1
Szerelemnek színlelt nagyravágyás

Jeanne is nő volt, csak éppen nem volt királyné.

Így hát mihelyt elhelyezkedett a kocsijában, összehasonlította a szép versailles-i kastélyt, a gazdag, pompás bútorzatot az ő Saint-Claude utcai, negyedik emeleti lakásával, az előkelő lakájokat az ő vén cselédasszonyával.

Ám a szerény kis mandzárdlakás meg a vén cselédasszony rögtön el is tűnt a múlt árnyai között, mint azok a látomások, amelyek mihelyt szertefoszlanak, mintha soha nem is léteztek volna, és Jeanne már a Saint-Antoine körúti, elegáns, bűbájos, kényelmes kis házát látta; az ő lakájai talán nem olyan bidres-bodrosak, mint a versailles-iak, de ugyanolyan tisztelettudóak és engedelmesek.

Ez a ház, ezek az inasok alkották az ő kis Versailles-át; ő ott legalább annyira királyné volt, mint Versailles-ban Mária Antónia, s az ő óhajait - feltéve, ha az ésszerűség határain belül maradnak - legalább olyan jól és olyan gyorsan teljesítették, mintha ő tartaná a kezében a jogart.

Így hát Jeanne derűsen mosolyogva tért haza. Még elég korán volt; papírt, tollat és tintát vett elő, írt néhány sort, a levélkét finom, illatos borítékba tette, megcímezte, és csengetett.

Máris nyílt az ajtó, és megjelent az egyik inas.

- Igazam volt - suttogta Jeanne. - A királynét sem szolgálják ki jobban.

- Vigye el Rohan bíboros úrnak ezt a levelet - mondta.

Az inas előlépett, fogta a levélkét, és szó nélkül, cselédekre jellemző néma engedelmességgel távozott.

A grófné elábrándozott. Álmodozása nem forgott új tárgy körül: ott folytatta, ahol az úton abbahagyta.

Öt perc múlva halkan kopogtattak az ajtón.

- Tessék - mondta La Motte-né.

Ugyanaz az inas jött be.

- Nos? - kérdezte kissé ingerülten La Motte-né, amikor látta, hogy mégsem hajtották végre a parancsát.

- Abban a pillanatban, amikor elindultam, hogy a méltóságos grófné parancsát végrehajtsam - mondta az inas -, a bíboros úr inasa kopogott a kapun. Mondtam a bíboros úrnak, hogy éppen hozzá indultam. Elvette a grófné levelét, elolvasta, kiugrott a kocsijából, és bejött, mondván, hogy jelentsem be.

- Aztán?

- Nagyuram itt van, várja, hogy asszonyom fogadja.

A grófné alig láthatóan elmosolyodott.

- Vezesse be! - mondta két másodperc múlva.

Vajon arra kellett ez a két másodperc La Motte-nénak, hogy az előszobájában várakoztasson egy egyházi főméltóságot, vagy arra, hogy befejezze terve kovácsolását?

A királyné szeszélye, mint a sötét hepehupákkal teli völgyet megvilágító lidércfény, ez a királyi, de főképpen női szeszély felfedte az intrikus grófné előtt egy lélek minden titkos rejtekét, egy olyan lélekét, amely túl emelkedett hozzá, hogy különösebben óvatoskodjék, s rejtegesse titkos zegzugait.

Hosszú az út Versailles-ból Párizsba, s ha az ember mellett a kapzsiság ördöge az útitárs, bizony bőven van ideje, hogy vakmerő terveket susogjon a fülébe.

Jeanne megrészegült a másfél millió frank hallatán s a Boehmer és Bossange ékszertokjának fehér szaténbélésén elé terülő gyémántok láttán.

Másfél millió frank! Hercegi vagyon, főleg annak a szegény kis koldusnak a szemében, aki egy hónapja még alamizsnáért nyújtogatta a kezét a nagyok felé!

Tény, hogy a Saint-Claude utcai Jeanne de Valois nagyobb utat tett meg a Saint-Antoine körúti Jeanne de Valois-ig, mint amekkora utat a Saint-Antoine körúti Jeanne de Valois-nak a nyaklánctulajdonos Jeanne de Valois-ig kell megtennie.

Jeanne nem olyan elvont vagyon után sóvárgott, amilyen egy szerződés vagy egy földbirtok. Nem, a nyakék egészen más: a nyakék maga a látható vagyon; elbűvölte, megigézte Jeanne-t; és ha a királyné vágyott rá, Jeanne de Valois igazán ábrándozhatott róla; ha a királyné le tudott mondani róla, La Motte-né nagyravágyásában igazán felkapaszkodhatott hozzá.

Jeanne képzeletében ezer zagyva ötlet, mindmegannyi elmosódó körvonalú, furcsa agyrém (melyekről Arisztophanész, a költő, azt mondta, hogy a szenvedély pillanataiban az emberhez hasonulnak), ezer irigység, ezer hírvágyból eredő düh öltött farkas-, róka-, meg repülőgyík alakot Versailles-tól Párizsig.

A bíborosnak kell majd ezeket az ábrándokat megvalósítania.

Most azonban a bíboros félbeszakította La Motte-né ábrándozásait, mert váratlanul teljesítette azt az óhaját, hogy beszéljen vele.

Neki is megvoltak a maga ábrándjai, a maga nagyra törő tervei, melyeket udvarlás álcája alá rejtett.

- Ó, drága Jeanne, végre láthatom! - mondta. - Annyira sóvárogtam maga után, hogy az egész napomat sötét felhőként árnyékolta be a távolléte. Jó egészségben tért haza Versailles-ból?

- Amint látja, nagyuram.

- És meg van elégedve a látogatásával?

- El vagyok ragadtatva.

- Fogadta a királyné?

- Alighogy megérkeztem, bevezettek hozzá.

- Nagyszerű! És rá van írva az arcára, hogy beszélgetett is magával a királyné.

- Körülbelül három órát töltöttem őfelsége szobájában.

A bíboros meghökkent, s majdnem Jeanne után mondta: "három órát"!

- Maga, kedvesem, igazán mindenkit levesz a lábáról - szólt fennhangon. - Mondja, csakugyan három óra hosszát maradt a királynénál?

Jeanne bólintott.

- Három órát! - ismételte mosolyogva a bíboros. - Mennyi mindenről beszélhet három óra alatt egy olyan szellemdús asszony, mint maga!

- Hát, mit mondjak, nagyuram, nem vesztegettem az időt.

- Fogadni mernék, hogy ez alatt a három óra alatt egyetlen pillanatra sem jutottam az eszébe - kockáztatta meg a bíboros.

- Hálátlan! Többet is tettem, nemcsak hogy gondoltam magára.

- Mit tett?

- Beszéltem magáról.

- Rólam? És kinek? - kérdezte a főpap izgatottan, s hevesen dobogott a szíve.

- Hát a királynénak! Ki másnak?

És Jeanne, ahogy kiejtette ezeket a bíboros számára oly sokat jelentő szavakat, nagy művészettel megállta, hogy ne nézzen a hercegre, mintha igazán nem érdekelné, milyen hatást keltenek a szavai.

Rohan bíboros remegett az örömtől.

- Meséljen, drága grófném, meséljen! - mondta. - Annyira érdekel mindaz, ami magával történik, hogy a legapróbb részlethez is ragaszkodom.

Jeanne elmosolyodott; nagyon jól tudta, mi az, ami igazából érdekli a bíborost.

De minthogy az elbeszélést már előre aprólékosan kitervelte magában, és akkor is elmondta volna, ha a bíboros nem kéri, lassan kezdte, szinte úgy kellett kihúzni belőle a szavakat; elmesélte az egész találkozást, az egész beszélgetést; minden szó egy-egy bizonyíték volt arra, hogy az udvaroncok pályafutását alakító szerencsés véletlen folytán éppen olyan különleges körülmények közé toppant be Versailles-ba, amelyek egyetlen nap alatt szinte nélkülözhetetlen barátnővé léptetnek elő egy addig ismeretlen hölgyet. S valóban: Jeanne de la Motte-ot egyetlen nap alatt beavatták a királynét ért összes balszerencse és a királyság minden tehetetlensége titkába.

Rohan bíboros úgy tett, mintha az elbeszélésből csak azt jegyezte volna meg, amit a királyné Jeanne-nal kapcsolatban mondott.

Jeanne az elbeszélésben csak azt hangsúlyozta, amit a királyné Rohan bíborossal kapcsolatban mondott.

Jeanne alig fejezte be a mondókáját, amikor belépett az inas, és jelentette, hogy a vacsora tálalva van.

Jeanne a szemével intett a bíborosnak, hogy meghívja vacsorára. A bíboros bólintott.

Karját nyújtotta a ház úrnőjének, aki igen hamar beletanult ebbe a szerepbe, s átmentek az ebédlőbe.

Amikor befejezték a vacsorát, s a főpap már kellőképpen teleitta magát reménnyel és szerelemmel az elbeszélésből, melyet a bűvös-bájos Jeanne hússzor is félbeszakított, rémülettel határos csodálkozással vette észre, hogy Jeanne nem olyan, mint a többi nő, akinek keresik a társaságát, és aki saját érdemeit emeli ki, nem: Jeanne elébe vág beszélgetőtársa óhajainak, s szolgálatkészen arról beszél, ami őt, a bíborost érdekli. Pedig legutóbb, amikor ugyanezen a helyen, ugyanebben a házban együtt vacsoráztak, Jeanne olyan gőgös volt, mint egy nőstény oroszlán. Most Jeanne úgy viselkedett, mint egy előkelő úrhölgy, aki nemcsak magán, hanem másokon is uralkodik. Szemében árnyéka sem volt a zavarnak, hangjában árnyéka sem a tartózkodásnak. Kiváló lecke lehetett neki, hogy az egész napot a francia nemesség színe-virágával töltötte. Sőt "kedves grófné"-nak szólította az a királyné, akinek nincs vetélytársa széles e világon.

A bíboros, mivel maga is felsőbbrendű ember volt, meg sem kísérelte, hogy ellenálljon Jeanne kivívott felsőbbrendűségének.

- Grófné - mondta és kezébe fogta az asszony kezét -, magában két nő lakozik.

- Hogyhogy? - kérdezte a grófné.

- A tegnapi és a mai.

- És eminenciád a kettő közül melyiket kedveli?

- Nem is tudom. Az biztos, hogy a mai énje ellenállhatatlan.

- Remélem, nem is kísérel meg ellenállni neki.

A herceg La Motte-né térde elé borult.

- Alamizsnát kér? - kérdezte Jeanne.

- Várom, hogy kapjak.

- Ma a bőkezűség napja van - felelte Jeanne. - Valois grófné visszanyerte a méltóságát, belépett az udvari dámák közé; nemsokára Versailles legbüszkébb asszonyai közé fog tartozni. Kinyithatja hát a kezét, és annak nyújthatja, akinek kedve tartja.

- Akár egy hercegnek is? - kérdezte Rohan.

- Akár egy bíborosnak is - válaszolta Jeanne.

A bíboros hosszú, forró csókot nyomott erre a szép, makacs kézre; aztán fürkészően a grófné derűs szemébe nézett, és felállt. Kiment az előszobába, odasúgott valamint a fullajtárjának.

Két perc múlva már csak a távolodó kocsi robaja hallatszott.

A grófné felnézett.

- Hát most felégettem a hajóimat, grófné - mondta a bíboros.

- Nem nagy hőstett - felelte a grófné -, mivel már révbe ért.

A kellemes, hosszú fecsegés azoknak a kiváltsága, akiknek már semmi mondanivalójuk egymásnak. Az indulatszavakkal kifejezett vágy vagy a hallgatásba burkolt boldogság után kétségtelenül az a legnagyobb öröm, ha az ember sokat beszélhet.

A bíboros meg a grófné két órával azután, hogy a bíboros elküldte a kocsiját, éppen ebbe a stádiumba jutott. A grófné beadta a derekát, a bíboros győzött, s mégis a bíboros lett a rabszolga, a grófné a győztes hadvezér.

A férfiak a kézfogásukkal csapják be egymást. Egy férfi és egy nő csókkal csapja be a másikat.

Itt viszont a két fél mindegyike csak azért csapta be a másikat, mert mindkettő akarta, hogy becsapják.

Mindkettőnek határozott célja volt. E cél érdekében közeli kapcsolatot kellett teremteniök egymással. Mindkettő elérte tehát a célját.

A bíboros nem is vette a fáradságot, hogy türelmetlenségét leplezze, kis kerülővel visszatérítette a beszélgetést Versailles-ra meg azokra az előnyökre, amelyek ott a királyné új kegyeltjét várják.

- A királyné nagylelkű - mondta -, és semmi sem drága neki, ha azokról van szó, akiket szeret. Megvan benne az a ritka tehetség, hogy sokaknak keveset adjon, és sokat adjon keveseknek, a barátainak.

- Azt hiszi hát, hogy gazdag? - kérdezte La Motte-né.

- Képes egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal, egyetlen mosollyal pénzt teremteni magának. Olyan miniszter még nem termett, talán Turgot-t kivéve, aki vette volna a bátorságot, hogy visszautasítsa a királyné kérését.

- Én nem találom őt olyan gazdagnak, mint amilyen gazdagnak maga hiszi azt a szegény királynét vagy inkább szegény asszonyt! - mondta La Motte-né.

- Hogyhogy?

- Gazdag-e az ember, ha kénytelen lemondani bizonyos dolgokról?

- Lemondani? Miről beszél, drága kicsi Jeanne?

- Ó, istenkém, én csak azt mondhatom el, amit láttam, sem többet, sem kevesebbet.

- Mondja csak!

- Képzelje: kétszeresen is borzalmas kínszenvedést kellett elviselnie a boldogtalan királynénak.

- Kínszenvedést?

- Tudja-e, kedves hercegem, mi az, ha egy nő vágyakozik?

- Nem, de szívesen venném, ha elárulná, grófné.

- Nos, a királyné nem elégítheti ki a vágyát.

- De kire vágyik?

- Nem kire, hanem mire.

- Jó, akkor mire?

- Egy gyémánt nyakékre.

- Igen, igen, erről tudok. A Boehmer és Bossange-féle gyémántokról van szó, igaz?

- Úgy van.

- Ó, grófné, ez réges-régi történet.

- Régi vagy nem, de szerintem egy királynét a kétségbeesésbe kergethet az a tudat, hogy nem lehet az övé valami, ami majdnem egy egyszerű kegyencnőé lett, ugyebár? Ha XV. Lajos még két hetet él, Jeanne Vaubernier-é lett volna az, ami most nem lehet Mária Antóniáé.

- Téved, drága grófné: a gyémántok már vagy ötször-hatszor a királyné nyakát ékesíthették volna, de ő mindig visszautasította őket.

- Ó!

- Higgye el! A király felajánlotta neki a nyakéket, s ő a királytól sem fogadta el.

És a bíboros elmesélte a hajó történetét.

Jeanne csak úgy itta a bíboros szavait.

- Na és aztán? - kérdezte.

- Hogyhogy aztán?

- Ez mit bizonyít?

- Ha nem tévedek, azt, hogy éppen ő nem akarta a gyémántokat.

Jeanne vállat vont.

- Méltóságod ismeri a nőket, ismeri az udvart, ismeri a királyokat, s mégis elhiszi ezt a mesét?

- De hisz tudom, hogy visszautasította az ékszert!

- Drága hercegem, én pedig azt tudom, hogy a királynénak éppen valami szellemeset kellett mondania, valami népszerűt, s ezt meg is tette.

- Jó - mondta a bíboros. - Szóval maga így hisz a királyi erényekben? Ó, maga aztán nem hisz semmiben! Tamás maga volt a megtestesült hiszékenység magához képest!

- Akár hiszek, akár nem, egyvalamit nyugodtan állíthatok.

- Mégpedig?

- Azt, hogy a királyné előbb utasította vissza a nyakéket, s csak később támadt benne őrült vágy utána.

- Ezt csak maga gondolja, drágám. Először is higgye el nekem: a királynénak minden hibája ellenére van egy hihetetlen nagy erénye, az, hogy nem anyagias. Nem érdekli sem az arany, sem az ezüst, sem a drágakövek. Az ásványokat inkább súlyra, semmint értékre méri; az ő szemében annyi egy virág a ruhakivágásán, mint egy gyémánt fülbevaló.

- Nem mondom, hogy nem így van. Csak azt állítom továbbra is, hogy jelen pillanatban azt szeretné, ha egy csomó gyémántot akaszthatna a nyakába.

- Bizonyítsa be, grófné!

- Mi sem könnyebb, hiszen láttam a nyakéket.

- Maga?

- Én. És nemcsak láttam, meg is fogtam.

- Hol?

- Természetesen Versailles-ban.

- Versailles-ban?

- Ott. Az ékszerészek kivitték a nyakéket, hogy még egyszer, utoljára megkíséreljék megkísérteni a királynét.

- És szép?

- Csodás.

- Akkor hát ízig-vérig nő létére megérti, ha valaki nehezen veri ki a fejéből azt a nyakéket.

- Azt is megértem, ha se éjjele, se nappala nincs miatta.

- De kár, hogy nincs egy hajóm, hogy a királynak adhatnám!

- Egy hajója?

- Igen, megkaphatnám érte a nyakéket; és ha az enyém volna, magának nyugodt éjjelei és nappalai lennének.

- Tréfál?

- Esküszöm, hogy nem.

- Nos, mondok én méltóságodnak valamit, még ha nagyon meglepő is.

- Mondja!

- Nekem az a nyakék nem kellene.

- Annál jobb, grófné, mert úgysem adhatnám magának.

- Sajnos, sem maga, sem más. A királyné is ezt érzi, ezért sóvárog annyira utána.

- De ha mondom, hogy a király felajánlotta neki.

Jeanne bosszúsan legyintett.

- Én meg azt mondom, hogy a nők főképpen azokat az ajándékokat szeretik, amelyeket nem olyan valakitől kapnak, aki erősködik, hogy fogadják el tőle.

A bíboros figyelmesen nézte Jeanne-t.

- Nemigen értem - mondta.

- Mindegy; beszéljünk másról! Különben is, mit érdekli magát az a nyakék, ha úgysem lehet a miénk?

- Ó, ha én lennék a király, és maga a királyné, bizony erőszakkal is rávenném, hogy fogadja el.

- Akkor hát, bár nem király, vegye rá erőszakkal a királynét, hogy fogadja el, s majd meglátja, vajon tényleg annyira megsértődik-e, amiért erőszakot tesz rajta.

A bíboros ismét jól megnézte Jeanne-t.

- Tényleg annyira biztos benne, hogy nem téved? - kérdezte. - A királyné szeretné azt az ékszert?

- Majd meghal utána. Kedves hercegem, maga egyszer azt mondta nekem, de lehet, hogy csak hallottam valahol, hogy nem sértődne meg, ha miniszter lehetne.

- Könnyen lehet, hogy mondtam ilyesmit, grófné.

- Akkor hát fogadjunk, kedves hercegem...

- Hogy?...

- Hogy a királyné minisztert csinál abból, akinek sikerül egy héten belül felséges nyakára csatolni azt a nyakéket.

- Ó, grófné...

- Tudom, amit tudok. Vagy jobb szeretné, ha megtartanám magamnak, amit tudok!

- Ó, dehogy!

- Egyébként magára nem is vonatkozik, amit mondok. Hiszen maga nem fog másfél milliót kidobni az ablakon egy királyi szeszély kedvéért; komolyan mondom, túl nagy árat fizetne egy miniszteri tárcáért, amelyet ingyen is meg fog kapni, mivel megérdemli. Úgyhogy tekintse üres fecsegésnek mindazt, amit mondtam. Olyan vagyok, mint a papagáj: elkábított a napfény, és most egyre csak azt hajtogatom, hogy meleg van. Ó, nagyuram, micsoda kemény próbatétel egy szegény kis vidéki asszonynak egy ilyen királyi kegyekben bővelkedő nap! Sasnak kell ahhoz lenni, hogy ne káprázzék a szemünk a vakító napfénytől.

A bíboros elábrándozott.

- Nahát - mondta Jeanne -, milyen keveset nyomok a latban, milyen közönséges, nyomorult teremtésnek tarthat engem, hogy most már szóra sem méltat!

- Hogy mondhat ilyet!

- Magamból ítéltem meg a királynét.

- Grófné!

- Bizony így van. Amikor meglátta a gyémántokat, sóhajtott, azért hittem, hogy sóvárog utánuk; a helyében én is sóvárognék utánuk. Bocsássa meg a gyengeségemet!

- Imádandó nő maga, grófné. Csodálatos társulásra lépett magában a szív gyengesége a szellem erejével: bizonyos helyzetekben annyira nem nő, hogy az félelmetes. Más helyzetekben viszont annyira csodálatosan az, hogy áldom érte az eget és magát.

És az udvarias bíboros egy csókkal hitelesítette a bókot.

- Beszéljünk másról - mondta.

- Igaza van - suttogta Jeanne, s magában hozzátette: "Azt hiszem, bekapta a horgot."

A bíboros - bár ő maga javasolta, hogy beszéljenek másról - ismét visszatért a tárgyra:

- Szóval Boehmer elment Versailles-ba, hogy újra próbálkozzék? - kérdezte.

- Igen, Bossange-zsal együtt - felelte ártatlanul La Motte-né.

- Bossange-zsal... Várjon csak - mondta a bíboros, mintha az emlékezetében kutatna -, Bossange a társa, ugye?

- Igen. Magas, sovány ember.

- Az az.

- Hol is lakik?...

- Valahol a Ferraille vagy az École rakparton, nem tudom pontosan, mindenesetre valahol a Pont-Neuf közelében.

- A Pont-Neufnél, igaza van; arrafelé láttam egy kapu fölött kiírva a nevüket, amikor egyszer arra kocsiztam.

"Remek - mondta magában Jeanne -, a halacska egyre jobban ráharap a horogra."

Jeanne-nak igaza volt: a horog mélyen a zsákmány torkába akadt.

Másnap, amikor a bíboros kilépett a Saint-Antoine körúti kis palotából, egyenest Boehmerhez vitette magát.

Szerette volna megőrizni az inkognitóját, ám Boehmer és Bossange nemhiába udvari ékszerészek, rögtön nagyuramnak kezdték szólítani, mihelyt kinyitotta a száját.

- Jó, legyen nagyuram - mondta a bíboros. - De ha már rám ismertek, kérem, tartsák titokban a látogatásomat.

- Nyugodt lehet méltóságod. Várjuk parancsait.

- Azért jöttem, hogy megvegyem azt a gyémánt nyakéket, amelyet a királynénak mutattak.

- Kétségbeejtő helyzetben vagyunk, nagyuram: későn érkezett méltóságod.

- Hogyhogy?

- Már eladtuk.

- Lehetetlen, hiszen tegnap ismét felajánlották őfelségének.

- Aki ismét visszautasította, nagyuram, úgyhogy életbe lépett az előzőleg megkötött szerződés.

- Kivel, ha szabad érdeklődnöm? - kérdezte a bíboros.

- Titok, nagyuram.

- Túl sok a titok, Boehmer úr.

A bíboros felállt.

- De nagyuram...

- Azt hittem - folytatta a bíboros -, hogy a francia korona ékszerésze boldog, ha a szép ékköveket Franciaországban adhatja el; de kérem, ha maga, Boehmer úr, Portugáliát részesíti előnyben, csak tegye.

- Nagyuram mindent tud! - kiáltott fel az ékszerész.

- Mi ebben a meglepő?

- Ha nagyuram mindent tud, csakis a királynétól tudhatja.

- És mikor tudtam volna meg? - kérdezte Rohan herceg, s nem utasította vissza a feltételezést, hiszen az nagyon is hízelgett a hiúságának.

- Ó, ez egészen más megvilágításba helyezné a dolgot, nagyuram.

- Magyarázza meg, kérem!

- Megengedi méltóságod, hogy egészen őszinte legyek?

- Beszéljen.

- Nos, a királyné szeretné, ha az övé lenne a nyakékünk.

- Úgy gondolja?

- Bizonyosak vagyunk benne.

- Akkor hát miért nem veszi meg?

- Mert a királytól nem fogadta el, és ha megváltoztatná a döntését, amely miatt annyit magasztalták őfelségét, mindenki azt mondaná, hogy szeszélyes.

- A királyné fölötte áll annak, amit mondanak.

- Igen, ha a nép vagy az udvar mondja; de ha a király...

- Tudja jól, hogy a király meg akarta vele ajándékozni a királynét.

- Persze; de íziben megköszönte a királynénak, amikor visszautasította.

- Lássuk csak, Boehmer, mi a végeredmény?

- Hogy a királyné boldogan birtokolná a nyakéket, de csak ha nem őneki kell megvennie.

- Nos, téved, uram - mondta a bíboros -, egyáltalán nem erről van szó.

- Kár, nagyuram, ugyanis ez lehetett volna az egyetlen érv, amely miatt elállhattunk volna a portugál követnek adott szavunktól.

A bíboros eltöprengett.

Bármily ügyes diplomaták legyenek is a diplomaták, a kereskedők diplomáciája mindig fölébük kerekedik... Először is a diplomata majdnem mindig olyan értékekkel kereskedik, amelyek nincsenek birtokában; a kereskedő olyan tárgyat szorongat a markában, amely felkelti a mások érdeklődését: ha megveszik tőle, az szinte olyan, mintha kifosztanák, bármily sok pénzt kap is érte.

Rohan bíboros, belátva, hogy ki van szolgáltatva ennek az embernek, azt mondta:

- Akkor tételezze fel, hogy a királyné szeretné ezt a maga nyakékét.

- Az mindjárt más, nagyuram. Bármilyen üzletet felrúghatok, ha arról van szó, hogy a királynéé legyen az elsőbbség.

- Mennyiért adja az ékszert?

- Másfél millió frankért.

- A fizetési feltételek?

- Portugália előleget adott, s magam vinném Lisszabonba az ékszert, ahol átvételkor fizetnék a hátralévő összeget.

- A mi esetünkben ez a fizetési mód nem jó, Boehmer úr. Az első részletet mi is azonnal fizetjük, persze csak az ésszerűség határain belül.

- Százezer frank.

- Előteremtjük. És a többi?

- Eminenciádnak időre van szüksége, nemde? - kérdezte Boehmer. - Eminenciád jótállásával bármi megoldható. Csakhogy a késedelem veszteséggel jár, mert felhívom méltóságod figyelmét, hogy egy ilyen nagy üzlet esetében az összegek maguktól, minden ok nélkül is nőnek. Másfél millió frank kamatai, ötszázalékos kamatláb esetén hetvenötezer frankra rúgnak, és az öt százalék a kereskedőnek maga a tönkremenés. Legalább tíz százalék a már elfogadható kamat.

- A számításai szerint az százötvenezer frank?

- Bizony annyi, nagyuram.

- Tegyük fel, hogy egymillió-hatszázezer frankért adja a nyakéket, Boehmer úr; ossza háromfelé az első részlet után fennmaradó másfél milliót. A három részletet egy éven belül megkapja. Így rendben van?

- Ötvenezer frankot veszítünk ezen az üzleten, nagyuram.

- Nem hiszem. Ha holnap az ölébe pottyanna az a másfél millió frank, nagy zavarban lenne: egy ékszerész nem vásárol ennyi pénzért földbirtokot.

- Ketten vagyunk, nagyuram, a társam és én.

- Az se változtat a lényegen. Jobban jön majd mindkettejüknek negyedévenként ötszázezer frank, azaz fejenként kétszázötvenezer.

- Nagyuram megfeledkezik róla, hogy ezek a gyémántok nem a mieink. Ó, ha a mieink volnának, akkor elég gazdagok volnánk hozzá, hogy ne érdekeljen se a fizetés módja, se a tőke befektetése.

- Akkor hát kié a nyakék?

- Vagy tíz hitelezőé: részletekben vásároltuk meg a köveket. Az egyik árával Hamburgba, a másikéval Nápolyba tartozunk; a harmadikéval Buenos Airesbe, a két másikéval Moszkvába. A hitelezőink arra várnak, hogy eladjuk a nyakéket, és ők megkapják a pénzüket. Egyedül a haszon a miénk; de sajnos, nagyuram, amióta ezt a szerencsétlen nyakéket áruljuk, tehát két esztendeje, már kétszázezer frank kamatot veszítettünk rajta, ítélje meg méltóságod, ezek után mennyi a hasznunk...

Rohan bíboros félbeszakította Boehmer szóáradatát.

- Ez mind szép és jó - mondta -, de én még nem is láttam azt az ékszert.

- Parancsoljon, nagyuram.

És Boehmer a szokásos óvintézkedések megtételével bemutatta az értékes ékszert.

- Káprázatos! - kiáltotta a bíboros, és szerelmes tapintással ért a csatokhoz, amelyek valószínűleg a királyné nyakára kapcsolódtak. - Nos? Megegyeztünk?

- Megegyeztünk, nagyuram; megyek is nyomban a követségre, hogy felbontsam a szerződést.

- Azt hittem, hogy nincs portugál követ Párizsban.

- Souza úr nemrég érkezett, mégpedig inkognitóban.

- Hogy megkösse az üzletet - mondta nevetve a bíboros.

- Igen, nagyuram.

- Ó, szegény Souza! Jól ismerem. Szegény Souza!

És még nagyobbat kacagott.

Boehmer úgy érezte, kötelessége ügyfele jókedvéhez csatlakozni.

Jócskán derültek hát Portugália rovására.

Rohan bíboros már indult volna, de Boehmer megállította.

- Megmondaná, nagyuram, hogyan bonyolítjuk le az üzletet? - kérdezte.

- A lehető legegyszerűbben.

- Nagyuram kincstartójával?

- Dehogyis; kizárólag velem; egyedül velem lesz dolga.

- És mikor?

- Holnaptól.

- A százezer frank?

- Holnap elhozom.

- Igenis, nagyuram. És a szerződés?

- Holnap aláírom.

- Tökéletes.

- És mivel kegyelmed, Boehmer uram, sok titok tudója, ne feledje, hogy most az egyik legnagyobb titok birtokába jutott.

- Érzem én ezt, nagyuram, és ki fogom érdemelni mind nagyuram bizalmát, mind pedig őfelsége a királyné bizalmát.

Rohan bíboros elpirult, és zavartan, de boldogan távozott, mint az olyan férfiak, akik szenvedélyük csúcsán anyagi romlásba döntik magukat.

Másnap Boehmer méltóságteljes ábrázattal vonult a portugál nagykövetségre.

Amikor be akart kopogni, Beausire, az első titkár éppen elszámoltatta Ducorneau-t, az irodavezetőt, és dom Manoel y Souza, a követ, új haditervét magyarázta társának, a szobainasnak.

Boehmer úr utolsó Jussienne utcai látogatása óta az épület jelentős átalakításokon esett át.

Amint láttuk, két postakocsival cihelődött ide a társulat, s a tagok a szükség meg az új nagykövet házában betöltendő különböző beosztásuk szerint rendezkedtek be.

A társaknak, amikor kiosztották egymás között a szerepeket, melyeket csodálatos tehetséggel töltöttek be, alkalmuk nyílt rá, hogy maguk ügyeljenek érdekeikre, s ez még a legkínosabb szükséghelyzetekben is bátorságot önt az emberbe.

Ducorneau el volt bűvölve a sok inas magas szellemi színvonalától, és csodálattal töltötte el az is, hogy a követ oly kevéssé törődik a nemzetiségi előítéletekkel, hogy a házát az első titkártól a harmadik szobainasig csupa franciával népesíti be.

Ennek tudható be az is, hogy amikor Beausire-ral elszámolásuk végére jutottak, az irodavezető egész dicshimnuszt zengett a követség fejéről.

- Tudja, a Souzák nem tartoznak azok közé a begyepesedett portugálok közé, akik ma is ragaszkodnak a tizennegyedik századi életvitelhez - mondta Beausire -, ilyenek mindmáig számosan akadnak vidéken. Nem, a Souzák utazgató főurak, milliomosok, akik, ha éppen arra támadna kedvük, még királyok is lehetnének valahol.

- De nem támad rá kedvük - szellemeskedett Ducorneau.

- Mi a csudának, igazgató úr? Talán egypár millióval meg vérbeli hercegi névvel nem ér annyit az ember, mint egy király?

- Ó, micsoda filozófia, titkár úr! - mondta meglepetten Ducorneau. - Nem hittem volna, hogy egy diplomata szájából ilyen egyenlőségelveket fogok hallani.

- Mi kivételek vagyunk - mondta Beausire kissé bosszankodva a saját anakronizmusa miatt. - Azért, mert az ember nem Voltaire híve, vagy nem követi Rousseau-t az ősemberi életvitelben, még ismerheti a filozófiát, még ismerheti a létfeltételek és az erőviszonyok által meghatározott egyenlőtlenség természetes elveit.

- Tudja-e, milyen szerencse - kiáltotta lelkendezve az irodavezető -, hogy Portugália kis ország?

- Nocsak! És miért?

- Mert ilyen emberekkel az élen hamar nagyhatalom lenne.

- Ó, maga hízeleg, kedves igazgató úr. Nem, mi filozofikus politikát gyakorolunk. Körmönfont, de ritkán alkalmazható politika ez. Most pedig maradjunk ennyiben. Szóval száznyolcezer frank van a kasszában?

- Igen, titkár úr, száznyolcezer.

- Adósság semmi?

- Egyetlen fillér sem.

- Példaszerű. Legyen szíves, adja ide a kimutatást.

- Parancsoljon! Mikorra várható a megbízólevél átadása, titkár úr? Meg kell hogy mondjam, hogy a negyedben kíváncsian, szinte nyugtalanul figyelik a dolgot, és mindenfélét beszélnek.

- No!

- Igen, a ház körül kószálók olykor-olykor nem bánnák, ha üvegből volna az ajtó.

- Kik ezek a járókelők? - kérdezte Beausire. - Idevalósiak?

- Meg idegenek is. Gondolhatja, titkár úr, hogy mivel a nagykövet úr küldetése titkos, a rendőrség hamar érdeklődni fog a küldetés okai iránt.

- Magam is így gondoltam - mondta Beausire nehezen leplezve nyugtalanságát.

- Nézze csak, titkár úr - mondta Ducorneau, és Beausire-t az egyik rácsos ablakhoz vezette, ahonnét a ház egyik szárnyának sarokfalára lehetett látni. - Nézze csak, látja azt a piszkosbarna köpenyes férfit az utcán?

- Látom hát.

- Igencsak idebámul, nem?

- Bizony ide. Mit gondol, ki lehet ez az ember?

- Mit tudom én... Talán Crosne úr egyik kéme...

- Az lehet.

- Magunk között szólva, titkár úr, Crosne nem olyan erőskezű rendőrfőnök, mint Sartines volt. Ismerte Sartines-t?

- Nem, uram, dehogy!

- Ó, ő már tízszer is kitalált volna magukról mindent. Az is igaz, hogy olyan óvintézkedéseket tettek, titkár úr...

Megszólalt a csengő.

- A követ úr hív - mondta sietve Beausire, akit kezdett idegesíteni a beszélgetés.

És ahogy lendületből kivágta az ajtót, fellökte azt a két társát, akik túl hosszúnak találták a társalgást, és szerettek volna részt venni benne, ha másképp nem, hát a hallószervükkel; egyiknek lúdtoll a füle mögött (mint negyedosztályú irodai alkalmazottnak), a másiknak söprű a kezében (mint inasnak).

Beausire ebből azt a következtetést vonta le, hogy gyanakodnak rá, s megfogadta magában, hogy ő is résen lesz.

Felment a követhez, de előbb kezet szorított két barátjával és szövetségesével a félhomályban.

Dom Manoel y Souza most nem volt olyan sárga, mint általában: most vörös volt. A komtur-inas úrral volt éppen egy eléggé kínos magyarázkodása.

És a magyarázkodásnak még nem volt vége.

Amikor Beausire belépett, a két kakas éppen egymás utolsó tollait cibálta ki.

- Jöjjön, Beausire - mondta a komtur -, tegyen köztünk igazságot!

- Milyen ügyben? - kérdezte a titkár, és bírói képet öltött, miután sokatmondó pillantást váltott természetes szövetségesével, a követ úrral.

- Tudja, hogy Boehmernek ma kell idejönnie, hogy megkössük vele a nyakéküzletet - mondta az inas.

- Tudom.

- És hogy le kell gombolnunk neki a százezer frankot.

- Azt is tudom.

- Ez a százezer frank a társaság tulajdona, ugye?

- Van, aki kételkedik ebben?

- Á! Beausire nekem ad igazat - mondta a komtur dom Manoel felé fordulva.

- Várjuk csak ki a végét! - intett türelemre a portugál.

- Csak abban adok igazat magának - mondta Beausire -, hogy a százezer frank a társaság pénze.

- Nem is kérek mást. Akkor viszont a páncélszekrény, ahol a pénz van, nem lehet a követség egyetlen olyan irodájában, amely a követ úr szobájával szomszédos.

- Már miért ne lehetne? - kérdezte Beausire.

- Adjon a követ úr mindnyájunknak egy-egy kulcsot a páncélszekrényhez!

- Szó sem lehet róla - mondta a portugál.

- Miért?

- Csakugyan, miért? - kérdezte Beausire is.

- Ha más nem bízik bennem - mondta a portugál, s friss szakállát simogatta -, én miért bízzam meg másban? Ha engem azzal vádolhatnak, hogy meglopom a társaságot, én is meggyanúsíthatom a társaságot, hogy meg akar lopni engem. Egyik kutya, másik eb.

- Rendben van - mondta a szobainas -, de éppen ezért élvezünk egyenlő jogokat.

- Akkor hát, drága uram, ha maguk itten egyenlősdit akarnak játszani, úgy kellett volna dönteniök, hogy mindenki sorban eljátssza a követi szerepet. A nagyközönség szemében talán kevésbé lett volna hiteles, de a társak megnyugodtak volna. Ez minden, ugyebár?

- Először is, komtur uram - szólt bele Beausire -, maga igazán nem viselkedik úgy, mint jó bajtárshoz illik; dom Manoelnek elvitathatatlan elsőbbsége van, mint az akció szellemi atyjának.

- Bizony... - mondta a követ - és ebben Beausire osztozik velem.

- Ugyan már! - legyintett a komtur. - Ha egyszer jól mennek a dolgok, ki törődik a kiváltságokkal!

- Ahhoz, hogy jól menjenek a dolgok, a legkisebb részlettel is törődni kell - mondta Beausire.

- Nem egyedül én protestálok - morogta a komtur kicsit szégyenkezve -, minden társam úgy gondolkodik, ahogy én.

- És nincs igazuk - felelte a portugál.

- Nincs igazuk - mondta Beausire.

A komtur felemelte a fejét.

- Nekem nem volt igazam - mondta haraggal -, hogy kikértem Beausire véleményét. A titkár mindenképpen a követhez húz.

- Komtur uram - mondta Beausire zavarba ejtő hidegvérrel -, maga egy csirkefogó, akinek levágnám a fülét, ha még lenne füle; de már túl sokszor megnyirbálták.

- Hogyan? - kérdezte a komtur, és kihúzta magát.

- Itt vagyunk ugyebár a legnagyobb nyugalomban a követ úr irodájában, és családi körben tudnánk megbeszélni a dolgainkat. Erre maga vérig sért engem, mondván, hogy összebeszéltem dom Manoellel.

- És engem is vérig sértett - mondta hidegen a portugál, hogy Beausire segítségére legyen.

- Ezért felelnie kell, komtur uram.

- Én nem vagyok olyan hősködő fajta! - kiáltotta az inas.

- Látom - felelte Beausire -, következésképpen jól eltángáljuk, komtur!

- Segítség! - visította az inas, akit Oliva szeretője már meg is ragadott, a portugál pedig majdnem megfojtott.

Ám abban a pillanatban, amikor a követség két vezetője nekilátott, hogy igazságot szolgáltasson, a lenti csengő jelezte, hogy látogató érkezett.

- Engedjük el - mondta dom Manoel.

- Tegye a dolgát! - mondta Beausire az inasnak.

- Ezt meg fogom mondani a cimboráknak - fenyegetőzött a komtur, miközben rendbe szedte magát.

- Ó, mondjon nekik, amit akar; mi tudjuk, mit fogunk válaszolni.

- Boehmer úr! - kiáltott odalent az ajtónálló.

- Íme, drága komturom, ez majd mindent megold - mondta Beausire, s tarkón legyintette ellenfelét.

- Nem vitatkozhatunk többé a százezer frankról, mivel Boehmer úrral együtt a százezer frank is eltűnik. Na, tessék mosolyogni, szobainas úr!

A komtur morogva kiment, s ismét alázatos képet vágott, hogy a korona ékszerészét illendőképpen bekísérje.

Az inas távozása után Beausire és a portugál legalább olyan jelentőségteljes pillantást váltott egymással, mint néhány perccel korábban.

Boehmer belépett, mögötte Bossange. Mindkettő alázatos és csüggedt képet vágott, amire a követség éles szemű megfigyelői rögtön felfigyeltek.

Beausire hellyel kínálta őket, leültek; Beausire továbbra is dom Manoel tekintetét leste.

Manoel méltóságteljes, hivatalos magatartásba merevedett.

A kezdeményező Boehmer szólalt meg elsőként.

Elmagyarázta, hogy rendkívül fontos politikai okok miatt nem folytathatja a megkezdett tárgyalásokat.

Manoel felkiáltott.

Beausire csak felmordult.

Boehmer egyre inkább zavarba jött.

Dom Manoel felhívta a figyelmét, hogy az üzletet megkötötték, és az első részlet fizetésére készen áll a pénz.

Boehmer kitartott álláspontja mellett.

A követ - változatlanul Beausire tolmácsolása segítségével - azt felelte, hogy kormánya tud, vagy minden valószínűség szerint tud az üzlet létrejöttéről, s hogy ha felrúgják az egyezséget, az olyan, mint ha a portugál uralkodót megsértenék.

Boehmer megjegyezte, hogy visszakozásának összes következményeit mérlegelte, de immár lehetetlen megváltoztatni eredeti elképzeléseit.

Beausire úgy döntött, hogy nem fogadja el az üzlet felmondását; egyértelműen kijelentette, hogy csak rossz kereskedő, szavahihetetlen ember rúgja fel a már megkötött üzletet.

Ekkor Bossange vette át a szót, hogy megvédje a személyében és társa személyében vérig sértett kereskedővilágot.

De nem nyílt lehetősége az ékesszólásra.

Beausire egyetlen szóval betapasztotta a száját:

- Ráígértek?

Az ékszerészek, akiknek nem volt erős oldaluk a politika, és akiknek általában a diplomáciáról és ezen belül a portugál diplomatákról túlságosan is magasztos elképzeléseik voltak, elvörösödtek, mert azt hitték, a veséjükbe látnak.

Beausire érezte, hogy jó helyre tapintott; s mivel igen fontos volt neki, hogy nyélbe üsse az üzletet, melyben egész vagyont sejtett, úgy tett, mintha portugálul tanácskozna a nagykövetével.

- Uraim - mondta aztán az ékszerészeknek -, mi sem természetesebb, mint hogy nagyobb hasznot ígértek maguknak; ez csak azt bizonyítja, hogy a gyémántok kelendőek. Nos, őfelsége a portugál királynő nem akar úgy jó üzletet kötni, hogy az tönkretegye a becsületes üzletembereket. Megtetézzük a másfél milliót ötvenezerrel.

Boehmer tagadóan rázta a fejét.

- Százezerrel... százötvenezerrel - folytatta Beausire, aki eltökélte, hogy egymilliót is ráígér, hogy birtokába jusson a másfél millióból neki járó résznek.

Az ékszerészeket mintha fejbe vágták volna, egy pillanatig zavartan álltak, majd összedugták a fejüket.

- Nem, titkár úr - mondták Beausire-nak -, ne is fárassza magát azzal, hogy kísértésbe visz minket; nem köthetünk üzletet; a miénknél hatalmasabb akarat arra kényszerít bennünket, hogy a nyakéket itt az országban adjuk el. Bizonyosan megértik; bocsássanak meg, nem mi mondjuk vissza, így hát ne haragudjanak ránk érte; olyan személy akadályoz meg bennünket az eladásban, aki nagyobb nálunk, nagyobb maguknál is.

Beausire és Manoel nem tudott mit válaszolni. Gratuláltak hát az ékszerészeknek, és igyekeztek közömbösnek látszani.

Olyan buzgón végezték ezt a tevékenységet, hogy észre sem vették az előszobában a komtur-inas urat, aki azzal volt elfoglalva, hogy kihallgassa, milyen kimenetele lesz az üzletnek, amelyből őt ki akarták rekeszteni.

Ám a derék szövetséges, ahogy az ajtóhoz hajolt, megcsúszott, és nekiesett az ajtónak.

Beausire odaperdült, és rárivallt a szerencsétlen, rémült alakra.

- Mit csinálsz itt, te nyomorult?

- Csak a reggeli postát hoztam, uram - felelte a komtur.

- Jól van, távozzék - mondta Beausire, átvette a leveleket, és elküldte a komturt.

A követség hivatalos levelei voltak. Portugáliából vagy Spanyolországból jöttek, többnyire jelentéktelen ügyekben, melyeket rendesen Ducorneau intézett, de amelyek Beausire vagy dom Manoel kezén mentek át, mielőtt az irodába jutottak volna, s a két főnöknek már eddig is hasznos felvilágosításokkal szolgáltak a követség ügyeit illetően.

Az ékszerészek meghallották a posta szót, s megkönnyebbülve felálltak, mint amikor kínos kihallgatás után az embert végre útjára engedik.

Hagyták, hadd menjenek; a szobainas parancsot kapott, hogy egészen az udvarig kísérje ki őket.

Az inas alig érhetett le a lépcsőn, dom Manoel és Beausire máris összedugta a fejét.

- Hát ez füstbe ment - mondta dom Manoel.

- Oda a másfél millió - mondta Beausire.

- A százezer frankból fejenként nyolcezer-négyszáz jut. Gyenge zsákmány.

- Aprópénz - tódította Beausire.

- Persze itt a páncélszekrényben... - Rámutatott a kasszára, amely után a komtur oly nagyon sóvárgott. - Itt a páncélszekrényben száznyolcezer frank van.

- Fejenként ötvennégyezer.

- Megegyeztünk - mondta dom Manoel. - Osszuk el!

- Osszuk! De most, hogy a komtur tudja, hogy az üzlet füstbe ment, egy pillanatra sem hagy majd magunkra bennünket.

- Majd elintézem a dolgot - mondta dom Manoel.

- Én tudom is, hogyan - mondta Beausire.

- Hogyan?

- A komtur mindjárt visszajön, igaz?

- Igen.

- És követelni fogja a maga meg a társai részét...

- Úgy van.

- Az egész ház itt fog nyüzsögni...

- Úgy van.

- Hívjuk ide a komturt, mintha valami titkot akarnánk elmondani neki, a többi az én dolgom.

- Sejtem, mit akar csinálni - mondta dom Manoel. - Menjen, hívja ide!

- Épp azt akartam mondani, hogy hívja ide maga.

Egyikőjük sem akarta egyedül hagyni a barátját a kasszával. Hiába, a bizalom ritka ékszer.

Dom Manoel azt mondta, hogy követ létére ő igazán nem futkoshat az inasa után.

- Az ő szemében maga nem követ - mondta Beausire. - Na, mindegy.

- Lemegy érte?

- Nem. Kikiabálok neki az ablakon.

Beausire le is kurjantott az ablakból a komturnak, aki éppen arra készülődött, hogy elcsevegjen a svájci őrrel.

Ahogy meghallotta, hogy hívják, felment.

A két főnököt abban a szobában találta, amely a páncélszekrényt rejtő szobába nyílik.

Beausire vigyorogva így szólt hozzá:

- Fogadok, hogy tudom, mit mondott a svájcinak.

- Én?

- Ki más? Elmondta neki, hogy oda a Boehmer-féle üzlet.

- Ugyan, hova gondol!

- Hazudik.

- Esküszöm, hogy nem!

- Szerencséjére, mert ha beszélt volna, jó nagy marhaságot követett volna el, és szép összeget veszített volna.

- Hogyhogy?

- Csak mi hárman tudjuk a titkot, igaz?

- Igen.

- Következésképpen a miénk a száznyolcezer frank, mert mindenki azt hiszi, hogy Boehmer és Bossange magával vitte a pénzt.

- Az ördögbe is! - kiáltott fel boldogan a komtur. - Ez így van!

- Harmincháromezer-háromszázharminchárom frank fejenként - mondta Manoel.

- Több! Több! - kiáltotta a komtur. - Még van nyolcezer frank.

- Igaza van - mondta Beausire. - Elfogadja?

- Még hogy elfogadom-e? - kiáltott a szobainas a kezét dörzsölve. - Meghiszem azt! Ez már beszéd!

- Ez már beszéd, de egy gazember beszéde! - mondta dörgő hangon Beausire. - Mindig is tudtam, hogy utolsó csaló vagy. Jöjjön, dóm Manoel, fogja meg ezt a csirkefogót, és adjuk át a társainknak.

- Kegyelem! Kegyelem - rimánkodott a szerencsétlen - csak tréfáltam!

- Rajta! - folytatta Beausire - zárjuk be a szomszédos fülkébe, aztán majd ítélkezünk fölötte.

- Kegyelem! - könyörgött a komtur.

- Vigyázzon - mondta Beausire dom Manoelnek, aki vasmarokkal tartotta az áruló komturt -, vigyázzon, nehogy Ducorneau meghallja!

- Ha nem engednek el - mondta a komtur -, mindnyájukat feljelentem!

- Én meg megfojtalak! - mondta dühösen dom Manoel, és a szomszédos mosdófülke felé tuszkolta a szobainast.

- Küldje el Ducorneau-t! - súgta Beausire fülébe.

Beausire-nak sem kellett kétszer mondani, gyorsan bement a követével szomszédos szobába, közben dom Manoel bezárta a komturt.

Eltelt egy perc, de Beausire nem jött vissza.

Dom Manoelnek különös gondolata támadt; egyedül volt, tízlépésnyire tőle a páncélszekrény; egy jó tolvajnak mindössze két percre van szüksége, hogy kinyissa, kivegye belőle a száznyolcezer frankot, kiugorjon az ablakon, és illa berek, eltűnjön a zsákmánnyal.

Dom Manoel úgy számított, hogy legalább öt percbe telik, amíg Beausire elküldi Ducorneau-t, és visszaér a szobába.

Már ott is termett annak a szobának az ajtajánál, ahol a páncélszekrény állt. Ez az ajtó lakatra volt zárva. Dom Manoel erős, ügyes ember volt; egy óra kulcsával egy városkaput is ki tudott volna nyitni.

"Beausire nem bízott bennem - gondolta -, mivel egyedül nekem van kulcsom a kasszához; lakatot tett az ajtóra, igaza is volt."

A kardjával leverte a lakatot.

A páncélszekrénynél termett, s ekkor iszonyút üvöltött. A páncélszekrény kitárva, s benne semmi, semmi!

Beausire-nak is volt kulcsa hozzá, bejött a másik ajtón, és elemelte a pénzt.

Dom Manoel vágtatott, mint az őrült, a vígan dudorászó svájci őr kuckójához.

Beausire-nak öt perc előnye volt.

Amikor a portugál jajveszékeléséből az egész ház megtudta az esetet; amikor kiszabadította a komturt, hogy egy tanú vallomása támassza alá az elmondottakat, hitetlenkedő, dühöngő népséggel találta magát szemben.

Azzal vádolták, hogy összeszűrte a levet Beausire-ral, aki most várja valahol a pénzzel.

Lehullottak az álarcok, kiderültek a titkok: a becsületes Ducorneau végképp nem értette, milyen népséggel hozta össze a sors.

Majdnem elájult, amikor látta, hogy a diplomata urak arra készülődnek, hogy dom Manoelt felakasszák a kocsiszínben.

- Fel akarják akasztani Souza urat! - kiabálta az irodavezető. - De hiszen ez felségsértés! Vigyázzanak magukra!

Azután úgy döntöttek, hogy mivel dom Manoel túl hangosan ordibál, bedobják az egyik pincébe.

Ebben a pillanatban három ünnepélyes koppantás hallatszott a kapu felől: a szövetségesek rémülten meredtek egymásra.

Csend támadt.

Ismét három kopogtatás.

Aztán éles hang kiabált be portugálul:

- Portugália követe nevében kinyitni!

- A követ - suttogták a gazfickók, s szétszóródtak a házban. Majd rendetlen összevisszaságban mentették az irhájukat, szétszaladtak kerteken, kerítéseken át, ki merre látott.

Az igazi követ csak a rendőrség poroszlóinak segítségével tudott bejutni a házba, akik az érdekesnek ígérkező jelenetre összecsődült hatalmas tömeg jelenlétében törték be a kaput.

Aztán mindent átkutattak, és letartóztatták Ducorneau-t: a Châtelet-be vitték.

Így ért véget az álportugál követség kalandja.

Ha a követség svájci gárdistája Beausire után fut, ahogy azt dom Manoel parancsolta, nehéz dolga lett volna.

Beausire, alighogy kilépett a tett színhelyéről, futásnak eredt, a Coquillière utcában érve pedig már rohant, egészen a Saint-Honoré utcáig.

Mivel félt, hogy követik, összezavarta a nyomokat, amennyiben a gabonapiacot környező utcákon összevissza rohangászott; néhány perc múltán majdnem bizonyos volt benne, hogy senki sem követhette. Még valamiben bizonyos volt, éspedig abban, hogy kimerült, és hogy egy telivér ló sem tehetett volna túl rajta.

Leült hát egy zsák búzára a Viarmes utcában - ez az utca körbefutja a piacot -, s úgy tett, mintha irtózatosan érdekelné ott szemben a Medici-oszlop. Valójában azonban Beausire uram csak ült és zihált, mint valami lankadt kovácsfújtató.

Jó pár percbe telt, mire sikerült annyi levegőt összeszednie s a gégéjén lepréselnie, hogy már nem kellett tartania tőle, hogy megfullad a légszomjtól.

Végre sikerült szabályosan lélegeznie, s megkönnyebbülésében akkorát sóhajtott, hogy a Viarmes utca lakói mind meghallották volna, ha nem lettek volna éppen gabonaeladással vagy -méréssel elfoglalva.

"Végre teljesült az álmom, gazdag vagyok!" - gondolta Beausire. És ismét nagyot sóhajtott. "Tökéletes úriember leszek - fűzte tovább a gondolatot -; máris úgy érzem, hogy hízom."

S valóban: ha súlya nem is, felfuvalkodottsága nőttön-nőtt.

"Olivából tisztességes úriasszonyt csinálok, amilyen tisztességes úriember leszek magam is - folytatta néma monológját. - Oliva szép és szerény."

(Szerencsétlen Beausire!)

"Szívesen él majd vidéken, távol a világ zajától, egy szép majorban, a mi kis birtokunkon, egy kisváros közelében, ahol könnyen elhiszik rólunk, hogy született urak vagyunk. Nicole jó lány, csak két hibája van: lusta és gőgös."

(Csak! Szegény Beausire! Két halálos bűn!)

"És ha kielégítem ezt a két szeszélyét, nekem, a kétes Beausirenak, tökéletes kis feleségem lesz."

Megtörölte a homlokát, megbizonyosodott, hogy a százezer frank még mindig ott lapul a zsebében, s erősen gondolkozni kezdett.

Ha a Viarmes utcában nem is, de keresni fogják. A követségi urak nem fognak könnyű szívvel lemondani a prédájukról.

Több bandába fognak tehát tömörülni, s először is a tolvaj lakóhelyét derítik fel.

Itt van a bökkenő. Abban a lakásban lakik Oliva. Lehet, hogy őt is meggyanúsítják, még bántalmazzák is, ki tudja? Sőt, talán túszul ejtik.

Ezek a gazemberek még azt is tudhatják, hogy Oliva kisasszonyt Beausire szenvedélyesen szereti, s ha már tudják, építhetnek erre a szenvedélyre.

Beausire úgy érezte, megőrül, ahogy e két halálos veszedelem mezsgyéjén egyensúlyoz.

A szerelem győzött.

Nem akarta, hogy bárki is hozzáérjen szerelme tárgyához. Nyílsebesen nyargalt a Dauphine utcai ház felé.

Különben határtalanul bízott sebes futásában; ellenségei, bármily gyorsak legyenek is, nem előzhették meg.

Aztán beugrott egy fiákerbe, a kocsisnak odamutatott egy hatfrankos ezüstpénzt, s azt mondta:

- A Pont-Neufhöz.

A lovak nem futottak, röpültek.

Sötétedett.

Beausire a híd töltésére vitette magát, IV. Henrik szobra mögé. Ebben a korban még kocsival is oda lehetett jutni; elég közönséges, de népes találkahely volt.

Aztán megkockáztatta, hogy az egyik kocsiablakon kidugja a fejét, és tekintetével végigpásztázza a Dauphine utcát.

Beausire-nak már voltak bizonyos tapasztalatai a rendőrség embereivel kapcsolatban: immár tíz esztendeje igyekezett megtanulni, hogyan ismerje meg őket, hogy mind időben, mind térben elkerülje a veszedelmet.

A híd feljárójánál észrevett két, egymástól távol álló férfit, akik nagyban nyújtogatták a nyakukat a Dauphine utca felé, és ki tudja, milyen érdekességet bámultak.

Ezek nyomozók. A Pont-Neufön nem ritkák a nyomozók, hiszen még a közmondás is így szólt akkoriban: ha papot, utcalányt vagy fehér lovat akarsz látni, csak át kell menned a Pont-Neufön.

Nos, a fehér lovak, a papi palástok és az utcalányok mindig is a rendőrségi emberek célpontjai voltak.

Beausire-t csak bosszantotta, zavarta a dolog; meggörnyedt, és erősen sántítani kezdett, hogy félrevezesse esetleges követőit, s a tömegen átvágva bement a Dauphine utcába.

Amitől félt, annak semmi nyomát nem látta. Már meg is pillantotta a házat, melynek ablakaiba gyakran kikönyökölt a szép Oliva, az ő napsugara.

Az ablakok zárva voltak; nyilván a szófán pihen vagy valami ócska könyvet olvas, esetleg valami nyalánkságot rágcsál.

Beausire-nak hirtelen úgy tetszett, mintha a szemben lévő fasorban egy pandúr zubbonya villant volna meg.

Sőt mi több: a kis szalon ablakában felbukkant egy másik katona.

Újból kiverte a veríték, de most nem a futástól, hanem az ijedségtől. Immár nem visszakozhatott: el kellett mennie a ház előtt.

Beausire-nak volt annyi bátorsága, hogy megtegye: elment a ház előtt, és megnézte.

És mit látott!

A párizsi városi őrség gyalogosai csak úgy hemzsegtek a fasorban, közöttük egy fekete ruhás rendbiztos a Châtelet börtönből.

Ezek az emberek... Beausire egy szempillantás alatt megállapította, hogy zavart, ijedt, tétova minden mozdulatuk. Vagy tud az ember a rendőrség alkalmazottainak arcáról olvasni, vagy nem; ha az ember tud úgy, mint Beausire, nem kell kétszer nekirugaszkodnia, hogy kitalálja: ezeknek az uraknak kicsúszott a halacska a hálójukból.

Beausire azt gondolta, hogy Crosne rendőrfőnököt nyilván valaki értesítette, mire ő el akarta csípni Beausire-t, de csak Olivát találta.

Ezért olyan tanácstalanok. Beausire, rendes körülmények között, ha éppen nincs százezer frank a zsebében, minden bizonnyal a rend éber őrei közé vetette volna magát, ezt kiabálva: "Itt vagyok! Itt vagyok! Én vagyok a bűnös!"

Ám ahogy elképzelte, hogy ez a népség kitapintja a zsebében a százezer frankját, ahogy elképzelte, hogy a merész és szemfényvesztő fogásból, melyet ő, Beausire hajtott végre, csak a rendőrfőnök detektívjei húznak hasznot, minden aggálya eloszlott, még szerelmi bánata is nyomtalanul eltűnt.

Így gondolkodott: "Elkapnak... Megszerzik a százezer frankot. Olivának semmi haszna belőlem... Én tönkremegyek... Csak azt bizonyítom be neki, hogy egy csepp eszem sincs, nem azt, hogy szeretem... Megérdemelném, hogy azt mondja: »Maga tökkelütött! Nem kellett volna annyira szeretnie, inkább meg kellett volna mentenie.« Így van, szedjük a lábunkat, helyezzük biztonságba a pénzünket, mely mindennek az alapja: a szabadságé, a boldogságé, a bölcsességé."

E szónoklat végeztével Beausire megtapogatta a szíve fölött a bankjegyeket, s futásnak eredt a Luxembourg-kert felé, mert már vagy egy órája csak az ösztöne irányította, s mivel Olivát százszor is a Luxembourg-kertben találta, a lába magától odavitte.

Egy ilyen vaslogikájú ember részéről gyengécske okoskodás volt ez.

A poroszlók ugyanis, akik legalább annyira ismerik a tolvajok szokásait, mint Beausire a poroszlók szokásait, egyenest a Luxembourg-kertben keresték volna Beausire-t.

Ám a gondviselés vagy az ördög úgy döntött, hogy Crosne ez alkalommal békén hagyja Nicole szerelmét, akit, alighogy befordult a Saint-Germain-des-Près utcába, majdnem fellökött egy szép hintó, amely büszkén vágtatott a Dauphine utca felé.

Beausire-nak épp csak annyi ideje maradt, hogy a többi európai számára utánozhatatlan párizsi fürgeséggel elkerülje a kocsirudat. A kocsis szidalmait és ostorát viszont nem tudta elkerülni; ám akinek százezer frank van a zsebében, az nem áll le ilyen nyavalyás becsületbeli kérdésen vitatkozni, főleg ha a nyakán vannak a követségbeli társak meg a párizsi rendőrség.

Beausire tehát félreugrott; ám ekkor a hintóban megpillantotta Olivát élénk beszélgetésben egy nagyon jóképű férfival.

Beausire rikkantott egyet, erre a lovak még inkább nekilódultak. Szívesen követte volna a kocsit, de az éppen a Dauphine utcába igyekezett, s Párizsnak ez volt az egyetlen utcája, ahová Beausire pillanatnyilag nem óhajtotta betenni a lábát.

Meg aztán micsoda agyrém, hogy Oliva ül bent a hintóban - álomkép, látomás, képtelenség! - És ha mégis őt látta?

Úgy is lehetett okoskodni, hogy Oliva többek között azért nem ülhet ebben a hintóban, mert a poroszlók letartóztatták a Dauphine utcában.

Szegény Beausire! Elcsigázva, a kétségbeesés határán bevette magát a Fossés-Monsieur-le-Prince utcába, onnét eljutott a Luxembourg-kertbe, átment ezen az immár kihalt városrészen, s a városkapun kívül végül menedéket talált egy kis szobácskában, melynek szállásadónője különösen kedvelte őt.

Betelepedett hát ebbe az odúba, a pénzt elrejtette a szoba egyik kőlapja alá, a kőlapra rátette az ágy lábát, és verejtékezve, szitkozódva lefeküdt; káromkodásaiba azonban Merkurhoz intézett köszöneteket kevert, lázas szédülését pedig fahéjas forralt borral orvosolta, amely ital a leginkább alkalmas a bőr izzadásának és a szív bizakodásának felélénkítésére.

Meg volt győződve róla, hogy a rendőrség itt nem találja meg. Arról is meg volt győződve, hogy senki nem foszthatja meg a pénzétől.

Meg volt győződve róla, hogy Nicole semmilyen bűnt nem követett el, még ha letartóztatták is, és hogy manapság nem lehet senkit sem ok nélkül életfogytiglanra ítélni. Végül arról is meg volt győződve, hogy ha Olivát, elszakíthatatlan társát, börtönbe dugnák, a pénz arra is jó lesz, hogy kiszabadítsa ártatlan szerelmét.

A követségbeli szövetségesekkel nehezebb lesz az elszámolás.

Beausire azonban kitalálta, hogyan kerüli el a zaklatásukat: itt hagyja őket, mihelyt Oliva kisasszony visszanyeri a szabadságát, elmegy Svájcba, ebbe a szabad, erkölcsös országba.

Mindabból, amit Beausire a forralt bort kortyolgatva végiggondolt, semmi sem történt úgy, ahogy elképzelte: másként volt megírva a sors könyvében.

Az ember gyakorta abban a tévhitben él, hogy látja a dolgokat, holott nem látja őket; máskor meg úgy képzeli, hogy nem tud valamit, holott nagyon is tudja...

Ha Beausire úr a kiváló szemének hisz, s nem az agyát gyötri, melyet sok minden elkábított, bizony sok bánatot és csalódást megtakarít magának.

Ugyanis csakugyan Oliva kisasszony ült abban a hintóban egy férfi mellett, akit Beausire nem ismert meg, mivel csak egyszer pillantott rá, de ha még egyszer ránéz, bizonyosan megismeri. Oliva szokása szerint délelőtt kiment a Luxembourg-kertbe sétálni, de két órakor nem ment haza ebédelni, mert találkozott azzal a különös férfiúval, akivel az Opera-bál napján kötött barátságot.

Már éppen ki akarta fizetni a kerti székét, s indult volna hazafelé, búcsúzóul rámosolygott a parki kávéház tulajdonosára, akinek állandó vendége volt, amikor Cagliostro előbukkant az egyik fasorból, hozzárohant és karon fogta.

A lány felkiáltott meglepetésében.

- Hová megy? - kérdezte a férfi.

- Hát haza, a Dauphine utcába.

- Ez aztán kapóra jön majd azoknak, akik éppen magára várnak - mondta a férfi.

- Énrám?... Hogyhogy? De hiszen senki sem vár.

- Még hogy senki! Körülbelül egy tucat látogatója van.

- Egy tucat látogatóm! - kiáltotta nevetve Oliva. - Miért nem egyenest egy regiment?

- Becsületemre mondom, hogy csak azért nincs egy egész regiment, mert annyian nem férnek be a Dauphine utcába.

- Meg vagyok döbbenve.

- Hát még hogy megdöbbenne, ha hagynám, hogy hazamenjen!

- Miért?

- Mert letartóztatnák, drágám.

- Engem?

- Úgy bizony. Azt a tizenkét úriembert, aki magát várja, Crosne úr küldte oda.

Oliva összeborzadt: bizonyos emberek mindig félnek bizonyos dolgoktól.

Valamivel alaposabb lelkiismeret-vizsgálat után azonban dacosan felvágta a fejét:

- Nem csináltam semmit - mondta. - Miért tartóztatnának le?

- Miért tartóztatnak le egy nőt? Szerelmi ügyek, sületlenségek miatt.

- Nincsenek szerelmi ügyeim.

- Nem is voltak?

- Ó, azt nem mondom.

- Egyszóval nyilván ok nélkül akarják letartóztatni, de tény, hogy le akarják tartóztatni. Nos, menjünk el mégis a Dauphine utcába?

Oliva sápadtan, zavartan álldogált.

- Úgy játszik velem, mint macska az egérrel - mondta. - Ha tud valamit, mondja meg. Nem Beausire-ral van bajuk?

Könyörgő tekintettel nézett Cagliostróra.

- Talán vele. Feltételezem, hogy az ő lelkiismerete nem olyan tiszta, mint a magáé.

- Szegény fiú!

- Sajnálja csak, de ne utánozza: ne sétáljon be maga is a csapdába!

- Miért pártfogol maga engem? Mi érdeke fűződik hozzá, hogy foglalkozzék velem? Nézze - mondta nagy merészen -, nem is természetes, hogy egy olyan férfi, mint maga...

- Ne fejezze be, butaságot mondana, s minden perc drága, mert Crosne rendőrei még képesek idejönni, ha hiába várják odahaza.

- Idejönnek? Tudják, hogy itt vagyok?

- Nem nehéz kitalálni, én csak tudom! De hadd folytassam! Érdekel a személye, és a javát akarom, a többi pedig nem a maga dolga. Siessünk az Enfer utcába. Ott várja a hintóm. Á, még most is kételyei vannak?

- Igen.

- Akkor szánjuk rá magunkat egy meglehetősen vakmerő lépésre, ami remélem, egyszer s mindenkorra meggyőzi magát. A hintómmal elhaladunk az előtt a ház előtt, ahol lakik, s amikor majd elég messziről, hogy el ne fogják, de elég közelről, hogy meggyőződjék a szándékaikról, megpillantja a rendőrségi urakat, valódi értéke szerint ítélheti meg jóindulatomat.

Eközben a hintó odagördült, a pár beszállt, és a Dauphine utcába vitette magát, ahol aztán Beausire észrevette őket.

Ha abban a pillanatban Beausire kiabálni kezd, vagy követi a kocsit, Oliva mindent megtett volna, hogyha üldözik, megmentse, ha meg szabad, vele szökjék.

Cagliostro azonban meglátta a szerencsétlent, s hogy elterelje Oliva figyelmét, az őrszem köré gyülekező kíváncsi tömegre mutatott.

Amint a lány megpillantotta a poroszlókat, a megszállt házat, olyan kétségbeesetten vetette magát pártfogója karjába, hogy e kőszívű ember kivételével bárki más szívét meglágyította volna.

Ő azonban megelégedett annyival, hogy megszorította a fiatal nő kezét, s elrejtette őt a kintiek szeme elől: lehúzta az ablak görfüggönyét.

- Mentsen meg! Mentsen meg! - ismételgette egyre a szerencsétlen lány.

- Megígérem - mondta a férfi.

- De ha egyszer mindent tud a rendőrség, akkor úgyis meg fognak találni.

- Dehogyis, dehogyis; ott, ahol lesz, senki sem bukkan magára, mert ha ide eljönnek is magáért, hozzám nem fognak eljönni.

- Ó! - mondta ijedten a lány. - Magához?... Magához megyünk?...

- Ne bolondozzon, kedvesem - felelte a férfi. - Talán elfelejtette, miben egyeztünk meg? Én nem vagyok a szeretője, széplány, és nem is akarok az lenni.

- Akkor hát börtönbe dug?

- Ha jobb szereti a városi női börtönt, csak tessék.

- Jó, menjünk - felelte rémülten a lány -, magára bízom magam, tegyen velem, amit jónak lát.

A Neuve-Saint-Gilles utcába vitte hát a férfi, abba a házba, ahol Philippe de Taverneyt is fogadta.

A cselédektől és mindenféle tekintettől távol helyezte el, egy második emeleti apró lakosztályban.

- Remélem, később majd boldogabb lesz; bár itt is az lehet.

- Boldog? Hogyan? - kérdezte a lány nehéz szívvel. - Boldog, de rab? Még sétálni sem mehetek! Olyan szomorú itt. Kert sincs. Bele fogok halni.

Bizonytalan, csüggedt tekintettel nézett ki az ablakon.

- Igaza van - mondta Cagliostro. - Azt szeretném, ha semmiben sem szenvedne hiányt. Itt nem érezné jól magát; különben is, az embereim előbb-utóbb meglátnák, és zaklatni kezdenék.

- Vagy feladnának - tette hozzá a lány.

- Attól ugyan ne féljen, az én embereim csak azt adják el, amit én veszek meg tőlük, drága gyermekem; de hogy minden elképzelhető kényelme és nyugalma meglegyen, szerzek magának valami más lakást.

Olivát mintha valamelyest megvigasztalta volna ez az ígéret. Egyébként új lakásának nappali szobája tetszett is neki, kényelmesnek találta, és szórakoztató könyvekre bukkant a könyvespolcon.

- Nem akarom, hogy éhen haljon, kedves gyermekem - mondta a pártfogója. - Ha látni akar, csak csöngessen, s én, ha itthon vagyok, azonnal jövök, ha meg elmennék, jelentkezem, mihelyt hazaérek.

Kezet csókolt, és kiment.

- Jaj, mindenekelőtt tudassa velem, mi van Beausire-ral! - kiáltott utána Oliva.

- Első dolgom lesz - felelte a gróf, s rázárta az ajtót a lányra.

Aztán ahogy lefelé ballagott a lépcsőn, elábrándozott:

"Megszentségteleníteném a helyet, ha abba a Saint-Claude utcai házba szállásolnám el. De nem szabad, hogy valaki is meglássa, és abban a házban senki sem fogja meglátni. Ha viszont arra lesz szüksége, hogy egyvalaki észrevegye, az a valaki éppen abban a Saint-Claude utcai házban fogja észrevenni. Rajta, hozzuk meg még ezt az áldozatot. Oltsuk el a valaha nagy lánggal lobogó fáklya utolsó szikráját is."

A gróf bő köpenybe bújt, kulcsokat vett elő az íróasztalából, néhányat kiválasztott közülük, és ellágyultan nézte őket. Egyedül, gyalog ment el a Saint-Claude utcába.

Amikor Cagliostro megállt a Saint-Claude utcai ház kapujánál, már beesteledett, s csak elvétve sietett végig egy-egy járókelő a körúton.

Semmi nem mozdult a környéken, csak egy ló dobogása visszhangzott a Saint-Louis utcában; valahol becsuktak egy ablakot, s csikorogtak az ócska sarokvasak; a szomszéd házba hazaérkezett a gazda, és a kocsibejáró súlyos kapuján megnyikordult a keresztpánt, ahogy becsukták.

