Az akaratszabadság lényegéről*

 

Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim!

Nem minden töprengés nélkül vállalkoztam arra, hogy az elnökük szíves és barátságos meghívásának eleget tegyek és itt a Német Filozófiai Társaság helyi csoportja előtt olyan témáról beszéljek, amelynek megtárgyalására az év folyamán különféle esetekben alkalmam volt. Mivel ugyanis azóta az akaratszabadság problémájával kapcsolatban magától értetődően semmi sem változott, nem leszek abban a helyzetben, hogy erről a témáról érdemben valami újat adjak elő. És mégis, közben bizonyos szempontból mozzanatok járultak a témához: a különféle, részben egyetértő, részben pedig elutasító jellegű bíráló vélemények, amelyeket az általam kifejtett gondolatmenet tartalmával és hatókörévei kapcsolatban kaptam. Ezek a vélemények számomra természetesen nagyon érdekesek, és további megfontolásokra adtak ösztönzést. Ezért hálásan üdvözlök olyan alkalmat, mint a mai, mert lehetőséget nyújt számomra, hogy ezeket a megfontolásokat szélesebb körű hallgatóság előtt fejtsem ki, természetesen nem azért, mintha arra számítanék, hogy bírálóimat jobb belátásra bírom, hanem mert remélem, hogy ezáltal az egymással szembenálló vélemények további tisztázásához és pontosabb körülhatárolásához valamivel hozzá tudok járulni. Nyomatékosan elnézést kell kérnem, ha már régebben mondottakat ugyanazokkal a szavakkal ismételek. Ez már a dolog természetéből adódik. Hiszen itt végeredményben mindig ugyanarról a kérdésről van szó, amely nyilván minden gondolkodni szerető ember előtt felmerül – arról a kérdésről, hogy a szabad akarat bennünk élő tudatát, amely szorosan kapcsolódik minden tevékenységünkért érzett felelősségünkhöz, miképpen lehet összhangba hozni minden történés kauzális szükségszerűségéről való meggyőződésünkkel, amely mégis látszólag felment minden felelősség alól.

Oly nehéz erre a kérdésre kielégítő feleletet nyerni, hogy jelenleg néhány neves fizikus véleménye szerint az akaratszabadság megmentéséért áldozatul kell dobni az oksági törvényt, és ezért nem haboznak, hogy a kvantummechanika ismert határozatlansági relációját felhasználják a kauzalitás törvényének áttörésére és az akarat szabadságának tisztázására. Arról mindenesetre hallgatnak, hogy a vak véletlen feltételezése miképpen egyeztethető össze az erkölcsi felelősség érzésével.

Ezzel szemben már több évvel ezelőtt megpróbáltam kimutatni, miképpen lehet a természettudomány álláspontjáról igen jól megérteni az akaratszabadság és az erkölcsi felelősségérzet tényeit, anélkül, hogy az egyetemes szigorú kauzalitás feltételezését feladnánk.

Ennek közelebbi kifejtése lesz mai előadásom célja.

 

I.

Gondolatmenetünkhöz szilárd kiindulópontot keresvén, kezdjük a kérdés tudományos vizsgálatával.

Ha a tudomány feladata, hogy minden természeti jelenségben, vagy az emberi életben törvényszerű összefüggéseket keressen, akkor ennek elengedhetetlen feltétele – ezt nyilván mindenki elismeri –, hogy ilyen törvényszerűség valóban fennálljon és világosan megfogalmazható legyen. Ebben az esetben beszélünk az oksági törvény általános érvényességéről és minden folyamat ezen törvény szerinti determináltságáról a természeti és a szellemi világban.

Mit jelent azonban az, hogy egy folyamat, egy esemény, egy cselekvés törvényszerű szükségszerűséggel következik be, kauzálisan determinált? és hogyan állapítjuk meg valamely folyamat törvényszerű szükségszerűségét? Nem tudom, mi mást lehetne valamely folyamat szükségszerűségére világosabb és meggyőzőbb bizonyítékként felhozni, mint azt, ha a szóban forgó folyamat bekövetkezésének lehetőségét előre látjuk? A kauzalitás lényegének és eredetének kérdése amellett teljesen nyitva maradhat. Számunkra itt elég megállapítani, hogy az olyan folyamat, amely biztonsággal előre látható, valamiképpen kauzálisan determinált és megfordítva, hogy ha egy folyamat kauzális megkötöttségéről beszélünk, ebben már egyszersmind benne van az is, hogy a folyamat bekövetkezése előre látható, persze nem mindenki, hanem olyan megfigyelő számára, akinek megvannak a folyamat kezdetén fennálló körülményekre vonatkozó szükséges ismeretei, és aki ezenkívül elegendően éles értelemmel is rendelkezik. Természetesen ennek a megfigyelőnek nem szabad semmiképpen sem a folyamat lezajlásába tevékenyen belenyúlnia, hanem az előrejelzést kizárólag a folyamatot beindító és általa ismert tények ill. feltételek alapján kell megadnia.

Hogy ilyen éles eszű és teljesen passzív megfigyelő a valóságban van-e, és ha van, hogyan szerzi meg a szükséges ismereteket – ezt a kényes kérdést itt nem fogom firtatni. Ez az oksági törvény értelmének és érvényességének külön vizsgálatához vezetne, amely ama tárgyalandó téma szempontjából nem lényeges. Jelen célkitűzésünk szempontjából tökéletesen elegendő annyit megállapítani, hogy a vázolt tulajdonságokkal felruházott megfigyelő feltételezése sem logikai, sem empirikus ellentmondásra nem vezet.

 

II.

