vonalát védték a marcaltői hídfőnél, majd Várkeszőnél visszavonultak a Rába nyugati partján a Beledtől Szanyig kialakított állásokba. Marcaltőtől északra gyalog harcoltak a 3. SS-páncélvadászosztály, a 3. SS-páncélosezred és a 6. SS-páncélgránátos-ezred maradványai. Messze a szovjet vonalak mögött aznap még mindig kóboroltak kisebb szétvert „Totenkopf” csapatrészek.[447]
Március 28-án a hadosztály tovább védte a Rába rábízott szakaszát, de 28-áról 29-ére virradóra a szovjetek Vágtól keletre több helyen átkeltek a folyón.[448]
Március 29-én a 3. SS-páncéloshadosztály kötelékei visszavonultak a Gyóró–Himod vonalra, ahol a 2. SS-páncéloshadosztály lövészpáncélos-zászlóaljával közösen visszavertek egy szovjet előretörést Himod felé.[449]
Március 30-án reggelre a szovjet 21. gárda-lövészhadtest csapatai a 3. SS-páncéloshadosztály maradványait visszaszorították a Csapod–Göbösmajor vonalra.[450]
Csapodtól nyugatra a 3. SS-páncélos-utászzászlóalj még valamennyire harcképes erőinek biztosító vonalát kora délután 40 szovjet páncélos áttörte. Röjtökmuzsaj is szovjet kézbe került, ahol a 3. SS-páncélvadászosztály gyalog harcoló katonáit is bekerítették, de ezek később sikeresen kitörtek.[451]
Március 31-én az 5. SS-páncélgránátos-ezredének I. és III. zászlóaljai, valamint a 3. SS-páncélvadászosztály gyalogsági harccsoportja Fertőboz és a Kapuvár–Sopron vasútvonal között, a hadosztály egyéb kötelékei pedig Nagycenktől északkeletre voltak bevetve. Napközben a szovjet 1. gárda-gépesítetthadtest áttörte ezeket az állásokat, ezért Becker SS-Brigadeführer saját felelősségére elrendelte a visszavonulást a Birodalmi Védőállásba. A 3. SS-páncéloshadosztály egyes részeit a szovjetek Sopron felé szorították vissza.[452]
Április 1-jére virradó éjjel a 3. SS-páncéloshadosztály maradványai Klingenbachnál birodalmi (osztrák) területre léptek[453], s ezzel magyarországi harcukat befejezték.
A 3. SS-páncéloshadosztály a továbbiakban részt vett Bécs védelmében. Április 3-6. között a város déli peremén, 7-től 10-ig pedig a délkeleti, majd északi városrészekben vívott halogató harcokat. Miután Korneuburg térségében korlátozott célú ellentámadást hajtott végre, május elejéig Krems északkeleti körzetében védekezett. Ezt követően a hadosztály a 6. (SS-) páncéloshadsereg hátát fedezte Linztől délkeletre, majd 1945. május 8-án az amerikai 7. hadsereg előtt Linztől délre letette a fegyvert. Május közepén az amerikaiak a hadosztály állományát kiadták a szovjeteknek.[454]
9. A 4. „Polizei” SS-páncélgránátos-hadosztály
(4. SS-Polizei-Panzer-Grenadier-Division)
Korábbi elnevezései:
1939. október 1. – Polizei-Division
1939. október 31. – SS-Polizei-Division
1943. január 27. – SS-Polizei-Division-Kampfgruppe
1943. november 19. – 1944. május – 4. SS-Polizei-Panzer-Grenadier-Division-Kampfgruppe (AOK 18), átmenetileg „Kampfgruppe Bock”
1943. szeptember 1. – SS-Polizei-Panzer-Grenadier-Division
1943. október 22. – 4. SS-Polizei-Panzer-Grenadier-Division
Az alakulat felállítását fogatolt gyaloghadosztályként 1939. október 3-án rendelték el. A tisztek és altisztek a rendőrség soraiból kerültek ki, a legénységi állományúak pedig sorköteles újoncok voltak. A tüzérezredet, a híradóosztályt és az hadtápalakulatokat egyelőre a német szárazföldi haderő bocsátotta rendelkezésre. A felcserszázadot az SS-Verfügungstruppe adta. Egy danzigi rendőrzászlóaljat is beillesztettek kötelékébe.
Október 5-én kezdődött meg a hadosztály felállítása Zielenzig mellett. Az eredetileg 300. gyaloghadosztályként tervezett egység előbb a Polizei-Division, majd az SS-Polizei-Division elnevezést kapta.
A hadosztály 1940. május 19-től résztvett a nyugati hadjáratban Luxemburg, Belgium és Észak-Franciaország területén. Június 10-én utászai megrohamozták a Rilly és Voncq körüli magaslatokat. Mint a német 12. hadsereg balszárnyán harcoló hadosztály, részt vett a francia csapatok üldözésében is. Augusztus elején Párizs környékére vezényelték, ahol 1941. június 27-ig megszálló feladatokat hajtott végre.
1941. június végén a keleti arcvonalra, az Észak Hadseregcsoporthoz irányították. Július 28-án az Erich von Manstein vezette LVI. páncéloshadtest alárendeltségébe került. Augusztus 24-én sikeres támadást indított Luga elfoglalására, majd szeptember 17-én Puskint is birtokba vette.
1942. január közepétől a hadosztály részt vett az első volhovi ütközetben, majd augusztus végétől a Ladoga-tó menti harcokban. A hadosztály két újonnan felállított gépkocsizó gyalogzászlóalját decemberben a Don mentén, Vorosilovgrádnál vetették be.
1943. január 12-én megkezdődött az újabb Ladoga menti ütközet, amely április elejéig tartott. Július 22-től ismét harcokra került sor a térségben. A harmadik Ladoga menti ütközetben a hadosztály a Toszna folyó mentén védekezett.
Júliusban a hadosztály újonnan felállított alakulatai segédkeztek az olasz csapatok lefegyverzésében, majd pedig Görögországba vonultak, ahol a fegyveres ellenállók ellen harcoltak 1944 áprilisáig.
Közben 1943. szeptember vége és 1944. február közepe között a hadosztály rohamlövegosztályának 1. százada az 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztálynak alárendelt „Wallonien” SS-rohamdandárral harcolt a Dnyeper mentén és a cserkaszi katlanban.
A hadosztály egy harccsoportja 1944. január közepétől március elejéig továbbra is Leningrád és Novgorod körzetében harcolt a 18. hadsereg alárendeltségében, majd visszavonult Opocskáig.[455]
Páncélgránátos-hadosztállyá való átszervezése 1943 őszétől 1944 elejéig tartott a görögországi Lárisza térségében.
