6. Posztmodern természet(?)tudomány

Posztmodern: kívülről

Szemle

Popper: „A társadalmi és politikai kérdések iránti érdeklődés minden bizonnyal legalább olyan régi, mint a kozmológia és a fizika iránti tudakozódás, az ókorban pedig voltak korszakok (gondolok itt Platón politikaelméletére és Arisztotelész alkotmánygyűjteményére, amikor a társadalomtudomány, úgylehet, megelőzte a természettudományokat. Galilei és Newton működésével azonban a fizika sikerei minden várakozást felülmúltak, s így maga mögé utasította az összes többi tudományt. S amióta feltűnt Pasteur – a biológia Galileije –, a biológia is csaknem ugyanolyan sikeres. Úgy látszik, hogy a társadalomtudománynak még alighanem várnia kell egy Galileire…”^*, 21.)

Thom: „Az episztemológiának régóta klasszikus problémája a humán tudományok tudományos voltának kérdése. Mindenki úgy érzi, hogy a »humán« tudományok nem tekinthetők egyenrangúnak az ún. »egzakt« és »természet«tudományokkal, pusztán ama tény miatt, hogy az előbbinek tárgya az ember, utóbbiaknak pedig az anyag. S valóban, ha megvizsgáljuk eme tudományok ma ismert episztemológiai hátterét, szükségképpen olyan benyomás alakul ki bennünk, amit csak így fogalmazhatunk meg: csakis a tisztán leíró, klasszikus értelemben vett tudományok, mint a történelem, a filológia, etnológia stb. tekinthetők vitathatatlan tudományosságú, akadémiai szempontból jól megalapozott humán tudományoknak… Viszont azoknak a tudományágaknak, amelyek azzal az igénnyel lépnek föl, hogy az embert – egyénként vagy közösségként – irányítsák, mint a pszichológia, a szociológia, a közgazdaságtan, a tudományos státusa sokkal kisebb…”^*.

Heller: „…A modern kor gyermekeinek először is műszaki tudományokra volt szükségük, aztán a fizikára, harmadszor a kémiára, majd az alkalmazott matematikára és talán a közgazdaságtanra. A tiszta »ember tudományok« viszont teljességgel fölöslegesnek tűntek föl, kivéve anyanyelv, a hazai irodalom és történelem művelését… A posztmodern világ polgárai kevésbé félnek az esetlegességektől, s nem is próbálnak megszabadulni a véletlenszerűség gyötrelmétől azáltal, hogy történeteket agyalnak ki a szükségszerűségről, a történelem törvényeiről és az ember istenné válásáról…”^*.

 

A gyakorló tudósok döntő többsége azt vallja, hogy a filozófia tökéletesen irreleváns a napi tudományos tevékenység szempontjából. Így vélekednek: „Jó, a modern kor hajnalán tudomány és filozófia szoros kölcsönhatásban fejlődött, Newton természetfilozófusnak hívta magát, Descartes és Leibniz pedig valóban matematikus-fizikus (ez idő tájt még ez is együtt) és filozófus is volt – mondhatják –, de a mi dolgunk az, hogy vonuljunk laboratóriumunkba, és a tudományos közösségünk által nyilvánvalóan elfogadott szabályok szerint új tudományos tényeket állapítsunk meg, és azokat közösségünk folyóirataiban publikáljuk.” Lehet ugyan a szaktudós barbárságát kritizálni, a modern tudomány mégiscsak működik. (Hogy jó-e ez nekünk, most ne vitattassék meg. A modern tudomány szupersztár ágai, a részecskefizika és a molekuláris (tehát részecske-)biológia a szélsőséges redukcionista séma szerint fejlődtek. Minden komoly redukcionista tudja, bármilyen bonyolult természeti jelenségeket igyekszünk is megmagyarázni (hiszen a – modern – természettudomány magyarázó, míg a társadalomtudomány megértő^* lásd pl.^*, hogy a magyarázat elvileg az elemi alkotók közötti kölcsönhatások megadásából áll. A redukcionista kutatási program gyönyörű, virágzó fasorokkal szegélyezett, jól aszfaltozott zsákutca. Egyrészt holisztikus nézőpontból az egész „valahogyan” (milyen komolytalan is ez a „valahogyan”) több, mint a részek összege, másrészt (lám a racionalista hagyomány, egy után kettő) úgy tűnik, mint erre még visszatérünk, az atomizmusnak – mind a fizikainak, mind a logikainak –, mint „végső” elvnek vége van.