Ha most a mondottaknak megfelelően megtesszük tárgyalásunk előfeltételéül, hogy a természetben és a lelki életben minden folyamatra szilárd, kauzális összefüggés áll fenn, a következőkben speciálisan csak az ember akarati cselekvésével fogunk foglalkozni. Magától értetődik ugyanis, hogy egyetemes kauzalitásról nem lehetne beszélni, ha az valahol megszakadna, ha tehát a tudatos és tudatalatti lelki élet folyamatai, az érzések, az érzetek, a gondolatok és végül az akarat is, nem lennének alávetve az oksági törvénynek az előzőkben vázolt értelemben. Feltesszük tehát, hogy az emberi akarat is kauzálisan determinált, vagyis minden olyan esetben, amikor valaki abba a helyzetbe kerül, hogy vagy spontán vagy akár hosszabb megfontolás után is akaratát határozottan kinyilváníthatja, vagy valamilyen meghatározott döntésre jut, az elég éles eszű, de tökéletesen passzívan viselkedő megfigyelő képes a szóban forgó viselkedését előre látni. Úgy képzeljük tehát ezt el, hogy a megismerő észlelő szemében az akarat úgy jön létre, mint több indíték és vágy együttműködése. Ezek benne tudatosan, vagy tudat alatt különböző erősségben, különböző irányokban jutnak érvényre és meghatározott eseménnyé tevődnek össze, hasonlóan ahhoz, amikor a fizikában különböző erők egy adott eredő erővé egyesülnek. Persze az egymást minden irányban keresztező akarati indítékok kölcsönös játéka összehasonlíthatatlanul finomabb és bonyolultabb, mint a természeti erőké és rendkívül sokat kívánunk a megfigyelő intelligenciájától, hogy képes legyen minden egyes indítékot kauzális meghatározottsága szerint felismerni és jelentőségét helyesen értelmezni. Igen, el kell ismernünk, hogy a ténylegesen élő emberek között biztosan nincs ilyen finom megfigyelő. Kimondottan leszögeztük már azonban, hogy ezeket a nehézségeket itt nem óhajtjuk érinteni, mivel tökéletesen elegendő, ha ahhoz tartjuk magunkat, hogy logikailag tetszés szerinti éles értelemmel bíró megfigyel ő feltételezésének nincs akadálya.

A valóságban, ez jól megjegyzendő, ez az előfeltevés az alapja és kiindulópontja minden tudományos kutatásnak, mind a történettudományban, mind pedig a pszichológiában. Ahogy a történész minden történeti személy minden tettét igyekszik törvényszerűen e személy sajátságai és a jelenlevő körülmények által determináltnak felfogni, és a fennmaradó hézagokat sohasem tulajdonítja a kauzalitás megszűnésének, vagyis a véletlennek, hanem mindig a tényleges viszonyok ismerete hiányának a számlájára írja, ugyanúgy a pszichológus minden kísérletében és megfigyelésében a mindent áttekintő észlelő álláspontjára helyezkedik, akinek abszolút passzívnak kell maradnia. Mert minden, még a nem szándékos befolyás is a megfigyelt gondolatmenetére megzavarná az oksági összefüggést és meghamisítaná a megfigyelésből levont következtetéseket. Sőt, már maga az a körülmény, hogy a kísérleti személy tudja, hogy megfigyelik, ismeretes módon végzetes hibaforrássá válhat.

Nemcsak a tudományban használjuk fel azonban a szigorúan kauzális determinizmus érvényességét, mint előfeltevést, hanem a mindennapi életben is. Hiszen embertársainkkal való érintkezésünkben állandóan úgy irányítjuk cselekedeteinket, hogy egy bizonyos megnyilvánulás részünkről meghatározott hatást gyakoroljon az ő akaratuk irányára. Minél jobban ismerünk egy embert, annál biztosabb az ítéletünk viselkedéséről, és ha másképpen cselekszik, mint vártuk, akkor nem azt mondjuk, hogy a kauzális összefüggés hiányos, hanem feltétlenül valami különleges, előttünk eddig ismeretlen körülmény közrejátszását tételezzük fel. Azokat a megnyilvánulásokat is, amelyeket önkénynek, vagy szeszélynek nevezünk, nem a véletlenre vezetjük vissza, hanem a szóban forgó személy bizonyos sajátos beállítottságára. Egyetlen esetben sem jutunk előre a kauzalitás érvényességének feltételezése nélkül.

 

III.

További meggondolásainkban a jobb megértés céljából egy speciális példát fogunk megvizsgálni. Képzeljük el például, hogy egy ártatlanul üldözött embert hozzá közelálló, bátor barátja titokban elvisz egy rejtekhelyre, ahol egyelőre biztonságban érezheti magát, és ezt a barátot felkeresik az üldözők s kikérdezik védencének tartózkodási helye felől. Hogyan fog viselkedni? Ha magas erkölcsi színvonalon áll, az igazsághoz való hűsége és barátjához való hűsége összeütközésbe kerül egymással. Ha a valóságnak megfelelő választ ad ugyanis a feltett kérdésre, barátját bizonyosan romlásba dönti. Ha meg akar maradni az igazság mellett is, akkor esetleg eszébe juthat, hogy megtagadja a választ, és a továbbiakban mindent elkövet, hogy az üldözött ártatlanságát napfényre hozza. Az eredmény azonban ekkor talán az lesz, hogy kényszert alkalmaznak vele szemben, hogy beszédre bírják. Sokkal egyszerűbb és védence megmentése szempontjából célravezetőbb, ha hazugság útján félrevezeti az üldözőket és a valódi rejtekhely helyett valami attól távoli helyet jelöl meg. Ezzel mindenesetre legalább időt nyer. Más lehetőségek is kínálkoznak. Azt is felelheti például, hogy a tartózkodási helyet nem ismeri, vagy elhúzhatja a válaszadást, vagy egyáltalában nem felel és süketnek tetteti magát. Mindegyik ilyen magatartásbeli lehetőség mellett szól egy és más, de mindegyiknek megvannak a maga hátrányai is. A kérdezett gondolataiban ilyen módon keresztezi egymást sokféle megfontolás, ezeket mérlegeli, és mindegyik hozzájárul az elhatározást meghatározó motívumhoz. Nem egyedül ezek a megfontolások hozzák meg azonban végül akaratának a döntését. Melléjük járul még számos indíték és ösztön, amelyeknek a fontolgató csak homályosan, vagy egyáltalában nincs tudatában. Ilyenek bizonyos jelleméből vagy vérmérsékletéből származó, az izgalom következtében esetleg felfokozott hangulatok, impulzusok, vagy gátlások is, amelyekről nem tud magának világosan számot adni, amelyek azonban a motívumok harcában döntő befolyással lehetnek.