A hadosztályt 1944. szeptember közepén az „F” Hadseregcsoport Szerbia területén állomásozó Felber-seregcsoportjához irányították, hogy biztosítsa a Duna vonalát a Vaskapu-szorosnál.[456]
A páncélgránátos-hadosztály áttekintő hadrendje és fontosabb parancsnoki beosztása 1944. szeptemberi adatok alapján:[457]
– Teljes létszám: az adott időpontról adat nem áll rendelkezésre, állománytáblája szerint 16 538 fővel kellett rendelkeznie;
– hadosztályparancsnok: Fritz Schmedes SS-Brigadeführer, a Waffen-SS vezérőrnagya;
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: Wilhelm Radtke SS-Obersturmbannführer;
– hadosztálytörzs térképész-csoporttal és hadosztály-kísérőszázaddal;
– 7. SS-páncélgránátos-ezred (Otto Prager SS-Sturmbannführer):
– I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj: 1-4., 5-8., 9-12. század[458];
– 13. SS- (vontatott gyalogságilöveg-) század;
– 14. SS- (vontatott légvédelmigépágyús-) század;
– 15. SS- (utász-) század;
– 8. SS-páncélgránátos-ezred (Helmut Dörner SS-Standartenführer – LK):
– I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj: 1-4., 5-8., 9-12. század[459];
– 13. SS- (vontatott gyalogságilöveg-) század;
– 14. SS- (vontatott légvédelmigépágyús-) század;
– 15. SS- (utász-) század;
– 4. SS-páncélososztály (Alois Etthöfer SS-Sturmbannführer):
– 1-3. páncélosszázad StuG. III és StuG. IV rohamlövegekkel[460];
– 4. SS-páncélos-tüzérezred (Karl-Heinrich Stoll SS-Obersturmbannführer):
– I-III. SS-páncélos-tüzérosztály (az első kettő gépvontatású osztály könnyű, a harmadik nehéz tábori tarackokkal felszerelve);
– 4. SS-páncélos-felderítőosztály (Heinz Jürgensen SS-Hauptsturmführer):
– törzsszázad páncélgépkocsikkal;
– három páncélos-felderítőszázad (lövészpáncélosok és VW-Schwimmwagen terepjáró gépkocsik) és egy nehézfegyver-század, egy ellátó század;
– 4. SS-páncélvadászosztály (Arnold Schubert SS-Sturmbannführer):
– 1-2. vadászpáncélos-század (Jagdpanzer IV vadászpáncélosokkal), 3. (vontatott nehézpáncéltörőágyús-) század;[461]
– 4. SS-utászzászlóalj (Fritz Schubert SS-Sturmbannführer):
– 1-3. század (az egyik század lövészpáncélos-század), egy hadihídoszlop;
– 4. SS-híradóosztály (Werner Schmoll SS-Hauptsturmführer):
– 1.(távbeszélő), 2. (rádiós) század;
– 4. SS-légvédelmi tüzérosztály (Hans-Joachim Pauling SS-Hauptsturmführer):
– egy 3,7 cm-es üteg és három 8,8 cm-es üteg;
– 4. SS-páncélgránátos-hadoszályt ellátó alakulatok;
– 4. SS-páncélos-karbantartó osztály;
– 4. SS-gazdasági osztály;
– 4. SS-egészségügyi osztály.
A Belgrádtól északkeletre gyülekező hadosztályt szeptember 10-én alárendelték a Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak, amelynek elnevezése szeptember 24-én Dél Hadseregcsoportra módosult. Szeptember 13-án a hadosztály azt a feladatot kapta, hogy a magyar IV. honvéd hadtest Arad felé támadó erőivel együtt foglalja el Temesvárt, majd a völgyben húzódó út mentén nyomuljon tovább kelet felé és Karánsebesnél, valamint Dévánál zárja le a hegyekből kivezető szorosokat a szovjet csapatok előtt, amelyek az augusztus 23-i román átállás után akadálytalanul nyomulhattak nyugat és északnyugat felé.
A közlekedési nehézségek miatt a hadosztály erői csak igen vontatottan érkeztek be, s a kitűzött gyülekezési határidőt nem sikerült tartani. Mivel a Dél Hadseregcsoportnak egyelőre nem volt megfelelő híradó-összeköttetése a hadosztállyal, a Délkeleti Főparancsnokon (Oberbefehlshaber Südost) keresztül 14-én elrendelte, hogy a hadosztály egy megerősített ezred-csoporttal és a 4. SS-páncélos-felderítőosztály erőivel vegye birtokba Temesvárt, majd onnan kelet felé vezessen be felderítést és az átjárókat zárja le Lugos–Bél vonalában. Mivel várható volt, hogy a 2. Ukrán Front erői hamarosan feltűnnek az átjárókban, s ezzel kijutnak az Alföldre, nem volt idő megvárni, míg a teljes hadosztály beérkezik.
Szeptember 17-én a hadosztály harccsoportjai délről és délnyugatról támadást indítottak Temesvár felé. A németek Birda–Gátalja–Szentandrás vonaláig jutottak, ott azonban jelentős veszteségekkel visszaverték őket. Ezért a Délkeleti Főparancsnok azt a parancsot adta, hogy a hadosztály Temesvártól délnyugatra és nyugatra átmenetileg menjen át védelembe, de minden lehetőséget használjon ki Temesvár elfoglalására. Másnap ezt azzal egészítette ki, hogy a hadosztály készüljön fel a támadás azonnali folytatására, amint erői teljes létszámban beérkeztek.
Szeptember 20-án azonban a helyzet alapvetően megváltozott, amikor a szovjetek jelentős erőkkel a szorosokon át kijutottak a Déli-Kárpátokból és már Arad–Nagyvárad térségében harcoltak. Ezzel egy időben a magyar csapatok is visszavonultak a magyar-román határra. Így a németek számára az egyetlen rendelkezésre álló erőt a térségben az aznap felállított magyar 3. hadsereg német LVII. páncéloshadtestének alárendelt 4. SS-páncélgránátos-hadosztály négy megerősített zászlóaljból álló harccsoportja jelentette, amelyet Temesvártól északnyugatra csoportosítottak át.[462]
Szeptember 27-én a hadosztály harccsoportja két páncélgránátos-zászlóaljból, a 4. SS-páncélos-felderítőosztályból, egy vegyes tüzérosztályból és a 4. SS-páncélososztály zöméből állt, 22 bevethető StuG. III és StuG. IV rohamlöveggel. Ezek az erők a szovjet 53. hadsereg 49. lövészhadtestének 110. gárda- és 375. lövészhadosztályával, valamint az 1. gárda-légideszant-hadosztállyal álltak harcban.[463]
Szeptember 29-ére már néhány újabb kötelék is beérkezett. A 4/2. SS-utászszázad, a 8/16. SS-század és egy Fiat tehergépkocsikkal felszerelt utászszázad Németszentpéternél, a 7/I. SS-páncélgránátos-zászlólaj Becicherecu Mic-től egy kilométerre nyugatra, a 7/I. és a 7/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj egy-egy százada a 7/16. SS-századdal, a hadosztály kísérőszázadával és egy páncélos- (rohamlöveg-) századdal Billéd északi és keleti szélén, a 7/II. és 7/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj, a 8/I. és 8/II. SS-páncélgránátos-zászlóalj, a 4. SS-páncélos-felderítőosztály és a 4. SS-páncélososztály (egy százada nélkül) a Sandra–Perjámos vonalon harcoltak. A hadosztály tábori pótzászlóaljának 1. százada Máriaföldén állomásozott. A 8/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj, a 4/3. SS-utászszázad menetben volt. A 4. SS-légvédelmi tüzérosztály szeptember 26-án Mitrovicán tartózkodott. A 4. SS-páncélos-felderítőosztály páncélgépkocsi-századának nem voltak páncélgépkocsijai és a páncélos-utászzászlóalj hadihídoszlopa sem rendelkezett hídanyaggal.[464]
A hadosztály szeptember 21-30. között igen heves harcokat vívott a Bánát területén. Eközben megsemmisített vagy zsákmányolt egy 8,8 cm-es légvédelmi löveget, 15 darab 76, 2 mm-es és három 37 mm-es páncéltörő ágyút, egy közepes aknavetőt, 18 páncéltörő puskát, 28 nehézgéppuskát, 26 golyószórót, 139 puskát, hat öntöltő puskát, két mesterlövészpuskát, 30 géppisztolyt, 31 szuronyt, 70 láda különböző űrméretű lőszert, hat lőszerrel és fegyverekkel megrakott kocsit, két gépjárművet, híradóanyagokat és 17 lovat.