 

… Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban, … Minden Egész eltörött. …

(Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában)

 

Dawkins, Maynard Smith: A legkitűnőbb angol biológusok óvatosak. „…A redukcionizmus ma főbenjáró bűn, divatba jött az »én holisztikusabb vagyok, mint te« hangsúlyú melldöngetés. Kész örömmel követem ezt a divatot, amennyiben az egyedi szervezeten belüli mechanizmusokról van szó… Ám vannak esetek, amikor a holisztikus prédikáció könnyen a valódi gondolat pótszerévé válhat, úgy hiszem, a szelekció egységeivel kapcsolatos vita nem egy példáját kínálja ennek… Hogy redukcionista színben tűnhetek föl, annak az az oka, hogy a szelekció egységeivel kapcsolatban ragaszkodom az atomisztikus szemlélethez”, mondja Dawkins. Maynard Smith^*, 9.) hangsúlyozva a „kétfrontos” támadás szükségességét. A molekuláris szintű megközelítés tette lehetővé számunkra az öröklődés megértését, mindazonáltal az egyedfejlődés, az érzékelés, a viselkedés közvetlen vizsgálat tárgya kell, hogy legyen. A holisztikus gondolkodók nehéz helyzetben vannak, minthogy a modern tudományt lényegében a részből az egészre következtetés jellemezte. Mit mond a modern? „Lehet, hogy az élő rendszerek nem vezethetők vissza fizikai-kémiai alkotóelemeikre” (azaz az ontológiai redukcionizmus feladható), „lehet, hogy az elméleti biológia sosem lesz az elméleti (a kémiát is bekebelező) fizika alfejezete” (azaz az episztemológiai redukcionizmushoz való ragaszkodás sem kötelező), „de ki kérdőjelezné meg a nukleinsavak biokémiai analízisének vagy az idegsejtek közötti kapcsolatok elektronmikroszkópos vizsgálatának szükségességét?”. Rendben van, virágozzék a metodológiai redukcionizmus, de kéretik a rét többi virágát nem kigyomlálni. („Ma csak remélhetjük, hogy a részletekbe belevesző gőgös empiristák, akik feltehetőleg a »valóság« kutatása letéteményeseinek tartják magukat, és lenézik a »fantaszta«, »empirikusan bizonytalan« ötletekkel játszadozókat, szót értenek a sokszor felületes analógiákban bízó, az empiristákat szőrszálhasogatónak minősítő gőgös teoretikusokkal.”^*)

 

… Mozart egy tanítványának: Miért kérdi, ha nem tudja?”

(Esterházy)

 

„S ha Mozart korában a zene volt képes az akkor lehetséges újat kifejezni, akkor ma a fizika az…” Heisenberg és Heidegger emlékére tartott előadásában mondja el Weizsäcker^*, 107.), hogy a zenében is tehetséges ifjú miért is a fizikát választotta. Mindenesetre a kvantumfizika új fejleményei azt a felfogást erősítik, mely szerint nincs az emberi megfigyelőtől független objektív (kvantum) valóság. Úgy tűnik, a természettudósok kis csoportja kezdi önmagának bevallani, hogy a „Mi van?” kérdés mögött a heideggeri „Mit jelent az, hogy lenni?”  kérdést is meg kell – ha nem válaszolni is, de – legalább hallgatni. Vajda Mihálynak (és persze Heideggernek) igaza van, a tudomány (értsd a modern tudomány) kérdései a létezőre vonatkoznak. A posztmodern természet(?)tudomány szembenéz és lemond. (Ismét Weizsäckert idézve: „…A pozitív tudomány – a Kuhn által ma sokat használt nyelven a normal science – ismeri az egyenletes haladást, amit éppen az tesz lehetővé, hogy nem veti fel az irritálóan megoldatlan alapkérdéseket. Ez az, amire Heidegger utalt, amikor azt mondta: »A tudomány nem gondolkodik«. Heidegger pontosan tudja, hogy a tudomány számára nem a bolondság, hanem a siker feltétele, ha ebben az értelemben nem gondolkodik. A tudomány jeles képviselőinek, akik eljárásuknak jobban tudatában vannak, ez lemondás, amihez erő kell. Lemondás mindazoknak a terméketlen töprengéséről, akik a filozófiai gondolkodáshoz nem elég erősek, a pozitív kutatáshoz pedig nincs elég türelmük. E lemondók tudják, hogy a tudomány és a filozófia közti választóvonal épp azt választja el egymástól, amit egyrészt az ember kollektív erőfeszítéssel tervszerűen létrehozni képes, és másrészről azt, ami az ember számára voltaképpen túl nehéz.”^*, 119.)