Bármily sok és bonyolult erő játszik is itt szerepet, az általunk feltételezett s mindezt áttekintő megfigyelő előtt az összes motívumok közrejátszása következtében – a „motívum” szót itt és a következőkben kényelmességből általánosabb értelemben használom, mint szokásos – egészen határozott eredmény jön létre, és a megfigyelt személy akarati döntése egészen pontosan ennek az eredménynek megfelelően fog létrejönni. Ezt követeli az okság általános törvénye.

Mi van azonban akkor, ha a megfigyelő mindazt, ami a megfigyelt személyben megfontolásai során végbement, részletesen közli vele közvetlenül azelőtt, mielőtt eredményre jutott volna? A kapott felvilágosítás szellemében az eredeti módon fog dönteni? Ezt bizonyára nem állíthatjuk. Ezzel a közléssel ugyanis a megfigyelő kilép a passzivitásból, belenyúl a megfigyelt folyamat kauzális menetébe és a megfigyelt egyén ezáltal új helyzet elé kerül. Mindenekelőtt megtud valami újat az indítékokról, amelyek megfontolásaiban vezették, felvilágosítást nyer például arról, hogy a döntésnél, amelyet választott volna, ha a közlés elmarad, a vajóságban tudatos vagy nem tudatos indítékok játszották-e a főszerepet, és újonnan nyert ismeretei alapján korábbi döntését felül fogja vizsgálni és esetleg megmásítja azt; emellett aztán ismét egészen hasonló megfontolások fognak szerepet játszani, mint korábban, csakhogy most részben már a nyert ismeretből származó indítékok is fellépnek. És nem lehet kétséges, hogy a megfigyelő ekkor is át fogja tekinteni az oksági összefüggést és a megfigyelt egyéniségnek és a kísérő körülményeknek a pontos ismerete alapján képes pontosan előre látni, hogy a megfigyelt személy hogyan fog a nyert közlésre reagálni. Csak akkor fog azonban az előrelátott módon reagálni, ha nem értesül közben erről a megfigyelőtől. Különben ismét új helyzet áll elő számára és könnyen belátható, hogy a játék vég nélkül folyik. Sohasem lehet biztonsággal megállapítani, hogy a megfigyelt személy akarati döntését a közvetlenül az előtt nyert felvilágosítás nem befolyásolja-e és a megfigyelő mindig előre fogja látni, hogyan fog viselkedni a megfigyelt. A megfigyelt személy, ha a megfigyelő tökéletesen át is lát rajta, sohasem tartozik annak engedelmességgel; teljességgel saját mérlegelésétől függ, hogy akaratát a nyert értesülésnek megfelelően irányítja-e, vagy sem; másrészt a megfigyelő minden esetben felismeri a megfigyelt személy viselkedésének kauzális feltételezettségét, és képes előre látni, hogy az, talán szeszélyből, talán bizonyos ellentmondási kedvtől vezetve, a kapott értesüléssel szembehelyezkedik-e vagy sem. Lényeges itt az a körülmény, hogy a megfigyelt személyt minden új felvilágosítás új helyzet elé állítja, amely eddigi meggondolásaink revíziójára készteti, miközben ismét újabb akarati indítékok léphetnek fel. Így végül ahhoz a végkövetkeztetéshez jutunk, hogy lehetetlen, hogy valaki, még oly sok felvilágosítás mellett is, olyan okossá váljék, hogy már semmi újat nem tapasztalhat – olyan következtetés ez, amelynek éppen a legmélyebben gondolkodók fognak a legkevésbé ellentmondani.

 

IV.

Fő problémánk megközelítése végett vegyük jobban számba a tényleges viszonyokat, és az eddig feltételezett idealizált, abszolút világosan látó megfigyelőt helyettesítsük a valóságos életben álló emberrel, feltéve a kérdést: milyen mértékben képes az ilyen ember az emberek akarati cselekvéseinek kauzális feltételezettségét megérteni. Az eddig alkalmazott előfeltételekben két döntő különbséget kell figyelembe venni. Először is tekintetbe kell venni, hogy a kiváló értelmi képességű megfigyelőnél sem lehet szó többé a megfigyelt személy minden akarati indítékának áttekintéséről és elhatározásának pontos megjóslásáról, csupán egy többé-kevésbé megalapozott várakozás lehetséges. Minél nagyobb fölényben érezheti magát szellemi tekintetben a megfigyelő a megfigyelttel szemben, annál biztosabban alakíthatja ki jóslatát és itt nyilvánvalóan nincs pontosan megadható határ. Elvben nincs akadálya, hogy a megfigyelő intelligenciáját a megfigyeltéhez képest olyan magasnak tételezzük fel, hogy jóslata a pontosság tetszés szerinti fokát elérje.

Ehhez járul azonban egy másik különbség. A valóságos életben a megfigyelő számára gyakran nem lehetséges, hogy passzív szerepét teljesen megőrizze, ennek betartása pedig – mint láttuk – a megfigyelt folyamatok oksági összefüggéseinek felismerése szempontjából abszolút szükséges előfeltétel. Sok esetben ugyanis szükséges a szóban forgó viszonyok feletti áttekintés megszerzése végett válogatásokat és szúrópróbákat végezni. Ezek sokszor a megfigyelendő viszonyok megzavarásával járnak. Itt tehát eleve a legnagyobb elővigyázatosság ajánlatos, és látni fogjuk, hogy éppen a legfontosabb esetben nemcsak tényleges, hanem elvi korlátba is ütközünk.