A németek az ellenséges halottak számát 2840 főre becsülték. A hadifoglyok száma 195 volt, egy fő pedig átállt a németekhez. A hadosztály saját vesztesége ezen idő alatt 141 halott (ebből négy tiszt), 582 sebesült (ebből 15 tiszt) és 13 eltűnt, összesen 736 fő volt.[465]
A nyugat-romániai harcokban nyújtott teljesítményükért a hadosztályból hárman kapták meg a Vaskereszt Lovagkeresztjét: Karl Auer SS-Sturmbannführer, a 8/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj parancsnoka; Richard Utgenannt SS-Hauptsturmführer, a 4/3. SS-páncélosszázad parancsnoka és Johannes Scherg SS-Hauptsturmführer, a 4/1. SS-páncélos-felderítőszázad parancsnoka.[466]
A hadosztály harcai az alföldi páncéloscsatában
A hadosztály október 6-ig továbbra is védte állásait a Marostól délre anélkül, hogy jobb- vagy balszárnyát fedezték volna. Amikor azonban aznap megindult a 2. Ukrán Front debreceni támadó hadművelete, a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály korábbi arcvonala végleg tarthatatlanná vált.[467]
A szovjet csapatok követték a hadosztályt, amely kénytelen volt visszavonulni a Zenta–Valcani–Nagyszentmiklós vonalra. Egy SS-harccsoport útban volt Szeged felé, hogy megerősítse a tiszai átkelőtől keletre tartott hídfőt.[468] Ezzel az egy-két nappal korábban már magyar területre érkezett ellátó alakulatok után a hadosztály harcoló csapatai is elérték hazánkat.
Október 7-én a hadosztály folytatta a visszavonulást a Csóka–Valcani–Nagyszentmiklós–Maros nyugati partja vonalra. Egy ezred erejű szovjet támadás nyolc harckocsi támogatásával a hadosztály csapatai között Szegedet délről 10 kilométerre megközelítette. A 4. SS-páncélgránátos-hadosztály balszárnyán azonban a szovjetek sikertelenül támadták Nagycsanádot.[469]
Október 8-án a Szeged felé visszavonuló hadosztályt üldözték a szovjetek, s kisebb kötelékekkel átkeltek a Tisza nyugati partjára.[470]
Október 9-én a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály zöme Szegednél átkelt a Tiszán s ezután a hídfőt felszámolták, majd a hidat felrobbantották. Szegedtől északra a hadosztály Mindszent magasságáig megtisztította a Tisza nyugati partját az átkelt kisebb szovjet erőktől. A hadosztály 8. SS-páncélgránátos-ezrede a továbbiakban a Szentes körül átkelt és északnyugati irányban előrenyomuló szovjetek ellen az 1. honvéd páncéloshadosztállyal és az 1. huszárhadosztállyal közösen támadást indított Kiskunfélegyháza keleti előteréből.[471]
Október 10-én a hadosztály részei a Szegedre betört szovjet erőket egyelőre visszavetették. A várostól északkeletre a szovjetek ismét át tudtak kelni a folyón, de ezt Algyőnél meghiúsították az SS-csapatok. A 4. SS-páncélgránátos-hadosztály erői Mindszenttől délnyugatra visszavetették a szovjet-román kötelékeket a Tisza keleti partjára és Szentestől 12 kilométerre délnyugatra harcoltak. A 8. SS-páncélgránátos-ezred harccsoportja visszafoglalta Csongrádot.[472]
Október 11-én a szovjet-román csapatok mindszenti hídfőjét támadó SS-harccsoport támadása nagyon lassan haladt. A 8/III. SS-páncélgránátos-zászlóaljat estére bekerítették Csongrádon. A felmentő támadás eredménytelen volt, ezért a zászlóalj parancsot kapott a nyugati irányú kitörésre.[473]
Október 12-én a mindszenti hídfőt támadó SS-csapatok kijutottak a Tiszához, de hamarosan visszavonulásra kényszeríttették őket. A Csongrádon bekerített zászlóalj kitört nyugat felé.
A hadosztály 8. SS-páncélgránátos-ezredének harccsoportja Dörner SS-Standartenführer vezetésével átkerült a német 6. hadsereg alárendeltségébe[474] és Panther harckocsik[475] támogatásával a szolnoki hídfőből támadást indított kelet felé. Miután a németek elfoglalták Törökszentmiklóst, tovább folytatták előrenyomulásukat kelet felé.[476]
Október 13-án a Dörner-harccsoport tovább folytatta támadását és Kenderesen keresztül Kisújszállás felé tört előre. Átmenetileg ugyan elfoglalták Kenderest, de később vissza kellett vonulniuk a településtől nyugatra húzódó terepszakaszra. Fegyverneket viszont a hadosztály csapatai elfoglalták. A 8. SS-páncélgránátos-ezred egyik Kisújszállásra betört zászlóaljat átmenetileg bekerítették a szovjetek, de később kitört, s egyesülni tudott ezredével.[477]
Október 14-én reggel a Panther harckocsikkal támogatott SS-páncélgránátosok betörtek Kisújszállásra és elérték a város északkeleti szélét. Néhány harckocsi megközelítette a dévaványai vasút és a műút kereszteződését, de az erősödő szovjet páncéltörő tűz miatt visszafordultak. Az egyik Panther szovjet találat miatt mozgásképtelenné vált, ezért a többi szétlőtte.[478]
Október 15-én a Kisújszállást tartó SS-csapatok összpontosított szovjet támadásokat vertek vissza és két harckocsit kilőttek. A Kenderes felől délkeleti irányba indított tehermentesítő német támadás nem ért el eredményt.[479]
Október 16-án reggel a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály kénytelen volt feladni Kisújszállást. Az ott bekerített SS-harccsoport kitört nyugat felé. Törökszentmiklós és Kenderes továbbra is a hadosztály kezén maradt.[480]
Október 17-én a szovjet-román erők egész nap támadták a hadosztály arcvonalát és Törökszentmiklóstól nyugatra elérték a szolnoki utat. A megindított ellenlökés lassan nyert teret. Kunhegyes és környéke a németek számára ismét elveszett.[481]
Október 18-án Törökszentmiklóstól délre a hadosztály kisebb támadásai gyülekező szovjet-román csapatokat zavartak szét. A szolnoki hídfő keleti arcvonala elleni támadásokat is visszaverték.[482]
Október 19-én a IV. páncéloshadtest támadást indított a 24. páncéloshadosztály, a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály és az 503. nehézpáncélos-osztály erőivel Túrkeve irányába, hogy hátba támadja a Debrecennél harcoló német páncéloshadosztályokat szorongató szovjet erőket.