 

 

A tudományos elméletek nem eszmekovácsok és nem eszmeszobrászok műhelyében készülnek. A tudományos elméletalkotás: játék. A játék fogalmát persze Gadamer^*, 88–93.) emancipálta. A kései Wittgenstein szerint (l. pl.^* a tudományos érvelés szabályoknak engedelmeskedő nyelvjáték. A tudományos érvelés mögött előfeltevések rendszere, sőt világkép rejlik, amely nem igaz, nem hamis, olyan, amilyen. Így azután a különböző eszmerendszerekben kifejtett érvek egymásnak nem mondanak semmit. (Részben ezt válaszoljuk jóindulatú barátaink számonkérésére is, miért nem harcolunk az „agykontroll – kanálhajlítás – paraez-az – kézrátétellel gyógyítás stb.” őrületek ellen.)

Mi marad a filozófiából a modern természettudósnak? Esetleg megtanulhatta a tudományfilozófusoktól (pl.^*, magyarul újabban nem sok minden, de pl.^*. Eredendően persze Poppertől^*, hogy az  indukcionista álláspont nem kielégítő, a megfigyelések önmagukban nem vezetnek elméletekhez. Megtudja azt is, hogy a popperi dedukció sem elegendő, hiszen Kuhn^*, Lakatos^* és Feyerabend^* most már klasszikus történeti elemzései rávilágítanak: valamely elmélet elvetésének nem elégséges feltétele, hogy az elmélet következményeivel ellentétes tényekre bukkanjanak. Ha igazán elhinnénk Feyerabend híres-hírhedt „anything goes” jelszavát, amely szerint bármi elmegy (pontosabban szólva: bármi elmegy, csak működjék), még a hétköznapi tudományra lefokozott racionalitás-koncepció sem nagyon lenne menthető. A legnagyobb racionalista játszadozók, a matematikusok^*,^* mindenesetre túl vannak egy nagy csatán. A matematika szigorú, formalista programját fel kellett adni. A lakatosi érvelés szerint a matematika tévedéseken keresztül, bizonyítások és cáfolatok harci játékában – ez a helyes kifejezés – fejlődött.

 

A holisztikus szemléletmód az analitikus tudományok sikereinek visszahatásaként erősödött meg. Ezen nézőpont szerint a bonyolult jelenségek nem vezethetők vissza egyszerű, „elemi” események oksági láncolatára. A mai rendszerelmélet legjobbjai (például Robert Rosen^*,^*) az „egyszerűt” a fizikai rendszerekkel azonosítják, és arra törekszenek, hogy rámutassanak a fizikai rendszerek leírásának úgymond tökéletesen megfelelő newtoni paradigma határaira. A „newtoni paradigma” kifejezés itt olyan általánosan értendő, hogy abba például a klasszikus fizika relativisztikus és kvantumfizikai általánosítása is beleférjen. Rosen vizsgálódásainak központi fogalma a komplex rendszer. A komplexitás ma slágerszó. Amíg azonban a fizikalista redukcionisták azt hangsúlyozzák, hogy a világ bonyolult, valójában úgy gondolják, nagyon is egyszerű. Rosen, Nicolai Rashevsky matematikai biofizikájának hagyományaira alapozva a biológiai rendszereket „relációs rendszereknek” tekinti, és azokat kiemeli a newtoni paradigma hatásköréből. A relációs rendszerek elmélete ugyanis az organizáció fontosságát hangsúlyozza, és így szakított az ontológiai és episztemológiai redukcionizmussal (némi helyet hagyva – helyesen – a metodológiai redukcionizmusnak).

