Igaza van Pléh Csabának, a pszichológia rendes tanárának (tavaly azt írtam volna, úgy vélem, igaza van): túlpolitizált világunkban a tudomány és művészet kínál menekvést.
Így aztán (és amúgy is, csak úgy személyes okokból) bántónak éreztem, hogy Tillmann József Attila Mindaz, amit látunk (Magyar Narancs, 1990/2) című cikkében „A jelen tudományának kemény magvát” kezdetű mondattól az „Egyedül a művészet érzékletes mezeje…” kezdetű féloszlopnyi bekezdésben a „mindaz, amit látunk, másképp is lehetne” érvre támaszkodva a tudományos ismeretek alapján való tájékozódás lehetőségét lényegében kiiktatja, és az „egyedül a művészet”-et hangsúlyozza (csúsztatás tőlem, É. P.). Semmi kedvem a „két kultúra”, mondjuk tudományos kutatók és művészetfilozófusok közötti vita felelevenítéséhez. De a természettudományok környékén hirtelen elég sokan lettünk, akik úgy véljük (ilyesmit mond az ELMOHA, az Elmélet–Modell–Hagyomány-kör, lásd például Kampis György: Egy biológiai hermeneutika felé; BUKSZ, 1992, Ősz), a „modern” tudomány mindenhatóságáról való lemondás beismerésével egyidejűleg megkísérelhető a természet(?)tudományos eszmekörnek a filozófiával való valamilyen integrációja. (Anekdotikus kiegészítés: a hatvanas évek második felében a TTK-n voltam egyetemista, baráti köröm hangadói Lukács-óvodások voltak. Következésképpen húsz évig bűntudattal gondoltam arra, hogy ilyen integráció elvi lehetősége – vagy pláne értelme – megfordul a fejemben.) A szokásos kétfrontozás: az integrista szembenállása egyrészt a modern természetkutatókkal, másrészt a szuperfiloszokkal. Jó, akkor fújjunk a trombitába!
A működő (mert igenis – örömünkre vagy bánatunkra, ez most ebből a szempontból mindegy – működik) mesteremberi tudomány művelői valóban az „egyetlen, objektív valóság” kutatása egyedülálló letéteményeseinek tekintik magukat. Úgy gondolják – ha egyáltalán valahogy –, hogy a filozófia tökéletesen irreleváns napi tudományos tevékenységünk szempontjából. Ami a praxist illeti, igazuk van: egy idegsejt nyúlványainak meghatározásakor helyes még a kvantummechanikai méréselmélet nehézségeire sem gondolni, nemhogy az agy/tudat probléma monista vagy dualista elméleteire, a tudományos elméletek összemérhetetlenségére. A baj inkább az, ahogy – jobb esetben – megmosolyogják a „játszadozó álmodozókat”. Az intézményes tudományos finanszírozás játékszabályainak ismeretében valóban mosolyogni való, ha egy fizikokémikus (Schiller Róbert) az Élet és Irodalom glosszaversenyén indul (még ha díjazott is, mint S. R.), hiszen scientometriailag értékelhetetlen lapban publikált. A tudományos kutató munkáját reprezentáló írásbeli tevékenységét a szakma úgy bírálja el, hogy az vagy a tudományos elit által ellenőrzött speciális szaklapban megjelent szakcikk, vagy a tudományos eredményeket viszonylag egyszerűen elmagyarázó népszerűsítő cikk. Ennek sincs manapság nagy presztízse, de legalább kategóriába sorolható. Teljesen értékelhetetlen a tudomány problémájáról szóló, önreflexív elemeket tartalmazó írás. (Anekdotikus kiegészítés: 1991-ben mintegy két hónapot töltöttem a Posztmodern természet(?)tudomány című cikk (BUKSZ, 1991, Tél) megírásával. Az akadémiai elbíráló – jeles szkeptikus és kitűnő szakember, de tényleg – kihúzta azt tudományos publikációim listájáról. Egyszer megengedhettem két hónapi kihagyást, tanítványaim dolgoztak helyettem. De hitelem – helyesen – csak addig van, amíg „becsületes” cikkeket is tudok termelni. A versenybe be lehet szállni, vagy lehet nem beszállni, de indulni, és egyidejűleg naponta panaszkodni a játékszabályok miatt megengedhetetlen.)