A 4. SS-páncélgránátos-hadosztály támadása kezdetben lassan haladt a sok páncéltörő és légvédelmi löveg miatt, de a nap végére Mezőtúrtól 10 kilométerre északnyugatra harcolt. Este a hadosztály bevethető páncélosállománya két (Panther?) harckocsi és 10 rohamlöveg volt.[483]
Október 20-án a hadosztály egy része védelemre kényszerült Törökszentmiklóstól 10 kilométerre délkeletre. Egy másik harccsoportja azonban Kenderesen át Kisújszállás északnyugati széléig tört előre. Kenderest a hadosztály csapatai napközben elveszítették, majd ismét visszafoglalták.[484]
Ezen a napon a hadosztály alárendeltségébe lépett az 503. nehézpáncélos-osztály megerősített 2. százada, amelynek Tiger B nehézharckocsijai Törökszentmiklóstól Szapárfaluig nyomultak előre, de ott megállították őket a szovjetek.[485]
Október 21-én a IV. páncéloshadtest támadása a beérkező szovjet erősítésekkel szemben egyre erőtlenebbé vált. A 4. SS-páncélgránátos-hadosztály aznap alig tudott előrenyomulni.[486]
Október 22-én a Mezőtúr felől északi irányban támadó 24. páncéloshadosztály és a Fegyvernektől dél felé előretörő 4. SS-páncéloshadosztály Törökszentmiklóstól hat kilométerre keletre egyesült, s ezzel jelentős szovjet erőket kerített be. Mezőtúrra és Túrkevére azonban ismét szovjet csapatok törtek be.[487]
Október 23-án a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg és 18. harckocsihadtest gyenge erői lövésztámogatással Kenderes körül támadást indítottak és a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály arcvonalát egészen a német tüzérségi állások mélységéig áttörték. Az SS-páncélgránátosok a Tiger B nehézharckocsik támogatásával ellenlökést indítottak, 12 szovjet harckocsit kilőttek, s egy támpont kivételével visszafoglalták korábbi arcvonalukat.[488]
Október 24-én a hadosztály erőinek zömét már visszavonták a Tisza nyugati partjára. Az SS-csapatok a visszavonulás során több zászlóalj erejű támadást vertek vissza. A manővert fedező 503. nehézpáncélos-osztály Törökszentmiklóstól északnyugatra feltartóztatta a szovjeteket és három T–34-et kilőtt.[489]
Október 25-én a hadosztály egy része még védte Szajol környékét, ahol a németek négy páncélost kilőttek.[490]
Október 26-án a Tisza nyugati partján harcoló 4. SS-páncélgránátos-hadosztály kötelékei visszafoglalták Tószeget.[491]
Október 27-én a hadosztály egy harccsoportja támogatta a 24. páncéloshadosztály támadását a IV. páncéloshadtest déli szárnyán, és északi irányból megközelítette a tiszavárkonyi vasútállomást. Szolnoktól északra az SS-csapatok egy szovjet zászlóaljat vetettek vissza a folyó keleti partjára.[492]
Aznap a hadosztály páncélgránátosainak harcoslétszáma 1100 fő volt, tüzérsége 41 lövegből állt. Harcképes páncéltörő ágyúinak száma ekkor 18 és rendelkezett még nyolc bevethető StuG. IV rohamlöveggel is. A támadásra korlátozottan alkalmas hadosztály alárendeltségében volt a teljes 503. nehézpáncélos-osztály is, 30 harcképes nehézharckocsival.[493]
Október 28-án és 29-én viszonylagos nyugalom uralkodott a hadosztály arcvonalán.[494]
A hadosztály tevékenysége a budapesti csatában
Október 30-án a szovjetek előző nap egy összfegyvernemi hadsereggel és gépesített csapatokkal Budapest irányába megindított támadása gyorsan teret nyert. Emiatt a magyar 3. hadsereg balszárnyán rohamlövegekkel támogatott német utászok próbálták lezárni a keletkezett rést a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály jobbszárnya felé.[495]
Október 31-én már a hadosztály arcvonalán is érezhetően erősödött a szovjetek támadó tevékenysége, de az SS-páncélgránátosok Szolnoknál húzódó állásaikat egyelőre tartották.[496]
A 4. SS-páncélgránátos-hadosztály teljes október havi személyi vesztesége 262 halott (ebből hat tiszt), 1047 sebesült (ebből kilenc tiszt) és 95 eltűnt (ebből egy tiszt), összesen 1404 fő volt.[497]
November 1-én és 2-án tovább folytatódtak a harcok Tószeg nyugati körzetében, ahol a szovjetek több betörést is elértek. Ezért a német arcvonalat néhány kilométerrel vissza kellett venni.[498]
November 3-án a hadosztály már az Abony–Szolnok vonalon harcolt, ahol az SS-csapatokat egész nap harckocsikkal támogatott, ezred erejű szovjet támadások érték. Abonytól keletre, Szolnoktól nyugatra és a város déli részén a támadók több helyen is betörtek és ezeket a németek már nem tudták felszámolni.[499]
November 4-én Szolnokot elfoglalták a szovjetek. Az Abonytól keletre kiharcolt szovjet betöréseket a nap folyamán tovább szélesítették és a késő délutáni órákban a szovjetek délről és délnyugatról ezred erővel betörtek Abonyba. A 4. SS-páncélgránátos-hadosztály részei a várostól három kilométerre északra húzódó magaslatokra vonultak vissza.
Aznap a hadosztály bevethető páncélosereje 12 rohamlövegből állt. A páncélgránátosok harcoslétszáma két közepesen erős, három átlagos és egy gyenge zászlóaljban minimálisan 1300 fő volt. A tüzérséget hat könnyű és négy nehéz üteg alkotta. A csapatok mozgékonysága 70 százalék volt, s a hadosztályt támadó feladatokra csak korlátozottan tartották alkalmasnak.[500]
November 5-én a szovjet csapatok Abonytól harckocsikkal és tüzérséggel támogatott támadást indítottak Újszász irányába, s eközben a hadosztály biztosító csapatait másfél kilométerrel visszaszorították. Szolnok körzetéből is indultak támadások Újszász irányába, de ezeket a hadosztály erői visszaverték. Ennek ellenére a szovjetek a várostól északra, a Zagyva patakon át betörtek a német vonalakba.[501]
November 6-án a hadosztály arcvonalát páncélosokkal támogatott, zászlóalj erejű szovjet támadások érték, s ezek számos betörést eredményeztek. A heves harcok ellenére csupán átmenetileg sikerült ezeket az SS-páncélgránátosoknak elreteszelni.[502]
November 7-én a hadosztály tüzérezrede Újszásztól Jászladány, majd Jászalsószentgyörgy felé vonult.[503] A visszavonuló németek menetoszlopait mindenhol szovjet csapatok követték, s felzárkóztak a németek arcvonalára. Abonytól páncélosokkal támogatott, ezred erejű szovjet kötelék támadott és Újszásztól nyugatra helyi betörést ért el. A rohamlövegekkel támogatott SS-páncélgránátosok ellenlökéssel leszűkítették a betörés területét.[504]
November 8-án Újszásztól négy kilométerre nyugatra a szovjetek ismét támadtak, de páncélosokkal támogatott zászlóalj erejű előretörésüket ismét visszaverték a hadosztály kötelékei. Zagyvarékastól ezred erejű szovjet támadás indult, s ez a németeket már az Újszász–Jászladány útvonalig vetette vissza. A németek ellenlökése csupán a betörés szűkítését eredményezte.[505]
Aznap a hadosztály alárendeltségébe lépett a 18. „Horst Wessel” SS-önkéntes-páncélgránátos-hadosztály is, amelynek kötelékei a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály csapataival közösen harcoltak.[506]
November 9-én a LVII. páncéloshadtestnek alárendelt hadosztály arcvonalán a szovjetek Újszásztól nyugatra elérték az Újszász–Nagykáta vasútvonalat. Az Újszászról Szolnokra vezető úttól nyugatra a németekkel szemben kisebb hídfőt alakítottak ki. A betöréseket viszont az SS-csapatok elreteszelték.[507]
November 10-én a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály jobbszárnyán, Újszásztól északra és északnyugatra zászlóalj erejű szovjet támadások folytak. Az egyik északnyugaton kiharcolt betörés ellen az SS-páncélgránátosok ellenlökést indítottak.[508]
A hadosztály balszárnyán Jászladánynál a 4. SS-páncélos-felderítőosztály harcolt déli és délkeleti arcvonallal. Középen – Újszásztól északra – a 7. SS-páncélgránátos-ezred állásai húzódtak, míg a jobbszárnyon, Tápiógyörgye és Tápiószele körzetében a 8. SS-páncélgránátos-ezred csapatai védekeztek. A hadosztály harcálláspontja ekkor Alattyánban volt.[509]
November 11-én a 2. Ukrán Front erői ismét felújították támadásukat a német-magyar csapatok budapesti csoportosításának szétzúzása és magyar főváros birtokbavétele céljából. A front csapásmérő csoportosítása (7. gárdahadsereg, Plijev altábornagy lovas-gépesített csoportja, valamint a 2. gárda- és 4. gárda-gépesítetthadtest) 300 harckocsi és önjáró löveg támogatásával lendült támadásba.