 

Prigogine, Thom, Haken: newtoni paradigma hegemóniájának legalábbis gyengítéséhez – akarva-akaratlan (inkább az utóbbi) – a hatvanas-hetvenes évek „neostrukturalista”, fizikai-matematikai indíttatású, de igen ambiciózus, a kereteket messze túllépni óhajtó három elmélete is hozzájárult. A szóban forgó elméletek egyike a „brüsszeli iskola” (ilyen is van) vezéralakja, Ilya Romanovich Prigogine által létrehozott disszípativ struktúrák elmélete^*,^*, másika René Thom párizsi szellemű katasztrófaelmélete^*, harmadika pedig a Hermann Haken stuttgarti fizikaprofesszor nevével fémjelzett szinergetika^*. A katasztrófaelmélet körüli viták részben a túlzott elvárások visszahatásaként jöttek létre. Egyes remények szerint (fontossága miatt megismételve Thom máshol már idézett gondolatát „ahogy a XVII. században a folytonos mozgások fizikája a kor matematikai fejlődésével összhangban létrehozta az infinitezimális számítást, olyanféleképpen hozza létre a formák, minőségek kialakulása és egymásrautaltsága a matematika olyan új ágait, mint például a katasztrófaelmélet”. Kétségtelen, Thomnak némiképpen igaza van abban, hogy a biológusok meg sem tudják fogalmazni azokat a problémákat, amelyeket meg akarnak oldani; a katasztrófaelmélet – sikerei ellenére – mégsem lett a biológiai formák kialakulásának általános elmélete. A disszipatív struktúrák elmélete és szinergetikája szintén a természeti formák tér- és időbeli változásával foglalkozik. Milyen minőségű időbeli viselkedéseket ismerünk? A környezetüktől elszigetelt rendszerekre az jellemző, hogy a mozgás megszűnik, a rendszer egyensúlyi állapotba jut. Ha a mozgást vonallal ábrázoljuk, az egyensúlyi állapotnak pont felel meg. A környezetükkel anyagot, energiát és információt cserélő dinamikus struktúrák más viselkedést is mutathatnak. A környezeti hatás például periodikus mozgást tarthat fenn, a mozgás pályáit zárt görbékkel ábrázolhatjuk. A kopernikuszi–kepleri–newtoni óraművilág eszméje szerint a Nap körül ciklikusan, adott periódusidővel keringenek a bolygók. A „dinamikus strukturalista” természettudomány felismerte, hogy az állandó ciklikus viselkedés, az időbeli periodicitás mögött szervetett anyagi kölcsönhatások vannak. A kémiai és biológiai oszcillációk tanulmányozásához nem kell kilépni a newtoni paradigma keretei közül.

Káosz: Amíg azonban a hatvanas évek közepétől a kutatók jó tíz évig periodikus jelenségekre vadásztak, az utóbbi tizenöt évben az érdeklődés a kaotikus jelenségek felé fordult. (Egy bestseller:^* Míg a periodikus mozgások zárt görbével jellemezhetők, addig a kaotikus jelenségek „vonzási tartománya” csak különleges topológiával adható meg. A kaotikus mozgások jellegzetes tulajdonsága, hogy a kezdeti értéket a valóságos problémákban nemigen tudjuk pontosan. A légköri jelenségek leírására vonatkozó híres Lorenz-modell például káoszhoz vezet (a szónak természetesen technikai értelmében), így az időjárás hosszú-, sőt középtávú jóslása elvileg is lehetetlen. Minthogy viszonylag egyszerű, determinisztikus matematikai modellek is képesek véletlenszerű – tehát előre nem megjósolható – viselkedés előállítására, a korlátlan előreláthatóságnak – a newtoni világkép büszkeségének – erős elvi akadálya is van.

 

…Csak így történhetett. Vagy mégse?

