Veszély tornyosul hazánk felett.
Ezt már nagyon sokan elmondták, de a köznép mai napig sem tudja, micsoda veszély ez, mely hazánk felett tornyosul.
Sokan úgy értik, hogy a hazának minden veszélye a rác lázadás.
Való, hogy ez is veszedelem. Rendes, kitanult katonánk kevés van, annak egy részét is az olaszok nyakán, méltatlan háborúban tartják: a nemzetőrség pedig hiába, tapasztalatlan népcsoport, azonfelül nagyobb része házas-tüzes, cselédes ember, kinek akkor is háza népén jár az esze, mikor ütközetbe kéne menni. Ezen csak a katonaállítás segít.
De nem a rác lázadás az, mely az országot meghódíthatja, a hazát sírba döntheti. A rácokat, akárhányan lennének, utoljára mégis csak elvernők, mint a sáskát. Más a baj.
Az a baj, hogy a bécsiek nem felejthetik a zsíros koncot. Csak úgy nyúltak ők Magyarországba, mint egy pénzes ládába: de most a nemzet észrevette, hogy tárva-nyitva a láda, bezárta azt, kulcsát Kossuthnak adta, hogy akkor vegyen belőle, ha a nemzet parancsolja.
Az a baj, hogy sokan a mi nagy uraink közül, oldalba rúgván a népet, melynek zsírján oly vastagra híztak, Béccsel cimborálnak hazájuk ellen, s úgy tesznek, mint az a madár, mely tulajdon fészkét elkeveri. Nehezen esik nekik az a szó, „egyenlőség” – mert eddig oly nagynak képzelték magukat más emberhez mérve, mint egy kútágas. Nehezen esik nekik, hogy ezután a szegény ember fia is lehet miniszter, ha esze van: azt hiszik, hogy a főfő hivatalokra isten csak őket teremtette. Metternichnél* jártak iskolába, nem felejthetik, amit tanultak.
Az a baj, hogy nagy része a köznemességnek úgy van avval a kutyabőrrel, mint a tormába esett féreg, mely a tormánál jobb eleséget nem tart. Vonakodik védni a hazát, mert azt mondja, miért nem kívánják a nemességet külön? Az istenért! hagyjuk el már azt a külön-ködést, mert bizony ha elveszünk, amiatt veszünk el.
Az a baj, hogy a főpapok féltik százezrekre menő jövedelmüket; és amiatt egyik vallást a másik ellen kisztetik, a népet az igazi szabadság felől fel nem világosítják, sőt azt hitetik el vele, hogy minden bajnak, ami most van, a szabadság az oka. No bizony! mintha a jóltevő napot kárhoztatni lehetne azért, hogy meleg sugáraitól a dudvák, gyomok és mérges növények is kikelnek.
Az a baj, hogy ebben az országban mindenféle nyelvű emberek laknak, kiket a bécsi országnyomorgató pecsovicsok, sőt tán muszka lázasztók is, a magyar ellen ingesztelnek. Ezek az istenadták nem ismerik saját jóltevőiket, s aki őket kenyérrel hajítá, kővel hajítják meg.
De van még egy baj; ez a legnagyobb. Ez a fő forrása minden bajnak. A magyar nép nem akarja látnia veszélyt feje felett, nem látja a mélységet, melyben féllába már benne van. Viszálkodik, civakodik, apró-cseprő panaszokkal kötekedik.
Az igaz, hogy vannak még némely maradványai a jobbágyi állapotnak, melyeket el kell törülni: de az istenért! azt mondjuk-e, hogy míg azokat el nem törlik, mi a hazát nem ótalmazzuk?
Vajon nem érdemes-e az ótalmazásra, amit eddig nyertünk? Nincs-e köztünk a többségnek szabad földje? s ha az nem volna is, nincsenek-e hajlékink, szülőink, hitvesünk, gyermekeink, kiket isten is csak úgy őriz, ha mi ótalmazzuk?
Panaszunk van, hogy ez az országgyűlés nem intézte el minden bajunkat, s az igaz, hogy érettünk többet is tehetett volna: de hát, ha isten bennünket megtart, nem ott lesz a novemberi országgyűlés? nem ott lesz a többi minden esztendőben? el van-e zárva előttünk bajainkat országgyűlésen orvosolni?
Hiszen mi az az országgyűlés? Mi vagyunk az, magunk, a nép; a mi képviselőink ülnek ottan. Ha tehát ezen országgyűlésre, tapasztalatlanságból, oly követeket találtunk is választani, kik várakozásunknak meg nem feleltek, abból nem a' következik, hogy hagyjuk veszőben a hazát, hanem az, hogy jövőre szemesebbek legyünk, s jobban megválogassuk barátinkat.
Bizony gyermekbeszéd ilyet mondani: mit ér nekem, hogy robotot, dézmát nem szolgálok: ha pálinkát nem mérhetek; minek védjem én a hazát.
Hát még aki újságba is írja, hogy inkább jöjjön a muszka, és irtsa ki a földesurakat, mintsem az ország megfizesse a kárt, mit a jobbágyokon vallottak.
Boldog isten! Mintha bizony a muszka, vagy akármely ellenség, kiválogatná az urakat, azokat leöldösné, a parasztembert pedig tejbe-vajba fürösztené.
Vagy talán Temerint*, Járeket* mind földesurak lakták? Becsületes magyar és német polgárok laktak ott, s íme a dühös rácok helységüket felgyújtják, magukat kifosztották, tűzzel-vassal égették, földönfutóvá, koldussá tették.