A támadó szovjetek áttörték a 18. SS-páncélgránátos-hadosztály csapataival megerősített 4. SS-páncélgránátos-hadosztály vonalait is, elfoglalták Tápiógyörgyét, valamint Jászladányt, majd folytatták előretörésüket északi és északkeleti irányban. A súlyos harcokban Jászalsószentgyörgytől délnyugatra a 4/II. SS-tüzérosztály és a reteszállásba rendelt visszavonuló német gyalogság is részt vett. A jobbszárnyon harcoló 8/II. és 8/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj 12 harckocsi kilövéséről tett jelentést.[510] A 4. SS-páncélososztály három rohamlövege Unterer SS-Untersturmführer parancsnoksága alatt a támadó 23 szovjet harckocsi közül 15 darabot lőtt ki, a többit pedig a páncélosokat támogató lövészekkel együtt visszaverte.[511]
Aznap estére a hadosztálynak mindössze négy bevethető rohamlövege maradt. A gyalogság három átlagos és négy gyenge zászlóaljban körülbelül 1000 főnyi harcoslétszámmal rendelkezett. A tüzérségnek hat könnyű és négy nehéz ütege volt. A csapatok mozgékonysága elérte a 70 százalékot, harcértéküket támadásra korlátozottan alkalmasnak találták.[512]
November 12-ére virradó éjszaka a hadosztály visszavonult, de a manőver az utak rossz állapota és a szovjetek támadásai miatt elhúzódott. Napközben a páncélosokkal támadó szovjetek ismét áttörték az előző nap erősen meggyengített 4. SS- és 18. SS-páncélgránátos-hadosztály vonalait. A gyors ütemben előretörő szovjet harckocsik elérték Jászberény déli előterét. A szovjetek hat páncélost veszítettek. A 8. SS-páncélgránátos-ezred Jászberénytől nyugatra létesített állásokat.[513]
November 13-án a hadosztálytól nyugatra a szovjetek ismét áttörtek. A hadosztály két páncélgránátos ezredét a 18. SS-páncélgránátos-hadosztállyal közösen alkalmazták. A 7. SS-páncélgránátos-ezred Jászberénytől délre, a 8. SS-páncélgránátos-ezred pedig a várostól nyugatra harcolt.[514]
Aznap Schmedes SS-Brigadeführer táviratot küldött Himmlernek, amelyben kifejtette, hogy a hadosztály ereje elfogyott, s a zászlóaljak harcoslétszáma már a 100 főt sem éri el. A harcok fő terhe a tisztekre és altisztekre nehezült. Sürgősen feltöltésre volt szükség. Himmler válaszában kijelentette, hogy Schmedes az egyik legjobb SS-hadosztály vezeti és ha a parancsnokságot nem bírja idegekkel, jelentse. Egyébként a hadosztálynak továbbra is tartania kellett állásait.[515]
November 14-én tovább folytatódtak a harcok Jászberénynél. A várostól nyugatra a szovjetek északnyugat felé folytatták előrenyomulásukat.[516]
November 15-én este a németek feladták Jászberényt, s a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály is megkezdte visszavonulását az úgynevezett Karola-vonalba, amely Aszódtól Hatvanon át Sátoraljaújhelyig húzódott.[517]
November 16-án a hadosztály visszavonuló alakulatai Csány körül próbáltak állásokat létesíteni. Schmedes SS-Brigadeführer parancsnoki harcálláspontja ekkor Lőrinciben volt.[518]
November 17-én a hadosztály továbbra is visszavonulóban volt. A hátráló SS-csapatokat a szovjetek csak késve követték, s mindössze két helyen támadtak. Ezeket a német 1. páncéloshadosztály erőivel közösen az SS-csapatok visszaverték.[519]
November 18-án a 4. SS- és 18. SS-páncélgránátos-hadosztály részei a német 1. páncéloshadosztály jobbszárnyán elért szovjet betörés felszámolása céljából indítottak ellenlökést.[520]
A 4. SS-páncélgránátos-hadosztály saját erői aznap hat harcképes StuG. IV rohamlöveggel rendelkeztek. A páncélgránátosok négy gyenge és két leharcolt zászlóalja összesen alig 500 főnyi harcoslétszámot jelentett. Az utászzászlóalj körülbelül 100 harcképes katonából állt. A hadosztály-tüzérség négy könnyű és három nehéz ütege látta el a gyalogság tűztámogatását. A csapatok mozgékonysága 70 százalék volt, de csak védelemre voltak alkalmasak.[521]
November 19-én Hort körzetéből a szovjetek három zászlóalj és harckocsik bevetésével támadást indítottak, s a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály állásaiba két kilométer mélyen betörtek. A megindított SS-ellenlökés nagyjából felszámolta a szovjetek betörését.[522]
November 20-án a szovjetek jelentős erőkkel és páncélos-támogatással Hatvantól keletre támadást indítottak a hadosztály vonalai ellen északi és északnyugati irányban. A nyugati irányú előretörést sikerült visszaverni, de az észak felé támadó szovjetek három kilométerre betörtek a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály állásaiba. A harcok során a 4. SS-páncélososztály parancsnoka, Etthöfer SS-Sturmbannführer is elesett.[523]
November 21-én a szovjetek benyomultak a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály és a német 1. páncéloshadosztály között tátongó másfél kilométeres résbe. Az északnyugat felé előretörő szovjetek feltartóztatására a hadosztálynak már nem volt tartaléka.[524]
A hadosztály meglévő 29 StuG. IV rohamlövegéből aznap csupán öt volt bevethető.[525]
November 22-én tovább folytak a heves harcok Hatvan körül.[526]
November 23-án a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály kisebb helyi szovjet betöréseket próbált felszámolni a német 1. páncéloshadosztály csatlakozásánál.[527]
November 24-én a szovjetek tovább bővítették az előző napi betöréseket és a hadosztály ellenállásával szemben tovább folytatták előretörésüket nyugat felé.[528]
November 25-én a szovjetek nyomása a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály arcvonalán érezhetően csökkent. Hatvant viszont elfoglalták a szovjet csapatok. Ekkor a hadosztály állásai már a Héhalom–Apc–Szűcsi vonalon húzódtak.[529]
Aznap a hadosztály saját erői öt bevethető rohamlöveggel rendelkeztek. A három átlagos és kettő gyenge zászlóaljban harcoló SS-gyalogság harcoslétszáma 800 fő körül mozgott. A tüzérség öt könnyű és négy nehéz ütegből állt. A csupán védelemre alkalmas hadosztály mozgékonysága 70 százalék volt.[530]
November 26-án a hadosztály centrumában harcoló erők század erejű szovjet előretöréseket vertek vissza. A balszárnyon 11 szovjet harckocsi a sűrű ködben megközelítette az SS-páncélgránátosok állásait, de miután felszállt a köd, a németek mindet kilőtték.[531]
November 27-én a szovjetek két zászlóalja néhány harckocsi támogatásával támadást intézett a hadosztály centruma ellen, de visszaverték őket. Az SS-csapatok vonalaik délután előtt jelentős szovjet átcsoportosításokat észleltek.[532]
November 28-án a hadosztály ismét a IV. páncéloshadtest alárendeltségébe került. Ettől kezdve december 4-ig viszonylag nyugalmas időszak vette kezdetét. A Hatvantól északra elhelyezkedő 4. SS-páncélgránátos-hadosztály csupán kisebb helyi jelentőségű harcokat vívott a szovjetekkel.[533]
A hadosztály 1944 novemberében 152 halottat (ebből nyolc tiszt), 816 sebesültet (ebből 12 tiszt) és 52 eltűntet, összesen 1020 főt veszített.[534]
December 2-án a hadosztály Apcon létesített harcálláspontján jelentkezett Walter Harzer SS-Standartenführer[535], aki két nap múlva Schmedes SS-Brigadeführertől átvette a hadosztály parancsnokságát.[536]
Aznap a hadosztály bevethető páncélosállománya 10 StuG. IV rohamlövegből és három Jagdpanzer IV vadászpáncélosból[537] állt. A páncélgránátosok három átlagos és két gyenge zászlóaljának harcoslétszáma megközelítőleg 800 fő volt. A tüzérség négy könnyű és nehéz üteggel rendelkezett. A csupán védelemre alkalmas hadosztály mozgékonysága 90 százalék volt.[538]
Harzer megítélése szerint a hadosztály harcoló csapatrészei haladéktalanul feltöltésre szorultak, s ezt jelentette is elöljáróinak, akiktől ígértet kapott a felfrissítésre.[539]
Az új hadosztályparancsnok azonnal elrendelte egy Sturmgewehr–44 gépkarabéllyal, nehézgéppuskákkal és aknavetőkkel felszerelt hadosztály-rohamszázad felállítását Forster SS-Obersturmführer parancsnoksága alatt. Hamarosan a páncélgránátos-zászlóaljak és -ezredek maguk is felállítottak egy-egy ilyen rohamszakaszt. Ezek az SS-rohamkötelékek képezték az ellenlökésekre szánt tartalékot.[540]
December 4-én a Dél Hadseregcsoport hadinaplójában rögzítették, hogy Etthöfer SS-Sturmbannführer 4. SS-páncélososztálya 1944. szeptember végétől december elejéig 65 szovjet harckocsit lőtt ki, további hetet pedig mozgásképtelenné tett. Az SS-páncélosok megsemmisítettek még hét löveget, 80 páncéltörő ágyút és 20 gyalogsági löveget is. Ez alatt az osztály csupán öt saját páncélost veszített.[541]
December 5-én a 2. Ukrán Front felújította támadását. Egyórás tüzérségi előkészítés után Kartal és Szűcsi között a 7. gárdahadsereg és az 53. hadsereg összesen 10 lövészhadosztálya lendült támadásba.