(Mándy Iván: Magukra maradtak)

 

A kvantummechanika megjelenése pillanatától vitatták, hogy az új elmélet bizarr fogalmai a „fizikai valóság” legmélyebb sajátosságai-e, avagy a kvantumjelenségek mögött valahogyan mégis a newtoni paradigma érvényes. Jól ismert, hogy Einstein soha nem fogadta el a kvantummechanika teljes voltát. Szállóigévé vált mondása („Isten nem szerencsejátékos”) ellenére nem a szigorú determinizmusról tudott legkevésbé lemondani. Az 1935-ben megfogalmazott igen híres Einstein–Podolsky–Rosen (EPR)-paradoxonban a fizikai realitás olyan fogalmára építettek, amely mind a makroszkopikus, mind a mikroszkopikus világra alkalmazható. Ez a realitás-fogalom a lokális okság elvén (a távolba hatás kizárásán) alapul. Rámutattak arra a tényre, hogy a kvantummechanikában holisztikus korrelációk vannak. Kvantumrendszerek, amelyek a múltban egyszer kölcsönhatásban voltak, holisztikus módon a jövőben is mindenkor összefüggnek. Az einsteini következtetés az volt, hogy a kvantummechanika még nem teljes, kiegészítendő lokális elméletté. 1964-ben John Stewart Bell északír fizikus olyan tételt állított fel, amely alapján kísérletileg különbséget lehet tenni a kvantummechanika, illetve a kiegészített lokális elméletek között. A nyolcvanas évek elején lehetővé vált, hogy elvégezzék a Bell javasolta kísérleteket, és az eredmények minden kétséget kizáróan igazolták a térbelileg elkülönített rendszerek közötti holisztikus kölcsönhatások létét. (Bell alapvető cikkei gyűjteményének címe: Speakable and Unspeakable in Quantum Mechanics^* A Bell-irodalom újabban hatvanadik születésnapja (1988) és halála (1990) miatt is megsokszorozódott (pl.^*,^*. Magyarul l. még pl.^*-at és^*-et). A kvantummechanika teljes.

Primas^*-ban élesen fogalmazva vonta le a következtetést. „Sokan magasztalják a kvantummechanikát, mint a modern kémia alapját, de csak kevesen látják, hogy a kvantummechanika térhódításával nemcsak az atomizmus, hanem a természetfelfogás kartezianus korszaka is véget ért. A Descartes által megalapozott filozófiában a szubjektum egyszerű tényállásokra darabolja fel a világot, s az objektív világot egyszerűen ezeknek az elemi tényállásoknak az összegeként fogja fel. A kvantummechanikában viszont nem létezik többé »magában való dolog«. Szubjektum azért szubjektum, mert objektummal van relációban. Fel kell adni az eddigi gondolkodásmódot, amely feldarabolta a valóságot. A kvantummechanika elsődlegesen úgy írja le az anyagi világot, mint oszthatatlan egészet; egyes tárgyak kiemelését igazolni kell, és ez az igazság elvileg kívül esik a kvantummechanika elvein…” A történeti atomizmussal ellentétben a kvantummechanikában atomi szinten már egyáltalán nincs értelme az anyagfogalomnak. Amíg nem vagyunk tudatában annak, hogy az atomelmélet voltaképpen saját elképzeléseink kivetítése a világra, addig naiv módon meg vagyunk győződve róla, hogy az anyag valóban elemi építőkövekből áll. Történetileg azonban az atomelmélet nem fizikai eseményekből indul ki, hanem egy ősképből, amelyet rávetítettek az anyagra. Redukcionisztikus eljárásoknak heurisztikus értékük van, és nélkülözhetetlenek a kutatáshoz. Nem vezethetnek azonban ideológiai monizmushoz. Az igazi tudomány mindig pluralista.

 

A kvantummechanikai realitás fogalma körüli viták meggyengítik az „egy, objektív valóság”-ba vetett hit pozícióját, és némiképpen megerősítették azt a filozófiai nézőpontot (Nelson Goodman^*), mely szerint a valóságok mentális konstrukciók. Valóban, mondja Otto Rössler^*,^* a kvantumfizika logikájával foglalkozó Finkelstein és a sci-fi írónak skatulyázott Lem alapján, az univerzum kétféleképpen írható le: kívülről és belülről. Képzeljünk el egy nagy számítógépet, amelyen egy modell-világot (játékvilágot) szimulálunk. Elgondolható, hogy a játékvilág olyan bonyolult, hogy abban érző, értelmes lények is vannak, akik kutatják saját világukat. Különbséget tehetünk a gépen belüli élőlények fizikája (endofizika) és a számítógépet működtető fizika (exofizika) között. A newtoni paradigma és így lényegében a modern tudományos világkép „exofizikai”, amely a világot kívülről, mintegy perspektívából nézi (két friss idézet:^*,^*).

