Engedje meg az olvasó, hogy mindenekelőtt - már csak az imént leírt cím okából is - kisebb magyarázatba bocsátkozzam. Immár húsz esztendeje társalkodunk egymással, s remélem, hogy az itt következő néhány sor inkább szorosabbra fűzi barátságunkat, semmint meglazítja annak szálait.

Az utoljára váltott szavak óta bizony egy forradalom férkőzött közénk: én már 1832-ben^[1] megjósoltam ezt a forradalmat, feltártam okait, végigkísértem fejlődésének állomásait, még a végkifejletét is leírtam, sőt mi több: tizenhat esztendeje megmondtam, mit teszek ezelőtt nyolc hónappal.

Hadd idézzem a Gallia és Franciaország című könyvem profetikus utószavának végsorait:

"Ebbe az örvénybe fog tehát beleveszni a jelenlegi kormány. Hiába gyújtjuk meg a világítótorony fényét, másra nem lesz jó, csak hogy hajótörését lássuk: mert már késő, a hajó kormányozhatatlan, sodorja az ár, űzi a vihar. Ám a szerencsétlenség pillanatában emberi mivoltunk felülkerekedik állampolgári sztoicizmusunkon, s egy hang ezt kiáltja majd messzehangzón:

HALÁL A KIRÁLYSÁGRA - MENTSD MEG, ISTEN, A KIRÁLYT!

Ez a hang az én hangom lesz!"

Hűtlen lettem-e ígéretemhez, s az egyetlen hang, amely Franciaországban búcsút mondott egy magasztos barátságnak, egy uralkodóház bukása közepette elég hangosan szárnyalt-e, hogy meg is hallják?

Az általam megjósolt és beharangozott forradalom nem ért tehát váratlanul bennünket. Úgy üdvözöltük, mint valami végzetesen közelgő, rég várt jelenést; nem reméltük, hogy jobb lesz, sőt tartottunk tőle, hogy rosszabb. Húsz esztendeje, amióta a népek múltjában vájkálok, tudom, mit jelent a forradalom.

Nem beszélek most sem azokról, akik a forradalmat csinálták, sem azokról, akik hasznot húztak belőle. Minden vihar felkavarja a vizet. Minden földrengés a felszínre löki azt, amit a mélység rejtegetett. Aztán az egyensúly természeti törvénye hatására minden molekula a helyére kerül. A föld ismét megmerevedik, a víz leülepszik, s az átmenetileg zavarossá vált égbolt arany csillagai ismét ott tündökölnek az örök tó tükrén.

Olvasóim ugyanolyannak találnak majd engem is, most február 24. után, amilyen azelőtt voltam: csupán egy ránccal több a homlokomon, egy sebhellyel több a szívemen. Az elmúlt iszonyatos nyolc hónap alatt csak ennyi változáson mentem át.

Akiket szerettem, most is szeretem; akiktől féltem, azoktól már nem félek; akiket megvetettem, jobban megvetem őket, mint valaha.

Nos tehát, a műben és bennem mi sem változott; talán a munkám is egy ránccal meg egy sebhellyel gazdagodott, mint jómagam. Ennyi az egész.

Ez idáig körülbelül négyszáz kötetnyit írtam. Sok-sok évszázadot végigkutattam, sok-sok alakot felidéztem, akik a felidézés nyomán kábán ácsorogtak a nyilvánosság vakító fényében.

Nos, most ünnepélyesen felszólítom a kísérteteknek eme gyülekezetét, mondják meg, feláldoztam-e valaha is bűneiket, hibáikat vagy erényeiket annak a kornak, amelyben éppen éltem: mindig megmondtam az igazságot vagy azt, amit igazságnak véltem, királyokról, nagyurakról, népről: s ha a holtak is tudnának tiltakozni, mint az élők, egyetlen kijelentésemet sem kellene visszavonnom a holtakról, mint ahogy egyetlen kijelentésemet sem vontam vissza soha az élőkről.

Vannak, akiknek minden szerencsétlenség szent, minden bukás tiszteletre méltó; ha élet vagy trón semmisül meg, én kegyelettel hajtok fejet a nyitott sír, a lehullott korona előtt.

Amikor könyvem első lapjára felírtam a címet, őszintén szólva nem szabad akaratomból választottam, hanem mert elérkezett az ideje, reá került a sor; a kronológia hajthatatlan; 1774 után el kellett jönnie 1789-nek; a Joseph Balsamo után A királyné nyakékének.

Ám ne legyenek aggályaik: éppen azért, mert manapság ki lehet mondani, a történész cenzúrázza majd a költőt. A királynéról mint asszonyról semmi légből kapott kijelentést nem teszek, mint ahogy a királynéról mint mártírról semmi kétségbe vonhatót. Igaz, mindent lefestek: az emberi gyengeséget, a királyi gőgöt, de mint az idealista festők, a hasonlatosság szép vonásait emelem majd ki; mint a nevében az Angelus szót viselő művész, aki imádott szeretőjében szent madonnavonásokra lelt; az aljas gúnyolódás és a túlzott dicshimnusz között részrehajlás nélkül, szomorúan, ünnepélyesen járom a költészet ábrándos útját. Az, akinek sápadt fejét a hóhér felmutatta a népnek, drágán megfizetett azért a jogáért, hogy ne kelljen pirulnia az utókor előtt.

Alexandre Dumas

1848. november 29.

1
Egy agg nemesúr és egy agg udvarmester

1784 áprilisának első napjaiban, körülbelül délután negyed négykor, régi ismerősünk, az öreg Richelieu marsall, miután illatos festékkel saját kezűleg kipingálta a szemöldökét, félretolta a tükröt, melyet szobainasa, a hűséges Fafté utódja tartott elé, aki ugyan követte, de nem helyettesíthette elődjét, és sajátos arckifejezéssel bólintott:

- Úgy ni - mondta -, meg is volnánk.

Aztán felállt a karosszékből, s fürge, fiatalos mozdulattal lepöckölte égszínkék bársonynadrágjáról a parókájából ráhullott fehér rizsporszemeket.

Majd miután öltözőszobájában kétszer-háromszor körbemasírozott, lábfejét lefeszítve, térdét kimerevítve, az udvarmesterét hívatta.

Öt perc múlva megjelent az udvarmester, tetőtől talpig szertartásos alkalmi öltözékében.

A marsall a helyzethez illő, komor arckifejezést öltött.

- Remélem, uram - mondta -, jó estebédet készített.

- Természetesen, nagyuram.

- Megkapta a vendégek névsorát?

- Meg, és meg is jegyeztem: kilenc teríték, ugyebár?

- Teríték és teríték között nagy különbség van!

- Persze, nagyuram, de...

A marsall kissé türelmetlenül kapta fel a fejét, bár mozdulatát méltóság fékezte.

- A de nem válasz, kérem: valahányszor a de szót hallom, és nyolcvannégy esztendő alatt jó néhányszor hallottam, szóval ahányszor csak hallottam, mindig valami butaság következett utána, bármennyire is kínos ezt tudtára adnom.

- Nagyuram!...

- Először is, hány órakor lesz az ebéd?

- A polgárság kettőkor, a hivatali nemesség háromkor, a nemesség négykor ebédel.

- És én hánykor?

- Nagyuram ma öt órakor ül asztalhoz.

- Nocsak! Ötkor?

- Igen, nagyuram, mint a király.

- És miért mint a király?

- Mert a listán, amelyet méltóztatott eljuttatni hozzám, egy király neve is szerepel.

- Téved, uram, semmiféle király neve nem szerepel rajta. Mai vendégeim mind egyszerű nemesurak.

- Nyilván tréfálni méltóztatik alázatos szolgájával, és én köszönettel veszem a megtiszteltetést. De Hága grófja, nagyuram egyik vendége...

- Nos?

- Nos, Hága grófja király.

- Nem ismerek ilyen nevű királyt.

- Akkor elnézést kérek - mondta az udvarmester és meghajolt -, de azt hittem, illetve feltételeztem...

- A maga feladata nem az, hogy higgyen! Meg hogy feltételezzen! Magának, uram, el kell olvasnia a parancsaimat, de semmiféle megjegyzést nem kell hozzájuk fűznie. Ha azt akarom, hogy valaki tudjon valamit, azt megmondom, de ha nem mondok valamit, akkor azt akarom, hogy azt ne tudják.

Az udvarmester ismét meghajolt, talán még annál is mélyebb tisztelettel, mint ha uralkodóval beszélne.

- Így hát legyen szíves - folytatta a marsall - a szokásos időben, azaz négy órakor tálaltatni, lévén a vendégeim csak nemesurak.

A parancs hallatán elborult az udvarmester homloka, mintha a halálos ítéletét olvasták volna fel. Elsápadt, és meggörnyedt a csapás súlya alatt.

Aztán a végső kétségbeesés bátorságával kihúzta magát:

- Isten kezében vagyunk - mondta -, de nagyuram bizony csak öt órakor ülhet asztalhoz.

- Miért? Hogyhogy? - kapta fel a fejét a marsall.

- Mert lehetetlen előbb tálalni.

- Uram - mondta a marsall, és büszkén megrázta még mindig életerőről árulkodó, fiatalos fejét -, ha nem tévedek, húsz esztendeje áll a szolgálatomban?

- Huszonegy esztendeje, egy hónapja és két hete, nagyuram.

- Nos, ehhez a huszonegy esztendőhöz, egy hónaphoz és két héthez egyetlen napot, egyetlen órát sem teszünk hozzá. Érti? - mondta keskeny ajkát összeszorítva, festett szemöldökét ráncolva az öregúr. - Már ma este új gazdát kereshet. Nem tűröm, hogy az én házamban a lehetetlen szót kiejtsék. És az én koromban eszem ágában sincs gyakorolni ezt a szót. Nincs vesztegetni való időm.

Az udvarmester harmadszor is meghajolt.

- Ma este búcsút veszek hát nagyuramtól - mondta -, de az utolsó pillanatig úgy fogom ellátni a dolgomat, ahogyan kell.

És két lépést hátrált az ajtó felé.

- Mit ért azon, hogy ahogyan kell? kiáltotta a marsall. - Tudhatná, hogy itt a dolgok úgy történnek, ahogyan nekem kell, ez az íratlan szabály. Nos, én négy órakor akarok enni, és ha nekem négykor van ehetnékem, maga ne ötkor tálaljon.

- Marsall úr - mondta szárazon az udvarmester -, én pincemester voltam Soubise hercegnél, intendáns Louis de Rohan herceg bíboros úrnál. Az elsőnél évente egyszer őfelsége, Franciaország megboldogult királya vacsorázott; a másodiknál havonta egyszer őfelsége, Ausztria császára. Tudom tehát, mi jár az uralkodóknak. Soubise hercegnél hiába hívták XV. Lajos királyt Gonesse bárónak, akkor is király volt; a másodiknál, azaz Rohan bíborosnál hiába hívták József császárt Packenstein grófnak, azért mégiscsak császár volt. A marsall úr vendégét hiába hívják Hága grófjának, attól Hága grófja mégis Svédország királya. Ma este vagy távozom marsall úr házából, vagy úgy fogadják Hága grófját, mint királyt.

- Öszvér uram! Ha belegebedek, akkor sem érti meg, hogy éppen ezt nem akarom? Hága grófja ragaszkodik a legszigorúbb, a legteljesebb inkognitóhoz. A kutyafáját, azt hiszik, nem látok át a buta hiúságukon, szalvétás uraim? Nem a koronának, hanem saját maguknak akarják leróni tiszteletüket a mi pénzünkön.

- Feltételezem, nagyuram - mondta savanyú ábrázattal az udvarmester -, nem gondolja komolyan, amikor pénzről beszél nekem.

- Na nem, nem - mondta a marsall, majdhogynem restelkedve. - Pénz! Ki a fene beszél magának pénzről? Nagyon kérem, ne forgassa ki a szavaimat, és ismétlem, nem akarom, hogy itt királyról szó essék.

- De hát marsall uram, minek néz engem? Nagyuram nem feltételezi, ugyebár, hogy ilyen vak vagyok? Királyról nem lesz szó.

- Akkor viszont ne makacskodjék, adjon enni négy órakor.

- Nem lehet, kérem, mert négykor még nem lesz itt az, amit várok.

- Mit vár? Halat, mint Vatel úr?

- Vatel, Vatel - motyogta az inas.

- No, tán meglepte a párhuzam?

- Nem, de az a tragikus döfés, amely Vatel úr testét önkezétől átjárta, Vatel urat halhatatlanná tette!

- És maga úgy gondolja, hogy a kollégája túl olcsón vásárolta meg a dicsőséget?

- Nem, nagyuram. De hányan szenvednek többet a mi pályánkon, hányunkat emésztenek tőrdöfésnél százszorta égetőbb fájdalmak és megaláztatások, és mégsem nyerjük el a halhatatlanságot!

- Ejnye, uram, talán nem tudja, hogy a halhatatlansághoz akadémai tagnak kell lenni, vagy meg kell halni?

- Ha így van, nagyuram, akkor még inkább élek és szolgálok. Nem fogok meghalni, és úgy teljesítem a feladatomat, ahogy Vatel teljesítette volna, ha Condé herceg kissé türelmesebb, és vár a halra egy félórát.

- Nini, hiszen maga csodákat ígér! Igazán ügyes.

- Nem, semmi csodát nem ígérek.

- Akkor mit vár?

- Óhajtja, hogy megmondjam?

- Hát persze! Kíváncsi vagyok.

- Nos, nagyuram, egy üveg bort várok.

- Egy üveg bort! Magyarázza meg, kezd a dolog érdekelni.

- Elmondom, miről van szó, nagyuram. Őfelsége Svédország királya, bocsánat, akarom mondani, őexellenciája Hága grófja kizárólag tokaji bort iszik.

- Na és? Annyira szegény volnék, hogy nincs a pincémben tokaji? Ha így van, ki kell dobni a pincemesteremet.

- Dehogyis, nagyuram. Körülbelül hatvan üveg tokaji bor van a pincében.

- Akkor hát azt hiszi, hogy Hága grófja hatvanegy üveg bort iszik meg az estebédhez?

- Türelem, nagyuram. Amikor Hága grófja először járt Franciaországban, még csak királyi herceg volt; akkor a megboldogult királynál vacsorált, aki az osztrák császártól tizenkét üveg tokajit kapott. Méltóztatik tudni, hogy a tokaji színe-javát a császár pincéjébe viszik, és ebből a különleges termésből a többi uralkodó is csak akkor ihat, ha őfelségétől a császártól ajándékba kap?

- Tudom.

- Nos, nagyuram, ebből a tizenkét üvegből, amelyből annak idején a királyi herceg is ivott, mostanra mindössze két üveg maradt.

- Ó!

- Az egyik XVI. Lajos pincéjében van.

- És a másik?

- Nos, nagyuram - mondta az udvarmester diadalittas mosollyal, mert érezte, hogy hosszú küzdelem után közel a győzelem -, szóval a másikat ellopták.

- Kicsoda?

- Egyik barátom, a megboldogult király pincemestere, aki igencsak lekötelezettem.

- Ó! és aki magának adta az üveget.

- Úgy van - mondta gőgösen az udvarmester.

- És maga mit csinált vele?

- Gondosan elhelyeztem a gazdám pincéjében.

- A gazdája pincéjében? És ki volt akkoriban a gazdája?

- A bíboros, Louis de Rohan herceg.

- Uramisten! Strasbourg-ban?

- Saverne-ben.

- És maga a kedvemért elküldött a borért! - kiáltotta az öreg marsall.

- Nagyuram kedvéért - felelte az udvarmester olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna: te hálátlan kutya!

Richelieu herceg megfogta az öreg cseléd kezét.

- Bocsánatot kérek, maga az udvarmesterek királya.

- És ki akart dobni! - felelte az udvarmester leírhatatlan fej- és vállmozdulat kíséretében.

- Száz aranyat fizetek magának azért az üvegért.

- Plusz száz aranyba kerül marsall uramnak az útiköltség, az már kétszáz. De még így is ingyen van, valljuk be.

- Azt vallok be, amit csak akar. Addig is, a mai naptól számítva megkétszerezem a fizetését.

- De nagyuram, igazán semmi különöset nem tettem, csak a kötelességemet teljesítettem.

- És mikor ér ide a százaranyas futárja?

- Ítélje meg, nagyuram, vajon elvesztegettem-e a drága időt: mikor is rendelte meg a mai estebédet?

- Ha jól emlékszem, három napja.

- Ha egy futár megállás nélkül rohan, huszonnégy óra alatt teszi meg oda és huszonnégy óra alatt vissza az utat.

- Még mindig marad huszonnégy órája: udvarmesterek fejedelme, mit csinált a maradék huszonnégy órájával?

- Sajnos, nagyuram, elvesztegettem. Csak másnap jutott eszembe az ötlet, miután megkaptam a vendégek névsorát. Ha már most hozzáadjuk a tárgyalásokra fordított időt, láthatja, nagyuram, hogy szigorúan a legszükségesebb időt kértem csak, amikor azt mondtam, hogy ötkor tálaljunk.

- Hogyhogy! Az üveg még nincs itt?

- Nincs, nagyuram.

- Te jó ég! És ha a maga saverne-i kollégája ugyanolyan hűséges cselédje Rohan hercegnek, mint maga nekem?

- Nos, akkor, nagyuram?

- Ha nem hajlandó odaadni az üveget, mint ahogy maga sem adná oda másnak?

- Én?

- Maga! Gondolom, ha az én pincémben lenne egy ilyen üveg, maga sem adná oda.

- Alázatosan elnézést kérek, nagyuram, de ha egy kollégának királyt kellene az ura asztalánál vendégül látnia és nagyuram legjobb borát kérné tőlem, én bizony azonnal odaadnám neki.

- Nocsak! - mondta a marsall enyhe fintorral.

- Segíts, hogy segíttessél, nagyuram.

- Hát akkor nagyjából megnyugodtam - mondta sóhajtva a marsall -, de még mindig történhet valami balszerencse.

- Micsoda?

- Például eltörik az üveg.

- Á, nagyuram, arra még nem volt példa, hogy valaki eltörjön egy üveg bort, amely kétezer frankot ér.

- Akkor hagyjuk, tévedtem. Lássuk csak, hánykor érkezik a futárja?

- Pontosan négykor.

- Akkor miért nem ehetünk négykor? - csapott le ismét a marsall makacsul, mint az öszvér.

- Mert a boromnak egy órai pihenőre van szüksége, s ez is csak azért elég, mert feltaláltam egy különleges eljárást. Enélkül három napig kellene pihentetni.

A marsall elismerte, hogy ez alkalommal is alulmaradt, így hát megadása jeléül tisztelgett az udvarmester előtt.

- Különben, mivel nagyuram vendégei nagyon jól tudják, hogy abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy Hága grófjával költhetik el estebédjüket, csak fél ötre jönnek.

- Nahát, már csak ez hiányzott!

- Pedig így van. Nagyuram vendégei ugyebár Launay gróf, Dubarry grófné, Lapeyrouse, Favras, Condorcet, Cagliostro és Taverney urak lesznek?

- Ők.

- Nos, ha végigvesszük őket: Launay úr a Bastille-ból jön, a mostani jeges utakon Párizsból három óra alatt érhet ide.

- Igen, de rögtön indul, ahogy a rabok megebédelnek, tehát délben; én ezt jobban tudom.

- Elnézést, de azóta, hogy nagyuram a Bastille-ban volt, megváltozott az ebédidő: a Bastille most egy órakor ebédel.

- Jó pap holtig tanul. Köszönöm. Folytassa.

- Dubarryné asszony Luciennes-ből jön, végig lefelé a jeges úton.

- Ó, azért ő még pontosan ideér. Amióta egy egyszerű herceg kedvese, akinek az ereiben nem folyik királyi vér, csak a bárókkal szemben játssza a királynét. De értsen meg már maga is valamit: Lapeyrouse úr miatt akartam korán asztalhoz ülni, mert ma este elutazik, és szeretne idejében indulni.

- Nagyuram, Lapeyrouse úr a királynál van, és őfelségével földrajzról és kozmográfiáról cseveg, így nem fog egyhamar szabadulni.

- Az meglehet...

- Biztos, nagyuram. Ugyanaz a helyzet Favras úrral, aki Provence grófjával nyilván Caron de Beaumarchais darabjáról társalog.

- A Figaro házasságá-ról?

- Arról.

- Nahát, hogy maga milyen művelt!

- Szabad időmben olvasgatok, nagyuram.

- Itt van még Condorcet úr, aki úgy is mint a mértan tudósa, igazán pontosságával kérkedhetne.

- Igaz, de ha belemélyed valami számításba, mire kikászálódik belőle, máris félórát késett. Ami pedig Cagliostro grófot illeti, mivel külföldi, s csak nemrég lakik Párizsban, valószínűleg nem ismeri eléggé a Versailles-ba vezető utat, így rá is várni kell majd.

- Szépen felsorolta az összes vendégemet - mondta a marsall -, Homéroszhoz meg az én szegény Raftémhoz méltó elősorolás volt; egyedül Taverney maradt ki.

Az udvarmester meghajolt.

- Taverney úrról azért nem beszéltem - mondta -, mert ő, mint régi barát, alkalmazkodni fog a többiekhez. Azt hiszem, nagyuram, a ma esti nyolc terítékkel meg is volnánk.

- Valóban. Hol fogunk enni?

- A nagy ebédlőben.

- Ott megvesz bennünket az Isten hidege.

- Három napja fűtjük, nagyuram, és úgy intéztem, hogy tizennyolc fok legyen.

- Remek! Na, most ütötte a felet.

A marsall az ingaórára pillantott.

- Fél öt van.

- Annyi, nagyuram, és íme, most fordul be az udvarba egy lovas. Itt a tokajim.

- Bárcsak még húsz esztendeig így szolgálnának ki! - mondta az öreg marsall, majd ismét a tükréhez fordult, az udvarmester pedig szaladt tenni a dolgát.

- Húsz esztendeig! - mondta nevetve valaki, amikor a herceg éppen a tükrébe pillantott. - Drága tábornagyom, szívből kívánok magának még húsz esztendőt, bár akkor én már hatvan leszek és nagyon öreg.

- Maga az, grófné! - kiáltotta a marsall. - Maga az első... Uramisten, hogy maga most is milyen szép és üde!

- Talán inkább a fagy csípte pirosra az arcom.

- Jöjjön be, kérem, a kisszalonba.

- Ó, hogy kettecskén legyünk?

- Hármacskán - szólt egy rekedt hang.

- Taverney! - mondta a marsall. - Átkozott ünneprontó - súgta oda a grófnénak.

- Maga meg elbizakodott - súgta vissza Dubarryné, és nagyot nevetett.

Aztán mind a hárman átmentek a szomszéd szobába.

A hópárnás kockaköveken egyszerre több kocsi tompa robaja figyelmeztette a marsallt, hogy megérkeztek a vendégei, s hála az udvarmester pontosságának, a kilenctagú társaság hamarosan helyet foglalt az ebédlő ovális asztalánál; kilenc lakáj - mind csendes, mint az árnyék, ügyes, de nem kapkodó, előzékeny, de nem tolakodó - suhant a szőnyegeken, hajolt a vendégek közé, anélkül, hogy egyszer is akár csak a karjukhoz ért volna, meglökte volna a prémmel dúsan kibélelt karosszékeket, melyekbe egészen térdhajlatig süppedt a vendégek combja.

A marsall vendégei élvezték a kályhák lágy melegét, a húsok illatát, a borok bukéját s a leves után meginduló csevegés zsongását.

Kintről semmi nesz nem hallatszott (a zsalugátereken hangfogó volt); odabent sem lehetett hallani mást, csak a vendégek hangját: a tányérok koccanás nélkül cserélődtek, az ezüstnemű pendülés nélkül került a tálalókról az asztalra, az udvarmester ajkáról suttogás sem rebbent; a szemével parancsolt.

Így hát tíz perc elteltével a társaság úgy érezte, hogy teljesen egyedül van a teremben; ezek a néma szolgák nyilvánvalóan süketek is.

Richelieu jobb oldali szomszédjához fordult:

- Nem iszik, gróf úr?

Szavait egy harmincnyolc esztendős, szőke, alacsony termetű, szögletes vállú férfihoz intézte, akinek többnyire mélabús világoskék szeme néha élénken fel-felcsillant; nyílt, nemes homlokáról cáfolhatatlanul lerítt magas származása.

- Csak vizet iszom, marsall - felelte.

- Kivéve XV. Lajosnál - mondta a herceg. - Volt szerencsém a gróf úrral nála vacsorálni, s akkor bort ivott.

- Nagyon kellemes emléket idéz fel, marsall, igen, 1771-ben, s akkor a császár terméséből való tokajit ittam.

- Ugyanazt a bort, mint amit most az udvarmesterem tölt, gróf úr - válaszolta meghajolva Richelieu.

Hága grófja a szeme elé emelte a poharát, s a gyertyák fényében nézte az italt.

A pohárban mintha folyékony rubin csillámlott volna.

- Így van, marsall, köszönöm.

S a gróf olyan nemes, olyan kedves hangsúllyal ejtette ki a köszönöm szót, hogy a többiek lelkesen felpattantak:

- Éljen őfelsége! - kiáltották.

- Igen - mondta Hága grófja -, éljen őfelsége, Franciaország királya! Ugye egyetért velem, Lapeyrouse úr?

- Gróf úr - felelte a kapitány olyan simogató és egyben tiszteletteljes hangon, ahogy azok beszélnek, akik hozzá vannak szokva a koronás főkkel való társalgáshoz -, egy órával ezelőtt jöttem el a királytól, s a király olyan végtelenül jó volt hozzám, hogy senki nálam hangosabban nem kiáltaná, hogy éljen a király! Mivel azonban engem egy óra múlva már a tenger felé röpít a postakocsi, ahol a király által rendelkezésemre bocsátott két gyönyörű háromárbocos vár rám, engedélyt kérek, hogy amikor kilépek innen, hadd éltessek egy másik királyt, akit szíves örömest szolgálnék, ha nem lenne ilyen jó uram, amilyen van.

Lapeyrouse felemelte a poharát, és alázatosan meghajolt Hága grófja előtt.

- Mindnyájan boldogan iszunk őfelsége egészségére - mondta Dubarryné, a marsall balján. - De, ahogy a parlamentben mondanák, a korelnöké a felköszöntés joga.

- Ez rád vonatkozik, Taverney, vagy rám? - kérdezte nevetve a marsall, s öreg barátjára nézett.

- Nem hiszem - szólt a Richelieu marsallal szemben ülő férfi.

- Mit nem hisz, Cagliostro úr? - kérdezte Hága grófja, s átható pillantással nézett a közbeszólóra.

- Nem hiszem, hogy Richelieu úr a korelnök közöttünk, gróf úr - mondta meghajolva Cagliostro.

- Remek! - mondta a marsall -, akkor hát te vagy, Taverney.

- Ugyan, ugyan, nyolc évvel fiatalabb vagyok nálad, 1704-es - tiltakozott az öregúr.

- Micsoda udvariatlanság - mondta a marsall. - Hát nem kibeszéli, hogy nyolcvannyolc éves vagyok?

- Csakugyan nyolcvannyolc éves, herceg? - kérdezte Condorcet.

- Annyi bizony. Könnyű kiszámolni, így nem is méltó olyan jó matematikushoz, mint maga, márki. A múlt században születtem, a nagy században, ahogy mondani szokás: 1696-ban. Jó régen volt!

- Lehetetlen - mondta Launay.

- Ha itt volna az édesapja, Bastille-igazgató uram, ő nem mondaná, hogy lehetetlen, hiszen 1714-ben a kosztosa voltam.

- Kijelentem, hogy a korelnök az a bor, amit Hága grófja éppen most önt a poharába - mondta Favras.

- Százhúsz éves tokaji; igaza van, Favras úr - mondta a gróf. - Ezt a tokajit éri hát a megtiszteltetés, hogy a király egészségét köszöntse.

- Egy pillanat, uraim - mondta Cagliostro és élénk vonású, okos, busa fejét magasra emelte az asztal fölött -, tiltakozom.

- Kétségbe vonja a tokaji korelnökségét? - kérdezték kórusban a vendégek.

- Bizony - mondta nyugodtan a gróf -, mivel ezt az üveget magam zártam le viaszpecséttel.

- Maga?

- Én, mégpedig aznap, amikor 1664-ben Montecuccoli legyőzte a törököket.

Nevetés harsant, pedig Cagliostro rendületlen komorsággal ejtette ki e szavakat.

- Ha jól számolok - mondta Dubarryné -, úgy százharminc éves lehet, uram, mert legalább tízesztendősnek kellett lennie, hogy abba a hasas palackba beletölthesse ezt a finom bort.

- Jócskán elmúltam tízéves, amikor ezt a műveletet lebonyolítottam, asszonyom, mivel harmadnap őfelsége Ausztria császára azzal bízott meg, hogy szerencsekívánatait tolmácsoljam Montecuccolinak, aki a szentgotthárdi győzelemmel megbosszulta Especk 1536-ban bekövetkezett szlavóniai vereségét, amikor is a hitetlenek kegyetlenül elpáholták császári barátaimat és fegyvertársaimat.

- Ezek szerint az úr akkoriban tényleg több volt, mint tízesztendős - mondta Hága ugyanolyan komolyan, ahogy Cagliostro beszélt -, lévén hogy személyesen részt vett abban a nevezetes csatában.

- Eszeveszett menekülés volt, gróf úr - felelte Cagliostro meghajolva.

- Mégsem volt olyan iszonyatos, mint a crécyi futás - mondta mosolyogva Condorcet.

- Úgy van, uram - mondta Cagliostro szintén mosolyogva -, a crécyi menekülés borzalma abban rejlett, hogy akkor nemcsak egy hadsereget győztek le, hanem egész Franciaországot. Ámbár meg kell adni, hogy az angolok részéről sem volt egészen becsületes győzelem. Edward királynak ágyúi voltak, amiről Valois Fülöpnek fogalma sem volt, vagy inkább nem akarta elhinni, hogy ágyúi vannak, pedig én figyelmeztettem rá, mondtam neki, hogy a saját szememmel láttam azt a négy üteget, melyeket Edward a velenceiektől vásárolt.

- Ó, ne mondja! - szólt Dubarryné. - Ismerte VI. Fülöpöt?

- A király öt főúr kíséretében hagyta el a csatateret, az egyik főúr én voltam, asszonyom - felelte Cagliostro. - A szerencsétlen, öreg, vak cseh királlyal érkeztem Franciaországba, aki éppen akkor esett el, amikor jelentették neki, hogy minden elveszett.

- Jaj, istenem, nem is hinné, uram, mennyire sajnálom, hogy a crécyi csatában vett részt és nem az actiumiban - mondta Lapeyrouse.

- Miért?

- Hát mert olyan hajózásra vonatkozó részletekről mesélhetne, amiket sosem értettem egészen, bár Plutarkhosz igazán szépen ír ezekről a dolgokról.

- Milyen részletekre gondol? Örülnék, ha segíthetnék valamiben.

- Eszerint ott volt?

- Nem, uram, akkoriban Egyiptomban jártam. Kleopátra királynő megbízott, hogy rendezzem át az alexandriai könyvtárat, s erre én voltam a legalkalmasabb, mivel személyesen ismertem az ókor legkiválóbb szerzőit.

- És látta Kleopátra királynőt, Cagliostro úr? - kiáltotta Dubarryné.

- Mint ahogy magát látom, asszonyom.

- Valóban olyan szép volt?

- Mint tudja, grófné, a szépség relatív. Kleopátra Egyiptomban elragadó királynő volt, de Párizsban csak aranyos kis varrólány lehetett volna.

- Ne szólja le a varrólányokat, gróf úr.

- Isten őrizz!

- Kleopátra tehát...

- Alacsony, vékonyka, élénk, szellemes asszony. Nagy mandulaszeme volt, görögös orra, a foga, mint az igazgyöngy és a keze, mint a magáé, asszonyom: jogar való bele. Nézzék csak, ezt a gyémántot tőle kaptam, ő meg az öccsétől, Ptolemaiosztól. Kleopátra a hüvelykujján viselte.

- A hüvelykujján! - kiáltotta Dubarryné.

- Ott, egyiptomi divat szerint. S amint látja, nekem alig megy fel a kisujjamra.

Lehúzta a gyűrűt, és megmutatta Dubarrynénak.

Csodálatos gyémánt volt, olyan tiszta vizű, olyan szépen csiszolt, hogy megért vagy harminc-negyvenezer frankot.

A gyémánt kézről kézre járt, végül visszajutott Cagliostróhoz, ő pedig nyugodtan visszahúzta az ujjára.

- Látom én, hogy nem hisznek nekem: egész életemben a hitetlenkedés ellen kell küzdenem. Valois Fülöp nem hitt nekem, amikor azt tanácsoltam, hogy vonuljon vissza Edward elől; Kleopátra nem hitt nekem, amikor figyelmeztettem, hogy Antoniust legyőzik. A trójaiak nem hittek nekem, amikor azt mondtam a falóról: "Kasszandrát megszállta az ihlet, hallgassatok Kasszandrára."

- De hiszen ez csodálatos! - mondta Dubarryné, s majd rosszul lett a nevetéstől. - Komolyan mondom, életemben nem láttam még ilyen komoly és egyszersmind ennyire mulatságos embert, mint maga.

- Biztosíthatom - mondta Cagliostro s meghajolt -, hogy Jonathán nálam is sokkal mulatságosabb volt. Ó, micsoda elragadó bajtárs! Olyannyira, hogy amikor a filiszteusok megölték, majdnem belebolondultam.

- Nézze, gróf, ha tovább folytatja - mondta Richelieu -, ez a szegény Taverney fog belebolondulni. Annyira fél a haláltól, hogy kővé dermedve bámulja magát, mert halhatatlannak képzeli. És most mondja meg őszintén, halhatatlan vagy nem?

- Én?

- Maga.

- Fogalmam sincs róla. Egyvalamit azonban bizton állíthatok.

- Mit? - kérdezte Taverney, a gróf hallgatói közül a legkíváncsibb.

- Hogy mindazokat a dolgokat és személyeket, amelyekről és akikről az imént beszéltem, láttam és ismertem.

- Ismerte Montecuccolit?

- Ahogyan magát, Favras, sőt, közelebbről, mert magát csak másodszor vagy harmadszor látom, a szóban forgó kiváló stratégával viszont majdnem egy esztendeig éltem egy sátorban.

- Ismerte Valois Fülöpöt?

- Amint már mondtam is, Condorcet; igaz, amikor ő visszatért Párizsba, én éppen Csehországba indultam.

- És Kleopátrát?

- Igen, grófné, Kleopátrát is. Mint mondtam, olyan fekete szeme volt, mint magának, és majdnem olyan szép keble.

- De gróf úr, maga nem is tudja, milyen a keblem!

- Olyan, mint Kasszandráé, asszonyom, s hogy teljes legyen a hasonlóság, neki csakúgy, mint magának, vagy magának csakúgy, mint neki, a baloldalon, a hatodik borda magasságában kis fekete anyajegye van.

- Te jó ég, maga kész boszorkánymester!

- Dehogyis, grófné - mondta nevetve Richelieu -, én mondtam meg neki.

- És maga honnét tudja?

A marsall elhúzta a száját.

- Hát - mondta -, az családi titok.

- Szép dolog... - mondta Dubarryné. - Komolyan mondom, ha magához jön az ember, jól teszi, ha vastagon bekeni az arcát pirosítóval. - Ismét Cagliostróhoz fordult: - Eszerint maga ismeri a fiatalság titkát, mert ahhoz képest, hogy két-háromezer éves, alig látszik negyvennek.

- Igen, asszonyom, ismerem a fiatalság titkát.

- Ó, akkor fiatalítson meg!

- Magát felesleges, asszonyom, a csoda már meg is történt. Az ember annyi idős, amennyinek látszik, és maga maximum harmincéves.

- Bókol.

- Nem, asszonyom, ez tény.

- Magyarázza meg.

- Igazán könnyű. Maga saját magára alkalmazta az én eljárásomat.

- Hogyhogy?

- Ivott az elixíremből.

- Én?

- Bizony maga, grófné. Csak nem felejtette el?

- Na de ilyet!

- Emlékszik arra a házra a Saint-Claude utcában, grófné? Emlékszik, hogy Sartines úrral kapcsolatban valami elintéznivalója akadt abban a házban? Emlékszik, hogy bizonyos Joseph Balsamo nevű barátomnak segített valamiben? Emlékszik, hogy Joseph Balsamo egy üvegcsét adott magának ajándékba, meghagyva, hogy minden reggel három cseppet vegyen be belőle? Emlékszik, hogy egészen tavalyig szedte a cseppeket, amikor is kiürült az üveg? Ha minderre nem emlékszik, grófné, az már nem feledékenység, hanem hálátlanság.

- Ó, Cagliostro úr, maga olyan dolgokat mond itt nekem...

- Amiket egyedül maga ismer, tudom én azt nagyon jól. De mitől lenne boszorkánymester az ember, ha még a felebarátja titkait sem ismerné?

- Így hát Joseph Balsamo is ismerte annak a csodálatos elixírnek a receptjét?

- Nem, asszonyom, de mivel egyik legjobb barátom volt, adtam neki három vagy négy üveggel.

- És van még neki?

- Ó, azt nem tudom. Három esztendeje eltűnt az én szegény Balsamo barátom. Utoljára Amerikában láttam, az Ohio partján; a Sziklás-hegységbe indult egy expedícióval, s azt hallottam, hogy ott meg is halt.

- Nagyon kérem, gróf úr, hagyja már abba az udvarlást! - kiáltotta a marsall. - A titkot, könyörgök, a titkot!

- Komolyan beszél? - kérdezte Hága gróf.

- Nagyon komolyan, felség; bocsánat, gróf úr - és Cagliostro úgy hajolt meg, hogy jelezze, a tévedést szándékosan követte el.

- Így hát a grófné nem elég öreg, hogy megfiatalítsa? - kérdezte a marsall.

- Pontosan így van.

- Akkor itt egy másik kísérleti alany, Taverney barátom. Mit szól hozzá? Nem úgy fest, mint Matuzsálem kortársa? Vagy talán ez a fordított eset, ő meg túl öreg?

Cagliostro a báróra nézett.

- Nem - mondta.

- Ó, drága grófom! - kiáltotta Richelieu. - Ha megfiatalítja a barátomat, kidoboltatom, hogy maga Médea tanítványa.

- Óhajtja, hogy megtegyem? - kérdezte Cagliostro, szavaival a házigazdához, tekintetével az egész hallgatósághoz fordulva.

Mindenki bólintott.

- És maga, Taverney úr, szintén?

- Én még a többieknél is inkább, a nemjóját! - mondta a báró.

- Nos, ez igazán könnyű - mondta Cagliostro.

Két ujját a zsebébe csúsztatta, s elővett egy apró, nyolcszögletű üveget.

Aztán fogott egy még tiszta kristálypoharat, s az üvegből pár csepp folyadékot öntött bele. Utána felhígította az elixírt félpohárnyi jegelt pezsgővel, és a poharat a bárónak nyújtotta.

A vendégkoszorú szájtátva követte pillantásával a legapróbb mozdulatát is.

A báró megfogta a poharat, ám amikor a szájához emelte, elbizonytalanodott.

A többiek észrevették, hogy habozik, és olyan viharos nevetésben törtek ki, hogy Cagliostro elvesztette a türelmét.

- Igyekezzék, báró - mondta -, különben kárba megy ez a folyadék, pedig minden cseppje száz aranyat ér.

- Az ördögbe is! - mondta Richelieu, aki tréfára próbálta venni a dolgot -, ez nem tokaji.

- Meg kell innom? - kérdezte szinte reszketve a báró.

- Vagy oda kell adnia valakinek, hogy legalább az élvezhesse a hatását.

- Ide vele! - mondta Richelieu herceg, s nyúlt a pohárért.

A báró beleszagolt a pohárba, és az erős balzsamos illat meg a szép rózsaszínű árnyalat, amit a pezsgő a néhány csepp elixírtől kapott, hirtelen elhatározásra bírta: felhajtotta a csodatévő italt.

Abban a szempillantásban egész testét borzongás járta át, s úgy érezte, hogy öreg, lomha, szunnyadó vére a lába ujjától a feje búbjáig megindul az ereiben. Ráncos bőre kifeszült, szeme, melyre petyhüdten borult a szemhéj, akaratától függetlenül nagyra nyílt. Szembogara kitágult, élénken csillogott, keze remegése helyébe az idegek játéka lépett; hangja erőteljes lett, a térde rugalmasan kifeszült, mint ifjúkora legszebb napjaiban, s a dereka kiegyenesedett; és mindezt szemmel láthatóan az idézte elő, hogy a folyadék, amint lefelé haladt, tetőtől talpig újjáélesztette a testét.

A teremben a meglepetés, a döbbenet, de talán leginkább a csodálat kiáltása harsant, Taverney, aki az ínyével csócsálta csak az ennivalót, most farkaséhséget érzett. Sebtében tányér és kés után kapott, mert magának a balján levő raguból, s miközben a fogoly csontjait ropogtatta, azt mondta, hogy érzi, amint húszéves kori fogai ismét kinőnek.

Félórán keresztül evett, hahotázott, ivott és kurjongatott örömében, s ez alatt a félóra alatt az asztaltársaság többi tagja szájtátva bámulta; aztán lassan-lassan lelohadt, mint a lámpa fénye, amikor kifogy az olaj. Előbb a homlokára vésődtek új ráncok, ahonnét az imént elsimultak a régiek; a háta meggörbült. Étvágyát vesztette, a térde újból remegett.

- Jaj! - nyögte.

- Mi baj? - kérdezték a többiek.

- Hogy mi baj? Vége a fiatalságnak.

Keserveset sóhajtott, s könnycsepp csillant a pilláján.

A társaság ösztönösen követte Taverneyt: az imént megfiatalodott s most még inkább megöregedett aggastyán láttán mély sóhaj szakadt fel a többiek kebléből.

- Érthető - mondta Cagliostro -, a bárónak mindössze harmincöt csepp életelixírt csöppentettem a poharába, így csak harmincöt percre fiatalodott meg.

- Jaj, még egy kicsit, gróf! - suttogta az öregember mohó vágyakozással.

- Nem, uram, a második próbatétel meg is ölhetné - felelte Cagliostro.

Dubarryné ismerte az elixír hatását, így hát a vendégek közül őt érdekelte a leginkább e jelenet minden részlete.

Ahogy az öreg Taverney erei duzzadni kezdtek az ifjúságtól és élettől, a grófné a szemével itta az ifjúság és az élet fejlődését. Kacagott, tapsolt, a látvány őt is megfiatalította.

Amikor a folyadék hatása a csúcspontra ért, a grófné majdnem Cagliostróra vetette magát, hogy kitépje a kezéből az élet vizét tartalmazó üvegcsét.

Ám abban a pillanatban Taverney öregedni kezdett, mégpedig sebesebben, mint ahogy a fiatalság visszaköltözött belé...

- Ó, jaj - mondta a grófné szomorúan -, most már látom, hogy minden hiábavaló, minden csak ábránd... a csodálatos titok mindössze harmincöt percig tartott.

- Így hát - szólalt meg Hága gróf -, ha az ember két évig szeretne fiatal lenni, egész folyót kellene kiinnia.

Mindenki nevetett.

- Nem - mondta Condorcet -, egyszerű kiszámítani: ha harmincöt perchez harmincöt cseppet kellett bevenni, akkor, ha egy esztendeig akarunk fiatalok maradni, nyavalyás kis hárommillió-százötvenháromezer cseppet kell inni.

- Egész árvíz - mondta Lapeyrouse.

- Velem más volt a helyzet, legalábbis maga szerint - szólt a grófné. - Az a kis üveg, amelyet a maga Joseph Balsamo barátja adott nekem, csak négyszer akkora, mint ez itt, s mégis elegendő volt hozzá, hogy tíz éven keresztül megállítsa az idő múlását.

- Pontosan, asszonyom, és egyedül maga tapintott rá a titokzatos igazságra. Annak, aki megöregedett, nagyon megöregedett, nagy mennyiségre van szüksége az azonnali hathatós eredményhez. Ám egy harmincéves asszonynak, amilyen maga, vagy egy negyvenéves férfinak, amilyen én voltam, amikor az élet vizét inni kezdtük, tehát életünk delén, még tele ifjúsággal, mindössze tíz csöppet kell bevennie a hanyatlási korszakokban. Tíz csepp elég hozzá, hogy megőrizze a fiatalságot és az életerőt.

- Mit ért hanyatlási korszakon? - kérdezte Hága gróf.

- Először is van a természetes ritmus, gróf úr. Természetes állapotában az ember ereje harmincöt éves koráig nő, aztán negyvenéves koráig nem változik. Negyven fölött csökkenni kezd, de ötvenig ez szinte észrevehetetlen. Ezután a halál pillanatáig egyre gyorsul a ritmus. Civilizált életvitel esetén, tehát ha az emberi testet elnyűvi a kicsapongás, a gond és a betegség, a fejlődés harmincéves korban megáll. Az erő harmincöt éves korban kezd csökkenni. Végül is mindegy, hogy a természet vagy a nagyváros emberéről van szó, a természetet azelőtt kell elkapnunk, mielőtt rombolni kezdene, pontosan akkor, amikor mozgásba akar lendülni. Aki, mint jómagam, ismeri ennek az elixírnek a titkát, ki tudja számítani a támadás idejét, és épp a legmegfelelőbb pillanatban üt rajta a természeten, így aztán mindig fiatal marad, vagy legalábbis elég fiatal, hogy a kor ne gátolhassa a cselekvésben.

- Ó, istenem, Cagliostro! - kiáltotta a grófné -, ha már maga választhatta meg a korát, miért nem húszesztendős, miért negyven?

- Azért, grófné - mondta mosolyogva Cagliostro -, mert jobb szeretek egészséges, kész negyvenéves férfi lenni, mint félkész húszéves.

- Nocsak! - mondta a grófné.

- Bizony, így van, asszonyom - folytatta Cagliostro. - Húszévesen az ember tetszik a harmincéves asszonyoknak; negyvenévesen viszont a húszéves nőket és a hatvanéves férfiakat is irányíthatja.

- Feladom - mondta a grófné. - Különben sem lehet élő bizonyítékkal vitatkozni.

- Én pedig felhagyhatok minden reménnyel - mondta szánalomra méltóan Taverney. - Későn kezdtem.

- Richelieu úr ügyesebb volt - szólt Lapeyrouse naiv tengerészőszinteséggel -, mindig is rebesgették, hogy a marsallnak van valami receptje...

- Ezt a hírt a nők terjesztették - nevetett Hága gróf.

- És akkor már nem is lehet elhinni, herceg? - kérdezte Dubarryné.

Az idős marsall nemigen szokott elpirulni, most azonban bíborszínű lett az arca.

- Kíváncsiak rá, uraim, mi volt az én receptem?

- Hogyne lennénk kíváncsiak!

- Nos, kíméltem magam.

- Nahát! - mondta a vendégsereg.

- Pedig így van.

- Kétségbe vonnám a receptet - mondta a grófné -, ha nem láttam volna az imént Cagliostro úr elixírjének a hatását. Jó lesz, ha vigyáz, varázsló uram, mert még van egypár kérdésem.

- Kérdezzen csak, asszonyom.

- Szóval azt mondta, hogy negyvenéves korában ivott először az életelixírből.

- Igen, asszonyom.

- És hogy azóta, tehát Trója elfoglalása óta...

- Valamivel előbb.

- Rendben van. Szóval azóta negyvenéves.

- Láthatja.

- Ha így van, uram - szólt Condorcet -, akkor többet bizonyít nekünk, mint amennyi a tételében foglaltatik...

- Mit bizonyítok, márki?

- Nemcsak a fiatalság meghosszabbítását, hanem az élet megőrzését is. Ha ugyanis maga a trójai háború idején negyvenéves volt, ez azt jelenti, hogy soha nem halt meg.

- Igen, márki, töredelmesen bevallom, hogy egyszer sem haltam meg.

- Pedig nem is sebezhetetlen, mint Akhilleusz, aki persze maga se volt sebezhetetlen, hiszen Parisz a sarkába lőtt nyíllal megölte.

- Legnagyobb sajnálatomra nem vagyok sebezhetetlen - mondta Cagliostro.

- Tehát megölhetik? Erőszakos halállal meghalhat?

- Sajnos meg.

- És hogyan tudott háromezer-ötszáz esztendőn át minden balesetet elkerülni?

- Szerencse dolga, gróf úr. Ha óhajtja, elmagyarázom.

- Halljuk!

- Halljuk, halljuk! - ismételték a többiek is.

Az érdeklődés félreérthetetlen jeleként mind az asztalra könyököltek és figyeltek.

- Mi az élet alapfeltétele? - törte meg a csendet Cagliostro, s elegáns, könnyed mozdulattal széttárta szép fehér kezét. Ujján a gyűrűk között úgy ragyogott fel a Kleopátráé, mint a sarkcsillag.

- Nyilván az egészség, nem?

- Igen, az - válaszoltak a többiek.

- És az egészség feltétele...

- A helyes táplálkozás - mondta Hága gróf.

- Igaza van, gróf úr, a helyes táplálkozásnak köszönhető az egészség. Nos, miért ne éppen az én elixírcseppjeim tartalmaznák a lehető legmegfelelőbb tápanyagokat?

- Ki tudja?

- Maga, gróf.

- Igen, persze, de...

- De senki más - mondta Dubarryné.

- Erre még visszatérünk, asszonyom. Szóval én mindig szedtem a cseppjeimet, és mivel ezek a cseppek megvalósítják az örök emberi álmot, azt, amit a régiek az ifjúság vizétől vártak, az életelixírtől reméltek, meg tudtam őrizni a fiatalságomat, következésképpen az egészségemet, következésképpen az életemet. Ez világos.

- Na de minden test, még a legszebb is elkopik egyszer, gróf úr.

- Parisz teste csakúgy, mint Vulcanusé - mondta a grófné. - Maga nyilván ismerte Pariszt, Cagliostro úr.

- Nagyon jól ismertem, asszonyom. Igazán szép fiú volt, de nem egészen érdemli meg, amit Homérosz mesél, és a nők gondolnak róla. Először is vörös volt.

- Vörös? Piha! - mondta a grófné.

- Sajnos, Helénának más volt a véleménye, mint magának, asszonyom. No de térjünk vissza az elixíremre!

- Igen, igen - mondták a vendégek.

- Taverney uram, maga azt állította az imént, hogy minden elkopik. Rendben van. De azt is tudja, hogy minden alkalmazkodik, minden újratermelődik, vagy minden helyett jön valami más, ahogy tetszik. Szent Hubert híres kése a legjobb példa: számtalanszor kicserélték mind a pengéjét, mind a nyelét, de azért változatlanul Szent Hubert kése. A heidelbergi szerzetesek pincéjében érlelt bor mindig ugyanaz a bor, pedig évente új termést öntenek az óriási hordóba. A heidelbergi barátok bora mindig tiszta, friss és zamatos, az a bor viszont, amit Opimusszal agyagamforákba öntöttünk és lepecsételtünk, száz év múlva, amikor meg akartam inni, csupán sűrű iszap volt, amit megenni talán meg lehetett volna, de meginni semmiképpen.

Nos, én nem Opimus példáját követtem, hanem kitaláltam, mi a heidelbergi barátok módszere. Úgy kezeltem a testemet, hogy minden évben új elemeket juttattam bele azzal a céllal, hogy az elöregedett alkotóelemeket regenerálják. Minden áldott reggel egy fiatal, friss atom helyettesített a véremben; a húsomban, a csontomban egy elhasználódott, életképtelen atomot.

Én új életre keltettem azokat a szövettörmelékeket, amelyek a közönséges ember egész testét észrevétlenül elárasztják: kényszerítettem ezeket a katonákat, melyeket Isten a romlás elleni védekezésül adott az emberi természetnek, és melyeket az átlagember szolgálatra alkalmatlannak nyilvánít, vagy semmittevésre ítélve bénaságra kárhoztat, szóval én ezeket a katonákat feszített munkatempóra kényszerítettem. Ez megkönnyítette, sőt megkövetelte, hogy mindig új izgatószer jusson a szervezetembe; mohón tanulmányoztam az életet, minek eredményeképpen a gondolkodásom, a mozgásom, az idegeim, a szívem, a lelkem soha nem felejtették el, hogyan kell jól működniök, s mivel ezen a világon egyik dologból következik a másik, mivel mindig azok csinálnak a legjobban egy bizonyos dolgot, akik mindig azt a bizonyos dolgot csinálják, természetes, hogy háromezer éves életem során mindig ügyesen el tudtam kerülni a veszélyt, mégpedig azért, mert sikerült mérhetetlen tapasztalatra szert tennem. Én mindenféle helyzet hátrányait előre látom, veszélyeit előre érzem. Így például nem tudnak rábeszélni, hogy belépjek egy olyan házba, amely esetleg összedőlhet. De nem ám! Olyan sok házat láttam már, hogy első pillantásra meg tudom állapítani, melyik a jó, melyik a roskatag. Nem tudnak rábeszélni, hogy olyan ügyetlen alakkal menjek vadászni, aki rosszul kezeli a puskáját. Sok-sok kétbalkezest ismertem. Kephalosztól, aki megölte Prokriszt, a feleségét, egészen a Régensig, aki kiszúrta a trónörökös szemét. Nem tudnak rábeszélni, hogy a csatában erre vagy amarra a helyre álljak, ahová bárki jöttment odaállna, mivel egyetlen másodperc alatt kiszámítom, hogy egyenes vagy parabola-röppályán becsapódhat-e lövedék arra a helyre. Mondhatják, hogy jó-jó, de jöhet egy eltévedt golyó... Erre én azt válaszolom, hogy valaki, aki egymillió puskalövést kikerült, megbocsáthatatlan ballépést követne el, ha hagyná, hogy egy eltévedt golyó éppen őt találja el. Ó, sose ingassák a fejüket, hiszen végül is élő tanúbizonyságként itt vagyok! Nem mondom, hogy halhatatlan vagyok; azt mondom csupán, hogy tudom, amit senki más nem tud, tehát ki tudok térni az erőszakos halál elől. Így például a világ minden kincséért sem maradnék itt egyedül egy negyedórára Launay úrral, aki most azt gondolja, hogy ha bezárhatna a Bastille egyik zárkájába, éhséggyakorlatokkal tenné próbára a halhatatlanságomat. Condorcet úrral sem maradnék, ő ugyanis éppen azt gondolja, hogy jó lenne a poharamba üríteni a bal keze mutatóujján levő gyűrű tartalmát, márpedig abban a gyűrűben méreg van; és még csak nem is gonosz szándék vezérelné a tettét, csupán tudományos kíváncsiság: megtudni, hogy vajon belehalok-e.

A két férfiú tiltakozva felemelte a kezét.

- Bátran bevallhatja, Launay úr, hiszen nem vagyunk mi bíróság, és a szándék különben sem büntetendő. No, vallja be, arra gondolt-e, amit mondtam! És maga, Condorcet úr, ugyebár szívesen megkóstoltatná velem a gyűrűjében levő mérget imádott kedvese, a tudomány nevében?

- Hitemre! - mondta Launay nevetve és pirulva -, bevallom, igaza van, gróf úr, őrült gondolat volt. De éppen abban a pillanatban futott át a fejemen, amikor megvádolt vele.

- Én is olyan őszinte leszek, mint Launay - mondta Condorcet. - Tényleg arra gondoltam, hogy ha megkóstolná, ami a gyűrűmben van, egy lyukas garast nem adnék a halhatatlanságáért.

Az asztal körül az ámulat kiáltása röppent.

Ez a vallomás nem a gróf halhatatlanságáról, hanem gondolatolvasó képességéről tett tanúbizonyságot.

- No látják - mondta nyugodtan Cagliostro -, no látják, hogy kitaláltam. És ugyanígy kitalálok mindent, ami be fog következni. Az életben való jártasságom az első pillantásra fellebbenti előttem azoknak a múltját és jövőjét, akikkel találkozom.

Ezen a téren annyira tévedhetetlen vagyok, hogy ez a képességem még az állatokra és az élettelen anyagra is kiterjed. Ha beülök egy kocsiba, a lovak külsejéből meg tudom állapítani, hogy megbokrosodnak-e, a kocsis képéből, hogy felborul-e velem, nekimegy-e valaminek; ha hajóra szállok, kitalálom, hogy a kapitány buta vagy makacs, következésképpen előre tudom, hogy nem fogja tudni, vagy nem akarja elvégezni a szükséges manővereket. Ez esetben elkerülöm a kocsist és a kapitányt, hagyom a csudába a lovakat és a hajót. Nem tagadom, csupán csökkentem a véletlen esélyeit; ahelyett, hogy száz esélyt adnék neki, mint mindenki más, elveszek tőle kilencvenkilencet, a századikra meg vigyázok. Nos, erre jó, hogy háromezer éve élek.

- Akkor hát - mondta nevetve Lapeyrouse, miközben a többiek lelkesen vagy csalódottan könyvelték el Cagliostro szavait -, akkor hát, kedves próféta uram, el kellene jönnie velem azokhoz a kis bárkákhoz, amelyekkel világ körüli útra indulok. Igazán nagy szívességet tenne.

Cagliostro nem felelt.

- Marsall uram - folytatta a hajós nevetve -, mivel Cagliostro grófnak nem akaródzik ilyen remek társaságot itt hagyni, és ezt meg is értem, engedje meg, hogy én megtegyem. Elnézését kérem, Hága gróf, elnézést, asszonyom, de hét óra van, és én megígértem a királynak, hogy negyed nyolckor kocsiba szállok. Elébb azonban Cagliostro grófnak meg kellene mondania, hogy mi vár rám Versailles és Brest között, ha már az én két háromárbocosomat nem akarja megnézni. Hogy mi lesz Bresttől az Északi-sarkig, nem is kérdem, az az én dolgom. De Versailles-tól Brestig tartozik nekem egy kis eligazítással.

Cagliostro még egyszer szemügyre vette Lapeyrouse-t, de olyan bánatos tekintettel, olyan gyengéd és egyszersmind szomorú arccal, hogy a legtöbb vendéget különös előérzet kerítette hatalmába. A hajós azonban semmit sem vett észre. Elbúcsúzott a vendégkoszorútól; az inasai vastag, földig érő bundába bújtatták, és Dubarryné a zsebébe csúsztatott néhány kis üveg finom szíverősítőt, ami olyan jólesik az utasnak, de magától szinte soha nem jutna az eszébe, s a távollevő barátokra emlékezteti az utazás hosszú, jeges éjszakáin.

Lapeyrouse változatlanul mosolygott, amikor nagy tisztelettel búcsút vett Hága grófjától, majd az idős marsallnak nyújtotta a kezét.

- Isten vele, drága barátom - mondta Richelieu herceg.

- Nem, nem, herceg! A viszontlátásra - felelte Lapeyrouse. - Csak világ körüli útra indulok, és az nem tart tovább négy-öt évnél.

- Négy-öt év! - kiáltotta a marsall. - Ezzel az erővel négy-öt évszázadot is mondhatna! Az én koromban egy-egy nap felér egy-egy esztendővel, úgyhogy bizony, azt mondom: isten vele.

- Ugyan, ugyan! - nevetett Lapeyrouse. - Kérdezze csak meg a jóst: legalább húsz esztendőt ad még magának. Ugye, Cagliostro? Jaj, gróf úr, miért is nem beszélt előbb azokról az isteni cseppekről? Bármi áron, de behajóztam volna belőle egy tonnányit az Astrolabe-ra. Ez az én hajóm neve, uraim. Hadd csókolom meg még egyszer azt a szépséges kezét, asszonyom, minden bizonnyal a legszebbet, ami osztályrészemül juthat mostantól a visszatértemig... A viszontlátásra!

És elment.

Cagliostro változatlanul baljós némaságba burkolódzott.

Még behallatszottak a kapitány léptei a kongó lépcsőfokokon, örökvidám hangja az udvarról, utolsó üdvözlő szavai a búcsúztatására összegyűltekhez.

Aztán a lovak megrázták csengettyűkkel teleaggatott fejüket, becsapódott a kocsi ajtaja, és a kerekek végigdübörögtek az utca kövén.

Lapeyrouse elindult ama titokzatos útjára, amelyről soha nem tért vissza.

Mindenki fülelt.

Amikor már semmit sem hallottak, a tekinteteket valami felsőbb erő mind Cagliostróra vonta.

A férfinak olyan átszellemült volt az arca, amilyen hajdan a Püthiáé lehetett; a vendégek megborzongtak.

Néhány másodpercig különös csend honolt.

Hága grófja szólalt meg először:

- Miért nem válaszolt neki, uram?

Ez a kérdés mindnyájuk szorongását tolmácsolta.

Az elmélyülten töprengő Cagliostro összerezzent a kérdés hallatára.

- Mert hazugságot vagy kegyetlen dolgot kellett volna mondanom - felelte.

- Hogyhogy?

- Mert azt kellett volna mondanom: "Lapeyrouse úr, a hercegnek igaza van, hogy örökre búcsúzik magától."

- Hé, az ördögbe is! - mondta Richelieu sápadtan. - Ez Lapeyrouse-ra vonatkozik?

- Ó, nyugodjék meg, marsall - mondta hevesen Cagliostro -, a jóslat nem magára nézve szomorú.

- Hogyhogy! - kiáltotta Dubarryné -, ez a derék Lapeyrouse...

- Soha többé nem csókol kezet magának, asszonyom, és soha nem látja viszont azokat, akikkel ma este együtt volt - mondta Cagliostro, miközben figyelmesen vizsgálta vízzel teli poharát, melyben az opálos fényrétegeket a környező tárgyak árnyéka haránt kettévágta.

Döbbent kiáltás hagyta el a vendégek ajkát.

A társalgás percről percre érdekfeszítőbb lett; a jelenlevők olyan komoly, ünnepélyes, majdhogynem aggodalmas arccal lesték Cagliostro szavait, mintha ókori orákulum csalhatatlan jövendőmondását hallgatnák.

Favras e komor gondolatok közepette felállt, csendet intett, s lábujjhegyen kisettenkedett az előszobába, nem hallgatózik-e valamelyik inas.

De mint már mondottuk, Richelieu marsall házát jól vezették, így Favras csupán egy öreg intendánsra lelt az előszobában, aki marcona képpel védte az ebédlő környékét a desszert ünnepélyes perceiben.

Favras visszatért a helyére, és leült, közben intett a többieknek, hogy senki sem hallgatózik.

- És most mesélje el, mi vár arra a szegény Lapeyrouse-ra! - mondta Dubarryné.

Cagliostro csak a fejét rázta.

- Ejnye, ne kéresse magát, Cagliostro úr! - mondták a férfiak.

- Ám legyen! Lapeyrouse azért indul útnak, amint mondta is, hogy körülhajózza a világot, és hogy folytassa Cook utazásait, a szegény Cook utazásait! Tudják, akit a Sandwich-szigeteken megöltek.

- Igen, persze, tudjuk - bólintottak a vendégek.

- Minden jel arra vall, hogy a vállalkozás szerencsével fog járni. Lapeyrouse jó tengerész, és XVI. Lajos ügyesen jelölte ki az útvonalát.

- Igen - szólt közbe Hága grófja. - A francia király nagyon jól ért a földrajzhoz. Igaz, Condorcet úr?

- Jobban ért hozzá, mint amennyire egy királynak illenék. A királyoknak mindent felületesen kellene ismerniük, akkor talán hagynák, hogy a legjobb szakértők irányítsák őket.

- Jó kis lecke, márki - mondta mosolyogva Hága grófja.

Condorcet elpirult.

- Ó, dehogy is, gróf úr - mondta -, egyszerű eszmefuttatás, filozófiai általánosítás.

- Ott tartottunk, hogy útnak indul - szólt közbe Dubarryné, hogy gyorsan visszatérítse a beszélgetést az eredeti medrébe.

- Igen, útnak indul - folytatta Cagliostro. - De nem rögtön, bármilyen sietősnek láttuk is az imént; nem, úgy látom Brestben sok időt elveszteget.

- Kár - mondta Condorcet. - Ez a megfelelő idő vitorlát bontani. Sőt, már egy kicsit késő is, jobb lett volna februárban vagy márciusban.

- Ó, ne sajnálja tőle azt a két-három hónapot, Condorcet, legalább addig él, él és remél.

- Jó társaságot kapott legalább? - kérdezte Richelieu.

- Igen - mondta Cagliostro. - A második hajón egy kiváló tiszt a parancsnok. Úgy látom, még fiatal, kalandra éhes, derék ember, sajnos.

- Hogyhogy sajnos?

- Nos, egy évvel később hiába keresem ezt a barátot, nem látom sehol - mondta nyugtalanul Cagliostro a poharát vizsgálva. - Langle úr egyikőjüknek sem rokona vagy barátja?

- Nem.

- Nem is ismerik?

- Nem.

- Nos, őt éri utol először a halál. Már nem látom.

A hallgatók melléből az iszonyodás sóhaja szakadt föl.

- És ő... ő... Lapeyrouse? - hallik több akadozó hang is.

- Hajózik, kiköt, ismét hajóra száll. Szerencsés hajózás egy esztendeig, kettőig. Híreket kapunk felőle. Aztán...

- Aztán?

- Múlnak az évek.

- És végül?

- Végül az óceán parttalan, az ég sötét. Itt is, ott is felfedezetlen földek bukkannak elő, itt is, ott is undorító alakok, mint a görög szigetvilág szörnyei. Lesik a hajót, amint a szirtek között bujkál a ködben, az áramlat sodrásában, végül a vihar, a partnál vendégszeretőbb vihar, aztán baljós tüzek. Ó, Lapeyrouse! Lapeyrouse! Ha hallanál, azt mondanám: "Mint Kolumbusz Kristóf, egy világ felfedezésére indulsz, Lapeyrouse, de óvakodj az ismeretlen szigetektől!"

Elhallgatott. Jeges borzongás futott át a vendégeken.

- De miért nem figyelmeztette? - kiáltott föl Hága grófja, akit, mint a többieket, hatalmába kerített ennek a rendkívüli embernek a befolyása, hiszen az úgy játszott a szívükkel, mint macska az egérrel.

- Igen, úgy van! - mondta Dubarryné. - Miért nem fut utána valaki és mondja meg neki? Egy olyan ember élete, mint Lapeyrouse, igazán megéri egy futár útját, kedves marsall.

A marsall megértette a célzást, már felemelkedett, hogy csöngessen, de Cagliostro kinyújtotta felé a karját.

A marsall visszazöttyent a karosszékébe.

- Sajnos, minden figyelmeztetés felesleges lenne - folytatta Cagliostro. - Ha valaki előre látja is a sorsát, nem változtatja meg. Lapeyrouse csak nevetne, ha hallotta volna a szavaimat, mint ahogy Priamosz fiai is nevettek Kasszandra jóslatán. De hiszen maga is nevet, Hága gróf, s mindjárt átterjed nevetése a társaira. Ó, sose erőlködjék, Favras úr, én még nem találkoztam olyan hallgatósággal, amely hitt volna nekem.

- De mi hiszünk! - kiáltotta Dubarryné és az öreg Richelieu.

- Én is hiszek - motyogta Taverney.

- Én is - mondta udvariasan Hága gróf.

- Igen, hisznek - vette át a szót Cagliostro -, hisznek, mert Lapeyrouse-ról van szó, ám ha magukról lenne szó, nem hinnének.

- Ó!

- Egészen biztos.

- Bevallom, én akkor hinnék, ha Cagliostro úr azt mondta volna Lapeyrouse-nak: "Óvakodjék az ismeretlen szigetektől" - mondta Hága gróf. - Akkor óvakodna tőlük. Mindenesetre meg kellett volna próbálni.

- Biztosíthatom, hogy nem így van, gróf úr. Ha hitt volna nekem (és éppen ezért lenne iszonyatos felvilágosítani őt), a veszély pillanatában, az ismeretlen szigetek láttán, melyek számára végzetesek kell legyenek, az én próféciám ismeretében átérezné, amint a titokzatos, fenyegető halál egyre közeledik hozzá, és ő képtelen elfutni előle. Nem egy halált, de ezret halna; mert ezer halált hal az, aki a sötétben reménytelenséggel a szívében közeledik az ismeretlen felé. Gondolja csak meg, ha megfosztanám a reménytől, az utolsó vigasztól fosztanám meg, amihez még akkor is ragaszkodik a szerencsétlen emberfia, amikor már a bőrén a penge, amikor már érzi, hogy belevág az acél, hogy folyik a vére: az élet már kihunyt, de az ember még mindig remél.

- Ez így van - suttogta néhány vendég.

- Igen - vette át a szót Condorcet -, az az egyetlen valóságos jó, amit Isten az emberrel cselekedett, hogy az életünk végét eltitkolja előlünk.

- Akárhogy is - mondta Hága grófja -, ha azt mondaná nekem valaki olyan, mint Cagliostro úr: "Óvakodjék ettől vagy attól az embertől vagy dologtól", megköszönném és megfogadnám a tanácsot.

Cagliostro elnézően, szomorú mosollyal az arcán csóválta a fejét.

- Csakugyan, Cagliostro - folytatta a gróf -, figyelmeztessen a veszélyre, és én megköszönöm magának.

- Azt szeretné, ha megmondanám magának, éppen magának, azt, amit Lapeyrouse-nak nem akartam megmondani?

- Igen, azt szeretném.

Cagliostro nagy lélegzetet vett, mintha beszélni akarna, de aztán csak annyit mondott:

- Ó, nem, gróf úr, azt már nem.

- Könyörgök.

Cagliostro elfordult.

- Soha! - suttogta.

- Vigyázzon - mondta mosolyogva a gróf -, megint nem fogok hinni magának.

- Jobb hitetlenkedni, mint félni.

- Cagliostro úr - mondta komoran a gróf -, maga megfeledkezik valamiről.

- Miről? - kérdezte tisztelettel a próféta.

- Arról, hogy vannak, akik minden további nélkül tudatlanságban maradhatnak a sorsuk felől, ám vannak, akiknek ismerniök kellene a jövőjüket, mivel az nemcsak nekik fontos, de milliók sorsa függhet tőle.

- Akkor adjon parancsot - mondta Cagliostro. - Parancs nélkül egy szót sem szólok.

- Mit akar ezzel mondani?

- Hogy felséged rendelkezzék, és én teljesítem a parancsát - mondta halkan Cagliostro.

- Megparancsolom, Cagliostro, hogy fedje fel előttem a jövőmet - mondta a király méltósággal teli, mégis udvarias hangon.

Amikor Hága grófja megengedte, hogy királynak tekintsék, és levetette inkognitóját, amennyiben parancsot adott valamire, Richelieu felállt, alázatosan köszöntötte az uralkodót, és azt mondta:

- Köszönöm, sire, a megtiszteltetést, hogy Svédország királya meglátogatta a házamat; szíveskedjék felséged az asztalfőre ülni. Ettől a pillanattól fogva az csakis felségedet illetheti meg.

- Maradjunk csak, marsall, úgy, ahogy vagyunk, és figyeljünk Cagliostro úr minden szavára.

- A királynak nem mondják meg az igazat, sire.

- Ugyan, most nem vagyok a magam királyságában. Üljön csak vissza, herceg, maga pedig beszéljen, Cagliostro, az isten szerelmére!

Cagliostro a poharába nézett; buborékok szálltak a fenekéről a felszín felé, mint a pezsgőben; mintha tekintetének mágneses vonzásával az akarata mozgatta volna a vizet.

- Mondja meg, felség, mit óhajt tudni, és én válaszolok - mondta Cagliostro.

- Tudni szeretném, milyen halállal halok meg.

- Golyó általi halállal, sire.

Gusztáv király homloka felragyogott.

- Ó, csatában, hősi halált halok! - mondta. - Köszönöm, Cagliostro, nagyon-nagyon köszönöm. Ó, már látom is lelki szemeimmel a csatát... Gusztáv Adolf meg XII. Károly megmutatta, hogyan hal meg Svédország királya.

Cagliostro nem felelt, csak lehajtotta a fejét.

Hága grófja összevonta a szemöldökét.

- Nocsak! - mondta -, mégsem csatában száll felém az a golyó?

- Nem, sire.

- Lázadás... igen, ez is lehetséges.

- Nem lázadás.

- De hát akkor hol lőnek le?

- Bálban, sire.

A király elmerengett.

Cagliostro az imént felállt, de most ismét leült, fejét a kezébe temette.

Mindenki sápadtan nézett a prófétára és arra a férfira, akire a jövendölés vonatkozott.

Condorcet odahajolt a vizespohárhoz, amelyből a jós kiolvasta a szerencsétlenséget, a talpánál fogva szemmagasságig emelte, és gondosan vizsgálni kezdte a metszett kristálykelyhet és a benne levő titokzatos folyadékot.

Az értelmes, fürkész tekintet mintha azt várta volna a szilárd és a folyékony kristálytól, hogy választ ad egy tisztán fizikai problémára.

A tudós valóban a víz mélyét, fénytöréseit és mikroszkopikus játékait számítgatta. Azon gondolkodott - mivel meg volt győződve róla, hogy mindennek oka van -, hogy mi lehet az oka és magyarázata annak a nagy hatásnak, amit ez a tagadhatatlanul rendkívüli képességű férfi gyakorol a sarlatánsággal az asztal körül ülő értelmes és művelt emberekre.

Nyilván nem kapott választ a kérdésre, mert abbahagyta a pohár vizsgálatát, visszatette az asztalra, és a Cagliostro jövendölését követő döbbent csendben így szólt:

- Nos, én is szeretném megkérni tisztelt prófétánkat, hogy jósoljon nekem a varázstükréből. Sajnos - tette hozzá -, én nem vagyok hatalmas nagyúr, parancsot nem adhatok, és középszerű életemtől nem függ milliók élete.

- Uram, maga a tudomány nevében parancsol - mondta Hága gróf -, és a maga élete nemcsak egy népnek, hanem az egész emberiségnek fontos.

- Köszönöm, gróf úr, de Cagliostro úr véleménye esetleg egyáltalán nem egyezik a magáéval.

Cagliostro úgy kapta föl a fejét, mint a paripa, ha megsarkantyúzzák.

- De igen, márki - mondta olyan ideges feszültséggel, amit valaha isteni befolyásnak tulajdonítottak volna. - Igenis, maga nagy hatalmú úr az értelem birodalmában. Kérem, nézzen a szemembe! Komolyan azt kívánja, hogy megmondjam a jövőjét?

- Igen, gróf - bizonygatta Condorcet -, becsületemre mondom! Nem is kívánhatnám komolyabban.

- Akkor hát, márki - mondta tompán Cagliostro, s merev tekintetét elfödte leereszkedő szemhéja -, attól a méregtől fog meghalni, amit az ujján lévő gyűrűben hord. Úgy fog meghalni...

- Na és ha kidobom? - vágott szavába Condorcet.

- Dobja!

- Ugye belátja, hogy ezt könnyen megtehetném?

- Dobja hát el, ha mondom.

- Igen, márki! - kiáltotta Dubarryné. - Könyörgök, dobja ki ezt a nyavalyás mérget; dobja ki, ha másért nem, hát hogy meghazudtoljuk egy kicsit ezt a kellemetlen jóst, aki agyongyötör bennünket a próféciáival. Hiszen ha kidobja, bizonyosan nem mérgezheti meg magát vele; és mivel Cagliostro út azt állítja, hogy ez a méreg fog végezni magával, mindenképpen meghazudtoljuk őt.

- A grófnénak igaza van - mondta Hága grófja.

- Bravó, grófné! - szólt Richelieu. - Rajta, márki, dobja már ki azt a mérget, annál is inkább, mert most, hogy tudom, hogy egy ember halálát hordja az ujján, ki fog rázni a hideg, valahányszor koccintunk. A gyűrű magától is kinyílhat... ajjaj!

- És két összekoccanó pohár bizony közel van egymáshoz - mondta Taverney. - Dobja ki, márki, dobja ki!

- Kár a szóért - mondta nyugodtan Cagliostro. - Condorcet úr nem fogja kidobni.

- Valóban nem válok meg tőle - mondta a márki -, de nem azért, hogy segítsek a sorsnak, hanem mert ez a méreg egyedülálló a maga nemében: Cabanis keverte nekem, a véletlen szilárd testté alakította, s Cabanis talán soha többé nem bukkan ismét arra a véletlenre; hát ezért nem dobom el a mérget. Tessék, diadalmaskodhat, Cagliostro úr.

- A sors - felelte emez - mindig hű ügynökökre talál, hogy rendeletei végrehajtásában segítsék őt.

- Így hát méregtől halok meg - mondta a márki. - Ám legyen! Nem mindenkinek jut osztályrészül ilyen halál. Csodálatos halált jósol nekem, egy csöpp méreg, a nyelvem hegyén, s már nem is élek. Ez nem is halál, hanem az élet kivonása, ahogy az algebrában mondanánk.

- Sajnálnám, ha szenvednie kellene - mondta hidegen Cagliostro, s intett, mintegy jelezve, hogy nem kíván többet mondani, legalábbis Condorcet-nak nem.

- Uram! - szólt Favras márki egész törzsével az asztalra dőlve, s mintha meg akarná előzni Cagliostrót. - Hajótörés, golyóbis, méreg: igazán ínycsiklandó halálnemek. Lenne olyan kedves nekem is jósolni valami hasonlóan kellemes kimúlást?

- Ó, márki - mondta Cagliostro, akit az irónia kezdett kihozni a sodrából -, igazán kár lenne ezekre az urakra irigykednie, mert úri becsületszavamra mondom, magának jobbat tartogatok.

- Jobbat! - kiáltotta nevetve Favras. - Vigyázzon, ez vakmerő ígéret: nehéz a tengernél, a golyónál és a méregnél jobbat találni.

- Kötél, márki úr - mondta könnyedén Cagliostro.

- Kötél... Ezt meg hogy értsem?

- Úgy, hogy felakasztják - felelte Cagliostro bizonyos prófétai dühvel, melynek már nem tudott parancsolni.

- Felakasztják! - ismételte a kórus. - A pokolba is...

- Az úr megfeledkezik róla, hogy nemes vagyok - mondta Favras hűvösen. - S ha netalán öngyilkosságra gondol, közölhetem, hogy annyira azért adok magamra, hogy ne nyúljak kötélhez, ha van kardom.

- Nem öngyilkosságról beszélek, uram.

- Akkor kivégzésről.

- Arról.

- Maga külföldi, uram, s így megbocsátom magának.

- Mit?

- A tudatlanságát. Franciaországban a nemeseket lefejezik.

- Majd intézze el ezt az ügyet a hóhérral, uram - mondta Cagliostro, s ezzel a kegyetlen válasszal a földre teperte vitapartnerét.

A vendégek hallgattak egy ideig.

- Őszintén szólva reszketek - mondta Launay -, az előttem szólók olyan balul választottak, hogy semmi jó nem származhat belőle, ha én is az ő útjukra lépek.

- Akkor hát okosabb, mint ők, és nem akarja megismerni a jövőt. Igaza van; Isten útjai kifürkészhetetlenek, ne próbáljuk hát kifürkészni őket.

- Ó, Launay úr - mondta Dubarryné -, remélem, magában is van annyi bátorság, mint a többiekben.

- Én is remélem, asszonyom - mondta a börtönigazgató meghajolva, majd ismét Cagliostro felé fordult: - Nagyon szépen kérem, uram, tegyen boldoggá a horoszkópommal.

- Igazán könnyen megtehetem - mondta Cagliostro. - Lesújt a bárd a fejére, s vége.

Szörnyülködve sikoltott fel a társaság. Richelieu és Taverney könyörgött Cagliostrónak, hogy hagyja abba; de a női kíváncsiság győzött.

- A maga szavai alapján, gróf - mondta Dubarryné -, az egész mindenség erőszakos halállal hal meg. Itt csak nyolcan vagyunk, de ötünket már ilyen halálra ítélt!

- Ó, csak nem veszi komolyan, asszonyom! Mi magunk is nevetünk rajta - mondta Favras, és megpróbált nevetni.

- Persze hogy nevetünk - mondta Hága gróf -, akár igaz, akár nem.

- Ó, én is szeretnék jót nevetni - mondta Dubarryné -, és restellném, ha gyávasággal szégyent hoznék a társaságra. De sajnos, én csak nő vagyok, és nem érhet az a megtiszteltetés, hogy osztozzam az urak szomorú végzetében. Egy asszony az ágyában hal meg. Bizony, az én halálom lesz az összes közül a legrémesebb: egy szomorú, elfelejtett öregasszony halála. Ugye, Cagliostro?

Az asszony habozott ezeknél a szavaknál: nemcsak a szavaival, de az arcával is kérte a jóst, hogy nyugtassa meg.

Cagliostro azonban hallgatott.

A félelmet legyőzte a kíváncsiság:

- Feleljen hát, Cagliostro úr - kérte Dubarryné.

- Mire feleljek, asszonyom, ha nem kérdez?

A grófné bizonytalankodott.

- De hát... - mondta.

- Nos - sürgette Cagliostro -, kérdez vagy nem?

A grófné bátorságot merített a társaság mosolyából:

- Na jó! - kiáltotta -, megkockáztatom: mondja meg, hogyan hal meg Jeanne de Vaubernier, Dubarry grófné!

- A vérpadon, asszonyom - felelte a vészjósló próféta.

- Ugye tréfál, uram?... - dadogta könyörgő pillantással a grófné.

Ám Cagliostrót már a végsőkig ingerelték, s meg sem látta ezt a tekintetet.

- Miért tréfálnék? - kérdezte.

- Mert ahhoz, hogy az ember a vérpadra kerüljön, az kell, hogy öljön, gyilkoljon, szóval valami bűntényt kövessen el, és minden valószínűség szerint én soha nem fogok semmiféle bűntényt elkövetni. Ugye, csak tréfa volt?

- Hát istenem, persze hogy az, mint minden, amit jósoltam - mondta Cagliostro.

A grófné olyan kacajra fakadt, mely túl hangos és metsző volt, semhogy természetes legyen.

- Na, Favras, megrendelhetjük a gyászkocsinkat - mondta.

- Magának nem lesz rá szüksége, grófné - mondta Cagliostro...

- Hogyhogy?

- Mert kordén fogják a vérpadra vinni.

- Fuj; undorító! - kiáltotta Dubarryné. - Jaj, de gonosz ember maga! Máskor jobb kedélyű vendégeket hívjon, marsall, különben nem jövök el többet magához.

- Bocsásson meg, asszonyom - mondta Cagliostro. - De maga csakúgy, mint a többiek, kierőszakolták tőlem.

- Én csakúgy, mint a többiek... De legalább annyi időm lesz, ugye, hogy magam válasszam meg a gyóntatómat?

- Felesleges fáradozás lenne, grófné - mondta Cagliostro.

- És miért?

- Az utolsó, akit gyóntató kísér a vérpadra...

- Ki lesz? - kérdezték egyszerre.

- Franciaország királya.

Cagliostro olyan tompán, olyan komoran ejtette ki ezeket az utolsó szavakat, hogy a jelenlévők úgy érezték, hogy megérinti őket a halál szelleme, és csaknem megállt a szívverésük.

Néhány percig néma csend volt.

E csöndben Cagliostro a szájához emelte a poharat, ahonnét ezeket a véres próféciákat kiolvasta; ám alig érintette meg az ajkával, legyőzhetetlen undorral letette, mintha keserű folyadék volna benne.

E mozdulata közben Taverneyre siklott a pillantása.

- Jaj! - kiáltott fel amaz, mert azt hitte, Cagliostro beszélni akar, -, nehogy megmondja, mi lesz a sorsom, én nem kérdeztem!

- Én viszont igen - mondta Richelieu.

- Nyugodjék meg, marsall - mondta Cagliostro -, mert maga itt az egyetlen; aki az ágyában fog meghalni.

- A kávé! - kiáltotta az öregúr boldogan -, a kávé, uraim! Mindenki felállt. Hága grófja, mielőtt átment volna a szalonba, odalépett Cagliostróhoz.

- Eszembe sem jut elfutni a sorsom elöl - mondta -, de árulja el, mitől kell óvakodnom?

- Egy karmantyútól, sire - felelte Cagliostro.

Hága grófja elfordult.

- És nekem? - kérdezte Condorcet.

- Egy rántottától.

- Jó, nem eszem több tojást.

És csatlakozott a grófhoz.

- Nekem mitől kell tartanom?

- Egy levéltől.

- Jó, köszönöm.

- És nekem? - kérdezte Launay.

- A Bastille bevételétől.

- Na, akkor nyugodtan alhatom.

És nevetve odébbment.

- Most én jövök - mondta a grófné zavartan.

- Szépséges grófné, maga óvakodjék a XV. Lajos tértől!

- Sajnos, egyszer már odatévedtem, és sokat szenvedtem miatta - felelte a grófné. - Akkor el is vesztettem a fejem.

- Legközelebb szintén elveszti, de végleg.

Dubarryné felsikoltott, és bemenekült a szalonba a többiekhez.

Cagliostro is a társaság után indult.

- Egy pillanat - mondta Richelieu -, most már csak Taverneynek és nekem nem mondott semmit, varázsló uram.

- Taverney úr megkért, hogy semmit se mondjak, maga pedig, marsall, semmit sem kérdezett.

- Jaj, most is csak arra kérem! - kiáltotta Taverney összekulcsolt kézzel.

- De hogy bebizonyítsa természetfölötti tudását, nem mondhatna nekünk valamit, amit csak mi ketten tudunk?

- Mit? - kérdezte Cagliostro mosolyogva.

- Nos, azt, hogy mit csinál itt Versailles-ban ez a derék Taverney, ahelyett hogy otthon élne szép birtokán, Maison-Rouge-ban, melyet a király három évvel ezelőtt visszavásárolt neki?

- Mi sem egyszerűbb ennél - felelte Cagliostro. - Tíz esztendeje az úr a királynak, XV. Lajosnak akarta adni Andrée nevezetű leányát, de nem sikerült a dolog.

- Ó, ó... - motyogta Taverney.

- Ma az úr a fiát, Philippe de Taverneyt Mária Antóniának, a királynénak akarja adni. Kérdezze csak meg, hazudok-e.

- Hitemre, ez az ember varázsló - mondta Taverney, és reszketett, mint a kocsonya. - Vigyen el az ördög, ha nem így van.

- Nono, csak ne beszéljen ilyen lovagiasan az ördögről, öreg bajtárs - mondta a marsall.

- Félelmetes, igazán félelmetes... - dörmögte Taverney, s megfordult, hogy még utoljára hallgatást könyörögjön Cagliostrótól, de az eltűnt.

- Na, menjünk át a szalonba, Taverney - mondta a marsall -, különben nélkülünk isszák meg a kávét, vagy ami sokkal rosszabb, kihűl a kávé.

És besietett a szalonba.

Ám ott egy lélek sem volt; egyetlen vendégnek sem volt mersze ismét szemtől szemben állni az iszonyatos jóslatok szerzőjével.

A gyertyák ott lobogtak a gyertyatartókban, a kávé ott füstölgött a karcsú füles kancsóban, a tűz sistergett a kandallóban.

S mindez hiába.

- Hitemre, öreg bajtárs, édes kettesben isszuk meg a kávénkat... Hé, hová a pokolba tűntél?

És Richelieu hiába tekergette a nyakát, a töpörödött öregúr is elillant, mint a többiek.

- Úgy is jó - mondta a marsall kuncogva, mint Voltaire szokott, és gyűrűkkel teli száraz, fehér kezét szaporán összedörzsölte. - Az egész társaságból egyedül én halok meg ágyban. Hóha, a saját ágyamban! Cagliostro gróf, én hiszek neked! A saját ágyamban, és a lehető legkésőbb? Hé, inas, hol vannak a cseppjeim?

A szobainas kis üveggel a kezében már meg is jelent, s átkísérte a marsallt a hálószobába.

1
Két ismeretlen nő

Az 1784-és tél, ez a szörnyeteg, amely Franciaország egyhatodát felfalta, nem hatolhatott be Richelieu herceghez; ott morgott ugyan a kapu előtt, de ki volt rekesztve a meleg, illatos ebédlőből.

Az ablakokon egy kis jégvirág: íme az emberi pompát kiegészítő természeti pompa. A tél felfedi gyémántjait, csillámait és ezüsthímzését a gazdag ember előtt, aki prémjeibe süpped, kocsijába búvik vagy fűtött lakásának párnái, bársonyai közé van bugyolálva. A dér csak cicoma, a rossz idő csak díszlet, amit a gazdag ember az ablaküvegen át néz, amint az istennek nevezett nagy, örökkévaló gépmester éppen átrendezi.

Így van: aki melegben él, megcsodálhatja a kopasz fákat, és felfedezheti a szépséget a tél balzsamozta síkságok borongós látványában.

Aki érzi, mint árad feléje vacsorájának édes illata, gondolatait felfrissítendő, odabentről időnként beszippanthatja a hideg északi szél éles leheletét és a hó jeges páráját.

Végül az, aki egy kellemes nap után, amelyen honfitársainak milliói szenvedtek, elnyúlik a jó meleg ágyban, selyempaplan alatt, az az ember - mint az egoista, akiről Lucretius beszél, és akit Voltaire dicsőít - méltán mondhatja, hogy minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon.

Ám aki fázik, mit sem lát a természet szépségéből, pedig az fehér bundájában ugyanolyan gazdag, mint a zöldben.

Aki éhes, a földön keresgél, s menekül az égtől, a naptalan, mosolytalan égtől.

Nos, akkoriban, tehát április közepe felé, csupáncsak Párizsban háromszázezer, hidegtől és éhségtől haldokló nyomorult tengődött, Párizsban, ahol azzal az ürüggyel, hogy nincs még egy város, melyben több gazdag ember lakna, semmit sem tettek, hogy a szegények ne pusztuljanak el a hidegtől és a nyomortól.

Négy hónap óta üldözte az érckemény égbolt a nyomorultakat a falvakból a városokba, ahogy a tél a farkasokat az erdőből a falvakba hajtja.

Nincs kenyér, nincs tűzifa.

Párizs egyetlen hónap leforgása alatt felélte összes tartalékát; a polgármester, előrelátás és rátermettség híján, képtelen volt a város körül tíz mérföld körzetben rendelkezésre álló kétszázezer öl tűzifát behozatni a reá bízott fővárosba.

Kifogásai a következők voltak:

Ha éppen fagyott, a jég, mert a lovak elcsúsznak rajta; ha éppen olvadt, kevés a szekér és a ló. A mindig jóságos és emberséges, a nép fizikai nyomorát átérző XVI. Lajos - aki a nép társadalmi nyomorát könnyebben szem elől tévesztette - azzal kezdte, hogy kétszázezer frankot utalt ki kordék és lovak bérlésére, aztán a kordékat és lovakat egyszerűen elrekviráltatta.

Ezalatt a fogyasztás továbbra is meghaladta a beérkező áruk mennyiségét. Adót kellett kivetni a felvásárlókra. Először egy személy maximum két köbméter fát szállíthatott el a központi fatelepről, azután csak egyet. Egyre hosszabb lett tehát a sor a fatelepek kapujánál, amint később egyre hosszabb lett a pékségek ajtajánál.

A király egész magánpénztárát szétosztotta alamizsna gyanánt. A vámbevételekből elvett hárommilliót a szegények megsegítésére, kijelentvén, hogy a hideg és az éhezés sürgető szava minden más szót elhallgattat.

A királyné ötszáz Lajos-aranyat utalt ki megtakarított pénzéből. A kolostorokat, kórházakat, középületeket menedékhellyé alakították, és minden nagykapu kinyílt (kivéve a királyi palotáét), hogy a paloták udvarára behúzódhassanak, és nagy tűz köré kuporodhassanak a szegények.

Abban bíztak, hogy így kihúzhatják, amíg fel nem enged a fagy.

De az égbolt hajthatatlan maradt. Esténként rézvörös fátyol borult a firmamentumra; a csillagok szárazon, hidegen fénylettek, mint a ravatali lámpa, és az éjszakai fagy ismét gyémánttóvá dermesztette a déli naptól egy picinykét felolvadt, sápadt havat.

Nappal csákánnyal meg lapáttal munkások ezrei tornyozták a havat meg a jeget a házak mellé, úgyhogy az utcák felét vastag, nedves, kettős gát torlaszolta el, holott a legtöbb utca már eleve túl keskeny volt. Ide-oda csúszkáló, súlyos hintók, reszkető inú, el-elbukó lovak szorították a jégfalakhoz az esés, az összeütközés és az összerogyás hármas veszélyének kitett gyalogost.

A hó- és jéghalmok hamarosan akkorára nőttek, hogy a boltok ki sem látszottak mögülük, eltorlaszoltak minden utat, s le kellett mondani róla, hogy feltörjék és elszállítsák a jeget, mert sem emberi erő, sem szekér nem volt elegendő.

Párizs tehetetlenül legyőzöttnek nyilvánította magát, s hagyta, hadd dolgozzék a tél. Így telt el a december, január, február és március; néha két-három napig olvadt, ekkor Párizs - csatornák és lefolyók híján - óceánná alakult.

Ilyenkor bizonyos utcákon csak úszva lehetett átkelni, az odatévedő lovak bele is fulladtak. A hintók még lépésben sem merészkedtek arrafelé: hajóvá kellett volna alakulniuk.

Párizs nem hazudtolta meg önmagát: most az olvadás általi halálról énekelt, mint ahogy nemrég az éhhalálról dalolt. Sokan elzarándokoltak a nagyvásárcsarnokba, csak hogy lássák, hogyan adnak túl az árujukon a halasasszonyok, hogyan akarnak vevőt fogni hatalmas bőrcsizmájukban: a hosszú bugyogójukat a csizmájukba tűrve, a szoknyájukat a csípőjükig felrántva, viháncolva, hadonászva lökdösték egymást a mocsárban. Ám tiszavirág-életű volt minden olvadás, s utána még áthatolhatatlanabbul, még makacsabbul jött vissza a fagy; az előző napi tavak másnap síkos üveglappá váltak, a hintókat szánok helyettesítették, és a tükörsima útburkolaton korcsolyázók tolták, vagy szögesre patkolt lovak húzták őket. A Szajna több láb mélységig be volt fagyva, s a naplopók találkahelyévé vált, akik futóversenyeket rendeztek rajta, sinkóztak, korcsolyáztak, s mindenféle játékot kitaláltak. Amikor a testmozgástól jól áthevültek, s a fáradtság pihenésre kényszerítette őket, a legközelebbi tűzhöz rohantak, nehogy ráfagyjon a tagjaikra az izzadság.

Az emberek már elképzelték, milyen lesz, amikor sem a vízen, sem a szárazföldön nem lehet többé közlekedni, amikor nem érkezik több élelmiszer, amikor Párizs, ez a gigászi test, összerogy az éhségtől, mint azok a hatalmas cetfélék, melyek éhen halnak, amikor a sarki jég bezárul körülöttük, mert nem tudnak kicsúszni a réseken és melegebb égtájakra, gazdagabb vizekre úszni, mint a kis halak.

A király ebben a rendkívüli helyzetben összehívta az államtanácsot. Úgy döntött, hogy kitelepítik Párizsból - tehát megkérik, hogy költözzenek vidéki körzetükbe - a püspököket, apátokat, szerzeteseket, akik eddig fütyültek rá, hogy a törvény szerint kötelesek a székhelyükön tartózkodni; a megyék kormányzóit és intendánsait, akik Párizsba telepítették a hivatalaikat; végül a bírósági urakat, akik jobb szerettek az Operában ülni, mint a Bourbon-liliomos székükben.

Ezek az emberek töméntelen fát eltüzeltek tágas palotáikban, tengernyi élelmet feléltek hatalmas konyháikban.

Aztán ott volt a sok vidéki földesúr, akiket mind vidéki kastélyukba kellene száműzni. Ám Lenoir rendőrfőnök felhívta a király figyelmét, hogy mivel ezek az emberek nem követtek el semmi bűnt, nem kényszeríthetők rá, hogy egyik napról a másikra elhagyják Párizst; következésképpen - részben a kelletlenség, részben a rossz utak miatt - olyan lassan fognak kivonulni a városból, hogy az olvadás itt éri őket, s a rendelkezésből semmi előny, ám annál több kellemetlenség származik majd.

A király kincstár-kiürítő együttérzése és a királyné magánpénztár-adományozó jósága kivívta a nép őszinte háláját. Az emberek emlékműveket állítottak XVI. Lajos és a királyné jótékonyságának, bár az emlékművek ugyanolyan tiszavirág-életűek voltak, mint maga a rossz és a jó cselekedet. Annak idején a katonák a győztes hadvezérnek a legyőzött ellenfél fegyvereiből emeltek diadaloszlopot, most a párizsiak ott, a harc mezején, ahol a tél ellen küzdöttek, hó- és jégobeliszket emeltek a királynak meg a királynénak. Mindenki közreműködött: a kétkezi ember a karjával, a munkás a mesterségével, a művész a tehetségével, s minden nagyobb utcasarkon ott emelkedtek az elegáns, merész, télálló oszlopok, s a szegény irodalmár, akit az uralkodó jósága a padlásszobájában is utolért, inkább a szívéből, semmint a szelleméből fakadt feliratot ajánlotta fel hozzájárulásként.

Március végén olvadni kezdett, de nem egyenletesen és nem is teljesen, mert a fagy vissza-visszatért Párizsba, meghosszabbította a nyomorgást, a fájdalmat és az éhezést, de egyszersmind megőrizte a hó-emlékművet is.

Ebben az utolsó időszakban a nyomor soha nem látott méreteket öltött; a már langyos napsugár miatt még kegyetlenebbnek érezték az emberek a fagyos, szeles éjszakákat; a vastag jégrétegek megolvadtak és belecsorogtak a Szajnába, az meg mindenütt kilépett a medréből. Április első napjaiban az imént említett fagyhullámok egyike ismét beköszöntött; pedig az obeliszkeken már az elmúlást jelző verejtékpatakok csörgedeztek. Így a félig elolvadt oszlopok ismét megdermedtek, de most már torz, összetöpörödött formában; a körutakat és a rakpartokat szép hótakaró födte be, s újra megjelentek a kényesen lépkedő lovak húzta szánok. A rakpartokon és a körutakon mindenki odavolt a gyönyörűségtől. A szűk utcákon azonban a gyors kocsik meg hintók halálos rémületben tartották a gyalogosokat, akik nem hallották, amikor emezek közeledtek, s gyakran megesett, hogy a jégfalak miatt nem tudtak kitérni előlük, s végül menekülés közben általában a kerekek alá kerültek.