A 4. SS-páncélgránátos-hadosztály lényegében megtartotta állásait, de a 18. SS-páncélgránátos-hadosztálynál a páncélosokkal támogatott szovjet lövészerők helyenként hat kilométer mélyen is betörtek a német vonalakba. A 4. SS-páncélos-tüzérezred osztályai Csécse körzetébe települtek át.
December 6-án és 7-én a hadosztályt a Hatvan–Pásztó út- és vasútvonal mentén erős szovjet kötelékek támadásai érték. A hadosztály harcálláspontja 7-én Alsótoldon volt.[542]
December 8-án a hegyvidéki, nehezen átlátható terepen harcoló 4. SS-páncélgránátos-hadosztály a szárnyak fenyegetettsége miatt fokozatosan visszavette arcvonalát.[543]
December 9-én délután a IV. páncéloshadtest alárendeltségében harcoló 4. SS-páncélgránátos-hadosztály átkerült a Wöhler-seregcsoporthoz. A visszavonuló SS-hadosztály állásai a Lőrinci–Pásztó út mentén, valamint a Bélahalma–Szurdokpüspöki vonaltól délre helyezkedtek el.[544]
Aznap a hadosztály hét bevethető rohamlöveggel rendelkezett. A páncélgránátosok harcoslétszáma négy gyenge és egy átlagos zászlóaljban 600 fő körül mozgott. A hadosztály-tüzérség hat könnyű és négy nehéz ütegből állt. A csupán védelemre alkalmas SS-csapatok mozgékonysága 80 százalék volt.[545]
December 10-én a térségben folytatódtak a harcok. A Hatvan–Pásztó vasútvonal mentén egész nap ezred erejű szovjet támadások folytak, amelyeket néhány helyi betörés kivételével visszavertek a németek.[546]
December 11-én a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály északi szárnyán, Bujáktól északra a szovjetek nyomása fokozódott. Az arcvonalban létesített kisebb szovjet betöréseket a 4. SS-páncélososztály megmaradt rohamlövegei és az SS-páncélgránátosok ellenlökései számolták fel.[547]
December 12-én a hadosztály déli szárnyán indított ezred erejű szovjet támadásokat csupán a védelem mélységében sikerült felfogni. A kialakult betörések felszámolásához már nem volt elegendő tartalék.[548]
December 13-án az SS-csapatok Bujáktól északkeletre zászlóalj erejű szovjet támadásokat vertek vissza. Innen délre az erdős területre beszivárgott szovjeteket megállították, csakúgy, mint a Hatvan felől a vasút mentén indított támadást Pásztótól hat kilométerre délre.[549]
December 14-én a Hatvan–Pásztó vasútvonal mentén védekező 4. SS-páncélgránátos-hadosztály arcvonalszakaszán újabb helyi betörések alakultak ki, de felszámolásukat csupán tervbe vették.[550]
December 15-én a hadosztály északi szárnyán – heves harcok után – a szovjetek elfoglalták Alsótoldot és Cserhátszentivánt.[551]
December 16-án a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály balszárnyán a szovjet 1. gárda-lovas-gépesített csoport csapatai Nagylóc és Cserhátszentiván között 10 kilométert nyomultak előre kelet felé. Innen délre az SS-hadosztály állásait széles arcvonalon támadták. A szovjetek áttörték a németek támpontrendszerét és Pásztóig nyomultak előre.[552]
Aznap a hadosztály csupán három saját harcképes rohamlöveggel rendelkezett. Gyalogságának harcoslétszáma négy gyenge és egy leharcolt zászlóaljban körülbelül 450 főre csökkent. A tüzérség hat könnyű és négy nehéz üteggel rendelkezett. A csapatok mozgékonysága 90 százalék volt, de csak védelemre voltak alkalmasak.[553]
December 17-én a hadosztály 4. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztálya összes megmaradt (részben önjáró) 2 és 3,7 cm-es gépágyújával és gyalog harcoló tüzéreivel Nagylóctól délkeletre ellenlökést hajtott végre, amellyel nyugati irányba visszavetette a szovjeteket és a beérkező rohamlövegekkel és önjáró 2 cm-es négycsövű gépágyúkkal Sámsonháza felé lezárta a rést.[554]
December 18-án a német 8. hadseregben harcoló 4. SS-páncélgránátos-hadosztály Nagylóc és Lucfalva között elhelyezkedő állásai ellen három szovjet lövészhadosztály indított támadást. A szovjetek elfoglalták Nagylócot és mintegy öt kilométert nyomultak előre keleti irányban. Lucfalvánál a 4. SS-páncélos-felderítőosztály Scherg SS-Obersturmführer vezetésével eredményesen tartotta fel a támadókat, de eközben gyakorlatilag megsemmisült: mindössze 10 katonája maradt. Az osztály maradványait dél-szlovákiai területre vezényelték.[555]
December 19-én a szovjetek ezred erejű támadása a Pásztó–Salgótarján vasútvonal mentén áttört a gyenge német biztosító vonalakon. Ezzel egy időben a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály ellen is frontális támadás indult, amely a hadosztály balszárnyát északkelet felé visszaszorította.[556]
December 20-án Kisterenyétől délnyugatra a szovjetek betörtek a németek által tartott arcvonal-kiszögellésbe.[557]
December 21-én a szovjetek erős tüzérségi előkészítés után támadást indítottak a hadosztály balszárnya, elfoglalták Kisterenyét, és településtől északra húzódó magaslatokig nyomultak előre. A hadosztály erői itt újabb reteszállások kiépítésébe fogtak.[558]
Aznap a 7/I. SS-páncélgránátos-zászlóalj maradványait (összesen 39 fő!) a szlovákiai Besztercebányára vezényelték feltöltés céljából.[559]
December 22-én Nagylóctól északra és északkeletre folytak harcok. Lucfalvánál a hadosztály kötelékei zászlóalj erejű szovjet támadásokat vertek vissza. Kisterenyétől északra mély szovjet betörés alakult ki.[560]
December 23-án a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály mindkét szárnyát, egymástól függetlenül zászlóalj erejű szovjet támadások érték. Ezek miatt a hadosztály néhány támpontját néhány száz méterrel vissza kellett venni.[561]
Prager SS-Sturmbannführer, a 7. SS-páncélgránátos-ezred parancsnoka a Törökszentmiklós környéki harcokért átvette a Vaskereszt Lovagkeresztjét.[562]
Aznap a hadosztály bevethető páncélosállománya öt Stug. IV rohamlövegből és egy Jagdpanzer IV vadászpáncélosból állt. A páncélgránátosok három gyenge és egy leharcolt zászlóaljának harcoslétszáma körülbelül 350 fő volt. A tüzérség hat könnyű és négy nehéz üteggel rendelkezett, de ezek mozgékonysága csak 50 százalék volt. A csupán védelemre alkalmazható hadosztály átlagos mozgékonysága 70 százalék körül mozgott.[563]
