„Tök jó fej a Benedek!” – mondta Kardos Juli 1968 felejthetetlen tavaszán. Juli már nagy negyedikes volt, Sipos Tamással, Manhalter Péterrel, Deutsch Tibiékkel együtt, mi meg kis harmadikosként még nem tanultuk a Vegyipari művelettan alapjait, és nem tudtuk, hogy tudománypolitikai koncepciónk (azt hiszem, az is volt nekünk) megvitatásához a Kar melyik professzorához is ereszkedhetünk le. Igaz, B. tanár úr nevét már korábban is láttam. A Vegyészmérnöki tudomány alapjait már 1964-ben megvettem Apám születésnapjára, közös „műszaki könyvespolcunkra” került, de miután példátlan lázadással végül is nem a Duna budai oldalára iratkoztam be, a címe alapján gyakorlati orientációval fenyegető könyvet azidőben nem igen vettem kezembe.
Egy tanár, akinek humora van, azt hiszem ezt vettem észre először (talán Wolfram Ervin mélyfekete iróniája jut még eszembe). Aztán azt, hogy az egész kurzusának mondanivalója van. Felfogtam, hogy létezik az ő tudományuk is, a vegyészmérnököké, a termodinamika és a gazdaságtan királyságai által átfedett vidéken. „Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci! – mondta egy nagy magyar filozófus”; hangzott el B. tanár úr óráján az „új gazdasági mechanizmus” (emlékeztek még rá?) első évében. Az a kör amelyben akkor éltem, a marxizmus reneszánszában bízott ('68 augusztus 21-ig), és még később is az optimalizáció és humanizáció (hogy Hegedűs András egy korábbi Valóság-cikkét idézzem) összeegyeztethetőségében hitt. Jánossy Ferencet említem, – feltehetőleg ezt a nevet is ezen a kurzuson hallottam először – és a gazdasági fejlettség mérhetőségéről, és később a trendvonal és a helyreállítási periódusok összefüggéséről szóló könyveit. B. tanár úrtól hallottam, vagy hallhattam volna az anekdotát: lenéz Jánossy a Mártírok úti (lehet hogy rosszul emlékezem) ablakból az utcára, és morfondírozva hümmögi: csak azt nem értem, hogy lehet, hogy egyáltalán mennek a villamosok.
Ajánlott a Tanár úr egy másik nagyon fontos könyvet is, Fényes Imre Termosztatika és termodinamikáját. Egyensúlyok vannak, és a hozzájuk vezető folyamatok, az előbbiek az utóbbiak speciális eseteként értelmezendők. A – definíció szerint nemegyensúlyi – termodinamika a makroszkópikus (például a vegyipari) folyamatok általános kerettörvénye, a vegyészmérnök feladata a keretnek a specifikus függvényekkel és konstansokkal való feltöltése. Más új szavakat is hallhattunk a Tanár úrtól. Itt van például ez: rendszerelmélet. A szó megtetszett, így aztán ötödéves koromban arra a kérdésre, mivel szeretnék foglalkozni, azt válaszoltam nagy büszkén, rendszerelmélettel. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy idemásoljam, húsz évvel később hogyan gondolkodtam erről a furcsa diszciplínáról:
„…mindig zavarban voltam – most is – amikor a kibernetikus – vagy még inkább rendszerelméleti – gondolkodásmód létjogosultságáról, sőt egyáltalán mibenlétéről kellett magyarázkodnom. Végül is van-e egyáltalán szükség arra, hogy a különböző szintű jelenségek magyarázatait egységes keretbe foglaljuk? Úgy gondolom, egy olyan korban, amelyben a monolitikus világkép összeomlott, a „bonyolult” megértését a hierarchiaszemléletet figyelembe vevő rendszerelmélet mégiscsak segíti, persze lehet, hogy nem jobban mint a líra.” (Itt ismét elszavaltam a már idézett hat sort Vas István Ellenpont című verséből.)
Ekkor (akkor) tanultam meg, hogy modelleket hozhatunk létre, az úgynevezett valóság egy izolált részének egyszerűsítésével, és megtudtam, hogy a matematikai formulák nem a vizsgált jelenséget, hanem annak modelljét írják le. A matematikai modelleken pedig kísérleteket végezhetünk, ilyenkor a valóságban lejátszódó folyamatot utánozzuk. Ezt az eljárást szimulációnak hívjuk.