Sebesültek és haldoklók hevertek az utcákon. Emennek eltörött a lába, mert elcsúszott a jégen; amannak beszakadt a mellkasa, mert felöklelte egy száguldó bricska rúdja. A rendőrség azzal kezdett foglalkozni, hogy megmentse a kerekektől azokat, akiket a hideg, az éhínség és az áradások életben hagytak. Büntetést fizettek hát a gazdagok, ha eltaposták a szegényeket. Akkortájt ugyanis, mivel az arisztokrácia uralkodott, még a lovakat is lehetett arisztokratikusan vezetni: a királyi herceg figyelmeztető kiáltások nélkül, vadul száguldozott; a herceg, a nemesúr és az operacsillag sebes ügetéssel; az intézményi elnök és a bankár csendes ügetéssel; a ficsúr maga hajtotta a homokfutóját, mintha vadászni indulna, a zsoké meg ott állt a háta mögött és vigyázzt ordított, amikor a fiatalúr elsodort vagy fellökött egy szerencsétlent.

És aztán csak-csak feltápászkodott, aki bírt, s a párizsi polgár - annak örömére, hogy hattyúnyakú szép szánokat láthat végigsiklani a körúton, megcsodálhatja a nyuszt- vagy hermelinbundás szép udvarhölgyeket, amint meteorként elsuhannak előtte a csillogó jégbarázdákon, annak örömére, hogy az út mentén felsorakozó gyerekek gyönyörűségüket lelik a lovak aranyos csörgői, bíborszínű gyeplője és tollforgói látványában - megfeledkezett a rendőrség hanyagságáról és a kocsisok rémtetteiről, a nincstelen pedig, aki akkoriban még abban a tudatban élt, hogy a gazdagok (vagy akik gazdagnak mutatják magukat) a szegények jótevői, legalább egy percre megfeledkezett élete minden nyomorúságáról.

Nos, egy napsütéses, de hideg napon, egy héttel a Richelieu versailles-i vacsorája után, az imént vázolt körülmények között siklott be Párizsba négy elegáns szán, s végigsuhant a megkeményedett havon, a Cours-la-Reine és a körutak külső szakasza táján, ahol a Champs Elysées fut.

Vidéken hosszú ideig megmarad a hó szűzi fehérsége, mivel ritka a járókelő. Párizsban viszont óránként százezer lépés tiporja össze, feketíti be rövid idő alatt a tél káprázatos köpenyét.

Az országúton ropogva suhanó szánok egy pillanatra megálltak a körúton, ahol sár váltotta fel a havat. A napsugár ugyanis megenyhítette a levegőt, s elkezdődött az átmeneti olvadás; átmeneti, mert a tiszta levegő olyan jeges szellőt ígért éjszakára, ami áprilisban leperzseli a levelek zsengéjét meg az első virágokat.

Az első szánban két férfi ült, rajtuk bő, uszályos, barna posztókabát dupla gallérral; a két öltözet között csupán az volt a különbség, hogy az egyiken arany gombok meg paszományok ékeskedtek, a másikon meg selyempaszományok és selyemgombok.

A szánt fekete ló húzta, orrából vastag párafelhő gomolygott elő. A két férfi időnként hátrapislantott a mögöttük jövő szánra, mintegy ellenőrzésképpen.

Abban a második szánban két nő ült, annyira bebugyolálva prémjeikbe, hogy az arcukból semmi sem látszott. Tulajdonképpen azt is nehéz lett volna megállapítani, hogy milyen nemű a két személy, ha a frizurájuk nem lett volna olyan magasra tornyozva, és a tetején nem billegette volna a tollait egy kis kalap.

Ebből a szalagfonadékokkal és apró ékszerekkel agyonaggatott kolosszális hajépítményből fehér porfelhő szállt, mint télen, ha a szélrázta ágakról zúzmarafelhő zúdul le.

A két hölgy szorosan egymás mellett ült és egyfolytában csevegett, ügyet sem vetve a szépszámú közönségre, mely vonulásukat bámulta a körúton.

Az egyik nő, a magasabb és méltóságteljesebb, finom, csipkés batiszt zsebkendőt tartott a szája elé, a fejét egyenesen, mereven tartotta, bár a nagy sebesség miatt éles szél csapott be a szánba. A Saint-Croix-d'Antin-templom órája ötöt ütött, Párizsban sötétedett, és egyre hidegebb lett.

A szánok a Saint-Denis kapuhoz értek.

A hölgy, aki zsebkendőt tartott a szája elé, intett a két előfutárnak, akik erre hajszolni kezdték a fekete paripát, növelték a távolságot a két szán között, és hamarosan eltűntek a Bastille hatalmas építménye körül egyre sűrűbbé váló homályban. Aztán a hölgy hátrafordult az utóvéd két szánja felé, melyeket egy-egy egyenruha nélküli kocsis vezetett. A két kocsis megértette a jelet, s engedelmesen eltűnt a Saint-Denis utcában.

A hölgyek szánja a Ménilmontant körútra ért és megállt. Ilyenkor estefelé már alig jártak erre; ebben a kieső városnegyedben a polgárok nemigen kockáztatták meg a sétát lámpa és kíséret nélkül, amióta a tél úgy kiéheztetett három-négyezer gyanús koldust, hogy szép csendesen átvedlettek rablóvá.

A parancsokat osztogató hölgy ujja hegyével megérintette a kocsisa vállát.

A szán megállt.

- Mondja, Weber - szólt a hölgy -, mennyi idő alatt ér a hintóval arra a bizonyos helyre?

- Asszonyom a hintóval mety? - kérdezte a kocsis hamisítatlan német kiejtéssel.

- Azzal. A mellékutcákon akarok visszajönni, hogy lássam a tüzeket. A mellékutcák pedig még a körutaknál is sárosabbak, nemigen lehet szánnal menni. Meg át is fagytam. Ugye maga is, kicsim? - kérdezte a hölgy a társnőjéhez fordulva.

- Igen, asszonyom - felelte emez.

- Akkor hát ahogy mondtam, Weber, azon a helyen, a hintóval.

- Rentpen fan, asszonyom.

- Mennyi idő alatt ér oda?

- Ety fél óra.

- Jól van. Nézze meg az óráját, kicsim.

A fiatalabb hölgy kotorászni kezdett a bundájában, s a sűrű homályban nagy nehezen megnézte, hány óra.

- Negyed hét.

- Akkor hát háromnegyed hétkor, Weber.

Ezután a hölgy könnyedén kiugrott a szánból, lesegítette a barátnőjét, és elindult vele, a kocsis pedig tisztelettudó kétségbeeséssel hadonászott, és elég hangosan suttogta, hogy úrnője is meghallja:

- Fakmerősék, az mein Gott, micsoda fakmerősék!

A két nő nevetni kezdett, összehúzták magukon a bundájukat, melynek gallérja a fülükig ért, s átmentek a körút oldalfasorán, közben azzal szórakoztak, hogy bundabélésű cipőbe bújtatott apró lábukkal jó hangosan ropogtatták a havat.

- Magának jó a szeme, Andrée - mondta az idősebb nő, aki maga se lehetett több harminc-harminckét esztendősnél -, próbálja hát elolvasni ennek az utcának a nevét itt a sarkon.

- Káposztáshíd utca, asszonyom - mondta nevetve a fiatal nő.

- Micsoda utca ez a Káposztáshíd utca? Jaj, istenem, eltévedtünk! Kápostáshíd utca! Azt mondták, a második utca jobbra. Hm, érzi, Andrée, milyen finom friss kenyérillat van?

- Igazán nem csoda - felelte a másik -, hiszen egy pékség előtt vagyunk.

- Akkor hát kérdezzük meg a péktől, hol a Saint-Claude utca - mondta, s már lépett volna be a pékhez.

- Várjon, asszonyom! - mondta ijedten a fiatalabbik nő - majd én bemegyek.

- A Saint-Claude utcát keressük, szép hölgyeim? - szólalt meg egy derűs hang.

A két nő egyszerre pördült hátra a hang felé. Egy péklegény támasztotta az ajtófélfát egy szál rövidkabátban; a törzse és a lábszára - a jeges hideg ellenére - fedetlen volt.

- Jaj, egy meztelen férfi! - kiáltotta a fiatalabbik nő. - Csak nem Óceániába keveredtünk?

Hátralépett, és elbújt a társnője mögé.

- A Saint-Claude utcát keresik? - folytatta a péksegéd, aki nem tudta mire vélni a fiatalabbik hölgy ijedezését, s akinek, mivel hozzászokott a saját öltözékéhez, bizony meg sem fordult a fejében, hogy ilyen taszítóan hathat valakire.

- Igen, barátom, a Saint-Claude utcát - felelte az idősebbik hölgy, s alig tudta elnyomni a nevethetnékjét.

- Hát azt igazán nem nehéz megtalálni. Tudják mit? Elkísérem magukat - mondta a víg kedélyű lisztes fiatalember, s szavait tett követte: máris lépésre lendítette ormótlan papucsba bújtatott pipaszár lábát.

- Szó sem lehet róla! - szólt az idősebb hölgy, aki nyilván nem volt elragadtatva egy ilyen idegenvezetőtől. - Csak mondja meg, hol az az utca, igazán nem kell fáradnia.

- Az első utca jobbra, asszonyom - mondta a fiú, és tapintatosan visszahúzódott.

- Köszönjük - mondta egyszerre a két nő, s nevetésüket a muffjukba fojtva futni kezdtek a megjelölt irányba.

Talán túlságosan az olvasó emlékezetére bízzuk magunkat, de reméljük, hogy már ismeri a Saint-Claude utcát, amely kelet felől a körútba torkollik, nyugat felől pedig a Saint-Louis utcába; mindenesetre ennek a történetnek több szereplője is megfordult ebben az utcában akkoriban, amikor a nagy fizikus, Joseph Balsamo lakott itt a szibillájával, Lorenzával meg a tanítómesterével, Althotasszal.

1784-ben csakúgy, mint 1770-ben, amikor először vezettük ide az olvasót, a Saint-Claude utca tisztességes utca volt, bár kissé sötét és koszos, elhagyatott, foghíjas és ismeretlen. De szentnek a nevét viselte, és a Marais negyedben volt, s abban a három-négy házban, amely tulajdonképpen az utcát alkotta, sok szegény magánzó, sok szegény kereskedő és sok szegény szegény húzta meg magát, akiket ottfelejtettek az egyházközség lajstromain.

E három-négy házon kívül állt még egy előkelő külsejű palota a körút sarkán, amellyel méltán hivalkodhatott volna a Saint-Claude utca; ám ez az épület, melynek magas ablakai az udvar kerítésfala fölött ünnepnapon az egész utcát bevilágíthatták volna a kandeláberek és csillárok puszta visszfényével is, az egész negyed legsötétebb, legnémább és legzártabb épülete volt.

Kapuja sosem nyílt meg; ablakait bőrpárnákkal tömték ki, minden ablakszárnyon zsalugáter, minden nyíláson spaletta, vastag porréteg, amit a fiziológiások vagy geológusok legalább tízesztendősre taksáltak volna.

Néha egy-egy tétlen bámészkodó vagy szomszéd odasomfordált a nagykapuhoz, és a súlyos zár kulcslyukán át belesett a palota belső udvarába.

De nem látott mást, csak fűcsomókat a kövezet résein, penészt és mohát a kőlapokon. Néha óriási patkány - e birodalom egyeduralkodója - cammogott át az udvaron, s levonult a pincébe, ami ugyan felesleges szerénység volt tőle, mert rendelkezésére álltak a kényelmes szalonok és hálószobák, ahol a macskák sem zavarhatták.

Ha járókelő vagy kíváncsiskodó lesett be a házba, látván, hogy milyen elhagyatottan néz rá vissza a palota, egykettőre odébbállt, de a szomszédok - érdekeltebbek lévén - általában elég hosszú ideig leselkedtek, hogy végül egy másik szomszéd is csatlakozzék hozzájuk, hasonlóan élénk kíváncsiságtól hajtva; s ilyenkor jobbára efféle társalgás alakult ki köztük:

- Mit lát Balsamo gróf házában, kedves szomszéd? - mondta, aki nem lesett, annak, aki lesett.

- A patkányt látom, kedves szomszéd - mondta, aki lesett, annak, aki nem lesett.

- Ó, engedjen csak oda...

És most a második kíváncsi kémlelt be a kulcslyukon.

- Látja? - kérdezte az elűzött szomszéd az elűzőtől.

- Látom - felelte emez -, látom bizony! Hűha! Jól meghízott.

- Csakugyan?

- De még mennyire!

- Végtére is, szabadon garázdálkodhat.

- És bárki bármit mond, sok minden maradhatott a házban.

- Sok minden, azt mondja?

- Még jó! Balsamo olyan hamar tűnt el, hogy bizonyosan ottfelejtett egyet s mást.

- Ejnye, szomszéd, ha egy ház félig leég, mi a csudát felejtenének benne?

- Hát lehet, hogy igaza van, szomszéd.

Majd miután újból jól szemügyre vették a patkányt, nagy ijedelemben váltak el, hogy tán túl sokat beszéltek egy ilyen titokzatos és kényes témáról.

Ami igaz, az igaz: a ház - pontosabban a ház egy része - leégett, Balsamo eltűnt, és senki sem gondoskodik a helyreállításról, a palota lakatlan.

Ott áll az éjszakában sötéten, nyirkosan, hófödte teraszaival, tűzrágta tetejével, s mi most tisztelegtünk előtte, mint valami régi ismerős előtt. Aztán átmegyünk az utca jobb oldalára egy magas, keskeny ház elé. Mellette vaskos fallal körülvett aprócska kert; a ház úgy mered fölfelé, mint valami hosszú, fehér torony a szürkéskék égen.

A háztetőn, mint valami villámhárító, nyúlik az ég felé a kémény, és pontosan a kémény csúcsánál vibrál és csillámlik egy vakító fényű csillag.

A ház legfelső emelete a homályba vész, csak két ablakában vöröslik fény, a harmadik sötét.

A többi emelet komor, kihalt. Talán már alusznak a lakók? Talán a takaró alá bújtak, hogy ne fogyjon a drága gyertya, s ne kelljen fűteni, hiszen az idén olyan nehéz fát kapni? Bárhogy van is, a négy emelet semmi életjelt nem ad, az ötödik viszont nemcsak hogy él, de szinte kihívóan világít.

Kopogjunk be; menjünk fel a sötét lépcsőn a legfelső emeletre. Innét már csak egy falhoz támasztott létra vezet a padlásra.

Az ajtón csengőfogantyú, előtte gyékény lábtörlő, mellette fa ruhafogas.

Ha kinyitjuk az első ajtót, sötét, kopár szobába jutunk; ez az, amelyiknek nem ég világ az ablakában. A szoba előszoba gyanánt szolgál; onnét nyílik a második, melynek bútorzatára igazán érdemes odafigyelnünk.

Parketta helyett kőburkolat, hevenyészve mázolt ajtók, három sárga bársonnyal bevont, puhafából készült fotel, egy árva szófa, melynek kárpitozását alaposan kikezdte az idő.

Egy elaggott, roggyant fotel gyűrődései mintha aszott öregasszony ráncai lennének: fiatalon duzzadt az erőtől, selyme csábítóan fénylett; vénségére, ha ráülnek, csak rogyadozik és nyöszörög.

Először két arckép vonja magára a tekintetünket. Egy gyertya meg egy lámpa fénye - az egyik egy háromlábú asztalkán, a másik a kandallón - a két arcképet kiemeli, mintha maguk is fényforrássá válnának.

Az első arckép közismert: kis kalap, hosszúkás, sápadt arc, tompa tekintet, hegyes szakáll, fodros gallér: a megszólalásig hasonlít III. Henrikre, Franciaország és Lengyelország királyára.

A kép alatt, a keret kopott aranyozásán fekete betűkkel ez olvasható:

VALOIS HENRIK

A másik képet később aranyozták, a festék is friss rajta. Fekete szemű, finom, egyenes orrú, kiugró arccsontú, komoly ajkú fiatalasszonyt ábrázol. A frizurája vagy inkább a fejét agyonlapító építmény hajból és selyemfonatokból készült, s mellette III. Henrik sipkája olyan, mint egy vakondtúrás a piramis mellett.

Ez alá az arckép alá is fekete betűkkel írták a nevet:

JEANNE DE VALOIS

Mi közük lehet ezeknek az arcképeknek az ötödik emeleti lakókhoz? Hiszen itt hideg a tűzhely, az ágyon fakózöld damasztterítő, a függöny szegényes, közönséges gyapjúszövetből készült.

Ám az utóbbi portré eredetije, egy egyszerű öltözékű, fiatal nő egy aprócska tölgyfa asztalnál éppen pecsétviasszal lezárt levelek címzését ellenőrzi.

Tőle háromlépésnyire hatvanesztendős kis öregasszony, a fiatal nő cselédje, Greuze dueñáira emlékeztető ruhában, félig kíváncsiskodó, félig tiszteletteljes tartásban várakozik és figyel.

A képaláírás így szól: "Jeanne de Valois."

De ha az a hölgy egy Valois, miért tűri III. Henrik, a szibarita király, a kibodorított kéjenc - bárha csak festett kép - ilyen nyomor látványát, holott nemcsak arról van szó, hogy egy fajtájabéli, hanem egyenest olyan valaki tengődik itt, aki a nevét viseli?

Egyébként az ötödik emeleti hölgy külseje egyáltalán nem hazudtolta meg a származását. Finom vonalú fehér keze volt, melyet időnként összefont karja alá kellett dugnia, hogy felmelegedjék. Apró, kecses, hosszúkás lábfejét kacér bársonypapucsba bújtatta, s azt is igyekezett felmelegíteni: szaporán topogott vele a Párizst borító jégréteghez hasonlóan fényes, hideg kőburkolaton.

A fagyos szél besüvített az ajtók alatt meg az ablakréseken, és a társalkodónő vacogva bámulta a hideg kandallót.

A lakás úrnője pedig tovább számolta a leveleket, és olvasta a címeket. Aztán valahányszor elolvasott egy címet, rövid számítást végzett.

- Miseryné asszony - suttogta -, Őfelsége első komornája. Innen csak hat aranyat várhatunk, mert már kaptunk. - És sóhajtott. - Patrixné asszony, Őfelsége szobalánya, két arany. D'Ormesson úr, kihallgatásra invitálás. De Calonne úr, jó tanács. De Rohan úr, meghívás. És majd megpróbáljuk rávenni, hogy viszonozza - mondta mosolyogva a fiatalasszony. - Így hát egy hétre nyolc aranyunk van - folytatta ugyanolyan zsolozsmázó hangon.

Felemelte a fejét.

- Clotilde - mondta -, koppantsa már el azt a faggyúgyertyát.

Az öregasszony teljesítette a kívánságot, majd komoly, figyelmes képpel ismét visszaült a helyére.

A fiatalasszonyt szemmel láthatóan fárasztotta ez a kitartó ellenőrzésféle.

- Menjen csak, kedvesem - mondta -, nézze meg, nem maradt-e valahol egy kis viaszgyertyacsonk, és hozza ide. Utálom a faggyúgyertyát.

- Nem maradt.

- Azért csak nézze meg.

- Hol?

- Hát az előszobában.

- Ott nagyon hideg van.

- Na, amúgy is csengetnek - mondta a fiatalasszony.

- Asszonyom téved - mondta a csökönyös vénség.

- Pedig úgy hallottam, Clotilde.

És mivel látta, hogy az öregasszony továbbra is megtagadja az engedelmességet, ő adta be a derekát, bár közben halkan zsörtölődött, mint általában azok, akik valami oknál fogva hagyják, hogy alárendeltjeik olyan jogokat szerezzenek fölöttük, amelyek nem illetik meg őket.

Aztán folytatta számításait.

- Nyolc Lajos-arany, ebből hárommal tartozom a környéken.

Felvette a tollat, és írt:

- Három arany... Ötöt ígértem de La Motte-nak, hogy kibírja a bar-sur-aube-i szolgálatot... Szegény ördög! A házasságunktól ugyan meg nem gazdagodott; de türelem!

Megint elmosolyodott, s belenézett a két arckép közé helyezett tükörbe.

- Aztán - folytatta -, több oda-vissza út Párizs és Versailles között. Utazásokra tehát egy arany.

Felírta ezt az összeget is a "kiadások" rovatba.

- Aztán megélhetés egy hétre, egy arany.

Ezt is felírta.

- Öltözködés, bérkocsi, borravaló a portásoknak: négy arany. Van még valami? Na, adjuk össze.

De összeadás helyett felkapta a fejét.

- Mondom, hogy csöngetnek.

- Nem, asszonyom - felelte a hidegtől elgémberedett öregasszony -, nem itt csengettek, hanem alattunk, a negyediken.

- Négy, hat, tizenegy, tizennégy: hattal kevesebb aranyam van, és az egész ruhatáramat fel kellene újítanom, meg ezt a vén boszorkányt kifizetnem, hogy elküldhessem.

Aztán hirtelen dühösen felkiáltott:

- De hiszen mondom, hogy csengetnek!

S ezt már a legmakacsabb fül sem tagadhatta le, mert a vadul cibált csengettyű akkorát lendült a kuckójában és olyan hosszan vibrált, hogy a nyelv vagy egy tucatszor a csengő oldalfalának csapódott.

Míg a nagy nehezen felocsúdó öregasszony az előszoba felé iparkodott, úrnője villámgyorsan összekapkodta az asztalon szétszórt leveleket meg papírokat, és az egészet behajította egy fiókba. Gyorsan körülnézett a szobában, hogy vajon minden rendben van-e, aztán egy szenvedő, de immár sorsába beletörődő ember alázatos és szomorú tartásával helyezkedett el a szófán.

Ám csak a teste volt tétlen. A szeme élénken, nyugtalanul, fürkészőn csüggött a tükrön, melyben a bejárati ajtó látszott éppen, s a fülét is hegyezte, hogy a legkisebb zajt is felfoghassa.

A dueña kinyitotta az ajtót, s behallatszott, amint az előszobában néhány szót motyog.

Ekkor friss, kedves, mégis határozott hang szólalt meg:

- Itt lakik de La Motte grófné?

- De La Motte Valois grófné? - ismételte orrhangon Clotilde.

- Igen, igen, jóasszony. Itthon van?

- Itthon, asszonyom, a betegsége itthon marasztalja.

Az állítólagos beteg e beszélgetés alatt, melyből egyetlen szótagot sem veszített, a tükörben egy minden bizonnyal előkelő származású nőt látott, amint Clotilde-ot kérdezgeti.

Felpattant hát a szófáról, és a karosszékbe ült, hogy a díszhelyet a vendégnek hagyja.

Ezalatt persze nem láthatta, hogy a látogató kiment a lépcsőpihenőre, és a háttérben maradt másik személynek ezt mondta:

- Jöjjön be, asszonyom, jó helyen járunk.

Az ajtó becsukódott, és a két nő, aki nemrég a Saint-Claude utca felől érdeklődött, most belépett de La Motte Valois grófnéhoz.

- Kit jelenthetek be a grófnénak? - kérdezte Clotilde, miközben kíváncsian, bár tisztelettel sétáltatta le-föl a gyertyáját a két nő arca előtt.

- Jelentse, hogy két jótékonysági hölgy van itt - mondta az idősebb.

- Párizsból?

- Nem. Versailles-ból.

Clotilde bement az úrnőjéhez, a látogatók a nyomában. Ahogy beléptek a gyertyavilágos szobába, Jeanne de Valois kínlódva felemelkedett a karosszékéből, hogy illendően üdvözölhesse vendégeit.

Clotilde előretolta a másik két karosszéket, hogy a látogatók választhassanak, és kiszámított lassúsággal vonult vissza az előszobába, amiből könnyen ki lehetett találni, hogy ő majd az ajtó mögül kíséri figyelemmel a beszélgetést.

Mihelyt az illendőség megengedte, hogy a szemét felvesse, Jeanne de La Motte igyekezett megállapítani, hogy milyen a látogatók arca.

Mint már mondtuk, az idősebbik úgy harminc-harminckét éves lehetett; feltűnően szép volt, bár a vonásain elömlő fensőbbséges gőg jócskán csökkentette arcának báját. Jeanne legalábbis így ítélt annak a kevésnek az alapján, amit a látogató arcából megpillanthatott.

A látogató ugyanis inkább a fotelt választotta, nem a szófát, így a lámpától messze, a szoba egyik sarkában telepedett le, s még a köpenye vattával bélelt taftcsuklyáját is a homloka fölé húzta, hogy az árnyékot vessen az arcára.

De a fejét olyan büszkén hordta, a tekintete olyan élénk és olyan nyílt volt, hogy a részleteket nyugodtan el lehetett leplezni, az egész mégis arról árulkodott, hogy a látogató nemes vérből való.

Társnője nem látszott ennyire visszahúzódó természetnek, bár négy-öt évvel fiatalabb volt, eszébe sem jutott titkolni valódi szépségét.

Csodálatos, hamvas arc; a hajviselet szabadon hagyja a halántékot, és kiemeli az arc tökéletes oválját; nagy, szinte derűsen nyugodt, talán a szív mélyébe látó, okos kék szem; lágy vonalú száj, melyet a természet nyíltsággal, a nevelés és az etikett tapintattal ruházott fel; az orra olyan, hogy nem kell irigyelnie a Medici Vénuszt. Aztán a többi részletre is elkalandozott a grófné tekintete, s megfigyelte, hogy a fiatalabbik nő termete kecsesebb és rugalmasabb, mint a társnőjéé, a mellkasa szélesebb és általában szebbek a vonalai, s végül a keze párnás, míg a másiké ideges, finom.

Jeanne de Valois mindezt a megfigyelést néhány másodperc alatt végezte, majd halkan megkérdezte, minek köszönheti a szerencsét.

A két hölgy egymásra nézett, s az idősebb jelt adott a másiknak.

- Asszonyom - kezdte a fiatalabbik -, mert azt hiszem, így kell szólítanom, nemde?

- Valóban: de La Motte gróf, egy kiváló nemesúr felesége vagyok.

- Igen. Tehát mi, grófné, egy jótékonysági alapítvány főnöknői vagyunk. A maga életkörülményeiről olyan dolgokat hallottunk, amelyek felkeltették az érdeklődésünket, így szeretnénk pontos részleteket tudni.

Jeanne várt egy pillanatot a válasszal.

- Hölgyeim - mondta, miközben megfigyelte, hogy a másik látogató továbbra is tartózkodóan hallgat -, ott láthatják III. Henriknek, az én ősöm testvérbátyjának az arcképét, mert én valóban Valois-vér vagyok, amint nyilván mondták is maguknak.

Most újabb kérdésre várt, s közben valami gőgös alázattal nézte a vendégeit.

- Asszonyom - szólalt meg most az idősebb komoly, lágy hangon -, igaz, hogy az édesanyja Bar-sur-Seine mellett egy Fontette nevű házban házvezetőnő volt?

Jeanne elvörösödött, de habozás nélkül válaszolt:

- Így van, asszonyom, az édesanyám egy Fontette nevű házban házvezetőnő volt.

- Ó! - mondta az előbbi hölgy.

- És mivel az anyám, Marie Jossel, rendkívül szép volt - folytatta Jeanne -, az apám szerelmes lett belé, és feleségül vette. Az apám ugyanis Saint-Remy de Valois volt, az uralkodó Valois-k egyenes ági leszármazottja.

- De hogyan süllyedhetett ilyen nyomorba, asszonyom?

- Sajnos, egyszerű a dolog.

- Hallgatom.

- Bizonyára tudják, hogy IV. Henrik trónra lépése után, amikor a Valois-háziak fejéről a Bourbonok fejére került a korona, a kegyvesztett családnak még volt néhány - bár kétségkívül satnya - sarja, akiknek bizonyítható a származása, a végzetszerűen elpusztult négy fivér törzséből fakadtak.

A két hölgy bólintott.

- Nos - folytatta Jeanne -, a Valois-sarjak attól féltek, hogy bár satnya kis hajtások, árnyékot vethetnek az új királyi családra, így a Valois nevet egyik birtokukról Remyre változtatták. XIII. Lajostól kezdve ezen a néven szerepelnek a családfán egészen az utolsó előtti Valois-ig, a nagyapámig, aki, mivel látta, hogy a monarchia szilárd, és a régi uralkodóházat elfelejtették, úgy gondolta, hogy ezentúl nem kell megfosztania magát ettől az illusztris névtől, egyetlen örökségétől. Ismét felvette hát a Valois nevet, s magával vitte a szegénységbe, az isten háta mögé. A francia királyi udvarban senki sem gyanította, hogy a trón fénykörén túl a régi francia királyok egy leszármazottja tengeti az életét, azoknak a királyoknak az utóda, akik ha nem is a legdicsőségesebb, mindenesetre a legszerencsétlenebb uralkodói voltak a monarchiának.

Itt Jeanne szünetet tartott.

Egyszerűen és mértéklettel beszélt; a látogatói erre fel is figyeltek.

- Nyilván megcáfolhatatlan bizonyítékai vannak erre, asszonyom - mondta kedvesen az idősebbik vendég, s mélyen a magát Valois-utódnak valló asszony szemébe nézett.

- Ó, bizonyítékom van épp elég - felelte emez keserű mosollyal. - Apám mindent összegyűjtött, s halála előtt más örökség híján átadta nekem a papírokat. De mire jók egy hasznavehetetlen igazságnak vagy egy olyan igazságnak a bizonyítékai, amelyet senki sem akar elismerni?

- Az édesapja meghalt? - kérdezte a fiatalabb hölgy.

- Sajnos igen.

- Vidéken?

- Nem, asszonyom.

- Akkor hát Párizsban.

- Itt.

- Ebben a lakásban?

- Nem, asszonyom. Apám, Valois báró, III. Henrik utóda, a nyomorba halt bele. Éhen halt.

- Iszonyú! - kiáltotta egyszerre a két nő.

- És még csak nem is itt - folytatta Jeanne -, nem is ezen a nyomortanyán, nem a saját ágyában, még ha priccs lenne is az az ágy! Nem. Apám a legnyomorultabbak, a legszenvedőbbek között halt meg. A párizsi Hôtel-Dieu ispotályban.

A két nő melléből az iszonyodás sikolya szakadt fel.

Jeanne meg volt elégedve a hatással, melyet szónoki művészetével elért; most mozdulatlanul, lesütött szemmel hallgatott.

A két hölgy közül az idősebbik figyelmesen vizsgálgatta, de mivel a fájdalomnak ebben az egyszerű és természetes kifejezésében semmi olyat nem talált, ami a sarlatánokra vagy a közönséges csalókra jellemző, megszólalt:

- Abból, amit elmond, asszonyom, kiderül, hogy szörnyű sorscsapásokat kellett átélnie, s főleg az édesapja halála...

- Ó, asszonyom, ha elmesélném az életemet, megtudná, hogy az apám halála nem is tartozik a legnagyobb csapások közé.

- Hogyhogy? Maga egy apa elvesztését a kisebb szerencsétlenségek közé sorolja? - kérdezte a vendég hölgy szigorúan összehúzott szemöldökkel.

- Igen, asszonyom. És amikor ezt mondom, kegyeletteljes lánya vagyok az apámnak. Mert ő, amikor meghalt, megszabadult minden rossztól, ami ezen a földön gúzsba kötötte, és ami továbbra is gúzsba köti nyomorult családját. A fájdalomba, amit az elvesztése miatt érzek, bizonyára öröm is vegyül, ha arra gondolok, hogy apám meghalt, és a királyok leszármazottjának nem kell ezentúl oda süllyednie, hogy kenyérért kolduljon!

- Kolduljon!

- Ó, nem szégyellem, mivel a szerencsétlenségünket nem apám, s nem is én okoztam.

- És az édesanyja?

- Nos, az imént őszintén elmondtam, hogy hálát adok Istennek, amiért magához szólította az apámat. Most ugyanolyan őszintén megmondom, hogy panaszt teszek Istennél, amiért anyámat életben hagyta.

A két nő egymásra nézett, s megborzongott e különös szavak hallatán.

- Tapintatlan lennék, ha arra kérném, asszonyom, hogy részletesebben is elmesélje balsorsát? - kérdezte az idősebbik.

- Én lennék tapintatlan, ha a nyomorúságom történetével fárasztanám magukat.

- Beszéljen, asszonyom! - mondta parancsolóan az idősebbik, akire ekkor jelentőségteljesen rápillantott a társnője, hogy figyelmeztesse: jobban uralkodjék magán.

És joggal, mert de La Motte-nét is meglepte az ellentmondást nem tűrő hang, s most meghökkenve nézett a hölgyre.

- Ha lenne olyan kedves, és elmondaná a történetét... - mondta most már lágyabb hangsúllyal amaz, s a hideg miatt akaratlanul is összerázkódott, és topogni kezdett a nyirkos kövön jéggé dermedt lábával.

Ekkor a fiatalabb odacsúsztatta az ő karosszéke alatt levő kis szőnyeget, mire most a másik pillantott rá megrovóan.

- Tartsa csak meg a szőnyeget, nővér, maga érzékenyebb a hidegre.

- Bocsásson meg, asszonyom - mondta de La Motte grófné -, szívből fájlalom, hogy átfagy itt nálam, de a fa megint hat frankkal drágább lett, úgyhogy most már hetven frankba kerül egy öl. Nekem meg már egy hete elfogyott a fám.

- Azt mondta az imént, asszonyom, hogy szerencsétlenségére még él az édesanyja - vette fel ismét a beszélgetés fonalát az idősebbik látogató.

- Egy ilyen káromló kijelentést meg kell magyarázni, ugye? - mondta Jeanne. - Akkor hát megmagyarázom, mivel ez a kívánsága, asszonyom.

A hölgy, akihez a grófné a szavait intézte, bólintott.

- Már említettem, hogy apám rangon alul házasodott.

- Igen, a házvezetőnőjét vette el.

- Nos, Marie Jossel, az anyám, ahelyett, hogy örökre büszke és hálás lett volna a megtiszteltetésért, tönkretette az apámat, ami különben nem volt nehéz. Mohón, minden kívánságát teljesítette abból a kevésből, ami még a férjének maradt. Aztán amikor eladatta vele az utolsó darab földjét is, meggyőzte, hogy Párizsba kell jönnie, és vissza kell követelnie a jogait, amelyek a neve alapján megilletik. Apámat könnyű volt megszédíteni, s talán maga is bízott a király igazságérzetében. Feljött hát, miután pénzzé tette azt a keveset, ami még maradt neki.

Apámnak rajtam kívül volt egy fia és egy lánya. A fiú ugyanolyan szerencsétlen, mint én, s a hadsereg ranglétrájának legalján tengeti az életét. A lányt, az én szegény húgocskámat, közvetlenül apám párizsi útja előtt kitették egy parasztgazda, a keresztapja háza előtt.

Az utazás felemésztette az utolsó fillérünket is. Apám hiábavaló, eredménytelen kérelmekkel kilincselt. Nemsokára hazajött, nyomort hozott, nyomort talált. Amíg oda volt, anyám ellenem fordult, mert neki mindig kellett egy áldozat. Eleinte a szememre vetette, hogy sokat eszem. Lassan-lassan leszoktam az evésről, csak kenyeret ettem, vagy azt sem, csak ültem a szegényes asztalunknál; ám anyám mindig talált okot, amiért büntessen: a legkisebb hibáért - amin más anya esetleg csak mosolygott volna - az én anyám megvert. A szomszédok puszta jó szándékból elmondták apámnak, hogy távollétében milyen rosszul bánt velem. Apám igyekezett megvédeni az anyámmal szemben, de nem vette észre, hogy a védelme pillanatnyi ellenségemet örök mostohává változtatta. Sajnos, magam sem tudtam a saját érdekemben hasznos tanáccsal szolgálni, hiszen olyan fiatal voltam, még gyerek. Elszenvedtem az okozatot, s nem próbáltam kideríteni az okot. Csak szenvedtem.

Apám megbetegedett, először csak szobafogságra volt ítélve, aztán már az ágyat sem hagyhatta el. Kiküldtek az apám szobájából azzal az ürüggyel, hogy fárasztom őt, mert olyan izgő-mozgó vagyok. Amint kitettem a lábam a szobából, ismét anyám keze közé kerültem, mint régen. Megtanított nekem egy mondatot, de úgy, hogy közben ütött-vert; aztán, amikor tudtam azt a megalázó mondatot, melyet a lelkem, ösztönösen elutasított, amikor a szemem már vörös volt a könnyektől, letuszkolt a kapuhoz, s a kapuból kilökött az első jobb külsejű járókelőhöz azzal a paranccsal, hogy ha nem akarom, hogy agyonverjen, mondjam el azt a mondatot.

- Ó, ez iszonyatos, iszonyatos! - suttogta a fiatalabb hölgy.

- És mi volt az a mondat? - kérdezte az idősebb.

- Ez volt: Uram, szánja meg a szegény kis árvát, aki Valois Henrik egyenes ági leszármazottja.

- Szörnyű! - kiáltotta undorodva az idősebb látogató.

- És milyen hatása volt ennek a mondatnak a járókelőkre? - kérdezte a fiatalabb.

- Volt, aki megszánt - mondta Jeanne. - Volt, aki feldühödött, és megfenyegetett. És végül volt olyan irgalmas lelkű, aki figyelmeztetett, hogy ezekkel a szavakkal, amelyek esetleg illetéktelen fülekbe juthatnak, nagy veszélynek teszem ki magam. Én azonban csak egy veszélyt ismertem, azt, amely akkor fenyegetett, ha nem fogadtam szót anyámnak. Csak egy dologtól féltem: a veréstől.

- És mi történt?

- Istenem, mi történhetett volna, asszonyom! Az, amit anyám várt; egy kis pénzt hoztam a házhoz, és az apám néhány nappal elodázhatta az iszonyú jövőt: az ispotályt.

Az idősebbik nő arca összerándult, a fiatalabbiknak könny gyűlt a szemébe.

- Végül is fellázadtam ez ellen a megalázó mesterség ellen, bár valamelyest megkönnyítettem vele az apám életét. Egy szép nap nem futottam a járókelők után, nem üldöztem őket a szokásos mondatommal, hanem leültem egy útjelző kő tövébe, s ott maradtam, szinte önkívületben, majdnem egész nap. Este üres kézzel tértem haza. Anyám annyira megvert, hogy másnapra megbetegedtem.

Ezután apám, semmi megélhetési forrása nem lévén, kénytelen volt az Hôtel-Dieu-be menni, ahol aztán meg is halt.

- Ó, micsoda borzalmas történet! - suttogta a két hölgy.

- Amikor az apja meghalt, mit csinált? - kérdezte a fiatalabb.

- Isten megkönyörült rajtam. Egy hónappal szegény apám halála után az anyám elment a szeretőjével, egy katonával, minket meg, a bátyámat meg engem, otthagyott.

- Árván maradtak!

- Ó, asszonyom, mi csak addig voltunk árvák, amíg anyánk volt. Az emberek irgalmassága megmentett bennünket. De mivel visszataszító volt számunkra, hogy kolduljunk, csak a legszükségesebbet koldultuk össze. Isten azt parancsolja a teremtményeinek, hogy éljenek... Egy szép napon azután szerencsénkre, megláttam egy hintót, amely lassan döcögött felfelé a Saint-Marcel negyed dombján; négy lakáj állt hátul; szép, még fiatal asszony ült a hintóban; nyújtottam a kezem; ő kérdezősködni kezdett; a válaszom meg a nevem meghökkentette, aztán hitetlenkedni kezdett. Megadtam a címem, és hogy hol adnak felvilágosítást rólam. Másnap már tudta, hogy nem hazudtam; a pártfogásába vett bennünket, a bátyámat és engem, a bátyámat elhelyezte az egyik ezrednél, engem meg egy varróműhelyben. Mindketten megmenekültünk az éhségtől.

- Ez a hölgy Boulainvilliers-né volt, ha nem tévedek.

- Igen.

- Ha jól tudom, meghalt.

- Meg. És a halála engem visszataszított a mélységbe.

- De hiszen a férje él és gazdag.

- A férjének köszönhetem mindazt a nyomorúságot, ami serdülő lány koromban rám szakadt, mint ahogy az anyámnak, amit gyermekként kellett elviselnem. Megnőttem, talán meg is szépültem; ő ezt észrevette; meg akarta fizettetni a jótéteményeit: én nem voltam hajlandó. Ez idő tájt halt meg Boulainvilliers-né, és én, én, akit hozzáadott egy derék, becsületes katonához, de La Motte-hoz, most - mivel a férjem távol van - még elhagyatottabb lettem, mint apám halála után.

Ez hát az én történetem, asszonyom. Röviden mondtam el, mivel a szenvedés mindig fárasztó, nem szabad boldog embereket untatni vele, még ha azok jóságosak is, mint ahogy maguk annak látszanak, hölgyeim.

De La Motte-né történetét hosszú csend követte.

Az idősebb hölgy szólalt meg elsőnek:

- És a férje mit csinál?

- A férjem Bar-sur-Aube-ban van, a csendőrség kötelékében, s ő is jobb időkre vár.

- Nyújtott be kérelmet az udvarnál?

- Ó, hogyne!

- Az okiratokkal bizonyított Valois név nyilván rokonszenvet ébresztett.

- Nem tudom, asszonyom, milyen érzelmeket ébresztett a nevem, mivel egyetlen kérelmemre sem kaptam választ.

- De hát csak volt a minisztereknél, a királynál, a királynénál?

- Senkinél. Mindenütt eredménytelenül próbálkoztam - felelte de La Motte-né.

- De hát nem koldulhat!

- Nem, asszonyom, már leszoktam róla. De...

- De...

- De ugyanúgy éhen halhatok, mint az apám.

- Nincs gyereke?

- Nincs, asszonyom. És a férjem, ha elesik a király szolgálatában, legalább dicső véget ér a sok nyomor után.

- Ne haragudjon, hogy ismét visszatérek erre a kérdésre, de vannak hitelt érdemlő bizonyítékai a származásáról?

Jeanne felállt, kutatott az egyik fiókban, elővett néhány papírt, s odaadta a hölgynek.

Jeanne ki akarta használni a pillanatot, amikor a hölgy megvizsgálja a papírokat, odamegy a lámpához, és így láthatóvá válnak az arcvonásai, de ez a szándéka hamar lelepleződött, amint a lámpa belét feljebb csavarta.

A jótékonysági hölgy, mintha bántaná a szemét a fény, hátát fordított a lámpának, következésképpen de La Motte-nénak.

Így olvasta el figyelmesen az összes iratot.

- De hiszen ezek itt mind másolatok, asszonyom, egyetlen eredeti okiratot sem látok közöttük.

- Az eredeti példányok biztos helyen vannak - felelte Jeanne -, és akkor mutatnám be őket...

- Ha rendkívüli alkalom adódna, ugye? - kérdezte mosolyogva a hölgy.

- Ez igazán rendkívüli alkalom, hogy eljöttek hozzám: de a szóban forgó dokumentumok annyira értékesek számomra, hogy...

- Értem. Nem adhatja ki őket az első jöttmentnek.

- Ó, asszonyom! - kiáltotta a grófné, aki végre megpillantotta pártfogójának méltósággal teli vonásait. - Maga igazán nem az első jöttment.

És gyorsan kinyitott egy titkos fiókot, és elővette a régi, Valois-címerrel díszített irattárcában gondosan elzárt eredeti okiratokat.

A hölgy átvette a papírokat, majd miután hozzáértően és figyelmesen átvizsgálta őket, megszólalt:

- Igaza van, az iratok teljesen szabályszerűek; kérem, hogy okvetlenül juttassa el őket az illetékeseknek.

- És maga szerint, asszonyom, mit fogok elérni vele?

- Minden bizonnyal kegydíjat a maga számára és előléptetést de La Motte úr számára, ha az úriember érdemes rá.

- A férjem a becsületesség mintaképe, és soha semmi kifogás nem merült fel ellene a katonaságnál.

- Ez elég is, asszonyom - mondta a hölgy, és teljesen az arca elé húzta a csuklyáját.

De La Motte-né aggodalommal figyelte minden mozdulatát.

Látta, ahogy a zsebébe nyúl, és először azt a csipkés zsebkendőt húzza elő, amellyel idejövet eltakarta az arcát.

A zsebkendőt egyhüvelyknyi átmérőjű és három-négy hüvelyk hosszúságú kis tekercs követte.

A hölgy letette a tekercset a fiókos szekrénykére, és azt mondta:

- A Jótékonysági Hivatal felhatalmazása alapján átnyújtom ezt a kis segélyt addig is, amíg többet tehetünk magáért.

De La Motte-né a tekercsre pillantott.

"Háromfrankos tallérok - gondolta -; legalább ötven, de lehet, hogy száz darab. Százötven, sőt talán háromszáz frank pottyan az ölünkbe. Bár ami azt illeti, százhoz képest rövid, ötvenhez képest hosszú a tekercs."

Míg ezen töprengett, a két hölgy kiment az első szobába, ahol Clotilde asszonyság szundikált egy széken egy gyertya mellett, melynek vörös, füstölgő bele faggyútócsában ázott.

A fanyar, émelyítő szagtól összeszorult a jótékonysági hölgy torka. Gyorsan a zsebébe nyúlt, és elővett egy üvegcsét.

Jeanne hangos szóval felébresztette Clotilde-ot. Az asszonyság felkapta a gyertyacsonkot, s úgy emelte a sötét lépcső felé, mint valami fáklyát, bár a két idegen élénken tiltakozott, mert megvilágította az arcukat, s majd megfojtotta őket a füsttel.

- Viszontlátásra, grófné! - kiáltották, és gyorsan a lépcsőházba menekültek.

- Hol köszönhetem meg a jóságukat, hölgyeim? - kérdezte Jeanne de Valois.

- Majd értesítjük - mondta az idősebb hölgy, s már sietett is lefelé a lépcsőn.

S lépteik zaja elveszett az alsóbb emeleteken.

Jeanne de Valois visszament a lakásba, s alig várta, hogy ellenőrizhesse, vajon helyesek voltak-e a megfigyelései a tekerccsel kapcsolatban. Ám ahogy átment az első szobán, belebotlott valamibe, ami az ajtó és a kövezet között szigetelésként használt szőnyegre gurult.

De La Motte grófné ösztönösen lehajolt, felvette a tárgyat, és a lámpához szaladt vele.

Kerek, lapos és meglehetősen egyszerű rovátkolt aranydoboz, benne néhány illatos csokoládépasztilla; ám bármilyen lapos volt is a doboz, látszott, hogy dupla fenekű, s a grófnénak jó idejébe került, amíg megtalálta a titkos rugót.

Végre aztán rábukkant és megnyomta.

Szigorú, erélyes, parancsoló vonású szép nő arcképe nézett vissza rá.

A németes hajviselet és egy csodálatos nyaklánc, amely mintha valamely rend aranylánca lenne, meghökkentően idegenné tette az arcot.

A doboz alján egy M és egy T betűből összeállított monogram tekergett babérkoszorúban.

De La Motte-né úgy gondolta - mivel a portré hasonlított jótevője arcára -, hogy az anyja vagy nagyanyja képe lehet, és ösztönösen a lépcső felé futott, hogy visszahívja a hölgyeket.

Ám odalent éppen akkor csapódott be a bejárati ajtó.

Az ablakhoz szaladt hát, hogy utánuk kiabáljon.

De ott, ahol a Saint-Claude utca a Saint-Louis utcába torkollik, csak egy kétkerekű hintót látott távolodni.

Immár kilátástalan volt, hogy visszahívhassa két pártfogóját, így még egyszer alaposan megnézte a dobozt, és megesküdött, hogy visszaviszi Versailles-ba; aztán felkapta a fiókos szekrényen hagyott tekercset.

- Igazam volt - mondta -, nyilván ötven tallér van benne.

És a földre dobta a tekercsről lefejtett papírt.

- Aranyak! Dupla Lajos-aranyak! - sikoltott fel a grófné. - Ötven dupla Lajos-arany! Kétezer-négyszáz frank!

És mohó öröm költözött a szemébe, míg Clotilde tátott szájjal, összekulcsolt kézzel csak bámulta a töméntelen aranyat, hiszen ehhez foghatót még soha nem látott.

- Száz Lajos-arany! - ismételgette de La Motte-né. - Akkor ezek a hölgyek ugyancsak gazdagok... Ó, meg fogom őket találni!...

Az utca végén eltűnőfélben levő kétkerekű valóban a két jótékonysági hölgyet vitte el éppen. Magas kerék, könnyű kocsiszekrény, magasra húzott kocsibőr, hátul kényelmes lábtartóval, a kocsikísérő lakáj számára - akkortájt általában ilyen kétkerekű hintókat készítettek.

A kétkerekűt csodaszép, rövid farkú, domború farú ír pej paripa húzta. A kocsis ugyanaz volt, aki a szánt is hajtotta, s akit a jótékony hölgy Webernek szólított.

Weber erősen tartotta a gyeplőt, amíg a hölgyek meg nem érkeztek; megpróbálta csillapítani a tüzes, türelmetlen állatot, mert az idegesen kapálta az est leszállta óta egyre keményedő havat.

Amikor a két hölgy felbukkant, Weber magyarázkodni kezdett:

- Asszonyom, én Scipiót renteltem ite, mert ő natyon szelíd, és könnyű hajtani, te Scipio teknap este eltévette magát és csak a Pélus maratta, a Pélus mek ety nehéz állat.

- Ó, Weber, hiszen tudja, hogy nekem mindegy - mondta az idősebbik hölgy -, erős a kezem, és gyakorlott hajtó vagyok.

- Tutom, hoty asszonyom natyon jól hajt, te asz utak iken rosszak. Hová mety, asszonyom?

- Versailles-ba.

- Akkor hát a körutakon?

- Nem, nem, Weber, most a körutakon nyilván csupa jég az úttest. A kis utcákon talán könnyebb lesz, mert a sok ezer járókelő fellazította a havat. Rajta, Weber, induljunk, szaporán!

Amíg a hölgyek fürgén felugrottak a kocsiba, Weber visszafogta a lovat; aztán ő maga is felpattant hátulra, és kurjantott, hogy felszállt.

Az idősebbik hölgy a társnőjéhez fordult:

- Nos, mi a véleménye a grófnőről, Andrée?

Közben megrántotta a gyeplőt, mire a paripa kiugrott, mint a villám, és bekanyarodott a Saint-Louis utcába.

Ebben a pillanatban nyitotta ki de La Motte-né az ablakot, hogy visszahívja a két hölgyet.

- Úgy gondolom, asszonyom - mondta Andrée -, hogy de La Motte-né szegény és nagyon boldogtalan.

- Jól nevelt, ugye?

- Kétségtelenül.

- Úgy látom, kissé ellenszenves magának, Andrée.

- Őszintén szólva van valami alattomos az ábrázatában.

- Ó, maga igazán gyanakvó természet, Andrée, és ahhoz, hogy valaki tessék magának, minden jó tulajdonságot egyesítenie kell. Én a gőgjével és alázatosságával mégis egyszerűnek találom ezt a kis grófnét.

- Szerencsés teremtés, hogy megnyerte a tetszését őfel...

- Utat! - kiáltotta a hölgy, és hirtelen félrerántotta a lovát, mert majdnem elgázolt egy hordárt a Saint-Antoine utca sarkán.

- Utat! - süvöltötte Weber sztentori hangon.

És a kocsi folytatta útját.

Csakhogy az az ember, aki megmenekült a kerekek alól, vad szitkozódásban tört ki, és sokan csatlakoztak hozzá.

Ám a Bélus néhány másodperc alatt messzire repítette úrnőjét: az ellenséges kórus még ott átkozódott a Sainte-Catherine utcában, a hintó pedig már a Baudoyer téren járt.

A téren kettéágazik az út. Az ügyes kocsihajtó befordult a csöppet sem előkelő Tixéranderie utcába, amely igen népes és keskeny utcácska.

Érthető hát, hogy hiába ismételgette a hölgy, hogy "Utat! Utat!", hiába ordított Weber, a járókelők dühödt kiabálása zúgott körülöttük:

- Ó, a nyavalyás bricska! Le a bricskával!

A Bélus rendületlenül folytatta az útját, és kocsisa, bár a keze finom, mint egy gyermeké, gyorsan és főleg ügyesen hajtotta a hóléingoványokon meg a veszélyes gleccsereken át, melyek patakokat és tavakat alkottak az úttesten.

Szerencsére nem történt baleset; fénylő lámpás világította meg előttük az utat, bár ezt az óvintézkedést a rendőrség akkoriban még egyáltalán nem tette kötelezővé a kocsik számára.

Csodálatosképpen egyetlen kocsival sem ütköztek össze, egyetlen útjelző követ sem súroltak, egyetlen járókelőhöz sem értek hozzá, mégis folytatódott a fenyegetőzés, a zúgolódás.

A bricska gyorsan és szerencsésen röpült végig a Saint-Médéric utcán, a Saint-Martin utcán és az Aubry-le-Boucher utcán.

Azt hinné az ember, hogy a polgáribb negyedek közelében a főúri jármű iránti gyűlölet nem lesz olyan tajtékzó, de épp az ellenkezője történt; alighogy a Bélus bevágtatott a Ferronnerie utcába, Weber, aki ott hátul a leginkább hallotta a csőcselék ordítozását, észrevette, hogy a kocsi mögött csoportosulás támad, sőt többen mintha utána akarnának futni, hogy megállítsák.

Weber azonban nem akarta idegesíteni úrnőjét. Megfigyelte, mennyi hidegvérrel, milyen ügyesen siklik át az akadályok között, amelyek a párizsi kocsis rémei, kikerüli őket.

A Bélus szilárdan állt a lábán, s a gyeplőt tartó kéz olyan előrelátóan tudta kikerültetni vele a lejtőket és a talaj egyenetlenségeit, hogy egyetlenegyszer sem csúszott meg.

A kocsi körül a csőcselék zúgolódása ordítozásba csapott át: a gyeplőt tartó hölgy ezt észre is vette, és mivel az ellenséges hangulatot valami közönséges oknak tulajdonította (nehéz idők járják, rossz a közhangulat), úgy döntött, hogy megrövidíti a próbatétel idejét.

Csettintett a nyelvével, erre a hangra a Bélus megremegett, és lassú ügetésből vágtába csapott át.

Az utcai árusok menekültek, a járókelők az út szélére vetették magukat.

Egyfolytában harsogott az "Utat! Utat!"

A kocsi már majdnem a Királyi Palotánál járt, éppen elhagyta a Coq-Saint-Honoré utcát, amelynek az elején a legszebb hóobeliszk meredt büszkén az ég felé; az olvadás olyan tűhegyesre vékonyította a csúcsát, ahogy a gyerekek az árpacukor-nyalókát szokták.

Az obeliszket kissé kókadt szalagokból font bóbita koronázta; a szalagon egy felirat himbálózott, amelyet két oldalról egy-egy lámpás világított meg. A feliraton a negyed nyilvános írnokának nagy betűvel felrótt négysoros költeménye volt olvasható:

Királyné, tündököl szépséged, kellemed,
Foglalj helyet a jó királynak oldalán!
E romlandó szobor merő hó s jég csupán...
Szívünk hozzád nem ily hideg![2]

A Bélus itt került először igazán veszélyes helyzetbe. Az építmény, amelyet éppen akkor világítottak ki, sok kíváncsiskodót odavonzott, s a kíváncsiskodók tömbjén nem lehetett ügetésben áthatolni.

A Bélust tehát vissza kellett fogni.

A tömeg azonban messziről úgy látta, hogy a Bélus jön, mint a villám; hallották a mögötte felcsapó visítozást, és bár a ló az akadály láttán azon nyomban megállt, a kétkerekű a lehető legkedvezőtlenebb fogadtatásra lelt.

De még itt is szétvált előttük a tömeg.

Az obeliszket elhagyva újabb csődületbe botlottak.

A Királyi Palota kapui tárva-nyitva voltak, az udvaron hatalmas tüzek körül egész koldussereg melegedett. Az Orléans-i herceg lakájai cseréptálkákban levest osztogattak.

Ám azok, akik ettek és melegedtek, még mindig kevesebben voltak, mint azok, akik nézték őket, ahogy esznek és melegednek. Párizsban ez már csak így szokás: minden látványosságnak akad nézőközönsége.

Tehát a kétkerekű, miután sikeresen vette az első akadályt, kénytelen volt megállni a másodiknál, mint a hajó a szirtzátonyok között.

Ebben a pillanatban az ordítozás, amely eddig csak mint bizonytalan, zavaros lárma kavargott körülöttük, teljesen világosan eljutott a két nő fülébe:

- Le a bricskával! Le a gázolókkal!

- Ez nekünk szól? - kérdezte a gyeplőt tartó hölgy.

- Félek, hogy igen, asszonyom - válaszolt Andrée.

- Hát elgázoltunk valakit?

- Dehogy!

- Le a bricskával! Le a gázolókkal! - bömbölte tajtékozva a tömeg.

Kitört a vihar: a lovat a kantárjánál fogva elkapták, és Bélus, akinek nemigen volt ínyére, hogy ilyen durva kezek érjenek hozzák, vadul toporzékolt, és kiverte a tajték.

- A rendbiztoshoz! A rendbiztoshoz! - sikoltotta egy hang.

A két nő döbbenten nézett egymásra.

Rögtön utána ezer hang ismételte:

- A rendbiztoshoz! A rendbiztoshoz!

Ezalatt kíváncsi fejek tolakodtak a kocsiernyő alá.

A tömeg kommentálta az eseményeket.

- Ni csak, ezek nők! - mondta egy hang.

- Azok bizony, méghozzá főurak babái.

- Operacsillagok, akik azt hiszik, hogy a szegény embert agyontaposhatják, mert nekik havi tízezer frankjuk van a kórházi költségekre.

Ezt a sértő megjegyzést dühödt éljenzés fogadta.

A két nő megijedt, de míg az egyik reszketve, sápadtan bújt a kocsi belsejébe, a másik határozott mozdulattal kidugta a fejét, és összehúzott szemöldökkel, összeszorított ajakkal nézett a tömegre.

- Jaj, asszonyom - kiáltotta a társnője, s húzta befelé -, mit tesz, az istenért?

- A rendbiztoshoz! A rendbiztoshoz! - kiabálták a leginkább acsarkodók. - És mondják meg, kicsodák!

- Jaj, asszonyom, elvesztünk - suttogta a fiatalabbik.

- Nyugalom, Andrée, nyugalom! - felelte a másik.

- De meglátják, talán fel is ismerik!

- Nézzen csak hátra a kisablakon, vajon Weber ott van-e még.

- Le akar szállni, de megrohanják... védekezik. Na, itt is van.

- Weber! Weber! Segítsen le bennünket - mondta a hölgy németül.

A lakáj engedelmeskedett, két váll-lökéssel odébb taszította az ostromlókat, s így sikerült kinyitnia a kocsiköpenyt.

A két nő könnyedén a földre ugrott.

Ezalatt a tömeg a lovon meg a kocsin kezdte kitölteni a dühét, ez utóbbinak éppen a szekrényét próbálták összetörni.

- Mi ez, mit akarnak? - mondta németül az idősebbik nő. - Maga érti ezt, Weber?

- Nem én, asszonyom - felelte a cseléd, aki a német nyelvben sokkal otthonosabb volt, mint a franciában. Eközben tovább osztogatta a rúgásokat, hogy az úrnőjétől távol tartsa a csőcseléket.

- Hiszen ezek nem is emberek, hanem vadállatok! - folytatta németül a hölgy. - Mivel vádolnak?

Egy udvarias hang, amely szöges ellentétben volt a két nőre záporozó fenyegetések és káromkodások durvaságával, hibátlan németséggel válaszolt a kérdésre:

- Azzal vádolják, asszonyom, hogy megszegte azt a rendőrségi parancsot, amely ma reggel jelent meg Párizsban, és amely kimondja, hogy tavaszig tilos könnyű kocsival közlekedni a városban. Ezek akkor is nagyon veszélyesek, ha jó az út. Ám amikor fagy, és nem lehet a kerekek elől elmenekülni, halálos veszélyt jelentenek a gyalogosokra.

A hölgy hátrafordult, hogy lássa, honnét jön ez az udvarias hang a fenyegető hangzavar közepette.

Fiatal katonatisztet pillantott meg, akinek nyilván ugyanúgy meg kellett küzdenie azért, hogy közelebb kerüljön, mint Webernek azért, hogy a helyén maradjon.

A hölgynek megtetszett a fiatalember kellemes, finom arca, magas termete, katonás fellépése, és gyorsan válaszolt neki, ugyancsak németül:

- Hűha! Fogalmam sem volt erről a rendelkezésről, fogalmam sem volt róla.

- Maga külföldi, asszonyom? - kérdezte a fiatal tiszt.

- Igen, uram. De mondja már, mit tegyünk, hogy össze ne törjék a kocsimat?

- Hagyja, asszonyom, hadd törjék össze, és tűnjenek el innét. A párizsi nép dühös a hivalkodó gazdagokra, és a ma reggeli rendelet értelmében a rendbiztoshoz fogják vinni magukat.

- Ó, azt már nem! - kiáltotta a fiatalabb hölgy -, azt már nem!

- Akkor hát - mondta nevetve a tiszt - használják ki a lehetőséget; utat vágok maguknak a tömegben, és tűnjenek el!

Ez utóbbi szavakat a tiszt meglehetősen könnyed hangon ejtette ki; nyilván hallotta a nép megjegyzéseit a főúri babákról.

Ám a pillanat nem volt megfelelő, hogy a két hölgy visszautasítsa ezt a hangot.

- Adja a karját, uram, és kísérjen bennünket egy bérkocsihoz - mondta az idősebbik hölgy parancsoló hangon.

- Éppen abban mesterkedem, hogy megugrassam a lovát. A zűrzavarban aztán maguk elmenekülhetnének - mondta a fiatalember, akinek minden vágya az volt, hogy lerázza magáról egy kétes kimenetelű pártfogás felelősségét. - A nép már unni kezdi, hogy olyan nyelven beszélünk, amit nem ért.

- Weber! - kiáltotta hangosan a hölgy. - Ugrasd meg a Bélust, hogy a tömeg megrémüljön és széthúzódjon!

- És aztán, asszonyom...

- És aztán maradj itt, amíg el nem megyünk.

- És ha összetörik a kocsit?

- Hadd törjék, mit törődsz vele; én csak azt kérem, hogy ha lehet, mentsd meg a Bélust és főleg magadat.

- Rendben van, asszonyom - felelte Weber.

És már meg is csippentette az ideges ír lovat, az kirúgott, s halomba döntötte a legszenvedélyesebb kocsirongálókat, akik már a gyeplőbe meg a kocsirúdba kapaszkodtak.

Nagy volt az iszonyodás meg a zűrzavar.

- A karját, uram - mondta ekkor a hölgy a tisztnek -, jöjjön, kicsim - tette hozzá Andrée-hez fordulva.

- Nocsak, nocsak, micsoda bátor nőszemély! - suttogta alig hallhatóan a tiszt, s igazi csodálattal nyújtotta a karját a hölgynek.

Néhány perc alatt a legközelebbi térre vezette a két nőt, ahol utasra várva ácsorogtak a fiákerek; a kocsisok az ülésen aludtak, lovaik pedig félig lehunyt szemmel, lógó fejjel várták a sovány esti abrakot.

A két hölgy kívül került a tömeg hatókörén, de változatlanul tartani lehetett tőle, hogy valamelyik kíváncsiskodó esetleg felismeri őket, s megismétli az előbbi jelenetet, ez alkalommal megnehezítve a szökést.

A fiatal katonatiszt tisztában volt ezzel az eshetőséggel, ami abbeli buzgalmából is kiderült, hogy felrázza a jéggé dermedt, bóbiskoló kocsist.

Olyan borzalmasan hideg volt, hogy ellentétben azzal a szokással, hogy a kocsisok az utasokat egymás orra elől elkapkodják, most egyetlen, óránként huszonnégy souért hajtó fiákeres sem moccant, még az sem, akihez szóltak.

A tiszt elkapta a kocsis ócska köpenyének a gallérját, és olyan keményen megrázta, hogy sikerült kirángatnia a tompultságából.

- Hé! Hé! - bömbölte a fiatalember a kocsis fülébe, amikor látta, hogy az végre életjelt ad.

- Jól van, uram, jól van - mondta a kocsis még félálomban, s közben úgy imbolygott az ülésen, mint egy részeg.

- Hová mennek, hölgyeim? - kérdezte a tiszt megint csak németül.

- Versailles-ba - felelte az idősebbik.

- Versailles-ba! - horkant fel a kocsis. - Azt mondta, Versaillesba?

- Oda hát.

- Á, persze, Versailles-ba! Négy és fél mérföld ilyen jeges úton! Csak az hiányzik.

- Megfizetjük - mondta az idősebbik német nő.

- Megfizetjük - ismételte franciául a tiszt.

- És mennyit fizetnek?- kérdezte bizalmatlanul a kocsis, s feléjük hajolt a magas ülésről. - Mert látja, tiszt uram, az még nem minden, hogy az ember elmegy Versailles-ba: onnét vissza is kell jönni.

- Egy arany elég lesz? - kérdezte a fiatalabbik hölgy a tiszttől megint csak németül.

- Egy aranyat ígérnek - ismételte a fiatalember.

- Egy arany? Na jó - dörmögte a kocsis -, merthogy még a lovaim lába is kitörhet.

- Te kópé, hiszen a Muette kastélyig csak három frank jár neked, az meg fele úton van. Számold ki: ha az oda-vissza utat fizetjük, tizenkét frank illet meg, és te tizenkettő helyett huszonnégyet kapsz.

- Ó, ne alkudozzék már - mondta az idősebb hölgy -; kettő, három vagy húsz frank, nem érdekel, csak induljon most rögtön, és meg se álljon.

- Egy arany elég, asszonyom - mondta a tiszt, majd ismét a kocsishoz fordult: - Na, lefelé, te csirkefogó, nyisd ki az ajtót.

- Azt akarom, hogy előbb fizessenek - mondta a kocsis.

- Akarod?!

- Jogom van hozzá.

A tiszt előrelódult.

- Fizessünk előre, fizessünk! - mondta az idősebbik német nő, és sietve a zsebébe túrt.

- Uramisten! - mondta súgva a társnőjének. - Nincs nálam a pénztárcám. Magánál van pénz, Andrée?

A fiatal nő ugyanolyan szorongással kutatta át a zsebeit, mint a másik.

- Nálam... nálam sincs.

- Kutassa át minden zsebét!

- Felesleges! - kiáltotta bosszúsan, mert látta, hogy a tiszt az egész jelenet során őket nézi, és a kocsis csúfondáros képpel már önelégült vigyorra tatja a száját, amiért ilyen bölcsen előrelátó volt.

A két hölgy hiába kutatott-keresett, egyik sem talált egyetlen fillért sem.

A tiszt látta, mint vesztik el a türelmüket, pirulnak és sápadoznak; a helyzet egyre kínosabb lett.

A hölgyek már éppen úgy döntöttek, hogy egy láncot vagy valami más ékszert adnak zálogul, amikor a tiszt, hogy megkímélje őket a további kellemetlenségektől, kivett egy aranyat a pénztárcájából, és a kocsisnak adta.

Az elvette a pénzt, megvizsgálta, méricskélte, ezalatt az egyik hölgy köszönetet mondott a tisztnek; aztán a kocsis kinyitotta a fiáker ajtaját, és a két hölgy beszállt.

- Most pedig, te csirkefogó - mondta a fiatalember a kocsisnak -, vidd ezeket a hölgyeket, méghozzá sebesen és főleg tisztességesen, hallod-e!

- Ó, ezt igazán nem kell külön a lelkemre kötni, tiszt uram.

Ez alatt a rövid párbeszéd alatt a hölgyek tanakodni kezdtek. Iszonyodva látták, hogy a kísérőjük, a pártfogójuk hamarosan magukra hagyja őket.

- Asszonyom - mondta egész halkan a fiatalabb a társnőjének -, ne hagyjuk, hogy elmenjen.

- De hát miért? Megkérdezzük, hogy hívják és hol lakik; holnap visszaküldjük neki az aranyat, maga pedig ír neki egypár köszönő szót.

- Nem, asszonyom, nem, könyörgök, jöjjön velünk ő is! Ha a kocsis gazember, ha kitalál valamit útközben... Ilyen időben, amikor az utak is rosszak, kihez fordulhatnánk segítségért?

- Á, hiszen tudjuk a számát.

- Persze, asszonyom, nem is tagadom, hogy később csúnyán megtáncoltathatja, de Uramisten, mit fognak szólni, ha nem érünk vissza ma éjjel Versailles-ba?

Az idősebbik hölgy elgondolkodott.

- Ez igaz - mondta.

Közben a tiszt már meg is hajolt, hogy elbúcsúzzék.

- Uram, uram - mondta németül Andrée -, csak még egy szóra, csak egy szóra, kérem!

- Parancsára, asszonyom - felelte a tiszt kelletlenül, de változatlanul a legtökéletesebb udvariassággal az arcán, a hangjában, sőt még a hanglejtésében is.

- Uram - mondta Andrée -, nagyon kérem, tegyen meg még egy szívességet ráadásként.

- Tessék.

- Nos, bevalljuk, hogy félünk ettől a kocsistól, aki rögtön az elején olyan kelletlenül viselkedett.

- Felesleges megijedniök - mondta a férfi -, tudom a számát: Z-107. Ha valami kellemetlenséget okozna maguknak, csak forduljanak hozzám.

- Magához? - csúszott ki Andrée száján franciául. - Hogy a csodába forduljunk magához, ha még a nevét sem tudjuk?

A fiatalember hátrahőkölt.

- Maga beszél franciául - ámuldozott -, és engem már egy fél órája arra ítél, hogy németül dadogjak! Ó, asszonyom, ez nem volt szép magától.

- Bocsásson meg, uram - mondta most a másik hölgy is franciául, hősiesen a társnője segítségére sietve, aki hirtelen nem tudott mit válaszolni. - Láthatja, uram, hogy bár nem vagyunk éppen külföldiek, de Párizsban, és főleg egy fiákerben, egészen elveszettnek érezzük magunkat. Maga nagyvilági férfi, megértheti hát, hogy rendkívül kellemetlen helyzetben vagyunk. Ha csak félig kötelez le bennünket, az olyan, mintha egyáltalán le sem kötelezne. Ha nem lenne olyan megértő, mint amilyen eddig volt, az felérne az udvariatlansággal. Mi helyesen ítéljük meg magát; kérjük hát, minket se ítéljen meg tévesen; és ha szolgálatot tehet nekünk, akkor tegye meg gondolkodás nélkül, ha viszont nem, akkor köszönetet mondunk magának, és más támasz után nézünk.

- Asszonyom - mondta erre a tiszt, akit lenyűgözött az ismeretlen nő nemes, elbájoló hangja -, rendelkezzék velem!

- Akkor hát legyen szíves beszállni velünk.

- A fiákerbe?

- És kísérjen el bennünket.

- Versailles-ba?

- Oda, uram.

A tiszt ellenvetés nélkül beszállt a fiákerbe, leült az elülső ülésre, és kikiáltott a kocsisnak:

- Csapj a lovak közé!

Miután becsukták az ajtókat, s igazságosan elosztották a köpenyeket és szőrméket, a fiáker végigment a Saint-Thomas-du-Louvre utcán, át a Carrousel téren, majd a rakparton folytatta útját.

A tiszt behúzódott az egyik sarokba, szemben az idősebbik nővel, és gondosan eligazgatta a térdén a redingotját.

Odabent mélységes csend honolt.

A kocsis - akár mert meg akarta tartani az üzlet feltételeit, akár mert a katonatiszt jelenléte tiszteletteljes félelmet ébresztvén benne, becsületes munkára serkentette - sovány pejkóit egyenletes ütemben futtatta a rakpart meg a Conférence út síkos kövein.

A három utas lélegzete lassan bemelegítette a fiákért. Finom illat dúsította a levegőt és gerjesztett a fiatalemberben olyan gondolatokat, amelyek útitársnőit percről percre kedvezőbb színben tüntették fel előtte.

"Nyilván elhúzódott a találkájuk - gondolta -, és most kicsit rémülten, kicsit szégyenkezve igyekeznek vissza Versailles-ba... De ha ezek a hölgyek - folytatta a gondolatmenetet - valamelyest is előkelő asszonyok, hogyan utazhatnak kétkerekű bricskán, és főleg hogyan hajthatják a kocsijukat ők maguk?

Ó, erre megvan a válasz.

A bricska túl kicsi hármójuknak, és ők nyilván nem ültetik maguk mellé a lakájt.

De, hogy egyiknél sem volt pénz! ez kínos, ezen érdemes elgondolkodni.

Nyilván a lakájnál volt a pénztárca. A bricska, amely most bizonyosan romokban hever, elegáns darab volt, és a ló... ha valamelyest is értek a lovakhoz, hát az legalább százötven aranyat ér.

Csak gazdag nők tudnak így, siránkozás nélkül sorsára hagyni egy ilyen kocsit és egy ilyen lovat. Az pedig, hogy nincs pénzük, az égvilágon semmit sem jelent.

Igen, de micsoda rögeszme ez, hogy idegen nyelven beszélnek, holott franciák?

Ez talán éppen azt bizonyítja, hogy jó nevelést kaptak. Nemigen fordul elő, hogy egy kalandornő úgy beszéljen németül, mint egy született német és franciául, mint egy párizsi.

Egyébként ezekben a nőkben van valami velük született finomság.

A fiatalabbik könyörgése egészen megható volt. Az idősebbik kérése nemesen parancsoló...

Meg aztán - folytatta gondolatmenetét a fiatalember, miközben a kardját úgy helyezte el a fiákerben, hogy ne zavarja a szomszédnőit - mióta veszedelmes egy katonának két órát egy fiákerben tölteni két szép asszonnyal?

Szép és tapintatos nők - tette hozzá -, mert nem beszélnek, várják, hogy én kezdjem a társalgást."

A két nő nyilván szintén a tisztre gondolt, mint ahogy a tiszt őrájuk; ugyanis abban a pillanatban, hogy a férfi befejezte ezt a gondolatsort, az egyik hölgy angolul megszólította a társnőjét:

- Kedves barátném, olyan lassan cammog ez a kocsis, hogy soha nem érünk Versailles-ba. Fogadni merek, hogy a mi szegény útitársunk holtra unja magát.

- Nem mondhatnám, hogy nagyon szórakoztatók vagyunk - felelte mosolyogva a fiatalabbik.

- Maga szerint is tökéletes úriember, ugye?

- Az, asszonyom.

- Észrevette, hogy tengerész-egyenruhát visel?

- Nemigen ismerem az egyenruhákat.

- Akkor most tudja meg, hogy tengerésztiszti egyenruhát visel, és minden tengerésztiszt jó házból való fiatalember; különben jól illik az egyenruha neki, és igazán szép lovag, nemde?

A fiatalabbik már éppen válaszolni akart, mégpedig valószínűleg beleegyezően, amikor a tiszt egy mozdulattal belefojtotta a szót.

- Bocsánat, hölgyeim - mondta kitűnő angolsággal -, azt hiszem, jobb, ha megmondom, hogy elég jól beszélek és értek angolul, de nem tudok spanyolul, és ha maguk tudnak spanyolul, és van kedvük úgy beszélni, biztosak lehetnek benne, hogy nem értem a szavukat.

- Igazán nem akartunk rosszat mondani magáról, uram - válaszolta nevetve a hölgy -, ezt maga is észrevehette. Így hát nem is kellemetlen a dolog, de ha ezentúl mondanivalónk van egymásnak, csakis franciául fogunk beszélni.

- Köszönöm, asszonyom, ám ha a jelenlétem feszélyezné magukat...

- Hogy gondolja, uram? Hiszen mi kértük, hogy jöjjön velünk.

- Sőt, követeltük - szólt bele a fiatalabbik hölgy.

- Ne hozzon zavarba, asszonyom, és bocsássa meg, ha egy pillanatig képtelen voltam dönteni, de ismeri Párizst, ugye? Párizs tele van csapdával, kellemetlenséggel és csalódással.

- Így hát minket... minek tartott? Mondja csak meg őszintén.

- Az úr csapdának tartott minket, erről van szó.

- Ó, hölgyeim - mondta a fiatalember szégyenkezve -, esküszöm, hogy semmi ilyesmi nem jutott eszembe.

- Bocsánat, de mi ez? A fiáker megállt.

- Mi történt?

- Megnézem, hölgyeim.

- Azt hiszem, felborulunk; vigyázzon, uram!

És a fiatalabbik keze hirtelen előrelendült, és a fiatalember vállán állt meg.

A kéz szorításától a férfi megborzongott.

Magától értetődő mozdulattal odakapott, hogy megfogja, de akkorra Andrée, aki az imént első ijedtségében cselekedett, már a fiáker mélyén lapult.

A tiszt, mivel már semmi sem tartotta vissza, kiszállt, és ott találta a kocsist, aki éppen nagy igyekezettel próbálta kiszabadítani a kocsirúd meg az istrángok közé keveredett lovát.

Valamivel a Sèvres híd előtt jártak.

A tiszt segített a kocsisnak, s így a szegény pára hamarosan a saját lábán állt.

A fiatalember visszaszállt a fiákerbe.

A kocsis meg, miután elégedetten nyugtázta, hogy ilyen szeretetreméltó utasai vannak, vígan csattogtatta az ostorát, nyilván azon kettős célból, hogy felrázza a pejkóit, magamagát meg felmelegítse egy kicsit.

Odabent viszont a nyitott ajtón beáramló hideg mintha jéggé dermesztette volna a már születő bizalmas hangulatot, amely a fiatalembert, számára érthetetlen okból, kezdte egészen elhajolni.

A két nő csupán annyit kérdezett, hogy mi volt odakint, ő meg elmesélte, mi történt.

És ezzel vége is volt, ismét rájuk telepedett a csend.

A tisztet annyira felajzotta az imént annak a langyos, rebbenő kéznek az érintése, hogy most szerette volna, ha a lábuk is összeérne. De bárhogy ügyeskedett, nem érte el a célját, szomorúan kellett tapasztalnia, hogy a hölgy lába menekül előle.

Egyszer meg éppen az idősebbik lábát súrolta, és az vérfagyasztó nyugalommal így szólt:

- Ugye, borzalmasan útban vagyok, uram... bocsánat!

A fiatalember fülig pirult, s közben hálát adott az Istennek, hogy elég sötét van, így nem láthatják a pirulását.

Ezzel aztán befejeződött mind a társalgás, mind az ő kísérletezése.

Ismét néma, mozdulatlan és tisztelettudó lett, mintha templomban volna, lélegezni is alig mert, és kicsire összehúzta magát, mint egy gyerek.

Ám lassan-lassan, akarata ellenére különös érzés kerítette hatalmába.

Érintés nélkül érezte, látás nélkül látta a két bájos asszonyt; lassacskán, ahogy megszokta, hogy egy levegőt szív velük, úgy érezte, hogy létük egy részecskéje beleolvad az ő létébe. Az előbb még a világ minden kincsét odaadta volna, hogy ismét beszédbe elegyedjenek, most meg már nem mert beszélgetni, mert félt a közhelyektől, ő, aki az induláskor még arra sem volt hajlandó, hogy a világ egyik legegyszerűbb szavát kimondja. Félt, hogy mulyának vagy éppen szemtelennek találják ezek a nők, akiknek - egy órával ezelőtt még így gondolta: - nagy megtiszteltetés, ha odadob egy aranyat és egy udvarias gesztust alamizsnaként.

Egyszóval, mivel az életben minden rokonszenv a megfelelő pillanatban egymással kapcsolatba lépő fluidumokkal magyarázható, a fiatalembert a három test illatából és ifjú melegéből képződő delejes erő tartotta hatalmában, ez ajzotta fel a gondolatait, s tágította nagyra a szívét.

Így születnek, élnek és szűnnek meg néha pár pillanat alatt a legigazibb, legédesebb, legforróbb szenvedélyek. Tiszavirág-életük elbűvöli az embert, s mert visszafojtjuk, nagy erő feszül bennük.

A tiszt egyetlen szót sem szólt. A hölgyek halkan suttogtak.

A férfi azonban, mivel a fülét végig nyitva tartotta, el-elkapott néhány szót, melyeket aztán a képzelete igyekezett kiegészíteni.

Ezt hallotta:

- Késő éjszaka... a kapuk... az ürügy, amivel eljöttünk...

A fiáker ismét megállt.

Háromórányi kitartó erőfeszítés után a derék kocsisnak sikerült felmelegítenie a karját, azaz úgy hajszolta a lovakat, hogy azok verejtékben úszva odaértek Versailles-ba. A város hosszú, sötét, kihalt fasorai, melyeken csak néhány zúzmarától fehér lámpás vörös fénye derengett, olyanok voltak, mint hórihorgas, fekete ruhás szellemek körmenete.

A fiatalember tudta, hogy megérkeztek. Milyen varázslat folytán tetszett olyan rövidnek az idő?

A kocsis az elülső ablakhoz hajolt:

- Versailles-ban vagyunk, jó uram.

- Hol álljunk meg, hölgyeim? - kérdezte a tiszt.

- A Fegyverek terén.

- A Fegyverek terére! - kiáltotta a fiatalember a kocsisnak.

- A Fegyverek terére?

- Oda, ha mondom.

- És lesz egy kis borravaló? - kérdezte vigyorogva a pénzéhes kocsis.

- Majd meglátjuk.

A kocsis újra a lovak közé csapott.

"Mégiscsak meg kell szólalnom - gondolta magában a tiszt. - Először pimasznak hittek, most meg hülyének fognak hinni."

- Hát itthon vannak, hölgyeim - mondta még most is habozva.

- Hála a maga nagylelkű segítségének.

- Mennyi fáradságot okoztunk magának! - mondta a fiatalabbik.

- Ó, már el is felejtettem, asszonyom.

- Mi viszont nem fogjuk elfelejteni. Legyen szíves megmondani a nevét, kérem.

- A nevemet? Ó!

- Már másodszor kérdezzük, vigyázzon!

- És remélem, nem akar megajándékozni bennünket egy arannyal!

- Hát jó - mondta a tiszt egy kissé sértődötten -, Charny gróf vagyok, s amint asszonyom megfigyelte, a királyi tengerészet tisztje.

- Charny! - ismételte az idősebbik hölgy olyan hangon, mintha ezt mondta volna: "Rendben van, nem fogom elfelejteni."

- Georges, Georges de Charny - tette hozzá a tiszt.

- Georges... - suttogta a fiatalabbik hölgy.

- És hol lakik?

- Az Hôtel des Princes-ben, a Richelieu utcában.

A fiáker megállt.

Az idősebbik hölgy a bal keze felől maga nyitotta ki a kocsi ajtaját, s ügyesen a földre ugrott, majd a kezét nyújtotta a társnőjének.

- De legalább fogadják el, hölgyeim, a karomat! - kiáltotta a fiatalember utánuk igyekezve. - Nem értek még haza, hiszen a Fegyverek terén senki sem lakik.

- Maradjon! - mondta egyszerre a két nő.

- Hogyhogy maradjak?

- Úgy, hogy maradjon a fiákerben!

- Na de hölgyeim, éjszaka, ilyen időben nem mehetnek egyedül!

- Ejnye! az előbb majdnem visszautasította a segítséget, most meg mindenáron többet akar segíteni, mint amennyire szükségünk van - nevetett az idősebbik.

- De mégis!

- Nincs mégis. Legyen az utolsó pillanatig gáláns, megértő lovag. Köszönöm, Charny úr, szívből köszönöm, és mivel maga gáláns és megértő lovag, még csak azt sem kérjük, hogy a szavát adja.

- Mire adnám a szavamat?

- Hogy becsukja az ajtót, és azt mondja a kocsisnak, hogy térjen vissza Párizsba. Ugye, megteszi, s még csak felénk sem pillant.

- Igazuk van, hölgyeim, felesleges lenne a szavamat adnom. Hé, kocsis! Forduljunk vissza, barátom.

És a fiatalember egy újabb aranyat csúsztatott a kocsis lapáttenyerébe.

A derék auvergne-i megreszketett az örömtől.

- Azt a fikomját - mondta -, legfeljebb beledöglenek a lovak!

- Meg vannak fizetve - morogta a tiszt.

A fiáker elindult, s kerekeinek robaja elnyomta a fiatalember kéjes sóhaját; a szibarita lefeküdt a két szép ismeretlen melegét őrző párnákra.

A hölgyek pedig ott álltak a téren, s csak akkor indultak el a palota felé, amikor a fiáker eltűnt.

A Szent Lajos-templom órája háromnegyedet ütött, s az erős széllökések a két nő fülébe sodorták a hangot.

- Édes istenem! Már háromnegyed tizenkettő! - kiáltották.

- Minden kapu zárva - tette hozzá a fiatalabbik.

- Ó, ez igazán nem izgat, drága Andrée-m, mert akkor sem a díszbejáraton mennénk be, ha nyitva volna. Kerüljünk a medencék felé!

A palota jobb szárnya felé igyekeztek, mert itt egy kis kapu nyílik a kertek felé.

- A kiskapu zárva van, Andrée - mondta nyugtalanul az idősebbik nő.

- Zörögjünk be, asszonyom.

- Nem, bekiabálunk. Laurent-nak várnia kell, hiszen megmondtam neki, hogy esetleg későn érek haza.

- Akkor hát szólok neki.

Andrée a kapuhoz ment.

- Ki az? - kérdezte egy hang belülről, meg sem várva, hogy szólítsák.

- Jaj, ez nem a Laurent hangja - mondta rémülten a fiatal nő.

- Nem bizony.

Most a másik asszony is odament.

- Laurent! - suttogta a kapun át.

Semmi válasz.

- Laurent! - ismételte a hölgy, és kopogott.

- Itt nincs Laurent - felelte durván a hang.

- Akkor is nyissa ki, akár Laurent, akár nem - makacskodott Andrée.

- Nem nyitom ki.

- Maga nyilván nem tudja, barátom, hogy Laurent mindig kinyitja nekünk a kaput.

- Fütyülök Laurent-ra. Én parancsot kaptam.

- De hát ki maga?

- Hogy én?

- Maga.

- És maguk? - kérdezte a hang.

A kérdés kissé durva volt, de nem lehetett alkudozni, válaszolni kellett.

- Mi őfelsége udvarhölgyei vagyunk. A palotában lakunk, és haza szeretnénk menni.

- Nos, hölgyeim, én pedig az első Salischamade század svájci gárdistája vagyok, és éppen az ellenkezőjét fogom tenni, mint Laurent: kint hagyom magukat.

- Ó! - suttogta a két nő, s dühükben egymás kezét szorongatták.

Aztán egyikük erőt vett magán:

- Barátom - mondta -, megértem, hogy mint jó katona, teljesíteni akarja a parancsot, és én nem akarom, hogy megszegje. Csak arra a szívességre kérném, hogy szóljon Laurent-nak, aki nyilván itt van a közelben.

- Nem hagyhatom el az őrhelyemet.

- Küldjön érte valakit.

- Egymagam vagyok.

- Könyörgök!

- Teringettét, asszonyom, hát aludjanak a városban! Micsoda dolog ez! Hej, ha az én orrom előtt zárnák be a kaszárnya kapuját, bizony isten, találnék magamnak szállást!

- Idefigyeljen, gárdista uram - mondta határozott hangon az idősebb hölgy. - Húsz aranyat kap, ha kinyitja.

- És tíz esztendőre vasra vernek, köszönöm! Évi negyvennyolc frank nem valami sok.

- Előléptettetem magát őrmesternek.

- Igen, és akitől a parancsot kaptam, agyonlövet, köszönöm!

- De hát ki adta a parancsot?

- A király.

- A király! - ismételte holtra váltan a két nő. - El vagyunk veszve...

A fiatalabbik majdnem eszét vesztette ijedtében.

- Lássuk csak, lássuk csak, nincs itt más kapu? - kérdezte az idősebbik.

- Ó, asszonyom, ha ezt bezárták, akkor bezárták a többit is.

- És vajon hol lehet Laurent, hiszen mindig ennél a kapunál szokott őrt állni?

- Ezt valaki jól kieszelte.

- Igazad van, Andrée. Szörnyű tréfát űz velünk a király - mondta fenyegető megvetéssel a hölgy.

Az öblös kapualj afféle váróhelyiségként szolgált, kétoldalt egy-egy kőpad volt benne.

A két nő most kétségbeesve leroskadt az egyik padra.

A kapu alatt fénycsíkot lehetett látni. Hallatszott, ahogy a svájci le-fel járkál a kapu mögött, s hol felemeli, hol meg leteszi a puskáját.

Bent, a vékony tölgyfa akadály mögött ott a menekvés; kívül a szégyen és a botrány.

- Ó, jaj, mi lesz holnap, ha megtudják! - suttogta az idősebbik hölgy.

- Hát majd megmondja az igazat, asszonyom.

- De elhiszik-e?

- Bizonyítékai vannak, asszonyom. A katona nem fog egész éjjel itt virrasztani - mondta a lelkierejét egyre jobban összeszedő fiatal nő az idősebbiknek, aki viszont egyre jobban elcsüggedt. - Egy órakor leváltják, és talán az utóda megértőbb lesz. Várjunk!

- Jó, de éjfél után jön az őrjárat, és engem itt fognak találni, amint várok, bujkálok. Micsoda megaláztatás! Nézze, Andrée, arcomba szökik a vér, nem kapok levegőt.

- Ó, ne csüggedjen, asszonyom; maga általában olyan erős, én meg az imént még olyan gyenge voltam, s mégis nekem kell erőt öntenem magába!

- Összeesküvés áldozatai vagyunk, Andrée. A kaput eddig soha nem zárták be. Belehalok, Andrée, belehalok!

Hátravetette magát, mintha valóban fuldokolna.

Ekkor a kihalt Versailles jeges kövezetén léptek közeledtek.

És felcsendült egy dal: fiatalember énekelte könnyed, vidám hangon. Akkoriban az ilyen mesterkélt dalocskák örvendtek népszerűségnek:

Mért nem tudom elhinni ezt sem?
Ó, reszketek - való-e hát?
Az éj homályában mi ketten
Megértünk együtt ily csodát?
Pilláim álom zárta lágyan
s acéllá bűvölt engemet...
Te, mágnes-szirt az éjszakában,
magadhoz vontad testemet!

- Ó! - kiáltotta egyszerre a két nő.

- Ismerem ezt a hangot - mondta az idősebbik.

- Nahát!...

Az istenség szép, harci csellel
a szirtből ekhót csalt elő...[3]

- folytatta a hang.

- Ez ő! - súgta Andrée fülébe a hölgy, aki az imént még oly nyugtalan volt. - Ő az, meg fog minket menteni.

Nagy prémes köpenybe burkolózó fiatalember lépett a kapualjba, és megzörgette a kaput:

- Laurent! - kiáltotta.

- Fivérem! - súgta az idősebbik hölgy, és megérintette a fiatalember vállát.

- A királyné! - rikkantotta a fiatalember, hátrált egy lépést, és lekapta a kalapját.

- Csitt! Jó estét, fivérem.

- Jó estét, asszonyom; jó estét, néném; nincs egyedül?

- Nem, Andrée de Taverney kisasszonnyal vagyok.

- Á, remek. Jó estét, kisasszony.

- Nagyuram... - suttogta Andrée, és meghajolt.

- Készülnek valahová, hölgyeim?

- Dehogyis.

- Akkor hát hazajönnek?

- Legalábbis szeretnénk.

- Hívták már Laurent-t?

- Hogyne.

- Na és?

- Na és, próbálja meg maga is, majd meglátja.

- Bizony, bizony, hívja csak, nagyuram, és majd meglátja.

A fiatalember, Artois grófja, most odalépett a kapuhoz, ismét kiáltott és kopogott:

- Laurent!

- Nahát megint kezdik a szórakozást - mondta a svájci hangja. - Figyelmeztetem magukat, hogy ha tovább zaklatnak, hívom a felettesemet.

- Mi ez? - kérdezte döbbenten a fiatalember a királynétól.

- Egy svájcit állítottak Laurent helyére.

- De ki állította oda?

- A király.

- A király!

- Úgy bizony! A svájci mondta az előbb.

- És parancsot kapott...

- Nagyon is határozott parancsot.

- A pokolba is! Adjuk meg magunkat.

- Hogyan?

- Adjunk pénzt ennek a semmirekellőnek.

- Már akartam, de visszautasította.

- Kínáljunk neki rangot.

- Már kínáltam.

- És?...

- Hallani sem akar róla.

- Akkor csak egy lehetőség van.

- Mégpedig?

- Zajt csapok.

- Kompromittálni fog bennünket; drága Charles, könyörgök, ne tegye!

- A legkevésbé sem fogom kompromittálni magukat.

- Ó!

- Húzódjanak félre! Én zörgök, mint a süket, üvöltök, mint az őrült, végül csak kinyitják, maguk meg mögöttem beosonnak.

- Próbálja meg!

A fiatal gróf ismét Laurent után kurjongatott, aztán a kaput verte, aztán a kardja markolatával olyan lármát csapott, hogy a svájci megdühödött és ráordított:

- Á! Szóval így! Akkor hívom a felettesemet.

- Ej, a nemjódat, hát csak hívd, te gazfickó. Negyedórája erre várok.

Kisvártatva léptek hangzottak a kapu másik oldalán. A királyné meg Andrée Artois grófja mögé húzódott, eltökélve, hogy belopakodnak mögötte, mert a grófnak valószínűleg kinyitják majd a kaput.

Hallották, amint a svájci elmagyarázza, miért ez a nagy zenebona.

- Főhadnagy úr - mondta -, hölgyek vannak kint egy férfival, aki az előbb gazfickónak titulált. Erőnek erejével be akarnak jönni.

- Igenis, mi csodálkoznivaló van azon, hogy be szeretnénk jutni, lévén hogy a palotában lakunk?

- Természetes óhaj, uram, de tilos - vágott vissza a tiszt.

- Tilos! Ugyan ki tiltotta meg, a kutyafáját!

- A király.

- Már megbocsásson, de a király nyilván nem akarja, hogy a palota egyik tisztje idekint aludjék.

- Uram, nekem nem feladatom, hogy a király szándékát firtassam, nekem csak az a feladatom, hogy a parancsait teljesítsem.

- Ejnye, főhadnagy, nyissa már ki egy kicsit, hogy legalább ne a deszkán keresztül társalogjunk.

- Uram, ismétlem: azt a parancsot kaptam, hogy tartsam zárva a kaput. Ha maga valóban katonatiszt, ahogy állítja, tudnia kell, mi az, hogy parancs.

- Főhadnagy, maga egy ezred parancsnokával beszél.

- Ezredes úr, bocsánatot kérek, de határozott parancsot kaptam.

- A parancs nem vonatkozik egy királyi hercegre. Ejnye, uram, egy herceg nem alhat az utcán, és én királyi herceg vagyok.

- Egészen elkeserít herceg úr, de ez a király parancsa.

- A király azt parancsolta, hogy kergesse el az ő fivérét, mint valami koldust vagy tolvajt? Én Artois grófja vagyok, uram! A teringettét! sokat kockáztat, ha hagyja, hogy megfagyjak itt a kapu előtt.

- Királyi fenség - mondta a főhadnagy -, Isten a tanúm, hogy a véremet ontanám önért, de a király azzal tüntetett ki, hogy személy szerint nekem parancsolta meg, hogy még neki, a királynak se nyissak kaput, ha tizenegy óra után akarna bejönni. Így hát, nagyuram, alázatosan bocsánatot kérek; de katona vagyok, és ha a maga helyén, ott a kapun kívül, Őfelségét a királynét látnám jéggé dermedve, Őfelségének is azt válaszolnám, amit legnagyobb fájdalmamra magának kellett válaszolnom.

Ezután a tiszt mélységes tisztelettel elköszönt, és visszaballagott az őrhelyére.

A baka pedig, aki vállhoz tett fegyverrel a kapuhoz tapadt, már lélegezni sem mert, és a szíve olyan erősen dobogott, hogy Artois grófja, aki a másik oldalon szintén a kapuhoz támaszkodott, érezte a szívverését.

- El vagyunk veszve! - mondta a királyné a sógorának, és megszorította a kezét.

A férfi nem válaszolt.

- Tudja valaki, hogy kijöttek a palotából?

- Sajnos, fogalmam sincs róla - mondta a királyné.

- Talán csak ellenem adta ki ezt a parancsot a király. A király tudja, hogy én éjszaka el szoktam kóborolni, és néha későn jövök haza. Artois grófné nyilván megtudott valamit, panaszkodott őfelségének, és ezért született meg ez a zsarnoki parancs.

- Ó, nem, dehogy, kedves fivérem; köszönöm, hogy ilyen finoman igyekszik megnyugtatni. De bizony értem, jobban mondva ellenem hozták ezt a rendelkezést!

- Lehetetlen, néném, a király túlságosan is tiszteli, hogysem...

- Most mindenesetre itt topogok a kapu előtt, és holnapra szörnyű botrány támad egy ártatlan ügyből. Tudom jól, hogy ellenségem van nekem a király környezetében.

- Lehetséges, hogy ellensége van a király környezetében, kedves néném. Nekem viszont egy ötletem van.

- Ötlete? Mondja gyorsan!

- Olyan ötlet, aminek köszönhetően túljárhatunk az ellensége eszén.

- Ó, én semmi mást nem kívánok, csak hogy mentsen ki minket ebből a nevetséges helyzetből.

- Remélem, sikerülni fog. Ó, nem vagyok én butább, mint ő, bár ő tudósabb, mint én.

- Ki az az ő?

- Ki, ki... hát Provence grófja.

- Á, szóval maga is rájött, hogy ő az ellenségem?

- Miért? Talán nem ellensége mindennek, ami fiatal, mindennek, ami szép, mindennek amit... amit ő nem csinálhat!

- Szóval maga tud valamit erről a parancsról, fivérem?

- Talán; de ne ácsorogjunk itt a kapuban, hiszen farkasordító hideg van. Jöjjenek velem, kedves néném.

- Hová?

- Majd meglátják; valahová, ahol legalább meleg van. Jöjjenek csak, és útközben elmondom, mit gondolok a kapu bezárásáról. Ah, Provence uram, drága, méltatlan fivérem! Adja a karját, néném, karoljon belém maga is, Taverney kisasszony. Jobbra megyünk.

Elindultak.

- Nos, mit akart mondani Provence úrról? - kérdezte a királyné.

- Hát igen... Ma este, miután a király megvacsorázott, bejött a nagy dolgozószobába; a király napközben rengeteget beszélgetett Hága grófjával, és magát nem is láttuk.

- Két órakor Párizsba indultam.

- Én azt nagyon jól tudtam. A király, ne haragudjon, hogy ezt mondom, de kevesebbet gondolt magára ma, mint Harun al Rasidra és az ő nagyvezírjére, Dzsafarra, mert földrajzról beszélgetett. Én elég türelmetlenül hallgattam, mert nekem is el kellett mennem. Ó, bocsánat, valószínűleg nem ugyanazon okból mentünk el, maga és én, úgyhogy nyilván tévedek, ha...

- Folytassa csak, folytassa!

- Most forduljunk balra.

- Hová vezet bennünket?

- Csak húszlépésnyire. Vigyázzanak, itt hókupac van. Figyelmeztetem, Taverney kisasszony, hogy elesik, ha elengedi a karomat. Szóval, visszatérve a királyra, őfelsége csakis a hosszúsági meg a szélességi körökre gondolt, amikor Provence úr azt mondta:

- Nagyon fájlalom, hogy nem köszönthetem a királynét.

