Azokat a konferenciákat, amelyekre az elmúlt években eljutottam, durván két osztályba sorolhatom. Az elsőbe – napi kutatási feladataimmal összhangban – azok tartoznak, amelyeken az idegrendszeri modellezés módszertanáról és főleg gyakorlati példáiról van szó. (Kollégáimmal nem túl régen írtunk egy „népszerű” cikket* erről a szakmáról.) Azt gondoljuk, hogy az idegrendszeri modellezés nélkülözhetetlen szellemi eszköz, amelynek segítségével a neurobiológia széteső területeiről (anatómia, élettan, neurokémia és neurofarmakológia, viselkedéstudomány) származó adatokat koherens képbe lehet foglalni. Ennél egy kicsit többet is gondolunk, nevezetesen azt, hogy a modellezés nem csak a meglevő adatok megfelelő keretbe történő elhelyezésére (ha tetszik, interpretálására) jó, hanem arra is, hogy rámutasson, milyen további adatokra lenne szükség. (Rosszindulatú megjegyzés: a kísérletezők nyilván azt mérik, amit lehet, és nem azt, amit kell.) Noha szeretem mindennapi szakmámat és annak erényeiben bízom, még sincs az az érzésem, hogy az idegrendszer gépészmérnöki megközelítése kimerítően sikeres lehet. Ezért aztán néha más tudományos közösségek rendezvényeire is eljutok, amelyekben az a közös, hogy általánosnak mondják magukat (rendszerelmélet, kibernetika, információtudomány, és persze megismeréstudomány). Ezeken a helyeken el lehet panaszolni, hogy „…A működő (mert igenis – örömünkre vagy bánatunkra, ez most ebből a szempontból mindegy – működik) mesteremberi tudomány művelői valóban az „egyetlen, objektív valóság” kutatása egyedülálló letéteményeseinek tekintik magukat. Úgy gondolják – ha egyáltalán valahogy –, hogy a filozófia tökéletesen irreleváns napi tudományos tevékenységük szempontjából. Ami a napi praxist illeti, igazuk van: egy idegsejt nyúlványainak meghatározásakor helyes még a kvantummechanikai méréselmélet nehézségeire sem gondolni, nemhogy az agy-tudat probléma monista vagy dualista elméleteire, vagy netán a tudományos elméletek összemérhetetlenségére…”. Ezen konferenciákról azonban úgy jövök vissza (értem azért Sokalt, ha nem is szeretem), hogy ezek (mármint ezek az ezek) meg reménytelenül lilák, és össze-vissza beszélnek.
Mit lehet tenni? Szép esszéjében* Kampis így ír: „…egyforma szégyen szegény természettudósoknak a filoszokhoz dörgölőzni, vagy megmaradni a kaptafánál…”. Így aztán a dörgölőzésért szégyenkezve kérdeztem magam is*: mit tehet a természet(?)tudomány, ha lemond a felvilágosodás mindent átfogó racionalitás fogalmáról, a newtoni paradigma univerzális voltáról, a tárgyilagos, külső megfigyelő pozíciójáról, az egyetlen valóság kutatásáról? Néhány éve kézenfekvőnek látszott a posztmodern attitűdöt átvenni. Úgy láttuk, (a többes szám használatával most is az ELMOHA-kör*,* mögé bújok) a „posztmodernnek” igaza van, a racionalitásnak nem az irracionalitás az ellentéte, beismerhetjük, hogy a racionalitás történeti kategória, továbbá a természet(?)tudomány megtanulhatná a hermeneutikától az önreflexió képességének elsajátítását, és a „benne vagyunk” hangsúlyozását.
Az is nyilvánvaló volt, hogy az olyan irányzatok, mint a másodrendű kibernetika, az autopoiezis és Rössler endofizikája felismerték ezt a problémát. Tudtunk Hofstadter Gödel, Escher, Bach könyvéről* is, amely felhívta a figyelmet az ismétlődő folyamatok, rekurzív struktúrák (és függvények) valamint az önreflexió módszerének fontosságára olyan, egymástól a klasszikus felfogás alapján távol álló területeken, amelyeket az említett nagymesterek neve képvisel. Persze Gadamernek* eléggé igaza van, amikor feleleveníti: társadalom- és természetkutatók „két világ polgárai” vagyunk, és nehéz lesz a megközelítési módok között átjárni. Ami magát a posztmodernt illeti, engem történetesen Almási Miklós cikke* ébresztett fel. Arra döbbentett rá, igaza van: szétlövik a posztmodernt. Ez ugyanis azt ígérte, hogy a felvilágosodástól öröklött merev racionalizmusról való lemondást, és annak elfogadását, hogy nemcsak egyetlen igazság van, termékeny dialógusok követik. Almási ezt írja: „…Mert nemcsak a racionalizmusnak vannak dogmái: a posztmodern teória nem számolt a fundamentalizmusok virulenciájával…”.
Ilyen körülmények között játszottam el azzal a gondolattal, hogy a fizikai agy (amibe most a biológiait is beleértem) „készülék” metaforái és a filozófusok agyelméletei kibékíthetőek-e*. Eredetileg a cikk címét kérdő formában tettem fel, de Aradi Ildikó kritikájának hatására (amelynek lényege az volt, hogy legyek szíves nem kérdést feltenni, hanem állást foglalni) kijelentést tettem. Bemásolom a cikk tartalomjegyzékét.
