Kinek van igazsága?

De azt kérdheti tőlem valaki: mire való ez az elmefuttató beszéd ilyen háborús világban, mikor egy helyen a rác pusztít, más helyen a horvát ütött be; mikor minden kovácsműhelyben lándzsát kalapálnak, minden faluban katonát írogatnak, és a polgárokat háborúba zaklatják.

Éppen azért beszélek. Hadd tudja meg minden igaz magyar ember, hogy a rácnak, horvátnak annyi igazsága sincs, mint a körmöm feketéje, hanem az igazság és a törvény a mi részünkön van. Mert azt hiszem, hogy ha egyszer a magyar ember tudni fogja, miben áll az ő igazsága, nem hagyja azt, ha a világ minden ráca és horvátja feltámad is.

Nincs igazsága a horvátnak, ha azt mondja, hogy mi a magunk nyelvét erővel reá akarjuk tukmálni, mert hiszen nézze meg akárki az új törvénykönyvben a XVI. törvénycikket^*, az e) betűnél, megleli benne, hogy vármegye gyűlésen a kapcsolt részek (már mint Horvátország is) a magok anyai nyelvét használhatják.

Nincs igazsága az óhitű rácnak, oláhnak, ha azt állítja, hogy a magyar nemzet akár az óhitet, akár más vallást el akar nyomni. Ott van a XX. törvénycikk^*, el kell azt olvasni végig; meg van abban, hogy e hazában minden vallásfelekezet, mely törvény által be van véve (pápista, kalvinista, lutheránus, unitárius, óhitű és unitus) tökéletesen egyenlő, sőt a görög nem egyesültekről, vagyis az óhitűekről bővebben is szól az a törvény a 7. és 8. paragraf.-ban.

Nincs igazsága semmiféle nyelvű embernek, aki ebben az országban lakik, ha azt hányja, hogy a magyar nem részesítette őtet minden szabadságban, az új törvény szerint. A minisztérium alatt sok mindenféle főfő hivatal van, azokba bevettek rácot, horvátot, tótot, oláhot, mindenfélét, akinek esze volt hozzá. De a rácok és horvátok közül soknak nem kellett a hivatal, mai napig is ott a helyök, üresen. Az ország gyűlésére csak úgy választhat követet a tót, horvát, rác, mint a magyar, de soknak nem tetszett választani; hát ki az oka? ki tehet róla? A horvát és rác helyeken csakúgy köteles a nagyúr viselni, ami a közteherből őrá esik, mint egyebütt, ez is könnyebbség volna a szegényebbeknek; – az úrbér ott is csakúgy el van törölve, a parasztnyúzó úriszék meg van szüntetve, a papi tized ott is el van engedve, a nemzetőrség fel van állítva: egy szó mint száz, az új törvény a magyar és egyéb lakos közt semmi különbséget sem tesz; ami nekünk teher, nekik is teher, ami nekünk könnyebbség, nekik is könnyebbség. Kívánhatunk-e ennél többet?

De avval is ámítják ezeket a boldogtalan rácokat és horvátokat, de még az oláhokat is, hogy mi magyarok elpártoltunk a királytól és úgy csináltuk ezeket az új törvényeket. Ezt már máskor is megmutattam, hogy nem való: de nem árt az ilyet többször is elmondani, mert úgy inkább megragad; aztán meg némelyik ember nehezebben érti meg a szót, tízszer is el kell mondani, míg egyszer megfogja az esze.

Nincs igazsága a rácnak és horvátnak, mikor azt mondja, hogy mi állottunk el a királytól. A magyar királytól ők állottak el, és az ausztriai császárhoz pártoltak. V. Ferdinándot odahagyták s I. Ferdinándhoz szöktek.

Ez némelyek előtt különösnek tetszik, pedig úgy van.

A magyar nem lázadt fel királya ellen. Ki hallotta, hogy a magyar nemzet fegyveres kézzel ment volna királyára, mint most a rácok miránk, és úgy kényszerítette volna azt valamire? Törvényes országgyűlést tartott, mint egyébkor; az országgyűlésen hozta, csinálta az új törvényeket; előbb egy küldöttség Bécsbe vitte azokat, akkor helybehagyta őfelsége; azután maga is lejött Pozsonba és szentesítette az egész törvénykönyvet. Hát ilyen a kényszerítés? De meg, miért is kellett volna őfelségét, a magyar királyt annak aláírására kényszerítni, hiszen abban semmi sincs, ami az országnak ártalmára volna, sőt oly hasznos törvények vannak benne, melyek ha szép békességben gyökeret verhetnének, tíz esztendő múlva paradicsommá tennék az országot.

Azért mondom, hogy a magyar nemzetnek igazsága volt is, van is, lesz is.