A legfontosabb eset, amelyre most rá akarunk térni, saját akarati cselekvésünk megfigyelése. Milyen mértékben vagyunk képesek saját akarati cselekvésünk kauzális feltételezettségének megértésére? Nyilván nincs erre egyéb lehetőség, mint hogy énünket megpróbáljuk két részre hasítani; a megismerő énre és az akaró énre, és az elsőnek a megfigyelő, a másodiknak a megfigyelt szerepét jelöljük ki. Ekkor már első pillanatban jelentkezik egy lényeges különbség, aszerint, hogy a szóban forgó akarati cselekvés a múltban játszódott le, vagy a jövőben fog lejátszódni. Az első esetben, amikor a cselekvés már megtörtént, a megfigyelő passzivitásának követelménye minden további nélkül teljesül. Ez esetben ugyanis, mivel az akaró én időben előbbre van és a megismerő csak utána következik, a megfigyelő beavatkozása a vizsgált események oksági folyamatába kizárt. Valóban, korábbi akarati cselekvéseink (mint minden lezajlott esemény) készen és lezártan állnak belső szemünk előtt; megváltoztathatatlan tárgynak tekinthetjük azokat, és csupán ismereteink és ítélőképességünk nagyobb vagy kisebb mértékű fejlettségének kérdése, milyen mértékben és hogyan jutunk el utólag cselekedeteink oksági összefüggéseinek megértéséhez, azaz annak felismeréséhez, hogy miképpen jöttek létre cselekedeteink az akarati indítékokból, akár tudatos, akár tudatalatti élmények határozták meg azokat. Bár valóságos megismerőképességünk és az előbbiekben feltételezett idealizált megfigyelő között ég és föld a különbség, ez inkább gyakorlati és nem elvi jellegű. Ennyiben tehát elmondhatjuk, hogy valamely megtörtént akarati cselekvés kauzális lefolyásának megismerése, beleértve annak leghomályosabb motívumait is, legalább elvileg teljesen a lehetőség határán belül van.

Egészen más lesz azonban a helyzet, ha akarati cselekvésünk a jövőre vonatkozik; mert ekkor vége a megfigyelő passzivitásának. Sőt, ilyenkor a megfigyelő és a megfigyelt, a megismerő és akaró én tudatunkban egymásba olvad és szó sem lehet arról, hogy a megfigyelő távoltartsa magát minden kauzális befolyástól a megfigyelt egyénnel kapcsolatban. Veszélyes önmegtévesztés, ha azt hisszük, hogy lehetséges, hogy valaki saját jövőbeli akarati cselekvéseivel szemben a pártatlan, mintegy felülről letekintő megfigyelő szerepét játssza és önmagát ún. tiszta szemléletre korlátozza. Bizonyos, hogy korábbi vagy későbbi tetteinket tisztán értelemszerűleg átgondolhatjuk és ennyiben bizonyos mértékig keresztülvihető saját énünk fiktív felbontása. Abban a pillanatban azonban, amint tudatosan döntést hozunk, a két én egymásba olvad; ezért éppen erre a pillanatra nézve a két én elválasztása még gondolatban is logikai lehetetlenség, contradictio in adiecto. Problémánk szempontjából legvilágosabban láthatjuk, hogy ebből mi következik, ha gondolatban önmegfigyelést végzünk, miközben az oksági törvény szigorú érvényességét feltételezve, megkísérlünk lépésről lépésre követni egy jövőbeli akarati cselekedetet.

A kérdés ez: képesek vagyunk-e, legalább elvben, saját jelenlegi akarati indítékainkat olyan pontosan és tökéletesen áttekinteni, hogy az ezek kölcsönhatásából szükségképpen keletkező akarati döntéseket biztonsággal előre láthassuk? Képzeljük csak magunkat még egyszer a korábbi példánkban tárgyalt ember helyébe, aki megfontolja, miképpen fog az elébe tárt kínos kérdéssel kapcsolatban viselkedni. Vegyük szemügyre, úgy mint ő, a különböző kínálkozó lehetőségeket, vizsgáljuk meg ezeket egyenkint előnyeik és hátrányaik szempontjából, és próbáljuk meg ezekből a vezető akarati indítékokat irány és nagyság szerint megállapítani. Ennél az eljárásnál végezzük el annak a megfigyelőnek a tevékenységét, aki kívülről a mérlegelő egyén lelkében végbemenő folyamatokat áttekinti és a keletkező, egymással harcban álló akarati indítékokat ellenőrzi. Ez a megfigyelő egyáltalában nem viselkedik passzívan. Sőt, minden egyes talált eredményt azonnal közöl a megfigyelt személlyel; és ezáltal hasonló jellegű állapot jön létre, mint az előbbi esetben vázolt. Minden újonnan nyert ismeret, mint részletesen láttuk, új akarati indítékot szabadít fel, és ennek a motívumnak a megismerése ismét új helyzetet teremt, végtelen sorozatban és mivel a megfigyelt, az akaró én a megfigyelő, a megismerő énnek nem tartozik engedelmességgel, sohasem lehet biztonsággal megállapítani, hogy a végső döntés a legutóbb nyert ismeret értelmében fog-e történni, sőt, tudatalatti motívumok is közre fognak mindig játszani. Az önmegismerésnek itt elvi határa van. Míg tehát saját múltunkkal kapcsolatban a kauzális megismerés, mint láttuk, legalább elvileg igenis lehetséges, a betekintés saját jelenlegi akarati indítékainkba és saját jövőnk kauzális megértése mindig elérhetetlen marad.