- Hűha! - mondta Mária Antónia.

- A királyné a lakosztályában vacsorál - felelte a király.

- Nahát, én meg azt hittem, Párizsban van - mondta Provence úr.

- Tévedett, a lakosztályában van - ismételte nyugodtan a király.

- Onnét jövök, de nem fogadtak.

A király összevonta a szemöldökét. Elbocsátott bennünket, a fivéremet meg engem, és aztán nyilván felvilágosítást kért magáról. Maga is tudja, hogy Lajosnak olykor féltékenységi rohamai vannak, és most alkalmasint az történt, hogy látni akarta magát, de nem engedték be, mire gyanakodni kezdett.

- Miseryné azt a parancsot kapta tőlem, hogy senkit se engedjen be.

- Ez az. És a király, hogy megbizonyosodjék a távollétéről, kiadta ezt a szigorú parancsot, amely miatt most kint rekedtünk.

- Jaj, micsoda iszonyú tréfa, gróf, micsoda iszonyú tréfa!

- Hát igen. No, de már itt is vagyunk.

- Ez a ház!...

- Nem tetszik magának, néném?

- Ó, dehogyisnem tetszik! Valósággal elbűvöl. És a személyzet?...

- Mi van vele?

- Mi lesz, ha meglátnak?

- Lépjen csak be, néném, biztosíthatom, hogy senki sem fogja meglátni.

- És aki kaput nyit? - kérdezte a királyné.

- Az sem.

- Lehetetlen!

- Azért csak próbáljuk meg! - mondta nevetve Artois grófja, és az ajtó felé nyúlt.

- A királyné megfogta a karját.

- Könyörgök, vigyázzon!

A herceg a szabad kezével megnyomott egy míves reliefet az ajtón.

És kinyílt az ajtó.

A királyné visszahőkölt.

- Lépjen be, néném - mondta a herceg. - Amint látja, eddig még senkivel sem találkozott.

A királyné segélykérően Taverney kisasszonyra nézett, egy pillanatra fohászkodni látszott, aztán kecsesen átlépett a küszöbön.

Az ajtó nesztelenül becsukódott mögötte.

Stukkódíszes, márványfalu előcsarnokban találta magát; az előcsarnok nem volt nagy, de tökéletes ízlésről árulkodott; virágcsokrokat ábrázoló mozaik volt a padozat, a márványkonzolokon pedig japán vázákban - ritka látvány ebben az évszakban -: rózsák pompáztak, s hullajtottak illatos szirmaikat.

A két hölgyet elbűvölte az andalító meleg s a még andalítóbb illat, olyannyira, hogy nemcsak félelmükről, hanem aggályaikról is csaknem megfeledkeztek.

- Remek, itt védett helyen vagyunk - mondta a királyné -, sőt, igen kellemes helyen. De mondja csak, fivérem, nem feledkezett meg valamiről?

- Miről?

- A cselédjeiről. Hogy eltávolítsa őket.

- Ó, mi sem könnyebb ennél.

A herceg az egyik oszlop vájatában elhelyezett csengőhöz nyúlt, és megszólaltatta: a csengő előbb csak egyet csendült, aztán a lépcsőház mélységeiben titokzatosan zengett tovább.

A két nő felsikoltott.

- Hát így távolítja el a személyzetet, fivérem? - kérdezte a királyné. - Azt hinné az ember, hogy a csengővel idehívja őket.

- Ha másodszor is csengetnék, csakugyan jönne valaki, de mivel csak egyet csengettem, legyen nyugodt, néném, senki sem fog idejönni.

A királyné elnevette magát.

- Nahát, maga igazán óvatos ember.

- Most pedig, drága asszonyom - folytatta a herceg -, igazán nem lakhat az előcsarnokban, fáradjon az emeletre.

- Fogadjunk szót - mondta a királyné -, az az érzésem, hogy a ház szelleme nem rosszindulatú.

És felment a lépcsőn a herceg után.

A lépcsőt takaró aubussoni szőnyeg elnyelte a lépteiket.

A herceg az emeleten ismét meghúzott egy csengőt, melynek a hangja ismét olyan váratlanul érte a királynét és Taverney kisasszonyt, hogy ijedtükben ismét összerezzentek.

Hát még hogy elámultak, amikor azt látták, hogy magától kinyílik az emelet összes ajtaja.

- Maga nem fél, Andrée? - szólt a királyné. - Én valósággal remegek.

- Amíg felséged előttem jár, én teljes bizalommal követem.

- Rendkívül egyszerű az egész, felséges néném - mondta a fiatal herceg. - Itt szemben a maga lakosztályának az ajtaja nyílt ki. Nézze csak!

És egy tündéri kis fészket mutatott a királynénak: pici, rózsafa bútorzatú előszoba, két polcos szekrénnyel, rózsafa mennyezettel és parkettával. Innen nyílt egy kis szalon, melynek fehér kasmír kárpitját a hímzés valódi mesterei szórták tele virággal.

A szalon bútorának huzatát a legfinomabb selyem gobelinhímzéssel varrták ki olyan mesterien, ahogy akkoriban a gobelint művészi képekké tudták varázsolni.

A kis szalon után szép kék hálószoba következett, tours-i csipke és selyemfüggönyökkel, egy sötét alkóvban pompázatos ággyal, fehér márvány kandallóban káprázatos tűzzel, clodioni gyertyatartókban tizenkét illatosított gyertyával, aranyszínű kínai rajzokkal díszített kék lakkozott fa spanyolfallal.

Egyetlen lelket sem lehetett látni: mindenütt meleg, fény, és sehol az oka ennek a rengeteg kellemes okozatnak.

A királyné, aki már a kis szalonba is csak vonakodva lépett be, a hálószoba küszöbén egy pillanatra mozdulatlanná dermedt.

A herceg rendkívül udvariasan bocsánatot kért, amiért királyi nénjét kénytelen hozzá méltatlan titokba beavatni.

A királyné félmosollyal válaszolt, s ez sokkal többet fejezett ki annál, mint amit szavakkal elmondhatott volna.

- Néném - mondta Artois grófja -, ez a lakás az én legénylakásom; egyedül én járok ide, és mindig egyedül.

- Majdnem mindig - mondta a királyné.

- Nem. Mindig.

- Ó! - csodálkozott a királyné.

- Sőt - folytatta a herceg - mint látja, van ebben a kis szalonban egy szófa és egy öblös karosszék, és sokszor megesett, hogy itt töltöttem az éjszakát, ha későig tartott a vadászat, és mondhatom, hogy ugyanolyan jót aludtam, mint az ágyamban.

- Most már értem, hogy Artois grófné miért olyan nyugtalan néha - mondta a királyné.

- Hát igen, de lássa be, néném, hogy ha a grófné ma éjszaka nyugtalankodik miattam, bizony nincs rá oka.

- Ma éjszaka, nem mondom, de máskor...

- Akinek egyszer nincs rá oka, annak máskor sincs.

- Nem vitatkozom - mondta a királyné, és leült egy fotelbe. - Borzalmasan fáradt vagyok. És maga, kedves Andrée-m?

- Jaj, én már esem össze a fáradtságtól, és ha felséged megengedi...

- Nagyon sápadt, kisasszony - mondta Artois grófja.

- Üljön le, barátném, vagy inkább feküdjön le - mondta a királyné -: Artois grófja bizonyára átadja nekünk ezt a lakást. Ugye, Charles?

- Rendelkezzenek vele, asszonyom.

- Még egy pillanat, gróf, csak egy szóra!

- Igen?

- Ha maga most elmegy, hogyan tudjuk hívni?

- Nem lesz rám szükségük, néném. Érezzék otthon magukat!

- Szóval van itt több szoba is?

- Hát persze. Először is van egy ebédlő, rögtön megmutatom.

- Nyilván terített asztallal?

- Természetesen. Taverney kisasszonynak, azt hiszem, nagy szüksége van egy erőlevesre, csirkeszárnyra és egy ujjnyi portóira; mindezt ott találja az asztalon. Magát pedig, néném, rengetegféle befőtt várja, amit annyira szeret.

- És mindezt inasok nélkül?

- Még csak az árnyékuk sincs a közelben.

- Majd meglátjuk. Aztán?

- Aztán?

- Igen, hogyan megyünk vissza a palotába?

- Arra gondolni sem lehet, hogy az éjszaka folyamán visszamenjünk, mivel a parancs az parancs. Ám az éjszakára kiadott parancs nappal érvényét veszti; hat órakor kinyílnak a kapuk, innen tehát háromnegyed hatkor kell elindulniuk. A szekrényekben mindenféle színű és szabású bő köpenyt találnak, ha azt akarják, hogy ne ismerjék föl magukat; szóval menjenek be a palotába, a szobájukba, feküdjenek le, és a többivel ne törődjenek.

- És maga?

- Hogyhogy én?

- Maga mit fog csinálni?

- Elmegyek.

- Hogyan? Elűzzük innét magát, szegény fivérem?

- Nem lenne illendő, hogy egy tető alatt töltsem magával az éjszakát, felséges néném.

- De akkor is meg kell szállnia valahol!

- Még három ilyen házam van.

A királyné elnevette magát.

- És még azt mondja, hogy Artois grófné feleslegesen nyugtalankodik! Megmondom neki - mondta bájosan fenyegető mozdulattal.

- Akkor én is mindent elmondok a királynak - évődött a herceg.

- Igaza van, ki vagyunk szolgáltatva neki - mondta a királyné Andrée-nak.

- Tökéletesen. Megalázó helyzet; de mit lehet tenni?

- Behódolunk. És ahhoz, hogy holnap reggel úgy menjünk ki innét, hogy senkivel se találkozzunk...

- Egyszer kell meghúzni a csengőt a lenti oszlopnál.

- Melyiknél? A jobb vagy a bal oldalinál?

- Mindegy.

- Kinyílik a bejárati ajtó?

- És be is csukódik.

- Magától?

- Magától.

- Köszönöm. Jó éjszakát, fivérem.

- Jó éjszakát, néném.

A herceg bókolt, s Andrée becsukta mögötte az ajtókat.

Másnap, pontosabban aznap reggel, XVI. Lajos király rendjelek és púder nélkül, lila reggeli köntösben bekopogott a királyné előszobájának az ajtaján.

Egy szobalány résnyire nyitotta az ajtót, és megismerte a királyt:

- Felség... - mondta.

- A királyné? - kérdezte parancsolóan XVI. Lajos.

- Még alszik, felség.

A király olyan mozdulatot tett, mintha el akarná tolni az útjából az asszonyt, ám az meg sem moccant.

- Na, megmozdulna végre? - mondta a király. - Hiszen láthatja, hogy be akarok menni.

- A királyné pihen, felség - jegyezte meg félénken a szobalány.

- Azt mondtam, hogy engedjen be - felelte a király, azzal félretolta az asszonyt, és bement.

A hálószoba ajtajában Miseryné, a királyné első komornája az imádságoskönyvét olvasta.

A hölgy, ahogy meglátta a királyt, felpattant.

- Felség - mondta halkan, mély bók kíséretében -, asszonyom még nem szólított.

- Nocsak - vetette oda gúnyosan a király.

- Még csak negyed hét van, és Őfelsége soha nem csenget hét óra előtt.

- És maga biztos benne, hogy a királyné az ágyában van? Biztos benne, hogy alszik?

- Nem tudom, hogy őfelsége alszik-e, de abban biztos vagyok, hogy ágyban van.

- Biztos benne?

- Igen, felség.

A király nem bírta türtőztetni magát. Egyenest az ajtóhoz csörtetett, és zajos sietséggel elfordította az aranyozott ajtógombot.

A királyné szobájában sötét volt, mintha éjszaka volna: a bezárt spaletták, behúzott függönyök sűrű homályban tartották a szobát.

A lakosztály legtávolabbi sarkában egylábú, kerek asztalkán éjjeli lámpa égett, de a pisla fény nem világította meg a királyné baldachinos ágyát. Az arany liliomokkal díszített hatalmas fehér selyemfüggönyök hullámzó redőkben omlottak alá.

A király gyors léptekkel odament az ágyhoz.

- Ó, Miseryné, miért ilyen nagy garral jön, látja, most felébresztett! - kiáltotta a királyné.

A király döbbenten megállt.

- Nem Miseryné ébresztette fel - motyogta.

- Ni csak, maga az, felség? - mondta Mária Antónia, és felült.

- Jó reggelt, asszonyom - nyögte a király keserű-édes hangon.

- Mi szél hozta, felség? - kérdezte a királyné. - Miseryné! Miseryné! nyissa ki az ablakokat.

Bejöttek a szobalányok, és amint a királyné szoktatta őket, azon nyomban ajtót-ablakot nyitottak, hogy Mária Antónia a beáramló levegőt élvezettel beszívhassa, amikor felébred.

- Jó mélyen aludt, asszonyom - mondta a király, és miután kutató tekintetét végighordozta a szobán, leült az ágy mellé.

- Igen, felség, sokáig olvastam, ezért hát ha felséged fel nem ébreszt, még most is aludnék.

- Miért nem fogadta tegnap a látogatóit, asszonyom?

- Kit nem fogadtam? Felséged fivérét, Provence urat? - kérdezte a királyné olyan lélekjelenléttel, hogy eleve eloszlatta a király gyanúját.

- Úgy van, a fivéremet. Üdvözölni akarta magát, de nem nyert bebocsátást.

- Na és?

- Azt mondták neki, hogy maga nincs itt!

- Azt mondták? - kérdezte nemtörődöm hangon a királyné. - Miseryné! Miseryné!

Az első komorna már ott is állt az ajtóban; kezében aranytálca, rajta egy csomó levél.

- Hívatott, felség? - kérdezte Miseryné.

- Igen. Tegnap azt mondták Provence úrnak, hogy én nem vagyok a palotában?

Miseryné, hogy ne kelljen a király előtt elmennie, mögötte ment a királynéhoz, és odanyújtotta neki a leveleket. Az ujját az egyik levélen tartotta: a királyné nyomban megismerte a kézírást.

- Feleljen a királynak, Miseryné - folytatta Mária Antónia ugyanolyan könnyed hangon. - Mondja meg őfelségének, mit válaszoltak tegnap Provence úrnak, amikor idejött. Én már nem emlékszem.

- Felséges úr - mondta Miseryné, miközben a királyné kinyitotta a levelet -, Provence grófja tegnap megjelent itt, hogy tiszteletét tegye őfelségénél, és én azt mondtam neki, hogy őfelsége nem fogad.

- Kinek a parancsára mondta ezt?

- A királyné parancsára.

- Ó! - mondta a király.

A királyné ezenközben felbontotta a levelet, és ezt a két sort olvasta benne:

Tegnap Párizsban volt, este nyolckor jött vissza a palotába.
Laurent látta magát.

Aztán a királyné továbbra is nemtörődöm arccal kibontott vagy fél tucat üdvözlő kártyát, levelet és folyamodványt, melyeket aztán szanaszét hagyott a dunyhán.

- Nos? - kérdezte a királytól felvetett fejjel.

- Köszönöm, asszonyom - mondta az az első komornának.

Miseryné kiment.

- Bocsásson meg, felség - mondta a királyné -, de szeretném, ha válaszolna valamire.

- Mire, asszonyom?

- Arra, hogy eldönthetem-e én magam, hogy fogadjam, vagy ne fogadjam Provence urat?

- Ó, hogyne dönthetné el, asszonyom, de...

- Az az ember a terhemre van. Különben sem szeret engem; az is igaz, hogy én sem szívelhetem őt. Tartottam a kellemetlen látogatásától, így hát nyolc órakor lefeküdtem, hogy ne kelljen fogadnom... Mi lelte, felség?

- Semmi, semmi.

- Az az érzésem, hogy kételkedik.

- De hát...

- De hát?

- De hát én azt hittem, hogy maga tegnap Párizsban volt.

- Hány órakor?

- Amikor állítása szerint lefeküdt.

- Persze hogy voltam Párizsban. De Párizsból is haza szokott jönni az ember.

- Jó, jó! Csakhogy az a kérdés, hány órakor jön haza az ember.

- Tehát azt akarja tudni, hogy pontosan hány órakor értem haza Párizsból?

- Úgy van.

- Mi sem könnyebb ennél, felség.

A királyné szólította Miserynét.

A komorna ismét bejött.

- Hány órakor jöttem haza tegnap Párizsból? - kérdezte a királyné.

- Nyolc óra tájban, felség.

- Nem hiszem - mondta a király. - Valószínűleg téved, Miseryné. Kérdezze meg valakitől.

A komorna feszes tartásban, közönyös arccal fordult az ajtó felé.

- Duvalné! - szólt.

- Tessék, asszonyom... - felelte egy hang.

- Tegnap este hány órakor jött haza őfelsége Párizsból?

- Nyolc óra lehetett, asszonyom - felelte a második komorna.

- Nyilván téved, Duvalné - mondta Miseryné. Duvalné kihajolt az előszoba ablakán, és lekiáltott:

- Laurent!

- Ki az a Laurent? - kérdezte a király.

- Az őr annál a kapunál, ahol tegnap őfelsége bejött a palotába - mondta Miseryné.

- Laurent! - kiáltotta ismét Duvalné. - Hány órakor jött haza tegnap őfelsége a királyné?

- Nyolc óra felé - válaszolta az őr a teraszról.

A király lehajtotta a fejét.

Miseryné elbocsátotta Duvalnét, Duvalné elbocsátotta Laurent-t.

A házaspár egyedül maradt.

XVI. Lajos szégyellte magát, és ezt igyekezett eltitkolni.

Ám a királyné ahelyett, hogy ujjongott volna az imént aratott győzelmén, hidegen csak ennyit mondott:

- Nos, lássuk, felség, mit óhajt még tudni?

- Ó, semmit! - kiáltotta király, és a felesége kezét szorongatta. - Semmit!

- Pedig...

- Bocsásson meg, asszonyom, nem is értem, hogy juthatott ilyesmi az eszembe. Bánom, amit tettem, de nagyon-nagyon örülök. Mondja, hogy már nem haragszik, mert becsületszavamra elemésztene a lelkifurdalás!

A királyné kivonta a kezét a királyéból.

- Ne büntessen, asszonyom! - mondta Lajos.

- Felség - felelte Mária Antónia -, Franciaország királynéja nem hazudik.

- Ezt miért mondja? - kérdezte döbbenten a király.

- Azért, mert tegnap este nem nyolc órakor jöttem haza.

A király visszahőkölt.

- Azért - folytatta hidegvérrel a királyné -, mert csak ma reggel hat órakor jöttem haza.

- Asszonyom!

- És Artois grófja nélkül, aki megsajnált, menedéket adott és elszállásolt az egyik házában, a kapu előtt maradtam volna, mint valami koldus.

- Tehát nem jött haza az éjjel - mondta a király elkomorodva. - Eszerint igazam volt?

- Bocsásson meg, felség, de maga számtantudóshoz illő és nem úriemberhez méltó következtetést von le a szavaimból.

- De miért, asszonyom?

- Azért, mert ahhoz, hogy megbizonyosodjék róla, mikor jöttem haza, nem kellett volna bezárni vagy bezáratni a kaput, hanem el kellett volna jönnie hozzám, és megkérdezni: "Hány órakor jött haza, asszonyom?"

- Ó! - nyögte a király.

- Eloszlattam a gyanúját és a kételyeit, uram; s azt is bebizonyítottam, hogy a kémeit megtévesztették vagy megvásárolták, a kaput betörték vagy kinyitották. Láttam, hogy szégyelli magát, amiért erőszakot alkalmazott egy asszonnyal szemben. Még élvezhettem volna a győzelmemet, de úgy vélem, hogy a maga eljárása szégyenletes egy királyra nézve, és nem méltó egy úriemberhez, ezért nem óhajtom megfosztani magam attól az élvezettől, hogy ezt meg is mondjam magának.

A király a csipkegallérját porolgatta, és szemlátomást visszavágáson törte a fejét.

- Ó, ne mondjon semmit, uram - mondta a királyné a fejét rázva -, úgy sincs mentség a viselkedésére.

- Téved, asszonyom, és ezt tüstént maga is belátja - felelt a király. - A palotában ugyebár egyetlen lélek sem feltételezte, hogy maga nem jött haza? Nos, ha mindenki úgy tudta, hogy maga itthon van, senki sem hihette, hogy maga miatt zárattam be a kapukat. Az aztán engem egyáltalán nem érdekel, hogy mivel magyarázták a parancsomat, Artois gróf kilengéseivel vagy valami mással. Következésképpen: nem hoztam kellemetlen helyzetbe magát, amit jól tettem, maga viszont kellemetlen helyzetbe hozott engem, amit rosszul tett. Továbbá: tegyük fel, hogy titokban meg akartam leckéztetni magát. Nos, a haragos viselkedése láttán meg vagyok győződve róla, hogy maga tanult a leckéből, tehát ez esetben is igazam volt, és semmit sem kell megbánnom.

A királyné végighallgatta hitvese válaszát, s közben lassacskán megnyugodott; nem mintha kevésbé bosszantotta volna a dolog, de a nagy csatára tartalékolta az erejét, amely véleménye szerint nem hogy nem fejeződött be, de még csak most kezdődik.

- Remek! - mondta. - Így hát nem kér bocsánatot azért, hogy a maga parancsa miatt Mária Terézia lánya, a maga felesége, gyermekeinek anyja a saját lakása kapujában fagyoskodott, mint valami ágrólszakadt. Maga szerint ez szellemes királyi szórakozás, amelynek magasabb rendű erkölcsi célzata csak megkettőzi az értékét. A maga szemében természetes dolog arra kényszeríteni Franciaország királynéját, hogy abban a házban töltse az éjszakát, ahol Artois grófja az operacsillagokat meg az udvar könnyűvérű nőit fogadja? Ó, mindez semmi, igen, egy király átsiklik az ilyen apróságok fölött, főleg ha az a király filozófus király. És maga aztán filozófus, felség. Mellesleg szólva Artois grófjának jutott a hálás szerep ebben a kis komédiában: igazán nagy szolgálatot tett nekem. Ez alkalommal hálát adhat az égnek, hogy a sógorom tékozló fiú, mivel az ő tékozlása volt a köpeny, amely a szégyenemet betakarta, az ő bűnei mentették meg az én becsületemet.

A király elvörösödött, és kínosan fészkelődött a székén.

- Ó! - mondta a királyné keserű kacajjal -, tudom én azt nagyon jól, hogy maga erkölcsös uralkodó, felség! De gondolt-e arra, hogy hová vezet az erkölcsössége? Azt mondja, senki sem tudta, hogy nem jöttem haza. És hogy maga is azt hitte, hogy itt vagyok. De merné-e állítani, hogy Provence úr, a maga felbujtója is azt hitte? Vagy merné-e állítani, hogy Artois grófja is azt hitte? Vagy merné-e állítani, hogy azt hitték a cselédeim, akik ma reggel az én parancsomra hazudtak magának? Vagy merné-e állítani, hogy azt hitte Laurent, akit Artois grófja meg én lefizettünk? Ej, a királynak mindig igaza van, de néha a királynénak is igaza lehet. Vezessünk be egy új szokást, jó, felség? Maga azt, hogy kémeket meg svájci gárdistákat küld a nyakamra, én meg azt, hogy megvásárolom a maga kémeit meg svájci gárdistáit, és állítom, hogy egy hónap sem telik belé - mert hiszen ismer engem, és tudja, hogy nem fogom fékezni magam -, szóval egy hónap sem telik belé, s ha egy szép napon kiszámítjuk, mibe kerül nekünk a trón fensége és a házasság szentsége, azt hiszem, nagyon elcsodálkozunk.

Nyilvánvaló volt, hogy ezek a szavak nem maradnak hatástalanok.

- Tudja - mondta a király remegő hangon -, tudja, hogy őszinte vagyok, és hogy mindig belátom, ha tévedek. De csak nem azt akarja bebizonyítani nekem, hogy helyesen cselekedett, amikor szánon útra kelt Versailles-ból a saját kíséretével? Ezzel a bolond társasággal, amelyik a mai nehéz időkben csak bajt hoz magára? Azt akarja bebizonyítani nekem, hogy helyesen cselekedett, amikor úgy eltűnt velük Párizsban, mint álarcosok a bálon, és csak éjjel került újra elő, botrányosan késői időpontban, amikor én még dolgoztam ugyan, de kívülem mindenki más aludt? A házasság szentségéről beszélt, a trón fenségéről és a maga anyai mivoltáról. Talán illő egy hitveshez, egy királynéhoz, egy anyához, amit maga csinált?

- Röviden válaszolok magának, uram, és előre megmondom, hogy még nagyobb megvetéssel fogok válaszolni, mint ahogy idáig beszéltem, mert őszintén szólva úgy látom, hogy vádaskodásának egyes részei csak megvetést érdemelnek. Azért hagytam el Versailles-t szánon, hogy hamarább érjek Párizsba; Taverney kisasszonnyal mentem, akinek a hírnevét hál' istennek még az udvar sem kezdte ki, és azért mentem Párizsba, hogy magam győződjem meg róla, hogy Franciaország királya, a nagy család atyja, a filozófus király, az erkölcsi támasz, ő, aki enni adott a szegény idegeneknek, meleget a koldusoknak és jótékonyságával kiérdemelte népe szeretetét, szóval meg akartam győződni arról, hogy a király tényleg hagyja-e, hogy éhen haljon, feledésbe merüljön, a bűn és a nyomor minden támadásának ki legyen téve valaki a saját családjából. Azoknak a királyoknak a leszármazottjáról beszélek, akik egykor Franciaországot kormányozták.

- Ezt én hagyom? - mondta meglepve a király.

- Felkapaszkodtam egy padlásféle lakásba - folytatta a királyné -, s ott találtam egy nagy király utódját tüzelő, világítóeszköz és pénz nélkül; száz aranyat adtam a királyi feledékenység és nemtörődömség áldozatának. És mivel későn végeztem, és az emberi nagyság múlandóságán gondolkodtam, mert néha én is filozofálgatok, és mivel keményen fagyott, és a lovak lassan cammogtak a jeges úton, főleg a fiákerlovak...

- A fiákerlovak! - kiáltott fel a király. - Maga fiákeren jött haza?

- Igen felség, a 107-es fiákeren.

- Nahát ilyet! - motyogta a király, és lóbálni kezdte a jobb lábán átvetett bal lábát, ami nála az erős türelmetlenség jele volt. - Fiákeren!

- Igen, és még örülhettem, hogy kaptam fiákért - vágott vissza a királyné.

- Asszonyom - mondta a király -, helyesen cselekedett; magának mindig nemes elképzelései vannak, amelyeket talán túl gyorsan akar megvalósítani; de csak a nagylelkűségét okolhatjuk.

- Köszönöm, felség - válaszolta a királyné gúnyosan.

- Én semmi olyat nem tételeztem föl magáról, ami ne lenne tökéletesen egyenes és becsületes - folytatta a király -, nekem csak a módszer, a kalandornőre emlékeztető viselkedés nem tetszett; maga most is, mint mindig, jót cselekedett; de míg másokkal jót tett, ártott saját magának. Hát ezt vetem a szemére. Most helyre kell hoznom valamit, amit feledékenységből elmulasztottam: egy királyi család sorsáról kell gondoskodnom. Készen állok: avasson be ezeknek a nyomorultaknak a balsorsába, és én azonnal intézkedem.

- A Valois név, felség, azt hiszem, elég rangos hozzá, hogy emlékezzék rá.

- Haha! - robbant ki XVI. Lajosból a hangos nevetés -, most már tudom, miről van szó. A kis Valois, ugye, a... hogy is hívják, grófné...

- De La Motte.

- Az hát, de La Motte. Csendőr a férje, ugye?

- Igen, felség.

- És a feleség nagy cselszövő? Ó, ne sértődjék meg, az a nő eget-földet megmozgat; lerohanja a minisztereket; nyúzza a nagynénéimet; engem is kérelmekkel, folyamodványokkal és származási bizonyítványokkal áraszt el.

- Ej, felség, ez csak azt bizonyítja, hogy eddig eredménytelenül kilincselt.

- Nem is állítom az ellenkezőjét.

- Valois az az asszony vagy sem?

- Azt hiszem, hogy tényleg az.

- Na ugye! Csak azt kérem, hogy biztosítsunk neki királyi sarjhoz illő körülményeket: kapjon tisztességes kegydíjat az asszony, s egy ezredet a férj.

- Hohó, ne olyan hevesen, asszonyom! A kis Valois-lánynak nincs szüksége a maga segítségére: jó kemény csőre van neki, megtépázza a tollamat.

- Ó, én nem féltem magát, felség, tudom, hogy nem lehet olyan könnyen megkopasztani.

- Tisztességes kegydíjat! még csak ez hiányzik! Tudja egyáltalán, asszonyom, hogy ez a tél milyen szörnyű érvágás volt a magánpénztáramnak? Egy ezredet annak a kis csendőrnek, aki számításból feleségül vett egy Valois-lányt... És nekem nincs több odaajándékozni való ezredem, asszonyom, még azoknak se tudok adni, akik megfizetik vagy megérdemlik. Királyi sarjhoz illő körülményeket ezeknek a koldusoknak? Na hiszen! Hát nem látja, hogy nekünk, királyoknak hovatovább nincsenek gazdag magánemberhez méltó körülményeink? Az orléans-i herceg eladatta a lovait meg az öszvéreit Angliában, és felszámolta az udvara kétharmad részét. Én felszámoltattam a farkasvadász-személyzetemet. Saint-Germain úr megreformálta a katonai kabinetirodámat. Mindnyájunknak sok mindenről le kell mondanunk, drágám, nagyoknak és kicsiknek egyaránt.

- Akkor sem engedhetjük meg, felség, hogy egy Valois éhen haljon.

- Nem azt mondta az előbb, hogy száz Lajos-aranyat adott neki?

- Alamizsna!

- De királyi alamizsna!

- Akkor maga is adjon ugyanennyit!

- Eszemben sincs. Amit maga adott, kettőnk nevében is elég. Kegydíjról pedig szó se essék! Ezek a népek úgyis kiszedik magából, ami kell nekik; a rágcsálók családjából valók. Majd egyszer, egyetlenegyszer, én is adok nekik valamit, de csak ha sok-sok pénzem lesz. Egyébiránt higgye el, hogy sokat, nagyon sokat tudok arról a kis Valois-ról. A maga szívét csapdába ejtették, drága Antóniám.

Azzal Lajos a kezét nyújtotta a királynénak, aki ösztönösen lehajolt, hogy megérintse ajkával, de hirtelen eltaszította magától.

- Maga rossz hozzám! - mondta. - Haragszom.

- Haragszik? - mondta a király. - Maga? Nos, én... én...

- Ó, tudom, persze, maga nem haragszik rám... Csak éppen bezáratja előttem Versailles kapuit, s reggel fél hétkor vérben forgó szemmel betör a lakosztályomba.

A király elnevette magát.

- Úgy van - mondta -, én nem haragszom.

- Most már nem haragszik, mert végre észhez tért.

- Mit ad, ha bebizonyítom, hogy akkor sem haragudtam, amikor idejöttem?

- Előbb bizonyítsa be!

- Ó, azt igazán nem nehéz - válaszolta a király -, itt van a bizonyíték a zsebemben.

- Hűha! - kiáltotta a királyné kíváncsian, és felült az ágyban. - Ajándék? Ó, akkor maga tényleg nagyon szeretetreméltó férfiú. De csak akkor hiszek magának, ha most rögtön leteszi ide a bizonyítékot. Ó, nehogy valami kibúvót találjon! Fogadjunk, hogy megint csak ígérget...

Erre a király jóságos mosollyal kutatni kezdett a zsebében, lassan, hogy megkettőzze az élvezetet, mert az ilyen lassúságtól még jobban felcsigázva várja gyerek a játékot, állat a csemegét, asszony az ajándékot. Végre kihúzott a zsebéből egy művészi aranyozással díszített vörös szattyánbőr dobozt.

- Ékszerdoboz! - mondta a királyné -, ó, lássuk, mi van benne!

A király az ágyra tette a dobozt.

A királyné gyorsan felkapta, és magához szorította.

Alighogy kinyitotta, megrészegülve, elkápráztatva kiáltott fel:

- Ó, de gyönyörű! Istenem, de gyönyörű!

A király szívét édes öröm járta át.

- Tetszik? - kérdezte.

A királyné válaszolni sem tudott; elakadt a lélegzete.

Egy nyakéket vett elő az ékszeres dobozból, olyan nagy, olyan tiszta, olyan fénylő és olyan ügyesen összeillesztett gyémántokból, hogy úgy érezte, foszforeszkáló tűzfolyam csorog az ujjai között.

A nyakék úgy hullámzott, mint egy kígyó gyűrűi, melynek minden egyes pikkelye egy-egy villám.

- Csodálatos! - szólalt meg végre a királyné. - Csodálatos - ismételte, s a szeme felragyogott: vagy azért, mert tükröződtek benne a csillogó gyémántok, vagy mert arra gondolt, hogy a világon egyetlen más asszonynak sem lehet ilyen nyaklánca.

- Nos, tetszik? - kérdezte a király.

- El vagyok ragadtatva, felség. Végtelenül boldoggá tett.

- Csakugyan?

- Nézze az első sort: akkorák benne a gyémántok, mint egy-egy mogyoró.

- Igen.

- És ahogy összeválogatták őket! Ahogy nagyság szerint követik egymást! Milyen mesteri az arány az első és a második meg a második és a harmadik sor mérete között! Művész az az ékszerész, aki ezeket a gyémántokat összeszedte, és a nyakéket készítette.

- Ketten vannak.

- Boehmer és Bossange?

- Eltalálta.

- Igen, csak ők mernek ilyen vállalkozásba fogni. Milyen szép, felség, milyen szép!

- Ó, asszonyom, máris többet adott ezért a nyakékért, mint amennyit ér.

- Felség! - kiáltotta a királyné. - Ó, felség!

És ragyogó orcája hirtelen elborult.

Olyan gyors volt ez a változás, hogy a király észre se vette.

- Engedjen meg nekem valamit! - kérte a király.

- Mit?

- Hadd tegyem a nyakába ezt az ékszert.

A királyné felemelte a kezét.

- Nagyon drága, ugye? - kérdezte szomorúan.

- Mi tagadás - felelte a király nevetve. - De megmondtam, hogy többet fizetett érte, mint amennyit ér, és csak a helyén, tehát a maga nyakán nyeri el valódi értékét.

Lajos odament a királynéhoz, két kezében a csodálatos nyakék két végét tartotta, hogy a kapoccsal, melyet szintén egy nagy gyémánt takart, majd összefogja.

- Ne, ne! - mondta a királyné. - Ne gyerekeskedjünk. Tegye vissza a nyakéket a dobozába, felség!

És a fejét rázta.

- Nem engedi, hogy elsőként én lássam a nyakán?

- Isten a megmondhatója, hogy nem venném el magától ezt az örömet, felség, ha elfogadnám a nyakláncot, de...

- De?... - kérdezte csodálkozva a király.

- De sem maga, felség, sem senki más nem fog ilyen drága nyakláncot az én nyakamban látni.

- Nem fogja hordani?

- Soha!

- Visszautasít?

- Azt utasítom vissza, hogy a nyakamba akasszak egymilliót vagy talán másfél milliót. Mert annyit ér ez a nyakék, igaz?

- Maga mondta - felelte a király.

- Nem akarok másfél milliót hordani a nyakamon, hiszen a királynak hatszor is meg kell gondolnia, mennyit ad segélyezésre, és azt kell mondania a szegényeknek: "Nincs több pénzem, majd az Isten megsegít benneteket!"

- Ezt komolyan gondolja, asszonyom?

- Nézze, felség, Sartines úr egyszer azt mondta, hogy másfél millió frankba kerül egy sorhajó, és Franciaország királyának nagyobb szüksége van egy sorhajóra, mint Franciaország királynéjának egy nyakékre.

- Ó! - kiáltotta a király örömtől repesve, könnyes szemmel -, micsoda magasztos gondolkodás! Köszönöm, köszönöm, köszönöm!... Antónia, maga nagyszerű asszony.

És hogy méltóképpen megkoronázza szívélyes, polgári érzelemkitörését, a jóságos király átölelte Mária Antónia nyakát és megcsókolta.

- Ó, hogy fogják áldani magát Franciaországban, asszonyom - kiáltotta -, ha megtudják, mit mondott az imént!

A királyné felsóhajtott.

- Még meggondolhatja magát - mondta hevesen a király. - Azért sóhajtott, mert fáj érte a szíve.

- Nem, felség, ez a megkönnyebbülés sóhaja volt. Zárja be az ékszeres dobozt, és adja vissza az ékszerészeknek!

- Már rendelkeztem a fizetési határidőről, a pénz pedig megvan. Lássuk csak, mit csináljak vele? Ne legyen annyira önzetlen, asszonyom.

- Jól meggondoltam a dolgot. Végleges az elhatározásom: nem kérem ezt a nyakláncot, viszont szeretnék valami mást.

- Ej, pedig már összeszedtem rá az egymillió-hatszázezer frankot!

- Egymillió-hatszázezret? Ilyen drága?

- Bizony, asszonyom, ha már kiszaladt a számon, nem vonom vissza.

- Nos, amit kérek, az kevesebbe fog kerülni.

- Mit kér?

- Hogy engedje meg, hogy még egyszer bemenjek Párizsba.

- Ó, hát ez igazán könnyű és főleg nem drága.

- Várjon csak, várjon!

- Nocsak!

- Párizsba, a Vendôme térre.

- Az ördögbe!

- Mesmer úrhoz.

A király a fülét vakarta.

- Végül is visszautasított egy egymillió-hatszázezer frankos szeszélyt, úgyhogy ezt igazán megengedhetem magának. Menjen hát Mesmer úrhoz, de most én kötök ki egy feltételt.

- Mit?

- Hogy egy királyi hercegnő kísérje oda.

A királyné eltöprengett.

- Lamballe-né jó lesz? - kérdezte.

- Lamballe-né? Jó.

- Akkor megegyeztünk.

- Meg.

- Köszönöm.

- Én meg most rögtön megrendelem a sorhajómat. Az lesz a neve, hogy A KIRÁLYNÉ NYAKÉKE. Aztán majd elküldöm Lapeyrouse-nak.

A király kezet csókolt a feleségének, és igen jókedvűen elhagyta a lakosztályt.

Mihelyt a király kihúzta a lábát a szobából, a királyné felkelt, az ablakhoz ment, és beszippantotta az éles, jeges reggeli levegőt.

Csillogónak ígérkezett a nap, tele kora tavaszi bájjal: az éjszakai fagyot érezhető langymeleg napsütés váltotta fel; tegnap óta északiról keletire fordult a szél.

Ha ilyen marad az idő, akkor véget ér a tél, ez a borzalmas 1784-es tél.

A rózsaszínű láthatáron szürkés pára sejlett fel: a napsugár elől menekülő nedvesség.

A növényekkel teleültetett teraszokon a zúzmara apránként lepotyogott az ágakról, és kis madarak finom kis karmaikkal a már kifakadt rügyeken hintáztak.

A fagy tépázta áprilisi virág, a repcsénretek kidugta már sötét fejecskéjét az olvadó hó alól. Az ibolya erőteljes, kemény, széles levelei alatt a titokzatos virág hosszúkás bimbója már kipattintotta két pici, ellipszis alakú alsó levélkéjét, a virágzás és az illat előhírnökét.

A fákról, a szobrokról, a kerítések tetejéről mint megannyi pergő gyémántcsepp olvadt le a jég; még nem víz, de már nem is jég.

Minden a tavasz néma harcát s a tél közeli bukását hirdette.

- Ha ki akarjuk használni a hideget - kiáltott fel a királyné, mintha a levegőt akarná megkérdezni -, azt hiszem, igyekeznünk kell! Ugye, Miseryné? - tette hozzá, ahogy megfordult. - Mindjárt itt a tavasz.

- Felséged már régóta ki akar menni korcsolyázni a svájciak tavára - felelte az első komorna.

- Nos, még ma kimegyünk - felelte a királyné -, mert holnap talán már késő lesz.

- Hány órakor óhajt felöltözni felséged?

- Most rögtön. Csak könnyű reggelit eszem, aztán megyek is.

- Más parancsa nincs, felséges asszony?

- Tudják meg, felkelt-e már Taverney kisasszony, s ha igen, mondják meg neki, hogy látni szeretném.

- Taverney kisasszony felséged kis szalonjában várakozik - felelte a komorna.

- Máris? - kérdezte a királyné, aki pontosan tudta, milyen későn feküdt le Andrée.

- Ó, asszonyom, már több mint húsz perce vár.

- Vezesse be!

Andrée éppen akkor lépett be a királynéhoz, amikor a Márványudvar órája a kilencet kezdte ütni. Szépen fel volt öltözve, mint az udvar bármely hölgye, akinek nincs joga uralkodójánál hanyag öltözékben megjelenni. Mosolygott, de egy kicsit nyugtalan volt.

A királyné is elmosolyodott, s ettől Andrée megnyugodott.

- Menjen, kedves Miseryné, küldje ide Léonard-t meg a szabómat - mondta a királyné.

Amikor látta, hogy az ajtó becsukódik Miseryné mögött, megszólalt:

- A király elragadó volt, nevetett, lefegyvereztem.

- De megtudta? - kérdezte Andrée.

- Andrée, ha az embernek igaza van, és kivált ha Franciaország királynéja, nem hazudik.

- Igaz, asszonyom - mondta Andrée elpirulva.

- Mégis azt hiszem, kedves barátném, hogy baklövést követtünk el.

- S nem is egyet, asszonyom - mondta Andrée.

- Az lehet, de mindegy. Szóval az első: hogy megsajnáltuk de La Motte-nét; a király nem szereti. Bevallom, hogy nekem mégis tetszett.

- Ó, Őfelsége túl jószemű bíró, semhogy elutasítsuk az ítéletét.

- Itt van Léonard - mondta a visszatérő Miseryné.

A királyné leült aranyozott ezüst fésülködőasztalához, és a híres fodrász munkához látott.

A királynénak tüneményesen szép haja volt, és hiúságának hízelgett, ha csodálták érte.

- Léonard tudta ezt, és ahelyett, hogy gyorsan dolgozott volna, mint ahogy bárki másnál tette, hagyta, hadd élvezze a királyné a saját szépségét.

Ezen a napon Mária Antónia elégedett, sőt boldog volt, szépnek látta magát. Tükrében Andrée-ra pillantott, s észrevette, milyen szeretettel néz rá.

- Magát bezzeg nem szidták meg - mondta. - Magát nem, hiszen szabad és büszke, mindenki fél is egy kicsit magától, mert olyan okos, mint Minerva istennő.

- Én, asszonyom? - hebegte Andrée.

- Igen, maga! Ó, istenem, milyen boldog is lehet, hogy még lány, Andrée, és főleg mert boldog, hogy az.

Andrée elpirult, és gyámoltalanul mosolyogni próbált.

- Fogadalmat tettem - mondta.

- És meg is tartja, szép Vesta-szűz? - kérdezte a királyné.

- Remélem.

- Erről jut eszembe!... - kiáltott fel a királyné.

- Micsoda, felség?

- Hogy bár nem ment férjhez, tegnap óta ura van.

- Uram?

- Bizony, a kedves bátyja; hogy is hívják, Philippe, ugye?

- Igen, asszonyom, Philippe.

- Megérkezett?

- Igen, tegnap.

- És még nem találkozott vele? Milyen önző is vagyok, tegnap elraboltam magát tőle, hogy Párizsba hurcoljam. Igazán megbocsáthatatlan önzés.

- Ó, asszonyom, tiszta szívből megbocsátok, és Philippe is.

- Biztos?

- Felelek érte.

- A saját nevében?

- Az enyémben és az övében.

- Milyen ő?

- Most is szép és jó, asszonyom.

- Hány éves is most?

- Harminckettő.

- Szegény Philippe! Tudja-e, hogy immár tizennégy esztendeje ismerem, s ebből kilenc-tíz évig nem láttam?

- Ha felséged fogadni óhajtja, boldog lesz, hogy biztosíthatja róla felségedet: a távollét nem halványította el benne a királyné iránti tiszteletteljes hűséget.

- Találkozhatnék vele most rögtön?

- Ó, negyedóra múlva felséged lába előtt fog térdelni, ha felséged megengedi.

- Jó, jó... megengedem... sőt akarom.

Ekkor egy élénk, gyors mozgású férfi lépett vagy inkább robbant be az öltözőszoba szőnyegére, s nevető, csúfondáros arcát a tükörhöz tolta, a Mária Antónia mosolygós arca mellé.

- Artois sógorom, jaj, de megijesztett! - mondta a királyné.

- Jó reggelt őfelségének - mondta a fiatal herceg. - Hogy töltötte felséged az éjszakát?

- Köszönöm, fivérem, nagyon rosszul.

- És a reggelt?

- Nagyon jól.

- Ez a lényeg... Az imént már gyanítani kezdtem, hogy szerencsésen átvészeltük a próbatételt, találkoztam ugyanis a királlyal, és ő nyájasan rám mosolygott. Milyen nagy dolog a bizalom!

A királyné elnevette magát. Artois grófja, aki még nem tudott a reggeli fejleményekről, szintén nevetett, de egészen más okból.

- Most jut eszembe - mondta a herceg -, amilyen kába vagyok, meg sem kérdeztem Taverney kisasszonytól, hogy töltötte az éjszakát.

A királyné a tükörbe nézett, s így semmi sem kerülhette el a figyelmét, ami a szobában zajlott.

Léonard éppen befejezte művét, és a királyné, megszabadulván indiai muszlin fésülködőköpenyétől, felvette reggeli ruháját.

Nyílt az ajtó.

- Tessék - mondta Artois grófjának -, ha meg akar tudni valamit Andrée-ról, itt van.

Andrée kezét fogva egy napbarnított, jóképű, fekete szemű férfi lépett be: tekintete nemes és szomorkás; homloka értelemről, egész lénye komolyságról árulkodik; életerős katona, olyan, amilyet Gainsborough festett szép családi képein.

Philippe de Taverney sötétszürke, finom ezüsthímzéssel díszített ruhát viselt, de rajta a szürke mintha fekete lett volna, az ezüst mintha vas; a fehér nyakkendő, a tompa fehér csipkegallér élesen elütött a sötét ruhától, és a rizspor a haján csak kiemelte arcszínének és vonásainak férfiasságát.

- Felség - mondta Andrée, és tisztelettel meghajolt -, itt a bátyám.

Philippe is meghajolt; lassan, méltóságteljesen.

Amikor felemelte a fejét, a királyné még mindig a tükörbe nézett. Igaz viszont, hogy onnét is ugyanolyan jól látta Philippe-et, mintha szemtől szembe állt volna vele.

- Jó reggelt, Taverney úr - mondta a királyné, és megfordult.

Tündöklően szép volt: fejedelmi szépsége méltán babonázta meg mind a királyság barátait, mind a női nem csodálóit; megvolt benne a szépség hatalma, s megvolt benne a hatalom szépsége is.

Philippe, amint látta, hogy a királyné mosolyog, s érezte, hogy ez a tiszta, büszke és mégis édes tekintet megnyugszik rajta, elsápadt, és egész lényén szörnyű zaklatottság lett úrrá.

- Ha nem tévedek, Taverney úr - folytatta a királyné -, nekünk szól első látogatása. Köszönöm.

- Én tartozom köszönettel - válaszolta Philippe.

- Mily sok esztendő telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást! - mondta a királyné. - Sajnos, életünk legszebb évei múltak el!

- Számomra valóban azok, asszonyom, de nem felséged számára, akinek minden nap élete legszebb napja.

- Úgy tetszik, maga igen jól érezte magát Amerikában, Taverney úr, hiszen akkor is ott maradt, amikor már mindenki visszajött.

- La Fayette úrnak szüksége volt egy bizalmi emberre, akire a segédszolgálatosok parancsnokságának egy részét bízhatta, amikor elhagyta az Újvilágot. La Fayette úr engem javasolt Washington tábornoknak, aki el is fogadta a jelölésemet.

- Ugye abból a maga Újvilágából tömegével térnek meg a hősök? - kérdezte a királyné.

- Nem rám értette felséged - felelte Philippe mosolyogva.

- Miért ne? - kérdezett vissza a királyné, aztán Artois grófjához fordult: - Nézze csak, kedves rokon, milyen jó színe és milyen hadfiúi külleme van Taverney úrnak.

Philippe, aki így hirtelen kapcsolatba került Artois grófjával, akit nem ismert, egy lépést tett feléje, s várta, hogy a herceg engedélyt adjon neki az üdvözlésére.

A herceg intett, és Philippe meghajolt.

- Micsoda szép katonatiszt! - kiáltott fel a fiatal herceg. - Nemes úr, boldog vagyok, hogy megismerhetem. Mik a szándékai most, hogy visszatért Franciaországba?

Philippe a húgára nézett.

- Nagyuram - mondta -, én a húgom érdekének vetem alá az enyémet, azt fogom tenni, amit a húgom szeretne.

- De hiszen él az édesapjuk, nemde Taverney úr? - mondta Artois grófja.

- Igen, nagyuram, hála istennek, él - felelte Philippe.

- Akárhogy is - szólt bele élénken a királyné -, jobb szeretem, ha Andrée-ra a bátyja vigyáz, a bátyjára meg maga, gróf úr. Ugye, a vállára veszi Taverney úr gondját?

Artois grófja bólintott.

- Tudja-e, hogy nagyon szoros szálak fűznek minket egymáshoz? - folytatta a királyné.

- Magát, néném, nagyon erős szálak? Hűha, mesélje csak el, kérem.

- Bizony, Taverney úr volt az első francia, akit megpillantottam, amikor Franciaországba érkeztem, és én még előzőleg nagyon komolyan megfogadtam, hogy boldoggá teszem az első franciát, akivel találkozom.

Philippe érezte, hogy még a homloka is elvörösödik. Az ajkait harapdálta, hogy közönyös tudjon maradni.

Andrée ránézett, aztán lehajtotta a fejét.

Mária Antónia észrevette a két testvér váltotta tekintetet; de hogyan is találhatta volna ki mindazt a fájdalmasan eltemetett titkot, amit egy ilyen pillantás magában rejt!

A királyné más oknak tulajdonította a tekintetükben bujkáló szomorúságot. Amikor 1774-ben annyian szerelmesek lettek a trónörökös feleségébe, miért ne szenvedett volna egy kicsit Taverney is a franciák járványszerű szerelmétől, melyet Mária Terézia lánya iránt tápláltak?

Ez a feltételezés egészen hihető volt, s még az asszonnyá, királynévá lett lány szépsége fölött a tükörben folytatott ellenőrzés sem döntötte meg.

Mária Antónia ilyen vallomásnak értette tehát Philippe sóhaját. A királyné rámosolygott a bátyra, és szeretettel teli pillantással simogatta meg a húgot; nem találta ki egészen, de nem is tévedett egészen ártatlan kacérkodásában, melyben senki sem találhat bűnt. A királyné, asszonyi hiúságában büszke volt rá, hogy szeretik. Némelyek mindig arra vágynak, hogy a környezetük rokonszenvét kivívják, s ezek az emberek nem tartoznak a kicsinyes lelkek közé.

Bizony, eljön a pillanat, te szegény királyné, amikor ezt a mosolyt, melyet most azokra pazarolsz, akik szeretnek - s ezért szemrehányással illetnek -, hiába küldöd majd azok felé, akik már nem szeretnek.

Artois grófja odament Philippe-hez; közben a királyné megkérdezte Andrée véleményét egy vadászruháról.

- Igazán olyan nagy tábornok az a Washington? - kérdezte Artois grófja.

- Igen, nagyuram, nagy ember.

- És a franciákról mi a véleménye az amerikaiaknak?

- Pont az ellenkezője, mint az angolokról.

- Értem. Maga, kedves Philippe de Taverney, az új gondolatok híve, de kíváncsi vagyok, elgondolkozott-e már egy bizonyos dolgon.

- Min, nagyuram? Bevallom, hogy ott, messze, a nagy tavak partján, a füves pusztákon táborozva gyakran jutott időm töprengésre.

- Elgondolkozott-e rajta, hogy amikor ott háborút viselt, nem az indiánok, de nem is az angolok ellen viselt háborút.

- Hát ki ellen, nagyuram?

- Maga ellen.

- Bizony, az meglehet, nagyuram.

- Belátja...

- Belátom, hogy egy olyan eseménynek is lehetnek szerencsétlen következményei, amely eredetileg megmentette a monarchiát.

- Sőt lehet, hogy e szerencsétlen következmények veszélyesebbek, mint az eredeti fenyegetés.

- Sajnos, így van, nagyuram.

- Hát ezért nem találom olyan hasznosnak Washington és La Fayette márki győzelmeit, mint a többiek. Tudom, hogy ez önzés, de nemcsak saját magam miatt vagyok önző. És tudja, miért fogom magát minden erőből segíteni?

- Bármi oka van is rá, őszinte hálával tartozom érte királyi fenségednek.

- Azért, kedves Taverney, mert maga nem tartozik azok közé, akiket az utcán avattak hőssé; derekasan szolgált, de kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ezt világgá kürtölje. Magát nem ismerik Párizsban, ezért szeretem magát, s ha nem így volna... hát Taverney úr, hitemre!... ha nem így volna... tudja, én önző vagyok.

Ezután a herceg kezet csókolt a királynénak, üdvözölte Andrée-t, mégpedig nyájasabban, tisztelettudóbban, mint ahogy a nőket szokta, aztán távozott.

A királyné nyomban abbahagyta az Andrée-val való beszélgetést, Philippe-hez fordult, és azt mondta:

- Találkozott már az apjával, uram?

- Igen, asszonyom, mielőtt idejöttem volna, találkoztam vele az előszobákban; a húgom értesítette.

- Miért nem az apjához vezetett az első útja?

- Elküldtem hozzá a komornyikomat, asszonyom, meg a kis csomagomat, de Taverney úr visszaküldte a fiút azzal a paranccsal, hogy először a királynál vagy felségednél tegyem tiszteletemet.

- És maga szót fogadott?

- Igen, asszonyom; örültem, hogy megölelhetem a húgomat.

- Csodálatos idő van! - kiáltotta a királyné, s boldogan hátravetette a fejét. - Miseryné, holnapra megolvad a jég, most rögtön intézkedjen a szán felől.

Az első komorna már indult is, hogy teljesítse a parancsot.

- És ide kérem a kakaómat - tette hozzá a királyné.

- Nem reggelizik felséged? - kérdezte Miseryné. - Ó, hiszen tegnap este nem is vacsorázott!

- Téved, kedves Miseryné, tegnap este vacsoráztunk, kérdezze csak meg Taverney kisasszonyt.

- Méghozzá kiadósan - mondta Andrée.

- Egykettő, kedves Miseryné, hívogat a napsugár: sokan lesznek a svájciak taván.

- Felséged korcsolyázni indul? - kérdezte Philippe.

- Ó, maga most biztosan kinevet minket, amerikai úr - kiáltotta a királyné -, hiszen maga hatalmas tavakon korcsolyázott, ahol mérföldben többet tesznek meg, mint mi itt lépésben.

- Itt felségedet szórakoztatja a hideg és a suhanás a jégen; odaát meghalnak belé.

- Lám, már itt is a kakaó. Andrée, maga is igyon egy csészével!

Andrée elpirult az örömtől, és meghajolt.

- Látja, Taverney úr, én semmit sem változtam, ugyanúgy iszonyodom az etikettől, mint annak idején. Emlékszik, Philippe? És maga, maga változott-e?

Ezek a szavak szíven ütötték a fiatalembert; ha egy nő visszavágyja a múltat, az gyakran tőrdöfés a férfi szívében.

- Nem, asszonyom - felelte kimérten. - Én nem változtam, legalábbis a szívem nem.

- Akkor hát, ha ugyanolyan a szíve - mondta a királyné derűsen -, és mivel a szíve jó volt, a magunk módján köszönjük meg: egy csészét Taverney úrnak, Miseryné!

- Ó, asszonyom - kiáltotta szörnyű zavarban Philippe -, ezt nem gondolhatja komolyan felséged, ez túl nagy megtiszteltetés egy szegény, jelentéktelen katonának...

- Egy régi barátnak - mondta a királyné. - Ez a mai nap felém sodorja a fiatalság illatát; ezen a mai napon boldog, szabad, büszke, bolond vagyok!... Ez a nap az én imádott Trianonomban tett első sétáimat, meg az Andrée-val tett kiruccanásaimat juttatja eszembe. A rózsákat, a szamócát, a verbénát, a madarakat, amelyeket megpróbáltam felismerni a teraszon, mindent, még az én kedves kertészeimet is, akiknek derék ábrázata mindig valami új virágot, zamatos gyümölcsöt ígért; és Jussieu urat meg azt az eredeti embert, Rousseau-t, aki meghalt... Ez a nap... állítom, hogy ez a nap... megbolondít! De mi van magával, Andrée? oly piros az arca; mi van magával, Philippe? oly sápadt az arca?

A két fiatalnak csakugyan kegyetlen próba volt az emlék felidézése, s arcuk híven tükrözte érzelmeiket.

A királyné szavaira azonban mind a ketten felocsúdtak.

- Megégettem a szájpadlásomat - mondta Andrée. - Bocsásson meg, asszonyom.

- Én pedig még most sem tudok megbarátkozni azzal a gondolattal - mondta Philippe -, hogy felséged úgy megtisztelt, mintha rangjabéli volnék.

- Ugyan már - nevetett Mária Antónia, s maga öntött kakaót Philippe csészéjébe -, maga katona, legalábbis azt állítja, és a katona hozzá van szokva a tűzhöz: égesse meg a száját dicső módon a kakaóval, mert nincs időm várni.

Philippe azonban komolyan vette a dolgot, mint valami falusi, csakhogy amit a falusi ember zavarában tett volna, azt Philippe hősiességből tette.

A királyné ezt észrevette, s csak még nagyobbat kacagott.

- Tökéletes jellem - mondta, és felállt.

A komornái kacér kis kalapot, hermelinköpenyt és kesztyűt adtak rá.

Andrée is pillanatok alatt elkészült.

Philippe ismét a hóna alá csapta a kalapját, és követte a hölgyeket.

- Taverney úr - szólt a királyné -, nem akarom, hogy ismét, elhagyjon; ma politikai okokból el akarok kobozni egy amerikait. Nyújtsa a bal karját, kérem.

Taverney szót fogadott. Andrée a királyné bal oldalára ment.

A királyné levonult a főlépcsőn, s tiszteletére díszfutamok peregtek a dobokon. A testőrök kürtszavától és a felkapott fegyverek súrlódásától visszhangzott a palota. Ez a királyi pompa, a mindenhonnét feléjük áradó hódolat, a királynét övező csodálat Taverneyt is megérintette, s a fiatalember amúgy is megzavart feje szédülni kezdett.

Homlokán forró izzadságcseppek gyöngyöztek, a léptei elbizonytalanodtak.

Ha nem suhintja meg ajkát és szemét egy hideg légörvény, bizonyosan elájul.

Oly sok időt töltött komor gondok között, száműzetésben, hogy most nem tudott ilyen hirtelen visszatalálni a büszke pompa és az érzelmek boldog világába.

Amerre csak elhaladt a tündöklő szépségű királyné, mindenki fejet hajtott, minden fegyver a levegőbe lendült, csak egy sovány kis öregember feledkezett meg az etikettről.

Ő nem hajolt meg, nem sütötte le a szemét, ellenkezőleg: ott állt egyenes gerinccel, tekintetét a királynéra és Taverneyre szegezve.

Amikor a királyné elvonult, az öregember kilépett a felbomló sorfalból, és futni kezdett, ahogy csak hetvenesztendős, pipaszárlába bírta.

Van Versailles-ban egy téglalap alakú, tavasztól őszig kékeszöld, selymes vizű, télen pedig fehér, kérgesre fagyott jegű medence, amelyet mind a mai napig a svájciak tavának neveznek.

A tavacskát körben hársfasor szegélyezi, melynek fái boldogan nyújtóztatják a nap felé vörhenyes ágaikat; ezt a fasort mindenféle rendű és rangú sétálók népesítik be, akik a szánkózókat és a korcsolyázókat jöttek megbámulni.

A nők ruháiban keveredik a régi udvar kissé nyomasztó, harsogóan zagyva pompája, meg az új divat kissé szeszélyes könnyedsége.

A magasra tornyozott hajkoronák, a fiatal homlokokra árnyékot vető csuklyás köpenyek, a jobbára szövetből készült kalapok, a bundák, és a selyemruhák széles pliszéfodrai meglehetősen furcsa egyveleget alkotnak a meggypiros papi ruhákkal, az égszínkék redingotokkal, a sárga lakájruhákkal és a bő, fehér felöltőkkel.

Cselédek kék és piros ruhája villan fel itt is, ott is a tömegben, mint a búzavirág meg a pipacs, amint a gabonatáblában vagy a lóherében hajladozik.

Időnként a csodálat sikolya rebben fel a tömegből: Saint-Georges, a vakmerő korcsolyázó, olyan tökéletes kört írt le, hogy ha egy mérnökember megmérné, ő sem találhatna benne kivetnivalót.

A medence partján olyan sok néző gyűlik össze, hogy messziről úgy fest, mint egy nagy, tarkabarka szőnyeg, amely fölött ott gomolyog a leheletekből összeverődő pára, maga a mesterséges tó pedig, amely most vastag jégtükörré dermedt, rendkívül változatos, örökké mozgásban lévő képet mutat.

Amott egy szánt három hatalmas szelindek húz, mint valami orosz trojkát. Ezek a címeres bársonytakarókba öltöztetett kutyák, fejükön libegő tollakkal, Callot ördögjeleneteinek vagy Goya démonképeinek rémálomszerű állataira hasonlítanak.

Gazdájuk, Lauzun úr nyeglén elterpeszkedik tigrisbőrökkel bélelt szánjában, s kihajol, hogy beszippantsa a friss levegőt, de máris visszahúzódik, mert arcul csapja a metsző szél.

Itt-ott szerényebb külsejű szánkók keresnek szabad helyet. Egy hölgy, aki nyilván a hideg miatt fátyolozta el az arcát, éppen beszáll egy ilyen szánkóba, s egy aranysujtásos, bő bársonyköpenyt viselő daliás fiatalember, korcsolyával a lábán, kívülről az üléstámlának feszülve, igyekszik mozgásba lendíteni a szánkót, melyet ő hajt és kormányoz.

Az álarcos hölgy és a bársonyköpenyes korcsolyázó egész közel hajolva egymáshoz vált egynéhány szót, de senki sem találhat kivetnivalót a szabad ég alatt, az egész Versailles orra előtt folyó titkos légyottban.

Mindegy, hogy mit mondanak, hiszen a többiek látják őket, s teljesen mindegy, hogy a többiek látják őket, hiszen nem hallják, mit mondanak: nyilvánvaló, hogy ügyet sem vetnek a sokaságra, repülnek, mint két vándormadár; hová? abba az ismeretlen világba, amelyet mindenki hajszol, s amelynek boldogság a neve.

Hirtelen nagy mozgolódás, nyüzsgés támad ezek között a légies alakok között, akik inkább siklanak, mintsem járnak.

A svájciak tavának partján ugyanis megjelent a királyné, mindenki megismeri és iparkodik helyet adni neki, de ő mindenkinek odaint, hogy csak maradjanak.

Felharsan a kiáltás: "Éljen a királyné!"; aztán repülő korcsolyázók és korcsolyázók lökte szánkók mintegy áramütésre nagy kört alakítanak a hely körül, ahol a felséges látogató megállt.

Ő került a figyelem középpontjába.

A férfiak ügyes manőverezéssel közelednek hozzá, s a nők tisztelettel s illemtudóan igazgatják az öltözéküket, végül is mindenki módját leli, hogy a nagyurak és magas rangú tisztek közé keveredjék, akik a királynéhoz siettek, hogy hódoljanak neki.

A nézőközönség azonban a többi illusztris személyiség között felfigyelt egy nagyon is feltűnő alakra, aki ahelyett, hogy az általános menetirányt követve a királyné elé járult volna, amikor felismerte a ruháját és kíséretét, leugrott a szánjáról és a kíséretében lévő személyekkel együtt eltűnt az egyik fasorban.

Artois grófját a közönség az egyik legelegánsabb és legkönnyedebb mozgású korcsolyázónak tartotta, s most az elsők között suhant át az őt a királynétól elválasztó térségen, hogy kezet csókoljon neki.

- Látja, hogyan kerüli magát testvérünk, Provence grófja? - kérdezte halkan, s ujjával a királyi fenségre mutatott, aki öles léptekkel távolodott a zúzmarás sarjerdőben, hogy kerülő úton jusson el a kocsijáig.

- Nem akarja, hogy szemrehányást tegyek neki - mondta a királyné.

- Ó, ami a rá váró szemrehányásokat illeti, az az én dolgom. Egyáltalán nem emiatt tart magától.

- Akkor hát a rossz lelkiismerete miatt - mondta vidáman a királyné.

- Más miatt, felséges néném. Most tudta meg, hogy Suffren úr, a dicsőséges győző, valószínűleg ma este érkezik, s mivel ez a hír fontos, azt akarja, hogy maga ne tudjon róla.

A királyné körülnézett, s látta, hogy néhány kíváncsi fület a tisztelet nem tart annyira távol tőle, hogy meg ne hallják sógora szavait.

- Taverney úr - mondta -, legyen olyan kedves, foglalkozzék a szánkómmal, kérem, és ha találkozik az édesapjával, csókolja meg, negyed órára kimenőt adok magának.

A fiatalember meghajolt, és átfurakodott a tömegen, hogy teljesítse a királyné parancsát.

A tömeg is értett a szóból: néha csodálatosak az ösztönei; kitágult hát a kör, és a királyné meg Artois grófja mindjárt jobban érezte magát.

- Kedves fivérem - mondta ekkor a királyné -, magyarázza meg, mi haszna van abból a bátyánknak, ha én nem tudok Suffren úr érkezéséről.

- Ó, néném, hát lehetséges, hogy nő és királyné, királyné és ellenség létére nem találta ki ennek a ravasz politikusnak a szándékát? Suffren úr megérkezik, az udvarnál senki sem tudja. Suffren úr az indiai tengerek hőse, következésképpen csodálatos fogadtatás illeti Versailles-ban. Megérkezik; a királynak fogalma sincs az érkezéséről, a király fütyül rá, bár erről mit sem tud, következésképpen esze ágában sincs fütyülni rá. Maga ugyancsak, felséges néném. Ezalatt Provence úr, aki tud Suffren érkezéséről, fogadja a tengerészt, mosolyog rá, hízeleg neki, négysoros versikét szaval neki, s az indiai hősnek hízelegve Franciaország hőse lesz.

- Ez világos - mondta a királyné.

- Az ördög vigye el! - mondta a gróf.

- Kedves hírlapíróm, maga csak egyetlen dologról feledkezik meg.

- Miről?

- Hogy maga honnét tudja a mi drága bátyánk és sógorunk eme nemes tervét?

- Honnét tudom? Onnét, hogy tudok minden dolgáról. Amikor észrevettem, hogy Provence úr lelkiismereti ügyet csinál abból, hogy mindent tudjon rólam, én is felfogadtam embereket, akik mindent elmesélnek nekem, amit ő csinál. Ó, ez még hasznos lehet, s nemcsak nekem, magának is.

- Köszönöm, hogy szövetségesévé tett, de a király?

- Nos, a királyt mégis figyelmeztették.

- Maga?

- Ó, dehogy. A tengerészeti minisztere, akit én küldtem hozzá. Mindehhez nekem semmi közöm, tudja, én léha, szétszórt, bolondos vagyok hozzá, hogy ilyen fontos dolgokkal foglalkozzam.

- És a tengerészeti miniszter sem tudta, hogy Suffren úr Franciaországba érkezik?

- Uramisten, drága néném, maga épp elég minisztert ismert tizennégy év alatt, amíg a francia trónörökös felesége volt, majd a király felesége lett, hogy tudja: ezek az urak mindig a fontos dolgokról nem tudnak. Nos, én felvilágosítottam ezt a miniszterünket, és ő el van ragadtatva.

- Azt elhiszem.

- Végre valaki, aki egész életében hálás lesz nekem, s nekem éppen hálára van szükségem.

- Mihez?

- Hogy egy kölcsönről tárgyaljak.

- Ó - nevette el magát a királyné -, most kibújt a szög a zsákból.

- Királyi néném - mondta Artois grófja gondterhelt arccal -, magának minden bizonnyal pénzre van szüksége; ne legyek az elhunyt francia király fia, ha nem adom oda magának a felét annak az összegnek, amit kapok.

- Ó, kedves rokon! - kiáltotta Mária Antónia -, csak tartsa meg, csak tartsa meg! Hála istennek, pillanatnyilag nincs szükségem semmire.

- Teringettét, ne várjon sokáig, hogy behajtsa rajtam az ígéretemet, kedves néném.

- Ugyan miért?

- Mert ha túl sokáig vár, előfordulhat, hogy már nem tudom tartani.

- Akkor majd én is teszek róla, hogy felfedezzek valami államtitkot.

- Még megfázik, kedves néném - mondta a herceg -, egészen kékre fagy az arca.

- Már itt is van Taverney úr a szánommal.

- Akkor nincs szükség rám, néném?

- Nincs.

- Kergessen el hát, kérem.

- Miért? Csak nem képzeli, hogy terhemre van?

- Dehogy képzelem. Ellenkezőleg: én szeretném visszanyerni a szabadságomat.

- Akkor isten vele.

- A viszontlátásra, kedves néném.

- Mikor találkozunk?

- Ma este.

- Miért, mi van ma este?

- Még nincs, majd lesz.

- Akkor hát mi lesz?

- Nagy csődület a királynál.

- És miért?

- Mert a miniszter odakíséri Suffren urat.

- Remek. Akkor a ma esti viszontlátásra.

A fiatal herceg a rá jellemző bájos udvariassággal búcsút vett a királynétól, s eltűnt tömegben.

Az idős Taverney tekintetével követte a fiát, míg az eltávolodott a királynétól, hogy a szánért menjen.

De éber pillantása hamarosan visszatért a királynéra. Mária Antónia élénk beszélgetése sógorával kissé idegesítette, mert ez a beszélgetés egyelőre véget vetett a királyné és a fia közti bizalmas együttlétnek.

Így aztán, amikor Philippe befejezte a szán indulásához szükséges előkészületeket, és a királyné parancsához híven át akarta ölelni az apját, akit tíz esztendeje nem látott, az eltolta magától és azt mondta:

- Majd később, majd később. Ha véget ért a szolgálatod, gyere vissza, és akkor beszélgetünk.

Philippe otthagyta hát az apját, s az öreg báró örömmel látta, hogy Artois grófja elköszön a királynétól.

A királyné beült a szánba, s Andrée-t is maga mellé ültette. Ám amikor két nagydarab hajdú ott termett, hogy tolja a szánt, azt mondta:

- Nem, nem, eszemben sincs így szánkózni. Taverney úr, maga nem korcsolyázik?

- Bocsásson meg, asszonyom - mondta Philippe.

- Adjanak korcsolyát a lovag úrnak - parancsolta a királyné, majd a fiatalemberhez fordult: - Nem is tudom, honnan veszem, hogy maga legalább olyan jól korcsolyázik, mint Saint-Georges.

- Philippe már régen is nagyon szépen korcsolyázott - mondta Andrée.

- Most meg már nincs is igazi ellenfele, ugye, Taverney úr?

- Asszonyom - mondta Philippe -, mivel felséged ennyire bízik bennem, iparkodni fogok.

Már fel is csatolta a pengeélesre köszörült korcsolyát, a szán mögé siklott, egyik kezével meglökte, és futni kezdett.

Különös jelenet tanúi lehettek ezután a nézők.

Saint-Georges, a tornászkirály, Saint-Georges, az elegáns mulatt, a divatos férfi, minden testgyakorlatok kiválósága, Saint-Georges vetélytársat fedez fel ebben a fiatalemberben, aki merészelt őmellé siklani a pályán.

Íziben kerengeni kezdett hát a királyné szánja körül, de oly tiszteletteljes hajlongásokkal, oly kecsesen, hogy Versailles parkettjén soha száraz talajon álló udvaronc hódítóbb bókokat nem kerekített; körzővel rajzolható szélsebes köröket írt le a szán körül, csodálatosan egymásba ívelő gyűrűkkel fonta körül, úgy, hogy az új kör mindig éppen oda került, ahová a szán érkezett, majd kifutott a körből, s a korcsolyázó egyetlen erős lökéssel, egyetlen ellipszissel mindazt az előnyt visszanyerte, amit vesztett.

Követni sem lehetett azt az ügyességet, mert elkábult a fej, káprázott a szem.

Philippe-et viszont ingerelte ez a játék, s vakmerő lépésre szánta magát: olyan félelmetes sebességgel kezdte lökni a szánt, hogy Saint-Georges kétszer is a szán mögött fejezte be a körét, ahelyett, hogy elé rajzolta volna, s mivel a szán sebessége rémült visítozást váltott ki a nézők soraiban, ami megijeszthette volna a királynét, Philippe azt mondta:

- Ha felséged óhajtja, megállok, vagy legalábbis lelassítok.

- Ó, ne, ne! - kiáltotta a királyné olyan lelkesedéssel, amely a munkában is, az élvezetben is jellemző volt rá -, nem félek. Még gyorsabban, lovag, még gyorsabban!

- Köszönöm az engedélyt, asszonyom, csak bízza rám magát, jó kezekben van.

És ahogy erős keze ismét összecsukódott az ülés háromszögletű támláján, olyan lendületet adott a szánnak, hogy annak minden eresztéke ropogott.

Az volt az ember érzése, hogy mindjárt felröpülnek a levegőbe.

Ekkor a másik kezével is elkapta a szánt - ezt az erőfeszítést eddig nem tartotta magához méltónak -, s acélkezével úgy röpítette magával, mint valami játékszert.

Ettől kezdve Saint-Georges minden körét még nagyobb körökkel keresztezte; a szán úgy suhant ide-oda, mint egy rendkívül rugalmas emberi test, teljes hosszában meg-megpördült, mintha nem is talpakon, hanem korcsolyán siklott volna; a tömege, a súlya, a kiterjedése ellenére korcsolyává vált, élt, repült, forgott, mint egy jégtáncos.

Saint-Georges, aki kecsesebb, finomabb, pontosabb kacskaringókat vésett a jégre, hamarosan nyugtalankodni kezdett. Már egy órája korcsolyázott; és Philippe, látva, hogy izzad, s észrevéve reszkető inának erőfeszítését, úgy döntött, hogy a fáradtság révén győzi le.

Lépést váltott, és abbahagyta a körözést (mert ilyenkor minden alkalommal fel kellett emelnie a szánt), s egyenesen maga előtt lökte a járművet.

A szán nyílsebesen száguldott.

Saint-Georges egyetlen lábmozdulattal rögtön utolérhette volna, Philippe azonban éppen abban a pillanatban, amikor a második lökés megsokszorozza az első lendületét, még érintetlen jégfelületre taszította a szánt, maga pedig mereven lefékezett.

Saint-Georges hatalmas lendületet vett, hogy utolérje a szánt, ám ekkor Philippe összeszedte minden erejét és olyan könnyedén siklott tova a korcsolya külső szélén, hogy Saint-Georges-ot megelőzve elkapta a szánt; aztán herkulesi erővel teljesen megfordította, és ellenkező irányba lökte. Saint-Georges-ot előbbi őrületes lendülete továbbröpítette, s immár behozhatatlan messziségbe, teljesen eltávolodott a szántól.

Olyan üdvrivalgás töltötte be a levegőt, hogy Philippe szégyenében elvörösödött.

S mennyire meglepődött, amikor a királyné, aki maga is tapsolt, most megfordult, és kéjesen elszoruló lélegzettel azt mondta:

- Ó, Taverney uram, most, hogy győzött, kegyelmezzen nekem! Megöl ez a vad iram...

A királynénak erre a parancsára vagy inkább könyörgésére Philippe megfeszítette acélizmait, s a térdét behajlítva egy pillanat alatt megállította a szánt, mint az arabs mén, amely a síkság homokján reszkető inakkal lefékez.

- Most pedig pihenjen - mondta a királyné, amint kiszállt a szánból. - Nem hittem volna, hogy a sebességtől így meg lehet részegedni, majdnem megőrjített.

És Philippe karjára támaszkodott, úgy reszketett keze, lába.

Döbbenet sistergett át a bíbor-bársony tömegen, s a királyné ebből rögtön tudta, hogy ismét vétett az etikett ellen; s e vétkek óriásiak a féltékenység és a szolgalelkűség szemében.

Philippe elbódult e túlzott megtiszteltetéstől, s jobban reszketett és szégyenkezett, mint ha úrnője nyilvánosan megsértette volna.

Szemét lesütötte, s szíve úgy dongott, hogy majd beszakadt tőle a melle.

A királyné is furcsán felajzottnak érezte magát, nyilván az iménti rohanástól, de most kikapta a karját a férfi karja alól, Taverney kisasszonynak nyújtotta, s egy széket kért.

Hoztak neki egy összehajtható széket.

- Bocsásson meg, Taverney úr! - mondta Philippe-nek. Lehalkította a hangját: - Istenem! Milyen rémes, hogy az embert örökké kíváncsiskodó, buta népség veszi körül!

Az állandóan szolgálatot teljesítő udvaroncok és udvarhölgyek máris ott nyüzsögtek körülötte, tekintetükkel Philippe-et falták, aki - hogy elrejtse pirulását - a korcsolyája lecsatolásával kezdett foglalatoskodni.

Amint elkészült, visszahúzódott, hogy átadja helyét az udvaroncoknak.

A királyné néhány pillanatig elgondolkodott, aztán felemelte fejét:

- Érzem, hogy meg fogok fázni, ha továbbra is mozdulatlanul ülök itt, forduljunk még egyet.

És ismét beszállt a szánjába.

Philippe parancsra várt, de hiába.

Erre vagy húsz udvaronc tolakodott oda.

- Nem, köszönöm, uraim, a hajdúimat kérem - mondta a királyné.

Majd amikor a lakájok elfoglalták a helyüket, csak ennyit mondott:

- Lassan, lassan.

És behunyta a szemét, és álmodozni kezdett.

A szán lassan távolodott, ahogy a királyné parancsolta, mögötte mohó, kíváncsi, féltékeny tömeg.

Philippe egyedül maradt, homlokáról letörölte a verejtéket.

Saint-Georges-ot kereste a pillantásával, hogy valami baráti bókkal megvigasztalja a vereségért.

Ám az már üzenetet kapott az orléans-i hercegtől, a pártfogójától, s elhagyta a csatateret.

Philippe kicsit szomorúan, kicsit fáradtan, utólag elszörnyedve attól, ami történt, mozdulatlanul állt, s tekintetével a királyné távolodó szánját követte, amikor valami hozzáért az oldalához.

Megfordult, s megpillantotta az apját.

A kis öregúr, töpörödötten, mint egy Hoffmann-mesefigura, prémekbe burkolva, mint egy szamojéd, a könyökével lökte meg a fiát, hogy ne kelljen előhúznia a kezét a nyakában lógó muffból.

A szemét a hideg vagy az öröm tágította nagyra, s Philippe úgy érezte, szinte lángokat vet rá.

- Nem csókol meg, fiam? - kérdezte olyan hangon, ahogy a görög atléta apja mondhatta fiának a köszönő szavakat, amikor az győzött a stadionban.

- Drága apám, dehogynem, szívből - felelte Philippe.

A szavak hangsúlya és jelentése között azonban nem volt összhang.

- Jól van! És most, hogy megcsókolt, rajta gyorsan!

És előrelökdöste.

- Ejnye, mit akar, uram, hová menjek? - kérdezte Philippe.

- Hát oda, a mindenit!

- Oda?

- Oda hát, a királyné mellé!

- Ó, nem, apám, köszönöm, nem.

- Hogyhogy nem? Hogyhogy köszönöm? Megőrült? Nem akar a királyné után menni?

- Bizony nem, mert lehetetlen; ne is gondoljon rá, édesapám.

- Hogyhogy lehetetlen? Lehetetlen, hogy a királyné után menjen, aki várja magát?

- Engem?

- De még mennyire! Igenis, a királyné vágyakozik maga után.

- Utánam?

És Taverney mereven a báró szemébe nézett.

- Az az érzésem, apám, hogy megfeledkezik magáról - mondta hidegen.

- Megdöbbentő! Szavamra, megdöbbentő - mondta az öregúr, kihúzta magát, és toppantott. - Jaj, Philippe, megtenné nekem azt a szívességet, hogy megmondja, honnét került ide?

- Uram - mondta szomorúan a lovag -, attól félek, hogy vagy a bolondját járatja velem, vagy...

- Vagy...

- Bocsásson meg, apám... vagy megbolondult.

Az öregúr olyan erővel szorította meg a fia karját, hogy a fiatalember összeráncolta a szemöldökét a fájdalomtól.

- Idefigyeljen, Philippe úr! - mondta az aggastyán. - Tudom én azt, hogy Amerika nagyon messze van Franciaországtól...

- Igen, apám, nagyon messze - ismételte Philippe. - De nem értem, hová akar kilyukadni.

- Amerika olyan ország, ahol nincs se király, se királyné.

- Se alattvalók.

- Rendben, se alattvalók, filozófus uram, nekem ugyan mindegy; van viszont valami, amit biztosra veszek, és ami igencsak aggaszt, megaláz, és félelemmel tölt el. Mégpedig az, hogy maga, fiam, ritka mulya ember, és ez egyáltalán nem illik egy ilyen szép szál fickóhoz. De nézze csak! Nézzen csak oda!

- Látom, uram.

- Nos, a királyné hátrafordul, és nem először, hanem harmadszor, igen, uram, a királyné háromszor fordult hátra, és tessék, most ismét hátrafordul; na, kit keres, mulya uram, puritán uram, Amerikából jött uram, na, kit?

És az öregember megszorította Philippe szürke szarvasbőr kesztyűs kezét.

- Nos, uram - mondta a fiatalember -, miért éppen engem keres a királyné?

- Jaj! - nyögött toporzékolva az öregúr -, azt kérdi, hogy miért éppen magát? De hiszen ez az ember nem is az én vérem, ez az ember nem Taverney!

- Nem vagyok a maga vére... - suttogta Philippe. Aztán halkan, szemét az égre emelve kérdezte: - Talán hálát kell érte adnom az égnek?

- Uram - mondta az öregúr -, mondom, hogy a királyné hívja, mondom, hogy a királyné magát keresi!

- Jó szeme van, apám - mondta szárazon Philippe.

- Na, jól van - mondta kedvesebben az öregúr, s igyekezett fékezni a türelmetlenségét -, jól van, hadd magyarázzam meg. Neked is megvan a magad véleménye, de nekem nagyobb a tapasztalatom; lássuk csak, kedves jó Philippe-em, férfi vagy, vagy nem!

Philippe enyhén megvonta a vállát, és nem válaszolt.

Az öregúr, látva, hogy hiába vár választ, megvetően szemügyre vette a fiát, és keserűen látta, milyen méltóság, milyen áthatolhatatlan tartózkodás, milyen megingathatatlan akarat vértezi fel ezt az arcot a rossz ellen.

Elfojtotta a bánatát, a muffjával megsimogatta vörös orra hegyét, s olyan édes hangon, mint Orpheusz, amikor a thesszaliai sziklákhoz szólt, ezt mondta:

- Figyelj ide, Philippe, barátom, hallgass rám!

- Egy negyedórája mást sem csinálok, apám - felelte a fiatalember.

"Jó, jó - gondolta az öregúr -, majd lelöklek én a méltóságod magaslatáról, amerikai uram; neked is van gyenge pontod, te kolosszus! Majd meglátjuk, hogy viseled el, ha vénséges karmaimmal beléd marok ott, ahol a legjobban fáj."

Fennhangon pedig ezt mondta:

- Ugye, nem vettél észre valamit?

- Mit?

- Valamit, ami a naivságodat bizonyítja. Most jöttél vissza Amerikából. Amikor elutaztál, nem volt itt királyné, hacsak nem tekintjük annak a Dubarrynét, aki nem túl tiszteletre méltó felség; hazajössz, találsz itt egy királynét, és azt mondod magadban: illőn tiszteljük a királynét!

- Nyilván így van.

- Micsoda gyerek vagy! - mondta az öregúr, s megpróbálta a muffjába rejteni a köhögését meg a nevetését.

- Hogyhogy - kérdezte Philippe -, éppen maga veti a szememre, hogy tisztelem a királyságot? Maga, egy Taverney-Maison-Rouge, Franciaország egyik főura!

- Hohó, én nem a királyságról beszélek, hanem a királynéról!

- És különbséget tesz a kettő között?

- A kutyafáját! Mi a királyság, kedvesem? Egy korona; ahhoz nem nyúl az ember! Mi a királyné? Egy nő. Ó, egy nő egészen más, ahhoz hozzányúl az ember.

- Hozzányúl! - kiáltotta Philippe, elvörösödött a dühtől meg a megvetéstől, s szavait olyan csodálatos mozdulat kísérte, hogy egyetlen nő sem állhatta volna meg, hogy bele ne szeressen, egyetlen királyné sem, hogy ne imádja.

- Nem hiszed, ugye? Nos, kérdezd csak meg - folytatta az apró termetű öregúr alattomos, majdnem vad hangsúllyal és cinikus mosollyal -, kérdezd csak meg Coigny urat, kérdezd csak meg Lauzun urat, kérdezd csak meg Vaudreuil urat!

- Hallgasson, apám, hallgasson! - hördült fel Philippe -, különben a kardomba dőlök, ha már nem sújthatok le magára háromszor ezért a háromszoros gyalázkodásért!

Taverney egy lépést hátrált, majd mint a harmincéves Richelieu tette volna, ismét előrependerült, és a muffját rázva átkozódni kezdett:

- Ó, hiába, buta az állat; a ló csak szamár, a sas liba, a kakas kappan.

És ismét pördült egyet a sarkán.

Philippe arca elsötétült; félrefordultában elkapta az öregurat.

- Ugye, apám, nem mondta komolyan, amit mondott? - kérdezte. - Mert lehetetlen, hogy ilyen előkelő vérből való főúr, mint maga, hitelt adjon ezeknek a rágalmaknak, melyeket az ellenség terjeszt, s nemcsak a nőről, nemcsak a királynéról, hanem a királyságról is.

- És még kételkedik benne ez a tulok! - kiáltotta Taverney.

- Olyan őszintén beszélt előttem, ahogy Isten előtt beszélt volna?

- Igen.

- Isten előtt, akihez napról napra közelebb kerül.

A fiatalember ismét felvette a beszélgetés fonalát, melyet pedig éppen ő ejtett el az imént mélységes megvetéssel; ez a báró győzelmét jelentette.

- És ha nem tévedek, fiam, úriemberféle is vagyok, és nem szoktam hazudni... csak néha.

Ez a "néha" elég tréfásan hangzott, de Philippe nem nevetett.

- Az tehát a véleménye, uram, hogy a királynénak szeretői voltak?

- Micsoda újság!

- Azok, akiket felsorolt?

- Meg mások is... mit tudom én; kérdezd meg a várost meg az udvart. Ezt csak az nem tudja, aki most jött Amerikából.

- És ki híreszteli ezeket a rágalmakat, uram? Gúnyiratfirkászok?

- Nocsak, nocsak, engem is közéjük sorol netán?

- Nem. De az a legnagyobb baj, hogy a magafajta is szajkózza az ilyen aljasságokat, amelyek különben szertefoszlanának, mint a mérges gőzök, melyek néha a legtündöklőbb napot is elhomályosítják. Maga és a magához hasonló előkelők kölcsönöznek valóságszínezetet ezeknek az iszonyatos pletykáknak. Ó, uram, mindenre, ami szent, kérem, hogy ne mondjon máskor ilyesmiket.

- Pedig mondok.

- De miért? - kérdezte a fiatalember, és dobbantott.

- Ej! - mondta az öregember, a fia karjába kapaszkodott, s ördögi mosollyal nézett rá -, azért, hogy bebizonyítsam neked, hogy nem tévedtem, amikor azt mondtam: "Philippe, a királyné megfordul; Philippe, a királyné keres; Philippe, a királyné vágyakozik; Philippe, fuss, szaladj, a királyné vár!"

- Jaj, az égre kérem, hallgasson! - kiáltotta a fiatalember, s arcát a kezébe temette. - Hallgasson, apám, mert megőrjít!

- Igazán nem értelek, Philippe - felelte az öregúr. - Talán bűn szeretni? Az csak azt bizonyítja, hogy szíve van az embernek, és talán nem érzi az ember a szívet ennek a nőnek a szemében, a hangjában, a járásában? Szeret, szeret, ha mondom; de te filozófus vagy, puritán vagy, kvéker vagy, amerikai, te nem szeretsz, te aztán nem; hadd nézzen csak, hadd forogjon, hadd várjon, sértsd meg, vesd meg, utasítsd vissza, Philippe, azaz Joseph de Taverney!

S az öregember, látva, milyen hatást ért el vad gúnnyal kiejtett szavaival, elmenekült, mint a kísértő, miután először bujtott fel a bűnre.

Philippe egyedül maradt, a szíve majd megrepedt, az agya majd felforrt; még csak meg sem fordult a fejében, hogy már egy fél órája egy helyben áll, a királyné befejezte a szánkózást, már visszafelé jön, nézi őt, és az udvaroncok közül menet közben odakiált neki:

- Jól kipihente magát, Taverney úr? Jöjjön hát, senki olyan királyian nem tud királynét szánkóztatni, mint maga. Adják át a helyet, uraim.

Philippe vakon, kábán, részegen rohant oda hozzá.

Úgy érezte, lángra lobban, ahogy a kezét a szán ülésének hátlapjára tette; a királyné hanyagul hátradőlt; a férfi ujjai hozzáértek Mária Antónia hajához.

Az udvari gyakorlattal ellentétben hűségesen őrizték a titkot, XVI. Lajoson és Artois grófján kívül senki sem tudott róla.

Senki sem tudta, hánykor és hogyan érkezik Suffren.

A király közölte, hogy este játszani kíván.

Hét órakor megérkezett a királyi hercegekkel meg hercegnőkkel.

A királyné kézen fogva vezette be mindössze hétesztendős leányát.

Népes, fényes gyülekezet!

Az összejövetel kezdetén, amikor mindenki éppen elhelyezkedett, Artois grófja csendesen odaosont a királynéhoz, és azt mondta:

- Nézzen csak jól körül, néném.

- Nos? mit kell hogy lássak? - kérdezte ő.

- Mit lát?

A királyné körbejártatta a pillantását, belefúrta tekintetét az üres és a kitöltött terekbe, s mindenütt barátokat, mindenütt alattvalókat látott, közöttük Andrée-t és a bátyját.

- Nagyon kellemes arcokat látok - mondta -, leginkább baráti arcokat.

- Ne azt nézze, kedves néném, ki van itt, hanem azt, ki nincs.

- Nahát! Igaza van! - kiáltotta a királyné. Artois grófja elnevette magát.

- Még nincs itt - folytatta a királyné. - Hóha, vajon mindig így menekül majd tőlem?

- Nem - mondta Artois grófja. - Most azonban kissé hosszúra nyúlik a tréfa. A király öccse elment, hogy megvárja Suffren tengernagyot a városkapuban.

- Ha ez így van, nem értem, miért nevet, testvérem.

- Nem érti, miért nevetek?

- Ha Provence grófja Suffren tengernagyot a városkapuban várja, nyilván ravaszabb volt nálunk, s mivel elsőként ő találkozik a győzővel, elsőként ő üdvözölheti majd.

- Ejnye, drága néném - nevetett a fiatal herceg -, maga aztán nincs valami nagy véleménnyel a diplomáciánkról. A király öccse a fontainebleau-i kapuhoz ment, hogy a tengernagyot üdvözölje, ez tény; a mi emberünk azonban a villejuifi fogatváltónál várja őt. Provence grófja hasztalan várakozik, mert a király parancsára Suffren úr megkerüli Párizst, és azon az úton jön Versailles-ba, ahol mi várjuk.

- Csodálatos ötlet.

- Hát igen, meglehetősen elégedett is vagyok magammal. Maga következik, néném, tegyen.

Ekkor már legalább száz magas rangú személy volt a játékteremben, köztük Condé herceg, Penthiévre, Trémouille, a királyi hercegnők.

Egyedül a király vette észre, hogy Artois grófja megnevetteti a királynét, s hogy egy kicsit ő is részese legyen az összeesküvésnek, rendkívül jelentőségteljes pillantást küldött feléjük.

Mint már mondtuk, Suffrennek, a Máltai Lovagrend kommendátorának az érkezéséről jószerivel senki sem tudott, s mégis, mint legyűrhetetlen előérzet, lebegett valami izgalom az emberek feje fölött.

Úgy érezték, valami rejtegetett titok fog kipattanni, valami újságra derül fény; kellemes izgalom lett úrrá ezeken az embereken, akiknek a legkisebb esemény is fontos, ha azzal jár, hogy az úr elégedetlensége jeléül összevonja a szemöldökét; vagy éppen mosolyra húzza a száját.

A király általában hatfrankos tallérral szokott kezdeni, hogy mérsékelje a hercegek meg az udvari urak tétjeit, de most észre sem vette, hogy a zsebében lévő összes aranyat a játékasztalra tette.

A királyné teljesen átadta magát a szerepének, a játék iránt megnyilvánuló, tettetett odaadásával okosan elterelte a figyelmet.

Philippe-et is bevonták a játékba, a húgával szemben ült, és minden érzékszervével mohón itta a csodálatos, döbbenetes érzést, mely a váratlanul kapott kegy nyomán lángolt fel benne.

Apja szavai akaratlanul is vissza-visszatértek. Azon töprengett, hogy végül is elképzelhető, hogy az öregúr, aki már három-négy kegyencnő uralkodását megélte, tényleg tisztában van az idők és erkölcsök valódi történetével.

Azon gondolkodott, hogy vallásos imádatból származó puritanizmusa vajon nem eggyel több nevetséges vonás-e, amit a távoli országokból hazahozott.

A királyné, ez a költői, szépséges, hozzá oly testvérien jó királyné vajon nem csupán kegyetlen, könnyűvérű nő-e, aki arra kíváncsi, hogy sikerül-e eggyel több alattvalójából kicsikarni a szenvedélyt, mint ahogy a rovartan tudósa eggyel több rovart vagy lepkét tűz fel a gyűjteményébe, s közben nem érdekli, mit szenved az a nyomorult állat, amelynek a szívébe tűt döfött.

Pedig a királyné nem közönséges nő, nem mindennapi jellem. Minden pillantása jelent valamit, hiszen soha nem esett a pillantása senkire anélkül, hogy ki ne számította volna a jelentőségét.

"Coigny, Vaudreuil - mondogatta magában Philippe - szerette a királynét, és ő szerette őket. Jaj, miért... jaj, miért ilyen kilátástalanul sötét ez a rágalom? miért nem surran le egy fénysugár abba a mélységes szakadékba, melyet női léleknek hívnak, s amely még mélyebb, ha egy királyné szívéről van szó?"

És amikor Philippe már eléggé meghányta-vetette magában ezt a két nevet, az asztal végére pillantott, ahol a sors különös szeszélye folytán egymás mellett ült Coigny és Vaudreuil; a szemük még csak közel sem járt a királynéhoz; gondtalanul, mondhatni, magukról megfeledkezve ültek ott.

És Philippe azt gondolta, hogy nem lehet, hogy ilyen önfeledten, ilyen nyugodtan terpeszkedjék itt ez a két férfi, ha egykor szeretett, ha egykor szerették. - Ó, ha a királyné szeretné, ha őt szeretné, beleőrülne a boldogságba; ha elfeledné, miután szerette, meghalna a kétségbeeséstől.

És Philippe most Mária Antónia arcát kezdte fürkészni.

S álmodozva faggatta a tiszta homlokot, a parancsoló ajkat, a fenséges tekintetet; a nő minden szép vonásától a királyné titkát tudakolta.

"Ó, nem, rágalom, rágalom mindaz a kósza hír, amely a nép között elterjedt, s amelynek csak az udvar érdekei, gyűlölete vagy cselszövése adott táptalajt."

Itt tartott Philippe a gondolatmenetében, amikor az Őrség termében háromnegyed nyolcat ütött az óra. És ekkor, pontosan ekkor sietős, kemény léptek hangzottak a szomszédos teremből. A kőlapokon puskatus koccant. A félig nyitott ajtón nagy hangzavar hömpölygött be s vonta magára a király figyelmét, aki most hátravetette a fejét, hogy jobban halljon, aztán odaintett a királynénak.

A királyné megértette a jelet, és azonnal felállt, véget vetve a játéknak.

A játékosok mind összekapkodták, ami előttük volt, és lesték, hogy mit csinál a királyné.

A királyné átment a nagy fogadóterembe, ahová a király már előtte odaért.

Castries-nak, a tengerészeti miniszternek az egyik szárnysegédje odament a királyhoz, és valamit súgott a fülébe.

- Rendben van - felelte a király -, menjen csak.

Aztán a királynéhoz fordult:

- Minden a legnagyobb rendben.

Mindenki a szomszédját vallatta a tekintetével, mivelhogy a "minden a legnagyobb rendben" igen felizgatta a kedélyeket.

Hirtelen Castries marsall toppant a terembe, és fennhangon így szólt:

- Felség! Óhajtja fogadni Suffren kommendátort, aki most érkezett Toulonból?

E név hallatán, melyet ilyen hangosan, derűsen, diadalittasan ejtettek ki, leírhatatlan nyüzsgés támadt.

- Igen, uram - felelte a király szemmel látható élvezettel.

Castries kiment.

A tömeg odanyomakodott az ajtóhoz, ahol Castries az imént eltűnt.

Néhány szóval megmagyarázhatjuk Franciaország ily nagy rokonszenvét Suffren iránt, s azt, hogy miért iparkodott oly nagyon a király és a királyné, a királyi hercegekkel egyetemben, hogy Suffren úr elsőként őket pillantsa meg. Suffren tősgyökeres francia név, mint a Turenne, a Catinat vagy a Jean-Bart. Az Angliával vívott háború óta, pontosabban a békét megelőző utolsó csataidőszak óta Suffren kommendátor hét nagy tengeri csatát vívott, s egyet sem veszített, bevette Trincomalee-t és Gondelurt, biztosította a francia gyarmatokat, megtisztította a tengert a kalózoktól, és Hajder Ali^[4] nábobnak világosan értésére adta, hogy Franciaország Európa első nagyhatalma. Tengerészmesterségét a ravasz üzletember diplomáciai érzékével, a katona vitézségével és taktikai tudásával, az okos vezető ügyességével gazdagította. Vakmerő volt, fáradhatatlan és kevély, ha a francia lobogó becsületéről volt szó, s mind a szárazföldön, mind a tengeren annyira megfélemlítette az angolokat, hogy a máskülönben vitéz tengerésznemzet katonái még túlerőben is visszavonultak, ha Suffren, az oroszlán, vicsorította a fogát.