Igazsága volt a magyar nemzetnek, mikor országgyűlése az 1848-i törvényeket hozta. Sokszor elmondtam már, hogy Magyarországot Ausztria nem fegyverrel hódította, hogy a bécsi kormánytól függjön, hogy úgy táncoljon, amint Bécsben német emberek fúják. Papiroson megvolt az ország függetlensége: igazsága volt a magyarnak, mikor ezt a függetlenséget valóban életbe léptette.

Igazsága volt a magyar nemzetnek királyától kívánni mindazt, ami a nemzet és ország boldogítására céloz. Igazsága volt, hogy kivette magát abból a Hamupipőke állapotból, amelyben eddig tengődött. Mert, isten az atyám, éppen olyan volt eddig Magyarország, a többi örökös tartományok közt, mint a mesebeli Hamupipőke a többi testvérei közt; ő dolgozott, futott, fáradott, szenvedett legtöbbet, mégis más ette meg a pogácsáját.

Igazsága van a magyarnak, ha a fellázadt rácokat és horvátokat a törvény megtartására kényszeríti. Mert amely törvény minket magyarokat kötelez, őket is kötelezi, s aki a törvényt áthágja, méltán bűnhődik. A rácok és horvátok Magyarország törvénye ellen lázadtak fel, az ellen a törvény ellen, melyet őfelsége a magyar király szabad akaratjából szentesített. Aki a magyar törvény ellen fellázad, az a magyar király ellen is fellázad: tehát a horvátok a magyar király ellen is fellázadtak.

Ne mondja nekem senki, hogy a magyar király is azt akarja, amit a rácok és horvátok; hogy a magyar király ellene van Magyarországnak. A magyar királynak egyéb kötelessége nincs, nem is lehet, mint az, hogy a magyar korona alatt levő népek szabadságát, boldogságát munkálja. A magyar király Magyarország kárával nem keresheti Ausztria hasznát. Mint magyar király arra esküdött, hogy Magyarország szabadságát, épségét, függetlenségét oltalmazza; mint ausztriai császár a többi örökös tartományok boldogítására tett hitet. Ezt a kétféle esküt szépen össze lehet egyeztetni. Kormányozza Ausztriát, a bécsi minisztériummal, mint császár, külön; kormányozzon minket, a magyar minisztériummal, mint király, külön. Egyik se kalapáljon a másik dolgába, egyik se áskálódjék a másik után.

De éppen ez a szép igazság az, amit Bécsben nem akarnak. Magyarországot a többi tartományok szolgálójává akarnák tenni. A rácot, horvátot ellenünk zúdítják; ha ez nem elég, az oláhval, vagy tán a tóttal is azt teszik. Titkon bujtogatják ezeket, mert nyilván szégyenlik kimondani, mit akarnak. A magyar királyt ellenséges indulatú idegen tanácsadók veszik körül s arra nógatják, hogy királyi szavát szegje meg, a törvény szentesítését húzza vissza: egy szóval, hogy a maga népét, a hű magyar nemzetet végképpen rontsa meg.

Ki nem hallotta volna már a kudarcot, melyet a napokban rajtunk, az egész nemzeten Bécsben elkövettek? Batthyány és Deák minisztereink^* valami három héttel ezelőtt felmentek Bécsbe, őfelségéhez, evégre:

1. Parancsolja meg őfelsége az országban minden nyelvű katonaságnak, hogy a lázadó rácok ellen ne csak úgy, ímmel-ámmal, ne csak amúgy tessék-lássék, hanem istenigazában hadakozzék; mert ha a mi seregünk Olaszországban, Ausztria kedvéért harcol, bizony mi is megkívánjuk, hogy Ausztria katonája harcoljon mellettünk, mikor országunkat tűzzel-vassal pusztítja az ellenség. Ez hát igazságos kérés volt.

2. Parancsolja meg őfelsége Jellasicsnak^*, hogy az országot megtámadni ne merje; mert ha a horvátoknak valami törvényes kívánsága van, arravaló az országgyűlés, elvégezi. Ez is igazságos kérés volt.

3. Jöjjön le őfelsége személyesen az országgyűlést berekeszteni. Ez is igazságos kívánat. Törvényeink szerint a magyar királynak mindig az országban kéne lakni, nem kérünk hát sokat, ha azt követeljük, hogy legalább az országgyűlés megnyitására és berekesztésére jöjjön le.

4. Szentesítse a törvényeket, melyeket az országgyűlés magának a királynak felhívására, felszólítására készített; tudniillik a katonaállításról és adóról szóló törvényeket; minthogy az országnak mind a katonára, mind a pénzre rettentő szüksége van. Ez is igazságos kérés volt.

Azonban a mi minisztereinket, ezen négy igazságos kéréssel, a király elébe nem eresztették. Kiket nem eresztettek a magyar királyhoz? a magyar király tanácsadóit! – Kik nem eresztették…? Holmi németek, idegenek, akiknek a magyar király körül, mikor Magyarországról van a szó, semmi helyük.

