Nagyon élveztem ezt a délelőttöt, és az eddigi előadásokat. Lehet, hogy kicsit haragudni fognak rám, de nézőpontot fogok váltani. Azokat a szavakat, hogy dollár, ECU és forint, most mondtam ki utoljára. Mégis a racionalitás védelméről szeretnék beszélni. Azt szeretném kérdezni, hogy mi természettudományos dolgozók, mi miért vagyunk defenzívában? Mert abban vagyunk. Azután arról, hogy válságban van-e a tudományos racionalitás, és felvetem az önvizsgálat szükségességét. Kétségtelen, hogy el kell fogadnunk, hogy különböző nézőpontok és módszerek vannak. Van tehát a versengés és/vagy együttműködés problémája. Végül szóba hozom azt a kérdést, hogy lehetnek-e új szellemi centrumok.
Akarjuk vagy sem, látjuk a tudomány presztízsének csökkenését, és világosan érzékeljük – én magamon is – annak lélektani következményeit. Tudománykritika persze fellépett már korábban a nagy regényíróknál is. Flaubert Boulevard és Pécuchetjára, Canetti Káprázatára és Hesse Üveggyöngyjátékára gondolok.
Nyilvánvaló, hogy a természettudományos értelmiségi „nem elit”, és főként nem véleményformáló „kritikai értelmiség” (még akkor sem, ha most éppen itt beszélek egy kicsit). Van bennünk valami sértődöttség: hogy lehet az, hogy ha mi vagyunk az okosak, ők a gazdagok? Íme egy részlet egy, a TTK lágymányosi épületéből érkezett e-mail-ből: „…ssza meg, legalább te ne beszélj úgy, mint a céges barátaim, akik azt hiszik, mi egész nap ülünk és beszélgetünk, miért kéne nekünk ezért több fizetés…”.
Sokszor úgy érezzük, hogy a társadalomtudósok divathóbortoknak engedelmeskednek. Karl Popperrel szólva: „A társadalomtudományok területén a racionalitás kritérium uralma sajnos sokkal kevésbé szilárd. Ezért törtek ránk divatos ideológiák, ezért uralják környezetünket nagy szavak, valamint az értelem és a természettudomány elleni gyűlölködés.” A filoszok szerint a természettudósok viszont nem vesznek tudomást a modernitás válságáról, és különben is, műveletlen bunkók.
A háború az elhíresült Sokal-tréfa kapcsán tört ki. Erről bizonyára szinte mindenki hallott, úgy hogy nem mesélem el. Sokal new york-i fizikus célja az volt, hogy hiteltelenítse a posztmodern filozófiát, és azokat, akik a tudományos eredményeket társadalmi konstrukciónak tekintik. Noha Sokal írásaiban sok minden igaz, és jól hangzik, mégis bizonytalankodom, szerinte ki az ellenfél? Asztrológus, kanálhajlítgató, költő, filozófus? Talán mindenki, különbségtétel nélkül!
Kortárs és idősebb kollégáim körében általános a nézet, hogy a természettudomány az igazi: mi mérünk, számolunk, miközben a karaván, ha lassan is, de halad; a filozófusok meg csak ugatnak. Magam átérzem kritikájuk indulatának okait, de hiányolom, hogy nem ismerik el más gondolatkörök jogosságát.
A klasszikus természettudományok logikája: kísérletezés, mérés, számolás; a mérnöké: tervezés-építés-szabályozás; a humán tudományok a megértést és belátást hirdetik.
Ugyanakkor sokan érezzük, hogy a definíciókra, axiómákra épített világ nem működik tökéletesen. A legnagyobb racionalista játszadozók, a matematikusok túlvannak egy nagy csatán. A matematika szigorú, formalista programját fel kellett adni. Ahogy Lakatos Imre munkásságából tudjuk, a matematika tévedéseken keresztül, bizonyítások és cáfolatok harci játékában – hmm – fejlődött.
A racionalitásnak nem az irracionalitás az ellentéte, maga is történeti kategória. Magam a „lemondó racionalitás” fogalmát ajánlom, és érvényesnek tekintem a kérdést: mit tehet a természettudomány, ha lemond a felvilágosodás mindent átfogó racionalitás-fogalmáról, a tárgyilagos külső megfigyelő pozíciójáról, az egyetlen valóság kutatásáról. Elismerheti-e a Polányi Mihály által megfogalmazott „személyes tudás”, a „hallgatólagos tudás” létezését, az önreflexió lehetőségét? Itt ki kell mondani a „hermeneutika” szót.