Két hőstett között, melyek során a legutolsó matróz könnyelműségével tette kockára az életét, emberséges, nagylelkű és bajtársias volt; ízig-vérig tengerész, abból a fajtából, amelyet Jean-Bart és Duguay-Trouin óta kicsit elfelejtettek, s amelyet Franciaország Suffren tengernagyban talált fel újra.

Leírhatatlan volt a ricsaj, az üdvrivalgás Versailles-ban, az összejövetelre meghívott udvari méltóságok körében, amikor a tengernagy megérkezett.

Suffren ötvenhat esztendős, tömzsi, lángoló tekintetű, könnyed mozgású férfi volt. Kövér, de mozgékony, ruganyos, méltóságteljes; büszkén viseli a frizuráját, pontosabban a sörényét; s mivel olyan ember, aki hozzászokott, hogy mindenféle nehézséget leküzdjön, még a postakocsiban is sikerült díszruhába vágnia és megfésültetnie magát.

Az aranyhímzéses kék díszegyenruháját viselte, hozzá vörös mellényt és kék nadrágot. Magas állógallérját eltakarta nagy kerek álla és tokája, mely olyan volt, mint busa fejének egy ottfelejtett nyúlványa.

Amikor belépett az Őrök termébe, valaki odasúgott valamit a türelmetlenül fel s alá járkáló Castries-nak, aki tüstént elkiáltotta magát:

- Suffren úr!

Az őrök erre felkapták a karabélyukat, és sorba rendeződtek, mintha Franciaország királyáról lenne szó, s amikor a vezér elhaladt, díszkíséretül szép rendben, négyesével felzárkóztak mögötte.

A tengernagy megszorította Castries kezét, és meg akarta csókolni az arcát, de a tengerészeti miniszter kedvesen eltolta magától.

- Nem, nem, uram - mondta -, nem akarok megfosztani egy nálam méltóbbat attól az örömtől, hogy elsőként csókolja meg magát.

És odavezette Suffrent XVI. Lajoshoz.

- Tengernagy úr! - kiáltotta ragyogó arccal a király. - Isten hozta Versailles-ban. A dicsőséget hozza, mindazt, amit a hősök kortársaiknak hoznak ezen a földön; a jövőről nem is beszélek, az a magáé. Csókoljon meg, tengernagy úr.

Suffren beroggyantotta a térdét, a király magához emelte, és olyan barátsággal csókolta meg, hogy az egész társaságon örömteli, diadalittas, hosszú remegés futott át.

Csak a király iránti tiszteletük tartotta vissza a jelenlévőket attól, hogy éljenzésben törjenek ki, és elismerő hurrázással kísérjék a jelenetet.

A király a királynéhoz fordult.

- Asszonyom, íme Suffren úr, a trincomalee-i és gondeluri győző, a mi angol szomszédaink ostora, az én Jean-Bart-om.

- Uram - fordult Suffrenhez a királyné -, én nem tudok dicshimnuszokat zengeni. Csak annyit mondok, hogy maga Franciaország dicsőségére egyetlen ágyúlövést sem sütött el anélkül, hogy az én szívem ne kísérte volna csodálattal és hálával.

A királyné alig fejezte be, s már odafurakodott Artois grófja a fiával, Angoulême hercegével.

- Nézze csak, fiam - mondta -, itt egy igazi hős. Jól nézze meg magának, ritka dolog.

- Nagyuram - felelte a fiatal herceg az apjának -, nemrég olvastam Plutarkhosz nagy embereiről, de nem láttam őket. Most megköszönöm, hogy megmutatta Suffren urat.

A gyerek szavaira olyan sustorgás támadt, amiből megértette, hogy olyasmit mondott, ami szállóige lesz.

Ekkor a király karon fogta Suffrent, és be akarta vonszolni magával a dolgozószobájába, hogy mint földrajztudóst kifaggassa az utazásairól.

De Suffren tiszteletteljes ellenállást tanúsított.

- Felség - mondta -, engedje meg, hogy kihasználjam a jóságát...

- Ó! - kiáltott a király -, kérjen, amit csak akar, Suffren úr!

- Felség! Egy tisztem olyan súlyos fegyelmi vétséget követett el, hogy arra gondoltam, egyedül felséged lehet bíró az ügyében.

- Ó, Suffren úr, reméltem, hogy kegyet fog kérni, nem büntetést.

- Felség, én azt mondtam annak a tisztnek, hogy felséged ítéletére bízom a sorsát.

- Mondja hát!

- Az utolsó csatában ez a tiszt a Sévère-en szolgált.

- Azon a hajón, amelyik megadta magát? - kérdezte a király, és összevonta a szemöldökét.

- A Sévère kapitánya valóban megadta magát, felség - felelte Suffren meghajolva -, és Sir Hughes, az angol admirális már csónakot küldött, hogy megszállják az elfoglalt hajót, ám a csatahajó hadnagya, aki a fedélköz ágyúira felügyelt, észrevéve, hogy már nem lőnek, s jómaga azt a parancsot kapva, hogy szüntesse be a tüzet, felment a kapitányi hídra, ahol megpillantotta a bevont zászlót és a kapitányt, amint megadásra készül. Bocsánatot kérek felségedtől, de ettől a látványtól a francia vér a hadnagy agyára tódult. Felkapta a lobogót, s nagy hirtelen felszögezte az árbocszalag alá, közben pedig megparancsolta, hogy ismét tüzeljenek. Ez az esemény mentette meg felségednek a Sévère-t.

- Derék cselekedet volt! - mondta a király.

- Dicséretre méltó! - mondta a királyné.

- Igen, felség, igen, asszonyom, de egyszersmind súlyos lázadás is a fegyelem ellen. A hadnagynak teljesítenie kellett volna a kapitány parancsát. Kegyelmet kérek hát ennek a hadnagynak, s annál nagyobb odaadással teszem ezt, mert ez a hadnagy az unokaöcsém.

- Az unokaöccse! - kiáltotta a király. - Soha nem beszélt róla.

- A királynak valóban nem; de volt szerencsém jelentést tenni róla a tengerészeti miniszternek, azzal a kéréssel, hogy addig ne említse őfelségének, amíg én ki nem eszközöltem a bűnösnek a bocsánatot.

- Megadtuk, megadtuk - mondta a király. - És előre támogatásomról biztosítok minden fegyelemszegőt, aki így meg tudja bosszulni Franciaország lobogójának és királyának a becsületén esett sérelmet. Be kellett volna nekem mutatnia ezt a tisztet, tengernagy úr.

- Itt van - felelte Suffren -, és ha felséged megengedi... - Suffren hátrafordult. - Jöjjön közelebb, Charny úr - mondta.

A királyné megremegett. Ez a név igen eleven emléket idézett fel benne.

Egy fiatalember vált ki a Suffrent körülvevő csoportból, és a király előtt termett.

Az imént a királyné is megindult, hogy a fiatalember elé menjen, annyira el volt ragadtatva a hőstettétől, ám ahogy meghallotta a nevét, majd megpillantotta őt magát, amint Suffren a királynak bemutatja, megállt. Elsápadt és halkan felnyögött.

Taverney kisasszony is elsápadt, és szorongva nézett a királynéra.

Charny pedig az egészből semmit sem vett észre; az arca csak tiszteletről árulkodott; meghajolt a király előtt, az pedig csókra nyújtotta a kezét. Aztán a fiatalember szerényen és reszketve, irigy tekintetek kereszttüzében visszahúzódott a tisztek körébe, akik zajosan ünnepelték, olyan erővel szorongatták a karját, hogy majd eltörték.

Egy kis ideig meghatott csend uralkodott a teremben: a király boldogan, a királyné mosolyogva és határozatlanul, Charny lesütött szemmel, Philippe pedig, aki nagyon is jól látta a királyné izgatottságát, nyugtalanul és kérdésektől feszülő arccal állt.

- Na hát akkor - szólalt meg a király - jöjjön, Suffren úr, jöjjön, beszélgessünk; alig várom, hogy halljam a beszámolóját, és bebizonyítsam, mennyit gondoltam magára.

- Felséged igazán jóságos...

- Ó, majd meglátja a térképeimet, tengernagy úr, majd meglátja, hogy expedíciójának minden állomását előre láttam vagy kitaláltam. Jöjjön csak, jöjjön!

Aztán néhány lépésnyire magával vonszolta Suffrent, de hirtelen a királynéhoz fordult:

- Most jut eszembe... Amint tudja, építtetek egy százágyús hadihajót; úgy döntöttem, hogy mégsem úgy fogjuk hívni, ahogy megállapodtunk. Ugye, asszonyom...

Mária Antónia egy kissé már összeszedte magát, s azonnal tudta, mire gondol a király.

- Persze, Suffrennek hívjuk majd, és én leszek a keresztanya, a tengernagy úr meg a keresztapa.

Erre aztán kitört az addig visszatartott viharos éljenzés, "Éljen a királyi Éljen a királyné!"

- És éljen a Suffren! - tette hozzá a király hallatlan finomsággal, mert a király jelenlétében senki sem kiabálhatta, hogy "Éljen Suffren úr!", de az etikett legszigorúbb őre is éljenezhetett így: "Éljen őfelsége hadihajója!"

- Éljen a Suffren! - harsogta hát a sokaság nagy lelkesen.

A király intett, hogy köszöni, amiért olyan jól megértették a gondolatát, s elvonult a tengernagy kíséretében.

Mihelyt a király kiment, az összes hercegek és hercegnők, akik csak a teremben voltak, mind a királyné köré gyülekeztek.

Suffren tengernagy jelt adott az unokaöccsének, hogy várjon rá; s miután az tisztelgéssel tudatta, hogy megértette a parancsot, ott maradt a tisztek csoportjában.

A királyné már előzőleg jelentőségteljes pillantásokat váltott Andrée-val, és most szinte egyetlen másodpercre sem tévesztette szem elől a fiatalembert. Valahányszor ránézett, ezt gondolta:

"Ez bizony ő, semmi kétség."

Erre aztán Taverney kisasszony olyan arcjátékkal felelt, ami végképp semmi kétséget nem hagyott a királynéban, mivel azt jelentette:

"Jaj, istenem, ez ő, asszonyom, bizony ez ő!"

Mint már mondtuk, Philippe észrevette a királyné szorongását, s ha pontos okát nem is tudta, sejtette, miről van szó.

A szerelmes soha nem érti félre a szeretett lény arckifejezését.

Kitalálta hát, hogy a királynét valami különös és titokzatos esemény rázta meg, amelyet csak ő és Andrée ismer.

A királyné elvesztette magabiztosságát, menedéket keresett a legyőzője mögött, holott általában előtte sütötte le mindenki a szemét.

A fiatalember még mindig azon töprengett, vajon miért ilyen gondterhelt őfelsége, még mindig Coigny és Vaudreuil úr fizimiskáját fürkészte, hogy megbizonyosodjék, nem az ő kezükben van-e a titok nyitja (s látta, hogy igencsak közönyösen társalognak Hága grófjával, aki Versailles-ba jött tiszteletét tenni), midőn egy férfi lépett a fogadóterembe tisztek és főpapok kíséretében, méltóságteljes bíborosi öltözékben.

A királyné a terem túlsó végéből is nyomban megismerte Louis de Rohant, s elfordította a fejét, még a szemöldöke ráncolását sem leplezte.

A főpap átvágott a díszes gyülekezeten, de senkit sem üdvözölt, hanem egyenest a királynéhoz igyekezett, meghajolt előtte, de inkább világfi s nem alattvaló módjára.

Aztán igen szép bókot mondott őfelségének, mire az alig fordította feléje a fejét, csak két-három jegesen szertartásos szót lökött oda neki, aztán folytatta a társalgást Lamballe-néval meg Polignacnéval.

Louis herceg úgy tett, mintha észre sem vette volna, milyen kurtán-furcsán fogadta a királyné. Mélyen meghajolt, s a tökéletes udvaronc elbűvölő modorával, fesztelenül a király nagynénjeihez fordult. Velük aztán jó sokáig társalgott, s az udvarnál szokásos hintajáték szabályai szerint olyan meleg fogadtatásban részesült, amilyen jeges a királyné fogadtatása volt.

Louis de Rohan bíboros nemes tartású, méltóságteljes ember volt a legszebb férfikorban, arcvonásai értelmet és szelídséget sugároztak: finom vonalú, óvatosságról árulkodó szája s csodálatosan szép keze volt; már kissé magas homloka az örömöknek vagy a tanulmányoknak áldozó férfié; és Rohan hercegben valóban mindkettő megfért.

Kapkodtak utána azok a nők, akik nem szerették az ízetlen vagy zajos udvarlást. Híres volt bőkezűségéről: egymillió-hatszázezer frank évi jövedelmének módszeresen a nyakára hágott.

A király szerette, mert tudós ember volt; a királyné gyűlölte.

A gyűlölet okait senki sem tudta pontosan, mindenesetre kétféle magyarázatot találtak rá.

Az egyik szerint Louis herceg bécsi követ korában gúnyiratnak beillő leveleket írogatott XV. Lajosnak Mária Teréziáról, s azt Mária Antónia soha nem tudta megbocsátani.

A másik magyarázat szerint - s ez emberibb és hihetőbb - a követ a királykisasszonynak a francia trónörökössel kötendő házassága ügyében írt különös dolgokat XV. Lajosnak (a király állítólag fel is olvasta a levelet Dubarrynénál egy vacsorán), s a levél egynémely megjegyzése igencsak sértette a leendő királyné hiúságát.

Mária Antónia nyilvánosan nem ismerhette el, hogy e sértések áldozata, de állítólag megesküdött rá, hogy előbb-utóbb bosszút áll az őt becsmérlő követen.

Természetesen politikai cselszövés húzódott meg a dolog mögött.

Annak idején Breteuil volt a bécsi követ, de lemondatták Rohan javára.

Breteuil gyenge volt hozzá, hogy nyíltan küzdjön a herceg ellen, így hát cselhez folyamodott. Megszerezte a követté kinevezett főpap leveleinek másolatát (sőt talán az eredetijét), s a diplomata valóságos szolgálatait azzal a kis ellenséges érzelemmel ellensúlyozva, mellyel az osztrák császári családdal szemben viseltetett, sikerült olyan szövetségest szereznie a trónörökös feleségének személyében, aki szintén el akarta veszejteni Rohan herceget.

Ez a gyűlölet, mely tompán ott lappangott az udvarban, igencsak megnehezítette a bíboros helyzetét.

Valahányszor találkozott a királynéval, el kellett viselnie a fentebb vázolt jeges fogadtatást.

Ám Louis de Rohan felülemelkedett a feléje sütő megvetésen, és soha, egyetlen alkalmat el nem szalasztott volna, hogy közeledjék Mária Antóniához, akár mert valóban erős volt, akár mert ellenállhatatlan érzés kényszerítette, hogy mindent megbocsásson ellenségének, a királynénak. És mindig akadt mód a közeledésre. Louis de Rohan herceg volt a királyi főalamizsnás.

Soha nem panaszkodott, soha senkinek semmit el nem árult az egészről. Szűk baráti kör, köztük különösen egy német tiszt, Planta báró, aki meghitt bizalmasa volt, vigasztalta őt az elutasító királyi magatartás miatt, ha az udvar hölgyei, akik a bíboros iránti szigorúság terén nem mind követték a királyné példáját, nem tudták vele feledtetni a szigort.

A bíboros úgy vonult át a királyné képzeletén, mint egy árnyék a napsütéses tájon.

- Azt hiszem - mondta Mária Antónia felderülve Lamballe hercegnőnek -, hogy ennek a fiatal tisztnek, a tengernagy unokaöccsének a hőstette a háború egyik kiemelkedő eseménye. Hogy is hívják?

- Charnynak, ha nem tévedek - felelte a hercegnő, majd a biztonság kedvéért Andrée-hoz fordult: - Ugye, így hívják, Taverney kisasszony?

- Igen, Charnynak, felség - válaszolta Andrée.

- Mi is kíváncsiak vagyunk a történetre - folytatta a királyné -, Charny úrnak egyetlen részlettől sem szabad megfosztania minket. Vezessék ide! Itt van még?

Egy tiszt vált ki a körből, és iparkodott kifelé, hogy teljesítse a királyné parancsát.

A királyné is körülnézett, megpillantotta Philippe-et, s türelmetlenül odaszólt neki:

- Taverney úr! Kérem, keresse meg.

Philippe elpirult; talán arra gondolt, hogy előre ki kellett volna találnia uralkodónője óhaját. Elindult hát a szerencsés tiszt keresésére, akit bemutatása óta egyetlen percre sem veszített szem elől, s így könnyű volt megtalálnia.

Charny már ott is termett a királyné két küldönce között.

A kör kinyílt előtte; a királyné most figyelmesebben megvizsgálhatta, mint előző nap.

Huszonhét-huszonnyolc esztendős volt, egyenes tartású, széles vállú, karcsú fiatalember. Valahányszor tágra nyitotta mély tekintetű, nagy, kék szemét, finom, szelíd arca különös, erőteljes kifejezést vett fel.

Az arca furcsamód olyan fehér volt, mint amilyen barna Philippe-é, pedig háborút viselt Indiában; csodálatosan szép vonalú izmos nyakát hófehér nyakkendő övezte.

Amikor a királynét körülvevő csoporthoz közeledett, semmi jelét nem adta, hogy ismerné akár Taverney kisasszonyt, akár a királynét.

Tisztek vették körül, kérdezősködtek tőle, és ő udvariasan felelgetett, s úgy tetszett, megfeledkezett róla, hogy nemrég még egy királlyal beszélgetett, s egy királyné tekintete tapadt rá.

Mivel a királyné adott a helyes viselkedésre, udvariassága és tartózkodása miatt még inkább felfigyelt rá.

Charnynak nemcsak a többiek előtt kellett eltitkolnia meglepetését, amikor a fiákeres hölgyet ilyen váratlanul megpillantotta. A tisztesség úgy kívánta, hogy - amennyire lehetséges - a hölgy iránt is úgy viselkedjen, mintha most látná először.

Charny tekintete természetes maradt, jó ízlésről árulkodó félénkség bujkált benne, s addig fel sem pillantott, amíg a királyné meg nem szólította.

- Charny úr - mondta a királyné -, ezek a hölgyek nagyon szeretnék, s ez egészen természetes, mivel én is ugyanúgy érzek, szóval ezek a hölgyek nagyon szeretnék a legapróbb részletig megismerni a hadihajó történetét; kérem, mesélje el nekünk.

- Asszonyom - felelt a fiatal tengerész, s körülötte mély csend támadt -, könyörgök felségednek, mentsen fel e kötelesség alól, s ezt egyáltalán nem szerénységből, hanem emberségből kérem; amit a Sévère hadnagyaként tettem, tíz másik tiszt, a bajtársaim, velem egy időben szintén meg akarták tenni: csupán az az érdemem, hogy elsőnek vittem véghez a dolgot. Ami pedig azt illeti, hogy a történteknek olyan fontosságot tulajdonítsunk, hogy őfelsége szórakoztatására elbeszélést kerekítsünk belőle, nem, asszonyom, ez lehetetlen, és az ön nemes és főleg királyi szíve ezt meg fogja érteni. A Sévère volt parancsnoka derék tiszt, aki aznap elvesztette a fejét. Bizonyára a legbátrabbak is bevallották már, asszonyom, hogy az ember nem tud örökké helytállni. Tíz perc kellett volna neki, hogy helyrebillenjen; döntésünk, hogy nem adjuk meg magunkat, lehetővé tette számára ezt a haladékot, s visszanyerte a lelkierejét; attól a pillanattól kezdve ő viselkedett a legderekabban; ezért könyörgök felségednek, hogy ne túlozza el az én érdemeimet, hiszen ezzel tönkretenné azt a szegény tisztet, aki azóta minden áldott nap azon kesereg, hogy egyetlen percre megfeledkezett magáról.

- Jó, jó - mondta a királyné meghatottan és örömtől ragyogó arccal, amikor a fiatal tiszt szavai nyomán meghallotta a helyeslő zúgást maga körül -, rendben van, Charny úr, maga igazi úriember, így is ismertem meg magát.

E szavakra a tiszt felkapta a fejét, egészen fiatalos pír borította lángba az arcát, a pillantása szinte páni félelemmel vándorolt a királynéról Andrée-ra. Megijedt ettől a nagylelkű asszonytól, aki nagylelkűségében olyan vakmerő. És még nem volt túl a nehezén.

- Ugyanis - folytatta rendíthetetlenül a királyné - nem árt, ha mindnyájan megtudják, hogy az ismeretlen Charny urat, ezt a fiatal tisztet, aki csak tegnap szállt le a hajóról, nagyon is jól ismertük, még mielőtt ma este bemutatták volna, s megérdemli, hogy minden nő megismerje és csodálja.

Érezték, hogy a királyné most egy olyan történetet fog elmesélni, amelyből ki-ki kihámozhat magának egy kis botrányt vagy titkot. Kört alakítottak hát, hallgatták, szorongtak egymás mellett.

- Képzeljék csak - mondta a királyné -, Charny úr ugyanolyan elnéző a nőkkel, mint amilyen kérlelhetetlen az angolokkal. Elmeséltek nekem róla egy történetkét, amiért, ezt előre bocsátom, rendkívül nagyra becsülöm őt.

- Ó, asszonyom... - hebegte a fiatal tiszt.

Nem nehéz kitalálni, hogy a királyné szavai meg az, hogy ott volt az, akiről szóltak, csak megkettőzte a kíváncsiságot.

A hallgatóság kéjesen megborzongott.

Charny homlokát kiverte a veríték. Egy évet adott volna az életéből, ha még Indiában lehetne.

- Szóval ez történt - folytatta a királyné -: két hölgy, akiket jól ismerek, késő este nagy tömeg közepébe keveredett, s nem tudott továbbjutni. Amolyan igazi, nagy veszélyben forogtak. Charny úr véletlenül vagy inkább szerencsére éppen arra járt; helyet csinált a tömegben, s bár nem ismerte a hölgyeket, a rangjukat is nehéz volt felismerni, védelmébe vette s bizony jó messzire el is kísérte őket... ha nem tévedek legalább tíz mérföldre Párizstól.

- Ó, felséged túloz - mondta nevetve Charny, mikor látta, milyen fordulatot vesz az elbeszélés.

- Jó, jó, legyen öt mérföld - szólt közbe váratlanul Artois grófja.

- Ám legyen, kedves rokon - folytatta a királyné -, de az a legszebb az egészben, hogy Charny úr meg sem kísérelte kideríteni a hölgyek nevét, akiknek ezt a szolgálatot tette, hanem csak oda kísérte őket, ahová azok mondták, s elment, még csak hátra sem fordult. A hölgyek úgy rebbentek ki e pártfogó keze közül, hogy az a kéz egyetlen másodpercre sem kellemetlenkedett nekik.

Sikongtak, csodálták Charnyt, egyszerre húsz nő gratulált neki.

- Ugye, szép történet? - fejezte be a királyné. - A kerekasztal lovagjai sem tettek volna másként.

- Remek! - kiabált a kórus.

- Charny úr - vette fel ismét a fonalat a királyné -, a király nyilván gondoskodott róla, hogy megjutalmazza Suffren urat, a nagybátyját; nos, én pedig szeretnék valamit tenni a nagy ember unokaöccséért.

A királyné odanyújtotta a kezét.

S míg Charny az örömtől sápadtan a királyné kezére tapasztotta az ajkát, Philippe fájdalomtól sápadtan temetkezett a terem dús függönyredői közé.

Andrée is elsápadt, arról azonban fogalma sem volt, mennyire szenved a bátyja.

Artois gróf hangja törte meg a jelenet varázsát.

- Á, Provence bátyám! - mondta a gróf jó hangosan. - Jöjjön, jöjjön, olyan szép jelenetet szalasztott el: Suffren úr fogadtatását. Komolyan mondom, soha nem fogják elfelejteni a franciák azt a pillanatot! Hogy a pokolba tudott éppen erről lekésni, bátyám, maga, akinek vérében van a pontosság?

A király öccse összeszorította az ajkát, szórakozottan üdvözölte a királynét, és valami közhellyel válaszolt.

Aztán egészen halkan azt kérdezte Favras-tól, testőreinek parancsnokától:

- Hogy került Versailles-ba a tengernagy?

- Hát, nagyuram, egy egész órája ezen töröm a fejem, de nem tudok rájönni - felelte Favras.

Most, hogy megismertettük olvasóinkat e történet főszereplőivel, vagy felújíttattuk velük az ismeretséget; most, hogy bevezettük őket egyrészt Artois gróf versailles-i palotájába, másrészt XIV. Lajos kastélyába, elkísérjük őket abba a Saint-Claude utcai házba, ahová Franciaország királynéja rangrejtve lépett be, s Andrée Taverneyvel felment a negyedik emeletre.

Amikor a királyné távozott a Saint-Claude utcából, La Motte-né boldogan számolgatta a száz Lajos-aranyat, mely csodával határos módon hullott az ölébe.

Ötven szépséges, negyvennyolc frankos dupla Lajos-aranyat tornyozott fel a szegényes asztalkára, s azok a lámpa fényében csak úgy csillogtak-villogtak; és mintha főúri jelenlétük mindent megalázott volna, ami ebben a nyomorúságos padláslakásban volt.

La Motte-né számára a birtoklás volt a legnagyobb öröm, de ez az öröm csak akkor vált teljessé, ha megmutathatta, amit birtokol, ha másokban irigységet kelthetett.

Egy ideje bizony nagyon utálta, hogy a cselédje minden nyomorúságának ismerője; íziben beavatta hát a szerencséjébe is.

Hívta Clotilde-ot, aki még mindig kint sertepertélt az előszobában, s a lámpa fényét ügyesen az asztalon lévő aranyakra irányította.

- Clotilde! - mondta.

A cseléd beljebb lépett.

- Jöjjön, és nézzen ide - tette hozzá La Motte-né.

- Ó, asszonyom... - kiáltott fel az öregasszony, összecsapta a kezét, és előremeresztette a nyakát.

- Félt, hogy nem kapja meg a járandóságát? - kérdezte a grófné.

- Ó, asszonyom, én soha életemben nem mondtam ilyesmit. Én csak azt kérdeztem, mikor tud asszonyom fizetni, és ez igazán természetes, merthogy már három hónapja nem kaptam egyetlen fillért sem.

- Maga szerint ebből kitelik a maga fizetése?

- Jézusom! Ha ez mind az enyém lenne, asszonyom, egész életemben gazdag lennék.

La Motte-né leírhatatlan megvetéssel vállat vont.

- Szerencse - mondta -, hogy egyesek emlékeznek arra a névre, melynek viselője vagyok, mert azok, akiknek emlékezniök kellene rá, elfelejtik.

- És mire fogja költeni ezt a rengeteg pénzt? - kérdezte Clotilde.

- Mindenre!

- Én, asszonyom, azt tartanám a legfontosabbnak, hogy feltöltsük a konyhát, mert most, hogy már van pénze, bizonyára vacsorákat is fog adni...

- Csitt! - mondta La Motte-né. - Kopognak.

- Téved, asszonyom - mondta az öregasszony, aki mindig takarékoskodott a lépteivel.

- Mondom, hogy kopogtak.

- Higgye el, asszonyom...

- Nézze meg, ki az!

- Semmit sem hallottam.

- Pont, mint az imént: akkor se hallott semmit... és ha a két hölgy elment volna?

Ezt az érvet már Clotilde is meggyőzőnek találta, elindult hát az ajtó felé.

- Most már hallja? - kiáltotta La Motte-né.

- Á, igaz, igaz - mondta az öregasszony. - Megyek már, megyek.

La Motte-né nagy sebesen a kezébe, majd onnét egy fiókba söpörte az ötven dupla aranyat.

Mialatt visszatolta a fiókot, ezt suttogta:

- Rajta, Gondviselés, adj még vagy száz aranyat!

S e szavakat olyan szkeptikus sóvárgással ejtette ki, hogy Voltaire is megmosolyogta volna.

Ezalatt kinyílt az előszobaajtó, s az első szobában férfiléptek hangzottak fel.

A férfi néhány szót váltott Clotilde-dal, de a grófné nem hallotta, mit mondanak, hiába fülelt.

Aztán az ajtó ismét becsukódott, a léptek elhalkultak a lépcsőn, és az öregasszony belépett egy levéllel a kezében.

- Tessék - mondta, s odaadta a levelet az úrnőjének.

A grófné figyelmesen megvizsgálta a kézírást, a borítékot és a pecsétet, aztán felkapta a fejét:

- Inas hozta? - kérdezte.

- Az, asszonyom.

- Milyen libériában?

- Semmilyenben.

- Akkor hát szürke ruhás volt?

- Igen.

- Ismerem ezt a címert - folytatta La Motte-né, s ismét a pecsétre pillantott.

Aztán a lámpához vitte a levelet.

- Kilenc áttört aranyrutával díszített vörös mező. Kinek a címere lehet ez?

Egy pillanatig kutatott az emlékezetében, de hiába.

- Akkor hát lássuk a levelet! - suttogta.

Óvatosan kinyitotta, nehogy megrongálja a pecsétet, s olvasni kezdte:

Asszonyom! Akivel sürgősen találkozni óhajtott, holnap este meglátogatja Önt, ha megnyitja előtte ajtaját.

Ez minden?

A grófné lázasan kutatott az emlékezetében.

- Annyi mindenkinek írtam - mondta. - Lássuk csak, kiknek is!... Mindenkinek. Vajon férfi vagy nő ez, aki itt válaszol?... Az írásból nem derül ki... jelentéktelen... igazi titkárírás... A stílus? Pártfogó-stílus... lapos és idejétmúlt.

Aztán elismételte:

"Akivel sürgősen találkozni óhajtott..."

- A mondat igyekszik megalázó lenni. Bizonyosan nő írta.

Folytatta:

"...holnap este meglátogatja Önt, ha megnyitja előtte ajtaját."

- Egy nő így mondta volna: "Várja holnap este." Férfi írta. És lám, a tegnapi hölgyek mégiscsak eljöttek, pedig nagyúri hölgyek. Nincs is aláírva... Ki a csudának van a címerében vörös mező, kilenc áttört aranyrutával? Ó - kiáltott fel -, hát nekem teljesen elment az eszem? Hát a Rohanoknak, azt a mindenit! Így van, írtam Guéménée úrnak meg Rohan úrnak! Egyikük válaszolt, egyszerűen ez történt... De a címerpajzs nincs négyfelé osztva, tehát a bíboros írta a levelet... Á, Rohan bíboros, ez a szoknyavadász piperkőc, nagyravágyó úriember... eljön La Motte-néhoz, ha La Motte-né megnyitja előtte az ajtaját!... Rendben van, nyugodt lehet, az ajtó nyitva lesz... Mikor is? Holnap este.

Álmodozni kezdett.

- Egy jótékonysági hölgyet, aki száz Lajos-aranyat ad, fogadhat az ember padláslakásban, megfagyaszthatja a hideg kövön a lábát; ő szenvedhet kemény székemen, mint Szent Lőrinc a tüzes roston, kivéve, hogy itt tűzről szó sem volt. De az Egyház egyik nagysága, hálószobák ismerője, szívek ura! Nem, nem, a nyomort, amelyet ilyen alamizsnaosztogató látogat meg, több fényűzéssel kell felcifrázni, mint amennyi jó néhány gazdag házában van.

Aztán a cselédjéhez fordult, aki éppen megágyazott neki:

- Jó éjszakát, Clotilde - mondta -, el ne felejtsen felkölteni kora reggel!

Ezzel intett az öregasszonynak, hogy hagyja magára, nyilván, hogy kedvére gondolkodhasson.

Clotilde felpiszkálta a tüzet, amit az imént a hamu alá kapartak, hogy a lakás még nyomorúságosabban fessen, majd becsukta maga mögött az ajtót, és kiment a kamrájába aludni.

Jeanne de Valois egész éjjel terveket szőtt, nem aludt. Az éjjeli mécses világánál ceruzával jegyzeteket készített, azután a másnap felől megnyugodva, hajnali három óra tájt álomba merült. Clotilde sem aludt többet nála, de napkeltekor hűségesen felrázta asszonyát kábult álmából.

A grófné nyolc órára kész lett az öltözessél, elegáns selyemruhát vett föl, s a haját remek ízléssel fésülte meg.

Nagyúri s egyben szépasszonyos lábbelit húzott, a bal orcájára szépségflastromot ragasztott, s elküldött egy gyaloghintóra emlékeztető kétkerekűért a Pont-aux-Choux utcába.

Szívesebben vett volna egy igazi gyaloghintót, de azért túl messzire kellett volna menni.

A kétkerekűt egy jól megtermett auvergne-i húzta, aki most azt a parancsot kapta, hogy a grófnét a Royale téren tegye le, ahol egy elhagyatott magánpalota egykori földszintjét foglalta el Fingret mester lakásdíszítő kárpitos, aki jutányos áron adott el és adott bérbe alkalmi bútorokat meg minden mást.

Az auvergne-i gyorsan elkocogott a járgányával a Saint-Claude utcától a Royale térig.

Tíz perccel azután, hogy kilépett a kapun, a grófné már ott állt Fingret mester raktárában, s ámultan méregette a szemét ebben a rablótanyára emlékeztető összevisszaságban.

Képzeljünk el egy körülbelül ötven láb hosszú, harminc láb széles és tizenhét láb magas kocsiszínt; a falakon IV. Henrik és XIII. Lajos korának összes falikárpitja megtalálható; a mennyezeten mindenféle felfüggesztett tárgyak erdejében, kitömött gyíkok, templomi lámpák és repülőhalak társaságában alig lehet észrevenni a XVII. századbeli girlandos csillárokat.

A földön szőnyegek és gyékények, tekergőoszlopos vagy szögletes lábú bútorok, faragott tölgyfa ebédlőszekrények, aranyozott karmokkal díszített XV. Lajos-konzolok, rózsaszín damaszttal vagy utrechti bársonnyal bevont szófák, heverők, öblös bőrfotelok, amilyeneket Sully szeretett, domborműves ajtószárnyú, rézfogantyús ébenfa szekrények, zománcberakásos vagy porcelán lapú Boulle-féle asztalok, triktrakok, teljesen felszerelt öltözőasztalok, zeneszerszámokat vagy virágokat ábrázoló berakásokkal ékes fiókos szekrények.

Rózsafa és tölgyfa ágyak, rácsosak és baldachinosak, mindenféle függönyök, minden elképzelhető mintával és anyagból, összegabalyodva, zagyván egymásra szórva, egymásba bonyolódva a raktár félhomályában.

Csembalók, spinétek, hárfák, sistrumok egy kerek asztalon; Malborough kitömött kutyája zománcszemmel.

Aztán mindenféle minőségű ruhanemű: bársonyöltönyök mellett lógó női ruhák; acél, ezüst és gyöngyház kilincsek.

Gyertyatartók, ősök arcképei, szürke színekben festett képek, bekeretezett metszetek, és Vernet utánzói tömegesen: Vernet akkoriban nagyon divatos festő volt, a királyné neki mondta olyan kedvesen és finoman:

- El kell ismernem, Vernet úr, hogy Franciaországban egyedül maga képes esőt vagy szép időt csinálni.

Ezek a dolgok kápráztatták el tehát a kispénzű emberek szemét és képzeletét Fingret úrnál, a Royale téren.

A használt áruk eme tömege - s ezt a cégtábla is becsületesen bevallotta, mármint hogy használt cikkekről van szó - így együtt egymás értékét növelte, és együttvéve igencsak tekintélyes összegre rúgott volna, ha valaki az egészet meg akarta volna vásárolni.

La Motte-né csak akkor ébredt tudatára, hogy mi mindene nincs a Saint-Claude utcában, amikor ez a rengeteg gazdagság elé tárult.

Nem volt szalonja, ahová szófákat, foteleket, karosszékeket tehetne.

Nem volt ebédlője, ahol pohárszékek, faliszekrények és tálalók állnának.

Kis társalgója, ahol perzsafüggönyei, egylábú asztalkái és paravánjai lehetnének.

És végül, ami a leginkább hiányzott neki, legyen bár szó szalonról, ebédlőről vagy társalgóról, az a pénz volt, hogy megvehesse a bútorokat abba a bizonyos új lakásba.

Ám a párizsi használtbútor-kereskedőkkel mindig könnyű volt üzletet kötni, s olyan még nem fordult elő, hogy egy szép fiatal nő ott halt volna meg a küszöbükön, mert az ajtó nem nyílt meg előtte.

Párizsban azt, amit az ember nem tud megvenni, bérbe veszi; a "Nézd meg és a tiéd" jelszót a bútorokat bérbe adó kereskedők vetették be a köztudatba.

La Motte-né kiszemelt magának egy boglárkasárga selyemmel bevont garnitúrát, amely az első pillantásra megtetszett neki, s méretet vett róla, abban a reményben, hogy bérbe veheti.

Csakhogy ez a tíz darabból álló garnitúra nem férne be a SaintClaude utcai lakásába.

Az egyetlen megoldás az lenne, ha kibérelné a harmadik emeletet, amely előszobából, ebédlőből, kis szalonból és hálószobából áll.

Akkor a harmadik emeleten fogadná a bíborosok alamizsnáit, a negyediken a jótékonysági intézményekét, azaz fényűzés közepette azoknak a könyöradományait, akik kétkedésből jótékonykodnak, nyomor közepette pedig azoknak az előítélettel terhes személyeknek az ajándékait, akik utálnak olyanoknak adni, akiknek semmi szükségük rá, hogy kapjanak.

Miután a grófné döntött, a raktár sötét sarka felé nézelődött, vagyis oda, ahol a legcsillogóbb pompa kínálkozott a szemnek, a kristályok, aranyozott tárgyak és tükrök felé.

Sipkáját a kezében tartó, türelmetlen képű és enyhén csúfondáros mosolyú párizsi polgár alakját pillantotta meg, amint mutatóujján egy kulcsot pörget.

A használt cikkek eme tisztes őre maga Fingret úr volt, akinek kereskedősegédei jelentették, hogy egy szép hölgy érkezett hozzá gyaloghintón.

Ezek a segédek éppen kint foglalatoskodtak az udvaron rövid daróc- meg gyapjúgöncökben; lábikrájuk csupaszon világított a némileg vidámabb színű térdnadrágjuk alatt. Régi bútorokkal javítgatták a kevésbé régieket, pontosabban antik szófákat, foteleket és szögletes párnákat beleztek ki, kicibálták belőlük a lószőrt meg a tollat, hogy azzal majd a bútorok utódait tömjék ki.

Az egyik a lószőrt kártolta, bőkezűen keverte belé a kenderkócot, s a keverékkel egy új bútort tömött feszesre.

Egy másik a még jó karosszékeket tisztította.

Egy harmadik illatos szappanokkal kitisztított szöveteket vasalt.

És ezekkel az ócska kellékekkel olyan szép használt bútorokat fabrikáltak, amilyeneket most La Motte-né csodált éppen.

Fingret úr észrevette, hogy a vevője megláthatja a segédei ügyködését, és az alkalmi vételt esetleg nem az ő érdekeinek megfelelően fogja majd fel, becsukta hát az udvarra nyíló üveges ajtót, mondván, hogy még a hölgy szemébe megy a por...

- Nos tehát, kedves...

Elhallgatott.

- De la Motte Valois grófné - felelte könnyedén Jeanne.

Erre a jól hangzó címre Fingret úr íziben zsebre vágta a kulcsát, és odament az asszonyhoz.

- Ó, itt igazán semmi olyasmi nincs, ami asszonyomnak megfelelhet. Van nekem új, szép, csodálatos árum. Nehogy azt higgye a grófné, hogy mivel a Fingret cég a Royale téren van, nincs ugyanolyan szép bútora, mint a király bútorkereskedőjének. Hagyja ezeket, asszonyom, nagyon kérem, és jöjjön át velem a másik üzlethelyiségbe!

Jeanne elpirult.

Mindazt, amit itt látott, olyan gyönyörűnek találta, hogy álmában sem remélte, hogy az övé lehet.

Nyilván hízelgett neki, hogy Fingret úr oly kedvező képet alakított ki róla, ám nagyon is tartott tőle, hogy túlbecsüli a lehetőségeit.

Máris megbánta, hogy nagy gőgösen nem mint egyszerű polgárasszony mutatkozott be.

De az ügyes ember a legkínosabb helyzetet is a maga javára tudja fordítani.

- Nem, uram, eszem ágában sincs újat venni - mondta.

- Asszonyom nyilván valami kis szerelmi fészket kíván bebútorozni.

- Ahogy mondja, uram, szerelmi fészket. Nos, akkor már érti is, hogy az ember egy ilyen lakást...

- Tökéletesen. Válasszon, asszonyom - felelte Fingret, hiszen párizsi kereskedő lévén ravasz ember volt, aki nem csinál hiúsági kérdést abból, hogy inkább újat adjon el, mint ócskát, ha ez utóbbin ugyanannyit nyer, mint az előbbin.

- Például az a kis boglárkaszínű bútor ott... - kezdte a grófné.

- Ó, de hiszen ez igazán jelentéktelen garnitúra, csupán tíz darabból áll.

- Kicsi a szoba is - vágta rá a grófné.

- Teljesen új, amint asszonyom is láthatja.

- Új... ahhoz képest, hogy használt.

- Úgy bizony - mondta Fingret nevetve. - Így, ahogy van, nyolcszáz frank.

Az ár hallatán a grófné összerándult; hogyan vallhatná be, hogy a Valois-k leszármazottja megelégedne egy használt bútorral, de nem tud érte nyolcszáz frankot fizetni.

- De hát ki beszélt magának vételről, uram? - kiáltotta. - Honnét veszi, hogy én meg akarom, venni ezeket az ócskaságokat? Bérelni akarom őket, és még így is...

Fingret elfintorodott, mert az üzlet lépésről lépésre soványodott. Nem volt itt már szó sem új bútorról, sem használt bútor eladásáról, hanem csak bérletről.

- Tehát ezt a boglárkaszínű garnitúrát parancsolja? - kérdezte. - Egy évre?

- Nem, egy hónapra. Egy vidéki lakást kell bebútoroznom.

- Száz frank egy hónapra - mondta Fingret.

- Gondolom, tréfál, uram, mert ezen az alapon nyolc hónap alatt az enyém a bútor.

- Úgy van, grófné.

- Nahát! És?

- Nos, asszonyom, ha a magáé lenne, nem lenne az enyém, következésképpen nem kellene azzal foglalkoznom, hogy helyrehozassam, felfrissítsem, ezek ugyanis mind költséges dolgok.

La Motte-né eltöprengett.

"Havi száz frank igazán sok - gondolta -, de gondoljuk csak végig a dolgot! Vagy túl drága lesz egy hónapra, és akkor visszaadom a bútorokat, a kárpitosnak meg meglesz rólam a véleménye, vagy egy hónap múlva olyan helyzetben leszek, hogy új bútort rendelhetek magamnak. Úgy számoltam, hogy öt-hatszáz frankot költök erre; játsszunk nagyban, költsünk el száz tallért!"

- Kérem ezt a boglárkaszínű szalongarnitúrát a hozzávaló függönyökkel - szólt.

- Igen, asszonyom.

- És a szőnyegek?

- Erre tessék!

- Mit ajánlana egy másik szobába?

- Ezeket a zöld, támla nélküli, párnázott padokat, ezt a tölgyfa; szekrényt, ezt a görbe lábú asztalt, meg hozzá a zöld damasztfüggönyöket.

- Jó. És egy másik hálószobához?

- Szép, széles kényelmes ágyat, rózsaszínnel és ezüsttel hímzett bársony ágytakaróval, kék függönyöket, enyhén gótikus, de gazdag, aranyozott kandallókészletet.

- Öltözőszoba?

- A hozzávaló csipkék Mechelenből valók. Nézze csak meg, asszonyom. Finom berakásokkal díszített komód, hasonló ruhásszekrényke, kárpitozott szófa ugyanolyan székekkel, elegáns kandallóval, amely Pompadourné choisyi hálószobájából származik.

- És mindezt mennyiért?

- Egy hónapra?

- Igen.

- Négyszáz frank.

- Nézze csak, Fingret úr, nagyon kérem, ne tévesszen össze valami varrólánykával. A magamfajtát nem lehet díszes rongyokkal elkápráztatni. Gondolja csak el, kérem, hogy havi négyszáz frank évi négyezer-nyolcszázra rúg, és hogy ezért az árért teljesen bebútorozott villát bérelhetek.

Fingret a füle tövét vakarta.

- Elment a kedvem a Royale tértől - folytatta a grófné.

- Ne ejtsen kétségbe, asszonyom!

- Akkor tegyen ellene! Az egészért nem adok többet száz tallérnál.

Jeanne ezeket az utolsó szavakat olyan felsőbbségesen ejtette ki, hogy a kereskedőnek ismét a jövő jutott az eszébe.

- Rendben van, asszonyom - mondta.

- Mégpedig egy feltétellel, Fingret úr.

- Igen?

- Hogy ma délután háromig minden a helyén lesz, el lesz rendezve abban a lakásban, amelyet majd megjelölök.

- De asszonyom, tíz óra van, éppen most üt tízet az óra!

- Igen vagy nem?

- Hová kell szállítani, asszonyom?

- A Saint-Claude utcába, a Marais negyedbe.

- Ide egy ugrásra?

- Ahogy mondja.

A bútorkereskedő kinyitotta az udvari ajtót, és nagy hangon elrikkantotta magát: "Sylvain! Landry! Rémy!" Három kereskedősegéd futott oda igen boldogan, amiért ürügyük akadt, hogy abbahagyják a munkát, meg hogy megnézzék maguknak a szép hölgyet.

- A targoncákat, uraim, a kézikocsikat! Rémy, maga felrakodja a boglárkaszínű bútort. Sylvain, az előszobát a kézikocsiba, maga, Landry, mivel gondosabb ember, a hálószobát pakolja fel.

- Intézzük el a számlát, asszonyom; ha nincs ellenére, aláírom az elismervényt.

- Tessék, hat dupla Lajos-arany - mondta a grófné -, meg egy sima. Adjon vissza belőle.

- Parancsoljon, két hatfrankos tallér, asszonyom.

- Az egyiket ezeknek az uraknak fogom adni, ha rendesen elvégzik a munkájukat - folytatta a grófné.

Aztán megadta a címét, és visszaült a gyaloghintóba.

Egy óra múlva már ki is bérelte a harmadik emeleti lakást, két óra sem telt el, és már bútorozták a szalont, az előszobát és a hálószobát, s aggatták fel a függönyöket.

A hatfrankos tallért megkapta Landry, Rémy és Sylvain úr.

Átalakították a lakást, megtisztították az ablakokat, begyújtottak a kandallókba, és Jeanne nekilátott az öltözködésnek. Két óra hosszát élvezte a boldogságot; járkált a kellemes melegben a puha szőnyegen, és kéjjel lélegezte be a japán vázákban pompázó violacsokrok bódító illatát.

Fingret nem feledkezett meg az aranyozott gyertyatartó karokról s a tükrök mellett kétoldalt üvegfüzérek bontották fel a viaszgyertyák fényét; a szivárvány minden színében csillámlottak.

Tűz, virág, gyertyák: Jeanne igyekezett őexcellenciája tiszteletére minél gyönyörűbbé varázsolni ezt a kis illatos édent.

Még arra is ügyelt, hogy a kacéran félig nyitva hagyott hálószobaajtón át meleg fényű, vörös tűz látványa csalogasson, melynek fényében meg-megcsillan a karosszékek lába, az ágy fája és Pompadourné tűzkutyája, melynek szörnyfejein nyugodott egykor a márkiné csinos lába.

Jeanne kacérsága azonban nem csak idáig terjedt.

Lobogó lángok világították meg a sejtelmes hálószobát, lengedező illatok árulkodtak a nőről, a nő megjelenése pedig előkelő fajtáról, szépségről, szellemről, egy eminenciás úrhoz méltó ízlésről árulkodott.

Jeanne olyan kényes ízléssel öltözködött fel, hogy az La Motte-ot, távollévő férjét, bizonyosan gyanakvással töltötte volna el. Az asszony méltó volt a lakáshoz és a Fingret-től bérelt bútorokhoz.

Könnyű vacsorát evett, hogy megőrizze szelleme frissességét és halvány arcszínét, aztán elnyúlt egy kényelmes, nagy karosszékben, a tűz mellett a hálószobában.

Kezében könyvvel, lábát egy puffon nyugtatva hallgatta az ingaóra ingájának pengését meg a Marais negyed sivatagi nyugalmát csak hébe-hóba zavaró kocsik távoli robogását.

Várt. Az óra kilencet, tízet, majd tizenegyet ütött; senki sem jött, sem kocsin, sem gyalog.

Tizenegy óra! Pedig ez a széptevő papok órája, akik jótékony hajlamaikat egy körúti vacsorán már kiélvezték, s mivel alig kőhajításnyira vannak a Saint-Claude utcától, éppen most örvendeznek magukban, hogy olyan emberségesek, jóságosak és irgalmasak - ráadásul olcsón.

Vészjóslóan éjfélt ütött a Filles-du-Calvaire templom órája.

Se pap, se kocsi; a gyertyák fénye sápadozni kezdett, némelyik áttetsző réteggel vonta be aranyozott sárgaréz tartóját. A tűzből csak parázs s végül hamu maradt. A két szobában trópusi hőség uralkodott.

A kiöltözött öreg cseléd zsémbelt, zsörtölődött; sajnálta a pöffeszkedő szalagokkal felcicomázott bóbitáját, melyen maradandó nyomokat hagyott az olvadt viasz meg a korom. Az asszonyság ugyanis el-elbóbiskolt az előszobában, s félrenyaklott feje túlságosan közel került a gyertyához.

Fél egykor Jeanne tajtékozva felpattant a fotelból, kinyitotta az ablakot, kihajolt s végigpásztázta az utcát a tekintetével.

A negyed olyan nyugodt volt, mint a világ teremtése előtt.

Jeanne levetkőztette magát, s elküldte a cselédasszonyt, akinek a kérdezősködése már nagyon a terhére volt.

És a selyemkárpitjai között, a szép függönyök alatt, a remek ágyban, egyedül, bizony nem aludt jobban, mint előző éjszaka, mert előző éjszaka boldogabb volt az álma: az a reményből született.

De Jeanne nem hagyta, hogy leteperje a csüggedés, és mentséget bőven talált a bíborosnak.

Először azt, hogy a bíboros bíboros, királyi főalamizsnás, ezer és ezer halasztást nem tűrő ügyet kell elintéznie, melyek mind fontosabbak, mint a Saint-Claude utcai látogatás.

Aztán azt, hogy a bíboros nem is ismeri Valois grófnét, s ez őrá, Jeanne-ra nézve nagyon is vigasztaló. Ó, egészen más lenne a helyzet, ha Rohan úr már járt volna nála!

Ezt a botcsinálta indokolást azonban bizonyítani kellett.

Jeanne kiugrott az ágyból, meggyújtotta az éjjeli mécsest, s hosszasan nézte magát a tükörben.

A vizsgálódás után elmosolyodott, elfújta a gyertyát, és visszafeküdt. Őrajta semmi se múlik.

Másnap, mintha mi sem történt volna, Jeanne újrakezdte a lakás meg a maga csinosítását.

A tükör az éjjel elárulta neki, hogy Rohan úr el fog jönni, ha már hallott róla.

Éppen hetet ütött az óra (a szalonban már nagyban lobogott a tűz), amikor a Saint-Claude utcán egy hintó gördült lefelé.

Jeanne-nak még nem volt ideje az ablakhoz szaladgálni és türelmetlenkedni.

A hintóból hosszú köpenybe burkolózó férfi szállt ki, és bement a házba. A hintó visszahúzódott a szomszédos kis utcába.

Hamarosan megszólalt a csengő, és La Motte-né szíve akkorát dobbant, hogy tán kívül is hallani lehetett.

De Jeanne elszégyellte magát, amiért ilyen oktalanul reménykedik, csendet parancsolt a szívének; sebtiben megigazította a hímzett terítőt az asztalon, egy új dal kottáját a csembalón és egy újságot a kandalló sarkán.

Néhány másodperc múlva Clotilde jelentette a grófnénak:

- Az a személy van itt, aki tegnapelőtt írt.

- Vezesse be!

Selyembe-bársonyba öltözött, büszke tartású, könnyű léptű, szálfatermetű szép férfi lépett be.

Jeanne-t kellemetlen meglepetésként érte, hogy a személy megőrizte inkognitóját. De okos nő lévén úgy döntött, hogy ebből is előnyt kovácsol.

- Kihez van szerencsém? - kérdezte, s nem úgy bókolt, ahogy egy pártfogolthoz, hanem ahogy egy pártfogóhoz illik.

A herceg a szalonajtóra nézett, hogy kiment-e az öregasszony.

- Rohan bíboros vagyok - válaszolta.

Erre aztán La Motte-né úgy csinált, mintha elpirulna, és alázatos zavarában olyan bókot vágott ki, amilyen a királyoknak jár.

Aztán rámutatott egy karosszékre, de ahelyett, hogy ő maga székre ült volna, amint az etikett előírja, a nagy öblös fotelba ereszkedett.

Amikor a bíboros látta, hogy kényelembe helyezkedhet, kalapját az asztalra tette, és Jeanne szemébe nézett, aki szintén egyenesen őt nézte.

- Igaz tehát, kisasszony...

- Férjnél vagyok - vágott a szavába Jeanne.

- Bocsánat... elfelejtettem... Szóval igaz, asszonyom?...

- A férjemet La Motte grófnak hívják, nagyuram.

- Igen, hogyne, a királynak vagy a királynénak a testőre, ugye?

- Igen, nagyuram.

- És maga, asszonyom, csakugyan született Valois?

- Igen, nagyuram, Valois-vér vagyok.

- Nagy név - mondta a bíboros egyik lábát a másikon átvetve -, ritka, kihalt név.

- Kihaltnak nem kihalt, nagyuram - mondta az asszony -, mivel engem is így hívnak, és van egy bátyám, Valois báró.

- Elismerték?

- Nincs rá szükség, hogy elismerjék, nagyuram; a bátyám, akár gazdag, akár szegény, az marad, akinek született, Valois bárónak.

- Kérem, mesélje el a történetét. Érdekel a sorsa.

Jeanne egyszerűen, könnyedén elmesélte, amit az olvasó már tud.

A bíboros hallgatta és nézte.

Nem vette a fáradságot, hogy titkolja érzéseit. Minek is: nem hitt sem Jeanne érdemeiben, sem kiválóságában; szépnek és szegénynek látta; nézte őt, és ez elég volt.

Jeanne mindent észrevett, és kitalálta jövőbeli pártfogójának aljas gondolatát.

- Nos, igen - mondta Rohan bíboros fesztelenül -, valóban szerencsétlen sorsa volt.

- Nem panaszkodom, nagyuram.

- Én is úgy látom, hogy túlontúl sanyarúnak festették le a helyzetét. - Körülnézett. - Kényelmes, kellemesen berendezett lakás.

- Egy varrólánynak az - felelte keményen Jeanne, aki már alig várta, hogy a lényegre térjenek. - Az, nagyuram.

A bíboros felkapta a fejét.

- Hogyan? - kérdezte. - Maga ezt a bútort egy varrólány lakásába illőnek tartja?

- Nem hiszem, hogy nagyuram hercegnőhöz méltónak ítéli - felelte Jeanne.

- Maga pedig hercegnő - mondta a férfi árnyalatnyi gúnnyal, melyet csak a rendkívül kifinomult elmék vagy a legelőkelőbb családok tagjai tudnak úgy a beszédükbe keverni, hogy ne lehessen a szemtelenség vádjával illetni őket.

- Én Valois-nak születtem, nagyuram, éppúgy, mint maga Rohannak. Csak ennyit mondhatok - szólt Jeanne.

És ezeket a szavakat a lázadó szerencsétlenség finom méltóságával ejtette ki, annak a nőnek a méltóságával, aki úgy érzi, félreismerik; ezek a szavak olyan derűsek és egyúttal olyan fensőbbségesek voltak, hogy nem sértették ugyan a bíboros hercegi méltóságát, de mint férfinak a szívéig hatoltak.

- Asszonyom - mondta -, megfeledkeztem róla, hogy bocsánatkéréssel kellett volna kezdenem. Azt írtam, hogy tegnap idejövök, de Versailles-ban volt dolgom, fogadnom kellett Suffren urat. Le kellett tehát mondanom róla, hogy láthassam magát.

- Nagyuram még így is túlságosan megtisztel, hogy ma rám gondolt, és La Motte gróf, a férjem, még sokkal inkább el lesz keseredve, hogy ott kell lennie száműzetésben, ahová a nyomor kényszeríti, mivel ez a száműzetés megfosztja egy ilyen magas rangú látogatóval való találkozástól.

A bíboros felfigyelt a férj szóra.

- Egyedül él, asszonyom? - kérdezte.

- Egyedül, nagyuram.

- Derék dolog egy fiatal, bájos asszonytól.

- Egyszerű dolog, nagyuram, egy olyan asszonytól, aki minden más társaságban kívülálló lenne, csak abban nem, amelyiktől a szegénysége eltávolítja.

A bíboros hallgatott egy darabig.

- Ha nem tévedek, a családfakutatók nem vonják kétségbe a származását?

- És nekem mi hasznom ebből? - kérdezte megvetően Jeanne, miközben bájos mozdulattal megigazította a halántékán a pici, kibodorított, rizsporos huncutkákat.

A bíboros közelebb húzta a karosszékét, mintha csak a tűzhöz akarta volna odatartani a lábát.

- Azért jöttem, asszonyom, hogy megtudjam, miben segíthetek - mondta.

- Ó, semmiben, nagyuram.

- Hogyhogy semmiben?

- Eminenciád már így is túlságosan kitüntet.

- Beszéljünk őszintén!

- Ennél már nem lehetek őszintébb, uram.

- Az imént még panaszkodott - mondta a bíboros és körülnézett, talán hogy emlékeztesse Jeanne-t, hogy mit mondott a varrólányokhoz illő bútorzatról.

- Valóban panaszkodtam. De... úgy látom, hogy eminenciád alamizsnát akar adni...

- Ó, asszonyom!

- Nem is mást. Eddig alamizsnát kaptam, de ezentúl nem fogok.

- Ez mit jelent?

- Nagyuram, én annyira meg vagyok alázva, hogy ezt tovább nem tűrhetem.

- Ne forgassa ki a szavakat, asszonyom! A bajban az ember nem veszti el a becsületét...

- Még akkor se, ha olyan nevet visel, mint én? Maga talán képes volna koldulni, Rohan úr?

- Én nem magamról beszélek - mondta a bíboros fensőbbséggel, egyszersmind zavartan.

- Én csak kétféle koldulást ismerek, nagyuram: vagy hintóban, vagy a templom kapujában; vagy bíborban-bársonyban vagy condrákban. Nos, nemrég még nem hittem volna, hogy meglátogat, azt hittem, elfeledkezett rólam.

- Hát tudta, hogy én írtam magának? - kérdezte a bíboros.

- Természetesen láttam a levél pecsétjén a címerét.

- S mégis úgy tett, mintha nem ismerne.

- Mivel nem tisztelt meg vele, hogy bejelentse magát.

- Tetszik nekem a büszkesége - mondta felvillanyozva a bíboros, és kedvtelve, figyelmesen nézegette Jeanne élénken csillogó szemét, büszke arcvonásait.

- Szóval, mielőtt meglátogatott volna - folytatta Jeanne -, úgy döntöttem, hogy levetem a nyomoromat leplező, a nevem meztelenségét eltakaró, nyomorúságos köpönyeget, és mint minden rendes keresztyén koldusasszony, rongyokban koldulom össze a kenyeremet, mégpedig nem a járókelők gőgjére, hanem könyörületes szívére apellálva.

- Remélem, asszonyom, nincsenek igazi nehézségei?

Jeanne nem válaszolt.

- Csak van valami földje, még ha jelzáloggal terhelt is; családi ékszerek: mint ez itt például?

Arra a kis dobozra mutatott, amellyel a fiatalasszony finom vonalú fehér ujjai játszadoztak.

- Ez? - kérdezte Jeanne.

- Szavamra, eredeti darab. Megengedi? - kérdezte, és kézbe vette.

- Nicsak, egy arckép! - kiáltotta meglepődve.

- Ismeri ennek a képnek az eredetijét? - kérdezte Jeanne.

- Mária Terézia.

- Mária Terézia?

- Az, az osztrák császárnő.

- Ne mondja! - kiáltotta Jeanne. - Komolyan ő az?

A bíboros még alaposabban megnézte a dobozt.

- Honnét való? - kérdezte.

- Egy hölgy hagyta itt tegnapelőtt.

- Magánál?

- Nálam.

- Egy hölgy?

És a bíboros ismét élénk érdeklődéssel nézegette a dobozt.

- Rosszul mondom, nagyuram - mondta a grófné -, két hölgy volt.

- És az egyik hölgy adta magának ezt a dobozt? - kérdezte a férfi gyanakodva.

- Nem, nem adta nekem.

- Akkor hát hogy került magához?

- Itt felejtette.

A bíboros elgondolkodott, de annyira, hogy az már nyugtalanítani kezdte és óvatosságra intette Valois grófnőt.

Aztán a bíboros felemelte a fejét, és figyelmesen a grófnéra nézett.

- És hogy hívják azt a hölgyet? Ugye, megbocsát, hogy ezt megkérdezem magától - mondta -, higgye el, hogy szégyenkezem is miatta, és úgy érzem magam, mint egy vizsgálóbíró.

- Valóban különös kérdés - mondta La Motte-né.

- Talán tapintatlan, de különösnek nem nevezném.

- Ismétlem, különös. Ha ismerném azt a hölgyet, aki a dobozt itt felejtette...

- Nos?

- Nos, akkor már visszaküldtem volna neki. Nyilván ragaszkodik a dobozhoz, és nem szeretnék kétnapi idegeskedéssel fizetni a kedves látogatásáért.

- Így hát nem ismeri...

- Nem. Csupán annyit tudok, hogy egy jótékonysági intézmény főnökasszonya...

- Párizsból?

- Versailles-ból...

- Versailles-ból?... Egy jótékonysági intézmény főnökasszonya?...

- Nagyuram, én nőktől elfogadom a segítséget, egy nő nem aláz meg egy másik szegény asszonyt, ha segít rajta, és ez a hölgy, akit jólelkű emberek felvilágosítottak a helyzetemről, száz Lajos-aranyat tett a kandallóm párkányára, amikor meglátogatott.

- Száz aranyat! - mondta döbbenten a bíboros. Aztán látva, hogy megsértette Jeanne érzékenységét (az asszony szinte hátrahőkölt), hozzátette:

- Bocsánat, asszonyom, nem az döbbentett meg, hogy magának ilyen összeget adott valaki. Ellenkezőleg, a könyörületes embereknek igenis törődniük kell magával, és a maga származása szinte kötelezővé teszi, hogy segítsenek. Csupán a "jótékonysági hölgy" elnevezés lep meg; a jótékonysági hölgyek általában kisebb alamizsnát szoktak adni. Le tudná írni nekem ezt a hölgyet, grófnő?

- Nehezen, nagyuram - felelte Jeanne, hogy még inkább felajzza a másik kíváncsiságát.

- Hogyhogy nehezen? Hiszen itt volt.

- Persze hogy itt volt. A hölgy valószínűleg nem akarta, hogy felismerjék, így az arcát bő csuklyába rejtette; különben pedig tetőtől talpig bundában volt. De azért...

A grófné úgy tett, mintha kutatna az emlékezetében.

- De azért?... - ismételte a bíboros.

- Mintha láttam volna... De nem merem bizton állítani, nagyuram.

- Mit látott?

- Hogy kék szeme volt.

- És a szája?

- Kicsi, bár az ajkai duzzadtak, főleg az alsó.

- Magas volt vagy közepes termetű?

- Közepes.

- A keze?

- Tökéletes.

- A nyaka?

- Hosszú, vékony.

- Az arckifejezése?

- Szigorú, nemes.

- A beszéde?

- Mintha kicsit zavarban lett volna. Ismeri ezt a hölgyet, uram?

- Honnan ismerném? - felelt indulatosan a főpap.

- Csak a sok kérdése miatt gondoltam, nagyuram, meg aztán a jótékonyságot gyakorló emberek egymás iránti rokonszenve is kihallatszik a szavaiból.

- Nem, asszonyom, téved. Nem ismerem.

- De ha mégis gyanítaná, uram?...

- Miből gyanítanám?

- Például ebből az arcképből.

- Ó, persze, a kép... - vágta rá gyorsan a bíboros, aki félt, hogy máris túl sok gyanakvásra adott okot.

- Nos, a kép, nagyuram?

- Nos, most is azt hiszem, hogy...

- Hogy Mária Terézia császárnő képe, ugyebár?

- Azt hiszem, igen.

- Így hát azt gondolja?...

- Azt gondolom, hogy egy osztrák hölgy látogatta meg, azok egyike, akik ezeket a segélyegyleteket alapították...

- Versailles-ban?

- Igen, asszonyom, Versailles-ban.

A bíboros elhallgatott, de látszott rajta, hogy még mindig kételkedik, és hogy ez a doboz a grófné házában a királyné iránt érzett összes régi gyanakvását felkeltette.

Jeanne viszont hiába igyekezett, nem talált magyarázatot a herceg gondolatainak valódi hátterére, csak annyit érzett, hogy ez a gondolat egyértelműen hátrányos rá nézve, s a legjobb esetben is arra utal, hogy ő csapdát akar állítani neki.

Azt mindenki tudhatta, hogy a bíboros milyen élénk érdeklődést tanúsít a királyné dolgai iránt, hiszen ez az udvari pletyka már rég túl volt az "állítólag" állapotán, kiszivárgott, s a királyné bizonyos ellenségei mindent megtettek, hogy szítsák az ellenségeskedést a királyné és a főalamizsnás között.

Hogyan kerülhetett az alamizsnakolduló Jeanne kezébe Mária Terézia arcképe, a doboz, amelyet a királyné mindig magánál hordott, s amelyet a bíboros százszor is látott a kezében?

A királyné valóban eljött ide, ebbe a szegényes kis lakásba?

Lehetséges, hogy Jeanne valóban nem ismerte meg? Vagy valami okból titkolja, hogy milyen kitüntetés érte?

A főpap nemigen hitte.

Már előző nap is gyanakodott. A Valois név már megtanította, hogy óvakodjék, és tessék, most nem egy szegény asszonyról van szó, hanem egy hercegnőről, akinek a királyné személyesen hozza el a kézzelfogható jótékonyságot.

Mária Antónia ennyire könyörületes szívű volna?

Míg a bíboros imigyen töprengett, Jeanne egy pillanatra sem vette le róla a szemét, egyetlen érzelemmegnyilvánulása sem maradt titok előtte, bár közben a kínok kínját állta ki. Mert hiszen így van ez: azoknak, akik tele vannak hátsó gondolatokkal, valóságos mártíromságot kell kiállniok, ha azok gyanakvását látják, akiket a tiszta igazságról akarnak meggyőzni.

Mindkettejüknek kínos volt a csend; végül a bíboros újabb kérdéssel törte meg:

- És azt a hölgyet meg tudta figyelni, aki a jótevőjét idekísérte?

- Ó, őt igazán jól láttam - mondta a grófné. - Magas, szép nő, határozott arcvonásai, csodaszép bőre és szoborszerű alakja van.

- És a másik hölgy nem szólította a nevén?

- De bizony, egyszer, de akkor is csak a keresztnevén.

- És mi a keresztneve?

- Andrée.

- Andrée! - kiáltotta a bíboros, és megremegett.

La Motte grófné erre a mozdulatra is felfigyelt.

A bíboros most már tudta, mihez tartsa magát, az Andrée név minden kétségét eloszlatta.

Valóban: két nappal ezelőtt híre kelt, hogy a királyné Párizsba jött Taverney kisasszonnyal. Versailles-ban olyasmit is fecsegtek, hogy későn ért haza, a kapukat zárva találta, és a király meg a királyné között házastársi veszekedés zajlott le.

A bíboros fellélegzett.

A Saint-Claude utcában sem csapdától, sem összeesküvéstől nem kell tartania. La Motte-né olyan szépnek és tisztának tűnt most a szemében, mint a földre szállt angyal, ennek ellenére egy utolsó próbát akart tenni. A herceg diplomata volt.

- Grófné - mondta -, bevallom, hogy egyvalami rendkívül megdöbbent.

- Micsoda, nagyuram?

- Az, hogy a maga nevével és címeivel nem a királyhoz fordult.

- A királyhoz?

- Hozzá.

- De nagyuram, én a királynak vagy húsz kérvényt, vagy húsz folyamodványt nyújtottam be.

- Eredménytelenül?

- Eredménytelenül.

- De ha a király nem is, a királyi ház összes vérbeli hercege válaszolt volna a fellebbezéseire. Az orléans-i herceg például könyörületes szívű férfiú, meg aztán gyakran szereti azt tenni, amit a király nem.

- Többször is folyamodtam őfenségéhez, az orléans-i herceghez, uram, de mindhiába.

- Mindhiába! Ez megdöbbentő.

- Tudja, uram, ha az ember nem gazdag, és nincsenek pártfogói, a folyamodványai már a hercegek előszobájában elkallódnak.

- Na és Artois gróf? A tékozló ember gyakran nagylelkűbb, mint a jótékonykodó.

- Artois grófjával is úgy jártam, mint őfenségével, az orléans-i herceggel vagy őfelségével, Franciaország királyával.

- Ott vannak a király nénjei. Ha ők se adtak magának kedvező választ, grófné, akkor nagyon rossz emberismerő vagyok.

- Pedig ők se voltak kegyesek hozzám, nagyuram.

- Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Erzsébet, a király nővére, érzéketlen szívű volna.

- Nem is az, nagyuram, őfensége a kérvényem láttán megígérte, hogy fogad, de miután beszélt a férjemmel, valami miatt soha többé nem méltatott válaszra, hiába folyamodtam hozzá.

- Roppant különös - mondta a bíboros. Aztán hirtelen, mintha csak abban a pillanatban jutott volna eszébe, felkiáltott:

- Jó ég! Pont őt felejtettük el!

- Kit?

- Azt a személyt, akihez legelőször kellett volna fordulnia.

- És ki légyen az?

- A kegyek osztogatója, aki még soha nem tagadott meg megérdemelt segítséget. A királyné!

- A királyné?

- Igen, őhozzá kellett volna fordulnia. Találkozott már vele?

- Soha - felelte Jeanne.

- Nem juttatott el folyamodványt a királynéhoz?

- Nem.

- Nem próbálta meg elérni, hogy őfelsége fogadja magát?

- Megpróbáltam, de nem sikerült.

- Akkor legalább igyekeznie kellett volna, hogy az útjába kerüljön, hogy felfigyeljen magára, az udvarba hívassa. Ez is egy lehetőség lett volna.

- Soha nem használtam ki.

- Ez hihetetlen, asszonyom.

- Én csak kétszer voltam Versailles-ban, és mindössze két személlyel találkoztam. Az egyik Louis doktor volt, aki szerencsétlen édesapámat ápolta az Hôtel-Dieu-ben, a másik meg Taverney báró, akihez beajánlottak.

- Mit mondott magának Taverney úr? Ő igazán egyengethette volna az útját a királyné felé.

- Azt válaszolta, hogy ügyetlen vagyok.

- Hogyhogy?

- Mert a király jóindulatától olyan rokonság elismerését követelem, ami természetszerűen ellenérzést kelt őfelségében, mivelhogy a szegény rokonnak senki sem örül.

- Ez valóban az önző, durva lelkű báróra vall - mondta a herceg.

Aztán eltöprengett Andrée látogatásán a grófnénál.

"Különös - gondolta -, az apa elzavarja a kérelmezőt, a királyné meg egyenest a kérelmezőhöz viszi annak az apának a lányát. Valami rejtély búvik meg ebben az ellentmondásban."

- Nemesi becsületszavamra! - mondta aztán hangosan -, csodálkozom, hogy azt kell hallanom egy kérelmezőtől, a legmagasabb rangú nemesség egyik hölgyétől, hogy soha nem látta sem a királyt, sem a királynét.

- Hacsak nem festményen - mondta Jeanne mosolyogva.

- Nos - kiáltott a bíboros, immár meggyőződve a grófné jóhiszeműségéről és őszinteségéről -, ha kell, magam viszem magát Versailles-ba, s megnyittatom maga előtt a kapukat.

- Ó, nagyuram! - kiáltott fel örömmel a grófné.

A bíboros odament hozzá.

- Majd meglátja - mondta -, hogy rövid időn belül maga lesz a társaság középpontja!

- Ó, bárcsak úgy lenne! - mondta Jeanne bűbájos sóhajjal. - Komolyan gondolja?

- Bizonyos vagyok benne.

- Félek, hogy csak hízeleg, nagyuram - felelte Jeanne, és mereven a szemébe nézett.

És valóban, ez a hirtelen változás joggal lepte meg a grófnét, hiszen az imént, alig tíz perce, a bíboros még hercegi fölényének magasából beszélt vele.

Jeanne pillantása úgy röppent felé, mint nyílhegy az íjból, s most a bíborosnak mind a szívét, mind az érzékiségét eltalálta. Ambíció vagy vágy tüze égett a pillantásban; mindenesetre tűz volt benne.

Rohan értett a nőkhöz, és nagy tapasztalatai voltak, most mégis el kellett ismernie, hogy kevés ilyen hódító asszonnyal volt dolga.

"Nahát - gondolta a diplomáciai pályára szánt udvaronc módjára -, szavamra, igazán rendkívüli eset vagy rendkívüli szerencse volna, ha ez a találkozás egy agyafúrt kis bestia álarcában tetszelgő tisztességes asszonnyal egyúttal ugyanennek a nyomorgó asszonynak a teljhatalmú pártfogójával is összehozna."

- Nagyuram - szólalt meg a szirén -, néha úgy elnémul, hogy megrémít. Bocsásson meg, hogy szóvá teszem.

- Mitől rémül meg? - kérdezte a bíboros.

- Attól, nagyuram, hogy az olyan férfi, mint maga, csak kétféle nő társaságában tekint el az udvariasságtól.

- Jézusom, grófné, mit akar mondani? Megrémít!

Megfogta a grófné kezét.

- Igen, kétféle nővel nem udvarias.

- Mégpedig?

- Azzal, akit szeret, és azzal, akit egy cseppet se becsül.

- Pirulok a szégyentől, grófné. Talán udvariatlan voltam magához?

- De mennyire!

- Jaj, ne mondja, az borzasztó volna!

- Pedig úgy van, nagyuram. Szeretni nem szerethet; arra pedig ez idáig nem adtam okot, hogy lebecsüljön.

A bíboros megfogta Jeanne kezét.

- Ó, grófné, igazán mondom, úgy beszél, mintha megsértődött volna valamiért.

- Nem, nagyuram, mert még nem érdemelte ki a haragom.

- És soha nem is fogom kiérdemelni, hiszen most, hogy láthattam, megismerhettem, tudom, hogy kivel van dolgom.

"Lám, nem csapott be a tükröm!" - gondolta Jeanne.

- A mai naptól kezdve gondoskodom magáról.

- Na, tessék! - mondta a grófné, aki még nem húzta ki kezét a bíboros kezéből.

- Tessék?

- Ne beszéljen pártfogásról.

- Isten óvjon, hogy kiejtsem a számon ezt a szót. Nem magát, hanem engem alázna meg.

- Akkor hát, bíboros úr, egyezzünk meg valamiben, ami rendkívüli módon legyezné a hiúságomat.

- Máris megegyeztünk.

- Egyezzünk meg abban, nagyuram, hogy maga udvariassági látogatást tett La Motte Valois asszonynál. Pusztán csak udvariassági látogatást.

- Akkor viszont nem is kevesebbet, mint udvariassági látogatást - felelte a gáláns bíboros.

Majd Jeanne kezét az ajkához vonta, és elég hosszan ott is tartotta.

A grófné visszahúzta a kezét.

- Ó, udvariasság! - mondta a bíboros kifinomult, könnyed komolysággal.

Jeanne visszaadta a kezét, s most a főpap igazán tiszteletteljes csókot nyomott rá.

- Így már igen, nagyuram.

A bíboros meghajolt.

- Esküszöm magának, hogy egy esztendőre elég vigasz azt tudnom - folytatta a grófné -, hogy egy mákszemnyi rész nekem is jut egy ilyen kiváló és ilyen közkedvelt férfi szívéből.

- Egy esztendőre! ez igazán nem sok... Bízzunk benne, hogy több lesz, grófné.

- Nos, nem mondok nemet, bíboros úr - felelte az asszony mosolyogva.

Immár másodszor engedte meg magának, hogy kurtán csak bíboros úrnak szólítsa a herceget, ami egészen családias megszólításszámba ment. A főpap megütközhetett volna rajta, hiszen meglehetősen gőgös természet volt, de immár úgy álltak a dolgok, hogy nemcsak hogy nem ütközött meg rajta, hanem egyenest jólesett neki, mintha kegyben részesült volna.

- Ó, bízzék bennem! - kiáltotta s ismét közeledett. - Igazán csodálatos lenne!

- Bízom, igen, nagyuram, mert érzem eminenciádban...

- Az imént bíboros úrnak szólított, grófné.

- Bocsásson meg, nagyuram; nem ismerem az udvari szokásokat. Szóval azért mondom, hogy bízom magában, mert maga megérti az én kalandozó, de jóságos lelkemet, kristálytiszta szívemet. A szegénység megpróbáltatásai és aljas ellenségeim szította küzdelmeim dacára van bennem annyi jó, hogy eminenciád ki tudja majd válogatni belőlem, pontosabban a beszédemből azt, ami méltó eminenciádhoz.

- Akkor hát barátok vagyunk, asszonyom. Aláírtuk, megesküdtünk rá?

- Szívből kívánom.

A bíboros felállt, és közelebb ment La Motte-néhoz; ám mivel a karja nagyon is tárva volt egy egyszerű eskütételhez képest... a grófné könnyed, rugalmas mozdulattal kisiklott a karok alkotta körből.

- Mindhárman barátok vagyunk! - mondta utánozhatatlan gúny és ártatlanság keverékével a hangjában.

- Hogyhogy hárman? - kérdezte a bíboros.

- Hát már hogyne lennénk hárman; nincs talán valahol a világban egy szegény testőr, egy száműzött, akit La Motte grófnak hívnak?

- Jaj, grófné, hogy magának micsoda szörnyű emlékezőtehetsége van!

- Kénytelen vagyok én szóba hozni, ha már maga hallgat róla.

- Tudja, grófné, hogy miért nem beszélek róla?

- Mondja csak.

- Mert majd ő beszél saját magáról, a férjek soha nem feledkeznek meg magukról, higgye el nekem.

- És ha ő beszél magáról?

- Akkor az emberek magáról, rólunk fognak beszélni.

- Hogyhogy?

- Például azt mondják majd, hogy La Motte gróf jól járt, vagy rosszul járt; hogy Rohan bíboros a héten háromszor, négyszer vagy ötször látogatta meg La Motte-nét a Saint-Claude utcában.

- Ó, maga túloz, bíboros úr! Háromszor, négyszer vagy ötször egy héten?

- Hol van különben a barátság, grófné? Azt mondtam, ötször, nos, tévedtem. Azt kell mondanom, hogy hatszor vagy hétszer.

Jeanne elnevette magát.

A bíboros észrevette, hogy az asszony most először értékelte az élcelődését, s ez ismét kellemesen érintette.

- Talán meg fogja akadályozni, hogy beszéljenek? - kérdezte a grófné. - Hiszen tudja, hogy lehetetlen.

- Nem az - vágott vissza a bíboros.

- Mégpedig?

- Egészen egyszerű a dolog; a párizsi nép ismer engem, akár mert szeret, akár mert utál.

- Mert szeretik magát, nagyuram.

- Viszont szerencsétlenségükre nem ismerik magát.

- No és?

- Fordítsuk meg a kérdést.

- Fordítsa meg, azaz...

- Ahogy parancsolja... Ha például...

- Fejezze be!

- Ha maga menne, és nem én?

- Hogy én nagyuram palotájába menjek...

- Egy miniszterhez elmenne, nem?

- Egy miniszter nem férfi!

- Maga imádatra méltó. Nos, nem a palotámról van szó, van nekem egy házam.

- Mondjuk ki kereken: találkahely.

- Szó sincs róla, egy ház, ami a magáé.

- Hűha! - mondta a grófné -, az enyém? Mégis hol? Eddig sose láttam.

A bíboros közben leült, de most ismét felállt.

- Holnap délelőtt tízkor megkapja a címet.

A grófné elpirult, a bíboros gálánsan megfogta a kezét.

És ez alkalommal a csók tiszteletteljes, gyengéd és merész volt egyszerre.

Aztán olyan mosolygós ceremóniával köszöntek el egymástól, ami már a közeli bizalmas viszony előjele volt.

- Világítson őeminenciájának! - kiáltott ki a grófné.

A főpap kiment.

"Hűha! - gondolta Jeanne. - Ha nem tévedek, hatalmas lépést tettem előre."

"Ez már igen! - gondolta a bíboros, miközben beült a hintójába. - Két legyet ütöttem egy csapásra. Ennek a nőnek túl sok esze van, hogysem a királynét ugyanúgy le ne venné a lábáról, mint engem."

Valaha, amikor még alig volt üzleti élet Párizsban, következésképpen rengeteg szabad ideje volt az embereknek, mindenki szívvel-lélekkel foglalkozott olyan kérdésekkel, melyek napjainkban a gazdagok és tudósok kiváltságává lettek, a gazdagoké, akiket heréknek minősítünk és a tudósoké, akiket resteknek.

1784-ben a divatos kérdés, mely magasan a többi fölött lebegett, a levegőben úszkált, és minden, valamelyest is fent hordott fejben megtelepedett, mint a ködök a magasabb hegyeken, a mesmerizmus volt, ez a titokzatos tudomány, melyet feltalálói nem valami pontosan határoztak meg, mivel úgy tartották, hogy felesleges egy találmányt a születése pillanatától a nép szintjére leszállítani, hagyták hát, hogy egy férfi nevét vegye fel, tehát arisztokratikus cím birtokába lépjen, ahelyett, hogy a szokásos, görögből előráncigált tudományos nevet kapta volna, melynek segítségével a modern tudósok szemérmetes szerénysége manapság minden tudományos dolgot közkinccsé tesz.

De tényleg, mire jó 1784-ben közkinccsé tenni egy tant? A népet több mint másfél évszázada nem kérdezték meg a véleménye felől; számított-e hát valamit is a nép a kormányzói szemében? Nem: a nép a bőven termő föld, a gazdag termés; ám a föld ura a király, s az aratás haszonélvezője a nemesség.

Ma minden más: Franciaország évszázados homokórára hasonlít; kilencszáz éven át a királyság idejét mutatta; az Úr hatalmas jobbja most megfordította, s századokon át a nép idejét fogja mutatni.

1784-ben tehát egy személynév ajánlólevél volt. Ma éppen ellenkezőleg, sikert csak köznévtől lehetne várni.

De most hagyjuk a mát, pillantásunk a tegnapra essen! Az örökkévalósághoz viszonyítva mi ez a fél évszázadnyi távolság? Még csak annyi sem, amennyi a tegnapelőtt és a holnapután között van.

Mesmer doktor Párizsban volt, amint magától Mária Antóniától megtudtuk, amikor engedélyt kért a királytól, hogy meglátogassa. Engedtessék meg, hogy egy-két szót szóljunk Mesmer doktorról, akinek a nevét ma csak néhány, a tudomány titkaiba beavatott személy ismeri, pedig abban az időben, amelyet megkísérlünk lefesteni, az a név bizony közszájon forgott.

Mesmer doktor 1777 táján a ködös álmokkal terhes Németországból egy felhőktől és villámoktól pukkadozó tudományt hozott be Franciaországba. A villámok fényénél a tudós csak a feje fölött nyomasztóan sűrűsödő felhőket látta; a tudatlan meg csak a villámokat.

Mesmer Németországban kezdte pályafutását az égitestek hatásáról írt értekezésével. Azt igyekezett bizonyítani, hogy az égitestek a kölcsönös vonzást előidéző erő révén hatást gyakorolnak a lelkes állatokra is, és különösképpen az idegrendszerre, mégpedig egy gyorsan ható fluidum közvetítésével, amely az egész világegyetemet betölti. Ám ez az első elmélete ugyancsak elvont volt. Hogy megértse az ember, ismernie kellett a Galileik és Newtonok tudományát. Sokféle csillagászati elmélet keveréke volt ez, asztrológiai álmokkal vegyítve, de még az előkelők tudományává sem lehetett tenni, nemhogy népszerűsíteni, mivelhogy ehhez a nemesi testületet tudós társadalommá kellett volna alakítani. El is vetette hát Mesmer ezt az első elméletét, s a delejelméletbe mélyedt.

Az idő tájt buzgón tanulmányozták a mágneses jelenséget, a mágnes vonzó és taszító tulajdonságait, melyek alapján az ásványokat körülbelül olyan élettel ruházták fel, mint az embert, mivel az emberi lét két nagy szenvedélyét kölcsönözték neki: a szeretetet és a gyűlöletet. Ebből következett, hogy a mágnesességnek rendkívüli hatást tulajdonítottak a betegek gyógyításában. Mesmer a delejességet összekapcsolta első elméletével, s igyekezett valami hasznot húzni ebből a kapcsolatból.

De nem volt szerencséje, ugyanis ahogy Bécsbe érkezett, ott talált egy már befutott vetélytársat. Ez a vetélytárs, akit különben Hallnak hívtak, azt állította, hogy Mesmer ellopta tőle az eljárását. Mesmer nagy képzelőerővel megáldott ember volt, kijelentette hát, hogy a delejek haszontalan dolgok, és nem foglalkozik velük többé, meg hogy ezentúl nem ásványi magnetizmus segítségével fog gyógyítani, hanem állati magnetizmus segítségével.

Ez a szó, melyet úgy ejtettek ki, mint valami felfedezést, nem volt új találmány; az ókorban is ismerték (például az egyiptomiak beavatási szertartásokban, a görögök a delphoi jósdában alkalmazták), s a középkorban mint hagyományt őrizték; ennek a tudománynak néhány összekapirgált foszlánya alkotta a tizenharmadik, tizennegyedik és tizenötödik század boszorkányainak tudományát. Sokakat megégettek közülük, s ők a lángok között bevallották a különös vallást, melynek áldozatul estek.

Nos, Mesmer hallott ennek a hol itt, hol ott felbukkanó tudománynak a csodáiról, s a nyomába eredt, mint amikor az ember éjszaka a lápok fölött libegő lidérc után fut; egész kis elméletet, egységes rendszert fabrikált belőle, és a mesmerizmus nevet adta neki.

Amikor idáig eljutott, közölte az elméletét a párizsi tudományos akadémiával, a londoni királyi társasággal, a berlini akadémiával; az első kettő válaszra sem méltatta, a harmadik meg azt mondta, hogy bolond.

Mesmer gondolt egy merészet, Franciaországba sietett, s vállalta egy tizenkét éves májbeteg, fekete hályogos lány kezelését. A lány három hónap alatt meggyógyult.

Ez a kúra sok hívet szerzett Mesmernek, többek közt egy Deslon nevű orvost, aki a tan apostola lett.

Ettől kezdve Mesmer hírneve nőttön-nőtt; az akadémia a feltaláló ellen foglalt állást, az udvar mellette; a minisztérium tárgyalásokba bocsátkozott Mesmerrel, hogy tegye közzé tanát az emberiség javára. A doktor nagy árat kért a jótéteményért. Alkudoztak; Breteuil a király nevében egész életre szóló húszezer frankos évjáradékot ajánlott fel neki meg tízezer frankos fizetést, ha három, a kormány által kijelölt szentéllyel együtt alkalmazza az általa feltalált gyógymódot. Mesmer azonban felháborodott ezen a királyi garasoskodáson és visszautasította az ajánlatot, majd néhány betegével a gyógyvizeiről híres Spába utazott.

A doktort azonban katasztrófa fenyegette. Deslon, a tanítványa, Deslon, aki ismerte a híres titkot, melyet Mesmer nem volt hajlandó évi harmincezer frankért eladni, magánpraxist kezdett a mesmeri módszer alkalmazásával.

Mesmer megtudta ezt a fájdalmas újságot; tolvajt, csalót kiáltott; majdnem megőrült. Ekkor egyik betegének az a kiváló ötlete támadt, hogy a tiszteletre méltó professzor tudományát tegyék betéti társaságba; száz személyből bizottságot alakítottak háromszáznegyvenezer frank tőkével, azzal a feltétellel, hogy a tudós felfedi titkát a részvényeseknek. Mesmer elkötelezte magát, hogy ezt meg fogja tenni, felvette a tőkét, és visszatért Párizsba.

Az időpont kedvező volt. A népek életében vannak olyan pillanatok, amelyek egyébként a nagy átalakulásokat előzik meg, amikor az egész nemzet megáll, mintha ismeretlen akadállyal találná szemben magát, habozik, s érzi, hogy szakadék szélére érkezett, érzi, bár nem látja a meredélyt.

Franciaország ekkor ilyen pillanatát élte; kívülről nyugodt társadalomnak látszott, de a lelke fel volt ajzva; mintha a társadalom belekábult volna valami mesterkélt jólétbe, melynek azonban már látszott, hogy vége lesz, mint amikor az erdő széléhez közeledve megsejti az ember a pusztaságot a ritkuló fák mögött. Fárasztó volt ez az állandóság nélküli, valóság nélküli nyugalom; mindenütt szenvedélyt hajhásztak, s mindenféle újdonságot örömmel fogadtak. Az emberek felületesek lettek hozzá, hogy a kormányzás vagy a szabad akarat komoly kérdéseivel foglalkozzanak; inkább zenei kérdéseken civakodtak, Gluck-pártiak vagy Piccini-pártiak voltak, az Enciklopédiá-ért rajongtak, vagy Beaumarchais emlékirataiért lelkesedtek.

Egy új opera bemutatása jobban foglalkoztatta az emberek képzeletét, mint az Angliával kötött béke és az Egyesült Államok köztársaságának elismerése. És végül, olyan időszak volt ez, amikor az emberi szellem, melyet a filozófusok az igazság, azaz a kijózanodás felé terelnek, belefáradt a lehetőségek határait s minden dolgok lényegét megmutató tanokba; merész lépéssel megpróbálta áthágni a való világ határait, hogy belépjen az álmok és a képzelet birodalmába.

Bizony így van ez: való igaz, hogy a világos, egyértelmű igazságok gyorsan népszerűvé válnak, de nem kevésbé igaz, hogy a titokzatos dolgok is ellenállhatatlan vonzerővel hatnak minden népre.

Franciaország népét tehát feltartóztathatatlanul vonzotta, vonszolta magával a mesmeri fluidum különös titka, amely fluidum - a beavatottak szerint - visszaadta a beteg egészségét; az őrülteknek józan észt, a józan eszűeknek viszont őrültséget adott.

Mindenütt Mesmerrel foglalkoztak. Mit csinált? Kin alkalmazta isteni csodatetteit? Melyik nagyúrnak adta vissza látását vagy erejét? Melyik éjszakázásba, játékba belefáradt hölgynek frissítette fel az idegeit? Melyik fiatal lány pillanthatott a jövőbe delejes önkívületében?

A jövő! Minden idők e nagy szava, minden lelkek e nagy kérdőjele, minden baj orvossága. Végül is mi volt a jelen?

Királyság csillogás nélkül, nemesség hatalom nélkül, ország kereskedelem nélkül, társadalom bizalom nélkül.

Nyugtalan, elszigetelt királyi család, putrikban éhező pórcsaládok; s mindenütt nyomor, szégyen, félelem.

Elfeledni a többieket, hogy csak magunkra gondolhassunk; új, különös, ismeretlen forrásokból meríteni a hosszabb élet biztosítékát: makkegészséges szervezetet; valami többet kicsikarni a fukar égtől - olyan nehéz megérteni, hogy az emberek mindezek reményében az ismeretlen felé fordultak, melynek egy csücskéről Mesmer fellebbentette a fátylat?

Voltaire meghalt, és Franciaországban egyszer sem harsant nevetés, kivéve a Beaumarchais-ét, aki még keserűbben nevetett, mint mestere. Rousseau meghalt, s vele a vallásos filozófia: nem volt olyan gondolkodó, ki elegendő erőt, tudást, bátorságot érzett volna magában, hogy Isten létét merészelje tanítani.

Régen a háború minden franciát közelről érintett. A királyok a nép vérén, verejtékén tartották fent a nemzeti hősiesség intézményét; most az egyetlen francia háború az amerikai háború volt, s a királynak abban se volt semmi része. Igen: ott azért az ismeretlen dologért harcoltak, amit az amerikaiak függetlenségnek hívnak, de amit a franciák egy elvont eszme nevével, a szabadság szóval fordítanak.

Csakhogy ez a távoli háború, amely nemcsak egy másik nép, hanem egy másik világ háborúja is volt, véget ért.

Mindent összevéve talán okosabb volt Mesmerrel, a német orvossal foglalkozni, aki hat év alatt immár másodszor hozta lázba Franciaországot, mint Lord Cornwallisszal vagy Washingtonnal, akik olyan messzi voltak, hogy valószínűleg soha senki sem fogja látni se egyiket, se másikat.

Mesmer viszont itt volt: mindenki láthatta, érinthette, s ami a párizsiak nagy többségének a szemében a vágyak netovábbja volt: Mesmer is érinthette őket.

Így hát az a férfi, akit Párizsba érkeztekor senki sem támogatott (még a királyné sem, pedig ő ugyancsak pártfogolta honfitársait), az a férfi, aki Deslon doktor nélkül, aki később elárulta, örökké az ismeretlenség homályában maradt volna, nos az a férfi jobban foglalkoztatta a közvéleményt, mint a király, akiről soha nem beszéltek, vagy La Fayette, akiről még nem beszéltek, vagy Necker, akiről már nem beszéltek.

És mintha ez a század azt a megbízást kapta volna, hogy mindenkinek szellemi képességei szerint juttasson, és minden szívnek azt adja, amit szeret, minden testnek azt, amire szüksége van, Mesmerrel, a materializmus hirdetőjével szemben ott állt Saint-Martin, a spiritualizmus hirdetője, akinek a tana gyógyír volt azon lelkeknek, akiket sértett a német orvos pozitivizmusa.

Képzeljük el az ateistát szívmelengetőbb vallással, mint maga a vallás; képzeljük el a köztársaságpártit, aki rendkívül udvarias és megértő a királyok iránt; a kiváltságos osztályból való úriembert, aki szereti, gyengéden magához akarja ölelni a népet, mi több, szerelmes belé; képzeljük el ennek a férfinak háromirányú támadását, akit a tetejében vaslogikával vértezett fel, s elbűvölő szónoki tehetséggel áldott meg a teremtő; ez a férfiú a különböző kultuszok ellen beszél, melyeket őrültségnek bélyegez azon egyszerű oknál fogva, hogy isteniek!

Képzeljük el végül Epikuroszt fehérre rizsporozva, hímzett frakkban, flitteres mellényben, szatén térdnadrágban, selyemharisnyában és piros sarkú cipőben; Epikuroszt, aki ez alkalommal nem éri be vele, hogy leráncigálja a trónjukról az isteneket, akikben nem hisz, de a kormányokat is megrendíti, úgy beszél róluk, mint megannyi kultuszról, mivel soha nem tudnak egymással megegyezni, és majdnem mindig előidézői az emberiség nagy sorscsapásainak.

Saint-Martin rövid úton hatályon kívül helyezi a társadalmi törvényt, mondván: hasonlóan büntet különböző bűnöket, az okozatot bünteti anélkül, hogy figyelembe venné az okot.

Most pedig tételezzük fel, hogy ez a kísértő, aki az "ismeretlen filozófus" kitüntető címet viseli, abból a célból, hogy az embereket a különböző felfogások alkotta kör valamelyik pontjára elhelyezze, mindent összegyűjt, amit a képzelet mint vonzót egy erkölcsi paradicsom vágyálmához csak hozzátehet, s ahelyett, hogy azt mondaná: az emberek egyenlők, ami képtelenség, kitalálja a következő formulát, amely szinte akaratlanul annak a száján is kiröppen, aki tagadja:

Minden értelmes lény király!

Nos, képzelhetjük, milyen következményekkel jár egy ilyen erkölcsi lecke, amely egy reményét vesztett, vezető nélküli társadalomra, egy eszmékkel, azaz sziklazátonyokkal telehintett szigettenger-társadalomra hull. Akkoriban a nők gyengédek és bolondosak voltak, a férfiak hatalomra, dicsőségre és örömökre vágytak; a királyok pedig hagyták, hogy félrecsússzon a koronájuk, melyre most először meredt egy kíváncsi, egyszersmind fenyegető pillantású alak tekintete. Nem csoda, hogy a tan odaadó hívekre lel, mondván:

"Válasszátok ki magatok közül a legmagasabb rendű lelket, azt, aki a leghőbb szeretetre, a legönzetlenebb könyörületességre képes, aki mindeneknél jobban áhítozik rá, hogy boldogítsa a többieket; aztán, amikor ez a lélek ember alakban megmutatkozik előttetek, hajoljatok meg, alázkodjatok meg, semmisüljetek meg mind, ti alacsonyabb rendű lelkek, hogy teret adjatok ama lélek egyeduralmának, akinek az a megbízatása, hogy benneteket lényegetekben, tehát a szenvedésben való egyenlőségben jogaitokba visszahelyezzen, kiemeljen a képességek és a teljesítmények egyenlőtlenségéből."

Tegyük hozzá, hogy az ismeretlen filozófus rejtelmekkel vette körül magát; sűrű sötétben, nyugodt körülmények között szeretett vitatkozni - távol a kémektől és élősködőktől - arról a nagy társadalmi elméletről, amelynek az egész világ politikájává kellett volna válnia.

- Figyeljetek rám - mondta -, hű lelkek, hivő szívek, figyeljetek rám, és igyekezzetek megérteni engem, vagy inkább csak akkor figyeljetek rám, ha érdeketek és kíváncsiságotok hajt benneteket, hogy megértsetek, mert nem lesz könnyű, a titkaimat nem fogom felfedni az előtt, aki nem akarja róluk letépni a fátylat. Olyan dolgokat mondok, amiket mintha egyáltalán nem akarnék mondani, ezért gyakran úgy tűnik majd, hogy mást mondok, mint amit mondok.

És Saint-Martinnak igaza volt, életműve körül tényleg ott álltak annak néma védelmezői, komoran és féltékenyen őrködve tanai fölött, e fölött a rejtelmes elmélet fölött, melynek senki sem tudott sötét, vallásosan misztikus lényegéig lehatolni.

Így dolgozott hát e két férfi, aki Franciaország minden gondolkodó szellemét, minden kiváltságosát két ellentétes vágyálom megvalósulását kívánó táborra osztotta: az egyik a lélek, a másik az anyag dicsőségre jutását várta. Közben mindkét férfiú arról álmodozott, hogy megsemmisíti Istent és megsemmisíti Krisztus vallását.

