A modernitás kezdetét majd ki- és beteljesedését emblematikusan fémjelzi Galilei megtervezett kísérletekre alapozott matematikai fizikája és filozófiája, illetve Szilárd Leó felismerése a nukleáris láncreakció lehetőségéről. Két lenyűgöző életről olvashatunk. Két zseniális tudós szószerint korszakalkotó felfedezéseiről és intellektuális teljesítményük egyenes következményeként a Hatalommal való konfliktusaikról. Amíg a fizikai világ mikro- és makroszerkezeti törvényeinek kutatása befejezhetetlen nagy kaland, az elmúlt évtizedekben formálódik a természet- és társadalomtudományi diszciplínákon keresztül húzódó új elmélet, a megismerés, gondolkodás és tudás tudománya. Vajon vannak-e egyáltalán törvényei tudatunknak, érzelmeinknek, szándékainknak, és ha igen, megérthetjük-e azokat?
Vekerdi László nagyszabású kor- és körképbe ágyazza be Galilei emberi és tudományos portréját. Gondos történeti elemzéssel dokumentálja, hogyan határozta meg szabadság és kényszer a Mester pályáját. Felvillan a késő reneszánszkori Toszkán Nagyhercegség államszervezete, céheken alapuló gazdasága, ügyes diplomáciája, majd a tridenti zsinat könyörtelen szelleme, a jezsuiták haragja. Megérthetjük belőle, hogy Galilei matematikai humanizmusa összhangban van az itáliai irodalmi humanizmussal. Az ifjú Galilei elsajátítja az arisztotelészi világképet; látja, hogy mivel kell ütköztetnie saját arkhimédeszi módszereit és nézeteit. De még boldog a kor: Matematika, Filozófia és Technika egy fejben összpontosulhat. Így aztán a fiatal Galilei az erődítés tudományáról és a katonai építkezésről is egyetemi jegyzeteket készít. Megsejti, megméri és levezeti a szabadesés időnégyzetes törvényét (és ha az Olvasó egészen véletlenül nem tudja mi az, picit se nevessen; és kérem nézzen utána az első gimnazista fizika tankönyvben).
Aztán olvashatjuk a csillagászati távcső készítésének rövid történetét, és a találmány következményeit. Ha a Hold felszínén hegyek láthatóak, akkor az égitestek tökéletességét hirdető dogma nem tartható, a Vénuszra, Jupiterre és Szaturnuszra vonatkozó megfigyelések az egek változékonysága mellett tanúskodnak, és így a kopernikánus világrendszer állításait erősítik. Megtudjuk, hogy a napfoltokról szóló írása következtében hogyan lett Galilei a Federico Cesi alapította Hiúzok Akadémiája (Accademia dei Lincei) legtekintetesebb tagja.
Galilei ezidőben azt igyekezett megmutatni, hogy az új tudományos igazságok összeegyeztethetők a Szentírással. 1616-ban, az 1633-as nagy per előjátékaként, a jószándékú Bellarmino kardinálissal még kompromisszumot kötnek. Megállapodnak, hogy Kopernikusz elméletét csak matematikai hipotézisnek tartják. Használni szabad, de kifejezetten érvelni mellette, azt már nem.
A harmincéves háború és a tridenti ellenreformáció szelleme hatja át Európát. Az újabb Galilei-kutatásokra hivatkozva (bár szomorúan panaszolja az utószóban, hogy a legújabbakhoz a siralmas könyvtári viszonyok miatt már nem jut hozzá) Vekerdi azt a lehetőséget is említi, bár nem valószínűsíti, hogy nem is annyira a kopernikániusság tanainak hirdetése miatt, hanem következetes atomizmusa miatt gyűlt meg a baja az Egyházzal.
A bonyolult politikai viszonyok között akkor is nehéz volt eligazodni. A hiúzok, mert Galilei nem magányos Don Quijote volt, hanem egy szellemi közösség kiemelkedő tagja, úgy látták, a reform híveinek befolyása növekszik, és az utólagos bölcsesség szerint kissé lebecsülték a hagyomány erejét. A Párbeszédekben a Kopernikusz és Ptolemaiosz követői között elhangzó érvek felsorolása után, a Döntsd el magad!-ot hangsúlyozza. Nem is kerülhette el az Inkvizíció ítéletét. Más kérdés, hogy noha a per pillanatát a Rend jól választotta meg, következményeként évszázadokon kitartó erkölcsi tőkére mégis az Értelem tett szert.