Az országgyűlés Pesten elunta a minisztereket Bécsből lesni-várni. Aztán meg nem is igen volt idő a várakozásra, mert a rácok Sz. Tamásnál ugyancsak verték a magyarokat, Temerint, Járeket kirabolták, felgyújtották, öltek-vágtak, égettek, pusztítottak. Fogta hát, egy nagy deputációt küldött őfelségéhez, valami 100 emberből állót, hogy tudják meg: széna-e vagy szalma? nézzék meg, hányat ütött az óra Bécsben. Azonban meghagyta a küldöttségnek, hogy 48 óránál tovább ne töltse az időt: ha addig meg nem hallgatják, az azt teszi, hogy nem sok jót várhatnak.

A deputáció – az egész Magyarország küldöttsége – felment tehát Bécsbe: de a bécsi nem-tudom-micsodák megtették azt, hogy csak azért sem bocsátották őfelsége elébe, míg a 48 óra el nem telt. Kötődnek egy nemzettel, mint valami gyermekkel!

Végre csakugyan beeresztették őket. A küldöttség elnöke elmondta a maga mondókáját, egy igen szép beszédet, melyben előadá, miképpen az Erdéllyel eggyé vált Magyarország régi hűségeért megkívánja királyától, hogy az ország jussait a nemzettel együtt ótalmazza; annyival inkább, mert a kettős ország nem fegyverrel hódított tartománya őfelségének, hanem szabad ország, önként adta koronáját őfelsége eleinek, s a tavaszon kelt új törvény csak az ország régi szabadságát erősítette meg.

Előadá, hogy a fellázadt rácok, horvátok avval dicsekesznek, mintha őfelsége nevében ütöttek volna pártot a törvény és haza ellen.

Előadá, hogy a magyarországi katonaságot a magyar haza ellen bujtogatják, még pedig kik? bizonyosan azok, akik Magyarország függetlenségét és a magyar nemzet szabadságát meg akarják semmisítni.

Előadá: hogy pusztítják az istentelen lázadók szegény hazánkat, hogy égetik-rabolják helységeinket, micsoda kínnal végeznek ki ártatlan asszonyokat és gyermekeket; s mikor mindent a legszebb módon előadott, kérte őfelségét:

1. Rendelje haza külföldről azon magyar seregeket, amelyek ellenség előtt nem állanak.

2. Parancsolja meg, hogy a mi országunkban levő seregek kötelességüket igaz lélekkel teljesítsék.

3. Békéltesse meg velünk a horvátokat.

4. Szentesítse az országgyűlésen hozott törvényeket, melyek a haza védelméről szólanak. Mi végett

5. Jöjjön le Buda-pestre.

Ezek voltak a nemzet panaszai és kérelmei.

Őfelsége pedig ezt felelte:

„Nehezen esik szívemnek, hogy az országos választmány által kifejezett nemzeti kívánságnak – lejövetelem iránt – elgyengült egészségi állapotom miatt, eleget nem tehetek.”

„A törvényjavaslatokat meg fogom vizsgálni, s ha azokra nézve valami észrevételem volna, azt senki se magyarázza úgy, mintha a már fennálló törvényeket félretenni, vagy megsérteni akarnám.”

„Ismétlem, hogy eltökélett akaratom: magyar koronám birodalmának törvényeit, épségét (integritását) és jogait királyi hitem szerint fenntartani.”

„Ami a többi, önök által érintett pontokat illeti, ezek részint már a nemzet kívánatai szerint elintéztettek, részint a legrövidebb idő alatt, a minisztérium útján, nyilvánítani fogom iróntok szándékomat.”

Ebben a feleletben korántsem az, és annyi van, amit és amennyit a nemzet királyától várhatott. Mert, mikor a ház ég, nincs idő halogatásra, fontolgatásra, majd meglássuk-féle ígéretekre.

De mindenesetre van annyi, hogy őfelsége a fennálló törvényeket sérteni nem akarja. Tehát az új törvényt sem teheti félre, mert az is fennálló törvény.

Az is benne van, hogy a panaszokat, a nemzet kívánsága szerint intézi el, és szándékát a magyar minisztérium útján tudatja az országgal.

Hogy esik tehát, hogy Jellasics^* őfelsége kéziratát mutogatja, amiben eddigi tetteiért megdicsérik és báni hivatalába visszateszik? Természetesen nincs magyar miniszter neve az írás alatt.

Hogyan esik, hogy Jellasics^* vérszemet kap, s nagy sereggel üt be Magyarországba?

Bizony-bizony igazsága lesz a magyarnak, ennek az elhagyott, meggyalázott nemzetnek, ha megcsóválja fejét, neki búsulja magát, s olyat tesz elkeseredésében, hogy még…

A többi deákul van.