December 24-én a hadosztály arcvonalszakaszán csupán elhanyagolható harctevékenység folyt.[564]
December 25-én a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály már a német XXIX. hadtest alárendeltségében harcolt. A szovjetek Salgótarján keleti széléig törtek előre, s ennek következtében a hadosztály összeköttetése a balszomszéd 8. vadászhadosztállyal átmenetileg megszakadt.[565]
December 27-én a hadosztály balszárnyán a németek egy zászlóalj erejű szovjet előretörést vertek vissza. Napközben a 8. SS-páncélgránátos-ezred részei gépkocsiszállítással elérték a hadosztály számára kijelölt új bevetési területet, az akkori szlovák-magyar határon fekvő Csáb körüli magaslatokat.[566]
December 28-ára virradó éjszaka a 7. SS-páncélgránátos-ezred és a 4. SS-páncélos-tüzérezred is beérkezett Csáb körzetébe, ahol napközben sikerült feltartóztatni a szovjetek támadását.[567]
December 29-én a szovjetek három lövészhadosztálya széles arcvonalon támadást indított a Csábnál védekező 4. SS-páncélgránátos-hadosztály állásai ellen. A hullámzó, heves harcok során a magaslatok és települések többször is gazdát cseréltek, de végül az SS-csapatokat Csáb nyugati és dél szélére vetették vissza.[568]
December 30-án tovább folytak a harcok Csáb körül, amelyet a hadosztály erői egy kelet felől indított átkaroló támadás ellenében is megtartottak.[569]
A harccsoporttá visszaminősített hadosztály aznap öt bevethető rohamlöveggel rendelkezett. Páncélgránátosai három gyenge és egy leharcolt zászlóaljban mintegy csupán 450 főnyi harcoslétszámmal vettek részt a harcokban. A tüzérség négy könnyű és három nehéz ütege volt harcképes. A csak védelemre alkalmazható SS-csapatok mozgékonysága 70 százalék volt.[570]
December 31-én a 4. SS-páncélgránátos-hadosztály erői elveszítették a Csábtól északra húzódó magaslatot[571] és e harcok közben szlovák területre húzódtak vissza. A hadosztály a decemberi harcok alatt 176 halottat (ebből 13 tiszt), 683 sebesültet (ebből 38 tiszt) és 61 eltűntet (ebből egy tiszt), összesen 920 főt veszített.[572]
A hadosztály zömét 1945. január elején kivonták és újabb feltöltésre birodalmi területre vezényelték. Néhány kisebb harccsoportja január közepéig még záró alakulatként a német 1. páncéloshadsereg kötelékében harcolt.
A 4. SS-páncélgránátos-hadosztályt február 4-én már ismét bevetették Stargard körzetében. A keleti front északi részén harcoló alakulatot ismét szétverték a szovjetek. Maradványait április elején a Hela-félszigetre vonták vissza. A hadosztály mintegy 5000 katonáját hajóval Swinemündébe szállították, majd Prenzlaunál gyülekeztették.
Április 20-tól a harccsoporttá zsugorodott alakulat Eberswalde körül biztosított, majd Oranienburgnál védekezett. Április 27-től Mecklenburgon át Ludwigslustig vonult vissza. Május 4-én Harzer SS-Standartenführer feloszlatta a hadosztályt.[573]
10. Az 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztály
(5. SS-Panzer-Division „Wiking”)
Korábbi elnevezései:
1940. december 1. – SS-Division (mot.) „Germania”
1941. január 1. – SS-Division „Wiking”
1942. november 9. – SS-Panzer-Grenadier-Division „Wiking”
1944. február – 5. SS-Panzer-Division „Wiking”
A hadosztályt 1940. december 1-étől német tisztek és altisztek mellett zömmel északi önkéntesekből állították fel „Germania” gépkocsizó SS-hadosztály néven. A „Germania” SS-ezreden kívül hadrendjébe tartozott a flamand és holland önkéntesekből álló „Westland” ezred és a dán, valamint norvég újoncokból szervezett „Nordland” ezred is. 1941 elején az alakulatot „Wiking” SS-hadosztályra keresztelték át.
A gépkocsizó SS-hadosztály 1941. június 29-től vett részt a keleti fronton zajló harcokban. Július 10-ig Tarnopol körzetében harcolt, majd július 28-ig Zsitomirtól délkeletre. Ezt követően a hadosztály Dnyepropetrovszkig üldözte a hátráló szovjet csapatokat. Augusztus végétől szeptember végéig az itteni hídfőt védte. Szeptember végétől október 10-ig az Azovi-tenger mentén harcolt. Október 12-től ismét gyors ütemben nyomult a visszavonuló szovjetek után Rosztov irányába.
1941. november elejétől 1943. június 2-ig a hadosztálynak volt egy finn önkéntes SS-zászlóalja is.
A „Wiking” SS-hadosztály 1941. október 21-től 1942. július 21-ig a Donyec-medencében, a Miusz folyó mentén vívott súlyos harcokat.
1942. július 26-tól a hadosztály részt vett a németek Kaukázus irányában megindított támadásában is. Csapatai augusztus 18-ig Majkop térségében harcoltak, majd szeptember közepéig a Kaukázus nyugati részén. Novembertől páncélgránátos-hadosztállyá szervezték át.
1943 elején a „Nordland” SS-páncélgránátos-ezred kivált a hadosztály kötelékéből. Később ez az ezred lett a 11. „Nordland” SS-páncélgránátos-hadosztály alapja.
A „Wiking” SS-páncélgránátos-hadosztály 1943. április elejétől július 12-ig a Don folyó középső szakaszán védelemben volt, majd szeptember 14-ig Harkov körül harcolt. Szeptember közepétől a hónap végéig Kijevtől keletre, ezt követően november 12-ig a Dnyeper mentén vívott harcokat a támadó szovjet csapatokkal. November közepétől 1944. február 17-ig Cserkaszinál bekerítésben harcolt, majd maradványai kitörtek.
1944. február közepétől március 17-ig az alakulatot Lublin térségében páncéloshadosztályként újjászervezték, majd a félig átszervezett csapatait Kovel körül vetették be május 10-ig. A személyi állomány veszteségeinek pótlására a hadosztályt már a Harmadik Birodalom határain kívül élő úgynevezett népi németekkel is feltöltötték.
Ezt követően július 18-ig befejezték a hadosztály feltöltését és Lublin térségében hadseregcsoport-tartalék lett.
Az 5. SS-páncéloshadosztály a IV. SS-páncéloshadtest alárendeltségében augusztus 13-tól október 28-ig Varsó körül három veszteségterhes ütközetben is részt vett, majd ezután Modlintól keletre védekezett, egészen 1944. december 25-ig.[574]
A IV. SS-páncéloshadtest kötelékében az 5. „Wiking” SS-páncéloshadosztályát Magyarországra vezényelték, hogy a „Konrad” hadművelet keretében felmentse a szovjetek által bekerített magyar fővárost.