Sokal fő védője, a Nobel-díjas Weinberg így ír: „Egy fizikus barátom szerint, ha már meg kell halni, az benne a jó, hogy nem kell megnézni többet a szótárban, mit jelent a hermeneutika.”
Tóth János matematikus barátom viszont Márkus György Miért nincs hermeneutikája a természettudományoknak című cikkére így reagált: „Először meg voltunk sértődve, nekünk miért nem mértek hermeneutikát, amikor az olyan menő.” Egy másik barátom, Balassa Péter esztéta szerint persze a hermeneutika nem szorul védelemre, mindnyájunknak van előzetes tudása arról, amit tudni akarunk. Ahogy állítólag Mozart kérdezte barátjától: miért kérdi, ha nem tudja?
Nem tagadhatjuk, hogy a tudomány működtetéséhez előfeltevéseket használunk. Hraskó Péter idézi (haragudna, hogy említem őt, bocsásson meg!) Weizsäckert: „Igaz, hogy a természet előbb volt, mint az ember, de az ember előbb volt, mint a természettudomány.” Magam azzal az ötlettel játszottam el, hogy a gépészmérnöki és a filozófiai nézőpontok kibékítésével hogyan és miért tekinthető az agy hermeneutikai készüléknek. Erről ma itt nem szólhatok.
A modellekben való gondolkodás során lemondunk arról, hogy úgy beszéljünk, mintha mi lennénk az igazság egyetlen ismerői. Nem azt mondjuk, hogy a dolgok így és így állnak. Van egy ilyen beszédmód: ha ezt meg ezt feltételezzük, és a játékszabályok ilyenek és ilyenek, akkor ezt meg ezt mondhatjuk. Ez nem szégyen. El lehet ismerni, hogy nem vagyunk a végső kijelentések csalhatatlan birtokosai.
Nekem tetszik Soros György gondolata: „…A felvilágosodás az ész hatalmának ünneplése volt, s ez ihlette az amerikai Függetlenségi Nyilatkozatot is. Az értelem kultuszát a francia forradalom túlzásba vitte, s mégis korszakváltást jelentett. Ma már az értelem korának kétszáz évnyi tapasztalatával rendelkezünk, és mint értelmes emberek, arra a felismerésre kell jutnunk, hogy az értelemnek megvannak a maga korlátai. Megérett az idő, hogy kidolgozzunk egy tévedhetőségünkre alapozott fogalmi rendszert. Ahol az ész tévedett, a tévedhetőség még célt érhet.”
Ötven évvel ezelőtt a klasszikus kibernetika aranykorában, lényegében a számítógépek megjelenése idején eufória volt, úgy látszott, hogy találkozik a matematika, agyelmélet, tudatfilozófia és mérnöki gyakorlat.
Nem megyek bele abba, hogy miért bukott meg a klasszikus kibernetika, ha megbukott, és mennyiben élte túl saját bukását. Ma óvatosan elkezdődött valami új szintézis, már látható a racionalitás biológiáját, pszichológiáját és szociológiáját is felölelő megismeréstudomány. Az új szintézis keretéül szolgálhat a filozófiai, természettudományi és mérnöki nézőpontok találkozásának. Úgy látom, hogy segíteni kellene a tudományok közötti keresztbe beszélést, és mintha a hagyományos keretek nem lennének ehhez teljesen megfelelőek. Alighanem nélkülözhetetlen új szellemi centrumok létrehozása.
Épp ma kaptam egy persze úgymond fantaszta levelet is erről: „…hanem egy új centrum, ami elit oktatást (és persze kutatást mellékesen) folytat, de nem azért, hogy képesítést nyújtva állást tölthess be, ha elvégezted, hanem mert tudni akarod. Nem népiskola, hanem épp fordítva, kompromisszum nélkül csak a legjobb, amely tehát mentes a tudományipar terrorja alól.”
Nem azt mondom, hogy holnapután ilyen intézeteket hozzunk létre. (Miért is ne?) Azt ígértem, hogy nem mondok ilyen szavakat, hogy dollár és forint, tudom, hogy nem az alapító időszakban vagyunk, de hosszú távon lehetne ilyesmin gondolkodni. Köszönöm szépen. Ennyi.
Budapest–Csillebérc, 2000. szeptember 1.