A zárda aprócska udvarán egy kutya ugatott, pontosabban vonított, s langyos szél görgött be a Saint-Claude utcába, amikor a Szent Pál templomban mélabúsan háromnegyedet ütött az óra.

Háromnegyed kilenc volt.

A gróf jókora kulcsot halászott elő a malaclopója alól; s hogy bedughassa a kulcslyukba, egy csomó törmeléket kellett kipiszkálnia, mert a szél az évek során mindenfélét odahordott: egy száraz szalmaszálat; egy kis magot, mely dél felé száguldott, hogy ott repcsénretek vagy mályva váljék belőle, s egy szép napon, íme, börtönét lelte ebben a homályos mélyedésben; a szomszéd épületről lepattant kőszilánkot, legyeket, melyeket tíz esztendeje ebbe a vaskórházba szállított a szél, s holttestük lassan eltorlaszolta annak vájatait; mindez ott recsegett-ropogott s őrlődött porrá a kulcs nyomása alatt.

Amikor a kulcs elvégezte a zárban a mozdulatait, már csak ki kellett volna nyitni a kaput.

Csakhogy az idő megtette a magáét. A fa bedagadt az illesztéseknél, a rozsda szétrágta a sarokvasakat. Fű nőtt a kövek között, s a nyirkos kipárolgástól kizöldült a kapu lábazata is; minden hézagot gyantaszerű anyag bélelt ki, olyasmi, mint a fecskefészkek anyaga, s a szárazföldi korallok egymás hegyébe-hátába emelvén boltíveiket, szikleveleik élettől duzzadó húsával teljesen beborították a kapu fáját.

Cagliostro érezte, hogy a kapu nem enged; ököllel, aztán könyökkel, majd vállal veselkedett neki, s ledöntötte az összes akadályt: rosszkedvű recsegéssel engedett egyik a másik után.

Amikor kinyitotta a kaput, szeme elé tárult a kihalt, temetőmohos udvar.

Ahogy belépett, a lába nyoma belerajzolódott az udvar köveit is belepő makacs, sűrű gyomszőnyegbe.

Senki sem látta, amikor bejött, senki sem látta e magas falak között sem. Elálldogálhatott egy kicsit, s lassan-lassan visszatérhetett a múltjába, ahogy visszatért a régi házába.

A múltja kihalt, üres volt, a háza romos, elhagyott.

A tizenkét lépcsőfokos feljáratból mindössze három fok volt ép.

A többit az esővíz, a mindent elárasztó falgyom és vadmák széttördelte, s előbb csak meglazultak, majd leomlottak, kőanyaguk összetört; a fű felkapaszkodott a romokra.

Cagliostro felment a lába alatt meg-megremegő tornácra, s egy második kulcs segítségével belépett egy hatalmas előtérbe.

Csak odabent gyújtotta meg a lámpást, melyet magával hozott; ám bármilyen óvatosan gyújtotta is meg benne a gyertyát, a ház baljós lehelete az első pillanatban elfújta.

A halál lélegzete viharosan tiltakozott az élet ellen; a sötétség megölte a fényt.

Cagliostro ismét meggyújtotta a lámpását, és folytatta útját.

Az ebédlőben a megpenészedett tálalóasztalok majdnem teljesen elvesztették eredeti alakjukat. Minden belső ajtó tárva-nyitva volt, s a gondolat szabadon száguldozhatott végig a tekintettel együtt e halál járta termeken.

A grófnak hirtelen égnek meredt a haja, mert a szalon túlsó végéből, onnan, ahol egykor a lépcső indult felfelé, valami zaj hallatszott.

Ez a zaj egykor egy drága lény jelenlétét jelezte; ez a zaj a ház gazdájának minden érzékszervében az életet, a reményt, a boldogságot ébresztette fel. Ez a zaj, amely most semmit sem jelentett, mindent felidézett a múltból.

Cagliostro összevont szemöldökkel indult a Harpokratész-szobor felé; a szobor mellett volt az a rugó, amelyet megnyomva kinyílt az egykori összekötő ajtó, ez a titokzatos, felderíthetetlen kapocs az ismert és a titkos ház között.

A rugó könnyedén működésbe lépett, bár körülötte recsegett-ropogott a korhadt faburkolat. Ám alig lépett a gróf a titkos lépcsőre, ismét meghallotta azt a különös zajt. Előrenyújtotta a lámpást, hogy kiderítse a zaj okát: egy nagy siklót pillantott meg, amely a farkával minden lépcsőfokra rácsapva lassan ereszkedett lefelé.

A hüllő nyugodtan Cagliostróra függesztette sötét szemét, aztán eltűnt egy résben.

Minden bizonnyal a magány szelleme volt.

A gróf folytatta útját.

Felfelé menet egy emlék, pontosabban egy árnyék kísérte: amikor hirtelen egy mozgó árnyképet pillantott meg a falon, összerezzent, mert azt hitte a saját árnyékáról, hogy az egy másik lényé, aki azért támadt föl, hogy elkísérje őt a titokzatos lakosztályba.

Így ballagott, így álmodozott, így ért oda a kandalló fedőlapjához, amely Balsamo fegyverterméből Lorenza Feliciani illatos menedékéhez vezetett.

Csupasz volt minden fal, üres minden szoba. A nyitva hagyott kandallóban hatalmas hamuhalom; meg-megcsillant benne egy-egy arany- és ezüstdarabka.

Ez a finom, fehér, illatos hamutömeg Lorenza bútoraitól származott. Balsamo mindet elégette; a gyöngyház berakásos szekrényeket, a csembalót, a rózsafa kosárkát, a sèvres-i porcelánképekkel díszített gyönyörű ágyat, melynek csillámos hamuja olyan volt mint a márványpor; a nagy tűzben megolvadt fémperemeket és más bútordíszeket; a selyembrokát függönyöket és szőnyegeket, az áloé- és szantálfa dobozokat, melyeknek átható illata kiszökött a kéményeken, és beillatosította Párizsnak azokat a negyedeit, melyek fölött átvonult a nagy tűz füstje, úgyhogy a járókelők két napig felemelt orral jártak, hogy belélegezzék a mi párizsi levegőnkbe keveredő különös illatokat; a nagyvásárcsarnok negyedbeli boltossegéd meg a Saint-Honoré negyedbeli varrólányka megrészegedett ezektől az erős illatparányoktól, melyeket Libanon lejtőiről és Szíria síkságairól sodor tova a szellő.

A kopár, hideg szoba még most is őrizte ezeket az illatokat. Cagliostro lehajolt, egy csipetnyi hamut a tenyerébe vett, és vad szenvedéllyel, hosszasan belélegezte az illatát.

Aztán ismét megpillantotta a szomszéd udvar szomorú képét, a vasrácsot s a magasra futó repedéseket a falon, melyeket a tűzvész okozott ezen a belső házon, amikor a felső emeletét elemésztette.

Félelmetes és gyönyörű látvány! Althotas szobája eltűnt; a falaknak csupán hét-nyolc fogazata maradt épen, melyeket a tűz csak végignyalogatott emésztő, mindent befeketítő nyelvével.

Ebben a házban minden az összeroppant nagyság, a kihunyt csillogás, az elveszett boldogság levegőjét árasztotta.

Cagliostro átitatódott álmai levegőjével. Leszállt filozófiája magaslatáról, hogy megmártózzék a szívbéli érzelmeknek nevezett kevéske gyengéd emberségben, hiszen ezek az érzelmek kívül esnek az okoskodás birodalmán.

Miután előszólította a magány édes szellemeit, rövid számadásra hívta az eget, s úgy vélte, letudta azt, amivel az emberi gyengeségnek tartozott; ám ekkor megakadt a szeme valamin, ami ott csillogott a pusztulás, a nyomorúság közepette.

Lehajolt, s a parkett barázdájában, félig a portakaró alatt, megpillantott egy kis nyíl alakú ezüstcsatot, amely mintha az imént hullott volna ki egy asszony hajából.

Olasz csat volt, amilyennel a korabeli nők szívesen tűzték fel rizsportól elnehezült bodor hajfürtjeiket.

A filozófus, a tudós, a próféta, az emberiséget mélyen megvető férfi, ő, aki azt akarta, hogy maga az ég is tartson tőle, ő, aki annyi bánatot magába fojtott, és annyi szívet véresre sebzett, Cagliostro, az istentagadó, a szemfényvesztő, a mindenen fölényesen kacagó férfi, felvette a csatot, az ajkához emelte, s mivel bizonyos volt benne, hogy senki sem láthatja, engedte, hadd gyűljön könny a szemébe.

- Lorenza! - suttogta.

És máris uralkodott magán. Démon lakozott ebben a férfiban.

Kereste a harcot, az volt az éltető eleme.

Miután forrón megcsókolta a szent ereklyét, kinyitotta az ablakot, s a rácson át a szomszédos zárda udvarára hajította az apró kis fémdarabot, a faágak közé, a porba, ki tudja, hová.

Így büntette magát, amiért szóhoz engedte jutni a szívét.

- Isten veled! - mondta az érzéketlen tárgynak, mely talán örökre elveszett. - Isten veled, te emlék, melyet azért küldtek hozzám, hogy ellágyuljon a szívem, nyilván, hogy kisebb legyek ezáltal. Ezentúl egyedül a földi dolgokra lesz gondom. Igen, ezt a házat meg fogják szentségteleníteni. Mit is beszélek? Máris meg van szentségtelenítve! Kinyitottam az ajtókat, fényt vittem a falak közé, láttam a sírbolt belsejét, belekotortam a halál hamujába. Legyen hát teljesen megszentségtelenítve, egy cél érdekében, mindegy, hogy milyen cél érdekében! Egy másik nő megy át majd ezen az udvaron, egy másik nő teszi a lábát a lépcsőfokra, talán még énekelni is fog ez alatt a boltív alatt, ahol még ott reszket Lorenza utolsó sóhaja. Ám legyen! Csakhogy egy bizonyos cél érdekében szentségtelenítik meg a házat, az a cél pedig az én ügyemet szolgálja. Ha Isten veszít is rajta, a Sátán csak nyerhet.

Letette a lámpást a lépcsőre.

- Leromboltatom a lépcsőházat - mondta. - Leromboltatom az egész titkos rejtekhelyet. Elszáll a titok, a palota búvóhely marad, de már nem lesz szentély.

És már tudta is, milyen utasításokat fog adni Lenoirnak, az építésznek.

Rendbe hozni az udvart, a tornácokat, a kocsiszíneket és istállókat; lerombolni a belső szárnyat; a ház csak kétemeletes legyen; a munkálatokra egy hetet adok.

- Most pedig - mondta - lássuk, vajon odalátni-e a kis grófné ablakára.

Odament az egyik második emeleti ablakhoz, ahonnét a Saint-Claude utca egész szemben levő házsorát látni lehetett a kocsibejárat fölött.

Szemben, úgy hatvanlábnyira, megpillantotta a Jeanne de la Motte által bérelt lakást.

- A két nő óhatatlanul meglátja egymást - mondta Cagliostro. - Remek.

Fogta a lámpását, és lement a lépcsőn.

Egy órával később hazaért, és elküldte a megrendelőlevelet az építésznek.

Már másnap ötven munkás nyüzsgött a palotában, kalapács, fűrész és csákány zaja visszhangzott mindenütt, az udvar egyik sarkában füst szállt fel az összehordott nagy fűhalomból, és este, amikor a járókelő hazatértében végrehajtotta szokásos ellenőrző szemléjét, azt látta, hogy az udvarban egy abroncson egy nagy patkány lóg az egyik lábánál felakasztva, és segédmunkások, kőművesek csúfolódnak őszülő bajuszán, tisztes pocakján.

Az történt, hogy a palota e néma lakóját befalazták a lyukába, ráesett ugyanis egy kőlap. Aztán egy daru felemelte a kőlapot, s félholtan, a farkánál fogva őt is elkapták, és feláldozták az ifjú auvergne-i malterkeverő munkások szórakozásának oltárán. Szégyenében lehelte ki páráját, vagy megfulladt, nem tudni.

A járókelő ezt a gyászbeszédet mondta el a tiszteletére:

- Íme, ez lett tízesztendei boldogság vége!

A házat, amint Cagliostro megparancsolta, egy hét alatt felújították.

Rohan bíboros két nappal a Boehmernél tett látogatása után a következő levélkét kapta:

"Őeminenciája Rohan bíboros úr valószínűleg már kitalálta, hol vacsorázik ma este."

- A kis grófné küldte - mondta, megszagolva a levélkét. - Ott leszek.

La Motte-né a következő miatt kérte a bíborostól a találkozót.

Az asszony felfigyelt az Őeminenciája által rendelkezésére bocsátott öt lakáj közül az egyikre, egy fekete hajú, barna szemű fiúra, akinek arca és arcszíne vérmes, egyszersmind értelmes, állhatatos természetre vallott.

Hívatta őt, s negyed óra múltán mindent megtudott, amit csak akart a fiú engedelmes természetéről és éles eszéről.

Ez az ember követte a bíborost, és beszámolt róla, hogy Őeminenciája két nap leforgása alatt kétszer járt Boehmer és Bossange uraknál.

Jeanne csak ezt akarta tudni. Egy olyan férfi, mint Rohan, nem alkudozik. Olyan ügyes kereskedők, mint Boehmerék, nem hagyják kicsúszni a kezük közül a vevőt. A nyakéket tehát eladták.

Boehmer adta el.

Rohan vette meg! És egyetlen szóval sem említette a bizalmasának, a szeretőjének!

Súlyos tünet. Jeanne összeráncolta a homlokát, lebiggyesztette finom vonalú ajkát, és megírta a bíborosnak a levélkét.

Rohan bíboros este meg is érkezett. Előreküldött egy kosarat, tele tokaji borral és más finom csemegékkel, mintha valamelyik operacsillaghoz készülne vacsorára.

Jeanne ezt az árnyalatot is észrevette, mint már annyi mást; úgy döntött, hogy kizárólag azt szolgáltatja fel, amit a bíboros küldött.

Amikor egyedül maradtak, gyengéd hangnemben kezdett vele társalogni.

- Valami igen elszomorít, nagyuram - mondta.

- Micsoda, grófné? - kérdezte Rohan, s az arca olyan volt, mintha le volna sújtva, bár ez nem mindig jelenti azt, hogy valóban le van sújtva az ember.

- Nos, az én bánatomnak az az oka, hogy azt tapasztalom, nagyuram nemcsak most nem szeret, de soha nem is szeretett engem...

- Ó, grófné, hogy mondhat ilyet?

- Sose mentegetőzzék, nagyuram, időpocsékolás lenne! És ne is sajnálkozzék, nekem tökéletesen mindegy.

- Hogy én szeretem-e magát vagy sem?

- Az.

- És miért mindegy?

- Mert én nem szeretem magát.

- Ez nem valami kedves magától.

- Nem jellemző ránk a gyengéd udvariasság; viszont állapítsuk meg a tényt.

- Mi a tény?

- Hogy én sem szerettem soha jobban magát, mint ahogy maga szeretett engem.

- Ó, legfeljebb azt állíthatja, hogy maga nem szeret! - kiáltott fel a herceg, és majdnem őszintén csengett a hangja. - Én magát mindig nagyon kedveltem, grófné. Ne tulajdonítsa hát nekem a saját érzéseit!

- Ugyan, nagyuram, annyira csak becsüljük egymást, hogy megmondjuk az igazat?

- És mi az igazság?

- Az, hogy minket legalább olyan erős szál fűz össze, mint a szerelem.

- Mégpedig?

- Az érdek.

- Az érdek? Piha!

- Azt mondhatnám, amit az egyszeri paraszt mondott a fiának az akasztásról: "Ha te rühelled is, de legalább másokkal ne utáltasd meg!" Könnyű mondani, hogy piha, de az érdek mégiscsak nagy úr.

- Jó, jó, tegyük fel, hogy az érdek köt össze bennünket. Miben szolgálhatom én a maga érdekeit és maga az enyémeket?

- Először is nagy kedvem lenne patáliát csapni.

- Csapjon, grófné!

- Nem volt velem bizalmas, tehát lebecsült.

- Én? És mikor nem voltam bizalmas, ha szabad kérdeznem?

- Mikor? Letagadná, hogy miután ügyesen kiszedett belőlem részleteket, melyeket amúgy is szíves örömest elmondtam volna magának...

- Miről, grófné?

- Bizonyos magas rangú hölgy vágyódásáról bizonyos tárgy iránt; maga pedig fogta magát, és kielégítette ezt a vágyódást, de úgy, hogy nekem nem is szólt róla.

- Kiszedtem a részleteket, megtudtam bizonyos hölgy vágyódását bizonyos tárgy iránt, kielégítettem ezt a vágyat! Grófné, őszintén szólva maga egy talány, egy szfinx. Ó, annak idején csak a női fejet és nyakat láttam magában, de nem vettem észre az oroszlánkarmokat. Ha nem tévedek, most azokat is kimutatja.

- Ugyan, nagyuram, nem mutatok én magának semmit az égadta világon, mivelhogy semmire sem kíváncsi többé. Egyszerűen csak megmondom a rejtély megoldását: a részletek azok az események, amelyek Versailles-ban történtek; a hölgy vágyakozása a királyné vágyakozása; a királyné vágyának a kielégítése pedig az, hogy tegnap méltóságod megvette Boehmer és Bossange-tól a híres nyakéket.

- Grófné! - suttogta tétován, sápadtan a bíboros.

Jeanne átható pillantással nézte.

- Ugyan már - mondta aztán -, miért néz rám ilyen rémülten, talán nem kötött tegnap üzletet az École rakparti ékszerészekkel?

Egy Rohan nem hazudik, még egy nőnek se. A bíboros hallgatott.

És mivel kezdett elpirulni, s ezt a kínos dolgot egy férfi soha nem bocsátja meg annak a nőnek, aki okozza, Jeanne gyorsan megfogta a kezét.

- Bocsásson meg, herceg, rögtön meg is mondom, miben tévedett velem kapcsolatban. Butának és gonosznak hitt?

- Ó, grófné...

- Végül is...

- Egy szót se többet; most engedje, hogy én beszéljek! Tálán meggyőzöm magát, most már világosan látom ugyanis, kivel állok szemben. Úgy képzeltem, csak szép nőt, szellemes asszonyt, bájos szeretőt találok magában. De maga több.

Jeanne közelebb húzódott a bíboroshoz, kezét a kezében hagyta.

- Maga a kedvesem lett, a barátnőm, bár nem szeret. Az imént maga mondta - folytatta Rohan herceg.

- Meg is ismételhetem - mondta La Motte-né.

- Eszerint valami célja volt?

- Nyilván.

- S mi volt az a cél, grófné?

- El kell magyaráznom?

- Nem, tudom anélkül is. Maga az én szerencsém kovácsa akar lenni. Bizonyos, ugyebár, hogy ha nekem sikerül megcsinálnom a szerencsémet, első dolgom lesz, hogy a magáéról is gondoskodom. Erről van szó, vagy tévedtem?

- Nem tévedett, nagyuram, erről van szó. De azt is higgye el, én most nem bókolok, hogy ezt a célt egyáltalán nem ellenszenves vagy undorító körülmények és emberek között kellett követnem; kellemes utam volt.

- Grófné, maga bűbájos, és csupa élvezet magával üzleti ügyekről tárgyalni... Szóval jól gondolta. Tudja, hogy valakihez tiszteletteljes vonzalom fűz?

- Láttam az Opera-bálon, hercegem.

- Ezt a vonzalmat soha nem fogják viszonozni. Ó, Isten óvjon tőle, hogy reménykedjem!

- Ugyan már, egy nő nem mindig királyné, és szerintem maga bőven felér Mazarin bíborossal.

- Ő is nagyon szép férfi volt - mondta nevetve Rohan.

- És kiváló miniszterelnök - vágott vissza Jeanne hidegvérrel.

- Grófné, magával elfecsérelt idő gondolkodni, hússzor is inkább az beszélni. Maga a barátai helyett is gondolkodik és beszél. Igen, miniszterelnök akarok lenni. Minden erre ösztönöz: a születésem, a kül- és belügyekben való jártasságom, a külföldi királyi udvarok irántam való jóindulata és az a nagy rokonszenv, amellyel a francia nép viseltetik irányomban.

- Egyszóval minden - mondta Jeanne. - Egy dolgot kivéve.

- Egy ellenszenvet, azt akarta mondani?

- Azt, a királynéét; és ez az ellenszenv az igazi akadály. Amit a királyné szeret, azt előbb-utóbb a királynak is szeretnie kell; amit a királyné gyűlöl, azt a király is utálja.

- És engem gyűlöl?

- Ó...

- Legyünk őszinték! Nem hiszem, hogy félúton meg szabad állnunk, grófné.

- Nos, nagyuram, a királyné nem szereti magát.

- Akkor el vagyok veszve! Nincs olyan nyakék a világon, amely megváltoztatná az érzelmeit.

- Ebben talán téved, herceg.

- Már megvettem a nyakéket.

- Legalább látni fogja a királyné, hogy ha ő nem szereti is magát, maga szereti őt.

- Ó, grófné!

- Ugye, megállapodtunk, hogy nevükön nevezzük a dolgokat?

- Igen. Szóval maga szerint van rá remény, hogy egy szép nap miniszterelnök legyek?

- Biztos vagyok benne.

- És mik a maga vágyálmai, grófné?

- Majd akkor mondom meg, herceg, ha módjában lesz megvalósítani őket.

- Ez már beszéd! Várom magát azon a napon.

- Köszönöm; most pedig üljünk asztalhoz.

A bíboros megfogta Jeanne kezét, és úgy szorította meg, ahogy Jeanne pár nappal azelőtt annyira szerette volna. De azok az idők elmúltak.

Jeanne kihúzta a kezét a férfi szorításából.

- Mi a baj, grófné?

- Mondtam, nagyuram, hogy üljünk asztalhoz.

- De én már nem vagyok éhes.

- Akkor beszélgessünk.

- De nekem már nincs mondanivalóm.

- Akkor menjen el.

- Ezt nevezi maga szövetségnek? Elküld?

- Hogy valóban egymáséi lehessünk - mondta Jeanne -, legyünk tökéletesen hűek önmagunkhoz, nagyuram.

- Igaza van, grófné; bocsássa meg, ha megint tévedtem magával kapcsolatban. Ó, esküszöm, ez volt az utolsó tévedésem!

Ismét megfogta Jeanne kezét, és olyan tisztelettel csókolta meg, hogy nem vette észre a grófné alattomos, ördögi mosolyát.

Jeanne felállt, az előszobáig kísérte a herceget.

- És a folytatás, grófné?

- Egyszerű.

- Mit kell tennem?

- Semmit. Várjon rám.

- Hová megy?

- Versailles-ba.

- Mikor?

- Holnap.

- És én mikor kapok választ?

- Rögtön utána.

- Akkor hát a kezébe tettem le a sorsom, kis pártfogóm.

- Bízza rám.

Azzal visszament a hálószobájába, lefeküdt, s szórakozottan bámulta a szép márvány Endümiónt, amint Dianát várja.

- A szabadság többet ér - suttogta.

Amikor Jeanne ennek a titoknak a birtokába jutott, ilyen kaland részesévé lett, s két ilyen jelentős támaszra talált, úgy érezte, olyan erős, hogy kimozdíthatja a világot a sarkaiból.

Kétheti határidőt szabott magának, hogy aztán tele szájjal habzsolhassa az ízletes szőlőfürtöt, amelyet a szerencse a feje fölé függesztett.

La Motte-né kimeríthetetlenül gazdag képzeletében a következő egyszerű távlatok szerepeltek: az udvarba már nem mint kérvények írója, nem mint a Boulainvilliers asszony által felkarolt szegény koldus, hanem mint a Valois-k leszármazottja, évi százezer frank jövedelemmel rendelkező gazdag nő fog eljárni, hercegi rangú, pairi méltóságot viselő férje lesz, a királyné kegyencnőjének fogják hívni, s ezekben a cselszövésektől és viharoktól dúlt időkben a Mária Antónia irányította király révén ő fogja kormányozni az államot.

Amikor, elérkezett a pillanat, ott termett Versailles-ban. Nem volt audienciára jogosító levele, de olyan erősen hitt a szerencséjében, hogy nem is kételkedett, hogy akarata előtt az udvari etikett is meghajol.

A királyi pár óhajait leső udvari talpnyalók már észrevették, hogy Mária Antónia milyen szívesen tartózkodik a szép grófné társaságában.

Ez elég is volt hozzá, hogy egy értelmes ajtónálló, aki minden alkalmat kihasznál, hogy előbbre léphessen, mihelyt Jeanne megérkezett, a királyné közelébe sündörgött, aki éppen hazafelé tartott a kápolnából, s ott mintegy véletlenül a következőket mondta a szolgálatos nemesúrnak:

- Uram! Mit tehetnénk La Motte Valois grófnéért? Nincs audiencia-levele.

A királyné halkan beszélgetett Lamballe hercegnővel, de ahogy Jeanne neve megütötte a fülét, abbahagyta a beszélgetést. Az ajtónálló igazán ügyesen, a megfelelő pillanatban ejtette el ezt a mondatot.

A királyné hátrafordult.

- Jól hallottam? - kérdezte. - Itt van La Motte Valois asszony?

- Azt hiszem, igen, felség - felelte a nemesúr.

- Ki mondta?

- Ez a teremőr, asszonyom.

Az ajtónálló szerényen meghajolt.

- Fogadom La Motte Valois asszonyt - mondta a királyné. - A fürdőházba vezessék - mondta, s elment.

Amikor a teremőr beszámolt Jeanne-nak a fejleményekről, a grófné rögtön a pénztárcájához kapott, de a férfi egy mosollyal megállította:

- Kérem, grófné, gyűjtse össze az adósságait - mondta -, hamarosan kedvezőbb kamattal fizetheti majd vissza.

Jeanne visszatette a pénzt a zsebébe.

- Igaza van, barátom, köszönöm.

"Miért ne pártfogolnék egy ajtónállót, aki nekem is pártomat fogta? - gondolta. - Ugyanezt megteszem egy bíborosnak is."

Jeanne hamarosan uralkodónője előtt állt.

Mária Antónia komoly volt, kedvetlen, talán éppen mert túlságosan kitüntette a grófnét a nem remélt fogadással.

"A királyné nyilván azt hiszi - gondolta Rohan bíboros barátnője -, hogy megint koldulni jöttem... Vagy sikerül jobb kedvre derítenem, vagy szedhetem a sátorfámat."

- Asszonyom - mondta a királyné -, még nem volt alkalmam a királlyal beszélni.

- Ó, felséged eddig is túl jó volt hozzám, és én nem is várok ennél többet. Azért jöttem...

- Miért jött? - kérdezte a királyné, aki rögtön érzékelte a gondolatváltásokat. - Nem kért kihallgatást. Talán sürgős... magának?

- Igen, asszonyom, sürgős; de nem... nekem.

- Akkor hát nekem... Beszéljen, grófné.

És a királyné bevezette Jeanne-t a fürdőtermébe, ahol már várták a komornái.

A grófné, amikor látta, hogy ezek a nők mind ott szorgoskodnak a királyné körül, nem kezdte el a mondókáját.

A királyné, amikor már a fürdőben ült, elküldte a komornáit.

- Asszonyom - mondta Jeanne -, nagyon nagy zavarban vagyok.

- Nocsak! Mondtam, hogy...

- Azt hiszem, említettem felségednek, milyen kedvesen s lekötelezően viselkedik velem Rohan bíboros.

A királyné összevonta a szemöldökét.

- Nem tudom... - mondta.

- Azt hittem...

- Mindegy, mondja csak!

- Nos, asszonyom, őeminenciája tegnapelőtt meglátogatott.

- Ó!

- Egy jótékonysági akció miatt jött, melynek én vagyok a kezdeményezője.

- Nagyon helyes, grófné, nagyon helyes. Én is hozzájárulok a... maga jótékonysági akciójához.

- Félreért felséged. Az imént bátorkodtam azt mondani, hogy nem kérni jöttem. A bíboros úr szokása szerint a királyné jóságáról, kegyeinek kimeríthetetlen forrásáról beszélt.

- És nem kérte, hogy pártfogoljam a pártfogoltjait?

- Legelőször is ezt kérte, felség.

- Megteszem, de nem az ő kedvéért, hanem azoknak a szerencsétleneknek a kedvéért, akikkel mindig jót teszek, bárhonnét jönnek is. Azt viszont mondja meg őeminenciájának, hogy most már nagyon pénzszűkében vagyok.

- Sajnos, asszonyom, ezt én is mondtam neki, és éppen innét ered a zavarom oka, amiről az elébb szóltam felségednek.

- Hogyhogy?

- Elmeséltem a bíboros úrnak, milyen buzgó könyörülettel telik meg felséged szíve minden alkalommal, ha bármi szerencsétlenség hírét veszi, milyen nagylelkű, s hogy ennek következtében a királyné amúgy is mindig sovány pénztárcája állandóan kiürül.

- Jól van, jól van.

- Nézze, nagyuram, mondtam neki, vegyünk egy példát. Őfelsége saját jóságának rabszolgája. Feláldozza magát a szegényeiért. Jótett helyébe rosszat kap, s ezen a ponton magamat vádoltam.

- Hogyhogy, grófné? - kérdezte a királyné, aki érdeklődve hallgatta Jeanne-t, akár mert sikerült rátapintania a gyengéjére, akár mert Mária Antónia kifinomult érzékkel megsejtette e hosszú bevezető alatt az őt élénken foglalkoztató témát.

- A következőről van szó, asszonyom: felséged néhány napja nagy összeget adott nekem; két esztendő alatt legalább ezerszer előfordult ugyanaz, s ha a királyné nem olyan mélyen érző, nem olyan nagylelkű, most kétmillió frankja lenne a kasszájában, s ennek az összegnek a birtokában semmiféle meggondolás nem akadályozná meg, hogy megvegye azt a szép gyémánt nyakéket, melyet olyan nemesen, olyan bátran, de engedje meg, hogy kimondjam, asszonyom: olyan oktalanul visszautasított.

A királyné elpirult, és tovább nézte Jeanne-t. Csapda, vagy csak talpnyalás? Ha így tesszük fel a kérdést, akkor bizony veszélyes lehet egy királynéra nézve. De Jeanne arca csak gyengédséget, ártatlan jóindulatot, őszinteséget tükrözött; Mária Antónia nem feltételezhette róla, hogy álnok, aljas hízelgő.

És mivel a királyné szíve tele volt valódi nagylelkűséggel, s mivel a nagylelkűségben mindig erő van, az erőben mindig szilárd igazság, Mária Antónia sóhajtott egyet, és azt mondta:

- Igen, szép az a nyakék. Vagyis szép volt, s jólesik, hogy egy jó ízlésű asszony dicsér, amiért visszautasítottam...

- Ha tudná, asszonyom - kiáltotta Jeanne, a megfelelő pillanatban a királyné szavába vágva -, mennyire ki lehet ismerni az emberek érzelmeit, ha érdeklődünk azok iránt, akiket szeretnek!

- Mit akar ezzel mondani?

- Azt akarom mondani, asszonyom, hogy amikor Rohan bíboros megtudta felséged hősies áldozatát, mellyel visszautasította a nyakéket, láttam, hogy elsápad.

- Elsápad!

- Sőt a szeme megtelt könnyel. Nem tudom, asszonyom, igaz-e vagy sem, amit sokan állítanak, mármint hogy Rohan bíboros szép férfi és kifogástalan úr; de azt tudom, hogy soha nem fogom elfelejteni az arcát, ahogy megvilágította a lélek tüze, és a könnyek barázdát húztak rajta, a könnyek, melyeket felséged nagylelkű lemondása, de mit is beszélek? magasztos áldozata csalt elő.

A királyné egy pillanatra abbahagyta, amit addig csinált, nem csurgatta a márvány fürdőkád szélére állított aranyozott hattyú csőréből a vizet.

- Nos, grófné - mondta -, ha már Rohan bíborost oly igen szépnek és kiválónak találta, ahogy itt elmondja, nem ellenzem, hogy ezt ki is mutassa neki. Világi pap ő, olyan pásztor, aki nemcsak az Úr kebelére, hanem a sajátjára is tereli a báránykákat.

- Ó, asszonyom!

- Mi az? Talán rágalmazom? Nem ilyen a híre? Ő maga nem tekinti ezt dicsőségnek? A szertartásnapokon talán nem lengeti a levegőben a szép kezét - mert ami igaz, az igaz, szép a keze -, hogy még fehérebb legyen; és a hivő némberek nem függesztik a bíboros gyémántjánál csillogóbb szemüket a pásztorgyűrűvel ékesített kezére?

Jeanne meghajolt.

- A bíborosnak rengeteg trófeája van - folytatta szenvedélyesen a királyné. - Némelyik botrányba is fulladt. Aki akarja, csak dicsőítse ezért, én ugyan nem teszem.

- Asszonyom - mondta Jeanne, akinek ez a közvetlen hangnem meg a királyné testi közelsége is a malmára hajtotta a vizet -, én nem tudom, hogy a bíboros úr, amikor felséged erényeiről olyan forró lelkesedéssel beszélt, vajon közben a hivő némberekre gondolt-e; azt viszont tudom, hogy a szép keze a szívén volt, s nem a levegőben.

A királyné csak a fejét rázta, és erőltetetten nevetett.

"Csak nem? - gondolta Jeanne. - Csak nem állunk jobban, mint hittük volna? Csak nem szegődik szövetségesünkké a sértődöttség? Ó, akkor igazán könnyű lesz a dolgunk!"

A királyné újra közönyt erőltetett magára.

- Folytassa! - mondta.

- Felséged megbénít; szerénysége, mellyel még a dicséretet is visszautasítja...

- A bíborosét? Azt igen!

- De miért, asszonyom?

- Mert gyanús nekem az ő dicsérete, grófné.

- Nem feladatom - válaszolta Jeanne mélységes tisztelettel -, hogy védjem azt, aki oly szerencsétlen, hogy felségednél kegyvesztett lett; egyetlen pillanatra sem szabad kételkednünk benne, hogy bűnös, hiszen a királyné eltaszítja őt.

- Én Rohan bíborost nem taszítottam el; ő sértett meg engem. De királyné és keresztény vagyok; kétszeresen is arra kényszerülök, hogy elfelejtsem a sérelmeket.

És a királyné ezeket a szavakat az egyedül rá jellemző, fenséges jóság hangján ejtette ki.

Jeanne hallgatott.

- Nos, vége?

- Felséged gyanúsnak találna, kegyének elvesztését, rosszallását kockáztatnám, ha ellentmondanék felségednek.

- Maga az ellenkezőjét gondolja a bíborosról, mint én?

- Igen, asszonyom.

- Mindjárt nem így gondolkodna, ha megtudná, mit tett ellenem Louis herceg.

- Én csak azt tudom, amit a saját szememmel láttam, hogy mit tett felséged szolgálatára.

- Udvarolt?

Jeanne meghajolt.

- Udvariasságokat, jókívánságokat, bókokat mondott? - folytatta a királyné.

Jeanne hallgatott.

- Maga, grófné, őszinte barátja Rohan bíborosnak, többé nem bántom őt a maga jelenlétében. - A királyné nagyot nevetett.

- Asszonyom! - válaszolt Jeanne. - A bíboros úr felséged iránt olyan mély tisztelettel teli érzelmekkel viseltetik, hogy ha látná, hogy a királyné kineveti őt, biztos vagyok benne, hogy belehalna.

- Ó, ó, akkor nagyon megváltozhatott.

- De felséged megtisztelt azzal, hogy a múltkor elmondta: Rohan bíboros már tíz évvel ezelőtt is szenvedélyesen...

- Tréfáltam, grófné - mondta szigorúan a királyné.

A királyné azt hitte, hogy Jeanne, akit így elhallgattatott, beletörődött a vereségbe, feladta a harcot, de Mária Antónia alaposan tévedett. Az ilyen tigris- és kígyótermészetű nők csak azért húzódnak vissza, hogy erőt gyűjtsenek a támadáshoz, hogy még nagyobb lendülettel vessék magukat áldozatukra.

- A gyémántokról beszélt - mondta óvatlanul a királyné. - Vallja be, hogy sokat gondolt rájuk!

- Éjjel-nappal, asszonyom - mondta Jeanne, s úgy örült, mint a tábornok, amikor észreveszi, hogy az ellenség végzetes ballépést követett el a csatatéren. - Olyan szépek, olyan jól fognak állni felségednek.

- Nekem?

- Igen, asszonyom, felségednek.

- De hiszen eladták a nyakéket!

- Igen, el.

- A portugál követnek?

Jeanne finoman megrázta a fejét.

- Nem? - kérdezte örömmel a királyné.

- Nem, asszonyom.

- Akkor hát kinek?

- Rohan bíboros úr vette meg őket.

A királyné összerezzent, de csak annyit mondott:

- Á!

- Nézze, asszonyom - mondta Jeanne, tele hévvel és lelkesedéssel -, Rohan bíboros úr csodálatos dolgot mivel; nagylelkű és jószívű a cselekedete; szép, amit tesz; egy olyan léleknek, mint felséged, feltétlenül rokonszenvvel kell viseltetnie minden iránt, ami jó és szívből jön. Mihelyt Rohan bíboros megtudta - bevallom, tőlem -, hogy felséged pillanatnyi pénzzavarban van, felkiáltott: "Hogyan? Franciaország királynéjának le kell mondania valamiről, amit egy főadóbérlő felesége is megkaphatna? Hogyan? A királyné kitegye magát annak, hogy egy szép napon Neckernét lássa ezekkel a gyémántokkal páváskodni?" Rohan bíboros akkor még nem tudta, hogy a portugál követ alkudott a nyakékre. Megmondtam neki. Erre még hevesebb lett a méltatlankodása: "Itt már nem arról van szó - mondta -, hogy kedveskedünk a királynénak, itt már a királyi méltóság forog kockán... Tudom, milyen szellem uralkodik a külföldi udvaroknál: hiúság, kérkedés; ki fogják kacagni a francia királynét, akinek arra sincs pénze, hogy egy jogos vágyát kielégítse; és én szenvednék, ha a francia királynén gúnyolódnának! Nem, soha!" És hirtelen elment. Egy óra múlva megtudtam, hogy megvette a gyémántokat.

- Másfél millió frankért?

- Egymillió-hatszázezer frankért.

- És mi a szándéka a nyakékkel?

- Hogy ha már a felségedé nem lehet, legalább ne legyen más nőé sem.

- És biztos benne, grófné, hogy nem azért vette meg Rohan úr a nyakéket, hogy valamelyik kedvesének ajándékozza?

- Biztos vagyok benne, hogy inkább megsemmisítené, semhogy a királyné nyakán kívül bármely más asszony nyakán lássa.

Mária Antónia elgondolkodott; nemes arcvonásain ott tükröződött, ami a lelkében lejátszódott.

- Rohan bíboros szép dolgot cselekedett - mondta. - Nemes vonás, a tisztelet tapintatos kifejezése.

Jeanne szomjasan itta a szavakat.

- Köszönje meg, kérem, Rohan úrnak - folytatta a királyné.

- Ó, hogyne, asszonyom.

- Tegye hozzá, hogy Rohan úr bebizonyította irántam való barátságát, és hogy én mint tisztességes ember - hogy Katalin cárnő szavaival éljek -, egy baráttól mindent elfogadok, de csak ha viszonozhatom. Így hát elfogadom, persze nem Rohan úr ajándékát...

- Hanem mit?

- Hát a kölcsönt... Rohan úr előlegezte a pénzét, vagy hitelt adott, hogy örömet szerezzen nekem. Vissza fogom fizetni neki. Gondolom, Boehmer készpénzt is kért?

- Igen, asszonyom.

- Mennyit, kétszázezer frankot?

- Kétszázötvenezret.

- Ez egy negyedévi járandóságom a királytól. Ma reggel, még az esedékesség előtt, megkaptam.

A királyné gyorsan becsöngette a komornáit, azok előbb finom, előmelegített batiszt törölközőkbe csavarták, majd felöltöztették.

Amikor egyedül maradt Jeanne-nal, s letelepedett a szobájába, azt mondta a grófnénak:

- Kérem, nyissa ki azt a fiókot!

- Az elsőt?

- Nem, a másodikat. Talál ott egy erszényt.

- Itt van, asszonyom.

- Kétszázötvenezer frank van benne. Számolja meg!

Jeanne engedelmeskedett.

- Vigye el a bíborosnak, s köszönje meg. Mondja meg neki, hogy havonta igyekszem majd törleszteni. A kamatokat majd megbeszéljük. Így enyém lesz a nyakék, amely annyira tetszett nekem, s ha nekem gondot okoz is, hogy kifizessem, legalább a királynak nem okozok gondot vele. - Egy percre eltöprengett. - És tiszta nyereség - folytatta -, hogy megtudtam: van egy finom lelkű barátom, aki szívességet tett nekem... - Ismét elhallgatott. - És egy barátnőm, aki olvasott a gondolataimban. Odanyújtotta Jeanne-nak a kezét, aki gyorsan megcsókolta.

Aztán, mivel a grófné kifelé indult, a királyné még mindig habozva, egész halkan, mintha félne attól, amit mondani készül, megszólalt:

- Grófné, tájékoztassa Rohan urat, hogy szívesen látott vendég lesz Versailles-ban, és hogy személyesen akarok köszönetet mondani neki.

Jeanne az örömtől és a felfuvalkodott gőgtől nem is részegen, hanem egyenest eszét vesztve rohant ki a lakosztályból.

Úgy szorította magához a pénzt, mint keselyű a prédát.

Annak a vagyonnak a súlyát, amelyet Jeanne de Valois magával vitt Versailles-ból, a bérkocsi elébe fogott lovak a saját bőrükön érezhették: a két szegény párát ugyancsak meghajszolta a kocsis a száguldásért ígért két arany fejében.

A bíboros még otthon volt, amikor La Motte-né megérkezett a palotájába.

Jeanne szertartásosabban jelentette be magát itt, mint a királynénál.

- Versailles-ból jön? - kérdezte a férfi.

- Onnét, nagyuram - mondta rezzenetlen arccal a grófné.

Jeanne látta, hogy a bíboros elkomorodik, megborzong, gyötrődik, de semmi sem indította irgalomra.

- És? - kérdezte a férfi.

- És... Mit is válaszolhatnék erre a kérdésre?

- Ó, grófné, kétségbeesésbe kerget!

- Szerette volna, ha találkozom a királynéval?

- Igen.

- Találkoztam vele... Szerette volna, ha a királyné megengedi, hogy beszéljek magáról, ő, aki többször is bizonyította, hogy távol kívánja tartani magát méltóságodtól, és haragudott, ha csak a nevét is kiejtették előtte?

- Látom az arcán, hogy hiába vágytam erre.

- Téved, a királyné beszélt magáról.

- Talán inkább maga volt olyan jó, és beszélt rólam neki, igaz?

- Igaz.

- És őfelsége meghallgatta?

- Erre nem lehet csak úgy egyszerűen válaszolni.

- Egy szót se szóljon, grófné, látom, hogy őfelsége milyen ellenszenvvel hallgatta.

- Nem, nem annyira... Beszéltem a nyakékről is.

- Meg merte mondani neki, hogy azt gondoltam...

- Hogy megveszi neki, igen.

- Ó, grófné, ez csodálatos! És végighallgatta?

- Persze.

- Megmondta, hogy szeretném nekiadni a gyémántokat?

- Szigorúan visszautasította őket.

- Elvesztem.

- Mármint az ajándékot; de a kölcsönt...

- A kölcsönt?... Ilyen tapintatosan sikerült elfogadtatnia az ajánlatot?

- Olyan tapintatosan, hogy el is fogadta.

- Hogy én kölcsönadjak a királynénak, én!... Lehetséges ez? Grófné!

- Ez több, mintha adna, nemde?

- Ezerszer több.

- Én is így gondoltam. Az a lényeg, hogy őfelsége elfogadta.

A bíboros felállt, majd ismét leült. Aztán mégis odament Jeanne-hoz, megfogta a kezét.

- Ugye, nem csap be, semmit se titkol?

- A szenvedéllyel nem játszik az ember, nagyuram; legfeljebb ha nevetséges; de az olyan magas rangú és érdemdús férfiú, mint méltóságod, soha nem válhat nevetségessé.

- Akkor hát, amit mond...

- Maga a színtiszta igazság.

- Közös titkom van a királynéval?

- Az... Halálos titok.

A bíboros gyengéden megszorította Jeanne kezét.

- Egy boldog férfi fog kezet az őrangyalával - szólt.

- Ne túlozzon, nagyuram.

- Ó, dehogy túlzok, az örömöm, a hálám... soha...

- Mondom, hogy túloz. Méltóságod minden vágya az volt, hogy másfél milliót kölcsönözzön a királynénak? - A bíboros sóhajtott. - Buckinghamnek más volt a vágya, amikor Ausztriai Anna gyöngysora szétszóródott a királyi hálószoba padlóján.

- Arra, amit Buckingham megkapott, én még álmomban sem akarok vágyakozni, grófné.

- Ezt majd magyarázza el a királynénak, nagyuram, megparancsolta ugyanis, hogy átadjam az üzenetét: szívesen látná méltóságodat Versailles-ban.

Alig ejtette ki nagy óvatlanul ezeket a szavakat, a bíboros megtántorodott, elfehéredett, mint egy kamasz az első szerelmes csóktól.

Lerogyott egy karosszékbe.

"Nahát! - gondolta Jeanne. - Komolyabb a dolog, mint hittem volna; hercegi címről, pairségről, százezer frankos járadékról álmodoztam, de meg se állok a főhercegségig, a félmilliós jövedelemig, mert Rohan úr nem nagyravágyásból, nem is pénzsóvárságból teszi, amit tesz, hanem szerelemből!"

A bíboros hamar összeszedte magát. Az öröm gyorsan gyógyuló betegség, s mivel józan gondolkodású volt, úgy ítélte, hasznosabb lesz Jeanne-nal üzletről beszélni, hogy elfeledtesse vele, hogy szerelemről beszéltek.

- Mondja, barátném - szólt, és a karjába szorította Jeanne-t -, mit szándékozik tenni a királyné a kölcsönnel, amelyet felajánlott neki?

- Ezt azért kérdezi, mert a királyné mindig az állítja, hogy nincs pénze?

- Pontosan.

- Nos, úgy akarja törleszteni az adósságát, mintha Boehmernek fizetne, azzal a különbséggel, hogy ha Boehmertől vette volna meg az ékszert, mindenki tudná Párizsban, ez pedig a hajóval kapcsolatos híres kijelentése után kínos helyzetet teremtene: a király csak duzzogna miatta, de az egész ország megharagudna rá. A királyné tehát részletekben akarja a gyémántokat, és részletekben fizet. Maga alkalmat ad neki erre; maga az ő szemében csupán titoktartó, megbízható hitelező, ha netalán pénzzavarba kerülne a királyné. Boldog és fizet, elégedjék meg ennyivel!

- Fizet. De hogyan?

- A királyné azt is tudja, hogy nagyuramnak adósságai vannak; meg aztán büszke asszony is, nem olyan barátnő, aki ajándékokat fogad el... Amikor megmondtam neki, hogy méltóságod első részletként kétszázötvenezer frankot fizetett...

- Megmondta?

- Miért ne?

- Abban a pillanatban lehetetlenné tette a számára az ügyet.

- Hozzásegítettem, hogy megtalálja a módot, az okot, hogy elfogadhassa az ajánlatot.

- Istenem!

Jeanne nagy nyugalommal kotorászott a zsebében, majd előhúzta őfelsége erszényét.

- Mi ez? - kérdezte Rohan.

- Erszény, benne kétszázötvenezer frank bankjegyekben. A királyné küldi őket méltóságodnak, köszönetnyilvánítása kíséretében.

- Ó!

- Megvan, megszámoltam.

- Éppen erről van szó.

- Mit néz olyan merően?

- Ezt az erszényt. Nem tudtam, hogy magának ilyen erszénye van.

- Tetszik? Pedig nem is szép, nem is díszes.

- Nem tudom, miért, de tetszik.

- Jó ízlése van.

- Csúfolódik? Mire érti, hogy jó ízlésem van?

- Arra, hogy egyezik az ízlése a királyné ízlésével.

- Ez az erszény...

- A királynéé volt, nagyuram...

- Ragaszkodik hozzá?

- Ó, nagyon.

Rohan sóhajtott.

- Ez érthető - mondta.

- Ám ha örömet szerez magának... - mondta a grófné olyan mosollyal, amely egy szentet is bűnbe vinne.

- Hogy örömet-e? Mindegy, nem akarom megfosztani tőle, grófné.

- Tessék, a magáé.

- Grófné! - kiáltotta a bíboros örömmámorban. - Maga a legdrágább, a legokosabb barátnő, a leg...

- Persze, persze.

- És köztünk marad...

- Életre-halálra! Mindig ezt mondja az ember. Tudja, nagyuram, nekem egyetlen érdemem van.

- Mégpedig?

- Hogy elég szerencsésen és nagy odaadással intéztem az ügyeit.

- Ha csak ennyi szerencséje volna, barátném, azt mondanám, hogy majdnem felérek magával, ugyanis mialatt maga Versaillesban járt, drágám, én a maga érdekében dolgoztam.

Jeanne meglepve nézett a bíborosra.

- Ó, semmiség - mondta a férfi. - A bankárom volt itt, valami mocsárlecsapolási vagy kitermelési részvényeket ajánlott.

- Nocsak!

- Biztos haszon, elfogadtam az ajánlatát.

- Jól tette.

- Mint látni fogja, maga mindig az első helyet foglalja el a gondolataimban.

- A másodikat, és még azt sem érdemlem meg. És aztán mi volt?

- A bankárom átadott kétszáz részvényt; a negyedét magának vettem meg.

- Ó, nagyuram...

- Hadd mondjam tovább. Két óra múltán az emberem visszajött. A puszta tény, hogy aznap eladta ezeket a részvényeket, száz százalékkal emelte az árfolyamukat. Át is adott nekem százezer frankot.

- Szép kis üzlet.

- Amelyből tessék, itt a maga része, drága grófné, vagyis drága barátném.

És a királynétól kapott kétszázötvenezer frankos paksamétából huszonötezret Jeanne kezében csúsztatott.

- Rendben van, nagyuram, addsza-nesze. Számomra az egészben az a leghízelgőbb, hogy gondolt rám.

- Mindig így lesz - válaszolta a bíboros, és megcsókolta a kezét.

- Jótett helyébe jót várj... - mondta Jeanne. - Nagyuram! A mielőbbi viszontlátására Versailles-ban.

Átadta a bíborosnak a királyné által összeállított listát a fizetési határnapokról, melyek közül az első (ötszázezer frank) egy hónap múlva esedékes, aztán távozott.

Olvasóink bizonyára emlékeznek még, milyen nehéz helyzetben hagytuk Charnyt, s így talán hálásak lesznek, ha most visszatérünk Versailles-ba, a királyné lakosztályának előszobájába, ahová ez a derék tengerész menekült - ő, akit sem az emberek, sem az elemek soha meg nem rettentettek - attól való féltében, hogy még rosszul talál lenni három nő: a királyné, Andrée és La Motte-né előtt.

Amikor Charny a királyné előszobájának a közepe felé járt, rádöbbent, hogy innét aztán nem tud tovább menni. Támolygott, kapaszkodót keresett. A jelenlevők észrevették, hogy fogytán az ereje, és a segítségére siettek.

Ekkor elájult, de néhány pillanat múltán már vissza is nyerte az eszméletét, s nem is sejtette, hogy a királyné látta őt, sőt: aggodalmában talán ösztönösen oda is rohant volna hozzá, ha Andrée meg nem állítja, sokkal inkább égő féltékenységtől, mintsem az illendőség hideg megfontolásától indíttatva.

Egyébként a királyné jól tette, hogy hallgatott Andrée-ra, és visszatért a szobájába, mert alig csukódott be mögötte az ajtó, annak vastag lapján keresztül is meghallotta az ajtónálló kurjantását:

- A király!

A király a lakosztályából a park felé igyekezett, hogy még a tanácsülés előtt körülnézzen a vadászai és kutyafalkái között, mert az utóbbi időben úgy érezte, nem viselik eléggé gondját a kutyáinak.

A király (kíséretében néhány tisztjével) az előszobába érve megállt; egy férfit látott az egyik ablakkönyöklőre rogyva, olyan testhelyzetben, hogy a két testőr joggal sietett a segítségére, mert nem voltak hozzászokva, hogy a tisztek csak úgy elájulgassanak.

Charnyt a karjukban tartották, közben a fülébe harsogták:

- Uram, uram! Mi lelte?

A betegnek azonban nem jött ki hang a torkán, nem felelt.

A király látván, hogy súlyos az eset, maga is odasietett.

- Igen, igen, elvesztette az eszméletét - mondta.

A két testőr a király hangjára megfordult, s gépies mozdulattal haptákba vágták magukat, Charnyt elengedték, aki ereje utolsó maradékával még tartotta magát, de aztán elesett, vagy inkább nyögve leomlott a kőpadlóra.

- Jaj, uraim, mit csinálnak? - mondta a király.

Mindenki odarohant. Óvatosan felemelték Charnyt, aki közben teljesen eszméletét vesztette, és az egyik karosszékbe fektették.

- De hiszen ez Charny! - kiáltotta hirtelen a király, ahogy megismerte a fiatal tisztet.

- Charny úr? - kérdezték a jelenlévők.

- Az, Suffren úr unokaöccse.

E szavaknak mágikus hatása volt. Charnyt egy szempillantás alatt annyi szagos vízzel árasztották el, mintha tíz nő csődült volna köréje. Orvost is szereztek, az buzgón vizsgálta a beteget.

A király, akit mindenféle tudomány érdekelt, és minden nyavalya megindított, nem akart eltávozni; végignézte a vizsgálatot.

Az orvos először is levette a fiatalember kabátját és ingét, hogy a mellkasa szabaddá váljon; ám e művelet végrehajtása közben olyan dolgot talált, amit egyáltalán nem keresett.

- Sebesülés! - mondta a király felcsigázott érdeklődéssel, s úgy helyezkedett, hogy mindent lásson.

Charny megpróbált felülni; fátyolos szemmel nézett körül.

- Régi sebesülés, csak kiújult... Igazán semmiség... semmiség - suttogta.

És alig észlelhetően megszorította az orvos ujjait.

Egy orvos mindent megért, mindent meg is kell értenie. A mi doktorunk nem udvari orvos volt, hanem a versailles-i köznép sebésze. Szerepelni akart hát.

- Á, régi... maga tréfál, uram; a sebajkak frissek, a vér élénkvörös: ez a sebesülés legfeljebb huszonnégy órás.

Charnynak a bosszúságtól visszatért az ereje, felállt, és azt mondta:

- Nem kértem, uram, hogy tudtomra adja, mikor kaptam a sebemet; azt mondtam, s elismétlem, hogy a sebesülésem régi.

Hirtelen észrevette a királyt. Begombolta a kabátját, mint aki szégyelli, hogy gyengeségének ilyen illusztris tanúja volt.

- A király! - mondta.

- Igen, Charny úr, igen, én vagyok, s áldom az eget, hogy éppen erre jártam, és egy kis segítséget hívathattam magának.

- Csak egy karcolás, felség... - hebegte Charny. - Régi sérülés, nem veszélyes.

- Régi vagy új - mondta XVI. Lajos -, a sebesülés miatt megláttam a vérét, egy derék nemesúr drága vérét.

- Két óra pihenés, és rendben leszek - mondta Charny, és ismét fel akart állni, de túlbecsülte az erejét. Zavaros volt a feje, reszketett a térde: alighogy felállt, már vissza is rogyott a karosszékbe.

- Súlyos beteg - mondta a király.

- Bizony az - mondta az orvos ravasz, diplomatikus képpel, s már lelki szemeivel látta az előléptetési kérvényét. - De azért meg lehet menteni.

A király rájött, hogy Charny takargat valamit. A titok szent volt neki. Bárki más örömmel vette volna a titkot az orvos szájából, aki olyan udvariasan felkínálta, de XVI. Lajos szívesebben hagyta meg a titkot a titok birtokosának.

- Nem akarom, hogy Charny úr kockáztassa a hazautat - mondta. - Versailles-ban fogják ápolni. Hívják ide a nagybátyját, Suffren urat! Megköszönjük az úr szolgálatait (a szolgálatkész orvosra mutatott). Keressék meg az udvari sebészt, Louis doktort!

Egy tiszt már szaladt is, hogy teljesítse a király parancsait. Két másik felkarolta Charnyt, és átszállította a galéria másik végébe, a testőrtisztek szobájába.

Ez a jelenet gyorsabban lejátszódott, mint a másik, a királyné és Crosne között.

Küldték Suffren urat, hívták Louis doktort, hogy a feleslegessé vált másik helyébe lépjen.

Ismerjük ezt a becsületes, okos és szerény embertípust, akinek a gondolkodása inkább gyakorlati, semmint sziporkázó; a tudomány ez óriási területének bátor művelőjét, ahol nagyobb a jutalma annak, aki betakarítja a termést, de nem kisebb az érdeme annak sem, aki a barázdát szántja.

A betege fölé hajló sebész mögött ott topogott Suffren tengernagy, akinek futár vitte meg a hírt.

A derék tengerész nem értette, miért lett rosszul, miért ájult el az unokaöccse.

Amikor kezébe vette Charny kezét, belenézett tompa fényű szemébe, azt mondta:

- Különös! Tudja-e, doktor, hogy az unokaöcsém még soha nem volt beteg?

- Ez semmit se bizonyít, tengernagy úr - mondta a doktor.

- Akkor a versailles-i levegőben van valami ártalmas, mert ismétlem, Olivier tíz éven át szolgált mellettem a tengeren, mindig tele életerővel, szálfaegyenesen.

- A sebesülés miatt van - szólalt meg az egyik jelenlévő tiszt.

- Miféle sebesülés miatt? - kiáltott fel a tengernagy. - Olivier soha nem sebesült meg.

- Ó, bocsánat... - felelte a tiszt, és rámutatott a vörös foltos patyolat ingre - de azt hittem...

Suffren megpillantotta a vért.

- Ejnye, ejnye - mondta barátságosan morgolódva a doktor, aki az imént tapintotta ki a beteg pulzusát -, csak nem állunk neki azon vitatkozni, hogy honnét támadt a betegség? Elégedjünk meg azzal, hogy a baj itt van, s ha lehet, gyógyítsuk meg.

A tengernagy szerette az ellentmondást nem tűrő kijelentéseket; a hajóorvosokat ahhoz szoktatta, hogy mondják meg nyíltan a véleményüket.

- Veszélyes, doktor? - kérdezte több aggodalommal a hangjában, mint amennyit mutatni akart.

- Körülbelül annyira, mint ha az állát vágta volna meg borotvával.

- Jól van. Köszönjék meg a királynak a jóságát, uraim, Olivier, majd meglátogatlak.

Olivier csak a szemét forgatta meg az ujjával intett, mintegy hogy megköszönje a nagybátyjának, hogy elmegy, és az orvosnak, hogy békén hagyja.

Aztán úgy tett, mintha elaludna: boldog volt, hogy ágyban fekszik, boldog volt, hogy egy okos, tapintatos emberre bízhatta magát.

A doktor mindenkit kiküldött.

Olivier pedig tényleg elaludt, ám előbb hálát adott az égnek mindazért, ami vele történt, illetve ami nem történt meg vele ilyen veszélyes helyzetben.

Elhatalmasodott rajta a sebláz, az emberi nem eme csodálatos, újjávarázsoló láza, az ember vérében virágzó örök életerő, amely Isten akaratának, azaz az emberiség javának szolgálatára a betegben az egészség csíráját kelti ki, vagy az egészségesben felhevíti az életerőt.

Amikor Olivier a lázas emberre jellemző felajzott képzelettel újra meg újra átélte a Philippe-pel, a királynéval, a királlyal lejátszódott jelenetet, mintha iszonyú hurokba gabalyodott volna, melyet a dühöngve áramló vér hajít az értelem nyakára... Félrebeszélt.

Három óra múltán még a galérián is meghallották a hangját, ahol néhány testőr sétált; a doktor erre odahívta az inasát, és megparancsolta, hogy vegye Olivier-t a karjába. Olivier nyögdécselni kezdett.

- Tekerd a takaróját a fejére.

- És mit csináljak vele? - kérdezte az inas. - Túl nehéz, és nagyon kapálózik. Megkérem az egyik testőr urat, hogy segítsen.

- Maga anyámasszony katonája! Még egy betegtől is fél? - mondta az idős orvos.

- Uram...

- És ha túl nehéznek találja, az csak azért van, mert maga korántsem olyan erős, mint hittem. Visszaküldöm magát Auvergne-be.

A fenyegetés megtette a magáét. Az auvergne-i úgy kapta fel a sikoltozó, üvöltöző, félrebeszélő, hadonászó Charnyt, mint a pelyhet, a testőrök csak bámultak.

Körülvették, és kérdezgetni kezdték Louis doktort.

- Uraim - kiabált az orvos, hogy túlharsogja Charny üvöltözését -, remélem, megértik, hogy nem fogok óránként egy mérföldet utazni, hogy meglátogassam ezt a beteget, akit a király a gondjaimra bízott. A maguk szállása a világ végén van.

- Hova viszi, doktor?

- Haza, hozzám, én már csak ilyen lusta vagyok. Amint tudják, két szobám van a palotában; lefektetem az egyikbe, és holnapután, ha senki sem üti bele az orrát, elszámolok maguknak vele.

- De doktor, biztosíthatom, hogy itt nagyon jó helye lenne; mi mindnyájan szeretjük Suffren urat, és...

- Persze, persze, ismerem én az ilyen bajtársi betegápolást! A beteg szomjas, jók vagyunk hozzá; adunk neki inni, és meghal. A pokolba a testőr urak betegápolásával! Tíz betegemet ölték meg így.

A doktor még javában beszélt, amikor Olivier hangja már nem is hallatszott.

- Úgy biza! - folytatta a derék orvos. - Nagyon jól van ez így, remekül kigondoltam. Csak az a baj, hogy a király látni akarja majd a beteget... S ha látja... hallja is... A kutyafáját! Habozásnak nincs helye. Értesítem a királynét, majd ő tanácsol valami okosat.

A jó doktor olyan gyorsan döntött, ahogy általában azok döntenek, akiknek nincs vesztegetni való idejük. Hideg vizet öntött a sebesült képébe, s úgy helyezte el az ágyon, hogy meg ne ölje magát, ha forgolódik vagy leesik. Lakatra zárta az ablaktáblákat, kétszer ráfordította a kulcsot a szoba ajtajára, s a kulccsal a zsebében elment a királynéhoz, de előtte még hallgatózott egy kicsit, hogy megbizonyosodjék, Olivier egyetlen kiáltását sem hallani vagy érteni odakintről.

Az óvintézkedéseket fokozandó, az auvergne-i inas is odabent maradt a beteggel.

Éppen az ajtó előtt találkozott az orvos Miserynével, akit a királyné küldött, hogy érdeklődjék a beteg felől.

Az asszony mindenáron be akart menni.

- Jöjjön csak, asszonyom, jöjjön velem! - mondta az orvos.

- De a királyné választ vár, doktor!

- Éppen a királynéhoz megyek.

- A királyné azt kívánja...

- A királyné mindent tudni fog, amit csak kíván, én mondom. Na, gyerünk!

S olyan fürgén szedte a lábát, hogy Mária Antónia udvarhölgye kénytelen volt futni, hogy le ne maradjon.

A királyné Miserynétől várt választ, nem személyesen a doktortól.

- Asszonyom - harsogta az orvos szokásos közvetlenségével belépve a lakosztályba -, a beteg, aki iránt a király és felséged is érdeklődik, olyan jól van, mint általában azok, akiken kitör a sebláz.

A királyné ismerte a doktort; tudta, mennyire iszonyodik azoktól, akik - az ő szavaival - torkuk szakadtából üvöltenek, ha valami fájdalomfélét éreznek.

Azt hitte, hogy Charny kissé eltúlozta a baját. Az erős nők hajlamosak rá, hogy gyengének higgyék az erős férfiakat.

- Ez a mi sebesültünk igazán komolytalan sebesült.

- Nono! - mondta a doktor.

- Csak egy karcolás...

- Dehogyis, asszonyom; vagyis hát akár karcolás, akár sebesülés, mindenesetre lázas.

- Szegény fiú! És magas a láza?

- Igen heves sebláz.

- Ó, jaj! - mondta rémülten a királyné. - Igazán nem gondoltam, hogy ilyen hamar... sebláz...

A doktor egy pillanatig elnézte a királynét.

- Láz és láz között különbség van - felelte.

- Jaj, drága Louis doktor, halálra rémit! Maga általában olyan megnyugtató, igazán nem tudom, mi van magával ma este.

- Semmi különös.

- Na, ne mondja! Forgolódik, jobbra-balra figyel, úgy viselkedik, mint aki nagy titkot akar bevallani.

- Nem mondom, hogy nem.

- Na látja! A lázzal kapcsolatos a titok?

- Persze.

- Charny úr lázával.

- Persze.

- És e miatt a titok miatt jött el hozzám?

- Persze.

- Akkor mondja el, de íziben! Tudja, milyen kíváncsi természetű vagyok. Kezdjük hát az elején.

- Nos, asszonyom...

- Rajta, kezdje el, doktor!

- Kezdje maga, felség!

- Én? Mit kezdjek én?

- Kérdezni, asszonyom. Rossz előadó vagyok, de ha kérdéseket tesznek fel, mindenre megfelelek.

- Na jó. Már kérdeztem, hogy magas-e Charny úr láza.

- Rosszul kezdi, asszonyom. Előbb azt kérdezze meg, miért van nálam Charny úr, az én egyik szobácskámban, ahelyett, hogy a testőrök galériájában lenne vagy a testőrparancsnok szobájában.

- Jól van, megkérdezem. Tényleg meglepő.

- Nos, asszonyom, nem akartam Charny urat otthagyni a galériában vagy őrszobában, mert Charny úr nem közönséges seblázas.

A királyné felvonta a szemöldökét.

- Ezt hogy értsem?

- Charny úr félrebeszél.

- Ó! - mondta a királyné, és összekulcsolta a kezét.

- Félrebeszél az a szegény fiatalember - folytatta Louis, és közelebb ment a királynéhoz -, és olyasmiket mond, hogy rendkívül kínos lenne, ha a király testőreinek vagy bárki másnak a fülébe jutnának a szavai.

- Doktor!

- A kutyafáját, nem kellett volna kérdeznie, asszonyom, ha nem akarta, hogy válaszoljak.

- Mondja csak, doktor! - A királyné megfogta a derék tudós kezét. - Talán istentagadó ez a fiatalember, és delíriumában összevissza átkozódik?

- Dehogy, dehogy. Ellenkezőleg, igen mélyen vallásos.

- Talán nagyon fel van ajzva, ez a helyes kifejezés.

A királyné uralkodott magán, s olyan felsőbbséges hidegvérrel állt ott, ahogy csak a mások hódolatához és önmaguk becsüléséhez szokott főrangú emberek tudnak viselkedni; a föld nagyjainak feltétlenül szükségük van erre az önuralomra, ha uralkodni akarnak, s nem akarják magukat elárulni.

- Charny urat beajánlották nálam - mondta. - Suffren úrnak, a mi hősünknek az unokaöccse. Szívességeket tett nekem; úgy akarok viselkedni vele, mint a nővére, a barátnéja. Mondja meg hát az igazat; tudnom kell, és tudni is akarom.

- De hát én nem tudom megmondani - felelte Louis -, és ha felséged annyira ragaszkodik hozzá, én csak egy módját tudom, mégpedig azt, hogy felséged maga hallgassa meg. Így, ha a fiatalember valamit nem jól mondana, a királyné nem haragudhat sem arra a tapintatlan alakra, aki hagyta, hogy bepillantson a titokba, sem arra az ügyetlen alakra, aki esetleg nem hagyta bepillantani.

- Nagyra becsülöm a barátságát - kiáltotta a királyné -, s most már magam is meg vagyok győződve róla, hogy Charny úr furcsa dolgokat mesél lázálmában...

- Olyan dolgokat, melyeket felségednek sürgősen hallania kell, hogy felmérhesse a jelentőségüket - mondta a derék orvos, s melegen a kezébe fogta a királyné reszkető kezét.

- De vigyázzon - mondta a királyné -, én innét egyetlen lépést sem tehetek úgy, hogy egy jólelkű kém ne lenne a sarkamban.

- Ma este be kell érnie velem. Át kell mennünk a lakásomba vezető folyosón, melynek mindkét végén ajtó van. Bezárom azt, amelyen bemegyünk, és senki sem lesz velünk, asszonyom.

- Rábízom magam az én drága doktoromra - mondta a királyné.

Belekarolt Louis doktorba, s a kíváncsiságtól reszketve kiosont a lakosztályából.

A doktor megtartotta az ígéretét. Soha még csatába vagy ellenséges város felderítésére induló király előtt, sem szerelmi kalandra surranó királyné előtt ilyen gyéren nem világította meg az utat testőrkapitány vagy palotaőr.

A doktor bezárta a folyosó első ajtaját, odaért a másodikhoz, rátapasztotta a fülét.

- Itt a betege? - kérdezte a királyné.

- Nem, nem, asszonyom, a belső szobában van. Ó, ha ebben a szobában volna, már a folyosó végéről meghallottuk volna. Hallgassa csak...

S valóban jajongás, összefüggéstelen beszéd hallatszott.

- Nyög, szenved, doktor.

- Ugyan, dehogy nyög. Annak rendje és módja szerint beszél. Várjon csak, kinyitom az ajtót.

- De én nem akarok bemenni hozzá! - kiáltotta a királyné, és hátrahőkölt.

- Meg sem fordult a fejemben - mondta a doktor. - Csak az első szobába jöjjön be, onnét mindent hall, ami a sebesültnél történik, anélkül, hogy asszonyomat látnák vagy hallanák.

- Félek ezektől a titokzatos dolgoktól, ezektől az óvintézkedésektől - suttogta a királyné.

- Hát még ha meghallja, miket mond! - felelte a doktor, s bement Charnyhoz.

A fiatalemberen egyenruhanadrág volt; ideges, finom vonalú, izmos lábszárán tejfehér alapon gyöngyházszín spirálmintás selyemharisnya; gyűrött batiszting. Mereven szétvetett karja, mint a hulláé. Azon igyekezett, hogy ólomnehéz fejét felemelje a párnáról.

Homlokán forró verejték gyöngyözött, s zilált hajfürtjei a halántékára tapadtak.

Nyomorult, letépett, élettelen állapotában egyetlen gondolattá, egyetlen érzéssé, egyetlen dolog visszfényévé csökkent egész lénye; a teste csak ebből a tűzből táplálkozott, ezért élt; az agyában lobogott s magamagát is gerjesztette ez a láng, mint az alabástrom éjjelilámpában a gyertyabél. A láng, Charny egyetlen lételeme, csodával határos módon s a körvonalakat meglágyítva világított meg bizonyos részleteket, melyeket az emlékezet egyedül hosszú költeményben énekelhetett volna meg.

Most éppen azt mesélte magának, hogy találkozott a német hölggyel, hogy fiákerezett vele Párizstól Versailles-ig.

- Német, német! - ismételgette egyre.

- Az, német, tudjuk - mondta a doktor. - A versailles-i úton.

- A francia királyné! - kiáltott fel hirtelen.

- Az hát - mondta Louis, és a királyné szobája felé pillantott. - Ki más lenne. Mit szól hozzá, asszonyom?

- Éppen ez az iszonyatos az egészben - suttogta Charny. - Hogy az ember egy angyalt, egy nőt szeret, őrülten szereti, az életét adná érte, és amikor közel megy hozzá, csak egy bíborbársony királynét vagy arany- vagy vas- vagy szövetkirálynét talál, akinek nincs szíve!

- Ó! - mondta a doktor, és erőltetetten nevetett.

Charny tudomást sem vett a közbeszólásról.

- Mondjuk, hogy férjes asszonyt szeretek. Olyan vad szerelemmel szeretem, hogy semmi más nem számít. És ezt mondom annak az asszonynak: néhány szép nap vár ránk ezen a földön; azokat, akik a szerelmen kívül várnak ránk, feláldozzuk ezekért a napokért! Jöjj, én szerelmem! Amíg szeretsz, s amíg szeretlek, a paradicsomban élünk. Utána meg? Utána jöhet a halál, tehát ez az élet, amelyik most is az osztályrészünk. Csak nyerünk az egészen: a szerelem örömeit élvezzük.

- Nem is rossz gondolatmenet ahhoz képest, hogy félrebeszél - mormolta a doktor -, bár nem éppen szigorú erkölcsi nézetet képvisel.

- De a gyerekei! - kiáltott fel hirtelen dühösen Charny. - Nem fog lemondani a két gyerekéről!

- Ez itt a baj, hic nodus - mondta Louis, és csúfolódó-irgalmas mozdulattal letörölgette Charny homlokáról az izzadságot.