Az endofizika mélységében meghaladja a „mesterséges élet” mozgalom divatját. Utóbbi szerint^* annyira életszerű modellek építésére kell törekednünk, hogy azok már nem pusztán az élet példáinak tekinthetők, hanem ők az élet maga.

 

A természettudomány technikája szempontjából a szimuláció a matematikai modelleken végzett kísérlet. A számítógépek őskorában a szimuláció eredménye kevéssé látványos számsorokként jelent meg. A technikai fejlődés, amely lehetővé tette a természeti folyamatok szemléletessé tételét, annak lehetőségét is megteremtette, hogy – tetszik, nem tetszik – az elektronikus közeg segítségével virtuális valóságot gyártson. (Három kiragadott idézet a Leonardo, az International Society for Art, Science and Technology folyóiratából:^*,^*,^* Az endofizikai világkép, amely nem zárja ki, hogy mi is a képernyő belső falán mászkálunk, rokon a számítógép-, videó- stb. művészet világával. Utóbbi is eltávolítja az individuumot a közvetlen valóságtól. Sokunk már ma összemérhetetlenül több időt tölt a számítógép képernyője előtt, mint amennyit a „hallgatlak” kimondására sikerül fordítania.

 

Említettük már, hogy a komplexitás ma slágerszó. Atkins Teremtés című könyvének^* bántó egyszerűsítéseit meglepő egyöntetűséggel utasították vissza a magyar kommentátorok^*. Mindenesetre be kell látni, hogy az evolúcióelmélet – kétségtelen sikerei ellenére^*,^*,^* – ma nemigen tud választ adni arra az alapvető kérdésre, miért is nő az evolúció során az élő rendszerek bonyolultsága. Még utalásszerűen sem mehetünk itt a részletekbe, bár az evolúció problémája szétfeszíti a „modern” kereteit. A BUKSZ olvasói számára talán különösen érdekes lehet az a – meglehetős vihart kiváltott, de mindenképpen igen szellemes – elmélet, amely a genetikai és a kulturális rendszer koevolúcióját javasolja^*. Ma azonban mégis inkább csak találgatni lehet, beépül-e a kultúra a genetikai apparátusba, és ha igen, milyen mechanizmussal és milyen sebességgel.

Egyszerű vagy bonyolult a világ? – kérdezi Lábos Elemér Változatok a bonyolultságra? című tanulmányában^*, amely az A tökéletlenség és korlátosság dicsérete című kötetben jelent meg; többi tanulmánya is tanulságos és olvasmányos. Javaslom, ne válaszoljuk meg a kérdést.

Agy, tudat, számítógép, információ, természetes és mesterséges értelem. Ilyen fogalmak a „bonyolult”-ról szóló szép mesék főszereplői. A racionalisták, így Theodore Roszak^* vagy korunk egyik legelismertebb elméleti fizikusa, Roger Penrose bestsellerében^* igyekeznek visszaszorítani a gép mítoszát. Michael Conrad^* azt hangsúlyozza, hogy az agy és a számítógép közötti különbségek alapvetőbbek, mint a hasonlóságok. Conrad elmélete, mely kivonja a számítógépeket az evolúció hatásköréből, akár a tudományos háttere is lehetne Roszak érvelésének: „…Először a biológusok kölcsönöztek a kibernetikától, hogy a genetikát mint az információtovábbító mechanizmust magyarázzák. Most pedig a komputertudósok kölcsönöznek a biológiától, hogy az adatfeldolgozó technika evolúciós jellegét bizonyítsák. Ilyen a kultúra: gyakran úgy fejlődik, hogy egyik gondolati terület a másiktól kölcsönöz érzékeltető metaforákat. Egy ponton túl azonban a metaforikus magyarázatok egyszerűen hibás gondolkodásba torkollanak. Ez az a pont, ahol a metaforák megszűnnek érzékletesnek lenni, és szó szerinti jelentésükben kezdenek működni. Mindenesetre ez az a fajta felületes gondolkodás, amely egyes számítógép-szakértőkre is jellemző, és a technikáról alkotott képzetünket átitatja az emberi alacsonyabb rendűség és egzisztenciális kudarc érzésével…”^*. (A természetes és mesterséges értelem tárgykörből két ajánlat a magyar szakirodalomból:^*,^*.)