Mindazok, akik a fentebb mondottak belátásával az akaratszabadság lényegét vélik megpillantani, nézetem szerint alapvető tévedésbe esnek. Sőt, még ha ennek a belátásnak a megszerzését mint gyakorlatilag ugyan el nem érhető, de mégis olyan célt akarnók felfogni, amelyre elvileg törekedni lehet, akkor sem jutnánk közelebb az akaratszabadság lényegéhez. Mert az akarat szabadsága nincs megközelíthetetlenül távol, mindegyikünkben közvetlenül jelenvaló, kezeskedik erről az erkölcsi felelősség tudata, amely minden tevékenységünk során naponta, és óránként hajt minket. Ez a tudat akarati indítékainkkal, nekem úgy tűnik, éppen fordított viszonyban áll. Minél pontosabb bepillantást nyerünk ugyanis akarati indítékaink kauzális meghatározottságába, annál inkább eltűnik a felelősség érzete valamely meghozott döntés következményeivel kapcsolatban. Ha tökéletes áttekintésünk lenne saját akarati indítékaink felett, ez véleményem szerint az akarat szabadságát éppen megszüntetné. Ha valaki minden akarati indítékát irány és nagyság szerint valóban tökéletesen ismerné, felmentve érezhetné magát minden további mérlegelés fáradsága alól és a végső döntést szükségszerűnek tartaná. Ennyire azonban nem fogunk eljutni és nem is juthatunk el. Mert ha a gondolkodó ember az általa elkövetendő tett motívumait még oly pontosan és tökéletesen mérlegeli is, a döntő pillanatban semmi akadálya nincs, hogy következtetéseinek fonalát mégis elszakítsa és hirtelen pontosan az ellenkezőjét tegye annak, amit előzőleg hosszas megfontolás után helyesnek talált. Ki nem tapasztalta ezt még közülünk saját magán? Ez a tudatélmény minden ellentétes elméletet halomra dönt.

Ezek szerint az akarat szabadsága lényegében megismerő-képességünk tökéletlenségén alapszik? Semmi sem lenne tévesebb, mint ha ezt így akarnánk kifejezni. Mert nyilván senki sem fogja saját tudatalattinkban lejátszódó folyamatok végleges áttekintésének fogalmi lehetetlenségeit megismerő képességünk hiányának tekinteni. Éppúgy ahogyan nem vezetjük vissza a futó teljesítményének tökéletlenségére, hogy bármennyire fokozza is az ütemet, sohasem hagyhatja el saját magát.

Nem, az akarat szabadsága éppoly kevéssé alapszik megismerő képességünk tökéletlenségén, mint saját indítékaink tökéletes belátásán. Nem alapszik, mint ma sokan állítják, a kauzális összefüggéseken belüli hézagon sem, hanem azon, hogy az ember akarata előtte jár értelmének, vagy, így is mondhatjuk, jellemének nagyobb súlya van, mint értelmi képességeinek. Az akaratot az értelem befolyásolhatja ugyan, de sohasem uralkodhat rajta teljesen. Bármily mélyre hatoljon is az értelem saját akarati indítékaink sötétjébe, a döntésnél az akarat egyeduralkodó, és az eredmény az értelemtől független. Ezen állítás mélységes igazságát nem tudom találóbban szemléltetni, mint azzal a kijelentéssel, amellyel egyszer egy hölgy évekkel ezelőtt egy alapos tudományos magyarázatot fogadott: „Igen, most ezt már nagyon jól megértettem. De hinni mégsem hiszem el.”

Mindemellett akaratunk, éppúgy, mint jellemünk, kauzálisan szigorúan meghatározott. Csak ahhoz, hogy az oksági törvénynek értelme legyen, fel kell tételeznünk, hogy lehet olyan megfigyelő, aki egész testi és lelki állapotunkat, tudatunkat és tudatalattinkat maradék nélkül át tudja tekinteni. Aki azonban oly rövidlátó vagy fölényes, hogy az ilyen megfigyelőt elgondolhatatlannak tartja, csak azt bizonyítja ezzel, hogy vagy képzelőerejében vagy szerénységében van a hiba – ezek pedig a megismerés és az etika legmélyebb kérdéseivel való beható foglalkozásnál elengedhetetlen előfeltételek.

 

V.

Vizsgálataink eredményei szerint az ellentét a szigorú kauzalitás és az akarat szabadsága között csupán látszólagos, a nehézség a probléma megfelelő megfogalmazásában rejlik csupán. Mert a válasz arra a kérdésre, hogy az akarat kauzálisan kötött-e, vagy sem, különbözőképpen hangzik a vizsgálódás kiindulópontja szerint. Kívülről, objektíve vizsgálva az akarat kauzálisan kötött; belülről, szubjektíven nézve, az akarat szabad. Vagy más fogalmazásban: az idegen akarat kauzálisan kötött, más ember minden akarati cselekvése, legalábbis elvben, az előfeltételek kellő ismeretében, mint az oksági törvény szükségszerű következménye megérthető és részleteiben előre meghatározható. A megfigyelő intelligenciájától függ, hogy gyakorlatilag ez mennyire valósítható meg. Saját akaratunk ezzel szemben csak múltbeli cselekvéseinkre nézve érthető meg kauzálisan, jövőbeli tetteink szempontjából szabad, saját akarati cselekvésünket lehetetlen, a még oly magas képzettségű intelligencia számára is, tisztán az értelemből, környezetünk jelen állapotából és befolyásaiból levezetni.

Ezzel a fogalmazással szemben van egy kézenfekvő ellenvetés, amit szeretnék közelebbről megvizsgálni. Körülbelül a következőt állítják: miután tárgyalásaink kezdetén az oksági törvényt minden tudományos vizsgálat előfeltételeként vezettük be és minden akarati cselekvésre szigorúan érvényesnek találtuk, utólag a hátsó ajtón át mégis beengedtük az indeterminizmust és bizonyos helyet biztosítottunk számára. Ebben ellentmondás, vagy legalábbis homály van. Mert vagy determinált az akarat, vagy nem determinált; harmadik eset nincs.

Ennek az ellenvetésnek a megcáfolására, amely csupán a különféle szemléletmódok megengedhetetlen összekeveréséből származik, először a fizikából vett egyszerű esethez szeretnék kapcsolódni. Ismeretes, hogy valamely térben és időben lejátszódó eseményre vonatkozó kvantitatív kijelentésnek csak akkor van határozott értelme, ha megadjuk a vonatkoztatási rendszert, amelyben érvényes. A vonatkoztatási rendszer megválasztása szerint, amely eleve teljesen tetszőleges lehet, a kijelentés különbözőképpen hangzik. Ha például a Földünkhöz rögzített vonatkoztatási rendszert vesszük, azt kell mondanunk, hogy a Nap az égen mozog; ha azonban a vonatkoztatási rendszert egy állócsillaghoz kapcsoljuk, akkor a Nap nyugalomban lesz. E két fogalmazás ellentétében nincs sem ellentmondás, sem homályosság, csupán két különböző szemléleti módról van szó. A fizikában a relativitáselmélet szerint, amely jelenleg nyilván a tudomány legbiztosabb tulajdonai közé számítható, mindkét vonatkoztatási rendszer és az azoknak megfelelő szemléletmódok egyformán helyesek és jogosak, elvileg lehetetlen, hogy önkény nélkül valamilyen mérés vagy számítás útján választhassunk köztük.