Így csoportosult az egyik tábor a Mesmer dézsája körül, ahonnét ennek az elfajult nemzetnek a testi jóléte, érzéki élete, könnyed materializmusa fröcskölt szanaszét, a tévelygések és az igazság könyve köré pedig a kegyes, könyörületes, szerető lelkek tömörültek, akiknek elvette a józan eszét, hogy oly nagyon vágytak ábrándjaik megvalósítására.

E kivételezett szférák alatti légrétegekben az eszmék eltorzultak és összegabalyodtak; az innét kiszivárgó zajok mennydörgéssé öblösödtek, a kivillanó fények villámlássá erősödtek s így érthető, hogy igen zavaros lelkiállapotba kerültek az alantas társadalmi rétegek, tehát a polgárság és a nép, amely rétegeket később úgy nevezik, hogy harmadik rend, s amely éppen csak megsejtette, hogy foglalkoznak vele, s türelmetlenségében és kisemmizettségében égett a vágytól, hogy ellophassa a szent tüzet, mint Prométheusz, hogy azzal melegítse azt a világot, amely majdan az övé lesz, és amelyben ő maga intézi az ügyeit.

A gondolkodó előtt, aki még nem ismerte ennek a társadalomnak a másik életét, felsejlett a polgárháború és az anarchia réme. De hát mi mást is láthatott ennek a különös XVIII. századnak a végén, hacsak nem egy világ szétesését, valami ahhoz hasonlót, mint ami Caesar halála után, Augustus hatalomra jutása előtt történt.

Augustus volt a mezsgye a pogány és a keresztény világ között, miként Napóleon a feudális és a polgári világ között.

Talán kicsit hosszúnak tűnt az olvasónak ez a kitérő, de bajos volna megérteni e kort, ha nem érintenénk e komoly kérdéseket.

Miután ez előző fejezetben sebtében felvázoltuk a kor képét és amaz emberek portréját, akikről a legtöbb szó esett azidőtt, talán most már érthető, miért iparkodtak oly eszeveszetten a párizsiak, hogy jelen legyenek Mesmer nyilvános kezeléseinél.

XVI. Lajos tehát - akiben megvolt, ha nem is a kíváncsiság, de legalább a hajlam, hogy értékelje az újdonságokat, melyek az ő derék Párizsában nagy port vernek fel - megengedte a királynénak, hogy egy királyi hercegnő kíséretében megnézze, amit már mindenki látott.

Két nap telt el azóta, hogy Rohan bíboros La Motte-nénál járt. Az idő megenyhült; olvadt. Utcaseprők hada tuszkolta az utolsó sáros, fekete patakokká szétolvadt hókupacokat a csatornába; boldogan és büszkén serénykedtek, hogy végre leszámolnak a téllel, s olyan odaadással, mint a katonák, amikor rohamra indulnak.

A tiszta, kék égbolton éppen felragyogtak az első csillagok, amikor La Motte-né elegánsan, a gazdagság minden külső jelével felékesítve fiákerbe ült, majd megállt a Vendôme téren egy méltóságteljes küllemű ház előtt, melynek magas ablakai fényesen ki voltak világítva.

Ez a ház volt Mesmer doktor háza.

La Motte-né fiákerén kívül jócskán ácsorogtak a ház előtt mindenféle járművek meg hordszékek; s a járműveken és hordszékeken kívül két-háromszáz kíváncsiskodó is ott toporgott a sárban arra várva, hogy a meggyógyult betegek kilépjenek a házból, vagy a meggyógyítandó betegek belépjenek a házba.

A betegek majdnem mind gazdagok és nemesek voltak, címeres kocsijukon érkeztek, a lakájuk segítette ki őket a kocsiból, cipelte be őket a házba, és ezek a szőrmebundába vagy szaténköpenybe bugyolált csomagok kiváló vigaszt nyújtottak a rosszul öltözött, kiéhezett bámészkodóknak, akik, lám, megbizonyosodhattak felőle, hogy Isten az egészséget és a betegséget a családfa tanulmányozása nélkül osztogatja.

Ahányszor egy-egy ilyen sápadt képű, elesett beteg eltűnt a nagy kapuboltozat alatt, a nézők között nagy sustorgás támadt, s bizony ritka volt, hogy a bámész sokadalom, amely a báltermek meg a színházak bejáratánál épp elégszer látta már az élvezetre éhes arisztokratákat, fel ne ismerte volna a béna kezű vagy lábú herceget, avagy azt a tábornokot, akinek a lába felmondta a szolgálatot, no nem a sok menetelés miatt, hanem mert túlontúl sokat álldigált az operacsillagok vagy az olasz színház primadonnái előtt.

Mondanunk sem kell, hogy a tömeget nemcsak a férfiak kiléte érdekelte.

Lám, az a fénytelen tekintetű hölgy is, akit az imént láttak a hajdúi karjaiban, s akinek úgy kókadozott a feje, mint ama római hölgyeknek, akiket thesszáliai rabszolgáik vittek el a nagy dáridók után, szóval, az a hölgy, akinek idegfájdalmai vannak, vagy a kicsapongásoktól és éjszakázástól a végkimerülésig elgyengült, s akit, sem a divatos színészek, sem más életerős angyalok nem tudtak meggyógyítani vagy ismét életre kelteni, most Mesmer dézsájától várja azt, amit másutt hiába keresett.

És ez nem túlzás: akkoriban vetélkedés folyt az udvari hölgyek és a színházi kisasszonyok között. Ez utóbbiak elvették a nagyvilági hölgyektől a szeretőiket és a férjüket, az előbbiek ellopták a színházi kisasszonyoktól a kollégáikat meg a távoli rokonaikat.

Némely udvari hölgyeket ugyanúgy ismert a tömeg, mint a férfiakat, s a nevük ugyanolyan nagy zúgást váltott ki a tömegben, de ma este éppen a legismertebb nevek viselői közül sok beteg arcát szatén álarc fedte, s így legalább a tömeg zsivajgását megúszták.

Aznap ugyanis éppen a nagyböjt félidejénél tartottak, s az Operában maszkabál volt, s ezek a hölgyek úgy tervezték, hogy a Vendôme térről egyenest a királyi palotába mennek.

E csúfolkodó, ámuldozó és főleg morgolódó tömegen át ment be a házba az álarcot viselő La Motte-né. Egyenes derékkal, határozott léptekkel ment, s nyomában szájról szájra járt ez a mondat:

- Na, ez biztos nem halálos beteg.

És ha a hölgynek kutya baja, vajon mit keres Mesmernél?

La Motte-né sokat töprengett a Rohan bíborossal folytatott beszélgetésen, s főleg azon a rendkívüli érdeklődésen, amellyel a bíboros az arcképes dobozka iránt viseltetett.

És mivel a bíboros hirtelen támadt kedvességének a kulcsa a doboz tulajdonosának a nevében rejlett, La Motte-né két módszert agyalt ki a név kiderítésére.

Előbb az egyszerűbbet alkalmazta.

Elment Versailles-ba, hogy érdeklődjék a német hölgyek jótékonysági intézménye felől.

Ott természetesen semmi felvilágosítást nem kapott.

Versailles-ban legalább százötven-kétszáz német hölgy lakott, hála annak a nyílt rokonszenvnek, amit a királyné honfitársnői iránt tanúsított.

Ez a sok német hölgy mind igen jótékony volt, ám egynek sem jutott eszébe, hogy a jótékonysági irodájára cégtáblát tegyen.

Jeanne tehát mindhiába kérdezősködött a két hölgy után; hiába ismételgette, hogy az egyiket Andrée-nek hívják, Versailles-ban egyetlen Andrée nevű német hölgyet sem ismertek, lévén az Andrée egyáltalán nem német név.

Erről az oldalról tehát teljesen eredménytelen maradt a kutatás.

Ha egyenest Rohan bíborostól kérdezi meg, hogy szerinte ki a doboz tulajdonosa, akkor először is a bíboros rájön, mit gondol róla Jeanne; aztán meg nem lett volna meg az élvezete és érdeme, hogy minden akadály ellenére egyedül derítse ki a dolgot.

Nos, mivel a Jeanne-t meglátogató hölgyek eljárásában volt valami titokzatos, mint ahogy volt valami titokzatos Rohan bíboros megdöbbenésében meg elhallgatásaiban is, a titokzatosság segítségével kell megtudni a sok titok varázsszavát.

Jeanne jelleméből fakadt, hogy kedvére volt az ismeretlennel való harc.

Hallott róla, hogy Párizsban egy ideje felbukkant egy férfi, egy isteni sugallattól megáldott csodatevő, aki rájött, hogyan lehet kiűzni az emberi testből a betegségeket meg fájdalmakat. Tudta, hogy ez az ember nemcsak a fizikai bajokat gyógyítja, hanem kiszedi a betegből a lélek fájdalmas titkait is. Látták, amint mindenható ördögűző szavai hatására betegeinek szívós ellenállása megtört és rabszolga-engedelmességgé szelídült. A tudós doktor a legfelajzottabb szervezetet is lecsillapította, a tökéletes felejtés állapotába ringatta, s a felüdült lélek tökéletesen alávetette magát új urának. Ettől kezdve ő irányította minden ténykedését; ő tartotta kezében az összes szálakat; a hálás lélek minden gondolata olyan nyelven jutott el hozzá, amelynek megvolt az az előnye (vagy hátránya), hogy sohasem hazudott.

Sőt mi több, miután a varázsló első parancsszavára a lélek kiröppent a test börtönéből és bejárta a világot, a többi lelkek közé vegyült, fáradhatatlanul kutatott bennük, könyörtelenül vájkált a titkaikban, s oly jól végezte a dolgát, hogy - mint a vadászkutya, amely kikergeti a vadat a bozótból, ahová elbújt, s ahol már biztonságban érezte magát - a végén kibányászta a szív mélyére temetett titkot, nyomába eredt, utolérte, s visszahurcolta a gazdája lábához.

Ily módon garmadával lehet csodálatos titkok birtokába jutni.

Duras-né ekképpen talált meg egy dajkaságban ellopott gyereket; Chantoné grófné egy picurka angol ölebet, amelyért a világ összes gyerekét odaadta volna, és Vaudreuil úr egy hajtincset, amelyért fele vagyonát feláldozta volna.

Ezeket a vallomásokat látók vagy látóasszonyok tették Mesmer doktor delejkúrái után.

Így hát a tiszteletre méltó doktor házánál ki lehetett választani a legmegfelelőbb titkot, hogy ki-ki azon gyakorolja természetfölötti megsejtő képességét, és La Motte-né arra számított, hogyha részt vesz egy ilyen szeánszon, megleli különös kutatásainak főnixét, s a segítségével leleplezheti a doboz tulajdonosnőjét, amely doboz pillanatnyilag gyötrő kíváncsiságának tárgya volt.

Ezért iparkodott hát olyan nagyon abba a terembe, ahol a betegek gyülekeztek. Az ember áthaladt az előszobákon, felmutatta a szolgálattévő kapusoknak a szükséges papírokat, s bemehetett egy szalonba, melynek hermetikusan zárt ablakai kirekesztették a nappal világosságát és levegőjét, az éjszaka zajait és hidegét.

A szalon közepén, egy csillár alatt, melybe sápadt fényű, majdnem elhaló világot nyújtó gyertyák égtek, nagy fedővel letakart kád állt. Sehol egy dísz rajta; semmiféle lepel nem titkolta fémoldalainak mezítelenségét.

Ezt a kádat hívták Mesmer dézsájának.

Mi erénye volt hát ennek a dézsának?

Majdnem egészen tele volt kénes elemekkel dúsított vízzel, s ez a víz a fedő alatt összesűrítette gyilkos páráit, hogy aztán ezekkel annak rendje és módja szerint megteljenek a dézsa alján fordított helyzetben leállított üvegek.

Így a titokzatos áramlatok keresztezték egymást, s ezek hatására a betegek meggyógyultak.

A fedőre vasgyűrű volt erősíve, s rajta hosszú kötél, melynek rendeltetését mindjárt megértjük, ha egy pillantást vetünk a betegekre: férfiak és nők vegyesen, sápadtan és összetörve ücsörögnek a kád köré helyezett karosszékekben.

Közönyösen, komolyan vagy nyugtalanul várták a kezelés eredményét.

Egy inas megfogta a dézsa fedőjébe akasztott hosszú kötél egyik végét, körbegyűrűzte vele a beteg testrészeket úgy, hogy mindnyájukat egy láncban, egyszerre járta át a dézsában összegyűlt elektromos hatás.

Aztán a betegek az orvos utasítására egymáshoz érintették a könyöküket, a vállukat vagy a lábukat, hogy az egyes testeknek átadott és általuk átalakított életfluidumok hatása meg ne szakadjon, s így az életmentő dézsa minden testbe eljuttatta hatalmas melegét és újjáteremtő erejét.

Fura jelenet volt ez az orvosi szertartás, s így nem meglepő, hogy ennyire felcsigázta a párizsiak érdeklődését.

Húsz-harminc beteg ül a dézsa körül; egy néma inas kötéllel összekötözi őket, s most úgy festenek, mint Laokoón és fiai a kígyók tekervényeiben; az inas is sietős léptekkel eltűnik, de előbb megmutatta a betegeknek a vasrudakat, melyeket a dézsa lyukaiba dugva, közvetlenebbül magukba vezethetik a gyógyító mesmeri fluidumot.

A kezelés elején lágy, átható meleg kezdett gomolyogni a teremben: lecsillapítandó a betegek idegfeszültségét; fokozatosan a padlótól a mennyezet felé emelkedett, s megtelt bódító illatokkal, melyeknek gőzeiben a leglázongóbb agy is elnehezedett.

A betegek átadták magukat e levegő kéjes hatásának, s ekkor láthatatlan zenészek megszólaltatta láthatatlan zeneszerszámokból édes, szívszorító zene kúszott az illatokba, a melegbe, mint valami puha tűznyelv.

Ez a kristálytiszta muzsika ellenállhatatlan erővel hatott az idegekre. Mintha csak a természet valamely rejtelmes, ismeretlen neszezése volna, mely még az állatokat is megdöbbenti és elkápráztatja: a sziklák visszhangspiráljaiban nyargaló szél siráma.

Az üvegharmonika hangjaihoz hamarosan más hangok is csatlakoztak szép harmóniában. Az imént még a meglepetés élénkítette fel az arcokat, most lassan-lassan a minden érzékeny ponton simogatott testi kielégülés rajzolódott ki rajtuk. A lélek is megadta magát; előjött arról a rejtekhelyről, ahol megbúvik, ha a test bajai ostromolják, s most szabadon és ujjongva áradt szét az egész testben, megzabolázta és átalakította az anyagot.

Ekkor minden beteg a kezébe vett egy-egy vasrudat, amely a dézsa lyukaiba illett, és a rudat a mellkasa, a szíve vagy a feje felé irányította, ahol a betegség fészkelt.

Már nem szenvedés vagy szorongás tükröződött a csendben ülő vagy halkan sóhajtozó kezeltek arcán, hanem üdvözült boldogság: testüket, lelküket borzongató gyönyör járta át.

S most néhány szót a szereplőkről!

A szereplők két osztályba sorolandók. Az egyikbe a betegek, az igazi szereplők tartoznak, akik azért jöttek ebbe a terembe, hogy meggyógyuljanak, és szívük teljes hevével igyekeznek célt érni.

A másik osztály képviselői a kételkedők vagy a kíváncsiak, akiknek kutya bajuk, s úgy jöttek Mesmer házába, mint ahogy az ember színházba megy, akár mert tudni akarták, hogy milyen érzés, amikor az elvarázsolt dézsa köré gyűlnek az emberek, akár pedig mint egyszerű nézők, csupán tanulmányozni akarták ezt az új fizikai elméletet, s csak a betegeket bámulták, meg azokat, akik részt vesznek a kezelésben, bár remekül érzik magukat.

Mesmer jelenlevő rajongó hívei közt volt egy kicsit különc öltözetű, szép, fiatal nő. A fluidum hatására elkezdte szörnyen forgatni a szép szemét, a keze meg rángott, jelezve, hogy a mágneses fluidum elárasztotta a testét.

A feje hátrahanyatlott a karszék támlájára, s a jelenlevők kedvükre kigyönyörködhették magukat a sápadt homlokban, a vonagló ajakban meg a vér gyorsabb áramlásától lassan márványos színűvé váló szép nyakban.

Ekkor ketten-hárman összehajoltak, s nyilván valami különös dolgot közöltek egymással, mert ezután még felajzottabb figyelemmel bámulták a fiatal nőt.

A kíváncsiak közt volt La Motte-né is, aki - mivel eszébe sem jutott, hogy felismerhetik, vagy nemigen törődött vele - a kezében tartotta szatén álarcát, melyet akkor tett föl, amikor átvágott a tömegen.

Az ajtó mellett egy lépcsőoszlopnak támaszkodva állt, egy függöny mögött: ő mindent látott, de őt nemigen láthatták.

La Motte-né figyelmét is a mesmeri fluidum delejezte fiatal nő arca vonta magára.

Ez az arc annyira lenyűgözte, hogy már jó pár perce nem tudta levenni róla a szemét.

- Ó! - suttogta -, ez bizony az a jótékonysági hölgy, aki a múltkor este nálam járt, s aki miatt Rohan bíboros érdeklődik irántam.

S mélységes meggyőződéssel, hogy nem téved, s hálásan a véletlennek, mely megtette érte azt, amit az ő nyomozása egymagában nem tudott elérni, közelebb lopakodott.

Ám ebben a pillanatban a rángatózó nő behunyta a szemét, összeszorította a száját, s a kezével tétován kapálózott a levegőben.

S ez a kéz nem éppen az a finom, karcsú, viaszfehér kéz volt, amelyet La Motte-né néhány nappal korábban megcsodálhatott.

A legtöbb betegnél hirtelen állt be a krízis, az agy telítődött zajokkal és illatokkal. Az egész idegrendszer izgalmi állapotba került. Hamarosan férfiak és nők követték fiatal társnőjük példáját, és sóhajok, nyögések, sikoltozások közepette a karjukat, lábukat, fejükét rángatták: rohamot kaptak, mely rohamnak a mester a krízis nevet adta.

Ebben a pillanatban egy férfi jelent meg a teremben: senki se látta belépni, senki sem tudta volna megmondani, hogy került oda.

Csak nem a dézsából lépett elő? A vizek Apollójaként talán a terem illatos, muzsikás gőzéből sűrűsödött emberi alakká? Mindenesetre ott termett, és szép, sápadt, okos és derűs arca nem hazudtolta meg a jelenés kissé isteni jellegét.

Hosszú botot tartott a kezében, s a híres dézsába mélyesztette.

Jelt adott: az ajtók kinyíltak, húsz megtermett inas szaladt be, és mindegyik gyors mozdulattal felkapott egy-egy beteget (éppen jókor, mert már ide-oda dülöngéltek a karosszékükben), majd egy szempillantás alatt átvitték őket a szomszéd terembe.

Amikor ez a művelet befejeződött - ami főleg azért volt érdekes, mert a fiatal rángatózó nő éppen a tajtékzó boldogság tetőfokára hágott -, La Motte-né, aki a többi kíváncsiskodóval együtt betolult a másik terembe, ahová a betegeket szállították, hallotta, amint egy férfi felkiált:

- De hiszen ez ő, mondom, hogy ő!

La Motte-né éppen meg akarta kérdezni, ki az az ő, amikor két hölgy lépett be az első terembe, egyik a másikra támaszkodva. Bizonyos távolságra lemaradva tőlük egy férfi kísérte őket, akiről könnyű volt kitalálni, hogy belső inas, bár nem viselt egyenruhát.

A két nő viselkedése annyira magára vonta La Motte-né figyelmét, hogy egy lépést tett feléjük.

Ebben a pillanatban nagy sikoltás röppent föl a rángatózó nő ajkáról, mire mindenki odakapta a fejét.

Erre az a férfi, aki már az előbb azt mondta: "Ez ő!", s aki éppen La Motte-né mellett állt, fojtott, titokzatoskodó hangon kiáltotta:

- Nézzék, uraim, a királyné!

Erre a szóra Jeanne összerándult.

- A királyné! - kiáltotta egyszerre több hang is, ki rémülten, ki meglepődve.

- A királyné Mesmernél!

- A királyné delejes rohamban! - mondogatták megint.

- Ó - mondta valaki -, ez lehetetlen.

- Nézzen oda! - mondta az ismeretlen nagy nyugalommal. - Ismeri a királynét, nem?

- Tényleg - suttogta a legtöbb jelenlévő -, szinte hihetetlen a hasonlóság.

La Motte-nénak is, mint a többi nőnek, aki Mesmertől egyenest az Opera báljára készült, álarca volt, kockázat nélkül kérdezősködhetett hát.

- Uram - fordult a kiabálós emberhez, aki egyébként igen erős testalkatú, telt, piros képű, csillogó szemű, különösen éles pillantású férfi volt -, csak nem azt akarja mondani, hogy a királyné itt van?

- Ó, asszonyom, semmi kétség nem fér hozzá - felelte a férfi.

- De hol?

- Hát az a fiatalasszony ott ni, a lila párnákon, akinek olyan heves rohama van, hogy nem tud uralkodni a rángatózásán. Az a királyné.

- De mire alapozza, uram, hogy ez a királyné?

- Egész egyszerűen arra, asszonyom, hogy ez az asszony a királyné - felelte rendíthetetlen nyugalommal a vádló férfiú.

S már ott is hagyta beszélgetőtársát, hogy a többi csoportban is elhintse és terjessze az újságot.

Jeanne elfordult a majdhogynem felháborító látványtól, melyet a rángatózó nő nyújtott. Ám alig tett néhány lépést az ajtó felé, szembe találta magát azzal a két hölggyel, akik arra várva, hogy odajussanak a rángatózóhoz, élénk érdeklődéssel nézegették a dézsát, a botokat meg a fedőt.

Jeanne ekkor megpillantotta az idősebbik arcát, s most rajta volt a sor, hogy sikoltson egyet.

- Mi baj van? - kérdezte a hölgy.

Jeanne egyetlen mozdulattal letépte az arcáról a maszkot.

- Megismer? - kérdezte.

A hölgy hátrahőkölt, de máris uralkodott magán.

- Nem, asszonyom - mondta zavartan.

- Én viszont megismerem, asszonyom, és be is bizonyítom.

Erre a kihívásra a két hölgy rémülten szorította meg egymás kezét.

Jeanne elővette a zsebéből a képes dobozkát.

- Ezt nálam felejtette - mondta.

- De mikor, asszonyom - kérdezte az idősebb -, és miért van így felindulva?

- Azért, mert felséged itt veszélyben forog.

- Hogyhogy?

- Egy szót se szólok, amíg felséged fel nem teszi ezt az álarcot.

És odaadta az álarcát a királynénak, aki még most is habozott, mert úgy vélte, eléggé eltakarja a köpenye csuklyája.

- Könyörgök, nincs vesztegetni való időnk - folytatta Jeanne.

- Tegye, amit mond, asszonyom - súgta a másik nő a királynénak.

A királyné gépiesen feltette az álarcot.

- Most pedig jöjjenek, jöjjenek - mondta Jeanne.

És olyan hévvel vonszolta maga után a két nőt, hogy azok csak az utcára nyíló kapunál tudtak megállni néhány másodperc múlva.

- Ejnye, na... - mondta a királyné nagyot sóhajtva.

- Senki sem látta felségedet?

- Azt hiszem, senki.

- Hála Istennek.

- Megmagyarázná végre, hogy?...

- Kérem felségedet, higgyen leghűségesebb szolgálólányának, aki azt állítja, hogy felséged szörnyű veszélyben forog.

- Miféle veszélyről beszél?

- Nagy megtiszteltetés lesz számomra, ha egyszer majd mindent elmondhatok felségednek, ha méltóztatik egy órácskára fogadni. Hosszú történet, s félő, hogy felségedet megismerik, felfigyelnek a jelenlétére.

S mivel Jeanne látta, hogy a királyné kezdi türelmét veszteni, Lamballe hercegnőhöz fordult:

- Ó, asszonyom, könyörgök, támogasson, hogy őfelsége távozzék innék, mégpedig tüstént.

A hercegnő könyörgően nézett a királynéra.

- Jól van, menjünk - mondta a királyné, majd La Motte-néhoz fordulva hozzátette: - Azt kérte, hogy fogadjam?

- Nincs hőbb vágyam, mint hogy megmagyarázzam felségednek a viselkedésemet.

- Nos, hozza vissza nekem ezt a dobozkát. Kéresse Laurent kapuőrt, ő tudni fog a dologról. - Kiáltott: - Kommen Sie da, Weber!

Sebesen odagördült egy hintó; a két hercegnő egy pillanat alatt beszállt.

La Motte-né a kapuban maradt, amíg csak el nem tűntek a szeme elől.

- Ó, jól tettem, hogy azt tettem, amit tettem - suttogta. - A továbbiakat pedig majd meglátom.

Ezenközben az a férfi, aki az imént felhívta a jelenlévők figyelmét az állítólagos királynéra, megkocogtatta egy kopott ruhás, sóvár tekintetű néző vállát.

- Mit szól ehhez a remek cikktémához, újságíró uram?

- Miféle témához? - kérdezte a hírlapíró.

- Ha óhajtja, röviden összefoglalhatom.

- Kíváncsivá tett.

- Nos, íme: "Milyen veszedelmek érhetik annak az országnak az alattvalóját, amelynek a királyát egy rohamokat kedvelő királyné kormányozza?"

A hírlapíró elnevette magát.

- Megfeledkezik a Bastille-ról - mondta.

- Ugyan, ugyan! Egypár anagrammával minden királyi cenzort ki lehet játszani. Van-e cenzor, aki megtiltaná magának, hogy elmesélje Solaj herceg és Nótaina hercegnő, Cafrinaország uralkodónője történetét? Na? Mit szól hozzá?

- Remek ötlet! - kiáltotta lángra gyúlva a hírlapíró.

- És kérem, higgye el, hogy az a fejezet, melynek, mondjuk, ez lesz a címe: "Nótaina fejedelemasszony rohamai Remsem fakírnál", irigylésre méltó sikert aratna a szalonokban.

- Magam is meg vagyok győződve róla.

- Akkor hát szíveskedjék a lehető legjobban megírni a dolgot!

A hírlapíró megszorította az ismeretlen kezét.

- Küldjék magának néhány példányt? - kérdezte. - Igazán örömmel tenném, ha szíveskedne megmondani a nevét.

- Már hogyne! El vagyok ragadtatva az ötlettől, és ha maga írja meg, óriási siker lesz. Általában hány példányban nyomják ki a gúnyiratait?

- Kétezerben.

- Megtenne nekem egy szívességet?

- Örömmel.

- Fogja ezt az ötven Lajos-aranyat, és nyomassa ki a művét hatezer példányban!

- Ó, uram! Micsoda bőkezűség!... Mondja meg a nevét, hadd tudjam, ki ez a nagylelkű irodalompártoló...

- Meg fogom mondani egy hét múlva, amikor ezer példányt elhozatok, darabját két frankért. Megfelel?

- Éjt nappallá téve dolgozni fogok, uram.

- Fő, hogy mulatságos legyen.

- Egész Párizsnak csorogni fog a könnye a kacagástól, kivéve egyvalakit.

- Aki viszont krokodilkönnyeket fog hullajtani, igaz?

- Ó, uram, hogy maga milyen szellemes!

- Igazán kedves. Jut eszembe: a cikket Londonból küldi...

- Mint mindig.

- Hát akkor, Isten áldja, uram!

És a testes ismeretlen útjára bocsátotta a pamfletírót, aki zsebében az ötven arannyal szinte repült kifelé, mint valami baljós madár.

Az ismeretlen egyedül, pontosabban beszélgetőtárs nélkül maradva tovább nézte a fiatal nőt, aki az eksztázis után most kimerülten hevert, s akinek felcsúszott szoknyáit a roham prédájaként vergődő hölgyek szolgálatára kirendelt szobalány szűzies mozdulatokkal lehuzigálta.

A férfi megfigyelte a buja vonásokat a törékenyen szép arcon, a magáról nem tudó nő nemes báját; majd ismét visszafelé indult a másik terembe.

"Hajmeresztő a hasonlatosság - gondolta. - A Teremtőnek megvolt vele a maga terve, s ítélete inkább azt a másikat sújtja, akire emez annyira hasonlít."

Alighogy megfogalmazta magában ezt a fenyegető gondolatot, a fiatal nő lassan felemelkedett a párnákról, s az eksztázisból már előbb felébredt szomszédja karjára támaszkodva egy kicsit rendbe szedte az öltözékét meg a frizuráját.

Elpirult, amikor észrevette, mennyire figyelik a többiek, kacér udvariassággal válaszolt Mesmer komoly s mégis nyájas kérdéseire; majd cicásan kinyújtóztatva gömbölyű karját, szép lábát, átment a három termen, s útközben egyetlen rászegeződő tekintet se kerülte el a figyelmét, akár csúfondáros, akár sóvárgó, akár döbbent pillantás volt is.

Ám amikor a szalon egyik sarkában tömörülő, suttogó csoporthoz ért, kétértelmű pillantások és bókok helyett olyan mélységes meghajlások kísérték, amilyeneket a francia udvaroncok szoktak bemutatni a királyné üdvözlésére.

Ezt a csoportot a fáradhatatlan ismeretlen terelte össze nagy sietve.

- Akárhogy is van, uraim - súgta -, ez akkor is Franciaország királynéja, üdvözöljük, hajoljunk meg mélyen...

A kis hölgy, akit olyan tisztelettel búcsúztattak, kissé nyugtalanul ment át az utolsó előszobán, s végre kiért az udvarra.

Ott fáradt tekintete fiákért vagy hordszéket keresett; sem ezt, sem azt nem talált, de egy percnyi habozás után, amikor már épp kilépett az utcára, hogy gyalogszerrel térjen meg otthonába, magas termetű lakáj lépett oda hozzá, s így kiáltott:

- A hölgy kocsiját!

- De hiszen nekem nincs kocsim - felelte a fiatal nő.

- Fiákerben jött, asszonyom?

- Igen.

- A Dauphine utcából?

- Onnét.

- Hazaviszem, asszonyom.

- Remek, vigyen haza - mondta a kis hölgy könnyed hangon, s bár meghökkent, árnyéka sem volt benne a nyugtalanságnak, amely minden más nőt elfogott volna a helyében e váratlan ajánlkozásra.

A lakáj jelt adott, rögvest fel is tűnt egy kellemes külsejű hintó.

A lakáj felhajtotta a hintó lépcsőjét, s odakiáltott a kocsisnak:

- Dauphine utca!

A lovak vágtatva elindultak; a Pont-Neufre érve a kis hölgy, akinek igencsak tetszett ez a rohanás, sajnálni kezdte, hogy nem a Jardin-des-Plantes-nál lakik, az jóval messzebb van.

A kocsi megállt, a lépcsőt leeresztették, s a jól betanított lakáj máris nyújtotta a kezét a tolvajkulcsért, amellyel Párizs harmincezer olyan házának a kapuja nyílik, melynek nincs házmestere vagy kapusa.

Kinyitotta a kaput, hogy kímélje a kis hölgy ujjacskáit, majd amikor ez belépett a sötét, szűk kapualjba, tisztelgett és bezárta a kaput.

A hintó elindult, s már el is tűnt.

- Nahát, ez igazán kellemes kaland volt! - kiáltotta a fiatal nő. - Igazán nagylelkű ez a Mesmer doktor. Jaj, de fáradt vagyok! Ezt ő nyilván előre tudta. Tényleg nagy orvos.

Már fel is ért a második emelet lépcsőpihenőjére, ahonnét két ajtó nyílt.

Bekopogott, s egy öregasszony máris ajtót nyitott neki.

- Jó estét, anyám! Kész a vacsora?

- Kész, már el is hűlt.

- És ő, ő itt van?

- Még nincs, de az úr itt van.

- Miféle úr?

- Hát akivel ma este beszélnie kell.

- Nekem?

- Bizony, magának.

Ez a beszélgetés egy aprócska, üveges előszobában folyt, amely elválasztotta a lépcsőpihenőt az utcára néző nagyszobától.

Az üvegen át látni lehetett odabent a lámpát, amely az úgy-ahogy berendezett szobát megvilágította.

Régi sárga selyemfüggönyök, melyeknek anyagát az idő helyenként megcsíkozta, másutt kifehérítette, utrechti zöld kordbársony huzatú székek, egy intarziás, nagy ruhásszekrény meg egy ócska sárga szófa - íme a lakás csodálatos bútordarabjai.

A fiatal nő nem ismerte azt a férfit, ám olvasóink annál inkább: ő csődítette a kíváncsiskodókat az állítólagos királyné köré, ő adott a gúnyiratra ötven Lajos-aranyat.

A kandallópárkány két szélén két, szemmel láthatóan repedt kék japán váza állt, köztük egy óra.

A fiatal nő hirtelen kivágta az ajtót, és a szófához ment, ahol mélységes nyugalommal ücsörgött egy jó megjelenésű, testes férfi, és igen szép fehér kezével a csodálatosan gazdag csipkéjű mellfodrával játszadozott.

A fiatal nőnek nem nyílt alkalma rá, hogy ő kezdje el a beszélgetést.

A különös úriember üdvözlésképpen félig meghajolt, majd jóindulattal teli, csillogó pillantást vetett vendéglátójára.

- Tudom - mondta -, hogy mit akar kérdezni: ám a válaszom teljesebb lesz, ha én kérdezem magát. Maga Oliva kisasszony?

- Igen, uram.

- Bájos, nagyon ideges hölgy, aki rajong Mesmer módszeréért.

- Éppen tőle jövök.

- Remek! Amint szép szeme a tudomásomra hozza, ez még mindig nem magyarázza meg, miért talál engem a szófáján, mert ugye most leginkább ezt szeretné tudni?

- Úgy van, uram.

- Parancsoljon, foglaljon helyet; ha állva maradna, nekem is fel kellene állnom, és akkor nem tudnánk kényelmesen csevegni.

- Ugyancsak különös a modora, uram - jegyezte meg Oliva kisasszony.

- Láttam magát az este Mesmer doktornál, és olyannak találtam, amilyennek kívántam.

- Uram!

- Ó, ne ijedjen meg, kisasszony; nem azt mondom, hogy bájosnak találtam, mert még azt hinné, hogy szerelmi vallomást akarok tenni, pedig eszem ágában sincs.

- Akkor hát mit akar? - kérdezte ártatlan képpel Oliva.

- Tudom - folytatta az ismeretlen -, hogy hozzá van szokva, hogy mindenki szépnek mondja; különben én is úgy gondolom, de nekem most más ajánlatom van.

- Uram, maga olyan hangon beszél velem, hogy őszintén szólva...

- Ne rémüldözzön, kérem, hiszen végig sem hallgatott... Nem bújt itt el valaki?

- Nem bújt el senki, uram, de hát...

- Akkor ne kerülgessük a forró kását... Mit szólna egy kis társuláshoz maga és énközöttem?

- Társulás... Na ugye...

- Már megint tévúton jár. Nem azt mondom, hogy kapcsolathoz, hanem társuláshoz. Nem szerelemről, hanem üzletről beszélek.

- Milyen üzletről? - megdöbbenve és leplezetlen kíváncsisággal kérdezte Oliva.

- Mit csinál maga egész nap?

- Hát...

- Sose féljen, nem azért kérdezem, hogy zavarba hozzam.

- Semmit se csinálok, vagy legalábbis a lehető legkevesebbet.

- Szóval lusta.

- Ó!

- Nagyon helyes.

- Ezt miért mondja?

- Miért ne mondanám? Azt hiszi, törődöm én vele, hogy maga lusta? Szeret sétálni?

- Nagyon.

- Színházba, bálba járni?

- Mást se csinálnék.

- Jól élni?

- Főleg azt.

- Mit szólna, ha havi huszonöt Lajos-aranyat kapna tőlem?

- Uram!

- Kedves Oliva kisasszonykám, már megint kételkedik. Pedig megegyeztünk, hogy nem kezd el rémüldözni. Huszonötöt mondtam, de mondhattam volna ötvenet is.

- Szívesebben vennék ötvenet, mint huszonötöt; ám még ötvennél is szívesebben választanám meg magam a szeretőmet.

- A kutyafáját! Hányszor mondjam még, hogy nem akarok a szeretője lenni! Ne hajtogassa ezt a butaságot!

- Akkor hát mit kell csinálnom azért az ötven aranyért?

- Ötvenet mondtunk?

- Annyit.

- Na jó, legyen ötven! Fogad engem, a lehető legnyájasabb hozzám, ha kérem, belém karol, pontosan eljön a megbeszélt találkozóra.

- Csakhogy nekem szeretőm van, uram!

- Na és?

- Hogyhogy na és?

- Dobja ki a fickót!

- Hohó, Beausire-t nem lehet olyan könnyen kidobni!

- Segítsek?

- Ne! Szeretem Beausire-t.

- Ó!

- Egy kicsit.

- Az sok.

- Pedig így van.

- Akkor hát Beausire marad.

- Magával könnyű szót érteni, uram.

- Megfelelnek a feltételek?

- Megfelelnek, de csak ha nincs több kívánsága.

- Egyelőre nincs több kívánságom, kedvesem.

- Becsületszavára?

- Becsületszavamra! De meg kell értenie valamit...

- Mit?

- Azt, hogy ha véletlenül szükségem lenne rá, hogy maga tényleg a szeretőm legyen...

- Na, mit mondtam... Ilyenre soha nincs szüksége az embernek, uram.

- De hogy azt higgyék.

- Az még elmegy.

- Akkor hát megegyeztünk.

- Itt a kezem.

- Tessék, előlegnek az első havi bér. - Azzal nyújtotta az ötven aranyat tartalmazó tekercset. A lény habozott, erre a férfi belecsúsztatta a ruhája zsebébe a pénzt, de közben egy ujjal se ért a kerek, ringó csípőhöz, amelynek láttára a legínyencebb spanyol is csettintett volna.

Alighogy az arany a zsebbe került, két rövid koppantás hallatszott a kapun. Oliva az ablakhoz ugrott.

- Jézus Mária! - sikoltotta. - Meneküljön, ez ő!

- Kicsoda?

- Beausire... a szeretőm... Mozduljon már, uram!

- Annyi baj legyen!

- Hogyhogy annyi baj legyen? Hiszen miszlikbe aprítja magát!

- Ugyan, ugyan!

- Nem hallja, hogy dörömböl? Mindjárt betöri az ajtót.

- Szóljon, hogy nyissák ki. A pokolba is, miért nem ad neki kulcsot?

És az ismeretlen végigheveredett a szófán, és halkan azt mondta:

- Megnézem magamnak ezt a fickót...

Beausire kitartóan dörömbölt, és egyre hangosabban szitkozódott.

- Menjen már, anyám, menjen, nyissa ki! - mondta Oliva dühtől tajtékozva. - Ami meg magát illeti, uram, maga kereste a bajt!

- Én bizony - felelt rendíthetetlen nyugalommal az ismeretlen, s nem moccant a szófáról.

Oliva reszketve hallgatózott a lépcsőfordulón.

Zilált ruhájú, rekedten átkozódó, dühödten hadonászó férfi rontott a lakásba.

- Beausire! Beausire! - vetette elé magát Oliva, de a hangjában nem volt rémület.

- Félre az utamból! - kiáltotta a férfi, és durván lelökte magáról Oliva ráfonódó karját. - Á, szóval ezért nem nyitottak ajtót, mert férfi van itt!

Az ismeretlen változatlanul a szófán hevert, s Beausire nyilván határozatlanságnak, sőt félelemnek vélte a mozdulatlanságát. Fogát csikorgatva odaállt elé.

- Magyarázatot követelek, uram! - szólt.

- No és mit magyarázzak meg magának, kedves Beausire uram?

- Mit keres maga itt? És egyáltalán kicsoda maga?

- Én egy nagyon nyugodt ember vagyok, akire maga szörnyű szemeket mereszt. Amúgy pedig a hölggyel társalogtam, mégpedig a lehető legillendőbb módon.

- Úgy van, a legillendőbb módon - mondta Oliva.

- Maga hallgasson! - ordította Beausire.

- Ejnye, ejnye! - szólt rá az ismeretlen. - Ne beszéljen ilyen durván a hölggyel, aki teljesen ártatlan, és ha éppen rossz kedve van...

- Biztos veszített - mondta félhangon Oliva.

- Kifosztottak, a teremtésit! - hörögte Beausire.

- És nem bánná, ha maga is kifosztana valakit - mondta nevetve az ismeretlen. - Ez nagyon is érthető, kedves Beausire uram!

- Velem maga ne élcelődjön, hallja-e! És legyen szíves, tűnjön el innét.

- Türelem, Beausire úr, türelem!

- Ördög és pokol! Tisztuljon, mert összetöröm a szófát magával együtt.

- Miért nem mondta, kisasszony, hogy Beausire úr ilyen heves természetű? Teringettét. Micsoda szilajság!

Beausire nem tudta elviselni, hogy csúfolódnak vele: színpadias mozdulattal előrántotta a kardját, s legalább tíz láb kerületű kört írt le vele.

- Keljen fel, vagy odaszögezem a háttámlához! - rivallt a vetélytársra.

- Na, ahhoz azért nekünk is lesz egy-két szavunk - felelte az ismeretlen, és a bal kezével szép csendesen előhúzta azt a rövid kis kardot, amelyet előzőleg a háta mögé csúsztatott a szófán.

Oliva sikoltozott.

- Ugyan, kisasszony, hallgasson már - mondta a férfi karddal a kezében, de továbbra is a szófán heverészve -, hallgasson, mert Beausire úr elkábul a visítozástól, és beleszalad a kardomba, vagy ami még rosszabb, feljön az éjjeli őrjárat, megveri, és egyenest a Saint-Lazare börtönbe viszi magukat.

Oliva tüstént abbahagyta a sikoltozást, és csodálatosan kifejező némajátékkal kísérte a jelenetet.

Furcsa jelenet volt: a zilált ruházatú, pityókos, dühtől remegő Beausire vadul döfködött és vagdalkozott, ellenfele pedig rendíthetetlen nyugalommal ült a szófán, fél kezét a térdén nyugtatva, ügyesen, elegánsan védte a támadásokat, s úgy kacagott, hogy attól a rettenthetetlen Szent György is pánikba esett volna.

Beausire fáradni kezdett, szuszogott, s dühét rettegés váltotta fel: ha az az elnéző kard akarná, bizony könnyűszerrel utat találna a szívébe. Úrrá lett rajta a bizonytalanság, takarodót fújt, és már csak tessék-lássék ütögette az ellenfél pengéjét. Az ismeretlen úr lendületes tercvágással kicsapta a kezéből a kardot, mely úgy röpült el, mint a pihe.

A kard átszállt a szobán, kirepült az ablakon.

Beausire ott állt szégyenkezve és leforrázva.

- Na, Beausire uram - mondta az ismeretlen -, ha a kardja netán éppen a hegyivel esett le, és valaki pont ott ment el, azt temethetik!

Beausire összerezzent, és uzsgyi, lerohant a fegyveréért, elkerülendő a rendőrséggel való esetleges nézeteltérést.

Oliva megragadta a győző kezét, és azt mondta:

- Jól megleckéztette Beausire-t, uram, de az álnok ember ám! Menjen most gyorsan, mert rossz fényben tüntet fel engem; igaz, Beausire biztosan meg fog verni, de...

- Akkor maradok.

- Ne, ne, könyörgök! Ne féljen, ha megver, én is megverem őt, és én szoktam felülkerekedni, de csak mert nincs féltenivalóm. Menjen hát, nagyon kérem!

- Van ám valami, amire nem gondolt, kedvesem: ha én most elmegyek, Beausire-t vagy odalent találom, vagy a lépcsőn leselkedik rám; újból egymásnak esünk; és a lépcsőn nem olyan kényelmes kivédeni a vagdalkozást, mint a kanapén. Ráadásul sose lehet biztos a dolgában az ember. Előfordulhat, hogy megölöm Beausire-t, vagy hogy ő megöl engem.

- Jaj, Istenem! Szép kis botrány lenne.

- Azt pedig el kell kerülni, szóval maradok.

- Könyörgök, menjen el! Menjen fel a fölöttünk levő emeletre, amíg ő vissza nem jön a lakásba. És mivel azt fogja hinni, hogy itt találja magát, odakint nem keresi. Ha beteszi a lábát a lakásba, maga hallani fogja, hogy én kétszer elfordítom a kulcsot a zárban. Becsukom ide az emberemet, a kulcsot zsebre dugom, maga meg szépen leoson, amíg én hősiesen harcolok, hogy eltereljem Beausire figyelmét.

- Maga igazán aranyos kislány! Viszontlátásra!

- Viszontlátásra. De mikor?

- Ma éjszaka.

- Hogyhogy ma éjszaka? Megbolondult?

- Miért? Hát nem tudja, hogy bál van az Operában?

- Csakhogy már éjfél van.

- Na és aztán?

- Jelmezt kell szerezni.

- Majd Beausire elmegy és szerez, ha már maga jól elverte.

- Igaza van - mondta Oliva nevetve.

- Tessék, tíz arany jelmezre - mondta az ismeretlen szintén nevetve.

- Isten áldja! És köszönöm!

Kituszkolta a férfit a lépcsőházba.

- Épp most zárja be a kaput - mondta az ismeretlen.

- Csak retesz van belülről. Menjen gyorsan, jön!

- És ha véletlenül maga húzza a rövidebbet, hogyan értesít?

A lány gondolkozott.

- Van lakája, ugye? - kérdezte.

- Van. Itt fog állni az ablaka alatt.

- Remek! Várjon, amíg egy kis levélke nem pottyan a fejére!

- Várni fog. Viszontlátásra.

Az ismeretlen felment a felső emeletre. Lépteinek zaját elnyomta Oliva kiáltozása.

- Beausire! Beausire! Jöjjön már, maga tajtékzó őrült!

Beausire töprengve kaptatott fel a lépcsőn: nem elég, hogy ez az arcátlan ismeretlen betolakodik az ő felségterületére, de ráadásul testi és szellemi fölényével visszaélve, még csúfot is űz belőle!

Végre felért arra az emeletre, ahol Oliva várta. A kardját már visszadugta a hüvelyébe, s most egy szónoklatot fogalmazott magában.

Oliva vállon ragadta, bependerítette az előszobába, s ígéretének megfelelően kulcsra zárta az ajtót.

Az ismeretlen, ahogy lefelé settenkedett, hallhatta a kibontakozó csata zajait: csattanós pofonok, éles sikolyok, dörgő szemrehányások.

"Nem gondoltam volna - elmélkedett az ismeretlen távoztában -, hogy ez a nő, aki valósággal megdermedt a félelemtől, amikor a kedvese dörömbölni kezdett a kapun, ilyen merészen szembe fog szállni vele."

Arra már nem vesztegette az idejét, hogy megvárja az összecsapás végét.

"Olyan hévvel kezdték, hogy hamarosan eljutnak a végkifejletig" - gondolta.

Befordult a kis Anjou-Dauphine utcába, ahol a hintaja várt rá.

Odaszólt az egyik emberének, mire az odaállt Oliva ablakaival szembe, egy ősrégi ház kapubejárata fölé hajló kis árkád sűrű árnyékába húzódva.

Így láthatta a kivilágított ablakokat, s az árnyékok mozgásából megítélhette mindazt, ami odabenn történik.

Az árnyékok eleinte nagyon nyüzsögtek, aztán kissé lecsillapodtak. A végén pedig már csak egy árnyék látszott.

A függönyök mögött pedig a következő történt:

Először is Beausire meghökkent, hogy az ajtót kulcsra zárják mögötte.

Aztán meghökkent, hogy Oliva kisasszony oly igen hangosan kiabál vele.

És végül még jobban meghökkent, amikor a szobába lépvén nem találta ott ellenségét.

Kutatás, fenyegetőzés, szólongatás; a férfi elbújt, s ez azt jelenti, hogy fél; ha meg fél, az azt jelenti, hogy ő, Beausire győzött.

Oliva parancsára aztán abbahagyta a keresését és hajlandónak mutatkozott, hogy feleljen a lány kérdéseire.

Beausire, mivel az imént kicsit durván bántak vele, most úgy érezte, hogy magas lóról kell beszélnie.

Oliva tudta, hogy már nem bűnös, mivel a bűntárgy eltűnt (Quia corpus delicti aberrat - ahogy a törvény mondja); egyszóval Oliva olyan hangosan rikácsolt, hogy Beausire a szájára tapasztotta a tenyerét, pontosabban csak akarta tapasztani.

De Oliva félreértette Beausire csitító és békéltető mozdulatát. Az arca felé közeledő gyors kéz elé olyan ügyesen és olyan könnyedén kapta a kezét, mint az imént az ismeretlen a kardot. Imigyen kivédve a feltételezett támadást, lépéskitöréssel képen vágta Beausire-t.

A férfi nem maradt adósa: a csattanós válasz nyomán élénk pír öntötte el Oliva bal orcáját.

A beszélgetésnek ezt a részét még hallotta az ismeretlen is.

Az ily módon elkezdett magyarázkodás - mint mondtuk - hamarosan elvezet a végkifejlethez; a kedvező végkifejletnek azonban egész sor előkészületre van szüksége, hogy kellőképpen drámai legyen.

Oliva Beausire pofonjára súlyos, veszedelmes lövedékkel válaszolt: egy cserépkancsóval; Beausire erre sétapálcát ragadott, s olyan hevesen kaszált vele, hogy összetört egynéhány csészét, levert egy gyertyát, s a végén vállon találta a nőt.

Oliva dühöngve Beausire-ra vetette magát, és fojtogatni kezdte. Amaz szabadulni igyekezett szorult helyzetéből, s a bősz tusában eltépte Oliva ruháját. Több se kellett az amazonnak, akkorát lódított kedvesén, hogy az elvágódott.

Beausire tajtékozva feltápászkodott, de felmérve, hogy olyan ellenfélre akadt, akivel nem tud egykönnyen elbánni, jónak látta, ha a szó fegyveréhez folyamodik.

- Gonosz teremtés! - szólt. - Maga tönkretesz engem.

- Maga tesz tönkre engem - mondta Oliva.

- Még hogy én teszem tönkre! De hisz semmije sincs.

- Már nincs. Mert maga mindenemet eladta, elitta, vagy eljátszotta.

- Nem átallja a szememre vetni, hogy szegény vagyok.

- No és miért szegény? Szegénynek lenni bűn.

- Majd mindjárt maga bánja meg az összes bűnét!

- Csak nem akar megverni?

Oliva felkapott egy súlyos csípővasat, melynek láttán Beausire hátrálni kezdett.

- Már csak az hiányzott, hogy szeretőket tartson.

- Ne feledkezzen meg azokról a kis nőcskékről, akik maga mellett ücsörögnek a játékbarlangokban, ahol éjjel-nappal tanyázik!

- Azért játszom, hogy megéljek.

- Igazán szép sikerrel; az éhhalál küszöbén vagyunk: mondhatom, szép kis üzlet!

- Maga se dicsekedhet a sikereivel! Tessék! zokog, amiért elszakadt a ruhája, mert nem tud újat venni. Mondhatom, messzire jutott.

- Még mindig messzebbre, mint maga - visított Oliva. - Tessék, itt a bizonyíték!

Kirántott a zsebéből egy marék aranyat, s odavágta.

A Lajos-aranyak szerteszaladtak; némelyek begurultak a bútorok alá, volt, amelyik meg se állt az ajtóig, de volt olyan is, amelyik megperdült, felszikráztatta csillogó ábrázatát, aztán fáradtan lehasalt.

Beausire hallva, ahogy az aranyeső a bútorok fáján meg a szoba kövezetén kopog, valósággal elszédült, s valamiféle lelkiismeretfurdalás kerítette hatalmába.

- Arany! Mennyi arany! - kiáltotta megsemmisülve.

Oliva újra a zsebébe markolt, s ezúttal Beausire képébe vágta a Lajos-aranyakat.

- Nekem így gyümölcsözik az üzletem - mondta gúnyosan a nő, s egyetlen nagy rúgással odébb lökte a padlót beborító aranyat meg Beausire-t, aki lehajolt, hogy összeszedje a pénzt.

- Tizenhat, tizenhét, tizennyolc - motyogta Beausire örömtől reszketve.

- Nyomorult - morogta Oliva.

- Tizenkilenc, huszonegy, huszonkettő.

- Gyáva.

- Huszonhárom, huszonnégy, huszonhat.

- Aljas.

Lehet, hogy Beausire meg se hallotta a becsmérlő szavakat, mindenesetre elpirult.

- Nahát - mondta olyan komolyan, hogy komolysága ellenállhatatlanul nevetésre ingerelt -, nahát, kisasszony, maga kuporgatta a pénzt, tőlem meg a betevő falatot is megvonta!

Oliva nem tudott mit felelni; Beausire folytatta:

- Elnézi, hogy én kifakult harisnyában, kirojtosodott, cafrangos béléssel járjak, s közben a Lajos-aranyain kotlik. Honnét van ez az arany? Az én rongyaimnak az árából, melyeket azóta adogatok el, amióta a sorsomat a magáéhoz kötöttem.

- Gazember! - suttogta Oliva.

Megvetéssel teli pillantást vetett a férfira, de az rá se hederített.

- Megbocsátom magának - mondta -, no nem a fösvénységét, hanem a takarékosságát.

- Az előbb még meg akart ölni!

- Az előbb igazam lett volna, most tévednék.

- Miért, ha szabad kérdeznem?

- Mert most igazi háziasszony lett magából, hozzájárul a háztartáshoz.

- Nyomorult alak!

- Édes kicsi Olivám!

- És most adja vissza az aranyamat!

- Ó, drágaságom!

- Adja vissza, vagy ledöföm!

- Oliva!

- Igen vagy nem?

- Nem, Oliva, az nekem nagyon rosszul esne, ha ledöfnél.

- Pedig megteszem, ha megmoccan. Ide a pénzt!

- Elfogadom mint ajándékot.

- Ó, maga gyáva, maga aljas! Koldulni, azt tud! Nem átallna hasznot húzni a ballépésemből! De hát ilyenek a férfiak; mindig is megvetettem őket, mind, egytől egyig! Azt még inkább, aki ad, mint aki kap.

- Aki ad - mondta komoran Beausire -, aki adhat, az boldog. Én is adtam magának, Nicole.

- Nem tűröm, hogy Nicole-nak szólítsanak.

- Bocsánat, Oliva. Csak azt akartam mondani, hogy én is adtam magának, amikor tehettem.

- Igazán nagylelkű volt! Ezüst fülbevalót, hat Lajos-aranyat, két selyemruhát, három hímzett zsebkendőt.

- Ez nem is kevés egy katonától.

- Hallgasson! A fülbevalót lopta valakitől, az aranyat kölcsönkapta, a selyemruhákat...

- Oliva, Oliva!

- Adja vissza a pénzemet!

- Inkább valami mást adnék.

- Hát adja a dupláját!

- Rendben van - mondta komolyan a semmirekellő. - Elmegyek játszani a Bussy utcába; nem a dupláját, hanem az ötszörösét hozom vissza neked.

És két lépést tett az ajtó felé. A lány elkapta a nagyon is kopottas kabátja szárnyát.

- Ezt jól megcsinálta! - mondta a férfi. - Eltépte a ruhámat.

- Majd kap helyette újat.

- Az hat aranyba kerül, Oliva, hat aranyba! Még szerencse, hogy a Bussy utcában sem a bankárok, sem a játékosok nem nagyon kényesek a megjelenésre.

Oliva nyugodtan megfogta a kabát másik szárnyát, és azt is letépte. Beausire dühbe gurult.

- Ördög és pokol! - kiabálta. - Magadra vess, ha megfojtalak! Nézze meg az ember: ki se tudok menni innét e miatt a tökéletlen némber miatt!

- Dehogynem tud! Mégpedig azonnal.

- Kabát nélkül?

- Vegye föl a télikabátját!

- Az csupa lyuk meg folt.

- Ha nem tetszik, nem veszi fel, de elmenni elmegy, az biztos!

- Nem én!

Oliva elővette a maradék aranyat a zsebéből, s két marokkal csörgetni kezdte.

Beausire a fejéhez kapott, és letérdelt.

- Parancsolj - mondta -, parancsolj velem!

- Szaladjon el a Seine utcába a Bűvösboltba, ott árulják az álarcosbálhoz a dominókat.

- És aztán?

- Vegyen nekem is meg magának is egy-egy dominót, hozzáillő álarcot meg harisnyát.

- Jó.

- Az enyém fehér legyen, a magáé fekete.

- Igen.

- Húsz percet adok magának.

- Bálba megyünk?

- Bálba.

- És elviszel vacsorázni a körútra?

- El hát, de csak egy feltétellel.

- Mégpedig?

- Ha minden szavamnak engedelmeskedik.

- Úgy lesz, úgy!

- Akkor hát hadd lám, milyen serény!

- Már rohanok is.

- Nem látom, hogy rohanna.

- De hát a költségek...

- Huszonöt aranya van.

- Hogyhogy huszonöt aranyam! Ezt meg honnét veszi?

- Hiszen maga számolta meg!

- Oliva, Oliva, nem lesz ez így jó!

- Ezt hogy értsem?

- Maga nekem adta ezt a pénzt, Oliva.

- A magáé is lesz; de ha a többit is odaadnám, sose jönne vissza. Menjen hát, és jöjjön vissza minél előbb.

"A szentségit, hogy eltalálta! - gondolta a gazfickó zavartan. - Csakugyan nem akartam visszajönni."

- Huszonöt perc múlva itt legyen! - kiáltotta Oliva.

- Engedelmeskedem.

Ekkor tűnt el az egyik árnyalak az utca túlfelén posztoló lakáj vigyázó szeme elől.

És Beausire máris kilépett az utcára: letépett szárnyú kabátja mögött kihívóan billegett a kardja, az inge pedig úgy duzzadozott a kabátja alatt, ahogy XIII. Lajos korában volt divat.

Míg a csirkefogó a Seine utca felé vette útját, Oliva gyorsan egy papírra firkantotta az alábbi szavakat:

"Béke aláírva, osztozkodás megtörtént, bálozásnak nincs akadálya. Két órára az Operában leszünk. Fehér dominóm lesz, a bal vállamon kék selyemszalag."

Oliva az összetört cserépkancsó egy darabkája köré csavarta a papírt, kidugta a fejét az ablakon, és kidobta a levélkét az utcára.

Az inas a zsákmányra vetette magát, felkapta, és elszaladt.

Beausire fél óra múlva ért vissza; mögötte két szabóinas loholt, s hozta a két ízléses dominót. Tizennyolc kemény aranypénzbe került a jelmez, de megérte, mert méltó volt a Bűvösbolthoz s ahhoz a kiváló szabóhoz, aki őfelségének a királynénak és udvarhölgyeinek is varr.

La Motte-né ott áll tehát a palota kapujában, s a királyné gyorsan távolodó kocsija után néz.

Mikor aztán eltűnt a hintó, s elhalt a kerékzörgés, Jeanne is beszállt bérelt kocsijába és hazatért, hogy dominót és álarcot öltsön, meg hogy megnézze, nincs-e valami újság a lakásán.

La Motte-né arra gondolt, hogy igazán megérdemel egy kis éjszakai felüdülést a nap megrázkódtatásai után. Úgy döntött, hogy ez egyszer erős asszony lévén férfi módjára fog viselkedni, s egyedül vág neki a váratlan élvezetekkel kecsegtető éjszakának.

Ám már az első lépésnél késleltette valami amaz úton, amelyet hosszú ideig féken tartott, élénk képzeletével valósággal varázsosnak érzett.

A házmesternél egy szürke egyenruhás inas várta.

Az inas Rohan herceg házához tartozott, s a következő szövegű levélkét hozta őeminenciájától:

Grófné! Nyilván nem felejtette el, hogy közös elintéznivalóink vannak. Lehet, hogy maga kissé feledékeny, én azonban soha nem felejtem el azt, ami egyszer megtetszett.

Tisztelettel várom, e levél átadója majd elvezeti hozzám.

Az aláírás mellett ott volt a pásztorkereszt.

La Motte-nét először felbosszantotta ez a késleltetés, ám egy pillanatig gondolkodott, és máris meghozta a rá oly jellemző villámgyors döntést.

- Szálljon fel a kocsisom mellé - mondta az inasnak -, vagy mondja meg neki a címet!

Az inas felült a bakra, La Motte-né pedig beült a kocsiba.

Tíz perc sem telt belé, s a grófné már a Saint-Antoine út elején, egy nemrég simára egyengetett kocsibeállón találta magát, ahol évszázados hatalmas fák rejtették el a kíváncsi szemek elől azt a szép házat, melyet XV. Lajos idején építettek; külseje a tizenhatodik század ízléséről, belseje a tizennyolcadik század csodálatos kényelméről tanúskodott.

- Nicsak, nicsak, a házikó - suttogta a grófné. - Egészen természetes egy nagy hatalmú hercegtől, de ugyancsak megalázó egy Valois-ra nézve... Na, mindegy!

Ez a mondat, mely beletörődő sóhajjá lágyult, máskor türelmetlen felkiáltásként hangzott volna, de mindenképp híven kifejezte, micsoda marcangoló nagyravágyás, őrült sóvárgás lakozik e nő lelkében.

Még át sem lépte a küszöböt, már döntött.

Szobáról szobára vezették, jobban mondva egyik meglepetésből a másikba, egészen egy rendkívül finom ízléssel berendezett aprócska ebédlőig.

Ott várt rá egyedül a bíboros.

Őeminenciája egy pamfletgyűjteményt lapozgatott; a röpiratok akkortájt ezrével hullottak az égből, ha éppen Anglia vagy Hollandia felől fújt a szél.

A bíboros felállt.

- Köszönöm, grófné, hogy eljött - mondta, s elébe ment, hogy kezet csókoljon.

A grófné megvető, sértett arccal hátrált.

- Mi lelte, asszonyom? - kérdezte a bíboros. - Csak nincs valami baj?

- Ugyebár nincs hozzászokva, nagyuram, hogy egy olyan asszony, akit az a kitüntetés ér, hogy maga idehívja, ilyen képet vágjon?

- Ó, grófné!

- A találkahelyén vagyunk, ugye, nagyuram? - kérdezte a grófné, s körbehordozta megvető pillantását.

- De asszonyom...

- Reméltem, hogy eminenciád méltóztatik emlékezni, milyen körülmények között születtem. Reméltem, hogy eminenciád méltóztatik emlékezni, hogy Isten szegénynek teremtett ugyan, de meghagyta a rangom büszkeségét.

- Ugyan, ugyan, grófné! Azt hittem, hogy maga okos asszony - mondta a bíboros.

- Ha nem tévedek, maga azt nevezi okos asszonynak, aki közömbös, aki mindenen nevet, még a saját megbecstelenítésén is; ezeket az asszonyokat, már elnézést kérek eminenciádtól, én egészen más névvel illetem.

- Téved, grófné, nem így van: én azt a nőt nevezem okosnak, aki meghallgatja, amit mondanak neki, és egyáltalán szóhoz engedi jutni az embert.

- Tessék, hallgatom.

- Komoly dolgokról akartam beszélni magával.

- És ezért hívatott ide egy ebédlőbe?

- Igen, ezért: jobb szerette volna, grófné, ha hálószobában várom?

- Finom megkülönböztetés.

- Én is úgy hiszem.

- Így hát csak arról van szó, hogy nagyurammal vacsorázzam?

- Semmi másról.

- Eminenciád meg lehet győződve róla, hogy olyan fontosságot tulajdonítok ennek a kitüntetésnek, amilyen jár neki.

- Kinevet, grófné?

- Nem, csak nevetek.

- Nevet?

- Igen. Vagy jobb szeretné, ha megsértődnék? Ó, nagyuram, amint látom, elég nehéz a kedvére tenni.

- Jaj, de bájos, amikor nevet! Minden vágyam, hogy mindig nevetni lássam. Csakhogy maga most nem nevet. Nem bizony; a szép ajka mögött dühösen villan a foga.

- Ugyan, dehogy, nagyuram. Örülök, hogy itt ülünk az ebédlőben.

- Végre!

- És remélem, hogy ínyére lesz a vacsora.

- Hogyhogy? És magának?

- Én nem vagyok éhes.

- Megakadályozná, hogy megvacsorázzam?

- Tessék?

- Elzavar?

- Nem értem, nagyuram.

- Ide figyeljen, kedves grófné!

- Figyelek.

- Ha nem volna ilyen dühös, azt mondanám, hogy maga fölöttébb bájos, ha haragszik, de nem merek bókolni, mert félek, hogy elzavar.

- Hogy én elzavarom?! Ne haragudjon eminenciád, de egy hangot se értek az egészből.

- Pedig a napnál világosabb.

- Akkor engem elvakított a nap.

- Nos, a múltkor nagyon nagy zavarban volt, amikor fogadott; úgy érezte, hogy a rangjához és nevéhez méltatlan környezetben lakik. Emiatt rövidre kellett fognom a látogatásomat; különben is, éppen a környezet miatt, kissé hidegen viselkedett velem. Akkor úgy gondoltam, hogy ha a megfelelő környezetbe, a megfelelő életkörülmények közé helyezem magát, az olyan, mintha a partra vetett halat visszadobjuk a vízbe.

- Na és? - kérdezte a grófné aggodalmasan, mivel kezdte érteni a dolgot.

- Na és, szépséges grófné, ahhoz, hogy nyíltan fogadhasson engem anélkül, hogy magamat vagy magát kompromittáló helyzetbe hoznám...

A bíboros mereven nézte a grófnét.

- Nos? - kérdezte az asszony.

- Nos, reméltem, hogy méltóztatik elfogadni ezt a szerény kis házat. Felhívom a figyelmét, grófné, hogy nem találkahelyet mondtam.

- Maga nekem akarja adni ezt a házat, nagyuram? - kiáltott fel a grófné, s a szíve hevesen dobogott a büszkeségtől vagy a sóvár vágyakozástól.

- Igazán nem nagy dolog, grófné, nagyon is kevés; de ha többet adnék, minden bizonnyal visszautasítaná.

- Ó, se többet, se kevesebbet, nagyuram! - mondta a grófné.

- Ezt hogy értsem, asszonyom?

- Úgy, hogy nem fogadhatok el ilyen ajándékot.

- Nem? És miért nem?

- Mert lehetetlen.

- Ó, ezt a szót ne ejtse ki, grófné!

- Miért?

- Mert azt akarom, hogy magának semmi ne legyen lehetetlen.

- Nagyuram!

- A ház a magáé, asszonyom, ott vannak a kulcsok egy aranyozott ezüsttálcán. Úgy bánok magával, mint egy győztes hadvezérrel. Ebben is talál valami megalázót?

- Nem, de...

- Kérem, fogadja el.

- De már megmondtam, nagyuram.

- Ejnye, asszonyom! Maga képes írni a miniszternek, hogy valami járadékot sürgessen; elfogad két ismeretlen nőtől száz Lajos-aranyat...

- Ó, nagyuram, az egészen más. Aki kap...

- Aki kap, el kell hogy fogadja, amit kap, grófné - mondta nemesen a herceg. - Látja, én a maga ebédlőjében vártam; még csak nem is láttam sem a kis társalgót, sem a fogadószobákat, sem a hálókat; csak feltételezem, hogy vannak.

- Ó, nagyuram, bocsánatot kérek, kénytelen vagyok bevallani, hogy nincs a világon magánál finomabb lelkű férfi.

És a grófné, aki oly sokáig visszatartotta az érzelmeit, most elpirult a gyönyörűségtől, ahogy arra gondolt, hogy ezentúl azt mondhatja: "a házam".

Aztán hirtelen rádöbbent, hogy elragadják az érzelmei. Főúri mozdulattal hátralépett:

- Kérem, nagyuram, szolgáltassa fel a vacsorát.

A bíboros levette a köpenyét, széket hozott a grófnénak, s városi ruhában (amely remekül illett hozzá), elkezdte udvarmesteri teendőit.

A vacsorát egy pillanat alatt felszolgálták.

Amíg a lakájok az előszobába értek, Jeanne félálarcot tett az arcára.

- Nekem kellene álarcot feltennem - mondta a bíboros -, mert maga otthon van; magát a saját személyzete szolgálja ki; itt én vagyok az idegen.

Jeanne elnevette magát, de azért fenn hagyta az álarcot. És bár valósággal a gyönyörűség fojtogatta, meg a kellemes meglepetés, jóízűen evett.

A bíboros nagylelkű s igen eszes ember volt.

Hosszú éveket töltött Európa királyi udvaraiban, olyan koronás asszonyok társaságában, akik az idő tájt bonyolultabbá tették, de gyakran meg is oldották a politikai kérdéseket, óriási társasági tapasztalata, amelyet szinte vérében hordozott s személyes tapasztalatai révén megsokszorozott, egyszóval ezek a már akkor is elég ritka erények azt eredményezték, hogy mind diplomata ellenfelei, mind a szeretői rendkívül nehezen tudtak átlátni a hercegen.

Jólneveltsége és hihetetlen udvariassága olyan páncélt vont köré, melyet semmi sem tudott behorpasztani.

Ezért a bíboros jócskán fölényben érezte magát Jeanne-nal szemben. Könnyű prédának ígérkezett ez a nagyravágyástól fűtött vidéki nőcske, aki titkolni sem tudta előtte a mohóságát, s akit a szépsége, a szelleme miatt, meg ama titokzatos, kihívó vonása miatt kívánatosnak tartott, hiszen ez utóbbi tulajdonság sokkal inkább meghódítja a nőktől megcsömörlött férfiakat, semmint az ártatlanabbját. Lehet, hogy ezúttal tévedett a bíboros, akibe nehezebb volt belelátni, mint ahogy ő másokba belelátott; mindenesetre tény, hogy a szépséges Jeanne nem keltette fel a gyanakvását.

Ez volt ennek a felsőbbrendű férfinak a veszte. Nemcsak gyengébbnek bizonyult, mint amilyen volt, hanem egyszerűen törpévé alacsonyult; Mária Terézia és Jeanne de la Motte között túl nagy volt a különbség, semhogy egy ilyen kivételes férfi, egy Rohan, vegye a fáradságot és küzdjön érte.

Így történt, hogy amint megindult a harc, és Jeanne túlságosan nyilvánvalónak találta alacsonyabbrendűségét, óvakodott kimutatni valódi felsőbbrendűségét; tovább alakította a kacér vidéki nőt, a buta libát, hogy ellenfele továbbra is erősnek higgye magát, következésképpen lanyhán támadjon.

A bíboros észrevette Jeanne minden olyan mozdulatát, amelyet nem tudott hirtelen elfojtani, úgy vélte hát, az asszony megrészegült tőle, mert az ajándék nemcsak a reményeit, de nagyravágyó elképzeléseit is magasan fölülmúlta.

A bíborosban fel sem merült, hogy ő maga nem ér fel egy Jeanne-féle asszony vágyálmaiig és gőgös elképzeléseiig.

Különben az asszony mámorát máris a régi vágyak helyébe lépő új vágyak oszlatták el.

- Jól van, jól van - mondta a bíboros, és ciprusi bort töltött a grófnénak aranycsillagos kristálypohárba -, jól van, ne duzzogjon, grófné, ha már egyszer aláírta velem a szerződést.

- Hogy én duzzognék? Ugyan, dehogy!

- Szóval fogad majd néha, és nem is fog utálni olyankor?

- Soha nem lennék olyan hálátlan, nagyuram, hogy elfelejtsem, hogy maga itthon van e házban.

- Itthon? Badarság!

- De bizony itthon!

- Figyelmeztetem, hogy ne mondjon ellent!

- Miért, mi történik?

- Újabb feltételeket szabok magának.

- Nono, most én figyelmeztetem!

- Mire?

- Mindenre.

- Csak mondja.

- Hogy én itthon vagyok.

- És...

- És ha teljesíthetetlennek tartom a feltételeit, hívom a személyzetet.

A bíboros elnevette magát.

- Na látja! - mondta az asszony.

- Semmit sem látok - felelte a bíboros.

- Azt csak látja, hogy a bolondját járatja velem!

- Hogyhogy?

- Nevet!...

- Azt hiszem, soha jobbkor.

- Igen, soha jobbkor, mert nagyon jól tudja, hogy ha hívnám a személyzetet, nem jönne senki.

- Vigyen el az ördög, ha így van!

- Ejnye, nagyuram!

- Mi rosszat csináltam?

- Káromkodott.

- Itt nem bíboros vagyok, grófné, hanem férfi.

És ismét nevetni kezdett.

"Méghozzá micsoda remek férfi!" - mondta magában a grófné.

- Most jut eszembe - szólt a bíboros, mintha tőle nagyon is távol eső gondolat pattant volna ki hirtelen az agyából -, mit is mondott a múltkor arról a két jótékonysági hölgyről? Tudja, azokról a németekről?

- Akik nálam hagyták az arcképet? - kérdezte Jeanne. Találkozván a királynéval, nagyon jól tudta, mihez tartsa magát.

- Igen, igen.

- Nagyuram! - mondta La Motte-né és a bíboros szemébe nézett. - A fejemet teszem rá, hogy maga ugyanolyan jól, sőt jobban ismeri őket, mint én.

- Én, grófné? De hiszen maga akarta megtudni, hogy kihez volt szerencséje.

- Nem természetes, hogy az ember meg akarja ismerni a jótevőit?

- Nos, ha én tudnám, hogy kicsodák, mostanra maga is tudná.

- Ismétlem, eminenciás uram, maga ismeri azokat a hölgyeket.

- Nem én!

- Ha még egyszer azt mondja, hogy nem ismeri őket, hazugnak fogom nevezni.

- Ó, én pedig megtorlom a sértést.

- Hogyan, ha szabad érdeklődnöm?

- Megcsókolom magát.

- Nagykövet a bécsi udvarnál! Mária Terézia nagy barátja! Igazán illett volna felismernie a barátnője arcképét.

- Nahát! Csakugyan Mária Terézia portréja lett volna!

- Tettesse csak a tudatlant, diplomata uram!

- Rendben van, tételezzük fel, hogy megismertem Mária Teréziát. És ebből mi következik?

- Az, hogy ha a képről Mária Teréziára ismert, nyilván sejti, ki az a hölgy, akié a kép.

- Honnan sejteném? - kérdezte kissé nyugtalanul a bíboros.

- Onnan, hogy egy anya portréját... mert az a kép egy anya képe, és nem egy uralkodóé... nem szokás más kezében látni...

- Fejezze be.

- Mint a leánya kezében...

- A királyné! - kiáltotta Louis de Rohan olyan őszinte csodálkozással, hogy Jeanne-t is megtévesztette. - A királyné! Őfelsége járt volna magánál?

- Ne próbálja elhitetni velem, hogy nem találta ki!

- Pedig ez az igazság - mondta a bíboros. - Magyarországon az a szokás, hogy az uralkodó fejedelmek arcképe minden családnál megtalálható. Így például nekem, aki se fia, se borja nem vagyok Mária Teréziának, van róla képem, méghozzá itt nálam.

- Magánál, nagyuram?

- Tessék - mondta hűvösen a bíboros. Előhúzott a zsebéből egy burnótos szelencét, s megmutatta a meghökkent Jeanne-nak. - Ha nekem van ilyen képem, nekem, akit nem ért az a megtiszteltetés, hogy a császári családból származzam, annak sem kell törvényszerűen a felséges osztrák uralkodóházból valónak lennie, aki magánál felejtette a dobozt.

Jeanne hallgatott. Csodálatos diplomáciai érzéke volt, de egyelőre nem volt diplomáciai gyakorlata.

- Maga szerint tehát - folytatta Louis herceg -, Mária Antónia látogatta meg magát?

- Igen, a királyné, egy hölgy kíséretében.

- Polignacné volt az a hölgy?

- Nem tudom.

- Lamballe-né?

- Szép, komoly fiatal nő volt.

- Talán Taverney kisasszony?

- Lehetséges, én nem ismerem.

- Ha őfelsége meglátogatta magát, biztos lehet a pártfogásában. Nagy lépés a felemelkedés útján.

- Én is így gondolom, nagyuram.

- Bocsássa meg a kérdésemet, de őfelsége nagylelkű volt magával?

- Vagy száz aranyat adott, ha jól emlékszem.

- Ó, pedig őfelsége nem gazdag, mostanában pedig egyenesen pénzszűkében van.

- Akkor még inkább hálás lehetek neki.

- Nem adta tanújelét, hogy érdeklődne maga iránt?

- Dehogynem, nagyon is.

- Akkor hát minden rendben van - mondta a főpap elgondolkodva, s megfeledkezett a pártfogoltról, mert a pártfogó foglalta le minden gondolatát. - Magának egyetlenegy dolgot kell tennie.

- Mit?

- Be kell jutnia Versailles-ba.

A grófné elmosolyodott.

- Ne higgye, grófné, hogy az olyan egyszerű lesz.

A grófné sokat sejtetően mosolygott.

A bíboros is elmosolyodott.

- Maguk, vidéki hölgyek, olyan egyszerűnek tartják a dolgokat - mondta. - Látta Versailles-t, látta, hogy megnyílnak a kapuk, látta, hogy az emberek felmennek a lépcsőn, s máris azt képzeli, hogy mindenki kinyithatja azokat a kapukat, és felmehet azokon a lépcsőkön. Látta a versailles-i parkot és teraszokat szegélyező érc-, márvány- és ólomszörnyeket?

- Láttam, nagyuram.

- Százával vannak ott szárnyas lovak, kimérák, gorgók, vámpírok meg más vérszopók; nos, képzelje el, hogy tízszer annyi vérszopó szívja a jótevő hercegek vérét, mint ahány szörnyet maga a kertben látott.

- Eminenciád bizonyára a segítségemre sietne, ha azok a szörnyek utamat állnak.

- Megpróbálnám, de nem lenne könnyű dolgom. Először is, ha kiejtené a nevem, ha felfedné a talizmánját, két látogatás után én már feleslegessé is válnék.

- Szerencsére ezen a téren a királyné közvetlen védelme alatt állok - mondta a grófné -, s ha bejutok Versailles-ba, a legmegfelelőbb kulccsal fogok ajtót nyitni.

- Milyen kulccsal, grófné?

- Hja, bíboros uram, az az én titkom... Nem is: ha az én titkom volna, megmondanám, mert semmit sem akarok titkolni legkedvesebb pártfogóm előtt. Csakhogy nem az én titkom, kénytelen vagyok hát megőrizni. Elégedjék meg azzal, hogy...

- Hogy?...

- Hogy holnap Versailles-ba megyek; hogy fogadnak, és minden okom megvan rá, hogy azt higgyem, szívesen fogadnak.

A bíboros hosszan elnézte a fiatalasszonyt, akinek önbizalma, úgy vélte, a vacsora elején ivott kortyok közvetlen következménye.

- Majd meglátjuk, bejut-e, grófné - mondta nevetve.

- Annyira kíváncsi rá, hogy képes lenne utánam küldeni valakit?

- Igen.

- Nem vonom vissza, amit mondtam.

- Vigyázzon, grófné, holnaptól becsületbeli ügyének tekintem, hogy bejusson Versailles-ba.

- Márpedig be fogok jutni, nagyuram, a belső lakosztályokba.

- Maga eleven rejtély számomra, grófné.

- Csak nem olyan kis szörnynek lát, amilyenek Versailles parkjában vannak?

- Remélem, jó ízlésű férfinak tart.

- Természetesen, nagyuram.

- Most én itt letérdelek maga elé, megfogom és megcsókolom a kezét, így nem hiheti többé, hogy az ajkammal egy griffet illetek, vagy a kezemet egy pikkelyes halfarokra teszem.

- Nagyon szépen kérem, nagyuram, jusson eszébe - mondta hidegen Jeanne -, hogy nem vagyok sem varrólányka, sem kóristalány; azaz amikor éppen nem a férjem rendelkezik fölöttem, én rendelkezem magam fölött, és mivel egyenlőnek érzem magam ennek a királyságnak összes többi állampolgárával, szabadon és önként, s akkor, amikor nekem tetszik, választom majd ki azt a férfit, aki a kedvesem lehet. Így hát, nagyuram, egy kis tiszteletet kérek, s ezzel az előtt a nemesség előtt rója le a tiszteletét, amelyhez mindketten tartozunk.

A bíboros felállt.

- Úgy látom - mondta -, maga azt akarja, hogy komolyan szeressem.

- Ezt nem mondtam, bíboros úr. Én, én akarom szeretni magát. És ha ez bekövetkezik, ha ugyan bekövetkezik, nem fogom elrejteni érzéseimet. Ha esetleg mégsem venné észre, majd tudomására hozom, mert elég fiatalnak, elég tűrhető külsejűnek érzem magam, hogy ne féljek a visszautasítástól. Egy úriember nem fog eldobni magától.

- Grófné - mondta a bíboros -, biztosíthatom, hogy ha csak rajtam múlik, szeretni fog.

- Majd elválik.

- De ugye máris érez irántam némi barátságot?

- Többet.

- Valóban? Akkor hát félúton volnánk.

- Ne méricskéljük az utat, hanem menjünk rajta.

- Grófné, maga olyan nő, akit imádnék... - A herceg nagyot sóhajtott.

- Imádnék... - mondta az asszony döbbenten - ha?...

- Ha megengedné - sietett a válasszal a bíboros.

- Talán megengedem majd, ha a szerencse már elég hosszú ideig mosolyog rám, hogy maga ne essék olyan hirtelen térdre előttem, és ne csókolgassa a kezemet idő előtt.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy amikor nem függök többé a jótéteményeitől, nem fogja feltételezni rólam, hogy érdekből várom a látogatásait; akkor nemesebb érzelmekkel fog viseltetni irántam, s ezzel én csak nyerek, nagyuram, maga pedig semmit sem veszít.

- Eszerint teljesen megköti a kezemet - mondta a bíboros.

- Hogyhogy?

- Megakadályozza, hogy udvaroljak magának.

- Miért? Csak térdre hullásokkal és szemfényvesztéssel lehet udvarolni egy nőnek?

- Kezdjük el gyorsan, grófné! Mit kegyeskedik megengedni nekem?

- Mindent, ami az ízlésemmel és a kötelezettségeimmel összeegyeztethető.

- Hohó, az a világ két legbizonytalanabb ingoványa!

- Kár volt félbeszakítania, nagyuram, egy harmadikat is hozzá akartam tenni.

- Mit, te jóságos ég!

- A szeszélyeimet.

- Elvesztem.

- Visszakozik?

A bíboros sokkal inkább befolyása alatt volt ennek a kihívó, bűvös-bájos asszonynak, semmint gondolta volna.

- Nem - mondta -, nem visszakozom.

- Még a kötelezettségeim előtt sem?

- Még az ízlése és a szeszélyei előtt sem.

- A bizonyíték?

- Mit kíván?

- El akarok menni ma este az Opera báljára.

- A maga dolga, grófné, szabad, mint a madár, és nem értem, mi akadályozná meg, hogy elmenjen az Opera báljára.

- Csak a vágyam felét értette meg, uram; szeretném, ha maga is eljönne az Operába.

- Én? Az Operába!... no de grófné!

És a bíboros olyan mozdulatot tett, ami egy közönséges halandótól egészen egyszerű mozdulat lett volna, de egy Rohantól szertelenségszámba ment.

- Szóval csak ennyit ér, hogy a kedvemben akar járni? - kérdezte a grófné.

- Egy bíboros nem megy az Opera báljára, grófné; ez olyan, mintha azt javasolnám magának, hogy menjen be egy... nyilvános dohányzóba.

- És egy bíboros nem is táncol, ugye?

- Ó, nem...

- Márpedig én olvastam, hogy Richelieu bíboros egyszer szarabandot táncolt.

- Ausztriai Anna előtt... - szaladt ki a herceg száján.

- Egy királyné előtt - ismételte Jeanne, és mereven a férfi szemébe nézett. - Nos, egy királyné kedvéért talán maga is megteszi...

A herceg - ez ugyancsak ritkán fordult elő vele - zavarában elvörösödött. Jeanne pedig akár mert megszánta zavarában, akár mert nem akarta tovább nyújtani a kínos pillanatokat, így folytatta:

- Nagyon bánt, hogy bár nem győzi bizonyítani a szerelmét, látom, hogy kevesebbre becsül a királynénál. Pedig nem is kellene félnie, hogy megismerik, hiszen arra való a jelmez meg az álarc, hogy elrejtőzzön az ember. És ha eljönne velem a bálba, úgy lekötelezne engem, s olyan hatalmas lépést tennénk előre a mi közös utunkon, hogy azt nem is képzeli.

A bíboros boldog volt, hogy ilyen olcsón megúszta, s főképpen azért volt boldog, mert Jeanne úgy ügyeskedett, hogy a meggondolatlan kijelentését követő csatározásból is ő, a bíboros kerüljön ki győztesen. A grófné kezére hajolt hát, s megszorította.

- A maga kedvéért mindent megteszek, még a lehetetlent is - mondta.

- Köszönöm, nagyuram! Az a férfi, aki meghozza értem ezt az áldozatot, igazi jó barát; most, hogy beleegyezett, hogy velem tart, felmentem e kötelezettség alól.

- Szó sem lehet róla, hiszen csak az követelheti a bérét, aki elvégezte a munkát. Követem magát, grófné, de csak dominóban.

- Elmegyünk a Saint-Denis utcába, az nincs messze az Operától; én álarcban bemegyek az egyik üzletbe; veszek magának dominót és álarcot, s majd a hintóban átöltözik.

- Tudja-e, grófné, hogy kellemes mulatságnak ígérkezik?

- Ó, nagyuram, zavarba hoz a jóságával... De jobban meggondolva a dolgot: talán a Rohan palotában inkább ízlése szerint való dominót találna excellenciád, mint az üzletben.

- Ez aztán megbocsáthatatlan gonoszság, grófné. Ha elmegyek is az Opera báljára, egy dolgot azért higgyen el...

- Mégpedig, nagyuram?

- Azt, hogy legalább annyira szokatlan lesz a számomra a bálozás, mint amilyen szokatlan lenne magának, ha nem a férjével, hanem egy másik férfival vacsorázna.

Jeanne érezte, hogy jobb, ha nem válaszol.

Címertelen hintó gördült a ház hátsó kapuja elé, és mihelyt a két szökevény beszállt, nagy vágtatva elindult a körút felé.

Az Opera, ez a pogány párizsi kéjtemplom 1781 júniusában leégett.

Húszan ott vesztek a romok alatt, és mivel tizennyolc esztendő alatt immár másodszor fordult elő szerencsétlenség, az emberek úgy érezték, hogy az Opera régi helye, a királyi palota közelsége szerencsétlenséget hoz a vigalomra vágyókra. A király aztán áthelyeztette egy kevésbé központi negyedbe a szórakozóhelyet.

A szomszédoknak mindig nagy aggodalom forrása volt ez a vászonból meg puhafából, keménypapírból meg pingált falakból álló épületegyüttes. Amikor az Opera éppen nem volt leégve, a pénzemberek meg a jobb körök szívét lobbantotta lángra, rangok és vagyonok cseréltek miatta gazdát. Amikor viszont az Opera lobbant lángra, az egész városnegyedet, az egész várost romba dönthette. Csak egy széllökés kellett volna hozzá.

Az új hely a Szent Márton-kapu volt. A királynak fájt volna, ha az ő kedves Párizsa hosszú időn keresztül kénytelen nélkülözni az Operát, így hát elszomorodott, mint olyankor szokott, ha késtek a gabonaszállítmányok, vagy ha a négyfontos kenyér ára hét sou fölé ment.

Látni kellett volna az elaggott nemességet, a fiatal hivatalnokgárdát, az egész tisztikart és pénzvilágot, amint vacsora után tétován ődöng ide-oda; látni kellett volna a sétányokon a hontalanul ténfergő istenségeket, az előtáncostól a primadonnáig.

Hogy megvigasztalják a királyt, na meg egy kicsit a királynét is, bemutattak a felséges párnak egy Lenoir nevezetű építészt, aki csodákat ígért.

Ennek az úriembernek egészen új elképzelései voltak, s olyan tökéletes közlekedési rendszert dolgozott ki, hogy még tűzvész esetén sem rekedt volna senki a folyosókon. Nyolc ajtóval biztosította a menekülők útját, nem beszélve az első emelet öt széles ablakáról, melyek olyan alacsonyan lennének, hogy a leggyávábbak is nyugodtan kiugorhatnának az utcára, legfeljebb kificamodna a lábuk.

Lenoir tervei szerint az új épület kilencvenhat láb hosszú homlokzattal nézne a körútra, a homlokzatot a pilléreknek támaszkodó nyolc kariatida díszítené, ezekből három bejárati ajtó alakulna ki; nyolc oszlop támasztja majd az alapfalat; az oszlopfő fölött domborműves díszítés, az erkély fölött három, boltdíszekkel ékes boltív lesz.

A színpad magassága harminchat láb lenne; a mélysége hetvenkét láb, szélessége nyolcvannégy láb.

Tükrökkel, egyszerű, de nemes ékítményekkel dús termek is lennének a színházban.

A terem teljes szélességében, a zenekar alatt, Lenoir úr tizenkét lábnyi teret biztosítana egy óriási víztartály meg két szivattyútest részére, ezeket a francia királyi testőrség húsz tagja kezelné.

Mindennek a tetejébe az építész csak hetvenöt napot és hetvenöt éjszakát kért, egy órával sem többet vagy kevesebbet, hogy a termet átadja a közönségnek.

Ez utolsó pont hencegésnek tűnt; eleinte sokat nevettek is rajta, de a király összedugta a fejét Lenoirral, és mindent jóváhagyott.

Lenoir munkához látott, és minden ígéretét megtartotta. A termet a megállapodás szerinti időre fejezték be. Erre a közönség, amely soha semmivel sem elégszik meg, mindig izgatja valami, törni kezdte a fejét, hogy mivel ilyen gyorsan csakis gerendaszerkezettel lehet építkezni, a terem ezeken nyugszik, de a gyorsaság a minőség rovására ment, következésképpen az új Opera nem áll szilárdan a lábán. Ebbe a színházba, amely után annyit áhítoztak, amelynek születését a kíváncsiskodók gerendáról gerendára figyelemmel kísérték, ebbe a hatalmas építménybe, melynek növekedését minden este egész Párizs követte, s már jó előre lefoglalta benne mindenki a helyét, szóval amikor ez a színház kész lett, senki sem volt hajlandó belépni. A legvakmerőbbek, az őrültek megvették jegyüket Piccini zenés darabjának, az Adèle de Ponthieu-nek a bemutató előadására, de egyúttal a végrendeletüket is megírták.

A kétségbeesett építész a királyhoz fordult segítségért, és az adott is neki egy jó ötletet.

- Franciaországban a gyávák azok, akik fizetnek - mondta őfelsége. - Ezek hajlandók tízezer frankos járadékot fizetni, s közben hagynák, hogy a sajtó maga alá gyűrje őket, de azt nem akarják kockáztatni, hogy mindenféle rozoga mennyezet gyűrje őket maga alá. Ezeket bízza rám, maga pedig hívja meg azokat, akik nem fizetnek. A királyné trónörökössel ajándékozott meg; a város örömmámorban úszik. Tegye közhírré, hogy fiam születésének örömére az Operát ingyenes előadással nyitjuk meg; és ha magának nem elég kétezer-ötszáz ember egy kupacban, azaz nagyjából háromszázezer fontnyi súly, hogy bebizonyítsa az építménye szilárdságát, kérje meg a bandát, hogy mocorogjon egy kicsit; hiszen tudja, Lenoir, hogy a súly ötszörösére nő, ha négy hüvelyk magasságból esik le. A maga kétezer-ötszáz derék fickója másfél millió fontot fog nyomni, ha megtáncoltatja őket; adjon hát bált az előadás után.

- Köszönöm, felség - mondta az építész.

- De jól gondolja meg: nehezek lesznek.

- Biztos vagyok a dolgomban felség; én is ott leszek a bálban.

- Én pedig megígérem - felelte a király -, hogy ott leszek a második előadáson.

Az építész követte a király tanácsát. Az Adèle de Ponthieu-t háromezer népi származék előtt játszották, akik hevesebben tapsoltak, mint a királyok.

A nép fiai és lányai örömest táncra perdültek az előadás után, és meglehetősen jól szórakoztak. Nemhogy ötször, de tízszer annyi lett a súlyuk.

A terem meg se rezdült belé.

Ha egyáltalán félni lehetett valami szerencsétlenségtől, csak a következő előadásokon kellett, mert a nemesi rangú gyáva nyulak ellepték a terem minden zugát.

A nyitás után három évvel ebbe a terembe készülődött Rohan bíboros és La Motte-né.

A bál már tetőfokára hágott, amikor Louis de Rohan bíboros és La Motte-né feltűnés nélkül elvegyült a dominók és mindenféle álarcok ezre között; a "feltűnés nélkül" főleg a bíborosra vonatkozik.

Hamarosan úgy eltűntek a tömegben, ahogy a nagy örvényben eltűnnek az apró örvénytölcsérek.

Két dominó igyekezett a tömeg sodrásának ellenállni, s közös erőfeszítéssel egymás mellett maradni, már amennyire ez ilyen gomolygásban elképzelhető; ám amikor belátták, hogy nem sikerül, a királyné páholya alatti beugróba menekültek, ahol a tömeg nem volt olyan sűrű, s ahol a falnak vethették a hátukat.

Egy fekete és egy fehér dominó, az egyik magas, a másik középtermetű; az egyik férfi, a másik nő; az egyik hadonászik a karjával, a másik ide-oda forgatja a fejét.

A két dominó rendkívül élénk tárgyalást folytat. Hallgassuk hát!

- Mondom, Oliva, hogy maga vár valakit - fújta a magáét a magasabbik -; a maga nyaka már nem is nyak, hanem egy szélkakas tartórúdja, és ez a szélkakas folyton ireg-forog.

- Na és aztán!

- Hogyhogy na és aztán?

- Mit csudálkozik, hogy forog a fejem? Nem azért vagyok itt?

- De igen. Csakhogy ha a másokét is elcsavarja...

- Na és! Végül is miért jön az ember az Operába?

- Ezerféle okból.

- Persze, a férfiak, de a nők egyetlenegy okból.

- Mégpedig?

- Maga mondta az imént: azért, hogy annyi fejet csavarjanak el, amennyit csak tudnak. Elhozott engem az operabálra; itt vagyok; jobb, ha megbékél a gondolattal.

- Oliva kisasszony!

- Jaj, ne üvöltözzön! Tudja, hogy nem ijedek meg, ha kiereszti a hangját. De ne merjen a nevemen szólítani. Tudhatná, hogy ízetlenségre és modortalanságra vall nevén szólítani az embert az operabálon.

A fekete dominó dühösen legyintett, de hirtelen meglátott egy kék dominót, s a keze megállt a levegőben. A kék dominó elég testes, meglehetősen magas, jó megjelenésű alakot takart.

- Ejnye, uram - szólt -, hagyja a hölgyet kedvére szórakozni! Az ördögbe is, nem mindennap van böjti mulatság, és nem minden böjti mulatságkor jön az ember az Opera báljára.

- Ne üsse bele az orrát a más dolgába! - feleselt durván a fekete dominó.

- Ejnye, uram - mondta a kék dominó -, maga elfelejti, hogy egy kis udvariasság sohasem árt.

- Én magát nem ismerem - felelte a fekete dominó -, akkor meg mi az ördögnek udvariaskodnék?

- Jó, mondjuk, nem ismer. De...

- De?...

- De én ismerem magát, Beausire úr.

A fekete dominó, aki oly könnyen ejtette ki a más nevét, szemlátomást megremegett a saját neve hallatára.

- Ó, sose féljen, Beausire úr - folytatta az álarcos -, én nem az vagyok, akinek gondol.

- A nemjóját! Nem elég, hogy a neveket ki tudja találni, még gondolatolvasóvá is elő akarja léptetni magát?

- Miért ne?

- Akkor találja ki, mit gondolok! Örvendek, hogy végre szemtől szembe állok egy varázslóval.

- Ó, ez nem olyan nehéz feladat, hogy kiérdemeljem a varázsló címet.

- Azért csak mondja!

- Kérjen valami nehezebbet!

- Rajta, találja ki, mit gondoltam! Én beérem ennyivel.

- Szóval, nem akar nehezebb próba elé állítani?

- Nem.

- Nos, azt gondolta, hogy Crosne úr rendőre vagyok.

- Crosne úr rendőre?

- Úgy bizony! Ne próbálja elhitetni velem, hogy nem ismeri Crosne urat, a rendőrkapitányt!

- Uram...

- Ejha, kedves Beausire! Csak nem akar kardot rántani! Micsoda harcias természet! De csillapodjék, Beausire uram, a kardját otthon hagyta, és ezt nagyon jól tette. Beszéljünk másról! Megengedi, hogy a hölgy nekem nyújtsa a karját?

- Hogy képzeli!

- Tudja, ez így szokás az operabálon.

- De csak, ha a lovag is úgy akarja.

- Néha az is elég, ha a hölgy akarja.

- Hosszú időre akarja elrabolni a hölgyet?

- Ne legyen olyan kíváncsi, kedves Beausire... Lehet, hogy tíz percre, lehet, hogy egy órára, lehet, hogy egy egész éjszakára.

- Maga a bolondját járatja velem, uram.

- Válaszoljon: igen vagy nem? Hajlandó a hölgy karját átengedni vagy nem?

- Nem.

- Na tessék! most megmakacsolja magát, pedig milyen kezes bárány volt!

- Én?

- Igen, maga. A Dauphine utcában.

- A Dauphine utcában! - kiáltott fel döbbenten Beausire.

Oliva nagyot kacagott.

- Hallgasson, hölgyem! - sziszegte a fekete dominó, majd ismét a kék dominó felé fordult. - Semmit sem értek az egészből, uram. Ha meg akar sérteni, sértsen meg istenigazából!

- Nincs sértőbb az igazságnál... nem igaz, Oliva kisasszony?

- Nocsak! - mondta Oliva. - Engem is ismer?

- Az imént a nevén szólította magát az úr.

- Az az igazság - mondta Beausire, ismét felvéve az előbbi beszélgetés fonalát -, az az igazság, hogy...

- Az az igazság, hogy egy órája még meg akarta ölni ezt a szegény hölgyet, de húsz arany pengése megállította a kezét...

- Ebből elég!

- Ha elég, hát engedje át nekem a hölgy karját.

- Ó, látom én, hogy a hölgy meg maga... - morgott Beausire.

- Mi van a hölggyel meg velem?

- Nagyon egy húron pendülnek.

- Téved... De ha úgy volna is, az csak a maga javát szolgálná.

- Az én javamat?

- Bizony.

- Bizonyítsa be!

- Szívesen.

- Igazán kíváncsi vagyok...

- Be fogom tehát bizonyítani - folytatta a kék dominó -, hogy a jelenléte annyira káros saját magára nézve, mint amennyire hasznos lenne a távolléte.