 

A szabadság csak annyiban kapcsolódik össze a lemondással, amennyiben a dialógushoz kötöttnek tekintjük. A szabadság ennyiben tényleg kötött. Folytonos szabadulás a kizárólagosan saját múlttól, és egy másik múlt, a másik múltjának feltárása, megértése, de nem birtoklása. Csak párbeszédben létezhet. Ha tehát dialogikus, akkor eleve és fogalma szerint hozzátartozik a lemondás. A mondat nem így szól: Hallgatok. Hanem így: Hallgattak. (Balassa Péter: Hiába: valóság).

 

Mit tehet a természet(?)tudomány, ha lemond a felvilágosodás mindent átfogó racionalitás fogalmáról, a külső newtoni paradigma univerzális voltáról, a tárgyilagos, megfigyelő pozíciójáról, az egyetlen valóság kutatásáról? Úgy gondoljuk, a „posztmodernnek” igaza van – ha egyáltalán ezt mondja –, hogy a racionalitásnak nem az irracionalitás az ellentéte. Megkísérelheti, hogy tudomásul vegye, a modern tudományból hiányzik az önreflexív elem, és ezért a hermeneutikához fordulva a „benne vagyunk”-ot hangsúlyozhatja. A hermeneutika klasszikusainak válogatásaiban^*,^* lapozgatva az az érzésünk, Gadamernek eléggé igaza van, amikor feleleveníti: társadalom- és természetkutatók „két világ polgárai vagyunk”^*, és nehéz lesz a megközelítési módok között átjárni. Mégis észrevesszük, hogy a (ha tetszik posztstrukturalista) hermeneutikai elem erősödik a természetes és formális rendszerek összekapcsolódó elméleteiben. Hofstadter Gödel, Escher, Bach könyve^* felhívta a figyelmet az ismétlődő folyamatok, rekurzív struktúrák (és függvények) és az önreflexió módszerének fontosságára, olyan, a klasszikus felfogás alapján egymástól távol álló vidékeken, amelyeket az említett nagy mesterek neve fémjelez. A percepció és tanulás jobb elméletei is azt sugallják, hogy a megismerés is ismétlődő folyamat. Mondanánk, csak azt ismerjük fel, amit már ismerünk, csak azt tanuljuk meg, amit már tudunk (netán csak azt szeretjük meg, akit már szeretünk, bár mások erről másként vélekednek). Az önreflexió fogalma (szép válogatás^* a hetvenes évek közepe tája óta egymáshoz legfeljebb lazán kapcsolódó területeken megjelenve (Bateson^*, von Foerster^*, Pask^*, Maturana és Varela^*) a strukturalizmus-hermeneutika paradigmaváltást elősegítő – néha másodrendű kibernetikának nevezett – diszciplína (?), mozgalom (?) megszületéséhez vezetett.

Ezt a paradigmaváltást hajtja végre az önmódosító rendszerek elmélete, amely a biológia és a kognitív tudományok^* általános elmélete kíván lenni, amint ezt Kampis György kiváló műve^* megvilágítja. Hogy miként, ez önálló ismertetést kíván…

Könnyen lehet, a „modern” pöffeszkedő racionalitása halott. A „posztmodern” elismerhetné, hogy a racionalitás-fogalom is történeti kategória. A bombasztikus, „elvben” mindent megoldani képes tudományról való belátó lemondással elveszítjük az „egyszer majd minden érthető lesz” illúzióját, de kinyithatjuk a Remény egy másik, szélesebb kapuját.

Buksz, 1991, Tél, 454–460.