Ha most visszatérünk témánkhoz, itt is két különböző tárgyalásmódot találunk, amelyek eleve egyenjogúan állnak egymás mellett és amelyek között szabad választással kell döntenünk, mielőtt az akarat szabadságáról határozott kijelentést tehetünk. Az objektív szemléleti mód, amelyet a tudománynak alkalmaznia kell, megfelel az abszolút passzívan maradó megfigyelő álláspontjának. Számára az oksági törvény érvénye teljesen általános; az emberi akarat, mint minden egyéb történés, teljesen determinált. Ez érvényes egészen a szellemi világ legfinomabb folyamataiig. Mindenesetre a zseniális teremtő alkotások kauzális megértéséhez felfoghatatlanul magasfokú, isteni értelemre van szükség; ilyen intelligencia feltételezésében azonban nem látok alapvető nehézséget. Isten előtt a szellem legnagyobb hősei is primitív lények. Ez nem von le semmit a titokzatosságnak abból a homályából, amely ezeket a különleges egyéniségeket a mi szemünkben körülveszi, sem abból a fennkölt magasságból, ahová felnézünk rájuk.

Az objektív tudományos álláspont, a legmagasabb fokú intelligencia álláspontja azonban nem az egyetlen jogosult, vagy magától értetődő. Még csak nem is ez az eredeti; mert csak többé-kevésbé fáradságos munkával lehet kidolgozni. Éppen ilyen jogosult, amellett közvetlenül adott a szubjektív-személyi álláspont, amely mindenesetre mindegyikünk számára különböző és ezért tudományos tárgyalásban nem kielégítő. Ebből a szempontból (tehát önmagunkból kiindulva) amint azt nyomatékosan leszögeztük: a saját akarat nem determinálható, tehát szabad. Ez a kijelentés épp oly kevéssé áll ellentétben az akarat objektíven determinált voltával, mint a Nap fent említett szubjektív mozgása annak objektív nyugalmával. Önmegfigyelés esetén nem arról van szó, hogy szabadok vagyunk-e, hanem arról, hogy szabadnak érezzük-e magunkat? Lehet, hogy a szabadságnak ezt a fajtáját csupán illúziónak nevezzük. De akkor egyáltalában minden érzés csak illúzió. Az érzelmeket sem lehet ugyanis soha tudományos objektivitással megragadni, csupán személyesen átélni, és ha személyesen átéljük az érzelmeket, akkor egyszerűen közvetlenül adottak és hatnak is, függetlenül attól, hogy mások hogyan ítélik meg azokat.

Mindezek szerint az akaratszabadság feletti vita a szemléletmódok vitájaként jelenik meg. Sajátos probléma ez, amelyet nem lehet határozott, végleges megoldással lezárni. Véleményem szerint ez nem is változhat meg, amíg csak akaró és gondolkodó emberek lesznek a földön.

 

VI.

Fejtegetéseink ahhoz a megállapításhoz vezettek, hogy a kauzális szemlélet éppen azon a ponton mond csődöt, amely mindennapi életünkben a legfontosabb. Semmiféle tudomány, semmiféle önismeret sem tárhatja fel számunkra hiánytalanul, hogyan fogunk az élet egy adott helyzetében viselkedni. Ehhez különleges vezetőre van szükségünk, olyan vezetőre, amelyik nemcsak értelmünkre, hanem közvetlenül akaratunkra is hat, amennyiben adott esetekben határozott irányvonalat mutat számunkra. Így lép a tudomány mellé, mint az általa hagyott hézag szükségképpeni kiegészítése, az etika. A kauzális szükségszerűséghez hozzáfűzi az erkölcs követelményét, a tiszta megismerés mellé helyezi a világról alkotott ítéletünket, amitől önmagában a kauzális-tudományos szemléletmód idegen.

Megadni kielégítő módon az etika tartalmát, ez nyilván a legfontosabb és legnehezebb problémája az emberi szellemnek. Az emberi kultúra kezdete óta dolgoztak ezen a legmélyebb gondolkodók. Nem mernék vállalkozni rá, hogy ehhez újabb adatokat szolgáltassak; nem vagyok etikus és nem is érzem magamat hivatva, hogy az legyek. Fontosnak tartom mégis, hogy ebben az összefüggésben röviden kifejtsem, mit lehet a tudomány álláspontjáról az etika tartalmáról mondani. Mert ha az etika nem is gyökerezik a tudományban, nem szakadhat el mégsem tőle teljesen, és semmiképpen sem kerülhet vele ellentmondásba. Így sok olyasmi van, ami az etikában és a tudományban közös, és ismét sok olyasmi, ami elválasztja őket egymástól.

Míg csak egyetlen, minden kultúrnép számára közös tudomány létezik (és ezen az a tény sem változtat, hogy minden tudomány nemzeti talajból nő ki), addig az évszázadok és az évezredek során számos különböző etikai rendszert állítottak fel, amelyek gyakran keltek heves versenyre egymással. Sőt, gyakran még időben és térben pontosan körülhatárolt kultúrkörön belül is küzdenek egymással a különféle etikai elméletek. Elég, ha a polgári és politikai erkölcs közötti ellentétre utalok. Mert sokkal könnyebb „igaz” és „téves”, mint „értékes” és „értéktelen” között különbséget tenni.