- Nekem?

- Magának bizony.

- Miért, ha szabad kérdeznem?

- Egy bizonyos akadémia tagjai vagyunk, nemdebár...

- Én az akadémia tagja?

- Ó meg ne sértődjön, kedves Beausire, nem a tudományos akadémiáról beszélek.

- Akadémia, akadémia... - motyogta Oliva lovagja.

- A Pot-de-Fer utcában, lent a pinceszinten... Ugye, helyben vagyunk, Beausire?

- Fogja be a száját!

- Ejnye!

- Igenis fogja be a száját, maga kellemetlenkedő alak!

- Nyugalom, nyugalom! Térjünk csak vissza az akadémiához! - A kék dominó elővette szép, briliánsokkal díszített óráját. Beausire rámeredt.

- Mit akar? - kérdezte.

- Nos, negyedóra múlva a maga Pot-de-Fer utcai akadémiáján, kedves Beausire, egy kis tervet fognak megvitatni, melynek az a célja, hogy a tizenkét tényleges tag zsebre vágjon kétmilliót.

- Maga is tagja annak az akadémiának, igaz? Ha ugyan...

- Ha ugyan?...

- Ha ugyan nem spicli.

- Azt hittem, hogy maga eszes ember, Beausire, de fájdalommal tapasztalom, hogy maga tökkelütött; ha a rendőrségnek dolgoznék, már rég elfogtam volna magát, mégpedig kevésbé tisztes ügyletek miatt, mint ez a kétmilliós spekuláció, amit pár perc múlva vitára bocsátanak az akadémián.

Beausire elgondolkozott.

- A pokolba is! Igaza van - mondta, majd hirtelen visszakozott: - Hohó, uram, maga engem a Pot-de-Fer utcába küld!

- Oda. A Pot-de-Fer utcába.

- Azt is jól tudom, hogy miért.

- Na, miért?

- Hogy nyakon csípjenek. Bolond lennék odamenni.

- Már megint nem gondolkozik. Ha azt akarnám, hogy börtönbe kerüljön, nem kérnék engedélyt magától, hogy a hölggyel beszélgethessek, hanem most rögtön letartóztatnám, s a hölgy meg én máris megszabadulnánk magától. De látja, kedves Beausire, én csak szelíden meggyőzni próbálom magát; csak semmi erőszak: ez a jelmondatom.

- Hé, hé! - kiáltott fel Beausire, s még Oliva karját is elengedte. - Nem maga ült a hölgy szófáján ezelőtt két órával? Na, feleljen csak!

- Micsoda szófán? - kérdezte a kék dominó, akinek Oliva megcsippentette a kisujja hegyét.

- Különben mindegy - folytatta Beausire -; az érvei elfogadhatók, sőt nagyon is meggyőzők. Fogja hát a hölgy karját, és szégyellje magát, ha becsapott egy úriembert!

A kék dominó nevetve vállon veregette Beausire-t, azon mulatott, hogy a pernahajder milyen nagyvonalúan kitünteti magát az "úriember" minősítéssel.

- Nyugodtan alhat - mondta -, legalább százezer frankos ajándékot adok magának avval, hogy odaküldöm, mert ha ma este nem menne el az akadémiára, szokás szerint kimaradna az osztozkodásból.

- Akkor hát szerencse fel! - mormolta Beausire, s ellejtett.

A kék dominó birtokba vette Oliva kisasszony karját, amely Beausire távozásával immár szabad lett.

- Most pedig rajtunk a sor - mondta a lány. - Hagytam, hogy kedvére játszadozzon azzal a szegény Beausire-ral, de figyelmeztetem, hogy velem nehezebb dolga lesz, mert én ismerem magát. Ha tehát folytatni akarja a játékot, érdekes dolgokat mondjon nekem, mert ha nem...

- Nem ismerek érdekesebb dolgot a világon, mint a maga története, drága Nicole kisasszony - mondta a kék dominó, s kedveskedve megszorította a nő gömbölyű karját.

A név hallatán, melyet az álarcos ember a fülébe susogott, Oliva elfojtott kiáltást hallatott.

De meglepődése csak egy pillanatig tartott; hozzászokott, hogy leplezze érzéseit.

- Nicole! - mondta. - Engem illetett ezzel a névvel? Ha így van, csakis hajótörést szenvedett, uram. Engem nem Nicole-nak hívnak.

- Tudom, tudom, most Olivának hívják. A Nicole olyan vidékiesen hangzott. Tudom én, hogy magában két nő rejtezik: Oliva és Nicole. Majd beszélünk Oliváról is, de egyelőre beszéljünk Nicoleról! Vagy elfelejtette már azt az időt, amikor erre a névre hallgatott? Nem hiszem. Ó, drága gyermekem, az ember nem felejti el azt a nevet, melyet zsenge ifjú korában viselt, még ha kényszerűségből új nevet vesz is fel, hogy feledtesse az igazit. Szegény Oliva! Boldog Nicole!

Álarcosok hulláma csapódott a kart karba öltve sétáló párnak, és Nicole vagy Oliva akaratlanul magához szorította lovagját.

- Nézze ezt a tarkabarka tömeget - mondta a férfi -, nézze ezeket az egymáshoz simuló jelmezes embereket, amint mohón isszák az udvarló vagy szerelmes szavakat; nézze az összeverődő, majd szétváló, kacagó vagy civódó csoportokat. Ezeknek az embereknek talán ugyanannyi nevük van, mint magának, és jó páran meglepődnének, ha azon a néven szólítanám őket, amelyre ők jól emlékeznek ugyan, de azt hiszik, hogy mások már elfelejtették.

- Azt mondta az előbb: szegény Oliva!

- Azt.

- Szóval úgy gondolja, hogy nem vagyok boldog?

- Nehéz volna boldognak lennie egy olyan férfival, mint Beausire.

Oliva sóhajtott.

- Nem is vagyok az! - mondta.

- De azért szereti?

- Az túlzás.

- Ha nem szereti, hagyja ott!

- Nem.

- De miért?

- Mert megbánnám, ha elhagynám.

- Megbánná?

- Tartok tőle.

- Miért ragaszkodik ehhez a részeges szerencsejátékoshoz, aki veri magát, mi köti ehhez a szélhámoshoz, akit előbb-utóbb kerékbe fognak törni a Grève téren?

- Lehet, hogy nem érti majd meg, amit mondok.

- Mondja csak!

- Hiányozna a lárma, amit körülöttem csap.

- Kitalálhattam volna. Így van ez, ha valaki csöndes emberek között töltötte a fiatalságát.

- Maga tudja, hogy milyen volt a lánykorom?

- Tudom bizony.

- Ugyan! - csóválta a fejét nevetve Oliva.

- Kételkedik?

- De még mennyire!

- Akkor hát beszélgessünk a fiatalságáról, Nicole kisasszony!

- Beszélgessünk! De figyelmeztetem, hogy egy kukkot se fog kiszedni belőlem.

- Ó, nincs is rá szükségem.

- Rajta, beszéljen!

- A gyermekkoráról nem beszélek, az az időszak nem számít; a bakfiskorával kezdem, amikor észrevette, hogy az Isten szívet plántált magába, s a szív arra való, hogy szeressen.

- Kicsodát?

- Gilbert-t.

Erre a névre meghűlt a vér a nő ereiben.

- Uramisten, honnét tudja? - kérdezte borzongva. Megtorpant, s a kék dominóra meredt.

A kék dominó nem szólt.

Oliva, jobban mondva Nicole, nagyot sóhajtott.

- Ó, uram - mondta feladva a harcot -, olyan nevet ejtett ki, amely sok-sok emléket ébreszt bennem. Így hát ismeri Gilbert-t?

- Ismerem, különben nem beszélnék róla... Csinos fiú... Szerette?

- Jóképű volt... vagyis hát... nekem nagyon tetszett. Szellemes volt; születésünknél fogva egyenlőek voltunk... Nem, ezt, nem mondhatom... Nem voltunk egyenlőek. Nincs nő, aki felérne Gilbert-hez.

- Még az a hölgy sem, akit úgy hívnak, hogy Ta...?

- Ó, tudom, kire gondol - vágott a férfi szavába Nicole. - Most már látom, hogy maga igazán jól értesült, uram... Hát igen, Gilbert-nek kevés volt a szegény kis Nicole szerelme. - Reszketve fürkészte az ismeretlen álarcát. - Maga iszonyú titkokat tud, uram... Mondja meg, mi van vele!

- Azt maga mindenkinél jobban tudja.

- Én? Szent egek! Ezt miért mondja?

- Mert Gilbert maga után jött Taverneyből Párizsba, maga pedig követte őt Párizsból Trianonba.

- Ez igaz, de már tíz esztendő telt el azóta, hogy én megszöktem, és hogy ő eltűnt, s tíz év alatt annyi minden történik.

A kék dominó hallgatott.

- Nagyon szépen kérem - makacskodott Nicole -, mondja meg, mi van Gilbert-rel. Miért hallgat, miért fordítja el a fejét? Talán elszomorítja az emlék?

A kék dominó lehajtotta a fejét, mintha keserű emlékek ébredtek volna benne.

- Amikor Gilbert szerelmes volt Taverney kisasszonyba... - mondta Oliva.

- Halkabban mondja a neveket! - szólt közbe a kék dominó. - Látja, én ki sem ejtem őket.

- Amikor olyan nagyon szerelmes volt - folytatta sóhajtva Oliva -, hogy Trianon minden fája az ő szerelméről susogott...

- Nos, akkor maga már nem szerette?

- Dehogynem, jobban, mint valaha; és ez a szerelem okozta a vesztemet. Szép vagyok, büszke vagyok, és ha úgy fordul kedvem, szemtelen vagyok. Inkább a bakó pallosa alá tenném a fejem, mintsem fejet hajtsak bárki előtt.

- Magának helyén van a szíve, Nicole.

- Helyén volt... akkoriban - mondta a lány mélyet sóhajtva.

- Elszomorítja ez a beszélgetés?

- Nem, ellenkezőleg, jólesik felidézni az ifjúságomat. Olyan az ember élete, mint a folyó; a legzavarosabb folyónak is tiszta a forrása. Folytassa csak, és ügyet se vessen rá, ha nem tudom megállni sóhajtozás nélkül.

- Ó - mondta a kék dominó csendesen mosolyogva az álarca alatt -, én mindent tudok magáról, Gilbert-ről meg egy harmadik személyről, amit csak tudni lehet.

- Akkor mondja meg, hogy Gilbert miért menekült el Trianonból; és ha megmondja...

- Nem mondom meg, és maga mégis el fogja hinni, hogy mindent tudok.

- De hát miért nem árulja el?

- Mert maga nem azért kérdi, hogy Gilbert miért ment el Trianonból, hogy meggyőződjön felőle, hogy igazat beszélek, hanem mert meg akar tudni valamit, amit nem tud.

- Így van. - Hirtelen görcsösen belekapaszkodott a férfi kezébe: - Istenem! - mondta. - Istenem!

- Mi lelte?

Nicole elűzte a gondolatot, amely úgy elragadta.

- Semmi - mondta.

- Nem kérdezni akart valamit?

- De igen. Mondja meg őszintén, mi van Gilbert-rel!

- Biztos maga is hallotta, hogy meghalt.

- Igen, de...

- Igaz. Gilbert meghalt.

- Meghalt? - hitetlenkedett Nicole, s egész testén borzongás futott végig. - Könyörgök, uram, tegyen meg nekem egy szívességet.

- Kettőt, tízet, amennyit csak akar, kedves Nicole.

- Ugye, maga volt nálam az este?

- Én.

- Két órája még nem akarta elrejteni előlem az arcát.

- Eszembe sem volt; ellenkezőleg, azt akartam, hogy jól szemügyre vegyen.

- Ó, én kötözni való bolond! Mennyit néztem magát! Bolond vagyok, bolond! Buta nő, ahogy Gilbert szokta mondani.

- Jól van, jól van! Ki ne tépje már azt a szép haját!

- Meg akarom büntetni magam, amiért csak néztem, de nem láttam magát.

- Nem értem.

- Tudja, mit kérek magától?

- Nem.

- Azt, hogy vegye le az álarcát.

- Itt? Az lehetetlen!

- Ha nem az én tekintetemtől fél, hanem attól, hogy megismerik, jöjjön az oszlop mögé, ott senki sem látja meg.

- Miért félnék én a maga tekintetétől?

- Fél, hogy megismerem.

- Engem?

- És hogy felsikoltok: maga az, Gilbert!

- Á, jól mondta: bolond, bolond!

- Vegye le az álarcát!

- Egy feltétellel.

- Elfogadom.

- Maga is hajlandó lesz levenni az álarcát, ha megkérem rá.

- Le fogom venni, ha kéri. Ha nem venném le, letépheti.

A kék dominó nem kérette magát tovább; bement Olivával az oszlop mögé, és levette az álarcát. Oliva vagy egy percig meredten nézte, aztán toporzékolni kezdett, s a körmével véresre vágta a tenyerét. - Nem, nem! Maga nem Gilbert.

- Ki vagyok?

- Mit érdekel engem, ha egyszer nem ő!

- És ha Gilbert lettem volna? - kérdezte az ismeretlen, és visszatette az álarcot.

- Ó, ha Gilbert lett volna... - kiáltott a lány szenvedélyesen.

- Akkor?

- Ha azt mondta volna: "Nicole, Nicole, emlékezz Taverney-Maison-Rouge-ra." Ó, akkor!...

- Akkor?

- Akkor Beausire megszűnne létezni nekem.

- Megmondtam, drága gyermekem, hogy Gilbert meghalt.

- Hát talán jobb is - sóhajtott Oliva.

- Igen, Gilbert nem szeretné magát, akármilyen szép is.

- Maga szerint Gilbert megvetett engem?

- Inkább félt magától.

- Az lehet. Sok mindenben hasonlítottunk egymásra, és ő olyan jól ismerte saját magát, hogy félt tőlem.

- Akkor hát, maga mondta: jobb, hogy meghalt.

- Miért ismétli a szavaimat? A maga szájából bántóak. Miért jobb, hogy meghalt?

- Azért, kedves Olivám... Látja, nem mondom többé, hogy Nicole... mert boldog, gazdag, csillogó jövő várja magát.

- Gondolja?

- Igen. Csak magán múlik, hogy célt ér-e.

- Ó, rajtam nem fog múlni!

- Először is hagyja abba a sóhajtozást!

- Rendben van. Gilbert miatt sóhajtoztam, és mivel Gilbert nincs többé, nem sóhajtozom.

- Gilbert fiatal volt; megvoltak benne a fiatalság hibái és erényei. Ma viszont...

- Gilbert ma sem öregebb, mint tíz évvel ezelőtt.

- Nem, nyilván nem, mivel Gilbert meghalt.

- Na ugye, hogy meghalt; a Gilbert-ek nem öregszenek meg, ők meghalnak.

- Ó! - kiáltott fel az ismeretlen. - Ó, fiatalság! Bátorság! Szépség! A szerelem, a hősiesség és a hűség örök vetőmagja, aki téged elveszít, az életet veszíti el. A fiatalság a paradicsom, a mennyország; a fiatalság minden! Ha az ember egyszer elveszíti fiatalságát, annál többet ad neki Isten, minél inkább úgy hiszi, sokért kell kárpótolnia az embert. De azt a kincset, amellyel a fiatalság árasztja el az embert, semmi sem helyettesíti!

- Gilbert is így gondolkozott volna - mondta Oliva. - Na de hagyjuk ezt...

- Jó, beszéljünk magáról!

- Beszélhetünk.

- Miért szökött meg Beausire-ral?

- Mert el akartam menni Trianonból, és kellett valaki, akivel elszökhetem. Nem bírtam tovább elviselni, hogy csak nyűg vagyok Gilbert számára, a múlt megvetett maradványa.

- Tíz esztendei hűség, puszta gőgből - mondta a kék dominó. - Ó, drágán fizetett a hiúságáért!

Oliva elnevette magát.

- Tudom, miért nevet - mondta komolyan az ismeretlen. - Azért nevet, mert valaki, aki azt állítja magáról, hogy mindent tud, azzal vádolja magát, hogy tíz évig hű volt, holott magában fel sem merült, hogy ilyen nevetség tárgya lehet. Ó, szegény leányom, ami a testi hűséget illeti, tudom én, hogy mihez tartsam magam. Igen, tudom, hogy Portugáliában járt Beausire-ral, s két évet töltöttek ott, hogy onnét Indiába ment, de már Beausire nélkül, egy fregattkapitánnyal, aki a kabinjában bújtatta, majd ott felejtette magát Csandernagorban, a Gangesz partján, ő meg szépen visszahajózott Európába. Tudom, hogy egy nábob kétmillió rúpia költőpénzzel ajándékozta meg, csak épp hét lakat alatt tartotta magát a házában. Tudom, hogy megszökött, sőt azt is, hogy egy rabszolga segítségével jutott át a kerítés fölött. Végül azt is tudom, hogy gazdagon tért vissza Franciaországba, mivel elemelt két igazgyöngy karkötőt, két gyémántot és három nagy rubint, de Brestben, a kikötőben, ahova a balsorsa irányította, ismét összeakadt Beausire-ral. A derék férfiú majdnem elájult, amikor magára ismert a partra szálló napbarnított, lesoványodott száműzöttben.

- Kicsoda maga, hogy mindent tud? - kérdezte Nicole.

- Beausire aztán magával vitte, s bebizonyította, hogy szereti: eladta a drágaköveit, és nyomorba taszította magát... Tudom, hogy szereti őt, vagy legalábbis azt mondja, és mivel a szerelem a forrása minden jónak, nyilván maga a legboldogabb nő a világon.

Oliva lehajtotta a fejét, tenyerébe fektette a homlokát. Ujjai közt két könnycsepp gördült le az arcán, két folyékony gyöngyszem, talán értékesebb a karkötők gyöngyeinél, csakhogy ezeket sajnos, senki sem akarta volna megvenni Beausire-tól.

- És ezt a büszke, ezt a boldog nőt maga ma este ötven aranyért megvásárolta - mondta Oliva.

- Ó, tudom, hogy ez kevés, asszonyom - mondta az ismeretlen tökéletes udvariassággal, ami soha nem hagyja el a jól nevelt embert, beszéljen akár a legutolsó kurtizánnal is.

- Ellenkezőleg, nagyon is sok, és esküszöm, nagyon megdöbbentett, hogy egy magamfajta nő még megér valakinek ötven aranyat.

- Maga sokkal többet ér, s ezt be is bizonyítom. Ó, ne válaszoljon, hiszen nem is érti, miről van szó; meg aztán...

- Meg aztán?

- Meg aztán pillanatnyilag másra kell figyelnem - mondta az ismeretlen, s elfordult.

- Csendben maradjak?

- Épp ellenkezőleg, beszéljen csak!

- Miről?

- Ó, amiről akar! Nekem ugyan mindegy, miről fecseg, csak az a fontos, hogy úgy lássék, mintha nagyon el volnánk merülve a társalgásban.

- Különös ember maga, hallja-e?

- Adja a karját, és sétáljunk.

És sétálni kezdtek a csoportok között. Minden nőbolond sóvárogva bámulta a ruganyos léptű, sudár termetű, büszke tartású nőt; ugyanolyan kíváncsian nézegették, mint manapság egyes lókedvelők egy-egy szép paripát.

Oliva kérdezni akart valamit, de az ismeretlen belefojtotta a szót:

- Hallgasson! - mondta. - Vagy tudja mit? Beszéljen, ha akar, annyit, amennyit csak akar, de engem ne kényszerítsen válaszra. És amikor beszél, változtassa el a hangját, tartsa egyenesen a fejét, és vakargassa a nyakát a legyezőjével.

Oliva engedelmeskedett.

A sétálgató pár egy előkelő társaság mellett haladt el, melynek középpontjában arisztokratikus megjelenésű, nyúlánk férfi beszélgetett három társával, akik szemmel látható tisztelettel hallgatták.

- Ki ez a fiatalember? - kérdezte Oliva. - Ó, milyen csinos a gyöngyszürke dominója!

- Artois gróf - felelte az ismeretlen. - De könyörgök, hallgasson!

A nagy név hallatára Oliva még jobban kihúzta magát, és megpróbált közelebb férkőzni a grófhoz, hogy elkapjon valamit a társalgásból. Ugyanekkor két másik dominó elvált egy nagy hangon beszélgető csoporttól, s a körben futó padsorok közelébe menekült, oda, ahol már nem voltak támlás ülések.

Kis oázis volt ez, ahová csak ritkán vetődtek a középponttól a szélek felé sodródó sétálók csoportjai.

- Támaszkodjék ennek az oszlopnak, grófné - mondta egész halkan egy narancssárga dominóba öltözött magas alak, kinek merész mozdulatai inkább gyakorlati szellemről, semmint kellemes udvaroncról árulkodtak. A magas férfi utat törve a tömegben odament a kék dominóhoz, és azt mondta neki:

- Ő az.

- Helyes - válaszolt Oliva lovagja, s már el is fordult a sárga dominótól.

- Nos, kedves barátném - súgta Oliva fülébe -, most szórakozni fogunk egy kicsit.

- Az jó lesz, mert már úgyis kétszer elszomorított: először, amikor elküldte tőlem Beausire-t, aki mindig megnevettet; másodszor, amikor Gilbert-ről beszélt, aki annyiszor megríkatott.

- Pótolni fogom mind Gilbert-t, mind Beausire-t - mondta komolyan a kék dominó.

- Ó! - sóhajtott Oliva.

- Nem kívánom magától, hogy szeressen, csak azt kérem, hogy engedje meg, hogy valóra váltsam minden rejtett vágyát. S ezért csak annyit kell cserébe tennie, hogy időnként elfogadja a szeszélyeimet... Máris a segítségét kérném.

- Mit kíván?

- Az a fekete dominó ott egy német barátom.

- Nocsak!

- Galád fickó, mert nem fogadta el a meghívásomat a bálra, mondván, hogy fejgörcse van.

- Mire maga azt mondta neki, hogy akkor maga sem megy.

- Pontosan.

- Nővel van?

- Igen.

- Ki az a nő?

- Nem ismerem. Menjünk közelebb, jó? Úgy teszünk, mintha maga német volna; de ki ne nyissa a száját, mert rögtön rájön a kiejtéséről, hogy született párizsi.

- Fel akarja bosszantani valamivel?

- De fel ám! Kezdjük a mókát: mutogasson felé a legyezőjével!

- Így?

- Így, remek; és suttogjon a fülembe.

Oliva olyan engedelmesen és olyan okosan hajtotta végre az utasításokat, hogy elbűvölte a társát.

A mutogatás tárgya, a fekete dominó a teremnek háttal állt, s a társaságában levő hölggyel beszélgetett. Emez - az álarc alatt csak úgy villogott a szeme - észrevette Oliva mozdulatát.

- Nézze csak, nagyuram - mondta egész halkan -, amott az a két álarcos mirólunk beszélget.

- Ó, sose féljen, grófné, lehetetlen, hogy bárki rám ismerjen. Inkább hadd mondjam el, ha már úgyis a kárhozat útjára léptünk, hogy sohasem láttam csábítóbb termetet, parancsolóbb tekintetet, mint a magáé; hadd mondjam el...

- ...amit a bálban szokás mondani.

- Nem, grófné, mindazt, amit...

- Ki ne mondja, mert elkárhozik... S ami még nagyobb veszély, a kémek is meghallanák.

- Kémek! - kiáltotta álmélkodva a bíboros.

- Bizony. Úgy döntöttek, hogy idejönnek.

- Változtassa el a hangját, grófné, ha beszél velük!

- Maga is, nagyuram!

Oliva meg a kék dominó már oda is ért.

- Szép maszk! - szólította meg a kék dominó a bíborost, aztán Oliva füléhez hajolt, aki erre bólintott.

- Mit akarsz? - kérdezte a bíboros elváltoztatva a hangját.

- Ez a hölgy, aki a társaságomban van - felelte a kék dominó -, megbízott, hogy kérdezzek tőled egyet s mást.

- Csak szaporán - mondta Rohan.

- És csiklandós kérdések legyenek - tette hozzá fuvolázó hangon La Motte-né.

- Annyira csiklandósak, hogy te meg sem hallhatod őket, kis kíváncsi - feleselt a kék dominó, és ismét Oliva füléhez hajolt. Aztán Oliva súgott neki valamit.

Erre az ismeretlen tökéletes németséggel a következő kérdést intézte a bíboroshoz:

- Nagyuram, szerelmes ön ebbe a hölgybe, aki a kíséretében van?

A bíboros összerezzent.

- Azt mondta, nagyuram? - kérdezte.

- Azt, nagyuram.

- Akkor hát téved, én nem vagyok az, akinek gondol.

- Ó, már dehogyisnem, bíboros úr; sose nevessen, felesleges; még ha én nem ismerném is meg, a hölgy, akinek a lovagja vagyok éppen, megbízott, hogy közöljem, hogy ő igenis megismerte önt.

Olivához hajolt, és egészen halkan ezt mondta:

- Bólintson. Valahányszor megszorítom a karját, bólintson.

Oliva bólintott.

- Meg vagyok döbbenve - felelte a bíboros elbizonytalanodva. - Ki ez a hölgy?

- Ó, nagyuram, azt hittem, már rég tudja, Ő bezzeg kitalálta, hogy ki van az álarc mögött! Igaz, hogy a féltékenység...

- A hölgy féltékeny rám! - kiáltotta a bíboros.

- Ezt nem mondtuk - válaszolta a kék dominó bizonyos fensőbbséggel.

- Miről beszélnek? - kérdezte La Motte-né idegesen, mert bőszítette ez a német beszéd, amelyből egy szót sem értett.

- Semmi, semmi.

La Motte-né türelmetlenül toppantott.

- Asszonyom - mondta ekkor a bíboros Olivának -, csak egyetlen szót ejtsen ki, kérem, s én megígérem, hogy abból az egy szóból kitalálom, kicsoda.

Rohan bíboros németül beszélt; Oliva egyetlen szót sem értett, odahajolt hát lovagjához.

- Könyörgök, ne szóljon, asszonyom! - kiáltotta a kék dominó.

A bíboros kíváncsiságát felcsigázta a titok.

- Ugyan! - mondta. - Egyetlen német szó igazán nem hozná rossz hírbe, asszonyom.

A kék dominó úgy csinált, mintha Oliva szavait tolmácsolná.

- Bíboros úr, a hölgy ezt mondta: "Az olyan férfi, akinek a gondolata nem forog örökké szeretetének tárgya körül, az, akinek a képzelete nem jeleníti meg olyankor is szíve hölgyét, amikor a hölgy távol van tőle, az olyan férfi nem szeret igazán."

A bíborost megdöbbentették ezek a szavak. Egész viselkedése óriási meglepetésről, tiszteletről és hódolatteljes elragadtatástól árulkodott.

- Lehetetlen - suttogta franciául.

- Mi lehetetlen? - kiáltotta La Motte-né, aki mohón kapta föl a beszélgetés egyetlen szavát, amelyet megértett.

- Semmi, asszonyom, semmi.

- Megalázó szerepre kárhoztat, nagyuram! - mondta dühösen La Motte-né, s kihúzta a karját a bíboros karja alól.

A bíboros nem karolt újra bele, sőt mintha észre sem vette volna a mozdulatot, annyira el volt foglalva a német hölggyel.

- Asszonyom - mondta az idegen nőnek, aki szatén védőpajzsa mögött rendíthetetlenül mereven és mozdulatlanul állt -, olvashattam ezeket a szavakat, melyeket a maga nevében a lovagja kiejtett, egy maga által is ismert háznál?

Az idegen megszorította Oliva karját, mire ő bólintott.

A bíboros összeborzadt.

- Azt a házat nem Schönbrunn-nak hívják? - kérdezte habozva.

Oliva bólintott.

- Vadcseresznyefa asztalkára rótta egy felséges kéz, arany árral?

Oliva bólintott.

A bíboros elhallgatott. Forogni kezdett körülötte a világ. Megingott, támasz után tapogatózott.

La Motte-né két lépésre állt, várta, hogy mi lesz ennek a különös jelenetnek a vége.

A bíboros rátette a kezét a kék dominó karjára.

- A folytatása pedig ez - mondta -: "Ám az, aki mindenütt a szeretett lényt látja, aki egy virágból, egy illatból kitalálja a jelenlétét, megérzi az áthatolhatatlan, sűrű fátyol mögött, az hallgathat, mert a hangja a szívében van, a boldogságához elég, hogy egy másik szív meghallja."

- Hohó, itt németül beszélnek! - csattant hirtelen egy fiatal, friss hang az egyik csoportból, amely a bíboros közelébe ért. - Lássuk hát; maga, marsall uram, ért németül?

- Nem, nagyuram.

- És maga, Charny?

- Én igen, fenség.

- Artois grófja! - mondta Oliva, és odasimult a kék dominóhoz, mert a négy álarcos túlságosan is közel nyomult hozzá.

Ebben a pillanatban rázendített a zenekar, s a parkett pora meg a parókák rizspora szivárványos fellegekben gomolygott egészen az égő csillárokig, melyek bearanyozták a borostyán- és rózsaszínű ködöt.

Az álarcosok nyüzsgésében a kék dominó érezte, hogy meglökik.

- Vigyázzanak, uram! - mondta parancsolóan.

- Uram - felelte a herceg, még mindig álarcban -, látja, hogy minket is löknek. Bocsássanak meg, hölgyeim!

- Menjünk innét, menjünk, bíboros úr! - mondta halkan La Motte-né.

Ebben a pillanatban egy láthatatlan kéz hátrarántotta Oliva csuklyáját. Az álarc kioldódott, s lehullt; a vonásai láthatóvá váltak a félhomályban.

A kék dominó tettetett aggodalommal felkiáltott; Oliva sikolyában rémület volt.

E kettős kiáltásra három-négy meglepett kiáltás felelt.

A bíboros majdnem elájult. Ha La Motte-né nem fogja olyan erősen, biztosan térdre hullott volna.

Az emberáramlat újabb álarcoshullámot sodort oda, és Artois grófját elválasztotta a bíborostól és La Motte-nétól.

A kék dominó visszarántotta a csuklyát Olivára, megkötötte az álarcot, s most odament a bíboroshoz.

- Katasztrófa történt, uram - mondta és megszorította a kezét. - Amint látja, a hölgy becsülete a maga kezében van.

- Ó, uram, uram... - motyogta Louis herceg, meghajolt, majd reszkető kézzel elővette zsebkendőjét, s megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát.

- Tűnjünk el innét! - mondta a kék dominó Olivának, s már bele is olvadtak a tömegbe.

"Most már tudom, mire mondta a bíboros, hogy lehetetlen - gondolta La Motte-né. - Azt képzeli, hogy ez a nő a királyné, s tessék, micsoda hatással van rá ez a hasonlatosság! Na jó, ezt is érdemes, megjegyezni."

- Akarja, grófné, hogy elmenjünk? - kérdezte elhaló hangon a bíboros.

- Ahogy óhajtja, nagyuram - felelte nyugodtan Jeanne.

- Nem valami érdekes ez a bál, igaz?

- Igaz, nagyuram.

Nagy kínnal utat törtek maguknak a beszélgető csoportok között. A bíboros magas termetű volt, s most mindenfelé nyújtogatta a nyakát, nem pillantja-e meg az eltűnt látomást.

De most már összezavarodtak a szeme előtt a csillámló párában a kék, vörös, sárga, zöld és szürke dominók, s árnyalataik, mint a csiszolt üveg színei, egymásba olvadtak. Messziről mindent kéknek látott; közelről meg semmit se látott.

Ilyen állapotban jutott el társnőjével a rájuk váró hintóhoz.

A hintó már vagy öt perce haladt velük, s ő még mindig nem szólt egy szót se Jeanne-hoz.

La Motte-né azonban nem feledkezett meg magáról, ő aztán nem!

- Hová visz ez a kocsi? - kérdezte, felrázva a bíborost álmodozásából.

- Ne tartson semmitől, grófné - mondta a bíboros -; otthonról jött el, s most haza is viszi a kocsi.

- Haza?... A körútra?

- Oda, grófné... Tudom, hogy ennyi báj többet érdemelne, mint az az aprócska ház. - A herceg megfogta Jeanne kezét, és hódolatteljes csókot lehelt rá.

A hintó megállt az "aprócska" ház előtt. Jeanne könnyedén kiugrott a kocsiból; a bíboros indult volna utána.

- Nem érdemes, nagyuram - suttogta a démon.

- Hogyhogy, grófné, nem érdemes magával tölteni néhány órát?

- No meg hálni, nagyuram - mondta Jeanne.

- Ha jól tudom, több hálószoba is van magánál.

- Arra, hogy én ott aludjam, igen, de hogy maga...

- Én nem alhatom ott?

- Most még nem - mondta Jeanne olyan bájos, olyan kötekedő arccal, hogy a visszautasítás fölért egy ígérettel.

- Akkor a viszontlátásra - felelte a bíboros, akit annyira felajzott ez az incselkedés, hogy egy pillanatra elfelejtkezett a báli jelenetről.

- Viszontlátásra, nagyuram.

- Végül is jobb így - mondta a bíboros elmentében.

Jeanne egyedül lépte át új háza küszöbét.

Hat lakájt ébresztett fel a kocsis a kopogtatóval, s most mind a hat ott sorakozott az előszobában.

Jeanne olyan nyugodt, fölényes arccal nézett végig rajtuk, amilyenre nem minden gazdag ember képes.

- A szobalányok? - kérdezte.

Az egyik inas tiszteletteljesen előlépett.

- Két szobalány várja asszonyomat a hálóban - mondta.

- Hívja ide őket!

Az inas engedelmeskedett. Pár perc múlva két nő lépett be.

- Általában hol alusznak? - kérdezte Jeanne.

- Még... még nem alakultak ki a szokások - felelte az idősebbik. - Ott fogunk aludni, ahol asszonyom kívánja.

- A lakosztályok kulcsai?

- Parancsoljon, asszonyom.

- Jól van. Ma éjszaka nem alszanak a házban.

A szobalányok szájtátva bámultak úrnőjükre.

- Van valami szállásuk odakint?

- Természetesen, asszonyom, csakhogy már egy kicsit késő van. De ha asszonyom egyedül óhajt maradni...

- Az urak majd elkísérik magukat - mondta a grófné, és a hat lakájra mutatott.

- És... mikor jöjjünk vissza? - kérdezte félénken az egyik.

- Holnap délben.

A hat inas meg a két szobalány egy pillanatig egymásra bámult, aztán, mivel Jeanne parancsoló tekintete sakkban tartotta őket, az ajtó felé indultak.

Jeanne kikísérte, szinte kituszkolta őket, majd mielőtt becsukta volna a kaput, megkérdezte:

- Maradt még valaki a házban?

- Nem, asszonyom, senki. Senki sem marad idebenn. De lehetetlen asszonyomat így egyedül hagyni; legalább az egyik nő maradna itt... az előszobában vagy a cselédszobában, mindegy, hogy hol, csak vigyázzon asszonyomra!

- Senkire sincs szükségem.

- Tűz üthet ki, asszonyom rosszul lehet.

- Jó éjszakát, menjenek csak!

Elővette a kézitáskáját:

- Tessék, ünnepeljék meg, hogy ezentúl engem szolgálnak - mondta.

Örömteli sustorgás, jó modorú cselédek köszönetnyilvánítása volt a válasz. Az inasok földig hajoltak, s eltűntek az éjszakában.

Jeanne ott áll a kapu túlsó oldalán és fülelt: éppen azt bizonygatták egymásnak, hogy a sors hóbortos úrnővel áldotta meg őket.

Amikor a léptek meg a hangok távolba vesztek, Jeanne behúzta a reteszeket, és diadalmas képpel elkiáltotta magát:

- Egyedül! Egyedül vagyok itthon!

Felkapott egy háromágú gyertyatartót, s az előszoba tömör faajtajára is ráhúzta a reteszt.

Ekkor különös némajáték következett. Jeanne bejárta a házát; szobánként végigcsodálta az egész épületet, melynek legkisebb részlete is óriási értékké nőtt a szemében, amióta kíváncsi látogatóból büszke tulajdonossá lépett elő.

A mindenütt faburkolattal díszített földszinten volt a fürdőszoba, a kiszolgálóhelyiségek, az ebédlők, három szalon és két fogadószoba.

Ezeknek a tágas helyiségeknek a bútorzata nem volt kirívóan díszes, de nagyúri pompa légköre lengte be őket.

Kimondhatatlan örömmámorba ringatta az új tulajdonosnőt a patinás gazdagság, melyet mostanában lenéznek a divatos hölgyek, elkápráztatták a kristálycsüllöngős csillárok, melyeknek aranyozott karjai szikrázó fehér fényt árasztanak rózsaszínű gyertyáikból, a gótikus órák (megannyi ötvös és zománc remekmű), a kínai alakokkal ékes paravánok, az óriási, ritka virágoktól duzzadó japán vázák; a festett ajtók.

Emitt az egyik kandallón két aranyozott gőte korallnyalábokat tart, melyeknek ágaira a korabeli ötvösművészet gazdag képzeletének minden gyümölcsét felaggatták. Odébb egy fehér márványlapos, aranyozott fából készült konzolon hatalmas, halványzöld elefánt trónol, fülén zafír fülönfüggő, a hátán parfümökkel és üvegcsékkel teli torony.

Nőknek szánt festett borítójú, aranyozott könyvek csillogtak-villogtak az arany arabeszk-sarokkal díszített rózsafa könyvespolcokon.

Az egyik csupa szürke és arany szalonban vagyont érő, finom gobelinkárpitú bútorok álltak, a hímzések mind a türelem remekművei.

Az egész berendezés hosszú, türelmes gyűjtőmunkáról tanúskodott, melynek során az atyák öröklött kincseikre halmozták a gyermekeknek szánt kincseket, s az újgazdag igyekezetéről, aki a saját vagy a kedvese képzeletének szeszélyeit igyekszik kielégíteni.

Jeanne először megnézte együtt az egészet, megszámolta a szobákat; aztán apránként kiélvezte a részleteket.

És mivel a dominója kényelmetlen volt, a halcsontos fűzője meg szorította, bement a hálószobájába, gyorsan levetkőzött, s puha selyem fésülködőköpenyt vett magára.

Jeanne megborzongott, ahogy a kelme simogatóan hozzáért csupasz melléhez és csípőjéhez. A gyertyatartóval a kezében megindult felfelé a lépcsőn. Kecses, izmos lába minden grádicsnál kivillant a rövid köpeny alól.

Mivel bizonyos volt benne, hogy egyetlen inas tekintetétől sem kell tartania, ügyet se vetett rá, hogy az ajtók alatt besüvítő szél kedvére fel-fellebbenti fésülködőköpenyét csinos térdecskéjéről.

És amikor ki akarván nyitni egy szekrényt, felemelte a karját, és szétnyíló köpenyéből egészen a kar hajlatáig előbukkant gömbölyű, fehér válla, melyet Rubens ecsetjére illő, rézvörös fénysugár aranyozott be, a kárpitok alatt megbúvó, a festett falbetétek mögött lakó láthatatlan szellemek bizonyára megörültek, hogy ilyen bájos úrnő került a birtokukba.

Mire Jeanne a sok futkosástól kimerülve, lihegve visszament a hálószobába, már csak egy kis csonk maradt a gyertyákból. A hálószoba nagy virágokkal hímzett, álomszép kék szaténnal volt kárpitozva.

Mindent megnézett, mindent megszámlált, mindent megsimogatott a szemével meg a kezével; most már csak saját magát kellett megcsodálnia.

Aranyszegélyes, kerek sèvres-i porcelán asztalkára tette a gyertyatartót, s a pillantása megakadt egy márvány Endümión-szobron; a szép pásztor finom vonalú figurája szerelemtől részegen hevert egy vörösesbarna porfírtalapzaton.

Jeanne bezárta a szobája ajtaját, összehúzta az ajtófüggönyöket meg a vastag ablakfüggönyöket, aztán megállt a szobor előtt. Tekintetével szinte felfalta Szeléné szép szeretőjét, akit az istennő, mielőtt visszaszállt az égbe, még egy utolsó csókkal illetett.

A kandalló vörös parazsa meleget árasztott a szobában, ahol minden eleven volt, csak a gyönyör nem.

Jeanne hirtelen megingott, és a süppedős puha szőnyegre omlott. Elalélt, bár nem volt sem fáradt, sem álmos; kábulat telepedett a mellére meg a szemére, forróság kúszott a lábából a testébe, s fellobbantotta ereiben az eleven villamosságot, melyet az állatnál úgy hívnak, hogy élvezet, az embernél úgy, hogy szerelem.

Jeanne kinyitotta a szemét, és megpillantotta magát az Endümión-szobor mögött levő tükörben. Gyengeségtől ellágyult, vágytól csillogó fekete szeme a szíve legmélyéig megrendítette Jeanne-t; s ahogy ott hevert szétnyílt fésülködőköpenyben a szőnyegen, szépnek, fiatalnak, lángolónak látta magát; úgy érezte, hogy senki, még maga Szeléné sem méltó annyira a szerelemre, mint ő. Odament a márványszoborhoz, hogy lássa, vajon Endümión életre kel-e, s a halandóért nem hagyja-e ott az istennőt.

Ez az elragadtatott állapot megrészegítette; eddig ismeretlen borzongások közepette a vállára hajtotta a fejét, ajkát remegő testére tapasztotta, s mivel végig saját hívogató tekintetébe fúrta a pillantását, hirtelen elpárásodott a szeme, s a feje a mellére bukott. Jeanne álomittasan, aléltan az ágyra omlott; feje fölött összehajoltak az ágy függönyei.

A gyertya utolsót lobbant a megolvadt viasz közepén; utolsó lobbanásával maradék illatát is széthintette a szobában.

Beausire megfogadta a kék dominó tanácsát: elment az akadémiájára.

Oliva tiszteletre méltó barátját roppantul csábította a kétmillió frank, ez az óriási összeg, s így még inkább rettegett a kizáratás rémétől, melynek kollégái kitették, nem értesítvén őt erről az előnyös üzleti lehetőségről.

Tudta, hogy az akadémiai tagok nem mindig dicsekedhetnek aggályosan becsületes természettel, ezért alapos oka volt, hogy szedje a lábát, mivelhogy a távollévők mindig rosszul teszik, ha véletlenül távol vannak, s még rosszabbul, ha a többiek ki is használják a távollétüket.

Beausire rettenetes férfiú hírében állt az akadémia tagjai között. Ez nem volt meglepő, s nem is volt nehéz kivívnia ezt a hírnevet. Beausire egykor strázsamester volt; egyenruhát viselt; egyik kezét a csípőjére, másikat a kardja markolatára tudta tenni, és az volt a szokása, hogy a legcsekélyebb sértő szóra a szemébe rántotta a kalapját. Mindezek a tulajdonságok a módjával finom emberek szemében meglehetősen ijesztően hatottak, főleg ha ezek az emberek joggal tartottak egy párbaj következményeitől és az igazságszolgáltatás kíváncsiskodásától.

Beausire úgy tervezte tehát, hogy megbosszulja, hogy semmibe vették, ráijeszt egy kicsit a Pot-de-Fer utcai játékbarlang törzstagjaira.

A Szent Márton kaputól a Szent Sulpicius templomig hosszú az út, de Beausire most gazdag volt; beugrott egy fiákerbe, és egy frank borravalót ígért a kocsisnak a fáradozásáért.

A lovak nekiiramodtak. Beausir olyan ádáz képet vágott, hogy bár dominót viselvén nem volt kalapja meg kardja, a késői járókelők ugyancsak megriadtak volna tőle, ha szemtől szembe találják magukat vele.

Bizonyos szenzációt keltett, amikor betoppant az akadémiára.

Az első teremben (szép szürke terem volt; egy csillárból meg jó pár játékasztalból állt a bútorzat) vagy húsz férfi játszott szaporán emelgetve a söröskancsót. Hét-nyolc, ijesztően kikent-kifent nő kibicelt nekik.

A központi asztalnál fáraóztak; a tétek alacsonyak voltak, a hangulat, ennek megfelelően, nem hágott valami magasra.

Amint a dominó a csuklyáját libegtetve, a köpenye redőibe bele-belegabalyodva belépett, némelyik nő csúfondárosan, kihívóan felnevetett. Beausire jóképű fickó volt; általában sikere volt a nőknél.

Beausire ügyet se vetett rájuk, csak odacsörtetett az asztalhoz, s várta, hogy rossz hangulata valami ürüggyel kirobbanhasson.

Egy kedélyeskedő, gyanús, vén bankárféle adta Beausire-nak az első lökést.

- Teringettét, lovag uram - mondta a derék úriember -, de feldúlt képpel jön kelmed a bálból!

- Bizony! - így a hölgyek.

- Drága lovagom - kérdezte egy másik játékos -, csak nem fáj a feje a dominótól?

- Nem a dominótól fáj a fejem - válaszolt keményen Beausire.

- Jól van, na - mondta a bankár, aki éppen besöpört egy tucatnyi Lajos-aranyat. - Beausire lovag hűtlen lett hozzánk; nem látjátok, hogy az operabálon volt, aztán az Opera környékén valami jó fogadás adódott, megtette és vesztett?

Ki nevetett, ki sajnálkozott, ki-ki a természete szerint; a nők együtt éreztek Beausire-ral.

- Valótlant állít, aki szerint én hűtlen lettem a barátaimhoz - felelte Beausire. - Én nem vagyok hűtlen természet! Néhány ismerősöm viszont nagyon is elárulja a barátait.

S hogy nagyobb súlyt adjon a szavainak, szokásos mozdulatával a szemére akarta rántani a kalapját. Sajnos azonban csak egy selyemdarabot lapított a fejére, s ettől nemhogy ijesztő, de nevetséges lett az ábrázata.

- Hogy értsük a szavait, kedves lovag? - kérdezte két-három játékostárs.

- Elég, ha én értem - felelte Beausire.

- De nekünk nem elég - jegyezte meg a jó kedélyű öregúr.

- Magának, bankár úr, semmi köze az egészhez - pirított rá Beausire.

A bankár rendkívül kifejező pillantása figyelmeztette Beausire-t, hogy elvetette a sulykot.

De Beausire-t nem lehetett megállítani, a szájhősök nehezebben fékezik magukat, mint a kipróbált harcosok.

- Azt hittem, barátokkal vagyok itt körülvéve - mondta.

- Így is van... - mondták többen is.

- Hát tévedtem!

- Miért?

- Mert egy csomó dolgot nélkülem intéznek.

Újabb figyelmeztetés a bankár részéről, a jelenlevő társak újabb tiltakozása.

- Ha biztosat fogok tudni, a hamis barátok elnyerik büntetésüket - mondta Beausire.

A kardja markolata után tapogatózott, de csak a zsebét találta, amely tele volt arannyal, és sokat sejtető hangot adott.

- Ó, ó! - kiáltott fel két hölgy. - Beausire úrnak sok pénze van ma este.

- Úgy bizony - mondta alattomosan a bankár. - Az az érzésem, hogy ha veszített is, nem veszített el mindent, és a hűtlensége ellenére visszafogadhatjuk. Rajta, tegyen, kedves lovag.

- Köszönöm - mondta Beausire -, de a többiek példáját követve én is megtartom, amim van.

- Ez meg mi az ördögöt jelent? - kérdezte az egyik játékos.

- Majd megmagyarázom.

- Játszik vagy nem játszik? - kérdezte a bankár.

- Na! Legalább egyetlen aranyat tegyen! - kérlelte az egyik nő, és megsimogatta Beausire vállát, hogy a lehető legközelebb kerüljön a zsebéhez.

- Én csak milliókban játszom - mondta vakmerően Beausire -, és nem is értem, miért játszanak itt ilyen hitvány tétekben? Rajta, Pot-de-Fer utcai urak, ne garasoskodjanak! Milliókat, milliomosok!

Beausire izgatottságában átlépte a józan ész határait. A bor okozta részegségnél veszedelmesebb részegség kerítette hatalmába. Hirtelen azonban hátulról olyan rúgást kapott a lábába, hogy egyszeriben kijózanodott.

Olajbarna bőrű, merev vonású, ragyás képű, magas férfi állt a háta mögött, fekete szeme fenyegetően villogott.

- A portugál! - mondta Beausire meghökkenve a különös személyiség láttára. A férfiú szertartásosan meghajolt.

- A portugál! - ismételték a lányok, otthagyták Beausire-t, és az idegen köré sereglettek.

A portugál volt a lányok kedvence, mert azzal az ürüggyel, hogy nem tud franciául, örökösen nyalánkságokkal kedveskedett nekik, melyeket néha ötvenfrankos bankjegyekbe csomagolt.

Beausire ismerte a portugált; ő is az akadémia egyik tagja volt. A játékbarlang törzstagjaival szokott játszani, és mindig vesztett, körülbelül heti száz aranyat tett föl, és azt a törzstagok következetesen elnyerték tőle.

Ő volt a társulat csalétke. Amíg a portugált megkopasztották a törzstagok, a portugál cinkosai megkopasztották a törzstagokat.

Így hát a cimborái hasznos emberként, a törzstagok kellemes emberként tartották őt számon. Beausire néma tisztelettel viseltetett iránta: tartott tőle, és nem bízott benne.

A portugál tehát figyelmeztetően belerúgott Beausire vádlijába. Beausire elhallgatott, majd leült.

A portugál húsz Lajos-aranyat dobott az asztalra. Negyed órába se telt, szegényebb lett húsz arannyal, s a hat nyertes játékos egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy ennek a többszörösét nyerte el tőle a bankár és a többi cinkosa.

Az óra hajnali hármat ütött; Beausire kiitta a sörét.

Két lakáj lépett be, a bankár az asztal dupla fenekébe ejtette a pénzt, mert a társulat szabályzatát oly mértékben átitatta a tagok iránti bizalom, hogy a társaság tőkéjének teljes jogú kezelését soha nem bízták egyetlen emberre.

A játék végeztével tehát a pénz egy kis nyíláson az asztal dupla fenekébe hullott; amúgy a szabályzat függeléke előírta, hogy a bankár nem viselhet hosszú ujjú ruhát, és nem hordhat magával pénzt. Így megakadályozták, hogy a mandzsettájába suvasszon egypár aranyat; a jelenlévők pedig fenntartották maguknak a jogot, hogy megmotozzák, s elvegyék tőle a pénzt, amit esetleg mégis sikerült a zsebébe csúsztatnia.

A lakájok behozták az egylet tagjainak köpenyét, kabátját, kardját; néhány szerencsés játékos karját nyújtotta a hölgyeknek; a szerencsétlenebbje gyaloghintóba ült, ami akkoriban még divatozott ezekben a békés negyedekben. Sötétség borult a játékteremre.

Beausire is úgy tett, mintha végképp távozna, beburkolózott a dominója köpenyébe; ám amikor bezárult a lenti kapu, s eltűntek a fiákerek, gyaloghintók és gyalogosok, visszament a terembe, ahová közben tizenkét tagtársa is visszaszivárgott.

- Most végre tisztázhatjuk a dolgokat - mondta Beausire.

- Gyújtsa meg a lámpát, és beszéljen halkabban! - mondta hibátlan franciasággal a portugál.

Beausire néhány szót mormogott, de senki sem figyelt oda; a portugál leült a bankár helyére; megvizsgálták, hogy a zsalugáterek, a függönyök és az ajtók gondosan be vannak-e húzva és csukva; halkan ültek le, a posztóra könyököltek; sütött belőlük a kíváncsiság.

- Közölnöm kell valamit - mondta a portugál. - Szerencsére idejében érkeztem, mert Beausire úr ma este nagyon elvetette a sulykot...

Beausire szóra nyitotta a száját, de a portugál ráförmedt.

- Csönd! Olyan szavakat ejtett ki, amelyek több mint oktalanok. Rendben van, tudomására jutott az ötletem. Okos ember, kitalálta a tervet; de ha nem tévedek, a hiúság soha nem előzheti meg az érdeket.

- Nem értem - mondta Beausire.

- Nem értjük - mondta a tiszteletre méltó gyülekezet.

- Dehogynem. Beausire azt akarta bizonyítani, hogy az üzletet ő találta ki.

- Miféle üzletet? - kérdezték az érdekeltek.

- A kétmilliós üzletet! - kiáltott Beausire.

- Kétmilliós! - nyögte a társaság.

- Először is túloz - sietett a válasszal a portugál. - Nem lehet kétmilliót kihozni az üzletből. Mindjárt be is bizonyítom.

- Azt se tudjuk, miről beszél! - kiáltotta a bankár.

- Hadd magyarázza meg - szólt egy másik férfi.

- Rajta! - mondta Beausire.

- Szívesen - mondta a portugál. - Először is a nyakék nem ér többet másfél millió franknál.

- Ó, tehát nyakékről van szó - mondta Beausire.

- Nocsak, uram, talán nem erről az üzletről beszélt?

- Talán erről.

- Most csupa titokzatosság, az előbb meg mindent kibeszélt - mondta a portugál, és vállat vont.

- Sajnálattal tapasztalom, hogy nem kedvemre való hangon kezd beszélni - mondta Beausire. - Úgy viselkedik, mint kakas a szemétdombon.

- Megengedné végre, hogy végigmondjam a mondandómat? Nyilván maga is tudja, hogy sürget az idő, a követ legkésőbb egy hét múlva ideér.

"Egyre bonyolultabb az ügy - gondolta kíváncsiságtól reszketve a gyülekezet. - Nyakék, másfél millió frank, követ... mi ez az egész?"

- Röviden ez a helyzet - mondta a portugál -: Boehmer és Bossange megvételre ajánlott a királynénak egy másfél millió frankot érő gyémánt nyakéket. A királyné elutasította az ajánlatot. Az ékszerészek nem tudnak mit csinálni az ékszerrel. Nagy bajban vannak, mert csak egy királyi pénztárca tud ennyit kifizetni egy nyakékért. Nos, én megtaláltam a királyi személyt, aki megveszi és elővarázsolja a nyakéket Boehmer és Bossange páncélszekrényéből.

- Ki az? - kérdezték a társak.

- Az én bájos uralkodóm, Portugália királynője.

És a portugál kidüllesztette a mellét.

- Most már végképp nem értjük - mondták a társaság tagjai.

"Én se" - gondolta Beausire, fennhangon pedig azt mondta:

- Magyarázza meg világosan, kedves Manoel úr! Maga az ötlet atyja, készséggel elismerem. Lemondok minden apai jogomról, csak beszéljen világosan!

- Annyit már tudunk, hogy van egy másfél milliót érő nyakék - mondta a bankár. - Ez lényeges pont.

- És ez a nyakék Boehmer és Bossange urak páncélszekrényében van. Ez a másik lényeges pont - mondta Beausire.

- De dom Manoel azt mondta, hogy őfelsége a portugál királynő veszi meg a nyakéket. Ez viszont zavaró tényező.

- Pedig mi sem világosabb - mondta a portugál. - Csak oda kell figyelni a szavaimra. A követség élén senki sem áll; az új követ, Souza, leghamarabb egy hét múlva érkezik... Na de ki tilthatja meg a követ úrnak, aki annyira szeretné már látni Párizst, hogy egy héttel korábban megérkezzék, és átvegye a hivatalát?

A jelenlévők tátott szájjal bámultak egymásra.

- Értsék már meg! - mondta izgatottan Beausire. - Dom Manoel azt akarja mondani, hogy jöhet egy igazi, de jöhet egy álkövet is.

- Úgy van - bólintott a portugál. - Ha az ideérkező követnek megtetszene, miért ne vehetné meg a nyakéket őfelségének, a portugál királynőnek? Ha pedig meg akarja venni, nyilvánvaló, hogy tárgyalásokba kezd Boehmer és Bossange úrral. Hát ennyi az egész.

- Csakhogy ha az ember üzletet köt, fizetni is kell - jegyezte meg az a kedélyes férfi, aki a bankos volt a kártyaasztalnál.

- Na ne mondja! - gúnyolódott a portugál.

- Boehmer és Bossange nem fogja átadni a nyakéket fizetési garancia nélkül, még akkor sem, ha a követ valódi Souza.

- Ne féljen, erre is gondoltam - intette le a leendő követ.

- Halljuk!

- Azt mondtuk, nincs senki a követségen.

- Úgy van.

- Pedig van. Egy irodavezető, egy derék francia, aki igen rosszul beszél portugálul, és aki el van ragadtatva, ha a portugálok franciául szólnak hozzá, mert akkor nem kell szenvednie, és még jobban el van ragadtatva, ha a franciák portugálul beszélnek vele, mert akkor csilloghat a tudásával.

- Na és? - kérdezte Beausire.

- Na és, mi, uraim, úgy fogunk neki bemutatkozni, mint az új követ és munkatársai.

- A külsőségek hasznos dolgok - mondta Beausire -, de az iratok még hasznosabbak.

- Lesznek irataink - felelte sokat sejtetően dom Manoel.

- Tagadhatatlan, hogy dom Manoel aranyat ér - mondta Beausire.

- Miután a külsőségek és az iratok meggyőzik az irodavezetőt, hogy csakugyan a követ érkezett meg, beköltözünk a követségre.

- Merész lépés - jegyezte meg Beausire.

- Döntő lépés a siker felé - vágta rá a portugál.

- És ha az irodavezető nem megy lépre? - aggályoskodott Beausire.

- Ha netán gyanakodna, nem hagyunk neki időt, hogy a kártyáinkba lásson, hanem gyorsan elbocsátjuk. Csak joga van a követnek, hogy megválassza az irodavezetőjét, nem?

- Dehogyisnem.

- Nos, elfoglaljuk tehát a követséget, s az első utunk Boehmer és Bossange úrhoz vezet.

- Nem, szó sem lehet róla - szólt izgatottan Beausire. - Az az érzésem, hogy egy lényeges dologgal nincs tisztában, amit én, aki eleget forgolódtam királyi udvarokban, teljes bizonyossággal tudok. Mégpedig azzal, hogy a mindenkori követ mindenekelőtt ünnepélyesen be szokott mutatkozni az udvarnál, márpedig a mi udvariassági látogatásunk ugyancsak kockázatos vállalkozás lenne. A hírhedt Riza bej, akit XIV. Lajos a perzsa sah követeként fogadott, és akinek volt képe őfelségének, a Napkirálynak harminc frank értékű türkizkövet adni ajándékba, szóval Riza bej remekül beszélt perzsául, és megeszem a fejem, ha volt Franciaországban olyan tudós, aki bebizonyíthatta volna, hogy nem a perzsa birodalomból jött. Minket azonban azonnal lelepleznének. Még abban a pillanatban ránk bizonyítanák, hogy tiszta gall kiejtéssel beszéljük a portugált, és a bemutatkozási ajándékért cserébe a Bastille-ba küldenének. Szóval vigyázzunk!

- Túl messzire ragadja a képzelete, kedves barátom - mondta a portugál. - Bolondok lennénk belemenni egy efféle veszélyes játékba: mi szépen a követ palotájában maradunk.

- Akkor viszont Boehmer nem fogja elhinni, hogy a portugál udvar követei vagyunk.

- Boehmer úr azt fogja hinni, hogy mi azzal a rendkívül egyszerű küldetéssel jöttünk Franciaországba, hogy megvásároljuk a nyakéket, mivel azalatt menesztették az előző követet, mialatt mi úton voltunk. Nekünk csak azt a parancsot adták, hogy helyettesítsük. Nos, ha kell, megmutatjuk a megbízólevelünket Bossange úrnak, ha már a követség irodavezetőjének is megmutattuk; egyedül a király minisztereit kell lehetőleg elkerülnünk, mert a miniszterek kíváncsiak, gyanakvóak, és rengeteg apró részlet felől faggatnának bennünket.

- Úgy van, ne kerüljünk kapcsolatba a minisztériummal! - kiáltott a gyülekezet.

- És ha Boehmer és Bossange előleget kérne? - kérdezte Beausire.

- Az kellemetlen lenne - mondta zavartan a portugál.

- Mert az a szokás - magyarázta Beausire -, hogy a követek nemcsak megbízólevéllel szerelkeznek föl, hanem szép nagy summával is.

- Igaz - mondták a társak.

- Ezen fog megbukni az üzlet - folytatta Beausire.

- Maga mindig azt nézi, hogy min fog megbukni a vállalkozás - mondta jeges keserűséggel Manoel. - Inkább azon töprengene, hogy sikerre vigye!

- Csak akkor vihetjük sikerre az ügyünket, ha szembenézünk a nehézségekkel - felelte Beausire. - És igenis tudom, mi a megoldás.

Mindenki közelebb hajolt.

- Minden követség irodájában van páncélszekrény.

- És minden követségnek korlátlan hitele van.

- A hitelt most hagyjuk - folytatta Beausire -, mert ahhoz, hogy hitelt kapjon az ember, lovak, hintók, lakájok, bútorok kellenek; a pompa minden lehetséges hitel alapja. Most a pénztárról beszéljünk. Mi az elképzelése a követség pénztáráról?

- Én mindig úgy tekintettem királynőmre, a legkegyesebb felségre, mint kiváló uralkodóra. Biztosan mindent jól elintézett.

- Majd meglátjuk. Addig is tételezzük fel, hogy üres a kassza.

- Az meglehet - mondták mosolyogva a társak.

- Akkor sincs semmi baj, mert mi, őfelsége követei, megkérdezzük Boehmer és Bossange urat, ki az ő lisszaboni megbízottjuk, és aláírjuk, lepecsételjük, lezárjuk a kért összegre szóló váltót az ottani megbízott nevére.

- Ó, ez remek! - mondta dom Manoel. - Annyira el voltam foglalva az ötlet lényegével, hogy a részletekre nem terjedt ki a figyelmem.

- Amely részletek igazán tökéletesek - mondta a fáraóbankár, s megnyalta a szája szélét.

- Most pedig osszuk ki a szerepeket! - mondta Beausire. - Szerintem dom Manoel legyen a nagykövet.

- Úgy van, úgy van! - mondta kórusban a gyülekezet.

- És Beausire legyen a titkárom és tolmácsom - tette hozzá dom Manoel.

- Hogyhogy? - kérdezte Beausire kissé nyugtalanul.

- Egyetlen szót sem szabad franciául kiejtenem, ha én vagyok Souza, mert én ismerem azt az urat, s ha nagy ritkán megszólal, azt csakis az anyanyelvén, portugálul teszi. Maga viszont, Beausire úr, sokat utazott, nagy gyakorlata van a párizsi üzletkötések terén, és tűrhetően beszél portugálul...

- Rosszul - mondta Beausire.

- Ahhoz elég jól, hogy ne higgyék párizsinak.

- Ez igaz... De...

- Meg aztán - tette hozzá dom Manoel, és fekete pillantását Beausire-ra függesztette - azok az ügynökök húzzák a legnagyobb hasznot, akik a legnagyobb hasznot hajtják.

- Így van - mondták a társak.

- Megegyeztünk, titkár és tolmács vagyok.

- Beszéljük meg, hogyan lesz az osztozkodás - szólt a bankár.

- Egyszerűen - mondta dom Manoel. - Tizenketten vagyunk, ugye?

- Igen, annyian - mondták a társak.

- Akkor hát tizenkétfelé osztjuk - mondta dom Manoel -, persze azzal a kikötéssel, hogy néhányunknak másfél rész jár, mint például nekem, aki az ötlet atyja és nagykövet vagyok, meg Beausire-nak, aki szintén kiszagolta a dolgot.

Beausire bólintott.

- És végül - mondta a portugál -, másfél rész annak, aki eladja a gyémántokat.

- Ó, nem! - horkant fel egyhangúlag a gyülekezet. - Annak csak egy fél rész jár!

- Na de miért? - kérdezte meglepetten dom Manoel. - Szerintem nagyon is sokat kockáztat.

- Igen - mondta a bankár -, de őneki úgyis sokkal nagyobb konc jut, mert sápot is kap, jutalékot is, részesedést is.

Mindenki nevetett: a derék úriemberek remekül értették egymást.

- Hagyjuk holnapra a részleteket, késő van - mondta Beausire.

Oliván járt az esze, aki a kék dominóval ott maradt a bálon, s aki iránt nem viseltetett vak bizalommal, még akkor sem, ha olyan könnyen osztogatta a Lajos-aranyakat.

- Nem, nem! Lássuk csak a részleteket - mondták a társak.

- Kell egy útihintó, amelyen Souza címere van - mondta Beausire.

- Túl hosszú időt venne igénybe, amíg megfestjük, és főleg amíg megszárad - mondta dom Manoel.

- Van más lehetőség! - kiáltott fel Beausire. - A nagykövet úr kocsija útközben összetört, s ő kénytelen volt a titkára kocsiját igénybe venni.

- Miért, magának van útihintója? - kérdezte a portugál.

- Amennyit csak akarok.

- És címere?

- Az is.

- Ó, ez leegyszerűsíti a dolgunkat. Jól besározzuk a hintót, kivált hátul, ahol a címer van, és az irodavezető csak port meg sarat fog látni.

- És a követség többi tagja? - kérdezte a bankár.

- Mi este érkezünk majd, maguk pedig másnap, amikorra mi már előkészítettük a terepet.

- Remek.

- A követeknek nemcsak titkára, hanem belső inasa is van - mondta dom Manoel. - És ez kényes megbízatás!

- Komtur uram - szólt a bankár az egyik szélhámoshoz -, maga eljátszhatná a belső inas szerepét.

A komtur meghajolt.

- Pénz van a beszerzésekre? - kérdezte dom Manoel. - Nekem egy fityingem sincs.

- Nálam van pénz - mondta Beausire -, de a szeretőmé.

- Mi van a kasszában? - kérdezték a társak.

- A kulcsokat, uraim! - mondta a bankár.

Mindegyik tag előhúzott egy-egy aprócska kulcsot, amely egyet-egyet nyitott a különleges asztal dupla fenekének tizenkét zárjából: ebben a makulátlan gyülekezetben senki sem dughatta a kasszába az orrát a másik tizenegy tag engedélye nélkül.

Megszámolták a pénzt.

- A tartalékalapon kívül százkilencvennyolc arany - mondta a bankár, akinek minden mozdulatát hiúzként lesték a többiek.

- Adják Beausire-nak meg nekem - kérte Manoel -, úgyse valami sok.

- Adják ide a kétharmadát, a harmadik harmadot kapja a követség többi tagja - mondta Beausire nagylelkűen, s ez mindenki tetszését megnyerte.

Dom Manoel és Beausire százharminckét Lajos-aranyat kapott, a többiek hatvanhaton osztozhattak.

Másnapra találkozót beszéltek meg, aztán szétváltak. Beausire a hóna alá csapta dominójának köpenyét, és loholt a Dauphine utcába, abban a reményben, hogy Oliva kisasszonyt régi erényei és új aranyai fényében találja.

Másnap estefelé utazóhintó gördült be Párizsba a Pokol-sorompónál; olyan poros és sáros volt, hogy nem lehetett látni a címert rajta.

A négy lovat kiverte a hab; a hajtók - ahogy mondani szokás - "főúri tempót" diktáltak.

A kocsi a Jussienne utcában állt meg egy szép palota előtt.

A palota kapujában két férfi várakozott. Az egyiknek olyan ünnepélyes volt a külleme, hogy látszott, valami ceremóniára készül; a másikon olyan egyenruhaféle volt, amilyet a párizsi közhivatalnokok hordanak.

A hintó begördült az udvarra, s a palota kapuját rögtön becsapták az odasereglő kíváncsiskodók orra előtt.

A szertartásos öltözetű úr mély tisztelettel odasietett a hintó ajtajához, és kissé reszkető hangon portugál szónoklatba kezdett.

- Maga kicsoda? - fojtotta bele a szót ékes portugál nyelven egy erős hang.

- E követség méltatlan irodavezetője, excellenciás uram.

- Vagy úgy! Hogy maga milyen rosszul beszéli a nyelvünket, kedves uram! Segítsen kiszállni.

- Parancsoljon, nagyuram, parancsoljon!

- Szomorú fogadtatás - sóhajtott dom Manoel uraság, aki tagadhatatlanul méltóságteljes jelenség volt, amint a belső inasára meg a titkárára támaszkodva szigorúan végignézte az irodavezetőt.

- Méltóztassék megbocsátani, excellenciás uram - hebegett a derék hivatalnok -, de ma két órakor ért ide a követségre excellenciád futára, hogy jelentse érkezését. Én itt se voltam, a követség dolgaiban jártam a városban. Ahogy visszaértem, itt találtam excellenciád levelét. Éppen csak annyi időm volt, hogy kinyittassam a lakosztályokat; most gyújtanak világot.

- Jó, jó, ne mentegetőzzön!

- Kimondhatatlan öröm számomra, hogy üdvözölhetem őfelsége új követének nagybecsű személyét.

- Csitt! Senkinek se szabad tudni róla, hogy itt vagyok, amíg újabb utasítás nem érkezik Lisszabonból. Kérem, vezessen a hálószobába, összeesem a fáradtságtól. A titkárommal mindent megbeszélhet, ő majd tudatja magával az utasításaimat.

Az irodavezető tisztelettel meghajolt Beausire előtt, az melegen üdvözölte az irodavezetőt, s udvariasan s egyszersmind gunyorosan azt mondta:

- Beszéljen franciául, kedves uram, az magát is kevésbé fogja feszélyezni, meg engem is.

- Igen, igen - suttogta az irodavezető -, az kevésbé fog feszélyezni, mert be kell vallanom, titkár úr, hogy a kiejtésem...

- Szó, ami szó, nem tökéletes - vágta rá Beausire.

- Megragadom az alkalmat, titkár úr, mivel olyan mérhetetlenül bizalomgerjesztőnek találom - hadarta erre ömlengve az irodavezető -, szóval megragadom az alkalmat, hogy megkérdezzem; Souza úr nem fog haragudni rám, amiért ennyire töröm a portugált?

- Nem, nem fog haragudni magára, feltéve, ha szép tisztán beszél franciául.

- Ó, a franciaságommal bizonyára meg lesz elégedve. Hiszen párizsi vagyok, a Saint-Honoré utcából!

- Remek - mondta Beausire. - Hogy is hívják magát?... Ducorneau-nak ugye?

- Igenis, titkár úr, Ducorneau-nak; eléggé szerencsés név, mert egy kis jóindulattal azt lehet mondani, hogy spanyolosan végződik. Nahát, titkár úr, tudta a nevemet; ez igazán hízelgő rám nézve!

- Igen, magáról jó véleménnyel vannak Lisszabonban; olyannyira, hogy a jó hírneve miatt nem is hoztunk másik irodavezetőt.

- Ó, micsoda elismerés, titkár úr! És micsoda szerencse számomra, hogy Souza urat nevezték ki követté!

- Ha jól hallom, csönget a követ úr.

- Szaladjunk!

A követ urat már le is vetkőztette a buzgó szobainas. Csodás köpenyt viselt, és egy nagy sietve odarendelt borbély a haját csinosította. Az asztalokon és konzolokon néhány, küllemre meglehetősen elegáns úti doboz és neszesszer hevert.

A kandallóban lobogott a tűz.

- Jöjjön csak, jöjjön, irodavezető úr - mondta a követ egy hatalmas, párnás karosszékben terpeszkedve a kandalló előtt.

- Zokon veszi a követ úr, ha franciául szólok hozzá? - kérdezte halkan az irodavezető Beausire-tól.

- Dehogyis, csak nyugodtan.

Ducorneau franciául rebegte el üdvözlő szavait.

- Ó, de hiszen ez remek: maga csodálatosan beszél franciául, du Corno úr.

"Portugálnak hisz" - gondolta az irodavezető örömmámorban úszva, és megszorította Beausire kezét.

- Akkor hát, lehetne-e vacsorázni?

- Természetesen, excellenciás uram. Egy ugrásra van innét a Palais-Royal, ahol ismerek egy remek vendéglőst, az kitűnő vacsorát hoz majd excellenciádnak.

- Mintha csak magának hozatná, du Corno úr.

- Igen, nagyuram... én pedig, ha excellenciád megengedi, bátorkodom néhány üveg különleges bort ajánlani, amilyet csak Portóban találna excellenciád.

- Nicsak, az igazgató úrnak jó borai vannak? - kérdezte nagy vidáman Beausire.

- Ez az én egyetlen fényűzésem - válaszolt alázatosan a jóember, akinek csillogó szemére, kövér, kerek képére és borvirágos orrára csak most figyelt fel a gyertyafényben Beausire és dom Manoel.

- Magára bízom, igazgató úr - mondta a nagykövet. - Hozzon a borából és vacsorázzék velünk.

- Micsoda megtiszteltetés!

- Csak semmi etikett, ma még csak egyszerű utas vagyok, holnaptól leszek követ. És aztán megbeszéljük az üzleti ügyeinket.

- Ó, de azt ugye megengedi, uram, hogy egy kissé rendbe hozzam magam?

- Így is remekül fest - mondta Beausire.

- Ez csak a fogadásra volt jó, nem estélyi ruha - mondta Ducorneau.

- Maradjon így, ahogy van, azt az időt pedig, amit az átöltözéssel töltene, szánja a vacsora előkészületeire.

Ducorneau teljesen el volt ragadtatva, elköszönt a követtől, és loholt, hogy tíz perccel hamarébb kielégíthesse, őexcellenciája étvágyát.

Azalatt pedig a három jómadár a hálószobában felbecsülte a bútorokat, és áttekintette a helyzetet.

- Itt alszik a házban az irodavezető? - kérdezte dom Manoel.

- Dehogy. Van a fickónak egy jó kis borospincéje, és biztos várja egy csinos nőcske vagy varrólányka. Agglegény.

- És a svájci gárdista?

- Attól meg kell szabadulnunk valahogy.

- Majd én elintézem.

- És a ház többi cselédje?

- Holnap elbocsátjuk őket, s a mieink lépnek a helyükbe.

- Hát a konyha? Hát az éléskamra?

- Üres, üres! Az előző követ sosem jött ide, saját háza volt a városban.

- Hát a kassza?

- A kassza ügyében az irodavezetővel kell tárgyalni: kényes ügy.

- Azt én vállalom - mondta Beausire -, máris kebelbéli jó barátok vagyunk.

- Csönd, itt van!

S valóban Ducorneau érkezett meg nagy lihegve. Szólt a Bons-Enfants utcabeli vendéglősnek, előszedett a dolgozószobájában hat tekintélyes butéliát, s elégedett képére már előre kiült a nyájas ragyogás, mely a napérlelte boroknak, kedélyes természetének és a diplomáciának hála - bearanyozta azt, amit a cinikusok úgy hívnak, hogy puszta külcsín.

- Excellenciád nem megy le az ebédlőbe? - kérdezte.

- Nem, nem, itt eszünk majd a tűz mellett, baráti körben.

- Boldoggá tesz, nagyuram. Íme a bor.

- Topáz! - mondta Beausire, ahogy az egyik üveget a gyertyafény felé emelte.

- Foglaljon helyet, irodavezető úr, amíg az inasom megterít.

Ducorneau leült.

- Mikor érkeztek az utolsó levelek? - kérdezte a követ.

- Mielőtt a... mielőtt excellenciád elődje elutazott.

- Jól van. A követség ügyei jól állnak?

- Ó, igen, nagyuram.

- Kellemetlen pénzügy?

- Nem tudok ilyesmiről.

- Semmi adósság?... Ó, csak mondja meg nyugodtan... Ha volna, azzal kezdenénk, hogy kifizetjük. Az elődöm talpig becsületes úriember, akiért mindenben kezességet vállalok.

- Istennek hála, nem lesz rá szükség, nagyuram. A hiteleket három héttel ezelőtt visszafizettük, s a volt követ elutazása utáni napon százezer frank érkezett.

- Százezer frank! - robbant ki egyszerre az öröm Beausire-ból és dom Manoelból.

- Aranyban - mondta az irodavezető.

- Aranyban - ismételte a nagykövet, a titkár, de még a szobainas is.

- Így hát - mondta Beausire türtőztetve magát - a kasszában...

- Százezer-háromszázhuszonnyolc frank van, titkár úr.

- Nem sok - mondta hidegen dom Manoel. - De szerencsére őfelsége más forrásokat is rendelkezésünkre bocsátott. Ugye, megmondtam, barátom - tette hozzá Beausire-hoz fordulva -, hogy Párizsban szükséget szenvedünk.

- Ám excellenciád megtette az óvintézkedéseket - felelte tisztelettel Beausire.

Az irodavezető iménti fontos közlése jókedvre hangolta a társaságot, s a portugál urak lelkesedését csak fokozta a remek vacsora: lazac, válogatott rákok, pástétom, marha- és vadhúsok.

Ducorneau is kényelembe helyezte magát, és annyit evett, mint tíz spanyol grand. Megmutatta feletteseinek, hogy egy Saint-Honoré utcabeli, párizsi fickó úgy elbánik a portói és jérezi borokkal, mintha azok könnyű asztali borocskák volnának. És egyre áldotta magában az eget, hogy olyan követet küldött neki, aki jobb szereti a francia nyelvet a portugálnál és a portugál bort a franciánál; édes szendergéséből, melybe a jóllakott, hálás gyomor ringatja az agyat, Souza úr rázta fel, kérve, hogy menjen aludni.

Ducorneau felállt, és nagy hajlongások közepette, minden bútornak nekiütközve távozott.

Beausire és dom Manoel nem adta át magát annyira a követségi bor élvezetének, hogy rögtön leteperje őket az álom.

Egyébként a szobainasnak is meg kellett vacsoráznia az urak után, s ezt a műveletet a komtur a követ úr és titkára példája nyomán aprólékos pontossággal hajtotta végre.

Közben kidolgozták a másnapi tervet. A három szövetséges, miután meggyőződött róla, hogy a svájci őr alszik, felderítésre indult a házban.

Másnap Ducorneau, még éhgyomorral, működésbe lépett, s felrázta a követséget álmos tunyaságából. Az irodák, az irodákban a papírok meg az írókészletek, az ünnepélyes légkör, az udvaron toporzékoló lovak mind arról árulkodtak, hogy élet költözött oda, ahol tegnap még minden pangott, halott volt.

A kerületben gyorsan elterjedt a híre, hogy az éjjel nagy ember érkezett Portugáliából a követségre.

Ez a szóbeszéd, amely a mi három csibészünk számára a köztisztelet forrása kellett volna hogy legyen, valójában a meg-megújuló rémület forrása volt a számukra.

Tudták, hogy Crosne és Breteuil rendőri apparátusa nyitva tartja a fülét, s árgus szemmel vigyáz Portugália diplomatáira.

Dom Manoel viszont azt a megjegyzést tette Beausire-nak, hogy egy kis vakmerőséggel meg lehet akadályozni, hogy egy hét letelte előtt a rendőrség szimatolása gyanúba csapjon át; hogy két hét letelte előtt a gyanú bizonyosságba csapjon át; következésképpen tíz nap letelte előtt, amit középidőnek nevezhetünk, a társaság mozgását mi sem akadályozhatja. A társaságnak tehát, ha kedves az élete, hat nap letelte előtt meg kell oldania a feladatát.

Éppen pirkadt a hajnal, amikor két bérelt utazókocsival megérkezett a követségre a kilenc csirkefogóból álló rakomány; ők fogják a követség személyzetét alkotni.

Beausire nagy sebesen elhelyezte, pontosabban szétszórta őket. Egyet a pénztárba, egy másikat az irattárba tett, a harmadik a svájci helyébe lépett, akit maga Ducorneau bocsátott el, mondván, hogy nem tud portugálul. Az épületet tehát a cinkosok helyőrsége népesítette be, azzal a feladattal, hogy távol tartsák az idegeneket a követségtől.

A rendőrség pedig minden idegenek között a legidegenebb azoknak, akik politikai vagy más titkot rejtegetnek.

Dom Manoel, alias Souza, dél felé csinosan kiöltözött, és egy ragyogóan kisuvickolt kocsiba szállt, melyet Beausire bérelt ki egy hónapra ötszáz frankért, s ebből két hetet előre kifizetett.

Dom Manoel a Boehmer és Bossange ház felé vette az irányt, titkára és belső inasa társaságában.

Az irodavezető azt az utasítást kapta, hogy mint máskor is, amikor a nagykövet távol van, a maga felelősségére intézze el az útlevelekkel, segélyekkel és költségtérítésekkel kapcsolatos ügyeket, de vigyázzon, mert készpénzt és számlákat csak a titkár úr beleegyezésével adhat.

Az urak nem akarták, hogy leapadjon a százezer frank, minden akciójuk pénzügyi alapja.

A követ úrral tudatták, hogy a korona ékszerészei az École rakparton laknak.

Déli egy óra felé érkeztek. Az inas serényen bekopogott az ékszerész kapuján, amely sűrűn tele volt hintve erős zárakkal és nagy fejű szögekkel, mint valami börtönajtó.

A szögeket mesteri elrendezésben úgy verték be, hogy többé-kevésbé kellemes rajzolatot alkossanak. Az viszont egyértelmű volt, hogy soha fúró, fűrész vagy reszelő egyetlen darab fájába bele nem haraphat anélkül, hogy fogát ne törné, egy vasdarabban.

Kinyílt egy rácsos kukucskáló, s egy hang megkérdezte az inastól, hogy mit kíván.

- Portugália követe óhajt találkozni Boehmer és Bossange úrral - válaszolta az inas.

Kisvártatva feltűnt egy arc az első emelet egyik ablakában, majd sietős lépteket lehetett hallani a lépcsőn. A kapu kinyílt.

Dom Manoel nemes lassúsággal szállt ki a kocsiból.

Beausire már előbb kiugrott, hogy karját nyújtsa őexcellenciájának.

Maga Boehmer úr iparkodott a két portugál fogadására, mert a kocsizörgés az ablakhoz csalogatta, s amikor elkapta a követ szót, már rohant is, nehogy megvárakoztassa őexcellenciáját.

Az ékszerész sűrű bocsánatkérésekbe bonyolódott, míg dom Manoel felment a lépcsőn.

Beausire eközben felfigyelt rá, hogy egy idősebb, de izmos cselédasszony bezárja mögöttük a lakatokat, zárakat, melyekkel az utcai kapu oly bőségesen el volt látva.

Beausire nem mulasztotta el kérdőre vonni Boehmert; az ékszerész így válaszolt:

- Bocsásson meg nekünk, uram; szerencsétlen foglalkozásunk miatt annyira a közfigyelem középpontjában vagyunk, hogy valamennyi szokásunkban ott rejlik egy-egy óvintézkedés.

Dom Manoel közömbös maradt; Boehmer ezt látva, neki is elismételte az előbbi mondatot, Beausire derűsen mosolygott, a követnek viszont ezúttal se rebbent meg a szeme.

- Bocsásson meg, nagykövet úr - mondta erre Boehmer elbizonytalanodva.

- Őexcellenciája nem beszél franciául - mondta Beausire -, nem érti, amit mond, uram; de átadom a bocsánatkérését, hacsak... hacsak nem beszél maga is portugálul.

- Nem, uram, nem.

- Akkor hát maga helyett is én fogok beszélni.

És Beausire elmakogott néhány portugál szót dom Manoelnak, aki ugyancsak portugálul válaszolt.

- Őexcellenciája Souza grófja, a legkegyesebb felség nagykövete; volt olyan kegyes, és elfogadta a bocsánatkéréseit, uram, s megbízott, hogy kérdezzem meg, való igaz-e, hogy birtokában van egy szép gyémánt nyakék.

Boehmer felkapta a fejét, és olyan átható pillantással mérte végig Beausire-t, mint aki ki tudja találni, kivel áll szemben.

Beausire ügyes diplomataként állta a próbát.

- Egy gyémánt nyakék? - kérdezte lassan Boehmer. - Egy szép gyémánt nyakék?

- Az, amelyet Franciaország királynéjának ajánlott megvételre - tette hozzá Beausire. - A legkegyesebb felség is hallott róla.

- Az úr a követ úr beosztottja? - kérdezte Boehmer.

- A magántitkára vagyok, uram.

Dom Manoel igazi nagyúr módjára ült le; a rakpartra néző szép szoba falfestményeit nézegette.

A Szajnát bearanyozta a nap, s a nyárfák kecsesen ingatták halványzöld ágaikat az áradás miatt sárgásan hömpölygő folyó fölött.

Dom Manoel a festményekről áttért a táj vizsgálatára.

- Az az érzésem, uram - mondta Beausire -, hogy maga egyetlen szót sem hallott abból, amit mondtam.

- Hogyan? - kérdezte Boehmer kissé elképedve a másik felcsattanó hangjától.

- Merthogy látom, őexcellenciája kezd türelmetlen lenni, ékszerész uram.

- Bocsánat, uram - mondta elvörösödve Boehmer -, de nem mutathatom meg a nyakéket anélkül, hogy a társammal, Bossange úrral ne beszélnék.

- Akkor hát hívassa ide a társát!

Dom Manoel felállt, és jeges arckifejezéssel egy kis beszédet tartott portugálul; Beausire több alkalommal is tisztelettel fejet hajtott.

Ezután dom Manoel hátat fordított, és tovább bámulta az ablaküveget.

- Őexcellenciája azt mondta, uram, hogy már tíz perce vár, és hogy őt még a királynál sem szokták megvárakoztatni.

Boehmer meghajolt, megragadta a csengő zsinórját és megrántotta.

Egy perc múlva újabb személy lépett a szobába. Bossange volt az, a társ.

Boehmer röviden tájékoztatta. Bossange is felmérte pillantásával a két portugált, majd elkérte Boehmertől a páncélszekrény kulcsát.

"Lám, a becsületes emberek is legalább úgy bebiztosítják magukat egymás ellen, mint a tolvajok" - gondolta Beausire.

Bossange tíz perc múlva visszajött, bal kezében ékszeres ládikát tartott, jobb kezét a kabátja alá rejtette. Beausire világosan kivette két pisztoly domborulatát.

- Akármilyen jól festünk is - mondta komoran dom Manoel portugálul -, ezek a kereskedők alighanem szélhámosnak tartanak bennünket, s nem követnek.

És míg ezeket a szavakat kiejtette, alaposan a két ékszerész szemébe nézett, hogy arcukról a leghalványabb rezdülést is leolvassa, ha netalántán értenének portugálul.

De semmit sem látott, semmit, csak egy olyan csodálatosan szép gyémánt nyakéket, hogy a csillogásától káprázott a szem.

Az ékszeres ládikót bizalommal dom Manoel kezébe helyezték, aki hirtelen haragra gerjedt:

- Uram - mondta a titkárának -, mondja meg ezeknek az alakoknak, hogy túllépik a kereskedőknek engedélyezett butaság határát. Strassz ékszert mutatnak, holott én gyémántot kérek. Mondja meg nekik, hogy panaszt emelek a francia nagykövetnél, és hogy a királynőm nevében a Bastille-ba csukatom azokat az arcátlan alakokat, akik be akarnak csapni egy portugál nagykövetet.

E szavak után egyetlen visszakézből mért ütéssel a pultra repítette az ékszeres dobozt.

Beausire-nak le sem kellett fordítania a szavakat, a mozdulatból és arcjátékból mindent értettek.

Boehmer és Bossange nem győzött bocsánatot kérni, és azzal védekezett, hogy Franciaországban csak a gyémántok modelljét, az ékszer másolatát szokták megmutatni, s ez elég a becsületes embereknek, de nem kísérti meg a tolvajokat.

Souza úr türelmetlenül legyintett, és a kereskedők szorongó tekintetétől kísérve az ajtó felé indult.

- Őexcellenciája tudatja önökkel - folytatta Beausire -, hogy sajnálatosnak tartja, hogy olyan emberek, akik a Franciaország királyi ékszerésze címet viselik, ne tudjanak megkülönböztetni egy nagykövetet egy gazembertől. Őexcellenciája hazatér.

Boehmer és Bossange szeme összevillant; meghajoltak, és ismét mélységes tiszteletükről biztosították a követet és titkárát.

Souza úr majdnem a lábukra taposott, és kiment.

A két kereskedő szemmel láthatóan nyugtalanul a földig hajolt.

Beausire büszkén az ura után ügetett.

Az öregasszony kinyitotta a kaput.

- A követségre, a Jussienne utcába! - kurjantotta Beausire a szobainasnak.

- A követségre, a Jussienne utcába! - kurjantotta a szobainas a kocsisnak.

Boehmer a kukucskálón keresztül hallotta mindezt.

- Kútba esett az üzlet! - dörmögte az inas.

- Sikerült az üzlet - mondta Beausire. - Egy órát sem adok, s ezek a nyomorultak ott lesznek nálunk.

A hintó úgy röpült, mintha nyolc ló száguldott volna vele.

Az uraságok a követségre visszatérve ott találták Ducorneau-t, amint békésen eddegélt az irodájában.

Beausire megkérte, hogy menjen fel a követhez, s hozzátette:

- Nyilván észrevette, kedves irodavezető úr, hogy Souza követ úr nem mindennapi ember.

- Igen, hogyne - mondta az irodavezető.

- Őexcellenciája előkelő helyet óhajt elfoglalni Párizsban, a gazdag és művelt emberek társaságában. Úgyhogy nem tudja elviselni, hogy ebben a koszos kis házban lakjék a Jussienne utcában, találnunk kellene hát Souza úrnak egy magánrezidenciát.

- Ez megnehezíti majd a diplomáciai kapcsolatokat - mondta az irodavezető -, rengeteget kell majd ide-oda futkosnunk az aláírásokért.

- Ez nem gond. Őexcellenciája hintót bocsát majd a rendelkezésére, kedves Ducorneau úr - felelte Beausire.

Ducorneau majdnem elájult örömében.

- Egy hintót? Nekem? - kiáltotta.

- Elég szomorú, hogy nincs hozzászokva - folytatta Beausire. - Egy követségi irodavezetőnek, aki valamit is ad magára, hintót kell tartania. No, majd részletesen megbeszéljük a dolgot, ha több időnk lesz. De most be kell számolnunk a követ úrnak a külügyek állásáról. Hol a kassza?

- Odafönt, uram, a követ úr lakosztályában.

- Olyan messze magától?

- Biztonsági intézkedés, uram, könnyebb a tolvajoknak bejutni a földszintre, mint az első emeletre.

- Eh, egy ilyen kis összeg nem vonzza a tolvajokat - mondta megvetően Beausire.

- De hiszen százezer frank van a kasszában - mondta Ducorneau. - Látszik, hogy Souza úr nagyon gazdag. Nem minden követségen van ekkora summa.

- Jó lenne, ha ellenőriznénk - mondta Beausire. - Csak hát sok a dolgom, nagyon sietek.

- Máris, uram, máris - mondta Ducorneau, és elindult a lépcsőn.

Ellenőrizték a kincstárt: megvolt a százezer frank hiánytalanul; fele aranypénz, fele ezüst.

Ducorneau átadta a kassza kulcsát, s Beausire csodálattal vette szemügyre az ügyes vésezetet és a bonyolult hármas karéjokat.

Ügyesen viaszlenyomatot vett róla, s azt mondta:

- Jobb, ha magánál marad a kulcs, Ducorneau úr. Most pedig menjünk a követ úrhoz.

Dom Manoelt édes kettesben találták a nemzeti itallal, a kakaóval. Szemmel láthatóan nagyon belemélyedt egy titkosírással teleírt papírlap tanulmányozásába.

- Ismeri az előző követ levelezésének rejtjelét? - kérdezte, ahogy meglátta az irodavezetőt.

- Nem, excellenciás uram.

- Nos, szeretném, ha ezentúl ismerné, uram; mert így egy sor unalmas részletkérdéstől mentesítene engem. Igaz is, a kassza? - kérdezte Beausire-tól.

- Teljesen rendben, mint minden, ami Ducorneau úr hatáskörébe tartozik - válaszolta Beausire.

- A százezer frank?

- Készpénzben, uram.

- Rendben van. Üljön le, Ducorneau úr, szükségem lenne egy felvilágosításra.

- Parancsoljon, excellenciás uram - mondta ragyogó ábrázattal az irodavezető.

- Államügyről van szó, Ducorneau úr.

- Csupa fül vagyok, nagyuram - mondta a tiszteletre méltó irodavezető, s közelebb húzta a székét.

- Komoly ügy, és szükségem van a maga felvilágosításaira. Ismer Párizsban valamelyest is becsületes ékszerészt?

- Boehmer és Bossange, a királyi ház ékszerészei - mondta az irodavezető.

- Éppen őket nem akarom semmiképpen sem igénybe venni - mondta dom Manoel. - Most jövök tőlük, de látni sem akarom őket többé.

- Csak nem követték el azt a ballépést, hogy nem elégítették ki excellenciád igényeit?

- Pontosan ez történt, Corno úr, pontosan.

- Jaj, ha egy kicsit szabadabban kérdezhetnék, ha vehetném a bátorságot...

- Vegye!

- Megkérdezném, hogy ezek az emberek, akiknek oly jó a hírnevük a szakmájukban...

- Igazi kupecek, Corno úr, és a butaságuk miatt most vesztettek egy-két milliót.

- Ó! - kiáltotta mohón Ducoraeau.

- Őfelsége, a legkegyesebb királynő megbízott, hogy tárgyaljak egy gyémánt nyakékről.

- Igen, igen, arról a híres nyakékről van szó, amelyet az elhunyt király Dubarrynénak rendelt, tudom, tudom.

- Értékes ember, mindent tud. Nos, megvettem volna az ékszert, de mivel így állnak a dolgok, nem veszem meg.

- És ha én megtenném a szükséges lépéseket?

- Corno úr!

- Diplomatikus lépéseket, nagyuram, igen diplomatikusokat.

- Jó lenne, ha ismerné azt a két embert.

- Bossange távoli unokatestvérem.

Dom Manoel és Beausire egymásra nézett.

Csend támadt. A két portugál feszülten gondolkodott.

Hirtelen egy inas kitárta az ajtót, és bejelentette Boehmer és Bossange urat.

Dom Manoel azonnal felpattant, és bosszúsan így kiáltott:

- Küldje el ezeket az embereket!

Az inas már lépett is, hogy engedelmeskedjék.

- Várjon! Titkár úr, zavarja el őket személyesen - szólt ismét a nagykövet.

- Az égre kérem - mondta könyörögve Ducorneau -, engedje meg, hogy én hajtsam végre a követ úr parancsát; legalább hadd vegyem el az élét, ha már megmásítani nem tudom.

- Nem bánom - mondta hanyagul dom Manoel.

Ahogy Ducorneau kihúzta a lábát, dom Manoel felcsattant:

- Átok ül rajtunk, most már biztos, hogy semmi se lesz az ügyből!

- Dehogyis, Ducorneau majd rendbe hozza.

- Csak össze fogja zavarni, maga szerencsétlen! Csak az ékszerésznél beszéltünk portugálul; maga mondta nekik, hogy egy árva szót sem értek franciául. Ducorneau most minden elront.

- Már megyek is.

- Talán veszélyes mutogatni magát, Beausire.

- Majd meglátja, hogy nem. Csak bízza rám!

Beausire kiment.

Ducorneau már javában tárgyalt Boehmerrel és Bossange-zsal, s mostanra a két ékszerész tartózkodása felengedett, sőt a bizalom is kezdett ébredezni bennük.

Amikor beléptek a követségre, nemigen számítottak rá, hogy ismerős arccal fognak találkozni, s merev tartással járkáltak le s föl a külső irodákban.

Bossange, ahogy megpillantotta Ducorneau-t, örömteli meglepetéssel kiáltott fel:

- Hát maga hogy kerül ide?

S odament hozzá, hogy megölelje.

- Ó, ó, de kedves - mondta Ducorneau -, hát itt megismer, gazdag rokon? Csak mert követségen vagyok?

- Hitemre, igaza van! - mondta Bossange. - Bocsássa meg, ha így eltávolodtunk egymástól, és segítsen nekem.

- Azért vagyok itt.

- Ó, köszönöm. Szóval maga követségi ember?

- Igen.

- Csak egy felvilágosítást kérnék.

- Miről?

- Magáról a követségről.

- Én vagyok az irodavezetője.

- Ó, csodálatos! A követtel szeretnénk beszélni.

- Ő küldött.

- Ő? Mit üzen?

- Hogy legyenek szívesek elhagyni a házát, méghozzá szélsebesen, uram.

A két ékszerész szörnyű zavarban bámult egymásra.

- Merthogy - mondta Ducorneau fontoskodva -, úgy látszik, ügyetlenek és tisztességtelenek voltak az imént.

- Hallgasson meg bennünket!

- Felesleges - csattant fel hirtelen Beausire hangja, aki büszke, hideg tartással jelent most meg a szoba küszöbén. - Ducorneau úr! Őexcellenciája azzal bízta meg magát, hogy küldje el az urakat. Tegye hát!

- Titkár úr...

- Engedelmeskedjék! - mondta Beausire megvetően, és elment.

Az irodavezető megmarkolta a rokona jobb vállát, a társa bal vállát, és csendesen kifelé tuszkolta őket.

- Hát igen - mondta -, ez az üzlet nem sikerült.

- Hogy micsoda sértődékeny népek ezek a külföldiek, jó ég! - suttogta Boehmer, aki egyébként német volt.

- Ha az embert Souzának hívják, és évi kilencszázezer frank a jövedelme, kedves rokon - mondta az irodavezető -, minden joga megvan rá, hogy olyan legyen, amilyen akar.

- Jaj, Boehmer - sóhajtotta Bossange -, hányszor mondtam magának, hogy túl merev az üzleti ügyekben.

- Nem úgy van az! - vágott vissza a makacs német. - Ne feledje, hogy mi nem kapjuk meg a pénzét, ő nem kapja meg a nyakékünket.

Már az utcai kapu közelében jártak.

Ducorneau hirtelen elnevette magát.

- Tudják maguk egyáltalán, mi az, ha valaki portugál? - kérdezte fölényesen. - Tudják mi az, ha valaki követ, maguk polgárok? Nem. Nos, én megmondom. Az egyik királynő kedvenc követe, Potyomkin, minden újévkor vett a királynőjének egy kosár cseresznyét, százezer tallérért a kosarat, ezer frankért a cseresznyét. Nos, Souza meg fogja venni a brazil bányákat, hogy a telérben találjon egy akkora gyémántot, mint a maguk összes gyémántja együtt. Ez húszesztendei jövedelmébe fog kerülni, húszmillióba, de mit neki húszmillió, hiszen nincs gyereke.

S már csukta volna rájuk a kaput, amikor Bossange, meggondolva magát, azt mondta:

- Ajánljon be minket, és kap...

- Itt megvesztegethetetlen emberek dolgoznak - válaszolta Ducorneau, s becsapta a kaput.

A nagykövet még aznap este a következő levelet kapta:

Nagyuram!
A palotája kapujában áll egy ember; várja parancsait, s minden vágya, hogy nagyuram alázatos szolgáinak tiszteletteljes bocsánatkéréseit tolmácsolja; Excellenciádnak csak jelt kell adnia, s egyik alkalmazottja kezébe átadja a nyakéket, amely oly szerencsés lehetett, hogy felhívta magára nagyuram figyelmét.

Méltóztassék fogadni, nagyuram, mélységes tiszteletünk kifejezését stb. stb.