1. Introduction
2. The „device approach”
2.1. The brain as a thermodynamic device
2.2. The brain as a control device
2.3. The brain as a learning device
2.4. The brain as a computational device
2.5. The brain as an information storing, processing and creating device
2.6. The brain as a self-organizing device
3. The philosophical brain: a few words about monism and dualism
4. Complexity of the brain: beyond the mechanistic paradigm
4.1. Bottom up and top down brain theories
4.2. Brain states and mentals states: synchronized oscillatory activity in cortical and cortical-like structures and its functional roles
4.3. Chaos in the nervous system: a few remarks
5. Objectivity, reality, hermeneutics and interpretation
6. The interpreting and the interpreted brain
Noha neurobiológiából sem estem át formális képzésen, és ennek hiányát naponta érzem (kémikus vagyok, vagy voltam), filozófiából végképp képzetlen vagyok. Kerestem tehát, és szerencsére találtam egy ifjú filozófushallgatót, akinek kedve volt továbbjátszani, és akinek ezennel átadom a szót.
Képzeljünk el egy fiatal kutatót, akinek van elég bátorsága bekalkulálni énjét is, agyát is, és ráadásul elfogadja azt a metaforát, hogy „az agy hermeneutikai készülék”. Ez a fiatal kutató mondhatja például, hogy „saját agyammal gondolkodom saját agyamról”. Majd továbbfűzi gondolatát: „Ha mindez így áll, akkor nemcsak az agyat kell vizsgálni, hanem azt is, hogy ez hogyan jár el, amikor a kutatást végzi”. De mert zavarja kutatónkat ez a megfogalmazás, a kényelem kedvéért a következőképpen alakítja át: „Nemcsak az agyat kell vizsgálnom nekem, mint fiatal kutatónak, hanem azt is, ahogy a vizsgálat folyik, hiszen a vizsgálatot is csak agyammal tudom végezni.” És még tovább is mehet: „Természetesen nem olyan értelemben kell ezt vizsgálnom, hogy például hogyan nézek bele a mikroszkópba, vagy hogy hogyan festem meg a neuronokat, egyszóval nem pszichológiailag, hanem „valahogy” hermeneutikusan. Nem azt kell vizsgálnom tehát, amit pszichológusok vizsgálnak rajtam akkor, amikor arra volnának kíváncsiak, hogy mekkora a reakcióidőm, vagy hogy milyen típusba sorolhatók azok a dolgok, amelyek között könnyen és amelyek között nehezen tudok oksági kapcsolatot észlelni. Arról kell inkább pontos képet kapnom, hogy milyen is az előzetes megértésem, milyen előítéletekkel is vagyok megterhelve, milyen konstitutív gondolatok működnek bennem, stb. Azonban – úgy tűnik nekem – mindez mintha nem volna kivitelezhető. Nem tudom megfogalmazni, hogy pontosan mit kéne csinálnom. Tán figyeljem magam eközben? Talán meg tudom érteni azt, hogy egy filozófus, vagy pláne egy filológus állandóan ezt teszi (hatástörténet meg egyéb okok miatt), de hogy csináljam én? Amit ezek ilyenkor mondanak maguknak magukról, nos arról elhihető, hogy témájukkal kapcsolatban relevanciával bír. Az, amiről ők beszélnek, legyen az ismeretelmélet, szellemtudomány, vagy egy klasszikus szöveg elemzése, sajátos, belső logikát követ, amelynek semmi köze nincs pszichikaihoz, a fiziológiaihoz, az agyhoz. Őket nem érdekli egyéb, mint az a dolog, amivel épp foglalkoznak, és annak szerkezeti, történeti stb. vonatkozásai. Abszolút irreleváns dolgot mondanék nekik akkor, ha azt mondanám: agyatok, miközben ezt és ezt gondoljátok, ilyen és ilyen módon viselkedik. Ezek ugyanis, mégha igazak is volnának, nem lehetnének befolyással arra nézve, amivel foglalkoznak. Én azonban épp arról gondolkodom, ami munkáját rendületlenül végzi koponyámban. Arra jelesül, amivel gondolkodom. Ha igaz kijelentéseket tenne nekem valaki róla – mármint agyfolyamataimról –, akkor nemhogy irrelevánsak volnának számomra ezek az információk, hanem éppenséggel ezek volnának a legfontosabbak. Ha ilyen információkat kapnék, nem mondhatnám el magamról, mint a filozófusok, hogy ezeknek más a logikájuk, mint annak, amivel foglalkozom. De ha mindez így van, fel nem érem ésszel, hogy hogyan kellene eljárnom. Nem vagyok képes közvetlen kapcsolatba lépni az agyfolyamataimmal. Még ha fel is nyitnám a fejem, akkor sem találnék benne gondolatokat. Dilemmám szörnyű, helyzetem kilátástalan. Vagy visszasüllyedek a „pre-hermeneutikaiba”, és semmitmondó kérdéseket teszek fel és válaszolok meg, és elfelejtem azt, hogy mindez az agyam reáliát teremtő műve, és agyam konstrukcióival viaskodom. Vagy pedig olyan kérdéseket fogok erőltetni, amelyekről távolról is látszik, hogy sérteni fogják nyelvünk logikáját. Megkérdezhetem például munkámból felocsúdva önmagamtól: most tulajdonképpen ő írt magáról? De kinek, vagy minek kell őt tekintenem? Egyszerűen csak azt vagyok képes állítani róla, hogy ő nem más, mint aki éppen most ír, vagy az, aki diktál? Ketten vagyunk, és ő fogja ceruzámat, vagy egyedül vagyok? Mi a kérdés, és miben reménykedhetek?”
Az előadásban a címben jelzett metaforát mind a hermeneutika 20. századi perspektívájából, mind az agy-tudat elméletek szempontjából – természetesen csupán jelzésszerűen – megvizsgálom.