Mi tehát valamely etika értékének döntő ismertető jegye? Erre a kérdésre, véleményem szerint, csupán egyetlen válasz adható. Az az etika a legértékesebb, amelyik a gyakorlati életben a leghosszabb ideig beválik; éppúgy, mint a tudományban is mindig az az elmélet részesül előnyben, amely legjobban megfelel a tapasztalatnak. Ettől az igazságtól átitatva minden idők nagy etikusai legfontosabb feladatuknak tartották, hogy tanításuk a világban a gyakorlati tevékenységet segítse elő, miközben ők saját példájukkal jártak elöl. És éppen a legnagyobbak közöttük, Szókratésztől Jézusig, nem haboztak, hogy ezért a legmagasabb célért életüket is feláldozzák. Sőt, elmondhatjuk, hogy ez az egyenes kiállás tanításuk nagyságának lényeges jegye.

Ha a jelenbe pillantunk, más képet kapunk. Milyen kicsinek és szegényesnek hatnak ezekkel a nagy egyéniségekkel szemben a modern etikusok, akik logikájuk és dialektikájuk minden mesterfogásával büszke épületeket emelnek, amelyeket minden támadással szemben éles elmével meg tudnak védeni, de akik úgy látszik egyáltalán nem gondolnak arra, hogy etikai követelményeiket saját magukra alkalmazzák. Sőt, minden ilyen felhívást méltánytalan kívánságként utasítanak vissza. Ezek az okos tudósok úgy látszik nem sejtik, hogy ezzel az állásfoglalással éppen az egyetlen utat zárják el, amely lehetőséget nyújtana arra, hogy etikájuknak általános érvényt szerezzenek. Mit mondanának az olyan fizikusról vagy kémikusról, aki kidolgoz egy nagyszabású, matematikailag kifogástalan elméletet, azt mindenféle szempontból kicsiszolja, de visszautasít minden kísérletet az elméletnek a természetre való alkalmazását illetően, mint jogosulatlant és feleslegest? Az ilyen munkát senki sem venné komolyan és napirendre térnének felette. Az etikában azonban jelenleg, úgy tűnik, nem támasztanak ilyen magas igényeket. Legalábbis találunk itt jelentékeny hírnevű szerzőket, akiknek nem jut eszébe, hogy a mégis csak általános érvényre igényt tartó tanaikból folyó következményeket saját cselekvésükre vonatkoztassák.

Különösen azokra az etikusokra érvényes ez, akik tagadják az élet értékét. Bizonyára fel lehet vetni a kérdést a sok szenvedés és igazságtalanság láttán, amelyeket az élet magával hoz: vajon a rossznak és a szomorúnak az összege a világban nem múlja-e felül a jóét és az örömteliét? És éppen ez jelenik meg, mint az etika legnehezebb feladata, hogy a viszonyok sajnálatos ziláltsága közepette jelenlegi kulturális világunkban az érdekek és vélemények soha nem szűnő gyűlöletes harcában, a sok szempontból vigasztalan körülmények között, amelyeket magunk körül látunk, megadja azt a szilárd tartást, amely biztosítja mindennapi életünkben a tartós egyetértést saját énünkkel, a belső békét. Ezt a nehézséget a legegyszerűbben úgy lehet kiküszöbölni a világból, hogy tagadjuk az élet értékét, és ezáltal értelmetlennek nyilvánítjuk az élet megtartására és gazdagítására irányuló küzdelmet. Ekkor azonban nem szabad elfelejteni, hogy az ezen az előfeltételen alapuló etikának az igazolására nincs egyéb eszköz, mint bebizonyítani, hogy ebből használható zsinórmérték vezethető el a valóságos életben követendő magatartásra. Így találták ezt már a régi hindu bölcsek, akik áthatva minden földi dolog értéktelenségétől, szigorúan elvonultak a külvilágtól és mélyen elmerülve önmagukba, az élet szükségleteitől lehetőleg függetlenné igyekeztek válni.

Groteszk ellentétben áll ezzel, hogy az újabb időkben éppen azok között az etikusok között találunk aktív és hétpróbás életművészeket, akik az élet tagadását teszik meg világnézetük programjául. Azt a kézenfekvő kérdést nem szokás feszegetni, hogy ezeknek a sokoldalú embereknek a cselekedeteit a valóságos életben milyen etikai szempontok vezetik. Hogyan lehet ezt a feltűnő ellentmondást megmagyarázni? Nem veszik ezek a kutatók saját tanaikat alapjában véve komolyan, és csupán szellemes, érdekes és szórakoztató gondolati játékként értékelik? Ez lenne körülbelül a legsúlyosabb, amit csak egy filozófusnak szemére lehet vetni. Azt hiszem, közelebbi magyarázat is található, amely nem érinti legalább a szóban forgó tudósok becsületességét. Ezen magyarázat szerint náluk az élettagadás etikájából fakadó akarati indítékokat kompenzálják és legyőzik erősebb, ellentétes motívumok, amelyek az önfenntartásnak és önkifejezésnek a tudatalattiban szunnyadó természetes ösztönéből származnak – mint további bizonyítéka annak az általános igazságnak, hogy az embernek a sötét mélységéből felszínre kerülő akarata erősebb, mint tudatos, mérlegelő értelme. Ez a tétel alkotta, mint láttuk, a saját akarat szabadságának alapját. Nem az értelmi megfontolásokra támaszkodó tudományos megismerés, hanem az etikai célok felé irányuló szabad akarat az, ami az életben cselekedeteinknek valóban irányt mutat.

Így mindenki szabadon hordja kezében a sorsát. Képtelenek vagyunk saját életünk küzdelmeinek törvényszerű kifejlődését mint figyelmes, de semleges nézők szemlélni, hanem magunk is aktív harcosokként veszünk részt a csatában, és ezért állandóan kénytelenek vagyunk szabad mérlegelés után állást foglalni. Semmiféle fatalizmus nem szabadíthat fel a felelősség alól.