BOEHMER ÉS BOSSANGE

- Nos hát - mondta dom Manoel, ahogy elolvasta ezt az episztolát -, miénk a nyakék.

- Még nem, még nem - mondta Beausire. - Csak akkor lesz a miénk, ha megvesszük. Vegyük meg!

- Hogyan?

- Excellenciád nem tud franciául, ebben megállapodtunk. Mindenekelőtt szabaduljunk meg az irodavezetőtől.

- Hogyan?

- A lehető legegyszerűbben: fontos diplomáciai megbízatást adunk neki; én vállalom.

- Téved - mondta Manoel -, ő lesz itt a kauciónk.

- El fogja árulni, hogy maga úgy beszél franciául, mint Bossange vagy én.

- Nem fogja elárulni; majd megkérem rá.

- Jól van, akkor maradjon. Küldje be a gyémántos embert.

Az embert bevezették; Boehmer volt az személyesen, és Boehmer mélységes meghajlások és alázatos bocsánatkérések közepette jött be.

Ezután felajánlotta a gyémántjait, s úgy tett, mintha ott akarná hagyni őket, hogy megvizsgálhassák.

Dom Manoel intett.

- Ez már elég bizonyíték - mondta Beausire. - Maga bizalmatlan kereskedő, következésképp nyilván becsületes is. Üljön le, és beszéljük meg a dolgokat. A követ úr megbocsát magának.

- Hű, de keserves dolog eladni valamit! - sóhajtotta Boehmer.

"Hű, de keserves dolog ellopni valamit!" - gondolta Beausire.

Ekkor a követ úr kegyeskedett alaposan megvizsgálni a nyakéket.

Boehmer részletesen megmutogatott neki minden egyes gyémántot, kiemelve jellegzetes szépségüket.

- A kövekről semmi különöset nem mond a nagykövet úr - mondta Beausire, akihez dom Manoel portugálul intézte szavait -, az egészet együtt kielégítőnek találja. Ami viszont az egyes gyémántokat illeti, itt már más a helyzet; őexcellenciája tíz követ kissé sérültnek, foltosnak talál.

- Ó! - mondta Boehmer.

- Őexcellenciája jobban ért a gyémántokhoz, mint maga; Brazíliában a portugál nemesek úgy játszanak a gyémántokkal, mint itt a gyerekek az üveggolyóval.

S valóban: dom Manoel egyik követ a másik után mutatta meg az ujjával, s csodálatra méltó éleslátással hívta fel a figyelmet az alig észrevehető hibákra, melyeket talán még egy szakértő sem fedezett volna fel.

- Pedig ez a nyakék, így, ahogy van - mondta Boehmer kissé meglepődve, hogy egy ilyen nagyúr ennyire kifinomult ékszerszakértőnek bizonyul -, így, ahogy van, pillanatnyilag a legszebb gyémántsor Európában.

- Ez igaz - mondta rá dom Manoel, s jelt adott Beausire-nak, mire az hozzátette:

- Nos, Boehmer úr, a tények a következők: őfelsége a portugál királynő hallott a nyakékről; megbízta őexcellenciáját, hogy nézze meg a gyémántokat, és kezdjen róluk tárgyalásokat. A gyémántok megfelelnek őexcellenciájának. Mennyiért akarja eladni a nyakéket?

- Egymillió-hatszázezer frankért - mondta Boehmer.

Beausire elismételte a nagykövetnek az összeget.

- Százezer frankkal több, mint amennyit ér - felelte dom Manoel.

- Nagyuram - mondta az ékszerész -, egy ilyen értékes tárgy esetében az ember nem is tudhatja pontosan, mennyi a haszna; ahhoz, hogy ezt a remek ékszert összeállítsuk, olyan kutatásokat és utazásokat kellett lebonyolítanunk, melyek elborzasztanák magukat, ha úgy ismernék a történetüket, mint én.

- Százezer frankkal több, mint amennyit ér - ismételte a portugál.

- Őexcellenciája valószínűleg mélységes meggyőződésből mondja azt, amit mond - szólt közbe Beausire -, mert Őexcellenciája soha nem alkuszik.

Boehmer szemlátomást megnyugodott. A gyanakvó kereskedőt mi sem nyugtatja meg jobban, mint az alkudozó vevő.

- Nem írhatok alá olyan engedményt - mondta aztán egy pillanatnyi habozás után -, amely a társam hasznának csökkenését vagy veszteségének növekedését is jelenti.

Dom Manoel meghallgatta a fordítást, majd felállt.

Beausire becsukta az ékszeres ládikót, és visszaadta Boehmernek.

- Megbeszélem Bossange úrral a dolgot - mondta az ékszerész. - Excellenciád kitart az ajánlata mellett?

- Ezt hogy érti? - kérdezte Beausire.

- Ha nem tévedek, a nagykövet úr másfél milliót ajánlott a nyakékért.

- Annyit.

- Őexcellenciája tartja az árat?

- Őexcellenciája soha nem vonja vissza, amit egyszer kimondott - mondta Beausire.

- Ugye megérti, titkár úr, hogy meg kell beszélnem a dolgot a társammal?

- Hogyne, Boehmer úr!

- Hogyne, természetesen - felelte portugálul dom Manoel, amikor Beausire lefordította neki Boehmer mondatát -, nekem viszont azonnali válaszra van szükségem.

- Nos, nagyuram, ha a társam beleegyezik, csökkenteni fogjuk az árat.

- Rendben van.

- Akkor mostantól kezdve másfél millió az ár.

- Igen.

- Természetesen, csak ha Bossange úr is jóváhagyja - mondta Boehmer.

- Természetesen...

- Már csak a fizetési módban kell megállapodnunk.

- E tekintetben minden a legnagyobb rendben lesz - mondta Beausire. - Hogyan kívánják, hogy fizessünk?

- Hát - mondta nevetve Boehmer -, ha tudnak ennyit folyósítani...

- Mit ért azon, hogy folyósítani? - kérdezte hidegen Beausire.

- Ó, tudom én azt nagyon jól, hogy senkinek sincs készpénzben másfél milliója! - sóhajtotta Boehmer.

- Egyébként maga lenne a legnagyobb zavarban, ha készpénzben kapná, Boehmer úr.

- Én soha nem mondanék le a készpénzről, titkár úr.

- Tökéletesen igaza van - mondta Beausire, és dom Manoelhoz fordult: - Mennyit óhajt excellenciád Boehmer úrnak készpénzben kifizetni?

- Százezer frankot - mondta a portugál.

- Százezer frankot - mondta Beausire Boehmernek, s ezzel megkötötte az üzletet.

- És a többi? - kérdezte Boehmer.

- Csak amennyi idő alatt Őexcellenciája váltója eljut Párizsból Lisszabonba, ha ugyan nem akarja megvárni, amíg Lisszabonból Párizsba ér az átutalás.

- Ó, nekünk van megbízottunk Lisszabonban - mondta Boehmer -, ha írok neki...

- Persze - mondta gúnyosan nevetve Beausire -, csak írjon neki, kérdezze meg, hogy Souza úr hitelképes-e, és hogy őfelsége a királynő megbízható-e másfél millió frank erejéig.

- Uram... - hebegte zavartan Boehmer.

- Elfogadja így, vagy más feltételeket kíván szabni?

- Azok, amelyeket titkár úr a megbeszélés kezdetén jónak ítélt, számomra is elfogadhatóak. Fizetési határidők lesznek-e?

- Három fizetési határidő lesz, Boehmer úr, mindegyik ötszázezer frankra, nem beszélve az érdekes utazásról, melyet ráadásul kap.

- Lisszabonba?

- Miért ne? Másfél millió csak megéri, hogy az ember kimozduljon otthonról?

- Ó, hogyne, csak...

- Különben pedig a követség költségére fog utazni, velem vagy az irodavezetővel.

- Én viszem a gyémántot?

- Nyilván. Hacsak nem úgy dönt, hogy a váltó is meg a nyakék is egyedül utazzék Portugáliába.

- Nem is tudom... azt hiszem, hogy... az utazás... hasznos lesz, és hogy...

- Én is így gondolom - mondta Beausire. - Itt aláírjuk, maga megkapja a százezer frank készpénzét, aláírja az adásvételi szerződést, és elviszi a gyémántjait őfelségének... Ki a lisszaboni megbízottjuk?

- A Nunes Balboa fivérek.

Dom Manoel felkapta a fejét:

- Az én bankáraim - mondta mosolyogva.

- Őexcellenciája bankárai - mondta Beausire is mosolyogva.

Boehmer arca ragyogott; viselkedéséből a kételynek még az árnyéka is eltűnt; köszönés- és üdvözlésképpen meghajolt.

Aztán hirtelen eszébe jutott valami.

- Mi baj? - kérdezte nyugtalanul Beausire.

- Szavukat adják? - kérdezte Boehmer.

- Igen, hogyne.

- Feltéve, ha...

- Feltéve, ha Bossange úr beleegyezik, ezt már mondta.

- Feltéve, ha közbe nem jön valami.

- Nocsak!

- Uram, ez rendkívül kényes dolog, de őexcellenciája minden bizonnyal meg fog érteni.

- Térjen a lényegre!

- Íme a lényeg. A nyakéket őfelségének, Franciaország királynéjának ajánlottuk megvételre.

- De ő nem vette meg.

- Nem tehetjük meg, uram, hogy úgy engedjük ki Franciaországból ezt a nyakéket, hogy előzőleg ne értesítsük a királynét, és a tisztesség, sőt az uralkodó iránti hűség is azt kívánja, hogy őfelségének, a francia királynénak adjuk az elsőbbséget.

- Jól beszél - mondta dom Manoel méltósággal. - Remélem, egy portugál kereskedő is ugyanezt mondaná.

- Boldogsággal és büszkeséggel tölt el, hogy excellenciád méltóztatik egyetérteni velem. Így tehát két feltételnek kell megvalósulnia: hogy Bossange jóváhagyja a kikötéseiket, és hogy őfelsége, Franciaország királynéja másodszor is, véglegesen nemet mondjon. Minderre három napot kérek.

- Részünkről pedig százezer frank készpénzben, és három darab, egyenként ötszázezer frankról szóló váltó. A gyémántos dobozt vagy a követség irodavezetőjének, vagy nekem adja át, aszerint, hogy ki kíséri Lisszabonba, a Nunes Balboa fivérekhez. A teljes összeget három hónapon belül megkapja. Az utazási költségek minket terhelnek.

- Igenis, nagyuram, igenis, uram - mondta Boehmer sűrű hajlongás közepette.

- Ó! - mondta dom Manoel, persze portugálul.

- Baj van? - kérdezte Boehmer nyugtalanul, s visszajött.

- Ajándékképpen - mondta a nagykövet - egy ezer aranyat érő gyűrűt kérek a titkáromnak vagy az irodavezetőmnek; kettőjük közül annak, aki elkíséri magát, ékszerész úr.

- Méltányos kívánság, nagyuram - motyogta Boehmer -, gondolatban már magam is elkönyveltem ezt a kiadást.

Dom Manoel nagyúri mozdulattal bocsátotta útjára az ékszerészt.

A két cinkostárs egyedül maradt.

- Mondja csak - fordult eléggé felajzva dom Manoel Beausirehoz -, az ördög sugallta magának azt az ötletet, hogy ne vegyük át a gyémántokat? Utazás Portugáliába! Megőrült? Miért nem adtuk oda ezeknek a bizsuárusoknak a pénzüket, és vettük cserébe a gyémántjukat?

- Túl komolyan veszi követi szerepét - vágott vissza Beausire. - Maga még nem egészen Souza a Boehmer szemében.

- Ugyan már! Gondolja, hogy tárgyalt volna, ha gyanakszik?

- Lehetséges, hogy nem tárgyalt volna; ám mindenki, akinek másfél millió frankja van, azt hiszi, hogy a világ összes királya és nagykövete fölött áll. Mindenki, aki két papírfecnire cserél másfél millió frankot, tudni akarja, hogy azok a papírfecnik érnek-e valamit.

- Akkor hát Portugáliába utazik? De hiszen nem is tud portugálul! Mondom, hogy megőrült.

- Dehogyis. Maga megy.

- Én ugyan nem! - kiáltotta dom Manoel. - Nekem túl sok és nyomós okom van rá, hogy ne menjek vissza Portugáliába. Nem! Nem!

- Kijelentem, hogy Boehmer soha nem adta volna oda a gyémántjait mindenféle irkafirka ellenében.

- Irkafirkának irkafirka, de Souza aláírással!

- Mondom, hogy Souzának képzeli magát! - kiáltotta Beausire, és összecsapta a tenyerét.

- Valljuk be, eltoltuk az ügyet - ismételte dom Manoel.

- Szó sincs róla. Jöjjön csak ide, komtur uram - mondta Beausire a belső inasnak, aki most lépte át a küszöböt. - Ugye tudja, miről van szó?

- Tudom.

- Hallgatózott?

- Persze.

- Remek. Maga is úgy véli, hogy ostobaságot csináltam?

- Úgy vélem, hogy százezerszer is igaza van.

- Mondja meg, miért!

- Azért, mert Boehmer úr éjjel-nappal a követségen és a követen tartotta volna a szemét.

- Na és? - kérdezte dom Manoel.

- Na és: ha Boehmer részben a markában tartja a pénzét, részben a hóna alatt, minden gyanúja szertefoszlik, s nyugodtan elindul Portugália felé - mondta Beausire.

- Odáig azért nem megyünk el, követ úr - mondta a belső inas -, nemde, Beausire lovag?

- De nem ám! Magának aztán van sütnivalója! - mondta Oliva szeretője. - Párizstól ötvenmérföldnyire ez a nagyeszű fickó álarcosan meglóbál a kocsisunk orra előtt egy-két pisztolyt, s elrabolja tőlünk a váltóinkat, a gyémántjainkat, Boehmer urat elagyabugyálja, és már helyben is vagyunk.

- Én nem így értettem - mondta az inas. - Én úgy gondoltam, hogy Beausire és Boehmer tényleg hajóra száll Bayonne-ban Portugália felé.

- Remek!

- Boehmer, mint minden német, szereti a tengert, és a hajóhídon sétafikál. Egy szép nap, amikor nagyon hánykódik a hajó, kihajol és beleesik a tengerbe. És az ékszeres dobozka, amilyen megátalkodott, szintén vele pottyan. Miért ne őrizné meg a tenger a másfél milliót érő gyémántokat, ha olyan jól meg tudta őrizni az Indiából jövő aranyszállító hajókat?

- Aha, értem már - mondta a portugál.

- Jobb későn, mint soha - dörmögte Beausire.

- Csakhogy - folytatta dom Manoel - gyémántlopásért a Bastille-ba kerül az ember, ha viszont kitudódik, hogy a tenger fenekére küldte az ékszerész urat, felkötik.

- Ha ellopjuk a gyémántot, elkapnak - mondta a komtur. - Ha azonban belefojtjuk azt az embert a vízbe, egy pillanatig sem gyanúsíthatnak.

- Majd meglátjuk, mi lesz a legjobb - mondta Beausire. - Most lássunk dologhoz. A követségnek úgy kell működnie, mintha mintaportugálok vezetnék, hogy majd egyszer azt mondhassák rólunk az emberek: "Igaz, hogy nem voltak valódi követek, de annak festettek." És ez mindig hízelgő. Várjuk ki a három napot.

A Montorgueil utcában, rácsos kerítéssel körülvett udvar közepén hosszúkás, keskeny házikó húzódott meg, melynek ablakait vidéket idéző ablakdeszka védte az utca zajától.

A földszinten félig nyitott raktárhelyiségféle volt; a bejáratát két-három poshadt vízzel teli gödrön átgázolva lehetett nagy nehezen megközelíteni.

Egy meglehetősen ismert (vagyis inkább hírhedt) újságíró háza volt ez. A firkász - ahogy sokan emlegették - az első emeleten lakott. A földszinten az összegyűjtött hírlapokat tárolták. A két felső emeletet nyugodt népek lakták, akik olcsó pénzért évente többször is tanúi lehettek azoknak a viharos jeleneteknek, melyeket rendőrök, vérig sértett magánemberek vagy színészek rendeztek a hírlapírónak.

Ilyen alkalmakkor a Rácsos ház bérlői - így hívták ugyanis a negyedbeliek a házat - bezárták az utca felőli ablakaikat, hogy jobban hallhassák a hírlapíró nyüszítését, aki általában a Vieux-Augustins utca felé próbált menekülni üldözői elől (a szobájából közvetlenül ki lehetett jutni ebbe a felső utcába).

Kinyílt, majd becsukódott egy titkos ajtó; a lárma elült, a fenyegetett férfiú eltűnt; az ostromlók ott álltak egyedül, szemtől szembe négy francia gárdista puskással, akiket egy öreg cselédasszony nagy hirtelen előkerített a vásárcsarnoknál lévő állomáshelyükről.

Bizony az is megesett, hogy amikor az ostromlók senkit sem találtak, akin a dühük kitölthették volna, a földszinten felhalmozott nyirkos firkálmányokon álltak bosszút, s széttéptek, összetapostak, vagy ha a balszerencse úgy hozta, s a környéken valahol tüzet találtak, elégettek egy csomó bűnös papirost.

E jelenetektől eltekintve a Rácsos ház-ban nyugalom honolt.

Reteau úr reggel elment, járt egyet a rakparton, tereken és körutakon. Felfedezte a nevetséges, a bűnös dolgokat, feljegyezte, éles vonásokkal lefestette és a következő számban szép jellemzésként ki is nyomtatta őket.

Az újság különben hetenként jelent meg.

Négy napon át Reteau úr téma után vadászott, a maradék három napon kinyomtatta a cikkeket, s így idejében megjelenhetett a következő szám.

A szóban forgó lap hetvenkét órával az operai bál után jelent meg, ama bál után, ahol Oliva kisasszony oly remekül érezte magát a kék dominó karjába öltve karját.

Reteau úr nyolckor kelt, s öreg cselédasszonyától rögtön meg is kapta az aznapi számot, mely még nedves volt, és szürkésvörös borítólapja festékszagot árasztott.

Olyan odaadással olvasta a lapot, mint ahogy a gyengéd apa veszi számba kedvenc fia erényeit vagy hibáit.

- Aldegonde - mondta aztán az öregasszonynak -, ez aztán a szép szám! Olvastad?

- Nem - felelte az öregasszony -, még nem főtt meg a leves.

- Meg vagyok vele elégedve - mondta a hírlapíró.

- Jó, jó - feleselt Aldegonde -, de azt tudja-e, mit mondanak a nyomdában?

- Na mit?

- Azt mondják, hogy most aztán biztos nem kerüli el a Bastille-t.

Reteau felült az ágyon, és nyugodtan csak ennyit mondott:

- Aldegonde, Aldegonde, főzz nekem finom leveskét, és ne ártsd magad az irodalomba!

- Ó, maga nem változik - szájalt az öregasszony -, ugyanolyan vakmerő és szemtelen, mint rég.

- A mai szám bevételéből veszek neked fülönfüggőt - mondta a hírlapíró, s elégedetten följebb rángatta kétes tisztaságú takaróját -, sok szám elkelt már?

- Még nem, és a fülönfüggőm nem lesz valami fényes, ha így folytatódik. Emlékszik, a Broglie úr elleni szám milyen jól fogyott. Még tíz óra sem volt, s már vagy száz példányban elkelt.

- Én meg háromszor ugrottam át a Vieux-Augustins utcába - mondta Reteau. - Minden neszre szívbajt kaptam: ezek a katonák nagyon durva fickók.

- Én viszont azt a következtetést vonom le - folytatta konokul Aldegonde -, hogy a mai szám nem ér fel a Broglie-féle számmal.

- Lehet - mondta Reteau -, de nem is kell annyit rohangásznom miatta, és nyugodtan megehetem a levesemet. Tudod, miért, Aldegonde?

- Nem én, uram.

- Mert nem egy embert, hanem egy testületet támadok; nem egy katonát, hanem a királynét.

- A királynét! Isten neve legyen áldott! - suttogta az öregasszony. - Akkor hát ne féljen semmitől; ha a királynét támadja, diadalmenetben viszik érte körbe, és sok lapot eladunk, és én megkapom a fülbevalót.

- Csengetnek - mondta Reteau, és visszabújt az ágyába.

Az öregasszony már szaladt is az üzletbe, hogy fogadja a látogatót.

Egy perc múlva ragyogó ábrázattal, diadalittasan tért vissza.

- Ezer példány - mondta -, ezer egy csapásra! Ez aztán a rendelés!

- Milyen névre? - kérdezte izgatottan Reteau.

- Nem tudom.

- Tudnunk kell. Szedd a lábad!

- Ó, ráérünk, idő kell hozzá, hogy kiszámoljanak, csomagba kössenek és kihordjanak ezer példányt.

- Szedd a lábad, ha mondom, és kérdezd meg azt az inast... Inas egyáltalán?

- Küldönc, és a gúnyájáról ítélve auvergne-i.

- Kérdezd meg tőle, hová viszi a lapot!

Aldegonde szaladt, ahogy a kövér lába bírta, s Reteau kisvártatva hallotta, hogy a cseléd odalent tolmácsolja a kérdését.

A küldönc azt válaszolta, hogy a Marais negyedbe viszi az újságot, a Neuve-Saint-Gilles utcába, Cagliostro grófhoz.

A hírlapíró örömében akkorát ugrott, hogy majdnem összerogyott alatta az ágy. Felkelt, maga is munkához látott, hogy gyorsabban menjen a szállítás, pedig azt egyedül szokta intézni egy nála is csenevészebb éhenkórász. Az auvergne-i hevederekkel összefogta az ezer példányt, fölpakolta a hátára, és a súly alatt kétrét görnyedve eltűnt a kerítés mögött.

Reteau úr éppen arra készült, hogy a következő szám részére feljegyezze a nagy sikert, s a következő számban röviden megemlékezzék arról a nagylelkű úriemberről, aki ezer példányt vásárolt egy politikai pamfletből, amikor újra megrángatta valaki a csengőt a kapunál.

- Újabb ezer példány! - rikkantotta Aldegonde az első sikeren felbuzdulva. - Jaj, uram, ez várható volt: mihelyt arról az osztrák nőszemélyről van szó, mindenki egyetért.

- Csönd, Aldegonde, csönd! Ne kiabálj! Ha azt mondod, hogy osztrák nőszemély, az olyan káromlás, ami engem a Bastille-ba juttathat, ahogy megjósoltad.

- Már megbocsásson a világ - mondta keserűen az öregasszony -, de osztrák vagy nem osztrák az a nőszemély?

- Ezt a szót mi, újságírók kaptuk fel, de nem kell világgá kürtölni.

Ismét csöngettek.

- Menj, nézd meg, ki az, Aldegonde! Nem hiszem, hogy vevő jött volna.

- Miért gondolja, hogy nem vevő? - kérdezte az asszony lefelé mentében.

- Nem is tudom... mintha vészjósló küllemű férfiút látnék a kapunál.

Aldegonde ment kaput nyitni, Reteau pedig feszült figyelemmel bámult kifelé.

Aldegonde egyszerű ruházatú férfinak nyitott kaput, aki az iránt érdeklődött, hogy itthon van-e a lapszerkesztő.

- Mit kíván tőle? - kérdezte kissé bizalmatlanul Aldegonde, s csak résnyire nyitotta ki a kaput, hogy alkalomadtán becsapja az idegen orra előtt.

A férfi ezüstpénzt csörgetett meg zsebében.

E fémes hang egyszeriben tágra nyitotta az öregasszony szívét.

- Azért jöttem - mondta a férfi -, hogy kifizessem az ezer példány Hírlap-ot, melyet ma reggel Cagliostro gróf megbízásából elszállítottak.

- Á, ha erről van szó, tessék bejönni!

A férfi bement a kertkapun, ám még be sem csukta maga mögött, amikor egy szép arcvonású, fiatal, magas látogató megragadta mögötte a kilincset.

- Bocsánat, uram!

És engedélykérés nélkül becsusszant a kapun a Cagliostro gróf által küldött férfi mögött.

Aldegonde teljesen átadta magát a nyereség mámorának, s a pénz csengésétől felajzva szaladt a gazdájához.

- Na, látja - mondta -, minden rendben, itt van az ezerpéldányos úr ötszáz frankja.

- Fogadjuk őt illendőképpen - mondta Reteau, és egy eléggé szép köntösbe bújt, amelyet egy hölgy bőkezűségének, pontosabban félelmének köszönhetett; a hölgytől az istállómesterével történt kalandja óta szép számmal kapott mindenféle ajándékokat.

Cagliostro gróf megbízottja bemutatkozott, majd egy hatfrankos ezüstpénzekkel teli kis zacskót vett elő, kiszámolt belőle százat s a pénzt tizenkét kupacba rakta.

Reteau gondosan megszámolta s megnézte az érméket, nincsenek-e megnyirbálva.

Majd amikor úgy találta, hogy minden rendben van, megköszönte, számlát adott, és kellemdús mosollyal útjára bocsátotta a küldöncöt, bár elébb még csípősen megkérdezte, hogy s mint van Cagliostro gróf úr.

A fizető ember megköszönte az érdeklődést, mintha egészen természetes bók lenne, s távozni készült.

- Mondja meg a gróf úrnak, hogy bármi óhaja van, forduljon hozzám - mondta a hírlapíró -, s tegye hozzá: nyugodt lehet, tudok titkot őrizni.

- Felesleges - válaszolta a küldönc -, Cagliostro gróf független szellemű úr, nem hisz a delejesség hatalmában; ő azt akarja, hogy Mesmer nevetség tárgya legyen, és a dézsaügyet saját kedvtelésére veri nagydobra.

- Jól van - suttogta egy hang a küszöbön -, majd megkíséreljük Cagliostro gróf urat is nevetség tárgyává tenni.

És Reteau tekintete olyan személyre esett, akinek az arca egészen mást ígért, mint az első férfiúé.

Fiatal, életerős férfi volt, aki most a szobába lépett, Reteau azonban egyáltalán nem találta szépnek az arcvonásait, ellenkezőleg, a szemét fenyegetőnek, a viselkedését még fenyegetőbbnek látta.

A férfiú bal keze egy kard markolatán, jobb keze egy bot markolatán nyugodott.

- Miben lehetek szolgálatára, uram? - kérdezte Reteau, s remegés fogta el, mint mindig, ha kissé nehéz helyzetben találta magát.

S mivel sűrűn adódott nehéz helyzet, Reteau úr gyakran remegett.

- Reteau úr? - kérdezte az ismeretlen.

- Én vagyok az.

- Hírlapíró?

- Az, kérem.

- Ennek a cikknek a szerzője? - kérdezte hidegen az idegen, s előrántotta zsebéből az aznapi hírlap még nedves számát.

- Én, kérem, nem a szerzője, hanem a kiadója vagyok a cikknek - mondta Reteau.

- Remek, a kettő pontosan ugyanaz; mert ha nem volt annyi bátorsága, hogy megírja a cikket, legalább volt annyira gyáva, hogy kinyomtatta. Azt mondtam, gyáva - ismételte megint csak hidegen az idegen -, mert nemesember vagyok, és adok rá, hogy megválogassam a kifejezéseimet, még ezen a bűntanyán is. De nem kell szó szerint venni, amit mondok, mert amit mondok, elmarad a mögött, amit gondolok. Ha a gondolatomat akarnám kifejezni, azt mondanám: Az, aki a cikket írta, aljas gazember. Az, aki kiadta, nyomorult féreg.

- Uram! - mondta Reteau, és halálsápadt lett.

- A pokolba is, igaza van, rossz üzlet ez így - folytatta a fiatalember, s egyre inkább belelovalta magát a méregbe. - De hallgasson rám, zughírlapíró uram, mindennek megvan a maga ideje: az imént pénzt kapott, most botütéseket fog kapni.

- Ó, azt majd meglátjuk! - kiáltotta Reteau.

- Mit látunk meg? - kérdezte kurtán, katonásan a fiatalember, aki eközben egyre közeledett az ellenfeléhez.

Ám az nem először keveredett ilyen kalandba; ismerte házának minden zegét-zugát; csak hátra kellett fordulnia, ott volt egy ajtó, csak ki kellett rajta lépnie, aztán becsapni maga mögött, s az ajtószárnyat védőpajzsként használva egy szomszédos szobába juthatott, ahonnét a Vieux-Augustins utcára nyíló ajtón távozhatott a házból.

Odakint már biztonságban volt: egy másik, kisebb rácsos kertkaput egyetlen kulcsfordítással - s a kulcs mindig nála volt - kinyitott, és a lábát a nyakába szedve elinalt.

Ám ez a nap csúfosnak ígérkezett a szerencsétlen hírlapíró számára; mert abban a pillanatban, hogy kézbe kapta a kulcsot, a kerítés rácsán keresztül megpillantott egy másik embert, akit izgalmában és félelmében herkulesi méretűnek látott, s aki mozdulatlanul és fenyegetően várakozott.

Reteau szívesen visszafordult volna, ám az előző botos fiatalember ekkorra berúgta az ajtót, követte őt, és most, hogy ő lefékezett a másik őrszem láttán, akinél ugyancsak kard és sétabot volt, csak ki kellett nyújtania a kezét, hogy elkapja Reteau frakkját.

Reteau két tűz között, pontosabban két bot között találta magát, egy aprócska, sötét, elhagyatott belsőudvarfélében, a lakás szélső szobái és a vágyva vágyott rácsos kapu között, amely a Vieux-Augustins utcára nyílt, azaz - ha szabad lett volna az út - a menekvésre, a szabadságra.

- Kérem, engedjen ki, uram - mondta Reteau a kaput őrző fiatalembernek.

- Uram! - kiáltotta a Reteau-t üldöző fiatalember. - Fogja meg a nyomorultat!

- Nyugodjék meg, Charny úr, itt ugyan nem jut ki - mondta a kapun túli fiatalember.

- Maga az, Taverney úr? - kiáltotta Charny, mert hiszen ő volt az, aki az imént a küldönc mögött befurakodott Reteau-hoz.

Reggel, amikor elolvasták a hírlapot, mindkettejüknek ugyanaz az ötlete támadt, mert szívükben ugyanolyan érzelem lakozott, s természetesen eszük ágában sem volt, hogy egymást értesítsék, hanem külön-külön hozzáláttak az ötlet megvalósításához: felkeresni a hírlapírót, elégtételt kérni tőle, s ha nem hajlandó elégtételt adni, jól elverni.

Most, ahogy észrevették egymást, egy pillanat alatt elkedvetlenedtek; mindketten vetélytársat sejtettek a másikban, aki ugyanannak a belső indíttatásnak engedelmeskedik.

Így hát Charny meglehetősen mogorván ejtette ki, hogy "Maga az, Taverney úr?"

- Én lennék - felelte Philippe ugyanolyan hangszínnel, s ő is mozdult egyet a könyörgő testhelyzetbe görbedt hírlapíró felé, aki átdugta a karját a kerítés rácsán. - Későn érkeztem, ha nem tévedek. Na, mindegy, legfeljebb csak tanúja leszek, amint maga móresra tanítja ezt a fickót... Hacsak nem kegyeskedik kinyitni nekem a kaput.

- Móresra tanít? - suttogta rémülten a hírlapíró. - Mit akarnak tőlem? Csak nem akarnak megölni?

- Nem, uram, nem nyúzzuk meg - mondta Charny -, kikérdezzük, aztán majd meglátjuk. Ugye, Taverney úr, átengedi nekem ezt az urat?

- Már hogyne, uram - felelte Philippe -, magáé az elsőbbség, mivel elsőként érkezett.

- Akkor hát álljon a falhoz, és ne moccanjon! - mondta Charny, csak kézmozdulattal intve köszönetet Taverneynek. - Bevallja, hogy maga írta és adta nyomtatásba a királyné ellen azt a pajkos kis mesét, ahogy maguk mondják, amely ma reggel jelent meg a hírlapjában?

- Én azt nem a királyné ellen írtam.

- Á, már csak ez hiányzott!

- Ej, uram, maga túlságosan türelmes - mondta a rács túlsó oldalán dühöngő Philippe.

- Nyugodjék meg - felelte Charny -, türelem rózsát terem.

- Jó, jó - morogta Philippe -, csakhogy közben az én türelmemet is próbára teszi.

Charny nem válaszolt, legalábbis Taverneynek nem, hanem ismét a szerencsétlen Reteau felé fordult:

- Ne hazudjon! Mert ha ezzel az aljassággal is tetézi bűnét, én nemhogy megverem, vagy egyszerűen megölöm, hanem elevenen megnyúzom. Válaszoljon, mégpedig világosan. Azt kérdeztem: egyedül maga ennek a gúnyiratnak a szerzője?

- Én soha senkit nem adok fel - felelte Reteau, és kihúzta magát.

- Remek! Ez azt jelenti, hogy cinkosa is van, mégpedig az az ember, aki ezer példányt megvásároltatott a gúnyiratból: Cagliostro gróf, ahogy az imént maga mondta. Jó! A gróf megfizet a bűnéért, de előbb magával számolok.

- Uram, uram, én nem vádolom a grófot - hörögte a hírlapíró, mert tartott tőle, még nagyobb bajba kerül, ha Cagliostro haragja is ellene fordul.

Philippe csak sápadozott a dühtől a rácsos kerítés túlsó oldalán.

Charny felemelte a botját.

- Ez nem igazság - üvöltötte a hírlapíró. - Nekem nincs kardom.

Charny leeresztette a botot.

- Kérem, Philippe úr, adja kölcsön a kardját ennek a jómadárnak - mondta.

- Ó, arról szó sem lehet, nem adok kölcsön tisztességes kardot gazembernek; itt a botom, ha már nem elég a magáé. Nem tehetek többet sem érte, sem magáért.

- Vegye tudomásul, uram, hogy én nemesember vagyok! - mondta Reteau végtelen keserűséggel.

- Akkor hát adja nekem kölcsön a kardját - mondta Charny, és a sápadozó hírlapíró lába elé hajította a sajátját -, bánom is én, ha soha többé nem nyúlhatok a kardomhoz.

Philippe erre nem tudott mit válaszolni, kihúzta hüvelyéből a kardját, és átdugta a rácson.

Charny meghajolt, és átvette a kardot.

- Szóval nemesember vagy! - mondta Reteau-hoz fordulva. - Nemesember vagy, és Franciaország királynéjáról ilyen aljasságokat hordasz össze!... Akkor vedd fel szépen ezt a kardot, és bizonyítsd be, hogy nemesember vagy!

De Reteau meg sem moccant; úgy látszott, legalább annyira fél a lábánál heverő kardtól, mint az imént, a feje fölé lendülő bottól.

- A fenébe is! - mondta Philippe elkeseredve. - Nyissa már ki a kaput!

- Bocsánat, uram - mondta Charny -, de az előbb megegyeztünk, hogy előbb én számolok a fickóval.

- Akkor iparkodjék, fejezze be, mert nekem meg sietős elkezdenem.

- Mielőtt e végső eszközhöz folyamodom, ki kellett aknáznom az összes többit - mondta Charny -, mert szerintem a botozás legalább olyan kellemetlen annak, aki adja, mint annak, aki kapja; de mivel az úr szemmel láthatóan még mindig inkább az összeveretés mellett dönt s nem az összevagdaltatás mellett, ám legyen, kedve szerint kiszolgáljuk.

Alig hangzott el az utolsó szó, máris felharsant Reteau visítása, jelezvén, hogy Charny szavait tett követte. Az első ütést öt-hat további tetőzte gyors egymásutánban, s mindegyik az okozott fájdalomnak megfelelő erősségű üvöltést csalt ki az áldozatból.

Az ordítozás odavonzotta a vén Aldegonde-ot; ám Charnyt az öregasszony visongása legalább annyira hidegen hagyta, mint a gazda üvöltözése.

Ezalatt Philippe a körmét rágta idegességében, s úgy rótta a járdát, mint a ketrece elé dobott friss hús szagát érző medve.

Charny végre elunta a verést, és abbahagyta, Reteau pedig elunta, hogy verik, és a földre omlott.

- Na végre! - mondta Philippe. - Befejezte, uram?

- Be - mondta Charny.

- Akkor hát kérem, adja vissza a kardomat, melyet nem is használt, és nyissa ki a kaput!

- Uram! Uram! - könyörgött Reteau Charnynak, akiben most, hogy az kitöltötte rajta a haragját, a védelmezőjét látta.

- Ugye megérti, hogy nem hagyhatom az urat a kapu előtt ácsorogni?

- Ez gyilkosság! - visította Reteau. - Inkább öljenek meg egyetlen szúrással, de legyen vége!

- Nyugodjék meg - mondta Charny -, azt hiszem, ez az úr egy ujjal sem fog magához nyúlni.

- Igaza van - mondta felsőbbséges megvetéssel Philippe, ahogy belépett -, távol áll tőlem. Elpüfölték, és ez rendben van, de amint a jog tartja, a bűnös nem ítélhető el kétszer ugyanazért a tettért. Csakhogy maradt egy csomó példány, és azokat feltétlenül meg kell semmisítenünk.

- Igaza van - mondta Charny. - Látja, mégis jobb ketten, mint egyedül: én meg is feledkeztem volna róluk. De végül is mi szél hozta ide, Taverney úr? Hogy került ehhez a kapuhoz?

- Érdeklődtem a környéken ennek a csibésznek a szokásai felől. Megtudtam, hogy mindig megszökik, ha már nagyon szorongatják. Megtudakoltam, hogyan tud megszökni, s úgy gondoltam, hogy ha lesben állok a titkos kapunál, a lyukjában tudom elkapni a rókát. Magát is a bosszúvágy hozta ide, csakhogy sietősebb volt a dolga, s így kevesebb értesülést gyűjtött; ott jött be, ahol mindenki más, és lehet, hogy a fickó meg is lógott volna maga elől, de szerencsére én útját álltam.

- Hál' istennek! Jöjjön, Taverney úr... Ez az alak most elvezet bennünket a nyomdájába.

- Nem itt van a nyomdám - mondta Reteau.

- Ne hazudjon! - rivallt rá Charny.

- Nem hazudik az! - mondta Philippe. - Láthatja, hogy igazat mond: a betűket már szétszedték, csak a kinyomtatott példányok vannak meg. Azok pedig a Cagliostrónak eladott ezer példány híján mind itt kell hogy legyenek.

- Akkor itt, előttünk összetépi őket.

- Elégeti, az biztosabb.

Philippe nagy megelégedéssel hagyta jóvá ezt az eljárást, és tuszkolni kezdte Reteau-t a raktára felé.

Aldegonde ezalatt az őrségért szaladt, ám még mielőtt visszaélt volna, Philippe-nek és Charnynak volt annyi ideje, hogy a hírlap néhány számából lobogó máglyát gyújtson, majd szép sorjában ráhajigálja az összekötött újságcsomagokat, amelyek egymás után lobbantak lángra.

A két ítéletvégrehajtó már éppen az utolsó példányoknál tartott, amikor Aldegonde mögött az udvar túlsó végén megjelent az őrség, s az őrséggel egyidejűleg vagy száz utcagyerek és ugyanennyi környékbeli némber.

Már az előszoba kövén csattogtak a puskaagyak, amikor az utolsó hírlapba is belekapott a tűz.

Philippe és Charny szerencsére ismerte az utat, hiszen maga Reteau mutatta meg nagy óvatlanul; máris bent jártak a titkos folyosón, bezárták maguk mögött az ajtót, kimentek a Vieux-Augustins utcai rácsos kapun, azt is bezárták, s a kulcsot az első útjukba kerülő csatornanyílásba dobták.

Ezalatt az immár szabadlábon lévő Reteau segítségért kezdett ordibálni, és Aldegonde is visítani kezdett, hogy tűz van, amikor az égő papírhalom fényét megpillantotta az ablaküvegen át.

Az őrség, mivel a két fiatalember már eltűnt, a tűz meg kihunyt, úgy ítélte, semmi oka rá, hogy folytassa a nyomozást; hagyták, hadd ápolja Reteau a hátát kámforos pálinkával, s visszatértek az őrhelyükre.

A tömeg azonban mindig kíváncsibb, mint az őrség, így a nézőközönség majdnem délig ott ténfergett Reteau udvarán, reménykedve, hátha a reggelihez hasonló jelenetben lehet része.

Aldegonde kétségbeesésében Mária Antóniát káromolta, osztrák nőszemélynek titulálta, s áldotta Cagliostrót, az irodalom pártfogóját.

Amikor Taverney és Charny már a Vieux-Augustins utcában járt, Charny megszólalt:

- Nos, uram, megtettük, amiért idejöttünk. A szolgálatára lehetek-e még valamiben?

- Én is éppen ezt akartam kérdezni magától, kedves uram.

- Köszönöm; van egy-két elintéznivalóm itt Párizsban, valószínűleg a nap jó részét itt kell töltenem.

- Nekem is.

- Akkor hát engedje meg, hogy elbúcsúzzam. Igazán örülök, hogy találkoztunk.

- Én is szívből örülök, és kívánom, hogy kedve szerint oldódjék meg az ügy, amiért idejött.

És a két férfi olyan mosollyal, olyan meghajtással üdvözölte egymást, amiből nem volt nehéz kitalálni, hogy az imént váltott szavak nem voltak őszinték.

Elváltak: Philippe a körút felé vette az útját, Charny a folyópart felé indult.

Mindketten kétszer-háromszor is megfordultak, míg a másikat szem elől nem veszítették. Ekkor Charny kacskaringós úton a Neuve-Saint-Gilles utca felé vette az irányt.

Ám ahogy közeledett, a pillantása egy másik fiatalemberre esett, aki ugyanebbe az utcába igyekezett, s aki ugyancsak ismerős volt neki. Kétszer-háromszor kételkedve megállt, ám kétségei hamarosan eloszlottak: Philippe jött felfelé az utcán, bár ő más útvonalon jutott ide.

A két fiatalember ott állt tehát szemtől szembe a Neuve-Saint-Gilles utca sarkán.

Mindkettő megállt, s olyan tekintettel bámult a másikra, ami ez alkalommal bizony nem titkolta a hátsó gondolatokat.

Íme, másodszor is ugyanez volt a gondolatmenetük: számon kérni Cagliostro gróftól, amit tett.

Ahogy ott álltak, egyiknek sem volt kétsége felőle, hogy mi annak a szándéka, akivel újból ilyen szépen szembe találta magát.

- Charny úr - mondta Philippe -, én átengedtem magának az eladót, maga engedje át nekem a vevőt.

- Uram - válaszolta Charny -, azt hiszem, kizárólag azért volt velem olyan nagylelkű, mert oda elsőként én érkeztem.

- Igen - mondta Taverney -, de ide egyszerre érkeztünk, és most rögtön megmondhatom: itt nem leszek olyan engedékeny.

- Nem kérem én, hogy engedékeny legyen. De a jogaimhoz ragaszkodom.

- És maga szerint mik a jogai, kedves Charny?

- Elégettetni Cagliostróval az ezer példányát, amit attól a nyomorulttól vásárolt.

- Ugye még emlékszik, uram, hogy a Montorgueil utcában elsőként nekem támadt az az ötletem, hogy égessük el az újságokat?

- Jó, maga a Montorgueil utcában elégette, én a Neuve-Saint-Gilles utcában széttépetem őket.

- Igazán nagyon sajnálom, de ragaszkodom hozzá, hogy elsőként én számoljak Cagliostro gróffal.

- Többet nem tehetek magáért, uram, mint hogy a sorsra bízom a döntést: feldobok egy aranyat, aki nyer, az megy be elsőnek.

- Köszönöm, csakhogy általában nincs szerencsém, s előfordulhat, hogy veszítek - mondta Philippe, és előrelépett.

Charny útját állta.

- Csak egy szóra még - mondta -, és azt hiszem, megegyezünk.

Philippe megtorpant. Charny hangjában olyan fenyegető indulat volt, ami határozottan tetszett neki.

- Rendben van - mondta.

- Mi lenne, ha a boulogne-i erdőn át mennénk Cagliostro úrtól elégtételt venni? Tudom, hogy kerülő, de azt hiszem, megoldaná a nézeteltérést közöttünk. Egyikünk talán elmaradna útközben, s az, aki visszajön, senkinek sem tartozik számadással.

- A számból vette ki a szót - mondta Philippe -, igen, ez mindent megold. Hol találkozzunk tehát?

- Ha nem tartja elviselhetetlennek a társaságomat...

- Ugyan!

- Akkor maradjunk együtt. A kocsisomnak meghagytam, hogy a Royale téren várjon, s az egy ugrásra van innét.

És a két fiatalember, akik az első szempillantásra vetélytársnak érezték egymást, s az első adandó alkalommal ellenséggé lettek, most nagy léptekkel sietett a Royale tér felé. A Pas-de-la-Mule utca sarkánál megpillantották Charny kocsiját.

Charny intett a kísérő inasnak, s a kocsi már indult is feléjük. Charny betessékelte Philippe-et, s a hintó elindult a Champs-Élysées irányába.

Charny, mielőtt beült volna, két szót firkantott egy papírra, s kísérő inasával a párizsi lakására küldte.

Remek lovai voltak; fél óra sem telt belé, már ott ügettek a boulogne-i erdőben.

Amikor megfelelőnek találta a helyet, szólt a kocsisnak, hogy álljon meg.

Szép idő volt, a levegő kissé csípős, de a napsugár már erőteljesen szippantgatta az útfélen meg az erdőszélen nyíló ibolya virágának meg a bodza hajtásának friss illatát.

A tavalyi avar alól büszkén tört elő a fű, az aranyos repcsénretek pedig már el is hullajtotta illatos bóbitáját a régi falak mentén.

- Kellemes sétaidő van, ugye, Taverney úr? - kérdezte Charny.

- Az, uram, szép idő.

Kiszálltak a hintóból.

- Elmehet, Dauphin - mondta Charny a kocsisának.

- Talán nem kellene elküldeni a kocsiját - mondta Taverney -, egyikünknek szüksége lesz rá visszafelé.

- Az ügyet mindenekelőtt titokban kell tartanunk - mondta Charny -, s ha most egy lakájra bízzuk a titkot, holnap mindenki erről fog beszélni.

- Ahogy gondolja, de ez a fickó, aki idehozott bennünket, bizonyosan tudja már, miről van szó. Ezek a népek túl jól ismerik az úriemberek közötti szokásokat, semhogy kétségeik lennének afelől, hogy ha az úriemberek ilyen sebességgel vitetik magukat a boulogne-i, a vincennes-i vagy a satoryi erdőbe, nem a puszta séta kedvéért teszik. Így hát, ismétlem, a maga kocsisa máris tudja, hogy mihez tartsa magát. Na most tegyük fel, hogy nem tudja. Aztán megpillant engem vagy magát sebesülten, talán holtan, s akkor, ha kissé későn is, de megérti. Nem lenne jobb, ha itt tartanánk, hogy hazavigye kettőnk közül azt, aki már nem tud a maga lábán hazamenni, mintsem hogy valamelyikünk itt maradjon a magány csendjében?

- Igaza van - felelte Charny, és a kocsis után kiáltott: - Itt várjon, Dauphin!

Dauphin sejtette, hogy vissza fogják hívni, nem is nagyon hajtotta a lovait, így hát nem került hallótávolságon kívül.

Megállt, s mivel sejtette, hogy mi készül, úgy helyezkedett el az ülésen, hogy a még lombtalan fák koronáján át jól lássa a jelenetet, melynek egyik szereplője minden bizonnyal a gazdája lesz.

Ezalatt Philippe és Charny lassanként egyre beljebb hatolt az erdőbe; öt perc elteltével jószerivel el is tűntek a látóhatár körvonalait elmosó kékes derengésben.

Philippe ment elöl, s most száraz, kemény talajú tisztásra ért; a két fiatalember céljainak kiválóan megfelelt a tisztás hosszúkás téglalap alakja.

- Megfelelőnek tartja ezt a helyet, Charny úr? - kérdezte Philippe.

- Természetesen - felelte Charny, és levette a felöltőjét.

Philippe is levette a magáét, a földre dobta a kalapját, és kihúzta hüvelyéből a kardját.

- Uram - mondta Charny, akinek még a hüvelyében pihent a kardja -, bárki másnak azt mondanám: "Lovag, csak egyetlen szó, ha nem is bocsánatkérő, de legalább kedves szó, és ismét jó barátok vagyunk..." ám maga, a kiváló kardforgató, Amerikából jött, ahol olyan jól harcolnak, így nem mondhatom...

- Magam is bárki másnak azt mondanám - felelte Philippe -: "Uram, talán nincs igazam"; de egy ilyen derék tengerésznek, akit a múltkor este az egész udvar megcsodált egy dicső fegyverténye miatt, magának, Charny úr, nem mondhatok mást, mint hogy gróf úr, tüntessen ki azzal, hogy vívóállásba helyezkedik.

A gróf tisztelgett, és kihúzta a kardját.

- Az az érzésem - mondta aztán -, hogy egyikünk sem érintette a párbaj valódi okát.

- Nem tudom, miről beszél, gróf úr - válaszolta Philippe.

- Hogyne tudná! S mivel olyan országból jön, ahol az emberek nem tudnak hazudni, el is pirult, amikor azt mondta, hogy nem tudja.

- Rajta! - mondta Philippe, s a két vas egymásnak feszült.

Philippe rögtön látta, hogy sokkal jobb vívó ellenfelénél. Ám ez a bizonyosság nemhogy új lendületet adott neki, inkább lehűtötte, s hamarosan olyan higgadtan vívott, mintha fegyverteremben volna, s kard helyett könnyű tőrt tartana a kezében. Már jó ideje küzdöttek, de ő még egyetlen vágást sem irányított ellenfelére: csak védekezett.

- Maga kímél engem, uram - mondta Charny. - Megkérdezhetem, hogy miért?

Gyors szúrócsel után fejvágással próbálkozott. De Philippe könnyedén védte a támadást, eltérítette ellenfele kardját, ám most se használta ki a kínálkozó alkalmat. Charny ismét támadott, Philippe ismét védett, és Charny a lendülettől a földre huppant. Gyorsan felpattant.

Charny fiatalabb s főleg hevesebb volt; szégyellte, hogy forr a vére, s szerette volna kizökkenteni nyugalmából hidegvérű ellenfelét.

- Amint mondtam, uram, egyikünk sem érintette a párbaj valódi okát.

Philippe nem válaszolt.

- Hát én megmondom, mi a valódi ok: azért akarta, hogy párbajozzunk, mert féltékeny.

Philippe most sem szólt.

- Lássuk csak - mondta Charny, aki egyre paprikásabb hangulatba került Philippe rendíthetetlen nyugalmától -, micsoda játékot játszik, Taverney úr? Az a szándéka, hogy elfárassza a kezemet? Magához méltatlan számítás lenne. A pokolba is! Öljön meg, ha tud, de tisztességes küzdelemben!

Philippe a fejét rázta.

- Megérdemlem a szemrehányást - mondta -, én akartam, hogy párbajozzunk, és rosszul tettem.

- Most már nem erről van szó: ott a kezében a kardja, használja másra is, ne csak védekezésre.

- Uram - mondta Philippe -, immár másodszor mondom: nem cselekedtem helyesen, sajnálom.

Charnynak azonban annyira lobogott a vére, hogy sértésnek vette ellenfele nagylelkűségét.

- Ó, értem már: a nagylelkűt akarja játszani velem! Ugye, erről van szó, lovag? Ma este vagy holnap, úgy gondolja, elmesélheti ennek vagy annak a szép hölgynek, hogy elhozott ide a párbaj színterére, és itt megkímélte az életemet.

- Gróf úr - mondta Philippe -, őszintén szólva attól tartok, hogy maga megőrült.

- Meg akarta ölni Cagliostrót, hogy tessék a királynénak, ugye? És hogy még bizonyosabban tessék a királynénak, engem is meg akar ölni, nem karddal, hanem úgy, hogy nevetségessé tesz...

- Ezt nem kellett volna mondania! - kiáltotta Philippe, és összevonta a szemöldökét. - És ez bizonyítja, hogy a szíve korántsem olyan nemes, mint gondoltam.

- Akkor hát tessék, vegye el a szívemet! - mondta Charny, és éppen abban a pillanatban hagyta fedetlenül a mellét, amikor Philippe gyors lépést, kitörést tett, és szúrt.

A kard végigcsúszott a bordákon, és a finom vászoning alatt vérző barázdát nyitott.

- Végre megsebesültem! - kiáltotta Charny boldogan. - Most már teljes joggal ölhetem meg magát.

- Maga teljesen bolond, uram - mondta Philippe -, engem nem fog megölni, és értelmetlenül sebesült meg, hiszen senki sem tudja, miért párbajoztunk.

Charny olyan gyors, egyenes szúrással válaszolt, hogy Philippe csak az utolsó pillanatban tudta kivédeni, de akkor aztán olyan hatásosan, hogy a kard vagy tízlépésnyire repült ellenfele kezéből.

Philippe máris ott termett, és a sarkával széttörte a kardot.

- Charny úr - mondta -, nem kellett bizonyítania előttem, hogy bátor ember, ezt úgyis tudtam. Nyilván nagyon utál, hogy ilyen ádázul küzdött ellenem?

Charny nem válaszolt; elsápadt.

Philippe néhány másodpercig csak mereven nézte, hogy most ő csikarjon ki beismerést vagy tagadást.

- Ám legyen, gróf úr - mondta végül -, a kocka el van vetve, ellenségek vagyunk.

Charny megingott. Philippe odaugrott, hogy elkapja, de a gróf ellökte magától.

- Köszönöm - mondta -, remélem, hogy egyedül is eljutok a kocsimig.

- Legalább a zsebkendőmet fogadja el, hogy felitassa a vért.

- Köszönöm - mondta, és elvette a zsebkendőt.

- A karomat is, uram; amilyen bizonytalanul áll a lábán, a legkisebb rögben elesik, és az esés felesleges fájdalmat okoz majd.

- Csak húst ért a vágás - mondta Charny. - A mellemben nem érzek fájdalmat.

- Annál jobb.

- És remélem, hamar meggyógyulok.

- Annál jobb. Ám ha azért akar minél előbb meggyógyulni, hogy újra kezdje a párbajt, figyelmeztetem, én nem állok ki magával.

Charny válaszolni akart, nem jött ki szó az ajkán; megingott, és Philippe épp hogy el tudta kapni.

A karjába vette, mint egy gyereket, és a kocsihoz vitte a félájult fiatalembert.

Az is igaz, hogy Dauphin, aki a fák koronáján át látta, mi történik, jócskán lerövidítette Philippe útját, mert gazdája elé sietett. Betették Charnyt a hintóba.

Charny köszönetképpen odabiccentett Philippe-nek.

- Lassan hajtson, kocsis! - mondta Philippe.

- És maga, uram? - suttogta a sebesült.

- Ne féljen, elboldogulok.

Tisztelgett, és becsukta a kocsi ajtaját.

Philippe elnézte, amint a hintó lassan távolodik, majd eltűnik a fasor kanyarulatában. Ekkor ő is elindult a Párizsba vezető legrövidebb úton.

Aztán még egyszer, utoljára hátranézett, és látta, hogy a hintó nem Párizs felé megy, mint ő, hanem Versailles felé kanyarodik. Eltűnődött, s ezek a szavak szakadtak fel a kebeléből:

- Hogy fogja sajnálni a királyné!

A városkapunál Philippe talált egy szabad bérkocsit.

- A Neuve-Saint-Gilles utcába, de szaporán! - mondta a kocsisnak.

Valaki, aki az imént párbajozott, s arcán még ott ragyog a diadal; egy életerős férfi, akinek termete nemességről árulkodik; valaki, aki polgári ruhában van, de mozgása katonás: mindez éppen elég volt ösztönzésképpen a derék kocsisnak. A lovak közé csapott, s a fogat az izgalomtól reszkető Philippe-et a Neuve-Saint-Gilles utcába repítette, Cagliostro gróf palotája elé.

A palota kívülről rendkívül egyszerű volt, a XIV. Lajos korában emelt épületekre jellemzően komoly és méltóságteljes, nem úgy, mint a XIII. Lajos uralkodása idején, a reneszánsz után épített, márványból vagy vörös téglából összehordott, cirkalmas paloták:

Tágas díszudvaron nagy hintó himbálózott puha rugóin; két jóvérű ló volt elébe fogva.

A kocsis békésen szunyókált a bakon, rókaprémmel bélelt, bő malaclopójában; a lépcső előtt két lakáj járkált le s föl; egyiküknél vadászkés volt.

Amúgy a palota semmi életjelről nem árulkodott.

Mivel Philippe fiákerese azt a parancsot kapta, hogy hajtson be az udvarra, fiákeres létére odakurjantotta a svájci gárdistát, aki rögvest nyikorgatni kezdte a tömör kapu sarokvasait.

Philippe leugrott, már ott is termett a lépcsőfeljárónál, s egyszerre mindkét lakájhoz intézte a kérdést:

- Cagliostro gróf úr?

- A gróf úr távozni készül - felelte az egyik lakáj.

- Egy okkal több, hogy iparkodjon - mondta Philippe -, mert még mielőtt elmegy, beszélnem kell vele. Jelentse be Philippe de Taverney lovagot!

És olyan szaporán követte a lakájt, hogy vele egyidőben ért a szalonba.

- Philippe de Taverney lovag!... - ismételte a lakáj után egy erélyes, mégis selymes hang. - Engedje be!

Philippe-ben mély benyomást keltett ez a rendkívül nyugodt hang, s belépett.

- Bocsásson meg, uram - mondta a lovag, ahogy egy magas, nem mindennapi életerőről és frissességről árulkodó férfival találta szemben magát, azzal a férfival, akivel Richelieu marsall asztalánál, majd Mesmer dézsájánál, Oliva kisasszony szobájában és végül az Opera bálján találkoztunk.

- Bocsássak meg? De miért, uram? - kérdezte a férfi.

- Azért, mert megakadályozom a távozásban.

- Akkor kellene bocsánatot kérnie, ha később jött volna, lovag.

- Hogyhogy?

- Mert már vártam.

Philippe összevonta a szemöldökét.

- Várt?

- Igen. Jelentették, hogy meg fog látogatni.

- Jelentették, hogy én meg fogom látogatni?

- Igen, már vagy két órája... Vagy két órája elindult hozzám, de bizonyos körülmények arra kényszerítették, hogy elhalássza e terve végrehajtását. Igaz?

Philippe ökölbe szorította a kezét; ez a férfi különös hatással volt rá.

Ám az észre sem vette Philippe indulatos mozdulatát, hanem így folytatta:

- Kérem, üljön le, Taverney úr! - A kandalló előtti karosszékre mutatott: - Ezt a széket magának készíttettem ide.

- Hagyjuk a tréfát, gróf úr! - vágott vissza Philippe, s igyekezett olyan nyugodt hangon beszélni, mint vendéglátója, de nem sikerült uralkodnia hangjának enyhe remegésén.

- Nem tréfálok, uram. Mondom, hogy vártam magát.

- Nem azért jöttem, hogy a varázstudományát próbára tegyem; ha maga jós, annál jobb, mert akkor már tudja, mit akarok mondani, és idejében elbújhat.

- Elbújhatok... - ismételte a gróf különös mosollyal. - Mi elől kellene elbújnom?

- Találja ki, hiszen gondolatolvasó!

- Jó. Hogy örömet szerezzek magának, megkímélem tőle, hogy el kelljen mesélnie, miért látogatott meg: párbajra akar hívni.

- Hát ezt is tudja?

- Természetesen.

- Akkor azt is tudja, hogy miért? - kiáltotta Philippe.

- A királyné miatt. Most magán a sor, uram. Folytassa, hallgatom!

És ez utolsó szavakat már nem a házigazda udvarias hangsúlyával ejtette ki, hanem száraz, hideg, ellenséges hangon.

- Igaza van - mondta Philippe -, én is jobb szeretem az egyenes beszédet.

- Remek.

- Van egy bizonyos gúnyirat...

- Sok gúnyirat van.

- Amit egy bizonyos hírlapíró írt...

- Sok hírlapíró van.

- Várjon; ez a gúnyirat... a hírlapíróval majd később foglalkozunk.

- Engedje meg, uram, hogy felhívjam a figyelmét - szólt közbe mosolyogva Cagliostro -, hogy vele már foglalkozott.

- Így van. Szóval van egy bizonyos gúnyirat, amelyet a királyné ellen írtak. - Cagliostro bólintott. - Olvasta?

- Olvastam.

- Sőt vásárolt belőle ezer példányt.

- Nem tagadom.

- Szerencsére azonban ez az ezer példány nem jutott el ide?

- Ezt miből gondolja? - kérdezte Cagliostro.

- Abból, hogy találkoztam a küldöncével, aki a csomagot hozta; lefizettem azt az embert, és elküldtem a lakásomra, ahol az inasom, akit előre értesítettem, már nyilván megkapta a rakományt.

- Miért nem intézi egyedül a dolgait?

- Mit akar ezzel mondani?

- Azt, hogy akkor rendesen el lennének végezve.

- Nem intézhettem egyedül ezt a dolgomat, mivel azalatt, amíg a szolgám kivonta azt a bizonyos ezer példányt a maga furcsa könyvgyűjtő mániájának hatása alól, én azzal voltam elfoglalva, hogy megsemmisítsem a többi példányt.

- Így hát biztos benne, hogy az az ezer példány, amely hozzám indult, magánál kötött ki.

- Biztos vagyok benne.

- Téved, uram.

- Hogyhogy? - kérdezte Taverney, és összeszorult a szíve. - Miért ne érkezett volna meg hozzám?

- Mert itt van - mondta nyugodtan a gróf, és a kandallóra támaszkodott.

Philippe fenyegető mozdulatot tett.

- Csak nem képzeli - szólt hidegvérrel a gróf -, csak nem képzeli, hogy én, aki, mint maga mondja, gondolatolvasó vagyok, hagynám, hogy így kijátsszon valaki? Azt hiszi, jó ötlet volt magától, hogy megvesztegette a küldöncömet? Hát képzelje, van nekem egy intendánsom, és neki is támadt egy jó ötlete. Azért fizetem, hogy jó ötletei támadjanak; természetes, hogy egy gondolatolvasó intendánsa gondolatot olvas: olvasott hát a maga gondolataiban, és tudta, hogy maga elmegy a hírlapíróhoz, találkozik a küldönccel, megvesztegeti a küldöncöt. A küldönc nyomába eredt hát, megfenyegette, hogy elveszi tőle az aranyat, amit magától kapott; az az ember megijedt, s ahelyett, hogy a maga háza felé vette volna az útját, idejött az intendánsommal. Nem hiszi?

- Nem.

- Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat - mondta Jézus az apostoloknak. Én viszont azt mondom magának, Taverney úr: "Nézzen be a szekrényembe, és tapogassa meg az újságot!"

Ezután kinyitott egy csodálatos faragásokkal díszített szekrényt, s megmutatta a sápadozó lovagnak a hírlap ezer példányát, mely még a nedves papír dohos szagát árasztotta magából.

Philippe fenyegetően odalépett a grófhoz.

- Uram - mondta -, azt hiszem, maga bátor ember. Felszólítom, hogy karddal a kezében adjon elégtételt.

- Miért? - kérdezte Cagliostro háborítatlan nyugalommal.

- Azért a sértésért, ami a királynét érte, s amiben maga már akkor is cinkos volna, ha ennek a szennylapnak csak egyetlen példányát is őrizné.

- Uram - mondta Cagliostro, s egy hajszálnyit sem változtatott a tartásán -, maga félreértés áldozata, s ezt igazán sajnálom. Szeretem az újdonságot, a botrány szelét, a divat múló szeszélyeit. Gyűjtöm azokat az emlékeket, amelyek segítségével később ezer olyan dologra is emlékezni tudok, melyeket e nélkül az óvintézkedés nélkül elfelednék. Megvettem a hírlapot; kit sértettem meg vele, hogy megvettem?

- Engem!

- Magát?

- Igenis, engem, engem, uram! Érti?

- Nem, becsületemre mondom, nem értem.

- Mi késztette rá, hogy ezer példányt vegyen ebből az undorító szennyiratból?

- Mondtam már: a gyűjtőszenvedélyem.

- Becsületes ember nem gyűjt aljasságokat.

- Már megbocsásson, de nem értek egyet magával a kiadvány minősítését illetően: gúnyirat, de nem aljasság.

- Azt legalább elismeri, hogy hazugság?

- Ismét téved, uram, mert őfelsége, a királyné igenis ott volt Mesmer dézsájánál.

- Nem igaz.

- Azt akarja mondani, hogy hazudtam?

- Nem csak akarom mondani, mondom is.

- Nos, ha így van, egyetlen szóval válaszolok: láttam.

- Látta?

- Mint ahogy magát látom.

Philippe farkasszemet nézett Cagliostróval. A gróf csillogó szemébe fúrta nemes, szép tekintetét, ám ez a harc végül úgy kimerítette, hogy elfordította a fejét.

- Hazudik! Igenis hazudik! - kiáltotta.

Cagliostro vállat vont, mint aki nem veszi fel egy őrült sértegetéseit.

- Nem hallja, mit mondok? - kérdezte tompán Philippe.

- Ellenkezőleg, uram, egyetlen szó sem kerülte el a figyelmemet.

- És nem tudja, mit jelent, ha valakit hazugnak neveznek?

- Dehogynem tudom - mondta Cagliostro. - Van is egy francia közmondás, mely szerint ha valakit hazugnak neveznek, az olyan, mintha pofon ütötték volna.

- Akkor viszont meg vagyok döbbenve.

- Miért?

- Mert még nem éreztem, hogy a keze az arcomon csattant volna, pedig maga nemesúr, és még a francia közmondást is ismeri.

- Még mielőtt Isten nemesúrrá teremtett volna, és megtanított volna a francia közmondásra, emberré teremtett, és azt parancsolta, hogy szeressem felebarátomat.

- Így hát nem hajlandó karddal a kezében elégtételt adni?

- Én csak azt fizetem vissza, amivel tartozom.

- Akkor adjon másképpen elégtételt!

- Hogyan?

- Égesse el a jelenlétemben az összes újságot, ami a szekrényben van!

- Erre nem vagyok hajlandó.

- Gondolja meg!

- Meggondoltam.

- Arra kényszerít, hogy magával is úgy bánjak, mint a hírlapíróval tettem.

- Nocsak, meg akar botozni? - kérdezte nevetve Cagliostro.

- Meg én! És remélem, nem fogja segítségül hívni az embereit.

- Én? Ugyan, mi a csudának hívnám az embereimet? Semmi közük az egészhez; magam is el tudom intézni az ügyeimet. Erősebb vagyok magánál. Nem hiszi? Esküszöm. Úgyhogy inkább maga gondolja meg! Ha közelebb lép a botjával, elkapom a nyakánál meg az övénél fogva, és tízlépésnyire hajítom. Jól jegyezze meg, ezt annyiszor játszom el, ahányszor maga támadni próbál.

- Angol lordok, azaz rakodómunkások szórakoznak így. Na mindegy, ha maga Herkules, állok elébe.

És Philippe dühtől tajtékozva Cagliostróra vetette magát, aki hirtelen acélrúddá merevítette a karját, elkapta a lovag nyakát meg az övét, s a szalon sarkában lévő szófára felhalmozott, vastag párnakupacra lódította.

Ez után a csodálatos erőmutatvány után, mintha mi sem történt volna, újra nekitámaszkodott a kandallónak.

Philippe sápadtan, zihálva tápászkodott föl, ám rögtön visszanyerte erkölcsi erejét, amint hideg fővel gondolkodni kezdett.

Kihúzta magát, megigazította a ruháját, majd baljós hangon megszólalt:

- Maga tényleg olyan erős, hogy négy férfival is elbánna, de az esze nem olyan gyors, mint a keze. Elfelejtette, hogy ha így bánik velem, akkor legyőzve, megalázva, örök ellenségeként megszereztem a jogot rá, hogy azt mondjam: "Ragadjon kardot, gróf, vagy megölöm!"

Cagliostro meg sem moccant.

- Fogjon kardot, ha mondom, vagy hívhatja a halottaskocsit! - folytatta Philippe.

- Még nem jött elég közel, hogy ugyanúgy elbánjak magával, mint először - szólt a gróf -, és én nem teszem ki magam annak, hogy megsebesítsen, sőt meg is öljön, mint azt a szegény Gilbert-t.

- Gilbert-t! - kiáltotta Philippe, és megtántorodott. - Hogy merészeli...

- Még szerencse, hogy ez alkalommal csak kard van magánál és nem puska.

- Uram! - kiáltotta Philippe. - Az imént olyan nevet ejtett ki...

- Iszonyatos emlékeket ébresztett, igaz?

- Uram!

- Azt hitte, soha többé nem hallja ezt a nevet; mert ugye egyedül volt azzal a szegény gyermekkel az Azori-szigeteknek abban a barlangjában, amikor megölte?

- Ó! - kiáltotta ismét Philippe. - Védje magát, védje magát!

- Ha tudná, milyen könnyen ki lehetne ütni a kezéből a kardot - mondta Cagliostro, és Philippe-re szegezte a pillantását.

- A kardjával?

- Avval, először is a kardommal, ha akarnám.

- No csak... lássuk hát!

- Nem, nem, én nem kockáztatok. Biztosabb módszerem van.

- Rántsa ki a kardját, utoljára mondom, vagy halál fia! - kiáltotta Philippe, és a grófra rontott.

Ám Cagliostro, akinek a mellétől már alig háromhüvelyknyire meredezett a kard hegye, előkapott a zsebéből egy apró üvegcsét, kirántotta a dugóját, és tartalmát Philippe arcába löttyintette.

A lovag megingott, elejtette a kardját, megpördült, és térdre esett, mintha a lába nem bírta volna tovább a súlyát. Néhány másodpercre teljesen elvesztette az uralmát az érzékszervei fölött.

Cagliostro nem engedte, hogy a földre omoljon, hanem elkapta, a kardját visszatette a hüvelyébe, a fiatalembert egy karosszékbe ültette, megvárta, hogy teljesen visszatérjen az öntudata, majd így szólt:

- A maga korában, lovag, már nem szokás bolondozni. Térjen észhez, és hallgasson meg!

Philippe megrázta magát, kiegyenesedett, elhessegette az agyát elárasztó iszonyodást, és ezt suttogta:

- Ó, uram, hát ezt hívja maga nemesemberhez méltó fegyvernek?

Cagliostro vállat vont.

- Maga örökké ugyanazt a mondatot ismételgeti - mondta. - De lássuk csak, mit nevez nemesemberhez méltó fegyvernek? Talán a kardját, amely ellenem olyan gyengécskén szolgálta magát? Vagy a puskáját, amely viszont olyan jól szolgálta Gilbert ellen? Mitől lesz felsőbbrendű az ember, lovag? Azt hiszi, attól a zengzetes szótól, hogy nemesember? Nem. Először is az eszétől, aztán az erejétől, végül a tudományától. Nos, én magával szemben mindezeket felsorakoztattam; az eszemmel kivédtem a rágalmait, s bíztam benne, hogy meggyőzöm: hallgasson végig; az erőmmel kivédtem az erejét; a tudományommal kioltottam a fizikai és erkölcsi erejét; már csak azt kell bebizonyítanom, hogy két hibát is elkövetett, amikor fenyegetőzve berontott a házamba. Megtisztelne vele, hogy figyel rám?

- Megsemmisített - mondta Philippe -, meg sem tudok moccanni. Leigázta az izmaimat, a gondolataimat, és most azt kéri tőlem, hogy figyeljek, mikor nincs is más lehetőségem?

Ekkor Cagliostro felvett egy aranyozott üvegcsét, melyet egy bronz Aszklépiosz tartott a kezében a kandallón.

- Lélegezze be ezt az anyagot, lovag - mondta nyájasan.

Philippe szót fogadott; az agyát elsötétítő köd máris szertefoszlott.

- Újjászülettem! - mondta.

- És jól érzi magát, szabadnak és erősnek?

- Igen.

- A múlt emlékeinek terhével?

- Ó, igen.

- S mivel melegszívű és okos férfival van dolgom, az immár visszaeső emlékezete nekem ad igazat a köztünk lezajlott küzdelemben.

- Nem, mert én szent elvért küzdöttem.

- Nocsak, mit csinált?

- A királyságot védtem.

- Maga? Maga védte a királyságot?

- Igen, én.

- Maga, aki elment Amerikába, hogy a köztársaságot védje? Ugyan már, legyen őszinte: vagy odaát nem a köztársaságot védte, vagy itt nem a királyságot védi.

Philippe lesütötte a szemét, és majdnem szétpattant a szíve.

- Szeresse csak azokat, akik megvetik - folytatta Cagliostro -, szeresse csak azokat, akik elfelejtik; szeresse csak azokat, akik becsapják; a nagy lelkeket a többiek elárulják nagy érzéseikben; Jézus törvénye mondja, hogy ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel! Maga hivő, Taverney úr, igaz?

- Uram! - kiáltotta Philippe halálra rémülten, hogy Cagliostro így olvas a jelenében és a múltjában. - Egy szót se többet! Mert ha nem is a királyságot védtem, a királynét igen, s ő tiszteletre méltó, ártatlan asszony, aki még akkor is tiszteletre méltó lesz, ha már nem lesz ártatlan, mert isteni törvény parancsolja, hogy védd a gyengét.

- A gyengét! Egy királynét hív maga gyengének? Azt, aki előtt huszonnyolcmillió élő, gondolkodó lény hajt térdet-fejet? Ugyan!

- Rágalmazzák őt, uram.

- Biztos benne?

- Szeretném hinni.

- Gondolja, hogy joga van hozzá?

- Természetesen.

- Nos, nekem meg jogom van az ellenkezőjét hinni.

- A rossz oldalon áll.

- Na, ne mondja! - kiáltotta Cagliostro, s csak úgy lángolt a tekintete. - Hogy merészeli azt gondolni, hogy magának van igaza, és én tévedek? Milyen jogon tartja magasabb rendűeknek az elveit az én elveimnél? Maga a királyságot védi, ugye? És ha én az emberiséget védem? Maga azt mondja: add meg a császárnak, ami a császáré; én pedig azt mondom: add meg az Istennek, ami az Istené! Maga köztársaságpárti, Amerikából jött! A Cincinnatus-rend lovagja. Az emberek szeretetére, az egyenlőség szeretetére emlékeztetem hát. Maga népeken tapos, hogy a királynék kezét csókolhassa; én eltaposom a királynékat, hogy egy fokkal feljebb emeljem a népet. Én nem bánom, ha maga imádja a királynét, csak ne zavarjon a munkámban! Átengedem magának a fényes napot: az égbolt és az udvarok csillogását; hagyja meg nekem az árnyékos oldalt, a magányt! Remélem, megértette, milyen erő van a szavaimban, ahogy az imént megértette, milyen erő van az egyéniségemben. Azt mondta: halj meg, mert megsértetted imádatom tárgyát; én viszont azt mondom: élj, mert imádatom tárgya ellen küzdesz. És azért mondom ezt, mert annyira erősnek érzem magam az elveimben, hogy sem maga, sem bárki a köreiből, egyetlen pillanatnyi késedelmet sem okozhat az utamon, bármilyen erővel támadjon is.

- Megrémít, uram! - mondta Philippe. - Ebben az országban talán én vagyok az első, aki hála a szavainak, lepillanthattam a szakadék mélyére, amely felé ez a királyság rohan.

- Akkor hát legyen óvatos, ha egyszer látta a meredélyt!

- Iszonyatos titkokat fedett fel előttem - válaszolta Philippe megrendülve az atyai hangtól, ahogy Cagliostro beszélt vele -, de még most sem tudott nagylelkű lenni, mert nagyon jól tudja, hogy előbb vetem magam a mélybe, mintsem megvárjam, hogy azok beleessenek, akiket védelmezek.

- Nos, én figyelmeztettem magát, Taverney úr.

- Én pedig - kiáltotta Philippe, és lázas lelkesedéssel rohant oda Cagliostróhoz -, én pedig, bár csak gyenge, magánál alacsonyabb rendű férfi vagyok, a gyenge fegyvereit használom majd magával szemben, könnyes szemmel, remegő hangon, összekulcsolt kézzel könyörgök; kérve kérem, hogy legalább most az egyszer kegyelmezzen meg azoknak, akiket üldöz. Magamért, hallja, magamért fogom kérni, magamért, aki nem is tudom, miért, de nem vagyok képes ellenséget látni magában; meg fogom hatni, meg fogom győzni, s végül elérem, hogy ne engedje a nyomomba szegődni a lelkiismeret-furdalást, hogy előre láttam ennek a szegény királynénak a vesztét, és nem hárítottam el a feje felől. S végül elérem, uram, hogy megsemmisítse azt a gúnyiratot, amely megríkatna egy asszonyt; elérem, vagy becsületemre mondom, erre a végzetes szerelemre, melyet maga is jól ismer, hogy itt a maga lába előtt szúrom át kardommal a szívemet.

- Ó - suttogta Cagliostro, s beszédes, fájdalommal teli pillantását Philippe-re emelte -, ó, de kár, hogy a többiek nem ilyenek! A hívük volnék, és nem vesznének mind oda!

- Uram, kérem, válaszoljon a kérdésemre! - könyörgött Philippe.

- Számolja meg, hogy megvan-e mind az ezer példány - szólalt meg kis csend után Cagliostro -, és égesse el őket.

Philippe-nek majd kiugrott a szíve örömében; odarohant a szekrényhez, kirángatta a hírlapokat, s a tűzbe hajigálta őket.

- Isten áldja meg! - mondta, s túláradó hálával szorongatta Cagliostro kezét. - Ezer köszönet azért, amit értem tett.

És elment.

- A fivérnek tartoztam ezzel az elégtétellel azért, amit a húg elszenvedett - mondta Cagliostro, ahogy a távozó Philippe után nézett.

Aztán elkiáltotta magát:

- A lovaimat!

Mialatt mindez lejátszódott a Neuve-Saint-Gilles utcában, idősebb Taverney, az apa, a kertjében sétálgatott; mögötte két inas egy kerekes karosszéket tolt.

Volt akkoriban Versailles-ban - talán még ma is van - jó néhány olyan régi palota, melynek franciakertje a nagy mesterek ízlésének és elgondolásainak szolgai utánzása révén, kicsiben Le Nôtre és Mansard Versailles-ára emlékeztetett.

La Feuillade, az egykori diplomata szolgálhatott példaképül azoknak az udvaroncoknak, akik félig földbe süllyesztett, kicsinyített melegházban narancsot termesztettek, kicsinyített svájciak tavát és Apolló-fürdőt építettek a kertjükbe.

Volt díszudvar és voltak Trianon-paloták, huszadakkorák, mint az eredeti: minden medencét egy lavórnyi víz jelképezett.

Miután őfelsége XV. Lajos beköltözött a Trianon-palotákba, mindezt Taverney úr is megcsináltatta, versailles-i házában megvoltak a maga Trianonjai, gyümölcsösei és teraszai. Mióta őfelsége XVI. Lajos lakatos- és esztergaműhelyeket nyittatott, Taverney úrnak is van kovácsműhelye és asztalosműhelye. Mióta Mária Antónia angolparkot, mesterséges patakokat, réteket és nyári lakokat álmodott meg, Taverney is berendezett a kertje sarkában egy kis baba-Trianont és egy kacsaúsztatót.

Most azonban a Napkirály évszázadából fennmaradt egyetlen fasorban ízlelgette a napsugarat: hosszú, piros porzószálak meredeztek a hársfákon, mint megannyi tűzben izzított vasszál. Apró léptekkel sétált, keze a muffjában, s a két inas ötpercenként odatolta a karosszéket, hogy ő a gyaloglás után megpihenjen benne.

Élvezte a pihenést, hunyorgott a napfénytől, amikor a házból előszaladt az egyik kapus, és már messziről kiabálta:

- A lovag úr!

- A fiam! - mondta gőgös örömmel az öregúr.

Aztán megfordult, és megpillantotta a kapus mögött közeledő Philippe-et.

- Kedves lovagom! - mondta neki, s egy kézmozdulattal elbocsátotta az inast. - Gyere csak, Philippe, gyere, éppen jókor jössz, tele van a fejem vidám ötletekkel. Ni csak, milyen képet vágsz... Már tudod, hogyan végződött az ügy.

- Milyen ügy?

Az öregúr hátrafordult, hogy körülnézzen, nem hallgatóznak-e.

- Nyugodtan beszélhet, apám, senki sem hallgatózik - mondta a lovag.

- A bálról beszélek.

- Most még kevésbé értem.

- Hát ami az Opera bálján történt.

Philippe elpirult; a gonosz kis öregember rögtön észrevette.

- Vigyázatlan alak vagy - mondta -, úgy csinálsz, mint a rossz tengerész: mihelyt jó szél fúj, az összes vitorlát felvonja. Na, gyere, ülj ide a padra, és figyelj rám, mert megdorgállak, s okkal!

- De uram, végül is...

- Végül is visszaélsz a helyzeteddel, felégeted magad mögött a hidakat, és hírbe hozod őt, éppen te, aki egykor olyan félénk, olyan tapintatos, olyan tartózkodó voltál!

Philippe felállt.

- Kiről beszél, uram?

- Ugyan ki a fenéről! Hát róla!

- Beszéljen már világosan!

- Á, szóval azt hiszed, nem tudok a kiruccanásodról, a kettőtök kiruccanásáról az Opera báljára: szép dolog, mondhatom.

- Uram, kikérem magamnak...

- Ugyan már, ne sértődj meg; a javadat akarom, azért szólok. Nem vagy óvatos, elkapnak, az ördögbe is! Most a bálban láttak vele, legközelebb másutt látnak majd.

- Láttak?

- A pokolba, kék dominó volt rajtad vagy nem?

Taverney már éppen fel akart kiáltani, hogy nem volt rajta semmiféle kék dominó, hogy tévedtek, hogy egyáltalán nem is volt a bálon, hogy azt se tudja, milyen bálról beszél az apja, ám vannak, akik iszonyodnak attól, hogy kényes helyzetben védekezzenek; csak azok védekeznek odaadással, akik tudják, hogy szeretik őket, s védekezésükkel annak a barátnak tesznek szívességet, aki megvádolta őket.

"Mi a csudának magyarázkodjam az apám előtt? - gondolta Philippe. - Különben is mindent tudni akarok."

Lehajtotta a fejét, mint a bűnét bevalló bűnös.

- Látod? - mondta diadalmasan az öregúr. - Megismertek, biztos voltam benne. Így van: Richelieu úr, aki nagyon szeret téged, a nyolcvannégy esztendeje dacára elment a bálba, és meg akarta tudni, ki az a kék dominós férfi, akibe a királyné karol, és úgy gondolta, egyedül téged gyanúsíthat; mivelhogy a többieket mind látta, és tudod, hogy a marsallt nem lehet megtéveszteni.

- Tegyük fel, hogy én voltam - mondta ridegen Philippe -, de azt hihetetlennek tartom, hogy megismerte a királynét.

- Nem lehetett nehéz megismerni, mivel levette az álarcát. Ó, látod, ez minden képzeletet fölülmúl. Ilyen vakmerőséget! Nyilván teljesen beléd bolondult az a nő.

Philippe elvörösödött. Most már képtelen volt tovább folytatni a beszélgetést.

- Ha pedig nem vakmerőség volt - folytatta Taverney -, akkor igazán szerencsétlen véletlen kellett hogy legyen. Vigyázz, lovag, sok a féltékeny, sőt az olyan féltékeny, akitől okosabb, ha fél az ember. Irigyelt állapot a királyné kegyencének lenni, valójában a királyné a király.

És Taverney nagyot szippantott a tubákjából.

- Ugye nem haragszol, hogy megdorgáltalak, lovag? Bocsásd meg nekem, kedvesem! Hálás vagyok neked, és szeretném megakadályozni, hogy a véletlen szele lerombolja az ügyesen felépített állványzatot, mert tagadhatatlan, hogy véletlen is lehetett.

Philippe izzadságban fürödve, öklét összeszorítva állt föl. Már indulni akart, hogy véget vessen az öregúr előadásának, s ezt olyan kéjes örömmel tette volna, ahogy az ember egy kígyó fejét széttapossa; ám valami visszatartotta: a szerelmes szíveket kínzó, könyörtelen sarkalló erő, a fájdalmas kíváncsiság, a dühödt vágy, hogy megtudja a rosszat.

- Szóval az emberek irigykednek ránk - folytatta az idős ember. - De még korántsem vagyunk a csúcson. A te érdemed, hogy a Taverney nevet magasan szerény eredetünk fölé emelted. De légy óvatos, különben nem érjük el a célt, elképzelésed hamvába hal. Pedig kár lenne, olyan jól megvagyunk!

Philippe elfordult, hogy elrejtse mélységes undorát, megvetését, mely ebben a pillanatban olyan kifejezést rajzolt az arcára, hogy az öregúr alighanem visszahőkölt, talán meg is rémült volna tőle.

- Egy idő után valami megbízatást kérsz - mondta az aggastyán egyre nagyobb hévvel. - Nekem is kijársz egy királyi kormányzóságot, ha lehet, nem túl messze Párizstól, aztán pairi birtokká nevezteted ki Taverney-Maison-Rouge-t; engem is bevetetsz a jelöltek közé a pairi méltóságra. Te magad herceg, pair és birodalmi kormányzó is lehetsz. Két év múlva még én is élek, akkor kijárod, hogy...

- Elég! Elég! - hörögte Philippe.

- Ó, ha neked ez is elég, jó. De nekem nem. Előtted az élet; de nekem csak néhány hónapom van hátra. Ezeknek a hónapoknak kárpótolniok kell a szomorú, középszerű múltért. Különben nincs okom panaszra. Isten két gyermekkel áldott meg. Ez sok, ha valakinek nincs vagyona; de ha a lányom nem hozott is hasznot a háznak, te majd helyrebillented a mérleget. Te vagy a templomépítő... A nagy Taverneyt, a hőst látom benned... Tiszteletet ébresztesz bennem, és látod, fiam, ez már valami... Meg kell adni, hogy csodálatra méltóan viselkedsz az udvarban... Ó, soha nem láttam ilyen ügyes viselkedést.

- Ezt hogy érti? - kérdezte a fiatalember, akit idegesített, hogy ez a kígyó dicséri.

- Pompásan kitervelted az egészet. Nem mutatod, hogy féltékeny vagy. Látszólag mindenki számára szabad teret hagysz, és mégis te maradsz a helyzet ura.

- Nem értem - mondta Philippe egyre bosszúsabban.

- Csak sose, szerénykedj, fiam! Olyan vagy, mint Potyomkin úr, akinek a szerencséje az egész világot megdöbbentette. Látta, hogy Katalin cárnő szerelmeiben nagy szerepe van a hiúságnak is; ha szabad mozgást hagynak neki, virágról virágra száll, azután visszatér a legtermékenyebb, a legszebb virághoz, viszont, ha mozgásában akadályozná, elérhetetlen messzeségbe röppenne tőle. Döntött hát. Ő maga tette kellemesebbé a cárnő együttléteit az új meg új kegyencekkel; ő maga emelte ki kedvező tulajdonságaikat, ugyanakkor ügyesen megjegyezte sebezhető pontjaikat is; ő maga fárasztotta ki a cárnőt a futó kalandokkal, nehogy a vele, Potyomkinnal töltött pásztorórákba fásuljon bele. Azzal, hogy Potyomkin a Tizenkét Cézár gúnynevet viselő kegyenccsapat tiszavirág-életű uralmát előkészítette, örökkévalóvá, megdönthetetlenné tette a saját uralmát.

- Érthetetlen gyalázkodások - suttogta a szerencsétlen Philippe, s döbbenten bámulta az apját.

Az öregúr azonban nem zavartatta magát.

- Potyomkin módszeréhez képest azonban elkövetsz egy kis hibát. Ő nemigen engedte ki kezéből a felügyeletet, te viszont nem vagy elég éber. Tudom persze, hogy a francia politika nem ugyanaz, mint az orosz.

Olyan ravasz finomsággal ejtette ki ezeket a szavakat, hogy a legedzettebb diplomataelmét is megzavarta volna. Philippe azonban úgy érezte, hogy az apja félrebeszél, hetet-havat összehord, így csak tiszteletlenül vállat vont.

- Jó, jó - mondta az öregúr -, azt hiszed, nem jöttem rá a módszeredre? Na majd meglátod.

- Akkor lássuk.

Taverney összevonta a karját.

- Azt ugye nem állítod - kérdezte -, hogy az utódodat nem kényezteted el?

- Az utódomat? - kérdezte Philippe, és elsápadt.

- Azt ugye nem állítod, hogy mit sem tudsz a királyné rögeszmés szerelmi képzelgéseiről? Te ugye akkor sem akarsz kisemmizett áldozat lenni, ha nála valami változás következnék be? A királynéval ugyanis mindig így alakul a dolog, mivel képtelen rá, hogy szeresse a jelent, és elviselje a múltat.

- Ez nekem kínaiul van, báró úr.

Az öregúr ismét olyan éles, vészjósló hangon felvihogott, hogy Philippe összeborzadt.

- Azt akarod velem elhitetni, hogy nem az a taktikád, hogy kíméled Charnyt?

- Charnyt?

- Igen, az utódodat. Azt a férfit, aki ha uralomra kerül, száműzetésbe küldhet téged, mint ahogy te száműzheted Coignyt vagy Vandreuil-t vagy másokat.

Philippe halántékába vér tódult.

- Elég! - kiáltotta. - Elég! Elég! Szégyellem magam, uram, hogy ilyen hosszú ideig hallgattam. Aki Franciaország királynéjáról azt híreszteli, hogy Messalina, az rágalmazó gazember.

- Helyes, nagyon helyes! - kiáltott fel az öregúr. - Igazad van, ezt a szerepet kell játszanod, de biztosíthatlak, hogy egy árva lélek sincs hallótávolságban.

- Jaj!

- Ami pedig Charnyt illeti, ugye, a vesédbe láttam? Bármilyen ügyes tervet kovácsoltál is, látod, a Taverneyknek vérükben van, hogy leleplezzék a titkokat. Folytasd csak, Philippe, folytasd! Hízelegj, édesgesd, vigasztald Charnyt, segítsd szép csendesen, észrevétlenül, hogy a rügy kipattanjon és virágba boruljon, s biztos lehetsz benne, hogy ez az úriember viszonozni fogja saját érdekében azt, amit te teszel érte...

Philippe dühödten megragadta idősb Taverney kézelőjét.

- Nos, uram, csodálom a logikáját - szólt.

- Ugye, kitaláltam, és ezért haragszol rám? Sebaj, majd megbékülsz. Különben szeretem Charnyt, és nagyon kedvemre való, hogy így bánsz vele.

- Charnyt, az én kis virágszálamat, dédelgetett madárkámat olyannyira kedvelem, hogy éppen az imént döftem a bordái közé ezt a pengét - mondta, és megmutatta apjának a kardját.

- Hűha! - mondta Taverney riadtan, ahogy a lángoló szemekbe nézett. - Csak nem párbajoztál vele?

- De bizony, hogy párbajoztam! És felnyársaltam.

- Jóságos ég!

- Így ápolom, édesgetem, dédelgetem az utódaimat - tette hozzá Philippe. - Most, hogy a módszeremet már ismeri, próbálja összeegyeztetni az elméletét a gyakorlatommal!

Az öregember a karjába kapaszkodott.

- Philippe! Philippe! Mondd, hogy tréfáltál!

- Nevezze tréfának, ha tetszik, de így történt.

Az öregúr az égre emelte a szemét, néhány értelmetlen szót motyogott, s faképnél hagyva a fiát, beszaladt a házba.

- Gyorsan, gyorsan! - kiabálta. - Valaki pattanjon lóra, s tudja meg, hogy van Charny úr, mert megsebesült! Tudakolja meg az állapotát, és ne felejtse el megmondani neki, hogy én küldtem.

- Ez az álnok Philippe - mondta, ahogy bement a házba -, miért is nem olyan, mint a húga! Én meg még azt hittem, megváltozott! Ó, a családomban egyetlen embernek van csak esze... nekem.

A király nagy nyugodtan, mint mindig, mióta megtudta, hogy a flottái diadalt arattak, és Franciaország a telet is legyőzte, térképei, világatlaszai és kisléptékű makettjei között éppen azon merengett a dolgozószobájában, hogy Lapeyrouse hajói számára hová húzza az új barázdákat a tengereken.

Az ajtaján halk kopogás hallatszott, s ez kizökkentette álmodozásából.

- Bemehetek, bátyám? - hangzott kívülről.

- Provence grófja, az ördög hozta! - dörmögte a király, s odébb lökött egy nyitott asztronómiakönyvet. - Jöjjön be! - mondta.

Élénk tekintetű, veres képű, alacsony, kövér férfiú lépett be.

- Nem várt, ugye, bátyám? - kérdezte.

- Őszintén szólva nem.

- Zavarom?

- Nem. Valami érdekeset akar mondani?

- Furcsa ügy. Az a hír járja...

- Á, á, valakiről valami rosszat terjesztenek!

- Eltalálta, bátyám.

- És ez a hír mulattatja magát, igaz?

- Ó, csak mert olyan különös.

- Engem gyaláznak?

- Isten a tanúm, hogy ez esetben nem mulatnék rajta.

- Akkor hát a királynét.

- Képzelje, felség, azt terjesztik... Akármibe fogadok, hogy nem találja ki...

- Kedves öcsém! Tudhatja, hogy nem kedvelem ezt az óvatoskodó köntörfalazást.

- Nos, bátyám - mondta Provence grófja, akit kissé lehűtött ez az elutasító fogadtatás -, azt mondják, hogy a minap nem aludt itthon a királyné. Haha! Hát nem különös?

- Ugyancsak szomorú volna, ha igaz volna - mondta komolyan a király.

- De ugye, nem igaz, bátyám?

- Nem.

- Az sem igaz, hogy a kapuban várta, hogy beeresszék?

- Nem.

- Állítólag aznap történt, amikor maga, felség, parancsot adott, hogy tizenegykor zárják be a kapukat.

- Nem tudok róla.

- Nos, képzelje, kedves bátyám, a rossz nyelvek szerint...

- Mi az, hogy rossz nyelvek? Hol vannak? Kik azok?

- Ez valóban nagyon mélyreható megközelítés, bátyám, igazán mélyreható. Mik is azok a rossz nyelvek? Szóval ezek a megfoghatatlan, érthetetlen lények, melyeket rossz nyelveknek hívunk, azt állítják, hogy látták a királynét kart karba öltve Artois grófjával azon az éjszakán, éjfél után vagy fél órával.

- Hol?

- Az istállók mögött, amint Artois úr egyik háza felé mentek. Felséged nem hallott erről a szörnyűségről?

- De hallottam, öcsém; bizony, hallottam.

- Az hogy lehet, felség?

- Talán kegyelmed is tett valamit avégből, hogy halljak róla, nem?

- Én?

- Ki más?

- Mit követtem el, felség, hogy ezt feltételezi rólam?

- Például egy négysoros versikét követett el, amit a Merkur ki is nyomtatott.

- Négysoros versikét! - mondta a gróf, és vörös lett, mint a rák.

- Úgy hírlik, kegyelmed a múzsák kegyeltje.

- Nem annyira, hogy...

- Hogy megírjon egy versikét, ami így végződik:

"Heléna szót se szólt a jó Menelaosznak."

- Én, felség?

- Ne tagadja, íme a négysoros kézirata; a maga írása... Nemigen értek a versekhez, de a kézíráshoz annál inkább... mint egy grafológus.

- Az egyik bolondság vonzza a másikat, felség.

- Provence úr, biztosíthatom, hogy kizárólag maga követett el bolondságot, s megdöbbent, hogy egy filozófus képes volt erre.

- Sire, felséged túl szigorú hozzám.

- A bűne szerint büntetem, öcsém. Versfaragás helyett megtudakolhatta volna, mit csinált a királyné; én azt tettem. Akkor nem gúnyverset írt volna ellene, következésképpen ellenem, hanem esetleg valami szép madrigált. Maga erre azt mondhatja, hogy ez a téma nem ad ihletet; én viszont szívesebben olvasok egy rossz episztolát, mint egy jó szatírát. Horatius is ezt mondja, a maga Horatiusa! Ugye, ő írta ezeket a szép szavakat? - Nézze el, hogy rossz a latin kiejtésem:

(Ez jobb; ha megteszem, becsületesebb leszek; ha megteszem, a barátaim jónak fognak tartani.) Maga, kedves öcsém, elegánsabban fordítaná, de azt hiszem, ez az értelme.

És a jó király ez után az inkább atyai, mint testvéri dorgálás után várt szépen, hogy a bűnös védje magát.

A gróf jól megrágta a választ, de nem úgy, mint aki zavarban van, hanem, mint a szavait fontolgató szónok.

- Szigorú felséged ítélete - mondta -, de van magyarázat a bűnömre, s remény a bocsánatra.

- Mondja hát, kedves öcsém!

- Ugye, azzal vádol, hogy megtévedtem, de azzal nem, hogy gonosz szándék vezetett volna?

- Tovább!

- Ha így van, akkor felséged, aki tudja, hogy tévedni emberi dolog, azt is elfogadja, hogy nem határozott cél érdekében tévedtem?

- Soha nem vádolnám ezzel a maga felsőbbrendű, magasan szárnyaló szellemét, kedves öcsém.

- Hogy is ne tévedtem volna a sok pletyka hallatán? Mi, hercegek, a rágalom gőzében élünk, a bőrünk is át van itatva vele. Nem azt mondom, hogy elhittem, csak azt, hogy mondták.

- Na, végre! Csakhogy ide is eljutottunk; de...

- A négysoros? Ó, a költőember fura fajzat; meg aztán mégiscsak jobb elnéző kritikával válaszolni, ami figyelmeztetésnek is felfogható, mint összehúzott szemöldökkel. A versbe szedett fenyegetés nem sértő, felség; ez nem olyan, mint a gúnyirat, mellyel kapcsolatban felséged közbelépésére lenne szükség. Tessék, magam mutatom meg felségednek.

- Gúnyirat?

- Igen. És szükségem volna felséged parancsára, hogy a Bastille-ba zárathassam ennek az ocsmányságnak a nyomorult szerzőjét.

A király felpattant.

- Lássuk! - mondta.

- Nem tudom, felség, megmutassam-e...

- Még hogy nem tudja! Ilyen esetben nem szabad érzelmeskedni! Magánál van az a gúnyirat?

- Nálam, felség.

- Adja ide!

És Provence gróf előhúzta a zsebéből a Nótaina története egy példányát, azt a végzetes példányt, mely Charny sétapálcája, Philippe kardja, Cagliostro tüze ellenére közkézen forgott.

A király tekintete gyorsan szaladt ide-oda a sorokon.

- Gyalázat! - mondta. - Gyalázat!

- Látja, felség, hogy azt állítják, hogy az én kedves sógornőm ott járt Mesmer dézsájánál?

- Na és! Igenis, ott járt!

- Ott járt? - kiáltott fel Provence grófja.

- Az én engedélyemmel.

- Ó, felség...