A páncéloshadosztály áttekintő hadrendje és fontosabb parancsnoki beosztása 1945. január 1-i adatok alapján:[575]
– Teljes létszám: 17 656 fő;
– hadosztályparancsnok: Karl Ullrich SS-Standartenführer (LK+TL);
– 1. (hadműveleti) vezérkari tiszt: Kleine vezérkari őrnagy;
– hadosztálytörzs térképész-csoporttal, hadosztály-kísérőszázaddal és táboricsendőr-szakasszal;
– 5. SS-páncélosezred (Fritz Darges SS-Obersturmbannführer):
– 5/I. SS-páncélososztály (Paul Kümmel SS-Sturmbannführer): 1. és 4. páncélosszázad rohamlövegekkel, 2. és 3. páncélosszázad Panzer IV harckocsikkal, egy ellátó század;
– 5/II. SS-páncélososztály (Hans Flügel SS-Sturmbannführer – LK): 5-8. század Panther harckocsikkal, egy ellátó század;
– műhelyszázad;
– páncélos-utászszakasz;
– 9. „Germania” SS-páncélgránátos-ezred (Hans Dorr SS-Obersturmbannführer – LK+TL+K):
– I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj: 1-4., 5-8., 9-12. század[576], az 9/III. SS-páncélgránátos-zászlóalj lövészpáncélos-zászlóalj volt;
– 13. SS- (önjáró gyalogságilöveg-) század;
– 14. SS- (önjáró légvédelmigépágyús-) század;
– 16. SS- (páncélos-utász-) század;
– 10. „Westland” SS-páncélgránátos-ezred (Franz Hack SS-Obersturmbannführer – LK):
– I-III. SS-páncélgránátos-zászlóalj: 1-4., 5-8., 9-12. század[577];
– 13. SS- (önjáró gyalogságilöveg-) század;
– 14. SS- (önjáró légvédelmigépágyús-) század;
– 16. SS- (páncélos-utász-) század;
– 5. SS-páncélos-tüzérezred (Hans Bünning SS-Obersturmbannführer):
– I-IV. SS-páncélos-tüzérosztály (az 5/II. SS-páncélos-tüzérosztály önjáró tarackokkal felszerelve, a többi gépvontatású löveganyaggal);
– 5. SS-páncélos-felderítőosztály (Heinz Wagner SS-Sturmbannführer):
– törzsszázad páncélgépkocsikkal;
– egy páncélgépkocsi-század, két páncélos-felderítőszázad, egy nehézfegyver-század, egy ellátó század;
– 5. SS-páncélvadászosztály (Herbert Oeck SS-Sturmbannführer):
– 1-2. vadászpáncélos-század (Jagdpanzer IV vadászpáncélosokkal), 3. (vontatott nehézpáncéltörőágyús-) század;
– 5. SS-páncélos-utászzászlóalj (Eberhard Heder SS-Hauptsturmführer):
– 1-3. század (a 3/1. század lövészpáncélos-század), könnyű hadihídoszlop;
– 5. SS-páncélos-híradóosztály (Hubert Hüppe SS-Sturmbannführer):
– 1.(távbeszélő), 2. (rádiós) század;
– 5. SS-páncélos-légvédelmi tüzérosztály (Arthur Winkelmann SS-Hauptsturmführer):
– 1. (3,7 cm-es és önjáró 2 cm-es négycsövű) üteg, 2-4. (8,8 cm-es és 3,7 cm-es vegyes) üteg;
– 5. SS-páncélos-tábori pótzászlóalj (Helmut Müller SS-Sturmbannführer): öt kiképzőszázad;
– 5. SS-páncéloshadoszályt ellátó alakulatok;
– 5. SS-páncélos-karbantartó osztály;
– 5. SS-gazdasági osztály;
– 5. SS-egészségügyi osztály.
1944. november 16-tól a hadosztály alárendeltségében harcolt a 23/I. „Norge” és a 24/I. „Danmark” SS-páncélgránátos-zászlóalj is. A zászlóaljak eredetileg a 11. „Nordland” SS-páncélgránátos-hadosztály páncélgránátos-ezredeinek részét képezték, s gyalogsági erősítésként kerültek az 5. SS-páncéloshadosztályhoz.[578]
Az 5. SS-páncéloshadosztály 1945. január 1-én a számára előírt 114 Panzer IV harckocsiból csupán 10 darab, 79 Panther harckocsiból 22 bevethető páncélossal rendelkezett. A szervezési előíráson kívül a hadosztálynak volt még négy bevethető StuG. IV rohamlövege is. Páncélvadászosztályában 31 helyett csak 12 darab Jagdpanzer IV volt.
Az előírás szerinti 272 lövészpáncélosából, felderítő páncélgépkocsijából és tüzérmegfigyelő járművéből 162 darab volt bevethető. Előírt 1011 terepjáró tehergépkocsi helyett csak 418 üzemképes járművel rendelkezett, de 143 előírt „Maultier” tehergépkocsija[579] helyett volt 335(!) ilyen üzemképes gépjárműve. Az előírt 34 darab 7,5 cm-es páncéltörő lövegéből 25, az 59 tüzérségi lövegből 56 darab volt bevethető állapotban.
Az SS-páncélgránátosok fegyverzetéből teljesen hiányzott a rajonként előírt egy-egy távcsöves mesterlövészpuska. Sturmgewehr–44 gépkarabélyból 600 helyett csupán 45 darabbal rendelkeztek, viszont az állománytáblában nem szereplő olasz 9 mm-es Beretta géppisztolyból 217 darab volt a csapatoknál. Az előírt 1188 géppuskából csupán 575 volt bevethető.
Külön érdekesség, hogy a hadosztály 56 amerikai gyártmányú géppisztollyal és három géppuskával is rendelkezett. Csapatainak emellett volt még 126 szovjet gyártmányú géppuskája, kilenc darab 82 mm-es és három darab 120 mm-es szovjet aknavetője is. A páncélgránátosok kézi páncéltörő fegyverkészlete 69 Panzerschreckből („páncélrémből”) és 2873 Panzerfaustból („páncélökölből”) állt.[580]
Ezek alapján láthatjuk, hogy a hadosztály közel sem rendelkezett olyan jelentős harcértékkel, mint amekkorával az érvényben lévő szervezési utasítások alapján rendelkeznie kellett volna. Harceszközei között jelentősebb mennyiségű nem német gyártmányú zsákmányanyag is volt.
A „Konrad” fedőnevű támadás kezdetéig a hadosztály szállítmányainak csak mintegy 32 százaléka (9. „Germania” SS-páncélgránátos-ezred, az 5. SS-páncélosezred és az 5. SS-páncélos-tüzérezred, néhány kisebb alakulat) érkezett be.[581]
A hadosztály törzse 1945. január 1-én reggel 09.00 óra tájban érkezett meg a győri pályaudvarra. Napközben folyamatosan érkeztek be a hadosztály csapatai, amelyek azonnal el is indultak Tatától nyugatra kijelölt készenléti állásaik felé.
A hadosztály harcai a „Konrad” hadműveletben
A hadosztály beérkezett erőiből a támadás végrehajtására a 9. SS-páncélgránátos-ezredből (Dorr-harccsoport néven) és az 5. SS-páncélosezredből (Darges-páncéloscsoport néven) két harccsoportot szerveztek. A 32 harckocsiból és négy rohamlövegből álló páncéloscsoport a Tata–Felsőgalla útvonal mentén készült előretörni, a páncélgránátosoknak pedig először Agostyánt kellett elfoglalni.[582]
Január 2-én reggel 04.00 óráig a hadosztály páncélgránátosai – helyenként súlyos helységharcban – elfoglalták Bajt, Szomódot és Agostyánt. A készenlétben álló SS-páncéloscsoportot Agostyánig vonták előre.[583]