(Typotex Kiadó, Budapest, 1997, 408 oldal, 1560 Ft)
Elgondolkodtató, szinte letehetetlenül érdekes, ráadásul egyszerűen lelkesítő Lanouette Szilárd-portréja. Megismerkedhetünk a nyughatatlan, ironikus szellem kalandos történetével. Szilárd Leó, miután elkapta őt – saját szavaival – a „láncreakció rögeszme”, minden követ vagy inkább politikust megmozgatott, hogy a tudományos sejtésből atombomba, amerikai és csak amerikai atombomba legyen. De Szilárd azt az álláspontot képviselte, hogy a bombát nem szabad bevetni a japán városok ellen. Élete második részében az izgatta, hogy miként lehet és kell élni az atombomba árnyékában. Felismerte, és tevékenyen érvelt amellett, hogy Moszkvával közös ellenőrző rendszereket kell létrehozni.
A századelő budapesti polgári élete, majd 1919 őszétől a berlini stúdiumok, London, Amerika; jellegzetes sors. Doktori disszertációjával megalapozta a negyedszázad múlva kidolgozott információelméletet, de türelmetlen szelleme továbbrepítette. Szinte soha nem volt állandó állása, biztos karrierje, lakása. Szabad, a pillanatokhoz alkalmazkodó életvitele megfelelő keretül szolgált, hogy a legkülönbözőbb területek között csaponghasson.
Londonban egy utcasarki forgalmi lámpánál jut eszébe, hogy ha találnának olyan elemet, amelyik neutron hatására felhasad, két neutront kibocsát, de csak egyet nyel el, akkor elvben lehetséges lenne nukleáris láncreakciót, és ezzel ipari méretű energiát termelni, atombombát létrehozni. 1939-ben rábeszéli Einsteint, írjon levelet Roosevelt elnöknek, és ezzel elindította Amerikát az atomfegyverhez vezető úton. Állandó összeütközésben van Groves tábornokkal, az atombomba-projekt fejével.
Fermi és Oppenheimer, Teller és Hruscsov, fegyverkezés és leszerelés, magány és egy „házasság kutyafuttában” (Trude Weiss). Meghökkentő ötletek, amelyekről maga sem tudja, hogy komolyak-e, vagy sem, depresszió és lázas munka, heverészés a fürdőkádban, maga irányította gyógyulás a rákból. Sziporkázó ötletek a biológusok számára, enzimszabályozás, memória, öregedés: mindenhez volt mondanivalója. Az álmodozó, de tettrekész racionalista: sosem mondott le a „remény szűk ösvényének” kereséséről.
William Lanouette Hraskó Péter szakavatott, szép fordításában egy független, nagyformátumú zseniális elme és egyszersmind egy szorongó, kirekedt – bocsánat, valahogy így érzem – slemil képét láttatja. (Kérdeztem Szilárd barátját, George Kleint, mit szól ez utóbbi értelemhez. Óriási tévedésnek minősítette.)
(Magyar Világ Kiadó, 1997, 440 oldal, 1200 Ft)
Ahogy Szilárd Leó érdeklődését is felkeltette a memória és tanulás problémája, és Neumann Jánost, a számítógép atyját is erősen érdekelte az emberi agyműködés és a gépi „gondolkodás” közötti kapcsolat, úgy ma egy sereg tudományág képviselőit vonzzák a megismeréstudomány problémái.
Pléh Csaba, a megismeréstudomány (kognitív tudomány) magyarországi apostola tankönyvében bemutatja az új tudomány fogalmi keretét, alternatív módszertani apparátusait, irányzatait. A megismeréstudomány bizonyos értelemben emlékeztet a félévszázaddal ezelőtti kibernetikára. Akkor úgy tűnt, a számítógépek és az idegrendszer működése között szoros analógia van. Egyrészt a számítógépek mágneses alapelemei, a ferritgyűrűk viselkedése bizonyos szempontból emlékeztetnek az idegsejtekére, másrészt durván szólva az idegrendszer és a számítógépek akkori matematikai elméletei lényegében egymással ekvivalensek voltak.