- És nem fogok olyan következtetést levonni a Mesmernél tett látogatásából, hogy vét az illemtudó viselkedés ellen, mivel magam engedtem meg neki, hogy a Vendôme térre menjen.

- Azt viszont nyilván nem engedte meg felséged, hogy odamenjen a dézsához, és saját magán próbálja ki...

A király toppantott. A gróf pontosan abban a pillanatban ejtette ki ezeket a szavakat, amikor XVI. Lajos pillantása a Mária Antóniára legsértőbb bekezdésen futott végig, állítólagos rohamának a történetén, görcsös rángásainak, ruházata kéjes rendetlenségének, szóval mindannak a leírásán, ami Oliva Mesmernél tett látogatását emlékezetessé tette.

- Lehetetlen, lehetetlen - mondta a király, és elsápadt. - Ó, a rendőrség majd tudja a dolgát!

Csengetett.

- Crosne urat! - mondta. - Azonnal kerítsék elő Crosne urat.

- Ma a szokásos heti jelentés napja van, és Crosne úr felséged hálószobájának előszobájában vár.

- Jöjjön be!

- Engedje meg, kedves bátyám... - mondta Provence grófja álszenteskedve, s úgy tett, mintha kifelé indulna.

- Maradjon csak! - mondta XVI. Lajos. - Ha a királyné bűnös... maga családtag, megtudhatja; ha ártatlan, azt is meg kell tudnia, hiszen maga gyanúsította őt.

Crosne belépett.

A magas rangú rendőrtiszt, amikor látta, hogy Provence úr is a királynál van, először hódolatteljes tiszteletét tette a királyság két legnagyobb embere előtt, majd a királyhoz fordult:

- Kész a jelentés, felség - mondta.

- Először is magyarázza meg, uram - mondta XVI. Lajos -, hogy jelenhetett meg Párizsban egy ilyen alávaló gúnyirat a királyné ellen?

- A Nótaina? - kérdezte Crosne.

- Az.

- Egy Reteau nevű hírlapíró írta.

- Igen. A nevét tudja, de nem akadályozta meg, hogy kiadja, vagy nem tartóztatta le, miután kiadta a koholmányát!

- Mi sem lett volna könnyebb, felség, mint letartóztatni, meg is mutathatom felségednek a letartóztatási parancsot, itt van a levéltárcámban.

- Akkor hát miért nem hajtották végre?

Crosne Provence gróf felé fordult.

- Engedelmével, távoznék, felség - mondta vontatottan a gróf.

- Ne, ne! - felelte a király. - Ha azt mondtam, hogy maradjon, hát maradjon.

A gróf meghajolt.

- Beszéljen, Crosne, beszéljen nyíltan, ne hallgasson el semmit; gyorsan és világosan beszéljen.

- Nos, a következő a helyzet - válaszolt a rendőrfőnök. - Azért nem tartóztattam le Reteau hírlapírót, mert mielőtt ezt a lépést megtenném, feltétlenül beszélnem kell felségeddel.

- Rajta! Itt az alkalom.

- Talán jobb lenne egy zsák pénzt adni ennek a hírlapírócskának, felség, és elküldeni valahová jó messzire a pokolba.

- Miért?

- Azért, felség, mert ha ezek a nyomorultak hazudnak, az olvasóközönség, amikor bebizonyítjuk neki a hazugságot, ugyancsak örül, ha láthatja, mint húzzák deresre az alávalót, mint vágják le a fülét, sőt, mint akasztják fel. Ám ha szerencsétlenségünkre rátapintanak az igazságra...

- Az igazságra?

Crosne meghajolt.

- Igen. Tudom. A királyné tényleg volt Mesmer dézsájánál. Ott volt, szerencsétlenségünkre, ahogy mondja, de én engedtem meg neki.

- Ó, felség... - suttogta Crosne.

A tisztelettudó alattvaló rémült hangja jobban megrázta a királyt, mint amikor a féltékeny rokon szájából hallotta a vádat.

- Csak nincs veszélyben a királyné? - kérdezte.

- Csak a jó híre, felség.

- Lássuk, Crosne úr, mit mondott a rendőrsége a dologról!

- Sok olyasmit, felség, ami, tisztesség ne essék szólván, megegyezik a gúnyirat néhány állításával. Felséged ismeri hódolatteljes csodálatomat a királyné iránt, de...

- Azt mondja, hogy megegyezik?

- ...hogy Franciaország királynéja közönséges polgári ruhában elmenjen Mesmer mágneses hóbortjait megcsodálni mindenféle kétes népség közé... és hogy egyedül menjen...

- Egyedül! - kiáltott fel a király.

- Egyedül, felség.

- Téved, Crosne úr.

- Nem hiszem, felség.

- Téves jelentéseket kapott.

- Annyira pontosakat, felség, hogy leírhatom őfelsége ruházatának legapróbb részletét, egész megjelenését, a lépteit, a mozdulatait, a sikolyait.

- A sikolyait!

A király elsápadt, és összegyűrte a hírlapot.

- Még a sóhajait is felírták a nyomozóim - tette hozzá félénken Crosne.

- A sóhajait! Hogy a királyné ennyire megfeledkezett volna magáról!... Hogy a királyné így áruba bocsátotta volna királyi becsületemet, asszonyi tisztességét!

- Lehetetlen - mondta Provence gróf. - Ez leírhatatlan botrány lenne, és őfelsége ilyet nem tesz.

Ez a mondat inkább súlyosbította a vádat, semmint enyhítette. A király ezt megérezte; minden fellázadt benne.

- Fenntartja, amit mondott, uram? - kérdezte a rendőrfőnöktől.

- Sajnos, az utolsó szóig, felség.

- Testvérem - mondta XVI. Lajos, és verejtékes homlokán végigsimított a zsebkendőjével -, tartozom magának azzal, hogy bebizonyítsam, amit állítottam. A királyné becsületével egész házam becsülete forog kockán. És én azt soha nem kockáztatom. Megengedtem a királynénak, hogy elmenjen Mesmer dézsájához; ám azt is megparancsoltam neki, hogy egy megbízható, feddhetetlen, sőt, szent asszony kísérje el.

- Ó, ha így lett volna... - mondta Crosne.

- Bizony, ha olyasvalaki, mint például Lamballe úrasszony mondta Provence grófja.

- Pontosan Lamballe hercegnőt javasoltam a királynénak, testvérem.

- Sajnos, a hercegnő nem volt a királynéval, felség.

- Akkor hát - mondta a király, és összeborzadt -, ha megtagadták a parancsomat, méltó büntetést kell kirónom, és ki is fogom róni.

Szívet tépő sóhaj szakadt fel a melléből.

- Csakhogy - tette hozzá halkabban - még mindig van egy kétes pont: ezt a kételyt maguk nem osztják és ez természetes is; én vagyok a királya, a férje, a barátja annak, akit maguk vádolnak... Ki akarom deríteni ezt a kétes pontot.

Csöngetett; a szolgálattévő tiszt jelentkezett.

- Nézzék meg, Lamballe hercegnő nincs-e a királynénál vagy a saját lakosztályában.

- Felség, Lamballe úrasszony a királynéval meg egy másik hölggyel sétál a kis kertben.

- Kérje meg a hercegnőt, hogy íziben jöjjön fel hozzám.

A tiszt kiment.

- Még tíz percet kérek, uram, addig nem dönthetek.

És XVI. Lajos szokásától eltérően összevonta a szemöldökét, s majdnem fenyegető pillantást lövellt mélységes bánata két tanújára.

A két tanú némán várakozott. Crosne valóban szomorú volt, Provence viszont csak tettette a szomorúságot.

Könnyű selyemsuhogás jelezte Lamballe hercegnő érkezését.

Lamballe hercegnő belépett. Szép volt, nyugodt; feltornyozott hajának egy-egy göndör fürtje büszkén kisimítva a halántékából; fekete, vékony szemöldöke, mint két szépiavonás; tágra nyílt szeme átlátszóan kék, tekintete gyöngyház csillámú; orra egyenes, nemes vonalú; ajka szűzies, egyszersmind igéző; alakja tökéletes: mindez a szépség elbűvölt és tiszteletet parancsolt.

A hercegnőből sugárzott a báj s az erény, az anyagtalanság illata.

A királyt, látva, ahogy mosolyogva, szerényen belép, elöntötte a bánat.

"Ó, jaj, megfellebbezhetetlen ítélet fog ebből a szájból elhangzani" - gondolta.

- Üljön le, hercegnő - mondta, s mélyen meghajolt előtte. Provence odament, és kezet csókolt a hercegnőnek.

- Mit óhajt felséged? - kérdezte a hercegnő angyalhangon a gondolataiba mélyedő királytól.

- Csak egy felvilágosítást, asszonyom; egy pontos felvilágosítást, kedves rokon.

- Kérdezzen, felség!

- Melyik napon volt a királynéval Párizsban? Gondolkodjék.

Crosne és Provence grófja meghökkenve nézett egymásra.

- Ugye, értik, urak? - mondta a király. - Maguk már nem kételkednek, én még igen; következésképpen úgy teszem fel a kérdéseimet, ahogy egy kételkedő ember teszi fel.

- Szerdán, felség - felelte a hercegnő.

- Ugye, megbocsát, kedves rokonom - folytatta XVI. Lajos -, de én az igazságot szeretném tudni.

- Meg fogja tudni, felség, csak kérdezzen - mondta egyszerűen Lamballe hercegnő.

- Miért ment Párizsba, húgom?

- Mesmerhez mentem, a Vendôme térre, felség.

A két tanú összerezzent; a király belepirult az örömbe.

- Egyedül? - kérdezte.

- Nem, felség, a királynéval.

- A királynéval? Azt mondja, hogy a királynéval?! - kiáltotta XVI. Lajos, és megragadta az asszony kezét.

- Vele, felség.

Provence és Crosne tátott szájjal lépett közelebb.

- Felséged elengedte a királynét - mondta a hercegnő. - Legalábbis őfelsége így mondta.

- És őfelsége igazat mondott, húgom... Hej... nagy kő esett le a szívemről, mert Lamballe hercegnő soha nem hazudik.

- Soha, felség - mondta csendesen a hercegnő.

- Ó, soha! - kiáltotta Crosne mélységes tisztelettel és meggyőződéssel. - Akkor viszont, felség, engedje meg...

- Hogyne, hogyne, megengedem, Crosne! Kérdezzen csak, keresse az igazságot, átadom magának az én drága hercegnőmet, faggassa ki alaposan!

Lamballe hercegnő elmosolyodott.

- Készen állok, de a kínvallatást már eltörölték.

- Igen, eltöröltem a többiekre nézve - mondta mosolyogva a király -, de magamra nézve nem.

- Asszonyom - kezdte a rendőrfőnök -, legyen olyan jó, és mondja el a királynak, mit csináltak Mesmernél őfelségével, a királynéval. Először is: hogyan volt öltözve őfelsége?

- Őfelsége gyöngyszürke taftruhában volt, hímzett muszlinköpenyben, hermelin muffal, rózsaszín bársonykalapján széles fekete szalagokkal.

Ez az öltözék még csak nem is emlékeztetett arra, amit a jelentés szerint Oliva viselt.

Crosne meg volt döbbenve; Provence a száját harapdálta.

A király a kezét dörzsölte.

- És mit csinált a királyné, amikor beléptek? - kérdezte.

- Igaza van, felség, hogy azt mondja, amikor beléptünk, mert alighogy beléptünk...

- Együtt?

- Igen, felség, együtt; szóval alig léptünk be az első terembe, ahol senki sem vehetett észre bennünket, olyan feszülten figyelték a titokzatos delejességet, egy nő jött oda őfelségéhez, felajánlott neki egy álarcot, és könyörgött, hogy ne menjen beljebb.

- És maguk nem mentek beljebb? - kérdezte hevesen Provence gróf.

- Nem, uram.

- És asszonyom el sem engedte a királyné karját? - kérdezte a király még mindig szorongással a hangjában.

- Egyetlen másodpercre sem, őfelsége karja végig az enyémre támaszkodott.

- Nos, mi a véleménye, Crosne uram? - kiáltott a király. - Hát maga, testvérem, mit szól hozzá?

- Hihetetlen, természetfölötti - mondta a király öccse, s erőltetett jókedve sokkal inkább leplezte az ellentmondás miatt érzett dühét, mint hogyha kételkedő képet vágott volna.

- Nincs benne semmi természetfölötti - iparkodott a válasszal Crosne, akiben a király érthető öröme bizonyos lelkiismeret-furdalást támasztott. - A hercegnő csakis az igazságot mondhatta.

- S ebből mi következik?... - kérdezte Provence.

- Az, nagyuram, hogy a detektívjeim tévedtek.

- Komolyan beszél? - kérdezte Provence grófja, s ismét ideges reszketés kerítette hatalmába.

- Igen, nagyuram, a detektívjeim tévedtek: őfelsége azt tette, amit a hercegnő mond s nem mást. Ami pedig a hírlapírót illeti, mivel jómagam meg vagyok győződve a hercegnő szavainak igazáról, azt hiszem, annak az akasztófáravalónak is meg kell róla győződnie: elrendelem, hogy tüstént csukják le.

Lamballe hercegnő az ártatlanság közönyével forgatta ide-oda a fejét, olyan nyugodtan, mint amikor különösebb kíváncsiság vagy félelem nélkül éppen csak megtudakolunk valamit.

- Egy pillanat - mondta a király -, egy pillanat! A hírlapírót megvárja a kötél, nem kell sietni. Asszonyom! Valami nőről beszelt, aki a terembe lépve megállította a királynét; mondja hát meg, ki volt az!

- Azt hiszem, őfelsége a királyné ismeri őt, sőt, mivel sohasem hazudok, kijelenthetem, hogy tudom, hogy ismeri.

- Nekem feltétlenül beszélnem kell azzal a nővel, kedves húgom. Akkor fog kiderülni a teljes igazság; csak akkor lesz a kezünkben a titok kulcsa.

- Én is így gondolom - mondta Crosne, mivel a király feléje fordult.

- Pletykák... - suttogta Provence grófja. - Ez az asszony teljesen olyan, mint a minden bonyodalmat megoldó isteni közbenjárás. - Kedves húgom - mondta hangosan -, a királyné vallotta be magának, hogy ismeri azt a nőt?

- Őfelsége nem vallotta be, nagyuram. Csak elmondta.

- Persze, persze, bocsásson meg!

- A fivérem csupán azt akarja mondani - szólt közbe a király -, hogy ha a királyné ismeri azt a nőt, akkor maga tudja a nevét.

- De La Motte Valois asszony.

- Az az intrikus nőszemély! - kiáltott fel dühösen a király.

- Az a kéregető! - mondta a gróf. - A pokolba is! Nehéz lesz kihallgatni, ravasz, mint a róka.

- Mi is ravaszok leszünk, akárcsak ő - mondta Crosne. - Különben sincs mit ravaszkodni Lamballe hercegnő kijelentései után. Úgyhogy a király első szavára...

- Nem, nem - mondta XVI. Lajos elbátortalanodva. - Már belefáradtam, hogy a királyné körül mindig ezt a rossz társaságot lássam nyüzsögni. A királyné annyira jószívű, hogy azzal az ürüggyel, hogy nagy a nyomor, a királyság alja nemességének minden kétes alakja körülötte sündörködik.

- La Motte-né valóban Valois-ivadék - mondta Lamballe hercegnő.

- Tőlem akármilyen ivadék lehet, akkor sem akarom, hogy betegye ide a lábát, húgom. Inkább lemondok arról a mérhetetlenül nagy örömről, melyet a királyné teljes félmentése jelentett volna; igen, szívesebben lemondok róla, mintsem szemtől szemben találkozzam azzal a nőszeméllyel.

- Pedig fog! - kiáltotta dühtől sápadtan a királyné, ahogy kinyitotta a dolgozószoba ajtaját, és nemes haragtól, méltatlankodástól megszépült arccal betoppant Provence grófjának káprázó szemei elé, aki idétlenül bókolt a rácsapódó ajtószárny mögül. - Bizony, uram - folytatta a királyné -, nem arról van szó, hogy szeretné-e látni, vagy viszolyog látni azt a nőt; az a nő tanú, akiből vádlóim éleselméjűsége... - sógorára nézett: - és bíráim egyenessége visszafordult a király és Crosne felé: - s végül saját lelkiismerete, bármily romlott legyen is, kitépi az igazság sikolyát. Én, a vádlott, követelem, hogy kihallgassák azt a nőt, és ki is fogják hallgatni.

- Asszonyom - szólt gyorsan a király -, gondolom, megérti, ha nem küldünk La Motte-néért, hogy abban a kegyben legyen része, hogy maga mellett vagy maga ellen tegyen vallomást. Nem teszem a mérleg egyik serpenyőjébe a maga becsületét, a másikba pedig annak az asszonynak a szavahihetőségét.

- Nem küldünk La Motte-néért, uram, mivel itt van.

- Itt? - kiáltotta a király, s úgy pördült meg, mintha kígyóra lépett volna. - Itt?

- Uram, amint tudja, meglátogattam egy szerencsétlen, nagy nevet viselő asszonyt. Aznap, amikor annyi mindent beszéltek...

És a királyné a válla fölött mereven Provence grófját nézte, aki legszívesebben a föld alá süllyedt volna, de széles, hamisan sugárzó képére jóindulatú kifejezést erőltetett.

- Nos? - kérdezte XVI. Lajos.

- Nos, aznap La Motte-nénál felejtettem egy arcképet, egy kis dobozt. Ma hozta vissza, már itt is van.

- Nem, nem... Akkor hát így is meggyőzőnek találom a dolgot - mondta a király -, jobb szeretem így.

- Én viszont nem hagyom annyiban - mondta a királyné. - Behívatom. Különben miért iszonyodik tőle ennyire? Mit tett az az asszony? Kiféle, miféle? Világosítsanak fel! Halljuk, Crosne úr, maga mindent tud, mondja hát...

- Semmi olyat nem tudok, ami rossz színben tüntetné föl azt a hölgyet - felelte a rendőrfőnök.

- Semmit?

- Semmit, felség. Az a hölgy szegény, ez minden, és talán egy kissé nagyravágyó.

- A nagyravágyás a vér szava benne. Ha csak ezt tudja felhozni ellene, a király igazán elfogadhatja tanúnak.

- Nem is tudom... - mondta XVI. Lajos - valahogy rossz előérzetem van. Az ösztönöm azt súgja, hogy az az asszony valami szerencsétlenséget, valami kellemetlenséget hoz az életembe... és ez elég magyarázat.

- Csak nem babonás, uram?... Hívd ide, gyorsan - fordult a királyné Lamballe hercegnőhöz.

Öt perccel később Jeanne nagyon szerényen, nagyon szégyellősen, de mind viselkedésében, mind ruházatában nagyon finoman, lassú léptekkel bevonult a király dolgozószobájába.

XVI. Lajos csökönyös ellenszenvvel már előbb hátat fordított az ajtónak, íróasztalára könyökölt, fejét a kezébe temette, s úgy viselkedett, mint egy idegen.

Provence gróf Jeanne-ra lövellt pillantása annyira zavarba ejtő volt a benne rejlő kérdések miatt, hogy ha Jeanne félénksége valóságos lett volna, megbénult volna a gróf tekintetétől, s egyetlen szó sem hagyta volna el az ajkát.

Ám Jeanne agyát nem volt könnyű megzavarni.

Erre az acélos idegzetre sem megfélemlítéssel, sem mély hódolattal nem hatott volna sem király, sem császár a jogarával, sem pápa a tiarájával, sem mennybéli hatalom, sem a sötétség erői.

- Asszonyom - szólította meg a királyné, s a király mögé vezette -, legyen szíves, mondja el, mit csinált aznap, amikor én Mesmer házában jártam.

Jeanne hallgatott.

- Semmit se hallgasson el, és semmit se szépítgessen. Csak az igazat mondja, a lényeget, s úgy, ahogyan emlékszik a dolgokra.

A királyné leült, hogy ne befolyásolja a tanút a tekintetével.

Micsoda szerep Jeanne számára! Éles elméjével már kitalálta, hogy uralkodónőjének szüksége van rá; érezte, hogy Mária Antóniát igaztalanul vádolták, és most tisztára lehet mosni anélkül, hogy az igazságtól eltávolodnának.

Bárki más, ha erre a meggyőződésre jut, átadja magát annak a gyönyörűségnek, hogy a bizonyítékok felnagyításával napfényre hozza a királyné ártatlanságát.

Jeanne olyan éles eszű, olyan fortélyos, olyan talpraesett volt, hogy megelégedett a tények puszta ismertetésével.

- Felség - mondta -, kíváncsiságból mentem el Mesmerhez, mivel Párizsban mindenki odajár. Azt, amit láttam, kissé közönségesnek találtam. Már éppen sarkon fordultam, amikor a bejárati ajtóban hirtelen megpillantottam őfelségét, akit két nappal azelőtt volt szerencsém már látni, bár nem tudtam, hogy ő az, s csak a nagylelkűsége leplezte le kilétét. Amikor tehát megláttam felséges arcvonásait, melyek soha el nem mosódnak az emlékezetemben, úgy éreztem, hogy őfelsége, a királyné jelenléte ezen a helyen talán nem egészen helyénvaló. Alázatosan bocsánatot kérek őfelségétől, amiért gondolatban bírálni merészeltem a viselkedését, de mit tehetek, ilyen a női ösztön; térden állva könyörgök bocsánatért, ha átléptem az őfelsége legcsekélyebb lépése iránt is érzett kötelező tisztelet határát.

Meghatódást színlelve, fejét lehajtva elhallgatott; hihetetlen művészettel eljutott egészen a könnyeket megelőző lélegzetkihagyásig.

Crosne-t meghódította; Lamballe hercegnő úgy érezte, valami vonzza ennek az asszonynak a szívéhez, aki mintha egyszerre lenne törékeny, félénk, szellemes és jó.

Provence-szal forgott a világ.

A királyné egy pillantással köszönetet mondott Jeanne-nak; Jeanne a tekintetével szinte kicsikarta, vagy inkább alattomban elkapta ezt a pillantást.

- Nos, felség, hallotta? - kérdezte a királyné.

A király nem moccant.

- Nem volt szükségem a hölgy tanúskodására - mondta.

- Azt mondták, beszéljek - mondta félénken Jeanne -, engedelmeskednem kellett.

- Elég! - mondta durván XVI. Lajos, és felállt. - Ha a királyné valamit kijelent, nincs szükség tanúkra, akik igazolják, amit mondott. Ha a királynénak igazságot szolgáltatok, neki senkihez semmiért nem kell folyamodnia, és én igazságot szolgáltattam neki.

A királyné nem szalasztotta el az alkalmat, hogy megvető mosolyt ne küldjön a megsemmisülve hunyorgó Provence gróf felé.

A király hátat fordított fivérének, megcsókolta Mária Antónia és Lamballe hercegnő kezét, majd elbocsátotta a hercegnőt, bocsánatot kérve tőle, hogy idefárasztotta.

La Motte-nére rá sem nézett, nem is szólt hozzá; ám mivel kénytelen volt elmenni előtte, hogy visszajusson a karosszékéhez, s mivel félt, hogy megbántja a királynét, ha jelenlétében udvariatlan egy olyan nő iránt, akit ő fogad, kénytelen-kelletlen biccentett, mire Jeanne sietség nélkül mély bókkal válaszolt.

Lamballe hercegnő lépett ki elsőként a dolgozószobából, aztán La Motte-né; a királyné maradt utolsónak, és simogatással felérő pillantást váltott a királlyal.

Aztán hallani lehetett a folyosón távolodó három asszony sugdolózását.

- Kedves testvérem - mondta ekkor XVI. Lajos Provence grófjának -, nem tartom fel tovább. A rendőrfőnök úrral be kell fejeznünk a heti jelentést. Köszönöm, hogy figyelemmel kísérte sógornője ártatlanságának teljes, mindenre kiterjedő, fényes igazolását. Jólesik látnom, hogy túlzás nélkül legalább annyira örül ennek, mint jómagam... Jöjjön közelebb, Crosne úr! Foglaljon helyet.

Provence grófja még mindig mosolyogva meghajolt, majd amikor már nem hallotta a hölgyek hangját, s úgy ítélte, kívül esik a gúnyos tekintetek vagy csípős szavak hatósugarán, kiment a dolgozószobából.

Amikor a királyné kilépett XVI. Lajos dolgozószobájából, gondolatban felmérte, micsoda veszélyben forgott.

Nagyra értékelte Jeanne finom érzékét és tartózkodását a pillanatnyi szükség szülte vallomásában, nem kevésbé figyelemre méltó ügyességét, ahogy a siker után is árnyékban tudott maradni.

Bár Jeanne hallatlan szerencse révén rögtön az első pillanatban részese lett olyan bizalmas titkoknak, amilyenekre a legügyesebb udvaroncok is akár tíz esztendeig hasztalan vadásznak, s immár biztos lehetett benne, hogy részese volt a királyné élete egy fontos pillanatának, az arcán-árnyéka sem volt annak a fölényes önelégültségnek, melyet a nagyok gőgös érzékenysége csalhatatlanul leleplez.

Így Jeanne tisztelettel távozni készült, de a királyné szeretetre méltó mosollyal visszatartotta.

- Igazán nagy szerencse, grófné - mondta -, hogy megakadályozta, hogy bemenjek Mesmerhez Lamballe hercegnővel, mert látja, milyen rosszindulatúak az emberek: láttak a bejáratnál, aztán az előszobában, s már felhatalmazva érezték magukat, hogy azt mondják: ott voltam az úgynevezett rohamok termében.

- Hogy lehet, hogy Crosne titkosrendőrei tévedtek? - kérdezte Lamballe hercegnő. - Rejtélyes számomra, hogy a rendőrfőnök detektívjei miért állítják, hogy a királyné bent volt a rohamok termében.

- Igaz - mondta elgondolkodva a királyné. - Crosne úrnak, aki becsületes ember és szeret engem, semmi érdeke nem fűződik ehhez; az viszont előfordulhat, kedves Lamballe, hogy a detektíveket megvesztegették. Látja, ellenségeim vannak. Ennek az álhírnek különben nyilván van valami alapja. Mondja hát el a részleteket, grófné. Először is az az aljas röpirat úgy mutat be, mint aki annyira megrészegedett, annyira kába és delejezett állapotba került, hogy állítólag teljesen elvesztette női méltóságát... Lehet, hogy volt ott aznap egy nő, aki...?

Jeanne elpirult. Íme a titok, amelynek ő, Jeanne, a királyné sorsára gyakorolt gyászos befolyását köszönheti.

Ha fellebbentené a fátylat erről a titokról, kicsúszna a kezéből a lehetőség, hogy hasznos, sőt nélkülözhetetlen legyen őfelségének; őrizkedett hát tőle, hogy - veszélyeztetve a jövőjét - nyílt választ adjon a kérdésre.

- Valóban volt ott egy nagyon felajzott nő, asszonyom - mondta -, aki nagy feltűnést keltett a görcsös rángásaival és delíriumával. De azt hiszem...

- Azt hiszi - szólt bele élénken a királyné -, hogy valami színésznő vagy úgynevezett félvilági nő volt, s nem Franciaország királynéja, ugyebár?

- Minden bizonnyal, asszonyom.

- Grófné, maga remekül válaszolt a királynak, most rajtam a sor, hogy szót emeljek magáért. Lássuk csak, hogy állnak az ügyei. Mikor gondolja, hogy elismertetheti a jogait?... Úgy hallom, jön valaki...

Miseryné lépett be.

- Taverney kisasszony kérdezteti, hogy felséged hajlandó-e fogadni őt - szólt.

- Hogyne fogadnám! Nahát, ő aztán soha nem hágná át az etikett szabályait. Andrée! Andrée! Jöjjön már!

- Felséged igazán kegyes hozzám - hajolt meg Andrée.

Észrevette Jeanne-t, aki, felismervén a jótékonysági intézmény másik német hölgyét, szertartásosan elpirult, és szerény arckifejezést öltött.

Lamballe hercegnő élve az alkalommal, hogy jelenléte már nem nélkülözhetetlen a királyné mellett, visszaindult Sceaux-ba, apósához, Penthièvre hercegéhez.

Andrée leült Mária Antónia mellé; kutató pillantását La Mottenén nyugtatta.

- Nos, Andrée, itt az a hölgy - mondta a királyné -, akit az utolsó fagyos napon meglátogattunk.

- Megismertem a hölgyet - mondta Andrée, és meghajolt.

Jeanne-ba ismét visszatért a gőg, s iparkodott Andrée arcán a féltékenység valami jelét felfedezni. De csak közönyt látott.

Andrée-ban ugyanúgy élt a szenvedély, mint a királynéban; nő volt, és jóság, szellem, nagylelkűség tekintetében magasan a többi nő fölött állt. Ha boldog lett volna, ugyanúgy bezárkózott volna az áthatolhatatlan közöny falai mögé, mint most, amikor közönyét az egész udvar a szűzi Diána büszke szemérmetességének vélte.

- Tudja, mit mondtak rólam a királynak? - kérdezte tőle a királyné.

- Biztos kígyót-békát - felelte Andrée -, éppen azért, mert annyi jót úgysem mondhatnak, amennyi megfelel a valóságnak.

- A legszebb mondat, amit valaha hallottam - mondta egyszerűen. Jeanne. - Azért mondom, hogy szép, mert hiánytalanul visszaadja egész életem alapvető érzelmét, és mert én a gyenge képességeimmel soha nem tudtam volna ezt így megfogalmazni.

- Egy barátnőm hallotta az imént, miket beszél Provence grófja - mondta Andrée.

- Ez rá vall! - csattant fel a királyné. - Nagy dobra veri a hazugságot, miután fejet hajtott az igazság előtt. Na, de hagyjuk! A grófné helyzetéről beszélgetünk. Ki a pártfogója, grófné?

- Maga, felség - mondta vakmerően Jeanne -, hiszen megengedte, hogy eljöjjek, és kezet csókoljak felségednek.

- Mit szól, milyen szenvedélyes a grófné - fordult Mária Antónia Andrée-hoz.

Andrée nem felelt.

- Asszonyom - folytatta Jeanne -, amikor szükséget szenvedtem, amikor az árnyékos oldalon voltam, kevesen mertek pártfogolni; de most, ha megtudják, hogy Versailles-ban jártam, mindenki magának követeli majd a jogot, hogy tessék a királynénak, azaz annak, akit felséged kitüntetett a pillantásával.

- Ejnye - mondta a királyné, és leült -, hát eddig senki sem volt elég jó vagy elég romlott, hogy csak magáért vegye magát pártfogásba?

- Először Boulainvilliers-né pártfogolt, aki nagyon derék asszony volt - válaszolta Jeanne -, azután Boulainvilliers úr, a romlott pártfogók fajtájából... De amióta férjhez mentem, senki, ó, senki! - mondta, s rendkívül ügyesen elcsuklott a hangja. - Ó, bocsánat! megfeledkeztem egy nagylelkű úrról, egy hercegről...

- Egy hercegről? Ki az, grófné?

- Rohan bíboros.

A királyné összerezzent.

- Az ellenségem! - mondta mosolyogva.

- Felséged ellensége?! Ő? A bíboros? - kiáltotta Jeanne. - Ó, asszonyom!

- Mintha meglepné, grófné, hogy egy királynénak ellenségei lehetnek. Látszik, hogy nem élt az udvarban!

- De asszonyom, a bíboros bálványozza felségedet, és ha nem tévedek, a király felséges felesége iránti tisztelete fölér a személynek szóló hódolatával.

- Ó, csak részben hiszem, amit mond, grófné - mondta Mária Antónia, jókedvre derülve. - Igen, a bíboros imád - mondta Andrée-nak őszintén kacagva. - Nos, grófné, így van, a bíboros imád, éppen ezért az ellenségem.

Jeanne de La Motte eltátotta a száját, mint egy ámuldozó falusi kislány.

- Szóval maga Louis de Rohan hercegérsek pártfogoltja! - folytatta a királyné. - Meséljen, grófné!

- Egyszerű történet ez, asszonyom. Őexcellenciája a legnagylelkűbb, a legtapintatosabb, a legönzetlenebb bőkezűséggel sietett a segítségemre.

- Remek. Tagadhatatlan, hogy Louis herceg bőkezű. Nem gondolja, Andrée, hogy a bíboros úr a szépséges grófné iránt is érezhet valami imádatfélét? Rajta, grófné, meséljen!

És Mária Antónia ismét szívből, boldogan kacagott. A mindig komoly Andrée most sem volt társa a vígságban.

"Egészen biztos - gondolta Jeanne -, hogy ez a zajos vidámság mesterkélt."

- Asszonyom - mondta komor arccal, szenvedélyes hangon -, ismét ki kell jelentenem felségednek, hogy Rohan úr...

- Jól van, jól van - vágott a szavába a királyné. - Ha már annyira lelkesedik érte... ha már a barátnője...

- Ó, asszonyom... - mondta Jeanne bűbájosan szemérmes és tiszteletteljes képpel.

- Jól van, kicsim, jól van - folytatta a királyné lágyan mosolyogva. - Ugyan kérdezze meg tőle, mit csinált a hajammal, amelyet egy bizonyos fodrásszal lopatott el, akinek viszont sokba került ez a móka, mert kidobtam.

- Rohan úr ilyesmire vetemedett volna? - ámuldozott Jeanne.

- Hát igen... az imádat, mindig csak imádat... Miután Bécsben utált, miután minden eszközt megragadott, mindent megpróbált, hogy a király és köztem tervbe vett házasságot zátonyra futtassa, egy szép napon észrevette, hogy nő vagyok, és a királynéja vagyok; hogy ő, a nagy diplomata, durva baklövést követett el; hogy velem mindig meg fog gyűlni a baja. Annak a kedves hercegnek akkoriban bizony nem sokat ígért a jövő. Erre, mint mindenki, aki hasonló foglalkozást űz, ő is azt kezdte legjobban simogatni, akitől a legjobban félt; s mivel tudta, hogy fiatal vagyok, s mivel azt hitte, buta és léha is vagyok, eljátszotta a nevetséges udvarló szerepét. A sóhajtozás, az ábrándos szemmeregetés után áttért az imádatra, ahogy maga is mondta. Imád engem, ugye, Andrée?

- Asszonyom... - mondta Andrée, és meghajolt.

- Igen... Andrée sem akarja beleártani magát az ügybe, de én vállalom a kockázatot; legalább ennyi hasznom legyen belőle, hogy királyuk vagyok. Grófné, én tudom, és maga is tudja, hogy a bíboros bálványoz. Mondja meg neki, hogy nem haragszom rá.

E keserű gúnnyal kiejtett szavak Jeanne de La Motte romlott szívébe markoltak.

Ha Jeanne uralkodójához hű, nemes lelkű és tiszta ember, akkor csak a nemes szívű nő felsőbbrendű megvetését, a mélyen lent gomolygó, alantas cselszövések fölött álló lélek lesújtó véleményét hallja ki e szavakból. Az ilyen nők, a ritka angyalok soha nem védelmezik jó hírüket, ha a földön kelepcét állítanak nekik.

Jeanne viszont közönséges, romlott természet volt, csupán vad dühöt látott a királyné Rohan bíboros elleni kirohanásában. Eszébe jutott, milyen hírek keringenek az udvarban; botrányízű hírek, melyek a király hálószobájának előszobájától a párizsi külvárosokig nagy visszhangot keltve bejártak minden zugot.

A bíboros női mivoltuk miatt szerette a nőket, akárcsak XV. Lajos, akinek egyszer azt mondta, hogy a trónörökös felesége nem teljes értékű nő. Ismertek XV. Lajos különös kijelentései is unokája esküvőjén, nem kevésbé azok a kérdései, melyeket egy bizonyos jóhiszemű nagykövetnek feltett.

Jeanne tetőtől talpig nő volt, felfuvalkodott, "teljes értékű nő", hiú teremtés.

Úgy érezte, mindenáron tetszenie és győznie kell, ezért nem érthette meg, hogy egy nő másképpen is gondolkodhat.

"Őfelségében harag dúl - gondolta. - Nos, ha harag dúl, dúlhat ott más is."

Ekkor arra gondolt, hogy az ütközés szikrát csihol; védelmezni kezdte hát Rohant, beleadta minden tehetségét, szellemét, mellyel a természet mint jóságos anya, oly bőkezűen felruházta.

A királyné figyelmesen hallgatta.

És a grófnét megtévesztette saját aljas természete: észre sem vette, hogy a királyné nagylelkűségből hallgatja. S mivel az udvarnál az a szokás, hogy soha senki nem mond jót arról, akiről a gazda rosszat gondol, a hagyományok semmibevevése, a kastélybeli szokások megcsorbítása - ami valóban újdonságszámba ment - a királynét elégedetté, majdhogynem boldoggá tette.

Mária Antónia szívet látott ott, ahová Isten kiszáradt, korhadt szivacsot ültetett.

A beszélgetés hangulatát továbbra is a királyné jóindulatú, bensőséges bizalma határozta meg. Jeanne már tűkön ült; egyre zavartabban viselkedett; nem tudta, hogyan mehetne el, amíg el nem bocsátják, pedig az imént még az a kellemes szerep jutott neki, hogy mint előkelő idegen, ő kérje elbocsátását. Ám most fiatal, derűs, erős hang harsant a szomszédos dolgozószobában.

- Artois grófja! - mondta a királyné.

Andrée felpattant. Jeanne a kijárat felé sündörgött, de a herceg hipp-hopp, bent termett a szobában, és elvágta a grófné visszavonulási útját.

A herceg, megpillantva a szépasszonyt, megtorpant, meghajolt.

- La Motte grófné - mutatta be a királyné Jeanne-t.

- Á, á! - mondta Artois grófja. - Remélem, nem előlem menekül, grófné?

A királyné intett Andrée-nak, aki maradásra bírta Jeanne-t.

A királyné kézmozdulata ezt jelentette: "Adni akartam valamit La Motte-nénak, de nem jutott rá időm."

- Visszajött hát a farkasvadászatról? - kérdezte a királyné, és az egyre kedveltebb angol divat szerint kezet nyújtott a sógorának.

- Igen, húgom, és szerencsés vadászat volt: hét ordast ejtettem el, ami óriási teljesítmény - felelte a herceg.

- Mind a hetet maga ölte meg?

- Hát, az nem biztos - nevetett a herceg -, nekem is úgy mondták. Hanem tudja-e, királyi néném, hogy hétszáz frankot kerestem?

- Hűha! És hogyan?

- Képzelje, száz frankot fizetnek egy-egy dúvadért. Ez sok pénz, de én könnyű szívvel fizetnék kétszázat is egy-egy hírlapíróért. Hát maga, néném?

- Á, szóval már hallotta, mi történt?

- Provence úr elmesélte.

- Harmadszor is - mondta Mária Antónia. - Provence úr rettenthetetlen, fáradhatatlan mesélő. Hadd halljam, hogyan mesélte?

- Úgy, hogy maga hónál, hattyúnál fehérebben került ki az egészből.

- És mégis elmesélte magának a kalandot?

- A hírlapíróét? El bizony, néném. De felségedet nagyon jó színben tüntette föl. Ha szójátékot akarnék gyártani, az mondhatnám: a dézsaügyet tisztára mosták.

- Ó, micsoda borzalmas szójáték.

- Ne bánjon rosszul a lovaggal, aki épp az imént ajánlotta fel lándzsáját és karját. Hál' istennek, magának senkire sincs szüksége. Ó, drága néném, maga aztán szerencsés teremtés!

- Ezt nevezi szerencsének? Hallja ezt, Andrée?

Jeanne elnevette magát. A gróf állandóan őt nézte, és így bátorságot öntött belé. Andrée-hoz szóltak, de nevetésével Jeanne válaszolt:

- Bizony szerencsés - folytatta Artois grófja -, mert könnyen előfordulhatott volna, hogy először: Lamballe hercegnő nincs magával.

- Talán egyedül mentem volna?

- Másodszor: hogy La Motte-né nem találkozik magukkal, és nem akadályozza meg, hogy bemenjenek.

- Á, maga tudja, hogy a grófné ott volt?

- Ha Provence grófja egyszer mesélni kezd, húgom, akkor mindent elmesél. Végül az is előfordulhatott volna, hogy La Motte-né éppen nincs Versailles-ban, hogy tanúskodjék. Most nyilván azt feleli erre, hogy az erény és az ártatlanság olyan, mint az ibolya: nem kell látni ahhoz, hogy felismerjük; de az ibolyát, kedves néném, akkor kötik csokorba, ha látják, és eldobják, ha megszagolták. Íme, az én elméletem.

- Igazán szép!

- Úgy veszem, ahogy lelem, és bebizonyítottam, hogy szerencséje volt.

- De rosszul bizonyította be.

- Kell-e jobban?

- Nem lenne haszontalan dolog.

- Nos: igazságtalan, ha szemrehányást tesz a szerencsének - mondta a gróf, és pördült egyet, s a királyné mellé huppant a szófára. - Mert végül is kilábalt a híres fiákeres kiruccanásból...

- Ez egy - mondta a királyné, és feltartotta a hüvelykujját.

- A dézsából...

- Jó, számoljuk. Kettő. Aztán?

- És megmenekült a bálból - súgta a fülébe a gróf.

- Micsoda bálból?

- Az Opera-bálból.

- Miből?

- Mondom, az Opera-bálból, néném.

- Nem értem.

A gróf elnevette magát.

- Milyen tökkelütött is vagyok, hogy titokról kezdek magának beszélni.

- Titokról? Egyelőre csak annyit hallottam, hogy az Opera-bálról beszél, kedves testvér, de most már kezdek magam is nagyon kíváncsi lenni.

Jeanne fülét megütötte ez a két szó: Opera és bál. Még feszültebben figyelt.

- Csitt! - mondta a herceg.

- Eszemben sincs ennyiben hagyni a dolgot! Magyarázatot kérek - felelte a királyné. - Valami operabeli kalandról beszélt. Nos, miről van szó?

- Könyörüljön rajtam, néném...

- Tudnom kell, gróf úr, tehát magyarázatot követelek.

- Én pedig könyörületet kérek, hogy hallgathassak.

- Nem engedelmeskedik nekem?

- Eszem ágában sincs. Feltételezem, hogy mindent megértett abból, amit mondtam.

- De hiszen az égvilágon semmit sem mondott.

- Ó, kedves sógorasszonyom, most már maga tesz kíváncsivá engem... Lássuk csak... őszintén beszél?

- Becsületszavamra, nem tréfálok.

- Azt akarja, hogy beszéljek?

- Mégpedig íziben.

- Itt nem - mondta a herceg, és Jeanne-ra meg Andrée-ra mutatott.

- De itt, itt! Ha kimagyarázkodásról van szó, soha nincsenek elegen.

- Gondolja meg, néném!

- Megkockáztatom.

- Nem volt ott a legutolsó Opera-bálon?

- Én? - kiáltott fel a királyné. - Én? Az Opera-bálon!

- Könyörgök, csöndesen!

- Ó, nem, kürtöljük csak világgá!... Szóval azt mondja, hogy én ott voltam az Opera-bálon?

- Igen, azt.

- Talán látott is engem? - kérdezte a királyné gúnyosan, de még mindig élcelődve.

- Láttam.

- Engem? Engem?

- Magát, magát!

- Hát ez minden képzeletet felülmúl.

- Magam is ezt gondoltam.

- Miért nem mondja egyenest, hogy beszélt velem? Úgy még mókásabb lenne.

- Hitemre mondom, éppen meg akartam szólítani, amikor egy egész álarcoshullám tört be közénk, s választott el bennünket egymástól.

- Méltóságod megőrült!

- Bizonyos voltam, hogy ezt fogja mondani. De az én hibám, nem kellett volna kihívnom magam ellen a sorsot.

A királyné felpattant, s izgatottan járkálni kezdett.

A gróf elképedve nézte.

Andrée-t félelem, nyugtalanság borzongatta.

Jeanne a tenyerébe mélyesztette a körmét, hogy kifelé megőrizze a nyugalmát.

A királyné megállt.

- Barátom - mondta a hercegnek -, hagyjuk a tréfát! Olyan rossz a természetem, hogy mint látja, már kezdem türelmemet veszíteni; vallja be hamar, hogy szórakozni akart egy kicsit a rovásomra. Igazán boldoggá tenne.

- Ha akarja, néném, bevallom.

- Ne komolytalankodjon!

- Komoly vagyok.

- Könyörgök, mondja már: ugye, maga agyalta ki ezt a mesét?

A herceg a két nő felé kacsintott, majd azt mondta:

- Igen, én agyaltam ki, és bocsásson meg érte.

- Nem ért engem, kedves rokon - ismételte izgatottan a királyné. - Itt a hölgyek előtt hajlandó visszavonni, amit az imént mondott vagy nem? Ne hazudjon és ne kíméljen.

Andrée és Jeanne eltűnt a gobelinkárpit mögött.

- Nos, sógorasszony - mondta halkan a herceg, amikor a két nő már nem volt a szobában -, én az igazat mondtam; de miért nem értesített hamarabb?

- Látott engem az Opera-bálon?

- Mint ahogy most látom, és maga is látott engem.

A királyné felsikoltott, hívta Jeanne-t és Andrée-t, maga szaladt értük, s a kezüknél fogva vonszolta vissza őket a szobába.

- Hölgyeim - mondta -, Artois grófja azt állítja, hogy látott engem az Operában.

- Ó... - suttogta Andrée.

- Most már nem visszakozhat - folytatta a királyné. - Bizonyítsa be, követelem...

- Ám legyen - mondta a herceg. - Richelieu marsallal, Calonne úrral meg... szóval egy csomó emberrel voltam. A maga álarca leesett.

- Az én álarcom?

- Meg akartam szólítani: "Ez már vakmerőség, kedves néném", de magát a karjánál fogva elvonszolta a lovagja, és eltűntek.

- A lovagom! Ó, Uramisten, megőrjít!

- Kék dominóban - tette hozzá a herceg.

A királyné végigsimított a homlokán.

- Melyik napon volt ez? - kérdezte.

- Szombaton; másnap indultam vadászni. Reggel, amikor útra keltem, maga még aludt, különben mindent elmondtam volna.

- Istenem, istenem! És hány órakor látott?

- Úgy kettő és három között.

- Vagy én vagyok őrült, vagy maga, más lehetőség nincs.

- Ismétlem, én vagyok őrült... nyilván tévedtem... de...

- De...

- Ne kínozza már magát... senki sem tudta meg a dolgot... Az első pillanatban azt hittem, hogy a királlyal van, de az a személy németül beszélt, a király pedig csak angolul tud.

- Németül... egy német. Ó, bizonyítékom van, kedves sógor! Szombaton tizenegy órakor feküdtem le.

A gróf mosolyogva, hitetlen képpel hajolt meg.

A királyné csöngetett.

- Miseryné majd megmondja magának - mondta.

Erre a gróf elnevette magát.

- Miért nem hívja Laurent-t is, a svájci strázsát a Víztárolótól, ő is tanúskodna. Magam építettem ki ezt a védelmi állást, nénémasszony, most ne akarja ellenem bevetni.

- Ó! - kiáltotta tajtékozva a királyné. - Csak nehogy modortalanságra ragadtassam magam!

- Hinnék magának, ha nem lovalná ennyire dühbe magát; de ha én hinnék is magának, a többiekkel nem lenne ilyen könnyű dolga.

- A többiekkel? Ki nem hinne nekem?

- Ejnye, hát akik ugyanúgy látták, mint én.

- Á, szóval mások is láttak. Lenne szíves megmondani, kik?

- Azonnal... Philippe de Taverney itt van?

- A bátyám? - kérdezte Andrée.

- Ő is ott volt, kisasszony - válaszolt a herceg. - Kívánja, hogy megkérdezzük, néném?

- Méghozzá haladéktalanul!

- Istenem! - suttogta Andrée.

- Mi az? - kérdezte a királyné.

- A bátyámat hívják tanúskodni...

- Igen, őt. Akarom.

És a királyné hívatta: mindenki loholt és kereste, még az apjánál is. Onnét azonban már elment, s most boldogan ügetett a versailles-i kastély felé a Charnyval vívott csata győzteseként a királynénak tett szolgálat után.

Útközben akadtak rá. Közölték vele a királyné parancsát. Rohant a kastélyba.

Mária Antónia elébe futott, és megállt vele szemben.

- Lássuk, uram - mondta -, képes-e az igazat mondani?

- Én, asszonyom, csak hazudni nem tudok - mondta a férfi.

- Akkor hát mondja meg... mondja meg őszintén... látott-e engem valamilyen nyilvános helyen a múlt héten?

- Igen, asszonyom - felelte Philippe.

Szinte hallani lehetett, olyan hangosan dobogott a jelenlevők szíve.

- Hol látott? - kérdezte hátborzongató hangon a királyné.

Philippe hallgatott.

- Ó, sose kíméljen, uram; a sógorom itt azt mondja, hogy ő az Opera-bálon látott engem... Nos, maga hol látott?

- Én is az Opera-bálon láttam felségedet, akárcsak Artois gróf.

A királyné lerogyott a szófára, aztán mint a sebzett párduc, felpattant.

- Ez lehetetlen - mondta -, mivel nem voltam ott. Vigyázzon, Taverney úr, ne viselkedjen úgy, mint egy puritán; Amerikában megtehette La Fayette-tel, de itt Versailles-ban mindnyájan franciák, jól neveltek és egyszerű gondolkodásúak vagyunk.

- Felséged kétségbe ejti a bátyámat - mondta dühtől és méltatlankodástól sápadtan Andrée. - Ha ő azt mondja, hogy látott valamit vagy valakit, akkor csakugyan látta.

- Maga is - kiáltotta Mária Antónia -, maga is ellenem fordul? Más sem hiányzik, mint hogy maga is azt mondja: látott engem... Istenemre mondom, ha vannak barátaim, akik megvédenék, akkor vannak ellenségeim, akik a sírba visznek. Egy tanú nem tanú, uraim.

- Most jut eszembe - mondta Artois grófja -, hogy amikor megpillantottam magát, és rájöttem, hogy a kék dominó nem a király, azt hittem, Suffren úr unokaöccse... Hogy is hívják azt a derék tisztet, aki a zászlóval azt a hőstettet véghezvitte? A múltkor olyan szívélyesen fogadta őt, néném, hogy azt hittem, ő a tiszteletbeli lovag.

A királyné elpirult; Andrée halálsápadt lett. Egymásra néztek, és a látványtól végigfutott a hátukon a hideg.

Philippe hamuszürke arccal állt.

- Charny? - suttogta.

- Ez az, Charny! - folytatta Artois grófja. - Ugye, Taverney, maga szerint is hasonlított a kék dominó testtartása a Charnyéra?

- Nem figyeltem meg, nagyuram - mondta fuldokolva Philippe.

- Én persze rögvest észrevettem, hogy tévedtem - folytatta Artois grófja -, mivel Charny úr személyesen is felbukkant. Ott volt Richelieu úr mellett, magával szemben, néném, éppen abban a pillanatban, amikor leesett az álarca.

- És ő is látott? - kiáltotta óvatlanul a királyné.

- Ha nem vak - felelte a herceg.

A királyné megrázta a csengőt.

- Mit akar tenni? - kérdezte a herceg.

- Meg akarom kérdezni Charny urat, fenékig akarom üríteni a méregpoharat.

- Nem hiszem, hogy Charny úr Versailles-ban volna - mondta Philippe elfúló hangon.

- Miért?

- Úgy hallottam, azt hiszem, hogy... nem érzi jól magát.

- Ó, uram, a dolog igazán komolyra fordult, el kell hát jönnie. Én sem érzem jól magam, de akár mezítláb is elmennék a világ végére, hogy bebizonyítsam...

Andrée a teraszokra néző ablakhoz ment, s kinézett.

- Mi az? - kérdezte a királyné, és ő is odament.

- Semmi, semmi... azt mondták, Charny úr beteg, de itt jön ni.

- Itt jön? - kiáltotta Philippe, s az ablakhoz rohant.

- Igen, ő az!

A királyné magáról megfeledkezve, saját kezével tárta ki az ablakot. Lekiáltott:

- Charny úr!

A fiatalember megrökönyödve felnézett, és futni kezdett a kastély felé.

Charny kissé sápadtan lépett be, de nem látszott rajta, hogy fájdalmai volnának.

Ahogy megpillantotta a magas rangú társaságot, felöltötte világfira és katonára jellemző, hódolatteljes, merev álarcát.

- Vigyázzon, néném - súgta Artois grófja a királynénak -, minél többet kérdezősködik, annál többen értesülnek az ügyről.

- Akár az egész világot megkérdezem, de találok valakit, aki azt mondja, hogy maga tévedett.

Közben Charny észrevette Philippe-et, és udvariasan üdvözölte.

- Tönkreteszi az egészségét - súgta Philippe ellenfelének. - Sebesülten járkálni! Úgy látom, mindenáron meg akar halni.

- Nem hal bele az ember, ha a boulogne-i erdő bozótja megkarcolja - felelte Charny, és igencsak örült, hogy a kardvágásnál fájdalmasabb sértéssel válaszolhatott ellensége szavaira.

A királyné közeledése vetett véget a szópárbajnak.

- Ezek az urak azt mondják, hogy maga ott volt az Opera-bálon, Charny úr.

- Ott voltam, felség - válaszolta Charny, és meghajolt.

- Mondja el, mit látott!

- Azt kérdezi felséged, hogy mit láttam, vagy azt, hogy kit láttam?

- Igaza van... kit látott, és csak semmi tapintatoskodás, Charny úr, ne hallgasson el semmit, még szívességből se!

- Mindent el kell mondanom, asszonyom?

A királyné arcáról eltűnt a pír, viaszfehér lett, mint a délelőtt folyamán már vagy egy tucatszor.

- Először is, a rangsor alapján meg a bennem élő tisztelet törvénye alapján... - mondta Charny.

- Jó, jó. Látott engem?

- Láttam felségedet éppen abban a pillanatban, amikor úgy hozta a balszerencse, hogy leesett az álarca.

Mária Antónia idegesen gyűrögette a vállkendője csipkéjét.

- Nézzen meg jól, uram! - mondta olyan hangon, amely elárulta, hogy alig tudja visszatartani a zokogást. - Biztos benne?

- Felséged arcvonásai bele vannak vésve minden alattvalója szívébe. Aki egyszer látta felségedet, örökké látja.

Philippe Andrée-ra nézett; Andrée farkasszemet nézett vele. Féltékenységük most szövetséggé egyesült a közös fájdalomban.

- Uram - szólt ismét a királyné, és odalépett Charny elé -, én nem voltam ott az Opera bálján.

- Ó, asszonyom - kiáltott fel a fiatalember, s majdnem a földig hajolt -, felségednek joga van oda menni, ahová csak óhajt! És ha a pokolba lépne be felséged, jelenlététől megtisztulna a pokol.

- Nem azt kértem, hogy mentséget találjon a viselkedésemre - mondta a királyné. - Arra kérem, higgye el, hogy nem voltam ott.

- Mindent elhiszek, amit felséged parancsol - válaszolta Charny, akit szíve mélyéig megrendített a királyné makacs kérése, ennek a büszke asszonynak megható alázata.

- Túl messzire megy, királyi néném - súgta Mária Antónia fülébe Artois grófja.

Ez a jelenet megdermesztette a jelenlévőket.

- Azt hiszik, ott voltam! Mind azt hiszik! - sikoltotta a haragtól szinte önkívületben a királyné, s elcsüggedve hullott az egyik karosszékbe; titokban, az ujja hegyével, a szeme sarkából kitörölt egy könnycseppet, melyet a sebzett büszkeség égetett oda. Aztán hirtelen felpattant.

- Kedves néném, bocsásson meg nekem! - mondta gyöngéden Artois grófja. - Hűséges barátai vagyunk, higgye el. Egyedül mi ismerjük ezt a titkot, amely különben indokolatlanul ejti ilyen nagy rémületbe. A titkunkat csak az életünkkel együtt téphetik ki a szívünkből, úgy eltemetjük.

- A titkot! A titkot! - kiáltotta a királyné. - Ó, én nem akarok titkokat! Bizonyítékot akarok!

- Valaki jön, asszonyom - mondta Andrée.

- A király - mondta vontatottan Philippe.

- A király - mondta az előszobában az ajtónálló.

- A király! Annál jobb. Ó, a király az én egyetlen barátom, ő még akkor sem találna bűnösnek, ha úgy hinné, látott, amikor a bűnt elkövettem: isten hozta a királyt!

A király belépett. Tekintete élesen elütött a királynét körülvevő arcok zavarától, ziláltságától.

- De jókor jött, uram! - kiáltotta a királyné. - Ismét egy rágalom, ismét egy sérelem, amit ki kell védenünk, felség!

- Miről van szó? - kérdezte XVI. Lajos, és beljebb lépett.

- Pletyka, aljas szóbeszéd, uram, amely előbb-utóbb szárnyra kél. Segítsen rajtam, segítsen rajtam, felség, mert most nem az ellenségeim, hanem a barátaim vádolnak.

- A barátai?

- Ezek az urak; bocsásson meg, kedves fivérem! Artois grófja, Taverney úr és Charny úr azt állítja, s a szemembe is mondják, hogy láttak engem az Opera-bálon.

- Az Opera-bálon! - kiáltotta a király, és összevonta a szemöldökét.

- Ott, felség.

Baljós csend támadt.

La Motte-né jól látta a király komor nyugtalanságát. Látta a királyné halálos sápadtságát; egy szóval, egyetlen szóval eloszlathatta volna ezt a kínos gyötrelmet; egyetlen szóval romba dönthette volna a múlt minden vádját, s a királynét megmenthette volna a jövőnek.

Ámde a szíve nem ösztönözte e szó kimondására; érdekei az ellenkező irányba sodorták. Az mondta magában, hogy már késő; hogy a dézsával kapcsolatban már hazudott, és ha megmásítja a szavát, ha kiderül, hogy egyszer hazudott, ha a királyné rájön, hogy az első vád alól nem tisztázta, holott megtehette volna, ő, az új kegyelt az első akadálynál kiesik a versenyből, s csírájában kiirtja a jövőbeni pártfogás gyümölcseit... Hallgatott.

A király szorongva ismételte:

- Az Opera-bálon? Ki mondta ezt? Provence grófja is tudja?

- De nem igaz! - kiáltotta a királyné a kétségbeesett ártatlanság hangsúlyával. - Nem igaz! Artois grófja téved, Taverney úr is téved. Maga is téved, Charny. - Mindenki meghajolt. - Hívják ide a cselédeimet, mindenkit, kérdezzék meg őket! - kiáltotta a királyné. - Ugye, szombaton volt?

- Akkor, királyi néném.

- Lássuk csak, mit is csináltam szombaton? Mondják meg, mert most már csakugyan megőrülök. Ha ez így folytatódik, magam is elhiszem, hogy ott voltam azon a förtelmes Opera-bálon... Higgyék el, uraim, megmondanám, ha valóban ott lettem volna.

A király hirtelen a királyné felé nyújtotta a karját, s derűs arccal odalépett hozzá.

- Azt mondták, szombaton?

- Igen, felség.

- Nos - folytatta egyre nyugodtabban, egyre vígabban - nem is kell mást megkérdeznünk, asszonyom, csak a szobalányát. Talán emlékezni fog rá, hány órakor mentem be magához aznap; én úgy emlékszem, tizenegy óra felé.

- Ó! - kiáltott fel örömmámorban a királyné. - Hát persze!

A király karjába vetette magát; aztán hirtelen elpirult, és zavarba jött, ahogy magán érezte a többiek pillantását; a király mellére rejtette hát az arcát, aki gyengéden megcsókolta asszonya gyönyörű haját.

- Ideje, hogy pápaszemet vegyek - mondta Artois grófja a meglepetéstől és örömtől kábultan.

Philippe halálsápadtan támaszkodott a falnak. Charny hidegen, közömbösen ácsorgott, de az imént törölte le izzadságban úszó homlokát.

- Hát ezért lehetetlen - mondta a király, kihasználva az imént keltett hatást -, ezért lehetetlen, uraim, hogy a királyné azon az éjszakán az Opera bálján lett légyen. Higgyék, ha akarják; én biztos vagyok benne, hogy a királynénak elég, ha én hiszek neki.

- Provence grófja pedig gondoljon, amit akar - tette hozzá Artois grófja -, de én fogadni merek, hogy az ő felesége nem tudna ilyen alibit bizonyítani, ha egyszer netán azzal vádolnák, hogy házon kívül töltötte az éjszakát.

- Ejnye, kedves rokon!

- Felség, hadd csókoljam meg a kezét!

- Én is megyek - mondta a király, miután egy utolsó csókot adott a királynénak.

Philippe nem mozdult.

- Taverney úr - szólt szigorúan a királyné -, maga nem kíséri el Artois grófját?

Philippe kiegyenesedett. A vér a halántékában, a szemében dobolt. Ájulás kerülgette. Minden erejét összeszedve meghajolt, Andrée-ra nézett, iszonyú pillantást vetett Charnyra; uralkodott magán, hogy eszelős bánata ne lássék rajta.

Kiment.

A királyné azt akarta, hogy Andrée és Charny vele maradjon.

Andrée érezte, hogy Philippe az életét adta volna, hogy megakadályozza, hogy a királyné kettesben maradjon Charnyval, mégsem sietett a bátyja után, hogy megpróbálja megvigasztalni, mert akkor csak Charny és La Motte-né maradt volna a királynéval, márpedig Jeanne szerény, egyszersmind bizalmas arckifejezése arra vallott, hogy ő semmiben sem zavarná a bizalmas társalgást.

Mit is érzett voltaképpen Andrée?

Szerelmet? Ó, a szerelem - mondta talán magában - nem csírázik ki, nem növekszik ilyen gyorsan a hideg udvari érzelmek levegőjében. A szerelem, ez a ritka növény, a nagylelkű, tiszta, érintetlen szívekben virágzik szívesen. Nem mélyeszti gyökereit egy emlékekkel terhelt szívbe, az évek óta hulló könnyektől jéggé dermedt talajba. Nem, Taverney kisasszony nem szerelmet érzett Charny iránt. Vadul elutasította ezt a gondolatot, mert egykor megesküdött, hogy soha semmit nem szeret többé ezen a világon.

Akkor hát miért szenvedett annyira, ha Charny néhány tisztelettel és hódolattal teljes szót szólt a királynéhoz? Bizony, a féltékenység gyötörte.

Igen, féltékenység volt, de nem a szerelemre, amit egy férfi egy másik nő iránt érezhet, hanem arra a nőre, aki e szerelem ihletője, aki ezt a szerelmet elfogadhatja, engedélyezheti.

Mélabúsan nézte maga körül az új udvar szép szerelmeseit. Ezek a vakmerő, heves vérű férfiak nem értették meg őt, s otthagyták, miután tiszteletüket tették nála, az egyik azért, mert a lány fagyos viselkedése nem bölcseleti alapokon nyugodott, a másik, mert ez a fagyos viselkedés különös ellentétben állt azzal a régebbi könnyűvérű életmóddal, amelybe Andrée is beleszületett.

Meg aztán a férfiak - akár mert csak a gyönyört hajhásszák, akár mert szerelemről álmodoznak - gyanúsnak találják egy huszonöt esztendős, a királyné kegyeit élvező szép, gazdag nő fagyos viselkedését, aki egyedül, jéggé dermedten, némán, sápadtan rója azt az utat, ahol csakis az öröm, a földöntúli boldogság zsivaját hallani.

Nem valami vonzó állapot két lábon járó talánynak lenni, s ezt Andrée-nak bőven volt alkalma tapasztalni: látta, amint a szemek lassan-lassan elfordulnak a szépségétől, a lelkek bizalmatlanokká válnak, vagy megtagadják az ő lelkét. Még többet is látott: a régieknél megszokássá vált ez az elfordulás, az újak ösztönösen tették; körülbelül annyira volt szokásban, hogy az ember megszólítsa Taverney kisasszonyt, és elbeszélgessen vele, mint az, hogy megszólítsa a megfeketedett, hideg víz nyaldosta Diana-szobrot Versaillesban; aki Taverney kisasszonynak odaköszönt (de más nők előtt bókolt, más nőkre mosolygott), az teljesítette a kötelességét.

Ezek az apróságok természetesen nem kerülték el a fiatal nő éber figyelmét. Az ő szíve bánatot bőven ismert, örömet egyet sem; érezte, mint vonulnak el az esztendők sápadt unalom és sötét emlékek kíséretében; többször szólongatta magában azt, aki büntet, mint azt, aki megbocsát, s gyötrelmes álmatlan éjszakáin, amikor lelki szemei előtt megjelentek a boldog versailles-i szerelmesekre váró gyönyörök, halálos keserűséggel szakadt fel benne a sóhajtás:

- És én, Uram? Velem mi lesz?

Amikor rábukkant Charnyra, azon az estén, a nagy hidegben, amikor látta, mint állapodik meg rajta kíváncsian a fiatalember pillantása, és lassan-lassan mint burkolja be őt rokonszenve delejes levegőjével, mintha nem érezte volna benne azt a különös tartózkodást, amely minden hódolóját jellemezte. Ennek a férfinak a szemében ő nő volt. Felébresztette benne a fiatalságot, és elvarázsolta a halált; tekintetétől elpirult Diana márványarca.

Taverney kisasszony azonnal szívvel-lélekkel vonzódott ehhez az újjáteremtő férfihoz, akinek hála, ismét úgy érezte, visszatér belé az élet. Boldog volt, ha elnézhette ezt a fiatalembert, akinek ő nem jelentett talányt. És boldogtalan volt, ha arra gondolt, hogy egy másik nő megnyirbálhatja égszínkék képzelgései szárnyát, elrabolhatja álmát, mely éppen csak kiröppent az aranykapun.

Hát ezért nem követte Andrée Philippe-et, amikor az kiment a királyné szobájából, bár szenvedett a bátyját ért sértés miatt, bár bálványozva szerette, istenként tisztelte őt, szinte szerelmes volt belé.

Most, miután a bátyját elküldték, esze ágában sem volt részt venni a beszélgetésben.

A kandalló mellé ült, majdnem háttal a királynénak és La Mottenénak, aki az ablakmélyedésbe támaszkodott, ott keresett menedéket álszerénységének és kedvező kilátóhelyet valódi kíváncsiságának.

A királyné néhány percig csendben ült; nem tudta, hogyan kezdjen új beszélgetést ez után az iménti, rendkívül kényes magyarázkodás után.

Charny mintha rosszul érezte volna magát; a királynénak mindenesetre tetszett a viselkedése.

Mária Antónia végül mégis megtörte a csendet.

- Ez azt bizonyítja - mondta hirtelen, s nemcsak a saját gondolatára, hanem a többiekére is válaszolt -, hogy bővelkedünk ellenségekben. Ki hinné, hogy a francia udvarban ilyen alávaló dolgok történnek, uram? Ki hinné?

Charny nem felelt.

- Micsoda boldogság lehet ott élni isten szabad ege alatt, a nyílt tengeren, a maguk hajóin! - folytatta a királyné. - Nekünk, városlakóknak, a hullámok tajtékzó dühéről, vad erejéről beszélnek. Ó, uram, uram, csak nézzen végig magán! Az óceán hullámai, a legbőszebb hullámok talán nem köpték magára tajtékjukat? A hullámok támadásai nem lökték föl néha, talán gyakran is, a hajóhídon? Nos, nézzen végig magán, egészséges, fiatal, köztiszteletben álló ember.

- Asszonyom!

- Talán az angolok - folytatta a királyné, s fokozatosan belelovalta magát a beszédbe - nem szórták magára láng- és kartácsharagjukat, pedig ezek a haragok életveszélyesek, ugye? De mit számít az magának? Ép, erős fiatalember; legyőzte az ellenség haragját, a király gratulált magának, megsimogatta, a nép megtanulta és szereti a nevét.

- Igen, asszonyom, és...? - suttogta Charny, aki szorongva figyelte, mint feszíti meg egyre inkább Mária Antónia idegeit a lázas izgalom.

- Hogy hová akarok kilyukadni? - kérdezte a királyné. - Hát ide: áldott legyen az az ellenség, aki tüzet, vasat, tajtékzó habot zúdít ránk; áldott legyen az az ellenség, aki csak halállal fenyeget!

- Úristen, asszonyom! - mondta Charny. - Felségednek nincs ellensége; mint ahogy a sasnak nem ellensége a kígyó... Azok, akik a földön csúsznak-másznak, nem zavarhatják azokat, akik a fellegekben szárnyalnak.

- Uram - sietett a válasszal a királyné -, tudom, hogy maga egyetlen karcolás nélkül jött haza a csatából; egyetlen karcolás nélkül került ki a viharból; győztesként, körülrajongva tért meg; míg azok, akiknek a jó hírét az ellenség a rágalom mérges nyálával mocskolja be, nem kockáztatják ugyan az életüket, de minden vihar után tíz évet öregszenek; megszokják, hogy lesunyt fejjel járjanak, attól való félelmükben, hogy - amint ma velem történt - barátok és ellenségek kettős támadásával találják szembe magukat. Meg aztán, uram, ha tudná, milyen kegyetlen dolog, ha gyűlölik az embert!

Andrée aggódva leste, mit válaszol a fiatalember; reszketett, nehogy szeretetteljes vigasszal feleljen, hiszen a királyné mintha ezt sürgette volna.

Charny azonban megtörölte a homlokát, és sápadtan nekitámaszkodott az egyik karosszék háttámlájának.

A királyné ránézett.

- Nincs itt nagyon meleg? - kérdezte.

La Motte-né aprócska kezével ablakot nyitott: úgy fordította el az ablakkilincset, mintha erős férfikéz tette volna. Charny mámorosan itta a friss levegőt.

- Látszik, hogy a tengeri szélhez szokott, nyilván légszomja van a versailles-i fülledt szalonokban.

- Nem erről van szó, asszonyom - felelte Charny -, hanem két órakor szolgálatba kell lépnem, és hacsak felséged nem parancsolja, hogy itt maradjak...

- Dehogy parancsolom, uram - mondta a királyné. - Mi tudjuk, mi a szolgálat, ugye, Andrée?

Majd ismét Charnyhoz fordult, és sértődött árnyalattal a hangjában mondta:

- Távozhat, uram.

Charny nagy sietve meghajolt, és eltűnt a kárpit mögött.

Néhány másodperc múlva az előszobából mintha nyöszörgést hallottak volna, majd szapora lépteket.

A királyné az ajtó mellett állt, talán véletlenül, talán mert Charny után akart nézni, akinek hirtelen távozását különösnek találta.

Most felemelte a kárpitot, halkan felsikoltott, és már rohant volna kifelé, de Andrée, aki egy pillanatra sem tévesztette szem elől, ott termett a királyné és az ajtó között.

- Ó, asszonyom! - mondta.

A királyné Andrée-ra meredt, de ő szilárdan állta a tekintetét.

La Motte-né a nyakát nyújtogatta.

A királyné és Andrée között kis rés volt, ezen a résen át megpillantotta az ájultan fekvő Charnyt, akinek szolgák és testőrök igyekeztek elsősegélyt nyújtani.

A királyné észrevette La Motte-né mozdulatát, s becsapta az ajtót, de későn: La Motte-né látta, amit látni akart.

Mária Antónia összevont szemöldökkel, elgondolkodva tért vissza a karosszékéhez; a viharos megrázkódtatások után fellépő borús, szorongó lelkiállapot lett úrrá rajta. Mintha azt sem tudná, élnek-e, halnak-e körülötte.

Andrée állva maradt, a falnak támaszkodott, s ugyanolyan szórakozottnak látszott, mint a királyné.

Csend támadt.

- Ez aztán furcsa - mondta hirtelen jó hangosan a királyné, s szavától két meglepett társnője összerezzent -, mintha Charny úr még most is kételkednék...

- Miben, asszonyom? - kérdezte Andrée.

- Hát abban, hogy a bál éjszakáján itt voltam a kastélyban.

- Ó, asszonyom...

- Ugye így van, grófné, ugye, igazam van? - kérdezte a királyné. - Charny úr még most is kételkedik.

- A király szava ellenére? Ó, az lehetetlen, asszonyom - mondta Andrée.

- Azt is gondolhatja, hogy a király hiúságból sietett a segítségemre. Ó, nem hisz nekem! Nem, nem hisz, ezt látni lehet rajta.

Andrée az ajkát harapdálta.

- A bátyám nem olyan hitetlenkedő, mint Charny - mondta. - Ő teljesen meg van győződve felséged igazáról.

- Sajnálnám - folytatta a királyné, aki meg sem hallotta Andrée válaszát -, mert akkor nyilván nem olyan tiszta szívű, egyenes lelkű fiatalember, mint gondoltam.

Aztán dühösen összecsapta a kezét:

- De végső soron miért is hinne nekem, ha egyszer látott? - kiáltotta. - Artois grófja is látott; Philippe is látott, legalábbis azt mondja; mindenki látott, és csak a király szavára hitték el, ha ugyan elhitték, hogy nem voltam ott. Ó, valami van e mögött az ügy mögött, valami, amit ki kell derítenem, ha már senkinek sem jut eszébe megtenni. Ugye, Andrée, ki kell kutatnom és fel kell fedeznem ezeknek a dolgoknak a valódi okát?

- Felségednek igaza van - mondotta Andrée -, és bizonyára La Motte-né asszony is úgy gondolja, hogy felségednek addig kell keresnie, amíg ki nem deríti az okot. Ugyebár, asszonyom?

La Motte-nét váratlanul érte a kérdés, összerezzent, de nem felelt.

- Mert végül is - folytatta a királyné - azt mondják, láttak engem Mesmernél.

- Felséged volt is Mesmernél - szólt közbe gyorsan La Motte-né mosolyogva.

- Hogyne - válaszolta a királyné -, csakhogy nem csináltam semmi olyat, amiről a gúnyirat beszél. Meg az Operában is láttak, ott viszont egyáltalán nem voltam.

Elgondolkodott, majd hirtelen felcsattanó hangon kiáltotta:

- Ó, rájöttem az igazságra!

- Az igazságra? - hebegte a grófné.

- Hála istennek! - mondta Andrée.

- Kérem Crosne urat - mondta örvendezve a királyné a belépő Miserynének.

A rendkívül jó modorú Crosne a király és a királyné között történt kimagyarázkodás óta nagy zavarban volt.

Nem mindennapi nehézség elé állítja az embert, ha ismeri egy asszony minden titkát - főleg ha az az asszony a királyné -, s ha ráadásul az a hivatása, hogy védje az uralkodó pár érdekeit és jó hírét.

Crosne sejtette, hogy a női harag és a királynéi méltatlankodás összes súlya rázúdul majd; ennek ellenére eltökélte, hogy teljesíti kötelességét, s remélte, hogy közismerten csiszolt modora pajzsként fogja védelmezni az első szúrások ellen.

Nyugodtan, mosolyogva lépett be.

A királyné viszont nem mosolygott.

- Most rajtunk a sor, Crosne úr, hogy kimagyarázkodjunk - mondta.

- Rendelkezzék velem, felség!

- Maga nyilván ismeri az okát a vesszőfutásomnak, rendőrfőnök uram.

Crosne tanácstalanul nézett körül.

- Ne zavartassa magát - folytatta a királyné -, nagyon jól ismeri ezt a két hölgyet. Hiszen kegyelmed mindenkit ismer.

Crosne meghajolt.

- Ismerem a személyeket, ismerem a következményeket, de nem ismerem azokat az okokat, amelyek felől felséged érdeklődni méltóztat.

- Így hát nekem jut az a hálátlan feladat, hogy tájékoztassam magát - mondta a királyné, akit bosszantott a rendőrfőnök nyugalma. - Természetesen suttogva vagy suttyomban is elmondhatnám a titkomat, ahogyan általában a titkokat el szokták mondani, de én mindent igyekszem nyílt színen, hangosan elmondani. Nos, a kellemetlenségeim okát abban látom, hogy van valaki, aki hasonlít rám, és aki mindenütt mutogatja magát, és méltatlanul viselkedik, és akit maga meg a nyomozói összetévesztenek velem.

- Egy hasonmás! - kiáltott fel Crosne, s mivel túlságosan elfoglalta, hogy kivédje a királyné támadását, nem vette észre Jeanne pillanatnyi zavarát.

- Talán lehetetlennek tartja ezt a feltételezést, rendőrfőnök úr? Talán szívesebben hinné, hogy tévedek, vagy éppen megtévesztem magát meg a rendőreit?

- Dehogyis, asszonyom. Csakhogy bármennyire hasonlítson is valaki felségedhez, olyan lényeges a különbség, hogy nincs tapasztalt ember, akit megtéveszthetne.

- Mégis van, mivel megtörtént.

- Én is tudnék rá példát, felség - mondta Andrée.

- Nocsak!...

- Amikor Taverney-Maison-Rouge-ban laktunk apámmal, volt egy szolgálólányunk, aki különös véletlen folytán...

- Hasonlított rám!

- Ó, felség, megtévesztő volt a hasonlóság.

- És mi lett azzal a lánnyal?

- Akkoriban még nem tudtuk, felséged mennyire nagylelkű, emelkedett, fennkölt lélek. Apám attól tartott, hogy ez a hasonlóság nem fog tetszeni a királynénak, s amikor Trianonba jöttünk, a lányt elrejtettük az udvar szeme elől.

- Na, Crosne úr? Kezdi érdekelni a dolog?...

- Nagyon is, asszonyom.

- Folytassa, kedves Andrée!

- Mivel ez a lány nyughatatlan, nagyravágyó lélek volt, unalmasnak találta a szobafogságot; nyilván megismerkedett valami rosszféle alakkal, mert egy este, amikor lefekvéshez készülődtem volna, csodálkozva vettem észre, hogy nincs ott. Mindenütt kerestük, de hiába. Eltűnt.

- Gondolom, ez az én alteregóm el is csent valamit magától?

- Nem, asszonyom, nem volt nekem semmim se.

Jeanne érthető figyelemmel követte ezt a beszélgetést.

- Szóval, mindezt nem tudta, Crosne? - kérdezte a királyné.

- Nem, asszonyom.

- Van egy nő, aki megdöbbentően hasonlít rám, és kegyelmed erről mit sem tud! Ilyen fontos esemény történik a királyságunkban, komoly zavarokat okoz, s nem maga az első, akinek ez az esemény a tudomására jut! Vallja be, uram, igencsak rosszul működik ez a maga rendőrsége!

- Biztosíthatom, asszonyom, hogy nem így van - válaszolta a rendőrfőnök. - Lehet, hogy a közönséges ember valóságos istenségnek látja a rendőrfőnököt, de felséged, aki jóval fölöttem áll, nagyon jól tudja, hogy a király tisztviselői is csak emberek. Én nem parancsolok az eseményeknek; vannak olyan különös események, hogy az emberi értelem alig-alig fogja fel őket.

- Ha egy embernek minden lehetséges hatalom megadatott, uram, hogy felebarátainak még a gondolataiba is belelásson; ha a nyomozóival kémeket bérel, ha a kémeivel még azt is kilesheti, milyen mozdulatokat teszek a tükröm előtt, szóval ha ez az ember nem tartja a kezében az eseményeket...

- Asszonyom, amikor felséged házon kívül töltötte az éjszakát, tudtam róla. Jól működött a rendőrségem? Jól, ugyebár. Aznap felséged ehhez a hölgyhöz látogatott el a Saint-Claude utcába, a Marais negyedbe. Amikor Lamballe hercegnővel belépett Mesmer házának ajtaján, a rendőrségem jól működött, mivel a detektívjeim látták felségedet. Amikor felséged az Operába ment...

A királyné felkapta a fejét.

- Engedje meg, hogy elmondjam, asszonyom! Ha egy hölgy sógora összetévesztheti a sógornője vonásait valaki máséval, hogyne téveszthetné össze egy nyomozó, aki mindössze három frankot keres naponta. A nyomozó azt mondta, hogy úgy hiszi, felségedet látta. Talán azt gondolja, asszonyom, hogy a nyomozóim a Reteau-ügyet sem kísérték elég figyelemmel, Reteau-ét, a hírlapíróét, akinek Charny úr olyan alaposan ellátta a baját?

- Charny úr! - kiáltott fel egyszerre Andrée és a királyné.

- Friss esemény, asszonyom, a botütések nyoma még meleg a hírlapíró hátán. Ilyen kalandokkal aratta babérait elődöm, Sartines úr, amikor szellemesen előadta őket a megboldogult királynak vagy a kegyencnőjének.

- Charny úr leereszkedett ahhoz a nyomorult páriához?

- A rendőrségemtől értesültem róla, amelyet annyira gyaláznak, asszonyom; azt pedig felséged is elismeri, remélem, hogy valami kis esze mégiscsak van ennek a rendőrségnek, ha ki tudta deríteni a botozást követő párbajt...

- Charny párbajozott! Charny megverekedett valakivel! - sikoltotta a királyné.

- A hírlapíróval? - kérdezte hevesen Andrée.

- Ó, nem, hölgyem; az alaposan helybenhagyott firkász nemigen szúrhatta volna meg úgy a kardjával Charny urat, hogy itt az előszobában elájuljon.

- Megsebesült! Megsebesült! - kiáltotta a királyné. - Megsebesült! De mikor? Hogyan? Téved, Crosne!

- Ó, asszonyom, felséged épp elég gyakran leplezi le a tévedéseimet; most az egyszer engedje meg, hogy azt mondjam: nem tévedek.

- De hiszen az imént még itt volt.

- Tudom.

- Ó, én láttam, hogy szenved - mondta Andrée olyan hangsúllyal, hogy a királyné megérezte az ellenséges indulatot, s hevesen odafordult.

- Mit mond? - kérdezte, s pillantásával majdnem átdöfte Andrée-t. - Észrevette, hogy Charny úr szenved, és nem szólt?

Andrée nem válaszolt. Jeanne a királyné kedvenc barátnője segítségére akart sietni, mert szüksége volt a barátságára.

- Nekem is feltűnt - mondta -, hogy Charny úr alig áll a lábán, miközben felséged abban a kitüntetésben részesítette, hogy beszélgetett vele.

- Igen, alig állt a lábán - mondta a büszke Andrée, de egyetlen pillantásra sem méltatta a grófnét.

Közben Crosne, aki azért volt itt, hogy kifaggassák, kedvére megfigyelhette a hölgyeket, akikben - Jeanne kivételével - fel sem merült, hogy egy rendőrfőnök tanulmányozásának tárgyai.

Ismét a királyné szólalt meg:

- Kivel és miért párbajozott Charny úr?

- Egy nemesúrral, aki... De hát ez most már közömbös, asszonyom... Immár teljes az egyetértés az ellenfelek között, hiszen az imént itt társalkodtak felséged színe előtt.

- Előttem? Itt?

- Itt, bizony... Alig húsz perce távozott a győztes...

- Taverney! - kiáltotta a királyné, s a szeme dühödt villámokat szórt.

- A bátyám! - suttogta Andrée.

- Azt hiszem, Charny úr Philippe de Taverney úrral párbajozott - mondta Crosne.

A királyné összecsapta a kezét: ez a viharos harag jele volt nála.

- Ez megengedhetetlen... megengedhetetlen... - hajtogatta - Nahát!... Áthozná Versailles-ba az amerikai szokásokat... Ó, nem, ezt nem tűröm.

Andrée is, Crosne is lehajtotta a fejét.

- Így hát az én udvaromat tizenhatodik századi lovagi tornák színterévé alakítják, pusztán azért, mert valaki La Fayette-tel meg Washingtonnal kóborolt odaát (a királyné ez utóbbi nevet erőszakoltan franciás kiejtéssel mondta); nem és nem! Andrée, maga biztosan tudta, hogy a bátyja párbajozott.

- Most tudtam meg, asszonyom - felelte Andrée.

- Miért párbajozott?

- Ezt talán Charny úrtól kellett volna megkérdeznünk, végtére is ő párbajozott a bátyámmal - mondta Andrée sápadtan, villogó szemmel.

- Nem azt kérdeztem, hogy Charny mit csinált - torkolta le a királyné -, hanem azt, hogy mit csinált Taverney.

- Ha a bátyám párbajozott - felelte a lány, s minden egyes szavát külön hangsúlyozta -, azt nyilván felséged szolgálatában tette.

- Ez azt jelenti, kisasszony, hogy Charny úr nem az én szolgálatomban párbajozott?

- Engedje meg felséged, hogy felhívjam a figyelmét, hogy én csak a bátyámról beszélek.

Mária Antónia alig tudta türtőztetni magát.

Felállt, körbejárt a szobában, úgy tett, mintha megnézné magát a tükörben, az egyik lakkozott könyvespolcról leemelt egy könyvet, belepillantott, visszatette.

- Köszönöm, Crosne úr - mondta a rendőrfőnöknek -, meggyőzött. Kicsit megzavart ez a mindenféle jelentés meg gyanúsítgatás. Igen, a rendőrség remekül működik, uram; de nagyon kérem, gondolkodjék el azon a hasonlóságon, amelyről az imént beszéltem! Viszontlátásra.

Kecsesen kezet nyújtott, s a rendőrfőnök kétszer olyan boldogan és tízszer olyan tájékozottan távozott, mint ahogy jött.

Andrée érezte, hogy a "viszontlátásra" neki is szólt: hosszan, ünnepélyesen bókolt.

A királyné oda sem figyelt, úgy mondta neki is, hogy viszontlátásra; nem látszott rajta, hogy haragudna.

Jeanne úgy hajolt meg, mintha szentséges oltár előtt tenné; ő is távozni készült.

Miseryné lépett be.

- Felségednél mostanra volt bejelentve Boehmer és Bossange úr - szólt.

- Ó, csakugyan, kedves Miseryné, hát persze. Jöjjenek be! Maga még maradjon, La Motte-né, szeretném, ha a király egészen kibékülne magával.

Miközben a királyné ezeket a szavakat kiejtette, a tükörből leste Andrée arcát, aki lassan lépegetett a tágas terem ajtaja felé.

Talán féltékennyé akarta tenni vele, hogy az újonnan érkezettre szórta kegyeit.

Andrée eltűnt a kárpit szárnyai mögött; a szeme sem rebbent, a pillája sem rezdült.

- Acélból vannak! Acélból vannak! - sóhajtotta a királyné. - Ó, ezek a Taverneyk acélból vannak, de aranyból is... Ni csak, ékszerész uraim, jó napot. Mi újság, mi újság? Tudják, hogy nincs pénzem...

La Motte-né visszatért előző helyére; szerénységét hangsúlyozandó, eléggé távol állt meg, onnét figyelt, hiszen megengedték neki, hogy maradjon, és hallgassa, amit mondanak.

Díszes ünneplőben belépett Boehmer és Bossange: az uralkodó hitvese fogadja őket, hát díszes ünneplő dukál.

- Ékszerész csak akkor jön hozzám - szólalt meg hirtelen a királyné -, ha ékszerről akar beszélni. Most rosszkor jöttek, uraim.

Boehmer, a társulás szóvivője válaszolt:

- Nem azért jöttünk, hogy megvételre kínáljuk az árunkat felségednek: igazán nem szeretnénk tapintatlanok lenni.

- Ó! - mondta a királyné, aki már meg is bánta, hogy olyan elutasító volt -, ha megnézzük az ékszereket, az még nem jelenti azt, hogy meg is vesszük!

- Így van, asszonyom - folytatta Boehmer, és igyekezett megtalálni szónoklatának elejtett fonalát -, de mi most azért jöttünk, hogy egy kötelességünket teljesítsük.

- Kötelességüket teljesítsék... - mondta csodálkozva a királyné.

- Ismét arról a szép gyémánt nyakékről van szó, amelyet felséged nem méltóztatott megtartani magának.

- Á, persze, a nyakék... Hát megint előbukkant! - kiáltotta nevetve Mária Antónia.

Boehmer komoly maradt.

- El kell ismernem, hogy szép darab volt, Boehmer úr - folytatta a királyné.

- Olyan szép - mondta szemlesütve Boehmer -, hogy egyedül felséged lett volna méltó rá, hogy viselje.

- Csak az vigasztal - mondta Mária Antónia, és röpke sóhaj lebbent az ajkáról (amit La Motte-né rögtön észrevett) -, csak az vigasztal, hogy... mennyibe is került? Másfél millióba, ugye, Boehmer úr?

- Annyiba, felség.

- És hogy ezekben a mai szeretetre méltó szép időkben - folytatta a királyné -, amikor a népek szíve kihűlt, mint Isten meleg napja, nincs olyan uralkodó, aki megengedhetne magának egy másfél millió frankos gyémánt nyakéket.

- Másfél millió frank! - ismételte hűséges visszhang gyanánt La Motte-né.

- Úgyhogy, uraim, amit én nem tudtam megvenni, amit nekem nem volt szabad megvennem, senkié sem lesz... Mondhatják erre, hogy az egyes darabok is értékesíthetők. Igaz, de én senkitől sem irigyelnék két-három gyémántot; hatvanat már igen.

A királyné szinte elégedetten dörzsölte össze a kezét: örült, hogy egy kicsit packázhat Boehmer és Bossange urakkal.

- Téved felséged - mondta Boehmer -, lévén hogy pontosan ilyen természetű a kötelesség, amely felséged színe elé szólított minket: a nyakéket eladtuk.

- Eladták! - kiáltott fel a királyné, és megpördült.

- Eladták! - visszhangozta La Motte-né.

- Kinek? - kérdezte a királyné.

- Ó, asszonyom, az államtitok.

- Államtitok! Ó, ez igazán nagyszerű! - kiáltott fel vidáman Mária Antónia. - Mi aztán igazán tudjuk, mit jelent ez a szó. Vigyázzon, Boehmer, ha nem mondja meg jószántából, ellopatom a titkát Crosne úr egyik nyomozójával.

És szívből kacagott leplezetlenül kinyilvánítva, mi a véleménye arról az állítólagos titokról, amely Boehmert és Bossange-ot megakadályozza benne, hogy megmondja, ki veszi meg a nyakéket.

- Felségeddel nem viselkedhetünk úgy, mint a többi ügyfelünkkel - mondta ünnepélyesen Boehmer. - Azért jöttünk, hogy megmondjuk felségednek, hogy a nyakéket eladtuk, és hogy a vevő nevét el kell hallgatnunk, mivel az adásvétel titokban történt, egy rangrejtve érkezett követ közvetítésével.

A követ szó hallatán a királyné még jobban kacagni kezdett. La Motte-néhoz fordult.

- Boehmerben az a csodálatos - mondta -, hogy képes el is hinni, amit mond. Na, Boehmer, csak az országot árulja el, ahonnét az a követ jött... Igazán csekélység, amit kérek... Csak a neve kezdőbetűjét... Csak azt mondja meg!

És egyre rázta a nevetés.

- Portugália követéről van szó - mondta suttogva Boehmer, hogy legalább La Motte-né elől mentse a titkot.

A királyné abbahagyta a nevetést, ahogy meghallotta az egyértelmű, tiszta választ.

- Portugál követ! - mondta. - Hiszen itt nincs is portugál követ, Boehmer.

- Külön ezért jött, asszonyom.

- Magukhoz? Inkognitóban?

- Igen, asszonyom.

- De kicsoda?

- Souza úr.

A királyné nem válaszolt. Egy pillanatig a fejét ingatta, aztán, mint aki döntött, megszólalt:

- Akkor hát sok szerencsét őfelségének, Portugália királynőjének a gyémántokhoz; igazán szépek. Ne is beszéljünk többet a nyakékről!

- Ellenkezőleg, asszonyom, engedje meg felséged, hogy beszéljek róla... Beszéljünk róla - tette hozzá Boehmer, ahogy a társára nézett.

Bossange meghajolt.

- Látta már azokat a gyémántokat, grófné? - kérdezte a királyné, hogy Jeanne se maradjon ki a társalgásból.

- Nem, asszonyom.

- Gyönyörű gyémántok!... Kár, hogy az urak nem hozták magukkal.

- Itt vannak - igyekezett buzgón Bossange, s a hóna alatt tartott kalapjából elővette az ékszert tartalmazó lapos dobozkát.

- Nézze csak meg, grófné, magát is érdekelni fogja, mint minden nőt - mondta a királyné, s egy kissé eltávolodott a sèvres-i intarziás asztalkától, amelyre Boehmer mesterien eligazgatta a nyakéket, úgy, hogy a kövekre hulló fény a lehető legtöbb csiszolt lapról szikrázzon vissza.

Jeanne felsikoltott ámulatában. El sem lehetett volna szebbet képzelni; olyan volt, mint valami tűznyelv: hol zöld és vörös, hol fehér, mint maga a fény.

- Csodálatos, csodálatos! - kiáltotta Jeanne, s a szeme káprázott a látványtól.

- Másfél millió frank csak úgy, egy marékban - mondta a királyné olyan bölcs hidegvérrel, ahogyan hasonló körülmények között Rousseau viselkedett volna.

Jeanne azonban mást látott e megvető szavak mögött, mert még nem vesztette el a reményt, hogy meggyőzze a királynét.

Hosszas vizsgálódás után megszólalt:

- Az ékszerész úrnak igaza volt. Egyetlen királyné van a világon, aki méltó rá, hogy viselje ezt a nyakéket: felséged.

- Csakhogy felségem nem fogja viselni - felelte Mária Antónia.

- Mielőtt kivinnék Franciaországból ezt az ékszert, őszinte sajnálkozásunkat kell kifejeznünk felséged lába elé borulva. Most már egész Európa ismeri a nyakéket, és versengenek érte. A mi nemzeti büszkeségünk csak akkor engedheti meg, hogy ez vagy az az uralkodónő felékesítse magát vele, ha Franciaország királynéja még egyszer, véglegesen, visszavonhatatlanul elutasítja a vételt.

- Már elutasítottam - felelte a királyné. - Nyilvánosan. Túl sok dicshimnuszt hallottam magamról emiatt, semhogy visszavonnám a szavam.

- Ó, asszonyom - mondta Boehmer -, ha a nép nemes cselekedetnek tartotta, hogy felséged egy hajót részesített előnyben s nem a nyakláncot, a nemesség - és a nemesség is francia - nem lepődne meg, ha Franciaország királynéja, miután vásárolt egy hajót, vásárolna egy nyakéket is.

- Ne beszéljünk többé róla! - mondta Mária Antónia, s még egy utolsó pillantást vetett az ékszerre.

Jeanne sóhajtott, hogy a királyné is könnyebben sóhajtson.

- Miért ez a nagy sóhaj, grófné? Ha a helyemben volna, ugyanígy cselekedne.

- Nem tudom - suttogta Jeanne.

- Jól megnézte? - kérdezte sietve a királyné.

- Életem végéig elnézném, asszonyom.

- Hagyják, uraim, hadd csodálja ez a kis kíváncsi. Ettől a gyémántok nem veszítenek az értékükből; sajnos, változatlanul másfél millió frankba kerülnek.

A grófné úgy vélte, a "sajnos" szó kiváló alkalom a közbelépésre.

A királyné sajnálja, tehát szerette volna a nyakéket. Szerette volna, tehát még most is szeretné, mivel a vágyát nem elégítették ki.

- Másfél millió frank - mondta Jeanne -, de ha a felséged nyakán lenne, belepusztulna az irigységbe a föld összes asszonya.

Felkapta a dobozról a királyi nyakéket, s ügyesen, mint egy bűvész, hirtelen rákapcsolta Mária Antónia selymes nyakára. A királynét egy szempillantás alatt villódzó színek káprázatos fényözöne árasztotta el.

- Ó, felséged így valóban tüneményesen szép - mondta Jeanne.

Mária Antónia odasietett egy tükörhöz: elbűvölve hőkölt hátra.

Ez a finom vonalú, kecses nyak, ez a szépséges hattyúnyak, melyet a sors arra szánt, hogy egykor vas messe el, most bájosan emelkedett ki aranyos, göndör fürtjeivel a fényáradat közepéből.

Jeanne vakmerően lejjebb húzta a királyné válláról a ruhát: a nyakék alsó gyémántsorai Mária Antónia gyöngyházfényű mellére simultak.

Mária Antónia belefeledkezett a maga csodálatába. Aztán megijedt, s le akarta tépni a nyakáról az ékszert.

- Elég! - mondta. - Elég!

- Hozzáért felségedhez - kiáltotta Boehmer -, most már senki másé nem akar lenni!

- Lehetetlen - válaszolta eltökélten a királyné. - Egy kicsit eljátszottam a gyémántokkal, uraim, de hiba lenne, ha elnyújtanánk a játékot.

- Felségednek bőven van ideje, hogy megszokja a gondolatot - ejtette el ügyesen Boehmer -, holnap visszajövünk.

- Előbb-utóbb úgyis fizetni kell. Meg aztán miért kapják később a pénzt? Maguknak sürgős. Nyilván kedvezőbb fizetési feltételeket ajánlottak.

- Igen, felség, készpénzt - válaszolt a kereskedővé visszavedlett kereskedő.

- Vigyék innét! - kiáltotta királyné. - Vissza a nyakéket a tokjába! Egykettő!

- Felséged talán megfeledkezik róla, hogy egy ilyen ékszer pénz, és hogy ez a nyaklánc száz év múlva is ugyanennyit fog érni.

- Adjon már másfél millió frankot, grófné - mondta erőltetett mosollyal a királyné -, aztán majd meglátjuk.

- Ó, ha volna annyi pénzem, ó!... - kiáltotta Jeanne.

Aztán elhallgatott. A hosszú mondatok sokszor nem érnek annyit, mint egy ügyes elhallgatás.

Hiába nyomkodták, zárogatták vagy negyedóra hosszat az ékszerészek a gyémántjaikat a tokjába, a királyné nem moccant.

Erőltetetten nyugodt arcán, hallgatásán le lehetett mérni, milyen érzékenyen érintette a dolog, milyen keserves volt a harc.

Most is, mint mindig, ha bosszankodott, kinyújtotta a kezét, elővett egy könyvet, néhány oldalt lapozott benne, de nem olvasott.

Az ékszerészek távozni készültek.

- Tehát visszautasítja felséged?

- Igen... vissza - sóhajtott a királyné, s most mindenki helyett sóhajtott.

Boehmer és Bossange kiment.

Jeanne látta, hogy Mária Antónia lába ide-oda, mocorog a bársonypárna fölött, mely őrizte a lába nyomát.

"Szenved" - gondolta a grófné.

A királyné hirtelen felpattant, körbejárt a szobában, majd megállt Jeanne előtt, akinek a tekintete szinte megigézte.

- Azt hiszem, a király már nem jön vissza - mondta. - Majd legközelebb elébe állunk a mi kis folyamodványunkkal.

Jeanne tiszteletteljesen bókolt, és az ajtó felé hátrált.

- Nem feledkezem meg magáról - tette hozzá jóságosan a királyné.

Jeanne kezet csókolt, mintha a szívét lehelné a királyné kezére, és kiment. Mária Antónia egyedül maradt, bánat és szédület prédájául.

"Bánkódik, mert tehetetlen, szédül, mert vágyakozik - gondolta Jeanne. - És ő a királyné! Ó, nem; csak nő!"

A grófné eltávozott.

2. Mészöly Dezső fordítása. ^[VISSZA]

3. Mészöly Dezső fordítása. ^[VISSZA]