- Ó! - folytatta a minden iránt érzéketlen fiatalember - a gyerekek! Egy útiköpeny szárnyában a hónom alá csapom őket!... Nézd csak, Charny, ha már a pillekönnyű nőt, az anyjukat a karodba veszed, s elviszed, ha úgy kapod fel őt, hogy súly helyett csak a szerelem borzongását érzed, akkor Mária gyerekeit talán itthagynád?... Ó!...

Iszonyút kiáltott.

- A király gyerekei olyan nehezek, hogy a fél világ érezné utánuk az űrt!

Louis otthagyta a betegét, és a királynéhoz ment.

A királyné ott állt hidegen, reszkető tagokkal; a doktor megfogta a kezét; az asszonyt is rázta a hideg.

- Igaza volt - mondta. - Ez nem egyszerű delírium. Ha meghallanák, halálos veszélybe kerülne ez a fiatalember.

- Hallgassa csak, hallgassa! - mondta a doktor.

- Nem, egyetlen szót se!

- Lecsillapodott. Nézze, már imádkozik.

Charny felült, és összekulcsolta a kezét; csodálkozó, nagy szemeket meresztett a távoli, csalóka végtelenbe.

- Mária - mondta reszkető, selymes hangon -, Mária, én megéreztem, hogy szeret engem. Ó, nem szólok róla egy szót sem. A fiákerben a lába a lábamhoz ért, és én úgy éreztem, hogy meghalok. A keze a kezemre röppent... úgy... úgy... nem szólok róla, ez az én életem nagy titka. A sebemből ömölhet a vér, Mária, de a titok nem osonhat ki vele. Az ellenségem a vérembe mártotta a kardját, de ha az én titkomból el is csent valamit, a magáéból semmit. Ne féljen hát, Mária; ne is mondja, hogy szeret: felesleges; elpirult, mindent tudok.

- Nocsak, ez már nem is láz - mondta a doktor. - Látja, milyen nyugodt? Ez már...

- Ez már?... - kérdezte idegesen a királyné.

- Ez már eksztázis, asszonyom: az eksztázis hasonlít az emlékezésre. Az eksztázis lényegében a lélek emlékezete, amikor visszagondol a mennyországra.

- Eleget hallottam - suttogta a királyné, és annyira meg volt zavarodva, hogy el akart menekülni.

A doktor hirtelen elkapta a kezét.

- Asszonyom, asszonyom, mit akar tenni? - kérdezte.

- Semmit, semmit, doktor.

- És ha a király látni kívánja a pártfogoltját?

- Ó, igen. Jaj, az szörnyű lenne!

- Mit mondjak neki?

- Jaj, doktor, nekem nincs egyetlen épkézláb gondolatom sem, egyetlen szó sem jut eszembe; ez az iszonyú jelenet teljesen megbénított.

- Megkapta a lázat ettől a rajongótól - suttogta a doktor. - Legalább százas az érverése.

A királyné nem válaszolt, kitépte a kezét, és elrohant.

A doktor töprengve nézett a királyné után.

- Ebben a kastélyban olyan titkok vannak - suttogta fejcsóválva -, amelyek nem tartoznak a tudomány hatáskörébe. Egyesek ellen oltótűvel fegyverkezem fel, és az erükbe döfök, hogy meggyógyítsam őket; mások ellen szemrehányással fegyverkezem fel, és átdöföm a szívüket: meggyógyítom-e őket?

Aztán, mivel a roham elmúlt, lecsukta Charny nyitott, zavaros tekintetű szemét, a halántékát vízzel és ecettel frissítette fel, és elvégezte körülötte mindazt az ápolói tevékenységet, ami a beteg körüli forró levegőt a gyönyörök kertjévé varázsolja.

És ekkor, mivel látta, hogy a sebesült arcvonásain ismét béke honol, hogy már nem sír, hanem szép lassan sóhajtozik, hogy az ajkáról tajtékzó szavak helyett elmosódó szótagok röppennek fel, így szólt:

- Bizony, bizony, nemcsak szimpatikus idegrendszeri működésről van itt szó, más hatóerő is fellépett; az önkívületi állapot úgy állt be, mintha elébe akart volna menni ennek az iménti látogatásnak; igen, az emberi atomok úgy változtatják a helyüket, mint a növényvilágban a virágpor; a gondolatnak láthatatlan közvetítő útjai, a szívnek titkos értesülései vannak.

Hirtelen összerezzent, megfordult, s mind a fülével, mind a szemével kutatta a zajok forrását.

- Nocsak, ez meg ki lehet? - morogta.

A folyosóról mintha ruhasuhogást hallott volna.

- A királyné nem lehet - suttogta -, nyilván nem másította meg az elhatározását.

Egy másik ajtóhoz osont, amely szintén a folyosóra nyílt, kinyitotta, s kidugta a fejét. Tízlépésnyire tőle egy nő állt, hosszú, mozdulatlan redőkbe omló ruhát viselt, olyan volt, mint a kétségbeesés hideg, élettelen szobra.

Sötét volt, a folyosót nem tudta bevilágítani a pislákoló mécses, de az egyik ablakon át egyenest a nőalakra tűzött egy holdsugár, s amíg a hold és a nő között el nem haladt egy felhő, ráhullt a fény.

A doktor csendben visszahúzódott, majd zajtalanul, de gyorsan kinyitotta azt az ajtót, amelyik mögött a nő megbújt.

Az felsikoltott, kinyújtotta a kezét, és Louis doktor kezéhez ért.

- Ki az? - kérdezte a doktor, s hangjában inkább sajnálat, mint fenyegetés bujkált, mert az árny mozdulatlan tartásából kitalálta, hogy nem annyira a fülével, mint inkább a szívével hallgatózott.

- Én vagyok, doktor, én vagyok - felelte lágy, szomorú hangon.

Bár a doktor ismerte ezt a hangot, csak bizonytalan, távoli emléket ébresztett benne.

- Én vagyok, Andrée de Taverney.

- Jaj, istenem, mi a baj? - kiáltotta a doktor. - Csak nem ő lett rosszul?

- Ő?! - kiáltotta Andrée. - Ő? Ki az az ő?

A doktor érezte, hogy óvatlan volt.

- Bocsánat, de az imént láttam, hogy egy nő távolodik innét. Talán maga volt?

- Ó, értem már - mondta Andrée. - Szóval járt itt egy nő, ugye?

Andrée olyan kétségbeesett kíváncsisággal ejtette ki ezeket a szavakat, hogy a doktornak semmi kétsége nem volt felőle, milyen érzelem diktálta őket.

- Doktor - folytatta Andrée szívbe markoló szomorúsággal -, drága jó doktor, ne is próbáljon meg becsapni, éppen maga, aki mindig megmondta nekem az igazat; vallja be, hogy az előbb egy nő járt itt, vallja be, úgyis láttam!

- Mondtam én, hogy senki sem járt itt?

- Jó, jó, de egy nő, doktor, egy nő.

- Persze hogy egy nő; hacsak nem vallja maga is azt az elvet, hogy egy nő csak negyvenéves koráig nő...

- Az, aki itt járt, negyvenéves volt? - kérdezte Andrée, s most először sóhajtott fel. - Ó!

- Ha azt mondom, hogy negyvenéves, még mindig jó öt-hat esztendőt elengedek neki, de az embernek udvariasnak kell lennie a barátnőivel, és Miseryné a barátném, mégpedig nagyon jó barátném.

- Miseryné?

- Ő hát.

- Tényleg ő volt itt?

- És mi a csudáért ne mondanám meg, ha más volt?

- Ó, mert...

- Őszintén szólva a nők mind egyformák: érthetetlenek. Pedig azt hittem, ismerem magukat, magát különösképpen. Nos, nem így van, magát sem ismerem jobban, mint a többit.

- Drága jó doktor!

- Térjünk a tárgyra!

Andrée nyugtalan pillantást vetett rá.

- Rosszul van? - kérdezte a doktor.

- Kicsoda?

- Hát a királyné.

- A királyné?

- Ő hát, a királyné. Miseryné miatta volt itt az imént; szokás szerint fullad, és erős szívdobogása van. Szomorú betegség ez, kedves kisasszony, gyógyíthatatlan. Mondja meg végre, hogy van, ha ő küldte magát, és menjünk vissza hozzá.

És Louis doktor úgy csinált, mintha indulni akarna.

Andrée azonban szelíden útját állta.

- Nem, kedves doktor - mondta fellélegezve -, engem nem a királyné küldött. Nem is tudtam, hogy rosszul van. Szegény királyné! Ha tudtam volna... Bocsásson meg, doktor, már nem is tudom, mit beszélek...

- Azt látom.

- Nemcsak azt nem tudom, hogy mit beszélek, de azt sem, hogy mit csinálok.

- Ó, én tudom, mit csinál! Rosszul van, kedvesem.

Andrée csakugyan rosszul lett: elengedte a doktor karját; hideg keze lehullott; halottsápadtan a földre rogyott.

A doktor felemelte, életre keltette, bátorította.

Andrée ekkor minden erejét összeszedte. Ez az erős lélek, aki soha nem engedte, hogy bármi is legyőzze, akár fizikai fájdalom, akár lelki bánat, most ismét mozgósította acélos akaraterő-tartalékait.

- Doktor - mondta -, tudja, ugye, hogy ideges vagyok, és iszonyatosan félek a sötétben? Eltévedtem itt a sötétben, ezért vagyok ilyen különös állapotban.

- És mi az ördögnek mászkál a sötétben? Ki kényszeríti rá? Ha senki sem küldte ide, ha semmi sem indította, hogy erre járjon?

- Én nem azt mondtam, hogy semmi, doktor, azt mondtam, hogy senki.

- Ugyan már, árnyalatnyi különbség, kedves kis betegem. De ez nem is megfelelő hely a társalgásra. Menjünk máshová, főleg, ha hosszú a mesélnivalója.

- Csak tíz percet kérek, doktor.

- Jó, tíz percet, de nem állva; az én lábam visszautasítja a párbeszéd ilyetén lebonyolítását; üljünk le.

- Hol?

- A folyosón, a padra, ha megfelel.

- És gondolja, doktor, hogy ott senki sem hall minket? - kérdezte ijedten Andrée.

- Senki.

- A sebesült se? - folytatta a lány ugyanolyan hangon, s arra a szobára mutatott, melyet szelíd, kékes fény világított meg, s amelybe most belefúrta a tekintetét.

- Nem- - mondta a doktor -, még ez a szegény fiú se, sőt állíthatom, hogy ha valaki meghallja a beszélgetésünket, az biztos nem ő lesz.

Andrée összekulcsolta a kezét.

- Ó, Uramisten, annyira rosszul van? - kérdezte.

- Hát nincs valami jól. De beszéljünk arról, ami miatt idejött; szaporán, gyermekem, szaporán; tudja, hogy a királyné vár.

- Nos, doktor - mondta Andrée, és nagyot sóhajtott. - Éppen arról beszélünk.

- Szóval Charnyról, igaz?

- Róla van szó, doktor, azért jöttem, hogy megtudjam, mi van vele.

Louis doktor jeges csenddel válaszolt ezekre a szavakra, amelyeket pedig bizonyosan előre sejtett. Gondolatban összehasonlította Andrée viselkedését a királyné viselkedésével; látta, hogy ezt a két nőt ugyanaz az érzés mozgatja, és a tünetekből arra következtetett, hogy ez az érzés forró szerelem.

Andrée nem tudott a királyné látogatásáról, nem láthatta a doktor szívében a szomorú jóindulatot, az együttérző sajnálatot, így a doktor hallgatását talán rosszallásnak vette, s szokása szerint csak kihúzta magát a lelki nyomás alatt, bár ez a nyomás itt néma volt, mint a sír.

- Azt hiszem, megbocsátható az eljárásom, doktor - mondta -, mert Charny úr párbajban sebesült meg, és a testvérem volt, aki megsebezte.

- A testvére! - kiáltott fel Louis doktor. - Philippe de Taverney sebezte meg Charnyt?

- Ehhez nem fér kétség.

- Ó, én erről nem is tudtam.

- De most, hogy tud róla, ugye megérti, hogy érdeklődnöm kell az állapota felől?

- Ó, már hogyne érteném, gyermekem - mondta a jó doktor, s el volt ragadtatva, hogy alkalma nyílt, hogy elnéző legyen. - Én nem tudtam, igazán, el sem tudtam képzelni, mi az igazi ok.

Ezeket az utolsó szavakat úgy hangsúlyozta, hogy Andrée megértse: csak fenntartásokkal fogadja el a magyarázatát.

- Doktor úr - mondta Andrée; mindkét kezét a férfi karjára tette, s jól a szemébe nézett -, mondja ki, amit gondol!

- De hiszen már kimondtam. Miért is lennének fenntartásaim?

- Mindennapi dolog, hogy két nemesúr párbajozik, igazán nem rendkívüli eset.

- Ezt a párbajt egyedül az ruházhatja fel különleges fontossággal, ha a két fiatalember egy nőért verekedett.

- Egy nőért, doktor?

- Igen, például magáért.

- Énértem! (Andrée nagyot sóhajtott.) Nem, doktor, Charny úr nem értem párbajozott.

A doktor úgy tett, mintha kielégítené a válasz, de így vagy úgy tudni akarta, mi a sóhaj magyarázata.

- Akkor hát értem - mondta -, a bátyja küldte, hogy pontosan beszámolhasson neki a sebesült egészségi állapotáról.

- Igen, a bátyám! Igen, doktor, ő! - kiáltotta Andrée.

Most a doktor nézett jól a lány szemébe.

- Ó, megtudom én, mi van a szívedben, te hajlíthatatlan, erős lélek - suttogta, majd hangosan így szólt: - Akkor hát megmondom az igazat, hiszen azt mindenkinek meg kell mondani, aki tudni akarja. Mondja el a bátyjának, ő pedig tegye meg a szükséges előkészületeket... Érti, ugye?

- Nem, doktor, nem tudom, mit akar ezekkel a szavakkal mondani, hogy "tegye meg a szükséges előkészületeket".

- Nos... A párbajt még manapság se kedveli a király. Igaz, hogy már nem tartatja be a párbajra vonatkozó rendeleteket; ám ha egy párbaj botrányt kavar, őfelsége száműzi vagy bebörtönözteti a bűnöst.

- Ez igaz, doktor.

- S ha a balsors úgy hozza, hogy emberhalál is van, ó, akkor a király kérlelhetetlen. Nos, tanácsolja a bátyjának, hogy bizonyos időre vonuljon el a szeme elől.

- Doktor! - kiáltott fel Andrée. - Olyan rossz állapotban van Charny úr?

- Idefigyeljen, kedves kisasszony, megígértem, hogy megmondom az igazat. Tessék: látja ezt a szegény fiút, aki odabent a szobában alszik?

- Látom, doktor - nyögte Andrée. - És?...

- Nos, ha holnap ilyenkor nincs túl a veszélyen, ha a nemrég feltámadt sebláz nem múlik el, holnap ilyenkorra Charny úr meghal.

Andrée alig állta meg, hogy fel ne sikoltson, megszorította a torkát, a körmét a húsába mélyesztette, hogy a szívét tépő aggodalmat testi fájdalommal nyomja el.

Louis nem láthatta, milyen iszonyúan dúltak a lány vonásai.

Andrée úgy viselkedett, mint egy spártai nő.

- A bátyám nem fog elmenekülni - mondta. - A szíve diktálta, hogy megverekedjék Charny úrral; ha olyan balszerencsés volt, hogy megszúrta, önvédelemből tette; ha megölte, Isten majd ítél fölötte.

"Nem magától jött - gondolta a doktor. - Akkor hát a királyné küldte. Lássuk, vajon őfelsége idáig ment-e könnyelműségében."

- A királyné hogyan fogadta a párbaj hírét? - kérdezte.

- A királyné? Nem tudom - felelte Andrée. - Miért érdekelné ez a királynét?

- Hát mert azt hiszem, Taverney úr kedves volt neki, nem?

- Ha így van, Taverney úr meg van mentve; bízzunk benne, hogy őfelsége személyesen kel majd a védelmére, ha megvádolnák.

Louis, miután mindkét feltételezése hibásnak bizonyult, feladta a küzdelmet.

"Nem vagyok fiziológus - gondolta -, csak egyszerű sebész. Mi az ördögnek avatkozzam bele a nők szeszélyeinek meg szenvedélyeinek a játékába, hiszen én az izmok és idegek játékában vagyok otthonos!"

- Kisasszony, most már tudja, amit kívánt. A maga dolga, hogy rábeszéli-e vagy sem Taverney urat a menekülésre. Nekem viszont az a dolgom, hogy igyekezzem megmenteni a sebesültet... még ma éjjel, különben a kérlelhetetlen halál huszonnégy órán belül kiragadja őt a kezemből. Isten vele!

Andrée görcsös kézzel végigsimított a homlokán, s rádöbbent, hogy egyedül, teljesen egyedül áll szemben a félelmetes valósággal. Úgy érezte, hogy a halál, melyről olyan hidegvérrel beszélt a doktor, fehér lepelben átsuhan a sötét folyosón, és Charny szobája felé lopakodik.

A gyászos jelenség szele megdermesztette tagjait, rohant egyenest a saját lakosztályába, magára zárta az ajtót, s az ágya előtti szőnyegen térdre omlott:

- Istenem! - sikoltotta, s égő könnyei csak úgy patakzottak az arcán. - Istenem, te nem vagy igazságtalan, nem vagy őrült, nem vagy kegyetlen, én Istenem! Te mindent megtehetsz, nem hagyhatod, hogy meghaljon ez a fiú, aki nem tett semmi rosszat, és akit szeretnek itt ebben a földi világban. Istenem, mi szegény halandók csak a te jóságod hatalmában hiszünk, akkor is, ha haragod hatalma előtt mindig reszket a szívünk. De én!... én... aki most hozzád könyörgök, én annyit szenvedtem ezen a világon, annyi megpróbáltatás ért, pedig nem követtem el semmi bűnt. Soha nem panaszkodtam, Uram, még neked sem; soha nem kételkedtem benned. De ha ma, amikor kérem, amikor akarom, hogy egy fiatalember életben maradjon... ha ma elutasítanád a kérésemet, ó, én Istenem! Azt mondanám, hogy visszaéltél az erőddel, hogy a harag, az ismeretlen bosszúállás istene vagy; azt mondanám... ó, káromollak, Uram, bocsáss meg! Káromollak!... És te nem sújtasz le rám! Bocsáss meg, bocsáss meg! Irgalom istene, ne hagyj el!

Andrée érezte, hogy elhomályosul a látása, az izmai elernyednek; élettelenül, szétomló hajjal rogyott le a padlóra, s ott maradt, mint egy halott.

Amikor ebből a jeges álomból felébredt, s minden az eszébe jutott, a rémlátomások, a bánat, gyászos hangon suttogta:

- Istenem! Nem voltál hozzám irgalmas; megbüntettél, szeretem őt!... Ó, igen, szeretem! Ez elég neked, ugye?... És most megölöd-e őt?

Isten meghallgatta Andrée fohászát: Charnyval nem bírt a lázroham.

Másnap Andrée sóváran leste a sebesültről érkező híreket; a sebesült pedig, hála a jóságos Louis doktor ápolásának, visszatért az életbe. A gyulladás nem bírt az életerővel és az ápolással. Kezdődött a gyógyulás.

Louis doktor, látva, hogy Charny megmenekült, feleannyit sem törődött vele: az orvos számára a halálból visszajött ember nem sokat jelent, ha már lábadozik.

Csakhogy egy hét múltán (közben Andrée tökéletesen megnyugodott) Louis úgy ítélte helyesnek, ha Charnyt, akinek a krízis alatt elhangzott kijelentései nagyon nyomták a szívét, valami távoli helyre szállíttatja. Ki akarta tépni a delírium gyökereit.

Charny azonban fellázadt. Dühtől villámló szemmel nézett a doktorra, azt mondta, hogy a király vendége, és senkinek sincs joga kiüldözni valakit, akinek őfelsége menedéket adott.

A doktor nem volt valami türelmes a csökönyös lábadozók iránt, úgyhogy egyszerűen beküldött négy lakájt, s megparancsolta nekik, hogy vigyék el a beteget.

Charny azonban belekapaszkodott az ágy lábába, az egyik inast durván megütötte, a többieket pedig megfenyegette.

Louis doktor megpróbálta jobb belátásra bírni a beteget. Charny először elég világosan válaszolgatott, ám mivel a lakájok mindegyre el akarták vinni, olyan erőfeszítéssel állt ellen, hogy ismét kinyílt a sebe, s a vérével együtt az esze is elment. Az elsőnél is hevesebb önkívületi roham jött rá.

Kiabálni kezdett, hogy azért akarják eltávolítani, hogy megfosszák a látomásaitól, melyek álmában támadnak, de hiábavaló a fáradozásuk, mert a látomásait nem lehet elvenni tőle; valaki szereti őt, és akkor is meglátogatja, ha a doktor nem akarja, mert olyan magas rangú hölgy a szerelme, hogy senki ellenkezésétől nem kell félnie.

E szavak hallatán a doktort elfogta a reszketés, tüstént kiküldte az inasokat, ismét gondozásba vette a sebet, s mivel elhatározta, hogy a test után az elmét is meg fogja gyógyítani, magát a sebet kielégítő állapotba hozta, de a delíriumot nem tudta orvosolni; ettől aztán pánikba esett, mert tudta, hogy a betege lelki zavarodottsága könnyen őrületbe csaphat át.

Egyetlen nap alatt annyira rosszabbodott a helyzet, hogy Louis doktor már valami radikális beavatkozáson törte a fejét. A beteg nemcsak saját magát, de a királynét is végveszélynek tette ki; beszéde üvöltözéssé, emlékezése képzelgéssé fajult; az volt a legrosszabb, hogy világos pillanataiban - s épp elég világos pillanata volt - őrültebb dolgokat mondott, mint őrületében.

Louis már olyan irtózatosan kínos helyzetben volt, hogy - mivel a király tekintélyére nem hivatkozhatott, mert a beteg is arra hivatkozott - elhatározta, hogy mindent elmond a királynénak. Kihasználta az alkalmat, hogy Charny, belefáradva az álmaiba meg a látomásaiba, elaludt.

Mária Antónia töprengő s mégis ragyogó arccal fogadta, mert úgy gondolta, a doktor jó híreket hoz a betegéről.

De nagy volt a meglepetése; rögtön az első kérdésére Louis kertelés nélkül megmondta, hogy a beteg nagyon beteg.

- Hogyhogy! - kiáltotta a királyné. - Hiszen tegnap egészen jól volt!

- Nem, asszonyom, egészen rosszul volt.

- De hát odaküldtem Miserynét, és maga jó hírekről számolt be neki.

- Hitegettem magamat, és felségedet is hitegetni akartam.

- Mit jelentsen ez? - kérdezte a királyné sápadtan. - Miért kellene eltitkolnia előttem, ha rosszul van? Mi félnivalóm van nekem, doktor, hacsak nem az, hogy utoléri a végzet?

- Asszonyom...

- Miért titkolnám aggodalmamat, mely igazán természetes érzés, lévén hogy a király hű alattvalójáról van szó?... Válaszoljon őszintén! Mi a helyzet?... Mi van a beteggel?... Veszélyben van?

- Ő nem is annyira, asszonyom, mint inkább mások.

- Már megint a talányok, doktor - mondta türelmét vesztve a királyné. - Magyarázza meg!

- Kínos lenne, asszonyom - felelte a doktor. - Elégedjék meg annyival, hogy Charny gróf betegsége lelki eredetű. A sebesülés csak ráadás a szenvedéseire, ürügy a delíriumra.

- Charny betegsége lelki eredetű?

- Az, asszonyom; én mindazt, amit nem lehet szikével felderíteni, lelki eredetű bajnak nevezem. Kíméljen meg, hogy többet is el kelljen mondanom, felség!

- Azt akarja mondani, hogy a gróf... - folytatta makacsul a királyné.

- Óhajtja, hogy megmondjam, asszonyom? - kérdezte a doktor.

- Persze hogy akarom.

- Nos, a gróf szerelmes... Ha felséged magyarázatot kér, én megmagyarázom... És ne higgye, asszonyom, hogy ilyen állapotban meggyógyul a seb - folytatta a doktor. - Nem, csak rosszabbodik az állapota, és Charny úr az átmeneti delírium után halálos kényszerképzet rabja lesz. Akkor viszont...

- Akkor, doktor?

- Elveszíti ezt a fiatalembert, asszonyom.

- Őszintén szólva kissé különösen fejezi ki magát, doktor. Elveszítem ezt a fiatalembert! Én tehetek róla, hogy megőrült?

- Nyilván.

- Ne bosszantson, doktor!

- Lehet, hogy most még nem tehet róla, asszonyom - folytatta rendíthetetlenül a doktor -, de később csak magát okolhatja majd.

- Akkor adjon tanácsot! - mondta a királyné kissé megenyhülten.

- Szóval írjam elő a gyógymódot?

- Így is mondhatjuk.

- Nos, a fiatalembert vagy gyógyírral, vagy vassal, de meg kell gyógyítani: ölje meg vagy gyógyítsa meg az a nő, akinek szüntelenül a nevét kiabálja.

- Már megint túloz - szólt újból türelmét vesztve a királyné. - Megölni... meggyógyítani... nagy szavak! Keménységgel megöl az ember valakit? Mosollyal meggyógyít az ember egy szegény bolondot?

- Ha felséged is hitetlenkedik - mondta a doktor -, akkor nincs mást mit tennem, csak hogy legalázatosabb tiszteletemet fejezzem ki felségednek, s távozzam.

- Először is, rólam van-e szó egyáltalán?

- Nem tudom, nem is akarom tudni; csak azt ismételhetem el, hogy Charny úr okos bolond; az ész megbolondíthat és megölhet; az őrület megvilágosíthat és meggyógyíthat. Így hát ha felséged meg akarja szabadítani ezt a kastélyt az üvöltözéstől, az álmodozástól és a botránytól, foglaljon állást így vagy úgy!

- Hogyan?

- Hogy hogyan? Én csak recepteket mondok, nem tanácsokat. Abban sem lehetek biztos, hogy hallottam, amit hallottam, láttam, amit láttam.

- Jól van, tegyük fel, hogy értem, amit mond. Mi következik ebből?

- Két jó dolog: az egyik, ami felségednek is meg nekünk mindnyájunknak is a jobbik, az, hogy a beteget szíven szúrja az a tévedhetetlen tőr, amit józan észnek hívnak, s kezdődő haldoklása véget ér, a másik, nos!... a másik... jaj, asszonyom, bocsásson meg, ha két kiutat láttam ebből az útvesztőből, tévedtem. Mária Antónia, Franciaország királynéja számára csak egyetlen kiút lehet.

- Értem; őszintén beszélt, doktor. Annak a nőnek, aki miatt Charny úr az eszét vesztette, jószántából vagy erőszakkal, de vissza kell adnia ezt az elvesztett észt.

- Erről van szó.

- Annak a nőnek össze kell szednie a bátorságát, és meg kell fosztania a fiatalembert az álmaitól.

- Igen, felség.

- Szóljon valakinek; talán Taverney kisasszonynak.

- Taverney kisasszonynak? - kérdezte a doktor.

- Igen, és készítsen elő mindent, hogy a sebesült illendően fogadhasson bennünket.

- Már megtörtént, asszonyom.

- Kíméletlenül?

- Másképp nem lehet.

- Tudja - suttogta a királyné -, szomorúbb feladat, mint gondolná, odamenni, és egy embernek az életet vagy a halált vinni.

- Én is ezt teszem mindennap, ha ismeretlen betegséggel állok szemben. Vajon azt a gyógymódot alkalmazom-e, amelyik a betegséget öli meg, vagy azt, amelyik a beteget?

- Maga most bizonyos benne, hogy a beteget öljük meg, igaz? - kérdezte összeborzadva a királyné.

- Ejnye - komorult el a doktor -, most csak az történne, hogy egy férfi meghal egy királyné jó híréért. Hányan halnak meg naponta egy király szeszélyéért? Sokan, asszonyom, nagyon sokan.

A királyné sóhajtott, és követte a doktort. Andrée-t sehol sem találták.

Délelőtt tizenegy óra volt; Charny felöltözve aludt egy karosszékben a szörnyű éjszaka izgalmai után. A szoba ablaktábláit gondosan bezárták, s csak sápadt fénycsíkok jutottak át a réseken. Minden a beteg szenvedéseinek alapvető okát, az ideges érzékenységet volt hivatva csillapítani.

Semmi zaj, semmi külső inger, semmi látnivaló. Louis doktor ügyes támadást intézett az esetleges visszaesést elősegítő körülmények ellen, noha egy újabb roham elől, amely meg is ölhette a betegét, nem hátrált meg, mert úgy döntött, hogy gyökerestül irtja ki a bajt. Az is igaz, hogy a roham meg is menthette a betegét.

A királyné délelőtti ruhában, hanyag eleganciával fésült hajjal, nagy lendülettel toppant be a Charny szobájába vezető folyosóra. A doktor a lelkére kötötte, hogy ne habozzon, ne kísérletezgessen, hanem hirtelen, elszántan jelenjék meg, hogy a hatás viharos legyen.

Olyan erővel fordította hát el az előszoba első ajtajának cizellált kilincsét, hogy egy bő köpenybe burkolózó nőalaknak, aki Charny szobájának az ajtajához tapadt, csak arra maradt ideje, hogy kiegyenesedjék, és úgy tegyen, mintha mi sem történt volna, bár zaklatott arca, reszkető keze meghazudtolta ezt a nyugalmat.

- Andrée! - kiáltott fel a királyné. - Mit csinál itt?

- Én? - kérdezte zavartan Andrée, és elsápadt. - Hogy én? Felséged mit csinál itt?

- Ó, ó, egy kis bonyodalom - motyogta az orvos.

- Mindenütt kerestem magát - mondta rosszallóan a királyné. - Hol volt?

Andrée megijedt, főleg attól félt, hogy meggondolatlan lépésével elárulja valódi érzelmeit, melyek még neki magának is oly ijesztőek voltak. Így hát, bár igen büszke volt, úgy döntött, hogy másodszor is hazudik:

- Itt, hiszen látja felséged.

- Persze, de hogy került ide?

- Asszonyom - válaszolta a lány -, szóltak, hogy felséged keres, idejöttem hát.

A királynénak még nem oszlottak el a kétségei, folytatta a kérdezősködést:

- Hogyan találta ki, hogy hová készülök?

- Könnyű volt, asszonyom; Louis doktorral indult útnak, át a kis lakosztályokon; onnét máshová nem mehetett, mint ebbe a szárnyba.

- Jól kitalálta - mondta a királyné, aki még mindig habozott, de már megenyhült. - Jól kitalálta.

Andrée még egy erőfeszítést tett:

- Asszonyom - mondta mosolyogva -, ha felségednek az lett volna a szándéka, hogy titokban jöjjön ide, nem kellett volna mindenki szeme láttára végigmennie a galériákon. Amikor a királyné átvág a teraszon, Taverney kisasszony látja őt a lakosztályából, és igazán nem nehéz követni vagy megelőzni valakit, akit messziről láttunk.

- Igaza van, százszor is igaza van - mondta a királyné. - Szerencsétlen szokásom, hogy soha nem találok ki semmit; mivel keveset gondolkodom, másokról is ugyanezt feltételezem.

A királyné érezte, hogy nem árt elnézőnek lennie, mivel bizalmasra van szüksége.

Egyébként a lelke a mindennapi teremtések lelkétől eltérően nem tetszeni vágyásból és bizalmatlanságból épült fel, így hitt a barátságban, mert tudta, hogy képes szeretni. Azok a nők, akik magukban sem bíznak, még kevésbé bíznak másokban. A kacér nők nagy büntetése az, hogy sosem hiszik el, hogy a kedvesük szereti őket.

Mária Antónia hamar elfelejtette hát a kellemetlen érzést, amely elfogta, amikor Taverney kisasszonyt megpillantotta Charny ajtaja előtt. Megfogta Andrée kezét, elfordította vele az ajtó kulcsát, s egy szempillantás alatt, elsőként bent termett a beteg szobájában. A doktor kint maradt Andrée-val.

Amikor Andrée látta, hogy a királyné eltűnik odabent, harag és fájdalom lobbant a tekintetében.

A jó doktor karon fogta, és le s föl sétált vele a folyosón.

- Gondolja, hogy sikerül neki? - kérdezte.

- Mi, jóságos ég? - kérdezte Andrée.

- Rábeszélni ezt a szerencsétlen őrültet, hogy máshová vigyék, mert itt belehal a lázba.

- Máshol meggyógyulna? - kiáltott fel Andrée.

A doktor döbbenten, nyugtalanul nézett rá.

- Azt hiszem, meg - felelte.

- Ó, akkor bárcsak sikerülne neki! - mondta a boldogtalan teremtés.

A királyné egyenest Charny karosszékéhez ment.

A parkettán megnyikorduló házicipellő zajára a fiatalember felkapta a fejét.

- A királyné! - suttogta, s megpróbált felemelkedni.

- Igen, uram, a királyné - sietett a válasszal Mária Antónia -, a királyné, aki tudja, hogy maga mindent megtesz azért, hogy elveszítse az eszét és az életét; a királyné, akit maga álmodozásaiban vérig sért; a királyné, aki felelősnek érzi magát önnön jó híréért és a maga biztonságáért! Ezért jött el ide, és nem így kellene őt fogadnia, uram.

Charny remegve, szinte eszét vesztve felállt, majd az utolsó szavak hallatán térdre rogyott, s a testi és lelki fájdalom annyira leteperte, hogy bűntudatosan lehajtotta a fejét, és nem is akart, nem is tudott felállni.

- Lehetséges-e - folytatta a királyné, akit megindított a mély tisztelet, a némaság -, lehetséges-e, hogy egy úriember, akit egykor a leglojálisabb férfiak közé soroltak, ma ellenségként támad egy nő jó hírére? Mert jegyezze meg, Charny úr, hogy találkozásunk első pillanatától kezdve maga nem a királynét látta bennem, és én nem a királynét mutattam magamból, hanem a nőt, és ezt soha nem lett volna szabad elfelejtenie.

Charnyt ezek a szívből jövő szavak lelke mélyéig felkavarták, s szeretett volna védekezni, de Mária Antónia nem hagyott rá időt.

- Mit tesznek majd az ellenségeim, ha a maga árulása a fülükbe jut? - kérdezte.

- Árulás... - dadogta Charny.

- Választhat, uram. Vagy őrült, és akkor megvonom magától annak a lehetőségét, hogy ártson, vagy áruló, és akkor megbüntetem.

- Ne mondja, asszonyom, hogy áruló vagyok. Ha király mondja, a fejvesztést előzi meg ez a vád, ha nő, a becsületvesztést. Ha királyné, öljön meg, ha nő, kegyelmezzen.

- Tisztában van a tette súlyával, Charny úr? - kérdezte a királyné elváltozott hangon.

- Igen, asszonyom.

- Tisztában van vele, mit vétett ellenem, mi bűnt követett el... a király ellen?

- Istenem! - suttogta a boldogtalan.

- Mert igen könnyen megfeledkeznek róla, maguk nemes urak, hogy a király annak a nőnek hitvese, akinek maguk mindnyájan a becsületébe gázolnak, amikor ráemelik a szemüket; a király az apja a maguk eljövendő urának, az én méhemben fogant trónörökösnek. A király nagyobb és jobb ember maguknál mindnyájuknál, és én tisztelem és szeretem őt.

- Ó! - suttogta Charny, és tompán felnyögött; hogy el ne dőljön, egyik kezével kénytelen volt a padlóra támaszkodni.

Sóhaja a királyné szívéig hatolt. A fiatalember szemében kihunyt a fény, s a királyné kiolvasta belőle, hogy ha azonnal ki nem rántja a sebből a dárdát, melyet beledöfött, Charnyval végez a döfés.

Irgalmas lelkű és melegszívű asszony volt, megrémült a bűnös halálsápadt arcától, gyengeségétől, s egy pillanatig majdnem segítségért kiáltott.

Aztán végiggondolta, hogy a doktor meg Andrée félremagyarázná a beteg alélt állapotát.

Kezét nyújtotta neki, és felemelte.

- Beszélgessünk, én mint királyné, maga mint férfi - mondta. - Louis doktor mindent megtett, hogy meggyógyítsa; a sebe eredetileg jelentéktelen volt, ám az agya rakoncátlankodása miatt egyre rosszabb állapotba kerül. Mikor gyógyul meg ez a seb? Mikor hagyja már abba, hogy ennek az áldott doktornak az őrület botrányos jeleneteit játssza, melyek ugyancsak nyugtalanítják őt? Mikor megy el a kastélyból?

- Asszonyom... - hebegte Charny - ha felséged elküld... én máris megyek, máris megyek.

S olyan hirtelen lendülettel akart indulni, hogy elvesztette az egyensúlyát, és a királyné karjába szédült.

Amikor a férfi megérezte, hogy hozzáér ehhez a forró mellhez, amikor az őt tartó kar akaratlan szorításában odahajolt hozzá, a maradék józan esze is elszállt, szétnyílt az ajka, és perzselő sóhajtás röppent belőle a királyné felé, szónál több, csóknál kevesebb.

A királynét is megperzselte a férfi közelsége, megingatta gyengesége, s képtelen volt rá, hogy az élettelen testet a karosszékbe lökje. De menekülni akart, elengedte hát a férfit, és Charny feje hátracsuklott, nekikoccant a karosszék fájának. A fiatalember homlokáról langyos, rózsaszínű csepp hullott Mária Antónia kezére.

- Ó, így van ez jól - suttogta -, így van ez jól, a maga kezétől halok meg.

A királyné mindenről megfeledkezett. Felemelte Charnyt, fejét a keblére vonta, jéggé dermedt kezével a fiatalember szívét kereste.

A szerelem csodát tett, Charny feltámadt. Kinyitotta a szemét. Az asszony elszörnyedt, mert emléket hagyott ott, ahová csak utolsó istenhozzádot jött mondani. Az ajtó felé iramodott, de Charny megragadta a ruhája szegélyét.

- Asszonyom! - kiáltotta. - Az Isten iránt érzett tiszteletemre, amely korántsem olyan nagy, mint a maga iránt érzett tiszteletem...

- Isten vele, isten vele! - mondta a királyné.

- Asszonyom! Ó, bocsásson meg!

- Megbocsátok, Charny úr.

- Csak egy utolsó pillantást, asszonyom!

- Charny úr - mondta a királyné a megrendüléstől és haragtól reszketve -, ha maga nem utolsó gazember, ma este vagy holnap menjen el a kastélyból!

Charny tébolyultan, összekulcsolt kézzel, Mária Antónia lábához vonszolta magát.

A királyné már kinyitotta az ajtót, hogy minél gyorsabban menekülhessen a veszély elől.

Andrée szeme a találkozás első pillanatától mohón tapadt erre az ajtóra, s most megpillantotta a fiatalembert, amint megalázkodva térdepel, látta a királyné dúlt vonásait; látta, hogy a remény és a gőg új fényt lop a férfi tekintetébe; az asszony tekintete csillogását veszítve mered a földre.

Andrée úgy érezte, megszakad a szíve; elszállt minden reménye; gyűlölet és megvetés töltötte el, de nem hajtotta meg a fejét. Amikor látta, hogy a királyné kijön, úgy érezte, hogy Isten túl sok mindennel elhalmozta ezt az asszonyt, amikor a Charnyval töltött fél órán kívül trónt és szépséget adott neki.

A doktor viszont túl sokat látott ahhoz, hogy bármit is külön megjegyezzen.

Egyedül és kizárólag a királyné által vezetett hadjárat sikere érdekelte.

- Nos, asszonyom? - csak ennyit kérdezett.

Egy perc is eltelt, mire a királyné összeszedte magát, és a szívverése annyira lecsöndesült, hogy meg tudott szólalni.

- Mi az eredmény? - kérdezte a doktor.

- Elutazik - suttogta a királyné.

És ügyet se vetve rá, hogy Andrée-nak ráncba szalad a homloka, hogy Louis doktor a kezét dörzsöli, gyors léptekkel végigsietett a galéria folyosóján, gépiesen összehúzta magán csipkefodros köntösét, és visszatért a lakosztályába.

Andrée megszorította a doktor kezét; a doktor visszament a betegéhez. A lány pedig lehorgasztott fejjel, merev tekintettel visszatért a szobájába.

Eszébe se jutott, hogy megkérdezze a királynétól, parancsol-e valamit. Az olyan jellemnek, mint Andrée, a királyné semmi, a vetélytárs minden.

Louis ismét kezelésbe vette Charnyt; mintha nem is ugyanaz az ember lett volna, aki előző nap volt.

Herkulesi erőt és hetvenkedést súroló vakmerőséget érzett magában, s olyan sürgető, olyan élettől duzzadó kérdéseket tett fel a derék doktornak közeli felgyógyulásáról, a követendő orvosi előírásokról meg arról, hogy hogyan fogják elszállítani, hogy Louis attól félt, még veszedelmesebb visszaesés van kilátásban, amelyet most egy másfajta rögeszme idéz elő.

Charny azonban hamarosan meghazudtolta ezeket az elképzeléseket. Olyan volt, mint a vörösre izzított vas, melynek színe szemmel láthatóan halványul, ahogy a hőfok csökken. A vas immár fekete, a szemnek mit sem mond, de még mindig elég forró, hogy megégesse, ami hozzáér.

Louis látta, hogy a fiatalember visszanyeri a nyugalmát meg a józan eszét. Charny tényleg annyira józanul gondolkodott, hogy úgy érezte, kötelessége megmagyarázni az orvosnak, miért változtatta meg egyik pillanatról a másikra az elhatározását.

- A királyné azzal, hogy megszégyenített, jobb gyógymódot talált, kedves doktor, mintha a legjobb gyógyszereket adta volna - mondta. - Az önbecsülés olyan, mint lónak a zabla, meg lehet vele szelídíteni.

- Remek, remek - mormolta a doktor.

- Igen, emlékszem, hogy egyszer egy spanyol (és ők meglehetősen dicsekvő fajta), akaraterejét bizonyítandó, azt mondta nekem, hogy egy párbaj során, amikor megsebesült, annyira akarta, hogy a vér ne buggyanjon ki a sebéből, és a látvány ne okozzon örömet az ellenfelének, hogy tényleg nem indult el a vére folyása. Kinevettem azt a spanyolt, pedig magam is olyan vagyok, mint ő; ha a láz, a delírium ismét vissza akarna térni, elűzném: "Delírium, láz, nem jöhetsz vissza!" - mondanám.

- Van példa erre a jelenségre - mondta komoran a doktor. - Mindenesetre engedje meg, hogy gratuláljak. Lelkileg gyógyultnak tekinthető, ugyebár?

- Ó, igen.

- Nos, nemsokára tapasztalni fogja, milyen szoros a kapcsolat az ember lelke és teste között. Szép elmélet ez, ha lenne időm, könyvet írnék róla. Egy hét múlva kutya baja lesz a testének, mivel a lelke már meggyógyult.

- Köszönöm, kedves doktor!

- Akkor hát elutazik?

- Akár most rögtön.

- Várjuk meg az estét! Nem kell túlzásba esni.

- Jó, várjunk estig, doktor.

- Messzire megy?

- Ha kell, a világ végére.

- Az messze van egy lábadozónak - mondta a doktor változatlan hidegvérrel. - Először elégedjünk meg Versailles-jal, jó?

- Jó, legyen Versailles!

- Az, hogy felgyógyult a sebesüléséből, nem indokolja a száműzetést - mondta a doktor.

A doktor nyugalma végképp meggyőzte Charnyt, hogy résen kell lennie.

- Igaz is, doktor, van egy házam Versailles-ban.

- Nahát, nyert ügyünk van: ma este odavitetem magát.

- De doktor, talán félreértett: én be akarom járni a birtokaimat!

- Na, még mit nem! A birtokait, mi az ördög! Persze a birtokai sincsenek a világ végén.

- Picardia határán vannak, úgy tizenöt-tizennyolc mérföldnyire innét.

- Na látja!

Charny megszorította a doktor kezét, mintegy köszönetképpen a sok tapintatért.

Este ugyanaz a négy lakáj, akivel az első kísérlet során olyan kegyetlenül elbánt, elvitte Charnyt a gazdasági épületek kapujánál várakozó hintajáig.

A király egész nap vadászott, aztán megvacsorált, és most aludt. Charnyt egy kissé aggasztotta, hogy úgy távozik, hogy el se köszön a királytól, de a doktor megnyugtatta: majd ő kimenti: azzal fogja indokolni az elutazását, hogy sürgős környezetváltozásra volt szüksége.

Charny, mielőtt beszállt volna a hintóba, megadta magának azt a fájdalmas elégtételt, hogy az utolsó pillanatig a királyné ablakait nézze. Senki sem láthatta. Az egyik lakáj fáklyát vitt, de csak az utat világította meg, az arcokat nem.

A lépcsőn nem találkoztak mással, csak néhány tiszt barátjával, akiket még idejében értesítettek, hogy az elutazásnak ne legyen menekülés jellege.

Víg cimborái egészen a hintóig kísérték, s közben ő le nem vette a szemét a királyné fényárban úszó ablakairól. Őfelsége kissé rosszul érezte magát, így a hálószobájában fogadta a hölgyeket.

Andrée komor, sötét ablakai a damasztfüggönyök redői mögött egy szorongó, reszkető nőalakot rejtegettek, aki észrevétlen követte a beteg és kísérete legapróbb mozdulatát is.

Végre elindult a hintó, de olyan lassan, hogy a visszhangos kövezeten egyenként meg lehetett különböztetni a lovak patáinak csattogását.

- Ha már nem az enyém - suttogta Andrée -, most már legalább senkié.

- Ha ismét rájön a meghalhatnék - mondta a doktor, ahogy hazaért -, legalább nem nálam, nem a kezem között hal meg. Ördög vigye a lelki betegeket!

Charny épen és egészségesen érkezett haza. Este még meglátogatta a doktor, s olyan jó állapotban találta, hogy iparkodott kijelenteni: ez az utolsó látogatása.

A beteg egy csirkemellet és egy kanál lekvárt fogyasztott el vacsorára.

Másnap meglátogatta a nagybátyja, Suffren, aztán La Fayette, aztán a király egyik megbízottja. Hasonlóan telt a harmadik nap is, aztán nem foglalkoztak vele többé.

Felkelt, és sétálgatott a kertjében.

Egy hét múlva felülhetett egy jámbor természetű lóra; visszatért az ereje. Mivel a háza nem bizonyult elég nyugalmasnak, megkérte a nagybátyja orvosát meg Louis doktort, engedjék meg, hogy elutazzon a birtokaira.

Louis bizalmasan kijelentette, hogy a helyváltoztatás a gyógyulás utolsó állomása, hogy Charny úrnak jó úti hintója van, és a picardiai út olyan sima, mint a tükör, és hogyha az ember ilyen kényelmesen utazgathat, bolondság lenne Versailles-ban maradnia.

Charny telerakatott a poggyászaival egy nagy málháskocsit; elköszönt a királytól, aki jóságának számtalan jelével halmozta el, megkérte Suffrent, hogy továbbítsa tiszteletét a királynénak, aki aznap este gyengélkedett, s nem fogadott. Aztán éppen a királyi palota kapujában ült be úti hintójába, s indult el Villers-Cotterets-be, ahonnét az egy mérföldnyire lévő Boursonnes-kastély felé veszi majd útját.

Annak a napnak a másnapján, amikor Andrée meglepte a királynét, amint a lába előtt térdeplő Charny elől menekül, Taverney kisasszony szokás szerint még a mise előtt megjelent királynéja szobájában, amikor az öltözködött.

A királyné aznap még senkit sem fogadott. La Motte-nétól érkezett egy levélke, azt olvasta éppen, s jókedvre derült tőle.

Andrée ma még sápadtabb volt, mint előző nap, s egész lényén mélységes komolyság, rideg tartózkodás ömlött el. Az ilyen viselkedésre fel kell figyelni, s még a legnagyobbak is úgy érzik ilyenkor, hogy számolniok kell a kisebbekkel.

Andrée öltözéke egyszerű, szinte komor volt, megjelenése vészjósló.

A királyné szórakozott volt; nem is vette észre Andrée lassú, súlyos lépteit, kivörösödött szemét, arca és keze halványságát.

A királyné csak annyira fordította feléje a fejét, hogy hallani lehessen barátságos köszönését:

- Jó reggelt, kicsim.

Andrée várta, hogy a királyné alkalmat adjon rá, hogy beszéljen. Várt, és egészen bizonyos volt benne, hogy néma mozdulatlansága végül magára vonja Mária Antónia pillantását.

Így is történt. Mivel a királyné köszönésére válaszul csak mély meghajlást kapott, megfordult, és oldalról megpillantotta a fájdalomtól és merev feszültségtől meggyötört arcot.

- Andrée! Mi történt? - kérdezte, és egészen odafordult. - Valami baj van?

- Igen, asszonyom, nagy baj - felelte a fiatal nő.

- De micsoda?

- Elhagyom felségedet.

- Elhagysz? Elutazol?

- El, asszonyom.

- De hát hová mész? Mi az oka ennek a hirtelen távozásnak?

- Boldogtalan vagyok...

A királyné felkapta a fejét.

- A családi életemben - tette hozzá Andrée, és elpirult.

A királyné is elpirult, és tekintetük olyan szikrázva csapott össze, mint két kard.

- Nem egészen értem magát - mondta. - Tegnap még boldog volt, ha nem tévedek.

- Nem, asszonyom - felelte eltökélten Andrée. - A tegnapi nap életem egyik legszerencsétlenebb napja volt.

- Ó!... - mondta a királyné, és elábrándozott, aztán hozzátette: - Megmagyarázná?

- Nem bocsátanám meg magamnak, ha jelentéktelen részletekkel fárasztanám felségedet. A családom semmi örömet nem szerez; felesleges a földi boldogságra várnom, kérem hát felségedet, bocsásson el, hogy az üdvösségemmel törődhessem.

A királyné felállt, s bár ez a kérés gőgjében sértette, odament, és megfogta Andrée kezét.

- Micsoda buta elhatározás ez? - kezdte. - Ma már talán nincs bátyja, apja, mint tegnap? Vagy tegnap talán még nem voltak olyan nyomasztóak, mint ma? Csak nem hiszi, hogy képes vagyok magára hagyni a bajban? Talán már nem vagyok alattvalóim anyja, aki családot ad azoknak, akiknek nincsen?

Andrée reszketni kezdett, mint valami bűnös, és meghajolt a királyné előtt.

- Asszonyom, meghat a jósága - mondta -, de nem ment fel a döntésem alól. Elhatároztam, hogy itt hagyom az udvart, szükségem van a magányra, ne kényszerítsen rá, hogy kötelességszegő legyek, mert úgy érzem, nem vagyok alkalmas ellátni az udvarhölgyi tisztet felséged mellett.

- Ezt is tegnap óta?

- Szíveskedjék felmenteni az alól, felség, hogy erről beszélnem kelljen.

- Felmentem - mondta keserűen a királyné -, bár én elég bizalmas voltam magával, hogy cserébe magától is elvárhassam a bizalmat. De bolond, aki csak egyetlen szót is ki akar csikarni attól, aki nem akar beszélni. Őrizze meg a titkait, kisasszony; legyen boldogabb ott a távolban, mint amilyen itt volt. Egyetlen dolgot ne feledjen: az én barátságom akkor is kíséri az embereket, ha a szeszélyük elszakítja őket tőlem, és maga nekem mindig a barátnőm lesz. Most pedig menjen, Andrée, szabad.

Andrée az udvari etikett szerint meghajolt, és kiment. A királyné visszahívta az ajtóból.

- Hová megy, Andrée?

- A saint-denis-i apátságba, asszonyom - válaszolta Andrée.

- Kolostorba vonul! Ó, remek, kisasszony! Nyilván úgy érzi, hogy tiszta a lelkiismerete, de vegye tudomásul, hogy igenis hálátlan irántam. Menjen, Taverney kisasszony, menjen csak!

Andrée szó szerint vette a királyné szavait, és már el is tűnt, anélkül, hogy bővebb magyarázatot adott volna, amire pedig úgy áhítozott a királyné meleg szíve.

Mária Antónia megtudta, hogy Taverney kisasszony azon nyomban távozott a kastélyból.

Apjához ment, s amint remélte, Philippe-et is ott találta a kertben. A fivér álmodozott, a húg cselekedett.

Amikor Philippe meglátta Andrée-t, akinek ez idő szerint szolgálatban kellett volna lennie a kastélyban, elképedt, s szinte rémülten ment elébe.

Főleg a komor arc rémítette meg, hiszen a húga őt mindig a gyengéd barátság mosolyával üdvözölte. Ő is úgy kezdte hát, ahogyan a királyné: kérdésekkel.

Andrée megmondta neki, hogy az imént kilépett a királyné szolgálatából, hogy a királyné elfogadta a felmondását, és hogy kolostorba vonul.

Philippe döbbenten összecsapta a tenyerét.

- Micsoda?! Maga is, húgom?

- Micsoda?! Hogy én is? Mit akar ezzel mondani?

- Átok ül hát a Bourbonokkal való kapcsolatunkon? - kiáltotta Philippe. - Úgy érzi, erőszakkal fogadalmat kell tennie? Magának? Aki természeténél, lelki alkatánál fogva vallásos? Magának, aki az összes nők között a legkevésbé világias, és a legkevésbé alkalmas rá, hogy örök engedelmességet fogadjon az önmegtartóztatás törvényeinek? Lássuk csak, mivel vádolja a királynét?

- A királynét semmivel sem vádolhatjuk, Philippe - felelte hidegen a lány. - Maga annyira számított és méltán, az udvar kegyeire, vajon miért nem tudott ott maradni? Miért nem maradt legalább három napig? Én három évig maradtam!

- Néha szeszélyes a királyné, Andrée.

- Ha így van, maga, Philippe, férfi létére igazán elszenvedhette volna; nekem nő létemre nem kell elszenvednem, nem is akarom; ha szeszélyes, ott vannak a cselédei!

- Ebből még nem tudtam meg, húgom - mondta tartózkodóan a fiatalember -, hogyan zördült össze a királynéval.

- Sehogyan, esküszöm; maga talán összezördült vele? Mégis elhagyta, Philippe. Ó, hálátlan az a nő!

- Meg kell bocsátanunk neki, Andrée. A talpnyalók egy kicsit elrontották, de a szíve jó.

- Ezt bizonyítja az is, amit magával tett, Philippe.

- Mit tett?

- Ó, már elfelejtette? Nekem jobb az emlékezetem. Én most egyetlen napon, egyetlen döntéssel kifizetem a maga adósságát és az enyémet, Philippe.

- Az az érzésem, túl drágán fizet, Andrée. A maga korában, a maga szépségével nem mond le az ember a világi életről. Vigyázzon, kedves barátnőm, fiatalon hagyja el ezt a világot, de öregen bánni fogja, s majd amikor nem lesz itt az ideje, visszatér; a barátai, akiktől ez az őrült döntés elválasztja, nem veszik majd jó néven.

- Nem így okoskodott, bátyám, maga, a becsület és érzelem szobra, a katonatiszt, akit a hírnév vagy a vagyon annyira nem érdekelt, hogy ott, ahol mások címeket és aranyat harácsoltak, maga csak adósságot tudott gyűjteni; nem így okoskodott, amikor azt mondta: szeszélyes, Andrée, kacér, csalárd az az asszony; nem akarom szolgálni őt. Az elmélet gyakorlati bizonyításaképp otthagyta az udvart, a világi életet, bár maga nem vallásos, és kettőnk közül maga áll közelebb a visszavonhatatlan fogadalomhoz; én nem biztos, hogy fogadalmat teszek; maga viszont már meg is tette!

- Igaza van, húgom, én, ha apánk nem volna...

- Apánk! Ó, Philippe, ne beszéljen így - folytatta keserűen Andrée -, egy apának talán nem kell a gyermekei támaszának lennie, vagy elfogadni a karjukat, s arra támaszkodnia? Csak ilyen feltételekkel apa egy apa. S mit tesz a mi apánk? Eszébe jutott valaha is, Philippe, hogy Taverney úrra bízza a titkát? És képesnek hiszi arra, hogy azért hívassa magát, hogy a titkát magára bízza? Nem - folytatta gondterhelt arccal Andrée -, nem, Taverney úr arra született, hogy egyedül éljen ezen a földön.

- Elismerem, Andrée, de nem arra született, hogy egyedül haljon meg.

Ezek a szelíd szigorral kiejtett szavak ráébresztették Andrée-t, hogy túl nagy teret hagyott a szívében a dühnek, a keserűségnek, a világra való neheztelésnek.

- Nem szeretném - válaszolta -, ha szívtelen lánynak tartana. Maga a megmondhatója, vajon gyengéd testvér vagyok-e, de itt a földön mindenki, aki iránt ösztönös rokonszenvet éreztem, ki akarta azt ölni belőlem. Amikor megszülettem, Isten nekem is, mint minden teremtményének, lelket és testet adott; a lelkével és a testével minden emberi teremtés szabadon rendelkezhet, hogy boldog legyen ezen a világon és a másvilágon. Egy férfi, akit nem ismertem: Balsamo, elvette a lelkemet. Egy másik, akit alig ismertem, és aki nem a nekem teremtett férfi volt: Gilbert, elvette a testemet. Ismétlem, Philippe, ahhoz, hogy jó és jámbor leány legyek, csak apára volna szükségem. De most beszéljünk magáról, Philippe, vizsgáljuk meg, mit eredményezett magának a földi nagyságok szolgálata, magának, aki szerette őket.

Philippe lehajtotta a fejét.

- Ne kínozzon - mondta. - A földi nagyságokat magamhoz hasonló teremtéseknek hittem, szerettem őket, Isten azt parancsolta, hogy szeressük egymást.

- Ó, Philippe - mondta a lány -, ezen a földön a szerető szív soha nem találkozik a szeretett szívvel? Azok, akiket mi választunk, másokat választanak helyettünk.

Philippe felemelte sápadt arcát, és hosszasan elnézte a húgát; arcán döbbenet ült.

- Miért mondja ezt nekem? - kérdezte.

- Eh, ne törődjön velem - mondta nagylelkűen Andrée, akit elriasztott a gondolat, hogy a testvéri bizalom bizalmaskodássá alacsonyodik. - Szomorú vagyok, bátyám. Azt hiszem, kimerültek az idegeim.

- Na de...

Andrée megfogta Philippe kezét:

- Hagyjuk ezt, szeretett bátyám. Azért jöttem, hogy megkérjem: vigyen el egy kolostorba. Saint-Denis-t választottam; legyen nyugodt, nem akarok fogadalmat tenni. Majd később, ha úgy alakul. Én az emlékezésért fogok ott imádkozni, nem úgy, mint a legtöbb nő, aki azért keres ilyen menedéket, hogy felejtést találjon. Úgy érzem, nagyon is elfelejtettem az Urat. Ő az egyetlen király, az egyetlen úr, az egyetlen vigasz, mint ahogy ő az egyetlen igazi szenvedő is. Ma, hogy már értem őt, tudom, hogy hozzá közeledve többet tettem volna a boldogságomért, mint ha minden, ami gazdag, erős, hatalmas és szeretetre méltó van ezen a világon, azon igyekezett volna, hogy boldoggá tegye az életemet. A magány kell nekünk, bátyám, a magány, ez az örök boldogság előszobája!... A magányban Isten beszél az emberi szívhez, a magányban az ember beszél az Isten szívéhez.

Philippe felemelte a kezét.

- Én ellenzem ezt a kétségbeesett lépést, s ne feledje, hogy nem árulta el nekem a kétségbeesése okát.

- Kétségbeesés! - mondta a lány fensőbbséges megvetéssel -, azt mondja, kétségbeesés? Ó, hála Istennek, én nem kétségbeesve megyek el innét! Hogy én kétségbeessem, bánkódjam? Nem, nem, ezerszer nem!

És vad, büszke mozdulattal a vállára vetette a közeli karosszéken heverő selyemköpenyt.

- Ez az állapot nem tarthat soká, nem lehet ilyen szélsőséges megvetéssel viseltetni a világ iránt - vette át a szót Philippe. - Ha nem tetszik a kétségbeesés szó, Andrée, fogadja el a harag szót.

- Harag! - felelte a fiatal nő, és most már nem gunyorosan, hanem büszkén mosolygott. - Csak nem képzeli, bátyám, hogy Taverney kisasszony olyan gyenge nő, hogy egy dühroham miatt átadja a helyét? A harag a kacér vagy buta nők gyengéje. Ha a harag gyújt tüzet valaki szemében, azt a szemet hamarosan könnyek áztatják, a tüzet eloltja a víz. Nincs bennem harag, Philippe, higgyen nekem! Feleljen őszintén, Philippe: ha holnap belépne a trappista rendbe, ha szerzetes lenne, hogy hívná az okot, amely erre az elhatározásra juttatta?

- Gyógyíthatatlan bánatnak hívnám, húgom - mondta Philippe szomorú, édesbús méltósággal.

- Na végre, Philippe, ez a szó nekem is megfelel, el is fogadom. Gyógyíthatatlan bánat miatt vonulok magányba.

- Rendben van - válaszolta Philippe -, a báty és a húg élete egymás mellett fut ezután. Egyenlőképp lesznek boldogok, mint ahogy egyenlőképp voltak mindig boldogtalanok. Ilyen egy jó család, Andrée.

Andrée azt hitte, hogy Philippe-et annyira magával ragadja az érzelem, hogy újabb kérdést tesz fel neki, s félt, hogy hajlíthatatlan szíve összetörik a testvérbarátság szorításában.

Philippe azonban tapasztalatból tudta, hogy a nagy lelkek megelégszenek önmagukkal: nem akarta bolygatni Andrée lelkét, ha már önkéntesen sáncok mögé vonult.

- Mikor kíván elutazni? - kérdezte.

- Ha lenne idő, még ma elutaznék.

- Jöjjön, sétáljunk egyet még utolszor a parkban!

- Nem - mondta a lány.

Philippe a választ követő kézszorításból megértette, hogy a lány csak újabb elérzékenyülési alkalmat utasít vissza.

- Készen állok, csak szólnia kell - mondta Philippe, és kezet csókolt Andrée-nak. Aztán nem szólt egyetlen szót sem, nehogy előtörjön szívük keserűsége.

Andrée megtette a szükséges előkészületeket, aztán hazament. Levélke jött Philippe-től:

Ma délután ötkor találkozhat apánkkal. Feltétlenül el kell köszönnie, különben Taverney úr szétkürtöli, hogy elhagyta, és háládatlanul viselkedett.

Andrée ezt válaszolta:

Öt órakor Taverney úrnál leszek, útiruhában. Hét órakor már Saint-Denis-ben lehetünk. Nekem ajándékozza az estéjét?

Válaszul Philippe csak átkiabált az ablakon Andrée-hoz, akinek a lakosztálya elég közel volt, hogy a lány meghallja:

- Öt órakor befogatok!

Láttuk, hogy a királyné, mielőtt Andrée-t fogadta volna, levelet kapott La Motte-nétól, és mosolygott rajta.

A levélkében - tiszteletteljes szóvirágok mellett - csupán ennyi volt.

...És felséged biztos lehet benne, hogy a hitel folyósítva lesz, és az árut bizalmasan kezelve juttatják rendeltetési helyére.

A királyné tehát mosolygott, és elégette Jeanne levélkéjét.

Amikor Taverney kisasszony társaságában kissé elkomorult, Miseryné jelentette, hogy Calonne úr kéri a kegyet, hogy beléphessen.

Calonne úr szellemdús férfiú, sőt dús szellemű férfiú volt, aki a század második felének nemzedékére jellemzően nemigen szokott hozzá a könnyekhez; s noha gondolkodó nemzedék volt ez: kivette részét a Franciaország fölé tornyosuló csapásokból, a saját érdekét összekeverte a közösség érdekével; mint XV. Lajosnak, ez volt a szavajárása: "Utánunk az özönvíz", és mindenhonnét virágokat szakajtott, hogy utolsó napjait felcicomázza velük.

Calonne értett az üzleti ügyekhez, s egyben udvaronc volt. Minden okos, gazdag és szép nőt tiszteletének megannyi jelével halmozott el: körülzsongta őket, mint a méh az illatos virágokat.

Annak idején hét-nyolc férfi és tíz-tizenkét nő volt a társaságban, akikkel, ha elbeszélgetett az ember, az összes tudományokat áttekinthette. Calonne úr d'Alembert-rel számolhatott, Diderot-val okoskodhatott, Voltaire-rel gúnyolódhatott és Rousseau-val álmodozhatott. Végül pedig elég erős volt, hogy fittyet hányjon Necker népszerűségének.

A bölcs és elmélyült Necker népszerűségének, akinek pénzügyi beszámolója - úgy tetszett - egész Franciaország agyát megvilágosítja. Calonne minden oldalról olyan alaposan megvizsgálta a beszámolót, hogy a végén nevetségessé tette még azok szemében is, akik a legjobban féltek Neckertől, a királyné és a király szemében, akiket e név hallatán elfogott a remegés, és most is csak reszketve tudtak hozzászokni, hogy egy elegáns, jó kedélyű államférfi - aki a sok szép számra válaszképpen mindössze ennyit mondott: "Mire való bebizonyítani, hogy semmit sem lehet bebizonyítani?" - gúnyt űz ebből az emberből.

Necker valóban csak egyetlen dolgot bizonyított be: hogy nem irányíthatja tovább a pénzügyeket. Calonne úgy vette át a tárcát, mint pihekönnyű terhet, ám nyugodtan kijelenthetjük, hogy rögtön az első pillanatban össze is roskadt alatta.

Mit akart Necker? Reformokat. Ezek a részleges reformok mindenkit halálra rémítettek. Kevesen nyertek rajtuk, s akik veszítettek, azok sokat veszítettek. Necker azzal, hogy igazságos adóterheket akart bevezetni, hogy le akart sújtani a nemesség földbirtokaira és a papság jövedelmeire, kíméletlenül egy képtelen forradalom felé mutatott. Megosztotta a nemzetet, és még jobban meggyengítette, éppen amikor minden erejét összpontosítani kellett volna, hogy átfogó gazdasági megújulás következzék be.

Necker kitűzte ezt a célt, és lehetetlenné tette a megvalósítását pusztán azzal, hogy kitűzte. Ha az ember a visszaélések megszüntetéséről beszél azoknak, akik egyáltalán nem akarják, hogy a visszaélések megszűnjenek, kiteszi magát annak, hogy az érdekeltek ellenszegüljenek. Hát előre kell értesíteni az ellenséget, hogy hány órakor indítunk támadást egy bizonyos hely ellen?

Calonne ezt megértette, s ebben tényleg nagyobb jótevője volt a nemzetnek, mint a genfi Necker; a kész tények tekintetében volt nagyobb jótevője, mert ahelyett, hogy egy elkerülhetetlen csapásnak ellene szegült volna, Calonne meggyorsította a vész közeledtét.

A terve vakmerő, nagyszabású és biztos terv volt; a királyt és a nemességet két esztendő alatt a tönk szélére kell taszítani, ami Calonne nélkül csak tíz év alatt következett volna be; aztán amikor minden összeomlott, azt mondani: "Most pedig fizessetek a szegényeknek, ti gazdagok, mert éhesek, és felfalják azokat, akik nem táplálják őket."

Hogy lehet, hogy a király nem értette meg az első pillanattól ennek a tervnek a következményeit vagy akár magát a tervet? Hogy lehet, hogy ő, aki a Necker-féle beszámoló olvastán reszketett a dühtől, még csak meg sem borzongott, amikor belelátott a minisztere kártyáiba? Hogy lehet, hogy nem választott a két módszer között, inkább kiszolgáltatta magát a véletlen kénye-kedvének? XVI. Lajosnak mint politikusnak ez az egyetlen igazi elszámolnivalója az utókorral. Ez volt az a híres elv, amellyel mindenki szembeszegül, akinek nincs elég hatalma hozzá, hogy az immár meggyökeresedett bajt kiirtsa.

Ám hogy a király hogyan lehetett ilyen elvakult; hogy a királyné, aki olyan világos fejű és éleslátó volt, miért bizonyult ugyanolyan vaknak a miniszter viselkedését illetően, mint a férje, arról a történelem, illetve a regény néhány fontos részlettel szolgál majd.

Calonne bement a királynéhoz.

Szép, magas, nemes tartású férfi volt; meg tudta nevettetni a királynékat, és meg tudta ríkatni a szeretőit. Mivel bizonyos volt benne, hogy Mária Antóniának sürgősen pénzre van szüksége, s ezért hívatta, ajkán mosollyal lépett be. Mások morcos képpel érkeztek volna, hogy később kétszeres legyen az érdemük, amiért teljesítették a kérést.

A királyné is bájosan viselkedett, leültette a minisztert, és először mindenféle semmiségről csevegett vele.

- Van-e pénzünk, kedves Calonne uram? - kérdezte aztán.

- Pénzünk? - rikkantott Calonne. - Hát hogyne volna, asszonyom, persze hogy van, mindig van.

- Hát ez csodálatos - folytatta a királyné. - Magán kívül senkit sem ismertem, aki így felelt volna, ha pénzt kért az ember, mint bankár, maga egyenest pótolhatatlan.

- Milyen összegre van szüksége felségednek? - kérdezte Calonne.

- Előbb kérem, magyarázza meg, hogy csinálta, hogy ott is talált pénzt, ahol Necker szerint egyetlen frank se volt.

- Neckernek igaza volt, asszonyom, a kincstárban nem volt több pénz, s ez annyira igaz, hogy aznap, amikor miniszterré neveztek ki, tehát 1783. november 5-én (ezeket a dolgokat sosem felejti el az ember), az államkincstár után kutatva mindössze két, egyenként ezerkétszáz frankot tartalmazó zacskót találtam. Nem mondom, az se kevés, de hát...

A királyné elnevette magát.

- Aztán? - kérdezte.

- Aztán? Nos, asszonyom, ha Necker úr, ahelyett, hogy azt szajkózta volna, hogy "nincs több pénz", elkezdett volna, mint én, kölcsönöket felvenni, az első évben százmilliót, a másodikban százhuszonötmilliót; ha biztos lett volna benne, mint én, hogy a harmadik évben újabb nyolcvanmilliót kapunk, Necker úr igazi pénzügyi szakember lett volna; azt mindenki mondhatja, hogy "nincs pénz a kasszában"; azt viszont nem mindenki mondhatja, hogy "van".

- Éppen ezt mondtam én is, ezért gratuláltam magának, uram. De hogyan fogunk fizetni? Ez itt a kérdés.

- Ó, asszonyom - felelte Calonne olyan mosollyal, melynek mély, hátborzongató jelentését emberi ész föl sem foghatta -, fejemet teszem rá, hogy fizetni fogunk.

- Ezt magára bízom - mondta a királyné. - De térjünk vissza a pénzügyekre; ha magával beszélget az ember, rendkívül érdekes tudománynak látszik; másoknál tüskebokor, magánál gyümölcsfa.

Calonne meghajolt.

- Van-e valami új ötlete? - kérdezte a királyné. - Először nekem mondja el, ha van, nagyon kérem.

- Van egy ötletem, asszonyom, ami húszmilliót hozna a franciáknak és hét-nyolcmilliót felségeteknek, bocsánat, őfelsége kasszájába.

- No és honnét jönnek azok a milliók?

- Felséged biztosan tudja, hogy az aranypénznek nem minden európai államban egyenlő az értéke.

- Tudom. Spanyolországban drágább az arany, mint Franciaországban.

- Felségednek teljesen igaza van, felségeddel valódi élvezet pénzügyekről beszélgetni. Öt-hat év óta Spanyolországban márkánként^[5] tizennyolc uncia ezüsttel kerül többe az arany, mint Franciaországban. Ebből következik, hogy azok, akik Franciaországból Spanyolországba viszik az aranyat, körülbelül tizennégy uncia ezüstöt nyernek egy márkán.

- Nem csekélység! - mondta a királyné.

- Ha a tőketulajdonosok tudnák, amit én tudok - folytatta a miniszter -, egy év múlva egyetlen Lajos-arany sem lenne az országunkban.

- És maga megakadályozza ezt?

- Késedelem nélkül, asszonyom; felemelem az arany árát tizenöt márka négy unciára, egytizenötöd haszonnal. Felséged megérti, ugye, hogy egyetlen Lajos-arany sem marad a pénzesládákban, ha megtudják, hogy a pénzverdében ilyen nyereséggel adhatják el az aranyat. Újraöntik tehát a pénzt, és egy márka aranyban, amely ma harminc Lajos-aranyat tartalmaz, harminckettőt fogunk találni.

- Ki korán kel, aranyat lel! - kiáltott fel a királyné. - Kitűnő ötlet, eget verő sikere lesz.

- Én is azt hiszem, asszonyom, és boldoggá tesz, hogy felséged ennyire helyesli.

- Csak máskor is legyenek ilyen ötletei, és akkor meg vagyok győződve, hogy minden adósságunkat kifizeti.

- Engedje meg, asszonyom - mondta a miniszter -, hogy visszatérjünk arra, amit kíván.

- Lehetséges-e most rögtön...

- Mennyiről lenne szó?

- Ó, azt hiszem, túl sokról.

Calonne bátorítóan mosolygott a királynéra.

- Ötszázezer frankról - mondta ő.