Valóban sorsdöntő volt számomra, hogy Fábry Lacival, Gervai Judittal és Lázár Jóskával diplomamunkásként egy évet a MAVEMI-ben tölthettem, és csekély mértékben részt vehettem a SIMUL rendszer fejlesztésében. Ez ugye abban a reményben fogant, hogy hosszadalmas és kockázatos kísérletsorozatok elvégzése és költséges beruházások nélkül vegyipari berendezések és üzemek viselkedéséről lehet tapasztalathoz jutni. Mindezt számítógépen! „…Tudom, hogy a számítógépben nem folyik aceton!” – pimaszkodtam Gerecs professzorral a tanszéki beszámolón. Erre a tanszéki beszámolóra jól felkészített bennünket B. tanár úr. Fogott egy nagy csomagolópapírt, színes ceruzákkal felvázolta a modellezett ecetsavanhidrid-gyárat, füstölgött a kéménye is. Ekkor értettem meg (ha utánozni nem is tudtam), hogy a dolgokat el kell tudni adni a laikus számára is. (Ismeritek B. tanár úr kedves anekdotáját: „Jelölt, legyen szíves olyan egyszerűen magyarázni, hogy Turán akadémikus is megértse!”.) De vissza a MAVEMI-hez! Fekete Attila segédjeként tanultam a „masinnaja vremja” kifejezést,* amelyet feleségének emlegetett, miért is megy későn haza. Szondi Tamástól hallottam a kerekítési hibák lélektanáról, és arról, más optimalizációs eljárást kell használnunk, ha a teve két púpja közül a nagyobbat keressük, és mást, ha a smirglipapír kiemelkedéseinek maximumára vagyunk kíváncsiak. Váczi Palitól láttam először – nyilván hajnali fél háromkor – hogy differenciálegyenletek megoldásait elő lehet állítani számítógéppel, ötödrendű Runge–Kutta módszer segítségével. (Előtte fél kettőtől feltehetőleg Illés Jóska magyarázta, hogy azért jó, ha a közelítő polinom ortogonális, mert ha a fokszámot növeljük, az együttható értéke nem változik.) Lázár Jóska nagyon ügyes volt papírszalag-lyukasztásban, programok szintaktikus elemzésében, és szabad idejében Szalai Attila Kossuth-díj nevű programját futtatta. Jóskát említettem, közösen kaptunk dékáni megrovást („A dékánra engedély nélkül hivatkoztak.”) Fellebbezzünk-e? „Nézzétek – ha engem megbüntet a rendőr gyorshajtásért ötven forintra – tanácsolta B. tanár úr – fejet hajtok, és kifizetem. Ötszáz forintnál el kezdek gondolkodni. Úgy érzem, a ti ügyetek ötvenforintos.”)
Kaptam egy másik tanácsot is: intelligens munkahely lesz! – biztatott, amikor ajánlatára Százhalombattát, a DKV-t választottam. Hitte-e B. tanár úr, hogy a magyar szocialista vegyipar egyik fellegvárába („hamarosan IBM 360/40-es számítógépet kapnak!”) való vagyok-e, vagy ennyi volt a lehetősége, ma sem tudom. A százhalombattai időkben túlélés gyakorlatként kezdtem – hamarosan Tóth Jánossal – termodinamikáról és reakciókinetikáról álmodozni. Ebből az időből származik az Erről-arról című újság, amelyet nagyjából ketten írtunk, és egy ember (B. tanár úr) olvasott. Kell-e tudománnyal foglalkozni? – kérdeztem tőle. „Nézd, aki csinálja az hülye, aki nem, az is marad.” Ide tartozik még egy anekdota. Berci (Benedek Kálmán) szerves kémia vizsgára készül, és morog; mi az ördögnek kell ezt a sok hülyeséget megtanulni. „Előbb vizsgázz le, aztán szidhatod!”
Százhalombattáról való menekülésem közben, miközben én nem találtam állást (az Izotóp intézetbe nem vettek fel, részben a dékáni megrovásra hivatkozva), apám elment B. tanár úrhoz, vegyenek fel a MAVEMI-be. „…Jó, de ez a MAVEMI nem az a MAVEMI, csak széklábfaragási munkát fog kapni.” Így lett. A VSzFT és a VIR iroda tragibohózata nem való a ma esti műsorra. Különben is, B. tanár úr akkor gründolta a kémiai kibernetikai laboratóriumot. Kezdetben, és jó sokáig, rettenetesen irigyeltem azokat a szerencséseket, akiket B. tanár úr munkatársul választott. Azért is irigykedtem, hogy hozzákezdtek a SIMUL dinamikus változatának (BOMEDINAMO) kidolgozásához. Irigykedésem csak soká változott némi kárörömmel fűszerezett sajnálkozássá.
Nem voltunk munkatársak, bár nagyon sok rögeszmémet meghallgatta, véleményezte. Egy ízben komolyan tervezgettük, írunk közösen egy termodinamika könyvet. Azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, amikor emelt hangot használt. B. tanár úr a Callen-féle szép felépítés szerint akart haladni, én meg a truesdelli racionális termodinamika hatása alatt állva, Tóth János minősítését használva, nagyregényt szerettem volna. Nyilván olyasmit mondhattam, hogy nem vagyok hajlandó a nyolcvanas években ötvenes évekbeli könyvet írni. A haragos válasz olyasmi lehetett, hogy „Téged semmi nem érdekel, ami létezik.” Tartok tőle, hogy igaza volt.
„Atyává fogadlak!” – gratulált húsz évvel ezelőtt, egy fél órával fiam születése után. (Ez a fiú mondta később B. tanár úr első unokája kapcsán: „Larissza? Az egy görög futballcsapat.”)
Drága Tanár úr! Atyává fogadhatom?
1996. április