A kognitív szemlélet születését és önállósodását két irányzata is elősegítette, a kognitív pszichológia és a mesterségesintelligencia kutatások. Az előző a pszichológia megismeréssel, tanulással, a külvilág ingereinek feldolgozásával foglalkozó ága. Egzakt módszerekkel (pl. reakcióidő mérésével, memóriatesztek statisztikai kiértékelésével) próbálja mérni az információfeldolgozás egyes paramétereit, és a kísérleti eredményeket integráló modelleket állít fel. Utóbbi a számítástudomány és a logika egyik ágaként létrejött tudományág, amely általában emberi intelligencia nélkül megoldhatatlannak tekintett feladatok megoldására próbál algoritmusokat készíteni. A mesterségesintelligencia kutatás kezdeti sikerei, mint Russel és Whitehead híres Principia Mathematicája egy tételének bizonyítása, vagy egy pszichiátert utánzó „beszélgető algoritmus” szerkesztése azt a (tév)képzetet sugallták, hogy a gépek ugyanúgy (vagy pontosabban ugyanazt) képesek csinálni, mint az ember.
A megismeréstudomány nagy paradigmái egyrészt a megismerő rendszerek felépítésére másrészt az információ feldolgozásának mechanizmusára vonatkoznak. Az első nagy paradigma, amely gépekre és élőlényekre is jól működőnek tűnt, a megismerő rendszereket soros felépítésűnek és soros működésűnek tekintette, vezérfonala pedig a szimbólum-feldolgozás volt. Ezen paradigma felfogása szerint a gondolkodás szimbólumokat alakít szimbólumokká. A kognitivisták fontos fogalma a reprezentáció, amely részben a külvilág belső ábrázolását jelenti. Ha sikerül valamit megfelelő módon szimbólumokkal reprezentálni, ezzel megtettük az első nagy lépést az információ feldolgozásához. A kognitív tudományoknak az újabb, a hálózatokba szerveződő struktúrákon alapuló, és a párhuzamos feldolgozást hangsúlyozó konnekcionista paradigmája új megvilágításba helyezte természetes és mesterséges értelem kérdéskörét.
Pléh Csaba világos szerkezetű, olvasmányos könyvében történetileg is kijelöli a szimbólum-feldolgozó és a konnekcionista paradigmák helyét, ráadásul azokat filozófiai és biológiai perspektívából is elemzi. A könyv kikerülhetetlen a témakör iránt valamennyire is érdeklődők számára.
(Typotex Kiadó, Budapest, 1998, 262 oldal, 940 Ft)
A magyar megismeréstudomány egyik éves konferenciáját a nyelvtudománynak szentelte. A kognitív mozgalom transzdiszciplináris jellege jól tükröződik a konferencia előadásait tükröző könyvben. Nyelvészet a nyelvről; Logika és pragmatika; Nyelv, biológia és kultúra; A pszichológia a nyelv körül – beszédesek a fejezetcímek. A 20. század végén még mindig tartanak, sőt talán fel is élénkültek a nyelv természetéről, funkciójáról, biológiai gyökereiről, társadalmi meghatározottságáról szóló viták.
Már a könyv előszava felsorakoztatja a nagy dichotómíákat. Néhányat megemlítek: a szabályok vagy nyelvelemek a lényegesek; a nyelvi alrendszerek függetlenek, vagy áthallás van közöttük; a nyelv biológiai vagy társadalmi rendszer; az agy egésze, vagy bizonyos moduljai vannak kapcsolatban a nyelvvel.
Nem lehet célom itt a kötet tizennyolc tanulmányát külön elemezni. A kötet több írása foglalkozik természetesen a generatív nyelvészet kognitív aspektusaival, olvashatunk (talán csak az én példányomban van kötéshiba) a konstrukciós nyelvtanról, tudatfilozófiáról és nyelvi reprezentációról, a majomnyelvtanítás kudarcairól, a nyelv és az írás minimál-rendszeréről. Domináns módon jelentkezik a kognitív szemlélet a nyelvpszichológia tárgyú dolgozatokban, a megértésről, a nyelvi kompetencia modellálásáról szóló írásokban.
A könyv örömére lehet mindazoknak, akik érdeklődést mutatnak a kognitívizmus, mint tudományos diszciplína és/vagy mozgalom elterjedésének miértje és mikéntje iránt.
(Pólya Kiadó, Budapest, 1998, 286 oldal, ármegjelölés nélkül)
Élet és Irodalom, 1998. június 19.