- Ó, asszonyom, hogy megijesztett! - kiáltotta Calonne. - Már azt hittem, nagy összegről van szó.

- Szóval tud adni?

- Hát hogyne.

- Anélkül, hogy a király...

- Ez bizony lehetetlen, asszonyom; a király minden hónapban megkapja az elszámolásaimat; de arra még nem volt példa, hogy el is olvasta volna őket, ami nagy megtiszteltetés számomra.

- Mikor kaphatnám meg ezt az összeget?

- Mikor van rá szüksége felségednek?

- Csak jövő hónap ötödikén.

- Másodikán utalják ki a számlákat; felséged harmadikán megkapja a pénzt.

- Köszönöm, Calonne úr.

- Számomra az a legnagyobb boldogság, ha felséged tetszését kivívhatom. Könyörgök felségednek, soha ne habozzon, ha pénzre van szüksége. A pénzügyek főellenőrének önző örömet okoz vele.

Felállt, kecsesen meghajolt; a királyné csókra nyújtotta a kezét.

- Még valamit - mondta.

- Parancsoljon, asszonyom.

- Ez a pénz lelkiismeret-furdalást okoz nekem.

- Lelkiismeret-furdalást... - ismételte a miniszter.

- Azt. Egy szeszélyemet akarom kielégíteni vele.

- Annál jobb, annál jobb... Akkor hát az összegnek legalább a fele valóságos nyereséget jelent az iparunk, a kereskedelmünk vagy a gyönyöreink számára.

- Tényleg így van - suttogta a királyné -, maga mindig megtalálja a módját, hogy kedvesen megvigasztaljon.

- Istennek hála! Bárcsak ne lenne soha nagyobb lelkiismeret-furdalásra okunk, mint felségednek, akkor egyenest a paradicsomba jutnánk!

- Tudja, Calonne úr, túlságosan kegyetlen lennék, ha a szegény néppel fizettetném meg a szeszélyeim árát.

- Akkor hát - mondta a miniszter baljós mosollyal -, félre a lelkiismerettel, asszonyom, mert esküszöm, hogy a végén nem a szegény nép fog fizetni.

- Miért? - kérdezte meghökkenve a királyné.

- Mert a szegény népnek már nincs semmije - felelte rendíthetetlen nyugalommal a miniszter -, s ott, ahol nincs semmi, a király hiába próbálja érvényesíteni jogait.

Meghajolt, és kiment.

Alighogy Calonne távozott, türelmetlen kaparászás hallatszott a királyné kis szalonjának az ajtaján.

Jeanne lépett be.

- Asszonyom, itt van ő - mondta.

- A bíboros? - kérdezte a királyné, s kissé meglepődött az ő szótól, amely, ha egy nő ejti ki, annyi mindent jelenthet.

Jeanne bevezette Rohan bíborost, majd elköszönt, de futtában még megszorította pártfogolt pártfogója kezét.

A herceg ott állt egyedül, háromlépésnyire a királynétól, s mély tisztelettel hajlongott.

A királynét meghatotta ez a tiszteletteljes tartózkodás; kezét nyújtotta a bíborosnak, aki eddig rá sem emelte a tekintetét.

- Uram - mondta a királyné -, olyan jellemvonásának vettem hírét, amely nyomtalanul eltörli régi vétkeit.

- Engedje meg, asszonyom - mondta a herceg, és valódi érzelemtől remegett -, engedje meg, hogy azt mondjam: azok a vétkek, melyekről felséged beszél, sokkal kisebbnek látszanának, ha megmagyarázhatnám őket.

- Én egyáltalán nem tiltom meg, hogy igazolja a cselekedeteit - válaszolta méltósággal a királyné -, de az, amit mondana, árnyékot vetne a hazám és családom iránt érzett szeretetemre és tiszteletemre. Csak úgy tudja bebizonyítani az ártatlanságát, ha megbánt engem, bíboros úr. Azt javaslom, ne piszkáljuk fel ezt a félig kihunyt tüzet; lehet, hogy még megégetné a maga ujját vagy az enyémet; most más fényben látom magát, s ez a fény szolgálatkésznek, tisztelettudónak, hűnek mutatja...

- A sírig - szólt a bíboros.

- Éppen ideje. De egyelőre csak a tönkremenésig kell hűnek lennie - mondta mosolyogva Mária Antónia. - A csődig hű lesz hozzám, bíboros úr? Ez gyönyörű, igazán nagyon szép. Szerencsére azonban én is itt vagyok. Maga élni fog, és nem is jut csődbe, hacsak, amint beszélik, saját maga nem teszi tönkre magát.

- Asszonyom...

- Ez a maga dolga. Azért mint jó barátnéja, ha már jó barátok vagyunk, hadd adjak egy tanácsot: legyen takarékos, ez papi erény; a király jobban fogja szeretni, ha takarékos, mint ha tékozló.

- Ha felséged óhajtja, fösvény leszek.

- A király - folytatta finom megkülönböztetéssel a királyné - a fösvényeket sem szereti.

- Olyan leszek, amilyennek felséged kíván - mondta alig palástolt szenvedéllyel a bíboros.

Arról beszéltem - intette le a királyné -, hogy miattam nem megy csődbe. Maga kezességet vállalt értem, köszönöm, de én eleget tudok tenni a kötelezettségeimnek; ne foglalkozzék hát ezzel az üggyel, amely az első részlet kifizetésétől kezdve csak rám tartozik.

- Az ügy akkor van lezárva, asszonyom - hajolt meg a bíboros -, ha átadhatom felségednek a nyakéket.

Elővette a zsebéből az ékszeres dobozt, és odaadta a királynénak.

A királyné meg sem nézte (vagyis igen-igen szerette volna látni), örömtől reszketve letette egy kis fiókos szekrényre, hogy a keze ügyében legyen.

A bíboros ezután megpróbálkozott néhány udvarias szólammal, ezeket nagyon kegyesen fogadta a királyné; aztán visszatért arra, amit a királyné a kibékülésükről mondott.

Mivel azonban a királyné megfogadta magában, hogy nem nézi meg a bíboros jelenlétében a gyémántokat, s most már tűkön ült, hogy végre megnézhesse őket, csak szórakozottan hallgatta a férfit.

Szórakozottságból adta oda a kezét is: a herceg átszellemült arccal csókolta meg. Ezután a bíboros elköszönt, mert úgy érezte, hogy feszélyezi a királynét. Pedig egy egyszerű barát sohasem feszélyez egy nőt, a közömbös személy még kevésbé!

Így zajlott hát le ez a találkozás, amely gyógyír volt a bíboros összes sebére. Lelkesen, reményektől megrészegülve távozott a királynétól, készen arra, hogy La Motte-nénak lerója határtalan háláját, amiért ilyen rendkívül szerencsésen lebonyolította az ügyet.

Jeanne a hintójában várta, a kastélyon kívül, a sorompótól százlépésnyire; most végighallgathatta barátságának forró bizonygatását.

- Nos? - kérdezte az első hálálkodásáradat után. - Richelieu vagy Mazarin lesz magából? Az osztrák ajkak az ambícióit vagy a gyengéd érzelmeit bátorították? Politikai vagy szerelmi pályafutását egyengetik?

- Ne nevessen ki, drága grófné - mondta a herceg -, őrülten boldog vagyok.

- Máris?

- Segítsen nekem, és három hét múlva miniszteri székben ülök.

- A mindenit! Három hét múlva! Milyen hosszú idő; az első kötelezvények két hét múlva járnak le.

- Ó, minden öröm egyszerre zúdul rám: a királynénak van pénze, fizetni fog; nekem csak a szándék érdeme marad. Ez túl kevés, grófné, becsületemre, túl kevés! Isten a tanúm, hogy szívesen fizettem volna ötszázezer frankot ezért a kibékülésért.

- Legyen nyugodt - szólt mosolyogva a grófné -, ez az érdem bőven kijuthat még magának. Nagyon szeretné?

- Bevallom, hogy igen: szívesebben venném, ha a királyné a lekötelezettem lehetne...

- Nagyuram, valami azt súgja, hogy még része lehet ebben az élvezetben. Felkészült-e rá?

- Pénzzé tettem minden vagyonomat, és a jövő évre lekötöttem a jövedelmeimet.

- Akkor hát megvan az ötszázezer frankja?

- Meg, csakhogy ha kifizetem, nem tudom, mi lesz velem.

- Ha kifizeti - kiáltotta Jeanne -, negyedévig nyugtunk lesz. S mi minden történhet három hónap alatt, szentséges Isten!

- Az igaz. Csakhogy a király azt üzeni, hogy ne csináljak több adósságot.

- Ha két hónapot a minisztérium élén tölt, minden számadását rendbe hozhatja.

- Ejnye, grófné...

- Sose háborogjon. Ha maga nem teszi meg, majd megteszik az unokafivérei.

- Mindig igaza van. Most hová megy?

- A királynéhoz, meg akarom tudni, milyen hatást tett rá méltóságod jelenléte.

- Remek. Én visszamegyek Párizsba.

- Miért? Ma este úgyis vissza kellene jönnie a játékhoz. A jó taktika azt kívánná, hogy ne hagyja el a terepet.

- Sajnos, találkozóm van; ma reggel, indulás előtt értesítettek.

- Találkozója?

- Elég komoly, legalábbis a levél tartalmából ítélve. Olvassa csak...

- Férfi írása! - mondta a grófné.

Valaki beszélni kíván Nagyurammal egy nagy összeg behajtásáról. Az a személy ma este felkeresi Párizsban.

- Névtelen... Koldus.

- Nem, grófné, az ember nem teszi ki magát csak úgy, jókedvéből annak a veszélynek, hogy az embereim megbotozzák, amiért tréfálkozott velem.

- Gondolja?

- Nem tudom, miért, de mintha ismerném ezt az írást.

- Akkor hát menjen, nagyuram; különben az ember sosem kockáztat túl sokat olyanokkal, akik pénzt ígérnek. A legrosszabb esetben nem fizetnek. Isten vele, nagyuram.

- Remélem, mihamarabb találkozunk.

- Erről jut eszembe két dolog.

- Éspedig?

- Ha véletlenül netalán nagyobb összeghez jutna...

- Akkor, grófné?

- Veszítünk valamit; találunk valamit! Kincset!

- Értem, maga kis huncut, azt akarja mondani, hogy felezzünk?

- Azt bizony, nagyuram...

- Maga szerencsét hoz nekem, grófné; miért is ne tartanám ezt becsben? Vegye úgy, hogy megtörtént. És a másik?

- Nehogy hozzányúljon az ötszázezer frankhoz!

- Ó, sose féljen!

Elköszöntek egymástól. A bíboros boldogságban úszva hajtatott vissza Párizsba.

Két órája másnak látta a világot. Ha csak szerelmes lett volna, többet kapott a királynétól, mint amennyit legvérmesebb reményeiben álmodott; de mivel nagyra törő is volt, még több reményre jogosította.

A felesége által ügyesen irányított király fogja egyengetni az útját. Most már semmi és senki sem állíthatja meg. Louis herceg úgy érezte, buzognak benne az ötletek; egyetlen vetélytársa sem volt olyan politikai tehetség, mint ő, ismerte a gazdasági fellendülés kérdésének megoldását, szövetségre akarta léptetni a papságot a néppel, hogy olyan tartós többséget alkossanak, amely hosszú ideig képes uralkodni, az erő és a jog alapján.

Az volt az álma, hogy a királynét, akit imádott, ennek a reformmozgalomnak az élére állítja, s így az egyre nagyobb elhidegülést, mely a királyné iránt megnyilvánul, páratlan népszerűség váltaná fel; ezt az álmot Mária Antónia egyetlen gyengéd szava valóra válthatta volna.

Akkor a csapongó férfi lemondana könnyű győzelmeiről, a világi ember filozófussá válnék, a lusta fáradhatatlan munkássá. A nagy jellemek szívesen tűzik célul, hogy a dőzsölés okozta sápadtságot a tanulmányok okozta fáradtsággal váltsák fel. Rohan herceg fényes pályát futott volna be, ha sikerül a szerelmet és az ambíciót a szekere elé fognia.

Ahogy visszatért Párizsba, munkához is látott, egyszerre egész ládányi szerelmes levelet elégetett, hívatta a tiszttartóját, hogy reformokat rendeljen el, az egyik titkárával tollakat hegyeztetett, hogy memoárokat írjon Anglia politikájáról, melyet csodálatosan értett, és miután egy órája buzgólkodott, kezdte visszanyerni önuralmát. Ám ekkor a dolgozószobájában meghallotta, hogy csengetnek: fontos látogatója megérkezett.

Belépett egy ajtónálló.

- Ki az? - kérdezte a főpap.

- Az a személy, aki ma reggel írt nagyuramnak.

- Névtelenül?

- Igen, nagyuram.

- De ennek a személynek is van neve. Kérdezze csak meg.

Az ajtónálló egykettőre visszatért.

- Cagliostro gróf - mondta.

A herceg összerándult.

- Jöjjön be!

A gróf belépett, az ajtók bezárultak mögötte.

- Magasságos Isten! - kiáltott fel a bíboros. - Kit látok?

- Ugye, nem változtam, nagyuram? - kérdezte mosolyogva Cagliostro.

- Lehetséges... - suttogta Rohan - hogy Joseph Balsamo él? Hiszen azt mondták, benn égett a tűzben. Joseph Balsamo...

- Főnix grófja él, nagyuram, élőbb, mint valaha.

- De uram, micsoda név ez, amit most visel... és miért nem őrizte meg a régit?

- Éppen azért, nagyuram, mert régi, és mert elsősorban engem, de másokat is túl sok szomorú vagy kínos dologra emlékeztet. Kérdem, nagyuram, bebocsátást nyert volna itt Joseph Balsamo?

- Nálam? Hát persze!

De a még mindig döbbenten bámuló bíboros hellyel sem kínálta Cagliostrót.

- Akkor viszont eminenciádnak kiváló az emlékezőtehetsége, és becsületesebb, mint az emberiség összes többi tagja együttvéve.

- Uram, maga nekem egykor olyan szolgálatot tett...

- Ugye, nagyuram - szakította félbe Balsamo -, nem öregedtem egy percet sem, és az általam gyártott életvíz pompás kísérleti alanya vagyok?

- Bevallom, így van, de maga az emberiség fölött áll, hiszen olyan bőkezűen osztogatja fűnek-fának az aranyat meg az egészséget.

- Az egészséget, azt nem tagadom, nagyuram; de az aranyat... nem, azt nem!

- Már nem csinál aranyat?

- Nem, nagyuram.

- Miért nem?

- Mert elvesztettem az egyik elengedhetetlen alkotóelem egy részecskéjét, melyet a bölcs Althotas, a mesterem adott, amikor eljött Egyiptomból. Ez volt az egyetlen recept, ami nem volt meg nekem.

- A mester megőrizte magának.

- Nem... illetve igen, megőrizte, vagy magával vitte a sírba, ahogy tetszik.

- Meghalt?

- Elvesztettem őt.

- Hogyhogy nem hosszabbította meg annak az embernek az életét, aki nélkülözhetetlen titoknoka volt a nélkülözhetetlen titoknak, holott maga évszázadok óta él és fiatal, legalábbis maga szerint?

- Mert ki tudom védeni a betegséget és a sebesülést, de tehetetlen vagyok a balesettel szemben, amely váratlanul öl.

- És Althotas szemét egy baleset zárta le!

- Nyilván erről is hallott, ha az én halálhíremről tudott.

- Arról a Saint-Claude utcai tűzről, amelyben maga is eltűnt.

- És amely egyedül Althotast ölte meg, vagy inkább az életbe belefáradt bölcs maga akart meghalni.

- Különös.

- Nem, természetes. Az én fejemben is vagy százszor megfordult, hogy befejezem földi pályafutásomat.

- Mégis itt maradt.

- Mert olyan kort választottam életkoromul, amikor a jó egészség, a szenvedélyek, a test örömei még jelentenek némi szórakozást, Althotas viszont az öregkort választotta.

- Althotasnak is követnie kellett volna a maga példáját.

- Ó, dehogy. Ő mélyen gondolkodó, kiváló ember volt, e világ összes dolgai közül egyedül a tudomány érdekelte. És a forróvérű ifjúság, a szenvedélyek, a gyönyörök eltántorították volna az örök szemlélődéstől; fontos, nagyuram, hogy az ember mindig józan és hűvös legyen; ahhoz, hogy jól gondolkodjék az ember, zavartalan szendergésbe kell merülnie. Az aggastyán jobban tud töprengeni, mint az ifjú; ugyanezért, ha az öreget meglepi a szomorúság, nincs rá gyógyír. Althotas a tudomány iránti hűségének lett az áldozata. Én a világi örömöknek élek, csak az időmet vesztegetem, és egyáltalán semmit se csinálok. Növény vagyok... nem merem azt mondani, hogy virág; nem élek, csak lélegzem.

- Ó! - suttogta a bíboros - minden régi csodálkozásom újjászületik a feltámadt ember láttára. A jelenlétében, uram, visszatérek abba az időbe, amikor a maga szavainak varázsa, a maga csodálatos cselekedetei megkétszerezték a képességeimet, és felnagyították a szememben az ember értékét. Ifjúságom két nagy álmát juttatja eszembe. Tudja-e, hogy immár tíz esztendeje, hogy felbukkant az életemben?

- Tudom, és bizony mindketten romlottunk azóta. Én már nem vagyok bölcs, csak tudós. Maga pedig már nem szép fiatalember, hanem szép herceg. Emlékszik-e arra a napra, amikor a dolgozószobámban, melynek falait ma új kárpitok teszik üdévé, megígértem magának egy asszony szerelmét, akinek szőke haját a jósnőm pillantotta meg?

A bíboros elsápadt, majd hirtelen elvörösödött. A szívverését hol az iszonyat, hol az öröm állította meg.

- Emlékszem - mondta -, de elég homályosan...

- Lássuk csak - szólt mosolyogva Cagliostro -, lássuk csak, vajon elmehetek-e még ma is varázslónak? Várjon, hadd mélyedjek el ebben a gondolatban.

Eltöprengett.

- Szerelmes álmainak szőke szépsége - mondta kis csönd után - hol van most? Mit csinál? Ejnye, már látom is; igen... hiszen ma találkozott vele. Sőt mi több, az imént jött el tőle.

A bíboros reszkető szívére nyomta dermedt kezét.

- Uram - mondta olyan halkan, hogy Cagliostro alig-alig hallotta -, könyörgök.

- Óhajtja, hogy másról beszéljünk? - kérdezte a gróf udvariasan. - Ó, parancsoljon velem, nagyuram. Kérem, rendelkezzék velem.

És fesztelenül leheveredett egy szófára, habár a bíboros emez érdekes beszélgetés eleje óta elfelejtette hellyel kínálni.

A bíboros ámulva nézte, mit csinál a vendége.

- Most, hogy felélesztettük az ismeretséget - mondta a vendég -, elcseveghetünk, ha óhajtja.

- Igen - felelte a főpap -, beszéljünk arról a behajtandó követelésről, amelyet... amelyet...

- Amelyet a levelemben említettem, ugyebár? Eminenciád szeretné minél előbb megtudni...

- Ó, csak ürügy volt, ugye, legalábbis én így okoskodom.

- Nem, nagyuram, egyáltalán nem, valóság volt, biztosíthatom, hogy véresen komoly valóság. Igazán megéri a fáradságot, hogy ezt a követelést behajtsuk, mivel ötszázezer frankról van szó, és ötszázezer frank már pénz.

- És olyan pénz, amit maga nagylelkűen kölcsönadott nekem! - kiáltotta a bíboros, és kissé elsápadt.

- Igen, nagyuram, kölcsönadtam - mondta Balsamo -, és örömömre szolgál, hogy egy ilyen nagy hercegnek, mint méltóságod, ilyen kiváló az emlékezőtehetsége.

A szúrás talált, a bíboros homlokáról hideg veríték szivárgott a halántékára.

- Mostanáig azt hittem - mondta, s mosolyogni próbált -, hogy a természetfölötti ember, Joseph Balsamo, magával vitte a sírba az adósságomat, ahogy az adóslevelemet is a tűzbe hajította.

- Nagyuram - felelte komoran a gróf -, Joseph Balsamo élete elpusztíthatatlan, mint ahogy elpusztíthatatlan ez a papírdarab is, amelyről azt hitte, elégett. A halál tehetetlen az életvízzel szemben, a tűz tehetetlen az azbesztpapírral szemben.

- Nem értem - mondta a bíboros, és a szeme előtt csillagok táncoltak.

- Bizonyosan meg fogja érteni, nagyuram - mondta Cagliostro.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy felismeri a saját aláírását.

És egy összehajtogatott papírlapot nyújtott át a hercegnek, aki felkiáltott, bár még ki sem nyitotta:

- Az elismervényem!

- Az, nagyuram - felelte félmosollyal Cagliostro, bár egyelőre a félmosolyt is hideg tisztelet kendőzte.

- Pedig elégette, uram, láttam a lángját!

- Valóban a tűzbe dobtam - mondta a gróf -, ám amint mondtam, úgy hozta a véletlen, hogy azbesztpapírra írjon, s nem közönséges papírra, így aztán az elégett szénrakás tetején ott találtam az elismervényt.

- Uram - mondta méltóságteljesen a bíboros, mert úgy érezte, hogy a gróf bizalmatlanságában mutatja neki az adóslevelet -, elhiheti, hogy akkor sem tagadtam volna le az adósságomat, ha nincs meg a papír, így hát nem jól tette, hogy megtévesztett vele.

- Esküszöm, nagyuram, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy megtévesszem eminenciádat.

- Elhitette velem, uram - mondta a bíboros -, hogy megsemmisítette a záloglevelet.

- Hogy nyugodtan, boldogan élvezhesse az ötszázezer frankját - vont vállat Balsamo.

- De hát végül is hogyan hagyhatott haszon nélkül heverni ötszázezer frankot tíz esztendeig? - folytatta a bíboros.

- Tudtam, hogy jó helyen van, nagyuram. Az események, a játék, a tolvajok lassan-lassan mindenemből kiforgattak. De tudtam, hogy ez a pénz biztonságban van, türelmesen vártam hát az utolsó pillanatig.

- És most van az utolsó pillanat?

- Sajnos, most, nagyuram.

- Így hát sem a türelme, sem a várakozási ideje nem hosszabbítható?

- Egyik sem - felelte Cagliostro.

- Visszakéri a pénzét?

- Vissza, nagyuram.

- Már ma?

- Igen.

A bíboros némaságában kétségbeesés lüktetett.

Aztán elváltozott hangon szólalt meg:

- Gróf úr, a föld nyomorult hercegei képtelenek egyik pillanatról a másikra vagyonokat elővarázsolni, mint maguk, mágusok, akik az éjszaka és a nappal szellemeinek parancsolnak.

- Ó, nagyuram, higgye el, nem kértem volna vissza ezt az összeget, ha nem tudnám, hogy van ennyi pénze méltóságodnak.

- Nekem? Ötszázezer frankom?! - kiáltotta a bíboros.

- Harmincezer aranyban, tízezer ezüstben, a többi értékpapírokban.

- Ó, hát ezt is tudja?

- Tudom, nagyuram, és azt is tudom, mi áldozatot kellett hoznia, hogy megszerezze ezt az összeget. Sőt olyasmit is hallottam, hogy egymilliós értéket adott a félmillióért.

- Ó, ez bizony igaz.

- De...

- De?... - kiáltott a boldogtalan herceg.

- De én, nagyuram - folytatta Cagliostro -, tíz év alatt hússzor is majdnem éhen haltam, vagy majdnem összecsaptak a fejem fölött a hullámok, pedig megvolt a papírom, amely félmilliót ért; de vártam, hogy ne okozzak kellemetlenséget. Így hát azt hiszem, körülbelül egyformán állunk.

- Egyformán, uram?! - kiáltotta a herceg. - Hogy mondhatja, hogy egyformán állunk, hiszen magának megvan az az előnye velem szemben, hogy nagylelkűen kölcsönadott nekem egy ekkora összeget? Ó, dehogyis állunk egyformán! Én a lekötelezettje vagyok, és örökre az is maradok. Csak annyit kérdeznék, gróf úr, hogy miért nem jelentkezett tíz esztendeig, holott bármikor visszakérhette volna tőlem ezt a pénzt? Tíz év alatt hússzor is lett volna alkalmam különösebb megrázkódtatás nélkül visszafizetni az adósságomat.

- És ma?... - kérdezte Cagliostro.

- Nem titkolom - mondta a herceg -, hogy a visszakövetelt pénz ma... mert ugye visszaköveteli?...

- Sajnos, vissza.

- Szóval, iszonyatos helyzetbe hoz!

Cagliostro leheletnyi fej- és vállmozdulata ezt jelentette: "Ez már csak így van, nagyuram, nem is lehet másképp."

- De hiszen maga mindent kitalál - kiáltotta a herceg -, tud a szívekben és a szekrényekben olvasni, és ez utóbbi néha kínosabb, így nem nekem kell a tudomására hoznom, miért olyan fontos nekem az a pénz, s milyen titokzatos, szent célra szánom?

- Téved, nagyuram - mondta jeges hangon Cagliostro -, nem is sejtem, s az én titkaim épp elég bánatot, csalódást és nyomorúságot hoztak rám ahhoz, hogy eszem ágában se legyen a mások titkaival foglalkozni, hacsak nem érdekelnek különösebben. Az valóban érdekelt, hogy van-e pénze, vagy nincs, mivel pénzt kellett visszakérnem magától. De amikor megtudtam, hogy van ennyi pénze, az már nem érdekelt, mire szánta. Egyébként, nagyuram, ha megtudnám, miért hozom kínos helyzetbe, talán annyira komolynak és tiszteletre méltónak találnám, hogy meghatódnék, és megint halasztást adnék, ami a jelenlegi körülmények között, ismétlem, engem hozna rendkívül kellemetlen helyzetbe. Így szívesebben veszem, ha nem ismerem ezt az okot.

- Ó, uram! - kiáltott fel a bíboros, akinek a büszkeségét és érzékenységét sértették a gróf utolsó szavai. - Legalább azt ne higgye, hogy személyes kellemetlenségeimmel akarom meghatni; magának megvannak a maga érdekei, melyeket ez az elismervény képvisel és garantál; ezt a levelet saját kezűleg írtam alá, s ez elég is. Megkapja az ötszázezer frankját.

Cagliostro meghajolt.

- Jól tudom - folytatta a bíboros, akit marcangolt a bánat, hogy egyetlen pillanat alatt elveszíti a kínkeservesen összeszedett pénzt -, tudom, uram, hogy ez a papír csak az adósságot ismeri el, és nem írja elő a kölcsön visszatérítésének időpontját.

- Eminenciád talán megbocsát - válaszolt a gróf -, de a kötelezvény szó szerint így szól:

Elismerem, hogy Joseph Balsamo úrtól ötszázezer frankot kaptam, amelyet azonnal visszafizetek neki, amint kéri.

Aláírás: Louis de Rohan

A bíboros tagjain borzongás futott át; nemcsak az adósságáról feledkezett meg, hanem azokról a szavakról is, amelyekkel elismerte.

- Amint látja, uram - folytatta Balsamo -, én nem kérek lehetetlent. Nem tud fizetni, jó. Azt viszont sajnálom, hogy eminenciád mintha elfelejtette volna, hogy Joseph Balsamo döntő pillanatban, azonnal odaadta az összeget; mégpedig kinek? Rohan úrnak, akit nem is ismert. Egy ilyen nagyúri gesztust Rohan úr is utánozhatna a visszafizetéskor, ő, aki minden szempontból olyan nagy úr. Ám maga másképp döntött, ne is beszéljünk róla többet; visszaveszem az elismervényt. Isten vele, nagyuram.

Cagliostro higgadtan összehajtogatta a papirost, és zsebre akarta tenni.

A bíboros megállította.

- Gróf úr - mondta -, egy Rohant senki se oktasson ki nagylelkűségből. Egyébként az én esetemben az oktatás csak a becsületbeli kötelezettséget érintené. Kérem, uram, adja ide a cédulát, hogy kifizessem az adósságomat.

Most mintha Cagliostro habozott volna.

Lehetséges, hogy a bíboros arcának sápadtsága, mozdulatainak tétovasága együttérzést keltett benne.

A bíboros pedig bármily büszke volt is, észrevette, hogy Cagliostróban a nemeslelkűség kerekedett fölül. Egy pillanatig reménykedett is, hogy a jó érzést jó eredmény követi.

Ám a gróf tekintete hirtelen megkeményedett, két összevont szemöldöke között árnyék suhant át, s odanyújtotta a bíborosnak a kezét és a kezében a papírt.

Rohan vérző szívvel, de késedelem nélkül odament a szekrényhez, és elővett egy köteg bankjegyet, melyeket a víz- és erdőügyi hivatal pénztáránál lehet beváltani; aztán egy halom ezüsttel teli zacskóra mutatott, majd kihúzott egy arannyal teli fiókot.

- Itt az ötszázezer frankja, gróf úr - mondta. - Persze tartozom még kétszázötvenezer frankkal a kamatok fejében, a kamatos kamatról nem beszélve, amely még nagyobb összegre rúgna, de azt, gondolom, visszautasítja. Az intendánsom majd elvégzi a szükséges számításokat. Fizetési biztosítékokat is nyújtok majd a kamatra. Kérem viszont, hogy adjon időt, amíg a pénzt előteremtem.

- Nagyuram - felelte Cagliostro -, én ötszázezer frankot kölcsönöztem Rohan úrnak. Rohan úr ötszázezer frankkal tartozik nekem, egy fillérrel se többel. Ha kamatokat akartam volna, kikötöttem volna az elismervényben. Joseph Balsamo megbízottjaként vagy örököseként, ahogy parancsolja, mert Joseph Balsamo annak rendje és módja szerint meghalt, én csak azt az összeget fogadhatom el, amely a kötelezvényben szerepel; maga kifizeti nekem, én megkapom, és megköszönöm, s kérem, fogadja őszinte tiszteletemet. Átveszem a bankókat, nagyuram, és mivel még a mai napon szükségem van az egész összegre, elküldök valakit az ezüstért meg az aranyért.

Cagliostro e szavak után, melyekre a bíboros nem tudott mit válaszolni, zsebre vágta a bankjegyköteget, tisztelettel meghajolt a herceg előtt, otthagyta az elismervényt, és kiment.

- Egyedül engem sújt a csapás - sóhajtotta Rohan Cagliostro távozása után -, mivel a királyné tud fizetni, és nála legalább nem jelennek meg váratlanul holmi Joseph Balsamók, hogy ötszázezer frank elmaradt adósságot követeljenek rajta.

A királynénak két nap múlva kell a következő részletet kifizetnie. Calonne még nem állta a szavát. A király eddig nem írta alá az elszámolásait.

A miniszternek rengeteg dolga volt, s kissé megfeledkezett a királynéról. A királyné viszont méltóságán alulinak tartotta volna, hogy a pénzügyek legfőbb intézőjének ő maga frissítse föl az emlékezetét. Mivel a miniszter ígéretet tett, ő várt.

Idő múltával azonban nyugtalankodni kezdett, és kereste a módját, hogy a királynéi méltósága csorbítása nélkül beszéljen Calonne-nal, de ekkor levelet kapott a minisztertől.

Ma este a tanácsban aláíratik a dolog, amellyel Felséged kegyeskedett megbízni; holnap reggel az összeg Felségednél lesz.

Mária Antónia ajkára visszatért a mosoly. Nem gondolt immár semmivel, még a következő nehéz nappal sem.

Sétái során a legrejtettebb fasorokat kereste, talán hogy elhatárolja a gondolatait minden anyagi, világias érintkezéstől.

Még akkor is Lamballe hercegnővel és Artois grófjával sétált, akik később csatlakoztak hozzá, amikor a király, vacsorája végeztével, a minisztertanácsba ment.

A király rosszkedvű volt. Oroszországból lehangoló hírek érkeztek. Az Oroszlán-öbölben odaveszett egy hadihajó. Néhány tartomány megtagadta az adófizetést. Egy szép földgömb, melyet maga a király lakkozott és suvickolt fényesre, megrepedt a melegben, és Európa két részre szakadt a harmincadik szélességi és az ötvenötödik hosszúsági fok találkozásánál. Őfelsége mindenkire neheztelt, még Calonne-ra is.

Calonne hiába ajánlotta fel nevető arccal a maga szép, illatos rajztömbjét. A király némán, mogorván egy fehér papírdarabra kezdett firkálni, méghozzá satírozott, ami nála azt jelentette: vihar, mint ahogy az emberkék és lovak azt jelentették: szép idő.

Mert a királynak megrögzött szokása volt, hogy rajzolt a tanácsülések alatt. XVI. Lajos nem szeretett az emberek szemébe nézni, félénk volt; ha tollat tartott a kezében, biztonságérzete és önbizalma támadt. Míg ő ily módon elfoglalta magát, a szónok nyugodtan kifejthette érveit; a király olykor-olykor lopva felemelte a tekintetét, s el-elkapta az előadó szemének ragyogását, éppen csak annyira, hogy a gondolatok megítélése mellett meg ne feledkezzék az emberről.

Ha ő maga beszélt - s ügyes szónok volt -, a rajzolgatás eltompította beszédében a követelőző élt, nem kellett mozdulatokkal kísérnie a szavakat; kedvére megszakíthatta a beszéd fonalát, vagy éppen belelovalhatta magát a szónoklásba, s a papírra húzott cirkalmak a szóvirágokat is helyettesítették.

Fogta tehát a király a tollat, ahogy szokta, a miniszterek pedig nekiláttak a tervek vagy a diplomáciai feljegyzések felolvasásának.

A király egy szót sem szólt, hagyta, hadd érjenek a külföldi levelezés végére, mintha fogalma se volna az effajta munkáról.

Ám ezután a havi elszámolásokra került sor; felkapta a fejét.

Calonne éppen a jövő évre tervezett kölcsönfelvételről kezdett felolvasni egy jegyzéket.

A király dühödten satírozott.

- Csak azt nem tudjuk, hogyan fogjuk visszafizetni azt a sok kölcsönt - mondta. - Pedig nem ártana elgondolkodni ezen a kérdésen, Calonne úr.

- Felség, a kölcsön olyan, mint a forrás: itt eltűnik a víz, amott még bővebben buzog föl. Sőt, a talajban levő erek még meg is kettőzik a hozamát. Először is nem azt kell kérdeznünk: hogyan fizetünk, hanem azt, hogyan és mire vesszük fel a kölcsönt. Mert a kérdés nem az: miből fizetünk? Hanem ez: találunk-e hitelezőt?

A király már feketére satírozta a papírt, de nem szólt: az arckifejezése magáért beszélt.

Calonne tehát előadta a tervét, a kollégái jóváhagyták, a király fogta a papírt és aláírta, noha közben sóhajtozott.

- Most pedig, ha már van pénzünk, költsük is el! - mondta nevetve Calonne.

A király fintorogva nézte a miniszterét, s a satírozásból hatalmas tintapacát kent szét.

Calonne átadott neki egy járadékokból, pénzjutalmakból, támogatásokból, adományokból és követelésekből álló listát.

Rövid, jól megszerkesztett munka volt. A király lapozott, és a végösszegre siklott a tekintete.

- Egymillió-egyszázezer frank ilyen semmiségekre! Hogy lehet ez?

És nem vette kézbe a tollat.

- Olvassa felséged, olvassa csak, és szíveskedjék megfigyelni, hogy az egymillió-egyszázezerből csupán az egyik tétel ötszázezer frankot tesz ki.

- Melyik tétel, pénzügyminiszter úr?

- Az az előleg, amelyet őfelségének a királynénak folyósítunk, felség.

- A királynénak?... - kiáltotta XVI. Lajos. - Ötszázezer frankot a királynénak? Ugyan már, az lehetetlen.

- Bocsánat, felség, de pontosan ennyiről van szó.

- Ötszázezer frank a királynénak! - ismételte megint a király. - Biztosan valami tévedés van a dologban. A múlt héten... nem is, két hete, kifizettettem őfelségének a negyedévi járandóságát.

- Felség, ha a királynénak pénzre volt szüksége, és tudjuk, hogy őfelsége könnyen bánik a pénzzel, egyáltalán nem olyan rendkívüli...

- Nem, nem - kiáltotta a király, aki úgy érezte, mindenkinek tudnia kell, milyen takarékos ő, és szerette volna, ha tapssal fogadják a királynét, amikor esetleg elmegy az Operába -, a királyné nem kéri ezt az összeget, Calonne úr. A királyné nekem azt mondta, hogy egy hadihajó többet ér, mint egy nyakék. A királyné úgy gondolja, hogy ha Franciaország kölcsönkér, hogy táplálhassa a szegényeit, nekünk, gazdagoknak, kölcsön kell adnunk Franciaországnak. Ha tehát a királynénak szüksége van erre a pénzre, még nagyobb lesz az érdeme, ha vár rá, és én kezeskedem, hogy várni fog.

A miniszterek lelkesen megtapsolták a király hazafias hevületét. De Calonne nem hagyta annyiban a dolgot, mert tudta, milyen nagy szüksége van a pénzre a királynénak.

- Maga jobban aggódik miattunk, mint mi magunk - mondta a király. - Nyugodjék meg, Calonne úr!

- A királyné azzal fog vádolni, felség, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt az érdekében.

- Majd én megvédem.

- A királyné kizárólag akkor kér, ha a szükség rákényszeríti, felség.

- Bármilyen szükség kényszeríti is, az nem lehet olyan parancsoló, mint a szegényeké, és ő lesz az első, aki ezzel egyetért.

- Felség...

- A kérdést lezártuk - mondta eltökélten a király.

És felkapta a satírozó tollát.

- Kihúzza az előleget, felség? - kérdezte döbbenten Calonne.

- Kihúzom - felelte fenségesen XVI. Lajos. - És mintha hallanám a királyné hálatelt hangját, amint megköszöni nekem, hogy olyan jól megértettem a szíve gondolatát.

Calonne összeharapta az ajkát, Lajos pedig vak jóhiszeműséggel írta alá az összes többi tételt, boldogan, hogy ilyen személyes, hősies áldozatot hozott.

Aztán egy szép zebrát rajzolt, köréje sok kis nullát, s közben ezt ismételgette:

- Ma este ötszázezer frankot kerestem: szép, királyi nap ez, Calonne; maga fogja megvinni a jó hírt a királynénak; majd meglátja, mennyire örülni fog.

- Ó, dehogy felség! - motyogta a miniszter - kétségbe lennék esve, ha eloroznám felséged elől a vallomás örömét. Ki-ki jutalmaztassék érdemei szerint.

- Rendben van - felelte a király. - Zárjuk be az ülést. Munka után édes a pihenés. Á, éppen hazafelé tart a királyné, menjünk elébe, Calonne!

- Bocsánatot kérek felségedtől, de nekem még dolgoznom kell.

És Calonne szélsebesen eltűnt a folyosó végén.

A király sugárzó arccal sietett Mária Antónia elé, aki Artois gróf karjára támaszkodva dalolászott az előcsarnokban.

- Kellemes volt a séta, asszonyom? - kérdezte.

- Rendkívül kellemes, felség. És a király jól dolgozott?

- Ítélje meg maga, kedvesem, kerestem magának ötszázezer frankot.

"Calonne állta a szavát" - gondolta a királyné.

- Képzelje csak - tette hozzá XVI. Lajos -, Calonne egy félmillióval az adósok listájára írta magát.

- Ó! - mondta mosolyogva Mária Antónia.

- Én viszont... kihúztam. Íme, egyetlen tollvonással nyertünk ötszázezer frankot.

- Hogyan? Kihúzott? - kérdezte a királyné, és elsápadt.

- Egyetlen tollvonással. Szinte hihetetlen, hogy milyen jót tettem magával. Jó estét, asszonyom, jó estét.

- Felség!

- Borzasztóan éhes vagyok, visszamegyek a lakosztályomba. Ugye, megdolgoztam a vacsorámért?

- Hallgasson meg végre!

De XVI. Lajos csak szökdécselt, és már menekült is ragyogó ábrázattal, amiért ilyen jó tréfát csinált, s otthagyta a megrökönyödött, kővé vált királynét.

- Kerestesse elő Calonne-t, kedves öcsém - nyögte végül Artois grófjának. - Valaki a bolondját járatja itt velem.

Ám épp ebben a pillanatban hoztak egy levélkét a minisztertől a királynénak:

Felséged bizonnyal tudja már, hogy a király megtagadta a hitelt. Érthetetlen a dolog, asszonyom; belebetegedtem, s mély bánatban hagytam el a tanácsülést.

- Olvassa - mondta a királyné, és odaadta a levelet Artois grófjának.

- S még vannak, akik azt mondják, hogy tékozoljuk a pénzt, néném! - kiáltotta a herceg. - Ez az eljárás...

- Egy férjre vall - suttogta a királyné. - Isten vele, öcsém.

- Őszinte részvétem, kedves néném. De legalább tudom mihez tartani magam: épp holnap akartam pénzt kérni.

- Kerítsék elő La Motte-nét - mondta a királyné Miserynének hosszú töprengés után. - Bárhol legyen is, és most nyomban!

A La Motte-néhoz Párizsba szalajtott futár Rohan bíborosnál találta, illetve nem találta a grófnét.

Jeanne már előzőleg meglátogatta őeminenciáját; együtt fogyasztották el az estebédjüket, később együtt vacsoráztak, s éppen ezt a rosszkor jött kölcsönvisszaadást tárgyalták, amikor a futár a palotához érve megkérdezte, nincs-e véletlenül a grófné Rohan úrnál.

Az eszes svájci kapuőr azt felelte, hogy őeminenciája nincs otthon, és La Motte-né asszony sincs a palotában, de hogy mi sem könnyebb, mint átadni neki a királyné üzenetét, mivel valószínűleg még az este idejön.

- Jöjjön Versailles-ba, amilyen gyorsan csak tud - mondta a futár, s már indult is vissza, miután a kóbor hajlamú grófné összes feltételezett lakóhelyén elhintette ugyanezt a felhívást.

De alig ment el a küldönc, a svájci már teljesítette is a megbízatást, mégpedig a helyszínen: felküldte a feleségét, hogy értesítse La Motte-nét Rohan bíborosnál, ahol a két szövetséges éppen hosszasan taglalta a nagy pénzösszegek állhatatlan természetét.

A grófné megértette az üzenetből, hogy azonnal indulnia kell. Két jó lovat kért a bíborostól, aki saját kezűleg segítette be a grófnét egy címertelen, zárt hintóba, s míg a bíboros majd megfeszült, hogy magyarázatot találjon az üzenetre, a grófné olyan sebesen száguldott, hogy egy óra alatt a kastélyhoz ért.

Valaki már várta, és késedelem nélkül Mária Antóniához vezette.

A királyné már visszavonult a hálószobájába. Az éjszakai előkészületek mind megtörténtek, a lakosztályban egyetlen asszony sem sürgölődött, csak Miseryné olvasott a kis társalgóban.

Mária Antónia a hímzésén dolgozott, legalábbis úgy tett, mintha hímezne, de közben nyugtalanul fülelt minden kinti zajra. Jeanne végre betoppant hozzá.

- Csakhogy itt van! - kiáltotta a királyné. - Újságom van... a maga számára.

- Jó?

- Ítélje meg maga. A király megtagadta az ötszázezer frank folyósítását.

- Calonne úrnak?

- Mindenkinek. A király nem akar több pénzt adni nekem. Ilyen is csak velem történhet meg.

- Uramisten! - suttogta a grófné.

- Ugye hihetetlen, grófné? Megtagadta, áthúzta a már előkészített fizetési meghagyást. Na mindegy, ezen már nem lehet változtatni. Most gyorsan menjen vissza Párizsba!

- Igen, asszonyom.

- És mondja meg a bíborosnak, hogy ha már olyan buzgón igyekezett a kedvemben járni, a következő negyedévig elfogadom tőle az ötszázezer frankot. Önző dolog tőlem, grófné, de kénytelen vagyok élni vele... Visszaélek a helyzetemmel.

- Hát, asszonyom - suttogta Jeanne -, nekünk végünk. A bíboros úrnak nincs több pénze.

A királyné felpattant, mintha megsebesítették vagy megsértették volna.

- Nincs több... pénze... - dadogta.

- Asszonyom, Rohan úrtól visszakértek egy adósságot, amire ő már nem számított. Becsületbeli adósság volt, fizetett.

- Ötszázezer frankot?

- Annyit, asszonyom.

- De hát...

- Az utolsó fillérét is... Kiapadtak a pénzforrásai!

A királynét szinte elkábította ez az újabb csapás.

- Velem történik ez a sorozatos balszerencse? Nem rossz álom ez?... Honnét tudja, grófné, hogy Rohan úrnak nincs több pénze?

- Másfél órája mesélte el a katasztrófát, asszonyom. És ez a katasztrófa teljesen helyrehozhatatlan, mivel az ötszázezer frank volt az ő úgynevezett végső aranytartaléka.

A királyné a tenyerébe szorította a homlokát.

- Döntenem kell - mondta.

"Vajon mit tesz most a királyné?" - gondolta Jeanne.

- Látja, grófné, borzalmas lecke ez nekem. Ez a büntetésem, amiért lényegtelen, kisszerű, kicsinyesen hiú indítékból a király háta mögött tettem valamit. Ugye, semmi szükségem nem volt arra a nyakékre?

- Igaz, asszonyom, de ha a királynék csak a szükséget és a hajlamaikat vennék figyelembe...

- Én mindenekelőtt a lelki nyugalmamat, a családom boldogságát akarom figyelembe venni. Kellett ez a csapás, hogy belássam, micsoda kellemetlenségeknek tettem volna ki magam, ha tovább megyek az úton, amelyet választottam. Intézzük el őszintén, szabadon, egyszerűen a dolgot.

- Asszonyom!

- Első lépésként áldozzuk fel a hiúságunkat a kötelesség oltárán.

Aztán sóhajtva, suttogva tette hozzá:

- Ó, pedig milyen gyönyörű volt az a nyakék!

- Most is az, asszonyom, és az a nyakék maga a pénz.

- Ettől a pillanattól kezdve csak egy halom kő a számomra. Amikor az ember eleget játszott a kövekkel, azt kell tenni velük, amit a gyerekek a malomjáték után: el kell dobni, el kell felejteni őket.

- Hogy érti ezt, felség?

- Úgy, drága grófné, hogy maga most fogja a... Rohan úr által idehozott dobozkát... és visszaviszi Boehmer és Bossange ékszerész uraknak.

- Visszaadjam?

- Pontosan.

- De felséged kétszázötvenezer frank foglalót adott nekik.

- Újabb kétszázötvenezer frank nyereség, grófné; végre semmi adósságom a királynak.

- Asszonyom, asszonyom! - kiáltotta a grófné. - Így elveszíteni negyedmillió frankot! Mert előfordulhat, hogy az ékszerészek nehézségeket támasztanak az összeg visszafizetésekor, ha már befektették a pénzt.

- Erre is számítok, és átengedem nekik a foglalót azzal a feltétellel, hogy felbontjuk az üzletet. Mióta elérhetőnek látom ezt a célt, grófné, könnyebbnek érzem magam. A nyakékkel beköltözött hozzánk a gond, a bánat, a félelem, a gyanakvás. Ezekben a gyémántokban soha nem lesz annyi tűz, amennyi felszáríthatná a fellegekben fölém gyülekező könnyeket. Azonnal vigye vissza az ékszerdobozt, grófné! Az ékszerészek jó üzletet csinálnak. Kétszázötvenezer frank igazán szép haszon; velem is ennyi haszonra tettek volna szert, de így még a nyakék is az övék. Gondolom, nem fognak panaszkodni, és senki semmit nem tud meg a dologról. A bíboros csak a kedvemben akart járni. Mondja meg neki, hogy most ez van a kedvemre, hogy ne legyen többé az enyém a nyakék, s hogyha van szíve, megért engem; ha jó pap, méltányolja az áldozatvállalásomat, és megerősít benne.

A királyné odanyújtotta Jeanne-nak a lezárt ékszerdobozt. Jeanne gyengéden eltolta.

- Miért ne kísérelnénk meg, hogy még egy halasztást kicsikarjunk?

- Hogy én kérjek... nem!

- Azt mondtam, asszonyom, hogy kicsikarjunk.

- Ha kér az ember, megalázkodik, grófné. Ha kierőszakol valamit, megalázzák. Azt el tudom képzelni, hogy valakiért, akit szeretünk, vagy azért, hogy megmentsünk egy lelkes állatot, akár ha kutya is az, megalázkodjunk, de hogy jogunk legyen ezekhez a kövekhez, amelyek égnek, mint a lángoló szén, csak nem olyan fényesen és nem olyan sokáig, ó, grófné, ezt soha semmilyen tanácsadó nem tudná velem elhitetni. Soha! Vigye vissza, kedvesem, az ékszerdobozt, vigye vissza!

- De gondoljon arra, asszonyom, hogy az ékszerészek már csak udvariasságból is, meg hogy a felséged iránti sajnálatukat kifejezzék, világgá kürtölik a dolgot. A visszautasítás csak bajt hozhat a fejünkre. Mindenki tudni fogja, hogy a gyémántok már a királyné tulajdonában voltak.

- Senki nem fog tudni semmit. Én ezeknek az ékszerészeknek nem tartozom semmivel; nem fogadom őket többé; a legkevesebb, amit megtehetnek a kétszázötvenezer frankomért, az, hogy hallgatnak; az ellenségeim pedig nem azt fogják rólam terjeszteni, hogy gyémántokat vásárolok másfél millióért, hanem azt, hogy a kereskedők híznak a pénzemen. Annyi baj legyen! Vigye, grófné, vigye, és köszönje meg szépen Rohan úrnak a kedvességét és jóindulatát!

Parancsoló mozdulattal visszaadta Jeanne-nak a dobozt, aki bizonyos megilletődéssel érezte a súlyát a tenyerén.

- Nincs veszteni való ideje - folytatta a királyné. - Minél kevesebbet nyugtalankodnak az ékszerészek, annál bizonyosabbak lehetünk a titoktartásukban; siessen vissza Párizsba, és senkinek se mutassa meg a dobozt. Előbb menjen szépen haza, félek ugyanis, hogy a rendőrség gyanút fog, ha látja, hogy ilyen késői időpontban tőlem egyenest Boehmerhez vezet az útja, mert valószínűleg figyelik, hogy mi történik nálam; aztán majd ha a titkosrendőröket megtéveszti vele, hogy hazamegy, induljon az ékszerészekhez, és kérjen tőlük átvételi elismervényt.

- Igen, asszonyom, ha így kívánja, így lesz.

Köpenye alatt magához szorította a dobozt, gondosan ügyelve, hogy ne lehessen kitalálni, mit visz, s olyan ügybuzgalommal vetette magát a hintóba, amilyen cinkosa magas rangjának kijárt.

Engedelmeskedett a parancsnak, s előbb hazavitette magát, aztán visszaküldte Rohannak az útihintót, hogy a titokról fel ne lebbentse a fátylat a kocsis előtt, aki idáig fuvarozta. Ezután levetkőztette magát a szobalányával, és szerényebb ruhát öltött, amely jobban illett ehhez az éjszakai kiránduláshoz.

A szobalány gyorsan felöltöztette, de közben megfigyelte, hogy úrnője elmélázó és szórakozott, holott egy udvari dáma általában minden figyelmét az öltözködésnek szenteli.

Jeanne esze valóban nem a ruháján járt, hanem egy alkalom szülte furcsa ötletre összpontosította a gondolatait.

Azon töprengett, vajon a bíboros nem követ-e el nagy hibát, ha hagyja, hogy a királyné visszaadja az ékszert, s vajon ez a hiba nem jár-e azzal, hogy csökkennek a Rohan által megálmodott fényes pályafutás esélyei, míg ha a királyné apró titkainak részese marad, a fényes pályafutás karnyújtásnyira van csak tőle.

Vajon nem a szövetség legelemibb kötelezettségeit sérti-e meg, ha úgy hajtja végre Mária Antónia parancsát, hogy meg sem beszéli Rohannál a dolgot? A bíboros, még ha minden forrása kimerült is, inkább saját magát bocsátaná áruba, de nem hagyja, hogy a királyné megváljon egy olyan tárgytól, amely után sóvárogva vágyakozik.

"Feltétlenül beszélnem kell a bíborossal - gondolta Jeanne. - Egymillió-négyszázezer frank! A bíborosnak soha nem lesz ennyi pénze!"

Aztán hirtelen a szobalányához fordult:

- Menjen ki, Rose! - mondta.

A szobalány kiment, La Motte-né pedig folytatta belső monológját.

"Mennyi pénz! Micsoda vagyon! Micsoda ragyogó élet; és minden boldogságot, minden csillogást, amit egy ilyen összeg biztosít, itt hordoz ebben a dobozban egy kis lángoló kőkígyó!"

Kinyitotta az ékszerdobozt, és szinte kiégette a szemét a lángzuhatag. Kiemelte a nyakéket a szaténpárnácskáról, végiggörgette az ujjai között a köveket, s aprócska kezébe szorította az ékszert.

"Egymillió-négyszázezer frank van itt, mert ez a nyaklánc egymillió-négyszázezer frank készpénzt ér, és az ékszerészek még a mai nap megfizetnék érte ezt az árat. Különös a sors, hogy megengedi a kis koldus, senkiházi Jeanne de Valois-nak, hogy kezével egy királyné kezét érintse, a világ legelső királynéjának a kezét, és ha csak egyetlen órára is, de ugyancsak a kezében tartson egymillió-négyszázezer frankot, olyan nagy összeget, amely pedig sosem jár egyedül, fegyveres őrség vagy olyan emberek kezessége kíséri, akik Franciaországban nem alábbvalók egy bíborosnál vagy egy királynénál. És mindez itt van a kezemben!... Milyen nehéz és milyen könnyű! Két lóra lenne szükségem, hogy ennek az ékszerdobozkának az ellenértékét aranyban elszállítsam; ahhoz meg, hogy bankjegyekben vigyem el... vajon a bankjegyeket mindig beváltják fémpénzre? Nem kell aláírni, ellenőrizni? Meg aztán a bankó csak papír: a tűz, a levegő, a víz is megsemmisítheti. A bankó nem érvényes az egész világra; elárulja az eredetét, felfedi mind a kibocsátójának, mind a bemutatójának a nevét. Az ilyen papírpénz bizonyos idő után veszít az értékéből, sőt, teljesen elértéktelenedhet. A gyémánt viszont kemény anyag, mindennek ellenáll, mindenki ismeri, becsüli, csodálja és vásárolja, Londonban, Berlinben, Madridban, sőt még Brazíliában is. Egy gyémántot, főleg ilyen méretű és tisztaságú gyémántot, mint ezek itt, mindenki elismer! Milyen gyönyörűek! Milyen csodálatosak! Milyen tökéletesek együtt és külön-külön! Talán egyenként minden egyes darabja többet ér, mint így együtt, persze arányítva. De miken jár az eszem! Szaporán, döntsük el, mit csináljunk: menjünk a bíboroshoz, vagy vigyük vissza Boehmernek a nyakéket, ahogy a királyné meghagyta?"

Felállt, de még mindig a kezében tartotta az egyre melegebb, egyre fénylőbb gyémántokat.

"Visszakerülnek hát a kőszívű ékszerészhez, aki méricskéli és kefével fényesítgeti majd őket, holott Mária Antónia keblén csilloghattak volna... Boehmer először tiltakozni fog, aztán megnyugszik, mert arra gondol, hogy a haszon is az övé, meg az áru is. Á, majdnem elfelejtettem! Milyen elismervényt írassak az ékszerésszel? Bizony, ez komoly dolog, nagyon diplomatikusan kell fogalmaznunk. Se Boehmerre, se a királynéra, se a bíborosra, se rám nézve nem lehet elkötelező az iromány. Én egyedül soha nem tudnék megfogalmazni egy ilyen iratot. Tanácsra van szükségem. A bíboros... Ő, nem. Ha a bíboros jobban szeretne, vagy gazdagabb lenne, és nekem adná a gyémántokat..."

Leült a szófára, a gyémántokat a kezére tekerte, a feje majd szétpattant, tele volt zavaros gondolatokkal, melyek néha megrémítették, s ilyenkor lázasan űzte el őket.

Lassan lehiggadt (észre sem vette a percek múlását), s vagy egy óra hosszat töprengésbe merült.

Azután lassan felállt, halványan, mint a transzból ébredő papnő, s becsöngette a szobalányát.

Hajnali két óra volt.

- Keressen fiákert - mondta -, vagy ha már nincs kocsi, gyaloghintót.

A cselédlány talált egy fiákerest, ott szunyókált a régi Temple utcában.

La Motte-né egyedül szállt be a kocsiba, a komornáját visszaküldte.

Tíz perc múlva a fiáker Reteau de Villette pamfletíró kapujánál állt meg.

A Reteau de Villette pamfletírónál tett éjszakai látogatásnak az eredménye csak másnap derült ki, mégpedig a következőképpen: La Motte-né reggel hétkor levelet küldött a királynénak, benne az ékszerészek elismervényével. Ez a fontos irat így volt megfogalmazva:

Alulírottak elismerjük, hogy ismét tulajdonunkat képezi az a gyémánt nyakék, amelyet eredetileg a királynénak adtunk el egymillió-négyszázezer frankért. A gyémántok nem voltak Őfelsége kedvére valók. Őfelsége fáradozásunkért és előlegezett kiadásainkért úgy kártalanított bennünket, hogy nem kérte vissza a kétszázötvenezer frank előleget.

Boehmer és Bossange

A királyné erre megnyugodott az ügy felől, amely oly sokáig izgalomban tartotta; az elismervényt a szekrényébe zárta, és rá se gondolt többé.

Ám a levélkével különös ellentétben Boehmer és Bossange ékszerészeket két nap múlva meglátogatta Rohan bíboros, aki viszont nyugtalankodott, hogy letelt a kereskedők és a királyné között létrejött megállapodás szerinti első fizetési határnap.

Rohan az École rakparti házban kereste fel Boehmert. Aznap reggel járt le a határidő, így ha késedelem történt, vagy megtagadták a fizetést, az ékszerészek táborhelyén már szólnia kellett a riadónak.

Boehmer házában azonban minden békességet árasztott, és Rohan boldog volt, hogy a lakájok ábrázata szívélyes, s a kutya szaporán csóválja a farkát. Boehmer szinte túláradóan elégedett arccal fogadta magas rangú vendégét.

- Ugye, ma volt a fizetési határnap? - kérdezte a bíboros. - A királyné fizetett?

- Nem, nagyuram - válaszolta Boehmer. - Őfelsége nem tudott pénzt küldeni. Tudja, a király megtagadta Calonne úrnak az aláírást. Mindenki erről beszél.

- Igen, mindenki erről beszél, Boehmer, és éppen e miatt a visszautasítás miatt jöttem.

- Őfelsége a királyné csodálatos, jószívű teremtés. Mivel nem tudott fizetni, kezességet vállalt az adósságért, és mi ezzel megelégszünk.

- Á, remek! - kiáltotta a bíboros. - Kezességet vállalt, azt mondja? Nagyon jó; de... hogyan?

- A lehető legegyszerűbb és legtapintatosabb módon - felelte az ékszerész. - Egészen királyi módon.

- Talán annak a szellemes grófnénak a közvetítésével?

- Nem, nagyuram, nem. La Motte-né asszony nem is volt itt, és ez nagyon hízelgő ránk nézve, mármint Bossange-ra meg rám.

- Nem volt itt? A grófné nem volt itt?... Pedig nem kis része volt a dologban, nekem elhiheti, Boehmer úr. A jó ötletek mind a grófnétól származnak. Persze nem akarom kisebbíteni őfelsége érdemeit.

- Nagyuram, ítélje meg maga, vajon tapintatos és jóságos volt-e velünk őfelsége. Az a hír kelt szárnyra, hogy a király nem egyezett bele az ötszázezer frank kiutalásába; mi erre írtunk La Motte-né asszonynak.

- Mikor?

- Tegnap, nagyuram.

- És ő mit válaszolt?

- Eminenciád nem tud róla? - csodálkozott Boehmer.

- Nem, már három napja nem volt szerencsém a grófnéhoz - felelte hercegien.

- Nos, nagyuram, La Motte-né asszony egyetlen szóval válaszolt: Várjanak!

- Ezt írta?

- Nem, nagyuram, ezt mondta. Mi a levelünkben arra kértük La Motte-né asszonyt, hogy kérje meg nagyuramat, hogy fogadjon bennünket, és hogy a királynét emlékeztesse a közelgő határidőre.

- A várjanak szó egészen természetes válasz volt - szólt ismét a bíboros.

- Mi tehát vártunk, és tegnap este egy nagyon titokzatos futár levelet hozott a királynétól.

- Levelet? Magának, Boehmer?

- Pontosabban egy szépen megfogalmazott kötelezvényt.

- Lássuk! - mondta a bíboros.

- Ó, szívesen megmutatnám, de a társam és én megesküdtünk, hogy senkinek sem mutatjuk meg.

- S miért?

- Mert maga a királyné parancsolta így, nagyuram; őfelsége a lelkünkre köti, hogy őrizzük a titkot.

- Á, így már más. Maguk, ékszerész uraim, igazán boldog emberek, hogy a királyné levelet ír maguknak.

- Egymillió-háromszázezer frankért már írhat... - mondta kuncogva az ékszerész.

- Bizonyos dolgokat nem lehet megfizetni, sem tíz-, sem százmillió frankkal - felelte szigorúan a bíboros. - Szóval minden biztosítékuk megvan?

- Amennyi csak lehetséges, nagyuram.

- A királyné elismeri az adósságot?

- Annak rendje és módja szerint.

- És mikorra ígéri, hogy fizet?

- Három hónapon belül ötszázezret, a többit a következő félév során.

- És... a kamatok?

- Ó, nagyuram, őfelsége egyetlen szóval kezességet vállalt a kamatokért is. Intézzük el egymás között ezt az ügyet - teszi hozzá jóságosan őfelsége; "egymás között", excellenciád nyilván érti, mire utal; - nem fogják megbánni. És aláírta! Amint látja, nagyuram, ettől a pillanattól kezdve becsületbeli ügyünk lett ez az üzlet, mármint a társamnak és nekem.

- Akkor hát én nem tartozom semmivel, Boehmer úr - mondta boldogan a bíboros. - Hamarosan újabb üzletről lehet szó közöttünk.

- Amint excellenciád megtisztel minket a bizalmával.

- Felhívom azonban a figyelmét, hogy ebben is annak a bűbájos grófnénak a keze van...

- Nagyon hálásak vagyunk La Motte-né asszonynak, és megállapodtunk, mármint Bossange és én, hogy mihelyt a nyakék ára készpénzben a kezünkben lesz, ki is fejezzük neki a hálánkat.

- Ejnye, ejnye - mondta a bíboros -, nem jól értette, amit mondtam.

És a ház tiszteletétől övezve beült a hintajába.

Most már világos, mit tett Jeanne de La Motte, jótevője, a királyné ellen, amikor igénybe vette a pamfletíró, Reteau de Villette tollát. Az ékszerészek megnyugodtak, a királynénak nincs lelkiismeret-furdalása, a bíboros nem izgatja magát. Három hónap áll La Motte-né rendelkezésére, hogy a bűntettet elkövesse; e három hónap alatt eléggé megérnek az átkos gyümölcsök, hogy a gonosztevő keze leszakítsa őket.

Jeanne elment Rohan bíboroshoz, aki megkérdezte, hogyan sikerült a királynénak kielégíteni az ékszerészek követeléseit.

La Motte-né azt válaszolta, hogy a királyné titkot közölt az ékszerészekkel, melyet nem szabad elárulni, és hogy ha egy királyné fizet, azt is titokban kell tennie, hát még ha halasztást kér!

A bíboros elismerte, hogy igaza van, és megkérdezte, vajon emlékeznek-e még az ő jó szándékú kezdeményezésére.

Jeanne olyan csodálatos képet festett a királyné hálájáról, hogy a bíboros lelkesedése nem ismert határt, bár sokkal inkább mint széptevő s nem mint alattvaló lelkesedett; sokkal inkább a gőgjének, semmint az uralkodója iránti hűségének hízelgett ez a hála.

Jeanne a beszélgetés végeztével úgy döntött, hogy szép nyugodtan hazatér, érintkezésbe lép egy drágakő-kereskedővel, elad ötszázezer frank értékű gyémántot, és Angliába vagy Oroszországba szökik, ezek szabad országok, ahol öt-hat évig bőségben élhet ebből a pénzből, majd elkezdi apránként, előnyös áron eladogatni a többi gyémántot, hiszen akkor már nem lesz félnivalója.

De nem úgy történtek a dolgok, ahogy szerette volna. Két szakértőnek is megmutatott néhány gyémántot, de azok annyira megdöbbentek, és olyan fenntartásaik voltak, hogy az eladó megrémült. Az egyik jószerivel filléreket akart fizetni, a másik elragadtatva bámulta a köveket, s azt mondta, hogy ilyeneket csak a Boehmer nyakékében látott eddig.

Jeanne gondolkodóba esett. Még egy lépés, és lelepleződik. Megértette, hogy a vigyázatlanság maga lenne a vég, hogy a vég a pellengér és az életfogytiglani börtön. A gyémántokat a legtitkosabb rejtekhelyére dugta, s elhatározta, hogy olyan éles karddal övezi fel magát, hogy háború esetén rögtön az elején legyőzhesse azokat, akik netán harcba keverednének vele.

Iszonyatos veszélyt jelentettek a mindig kíváncsi bíboros vágyai meg a királyné fecsegése, aki örökké dicsekedni fog, hogy visszautasította a nyakéket. Csak egyetlen szót váltson a királyné meg a bíboros, és minden kiderül. Jeanne azzal nyugtatta magát, hogy a bíboros, mint minden szerelmes, se lát, se hall, s így minden csapdába beleesik, amit a szerelem örve alatt a ravaszság állít neki.

Ám a csapdát ügyes kézzel úgy kell felállítani, hogy abba mindkét érdekelt beleessék. El kellene érni, hogy ha a királyné felfedezné a lopást, ne merjen panaszt emelni, s ha a bíboros felfedezné a csalást, úgy érezze, ő is elveszett.

Mesteri fegyvertényt kell végrehajtania két ellenféllel szemben, s a tetejébe már előre nekik szurkol az egész nézőközönség.

Jeanne nem hátrált meg. Abból a megátalkodott fajtából való volt, aki a hősiességig viszi a gonosztettet. Ettől a pillanattól kezdve egyetlen gondolat foglalkoztatta, az, hogy megakadályozza a bíboros és a királyné találkozását.

Amíg ő, Jeanne, ott áll közöttük, semmi sincs veszve, ha viszont a háta mögött csak egy szót váltanak is, az a szó romba döntené Jeanne jövőjének épületét, melyet ártalmatlan múltjának kövein emelt.

- Nem találkoznak többé - mondta. - Soha!

"A bíboros viszont szeretné majd látni a királynét - gondolta. - Ne várjuk meg, hogy kísérletet tegyen, sugalmazzuk mi az ötletet. Akarja csak látni; kérje, hogy láthassa; kerüljön lehetetlen helyzetbe, azzal, hogy kéri. Igen, de ha egyedül ő kerül lehetetlen helyzetbe?"

Ez a gondolat fájdalmas tanácstalanságra kárhoztatta.

Ha csak a bíboros járatja le magát, a királyné még mindig cselekvőképes; és a királyné olyan nagy hangon beszél, olyan ügyesen lerántja az álarcot a csalókról!

Mit tegyen? Ahhoz, hogy a királyné ne vádolhasson, az kell, hogy ne nyithassa ki a száját; ahhoz, hogy ez a nemes és bátor száj csukva maradjon, őt magát kell vád alá helyezni, hogy ne legyen lehetősége beszélni.

Az nem meri lopással vádolni az inasát a bíróság előtt, akire rá vallhat az inasa, bebizonyíthatja, hogy a gazdája legalább olyan aljas bűnt követett el, mint a lopás. Ha Rohan bajba keveredik a királynéval kapcsolatban, majdnem biztos, hogy a királyné is bajba kerül a bíborossal kapcsolatban.

Csak a véletlen nehogy összehozza az érdekelt feleket, s nehogy kiderítsék a titkot!

Jeanne először visszahőkölt a feje fölött tornyosuló szikla óriási tömbjétől. Hogy így éljen, levegő után kapkodva, állandó rémületben, egy ilyen zuhanás veszélyének az árnyékában!

Igen, de hogyan menekülhet e szorongás elől? Úgy, hogy megszökik! Úgy, hogy a királyné nyakékének gyémántjaival külföldre megy.

Megszökni! Nem is lenne nehéz. Tíz óra alatt szerezhet egy jó útihintót; annyi idő alatt, amennyit Mária Antónia vígan átalszik egyhuzamban; annyi idő alatt, amennyi a bíboros barátaival elköltött vacsorája és másnap reggeli ébredése között eltelik. Csak táruljon fel előtte az országút, verje a lovak tüzes patája a végtelen utakat! És tíz óra alatt megszabadul, megmenekül.

De micsoda botrány! Micsoda szégyen! Igaz, hogy szabad, de el kellett tűnnie, igaz, hogy biztonságban van, de a törvény üldözi; már nem nagyúri nő, hanem tolvaj, szökevény, akit az igazságszolgáltatás nem ér ugyan utol, de megbélyegez, akit a hóhér tüzes vasa nem éget meg ugyan, ahhoz messze van, de a közvélemény elevenen elemészt és porrá zúz.

Nem. Nem szökik meg. A vakmerőség és az ügyesség két olyan hegycsúcs, mint az Atlasz két csúcsa, melyek mintha a föld ikrei lennének. Az egyik a másikhoz vezet; az egyik felér a másikkal. Aki az egyiket látja, látja a másikat is.

Jeanne úgy döntött, hogy vakmerő lesz: marad.

Jeanne eltöprengett, vajon két esztendő alatt mennyit jövedelmez a királyné kegye és a bíboros szerelme; e két szerencseforrásból eredő jövedelmet öt-hatszázezer frankra becsülte. Azután persze a királyi kegy, a népszerűség, a közcsodálat vezekléseképpen jön a csömör, a kegyvesztés, az elhagyatottság.

"A tervem alapján hét-nyolcszázezer frankot zsebelek be" - gondolta a grófné.

Majd meglátjuk, mint taposta ki maga előtt ez a kútmély lélek a göröngyös utat, amely őt a gyalázatra, a többieket a kétségbeesésbe vitte.

"Párizsban kell maradnom - döntött a grófné -, szilárdan kitartanom, figyelemmel kísérnem a két szereplő játékát; csak olyan játékot szabad engednem nekik, ami az én érdekeimet szolgálja; a megfelelő pillanatok közül ki kell választanom a legmegfelelőbbet, amikor megszökhetem; lehetőleg úgy kell távoznom, mintha a királyné parancsára tenném; valóságos kegyvesztés legyen, amit azonnal kihasználok. Meg kell akadályoznom, hogy a bíboros valaha is kapcsolatba kerüljön a királynéval. Ez a legnehezebb, mivel Rohan szerelmes, mivel herceg, mivel évente többször is joga van bemenni őfelségéhez, és mivel a kacér és bókra éhes királyné, aki különben hálás is a bíborosnak, nem fog elbújni, ha futnak utána.

A körülmények tálcán kínálják majd az eszközt, amellyel ezt a két előkelő embert el lehet választani egymástól. Mindenesetre megadjuk a kellő lökést a körülményeknek.

Mi lehetne jobb, ügyesebb fogás, mint hogy felhergeljük a királyné gőgjét, mely szűzies tisztaságát koronázza? Semmi kétség: ha a bíboros kissé erőszakosabban közeledik, az sérteni fogja a finom lelkű, érzékeny asszonyt. Az olyan jellemek, mint a királyné, szeretik, ha tiszteletteljes hódolat övezi őket, de félnek a támadástól, és nyomban visszaverik.

Igen, ez biztos eszköz. Ha azt tanácsolom Rohannak, hogy tegyen nyíltan vallomást, az Mária Antóniában undort, ellenszenvet fog kelteni, és egyszer s mindenkorra eltávolítja, nem a herceget a hercegnőtől, hanem a férfit a nőtől, a hímet a nősténytől. Éppen ezért fegyvert fogunk a bíboros ellen, akinek a nagy csata napján minden hadmozdulatát megbénítjuk.

Ez rendben is van. De nézzük csak még egyszer: ha a királyné szemében ellenszenvessé tesszük a bíborost, csak a bíborosra mérünk csapást: a királyné erényei továbbra is messzire világítanak. Sem mozgásában, sem szólásszabadságában nem gátoljuk az uralkodó hitvesét, könnyen vádat emelhet hát, s változatlanul kezében a hatalom.

Bizonyítékot kell találni mind a bíboros, mind a királyné ellen; kétélű kard ez, amely jobbra-balra osztogatja a csapásokat, sebez, mihelyt kirántják a hüvelyéből, sebez, s közben magát a hüvelyt is széthasítja.