Ha mint fatalisták ölbe tett kézzel akarnók kivárni, mi fog történni, azt vélve, hogy nem érdemes jövő cselekedeteinken elgondolkozni, hiszen ezeket az oksági törvény eleve úgyis meghatározza, végzetes öncsalás áldozatai lennénk. Ezzel az elhatározással a valóságban szabad akarati döntést hoznánk. Az ilyen morális eltévelyedésekkel szemben a legtermészetesebb és egyúttal a legerősebb védelmet saját lelkiismeretünk hangja nyújtja. Még az is azonban, akinek egyoldalú természeti adottságai, vagy a meg nem érett szociális elméletekkel való túl beható foglalkozás megzavarta objektivitását és megszüntette természetes gátlásait, még az ilyennek is legalább értelemszerűleg világosan kellene látnia, hogy az oksági törvényt, mint láttuk, jelenbeli lelkiállapotunkra alkalmazni értelmetlen. Az oksági törvény nem ráncigálható elő, hogy elkövetendő cselekedeteinkben felszabadítson bennünket a teljes erkölcsi felelősség alól. Másrészt az a körülmény, hogy jövőbeli cselekedeteinket tisztán kauzálisan megérteni sohasem fogjuk, jól megalapozott jogot nyújt arra, hogy képzeletünk szabad szárnyalását megőrizzük, és hogy ez a legmerészebb optimizmus számára is nyitva tartsa a kaput.

Csak amikor a cselekedet megtörtént és ezáltal a múlthoz tartozik, van jogunk megkísérelni, hogy tisztán kauzális szempontból megértsük azt. Nemcsak a tudományos megismerés számára van jelentősége annak a belátásnak, hogy erkölcsi cselekedeteink során is alá vagyunk vetve bizonyos, számunkra persze abban a pillanatban fel nem ismerhető oksági törvényeknek, hanem hasznos szolgálatot tehet gyakorlati életünkben is, ha igyekszünk elkövetett cselekedeteinket utólag, már amennyire lehet, kauzálisan megérteni, különösen olyan esetekben, amikor a cselekedet utólag fájdalmat okoz kínos következményeivel, amelyeket váratlanul és szándékunk nélkül vont maga után. Ilyenkor az oksági összefüggés felismeréséből gyakran meríthetjük a belátást, amely szükséges ahhoz, hogy az esetleg később bekövetkező hasonló esetekben az elkövetett hibát elkerüljük és ne vétsünk újabbat.

Természetesen a helytelen cselekvések utólagos elemzése nem kárpótol a bekövetkezett károkért, és nem szüntetheti meg az elégedetlenséget sem, sőt bizonyos szempontból veszélyes is túl sokáig és túl mélyen elmerülni sajnálatos események latolgatásába, amelyek végül is egyszer már megtörténtek és már nem változtathatók meg. Másrészt azonban gyakran észrevehető megkönnyebbülést biztosíthat és enyhítheti az elkeseredést, ha utólag meg tudjuk önmagunknak magyarázni, hogy az akkori körülmények között, akkori kedélyállapotunkban és a jelenlevő külső befolyások mellett nem lehettek számunkra más motívumok döntőek, mint éppen azok, amelyek cselekvésünket vezérelték. Ha nem is változik ezáltal semmi a sajnálatos következményeken, mégis nyugodtan állunk a dolgok menete előtt és megtakarítjuk magunknak a keserű, állandóan gyötrő szemrehányásokat, amelyekkel némely ember egész életén át kínozza önmagát.

Ehhez azonban még egy további dolog is hozzájárul. Ha visszapillantunk valamely számunkra kellemetlennek tartott eseményre, és őszintén törekszünk arra, hogy ennek minden következményét részleteiben is tisztán lássuk, akkor eljuthatunk ahhoz a felfedezéshez, hogy a korábban sajnálatosnak tartott esemény következményei a valóságban előnyünkre váltak, például úgy, hogy csupán egy nagyobb előnyért áldozatot jelentettek, vagy pedig valami nagyobb szerencsétlenséget kerültünk el ezáltal. Ilyenkor megbánásunk talán megelégedésre és örömre változik. Ilyen értelemben mély jelentése van a mondásnak, „ki tudja, mire jó”. És sohasem tudhatjuk, hogy nem válnak számunkra nyilvánvalóvá ilyen örömteli következmények a jövőben. Elvileg semmi akadálya sincs, hogy feltegyük: ezek a következmények rövidebb vagy hosszabb idő alatt bekövetkeznek, ha nem is látunk mindig elég világosan ahhoz, hogy felismerjük ezeket. Ha sikerül ehhez az életfelfogáshoz felemelkedni, amely semmiféle tudománnyal vagy logikával nem cáfolható és amelyet, mint láttuk, csak az akarat és nem az értelem útján szerezhetünk meg, az ilyen ember igazán boldognak nevezheti magát. Mert amint mindig kész minden szépnek és jónak a befogadására, amelyet minden nap és minden óra elhozhat számára, ugyanakkor eleve védett marad a külső és belső veszélyektől, amelyek a lelki egyensúlyt állandóan fenyegetik.

Eddig, hölgyeim és uraim, az akarat szabadságának az oksági törvényhez való viszonyát csak az egyes emberre vonatkozólag tárgyaltuk meg, és erre volt szükség. Mert az akarat szabadságának és a felelősségtudatnak végső soron csak az egyes személyre nézve van jelentősége. Nem kétséges azonban, hogy az egyes ember akaratán kívül létezik közösségi akarat, népakarat, amely még valami mást is jelent, mint az egyes akaratok egyszerű összegét, és éppen úgy nem lehet kétséges, hogy az akaratnak erre a sokkal nagyobb tér-idő intervallumban érvényes fajtájára is egészen hasonló törvényszerűségeket lehet felállítani. Engedjék meg tehát, hogy befejezésül egy rövid mondatban foglaljam össze, amit eddig fejtegetéseink alapján ebből a szempontból minden további nélkül kimondhatunk. Egy nép története az adott nép számára csak a múltra nézve érthető meg kauzálisan, jövőjét sohasem lehet tisztán tudományos úton meghatározni. Ezért minden kísérlet, hogy a bukás vagy felemelkedés kérdését kizárólag történelmi kutatással oldjuk meg, eleve hibás, amint ezt örvendetes módon egyre inkább elismerik. Azt azonban biztonsággal mondhatjuk: azé a nemzedéké és népé a jövő, amelynek lesz e jövőhöz akarata és tettereje.

 

M. Zemplén Jolán fordítás




Hátra Kezdőlap Előre