Kampis György szerint „…egyforma szégyen szegény természettudósoknak a filoszokhoz dörgölőzni, vagy megmaradni a kaptafánál…” Az előbb említett BUKSZ-cikkemért, a dörgölőzésért szégyenkezhetem. Azt kérdeztem, mit tehet a természet(?)tudomány, ha lemond a felvilágosodás mindent átfogó racionalitásfogalmáról, a newtoni paradigma univerzális voltáról, a tárgyilagos külső megfigyelő pozíciójáról, az egyetlen valóságos kutatásáról. Válaszként olyasmit gondoltam, hogy a „posztmodernnek” igaza van abban, hogy a racionálisnak nem az irracionális az ellentéte, beismerhetjük, hogy a racionalitás történeti kategória, továbbá a természet(?)tudomány megtanulhatná a hermeneutikától az önreflexió képességének elsajátítását és a „benne vagyunk” hangsúlyozását, azt is megemlítettem, hogy olyan irányzatok, mint az autopoiézis, endofizika és a másodrendű kibernetika persze felismerték ezt a problémát.
Az ELMOHA létrejöttében nagy szerepe van, hogy úgy gondoljuk, filozófiai hermeneutika és természettudományok nem közömbösek egymás számára. Izgatottan vettük észre, hogy Márkus György tanulmányt szentelt a problémának (Miért nincs hermeneutikája a természettudományoknak?). A tanulmány feldolgozása, megértése igazi kihívás volt. Legalább nagy többségünk – kissé csalódottan – úgy érezte, Márkus a természettudományt igen szűken értelmezte, azt kísérleti adatok generálásával és jegyzőkönyvkészítéssel azonosította. Márkus György sokkal több tiszteletet érdemel annál, semmint, hogy tanulmányával kapcsolatos asszociációimat néhány mondatba zsúfoljam.
Nem állom azonban meg, hogy ne hivatkozzam itt Umberto Eco Irracionalizmus tegnap és ma című tanulmányára, bár elgondolkoztatott, hogy Tamás Gáspár Miklós halandzsőrnek és giccsőrnek látja a szerzőt (Magyar Narancs, 1993/2). Eco feleleveníti, hogy a természettudomány születésekor hogyan fonódott össze a lineáris oksági kapcsolatokra épülő racionális világmagyarázat a hermetikus hagyományokkal. Tudjuk, hogy a hermetikus tudás befolyásolta Kopernikuszt, Keplert és Newtont. Látták azonban, hogy a titkot, a tervet mennyiségi oldaláról kell megragadni, azaz a „…hermetikus modell így paradox módon maga is hozzájárul új ellenfelének, a tudományos racionalizmusnak a létrejöttéhez…” Ma újra azért kínlódunk, mert látjuk, hogy a „bonyolult” tényleg nem egyszerű (itt vannak nagy félreértések, de ez belügy), és keressük, hogy a „modern” eredményeit hogyan ötvözzük a kimondhatatlannal. Schubert András idézte a minap (Café Bábel, 1992/3–4) Koestlert, mit is tanácsol egy régi alkimista könyv a Bölcsek Kövének megleléséhez: „Keresd keményen, és nem találod. Ne keresd, és meg fogod találni.” Úgy gondolom, az első fázisban vagyunk. (Anekdotikus asszociáció: kedves tanárom, Benedek Pál mondása a tudományról: „Aki csinálja, az hülye, aki nem, az is marad.”)
Almási Miklós hasonló című cikke (Kritika, 1992, november) szíven talált. Arra döbbentett rá, igaza van: szétlövik a posztmodernt. Ez ugyanis azt ígérte, hogy a felvilágosodástól öröklött merev racionalizmusról való lemondást, és annak elfogadását, hogy nemcsak egyetlen igazság van, termékeny dialógusok követik. Almási ezt írja: „…Mert nemcsak a racionalizmusnak vannak dogmái: a posztmodern teória nem számolt a fundamentalizmusok virulenciájával…”. Almási persze valódi vérről beszél és Szarajevót, Drezdát, Írországot és Moldáviát emlegeti, de van egy további üzenet is: legalább a megszerzett pozíciókat megőrizni, a további (vér)veszteségeket elkerülni.
Operettlövés következik: kedves főmunkatárs, beismertem, hogy a modern tudomány nem segített elvinni az Ígéret Földjére, de ha erre azt mondja, hogy: „Haha, a tudomány művelői is úgy látják, nem tudnak az igazi problémákhoz hozzászólni, ne figyeljünk, mit mondanak!”, kardot rántok (azzal fogok – [vissza]lőni). Ha az egész tudomány létjogosultságát kétségbe vonja, nincs párbeszéd.
Magyar Narancs, 1993. március 11.