Olyan vádat kell találni, amelytől elsápad a királyné, és elpirul a bíboros; amely, ha hitelt adnak neki, Jeanne-ról, a két fővádlott bizalmas barátnéjáról lemos minden mocskos gyanút. Olyan matematikai képletet kell találni, amely mögül ő, Jeanne, a megfelelő pillanatban és a megfelelő helyen előugorhat, és ezt mondhatja: »- Ne vádoljatok, mert én is bevádollak benneteket, ne tegyetek tönkre, mert én is tönkreteszlek benneteket! Hagyjátok meg nekem a gazdagságot, és én meghagyom nektek a becsületet!« Megéri a fáradságot, hogy megkeressem a megfelelő vádat, és én meg is keresem."

Így gondolkodott az álnok grófné.

Puha párnái közé süppedt, majd az ablakhoz ment, és a meleg napsugár tüzével az arcán, Isten jelenlétében, Isten fáklyájával keresni kezdett.

Míg a grófné izgatottan töprengett és álmodozott, egészen másféle jelenet játszódott le a Saint-Claude utcában, azzal a házzal szemben, ahol Jeanne lakott.

Tudjuk, hogy Cagliostro Balsamo egykori palotájában szállásolta el Olivát, a szökevényt, akit Crosne rendőrsége üldözött.

Oliva rendkívül nyugtalan volt, s most örömmel kapott az alkalmon, hogy egyszerre menekül meg a rendőrség és Beausire üldözésétől; ott éldegélt hát visszavonultan, bujkálva, reszketve a titokzatos házban.

Cagliostro elhalmozta gondoskodásával, leste a kívánságait: a fiatal nő boldogan élvezte e nagyúr védelmét, aki semmit sem kért, de mintha sokat remélt volna.

Csakhogy mit remélt? Ezen töprengett a fogoly, de hiába.

Oliva szemében Cagliostro, a férfi, aki ráncba szedte Beausire-t, és diadalmaskodott a rendőrök fölött, maga volt a szabadító isten. Arról is meg volt győződve, hogy szerelmes belé, mivel tiszteli őt.

A hiú Olivának meg se fordult a fejében, hogy Cagliostrónak más terve is lehet vele, mint hogy egy szép nap a szeretőjévé tegye.

Azokban a nőkben, akik már elvesztették az erényeiket, új erény születik, amikor el tudják hinni, hogy tisztelettel szeretheti őket valaki. Az a szív, amely már nem számít szerelemre és a szerelmet övező tiszteletre, bizony kiégett, sivár, halott szív.

Oliva légvárakat építgetett a Saint-Claude utcai palotában, csalóka ködvárakat, melyekben, valljuk be, az a szegény Beausire bizony ritkán fordult elő.

Amikor reggelente teleaggatta magát az összes cifrasággal, amit Cagliostro összehordott az öltözőszobáiba, nagyúri hölgyet alakított, s csak az a pillanat éltette, amikor hetente kétszer Cagliostro megjelent nála, és érdeklődött, vajon elviselhető-e számára az élet.

Ilyenkor ez a megrészegedett kis teremtés magamagának is bevallotta szép fogadószobájában, ízléssel összeválogatott, fényűző bútorai között, hogy eddigi élete során minden csupa csalódás és tévedés volt, s hogy nem az erény a boldogság útja, hanem a boldogság vezet az erényhez.

Sajnos azonban ennek a boldogságnak hiányzott egy eleme, amely elengedhetetlenül szükséges, hogy a boldogság tartós legyen.

Oliva boldog volt, de unta magát.

Sem a könyvek, sem a képek, sem a zeneszerszámok nem kötötték le eléggé. A könyvek nem voltak elég szívderítőek, vagy ha azok voltak, akkor pillanatok alatt elolvasta őket. A képek mindig ugyanolyanok, a zeneszerszámokból pedig nem muzsika, hanem ricsaj tör elő, ha avatatlan próbálja megszólaltatni őket.

Oliva tehát igen hamar kegyetlenül unni kezdte a boldogságát, s gyakran visszasírta azokat a kellemes kis délelőttöket, melyeket a Dauphine utcai ablakban töltött: milyen kellemes is volt, amikor hipnotizálta a járókelőket, és azok mind felnéztek rá.

És micsoda pompás sétákat tett a Saint-Germain negyedben kacéran billegetve magát két hüvelyk magas cipősarkain! Minden lépése felért egy győzelemmel: csodálói felhördültek ijedtükben, ha megbicsaklott a bokája, s vágyakozva csettintettek, ha kecses lábikrája elővillant.

Ilyesmik jártak a raboskodó Nicole fejében. Igaz, hogy a rendőrfőnök úr emberei félelmetes népség; az is igaz, hogy a börtönnél, ahol a nők rút rabságban hervadnak el, százszor többet ér a Saint-Claude utcai ideiglenes és pompázatos rabság. De hát attól nő a nő, hogy szeszélyes, ha időnként még a jó ellen is fellázad, legalábbis képzeletben.

Meg aztán az unalom feketére festi a világot. Nicole először a szabadságát sírta vissza, azután Beausire-t. Hiába: mióta Júdás lányai szerelmi házasságuk előestéjén kimentek a hegyre a szüzességüket siratni, mi sem változott a nők világában.

Gyászos, ideges napra virradt tehát Oliva, aki már két hete nem látott élő lelket, se semmi újat, s az unalomkór legszomorúbb szakaszába lépett.

Amikor már végképp semmi elfoglaltságot nem talált, az ablakon nem mert kinézni, a házból nem mert kimenni, kezdte étvágyát veszíteni, ám ahogy a gyomrának csökkent, a képzeletének egyre nőtt az étvágya.

Éppen ebben az erkölcsi feszültség dúlta pillanatban toppant be váratlanul Cagliostro.

Szokásához híven a palota kis kapuján jött be, átvágott az udvarban nemrégiben kialakított aprócska kerten, s bezörgetett annak a lakosztálynak a zsalugáterén, ahol Oliva lakott.

Jó előre megállapodtak, hogy Cagliostro négyet kopog: erre a jelre a fiatal nő elhúzza a reteszt, amelyet biztonsága végett felszereltetett, hogy kulccsal se lehessen bemenni hozzá.

Oliva fejében meg sem fordult, hogy az erény megőrzésére irányuló óvintézkedések feleslegesek, hiszen bizonyos esetekben éppen ő találta nyomasztónak ezt az erényes életet.

Cagliostro kopogott hát, s ő abban a pillanatban már húzta is el a reteszt. Egy könnyűvérű varrólányka szilajságával megragadta előkelő börtönőre kezét, és izgatott, rekedt hangon azt hadarta:

- Uram, tudja meg, hogy unatkozom!

Cagliostro bezárta az ajtót.

- Unatkozik? - szólt. - Sajnos, az unalom kutya egy betegség, kedves gyermekem.

- Nem szeretek itt lenni. Belehalok.

- Nohát!

- Igen, és mindenféle megfordul a fejemben.

- Jól van, jól van - mondta a gróf, s csitítgatta, mint egy spánielt -, ne rám haragudjon, ha nem érzi jól magát nálam. Minden haragját zúdítsa az ellenségére, a rendőrfőnökre.

- Kétségbe ejt a hidegvérével - mondta Oliva. - Jobb szeretem, ha az ember egészségesen kiadja a mérgét, mint ha ilyen csöndes; maga megtalálja a módját, hogy megnyugtasson, és emiatt a falnak tudnék menni a dühtől.

- Vallja be, kisasszony, hogy igazságtalan - mondta Cagliostro, és jó messzire leült, arcán a tisztelet vagy a közöny kifejezésével, ami Olivánál mindig nagy sikert aratott.

- Maga könnyen beszél - mondta a lány. - Szabadon jár-kel, lélegzik; az élete tele van élvezettel; én meg itt tengődök ezen a szűk helyen, amelyet kiszabott a számomra; én levegőt se veszek, csak reszketek. Figyelmeztetem, hogy fölösleges a segítsége, ha belehalok.

- Hogy maga belehal? - mondta mosolyogva a gróf. - Ugyan már!

- Ismétlem, nagyon rosszul viselkedik velem, elfelejti, hogy valakit mélységesen, szenvedélyesen szeretek.

- Beausire-t?

- Igen, őt. Szeretem, ha mondom. Különben ezt sosem titkoltam maga előtt. Csak nem képzelte, hogy elfelejtem az én drága Beausire-omat?

- Annyira nem, hogy kezem-lábam törtem, hogy megtudjam, mi van vele, s íme most elmondom.

- Ó! - mondta Oliva.

- Beausire aranyos fiú - folytatta Cagliostro.

- Meghiszem azt! - mondta Oliva, aki most már végképp nem tudta mire vélni a dolgot.

- Fiatal és szép.

- Ugye?

- Tele képzelőerővel.

- Hévvel... Nekem kicsit túl vad. De... aki szeret, fájdalmat is okoz.

- Aranyigazság. Maga legalább olyan melegszívű, mint amilyen okos, legalább olyan okos, mint amilyen szép: én tudom ezt, és mivel a világ minden szerelme érdekel - ez a rögeszmém -, arra gondoltam, jó lenne, ha találkozna Beausire-ral.

- Egy hónapja még nem gondolt rá - mondta kényszeredett mosollyal Oliva.

- Figyeljen rám, kicsikém! Minden úriember, aki csinos nővel találkozik, igyekszik tetszeni neki, ha nincs elkötelezve, mint ahogy én sem vagyok. El kell ismernie, hogy épp csak egy picit udvaroltam magának, és az sem tartott sokáig.

- Ez igaz - mondta ismét kényszeredett hangon Oliva. - Legfeljebb negyedóráig.

- Amikor láttam, hogy mennyire szereti Beausire-t, természetesen visszavonultam.

- Ó, ne gúnyolódjon!

- Nem gúnyolódom én, mit tehettem, ha maga annyira ellenállt.

- Ugye? - kiáltotta Oliva, akit elbűvölt, hogy ellenálláson kapták. - Igen, ismerje el, hogy ellenálltam!

- A szerelme erre kényszerítette - mondta egykedvűen Cagliostro.

- A maga szerelme viszont nem volt valami állhatatos - feleselt Oliva.

- Ahhoz, hogy a visszautasítást vagy a bukást elviseljem, kisasszony, nem vagyok sem elég öreg, sem elég csúnya, sem elég buta, sem elég szegény; maga mindig is Beausire-t részesítette volna előnyben, én ezt éreztem, és ennek alapján döntöttem.

- Ó, ez nem így van! - mondta a kacér teremtés. - Nem bizony! Az a híres szövetség, amelyet felajánlott nekem, tudja, az, hogy joga van a karját nyújtani, meglátogatni, tisztességesen udvarolni, az talán nem jelentette a remény árnyékát legalább?

És a galád kis nő hosszú ideig tétlenségre ítélt szemével lángot szórt a gyanútlanul csapdába került látogatóra.

- Bevallom - mondta Cagliostro -, hogy maga elől semmit sem lehet eltitkolni.

És lesütötte a szemét, nehogy eleméssze az Oliva tekintetéből feléje lövellő lángnyelv.

- Térjünk vissza Beausire-ra - mondta a lány, akit bosszantott a gróf mozdulatlansága -, mit csinál, hol van az én drága barátom?

Cagliostro még mindig kissé félénken pillantott fel.

- Mint mondtam, szerettem volna szerét ejteni, hogy találkozzanak - mondta.

- Nem, nem ezt mondta - mondta megvetően Oliva -, de ha most ez mondja, vegyük úgy, hogy mondta. Folytassa! Miért nem hozta rögtön ide? Látja, az kegyes cselekedet lett volna. Ő szabad...

- Azért - mondta Cagliostro, s még csak meg sem lepődött a gúnyos hangtól -, mert Beausire úr, aki olyan, mint maga, vagyis rengeteg sok esze van, szintén összezördült egy kissé a rendőrséggel.

- Szintén? - kiáltott fel Oliva, és elsápadt, mert most megérezte a szavak mögött a valóságot.

- Szintén - ismételte udvariasan Cagliostro.

- Mit csinált? - dadogta a lány.

- Bájos kis kópéságot, végtelenül szellemes csínyt, én ezt egyenest jó mókának nevezném; de az olyan mogorva alakok, amilyen például Crosne, rablásnak nevezik a dolgot!

- Rablásnak! - kiáltott rémülten Oliva, - Jaj, Istenem!

- Gyönyörű kis rablás, amely éppen azt bizonyítja, hogy ez a szegény Beausire lelkesedik a szép dolgokért.

- Uram... uram... letartóztatták?

- Nem, de körözést adtak ki ellene.

- Esküszik, hogy nem tartóztatták le, nincs veszélyben?

- Arra esküszöm, hogy nem tartóztatták le; a második kérdésére nem adhatom a szavamat. Beláthatja, kedves gyermekem, hogy az ember bizony veszélyben van, ha körözik, követik, vagy legalábbis keresik. Ha Beausire, akinek igazán jellegzetes fizimiskája, fellépése és jól ismert kiváló tulajdonságai vannak, kidugná az orrát az utcára, a rendőrkopók abban a pillanatban a nyomába erednének. Képzelje csak el, milyen jó fogás lenne Crosne úrnak, ha magát elkapná Beausire révén, Beausire-t meg a maga révén.

- Jaj, igen, igen, el kell bújnia! Szegény fiú! Én is elbújok. Szöktessen ki Franciaországból, uram! Próbálja meg, mert látja, itt bezárva nem kapok levegőt, és előbb-utóbb valami szamárságot csinálok.

- Mit nevez szamárságnak, kedves kisasszony?

- Hát... meglát valaki, kimegyek a levegőre.

- Vigyázzon, kedves barátnőm, máris sápadt, a végén még megbetegszik, és akkor Beausire nem fogja szeretni. Rajta, menjen levegőre, amennyit csak akar, menjen emberek közé.

- Na tessék! - kiáltott Oliva. - Most haragszik rám, és maga is elhagy. Talán a terhére vagyok?

- Ugyan, hova gondol? Miért volna a terhemre? - kérdezte jeges komolysággal a férfi.

- Mert... az a férfi, akinek kedvére van egy nő, egy olyan komoly férfi, mint maga, egy olyan szép uraság, mint maga, jogosan bosszankodna, jogosan utálná meg azt a bolond nőszemélyt, aki visszautasítja, mint én. Ó, ne hagyjon el, ne akarja a vesztemet, ne gyűlöljön meg, uram!

És a lány, aki az imént még kacérkodott, szemlátomást reszketett félelmében. Egyik karjával átkarolta Cagliostro nyakát.

- Szegény kicsikém! - mondta a gróf, és atyai csókot lehelt Oliva homlokára. - Mennyire fél! Ne legyen rólam ilyen rossz véleménnyel, leányom! Maga veszélyben volt, én megsegítettem; voltak bizonyos elképzeléseim magával kapcsolatban, de lemondtam róluk, ennyi az egész. Nem gyűlölöm én magát, és a hálájára sem tartok igényt. Én is a magam érdekében cselekedtem, maga is a maga érdekében, nem tartozunk egymásnak semmivel.

- Ó, uram, hogy maga milyen jó, milyen nagylelkű!

És Oliva most már a másik karját is Cagliostro vállára fektette, ám a férfi - szokás szerint - szenvtelenül nézett rá.

- Látja, Oliva - mondta -, ha most felajánlaná a szerelmét, én...

- Maga?... - kérdezte a lány bíborpiros arccal.

- Ha felajánlaná egész imádni való lényét, én visszautasítanám, mert én csak igazi, tiszta, érdek nélküli érzelmeket szeretek ébreszteni. Azt képzelte, érdekből cselekszem; most tőlem függ a sorsa. Azt hiszi, az elkötelezettem; én azt hinném, a hála beszél magából, nem a szív, a félelem, nem a szerelem: maradjunk hát úgy, amint voltunk. Ebben a maga óhaját teljesítem. Tekintettel vagyok az érzékenységére.

A nő szép karja lehullt a férfi válláról; Oliva szégyenkezve, megalázva fordított hátat; kijátszotta, váratlanul érte Cagliostro nagylelkűsége.

- Akkor hát, kedves Oliva - mondta a gróf -, megegyeztünk? A barátja maradok, bennem lesz minden bizalma; használja a házamat, a pénztárcámat és a hitelemet, és...

- És azt mondogatom majd magamban - vágott a szavába Oliva -, hogy vannak ezen a világon egészen felsőbbrendű emberek.

Olyan bájosan, olyan méltósággal ejtette ki ezeket a szavakat, hogy belekarcolta őket abba a kőkemény lélekbe, melynek porhüvelyét valaha Balsamónak hívták.

"Minden nő megjavul - gondolta -, ha a szívéhez vezető húrt pendíti meg az ember."

Aztán odament Nicole-hoz:

- Ma estétől a palota legfelső emeletén fog lakni. Három szobából álló lakosztály van ott, onnan belátni a nagykörutat meg a Saint-Claude utcát. Az ablakok Ménilmontant-ra meg Belleville-re néznek. Előfordulhat, hogy meglátják magát, de csak ártalmatlan szomszédok, ne féljen tőlük. Derék népség, magasabb ismeretségek nélkül, meg se fordul a fejükben, hogy kérdezősködjenek maga után. Hagyja, hadd lássák, de soha ne mutatkozzék idegen járókelők előtt, mert a Saint-Claude utcában is járnak Crosne úr rendőrei. Ott fönn legalább éri majd a nap.

Oliva boldogan tapsolt.

- Felkísérjem? - kérdezte Cagliostro.

- Ma este?

- Persze, ma este. Vagy nincs kedve hozzá?

Oliva átható pillantást vetett Cagliostróra. Halvány kis reménysugár költözött vissza a szívébe, vagy inkább üres, romlott kis fejébe.

- Menjünk - mondta.

A gróf lámpást hozott az előszobából, maga nyitotta ki az ajtókat, majd Olivával a nyomában felment a harmadik emeletre.

A lakosztály be volt bútorozva, tele volt virággal.

- Mintha csak vártak volna! - kiáltotta Oliva.

- Nem magát, engem - mondta a gróf. - Szeretek innét nézelődni, és gyakran itt is alszom.

Oliva tekintetében vad színek villództak, mint a macskák szivárványos szembogarában.

Az ajkán majdnem kibuggyant egy szó, de Cagliostro belefojtotta:

- Itt mindene meglesz. A szobalány negyedóra múlva a rendelkezésére áll. Jó estét, kisasszony!

És kedvesen mosolyogva meghajolt, majd távozott.

A szegény fogoly pedig döbbenten, megsemmisülten huppant a megvetett ágyra, amely egy finom ízléssel bútorozott hálófülkében várta.

- Végképp nem értem, mi történik velem - suttogta a titokzatos férfi után bámulva.

Oliva elküldte a szobalányt, és lefeküdt.

Keveset aludt, a gróffal való beszélgetése nyomán zavaros gondolatok, éber álmok kínozták.

Oliva sajnálta Beausire-t, csodálta, de nem értette a grófot, már nem hitte róla, hogy félénk, nem gondolta róla, hogy érzéketlen. Félt a szellemektől; a parketta legkisebb reccsenése is olyan nyugtalansággal töltötte el, mint a regénybeli hősnőket, akik kísértetkastélyokban térnek nyugovóra.

Napfelkelte után aztán elaludt, ízlelgetve a kéjes érzést, hogy a felkelő nap virággal felékesített szobájába árasztja bíbor sugarait, mosolygott arra gondolva, hogy az ablak előtti aprócska erkélyen madarak ugrálnak, s szárnyuk kedves suhogással érinti a rózsabokrok leveleit és a jázmin virágait.

És későn, nagyon későn kelt fel, két-háromórányi édes álom után, amikor az utcai zaj és a pihenés bársonyos zsibbadtsága már eleget ringatta, és elég erősnek érezte magát, hogy véget vessen a lustálkodásnak.

Bekukkantott az új lakás minden zugába, s nagy örömére számtalan kincset fedezett föl benne. A női lakosztályt a közelmúltban férfihoz illő berendezési tárgyakkal is ellátták, de megvolt itt minden, ami csak kellemessé teheti az életet, legfőképpen a napfény és a levegő, amely a börtöncellát is kertté varázsolná, ha ugyan a levegő és a napfény valaha is bejutna a börtönökbe.

Oliva gyerekes örömmel szaladgált a teraszon, lefeküdt a kőre a virágok és a moha közé, mint a kuckójából előbúvó vízisikló: kilesett az erkélyről a nagykörút fáinak csúcsára, a Popincourt negyed házaira meg a jobb felől egyenetlen hullámokban hömpölygő ködös óceánra: a kémények tengerére.

Igen-igen boldog volt itt vagy két óra hosszat, ahogy ráömlött a nap melege, ahogy hegyezte a fülét a körúton robogó hintók zajára. Még a kakaót is megitta, melyet a szobalány felszolgált neki, és elolvasott egy hírlapot, csak ezután jutott az eszébe, hogy kinézzen az utcára.

Veszedelmes élvezet volt ez. Megláthatták Crosne úr kopói, ezek az emberszabású kutyák, akik orrukat a levegőbe tartva szimatolnak. Micsoda félelmetes ébredés az édes álom után!

De nem hasalhatott ott a végtelenségig, bármily kellemes volt is. Feltámaszkodott az egyik könyökére.

És akkor megpillantotta a ménilmontant-i diófákat, a temető faóriásait, a tengernyi tarka házsort, melyek kisebb facsoportokkal tarkítva vagy a szirtfalak hangás-bogáncsos gipszrétegeibe kapaszkodva Charonne-tól egészen a Chaumont-dombokig kúsztak a lankán.

A gyalogutakon, e dombocskák nyakán hullámzó vékonyka szalagokon, a szőlők ösvényein, a fehér kocsiutakon apró élőlények nyüzsögtek: parasztok szamárháton, görbedten gyomláló gyerekek, a szőlejükben dolgozó szőlősgazdánék. Nicole-t elbűvölte a falusi táj, hiszen mindig visszavágyott Taverneybe, szép szülőföldjére, amióta csak elhagyta azt a vidéket a hőn áhított Párizsért.

Aztán jóllakott a vidék látványával, s mivel kényelmesen és biztonságosan elhelyezkedett a virágok között, és mivel jól látott, de őt nem láthatták, a tekintete a hegyről a völgybe, a távoli látóhatárról a szemben lévő házakra siklott.

Oliva mindenütt csukott vagy legalábbis barátságtalan ablakokat látott. Emitt vagyonkájukból éldegélő idős emberek laknak három emeleten, kiakasztják a kalitkáikat, odabent meg a macskáikat etetik; amott négy emelet, melynek csak az utolsó emeleti, auvergne-i lakosát lehet látni, a többi bérlő valószínűleg nincs otthon, valahová vidékre utazhatott. Végül kissé balra, a harmadik házban sárga selyemfüggönyök, virágok, s kényelmes, puha karosszék, amely mintha ábrándozni hívogatná a gazdáját az ablak mellé.

Oliva úgy látta, mintha a sötét szobában, melynek árnyait a kinti napfény még inkább elmélyítette, egy árnyalak imbolyogna szabályosan ismétlődő mozdulatokkal.

Türelmetlen kíváncsisággal tapadt a látványra, odahívta a szobalányát, s beszélgetésbe bocsátkozott vele, hogy a magány örömeit egy gondolkodó és főképp beszélő lény társaságára cserélje.

Ám a szobalány fittyet hányt a hagyományoknak, és tartózkodó természetűnek bizonyult. Szívesen beszélt úrnőjének Belleville-ről, Charonne-ról és a Père Lachaise temetőről. Megmondta a Szent Ambrus- meg a Szent Lóránt-templom nevét; megmutatta a körút félkörívét meg ahogy a Szajna jobb partja felé kanyarodik, de amikor a szomszédokról került szó, a szobalány megnémult: ő sem ismerte jobban őket, mint az úrnője.

Oliva semmit sem tudott meg a sárga selyemfüggönyös lakásról, sem a bolygó árnyról, sem a karosszékről. Megfogadta hát magában, hogy ő maga köt ismeretséget szomszédasszonyával. Elküldte a titoktartó cselédet, hogy tanúk nélkül adhassa át magát a kutatómunkának.

Az alkalom nem is késett soká. A szomszédok kezdték kinyitni az ajtajaikat, ejtőztek ebéd után, átöltöztek, hogy sétára induljanak.

Oliva megszámlálta őket. Hatan voltak, különbözőségükben is összeillettek, ahogy természetes is olyan emberek esetében, akik a Saint-Claude utcát választják lakóhelyül.

Oliva a nap egy részét azzal töltötte, hogy megfigyelje mozgásukat, szokásaikat. Mindegyiknek alaposan tanulmányozta az arcát, kivéve azét az árnyalakét, aki belesüppedt az ablak melletti karosszékbe, és mozdulatlan álmodozásba merült: őneki nem látta a vonásait.

Nő volt. Másfél óráig volt nála a fodrász, és olyan babiloni építményt emelt a fejére, melyben helyet kaptak mindenféle ásványok és növények, és ha Leonardo is beleavatkozott volna, még az állatok is befészkelték volna magukat, főleg ha egy korabeli nő beleegyezett volna, hogy Noé-bárkát művészkedjenek a fejére a bárka összes lakóival egyetemben.

Aztán ez a kibodorított, bepúderozott, fehér ruhába, fehér csipkébe öltözött nő visszaült a karosszékbe, s nyakát kemény párnának támasztotta, hogy a hajtorony érintetlen maradjon.

Olyan volt ez a mozdulatlan nő, mint valami indián istenség, amely mereven ül a trónusán, a tekintete is kifejezéstelen.

Oliva megállapította, hogy a hölgy a csodálatos frizurájával nagyon szép. Megcsodálta kecses lábát, melyet az alacsony ablakpárkányon nyugtatott, elgyönyörködött a karja vonalában meg a fésülködőköpenyét kidomborító keblében.

De leginkább az ragadta meg, hogy olyan mélységesen töprengett; a gondolatai valami láthatatlan, távoli cél felé feszültek, s egész testét mozdulatlanságra kárhoztatták: az akarata megsemmisítette a testét.

Mi tudjuk, ki az a nő, de Oliva nem tudhatta. Az a nő pedig nem gyanította, hogy látják. Az ablakaival szemben még soha nem nyílt ki ablak. Cagliostro palotája soha nem fedte fel a titkát senkinek, bár az erkélyen virágok nyíltak, madarak daloltak. Az épület felújítását végző festőkön kívül soha még élőlény nem jelent meg az ablakban.

A hajtornyos szép hölgy gondolataiba mélyedt tehát; Oliva úgy képzelte, hogy a gyönyörű hölgy elmúlt szerelmeiről ábrándozik olyan elmélyülten.

Rokon lelkek, mert szépek, rokon lelkek, mert magányosak, mert egykorúak, mert unatkoznak - mindmegannyi szál, hogy összekössön két lelket, melyek talán a sors titokzatos, ellenállhatatlan és kifürkészhetetlen akaratából keresték is egymást.

Amióta Oliva megpillantotta a magányos merengőt, nem tudta róla levenni a szemét. Úgy érezte, lelki nővérére talált benne. Elképzelt egy olyan regényt, mint a sajátja, s nagy ártatlanul azt gondolta, hogy ha az ember szép és elegáns, és itt él elhagyottan a Saint-Claude utcában, az csak azért lehet, mert valami nagy szívbéli bánata van.

Amikor ércből és gyémántból összeötvözte romantikus meséjét, hagyta, hadd ragadja magával a saját tündérmeséje; szárnyai nőttek, hogy társnője felé röpüljön a légben, s türelmetlenségében szerette volna, ha a másiknak is szárnyai nőnek.

Ám a hölgy a toronnyal a fején mintha elszenderedett volna a székben. Két óra hosszat ült moccanatlanul.

Oliva elcsüggedt. Adonis vagy Beausire kedvéért negyedannyi közeledési kísérletet sem tett volna, mint amennyit az ismeretlen nő kedvéért tett.

De a végén elunta a küzdelmet, gyengédsége gyűlöletre váltott, s tízszer is kinyitotta, becsukta az ablakát; tízszer is szétrebbentette a madarakat a lombok között, s olyan jelentőségteljes távirati jeleket küldött, hogy Crosne legbambább ügynöke is észrevette volna őket, és izgalomba jött volna tőlük.

Végül arra a meggyőződésre jutott, hogy a szép fürtű hölgy nagyon jól látta minden mozdulatát, értette összes jeladásait, de fütyült rájuk; vagy felfuvalkodott, vagy éppen balga teremtés. Balga! Akinek ilyen éles, fürkész tekintete, ilyen mozgékony lábfeje, keze van? Lehetetlen.

Nyilván felfuvalkodott főnemesi rangú hölgy, aki lenézi a polgárivadékokat.

Oliva az arisztokráciára jellemző összes tulajdonságot felismerni vélte a fiatal nő arcvonásain, s arra a következtetésre jutott, hogy gőgös, érzelmekre képtelen perszónával áll szemben.

Lemondott hát a további harcról.

Bájosan duzzogva hátat fordított, s ismét kiment a napra; most már a lenyugvó nap sugarainál élvezte virágait, ezeket a megértő társakat, amelyek bár nemesek, elegánsak, hímporosak, kacérak, csakúgy, mint a magas rangú hölgyek, de engedik, hogy megérintsük őket, belélegezzük az illatukat, és illatukkal, frisseségükkel és bársonyos tapintásukkal viszonozzák a barát vagy a szerelmes csókját.

Nicole meg sem álmodta, hogy az az állítólagos gőgös asszony Jeanne de Valois, La Motte grófné, aki már egy egész napja egyetlen dolgon rágódik: hogyan akadályozza meg, hogy Mária Antónia és Rohan bíboros találkozzon! Pontosabban: a bíboros ne találkozzon a királynéval, de szilárdan higgye, hogy találkozik vele, következésképpen elégedjék meg egy látomással, és ne követelje többé a valóságos találkozást.

Ezek a komoly gondolatok igazán érthetővé teszik, ha egy fiatal nő két halálos órán át meg se moccantja a fejét, annyira töprengésbe merül.

Ha Nicole mindezt tudta volna, nem menekült volna vissza dühében a virágai közé.

És amikor visszatelepedett, nem lökött volna le az erkélyről egy ezerjófüves virágcserepet, amely félelmetes csörömpöléssel zuhant le az utcára.

Rémülten dugta ki a fejét, hogy lássa, milyen kárt okozott.

A töprengő hölgy a zajra felocsúdott, meglátta a virágcserepet az utca kövén, az okozatról felemelte a szemét az okra, az utca kövéről a palota teraszára.

És megpillantotta Olivát.

Ahogy meglátta, vad sikoltás tört fel belőle, az iszonyat sikoltása, s merev, jéggé dermedt teste hevesen összerándult.

Oliva szeme és a hölgy szeme végre találkozott; a két tekintet kérdőn, kutatva mélyedt egymásba.

Jeanne először felsikoltott:

- A királyné!

Aztán hirtelen összekulcsolta a kezét, összevonta a szemöldökét, bár moccanni még most sem mert attól való félelmében, hogy eltűnik előle a különös jelenség.

- Ó - suttogta -, itt van hát az eszköz, amit kerestem!

Oliva ebben a pillanatban zajt hallott a háta mögött; megpördült.

A gróf a szobában volt, látta Jeanne szemében a felismerés fényét.

"Látták egymást!" - gondolta.

Oliva hirtelen beszaladt az erkélyről.

Oliva kiosont az erkélyre, és mosollyal felelt a feléje küldött mosolyra, pedig Cagliostro a lehető legnagyobb körültekintésre intette.

- Nehogy szomszédoljon! - mondta.

A "ne szomszédoljon" azt jelentette, hogy fordítson hátat ennek az elbűvölő asszonynak, akinek olyan csillogó és meleg a tekintete, akinek minden mozdulata maga a báj; azt jelentette, hogy abba kell hagynia a távirati beszélgetést a szép időről meg az esőről; azt jelentette, hogy szakítania kell a barátnőjével. Mert Oliva képzelete olyan sebesen száguldott, hogy Jeanne-t már izgalmas, kedves tulajdonának érezte.

Az alattomos kis Oliva azt válaszolta pártfogójának, hogy nem fogja megszegni a parancsát, és esze ágában sincs kapcsolatot teremteni a szomszédokkal. Ám alighogy a gróf távozott, a lány úgy helyezkedett el az erkélyen, hogy magára vonja a szomszédnője figyelmét.

Jeanne csak erre várt, s alighogy észrevette az első közeledési kísérleteket, visszaintegetett, és csókot dobált Olivának.

Oliva, amennyire tőle telt, válaszolt ezekre a szeretetre méltó jeladásokra, megfigyelte, hogy az ismeretlen nem is távolodik el többé az ablakból, és hogy mindig ügyel rá, hogy ha elmegy otthonról, búcsút intsen, ha meg hazajön, üdvözölje, mintha érzelmei kizárólag Oliva erkélyére összpontosulnának.

Cagliostro két nap múlva ismét meglátogatta Olivát, s panaszkodott, hogy a palotába állítólag ismeretlen személy jött látogatóba.

- Hogyhogy? - kérdezte Oliva, s kissé elpirult.

- Igen, igen - válaszolta a gróf -, idejött egy gyönyörű, elegáns, fiatal hölgy, s miután makacsul csöngetett, az egyik inas kiment; a hölgy megkérdezte, ki az a fiatal nő, aki a harmadik emeleti lakosztályban lakik. Az a nő nyilvánvalóan maga felől érdeklődött, drágám. Találkozni akart magával, tehát ismeri, tehát látta, tehát felfedezték a búvóhelyét. Vigyázzon, a rendőrségnek női ügynökei is vannak, és figyelmeztetem, hogy ha Crosne úr a kiadatását kérné, nem utasíthatnám vissza a kívánságát!

Oliva azonban nem ijedt meg, rögtön rájött, hogy a szomszédnőjéről van szó; végtelenül hálás volt neki az előzékenységéért, s szentül eltökélte, hogy ha teheti, megköszöni neki a közeledését. A gróf előtt pedig adta az ártatlant.

- Nem fél? - kérdezte Cagliostro.

- Senki sem látott - felelte Nicole.

- Akkor hát nem magával akart találkozni az az illető?

- Nem hinném.

- Pedig nem valószínű, hogy csak úgy kitalálta, hogy az épületnek ebben a szárnyában egy nő lakik... Vigyázzon, vigyázzon!

- Ejnye, gróf úr! - mondta Oliva. - Miért félnék? Ha láttak, amit nem hiszek, ezentúl majd nem látnak, de ha láttak is, csak messziről láthattak. És ide senki nem törhet be, igaz?

- Hacsak meg nem másszák a kőfalat, ami nem lenne könnyű, vagy ki nem nyitják a bejárati kiskaput egy olyan kulccsal, mint az enyém, ami szintén nem könnyű, mivel soha meg nem válok tőle. - Felmutatta a kulcsot, amellyel a kiskaput nyitotta. - Nos - folytatta -, én a kulcsot senkinek oda nem adom, mivel nincs szándékomban magát elveszejteni; maga pedig nem engedi, hogy bemásszanak a kerítés kőfalán, mivel magának sem hozna semmi hasznot, ha egyenest Crosne úr karjaiba futna. Én mindenesetre figyelmeztettem magát, kedves gyermekem, most már úgy intézze a dolgait, ahogy a kedve tartja.

Oliva igyekezett minél előbb távozásra bírni a grófot, s Cagliostro nem is erőltette rá a társaságát.

Másnap Oliva már reggel hatkor ott őrködött az erkélyen, beszippantotta a közeli lankák tiszta levegőjét, s kíváncsi szemét előzékeny barátnője zárt ablakaira függesztette.

Mihelyt Oliva felbukkant, a barátnő már meg is jelent, bár általában tizenegy óra tájban ébredt. Mintha ő is a függönyök mögül leste volna az alkalmat, hogy mutatkozhassék.

A két nő üdvözölte egymást, majd Jeanne kihajolt az ablakon, és körülnézett, nincs-e valaki hallótávolságban.

Senki sem volt a közelben.

A szájához emelte hát a kezét, mint valami szócsövet, és olyan éles suttogással, ami nem kiáltás, mégis messzebbre visz, mint a jól kieresztett hang, azt mondta Olivának:

- Meg akartam látogatni, asszonyom.

- Csitt! - mondta Oliva; rémülten hátrahőkölt, s az ujját a szájára tette.

Jeanne a függönyök mögé osont, mert azt hitte, valaki kihallgatja őket; de majdnem mindjárt elő is bújt, Nicole mosolya megnyugtatta.

- Nem találkozhatunk? - folytatta.

- Sajnos, nem - intett Oliva.

- Akkor levelet írok, jó? - mondta Jeanne.

- Jaj, ne! - kiáltotta rémülten Oliva.

Jeanne néhány pillanatig gondolkozott.

Oliva bájosan csókot intett, úgy köszönte meg gyengéd érdeklődését, Jeanne kétszeresen viszonozta a csókot, aztán becsukta az ablakát, és elment otthonról.

Oliva úgy gondolta, hogy a barátnőjének valami új ötlete támadt, a képzelete ezt olvasta ki utolsó pillantásából.

S valóban, Jeanne két óra múltán hazaért; a nap teljes erejéből tűzött; az utca macskakövei úgy perzseltek, mint a tengerpart homokja.

Oliva látta, hogy a szomszédnője íjas puskával a kezében bukkan fel az ablakban. Jeanne kacagva mutogatott Olivának, hogy menjen arrébb.

Oliva is kacagott, és szófogadóan a zsalugáter mögé menekült.

Jeanne gondosan célzott, és átlőtt egy apró ólomgolyót, de az sajnos nekicsapódott az erkélyrácsnak, és az utcára pottyant.

Oliva csalódottan felsikoltott. Jeanne dühösen vállat vont, majd; tekintetével megkereste az utcán a lövedéket, és néhány percre eltűnt.

Oliva kihajolt, lenézett az erkélyről; valami rongyszedő ténfergett odalent, jobbra-balra nézelődött, keresgélt; vajon megpillantja-e a lefolyóban azt a golyót? Oliva nem tudhatta, mert elbújt, nehogy meglássa a rongyszedő.

Jeanne második kísérlete már jobban sikerült.

Számszeríja most átrepítette az erkélyen a második golyót, egyenest Nicole szobájába. A golyó köré a következő levélke volt göngyölve:

Szépnek és érdekesnek tartom magát. Bájosnak látom, és a puszta látása is szeretettel tölt el maga iránt. Fogoly? Tudja meg, hiába próbálkoztam, nem látogathattam meg. Vajon az a varázsló, aki még a látásától is eltilt, megengedi-e valaha, hogy találkozzunk, s elmondhassam, milyen mély rokonszenvvel viseltetem a férfiúi zsarnokság szegény áldozata iránt?

Amint látja, a képzelőerőmet a barátság szolgálatába állítom. Akar a barátnőm lenni? Ha nem tévedek, maga nem mehet ki az utcára, de írnia nyilván lehet, s mivel én akkor és oda megyek, ahová akarok, várja meg, hogy az erkélye alá érjek, és dobja le a válaszát.

Ha a számszeríj-játék veszélyesre fordulna, s felfedezik, alkalmazzunk könnyebb levelezési módszert. Szürkületkor, ha senki se látja, engedjen le az erkélyről egy gombolyag fonalat, kösse a végére a levélkéjét, én szintén ezt teszem, és maga szépen felhúzza.

Tudja meg, hogy - ha ugyan a szeme nem hazudik - egy icipicit számítok a barátságára, s mi ketten legyőzzük a világot.

Barátnője

Utóirat: Nem látta, felszedte-e valaki az első levelemet?

Jeanne nem írta alá a levelet; sőt, az írását is elváltoztatta.

Oliva remegett az örömtől, amikor megkapta a levélkét. Rögtön válaszolt.

Én is szeretem magát, ahogy maga engem. Igaza van: a férfiak gonoszságának vagyok az áldozata. De az, aki itt tart, nem zsarnok, ő a pártfogóm. Naponta egyszer titokban meglátogat. Majd később mindent elmagyarázok. Szívesebben veszem, ha madzagon húzhatom fel a levélkét, mint ha számszeríjjal lövi át.

Sajnos, nem mehetek ki az utcára: lakat alatt tartanak, de az én érdekemben. Ó, mennyi mindent mesélek majd magának, ha ugyan valaha is részem lesz abban az örömben, hogy beszélgessünk! A részleteket nem lehet leírni.

Az első levelét nem szedte föl senki, hacsak az a ronda rongyszedő nem, aki épp erre járt, de az ilyenek nem tudnak olvasni, nekik az ólom csak ólom.

Barátnője
Oliva Legay

Oliva jól megnyomta a tollat, ahogy aláírta a nevét.

Mozdulatokkal mutatta a grófnénak, hogy fonalat gombolyít; majd megvárta, míg besötétedik, és lepörgette a gombolyagról a fonalat az utcára.

Jeanne az erkély alatt állt, elkapta a fonal végét, levette róla a levelet (miközben levelezőtársa minden mozdulatát észlelte a fonal rángásain), aztán hazament, hogy elolvassa az üzenetet.

Fél óra múlva a következő levelet kötözte a fonalra:

Mindent megtehetünk, amit csak akarunk. Nem tartják állandóan szemmel magát, mivel mindig egyedül látom. Ha akar, fogadhat látogatót, vagy el is mehet otthonról. Milyen a ház kapuján a zár? Kulccsal nyílik? Kinél van a kulcs? Ugye, annál a férfinál, aki mindig meglátogatja? Nem tudná tőle megszerezni azt a kulcsot? Próbáljon lenyomatot venni róla! Hiszen nem akarunk mi rosszat, arról van szó, hogy néhány órányi szabadságot szerezzünk magának, kellemes kis sétákat tegyen egy barátnője karján, aki minden bánatára vigaszt nyújt, s többet ad magának, mint amennyi veszteség érte. Ha nagyon akarja, a teljes szabadságról is szó lehet. A részleteket majd akkor beszéljük meg, ha találkozunk.

Oliva falta ezeket a sorokat. Érezte, amint a függetlenség láza az arcába tolul, s a szívét melegség öntötte el a tiltott gyümölcs ígéretére.

Megfigyelte, hogy valahányszor a gróf eljön hozzá, s könyvet vagy csecsebecsét hoz neki, eloltott lámpását egy fiókos szekrényre teszi, a kulcsot pedig a lámpásra.

Oliva előre összenyomkodott egy darab viaszt, s amikor Cagliostro legközelebb meglátogatta, lenyomatot vett a kulcsról.

A gróf egyszer sem nézett feléje; míg a lány végrehajtotta ezt a műveletet, ő az újonnan kinyílt virágokat csodálta az erkélyen. Oliva tehát szép nyugodtan megvalósíthatta a tervét.

Amikor a gróf elment, Oliva egy dobozban leeresztette Jeannenak a kulcs lenyomatát, egy kis levél kíséretében.

És másnap déltájban a számszeríj, ez a csodálatos, gyors szállítóeszköz, amely a madzaggal való levelezéshez képest olyan, mint a távjelző a lovas futárhoz képest, a következő levelet röpítette át:

Drágám! Ma este tizenegy órakor, amikor féltékeny őre elmegy, jöjjön le, húzza el a reteszt, és máris annak a karjában találja magát, aki gyengéd barátnője szeretne lenni.

Oliva jobban megborzongott az örömtől, mint valaha is Gilbert leggyöngédebb levele olvastán, az első szerelem, az első találkák tavaszán.

A grófon a gyanú árnyékát sem fedezte föl. Tizenegy órakor lement. Jeanne már várta, gyengéden megölelte, beültette egy hintóba, amely a körúton állt készenlétben. Oliva kábultan, reszketve, megrészegülve kocsizott vele két óra hosszat, ezalatt szünet nélkül titkok, csókok, jövendő tervek röpködtek a két barátnő között.

Aztán maga Jeanne javasolta Olivának, hogy menjenek haza, nehogy a távollét gyanút ébresszen pártfogójában. Most tudta meg, hogy a pártfogó Cagliostro. Félt a férfi lángeszétől, s tervei sikerét csak a legszigorúbb titoktartással tartotta elképzelhetőnek.

Oliva tartózkodás nélkül kiöntötte a szívét: mindent bevallott, Beausire-t és a rendőrséget is.

Jeanne előkelő leányként mutatkozott be, aki családja tudta nélkül a szerelmével él.

Az egyik mindent tudott hát, a másik semmit; ilyen volt a két nő között az esküvel megpecsételt barátság.

Ettől a naptól kezdve nem volt szükségük sem a számszeríjra, sem a madzagra, Jeanne-nak volt kulcsa. Akkor hívta ki Olivát, amikor akarta.

Egyszer finom vacsora, másszor titkos séta - Oliva mindig hagyta, hogy ilyen csalétkekkel elcsábítsák.

- Cagliostro semmit se fedezett föl? - kérdezte olykor-olykor nyugtalanul Jeanne.

- Ugyan! Még ha mondanám, se hinné el - felelte Oliva.

Egy hete szökdöstek már ki éjjelente; a kalandból szokás, szükséglet, sőt több: élvezet lett. Egy hét elteltével Jeanne neve sokkal gyakrabban ott izzott Oliva ajkán, mint valaha is Gilbert vagy Beausire neve.

Charny megérkezett a birtokára, és fogadott néhány látogatót, de aztán az orvos ráparancsolt, hogy senkit se fogadjon, és ne mozduljon ki otthonról. Ezt az előírást olyan szigorúan megtartotta, hogy a környék egyetlen lakója sem foglalkozott többé annak a tengeri ütközetnek a hősével, amelynek a híre egykor egész Franciaországot bejárta. (A hősnek pedig minden fiatal lány igyekezett a közelébe kerülni, mert közismerten bátor férfi volt, és a tetejében szép is.)

Pedig Charny testi baja korántsem volt olyan súlyos, mint hírlett. Csak a szíve meg a feje volt beteg: könyörtelen fájdalom gyötörte, égető emlék, szívet tépő lelkifurdalás fájdalma.

A szerelem honvágy: a távollévő siratja az elképzelt mennyországot, ahelyett, hogy a földi haza után vágyakozna, s bár a költészet dolgaiban kényes az ízlésünk, megkockáztatjuk, hogy a szeretett nő valamivel kézzelfoghatóbb paradicsom, mint az angyaloké.

Charny három napig se bírta. Tajtékozva látta, mint hervasztják el minden álmát a legyőzhetetlennek tűnő akadályok, mint mossa szét őket a távolság; elhíresztelte hát az orvos imént említett rendeletét, aztán kapuinak őrizetét egy kipróbált cselédre bízta, ő meg az éj leple alatt egy kedves, gyors lábú lovon elhagyta a kúriát. Nyolc óra múltán már Versailles-ban volt, s a szobainasa segítségével kibérelt a kastély parkja mögött egy kis házat.

Charnynak kiválóan megfelelt ez a kis lak, amely üresen állt egy tragikus véget ért farkasvadász halála óta - szíven szúrta magát a szerencsétlen nemesúr; Olivier el akart itt bújni, észrevétlenebbül, mint a birtokain.

A ház rendesen be volt bútorozva, két kijárata volt, az egyik egy elhagyott kis utcára, a másik a park körívet leíró fasorára nyílt; a déli oldalon lévő ablakokból Charny egyenest a Gyertyánosba jutott, mert a vadszőlővel és borostyánnal körülfuttatott zsalugáteres ablakok elég alacsonyan voltak, hogy könnyen át lehessen ugrani a királyi parkba.

Már akkoriban is ritkaságszámba ment, hogy a kastélyhoz ilyen közel álljon egy ház, s csak a vadőrnek engedélyezték ezt a kiváltságot, hogy kényelmesebben felügyelhessen őfelsége dámvadaira meg fácánjaira.

A haragoszöld, sűrű borostyánnal keretezett ablakok felidézik a mélabús farkasvadászt, ahogy egy őszi alkonyon kikönyököl a középső ablakon, míg az avar meg-megzörren az őzek vékony lába alatt, amint az etetők között játszadoznak a lenyugvó nap rőt sugarainál.

Charnynak mindenekelőtt a magány tetszett itt. Vajon csak azért, mert rajongott a szép tájakért?

Amikor Charny berendezkedett, bezárkózott a házba, az inasa pedig lecsillapította a szomszédok tiszteletteljes kíváncsiságát; eltemetkezett itt, mivel temetni jött: olyan életet kezdett, mely irtózattal töltene el mindenkit, aki e földi élete során szeretett, vagy aki szerelemről beszélni hallott.

Nem egészen két hét alatt kiismerte a kastély szokásait, az őrök mozgását, tudta, mikor jár inni a kismadár meg a riadozó dámvad. Ismerte a csend édes pillanatait, a királyné vagy udvarhölgyei sétájának idejét; tudta, mikor jön az őrjárat; egyszóval együtt élt azokkal, akik őrült szerelme szentélyében, Trianonban éltek.

Szép idő volt, a lágy, illatos éjszakában tekintete szabadon száguldhatott, a lelkét elragadtatták az illékony álmok, így az éjszakák egy részét az ablakban töltötte, onnét fülelt a palotából ideszüremlő távoli zajokra, onnét követte pillantásával a lombok közötti réseken át a fények játékát.

De az ablak távol volt a zajoktól és a fényektől. Charny bizonyos volt benne, hogy ilyenkor se kutyával, se őrrel nem találkozhat, kiugrott a házból a pázsitra, így ízlelgette az édes, veszedelmes kéjt, hogy elmegy egészen a sövényig, ahhoz a határhoz, amely a sűrű árnyékot elválasztja a fényes holdsugártól, s onnét faggatja a királyné fehér függönyei mögött elhaladó sötét, sápadt árnyalakokat.

Így mindennap látta Őt, s Ő nem is sejtette.

Negyedmérföldnyi távolságból is megismerte, ha az udvarhölgyeivel vagy valamelyik főúri barátjával sétált, s a széles karimájú virágdíszes kalapja fölé tartott kínai napernyőjét pörgette.

Ismerte a királyné járását, testtartását, minden ruháját, és a lombok között is észrevette a habos fekete selyemcsíkokkal díszített, bő zöld szoknyát, mely szűziesen hódító mozdulataira ütemesen himbálózott.

És amikor leszállt az est, Charny egészen az épület körüli oszlopsor szobraiig lopakodott, hogy lássa, ahogy a szeretett árnyalak eltűnik a kastélyban, aztán visszatért az ablakához, s bámulta a királyné ablakaiban csillogó fényt, később azt, hogy eltűnik a fény, és attól kezdve az emlékei és a remény éltették, mint ahogy addig az, hogy bámulta és csodálta őt.

Egyik este, amikor már hazament, s immár két óra is eltelt azóta, hogy a távoli árnynak istenhozzádot mondott, és a csillagok felől alászálló harmat kezdte széthinteni fehér gyöngyszemeit a repkény leveleire, éppen el akart jönni az ablaktól s lefeküdni, amikor egy zár óvatos csikordulása ütötte meg a fülét; visszament hát a megfigyelőhelyére, és fülelt.

Késő volt, Versailles legtávolabbi templomai is elütötték az éjfélt, így Charny meglepődött ezen a szokatlan zajon.

A zár a park egyik kiskapuját nyitotta, körülbelül huszonöt lépésnyire Olivier házától. Ez a kiskapu sohasem nyílt ki, hacsaknem a nagy vadászatok idején, hogy átvigyék rajta a vadaskosarakat.

Charnynak feltűnt, hogy azok, akik most kinyitották a kaput, nem beszélnek; aztán bezárták maguk mögött a reteszeket, és elindultak az ő ablakai előtt elhaladó fasoron.

A sarjerdő meg a lelógó szőlőindák eléggé eltakarták a zsalugátereket meg a falakat, úgyhogy sötétben észre sem lehetett venni a házat.

Egyébként azok, akik most elmentek előtte, lehajtották a fejüket, és gyorsan lépkedtek. Charny csak homályosan tudta kivenni az alakjukat a sötétben. A libegő szoknyák suhogása alapján aztán rájött, hogy két nőről van szó, akiknek selyemköpenye végigzizeg a lombsátor alatt.

Miután a két nő bekanyarodott a Charny ablakával szemben lévő nagy fasorba, a holdfény akadálytalanul körülölelte alakjukat, és Olivier majdnem felkiáltott a boldog meglepetéstől, ahogy felismerte Mária Antónia alakját meg hajviseletét s a kalap arc fölé boruló peremének sötét árnyéka ellenére az arca alsó részét is, melyet megvilágított a hold. Szép rózsaszálat tartott a kezében.

Charny dobogó szívvel ugrott le az ablakból a parkba. A füvön futott, hogy meg ne hallják léptei zaját, el-elbújt a vastag fatörzsek mögé, s tekintetével a két nőt követte, akik egyre lassabban mentek.

Mit tegyen? A királyné egy nő társaságában van; semmi veszély nem fenyegeti. Ó, miért is nincs egyedül! A kínvallatást is vállalva odamenne, térdre hullana előtte, és azt mondaná: "Szeretem!" Ó, miért is nem leselkedik rá valami szörnyűséges veszedelem, az életét is odahajítaná, hogy megmentse ezt a drága életet!

A két nő hirtelen megállt; az egyik, az alacsonyabbik, odasúgott valamit a társnőjének, és magára hagyta.

A királyné egyedül maradt; a másik hölgy elsietett valahova; Charny el se tudta képzelni, hogy mi dolga lehet. A királyné köpenyébe burkolózva egy fának dőlt, apró lábával topogott a homokon; a köpenye csuklyáját, melynek fényes, bő redői az imént még a vállára omlottak, a fejére húzta.

Amikor Charny látta, hogy egyedül van, s így álmodozik, már lendült is, hogy a lába elé omoljon.

Ám ekkor arra gondolt, hogy legalább harminc lépésnyi távolság választja el tőle, hogy még mielőtt megtenné ezt a harminc lépést, a királyné meglátná, s mivel nem ismerné meg, megijedne, sikoltozni kezdene, vagy elmenekülne, a sikoltozása először is a társnőjét vonzaná ide, aztán az őröket, átkutatnák a parkot, fölfedeznék a betolakodót s talán még a búvóhelyét is, és ezzel egyszer s mindenkorra befellegzene a titoknak, a boldogságnak és a szerelemnek. Megtorpant hát, és jól tette, mert a királyné társnője már vissza is tért, s nem egyedül.

Kétlépésnyire a nő mögött egy jól megtermett férfi közelgett bő köpenyben, fején széles karimájú kalappal.

A férfi, akinek láttára Charny reszketni kezdett a gyűlölettől és a féltékenységtől, bizonytalan léptekkel jött, mintha lábujjhegyen járna, mintha nem is a királyné társnője vezetné a sötétben, mintha nem is maga a királyné várná a fa alatt.

Amikor az ismeretlen megpillantotta Mária Antóniát, csak fokozódott a remegése. Levette a kalapját, s szinte végigsöpörte vele a földet, ahogy egyre közeledett. Charny látta, amint beér a sűrű árnyékba; többször is mélyen meghajolt.

Ezalatt Charny meglepetése megdöbbenéssé erősödött. A megdöbbenést hamarosan egy másik, másképp fájdalmas érzés váltja majd fel. Mit keres a királyné éjnek idején a parkban? Mit keres itt ez a férfi? Miért bújt el? Miért küldte érte a királyné a társnőjét, miért nem maga ment elébe?

Charny majdnem eszét vesztette. Aztán felködlött benne, hogy a királynéval kapcsolatban titokzatos politikai cselszövésekről is hallani, hogy állítólag szívesen szövetkezik a német udvarokkal, a király viszont féltékeny ezekre a kapcsolataira, és szigorúan megtiltotta őket.

Talán Schönbrunnból vagy Berlinből érkezett ez a rejtélyes lovag, mint futár; talán titkos üzenetet hozott, s ő is csak olyan német nemesúr, akit XVI. Lajos nem tűr meg Versailles-ban, amióta II. József császár vette a bátorságot, és kioktatta sógorát, a legkeresztényibb királyt filozófiából és politikából.

Ez a gondolat, mint jeges borogatás a lázban égő homlokon, felfrissítette szegény Olivier-t, visszaadta a józan eszét, és lecsillapította első dührohamát. Egyébként a királyné mindvégig tartózkodó, sőt méltóságteljes testtartásban állt.

A másik nő azonban, aki nyugtalanul, figyelmesen, feszülten várakozott a királynétól háromlépésnyire, mint Watteau képeinek szerelmi négyszögeinél a barátnők vagy a dueñák, cinkostársi aggodalmával ugyancsak útjában állt Charny egészen ártalmatlan szándékainak.

Legalább olyan veszedelmes, ha politikai találkán kapják rajta az embert, mint amilyen szégyenteljes, ha szerelmi találkán. És mi sem hasonlít jobban egy szerelmes férfira, mint egy összeesküvő férfi. Mindkettő bő köpenybe burkolózik, mindkettőnek éles a füle és bizonytalan a lába.

Charnynak nem volt ideje rá, hogy tovább fűzze gondolatait; a kísérőnő megmozdult, s véget vetett a beszélgetésnek. A lovag olyan mozdulatot tett, mintha földre akarna borulni; a kihallgatás befejeztével nyilván elbocsátották.

Charny a vastag fatörzs mögé bújt. A csoport, miután tagjai különválnak, minden bizonnyal egyenként elhalad előtte. Egyetlen dolgot tehetett: visszafojthatta a lélegzetét, és imádkozhatott a törpékhez és tündérekhez, hogy a föld és az ég összes fényét oltsák ki.

Ebben a pillanatban úgy rémlett neki, hogy a királyi paláston valami világos tárgy siklik végig; az a férfi hirtelen lehajolt, aztán tiszteletteljes mozdulattal felemelkedett, és elviharzott, ez az egyetlen találó kifejezés arra a sebességre, ahogyan távozott.

De a királyné társnője utána kiáltott, majd amikor a férfi megállt, félhangosan odavetette neki ezt a szót:

- Várjon!

Igen szófogadó lovag volt ez, mert abban a pillanatban megállt és várt.

A két nő karon fogva elment Charny előtt, kétlépésnyire a búvóhelyétől; a királyné ruhája felkavarta a levegőt, hullámzottak a fűszálak Charnytól majdnem kéznyújtásnyira.

Érezte az illatokat, amelyeket annyira imádott a királyné körül: a rezedával kevert verbéna illatát; érzékei is, emlékei is megrészegedtek tőle.

A két nő elment előtte, majd eltűnt.

Néhány perc múlva megpillantotta az ismeretlen férfit, akivel azalatt, míg a királyné a kapuhoz ért, nem is foglalkozott; szenvedélyesen, őrülten csókolgatott egy gyönyörű, illatos rózsát, biztosan azt, melynek szépségére Charny is felfigyelt, amikor a királyné a parkba lépett, s amelyet királynéja kezéből kihullani látott az imént.

Egy rózsa, csók a rózsán! Vajon követségről s államtitkokról van-e szó?

Charny majdnem eszét vesztette. Kis híján rávetette magát a férfira, legszívesebben kitépte volna a kezéből a virágot, de ismét felbukkant a királyné kísérőnője.

- Jöjjön, nagyuram! - kiáltotta.

Charny azt hitte, valamelyik királyi herceggel van dolga, s a fának támaszkodott, nehogy félholtan a pázsitra rogyjon.

Az ismeretlen arrafelé iramodon, ahonnét a hang jött, s a hölggyel együtt eltűnt.

Amikor Charny az iszonyú csapástól holtra válva hazament, úgy érezte, nincs ereje elviselni ezt az újabb szerencsétlenséget.

Kizárólag azért hozta vissza a gondviselés Versailles-ba, azért juttatta neki a remek búvóhelyet, hogy felébressze benne a féltékenységet, és hogy nyomára bukkanjon annak a bűnnek, amelyet a királyné a hitvesi feddhetetlenség, a királyi méltóság, a szerelmi hűség sárba tiprásával elkövet?

A parkban, a találkán megjelent férfi kétségkívül egy új szerető volt. Az éjszaka lázában, a kétségbeesés önkívületében Charny hiába próbálta meggyőzni magát, hogy a férfi, aki a rózsát kapta, csak egy követ, és hogy a rózsa csupán titkos megállapodás szerinti pecsét, amely a túl veszedelmes levél helyettesítésére szolgál.

A gyanút semmi sem tudja eloszlatni. A boldogtalan Olivier-nek nem maradt más hátra, mint hogy felülvizsgálja a saját viselkedését, s elgondolkodjék, miért maradt oly tökéletesen tétlen ilyen borzalom láttán.

Hamarosan rájött, hogy ösztöne parancsára maradt tétlen.

Az élet legviharosabb válságaiban az emberi természet mélyéről egy pillanat alatt felszínre tör a cselekvés, és a lökést adó ösztön az összehangolt cselekvésű emberek esetében a szokás és a legnagyobb sebességet elérő, a leginkább helyénvaló gondolkodás együttműködése. Charny az imént azért nem moccant, mert a királyné ügyei nem rá tartoznak, mert ha odatolakodott volna, kimutatta volna a szerelmét, mert ha rossz hírbe keverte volna a királynét, elárulta volna magát, és mert az árulókkal szemben, akiket az ember meg akar győzni, nem a viszontárulás a megfelelő magatartás.

Pusztán azért nem moccant, mert ha rátámad a királyné bizalmát élvező férfira, azt kockáztatja, hogy gyűlöletes, ízléstelen civakodásba keveredik, olyan látszatba, mintha csapdát állított volna, s a királyné ezt soha meg nem bocsátaná.

Végül a "nagyuram" szó, amelyet a végén az előzékeny társnő odavetett, olyan volt, mint egy életmentő, bár kissé késői figyelmeztetés, amely megmentette Charnyt, s tajtékzó dühe ellenére felnyitotta a szemét. Mi lett volna vele, ha karddal a kezében a férfira támad, s akkor hallja meg, hogy nagyuramnak szólítják? Vétkének súlya megsokszorozódott volna, ha ilyen nagy magasságból hull reá.

Egész éjszaka és másnap délelőtt is ezek a gondolatok foglalkoztatták Charnyt. De mihelyt elharangozták a delet, az előző nap megszűnt a számára. Csak az éjszakát várta, lázasan, magaemésztőn, hátha új felfedezéseket tehet.

Szegény Charny! Micsoda szorongással állt oda az ablakhoz, amely immár élete egyetlen tartózkodási helye, áthághatatlan kerete lett! Ahogy ott állt a szőlőindák mögött, s a zsalugáterbe fúrt lyukakon át leskelődött, mivel félt, hogy meglátják, hogy a házban lakik valaki; szóval ahogy ott állt a tölgyfa ablakkeret és a zöld indák alkotta négyszögben, olyan volt, mint a függönyök mögé rejtett régi arckép, amelyet az ősök iránti jámbor családi érzés a falra akaszt az öreg kúriákban.

Leszállt az éj, s lázasan égő leselkedőnk szívébe vad vágyakat, fejébe őrült gondolatokat sodort.

Új jelentéssel teltek meg a szokásos zajok. A távolban észrevette a királynét, aki néhány fáklyavivő mögött átment a tornácon. Úgy érezte, a királyné merengő, tétova, az elmúlt éjszaka izgalmaitól még most is nyugtalan.

Lassan minden fény kialudt, a hűs szellő simogatta parkra csend telepedett. A fák és a virágok, melyek napközben belefáradnak az igyekezetbe, hogy tessenek az emberi szemnek és megsimogassák az arra járót, éjszaka, amikor senki sem látja és érinti őket, mintha azon fáradoznának, hogy visszanyerjék frisseségüket, illatukat és rugalmasságukat. Mert a fák és a növények alszanak, csakúgy, mint mi.

Charny jól megjegyezte a királyné találkájának időpontját. Éjfélt ütött az óra.

A szíve majdnem szétpattant. Odanyomta az ablak könyöklőjéhez a mellkasát, hogy elfojtsa hangosan döngő szívverését. "Hamarosan nyílik a kapu, megcsikordulnak a reteszek" - gondolta.

Az erdő csendjét semmi sem háborította.

Charnynak eszébe jutott, hogy ugyanazok az események nem szoktak két nap egymás után bekövetkezni. Hogy a szerelemben semmi sem kötelező, hacsak nem maga a szerelem, és hogy ezek a szerelmesek igencsak óvatlanok lennének, ha ilyen veszélyes szokást vennének föl, s ne bírnák ki két napig egymás látása nélkül.

"Veszélybe kerül a titok - gondolta Charny -, ha őrület keveredik az érzelmekbe."

Igen, ez vitathatatlan igazság, a királyné nem ismétli meg rögtön másnap az előző napi vakmerőséget.

Aztán hirtelen megcsikordult a zár, és kinyílt a kiskapu. Olivier arcán halálos sápadtság ömlött el, amikor megpillantotta a két nőt.

- Nagyon szerelmes lehet! - suttogta.

A két nő ugyanúgy volt öltözve, és ugyanúgy viselkedett, mint előző éjjel. Sietős léptekkel haladtak el Charny ablaka alatt.

Ő is, mint előző éjjel, kiugrott az ablakon, mihelyt elég távol voltak, hogy ne hallhassák meg a lépteit, és a vastag törzsű fák mögött bujkálva megfogadta magában, hogy óvatos, erős és higgadt lesz; hogy nem feledkezik meg róla, hogy ő alattvaló és férfi, tehát tisztelettel tartozik a királynénak és kímélettel az asszonynak.

És mivel nem bízott lobbanékony-robbanékony természetében, a kardját egy gesztenyefa tövében levő mályvabokorba hajította.

Ezalatt a két hölgy ugyanarra a helyre érkezett, ahová előző éjjel. Charny most is, mint előző éjjel, ráismert a királynéra, aki most is homlokába húzta a csuklyáját, míg szolgálatkész barátnője elment, hogy megkeresse búvóhelyén az ismeretlent, akit nagyuramnak szólítanak.

Vajon hol van az a búvóhely? Ezen gondolkodott Charny. Abban az irányban, amerre a sürgölődő barátnő indult, az Apolló-fürdő van, melyet eltakar a magas gyertyánfák meg a márvány félpillérek sötét árnyéka; de hogy bújhat el ott az idegen? Hogyan jut be ide!

Charnynak eszébe jutott, hogy a parknak azon az oldalán hasonló kiskapu nyílik, mint ez itt, amelyen a hölgyek a találkára jönnek. Az ismeretlennek nyilván kulcsa van ahhoz a kapuhoz. Beoson az Apolló-fürdő fedett részéig, s ott várja, hogy érte jöjjenek.

Így volt hát megbeszélve; aztán a királynéval való beszélgetés után ugyanezen a kiskapun illan el az ismeretlen.

Néhány perc múlva Charny megpillantotta az előző éjszakai köpenyt és kalapot.

A férfi már nem olyan tiszteletteljes tartózkodással igyekezett a királyné felé: nagy léptekkel jött, mert futni nem mert; gyors járása azonban futással is felért.

A királyné a vastag fatörzsnek dőlt, aztán leült a bő köpenyre, melyet a férfi leterített neki, s míg a barátnő éberen őrködött, csakúgy, mint az előző éjjel, a szerelmes főúr odatérdelt a mohára, és szenvedélyesen ömlött belőle a szó.

A királyné szerelmes mélabúval hajtotta le a fejét. Charny nem hallotta a lovag szavait, de a szavak dallama költészetről és szerelemről árulkodott.

A királyné nem válaszolt. Az ismeretlen egyre simogatóbb szavakat lehelt; Charnynak, a szegény nyomorult Charnynak néha úgy rémlett, hogy a dallamos remegésbe burkolt szó mindjárt hangos és érthető lesz, s akkor ő rögtön meghal haragjában és féltékenységében. De mihelyt egy kicsit kivehetőbb lett a hang, az őrködő társnő jelentőségteljes mozdulata arra kényszerítette a férfiút, hogy csökkentse szónoklata hangerejét.

A királyné konokul hallgatott.

A férfi pedig könyörgést könyörgésre halmozott (legalábbis Charny úgy érezte), de csak néma beleegyezést kapott, ez viszont kevés az égő ajaknak, amely már belekóstolt a szerelem italába.

A királyné mondott valamit. Fojtott, suttogó szavait csak az ismeretlen hallotta. A férfi elragadtatásában felkiáltott:

- Köszönöm, köszönöm, felséges úrnőm! Akkor hát holnap.

A királynénak nem kellett látni az arcát.

Charny úgy érezte, a halál jeges verejtéke gyöngyözik lassú, súlyos cseppekben a halántékán.

A férfi megfogta a királyné kezét, s olyan hosszú, olyan gyengéd csókot nyomott rá, hogy Charnynak pokolbéli kínokat kellett kiállnia.

A kézcsók után a királyné felpattant, és társnőjébe karolt.

Akárcsak előző éjjel, most is Charny előtt siettek el.

Az ismeretlen férfi is eltűnt. Charny hallotta, amint csukódik a két kapu, de nem tudott elmozdulni arról a helyről, ahová a kimondhatatlan fájdalom szinte odaszögezte.

Meg sem kíséreljük leírni azt az állapotot, amelybe Charny ez után az iszonyatos felfedezés után került.

Az éjszakát a parkban töltötte, tajtékozva rohangált, s kétségbeesésében még a fákat is bűnös cinkossággal vádolta.

Csak akkor tért észhez, amikor belebotlott a kardjába, melyet azért hajított el, nehogy kísértésbe essen.

A penge hirtelen feltámasztotta benne ereje és méltósága tudatát. Ha egy férfi kardot fog a kezébe, őrületében csak magába szúrhatja, vagy abba, aki megsértette; nincs többé joga gyengének lenni vagy félni.

Charny ismét az lett, aki mindig is volt, világos fejű, erős férfi. Abbahagyta az esztelen futkosást, melynek során még a fáknak is nekiment, s egyenesen, némán rótta a két nő és az ismeretlen férfi lépteinek nyomát őrző fasort.

Odament arra a helyre, ahol a királyné ült. A letaposott moha felidézte Charnyban a saját boldogtalanságát és a másik boldogságát. De nem nyögött, nem hagyta, hogy ismét fejébe szálljanak a harag gőzei, gondolkodni kezdett ennek a titkos szerelemnek a természetén, s hogy vajon ki lehet a szerelmes férfi.

A nagyúr lépteinek nyomát olyan józan figyelemmel kutatta végig, mintha csak egy vadállat csapását vizsgálná. Meglátta az Apolló-fürdő mögött a kaput. Felmászott a kerítésfal sisakfedelére, s onnan lónyomokat látott, meg a fűben a legelés nyomait.

"Ebből az irányból jön! Nem Versailles-ból, hanem Párizsból - gondolta Olivier. - Egyedül jön, és holnap is itt lesz, hiszen azt mondta: Akkor hát holnap. Holnap lesz életem utolsó napja, vagy ha nem, gyáva vagyok, és sosem szerettem őt. Jól van, jól - megütögette a mellét, ahogy a lovas paskolja a rakoncátlankodó versenyló nyakát -, jól van, csak nyugalom, szedd össze az erőd, még szükséged lesz rá."

Körbehordozta a pillantását, de nem nézett a kastélyra, mert félt, hogy fényt lát az álnok királyné ablakában.

De hát a világos ablak nem azt jelenti-e, hogy abban a szobában van valaki? És mire lenne jó így hazudni, ha az embernek joga van a szemérmetlenségre és a becstelenségre, ha olyan kis távolságot kell csak megtenni a titkolt szégyentől a nyílt botrányig?

A királyné ablaka világos volt.

"Azt a látszatot akarja kelteni, hogy otthon van, holott a szeretőjével bolyong a parkban!... Micsoda álszent! - gondolta keserű gúnnyal Charny. - Lám, hogy titkolózik a jóságos királyné. Lehet, hogy attól fél, a férje nem venné jó néven, amit csinál."

Charny ökölbe szorította a kezét; és kimért léptekkel hazaindult.

- Azt mondták: "Akkor hát holnap" - szólt fennhangon. - Igen, holnap!... de négyen leszünk ott, asszonyom!

A következő nap újabb viszontagságokat hozott. A kapu kinyílt, amikor az óra éjfélt ütött. Felbukkant a két nő.

Charny eltökélte: ezen az estén megtudja, ki az a boldog ember, akinek a királyné a kegyeit osztogatja.

Szokásához híven a fatörzsek mögött bujkálva követte őket, ám amikor odaért arra a helyre, ahol a szerelmesek már két éjszaka találkoztak, nem volt ott senki.

A királyné társnője az Apolló-fürdő felé vonszolta őfelségét.

Vérfagyasztó szorongás, egészen újfajta fájdalom terítette le Charnyt. Ártatlanságában el sem tudta képzelni, hogy a bűnt idáig vihetik.

A mosolygó, suttogó királyné egyenest a sötét menedékhely felé igyekezett, ahol kitárt karral várta őt az ismeretlen nemesúr.

A királyné belépett, s kitárta a karját. A vaskapu becsukódott mögötte.

A cinkostárs kint maradt, egy lombokkal borított, romos féloszlopra támaszkodott.

Charny túlbecsülte az erejét. Ilyen megrázkódtatást nem bírt ki. Abban a pillanatban, amikor dührohamában rá akart rontani a királyné bizalmasára, hogy leleplezze, felismerje, szidalmakkal támadjon rá, sőt talán meg is fojtsa, a vér, mint valami mindent elsöprő zuhatag, a halántékába, a torkába tolult, és fojtogatni kezdte.