Ne várjuk, hogy bennünket helységenként elpusztítsanak. Hagyjuk aprólékos bajainkat, felejtsük panaszinkat. Legyünk egyetértők. Mind a világ ránk támadt, ha még magunk is egymásra támadunk, akkor végünk örökre.
Bujtogató beszédekre ne hallgassunk. Ellenségeink szája avval van tele, hogy az urak a király ellen akarnak bennünket használni. Ez nem igaz. Mi Magyarország királyát, V. Ferdinándot utolsó lehelletünkig védjük: de csak a királytól és a magyar minisztériumától függünk; a bécsi idegen kormánytól nem.
Ez az, amiért küzdenünk kell. Megadni magunkat az idegen hatalomnak annyi lenne, mint örökre kitörültetni a nemzetek sorából. Megöldösnék jobb lelkű urainkat, éppen azokat, kik legjobb barátink voltak; a rossz lelkűeket nyakunkra ültetnék, földeinket elfoglalnák, az úrbérnél is terhesebb igát vetnének ránk, úgyhogy csak a jó isten olvasná az ingyennapszámot; gyermekeinkkel elfelejtetnék az édes anyai nyelvet – s néhány esztendő múlva eszünkbe sem jutna, hogy valaha magyarok voltunk.
Ilyen sors vár ránk, ha elvesztjük függetlenségünket. Azért, ha már meg kell lenni, bátran várjuk el a bajt. Tűzzük ki a nemzeti zászlót, s kiáltsuk egész világ hallatára:
„Íme, mi meg nem támadunk senkit, minket támadott meg más.”
„A mi szabadságunkra, országunk függetlenségére 300 esztendő óta minden ausztriai házbeli király megesküdt; a mostani király, V. Ferdinánd pedig még inkább megerősítette, neve aláírásával, pecsétjével szentesítette azt: mégis a bécsi kormány, mely nekünk sem ingünk, sem gallérunk, belékalapál dolgainkba, s ellenünk ösztökéli idegen ajkú polgártársainkat.”
„Isten és a világ látja igazságunkat. Azok fejére szálljon a mi ártatlan vérünk, akik a királyi szent szóból játékot és gúnyt űznek; akik el akarják tőlünk fordítni jó fejedelmünk szívét, kit úgy szeretünk, mint az édes apánkat, kit három hónap óta oly lélekszakadva várunk Buda várába, – Mátyás király palotájába –, hogy megoltalmazzuk akár a fél világ ellen!” Mi szívesen híttuk, el is jött volna, tudom világosan, ha kígyó lelkű ellenségeink bocsátották volna.
Ki mondhatja, hogy a magyar megszegte királyához való hűségét? Nemde most is királya mellett harcol? Vagy talán, midőn a magyar nemzet nem engedi, hogy a magyar korona alatt levő földeket az ellenség elfoglalja, akkor nem a magyar király mellett harcol?
Ellenségeink akarnak bennünket királyunktól megfosztani. Igen, ők azt akarják, hogy ne legyen magyar király! Azt akarják, hogy Magyarország olvadjon belé Ausztriába, a magyar nemzet pedig töröltessék el, mint a hóba tett írás, amiről azt mondjuk: volt, nincs. Akkor aztán nem lenne többé a magyar királyra szükség.
Azonban jusson eszünkbe a régi példabeszéd: sokat végeznek Bécsben, de elrontják az égben.
Bízzunk istenben. Nekünk van okunk istenben bízni, mert a mi ügyünk igazságos. Bízzunk Európa szabad és hatalmas népeiben, melyek szemmel tartják dolgainkat. Ellenségeink a sötétre búnak, mi egész világ előtt feltárjuk igazságunkat, hogy tekinthessen belé.
Ne féljünk semmit. A hosszú téli álmok ideje úgyis lejárt, küzdenünk kell. De ha már nyugton nem lehetünk, nem szebb dolog-e a magunk ügye mellett dicsőségesen küzdeni, mint megadni magunkat az ellenségnek, hogy fát vágjon hátunkon, vagy hajtson bennünket és leöldöstesse velünk legjobb barátinkat, kik az ország függetlensége mellett viaskodnak?
Ne tegyünk úgy, mint a galliciai parasztok*. Gallicia értelmesebb része, az urak, összeszövetkeztek, hogy kivívják Lengyelország szabadságát, melyet a muszka Metternichhel* és a burkus királlyal kezet fogva, eltaposott; azonban a kormány felbujtogatta a maga javát nem tudó köznépet, tíz pengő forintot ígért minden úri főért, s az istenadta tudatlan népe legjobb barátjajt maga irtotta ki. Az istenért! ilyen gondolatra ne hagyjuk magunkat vezettetni.
A mi elnyomóink most amúgy suttomban a mi szabadítóink ellen fognak talán bennünket lázítni. Így tettek az írástudók és farizeusok a zsidó néppel: felbujtogatták azt maga Jézus ellen, ki pedig az egész emberi nép szabadítója volt!
De mi ne higgyünk azoknak. Ne higgyünk másnak, csak aki hazánk függetlenségét védelmezi. Ne legyünk mi rácok és oláhok, ne keljünk fel bolondúl a magunk szabadsága ellen.
Kevesen vagyunk, de ha egyetértünk, ha bölcs vezetők után indulunk s engedelmeskedünk: a diadal bizonyosan mienk.
Jelszavunk legyen: koronánk épsége, hazánk függetlensége, nemzetünk becsülete!