Gyenge sóhajtással, hörögve omlott a mohára, sóhaja egy másodpercre megzavarta az Apolló-fürdő kapujában őrt álló asszony nyugalmát.

Charny sebe kinyílt, ez okozta a belső vérzést, amitől fuldokolni kezdett.

A hajnal hidege, a föld nyirkossága, saját éles fájdalma élesztette föl.

Tántorogva felállt, ráismert a helyre, a helyzetre, emlékezni és keresni kezdett.

Az őrt álló nő eltűnt, semmi nesz nem hallatszott. Versailles-ban kettőt ütött valamelyik óra, így tudta meg, milyen hosszú ideig feküdt ájultan.

Az iszonyatos látomás eltűnt: a királyné, a szerető, a kísérő megszökött, Charny kinézett a falon, s friss patkónyomokat látott.

Ez a nyom meg az Apolló-fürdő kerítése körül néhány letört ág volt szegény Charny szemében a bizonyíték.

Az egész éjszakát révületben töltötte. Reggelre sem tudott megnyugodni.

Halálsápadtan, tíz évet öregedve hívta a szobainasát, fekete bársonyruhát adatott magára, mint egy harmadik rendbeli gazdag polgár.

Sötéten, némán, bánatát magába fojtva indult a trianoni kastély felé pontosan őrségváltáskor, tehát tíz óra körül.

A királyné éppen kifelé jött a kápolnából a miséről.

Fejek és kardok tisztelettel a föld felé hajoltak, ahol elment.

Charny észrevette, hogy néhány nő elvörösödik dühében a királyné szépségének láttára.

Finom vonású az arca, mosolygó a szája; a szeme fáradt, de meleg fény csillog benne.

Hirtelen észrevette Charnyt a sor végén. Elpirult, és meglepetésében felkiáltott.

Charny nem hajtott fejet. Tovább nézte a királynét, aki újabb szerencsétlenséget olvasott ki a férfi tekintetéből. Odament hozzá.

- Azt hittem, visszavonult a birtokára, Charny úr - mondta szigorúan.

- Visszajöttem, asszonyom - felelte kurtán-furcsán Charny.

A királyné, aki mindig minden árnyalatra felfigyelt, döbbenten kapta fel a fejét.

A csaknem ellenséges tekintet- és szóváltás után a hölgyekhez fordult.

- Jó napot, grófné - mondta barátságosan La Motte-nénak, és bizalmasan ráhunyorított.

Charny összerezzent. Figyelmesebben megnézte a grófnét.

Jeanne-t nyugtalanította, hogy figyelik, elfordította a fejét.

Charny követte, mint valami őrült, míg csak megint feléje nem fordította az arcát.

Aztán körbejárta, s a mozgását tanulmányozta.

A királyné jobbra-balra köszöngetett, közben azonban nem tévesztette szem elől az egymást fürkésző két ember mesterkedéseit.

"Úgy látszik, elborult az elméje - gondolta a királyné. - Szegény fiú!"

Visszament hozzá.

- Hogy van, Charny úr? - kérdezte gyengéden.

- Remekül, asszonyom. De hála Istennek nem olyan jól, mint felséged.

És úgy bókolt a királyné előtt, hogy az ijedtében hátrahőkölt.

Jeanne, jó megfigyelő lévén, látta, hogy a férfinak nyomja valami a szívét.

- Hol lakik? - kérdezte a királyné.

- Versailles-ban, asszonyom - mondta Olivier.

- Mióta?

- Három éjszaka óta - felelte a fiatalember sokat mondó tekintettel és kézmozdulattal.

Jeanne megremegett.

- Talán valami mondanivalója van a számomra? - kérdezte a királyné angyali kedvességgel.

- Ó, asszonyom, nagyon is sok mondanivalóm lenne felségednek - felelte a férfi.

- Jöjjön! - mondta hirtelen a királyné.

"Jó lesz vigyázni" - gondolta Jeanne.

A királyné nagy léptekkel elindult a lakosztálya felé. Akik követték, ugyanolyan izgatottak voltak, mint ő. La Motte-né nagyon örült, hogy Mária Antónia intett néhányuknak, hogy kövessék, nehogy azt a látszatot keltse, mintha négyszemközt akarna maradni a fiatalemberrel.

A királyné, a lakosztályába érve, elküldte Miserynét és a személyzetet.

Langyos, fátyolos idő volt, a nap nem tudott előbújni a felhők mögül, csak a melegét és a fényét eresztette át a vastag fehér meg kék felhőbundán.

A királyné kinyitotta azt az ablakot, amely egy kis teraszra nyílt, leült a levelekkel telerakott fiókos asztala elé. Várt.

A kíséretében lévők megértették, hogy egyedül szeretne lenni, s hátrább húzódtak.

Charny türelmetlenül, dühösen gyűrögette a kalapját.

- Rajta! Beszéljen! - szólt a királyné. - Nagyon izgatottnak látszik, uram.

- Hogy kezdjem? - mondta ki hangosan a gondolatát Charny. - Hogy merjem vádolni a becsületet, a hitet, felségedet.

- Miről beszél? - kiáltott fel Mária Antónia, és villámlott a szeme.

- Nem, nem mondom el, mit láttam.

A királyné felállt.

- Uram - mondta hidegen -, nem hinném, hogy ilyen korai órán részeg volna, mégis úgy viselkedik, hogy az nehezen egyeztethető össze egy nemesember magatartásával, akinek tiszta fejjel kell előttem megjelennie.

Azt hitte, Charny összeroppan e megvető megjegyzés hallatán, de a férfinak a szeme se rebbent:

- Végül is mi egy királyné? Nő. És mi vagyok én? Férfi és alattvaló.

- Uram!

- Asszonyom, az őrületbe torkolló harag csak összezavarná a mondanivalómat. Azt hiszem, már bebizonyítottam, hogy tisztelem a királyi felséget; félek, azt is bebizonyítottam, hogy a királyné személye iránt esztelen szerelmet érzek. Így hát válasszon: a kettő közül melyik szemébe, a királyné vagy a nő szemébe vágja ez az imádó a gyalázat és a hűtlenség vádját?

- Charny úr! - kiáltotta sápadtan a királyné, és közelebb ment a fiatalemberhez. - Ha nem takarodik ki innét, a testőreimmel dobatom ki.

- Akkor hát mielőtt kidobat, megmondom, miért méltatlan királyné és becstelen asszony! - üvöltötte Charny dühtől részegülve. - Három éjszakán át követtem magát a parkban!

De ahelyett, hogy a királyné e szörnyű csapás alatt összeroskadt volna, felemelte a fejét, és odament a férfihoz.

- Charny úr - mondta, és megfogta a kezét -, az állapota szánalmat ébreszt a szívemben. Vigyázzon, a szeme nagyon csillog, a keze reszket, az arca sápadt, a vére a szívére tolult. Rosszul van. Hívjak segítséget?

- Láttam magát! Láttam! - ismételte higgadtan a férfi. - Láttam magát azzal a férfival, amikor a rózsát adta neki; láttam, amikor a kezét csókolgatta, amikor bement vele az Apolló-fürdőbe.

A királyné végigsimított a homlokán, talán hogy megbizonyosodjék: nem álmodik.

- Üljön le szépen - mondta -, mert még elesik, ha nem tartom, üljön le, ha mondom.

Charny belezuhant az egyik karosszékbe; a királyné leült mellé egy zsámolyra, aztán megfogta a kezét, és olyan pillantással nézett rá, mintha a szívébe akarna látni. - Nyugodjék meg - mondta -, békítse meg a szívét és a fejét, és ismételje el, amit az imént mondott.

- Ó, meg akar ölni! - suttogta a szerencsétlen.

- Hadd kérdezzek én! Mikor jött vissza a birtokáról?

- Két hete.

- Hol lakik?

- A farkasvadász házát béreltem ki.

- Ahol az öngyilkosság történt, ott a park szélén?

Charny bólintott.

- Azt mondta, látott velem valakit?

- Először is azt mondtam, hogy magát láttam.

- Hol?

- A parkban.

- Hány órakor? És melyik napon?

- Először kedd éjfélkor.

- Látott engem?

- Mint ahogy most látom, és azt a nőt is láttam, aki elkísérte.

- Valaki odakísért? Felismerné azt a személyt?

- Az imént mintha őt láttam volna itt, de nem merném biztosan állítani. A mozgása hasonlít; az arcát pedig eltakarja az ember, ha bűnt követ el.

- Jól van - mondta nyugodtan a királyné. - A társnőmet nem ismerte meg; engem viszont...

- Ó, asszonyom! Magát láttam... Láttam, igen... mint ahogy most látom.

A királyné idegesen toppantott.

- És... az a lovag, akinek rózsát adtam... mert ugye látta, hogy rózsát adok neki...

- Láttam. De nem tudtam utolérni.

- Ismeri?

- Nagyuramnak szólítják; csak ennyit tudok.

- Folytassa! - mondta a királyné. - Kedden rózsát adtam neki... és szerdán?...

- Szerdán odaadta mindkét kezét, és ő csókolgatta.

- Ó! - suttogta az asszony, és a kezébe harapott. - S végül csütörtökön, tegnap?...

- Tegnap másfél órát töltött azzal a férfival az Apolló-fürdőben, ahol a társnője egyedül hagyta magukat.

A királyné felugrott.

- És... maga... látott engem? - kérdezte minden szót megnyomva.

Charny esküre emelte a kezét.

- Ó!... - sziszegte vad dühvel a királyné. - Meg is esküszik!

Charny ünnepélyesen megismételte a vádló kézmozdulatot.

- Engem? Engem? - ütött a mellére a királyné. - Engem látott?

- Igen, asszonyom, kedden az arany selyemcsíkos zöld ruhájában volt; szerdán a kék- és rozsdaszín nagy ágmintás ruhájában. Tegnap pedig, tegnap abban a rozsdabarna selyemruhájában, amelyet akkor viselt, mikor először csókoltam meg a kezét! Maga volt az, maga! Megöl a bánat és a szégyen, de az életemre, a becsületemre, az Isten szent nevére esküszöm! Maga volt az, asszonyom!

A királyné nagy léptekkel járkált föl s alá a teraszon, nem érdekelte, hogy odalentről mohó tekintetek kísérik különös, izgatott viselkedését.

- Ha megesküdnék... - mondta - ha én is megesküdnék... A fiamra, az Istenemre!... Nekem is van Istenem, nemcsak magának!... Nem, nem hisz nekem!... Akkor sem hinne, ha megesküdnék!

Charny lehajtotta a fejét.

- Maga őrült! - mondta a királyné, hevesen megrázta a férfi kezét, és bevonszolta a teraszról a szobájába. - Ritka élvezet lehet egy ártatlan, feddhetetlen asszonyt vádolni; ragyogó érdem lehet egy királyné becsületébe gázolni... Hiszel-e nekem, ha azt mondom, hogy nem engem láttál? Hiszel-e nekem, ha a Krisztusra esküszöm, hogy három napja ki sem tettem a lábam a kastélyból sötétedés után? Akarod talán, hogy a cselédeim bizonyítsák, a király bizonyítsa, aki idebent látott, hogy ugyanakkor nem lehettem másutt? Nem... nem... ez nem hisz nekem! Nem hisz nekem!

- Láttam! - ismételte Charny.

- Ó! - kiáltott fel hirtelen a királyné. - Tudom már, tudom már! Talán nem szórták már rám ugyanezt a kegyetlen rágalmat? Nem láttak-e az Opera-bálon, hogy az egész udvar megbotránkozott rajtam? Nem láttak-e Mesmernél, hogy a kíváncsiskodók meg az örömlányok mind megbotránkoztak rajtam?... Hiszen tudja, hiszen megverekedett értem!

- Asszonyom, akkor azért verekedtem, mert mindezt nem hittem. Ma azért verekednék, mert hiszem.

A királyné az égre emelte a kétségbeeséstől merev karját, szeméből két könnycsepp hullott a keblére.

- Istenem, adj sugallatot! - fohászkodott. - Nem akarom, hogy ő megvessen engem, ó, én édes Istenem!

Charnyt a szíve mélyéig megrázta ez az egyszerű, heves imádság. Eltakarta a szemét.

- Uram - mondta a királyné -, maga elégtétellel tartozik nekem. A kívánságom a következő. Egymás után három éjszaka látott engem a parkban egy férfi társaságában. Maga tudta, hogy már eddig is visszaéltek a hasonlósággal; hogy egy nőnek az arcában és járásában van valami közös velem, szerencsétlen királynéval, bár nem tudom, ki az a nő; de mivel maga inkább azt hiszi, hogy én rohangászok odakint éjszakánként, mivel azt állítja, hogy én vagyok az, menjen ki ismét a parkba ugyanabban az időben; de most velem. Ha tegnap engem látott, ma nyilván nem láthat, mert ott leszek magával. Ha mást látott, ma együtt nézzük meg őt. És ha őt látjuk... Ó, uram, bocsánatot kér-e majd azért a szenvedésért, amelyet okozott?

Charny a szívére szorította a kezét.

- Túl jó hozzám, asszonyom - suttogta. - Megérdemlem a halált: összeroskadok a jósága alatt.

- Ó, a bizonyítékaim alatt fog összeroskadni - mondta a királyné. - Egyetlen szót se senkinek! Ma este tízkor várja a farkasvadász házában, hogy mit határozok annak érdekében, hogy meggyőzzem. Menjen, uram, és ügyeljen, hogy semmit se vegyenek észre.

Charny némán térdet hajtott, majd kiment.

A második fogadóterem végén Jeanne szeme előtt kellett elmennie, aki majd felfalta a pillantásával, s aki a királyné hívó szavára várt, hogy a többiekkel együtt bejusson őfelségéhez.

Jeanne-nak feltűnt Charny zavara, a királyné izgatottsága, mindkettejük igyekezete, hogy szót válthassanak.

Egy olyan éles eszű nőnek, mint Jeanne, ez elég volt, hogy sok mindent kitaláljon.

Cagliostro, tudjuk, úgy intézte, hogy La Motte-né találkozzék Olivával; a három utolsó éjszaka lejátszódó komédiát nem kell bővebben kifejtenünk.

Amikor Jeanne bement a királynéhoz, nyitva tartotta a szemét, mindent megfigyelt, Mária Antónia arcáról akarta leolvasni, joggal gyanakszik-e.

A királyné azonban egy idő óta hozzászokott, hogy senkiben se bízhat. Semmi sem látszott rajta, így Jeanne kénytelen volt feltételezésekre hagyatkozni.

Előzőleg megparancsolta egyik lakájának, hogy kövesse Charnyt. Az inas vissza is jött, s jelentette, hogy a gróf a park szélén, a gyertyánosnál levő házba ment be.

"Semmi kétség - gondolta Jeanne -, ez a férfi szerelmes a királynéba, és mindent látott."

Hallotta, amint a királyné azt mondja Miserynének:

- Nagyon gyengének érzem magam, kedves Miseryné, ma este nyolckor lefekszem.

S az udvarhölgy kérdésére azt válaszolta:

- Senkit sem fogadok.

"Világos - gondolta Jeanne. - Csak a bolond nem érti."

A királyné még nem heverte ki a Charnyval való jelenet megrázkódtatását, így hamarosan egész kíséretét elbocsátotta. Jeanne, amióta betette a lábát az udvarba, most először tapsolt emiatt örömében.

"A kártya meg van keverve - gondolta. - S most gyorsan Párizsba! Ideje, hogy leromboljam, amit felépítettem."

És már úton is volt Párizs felé.

Hazament a Saint-Claude utcába, ahol csodálatos ezüstneműkből álló ajándékcsomagot talált, melyet aznap reggel küldött neki a bíboros.

Közönyös pillantással megnézte, bár értékes ajándék volt, aztán a függöny mögül átlesett Olivához, akinek az ablakai még zárva voltak. Oliva aludt, nyilván elfáradt, aznap nagyon meleg volt.

Jeanne a bíboroshoz vitette magát. A férfi örömtől és gőgtől ragyogó ábrázattal fogadta. Pompás íróasztalánál ült - Boulle egyik remekműve volt -; levelet írt, eltépte, újra írta, de csak nem boldogult vele: újra összetépte.

Amikor az inas bejelentette Jeanne-t, a bíboros őeminenciája felkiáltott:

- Drága grófné! - és elébe szaladt.

A főpap csókokkal borította Jeanne karját és kezét. A grófné aztán befészkelte magát egy karosszék párnái közé, hogy a lehető legkényelmesebb testhelyzetben folytathassa a beszélgetést.

Rohan hálás bókokkal halmozta el, de ömlengése nem volt őszinteség híján.

Jeanne félbeszakította:

- Nagyuram, maga igazán figyelmes szerető, s köszönetet is mondok érte.

- Köszönetet? Miért?

- Nem azért a kedves ajándékért, melyet ma reggel küldött, hanem amiért olyan óvatos volt, hogy nem a kis házba küldte. Igazán figyelmes.

A bíboros meghajolt.

- Versailles-ból jön? - kérdezte aztán.

- Onnét.

- Látta... őt?

- Tőle jövök.

- És... nem mondott valamit?

- Ugyan már! Mit mondott volna?

- Bocsásson meg, már nem is a kíváncsiság, a megszállottság beszél belőlem.

- Ne kérdezzen semmit tőlem!

- Ó, grófné!

- Mondom, hogy ne faggasson.

A bíboros elsápadt.

- Grófné! Grófné!... A túl nagy boldogság olyan, mint Fortuna kerekének legmagasabb pontja - mondta -, a tetőpont után kezdődik a hanyatlás. Ám ha baj van, sose kíméljen; de ugye... nincs baj?

- Ellenkezőleg, nagyuram - mondta Jeanne -, én ezt óriási szerencsének nevezném.

- Ezt?... Mi az az ez?... Mi az a szerencse?

- Hogy nem derült ki minden - mondta szárazon Jeanne. - Azt hiszem, kilesték, amint...

- Kilestek! Akkor biztosan fel is ismertek!

- Ó, ettől sose féljen, nagyuram, ha felismerték volna, ha valaki a titok birtokában volna, Jeanne de Valois már a világ végén járna, maga meg nyilván halott volna.

- Igaz. De ez a titokzatoskodás halálra kínoz. Láttak, rendben van. De csak valakiket láttak a parkban sétálni. Talán tilos?

- Kérdezze meg a királyt.

- A király tudja?

- Megint nem áll a helyzet magaslatán: ha a király tudná, maga már a Bastille-ban volna, én a női börtönben. De mivel jobb félni, mint megijedni, azért jöttem, hogy figyelmeztessem: ne kísértse megint az Istent.

- Hogyan? - kiáltott fel a bíboros. - Mit jelentsenek ezek a szavak, kedves grófné? Félek, hogy...

- Én csak akkor félnék, ha maga nem nyugtatna meg.

- Mit kell tennem?

- Nem szabad többé Versailles-ba mennie.

A bíboros felpattant.

- Nappal? - kérdezte mosolyogva.

- Először nappal, aztán éjjel!

Rohan megremegett, és elengedte a grófné kezét.

- Lehetetlen - mondta.

- Miért lehetetlen?

- Mert a szívemben a szerelem csak az életemmel együtt ér véget.

- Nyilván azért akar csökönyösen visszatérni a parkba - szólt gúnyosan Jeanne -, hogy siettesse ezt a véget. Igen, ha megint odamegy, a szerelme az életével együtt ér majd véget, mindkettőt egyetlen vágással elintézik.

- Rémképek, grófné! Tegnap még milyen bátor volt!

- Úgy vagyok bátor, mint az állat: amíg nincs veszély, semmitől se félek.

- Bennem pedig a fajtám bátorsága van meg. Én csak akkor vagyok boldog, ha sarkamban a veszély.

- Remek, akkor viszont hadd mondjam meg magának...

- Semmit, semmit ne mondjon, grófné! - kiáltotta a szerelmes főpap. - Meghoztuk az áldozatot, a kocka el van vetve; jöjjön a halál, ha kell, de a szerelem is! Megint elmegyek Versailles-ba.

- Egyedül? - kérdezte a grófné.

- Magamra hagyna? - kérdezte szemrehányó hangon a bíboros.

- Először én hagyom el...

- De ő eljön.

- Téved - mondta Jeanne. - Ő sem megy el.

- Ő üzeni? - kérdezte remegve a bíboros.

- Fél órája igyekszem finoman közölni ezt a csapást.

- Nem akar többé látni?

- Soha többé. Én tanácsoltam neki.

- Asszonyom - mondta Rohan szenvedélyesen -, rosszul teszi, ha megforgatja a kést egy olyan szívben, amelyről jól tudja, milyen mélyen érző.

- Még inkább rosszul tenném, nagyuram, ha hagynám, hogy jó tanács híján két őrült a vesztébe rohanjon. Én megadom ezt a jó tanácsot, aki akar, okuljon belőle.

- Inkább meghalok, grófné.

- A maga dolga. És az a legkönnyebb.

- Nem! Inkább elkárhozom - mondta komoran a bíboros. - Áldott legyen a pokol, ahol találkozom azzal, akit szeretek!

- Ez istenkáromlás - mondta a grófné. - És felségsértés, sőt lázadás, mert letaszítja trónjáról a királynét! De legfőképp oktalanság: elveszíti a nőt!

A bíboros megragadta a grófné kezét:

- Vallja be, hogy ő nem mondott ilyet! Ő nem tagad meg engem!

- Az ő nevében beszéltem.

- Csak későbbre halasztja a találkozást.

- Tekintse, aminek akarja, de tartsa meg a parancsát.

- Nemcsak a parkban lehet találkoznunk... ezer más biztosabb hely van... Végül is magánál is járt a királyné!

- Nagyuram, egy szót se többet! Halálos terhet hordozok magamban, a maga titkának a terhét. Úgy érzem, nem lesz erőm, hogy sokáig hordozzam. Amit nem végez el a maga fegyelmezetlensége, a véletlen vagy egy gonosz ellenség, majd elvégzi a lelkiismeret-furdalás. Tudja, én képesnek hiszem őt arra, hogy egy kétségbeesett pillanatában mindent bevalljon a királynak.

- Úristen! Az nem lehet! - kiáltotta Rohan.

- Ha most látná őt, megszakadna a szíve.

A bíboros felpattant.

- Mit tegyek? - kérdezte.

- Adja meg neki a csend vigaszát.

- Azt fogja hinni, hogy elfelejtettem.

Jeanne vállat vont.

- Gyávának hisz majd.

- Gyávának, amiért megmenti? Ugyan!

- Megbocsátja-e egy nő, ha az ember távol tartja magát tőle?

- Őt ne úgy ítélje meg, mint engem.

- Bátornak és erősnek tartom őt. Nagy lelkiereje és nemes szíve miatt szeretem. Számíthat tehát rám, mint ahogy én is számítok őrá. Még egyszer utoljára beszélek vele, mindent elmondok neki, és aztán teljesítem a döntését.

Jeanne fölállt.

- Ahogy akarja - mondta. - Menjen csak! De egyedül. Ma hazafelé jövet beledobtam a Szajnába a park kulcsát. Menjen Versailles-ba, ha kedve tartja, én azalatt útnak indulok Svájc vagy Hollandia felé. Minél messzebb leszek a bombától, annál kevésbé félek a robbanásától.

- Grófné! Elhagyna, magamra hagyna? Ó, Uramisten! De hát kivel beszélgetek majd őróla?

- Ott lesz magának a park meg a visszhang - mondta Jeanne. - Majd elzengi nekik a szerelme nevét.

- Könyörüljön rajtam, grófné! Kétségbe vagyok esve.

- Nahát akkor - mondta Jeanne az olyan sebész kegyetlen nyerseségével, aki elhatározza valamely végtag amputálását -, ha kétségbe van esve, Rohan úr, ne csináljon veszedelmes gyerekségeket! Ha annyira ragaszkodik ahhoz az asszonyhoz, őrizze meg őt ahelyett, hogy elveszítené, és ha él még a szívében szeretet és hála, ne kockáztassa, hogy azokat is magával rántsa a szakadékba, akik barátságból segítettek magának. Én nem játszom a tűzzel. Esküszik, hogy egyetlen lépést sem tesz annak érdekében, hogy lássa a királynét? Arról, hogy beszéljen vele, szó sem lehet; két hétig még csak nem is láthatja. Esküszik? Akkor maradok, és még hasznára lehetek. Vagy úgy dönt, hogy mindennel dacol, és veszélybe sodor engem is, őt is? Meg fogom tudni, és tíz perc múlva már úton leszek. Maga meg úgy mászik ki a bajból, ahogy tud.

- Iszonyatos... - suttogta a bíboros. - Megsemmisítő zuhanás a mélybe. Ilyen boldogság csúcsairól lezuhanni! Ó, belehalok.

- Ugyan - súgta a fülébe Jeanne. - Hiszen csak hiúságból szereti.

- Ma már szerelemből - felelte a bíboros.

- Akkor ma szenvedjen - mondta Jeanne. - Ezzel jár. Nos, nagyuram, határozzon: maradjak? Vagy induljak Lausanne felé?

- Maradjon, grófné, de találjon nekem valami fájdalomcsillapítót. Túlságosan sajog a seb.

- Esküszik, hogy engedelmeskedik nekem?

- Becsületszavamat adom.

- Jól van! Íme a fájdalomcsillapító. A találkozást megtiltom, de nem tiltom meg a levelezést...

- Írhatok neki?

- Írjon.

- És... ő válaszolni fog?

- Ami rajtam múlik, megteszem.

A bíboros csókokkal borította Jeanne kezét, és őrangyalának nevezte.

A grófné szívében fészkelő démon némán kacagott.

Aznap délután négykor egy lovas állt meg az Apolló-fürdő mögött.

A délceg lovas lépésben körülsétált; gondolataiba mélyedt, hagyta, hogy a ló nyakán lazán lógjon a gyeplő.

Ott állt meg, ahol Rohan három este egymás után kikötötte a lovát. A tölgyfa körül, melynek törzséhez a hátaslovat kikötötték, le volt taposva a fű.

A lovas leszállt a lováról.

- Alaposan összetiporták ezt a helyet - mondta.

Odament a kerítés falához.

- Itt másztak be; itt meg nemrég kinyitották ezt a kaput. Éppen így gondoltam. Eleget harcoltam prérik indiánjaival, hogy ismerjem a ló- és embernyomokat. Nos, Charny két hete visszajött; Charny két hete nem mutatkozik. Charny tehát ezen a kapun jött be Versailles-ba.

A lovas akkorát sóhajtott, hogy majd a szíve szakadt ki.

- Ne irigyeld felebarátod boldogságát! - suttogta, s egyenként megnézte a sokatmondó nyomokat a pázsiton és a falon. - Isten egyeseket boldognak, másokat boldogtalannak teremt. Legyen meg az ő akarata!... Persze bizonyíték kellene. Milyen áron, milyen eszközzel szerezzem meg? Ó, mi sem egyszerűbb! Éjnek évadján senki sem látja meg a bozótban rejtőzködő embert. A búvóhelyről viszont mindent lehet látni. Ma este tehát elrejtőzöm a bozótba.

A férfi nyeregbe ült, és elléptetett.

Charny pedig engedelmeskedett a királyné parancsának, bezárkózott a kis házba, és várta, hogy üzenjen.

Leszállt az éj, de semmi sem történt. Charny a házikónak nem annál az ablakánál várakozott, amely a parkra nézett, hanem az utcára nyíló ablaknál. A királyné azt mondta: "A farkasvadász házának ajtajánál"; ám ennek a kis villának a földszinten az ablak egyszersmind ajtó is volt.

A sötét éjszakát kémlelte, remélte, hogy végre felhangzik egy ló patkódobogása vagy egy futár sietős lépte.

Fél tizenegy volt. Semmi. A királyné becsapta Charnyt: szégyenében olyat ígért, amit nem tud megtartani; vagy - még elgondolni is szörnyű! - olyat ígért, amiről tudta, hogy nem fogja megtartani.

Charny már szemrehányást tett magának, amiért olyan hiszékeny volt, de hát a szenvedélyes szerelmesre jellemző, hogy gyorsan és könnyen feltámad benne a gyanú.

- Hogy is hihettem a hazugságainak - kiáltott fel -, hiszen a saját szememmel láttam a parkban. Balga remény!

Dühödten rágódott ezen a gyászos gondolaton, amikor a másik ablakon meghallotta egy marék homok csapódásának puha zaját, s már rohant is a park felőli oldalra.

Odalent fekete palástba burkolózva egy nő állt a gyertyánfák alatt, sápadt, nyugtalan arccal nézett fel rá.

Öröm és megbánás csengett a férfi kiáltásában, amely most akarata ellenére felszakadt belőle. Maga a királyné várta, hívta őt odakint!

Egyetlen lendülettel kiugrott az ablakon, és ott termett Mária Antónia mellett.

- Á, végre, uram! Igazán kellemes meglepetés! - mondta halkan, izgatottan a királyné. - Mégis, mit csinált idáig?

- Maga az, asszonyom? Maga van itt! Lehetséges ez?

- Hát így várt?

- Az utca felőli oldalon vártam, asszonyom.

- Miért jöttem volna az utca felöl, mikor a park felől sokkal egyszerűbb?

- Nem is reméltem, hogy láthatom, asszonyom - mondta Charny a szenvedélyes hála hangján.

- Ne maradjunk itt - mondta a királyné -, még meglátnak bennünket. Magánál van a kardja?

- Igen.

- Jól van!... Mit is mondott, hol jöttek be azok, akiket látott?

- Ezen a kapun.

- Hány órakor?

- Minden alkalommal éjfélkor.

- Valószínűleg ma is eljönnek. Senkinek sem szólt?

- Senkinek.

- Menjünk be a fák közé és várjunk!

- Ó, felség..

A királyné gyors léptekkel elindult.

- Gondolom, tisztában van vele - mondta hirtelen -, hogy eszem ágában sem volt elmesélni ezt az ügyet a rendőrfőnöknek. Egyszer már panaszt tettem Crosne úrnál, s azóta igazságot kellett volna szolgáltatnia nekem. Ha azt a némbert, aki az első alkalommal is visszaélt a velem való hasonlatosságával, utána a nevemmel, még mindig nem tartóztatták le, ezt az egész titokzatos ügyet nem derítették ki, annak két oka lehet, vagy az, hogy Crosne úr tehetetlen, vagy, hogy összejátszik az ellenségeimmel. Nos, elképzelhetetlen, hogy itthon, az én parkomban valaki vegye a bátorságot, és eljátssza azt az aljas komédiát, amelyről maga beszélt, anélkül, hogy biztos volna valaki nyílt támogatásában vagy hallgatólagos cinkosságában. Ezért találom a bűnösöket olyan veszélyeseknek, hogy csakis magamra hagyatkozzam a leleplezésükben. Maga mit gondol?

- Engedje meg felséged, hogy én többé ki se nyissam a számat. Kétségbe vagyok esve; félni még most is félek, de már nem gyanakszom.

- Maga legalább becsületes ember - mondta lelkesen a királyné. - Nyíltan megmondja a dolgokat; ez olyan erény, amely, ha tévedünk, megsebezheti az ártatlan embert: de a sebesülés előbb-utóbb begyógyul.

- Jaj, asszonyom, tizenegy óra. Minden ízemben reszketek.

- Bizonyosodjék meg róla, hogy senki sincs a közelben! - mondta a királyné, hogy eltávolítsa a férfit.

Charny engedelmeskedett. Egészen a kerítésfalig átkutatta a terepet.

- Senki - mondta, ahogy visszatért.

- Hol játszódott az a jelenet, amelyről beszélt?

- Asszonyom, az imént, ahogy visszafelé jöttem a felderítő utamról, iszonyút nyilallott a szívembe. Ugyanazon a helyen pillantottam meg felségedet, ahol az előző éjszakákon... az ál francia királynét láttam.

- Itt? - kiáltott fel a királyné, és undorodva eltávolodott arról a helyről, ahol állt.

- Igen, asszonyom, ez alatt a gesztenyefa alatt.

- Akkor viszont ne maradjunk itt, uram - mondta Mária Antónia -, mert alkalmasint most is idejönnek.

Charny követte a királynét egy másik fasorba. Olyan hangosan vert a szíve, hogy attól félt: nem hallja meg a kapu nyílásának zaját.

A királyné csendben, büszkén várta, hogy feltűnjék ártatlanságának, bizonyítéka.

Éjfélt ütött az óra. A kapu nem nyílt ki.

Eltelt egy fél óra, ezalatt Mária Antónia tízszer is megkérdezte Charnytól, vajon a csalók minden találkájukra pontosan érkeztek-e.

A Szent Lajos-templom órája háromnegyed egyet ütött.

A királyné türelmetlenül toppantott.

- Meglátja, hogy ma nem jönnek el - mondta -, ilyen balszerencse is csak engem érhet.

Charnyra nézett. Ha a férfi tekintetében diadalmas vagy gunyoros fény villant volna, biztosan rátámadt volna.

Charny azonban csak egyre sápadtabb lett, ahogy az idő múlásával visszatért belé a gyanakvás, és olyan komor mélabú ömlött el rajta, hogy az arca leginkább a vértanúkra és az angyalokra jellemző üdvözült fájdalmat tükrözte.

A királyné karon fogta, és visszasétált vele a gesztenyefához, amely alatt először megálltak.

- Azt mondja, itt látta? - kérdezte suttogva.

- Ezen a szent helyen, asszonyom.

- Itt adta oda a nő a férfinak a rózsát?

- Itt, felség.

A királyné olyan gyenge, olyan fáradt volt a nyirkos levegőn való hosszú várakozástól, hogy a fatörzshöz dőlt.

A lába megroggyant, s mivel Charny nem nyújtotta a karját, lehanyatlott a fűre, a mohára.

A férfi mozdulatlanul, komoran állt fölötte.

A királyné a kezébe temette az arcát, és Charny nem láthatta, hogy hosszú, fehér ujjai közt egy könnycsepp gördül le.

Aztán hirtelen felkapta a fejét.

- Igaza van, uram - mondta -, kimondták fölöttem az ítéletet. Megígértem, hogy ma bebizonyítom, hogy megrágalmazott: Isten nem akarta, hogy bebizonyítsam. Meghajolok az akarata előtt.

- Asszonyom... - suttogta Charny.

- Megtettem, amit egyetlen nő sem tett volna meg a helyemben - folytatta. - Ó, uram, királyné az, aki egyetlen szíven sem tud uralkodni? Királyné az, aki még egy nemes lelkű férfi becsülését sem tudja kivívni? Legalább segítsen, hogy felálljak, uram, hadd menjek el; ne vessen meg annyira, hogy a kezét is megtagadja tőlem!

Charny a lába elé vetette magát.

- Asszonyom - mondta, és eszelősen a földhöz verte a homlokát -, ugye, megbocsátana, ha én, boldogtalan, nem volnék szerelmes magába?

- Még hogy maga szerelmes belém! - kiáltotta a királyné keserű nevetéssel. - Maga, aki azt hiszi, becstelen vagyok...

- Ó, asszonyom...

- Maga!... Akinek emlékeznie kellene, éppen maga vádol azzal, hogy itt egy virágot, ott egy csókot, amott a szerelmemet adtam egy másik férfinak... Ne hazudjon tovább, uram, maga nem szeret engem!

- Az a kísértet itt volt, asszonyom, itt volt a szerelmes királyné szelleme. És itt, ahol én térdepelek, itt volt a szerető szelleme. Tépje ki a szívemet, mert ez a két pokoli szellemkép ott él a szívemben és elemészti.

A királyné megragadta a férfi kezét.

- Látta... Hallotta... Én voltam, ugye?... - kérdezte elfúló hangon. - Ó, én voltam, ne keressen más magyarázatot! Nos, ezen a szent helyen, ez alatt a gesztenyefa alatt, ahol most maga térdel a lábam előtt, és ahol az a másik férfi is térdepelt, megfogom a kezét, a keblemre vonom, és azt mondom magának: igen, mindezt a másikkal is megtettem, mindezt a másiknak is elmondtam, ugye elhiszi, Charny úr? Igen... miért is hinné, hogy ez az igazság: egyetlen férfit szerettem, szeretek és fogok szeretni a világon... és az maga! Istenem, Istenem, elég-e ez, hogy meggyőzzem, hogy nem lehet gyalázatos az, akinek császári vér folyik az ereiben, és a szívében ilyen szerelem isteni lángja lobog?

Charny olyat nyögött, mint aki a lelkét leheli ki. A királyné lehelete megrészegítette, a keze a vállát égette, a keble a szívét perzselte, a lélegzete az ajkát emésztette.

- Hadd köszönjem meg az Istennek - suttogta. - Ó, ha nem gondolnék Istenre, túl sokat gondolnék magára.

A királyné lassan felállt; szemének lángját könnyek oltották ki, ahogy a férfira pillantott.

- Az életemet adnám magáért - mondta Charny.

A királyné csak nézte őt, és hallgatott.

- Adja a karját - szólalt meg végre -, és vigyen el mindenhová, ahová az a másik kettő ment. Előbb ide... ide, ahol a rózsát adta...

Elővett a ruhája kivágásából egy rózsát, mely még meleg volt a mellét perzselő tűztől.

- Tessék! - mondta.

A férfi belélegezte a virág hódító illatát, majd a keblébe rejtette a rózsaszálat.

- Itt pedig - folytatta a királyné -, az a másik csókra nyújtotta a kezét, igaz?

- Mind a két kezét! - mondta Charny megtántorodva és megrészegült, amikor a királyné forró tenyerébe fogta az arcát.

- Ezt a helyet is megtisztítottuk - mondta imádni való mosollyal a királyné. - Aztán az Apolló-fürdőbe mentek, ugye?

Charny döbbenten, félholtan állt meg, minta rászakadt volna a mennybolt.

- Arra a helyre én soha máskor, mint nappal, be nem léptem eddig - mondta vidáman a királyné. - Gyerünk, nézzük meg együtt azt a kiskaput, amelyen át a királyné szeretője elszelelt.

Majdnem futva, vígan, könnyedén, a legboldogabb férfi karján, akit Isten valaha is megáldott, átlebbent a kerítésfalat a bozótostól elválasztó gyepszőnyegen. Így értek oda ahhoz a kapuhoz, amely mögött a patkónyomok látszottak.

- Itt, odakint - mondta Charny.

- Mindenhez van kulcsom - felelte a királyné. - Nyissa ki, Charny, menjünk ki!

Kimentek, áthajoltak a kerítésfalon; a hold éppen előbukkant egy felhő mögül, talán hogy segítségükre legyen a nyomozásban.

A fehér fénysugár gyengéden rátelepedett a királyné szép arcára, aki Charny karjára támaszkodva hallgatta és kutatta a környező bozótot.

Amikor teljesen megnyugodott, maga után vonta a férfit, vissza, a parkba.

A kapu bezárult mögöttük.

Kettőt ütött az óra.

- Isten vele! - mondta a királyné. - Menjen haza! Holnap megint találkozunk.

Megszorította a kezét, s most már szó nélkül, gyorsan távolodott a gyertyánok alatt, a kastély felé.

A kapun túl, amelyet az imént zártak be, egy férfi állt föl a bozótban, s tűnt el az út menti erdőben.

Ez a férfi magával vitte a királyné titkát.

Másnap a királyné mosolygósan, viruló szépen ment a misére.

A testőrei azt a parancsot kapták, hogy mindenkit engedjenek be hozzá. Vasárnap volt, és őfelsége, ahogy felébredt, azt mondta:

- Milyen gyönyörű nap! Ma jó élni!

Mintha most még nagyobb élvezettel szippantotta volna be kedves virágai illatát, ma még nagylelkűbben osztogatott adományokat.

A misét éber figyelemmel hallgatta. Soha még ilyen mélyre nem hajtotta felséges fejét.

Míg forró imáit mondta, a tömeg, mint más vasárnapokon is, összegyűlt a lakosztályától a kápolnáig vezető út mentén, még a lépcsőfokok is megteltek hölgyekkel és urakkal.

A hölgyek között szerényen, de elegánsan ott állt La Motte-né is.

És a nemesurak alkotta kettős sorfalban, jobbra, ott állt Charny, akinek számos barátja gratulált a gyógyulásához, a visszatéréséhez és főleg a ragyogó arcához.

A kegy finom illatszer, olyan könnyen szétszóródik a levegőben, hogy a szakértők jóval a szelence felnyitása előtt meghatározzák, megismerik és értékelik az aromáját. Olivier csak hat órája volt a királyné barátja, de már mindenki Olivier barátjává léptette elő magát.

Míg az igazán boldog emberek békés ábrázatával fogadta a jókívánságokat, s míg megbecsülését és barátságát hangsúlyozandó az egész bal oldali sorfal átvonult a jobb oldalra, Olivier kénytelen volt a körülötte nyüzsgő csoporton jártatni a pillantását, s most észrevette, hogy szemben, immár egyedül, egy komor, sápadt, egyenruhás férfi áll mozdulatlanul, feszesen.

Philippe de Taverney a kardja markolatán tartotta a kezét.

A két vetélytárs között semmi közeledés nem történt azóta, hogy a párbaj után, amikor Louis doktor Charnyt áristomra ítélte, Philippe udvariassági látogatásokat tett ellenfele előszobájában.

Charny megpillantotta Philippe-et, amint az nyugodtan, látszólag közönyösen nézi őt, üdvözölte, és Philippe viszonozta az üdvözlését.

Aztán Olivier utat vágott az őt körülvevő tömegben.

- Bocsánat, uraim, engedjék meg, hogy eleget tegyek egy udvariassági kötelezettségemnek.

És átment a jobb oldali sort a bal oldalitól elválasztó térségen, egyenest a még mindig mozdulatlan Philippe-hez.

- Taverney úr - mondta udvariasan -, már meg kellett volna köszönnöm, hogy olyan kedvesen érdeklődött az egészségem iránt, de csak tegnap érkeztem vissza.

Philippe elpirult, ránézett, aztán lesütötte a szemét.

- Holnap szívesen meglátogatnám, uram - folytatta Charny -, és remélem, nem őriz haragot a szívében irántam.

- Egyáltalán nem, uram - felelte Philippe.

Charny éppen a kezét akarta nyújtani Philippe-nek, amikor a dobos jelezte a királyné közeledtét.

- Itt a királyné - mondta vontatottan Philippe, s viszonzatlanul hagyta Charny barátságos kézmozdulatát, meghajolt, nem is annyira ridegen, mint inkább bánatosan.

Charny kissé meglepődött, de máris sietett vissza a jobb oldali sorfalat alkotó barátaihoz.

Philippe ott maradt a baloldalon; mint egy magányos lázadó.

Közeledett a királyné, többekre rámosolygott, folyamodványokat vett vagy vetetett át. Messziről észrevette Charnyt, és le sem vette róla a tekintetét. Közben vakmerően (ellenségei ezt szemérmetlenségnek nevezték) fennhangon így szólt:

- Csak kérjenek, uraim, nyugodtan kérjenek, ma semmit sem tudnék elutasítani.

Charnynak a szívébe markolt ezeknek a varázslatos szavaknak a hangsúlya és értelme. Megremegett a gyönyörűségtől, így köszönt meg mindent a királynénak.

A királynét édes-veszélyes merengéséből hirtelen léptek koppanása, szívétől idegen hang rázta föl.

A léptek bal felől, a kőlapokon csikordultak, az izgatott, de komoran kongó hang csak ennyit szólt:

- Asszonyom!...

A királyné megpillantotta Philippe-et; nem tudta eltitkolni első megrökönyödését, ahogy észrevette, hogy e két férfi között áll, akik közül az egyiket túlságosan szereti, a másikat nem eléggé, s talán bánkódik is emiatt.

- Maga az, Taverney úr! - kiáltotta aztán, amikor úrrá lett a meglepetésén. - Maga az? Talán kérni akar valamit? Ó, mondja csak!

- Audienciát kérek felségedtől... csak tíz percet, bármikor - mondta sápadtan, kimérten Philippe, és meghajolt.

- Most rögtön, uram - felelte a királyné, és lopva Charnyra pillantott, aki miatt ösztönösen aggódni kezdett, hogy ilyen közel áll egykori ellenfeléhez. - Jöjjön velem!

Sietve befejezte a levelek, folyamodványok és kérvények begyűjtését, néhány utasítást adott, majd bement a lakosztályába.

Negyedóra múlva Philippe-et bevezették abba a könyvtárszobába, ahol őfelsége vasárnaponként az alattvalóit fogadta.

- Ó, jöjjön csak, jöjjön, Taverney úr - mondta derűsen -, és legyen kedves hozzám! Bevallom, valahányszor egy Taverney beszélni kíván velem, meglep a nyugtalanság. A maga családja nem hoz szerencsét az emberre. Nyugtasson meg gyorsan, Taverney úr, mondja, hogy most nem hoz rossz hírt!

Philippe ez alatt a bevezetés alatt még inkább elsápadt, mint a Charnyval való találkozása során, s amikor hallotta, milyen kevés szeretet csendül ki a királyné szavaiból, csak ennyit felelt:

- Asszonyom, van szerencsém bejelenteni felségednek, hogy ezúttal jó újságról hozok hírt.

- Á, ez valóban újság! - mondta a királyné.

- Sajnos, az, felség.

- Jaj, Istenem! - csattant fel a királyné, s megint harsogóan vidám lett, amitől Philippe-nek elfacsarodott a szíve. - Ugye, azt mondta, sajnos! Ó, én boldogtalan! Taverney úr azt mondta, sajnos!

- Asszonyom - vette át a szót komolyan Philippe -, biztosíthatom felségedet, hogy nemcsak ma nem felhősödik el nemes homloka, ha egy Taverney közeledik feléje, de soha többé nem borul el egy Taverney-Maison-Rouge hibájából. A mai napon, asszonyom, e család utolsó sarja, akivel felséged valaha is méltóztatott kegyet gyakorolni, eltűnik, és soha többé nem jön vissza a francia udvarba.

A királyné arcáról lehervadt a derű, amelyet e beszélgetés előre látható megrázkódtatásai elleni védőpajzsul magára öltött.

- Elmegy? - kiáltott.

- El, felség.

- Maga is!

Philippe meghajolt.

- Fájdalom, a húgomnak is el kellett hagynia felségedet, most én is feleslegessé váltam a királyné számára, elutazom hát.

A királyné leült, s eszébe jutott, hogy Andrée a Louis doktornál való találkozás másnapján kért örök elbocsátást, akkor, amikor Charny először tapasztalhatta az iránta érzett rokonszenve jeleit.

- Különös! - suttogta.

De mást nem mondott.

Philippe csak állt, mint egy márványszobor, várta az elbocsátó kézmozdulatot.

A királyné hirtelen felocsúdott álmodozásából.

- Hová megy? - kérdezte.

- Szeretnék Lapeyrouse úrhoz csatlakozni - válaszolta Philippe.

- Lapeyrouse most Új-Fundlandban van.

- Már mindent előkészítettem, hogy csatlakozhassam hozzá.

- Tudja, hogy borzalmas halált jósoltak neki?

- Nem tudom, borzalmasat-e - mondta Philippe -, de azt tudom, hogy gyorsat.

- És maga mégis elmegy?

A férfi nemes, kedves szépsége felragyogott a mosolyával.

- Éppen ezért akarok Lapeyrouse-hoz csatlakozni - mondta.

A királyné ismét hallgatásba burkolózott.

Philippe továbbra is tiszteletteljesen állt és várt.

Mária Antónia bátorsága most vakmerőbben tört a felszínre, mint valaha.

Felállt, odament a fiatalemberhez, és fehér karját a mellén összefonva ezt mondta:

- Miért megy el?

- Mert nagyon szeretek utazni - felelte ő lágyan.

- De már beutazta a világot - folytatta a királyné, akit egy pillanatra megtévesztett ez a hősies nyugalom.

- Az újvilágot igen, asszonyom - mondta Philippe -, de a régit és az újat együtt még nem.

A királyné haragos mozdulatot tett, és elismételte azt, amit Andrée-nak mondott.

- A Taverneyk vasból vannak, a szívük acél. A húga és maga iszonyú ember, olyan barát, akit a végén meg kell gyűlölni. Maga nem azért megy el, hogy utazzék, hanem hogy engem elhagyjon. A húga azt mondta, a hit szavára megy el, de én tudom, hogy a szíve parancsára hallgatott. El akart menni, és el is ment. Kívánom, hogy boldog legyen... És most maga is elmegy, maga, aki boldogságra született. Igen, a Taverneyk szerencsétlenséget hoznak rám!

- Ne bántson bennünket, asszonyom. Ha felséged méltóztatna mélyebbre nézni a szívünkbe, határtalan odaadást látna benne.

- Eh! - kiáltott fel haragosan a királyné. - Maga kvéker, a húga filozófus... lehetetlen népség! A húga azt képzeli, hogy ez a világ paradicsom, ahová csak a szentek léphetnek be, maga pokolnak hiszi a világot, ahová csak ördögök teszik be a lábukat, és mindketten elmenekülnek ebből a világból: egyikük azért, mert azt találta benne, amit nem keresett, a másikuk azért, mert nem találta meg benne, amit keresett. Igazam van? Ejnye, kedves Taverney uram, hagyja, hadd legyenek az emberi lények tökéletlenek, és ne kívánjon többet egy királyi családtól, csak hogy a gyarlók között a legkevésbé gyarló legyen. Maga pedig legyen elnéző, vagy inkább ne legyen önző.

Heves szenvedély izzott a szavaiban.

- Asszonyom - mondta Philippe erkölcsi fölénye tudatában -, az önzés erény, ha az ember az odaadását táplálja belőle.

A királyné elpirult.

- Én csak azt tudom - mondta -, hogy én szerettem Andrée-t, és ő elhagyott. És hogy ragaszkodtam magához, és maga is elhagy. Megalázó látnom, hogy két ilyen tökéletes ember... igen, tökéletes... elhagyja a házamat.

- Ilyen felséges személyt, mint felséged, semmi sem alázhat meg - mondta hidegen Taverney. - A szégyen nem ér fel az ilyen magasra emelt főig.

- El nem tudom képzelni, mivel bánthattam meg - folytatta a királyné.

- Semmivel, asszonyom - mondta hevesen Philippe.

- Előléptették, a vagyona szépen gyarapodik, én is kitüntettem a figyelmemmel...

- Ismétlem, felség, az udvar nem nekem való.

- És ha azt mondanám, hogy maradjon... ha megparancsolnám?...

- Legnagyobb bánatomra meg kellene tagadnom az engedelmességet.

- Talán valakit nem szeret itt nálam? Borús a hangulata - mondta hosszú hallgatás után a királyné, és világos tekintetét Philippe-re függesztette.

- Senki sincs, akit ne szeretnék.

- Azt hittem... rossz viszonyban van... egy nemesúrral, Charny úrral... akit párbajban meg is sebesített... - élénkül fel a királyné. - És mivel természetes, hogy az ember menekül azok elől, akiket nem szeret, mihelyt meglátta, hogy Charny visszajött, úgy döntött, hogy elmegy az udvartól.

Philippe nem válaszolt.

A királyné rosszul ítélte meg ezt a hű és bátor férfit: azt hitte, közönséges féltékenységgel van dolga. Kíméletlenül folytatta hát:

- Ma tudta meg, hogy Charny visszajött. Mondom: ma tudta meg! És ma kéri, hogy engedjem el!

Philippe arca halálsápadt lett. Kínkeservesen uralkodott magán.

- Asszonyom - mondta -, valóban ma tudtam meg, hogy Charny úr visszajött, csakhogy felséged nem is sejti, milyen korán, mert én Charny úrral ma hajnalban két órakor találkoztam az Apolló-fürdőhöz vezető kerti kapunál.

Most a királyné sápadt el, s miután iszonyattal vegyes csodálattal adózott a férfi tökéletes viselkedésének, melyet haragjában is megőrzött, színtelen hangon suttogta:

- Rendben van, menjen csak, uram, nem tartóztatom tovább.

Philippe meghajolt, és lassú léptekkel távozott.

A királyné úgy hanyatlott a karosszékbe, mint akit villám sújtott.

- Ó, Franciahon, nemes szívek hazája!

A bíboros három utolsó éjszakája ugyancsak különbözött azoktól a gyönyörű éjszakáktól, amelyeket szíve hölgyével töltött.

Se hír, se látogató. A szenvedély zaklatott időszaka után halálos csend: a ragyogó napsugár után pincebeli sötétség.

A bíboros eleinte abban a reményben ringatta magát, hogy kedvese - aki királyné ugyan, de mindenekelőtt nő - tudni akarja, milyen a férfi szerelme iránta, vajon a próbatétel után is úgy tetszik-e még neki, mint előtte. Ez a férfias gondolatmenet olyan volt, mint egy kétélű kard, a bíboros ellen fordult, s fájdalmasan megsebezte.

A szerencsétlen ember látva, hogy semmi sem történik, és csak a csend zúg a fülében, már attól félt, hogy ő nem felelt meg a próbatételen. Ettől aztán olyan szorongás, olyan iszonyat, olyan nyugtalanság kerítette hatalmába, amit csak az tud elképzelni, aki már átélt ilyen idegösszeomlást, amely az agyba érkező minden egyes tekergő idegszálat ágaskodó tűzkígyóvá változtat.

A bíboros elviselhetetlenül rosszul érezte magát, fél nap alatt tízszer küldött valakit La Motte-né lakására, tízszer meg Versailles-ba.

Végre a tizedik futárral megérkezett Jeanne is, aki Versailles-ban Charnyra meg a királynéra leselkedett, és magában megtapsolta a bíboros türelmetlenségét, hiszen nemsokára ennek köszönheti majd vállalkozása sikerét.

A bíboros csak megpillantotta Jeanne-t, és máris keserű szemrehányásokkal illette:

- Hogyan? Maga ilyen nyugodtan jár-kel!... Tudja, hogy a kínok kínját állom ki, és hagyja, hogy belepusztuljak a szenvedésbe?

- Ejnye, nagyuram, legyen türelemmel! - torkolta le Jeanne. - Sokkal hasznosabb dolgot csináltam én magától távol, Versailles-ban, mint maga itt azzal, hogy üzengetett utánam.

- Nem lehet ennyire kegyetlen - mondta őeminenciája kissé megenyhülten, mert remélte, hogy hall valami újságot. - Akkor hát lássuk, mit mondanak, mit csinálnak Versailles-ban!

- A távollét fájdalmas betegség, akár Párizsban, akár Versailles-ban szenved tőle az ember.

- Boldog vagyok, hogy ezt hallom... Köszönöm... De..

- De?

- Bizonyítékot kérek!

- Úristen! - kiáltotta Jeanne. - Miket beszél, nagyuram! Bizonyítékot! Mit jelent ez a szó? Bizonyítékot!... Talán elment az esze, nagyuram, hogy egy nőtől a vétke bizonyítékait követeli?

- Nem bírósági perhez kérek bizonyítékot, grófné, szerelmi zálogot kérek.

- Ej, de követelőző - mondta Jeanne, és különös pillantással nézett őexcellenciájára -, ha ugyan nem feledékeny.

- Ó, tudom, mit fog most mondani... tudom, hogy igen elégedettnek kellene lennem... igen kitüntetettnek, de képzelje egy pillanatra a szívét az én szívem helyébe, grófné! Belenyugodna-e, hogy miután elhalmozták a kegy jeleivel, így félredobják?

- Ha nem tévedek, azt mondta: a kegy jeleivel? - kérdezte vissza Jeanne ugyanolyan gunyorosan, mint az imént.

- Ó, tudom, hogy büntetlenül csépelhet, grófné, azt is tudom, hogy nincs jogom a panaszra, de panaszkodom...

- Én nem tehetek róla, nagyuram, hogy elégedetlenségének komolytalanok az okai, vagy hogy egyáltalán nincsenek is okai.

- Ne bántson, grófné!

- Csak a maga szavait ismétlem, nagyuram. Maga vitatkozik, én meg követem a példáját.

- Ne szemrehányásokkal, hanem jó hírekkel halmozzon el, ne kínozzon, hanem segítsen!

- Ahol nincs mit tenni, ott nem segíthetek.

- Maga szerint nincs mit tenni? - kérdezte a bíboros, és minden szót külön megnyomott.

- Nincs.

- Nos, asszonyom - mondta hévvel Rohan -, talán nem mindenki van ezen a véleményen.

- Nagyuram, hát ide jutottunk? Dühöngünk, és nem értjük meg egymást? Bocsásson meg excellenciád, hogy ezt mondom.

- Dühöngünk? Igen... A maga rosszindulata taszít idáig, grófné.

- Az fel sem merül magában, hogy igazságtalan?

- De igen... Tudom, hogy azért nem segít, mert nem teheti.

- Úgy van. Akkor miért vádol?

- Mert meg kellene mondania a teljes igazságot, asszonyom.

- Az igazságot! Én elmondtam, amit tudok.

- De azt nem, hogy a királyné hűtlen, kacér teremtés, hogy ráveszi az embereket, hogy imádják, és azután a kétségbeesésbe kergeti őket.

Jeanne meglepődve nézett rá.

- Magyarázza meg bővebben - mondta, s megremegett, de nem a félelemtől, hanem az örömtől.

A bíboros féltékenységében olyan kivezető utat tárt fel előtte, amelyet a körülmények talán nem hoztak volna elébe, hogy kimásszon ebből a rendkívül nehéz helyzetből.

- Vallja be - mondta a bíboros, aki immár nem is fékezte a szenvedélyét -, vallja be, könyörgök, hogy a királyné nem hajlandó találkozni velem!

- Én ezt nem mondtam, nagyuram.

- Vallja be, hogy ha nem is utasít egészen vissza, amiben még mindig reménykedem, azért tart távol magától, nehogy valamelyik másik szeretője felfigyeljen rá, hogy a királyné körül sürgölődöm.

- Ó, nagyuram! - kiáltott Jeanne olyan káprázatosan megtévesztő hangon, hogy sokkal tágabb teret hagyott a gyanúnak, mint amennyit el akart titkolni.

- Figyeljen rám - folytatta Rohan -, utoljára, amikor őfelségével találkoztam, úgy rémlik, lépteket hallottam a fák közt.

- Őrültség.

- És most mindent elmondok, amit gyanítok.

- Egyetlen szót se többet, nagyuram, a királynét sérti vele! Különben pedig ha szerencsétlenségére félnie kellett volna, hogy egyik szeretője kilesi, amit én nem hiszek, hogyan lehet olyan igazságtalan, hogy bűnt kovácsol a múltjából, melyet feláldozott magáért?

- A múlt! A múlt! Nagy szó, az biztos, de összeomlik, ha a múlt még jelen, és ha jövővé is kell válnia, grófné.

- Ejnye, nagyuram, úgy beszél velem, mint valami ügynökkel, akit azzal vádol, hogy rossz üzletet hajtott fel. A gyanúsítgatása annyira sértő a királynéra, hogy a végén rám nézve is az lesz.

- Akkor hát bizonyítsa be, grófné...

- Jaj, ha még egyszer kiejti ezt a szót, sértésnek veszem.

- Akkor hát... szeret-e még egy picit?

- Igazán egyszerű a dolog, nagyuram - felelte Jeanne, s az asztalra meg az írószerszámokra mutatott. - Üljön le, és kérdezze meg tőle magától.

A bíboros lelkesen ragadta meg Jeanne kezét.

- Átadja neki a levelet? - kérdezte.

- Persze, hogy átadom.

- És... megígéri, hogy választ is hoz?

- Ha nem kap választ, honnét fogja tudni, hogy mihez tartsa magát?

- Ó, végre-valahára! Ilyennek szeretem, grófné.

- Na ugye - mondta Jeanne ravasz mosollyal.

A bíboros leült, fogta a tollat, és írni kezdte a levelet. Rohan ékesszólóan írt, könnyedén levelezett, mégis eltépett vagy tíz lapot, mire jónak találta, amit írt.

- Ha mindig ilyen sebességgel száguld, sosem ér oda - mondta Jeanne.

- Tudja, grófné, félek a saját gyengéd érzelmeimtől, akaratom ellenére is túláradnak, s talán fárasztanák a királynét.

- Na persze - mondta csúfolódva Jeanne -, ha mint politikus ír neki, ő mint diplomata fog válaszolni. De hát a maga dolga.

- Igaza van; maga igazi nő... Miért is titkolóznék maga előtt, aki ismeri a titkunkat?

Jeanne elmosolyodott.

- Igaz, ami igaz - mondta -, nemigen van titkuk előttem.

- Olvassa a vállam fölött, olvassa olyan gyorsan, ahogy én írok, ha ugyan ez lehetséges, mert a szívem lángol, a tollam elemészti a papírt.

Írt; olyan izzó, olyan őrült, olyan szerelmes szemrehányásokkal és kompromittáló bizonygatásokkal teli levelet írt, hogy amikor befejezte, Jeanne azt mondta magában, mivel egészen az aláírásig követte a bíboros gondolatait a papíron:

"Én nem mertem volna ezt diktálni neki..."

A bíboros átolvasta a levelet.

- Így jó lesz? - kérdezte Jeanne-tól.

- Majd holnap kiderül, hogy szereti-e magát - válaszolta az álnok grófné -, most pedig pihenjen.

- Igen, holnapig.

- Nem kívánok többet, nagyuram.

Fogta a pecséttel lezárt levelet, s hagyta, hogy a bíboros megcsókolja a szemét.

Otthon levetkőzött, felfrissült, és gondolkodni kezdett.

A helyzet éppen olyan volt, amilyennek kívánta.

Még két lépés, és célhoz ér.

Melyikőjüket válassza pajzsul: a királynét vagy a bíborost?

Ez a levél örökre lehetetlenné teszi, hogy a bíboros vádat emeljen ellene, ha majd ő, Jeanne, kényszeríteni fogja, hogy kifizesse a nyaklánc árát.

Tételezzük fel, hogy a bíboros és a királyné találkozik, s tisztázza a helyzetet. Őt azonban, egy ilyen botrányos titok letéteményesét semmiképpen sem mernék perbe fogni...

A királyné nem verné nagydobra a dolgot, azt gondolná, hogy a bíboros gyűlöli őt, a bíboros a királynét csélcsap teremtésnek tartaná, de a tárgyalás, ha ugyan lenne, szigorú titoktartással folyna, és La Motte-né, aki mint gyanúsított szerepelne, megsértődne, s a másfél millió birtokában elhagyná az országot.

A bíboros nagyon jól tudná, hogy Jeanne lopta el a gyémántokat, a királyné meg kitalálná, de mi hasznuk lenne belőle, ha riadót fújnának, hiszen akkor fény derülne a parkbeli és az Apolló-fürdőbeli jelenetekre is.

Csakhogy ennek a védelmi rendszernek a kiépítéséhez nem elég egy levél. A bíboros nagy levélíró, még legalább hét-nyolc levelet fog írni.

Ami pedig a királynét illeti, ki tudja, hogy vajon e pillanatban nem Jeanne de La Motte-nak kovácsol-e fegyvert Charnyval?

Mindeme kacskaringó és kerülő út a legrosszabb esetben a szökéshez vezet, és annak Jeanne jó előre megácsolta a lépcsőfokait.

Először is a fizetési határidő lejár, az ékszerészek jelentik. A királyné a bíboroshoz fordul.

Hogyan?

Jeanne közvetítésével természetesen. Jeanne figyelmezteti a bíborost, felszólítja, hogy fizessen. Ha nem hajlandó, megfenyegeti, hogy közkinccsé teszi a leveleit, a bíboros fizet.

Ha fizet, nincs veszély. Egy királyné és egy bíboros becsületéért igazán nem nagy ár másfél millió; Jeanne biztos volt benne, akár hárommilliót is megkapna.

Ami pedig a közvéleményt illeti, csak a cselszövés vádját kell kivédenie, s ezen a téren minden a legnagyobb rendben: a bíboros meg van győződve róla, hogy három éjjel egymás után a királynéval volt a versailles-i parkban, s nincs a világon olyan hatalom, amely be tudná neki bizonyítani, hogy tévedett. Mert a csalásnak csupán egyetlen bizonyítéka létezik, egy élő, kétségtelenül hiteles bizonyíték, és ezt a bizonyítékot Jeanne el fogja tüntetni.

Amikor töprengéseiben idáig ért, az ablakhoz ment, és megpillantotta Olivát, amint nyugtalanul, kíváncsian tekinget ki az erkélyről.

"Most rajtunk a sor" - gondolta Jeanne, s gyengéden üdvözölte cinkostársát.

A grófné a megállapodás szerinti jellel tudatta Olivával, hogy este várja őt odalent.

Oliva szemlátomást repesett az örömtől. Bement a szobájába, Jeanne pedig tovább töprengett.

A cselszövők szokása, hogy ha már nincs szükségük az eszközre, megsemmisítik; csakhogy ebbe a legtöbben belebuknak, akár mert megsemmisítés közben az eszköz nyög egyet, s elárulja a titkot, akár mert nem teljesen semmisítik meg, s még mások is felhasználhatják.

Jeanne úgy gondolta, hogy a kis Oliva, aki annyira élvezi az életet, nem fogja nyögés nélkül tűrni, hogy megsemmisítsék.

Ki kell találni valami mesét, amely arra kényszeríti, hogy tűnjön el innét, meg egy másikat, amelynek hallatára boldognak érzi magát, hogy eltűnhet.

Minden lépésnél újabb nehézségek merültek fel, de némelyek olyan élvezetet találnak a nehézségek legyőzésében, mint mások abban, ha rózsát tapodnak.

Oliva, bár el volt ragadtatva új barátnője társaságától, csak viszonylag volt elragadtatva, más szóval: ha a börtöne ablakain át nézte ezt a kapcsolatot, csodálatosnak találta. De Nicole őszinte ember volt, s nem titkolta barátnője előtt, hogy jobb szerette volna nyíltan csinálni a dolgot, fényes nappal sétálni odakint, tehát az élet valóságát átélni, s nem éjszakai sétákat tenni és álkirálynénak lenni.

Jeanne az élet utánzata volt, Beausire és a pénz pedig az élet valósága.

Jeanne alaposan tanulmányozta ezt az elméletet, és megfogadta, hogy az első adandó alkalommal átviszi a gyakorlatba.

A Nicole-lal való esti beszélgetés tárgyául a versailles-i parkban elkövetett bűnös csalások bizonyítékának mindenáron való eltüntetését jelölte meg.

Besötétedett, Oliva lement, Jeanne a kapunál várta.

Gyalog mentek a Saint-Claude utcán a kihalt körútig, ott kocsiba szálltak. A kocsis lépésben hajtott a Vincennes-be vezető úton, hogy utasai nyugodtabban cseveghessenek.

Nicole egyszerű ruhában, bő csuklyás köpenyben volt, Jeanne varrólánykának álcázta magát, így senki sem ismerhetett rájuk. Különben is be kellett volna dugnia a fejét a kocsiba az illetőnek, és ehhez egyedül a rendőrségnek volt joga. A rendőrségnek pedig még semmi oka nem volt a gyanakvásra.

Egyébként a hintó oldalán a Valois-címer ékeskedett, s tartotta távol a legvakmerőbb rendőrt is.

Oliva csókokkal halmozta el Jeanne-t, aki kamatostul viszonozta őket.

- Jaj, hogy unatkoztam! - kiáltotta Oliva. - Kerestem, szólítgattam magát.

- Nem találkozhattunk, barátnőm, rettentő nagy veszedelmet hoztam volna magamra is, magára is.

- Hogyhogy? - kérdezte megütközve Nicole.

- Iszonyatos veszélyt, drága kicsikém, még most is beleborzongok.

- Ó, mesélje el, most rögtön!

- Nagyon unatkozott, ugye?

- Nagyon!

- Szórakozásképpen úgy döntött, hogy kijárogat.

- Ehhez maga is kedvesen hozzásegített.

- Beszéltem már magának arról a kicsit bolond, de nagyon aranyos katonatisztről, aki szerelmes a királynéba, akihez viszont maga hasonlít egy kicsit, ugye?

- Igen.

- Elkövettem azt a csacsiságot, hogy azt javasoltam magának, pusztán ártatlan szórakozásképpen, hogy tréfáljuk meg azt a szegény fiút, szedjük rá, hitessük el vele, hogy a királyné szeszélye kiválasztotta őt.

- Sajnos! - sóhajtott Oliva.

- Nem beszélek most az első két éjszakai sétáról a versailles-i kertben annak a szegény fiúnak a társaságában.

Oliva ismét sóhajtott.

- Arról a két éjszakáról, melynek során maga olyan remekül játszotta a szerepét, hogy a mi szerelmes fiúnk komolyan vette a dolgot.

- Talán rosszul tettük - mondta egész halkan Oliva. - Mert végül is becsaptuk, és ő nem érdemelte ezt, igazán elragadó fiatalember.

- És ez még nem is volna baj. Az, hogy rózsát adott neki, hagyta, hogy felségnek szólítsa, odaadta a kezét, hogy csókolgassa, mindez csak pajkosság... De... kicsi Olivám, azt hiszem, más is volt.

Oliva annyira elvörösödött, hogy ha nem lett volna olyan sötét, Jeanne nyilván észrevette volna a pirulását. Az is igaz, hogy okos nő lévén az utat nézte, nem a társnőjét.

- Hogyhogy... - dadogta Nicole. - Hogyhogy... más is volt!

- Hát a harmadik találkozás - mondta Jeanne.

- Igen - mondta habozva Oliva -, maga tudja, hiszen ott volt.

- Bocsánat, kedves barátnőm, én bizonyos távolságra voltam, őrködtem, vagy úgy tettem, mintha őrködnék, hogy a maga szerepe hitelesebb legyen. Nem láttam és nem hallottam tehát, hogy mi történik a fürdőben. Csak annyit tudok, amennyit maga elmesélt. Nos, amikor kijött, maga azt mesélte, hogy sétáltak és beszélgettek, meg hogy folytatódott a játék a rózsákkal és kézcsókokkal. Én, drága kicsikém, mindent elhiszek.

- Na igen... de... - mondta remegve Oliva.

- Na igen, kicsi csillagom, de mintha a mi bolondos lovagunk többet mesélne, mint amennyit az állítólagos királyné engedett.

- Micsoda?

- Állítólag a boldogságtól részegen, kábultan és fülig szerelmesen azzal dicsekedett, hogy a viszonzott szerelem kétségbevonhatatlan bizonyítékát kapta a királynétól. Úgyhogy tényleg bolond az a szegény ördög.

- Istenem! Istenem! - suttogta Oliva.

- Bolond, először is mert hazudik, ugye? - kérdezte Jeanne.

- Persze... - hebegte Oliva.

- Nyilván nem tette volna ki magát ilyen szörnyű veszedelemnek, drága kicsikém, anélkül, hogy velem megbeszélte volna.

Oliva tetőtől talpig megborzongott.

- Elképzelni se tudom - folytatta a könyörtelen barátnő -, hogy maga, aki szereti Beausire-t, akinek én vagyok a barátnéja, maga, akit Cagliostro gróf hasztalan ostromol, maga puszta szeszélyből feljogosította volna ezt a hóbortos alakot arra, hogy... hogy azt mondja... Nem, elment annak a fiúnak az esze, a fejemet teszem rá.

- Végül is micsoda veszélyről beszél? - kiáltotta Nicole. - Mondja hát!

- Nos... Őrülttel van dolgunk, tehát olyan férfival, aki nem fél semmitől, és akinek semmi se szent. Míg csak arról volt szó, hogy adunk egy szál rózsát, hagytuk, hogy megcsókolják a kezünket, semmi vész; egy királynénak tele van a kertje rózsával, a keze minden alattvalójának rendelkezésére áll; ám ha igaz volna, hogy a harmadik találkozáskor... Ó, drága gyermekem, mióta ez a gondolat befészkelte magát az agyamba... Lehervadt az arcomról a mosoly.

Oliva érezte, hogy a félelemtől összekoccannak a fogai.

- Akkor mi volna, édes barátnőm? - kérdezte.

- Először is az, hogy ha jól tudom, maga nem a királyné.

- Nem.

- És hogy azért, hogy egy ilyen... könnyelműséget elkövessen, visszaélt a "felség" címmel...

- És?

- És ezt felségsértésnek hívják. Ezzel a szóval alaposan meg lehet hurcolni az embert.

Oliva a kezébe rejtette az arcát.

- De hát maga nem követte el azt, amivel ő dicsekszik - folytatta Jeanne -, és ezt be is bizonyítja majd. A két előző könnyelműségért legfeljebb négy év börtönnel és száműzetéssel bűnhődik majd.

- Börtön! Száműzetés! - sikoltotta rémülten Oliva.

- Persze ez nem olyan biztos, én azonban megteszem a szükséges intézkedéseket, és védelmi állásba vonulok.

- Magát is zaklatnák?

- Hát persze! Talán engem nem jelent föl azon nyomban az az eszeveszett? Jaj, szegény kis Olivám! Drágán fizetünk mi ezért a szélhámosságért!

Oliva zokogni kezdett.

- Ó, én nyomorult! - hajtogatta. - Miért nem tudok egyetlen percre nyugton maradni? Ó, micsoda félnótás, micsoda megszállott vagyok én! Mindig csak a bajt keresem magamnak!

- Ne essen kétségbe, próbáljon kiutat találni!

- Ó, megyek is, bezárkózom a pártfogóm házába. És ha mindent bevallanék neki?

- Remek ötlet, mondhatom! Kényezteti magát, s közben titkolja a szerelmét, egyetlen szót vár csak magától, hogy imádhassa, maga meg szépen elmondja neki, hogy milyen oktalanságot követett el. Oktalanságot mondtam; arról nem beszélek, hogy ő mit fog hinni.

- Istenem, milyen igaza van!

- Sőt mi több: a dolog kiszivárog, a rendőri nyomozás kételyeket ébreszt a pártfogójában. Ki tudja, nem adja-e ki magát, hogy érdemeket szerezzen a hatalmasoknál?

- Ó!

- Tételezzük fel, hogy csak kiteszi a szűrét. Mi lesz akkor magával?

- Tudom, hogy elvesztem.

- És Beausire, ha majd megtudja... - mondta vontatottan Jeanne, s tanulmányozni kezdte e végső döfés hatását.

Oliva felpattant. Egyetlen vad mozdulattal szétsöpörte a hajtornyot a fején.

- Megöl! Ó, nem - suttogta -, inkább én ölöm meg magam. - Aztán Jeanne-hoz fordult: - Maga nem menthet meg engem - mondta kétségbeesve -, mivel maga is elveszett.

- Van egy kis tanyám Picardiában - mondta Jeanne. - Ha észrevétlenül eljuthatnánk oda, még mielőtt kipattanna a dolog, talán lenne esélyünk...

- De magát ismeri az az őrült, bármikor megtalálhatja!

- Ó, ha maga elmegy, elbújik, s nem találhatják meg, én ugyan nem félek attól a kelekótyától. Mindenki előtt ezt mondom a szemébe: "Elment az esze, hogy ilyet állít, bizonyítsa be", ez viszont lehetetlen; négyszemközt pedig a képébe vágom: "Hitvány gazember!"

- Elmegyek innét, amikor csak akarja, ahogyan csak akarja - mondta Oliva.

- Azt hiszem, ez okos döntés - mondta Jeanne.

- Most rögtön el kell utaznom?

- Nem, várja meg, hogy én a siker érdekében mindent előkészítsek. Bújjon el, ne mutatkozzon még előttem sem. Még akkor is változtassa el az arcát, ha a tükörbe néz.

- Igen, igen, számíthat rám, kedves barátnőm.

- Most pedig menjünk haza, mindent megbeszéltünk.

- Menjünk! Mennyi időre van szüksége az előkészületekhez?

- Nem tudom. Figyeljen rám: a mai naptól kezdve az elutazásáig nem mutatkozom többé az ablakban. Ha meglát odaát, az azt jelenti, hogy aznap indulnia kell, készüljön.

- Igen, köszönöm, édes barátnőm.

Lassan visszakanyarodtak a Saint-Claude utca felé; Oliva nem mert többé Jeanne-hoz szólni, Jeanne pedig gondolataiba merült, azért nem szólt Olivához.

Amikor hazaértek, megcsókolták egymást; Oliva alázatosan bocsánatot kért barátnőjétől mindazért a kellemetlenségért, amit a meggondolatlanságával okozott.

- Nő vagyok - válaszolta La Motte-né Terentiust parodizálva -, és semmi sem idegen tőlem, ami női gyengeség.

Oliva megtartotta, amit ígért.

Jeanne megtette, amit ígért.

A következő naptól Nicole teljesen megszűnt a külvilág számára, senki sem tudhatta, hogy a Saint-Claude utcai házban lakik. Mindig csak függöny vagy spanyolfal mögül leskelődött, az ablakot gondosan elsötétítette.

Jeanne minden előkészületet és óvintézkedést megtett, amit csak tudott, mivel tudta, hogy két nap múlva robban a bomba: lejár az első ötszázezer frank fizetési határideje.

Okosan kiszámította, hogy a szökés, bár könnyű lenne, felérne egy vádemeléssel önmaga ellen.

Úgy döntött hát, hogy marad, mozdulatlanul megáll a lábán, mint a párbajozó az ellenfél döfésére várva; marad, bár megvan rá az esély, hogy a földre rogy, de arra is, hogy ő öli meg az ellenfelét.

Az Olivával való találkozás másnapján két óra felé kiállt az ablakába, hogy jelezze az álkirálynőnek: itt az idő, estére legyen kész, és tűnjön el.

Oliva boldog volt és rettegett. Rettegett, hogy szöknie kell, boldog volt, hogy szökhet.

Először sokatmondó csókot küldött Jeanne-nak, aztán készülődni kezdett, mégpedig úgy, hogy kis útitáskájába összegyűjtötte pártfogója néhány értékes holmiját.

A jeladás után Jeanne eltűnt otthonról, hogy kocsit találjon, amelyre rábízhatja Nicole kisasszony értékes életét.

Ennél többet a legkíváncsibb megfigyelő sem hámozhatott ki a két barátnő rendes körülmények között nagyon is világos jelváltásaiból.

Összehúzott függönyök, zárt ablakok, késő éjszaka bolyongó fény. Aztán ki tudja, milyen suhogások, titokzatos zajok, mozgás és utána sötét és csend.

A Szent Pál-templomban esti tizenegyet harangoztak, s a folyó felől egészen a Saint-Claude utcáig hordta a szél a gyászos lassúságú kongást, amikor Jeanne a Saint-Louis utcába ért a három szilaj paripa húzta postakocsival.

A kocsi elülső ülésén egy malaclopóba burkolózó férfi képviselte a postakocsisi szakmát.

Jeanne megrántotta a férfi köpenyének a szegélyét, úgy állította meg a Roi-Doré utca sarkán.

A férfi odament az úrnőhöz.

- Maradjon itt egy fél óráig, kedves Reteau uram - mondta Jeanne. - Idehozok valakit, aki majd beszáll, maga meg elviszi őt az én kis amiens-i házamba, persze dupla viteldíjért.

- Igenis, grófné.

- Ott átadja az illetőt a bérlőmnek, Fontaine-nek, aki már tudja, mit kell tennie.

- Igenis, asszonyom.

- Ejnye, majd elfelejtettem... van fegyver magánál, kedves Reteau?

- Van, asszonyom.

- Az illető hölgyet valami őrült fenyegeti... Nincs kizárva, hogy az úton fel akarja majd tartóztatni...

- Akkor én mit tegyek?

- Tüzet nyit mindenkire, aki az útjába áll.

- Igenis, asszonyom.

- Maga húsz arany jutalmat kért, tudja, miért, százat kap tőlem, és kifizetem a londoni útját is, ott várjon rám, három hónapon belül ott leszek.

- Igenis, asszonyom.

- Itt a száz arany. Mi már nem találkozunk, okosabb ugyanis, ha egyenest Saint-Valerybe megy, és ott rögtön hajóra száll Anglia felé.

- Számíthat rám.

- A maga érdeke.

- A mi érdekünk - mondta Reteau, és megcsókolta a grófné kezét. - Akkor hát várok.

- És én küldöm a hölgyet.

Reteau beült a kocsiba Jeanne helyére, Jeanne pedig könnyű léptekkel hazalibegett a Saint-Claude utcába.

Minden aludt ebben a mit sem sejtő negyedben. Jeanne meggyújtott egy gyertyát, s az erkély fölé tartotta; ez volt a jel, hogy Oliva jöjjön le.

"Óvatos kislány" - gondolta a grófné, amikor látta, hogy Oliva ablaka sötét.

Jeanne háromszor emelte a magasba a gyertyát.

Semmi. De mintha alig észlelhetően, az ablak alatti lombok felől egy sóhaj vagy egy igen szállt volna felé.

"Nem is gyújt világot, úgy jön le - gondolta Jeanne. - Remek."

Ő is lement az utcára, de a kiskapu csak nem nyílt ki. Oliva nyilván valami nehéz vagy nagy terjedelmű csomaggal bajlódik.

"A bolond - szitkozódott magában a grófné -, mennyi időt elveszteget valami ruha miatt!"

Semmi. Jeanne átment a kiskapuhoz.

Fél tizenkettőt ütött az óra.

Jeanne kiment egészen a körútra, hogy lássa, vajon nem gyújtanak-e világosságot az ablakokban.

Úgy rémlett neki a lombok résein át, hogy valami puha körvonalú, világos folt sétál a sűrű függönyök mögött.

"Mit csinál? Uramisten, mit csinál ez a kis szerencsétlen? Talán nem látta a jelt. Rajta, menjünk ismét fel a lakásba."

És hazament, hogy megint gyertya-távíró jeleket adjon le.

Semmi válasz.

"Nyilván beteg - gondolta Jeanne a ruhaujját gyűrködve dühében -, és nem tud lejönni. Nem számít, élve vagy halva, de ma este el kell utaznia!"

Az üldözött oroszlán sebességével rohant le újból a lépcsőn. Kezében ott volt a kulcs, amely Olivának annyiszor lehetővé tette az éjszakai szabad kijárást.

Már éppen bele akarta csúsztatni a kulcsot a zárba, de hirtelen megmerevedett.

"És ha valaki odafent van vele? Lehetetlen! Különben is meghallom a hangokat, és még lesz időm lejönni. Ha találkoznék valakivel a lépcsőn... Ó!"

Majdnem meghátrált e veszély lehetőségét latolgatva.

Aztán meghallotta a lovak dobrokolását a visszhangos kövezeten, és döntött.

- Aki mer, az nyer!

Elfordította a kulcsot a zárban, s a kapu kinyílt.

Jeanne ismerte a helyiségeket, esténként, amikor Olivát várta, éles eszével kikövetkeztette, mi hol van. A lépcső balra volt, Jeanne a lépcsőhöz szaladt.

Semmi zaj, semmi fény, sehol senki.

Így jutott fel a Nicole lakása előtti lépcsőpihenőre.

Ott az ajtó rése alatt fénycsíkot látott; ott, az ajtó mögött, izgatott lépteket hallott.

Jeanne elfojtotta a zihálását, hallgatózott. Odabent nem beszéltek. Oliva tehát egyedül van, ő járkál. Szóval nem beteg, csak elszöszmötölte az időt.

Jeanne halkan kaparászott az ajtón.

- Oliva! Oliva! - mondta. - Barátnőm, kis barátnőm!...

A léptek közeledtek a szőnyegen.

- Nyissa ki! Nyissa ki! - sürgette Jeanne.

Az ajtó kinyílt, Jeanne-t fényár öntötte el, s ott állt szemtől szembe egy háromágú kandelábert tartó férfival. Jeanne iszonyút sikoltott, és eltakarta az arcát.

- Oliva! - mondta a férfi. - Vagy nem maga az?

És finoman elhúzta a grófné arcáról a köpenyét.

- La Motte grófné! - kiáltott a férfi, s a hangjában megtévesztően őszinte meglepődés csengett.

- Cagliostro úr... - suttogta Jeanne meginogva, az ájulás szélén.

Ez a veszély meg sem fordult Jeanne fejében, amikor számba vette a lehetséges buktatókat. Első pillantásra nem is volt olyan rémisztő, ám ha az ember egy kicsit elgondolkodott, egy kicsit elnézte ennek a különös embernek sötét ábrázatát, mélységes tettetését, félelmetes színezetet öltött a veszedelem.

Jeanne majdnem eszméletét vesztette, hátrált, és egyetlen vágya volt csak: lerohanni a lépcsőn.

Cagliostro udvariasan felé nyújtotta a kezét, és beljebb tessékelte.

- Minek köszönhetem a látogatását, asszonyom? - kérdezte magabiztos hangon.

- Uram... - hebegte a cselszövő grófné, aki képtelen volt elszakadni a gróf tekintetétől - azért jöttem... én csak...

- Engedje meg, asszonyom, hogy becsöngessem a cselédeimet, és megbüntessem őket, amiért olyan ügyetlenek, olyan neveletlenek voltak, hogy egy ilyen magas rangú hölgyet nem kísértek be illendően.

Jeanne megremegett. Megállította a gróf kezét.

- Nyilván az a gazfickó német a ludas - folytatta rendíthetetlenül a gróf -, a kapusom, az a részeges. Valószínűleg nem ismeri magát. Valószínűleg szó nélkül ajtót nyitott, s rögtön utána el is aludt a lustája.

- Ne szidja meg, uram - mondta most már felszabadultan Jeanne, és sejtelme sem volt a csapdáról -, nagyon kérem!

- Ugye, ő nyitott ajtót, asszonyom?

- Azt hiszem, ő... De ugye megígéri, hogy nem szidja meg?

- Tartom a szavam - mondta mosolyogva a gróf. - És most kérem, adja okát jövetelének, asszonyom.

Most, hogy nem gyanúsították azzal, hogy ő maga nyitott ajtót, Jeanne nyugodt lélekkel hazudhatott a látogatása céljával kapcsolatban. Meg is tette.

- Azért jöttem - mondta szaporán -, hogy tanácskozzam magával, gróf úr, bizonyos mendemondákról.

- Miféle mendemondákról?

- Ne siettessen, nagyon kérem - nyafogta Jeanne -, kényes helyzetben vagyok...

"Gondolkozz csak, gondolkozz - mondta magában Cagliostro. - Én már kigondoltam, hogy mit akarok."

- Maga barátja őexcellenciájának, Rohan bíboros úrnak - mondta Jeanne.

"Nocsak, nem is rossz! - gondolta Cagliostro. - Menj csak végig a fonalon, amelyet én tartok a kezemben, de azt megtiltom, hogy messzebb menj."

- Úgy van, asszonyom, elég jó viszonyban vagyok őeminenciájával - mondta fennhangon.

- Azért jöttem - folytatta Jeanne -, hogy bizonyos felvilágosításokat kérjek... arról, hogy...

- Miről? - kérdezte Cagliostro enyhe gúnnyal.

- Már mondtam, hogy kényes helyzetben vagyok, uram, ne éljen vissza vele! Nyilván tudja, hogy Rohan úr bizonyos rokonszenvvel viseltetik irántam, és én szeretném tudni, meddig számíthatok... Az a hír járja, uram, hogy maga az agy és a szív legsötétebb zugaiban is olvas.

- Egy kicsit azért világosabban kell kifejeznie magát ahhoz, hogy a szíve és az agya sötét zugaiban olvassak - mondta a gróf.

- Azt mondják, uram, hogy őeminenciája mást szeret; sőt, hogy nagyon magas rangú személyt szeret... Azt is mondják...

Cagliostro villámló tekintettel meredt Jeanne-ra, aki majd hanyatt esett ijedtében.

- Asszonyom - mondta a gróf -, én tényleg olvasok a sötét zugokban; de hogy jól olvassak, ahhoz segítségre van szükségem. Szíveskedjék a következő kérdésekre válaszolni: hogy jött be ide? Én nem itt lakom, miért itt keresett?

Jeanne megborzongott.

- Hogy jött be ide? Mert a palotának ebben a szárnyában nincs sem részeges kapus, sem inas. És ha nem engem keresett, akkor kit? Nem felel? - kérdezte a reszkető grófnétól. - Majd én felfrissítem az emlékezetét. Azzal a kulccsal jött be, amelyik ott lapul a zsebében... ott ni! Egy fiatal nőért jött, akit én puszta könyörületből bújtattam a házamban.

Jeanne, mint a gyökeret vesztett fa, megingott.

- És... ha így van? - kérdezte egészen halkan. - Mi bűnt követtem el vele? Egy nőnek talán tilos meglátogatni egy másik nőt? Hívja csak ide, majd megmondja ő maga, vajon titkolnunk kell-e a barátságunkat...

- Asszonyom - vágott a szavába Cagliostro -, azért mondja ezt, mert nagyon jól tudja, hogy ő már nincs itt.

- Nincs itt?!... - sikoltotta rémülten Jeanne. - Oliva már nincs itt?

- Ó, talán nem tudja, hogy elutazott? - kérdezte Cagliostro. - Hiszen maga segített az elrablásában!

- Az elrablásában? Én? Én? - kiáltozott Jeanne, ahogy ismét reménykedni kezdett. - Elrabolták? És maga engem vádol?

- Többet is teszek. Meggyőzöm magát - mondta Cagliostro.

- Rajta! - mondta szemtelenül a grófné.

Cagliostro egy papírlapot vett fel az egyik asztalról, és megmutatta:

"Uram, nagylelkű pártfogóm! - kezdte a Cagliostrónak címzett levélke. - Bocsássa meg, hogy elhagyom, de én mindenekelőtt Beausire-t szeretem; értem jön, magával visz, követem őt. Isten vele. Őszinte hálával..."

- Beausire!... - mondta Jeanne kővé válva. - Beausire... Hiszen nem is tudta Oliva címét!

- Ó, dehogynem - szólt Cagliostro, s a zsebéből elővett egy másik papírdarabot. - Nézze csak, ezt a papírdarabkát találtam a lépcsőn. Nyilván Beausire zsebéből esett ki.

A grófné borzongva olvasta:

"Beausire úr a Saint-Claude utcában találja Oliva kisasszonyt, a körút sarkán; ahogy megtalálja, rögtön vigye is magával. Egy őszinte barátnő tanácsolja ezt. Nincs vesztegetni való idő."

- Ó! - mondta a grófné, és összegyűrte a papírt.

- És el is vitte - mondta hidegen Cagliostro.

- De ki írta ezt a cédulát? - kérdezte Jeanne.

- Nyilván maga, Oliva őszinte barátnője.

- De hogy jött be ide? - kiáltotta Jeanne, s dühösen bámulta a másik rendíthetetlen nyugalmát.

- A maga kulcsával nem lehet bejönni? - kérdezte Cagliostro.

- De ha itt van nálam a kulcs, nem lehetett Beausire-nál.

- Ha az embernek van egy kulcsa, lehet kettő is - mondta Cagliostro, és Jeanne szemébe nézett.

- Magának meggyőző bizonyítékai vannak - felelte lassan a grófné -, nekem meg csak gyanúim.

- Ó, gyanúm nekem is van - mondta Cagliostro -, s bizony felér a magáéval, asszonyom.

E szavak után intett a grófnénak, hogy távozzon.

Jeanne lefelé indult a lépcsőn. Ugyanazon a lépcsőn, amely felfelé jövet kihalt és sötét volt, most egymástól egyenlő távolságra húsz gyertya égett, húsz lakáj állt, és Cagliostro tízszer kiáltotta nagy hangon előttük:

- La Motte grófné!

Jeanne kilépett a kapun; veszett dühöt érzett s bosszút lihegett, mint egy tüzet s mérget okádó baziliszkusz.

A királyné másnapra ígérte, hogy kifizeti Boehmer és Bossange ékszerészeknek az esedékes részletet.

Mivel őfelsége levele a lelkükre kötötte, hogy nagy körültekintéssel járjanak el, az ékszerészek türelmesen várták, hogy megérkezzék hozzájuk az ötszázezer frank.

És mivel bármily gazdag is egy kereskedő, ötszázezer frank inkasszálása komoly dolog, a két társ gyöngybetűkkel jó előre megírta a nyugtát.

A nyugta azonban feleslegesnek bizonyult; senki sem jött, hogy ötszázezer frank ellenében átvegye.

Az ékszerészek keserves éjszakát töltöttek, várva, hogy beállítson valami küldönc. Ez vajmi kevéssé volt valószínű, de hát a királynénak néha rendhagyó ötletei támadnak; bujkálnia kell; a futára talán csak éjfél után érkezik.

Másnap hajnalra szétfoszlott minden hiú reményük. Bossange úgy döntött, hogy Versailles-ba megy, a társa csatlakozott hozzá, s ízibe hintóba szálltak.

Versailles-ba érve Bossange kérte, hogy vezessék be a királynéhoz. Azt felelték neki, hogy ha nincs kihallgatási engedélye, nem mehet be.

Ő azonban ragaszkodott a kéréséhez, és mivel jó érzékkel tudott odacsúsztatni az előszobákban egy-egy értéktelen kövecskét, s mivel itt is tudta, kivel áll szemben, elérte, hogy felkarolják az ügyét, s lehetővé tegyék számára, hogy találkozzon a sétából visszatérő királynéval.

Mária Antónia még mindig minden ízében reszketett a Charnyval való találkozás óta: szerelmese lett a férfinak, ha nem is lett a szeretője. Örömtől repesve, derűs gondolatokkal eltelve jött visszafelé, s rögtön észrevette Boehmer szomorkás, de tiszteletteljes ábrázatát.

Rámosolygott, az ékszerész ezt biztatásnak vette, s megkockáztatta a kérést: kihallgatást kér. A királyné meg is ígérte, hogy két órakor, azaz ebéd után fogadja. Boehmer megvitte a hírt Bossangenak, akinek tályogja volt, s nem akart a királyné előtt fekélyes képpel megjelenni.

- Semmi kétség - mondták egymásnak, miközben Mária Antónia legjelentéktelenebb mozdulatára is igyekeztek magyarázatot találni -, semmi kétség, ma ott van őfelsége fiókjában az az összeg, ami tegnap még nem volt ott, azért mondta, hogy két órakor menjünk, mert kettőkor egyedül lesz.

És azon kezdtek töprengeni, vajon papírpénzben, aranyban vagy ezüstben kapják-e majd a pénzt.

Kettőt ütött az óra, az ékszerész készenlétben állt, bevezették őfelsége kis társalgójába.

- Mi van már megint, Boehmer - kérdezte a királyné, ahogy az ékszerész belépett -, csak nem ékszerről akar tárgyalni velem? Nincs szerencséje.

Boehmer azt hitte, hogy valaki elbújt, s a királyné fél, hogy meghallják. Úgy tett hát, mint aki érti, miről van szó. Körülnézett:

- Igen, asszonyom.

- Mit keres? - kérdezte meglepődve a királyné. - Ne is tagadja: magának valami titka van!

Boehmer úgy elámult a tökéletes tettetés láttára, hogy egy szót se tudott kinyögni.

- Már megint valami eladó ékszerről van szó? - folytatta a királyné. - Valami páratlan darabról? Ó, miért van így halálra rémülve? Senki sem hallgatózik.

- Akkor hát... - suttogta Boehmer.

- Halljuk!...

- Akkor hát megmondhatom felségednek...

- Mondja csak, kedves Boehmer!

- Akkor hát megmondhatom felségednek, hogy tegnap megfeledkezett rólunk - mondta az ékszerész, s nagy nehezen mosolyra húzta a száját, kimutatva kissé sárga fogait.

- Megfeledkeztem magukról? Hogyhogy? - kérdezte a királyné meglepődve.

- Úgy, hogy tegnap... volt a határidő...

- A határidő? Miféle határidő?

- Ó, bocsássa meg felséged, ha veszem a bátorságot... Tudom, hogy tapintatlanság. Talán nem készült fel felséged. Nagy csapás lenne, de hát végül is...

- Ejnye, Boehmer! Egyetlen szót sem értek abból, amit mond. Magyarázza meg világosan, kedves uram!

- Felségednek talán kihullott az emlékezetéből... Nem is csoda ennyi gond közepette.

- Mi hullott ki az emlékezetemből? Megint valami baj?

- Tegnap járt le az első fizetési határnap a nyakékre - mondta félénken Boehmer.

- Nahát! Eladták a nyakéket? - kérdezte a királyné.

- Hát... - mondta Boehmer, és döbbenten nézett a királynéra - hát ha nem tévedek, el.

- És akinek eladta, nem fizetett... Szegény Boehmer! Annyi baj legyen! Azoknak is azt kell tenniök, amit én tettem: ha nem tudják megvenni a nyakéket, vissza kell adniok, és a maguké marad az előleg.

- Hogyan?... - dadogta az ékszerész, s megingott, mint az óvatlan utazó, aki órákat tölt tűző napon Spanyolországban. - Mit méltóztatik mondani?

- Csak azt mondom, szegény Boehmer uram, hogy ha tíz vevője ugyanúgy visszaadja magának a nyakéket, ahogy én tettem, magának hagyva a kétszázezer frank foglalót, a végén bejön vagy kétmillió.

- Felséged... - kiáltotta Boehmer, és csurgott róla a verejték - felséged azt mondja, hogy visszaadta nekem a nyakéket?

- Hát persze, hogy azt mondom - felelte nyugodtan a királyné. - Mi lelte magát?

- Hogyan? - folytatta az ékszerész. - Felséged tagadja, hogy megvette tőlem a nyakéket?

- Ejnye! Micsoda komédia ez? - kérdezte szigorúan a királyné. - Az az átkozott nyakék arra született, hogy valaki mindig elveszítse miatta a fejét?

Boehmer minden tagjában reszketett.

- Felséged azt mondta... hogy visszaadta, felséged azt mondta, VISSZAADTA a gyémánt nyakéket.

A királyné összefonta a karját.

- Szerencsére van itt valami - mondta -, ami majd felfrissíti az emlékezetét, mert maga, Boehmer úr, igen feledékeny ember.

A fiókos szekrényhez ment, elővett egy papírt, szétnyitotta, átfutotta, és lassan odanyújtotta a boldogtalan Boehmernek.

- A stílusa elég világos, gondolom - mondta a királyné, s leült, hogy jobban láthassa az ékszerészt, amíg elolvassa a papírt.

Az ékszerész arca először mélységes hitetlenségről, majd egyre iszonyatosabb rémületről árulkodott.

- Nos? - kérdezte a királyné. - Felismeri az elismervényt, amely annak rendje és módja szerint tanúskodik róla, hogy visszavette a nyakéket? Hacsak nem felejtette el azt is, hogy Boehmernek hívják...

- De asszonyom! - kiáltotta a dühtől és az ijedtségtől fuldokolva Boehmer. - Ezt az elismervényt nem én írtam alá!

A királyné hátrahőkölt, s villámló tekintetével porrá zúzta a szerencsétlent.

- Tagadja? - kérdezte.

- Tagadom... Ha a szabadságomba, ha az életembe kerül is, én a nyakéket nem kaptam vissza! Én ezt az elismervényt soha nem írtam alá. Akkor is csak ezt ismételném, ha a vérpadon állnék, mögöttem a bakóval: nem, felség, ezt az elismervényt nem én írtam.

- Akkor hát, uram - kérdezte a királyné, s enyhe sápadtság ömlött el az arcán -, én elloptam magától az ékszert? Nálam van az ékszer?

Boehmer belekotort a levéltárcájába, elővett egy levelet, s odanyújtotta a királynénak...

- Nem hiszem, asszonyom - mondta tiszteletteljesen, de a megrendüléstől elcsukló hangon -, nem hiszem, hogy ha felséged vissza akarta volna adni a nyakéket, ezt a kötelezvényt írta volna.

- Mi ez az iromány? - kiáltotta a királyné. - Én ilyet soha nem írtam! Maga szerint ez az én írásom?

- Alá van írva - mondta Boehmer halálra váltan.

- Franciaországi Mária Antónia... Maga megőrült! Én Franciaországi? Nem tudja, hogy osztrák főhercegnő vagyok? Ausztriai Mária Antónia! Micsoda képtelenség, hogy ezt én írtam! Ugyan, Boehmer úr! Mondja meg a hamisítóinak, hogy ostobaságot csináltak.

- A hamisítóimnak... - hebegte az ékszerész. - Felséged hamisítással gyanúsít engem, engem, Boehmert?

- Maga pedig engem gyanúsít, engem, Mária Antóniát! - mondta fensőbbségesen a királyné.

- De hiszen ez a kötelezvény - mutatott a királyné kezében levő papírra.

- És ez az elismervény... - felelte a királyné, s az ékszerész kezében levő papírra mutatott.

Boehmer kénytelen volt egy karosszékre támaszkodni, mert a lába alatt megindult a parkett. Kapkodta a levegőt, s az ájulásos hamuszürke színt most gutaütéses bíborvörös váltotta fel az arcán.

- Adja vissza az elismervényt - mondta a királyné -, biztos, ami biztos, magamnál tartom, s vegye vissza a Franciaországi Antónia aláírással ellátott levelét; az ügyész majd megmondja, mennyit ér.

Kitépte a kezéből az elismervényt, s odahajította neki a kötelezvényt. Hátat fordított, és bement az egyik szomszédos helyiségbe, magára hagyva a szerencsétlen embert, akinek immár egyetlen épkézláb gondolata sem volt, és az etikett legelemibb szabályait megsértve, az egyik karosszékbe rogyott.

Néhány perc elteltével azonban összeszedte magát, és szédülten kirohant a lakosztályból, egyenest Bossange-hoz. Elmesélte neki a történteket, de úgy, hogy a társa erősen gyanakodni kezdett rá.

Aztán olyan érzékletesen és annyiszor elmesélte ugyanazt, hogy Bossange a parókáját kezdte tépni, Boehmer a haját: a járókelők fürkész pillantása előtt szomorú, egyszersmind igen-igen nevetséges jelenet játszódott le a hintóban.

Ám mivel nem lehet az egész napot hintóban tölteni; s mivel a haj- és parókatépést csak addig lehet folytatni, amíg van mit tépni, a két ékszerész inkább törni kezdte a fejét, s arra az elhatározásra jutott, hogy akárhogy is, bejutnak a királynéhoz, és magyarázatot követelnek tőle.

Szánalmas állapotban tartottak a kastély felé, amikor összefutottak a királyné egyik testőrtisztjével, aki őket kereste: hívatja őket a királyné. Leírhatatlan örömmel loholtak, hogy engedelmeskedjenek.

Azon nyomban be is vezették őket a királynéhoz.

A királyné már türelmetlenül várta az ékszerészeket.

- Á, itt van Bossange úr is! - csattant a hangja, ahogy megpillantotta őket. - Erősítést hozott, Boehmer, nagyon helyes!

Boehmer nem tudott mit válaszolni, de annál többet gondolt. Ilyen esetekben a legjobb mozdulatokkal kifejezni a gondolatainkat; Boehmer Mária Antónia lábához vetette hát magát.

A mozdulat kifejező volt.

Bossange követte üzlettársa példáját.

- Uraim - mondta a királyné -, már megnyugodtam, és a továbbiakban meg is őrzöm a hidegvéremet. Különben is, támadt egy ötletem, ami módosítja az érzelmeimet maguk iránt. Semmi kétség: ebben az ügyben mind maguk, mind én valami rejtély áldozatai vagyunk... ami már nem is rejtély a számomra.

- Ó, asszonyom! - kiáltott fel Boehmer, aki el volt bűvölve a királyné szavaitól. - Akkor hát nem gyanúsít többé... hogy én... ó, micsoda szörnyűség kiejteni is a hamisító szót!

- Kérem, higgye el, hogy nekem legalább olyan kínos hallani, mint magának kiejteni - mondta a királyné. - Nem, nem gyanúsítom már.

- Akkor hát felséged valaki mást gyanúsít?

- Feleljenek a kérdéseimre! Azt mondják, hogy nincsenek maguknál a gyémántok?

- Nincsenek nálunk - felelte együtt a két ékszerész.

- Az most lényegtelen, kinek adtam oda az ékszert, hogy juttassa vissza maguknak, ez az én dolgom. Nem találkoztak... La Motte grófnéval?

- De igen, asszonyom...

- És nem adott át semmit... amit én küldtem?

- Semmit, asszonyom. A grófné csak ennyit mondott: "Várjanak!"

- Az én kötelezvényemet ki adta át?

- A kötelezvényt? Amely a felséged kezében is volt? - kérdezte Boehmer. - Azt egy ismeretlen küldönc hozta, méghozzá éjszaka.

És felmutatta a hamisított levelet.

- Á, á! - mondta a királyné. - Jól van. Láthatják, hogy nem én küldtem.

Csengetett, bejött egy kísérő inas.

- Hívatom La Motte grófnét - mondta nyugodtan a királyné. - És mondják csak - folytatta ugyanolyan nyugodtan -, mást nem láttak? Rohan úr nem kereste föl magukat?

- De bizony, asszonyom, Rohan úr meglátogatott minket, és érdeklődött...

- Remek! - felelte a királyné. - Ha Rohan bíboros úr még benne van ebben az ügyben, maguknak semmi okuk rá, hogy elkeseredjenek. La Motte grófné, amikor azt mondta: Várjanak, azt akarta... Nem, nem akarok találgatni... Menjenek, meséljék el a bíboros úrnak, amit nekem elmondtak; nincs vesztegetni való idejük. Tegyék még hozzá, hogy mindent tudok.

Az aprócska reménysugár visszaadta a két ékszerész életkedvét, a tekintetükbe már nem sűrűsödött annyi rémület.

Bossange halkan megjegyezte:

- Felséged látta, kezében tartotta a hamis elismervényt. A hamisító bűnt követett el.

Mária Antónia összevonta a szemöldökét.

- Igen. Ha a nyakéket nem kapták meg, akkor ez az írás hamisítvány. Ám ahhoz, hogy megállapítsuk, hogy hamisítvány, elengedhetetlen, hogy szembesítsem magukat azzal a személlyel, akit megbíztam, hogy adja át maguknak a gyémántokat.

- Állunk felséged rendelkezésére! - kiáltotta Bossange. - Mi becsületes kereskedők vagyunk, tiszta szívből kívánjuk, hogy kiderüljön az igazság!

- Akkor menjenek, és keressék a bíboros úrnál az igazságot! Az ő kezében van a rejtély kulcsa.

- És felséged megengedi, hogy visszatérjünk a válasszal? - kérdezte Boehmer.

- Én már előbb megtudok mindent, előbb fogom megtudni az igazságot, mint maguk - felelte a királyné. - És most induljanak.

Elbocsátotta őket, s átadta magát kínzó nyugtalanságának: egyik futárt a másik után küldte La Motte-néhoz.

A bíboros otthon volt, éppen leírhatatlan haraggal olvasta azt a levélkét, amelyet az imént adott át neki La Motte-né; a levél állítólag Versailles-ból érkezett. A levél kegyetlen volt, szétrombolta a bíboros minden reményét; megtiltotta neki, hogy bizalmas találkozás céljából Versailles-ba menjen; a lojalitására hivatkozva felszólította, hogy ne próbálja folytatni az immár lehetetlenné vált kapcsolatot.

A herceg felugrott; újraolvasta a szavakat; mintha a papírt vádolta volna a kegyetlenségért, mely szertefoszlatta álmait.

- Kacér, szeszélyes, hűtlen asszony! - kiáltott fel kétségbeesve. - Ó, ez bosszúért kiált!

Ekkor összehordott gondolatban mindenféle silány vigaszt, ami enyhet ad a szerelmi bánattól gyötrődő gyenge szíveknek, de a szerelemből ki nem gyógyítja őket.

- Tessék - mondogatta -, négy levelet írt nekem, egyik igazságtalanabb és zsarnokabb, mint a másik. Szeszélyből kellettem csak neki, én! Ezt a megaláztatást is alig-alig bocsátanám meg neki, ha fel nem áldozna egy új szeszélyéért.

És a boldogtalan, kijátszott ember a remény lázával olvasott újra minden levelet: mindegyik könyörtelen arányérzékkel, fokozatosan adagolta a visszautasítást.

Az utolsó a kínpadra feszítés remekműve volt. S mégis: a boldogtalan, szerelmes bíboros fájdalmas örömét lelte benne, hogy elolvassa s újraolvassa a La Motte-né szerint Versailles-ból érkezett hideg, kegyetlen szavakat.

Ekkor érkeztek a palotájába az ékszerészek.

Nagyon meglepődött, hogy a két ékszerész szinte erőszakkal akar bejutni hozzá. Háromszor is elzavarta a belső inasát, aki negyedszer is visszajött, s azt mondta, hogy Boehmer és Bossange kijelentette: csak akkor mennek el, ha erőszakkal dobják ki őket.

- Eh, bocsássa be őket! - mondta végül a bíboros.

Bejöttek. Feldúlt arcuk híven tanúskodott róla, milyen nehéz erkölcsi és szellemi küzdelmet kell folytatniuk. Az erkölcsi küzdelemben diadalmaskodtak, de a szellemi tusához gyengék voltak: soha még háborodottabb elméknek nem kellett egyházfejedelem előtt helytállniok.

- Először is, mi ez a közönséges viselkedés, ékszerész uraim? - kiáltotta a bíboros, ahogy meglátta őket. - Talán tartozunk valamivel maguknak?

"Jaj, elölről kezdődik az egész!" - riadt meg Boehmer, és tanácstalanul a társára sandított.

"Azt szeretném én látni! - vágott feléje a szemével Bossange, s harcias mozdulattal megigazította a parókáját. - Mindenre el vagyok szánva!"

És szinte fenyegetően lépett előre; az óvatosabb Boehmer a háttérben maradt.

A bíboros azt hitte, megőrültek, és véleményét nem is rejtette véka alá.

- Nagyuram - mondta a kétségbeesett Boehmer minden szavát sóhajjal kísérve -, igazságot, könyörületet kérünk! Nyugtasson meg, és ne kényszerítsen arra bennünket, hogy tiszteletlenségre vetemedjünk a legnagyobb, a legkiválóbb herceggel szemben!

- Maguk vagy megőrültek, uraim, s akkor egyszerűen kidobatom magukat az ajtón, vagy nem őrültek meg, s akkor kidobatom magukat az ablakon - mondta a bíboros. - Választhatnak.

- Mi nem vagyunk őrültek, nagyuram, minket kiraboltak!

- Mi közöm hozzá? - mondta Rohan. - Nem vagyok rendőrfőnök.

- De nagyuramnak is köze volt a nyakékhez - mondta zokogva Boehmer -, tanúskodni fog, nagyuram, tanúskodni...

- Á, szóval erről van szó! - kiáltott a herceg. - Ellopták a nyakéket?

- Igen, nagyuram.

- És mit mond a királyné?

- A királyné méltóságodhoz küldött minket.

- Ez igazán kedves őfelségétől. De mit tehetek én ebben az ügyben, jóemberek?

- Mindent, nagyuram; méltóságod meg tudja mondani, mi történt a nyakékkel.

- Én?

- Minden bizonnyal.

- Kedves Boehmer uram, ezt akkor mondhatná, ha tagja volnék annak a rablóbandának, amely ellopta a királynétól a nyakéket.

- Nem a királynétól lopták el a nyakéket.

- Jóságos ég, akkor kitől?

- A királyné tagadja, hogy nála lett volna az ékszer.

- Hogyan? Tagadja? - kérdezte habozva a bíboros. - Hiszen maguknál van a kötelezvénye.

- A királyné azt mondja, hogy a kötelezvény hamis.

- Ugyan! - kiáltott fel a bíboros. - Maguknak elment az eszük, uraim.

- Ezt mondta vagy nem ezt mondta? - fordult Boehmer a társához.

- Ezt mondta, ezt! - bólogatott Bossange.

- Azért tagadta a királyné, mert volt nála valaki, amikor maguk beszéltek vele - mondta a bíboros.

- Egy lélek sem volt, nagyuram. De ez még nem minden.

- Más is van?

- Nemcsak hogy tagadta a királyné, nemcsak azt állította, hogy a kötelezvény hamis, hanem mutatott egy elismervényt, amelyet állítólag mi írtunk, és amely azt bizonyítja, hogy visszavettük a nyakéket.

- Elismervényt? - kérdezte a bíboros. - És mi van azzal az álelismervénnyel?

- Hamis, mint a másik... tudja azt jól méltóságod.

- Hamisítvány... Két hamisítvány... És azt mondják, hogy tudom én azt jól?

- Nyilván, hiszen nagyuram megerősítette annak idején, amit La Motte-né asszony mondott nekünk; nagyuram nagyon jól tudja, hogy eladtuk a nyakéket, és a királynénál hagytuk.

- Lássuk csak - mondta a bíboros, és végigsimított a homlokán -, gondoljuk végig a dolgot! Értsük meg egymást. Én magukkal a következőképpen jártam el: Először is megvásároltam egy nyakéket őfelsége számlájára, s előlegként kifizettem kétszázötvenezer frankot.

- Úgy van, nagyuram.

- Azután maguk azt mondták, hogy az adásvételt egyenest a királyné írja alá, ő állapítja meg a fizetési határnapokat, és az aláírásával felel értük.

- Az aláírásával... Ugye, nagyuram, azt mondja, hogy a királyné aláírásával?

- Mutassák!

- Tessék!

Az ékszerészek elővették a levéltárcájukból a levelet. A bíboros rápillantott.

- Hogy maguk milyen gyerekek! - kiáltotta. - Franciaországi Mária Antónia... A királyné talán nem az ausztriai házból való? Magukat meglopták; hamis az írás, hamis az aláírás!

- Akkor viszont La Motte-né asszonynak ismernie kell mind a hamisítót, mind a tolvajt! - kiáltott a kétségbeesés végső határán a két ékszerész.

Ennek az állításnak az igazsága megdöbbentette a bíborost.

- Hívjuk ide La Motte-nét! - mondta mélységes zavarban.

És csöngetett, ahogy a királyné is csöngetett.

Az emberei Jeanne üldözésére indultak; a hintaja még nem járhatott messze.

Ezalatt Boehmer és Bossange egyre csak azt ismételgette:

- Hol a nyakék? Hol a nyakék?

- Ne szajkózzák már folyton ugyanazt! - mondta rosszkedvűen a bíboros. - Honnét tudjam, hogy hol a maguk nyakéke? Én csak azt tudom, hogy személyesen adtam át a királynénak.

- A nyakék! Ha már nincs pénz, legalább a nyakék legyen meg! - siránkozott a két kereskedő.

- Uraim, ehhez nekem semmi közöm - ismételte magánkívül a bíboros, s legszívesebben kihajította volna a két hitelezőt.

- La Motte-né asszony! A grófné! - sápítozott Boehmer és Bossange. - Ő tett tönkre bennünket.

- Megtiltom, hogy gyanúsítani merészeljék La Motte-né asszonyt, ezt a közismerten feddhetetlen hölgyet, különben kénytelen leszek megveretni magukat az embereimmel.

- De hát valaki csak bűnös - mondta Boehmer -, valaki csak hamisította ezt a két levelet!

- Talán én? - kérdezte Rohan fensőbbségesen.

- Ezt mi nem mondtuk, nagyuram.

- Akkor hát?

- Csak van valami magyarázat, nagyuram... adja meg, az égre kérem!

- Várjanak, hogy előbb magam tudjam meg.

- De mit válaszoljunk a királynénak? Hiszen őfelsége is haragszik ránk.

- Mit mond őfelsége?

- Azt mondja, hogy méltóságod vagy La Motte-né asszony birtokában van a nyakék, nála nincs.

- Akkor hát mondják meg a királynénak, hogy... - kezdte a szégyentől és a haragtól sápadtan a bíboros. - Nem, ne mondjanak semmit! Már így is elég nagy a botrány. De holnap... holnap én celebrálom a misét a versailles-i kápolnában, hallják-e! Jöjjenek el, látni fogják, hogy odamegyek a királynéhoz, beszélek vele, és megkérdezem tőle, vajon tényleg nincs-e nála a nyakék, és azt is hallják majd, amit válaszol. Ha a szemembe mondja, hogy nincs... akkor, uraim... én Rohan herceg vagyok, fizetni fogok!

És e méltósággal kiejtett szavak után a herceg elbocsátotta a két üzlettársat, akik egymás könyökét böködve hátráltak ki a szobából.

- Akkor hát holnap, ugyebár, nagyuram? - dadogta Boehmer.

- Holnap délelőtt tizenegykor, a versailles-i kápolnában - felelte a bíboros.

Másnap tíz óra tájban Breteuil-címerrel ékesített hintó gördült be Versailles-ba.

Breteuil, Rohan vetélytársa és személyes ellensége már régóta leste az alkalmat, hogy halálos csapást mérjen ellenfelére.

E téren a diplomácia annyival áll a vívás fölött, hogy a vívásban egyetlen másodperc alatt kell jól vagy rosszul visszavágni, a diplomatáknak viszont tizenöt esztendő, sőt ha szükséges, még több is a rendelkezésükre áll, hogy a visszavágást eltervezzék és a lehető leghalálosabb módon véghezvigyék.

Breteuil úr egy órája kihallgatást kért a királytól, s most éppen öltözködés közben találta őfelségét: a misére készülődött.

- Csodálatos idő van - mondta XVI. Lajos nagy vígan, amikor a diplomata belépett a szobájába -, igazi Nagyboldogasszony-napi idő. Nézze csak, egyetlen felhő sincs az égen.

- Végtelenül sajnálom, felség, hogy felhőt hozok felséged nyugodt egére - felelte a miniszter.

- Nocsak! - kiáltotta a király, s derűs képe egyszeriben morcos lett. - Rosszul kezdődik a nap. Nos, mi az?

- Igazán zavarban vagyok, felség, hogy el kell mesélnem a dolgot, annál is inkább, mert első pillantásra az ügy nem is tartozik a minisztériumom hatáskörébe. Lopásról van szó, amelynek feltárása a rendőrfőnök dolga lenne, nem az enyém.

- Lopás! - mondta a király. - Maga igazságügy-miniszter, és a tolvajok előbb-utóbb összeütközésbe kerülnek a törvénnyel. A dolog tehát az igazságügy-miniszterre is tartozik. Beszéljen!

- Nos, felség, a következőkről van szó. Felséged nyilván hallott már egy bizonyos gyémánt nyakékről?

- A Boehmeréről?

- Arról, felség.

- Amelyet a királyné visszautasított?

- Igen.

- Ez a visszautasítás egy szép csatahajót eredményezett nekem: a Suffren-t - mondta a király a kezét dörzsölve.

- Nos, felség, a nyakéket ellopták - mondta Breteuil báró.

- Annyi baj legyen! - mondta a király. - A gyémántok mind híresek. Ha feldarabolnák őket, a kövek értéküket vesztenék, következésképpen nem fogják tönkretenni a nyakéket, és a rendőrség meg fogja találni.

- Nem közönséges lopásról van szó - mondta Breteuil báró. - Különös hírek szállingóznak róla.

- Hírek? Miről beszél?

- Az a hír járja, hogy a királyné megtartotta a nyakéket.

- Hogyhogy megtartotta? Ott voltam, amikor visszautasította, még csak meg sem akarta nézni. Bolondság, képtelenség, a királyné nem tartotta meg a nyakéket.

- Talán nem a megfelelő szót használtam, felség; a rágalmazók elvakultak az uralkodókkal szemben, így az általuk használt kifejezés túlságosan sértő a királyi fül számára. A "megtartotta" szó...

- Azt a nemjóját, Breteuil úr - mondta mosolyogva a király -, remélem, nem azt állítják, hogy a királyné ellopta a gyémánt nyakéket?

- Felség - mondta izgatottan Breteuil -, az a hír járja, hogy a királyné, miután felséged jelenlétében visszautasította az ékszert, ismét alkudni kezdett rá; az a hír járja, és azt hiszem, felesleges elismételnem, hogy alattvalói hódolatomban milyen mélységesen megvetem ezeket az aljas feltételezéseket, szóval az a hír járja, hogy az ékszerészek birtokában van őfelsége a királyné nyilatkozata arról, hogy megtartja a nyakéket.

A király elsápadt.

- Ez a hír járja? - ismételte. - Hogy micsoda hírek járnak! De hiszen ez hihetetlen! - kiáltott fel. - Ha a királynénak kedve támadt volna megvenni a nyakéket, nem tennék neki szemrehányást. A királyné nő, a nyakék pedig ritka, csodaszép darab. Hála Istennek, ha akarta volna, a királyné megengedhette volna magának, hogy egy ékszerért másfél milliót fizessen. Hozzájárultam volna; csupán azt rónám fel neki, hogy elhallgatta előlem a kívánságát. De a királynak igazán nem kell beleártania magát az ügybe; itt a férjé a szó. A férj, ha akarja vagy ha tudja, ám pirongassa meg a feleségét, de tagadom, hogy bárkinek is joga lenne beleszólni.

A báró meghajolt a király nemes, szenvedélyes szavai előtt. Csakhogy XVI. Lajos nem volt kemény jellem. Alig hangzott el a magabiztos kijelentése, máris nyugtalanság kerítette hatalmába.

- Mi is van azzal a lopással? - kérdezte bizonytalanul. - Ha lopás történt, a nyakék nyilván nincs a királyné kezében...

- Felséged haragja megfagyasztotta bennem a vért - mondta a báró -, azért nem tudtam befejezni.

- Ó, az én haragom!... Még hogy én haragudjam!... Ahhoz, báró... báró... - És a jó király hahotázni kezdett. - Jól van, folytassa, és mondjon el mindent! Akár azt is mondhatja, hogy a királyné eladta a zsidóknak a nyakéket. Szegény asszony, gyakran van szüksége pénzre, és én bizony nem mindig adok neki.

- Éppen ezt bátorkodtam volna mondani felségednek. Calonne úr két hónapja kért a királyné részére ötszázezer frankot, de felséged nem volt hajlandó aláírni.

- Ez így van.

- Nos, felség, az a hír járja, hogy ez a pénz arra kellett volna, hogy a nyakék megvételekor aláírt szerződés első negyedévi fizetési kötelezettségét teljesítsék. Mivel a királynénak nem volt pénze, nem fizetett.

- És aztán? - kérdezte a király rosszat sejtve.

- Aztán, felség... itt kezdődik maga a történet, melyet kötelességemnek érzek elmesélni felségednek.

- Hogyan? Azt mondja, hogy itt kezdődik a történet? Mi történt hát, egek? - kiáltott fel a király, elárulva tanácstalanságát.

A báró fölénybe került.

- Az a hír járja, hogy a királyné pénzt kért valakitől.

- Kitől? Egy zsidótól, igaz?

- Nem, felség, nem zsidótól.

- Ejnye, Breteuil, de furcsa képpel mondja! Na jó, kitalálom: külföldi kapcsolat, a királyné a fivérétől, a családjától kért pénzt. Ausztria is benne van a dologban.

A királynak érzékeny pontja volt a bécsi udvar.

- Bárcsak úgy volna! - felelte Breteuil.

- Bárcsak úgy volna? De hát kitől kért pénzt a királyné?

- Én nem is merem...

- Meglep, uram - mondta a király, s a fejét felszegve újból királyi méltósággal beszélt. - Beszéljen, kérem, de azonnal, és nevezze meg azt, aki a pénzt kölcsönözte.

- Rohan úr kölcsönözte a pénzt, felség.

- Nahát! Hogy tudja pirulás nélkül kiejteni Rohan nevét? Tudhatja, hogy a tönk szélén áll.

- Felség... - Breteuil lesütötte a szemét.

- Utálom az ilyen arckifejezést, igazságügy-miniszter úr. Magyarázatot követelek!

- Nem, felség, a világ minden kincséért sem mondok olyat, ami rossz fényt vet királyom és uralkodónőm becsületére.

A király összevonta szemöldökét.

- Nagyon mélyre csúszunk, Breteuil uram - mondta. - Ebből a rendőrségi feljelentésből a rágalom bűze árad.

- Minden rágalom gyilkos párákat lehel, felség, s a királyoknak alapos tisztogatást kell végezniük, ha nem akarják, hogy becsületüket még a trónon is kikezdjék ezek a mérgek.

- Rohan úr! - morogta a király. - Nem nagyon valószínű... Vagy a bíboros röpítette föl ezt a hírt?...

- Felséged meggyőződhet majd róla, hogy Rohan úr tárgyalt Boehmerrel és Bossange-zsal, s hogy az adásvételt is ő maga bonyolította le, ő kötött szerződést és kötötte ki a fizetési feltételeket.

- Valóban? - kiáltott fel a király, akit egészen megzavart a féltékenység és a harag.

- Ezek olyan tények, amelyeket a legegyszerűbb kihallgatással be lehet bizonyítani. Felséged érdekében elvállalom az ügyet.

- Elvállalja, azt mondja?

- A saját felelősségemre, felség.

A király izgatottan le és föl járkált a szobában.

- Szörnyű, szörnyű! - ismételgette. - De még mindig nem értem, hol itt a lopás.

- Az ékszerészek azt mondják, felség, hogy a királyné aláírt nekik egy kötelezvényt, és hogy a nyakék a királynénál van.

- Na, látja! - kiáltott fel a király, és szinte kirobbant belőle a remény. - Tagadja, ugye, Breteuil, a királyné tagadja...

- De felség, mondtam én egy szóval is, hogy nem hiszek a királyné ártatlanságában? Igazán szánalomra méltó lennék, ha felséged nem olvasná ki a szívemből a mélységes tiszteletet és szeretetet a legtisztább asszony iránt, aki csak él a földön!

- Eszerint maga csak Rohant vádolja...

- Felség, a látszat legalábbis azt sugallja...

- Súlyos vád, báró.

- Amely talán megsemmisül a nyomozás során, de a nyomozás elengedhetetlenül szükséges. Képzelje csak el, felség: a királyné azt állítja, hogy nincs nála a nyakék, az ékszerészek azt állítják, hogy eladták a királynénak; a nyakék nincs sehol; a lopás szót maga a nép ejtette ki, mégpedig Rohan úr neve és a királyné szent neve között.

- Igaz, igaz - mormolta megrendülten a király -, igaza van, Breteuil, ki kell deríteni az ügyet.

- Okvetlenül, felség.

- Istenem! Mi történik ott a galérián? Csak nem Rohan úr megy a kápolnába?

- Még nem, felség. Rohan úr még nem mehet a kápolnába, nincs még tizenegy óra, meg aztán Rohan úrnak bíborosi ornátusban kellene mennie, hiszen ma ő celebrálja a misét. Nem ő az, felségednek még van egy fél órája.

- Mit tegyünk hát? Beszéljek vele? Hívassam?

- Ha adhatok egy tanácsot felségednek: ne engedje kiszivárogni a dolgot, mielőtt őfelségével, a királynéval beszélne.

- Igen - mondta a király -, ő majd megmondja nekem az igazat.

- Ehhez a kétség árnyéka sem férhet, felség.

- Akkor hát, báró, üljön le, és kímélet nélkül mondjon el minden tényt, minden lehetséges magyarázatot!

- Ebben az irattartóban minden részletesen le van írva, felség, a bizonyítékokkal együtt.

- Akkor munkára fel! Várjon, bezáratom a szobám ajtaját; ma reggelre két audienciát ígértem, de elhalasztom.

A király kiadta a parancsot, s egy utolsó pillantást vetett az ablakra, mielőtt ismét leült.

- Most már tényleg a bíboros megy ott, nézze csak.

Breteuil felállt, az ablakhoz ment, és a függöny mögül megpillantotta Rohant, aki bíborosérseki ornátusban vonult a felé a lakosztály felé, amelyet olyankor foglalt el, amikor ünnepi misét celebrált Versailles-ban.

- Végre megérkezett! - mondta a király, s ő is felállt.

- Annál jobb - mondta Breteuil -, legalább nem késik majd a magyarázat.

És olyan odaadással kezdte tájékoztatóját, ahogy az beszél, aki el akarja veszejteni a másikat.

Ördögi művészettel gyűjtött össze minden adatot, ami a bíboros ellen szólt. A király látta, mint gyűlnek halomba Rohan bíboros bűnösségének bizonyítékai, az azonban elkeserítette, hogy a királyné ártatlanságának bizonyítékai nem gyülekeztek elég szaporán.

Már vagy negyedórája tűrte nagy izgalomban ezt a kínzást, amikor hirtelen sikoltozás verte föl a szomszédos galéria csendjét.

A király fülelt, Breteuil félbeszakította a felolvasást.

Egy testőrtiszt halkan bekopogott a dolgozószoba ajtaján.

- Mi az? - kérdezte a király, akinek Breteuil leleplező szavai óta húrként feszültek az idegei.

A testőr tisztelgett.

- Őfelsége a királyné kéri felségedet, hogy menjen be hozzá.

- Valami új fejlemény - mondta a király, és elsápadt.

- Lehetséges - mondta Breteuil.

- Megyek a királynéhoz! - kiáltotta a király. - Várjon meg itt bennünket, Breteuil!

- Remek! Közeledik a végkifejlet - suttogta az igazságügy miniszter.

Mialatt Breteuil a királynál volt, Charny sápadtan, izgatottan audienciát kért a királynétól.

A királyné öltözködött; öltözőszobájából, melynek ablaka a teraszra nézett, megpillantotta a bebocsátását követelő Charnyt. A szívére hallgatva nyomban parancsot adott, hogy engedjék be, nemes gőggel úgy gondolta, hogy az olyan tiszta, éteri szerelmet, mint a Charnyé, még a királynék palotájából se kell kirekeszteni.

Charny bejött, remegve megérintette a királyné feléje nyújtott kezét, s elfúló hangon így szólt:

- Ó, asszonyom, micsoda szörnyűség!

- Mi baj? - kiáltott fel a királyné, ahogy megpillantotta barátja sápadt arcát, maga is elsápadt.

- Tudja, mit hallottam, asszonyom? Tudja, mit beszélnek? Tudja, mit tud talán a király vagy mit fog holnap megtudni?

A királyné összeborzadt, amint arra a Charnyval töltött, ártatlan gyönyörökkel teli versailles-i éjszakára gondolt, melyet egy féltékeny, ellenséges szem kilesett.

- Mondjon el mindent, erős leszek - mondta, s a szívére szorította a kezét.

- Azt beszélik, asszonyom, hogy felséged megvásárolt egy nyakéket Boehmer és Bossange-tól.

- De visszaadtam - vágta rá a királyné.

- Azt mondják, hogy csak színleg adta vissza; hogy arra számított, ki tudja fizetni, de a király nem volt hajlandó aláírni az utalványt, melyet Calonne benyújtott hozzá: erre felséged pénzt kért valakitől, aki... a kedvese.

- Maga az! - kiáltott fel a királyné csodálatos bizalommal. - Maga az uram! Ugyan már, hadd mondjon mindenki, amit akar. A királyné kedvese cím nem lehet olyan édes sértés az ő szájukból, mint amilyen édes valóság a barátság szó, amely immár szent és sérthetetlen közöttünk.

Charnyt meghatotta ez az erélyes, szenvedélyes ékesszólás, amely csakis igazi szerelemből áradhatott.

De mivel nem válaszolt, a királyné nyugtalanul felkiáltott:

- Beszéljen világosan, Charny! Én a rágalmazás nyelvét sosem értettem. Maga talán érti?

- Asszonyom! Kérem, figyeljen rám, nagyon súlyos a helyzet. Tegnap a nagybátyámmal, Suffren úrral elmentem az udvari ékszerészekhez, Boehmerhez és Bossange-hoz. A nagybátyám hozott néhány gyémántot Indiából, s fel akarta becsültetni őket. Mindenről és mindenkiről szó esett. Az ékszerészek förtelmes történetet meséltek el a tengernagynak, amelyet felséged ellenségei alaposan kicifráztak. Kétségbe vagyok esve, asszonyom. Mondja meg, ha megvette azt a nyakéket! Mondja meg, ha nem fizette ki! De ne hagyja, hogy azt higgyem: Rohan úr fizette ki maga helyett.

- Rohan? - kiáltott fel a királyné.

- Igen, ő az, akit a királyné kedvesének tartanak, akitől a királyné pénzt kap kölcsön; ő az, akit egy Charny nevezetű boldogtalan ember látott a versailles-i parkban, amint a királynéra mosolygott, a királyné előtt térdelt, a királyné kezét csókolgatta, aki...

- Uram! - sikoltotta Mária Antónia. - Amikor nem vagyok magával, ismét elhiszi az egészet? Ez azt jelenti, hogy nem szeret, amikor magával vagyok.

- Ó, most közvetlen veszély fenyeget - mondta a fiatalember -, és én nem azért jöttem, hogy őszinteséget vagy bátorságot követeljek magától, hanem hogy könyörögjek: tegyen meg nekem egy szívességet!

- Először is miféle veszélyről beszél? - kérdezte a királyné.

- Csak a bolond nem látja a veszélyt, asszonyom. Ha a bíboros vállal kezességet a királynéért, ha ő fizet a királyné helyett, elveszejti a királynét. Arról a halálos bánatról nem is beszélek, melyet a Rohan úrral való bizalmas kapcsolata okozhat nekem. Nem. Az ilyen bánatba az ember belehal, de nem panaszkodik miatta.

- Maga megőrült! - csattant fel Mária Antónia.

- Nem, nem őrültem meg, asszonyom. Én láttam magát a parkban... Nem tévedtem, megint csak azt mondom. Ma kiderült az iszonyatos, halálos igazság... Rohan úr talán dicsekszik is...

A királyné megragadta Charny karját.

- Megőrült! Megőrült! - ismételgette leírhatatlan szorongással. - A gyűlöletben hisz, árnyakat lát, a lehetetlenben hisz; de az égre kérem, azok után, amiket mondtam, ne higgye, hogy bűnös vagyok!... Bűnös! Ezzel a szóval ki lehetne üldözni a világból... Bűnbe estem volna... vele... Én, aki még magára is mindig úgy gondoltam, hogy kértem Istent, bocsássa meg a puszta gondolatot, melyet bűnnek neveztem magamban! Ó, Charny, ha nem akarja, hogy ma elvesszem és holnap meghaljak, soha ne mondja nekem, hogy gyanúsít, vagy fusson innét, de olyan messzire, hogy a zuhanásom zaját se hallja meg, amikor holtan esem össze.

Olivier gyötrődve tördelte a kezét.

- Hallgasson rám, ha azt akarja, hogy igazán segítsek!

- Hogy maga segítsen! - kiáltotta a királyné. - Maga, aki kegyetlenebb az ellenségeimnél... Mert az ellenségeim csak vádolnak, de maga gyanúsít! Hogy az a férfi segítsen rajtam, aki megvet? Azt már nem, soha!

Olivier megfogta a királyné kezét.

- Majd meglátja, hogy nem vagyok anyámasszony katonája - mondta -, sürget az idő, ma este talán már késő lenne megtennünk azt, amit tennünk kell. Meg akar-e menteni bennünket?... Engem a kétségbeeséstől, magát a gyalázattól...

- Uram!...

- Ó, szemtől szembe a halállal az ember nem válogatja meg a szavait. Ha nem hallgat rám, higgye el, hogy ma estére mindketten halottak vagyunk, maga a szégyentől, én attól, hogy meghalni látom. Nézzünk szembe az ellenséggel, asszonyom! Mint a csatában! Nézzünk szembe a veszéllyel! A halállal! Induljunk együtt a harcba, én rangom szerint mint egyszerű katona, de majd meglátja, hogy egyben bátor katona is; maga a felség, az erő képében, egyenest a csata sűrűjébe! Ha elesik a küzdelemben, nos, nem lesz egyedül. Tudja mit? Tekintsen fivérének... Pénzre... van szüksége... hogy kifizesse a nyakéket?...

- Nekem?

- Ne is tagadja!

- De mondom...

- Ne mondja, hogy nincs magánál a nyakék!

- Esküszöm...

- Ne esküdjön, ha azt akarja, hogy szeressem!

- Olivier!

- Egyetlen lehetősége van, hogy megmentse a becsületét és a szerelmemet. A nyakék egymillió-hatszázezer frankba kerül, ebből kétszázötvenezret már kifizetett. Tessék, itt van másfél millió, vegye el!

- Mi ez?

- Ne nézegesse, vegye el, és fizessen.

- Eladta a birtokait! Miattam eladta, elkótyavetyélte a földjeit! Micsoda nemes szív! Az ilyen szerelem méltó rá, hogy ne hallgassam el: szeretem magát, Olivier!

- Fogadja el!

- Nem fogadom el, de szeretem magát.

- Akkor hát Rohan fizet? Ez már nem nagylelkűség, hanem kegyetlenség magától, és én ezt nem bírom elviselni... A bíborostól elfogadja?...

- Hogy én? Ugyan már, Charny! Én vagyok a királyné, szeretetet vagy vagyont osztogatok az alattvalóimnak, de tőlük soha semmit nem fogadok el.

- Akkor hát mit tesz?

- Majd maga irányítja a tetteimet. Maga szerint mit gondol Rohan bíboros?

- Azt, hogy maga a szeretője.

- Milyen kegyetlen, Olivier...

- Úgy beszélek, ahogy a halállal szembenézve beszél az ember.

- Maga szerint mit gondolnak az ékszerészek?

- Azt, hogy mivel a királyné nem tud fizetni, majd Rohan fizet.

- Maga szerint az emberek mit gondolnak a nyakékről?

- Hogy magánál van, csak eldugta, és akkor vallja majd be, ha ki lesz fizetve, akár mert a bíboros fizet szerelemből, akár mert a király fizet, mert fél a botránytól.

- Rendben van. És maga, Charny, nézzen a szemembe, és mondja meg: mit gondol azokról a jelenetekről, amelyeket a versailles-i parkban látott?

- Azt gondolom, asszonyom, hogy még be kell bizonyítania az ártatlanságát - felelte szenvedélyesen, őszintén a férfi.

A királyné letörölte a homlokán gyöngyöző verejtéket.

- Louis herceg, Rohan bíboros, királyi főalamizsnás! - zengett egy ajtónálló hangja a folyosón.

- Ő! - suttogta Charny.

- A legjobbkor - mondta a királyné.

- Fogadja?

- Hívatni akartam.

- De én...

- Menjen be az öltözőszobámba, és hagyja kissé nyitva az ajtót, hogy jól halljon mindent.

- Asszonyom!

- Igyekezzen, itt a bíboros!

Betuszkolta Charnyt a szomszéd szobába, résnyire nyitva hagyta az ajtót, és szólt, hogy jöhet a bíboros.

Rohan a küszöbön állt. Káprázatos miseruha volt rajta; mögötte, kissé hátrébb, népes kíséretén ugyanúgy csillogtak-villogtak a ruhák, mint urukon.

A sok lehajtott fő között ott volt Boehmer és Bossange feje is, az ékszerészek kissé feszengtek ünneplő ruhájukban.

A királyné a bíboros elé ment. Az erőltetett mosoly egykettőre lehervadt az ajkáról.

Louis de Rohan komoly volt, sőt szomorú. Nyugalom érződött rajta; a harcba induló férfié, meg alig észlelhető fenyegetés: a papé, akinek esetleg bűnbocsánatot kell gyakorolnia.

A királyné egy támlátlan székre mutatott, a bíboros állva maradt.

- Asszonyom - mondta, miután láthatóan minden ízében remegve meghajolt -, több fontos dologról kellene beszélnem felségeddel, de felséged mindent megtesz, hogy kerülje a társaságomat.

- Én? - kérdezte a királyné. - Ellenkezőleg, bíboros úr, éppen hívatni akartam.

A bíboros az öltözőszoba felé pillantott.

- Egyedül vagyunk, felség? - kérdezte halkan. - Jogom van-e nyíltan beszélni?

- Nyíltan beszélhet, bíboros úr; ne hallgasson el semmit, egyedül vagyunk.

És mintha erős hangja a szomszéd szobában megbúvó nemesúrnak küldte volna szavait. Büszke öröm töltötte el, ha a bátorságára gondolt, meg arra, hogy Charny, aki nyilván feszülten figyel, az első szavak után bizonyságot kap az ő ártatlanságáról.

A bíboros is elszánta magát. A támlátlan széket a királyné karosszéke mellé tolta, hogy a kétszárnyú ajtótól a lehető legtávolabb kerüljön.

- Ez aztán a bevezetés! - mondta a királyné, és úgy csinált, mintha jót derülne a dolgon.

- Nos... - mondta a bíboros.

- Nos? - ismételte a királyné.

- A király nem jön ide? - kérdezte Rohan.

- Ne féljen se a királytól, se mástól! - felelte élesen Mária Antónia.

- Ó, én egyedül magától félek - mondta megrendülten a bíboros.

- Pedig én igazán nem vagyok félelmetes. Mondja el röviden, hangosan és érthetően, amit akar, szeretem az őszinteséget, és ha kerülgeti a forró kását, azt fogom mondani, hogy nem becsületes férfi. Ó, ne is szabadkozzon, úgy hallottam, panasza van ellenem. Beszéljen, én szeretem a harcot, olyan vér folyik az ereimben, amely nem dermed meg egykönnyen a félelemtől! A magáé sem, tudom én azt jól. Mit akar hát a szememre vetni?

A bíboros mélyet sóhajtott, és felállt, talán hogy több levegő jusson a tüdejébe. Megszólalt.

Szemtől szemben állt tehát a királyné és a bíboros. (Charny minden szavukat hallotta a szomszéd szobából.) Végre megkezdődhetett az oly türelmetlenül várt magyarázkodás a két fél között.

- Asszonyom - kezdte meghajolva a bíboros -, tudja-e, mi folyik a nyakékünk körül?

- Nem, uram, nem tudom, és örülök, hogy magától megtudhatom.

- Felséged miért kényszerít rá, hogy időtlen idők óta csak közvetítő révén tarthassak kapcsolatot felségeddel? Ha felségednek valami oka van rá, hogy gyűlöljön engem, miért nem ad rá magyarázatot?

- Nem tudom, miről beszél, bíboros úr, mindenesetre semmi okom rá, hogy gyűlöljem. De azt hiszem, nem is ez a beszélgetésünk tárgya. Legyen szíves, adjon egyértelmű felvilágosítást arról a nyomorult nyakékről, és először is hol van La Motte-né asszony.

- Felségedtől akartam éppen megkérdezni.

- Bocsánat, de ha valaki tudhatja, hogy hol van La Motte-né, az maga, ha nem tévedek.

- Én, asszonyom? De miért?

- Nem azért vagyok itt, hogy gyóntassam, bíboros úr. Beszélnem kellett volna La Motte-néval, hívattam, tízszer is keresték otthon, de nem is válaszolt a hívásomra. Bevallom, ez a viselkedés kissé különös.

- Engem is megdöbbent, hogy a grófné eltűnt, asszonyom, én is kérettem őt, hogy beszéljek vele; nekem sem válaszolt, ahogy felségednek sem.

- Akkor hagyjuk a grófnét, uram, beszéljünk a magunk dolgáról.

- Ó, nem, először is felségedről beszéljünk, mert felséged néhány szava azt a fájdalmas gyanút keltette bennem, hogy szememre veti a grófné körüli sürgölődésemet.

- Mindeddig semmit sem vetettem a szemére, de ami késik, nem múlik.

- Mert ha ez a gyanúm igaz, akkor magyarázatot kapnék arra, miért olyan sértett felséged szíve, s megérteném, bár a kétségbeesés szélén, miért olyan elutasító velem.

- Itt már nem ugyanazon a nyelven beszélünk - mondta a királyné. - Szavai áthatolhatatlan sötétségbe burkolóznak, és nem azért kértem magyarázatot magától, hogy most még nagyobb legyen köztünk a zavar és félreértés. A tényeket, a tényeket!

- Asszonyom! - kiáltotta a bíboros. Összekulcsolta a kezét, és odament a királynéhoz. - Könyörüljön rajtam, és ne kényszerítsen, hogy másról beszéljek! Ha még két szót szólhatunk az előbbi tárgyról, megértenénk egymást.

- Maga olyan nyelven beszél, uram, amelyet én nem értek. Beszéljünk megint franciául, ha lehet. Hol az a nyakék, amelyet visszaküldtem az ékszerészeknek?

- Amelyet maga visszaküldött! - kiáltott fel Rohan.

- Mit csinált vele?

- Én? Én semmit, asszonyom.

- Nézzük csak, mi történt! La Motte-né átvette tőlem a nyakéket és visszaadta a nevemben az ékszerészeknek, az ékszerészek viszont azt állítják, hogy ők nem kapták vissza. A kezemben van egy elismervény, amely az ellenkezőjét bizonyítja, az ékszerészek azt állítják, hogy az elismervény hamisítvány. La Motte-né egyetlen szóval mindent megmagyarázhatna... La Motte-né viszont nincs sehol, úgyhogy feltételezésekre hagyatkozom, lássuk hát ezeket a titokzatos dolgok helyett. La Motte-né vissza akarta adni a nyakéket. Maga viszont, akinek mindig is az volt a rögeszméje, bár nyilván jó szándékú rögeszméje, hogy én vegyem meg a nyakéket, hiszen úgy hozta el nekem, hogy felajánlotta, ki is fizeti helyettem, de ezt az ajánlatot...

- Felséged nagyon is keményen visszautasította - mondta sóhajtva a bíboros.

- Szóval maga makacsul kitartott e mellett a rögeszméje mellett, márminthogy a nyakék az enyém legyen, és nem engedte, hogy visszaadják az ékszerészeknek, hogy alkalomadtán visszajuttassa nekem. La Motte-né, aki tudott a viszolygásomról, tudta, hogy képtelen vagyok fizetni, ismerte szilárd elhatározásomat, hogy ha nincs pénzem, nem kell a nyakék sem, szóval La Motte-né megingott: irántam való odaadásból összeesküdött magával, most pedig fél a haragomtól, és nem akar idejönni. Erről van-e szó? Ismerje el, hogy helyesen rekonstruáltam a tényeket, bár csak sötétben tapogatózom. Hadd feddjem meg a könnyelműsége miatt, amiatt, hogy határozott parancsom ellenére cselekedett; szidásnál nem kap nagyobb büntetést, és minden rendben lesz. Sőt, megígérem, hogy La Motte-nénak is megbocsátok, előjöhet önkéntes száműzetéséből. Csak egyet kérek, világos beszédet, világos beszédet, uram, nem akarom, hogy éppen most árnyék boruljon az életemre, nem akarom, érti?

A királyné olyan hévvel, olyan erélyesen ejtette ki ezeket a szavakat, hogy a bíboros nem mert, nem is tudott közbeszólni. Ám amint Mária Antónia elhallgatott, Rohan - elnyomva a szívéből feltörő sóhajt - így szólt:

- Minden feltételezésére válaszolok, asszonyom. Nem, nem tartottam ki makacsul a mellett a rögeszme mellett, hogy a nyakék felségedé legyen, azon egyszerű oknál fogva, hogy azt hittem, itt van a nyakék. Nem, nem szőttem összeesküvést La Motte-néval az ékszer ügyében. Nem, nincs nálam a nyakék, mint ahogy nincs az ékszerészeknél sem, mint ahogy nincs magánál sem, amint mondja.

- Lehetetlen! - kiáltott fel döbbenten a királyné. - Nincs magánál a nyakék?

- Nincs, asszonyom.

- Nem maga tanácsolta La Motte-nénak, hogy maradjon ki a bonyodalmakból?

- Nem, asszonyom.

- Nem maga bújtatta el La Motte-nét?

- Nem, asszonyom.

- Nem is tudja, mi van vele?

- Mint ahogy felséged sem tudja.

- De hát akkor hogyan magyarázza ezt az egészet?

- Kénytelen vagyok bevallani, hogy sehogy. Mindennek a tetejében ez nem is az első eset, hogy panaszt emelek felségednél, amiért nem ért meg engem.

- Máskor is előfordult? Mikor? Nem emlékszem.

- Könyörüljön rajtam, asszonyom - mondta a bíboros -, és olvassa el ismét képzeletben a leveleimet.

- A leveleit? - kérdezte elképedve a királyné. - Maga levelet írt nekem? Maga?

- Igen. Bár ritkán írtam ahhoz képest, mennyi minden nyomta a szívemet.

A királyné felállt.

- Azt hiszem - mondta -, hogy mindketten félreértés áldozatai vagyunk, hagyjuk hát abba a tréfálkozást. Micsoda levélről beszél? Vagy micsoda levelekről? És mi van a szívében, vagy mi nyomja a szívét, vagy nem is tudom, hogy fejezte ki magát?

- Úristen! Talán nem lett volna szabad hangosan kimondanom a szívem titkát, asszonyom.

- Micsoda titkot? Maga félrebeszél, bíboros úr.

- Asszonyom!

- Ó, ne köntörfalazzon! Úgy beszél, mintha csapdát akarna állítani nekem, vagy mintha kínos helyzetbe akarna hozni tanúk előtt.

- Esküszöm, asszonyom, hogy semmit sem mondtam... Van itt valaki? Hallgatózik valaki?

- Nem, uram, nincs itt senki, ha mondom! De most már magyarázatot követelek, teljes és világos magyarázatot, és ha szellemi erejének teljes birtokában van, bizonyítékokat.

- Jaj, miért nincs itt La Motte-né? Ő a barátnénk, ő segítene felfrissíteni felséged emlékezetét, ha már az érzelmeit nem lehet.

- A barátnénk? Az érzelmeimet? Az emlékezetemet? Semmit se értek az egészből.

- Ejnye, asszonyom - mondta a bíboros felháborodva a királyné gúnyos hangján -, kérem, ne gyötörjön. Joga van hozzá, hogy többé ne szeressen, de nincs joga sértegetni.

- Uramisten! - kiáltotta sápadtan a királyné. - Uramisten, de hát miről beszél ez az ember?...

- Jól van! - folytatta Rohan, akinek az agya egyre inkább elsötétült a dühtől. - Jól van! Azt hiszem, asszonyom, eléggé titoktartó és tartózkodó voltam hozzá, hogy ne érdemeljem meg a rossz bánásmódot; egyébként csak azokat a sérelmeket vetem a szemére, amelyeket léhaságból szórt rám. Sajnálom, hogy ismétlésekbe kell bocsátkoznom. Tudnom kellett volna, hogy ha a királyné azt mondja: "Nem akarom többé", az ugyanolyan parancsoló törvény, mint amikor az asszony azt mondta: "Akarom."

A királyné vadul felsikoltott, és elkapta a bíboros csipke ruhaujját.

- Mondja meg gyorsan, uram - kérte remegő hangon -, ha azt mondtam: Nem akarom többé, és előbb azt: Akarom! - kinek mondtam az egyiket, és kinek a másikat?

- Hát nekem, mind a kettőt.

- Magának?

- Felejtse el, hogy mondta az egyiket, én nem felejtem el, hogy mondta a másikat.

- Maga nyomorult, Rohan! Hazudik!

- Én?

- Gyáva! Rágalmazó!

- Én?

- Áruló, felségsértő!

- Maga pedig szívtelen asszony és hitehagyott királyné.

- Boldogtalan!

- Fokról fokra őrült szerelemre gerjesztett maga iránt. Hagyta, hogy reményeket tápláljak.

- Reményeket! Én vagyok bolond, vagy ő gonosztevő?

- Vajon magamtól merészeltem volna valaha is éjszakai találkozókat kérni magától? És maga beleegyezett!

A királyné felhördült haragjában; az öltözőszobából hosszú sóhaj válaszolt.

- Vajon magamtól merészeltem volna valaha is - folytatta Rohan - egyedül a versailles-i parkba menni, ha maga nem küldi értem La Motte-nét?

- Istenem!

- Vajon magamtól merészeltem volna valaha is ellopni a farkasvadász háza mögötti kiskapu kulcsát?

- Istenem!

- Vajon magamtól merészeltem volna valaha is rózsát kérni magától? Itt van ez az imádott rózsaszál! Itt ez az átkozott! A csókjaim szárították, égették!...

- Istenem!

- Vajon én kényszerítettem, hogy másnap is jöjjön el, s adja a kezembe a kezét, melynek illata állandóan az agyvelőmet perzseli és megőrjít? Igaza van, ha a szememre veti.

- Jaj, elég! Elég!

- S végül magamtól merészeltem volna valaha is, legelvetemültebb gőgömben is, megálmodni azt a harmadik, fehér egű, édes csendű, csalárd szerelmű éjszakát?

- Uram! Uram! - sikoltott a királyné hátrahőkölve. - Ez felségsértés!

- Istenem! - mondta a bíboros, és az égre emelte a szemét - te tudod, hogy minden javaimat, szabadságomat, életemet odaadtam volna, hogy ez a hűtlen asszony tovább szeressen!

- Rohan úr, ha azt akarja, hogy a felsoroltak megmaradjanak, most rögtön kijelenti, hogy a vesztemre tör, hogy csak kitalálta mindezt a szörnyűséget, hogy nem ment ki éjjel a versailles-i parkba...

- De kimentem - felelte nemes gőggel a bíboros.

- Ha továbbra is ezt állítja, halott.

- Egy Rohan nem hazudik. Ott voltam.

- Rohan úr, Rohan úr! Az égre kérem, mondja, hogy nem látott engem a parkban...

- Ha kell, meghalok, ahogy az imént megfenyegetett, de én magával találkoztam a versailles-i parkban, La Motte-né vezetett oda magához.

- Már megint! - kiáltotta hamuszürkén, reszketve a királyné. - Vonja vissza!

- Nem!

- Másodszor is kérem, ismerje el, hogy csak kiagyalta ellenem ezt a gyalázatos történetet!

- Nem!

- Utoljára kérem, Rohan úr, vallja be, hogy megtéveszthették magát is, hogy ez az egész csak rágalom, álom, képtelenség, nem is tudom, mi, de vallja be, hogy ártatlan vagyok, ártatlan lehetek!

- Nem!

A királyné iszonyú arccal, ünnepélyesen kihúzta magát.

- Akkor hát a király ítélőszéke elé áll - mondta -, mivel nem hajlandó az Isten ítélőszéke elé állni.

A bíboros némán meghajolt.

A királyné olyan hevesen csöngetett, hogy egyszerre több szolgálattévő asszony is berohant.

- Kérem őfelségét - mondta, s megtörölte az ajkát -, hogy tiszteljen meg a látogatásával.

Egy testőrtiszt már szaladt is, hogy végrehajtsa a parancsot. A mindenre elszánt bíboros rettenthetetlenül állt a szoba egyik sarkában.

Mária Antónia tízszer is közeledett az öltözőszoba ajtajához, de nem ment be, mintha az ajtóval szembenézve tért volna vissza a józan ítélőképessége.

Tíz perce se tartott ez az iszonyatos némajáték, amikor a kezét a csipkefodrai közé rejtve, megjelent a király.

Az ajtó előtt csoportosulók között látni lehetett Boehmer és Bossange rémült képét: vihart szimatoltak.

Ahogy a király alakja feltűnt az ajtóban, a királyné odafordult hozzá:

- Rohan bíboros úr hihetetlen dolgokat mesél - mondta szaporán -, kérje meg őt, felség, hogy ismételje el, amit mondott.

A bíboros elsápadt ezekre a váratlan szavakra. A helyzet valóban olyan különös volt, hogy a főpap nem is értette. Ő, az állítólagos szerető, elismételhette-e királyának, ő, a hű alattvaló, kijelenthette-e a férjnek mindazt, ami miatt úgy hitte, jogot formálhat a királynéra és az asszonyra?

Ám a király most a bíboroshoz fordult, s elgondolkozva megkérdezte:

- Ugye, arról a nyakékről van szó, uram? Hihetetlen dolgokat kell elmondania nekem? És nekem hihetetlen dolgokat kell meghallgatnom? Beszéljen hát, hallgatom.

Rohan azon nyomban döntött: két baj közül a kisebbet választja, a két támadás közül inkább azt szenvedi el, amely kevésbé megalázó a királyra és a királynéra nézve, s ha nagy óvatlanul mégis a második szakadék felé löknék, nos, bátor férfiként, lovagias emberként fog kievickélni belőle.

- Igen, felség, a nyakékről van szó - mormolta.

- Megvásárolta végül azt az ékszert, uram? - kérdezte a király.

- Felség...

- Igen vagy nem?

A bíboros a királynéra nézett, és nem válaszolt.

- Igen vagy nem? - ismételte meg a királyné is. - Az igazat mondja, uram, az igazat, nem kívánunk mást.

Rohan elfordította a fejét, és nem felelt.

- Mivel Rohan úr nem óhajt válaszolni, válaszoljon maga, asszonyom - mondta a király. - Nyilván tud valamit a dologról. Maga vette meg azt a nyakéket? Igen vagy nem?

- Nem! - mondta keményen a királyné.

Rohan összerezzent.

- Ez királynéi szó volt! - kiáltotta ünnepélyesen a király. - Vigyázzon, bíboros úr!

A bíboros ajkán megvető mosoly suhant át.

- Nem válaszol? - kérdezte tőle a király.

- Mivel vádolnak, felség?

- Az ékszerészek azt állítják, hogy a nyakéket magának vagy a királynénak adták el. Mutattak egy elismervényt is, amelyet a királynénak adtak.

- Az elismervény hamis! - mondta a királyné.

- Az ékszerészek azt mondják - folytatta a király -, hogy maga kezességet vállalt, bíboros úr.

- Hajlandó vagyok fizetni - mondta Rohan. - Nyilván ez az igazság, ha a királyné nem szól ellene.

És a korábbinál is megvetőbb pillantást lövellt Mária Antónia felé.

A királyné megborzongott. A bíboros megvetése nem sértette, mivel nem érdemelte ki, de megérezte benne a feddhetetlen ember bosszúját, s ettől megrémült.

- Bíboros úr - folytatta a király -, szerepel itt egy másik hamisítvány is, amelyen ott van Franciaország királynéjának az aláírása.

- Az is hamis! - kiáltott fel a királyné. - Nyilván annak a nemesúrnak a keze van benne, aki azt állítja, hogy az ékszerészek visszavették a nyakéket.

- Nyugodtan tulajdonítsa nekem a királyné mindkét hamisítást - mondta megvetően a bíboros -; ha már egyet hamisítottam, hamisíthattam kettőt is, elenyésző a különbség.

A királynéból majdnem kirobbant a méltatlankodás, de a király csitítóan felemelte a kezét.

- Vigyázzon, uram - mondta a bíborosnak -, így csak súlyosbítja a helyzetét. Azt mondtam: bizonyítsa be az ártatlanságát! Maga pedig vádaskodik.

A bíboros egy pillanatig gondolkodott, aztán mintha összeroskadt volna a rejtélyes rágalom súlya alatt, felkiáltott:

- Nem tudom bebizonyítani az ártatlanságomat!

- Van itt két ember, aki azt állítja, hogy ellopták tőlük a nyakéket; ha hajlandó fizetni, bevallja, hogy bűnös.

- Ki hinné ezt rólam? - kérdezte fensőbbséges megvetéssel a bíboros.

- Ha azt gondolja, uram, hogy nem fogják elhinni, téved...

És a király általában olyan békés arcvonásait a harag fintora rántotta össze.

- Én már nem is tudom, ki mit mond - szólalt meg a bíboros -, nem tudom, ki mit tesz: csak azt tudom, hogy nincs nálam a nyakék; csak azt tudom, hogy a nyakék valaki olyannál van, akinek meg kellene neveznie magát, de nem akarja, így arra kényszerít, hogy az írás szavait idézzem: "A bűnös fejére visszahull az átok."

E szavakra a királyné meg akarta fogni a király karját, de az megszólalt:

- Asszonyom, a harc most kettejük között folyik. Utoljára kérdem: magánál van az a nyakék?

- Nincs! Az anyám becsületére, a fiam életére esküszöm! - felelte a királyné.

A király szívébe öröm költözött e szavakra; most a bíboroshoz fordult.

- Akkor a harc az igazságszolgáltatás és maga között fog folyni, uram - mondta. - Feltéve, ha nem akar inkább az én kegyelmemért folyamodni.

- Királyi kegyelméért a bűnösök folyamodnak, felség - válaszolta a bíboros. - Akkor már inkább az emberi igazságszolgáltatás!

- Semmit se vall be?

- Nincs mit, felség.

- De uram! - kiáltott a királyné. - Ha maga hallgat, a becsületem forog kockán!

A bíboros hallgatott.

- Akkor hát majd én beszélek! - folytatta a királyné. - Éget ez a hallgatás, olyan nagylelkűségről tanúskodik, amiből nem kérek. Tudja meg, felség, hogy a bíboros úr nemcsak a nyakék vételében vagy eltulajdonításában bűnös.

Rohan sápadtan kapta föl a fejét.

- Miről van szó? - kérdezte nyugtalanul a király.

- Asszonyom!... - suttogta rémülten a bíboros.

- Ó, se félelem, se gyengeség nem tesz lakatot a számra. A szívem tudja az okát, miért lennék hajlandó az utcán is szertekiabálni az ártatlanságomat.

- Az ártatlanságát! - mondta a király. - Ejnye, asszonyom, ki lenne az a vakmerő vagy gyáva, aki arra kényszerítené felségedet, hogy kiejtse ezt a szót?

- Könyörgök, asszonyom... - mondta a bíboros.

- Á, látom, hogy reszket. Szóval kitaláltam: a maga összeesküvései jobb szeretik az éjszaka sötétjét! Én meg Isten napvilágát!... Szólítsa föl a bíboros urat, felség, hogy mondja el, mit mondott nekem az imént, ezen a szent helyen.

- Asszonyom! Vigyázzon, túlmegy minden határon! - mondta Rohan.

- Hogyan? - kérdezte méltósággal a király. - Ki beszél így a királynéval? Feltételezem, hogy nem én.

- Éppen erről van szó! - mondta Mária Antónia. - A bíboros beszél így a királynéval, mégpedig azért, mert azt állítja, joga van hozzá.

- Magának, uram? - suttogta a király, és halottsápadt lett.

- Neki! - kiáltotta megvetően a királyné. - Neki!

- A bíboros úrnak vannak bizonyítékai? - kérdezte most a király, és lépett egyet a herceg felé.

- A bíboros úr azt állítja, hogy levelek vannak a birtokában - mondta a királyné.

- Lássuk őket, uram - követelte a király.

- A leveleket! - kiáltott haraggal a királyné. - A leveleket!

A bíboros végigsimított jeges verejtéktől csillogó homlokán, mintha azt kérdezte volna Istentől, hogyan sűríthetett ennyi vakmerőséget és aljasságot az emberi teremtménybe. De hallgatott.

- És ez még nem minden - folytatta a királyné, aki nemes indulatában egyre inkább felhevült -, a bíboros úr találkákat kért és kapott.

- Az Isten nevére, asszonyom! - mondta a király.

- A jó ízlés nevében! - mondta a bíboros.

- Egyszóval, uram - folytatta a királyné -, ha becsüli magát valamire, ha van valami ezen a világon, ami szent maga előtt, kérem, adja elő a bizonyítékait, ha ugyan van bizonyítéka.

Rohan lassan felemelte a fejét, és így válaszolt:

- Nem, asszonyom, nincs.

- Még ezt a bűnt is a többihez akarja csapni? - vette át ismét a szót a királyné. - Még ezt a gyalázatot is rám akarja szórni? De van magának egy segítőtársa, egy cinkosa, egy tanúja: nevezze meg!

- Ki az? - kiáltott fel a király.

- La Motte-né - mondta a királyné.

- Á! - mondta diadalmasan a király, hogy végre bebizonyosodtak a Jeanne-nal kapcsolatos jóslatai. - Szóval ő! Akkor hát kérdezzük ki azt a nőt!

- Eltűnt! - kiáltott a királyné. - Kérdezze meg a bíboros urat, mit csinált vele! Az ő érdeke volt, hogy az a nő ne tanúskodhasson.

- Mások tüntették el - szólt közbe a bíboros -, akiknek még inkább érdekükben állt. Így hát sosem találjuk meg.

- Ha csakugyan ártatlan, uram - mondta haragosan a királyné -, segítsen megkeresni a bűnösöket!

De Rohan bíboros még egy utolsó pillantást vetett rá, aztán hátat fordított, és összefonta a mellén a karját.

- Uram! - kiáltotta vérig sértve a király. - A Bastille-ban fogja végezni!

A bíboros meghajolt, majd magabiztos hangon ezt kérdezte:

- Ebben az öltözékben? Főpapi ornátusban? Az egész udvar szeme láttára? Iszonyú botrány lenne, felség. S csak még súlyosabban hullana vissza a bűnös fejére.

- Így akarom - mondta rendkívül izgatottan a király.

- Igazságtalanul és elhamarkodottan börtönbe vettet egy főpapot, ez fölér egy kínvallatással, és a vádemelés előtti kínvallatás jogellenes.

- Így kell lennie - felelte a király, kinyitotta az ajtót, hogy a tekintetével találjon valakit, akinek továbbíthatja a parancsát.

Breteuil éppen ott volt; a királyné izgatottságából, a király idegességéből, a bíboros testtartásából arra következtetett, hogy közeleg az ellenség megsemmisítésének pillanata.

A király még el sem suttogta a parancsot az igazságügy-miniszternek, mikor az a testőrparancsnok tisztjét elbitorolva a folyosók végéig visszhangzó szóval elkiáltotta magát:

- Tartóztassák le a bíboros urat!

Rohan összerezzent. A jelenetnek baljós színezetet adott a boltívek alatt felzúgó sustorgás, az udvaroncok izgatott nyüzsgése meg az, hogy a testőrök azonnal ott termettek.

A bíboros úgy ment el a királyné előtt, hogy nem is köszönt el tőle, ettől aztán végképp felforrt a büszke asszony vére. A herceg nagyon alázatosan meghajolt a király előtt, s amikor Breteuil-höz ért, olyan ravaszul árnyalt szánalom kifejezése jelent meg az arcán, hogy a báró kételkedni kezdett, vajon eléggé megbosszulta-e magát.

Egy testőr hadnagy közeledett félénken a bíboroshoz, s mintha tőle magától várta volna az elhangzott parancs megerősítését.

- Igen, uram - mondta neki Rohan -, valóban engem kell letartóztatni.

- Vezesse az urat a lakosztályába, majd a mise alatt döntök a sorsáról - mondta a király a halálos csendben.

A király nyitott ajtókkal ott maradt a királynénál, a bíboros pedig ünnepélyesen követte a folyosókon végig a kalapját a kezében tartó testőr hadnagyot.

- Asszonyom - mondta lihegve a király, mert csak nagy keservesen tudta visszatartani a dühét -, tudja-e, hogy ennek per lesz a vége? Tehát botrány, amely a bűnösök becsületébe fog kerülni?

- Köszönöm! - kiáltott fel a királyné, és túláradó szeretettel szorította meg a király kezét. - Az egyetlen lehetőség, hogy bebizonyítsam az ártatlanságomat!

- Megköszöni?

- Tiszta szívemből. Úgy cselekedett, ahogy egy királynak cselekednie kellett! Én pedig úgy, ahogy egy királynénak! Higgye el!

- Akkor jó - mondta a király szívből örvendezve -, végre kiemelkedünk ezek közül az alacsonyrendű dolgok közül. Ha egyszer s mindenkorra eltapossuk a kígyót, maga és én, remélem, nyugodtan élhetünk.

Megcsókolta a királyné homlokát, és visszament a lakosztályába.

Ezalatt Rohan a folyosó végén ott találta félig egymás karjába ájultan Boehmert és Bossange-ot.

Tőlük néhány lépésnyire meg észrevette a fullajtárát, aki a szerencsétlenségtől holtra rémülve leste-várta, hogy a gazdája rátekintsen.

- Uram - mondta a bíboros az őt kísérő tisztnek -, ha az egész napot itt töltöm, sokan fognak nyugtalankodni miattam. Hazaüzenhetek, hogy letartóztattak?

- Ó, nagyuram, csak meg ne lássák! - mondta a fiatal tiszt.

A bíboros megköszönte, majd németül szólt a fullajtárához, a misekönyve egyik lapjára néhány szót írt, majd kitépte a lapot.

A tiszt közben hátat fordított, úgy figyelte, nehogy valaki észrevegye őket. A bíboros összegöngyölte a papírlapot, és a tiszt háta mögött leejtette.

- Követem, uram - mondta aztán a tisztnek.

És mindketten elmentek.

A fullajtár úgy vetette magát a papírdarabkára, mint a keselyű a zsákmányára, kiiramodott a kastélyból, lóra kapott, s Párizs felé vágtatott.

A bíboros, ahogy kipillantott egy lépcsőházi ablakon, ahol a kísérőjével elhaladt, látta is, amint átvág a mezőkön.

- Ő elveszejt engem - suttogta -, én pedig megmentem! Érted teszem, királyom; érted teszem, Istenem, akinél van a bűnbocsánat; érted bocsátok meg a többieknek... Bocsáss meg te is nekem!

A király elégedetten tért vissza a lakosztályába; aláírta a parancsot, hogy Rohant vigyék a Bastille-ba; ám szinte rögtön megjelent Provence grófja, s a király dolgozószobájába menet olyan jeleket adott Breteuil-nek, melyeket az képtelen volt megérteni, bármilyen tisztelettel és jó szándékkal viseltetett is a gróf iránt.

Csakhogy a jelek nem is az igazságügy-miniszternek szóltak; a herceg azzal a céllal hadonászott, hogy felhívja magára a király figyelmét, aki a parancs diktálása közben a tükörbe nézett.

A király végre észrevette az integetést, s elbocsátotta Breteuil-t.

- Miért integetett Breteuil-nek? - kérdezte a fivérét.

- Ó, felség...

- Ez az élénk hadonászás meg az aggodalmaskodó képe jelent valamit.

- Természetesen, de...

- Nem kötelező beszélni róla, öcsém - mondta a király sértődött arccal.

- Most tudtam meg Rohan bíboros letartóztatásának hírét.

- És ez az újság miért hozza ilyen izgalomba, öcsém? Talán rosszul teszem, ha a hatalmasokra is lesújtok?

- Hogy rosszul-e? Nem, bátyám. Nem teszi rosszul. Nem ezt akartam mondani.

- Igen meglepett volna, herceg, ha annak a férfinak adott volna igazat a királyné ellenében, aki a királyné becsületébe tapos. Most beszéltem a királynéval, és az ő egyetlen szava elég volt...

- Ó, felség, Isten őrizzen, hogy vádoljam a királynét! Hiszen tudja, őfelségének... a sógornőmnek nincs nálam hűségesebb barátja. Sőt, hányszor kellett megvédenem, és ezt nem szemrehányásképpen mondom, még felséged ellenében is...

- Meglehetősen sokszor vádolják őt, igaz?

- Elkeserít, felség, hogy minden szavamban kivetnivalót talál... Csak azt akarom mondani, hogy maga a királyné sem hinné, ha kételkedni látszanék ártatlanságában.

- Így hát velem együtt örül annak a megaláztatásnak, amit a bíborosnak kell elszenvednie, a pernek, amely majd utána jön, a botránynak, amely majd egyszer s mindenkorra véget vet a rágalmazásoknak, melyeket még egy egyszerű udvari dámával szemben sem mernének megengedni maguknak a rágalmazók, de amelyeket mindenki nagy merészen továbbad, mondván, hogy a királyné fölötte áll az ilyen kicsinyes dolgoknak?

- Igen, én teljes mértékben egyetértek felséged intézkedéseivel, és kijelentem, hogy így minden a legnagyobb rendben van a nyakék ügyében.

- Hát persze, öcsém, ez világos, mint a nap - mondta a király. - Messziről lerí Rohanról a büszkeség, hogy ő milyen közeli barátságban van a királynéval, mivel megkötötte a nevében a szerződést a gyémántokról, amelyeket pedig a királyné előzőleg visszautasított, és egyszerűen hajmeresztő, hogy hagyja, hadd beszéljék, hogy a királyné vette meg a gyémántokat, vagy hogy legalábbis őnála vannak. A királyné azt mondta: "Mit gondolnának az emberek, ha én Rohannál szövetkeztem volna ebben a gyanús ügyletben?"

- Felség...

- Meg aztán, öcsém, maga nem is tudja, hogy a rágalom sosem áll meg félúton. Rohan úr könnyelműsége csak rossz hírbe keveri a királynét, de ha ezek a könnyelműségek közszájon forognak, az már a királyné becsületét sérti.

- Ó, igen, bátyám, igen, ismétlem, helyesen cselekedett a nyakék ügyében.

- Miért? - kérdezte meglepődve a király. - Van más ügy is?

- De hát felség... a királyné biztosan elmondta...

- Elmondta... mi a csudát?

- Zavarba akar hozni, bátyám. Elképzelhetetlen, hogy a királyné ne mondta volna el...

- Micsodát, uram? Micsodát?

- Felség...

- Á, Rohan hencegéseiről beszél? A titkolózásáról meg az állítólagos levelezéséről?

- Nem, felség, nem.

- Én csak azt tudom - folytatta a király -, hogy én tökéletesen megbízom a királynéban, s ezt a bizalmat ő nemes jellemével érdemelte ki. Könnyű lett volna őfelségének elhallgatni ezt az egészet. Könnyű lett volna fizetni, vagy hagyni, hogy más fizessen helyette. A királyné azonban azzal, hogy rövid úton véget vetett ezeknek a sötét dolgoknak, melyek botrányba fulladtak volna, bebizonyította, hogy mielőtt a közvéleményhez folyamodna, hozzám akart folyamodni. Engem hívatott a királyné, engem akart megbízni azzal, hogy megbosszuljam a becsületén esett sérelmet. Gyóntatóul, bíróul hívott oda, tehát a királyné mindent elmondott.

- Íme, ismét kétségbe vonja a királyné, az én szeretett húgom iránt érzett barátságomat és tiszteletemet - mondta Provence grófja, s nem is volt olyan zavarban, mint lehetett volna, mivel úgy érezte, hogy a király meggyőződése korántsem olyan szilárd, mint amilyennek fel akarja tüntetni előtte. - Ha felséged ilyen elutasító, inkább semmit se mondok, mert attól félek, ellenségnek vagy vádlónak tekint, holott csak védem a királynét. Igazán beláthatná felséged, mennyire híján van a logikának ebben a dologban. A királyné vallomása alapján felséged feltárta az igazságot, s ez az igazság húgom ártatlanságát bizonyítja. Azt miért nem hagyja, hogy más igazságokat is felcsillantson az ember, amelyek még inkább bizonyítják a mi királynénk ártatlanságát?

- Mert... - mondta zavartan a király - mert maga, öcsém, mindig olyan köntörfalazva kezdi, hogy elveszítem a fonalat.

- Szónoki fogások szónoki hév híján. Bocsánatot kell kérnem felségedtől, ez nálam nevelési hiba. Cicero elkényeztetett.

- Öcsém, Cicero csak akkor alamuszi, ha nem igaz ügyet véd, maga igaz ügyben jár, beszéljen hát világosan, az isten szerelmére!

- Ha a beszédstílusomat bírálja felséged, csak azt éri el, hogy ki sem nyitom a szám.

- Na tessék, már fel is húzza az orrát az irritabile genus rhetorum!^[6] - kiáltott fel a király, akit megtévesztett Provence grófjának ravaszkodása. - Térjen a tárgyra, ügyvéd úr! Mit tud még azon kívül, amit a királyné nekem elmondott?

- Semmit és mindent, felség. Először is lássuk, mit mondott a királyné.

- A királyné azt mondta, hogy nincs nála a nyakék.

- Jól van.

- Azt is mondta, hogy nem ő írta alá az ékszerészeknél lévő kötelezvényt.

- Jól van!

- Azt is mondta, hogy az ellenségei koholmánya minden olyan dolog, ami a Rohannál való egyezségre utalhat.

- Remek!

- S végül azt is mondta, hogy soha nem adott okot Rohannak, hogy azt higgye: több mint egyszerű alattvaló, több mint közömbös ismerős vagy idegen.

- Á... ezt mondta...

- Méghozzá olyan hangon, hogy az nem tűrt ellentmondást, így a bíboros nem is mondott ellent.

- Ha viszont a bíboros nem mondott ellent, az azt jelenti, hogy bevallja: hazudott; ám ha elismeri, hogy hazudott, azzal igazat ad azoknak a szóbeszédeknek, amelyek szerint a királyné egyeseket megkülönböztetett kegyben részesít.

- Jaj, Istenem, mi ez már megint? - kérdezte lehangoltan a király.

- Teljes képtelenség ez is, majd meglátja felséged. Mert mihelyt kétségtelenné vált, hogy Rohan nem sétált a királynéval...

- Hogyhogy? - kiáltott fel a király. - Azt beszélték, hogy Rohan a királynéval sétált?

- Ezt maga a királyné cáfolta meg, felség, mert Rohan is tagadta; nos, amikor ezt a vádat el kellett ejteni, megértheti felséged, hogy a rosszindulatú pletyka nem hagyhatta ennyiben a dolgot, ki kellett deríteni, hogyan lehetséges, hogy a királyné éjnek évadján a versailles-i parkban sétál.

- Éjnek évadján a versailles-i parkban! A királyné!...

- Mégpedig kivel sétált? - folytatta higgadtan Provence grófja.

- Kivel?... - suttogta a király.

- Ezt kellett kideríteni! Hiszen minden tekintet a királynén függ, azon, hogy mit csinál. Vajon ezek a tekintetek, melyeket nem kápráztat el sem a nap fénye, sem a királyi felség csillogása, nem látnak-e még élesebben, ha arról van szó, hogy éjszaka kell valamit kilesni?

- Vigyázzon, öcsém, ezek gonosz dolgok!

- Én csak elismétlem, amit beszélnek, felség, mégpedig olyan őszinte méltatlankodással, hogy biztos vagyok benne, ráveszem felségedet, hogy kiderítse az igazságot.

- Tényleg azt beszélik, hogy a királyné éjszaka a versailles-i parkban sétált, méghozzá nem is egyedül?

- Nem hogy nem egyedül: kettesben... Ó, ha csak azt beszélnék, hogy nem egyedül, nem is volna érdemes odafigyelni.

A király hirtelen felcsattant:

- Bizonyítsa be, hogy csak azt adja tovább, amit beszélnek. Bizonyítsa be, hogy nem maga találta ki!

- Ó, ez igazán könnyű - felelte Provence grófja. - Négy tanúvallomásunk van: az első a vadászati főfelügyelőmé, aki két nap, jobban mondva két éjszaka egymás után látta a királynét, amint a farkasvadász háza mögötti kapun kiment a versailles-i parkból. Tessék, itt az aláírt vallomása. Olvassa, felség.

A király remegve vette át a papírt, elolvasta, és visszaadta a fivérének.

- Van itt egy másik, ez még érdekesebb. Az az éjjeliőr írta alá, aki a Trianonban őrködik. Azt mondja, csendes volt az éjszaka, a királyi parkokban teljes nyugalom honolt, kivéve azt az éjszakát, amikor a királyné egy úriemberrel sétált kart karba öltve. Amint látja felséged, a vallomás világos.

A király ezt is elolvasta, s a karja lehullott.

- A harmadik vallomást - folytatta rendíthetetlenül Provence grófja - a keleti kapu svájci gárdistája tette. Ez az ember látta és megismerte a királynét, amikor kiment a farkasvadász háza mögötti kapun. Elmondta, milyen ruhát viselt a királyné; nézze csak, felség; azt is elmondta, hogy távolról nem ismerte fel azt a férfit, akitől ott elvált őfelsége; ez le van írva; de hogy a mozgásáról tisztnek gondolja. Alá van írva az a vallomás is. Hozzátesz még egy furcsa dolgot, mégpedig azt, hogy a királyné jelenléte megcáfolhatatlan, mivel őfelsége kíséretében volt La Motte-né, a királyné barátnője.

- A királyné barátnője! - robbant ki dühösen a király. - Még hogy a királyné barátnője!

- Ne haragudjon erre a becsületes alattvalóra, felség; neki csak a túlbuzgósága róható fel. Azzal bízták meg, hogy őrködjék, s ő őrködik; hogy vigyázzon, s ő vigyáz. Szerintem az utolsó vallomás a legvilágosabb - folytatta Provence grófja. - A zárak főfelügyelőjének a vallomásáról van szó, akinek az a feladata, hogy kapuzárás után végignézze, vajon minden kapu zárva van-e. Felséged ismeri ezt az embert; ő állítja, hogy látta a királynét, amint egy férfival bement az Apolló-fürdőbe.

A király sápadtan tépte ki a gróf kezéből a papírt, pedig úgy kellett legyűrnie az undorát. Elolvasta.

Provence grófja azalatt is folytatta, míg a király olvasott.

- Igaz az is, hogy La Motte-né vagy húszlépésnyire állt odakint, s a királyné csak körülbelül egy óra hosszat maradt bent a fürdőben.

- De ki az a férfi? - kiáltotta a király.

- A jelentésben nem nevezik meg, felség. Méltóztassék elolvasni ezt az utolsó bizonyítékot, íme. Az egyik erdőkerülő vallomása ez, aki az Apolló-fürdő mellett, a kerítésfal mögött állt lesben.

- A dátum a következő nap - mondta a király.

- Az, felség. Az erdőkerülő látta, hogy a királyné a kiskapun át elhagyja a parkot, odakint körülnéz, mégpedig Charny úr karján!

- Charny! - kiáltott fel a király, s a haragtól és a szégyentől majdnem eszét vesztette. - Jól van, jól... Várjon meg itt, gróf, most megtudjuk az igazat!

És kirohant a dolgozószobából.

Mihelyt a király távozott a királyné szobájából, Mária Antónia az öltözőszobába sietett, ahol Charny mindennek fültanúja lehetett.

Kinyitotta az ajtót, aztán bezárta a lakosztálya ajtaját, majd egy karosszékbe rogyva csendben várta, mit dönt majd felőle Charny, legfélelmetesebb bírája.

Nem kellett sokáig várnia, a gróf szomorúbban és sápadtabban jött elő az öltözőszobából, mint valaha.

- Nos? - kérdezte a királyné.

- Asszonyom - felelte a férfi -, láthatja, hogy minden a barátságunk ellen esküszik. Ezentúl már nem az én meggyőződésem fogja megsebezni, hanem az emberek szája. A ma kipattant botrány engem örökre megfoszt a nyugalomtól, magát a békességtől. Az ellenség most, hogy sikerült sebet ejtenie magán, úgy fogja gyötörni, mint légy a sebzett gazellát...

- Mondja ki nyíltan, amit gondol! - nézett Charnyra mélabúsan a királyné.

- Azt hiszem, sosem adtam okot felségednek, hogy kételkedjék az őszinteségemben - felelte a férfi. - Sőt, néha túl keményen robbant ki belőlem az őszinteség, bocsánatot kérek érte.

- Mindaz, amit tettem, nem elég bizonyíték magának - mondta megrendülten a királyné. - Nem elég, hogy nyíltan hadat üzentem a királyság egyik legnagyobb urának, hogy ujjat húztam az egyházzal, hogy a jó híremet kiszolgáltattam az emberek kényének-kedvének, hogy eljátszottam a király bizalmát... Eh, de hiszen mi dolga magának a királlyal! Ugyan! A király... az csak egy férj!

És olyan fájdalmas keserűséggel mosolygott, hogy kicsordult a könnye.

- Ó, maga a legnemesebb, a legbátrabb asszony a világon! - kiáltott fel Charny. - Azért nem válaszolok tüstént, amint a szívem diktálná, mert úgy érzem, nem érek föl ilyen magasságokig, s nem merem megszentségteleníteni ezt a magasztos szívet, hogy ott helyet kérjek magamnak.

- Charny úr, maga bűnösnek hisz engem.

- Asszonyom!...

- Charny úr, maga elhitte azt, amit a bíboros mondott.

- Asszonyom!...

- Charny úr, felszólítom, mondja meg, hogy vélekedik Rohan úr viselkedéséről.

- Meg kell mondanom, asszonyom, hogy Rohan úr nem úgy viselkedett, mint egy eszelős, amiként maga a szemére vetette, és gyengének se bizonyult, úgy viselkedett, mint szilárd meggyőződésű férfi, aki szerette és szereti magát, s aki olyan tévedés áldozata, amely őt romlásba dönti, magát pedig...

- Engem?

- Magát pedig elkerülhetetlenül a gyalázatba.

- Uramisten!

- Fenyegető rém jelenik meg előttem, annak a gyűlöletes asszonynak, La Motte-nénak a képe, aki eltűnt, holott a tanúskodása, mindent visszaadhatna nekünk, nyugalmat, becsületet, biztonságot. Az az asszony a maga rossz szelleme, az az asszony, akit maga felelőtlenül a titkai közelébe engedett, s talán még annál is közelebb...

- A titkaim közelébe vagy még közelebb! Ó, nagyon kérem kiáltotta a királyné.

- Asszonyom, a bíboros elég világosan megmondta, és elég világosan bebizonyította, hogy megegyezett vele a nyakék vételéről.

- Ó, már megint erről beszél, Charny - mondta a királyné, s elpirult.

- Bocsánat, bocsánat, látja, én nem vagyok olyan nemes lelkű, mint maga, nem vagyok méltó rá, hogy megossza velem a gondolatait.

- Mondok valamit magának, uram - mondta a királyné haraggal vegyes büszkeséggel. - Amit a király hisz, más is hiheti. Nyilván nem vagyok könnyebb eset a barátaim, mint a férjem számára. Azt hiszem, egy férfi nem szívesen van olyan nő társaságában, akit nem becsül. Nem magáról beszélek, uram - tette hozzá szenvedéllyel -, én magának nem vagyok nő! Én királyné vagyok, maga pedig nem férfi, hanem bíró a szememben.

Charny olyan mélyen meghajolt, hogy a királyné nyilván meg volt elégedve e hű alattvaló megbánásával és alázatával.

- Azt tanácsoltam magának - mondta hirtelen a királyné -, hogy maradjon a birtokain; bölcs dolog lett volna. Távol az udvartól, ahol visszatetszést keltenek a szokásai, az egyenes jelleme, a tapasztalatlansága, ne haragudjon, ha megmondom; szóval az udvartól távol jobban értékelte volna azokat a szereplőket, akik ezen a színpadon játszanak. Ügyesen kell adagolni a látszat illúzióját, Charny úr, kifestve, magas sarkon kell tipegni a tömegek előtt. Olyan királyné vagyok, aki túl könnyen leereszkedtem másokhoz, s így engedtem, hogy megfakuljon a királyság kápráztató bűvereje azoknak a szemében, akik szerettek engem. Ó, Charny, a királynék homlokára glóriát rajzol a korona, s ez felmenti őket a tisztaság, a melegség, a szellem és főleg a szeretet béklyója alól. Királyné vagyok, uram, uralkodom; mire lenne jó, ha szeretne valaki?

- El sem tudom mondani, milyen fájdalmat okoz felséged szigora - felelte Charny. - El tudtam felejteni, hogy felséged a királyném, de ismerje el, hogy az én szememben maga mindig a legtiszteletreméltóbb, a leg...

- Ne fejezze be, nem azért mondtam, hogy szép szavakat csikarjak ki. Igen, megmondtam: el kell mennie egy időre. Valami azt súgja, hogy a maga nevét is belekeverik ebbe az egészbe.

- Lehetetlen, asszonyom!

- Azt mondja, lehetetlen? Ugyan, gondolkozzon el egy kicsit azoknak a hatalmán, akik immár fél éve játszadoznak a jó híremmel, az életemmel! Éppen maga mondta, hogy a bíboros meg van győződve róla, hogy olyan tévedés áldozata, amelybe mások sodorták bele! Azok, akik ilyen tévedéseket idéznek elő, nyilván elég ügyesek ahhoz is, hogy bebizonyítsák: maga hűtlen alattvalója a királynak, szégyenletes barátja a királynénak. Azok, akik ilyen ügyesek a hamisításban, könnyen leplezik az igazságot! Ne vesztegesse az időt, nagy veszedelem fenyeget; vonuljon vissza a birtokaira, meneküljön a botrány elől, amely az ellenem indított pert követi majd: nem akarom, hogy osztoznia kelljen a végzetemben, nem akarom, hogy derékba törjön a pályája. Én kitartok magam is, hiszen Istennek hála, ártatlan és erős vagyok; nincs egyetlen folt sem az életemen; eltökéltem, hogy ha kell, feltárom a szívemet az ellenségeim előtt, hogy belepillanthassanak, hiszen csak tisztaságot láthatnak benne. De maga tönkremenne, magát megrágalmaznák, talán börtönbe is vetnék; vigye magával ezt a nemes lelkűen felajánlott pénzt s a bizonyosságot, hogy lelkének egyetlen nagylelkű indulata sem kerülte el a figyelmemet; hogy kétségei nem bántottak meg; hogy szenvedése nem hagyott hidegen; utazzon el, ha mondom, s keresse másutt azt, amit Franciaország királynéja már nem tud megadni magának: a hitet, a reményt, a boldogságot. Úgy számítom, két hét kell hozzá, hogy Párizs megtudja a bíboros letartóztatását, hogy összehívják a bíróságot, és összegyűjtsék a tanúvallomásokat. Utazzon el! A nagybátyjának két hajója áll indulásra készen Cherbourg-ban és Nantes-ban, válasszon; de menjen minél messzebbre tőlem! Egyetlen dologhoz ragaszkodtam ebben az életben, de mivel elvesztettem, én is elvesztem.

A királyné felugrott, s úgy tett, mint amikor befejezi az audienciát.

Charny tisztelettel, de hevesen odalépett hozzá.

- Felség - mondta elfúló hangon -, most elmondta, mi a kötelességem, a veszély nem a birtokaimon, nem Franciaország határain kívül, hanem Versailles-ban leselkedik felségedre, itt, ahol gyanúsítják, és Párizsban, ahol majd ítélkeznek felséged fölött. Csak az a fontos, hogy minden gyanú elnémuljon, hogy minden végzés ártatlanságának bizonyítéka legyen, s mivel felségednek nincs hívebb tanúja, eltökéltebb támasza nálam, maradok. Azok, akik annyi mindent tudnak, el is fogják mondani, asszonyom. De legalább részünk lesz abban a mélyen érző emberek számára felbecsülhetetlen boldogságban, hogy szemtől szemben láthatjuk majd ellenségeinket. Ők reszkessenek egy ártatlan királyné felséges tisztasága előtt s egy náluknál jobb férfi bátorsága előtt. Igen, asszonyom, maradok, és higgye el, felségednek nem kell tovább titkolnia előttem a gondolatait; a többiek tudják, hogy nem szököm meg; felséged tudja, hogy semmitől sem félek, s azt is tudja, hogy ahhoz, hogy soha többé ne lásson, nem kell száműzetésbe küldenie. Ó, asszonyom, a szívek messziről is értik egymás szavát, s a távolság csak felcsigázza a vágyódást. A maga érdekében kéri, hogy utazzam el, nem miattam; ne féljen, csak akkor leszek közel, hogyha segítenem kell, ha meg kell védenem magát. A közelében leszek, de nem azért, hogy fájdalmat okozzak vagy ártsak magának. Ugye, egyszer sem látott, míg egy héten át ott laktam százlépésnyire magától, s minden mozdulatát kilestem, a maga életéből éltem?... Nos, most is ugyanígy lesz, mert nem tudom végrehajtani az akaratát, nem tudok elutazni! De hát érdekli ez magát?... Gondol-e majd rám?

- Ahogy akarja - mondta a királyné. - De soha többé ne értse félre a szavaimat; nem vagyok kacér teremtés, Charny úr; egy igazi királyné kiváltsága, hogy azt mondja, amit gondol, és azt gondolja, amit mond: én ilyen királyné vagyok. Magát választottam ki, uram, az összes férfi közül. Nem tudom, mi vonzotta a szívemet magához. Talán az, hogy tiszta barátságra áhítoztam; ezt nem is titkoltam maga előtt. Ma már nem így van, ma már nem gondolom azt, amit akkor. A maga szíve immár nem testvére az enyémnek. Őszintén kívánom: váljunk el örökre!

- Jól van, asszonyom - szólt bele Charny -, soha nem hittem volna, hogy maga választott ki engem, soha nem hittem... Ó, asszonyom, nem bírom elviselni a gondolatot, hogy elveszítsem. Asszonyom, engem megőrjít a féltékenység és a félelem. Asszonyom, én nem tudom elviselni, hogy megvonja tőlem a szívét; az enyém, nekem adta, és csak az életem árán vehetik el tőlem. Legyen nő, legyen jó, ne éljen vissza a gyengeségemmel, hiszen az imént még nekem tett szemrehányást a kétségeim miatt, most pedig maga zúzza össze a szívemet önnön kétségeivel.

- Gyerekszív, asszonyszív... - mondta a királyné. - Azt akarja, hogy rátámaszkodjam!... Szép kis védőügyvédjei vagyunk egymásnak! Bizony, maga gyenge, de sajnos, én sem vagyok erősebb!

- Ha másmilyen lenne, nem is szeretném - suttogta a férfi.

- Hogyan! - kiáltott fel szenvedélyesen Mária Antónia. - Van még szív, amely szereti ezt az elátkozott királynét, ezt az elveszett királynét, ezt a nőt, aki fölött nemsokára bíróság ítélkezik, akit a közvélemény elítél, akit talán elűz magától a férje, a királya?

- Van, asszonyom, egy olyan alattvaló szíve, aki szentként tiszteli magát, s aki egy könnycseppért, melyet az imént hullatott, a szíve vérét ajánlja fel cserébe.

- Áldott ez a nő - mondta a királyné -, büszkeség tölti el a szívét, ő az első az asszonyok között, a legboldogabb a földön... Boldog ez a nő, Charny; nem is tudom, hogyan panaszkodhatott. Bocsásson meg neki!

Charny Mária Antónia elé rogyott, és rajongva megcsókolta a lábát.

Ebben a pillanatban kinyílt a titkos folyosó ajtaja, s ott állt reszketve, villámsújtottan a király.

Ott találta Mária Antónia lábánál azt a férfit, akit Provence grófja bevádolt előtte.

A királyné és Charny egymásra vetett pillantásában olyan halálos rémület bujkált, hogy legelvetemültebb ellenségük is megszánta volna őket.

Charny lassan felállt, és mélységes tisztelettel meghajolt a király előtt.

XVI. Lajos csipke mellfodrán látni lehetett, milyen vadul dobog a király szíve.

- Ó!... - mondta tompán. - Charny úr!

A gróf újabb meghajlással válaszolt.

A királyné érezte, hogy nem jön ki hang a torkán, érezte, hogy elveszett.

A király folytatta:

- Charny úr - mondta hihetetlen önmegtartóztatással -, sértő egy nemesúr becsületére, ha lopáson kapják.

- Lopáson! - suttogta Charny.

- Lopáson! - ismételte a királyné, akinek még most is ott zúgtak a fülében a nyakékkel kapcsolatos iszonyú vádak, s most azt hitte, a grófra is ráfröccsen a szennyük.

- Igen - folytatta a király -, ha a más felesége előtt térdel, meglopja a férjet, és ha az a feleség királyné is, uram, akkor ezt a bűnt felségsértésnek hívják. Majd az igazságügy-miniszteremmel elmondatom magának ezeket a dolgokat, Charny úr.

A gróf szólni akart, ártatlanságát akarta bizonygatni, de a királyné nagylelkűségében nem tudta elviselni, hogy aljassággal vádolják azt a férfit, akit szeret, s a segítségére sietett.

- Felség - tört ki belőle a keserűség -, azt hiszem, figyelmeztetnem kell, hogy gyanúja alaptalan, feltételezései tévesek. Látom azt is, hogy a tisztelet megbénítja a gróf nyelvét; de én nem hagyom szó nélkül, hogy vádolják őt, akinek olyan jól ismerem a szívét.

Elhallgatott, az izgalom kimerítette, a hazugság, amit majd kénytelen lesz kitalálni, megrémítette, s mivel nem tudott kitalálni semmit, majdnem elvesztette a fejét.

Ám ez a kis tétovázás, amely gyűlöletes volt a büszke királynői szívnek, a nőnek a menekvést jelentette. Az ilyen iszonyú összecsapásoknál, amikor gyakran a becsülete, az élete forog kockán annak, akit megleptek, egyetlen percnyi haladék elég a menekvéshez, mint ahogy egyetlen másodpercnyi veszteség elég a vereséghez.

A királynét kizárólag az ösztöne vezette, amikor megragadta ennek a pillanatnyi haladéknak a lehetőségét; a királyba belefojtotta a szót, elterelte a gyanúról a figyelmét, és lehetőséget adott a grófnak, hogy összeszedje a gondolatait.

- Talán azt akarja mondani - szólt XVI. Lajos, de nem a király, hanem a féltékeny férj hangján -, hogy nem láttam itt maga előtt térdepelni Charny urat? Nos, ahhoz, hogy valaki letérdepeljen, és a másik ne emelje föl...

- Az kell, uram - mondta szigorúan a királyné -, hogy Franciaország királynéjának egyik alattvalója valami kegyet kérjen tőle... Azt hiszem, ez elég gyakori eset az udvarban.

- Kegyet? Magától? - kiáltotta a király.

- Mégpedig olyan kegyet, amit nem tudtam teljesíteni - folytatta a királyné. - Különben esküszöm, Charny úr sem ismételte volna el makacsul a kérését, s iparkodtam volna felemelni őt, boldogan, hogy teljesíthetem egy olyan nemesúr kérését, akit különös becsben tartok.

Charny fellélegzett. A király pillantása elbizonytalanodott, a homlokáról eltűnt a fenyegető ránc.

Mária Antónia hazugság után kutatott az agyában, dühödten, hogy hazudnia kell, kétségbeesve, hogy semmi valószerűt nem tud kitalálni.

Amikor bevallotta, hogy a gróf kérését nem tudta teljesíteni, azt hitte, ezzel lehűti a király kíváncsiságát. Remélte, hogy a vallatás abba is marad ezen a ponton. Tévedett: a világ összes asszonya ügyesebb, rugalmasabb lett volna, de neki hallatlan kínszenvedést okozott, hogy a szeretett férfi előtt kell hazudnia.

A kényszer, hogy a komédiák szédelgéseinek alantas és hamis színeiben kell szerepelnie, azt jelentette számára, hogy a parkbeli szélhámosság-sorozat összes csalárd ravaszkodását, ügyeskedését az aljasságukhoz méltó befejezéssel koronázza meg, majdnem azt jelentette, hogy bűnös: s ez rosszabb volt, mint a halál.

Még most is habozott. Az életét adta volna, ha Charny kitalál valami hazugságot, de ennek a talpig becsületes nemesúrnak még csak eszébe sem jutott, hogy hazugságon törje a fejét. Amilyen finom lelke volt, még attól is félt, nehogy félreértést szüljön, ha a királyné tisztességének a védelmére kel.

Mária Antónia a férje ajkán csüggött, úgy várta a kérdést, amely végül ki is robbant a királyból.

- Mi az a kegy, asszonyom, amit Charny úr térden állva s eredménytelenül kért magától? - S hogy tompítsa e gyanakvó kérdés élét, még hozzátette: - Nekem talán több szerencsém lesz, mint magának, és Charny úrnak nem kell előttem is térdepelnie.

- Mondtam már, felség, hogy Charny úr lehetetlent kért.

- De mit?

"Mit lehet térden állva kérni? - gondolta a királyné. - Mit lehet tőlem könyörögve kérni, amit nem tudok teljesíteni?... Jaj, mit? Mit?"

- Várom a választ - mondta a király.

- Felség... Charny úr kérése... családi titok.

- A király előtt nincs titok, ő a királyság ura, olyan családapa, akinek tudnia kell minden alattvalója becsületbeli ügyéről, akinek gondoskodnia kell alattvalói biztonságáról, hiszen a gyermekei, még akkor is - tette hozzá XVI. Lajos félelmetes méltósággal -, még akkor is, ha ezek az elfajzott gyermekek apjuk becsületére és biztonságára törnek.

Ez utóbbi fenyegetés hallatán a királyné felpattant.

- Charny úr... - kiáltotta zaklatottan, s a keze remegett - Charny úr azt kérte tőlem...

- Mit, asszonyom?

- Hogy engedélyezzem, hogy megházasodjon.

- Igazán? - kiáltott fel a király, s az első pillanatban meg is nyugtatta a válasz, de aztán visszatért féltékeny gyanakvása. - Na és - folytatta, s észre sem vette, milyen kínokat szenved a boldogtalan asszony, hogy ki kellett ejtenie ezeket a szavakat, sem azt, hogy Charny milyen sápadt a királyné szenvedése láttán -, na és miért nem lehet megházasítani Charny urat? Talán nem elég előkelő? Nem elég gazdag? Nem elég bátor és szép? Őszintén szólva, ahhoz, hogy ne fogadják be egy családba, vagy hogy egy nő visszautasítsa, vérbeli hercegnőnek vagy férjes asszonynak kell lenni; én nem látok más okot, mely megakadályozná a házasodását. Mondja hát meg annak a leánynak a nevét, asszonyom, akit Charny úr feleségül kíván venni, s ha nincs kizáró ok, megígérem, hogy elsöprök az útjából minden akadályt... csak hogy a maga kedvére tegyek.

A királynét az egyre növekvő veszély s az első hazugság kényszerítő ereje is magával ragadta, erélyes hangon szólalt hát meg:

- Nem, uram, nem, vannak olyan akadályok, melyeket felséged sem győzhet le. A mi esetünk éppen ilyen.

- Eggyel több ok, hogy megtudjam, mi lehetetlen a királynak - mondta dühösen a király.

Charny a királynéra nézett, aki már alig állt a lábán. Szeretett volna a segítségére sietni, de mivel a király nem mozdult, ő se mozdulhatott. Milyen jogon ajánlhatta volna fel a karját vagy a segítségét ennek az asszonynak, akinek ő senkije, semmije, s akit királya és hitvese magára hagy?

"Milyen hatalommal szemben tehetetlen a király? - kérdezte magában a királyné. - Csak ezt az egy ötletet, csak ezt az egy segítséget add meg még, Istenem!"

Hirtelen fénysugár világította meg a gondolatait.

- Ó, maga Isten küld segítséget - suttogta. - Azokat, akik Isten jegyesei, még a király sem szakíthatja el Istentől.

- Uram - mondta végül emelt fővel a királynak -, Charny úr választottja zárdában van.

- Á, ez valóban elfogadható ok - kiáltott fel a király -, nehéz Istentől elvenni azt, ami az övé, hogy az embereknek adjuk. De különös, hogy Charny úr ilyen hirtelen lobbant szerelemre, soha senki nem említette nekem, még a nagybátyja sem, aki előtt pedig mindig nyitva az ajtóm. Ki az a leány, Charny úr, akibe beleszeretett? Kérem, mondja meg.

A királynénak, mintha tőr járná át a szívét. Most majd Olivier kimond egy nevet, most majd el kell szenvednie e hazugság okozta kínt. És ki tudja, Charny nem egy valaha szeretett lényt, a múlt még ma is vérző emlékét vagy egy bimbózó szerelemnek, a jövő bizonytalan reményének hordozóját nevezi-e meg? Ki akarta kerülni e szörnyű csapást, inkább átvette a kezdeményezést, és így kiáltott:

- De hiszen ismeri azt a leányt, felség, akit Charny úr feleségül akar venni... Andrée de Taverney kisasszony az!

Charny felkiáltott, s a kezébe rejtette az arcát.

A királyné a szívére szorította a kezét, s majdnem ájultan hullott egy karosszékbe.

- Taverney kisasszony? - ismételte a király. - A saint-denis-i kolostorba vonult vissza, ugye?

- Oda, felség - lehelte a királyné.

- De nem tett fogadalmat, ha jól tudom?

- Majd tennie kell.

- Miért kellene fogadalmat tennie? - kérdezte a király feltámadó bizalmatlansággal.

- Mert szegény - mondta Mária Antónia -, felséged csak az apját tette gazdaggá - fűzte hozzá keményen.

- Ezt a hibát orvosolni fogom, asszonyom, ha Charny úr szereti...

A királyné összerezzent, s könyörgő pillantást vetett Charnyra, talán, hogy tagadja.

Charny le nem vette Mária Antóniáról a szemét, de hallgatott.

- Rendben van! - mondta a király, aki ezt a csendet tiszteletteljes igenlésnek vette. - És nyilván Taverney kisasszony is szereti Charny urat... Nos, azt az ötszázezer frankot adom Taverney kisasszonynak hozományul, amit a múltkor megtagadtam Calonnenak, amikor a királyné számára kérte. Köszönje meg a királynénak, Charny úr, hogy hajlandó volt elmesélni nekem ezt az ügyet, és boldoggá tette mindkettőjüket!

Charny előrelépett, s meghajolt, mint valami sápadt szobor, melybe Isten csodálatosképpen életet lehelt egy pillanatra.

- Ó, ez megéri, hogy még egy sort térdeljen - mondta a király azzal a közönséges-gúnyos árnyalattal a hangjában, ami oly gyakran árnyékot vetett atyáitól örökölt nemes előkelőségére.

A királyné összerezzent, s ösztönös mozdulattal mindkét kezét a fiatalember felé nyújtotta. Az letérdelt előtte, és csókot lehelt jéggé dermedt, szép kezére, közben könyörögve kérte az Istent, hogy a lelkét is hadd lehelje ki a csókkal.

- Jöjjön, uram, jöjjön - mondta a király -, hagyjuk a királynét, hadd foglalkozzék az üggyel!

Előresietett. Charny megfordult a küszöbön, s kiolvasta a királyné szeméből az örökre szóló búcsú leírhatatlan fájdalmát.

Bezárult kettejük között az ajtó; az ártatlan szerelmesek soha többé nem léphetik át ezt a sorompót.

A királyné ott maradt egyedül, kétségbeesve. Annyi csapás érte egyszerre, hogy nem is tudta, melyik a legfájdalmasabb.

Egy óra hosszat hánykolódott kétségek közepette, mígnem rádöbbent, hogy ideje valami kiutat keresni. A veszély nőttön-nő. A király nyilván hírét viszi a látszatgyőzelemnek, melyre oly igen büszke. Előfordulhat, hogy nem hasznuk, hanem káruk lesz a kimondott hazugságból.

Jaj, hogy megbánta a királyné ezt a hazugságot, mennyire szerette volna visszaszívni azt az ajkáról elröppent szót, mennyire szerette volna elvenni Andrée-tól azt a csalóka boldogságot, melyet talán vissza is utasít a lány!

Igen: Andrée neve megmentette őket a király előtt. De ki láthatja előre, mit tesz majd Taverney kisasszony, ez a szeszélyes, független, akaratos jellem? Számíthatnak-e rá, hogy ez a büszke teremtés odaveti a szabadságát, a jövőjét egy királyné kedvéért, akit néhány napja ellenségként hagyott el?

Ha Andrée nem hajlandó segíteni (ami nagyon is valószínű), akkor az egész hazugságra épült tákolmány összeomlik. A királyné butácska cselszövőnek bizonyul, Charny közönséges széptevőnek, hazudozónak; a rágalom váddá változik át: mindenki bizonyítottnak tekintheti a házasságtörést.

Mária Antónia kezébe temette a fejét, lázasan töprengett.

Kiben bízhat? Ki barátnője a királynénak? Lamballe hercegnő?

Ő, ő maga a tiszta ész, a hideg, hajlíthatatlan értelem! Miért is kísértse ezt a szűzies képzeletet? Az udvarhölgyek pedig, ezek a felemelkedést leső szolgalelkű talpnyalók, akik a kegyvesztés árnyékától is reszketnek, úgyse értenék meg a királynéjukat, és segítség helyett alkalmasint megleckéztetnék.

Nem marad más hátra, mint maga Taverney kisasszony. Gyémántszíve van, melynek élei elvághatják az üveget, de egyedül ez a rendíthetetlenül kemény, tiszta lelkű lány lehet a királyné társa nagy bánatában.

Elmegy hát, s megkeresi Andrée-t. Elmeséli neki a szerencsétlenséget, amely vele történt, és könyörög neki, hogy áldozza fel magát érte. Andrée nyilván visszautasítja, mert ő nem olyan, akinek parancsolhatnak, ám lassan-lassan meghatja a könyörgése, és beleegyezik. Akkor meg ki tudja, hátha haladékot kapnak; túl az első megrázkódtatáson s a jegyesek látszólagos beleegyezése nyomán lecsillapodva a király még meg is feledkezhet az egészről... Ha így lenne, az utazás mindent megoldana. Egy időre Andrée is, Charny is elutazna, csak amíg a rágalom hidrája nem követel több eleséget, s akkor elhíresztelnék, hogy visszaadták jegyesük szabadságát. Így senki sem jönne rá, hogy a házassági terv pusztán játék volt.

Taverney kisasszony is megőrizné a szabadságát, Charny sem kötné le magát. Megszűnne a királyné szörnyű lelkiismeret-furdalása is, amiért két ember jövőjét odadobta a jó híréért, s a jó híre sem szenvedne csorbát, hiszen az nemcsak az övé, hanem a férjéé, a gyermekeié is. Makulátlanul hagyná a következő francia királynéra.

Így gondolkodott.

Remélte, hogy mindent összebékíthet: az illemszabályokat és az egyéni érdekeket. Ilyen vaslogikával kellett az iszonyatos veszély árnyékában okoskodnia. Taverney kisasszony nehéz ellenfél, ha a büszkeségére és nem a szívére hallgat.

Mária Antónia lelkileg felkészülvén elhatározta, hogy útnak indul. Szerette volna figyelmeztetni Charnyt, nehogy valami elhibázott lépést tegyen, de elállt a szándékától, mert arra gondolt, hogy nyilván kémek leselkednek rá, s hogy bármit tesz, félremagyarázzák. Különben is elég tapasztalatot szerzett Olivier egyenes jelleméről, hűségéről és határozottságáról, hogy tudja: a férfi csakis az ő szándékainak megfelelően fog cselekedni.

Közben három óra lett; nagy ebéd, látogatók, bemutatások. A királyné derűs arccal, nyájasan fogadott mindenkit, de azok iránt, akiket ellenségeinek ítélt, büszke és határozott volt, s ez általában nemigen van a bűnösök ínyére.

Soha még ilyen tömeg nem nyüzsgött az udvarban; soha még ilyen kegyetlenül nem kutatta a kíváncsiság egy bajba jutott királyné arcvonásait. Mária Antónia állta a támadást, ellenségeit leteperte, barátait megrészegítette, a közömbösöket lelkessé varázsolta, a lelkeseket elragadtatottá; olyan szép és olyan királyi volt, hogy a király nyilvánosan bókolt neki.

A fogadás végeztével levetette parancsra felöltött mosolyát, s visszatért emlékeihez, a bánatához; egyedül, egészen egyedül maradt ezen a világon. Átöltözött, kék szalagos, kék virágos szürke kalapot vett fel, szürke selyemruhát, aztán a hintóba szállt, és testőr nélkül, egyetlen udvarhölgy kíséretében Saint-Denis-be hajtatott.

Akkor ért oda, amikor az apácák celláikba térnek, s a refektórium halk zsibongását az elmélkedés csendjével váltják fel az esti imáig.

A királyné a fogadószobába kérette Andrée Taverney kisasszonyt.

Andrée fehér gyapjú fésülködőköpenyébe burkolózva térdelt az ablaka előtt, s nézte a hatalmas hársfák mögül előbukkanó holdat. A leszálló éj szívszorító csendjében ismét rátalált izzó, szenvedélyes imáinak egyetlen tárgyára; ő csak azért imádkozott Istenhez, hogy könnyítsen a lelkén.

Nagy kortyokban itta a maga akarta elválás gyógyíthatatlan fájdalmát. Ezt a kínszenvedést csak az erős lelkek ismerik; egyszerre kín és gyönyör. A szorongás olyan benne, mint minden közönséges bánatban, de olyan kéjbe torkollik, amit csak azok érezhetnek, akik fel tudják áldozni a boldogságukat a büszkeségükért.

Andrée maga döntött úgy, hogy elhagyja az udvart, maga szakított el minden szálat, amely a szerelméhez köthette. Gőgös volt, mint Kleopátra, s még azt sem tudta elviselni, hogy Charny más nőre gondoljon, legyen az akár a királyné.

A másik asszony iránti égő szerelemről semmi bizonyítéka nem volt. A féltékeny Andrée-nak ilyen bizonyíték birtokában a szíve szakadt volna meg. De nem látta-e Charnyt, amint közönyösen elmegy mellette? Nem feltételezte-e a királynéról, hogy bár ártatlan, de magának őrzi Charny bókjait és érzelmeit?

Akkor mire lett volna jó Versailles-ban maradnia? Hogy udvarlást kolduljon? Hogy a mosolyáért esdekeljen? Hogy azt remélje: a férfi olykor-olykor, jobb híján, neki ajánlja a karját, hozzáér a kezéhez? Hogy séta közben a királyné átengedje neki Charny bókjait, mivel ő éppen mással van elfoglalva?

Nem, ez a sztoikus lélek nem alkuszik, nem fogad el gyáva engedményeket.

- Soha! Soha! - ismételgette magában a büszke Andrée. - Akit titokban szeretek, aki csak árnykép, emlék, az soha meg nem bánt, mindig mosolyog rám, s csak rám mosolyog!

Ezért töltött hát annyi szomorú, de szabad éjszakát, ezért választotta inkább az önkéntes száműzetést, s volt boldog, hogy sírhat, ha elgyengül, és átkozódhat, ha lázba jön, hiszen a száműzetésben sértetlenül megőrizte a szerelmét és a méltóságát; ezért választott úgy, hogy soha ne lássa viszont azt a férfit, akit gyűlölt. Gyűlölte Charnyt, mert szerette.

Egyébként a tiszta szerelemről való néma elmélkedések, a magányos álmodozás isteni elragadtatása sokkal inkább az életet jelentette a vadóc Andrée szemében, mint a versailles-i fényes ünnepségek, a kényszer, hogy meg kell hajolnia a vetélytársai előtt, a félelem, hogy egyszer csak napvilágra kerül a szívébe rejtett titok.

Szent Lajos napjának estéjén tehát a királyné meglátogatta Andrée-t Saint-Denis-ben, Andrée éppen a cellájában álmodozott.

Szóltak neki, hogy megérkezett a királyné; a káptalan fogadta a nagy fogadóteremben, és őfelsége rögtön az első udvarias szavak után azt kérdezte, hogy beszélhet-e Taverney kisasszonnyal.

Különös! Andrée-nak, a szerelemtől megpuhult szívének csak ennyi kellett, hogy rohanvást fusson az illat elébe, amely Versailles-ból árad most felé - tegnap még elátkozta ezt az illatot, amely az idő múlásával egyre értékesebb lett a számára; értékes, mint minden, ami elillan, ami múlandó, értékes, mint maga a szerelem.

- A királyné! - suttogta Andrée. - A királyné itt, Saint-Denishen! A királyné engem hív!

- Gyorsan, igyekezzen! - szóltak rá.

Igyekezett is: vállára vette a hosszú apácaköpenyt, bő ráncokban leomló ruhájára gyapjúövet kötött, s anélkül, hogy csak bele is pillantott volna aprócska tükrébe, követte az érte küldött kapus nővért.

Ám alig tett meg száz lépést, szégyenkezni kezdett, hogy annyira megörült.

"Miért remeg a szívem? - gondolta. - Mit számít Andrée de Taverneynek, hogy Franciaország királynéja meglátogatja a saint-denis-i kolostort? Vajon büszkeséget érzek? A királyné nem értem jött ide. Boldogság? Már nem szeretem a királynét... Na, nyugalom, te rossz apáca, aki nem vagy sem az Istené, sem az embereké. Legalább próbálj meg a saját magadé lenni!"

Így pirongatta magát, míg a főlépcsőn lefelé ment, s már ura is volt akaratának, lehervasztotta arcáról a sietség keltette pírt, lefékezte mozdulatainak sebességét. De hogy ezt elérje, az utolsó hat lépcsőfokot lassabban kellett megtennie, mint az első harmincat.

Amikor az ünnepi fogadóterembe érkezett, a kórus mögé, s meglátta a szolgálónővérek szorgos keze alatt egymás után kigyúló csillárok és viaszgyertyák egyre gazdagabb fényáradatát, már hideg volt és sápadt.

Amikor meghallotta, hogy a kapus nővér kiejti a nevét, amikor megpillantotta az apátsági karosszékben ülő Mária Antóniát, s hogy mellette a káptalan legnemesebb fői hajlonganak és buzgólkodnak, Andrée-t olyan erős szívdobogás lepte meg, hogy jó pár másodpercig nem tudta folytatni az útját.

- Á, jöjjön hát, kisasszony, hadd beszéljek magával! - mondta félmosollyal a királyné.

Andrée odament, és fejet hajtott.

- Ha megengedi, anyám - mondta a királyné a főnöknő felé fordulva.

A főnöknő mély meghajlással válaszolt, és kiment a fogadóteremből, mögötte az apácák.

A királyné egyedül maradt Andrée-val, akinek olyan erősen dobogott a szíve, hogy ha a régi falióra ingája nem olyan fürgén lódul ide-oda, hallani lehetett volna.

A királyné kezdte a beszélgetést, így illett.

- Hát itt van, kisasszony - mondta finom mosollyal -, tudja-e, hogy furcsa ebben az apácaruhában?

Andrée nem válaszolt.

- Amikor mi, akik még kint élünk a világban, meglátogatjuk egy volt társnőnket, aki már elveszett a világ számára - folytatta a királyné -, az az érzésünk, mintha a sír adna szigorú tanácsot nekünk. Magának, kisasszony, talán más a véleménye?

- Ki venné a bátorságot, asszonyom - felelte Andrée -, hogy felségednek tanácsokat osztogasson? Maga a halál sem figyelmezteti előre a királynét, csak azon a napon, amikor magával viszi. Hogy is tehetné másképp?

- Miért?

- Mert egy királyné olyan magasan áll, hogy csak a legelkerülhetetlenebb szükséget szabad elszenvednie. Mindene megvan, ami szebbé teheti az életét; a királyné elveszi másoktól mindazt, ami a mások életét megszépítheti.

A királyné meghökkent.

- És joga van hozzá - folytatta Andrée. - A királyné számára a "mások" csak alattvalók, akiknek a javai, a becsülete és az élete az uralkodóké. A királyné tulajdona tehát az élet, a becsület és az erkölcsi vagy anyagi javak...

- Megdöbbent ez a vélemény - mondta vontatottan Mária Antónia. - Úgy festi le ennek az országnak az uralkodónőjét, mint valami mesebeli sárkányt, aki felfalja az egyszerű állampolgárok javait és boldogságát. Én ilyen nő vagyok, Andrée? Volt oka panaszra, amíg az udvarnál volt?

- Amikor elhagytam felségedet, volt olyan jó, és ugyanezt a kérdést tette föl - felelte Andrée -, és én azt válaszoltam, amit ma is válaszolok: nem, asszonyom.

- Gyakran sebez meg bennünket olyan szúrás, amit pedig nem is nekünk szántak - folytatta a királyné. - Ártottam talán valakinek a családtagjai közül, következésképpen megérdemlem az iménti kemény szavakat? Andrée, ez a maga választotta életforma menedék minden világi gonosz szenvedély ellen. Isten itt szelídségre, mértékletességre, a sérelmek felejtésére tanít, s ezeknek az erényeknek ő maga a legtisztább példája. Barátnőként jöttem ide, miért hát, hogy engesztelhetetlen ellenség leplezett haragja vagy nyílt szemrehányásai fogadnak?

Andrée feltekintett a királynéra: elcsodálkozott a higgadt hangon, amelyhez Mária Antónia nem szoktatta hozzá a szolgálatában állókat. Ha ellenállással találkozott, fensőbbséges és könyörtelen volt.

A magányos, emberkerülő leányt érzékenyen érintette, hogy szavaira nem futotta el a harag a királynét, holott próbára tehette a türelmét és baráti érzelmeit.

- Őfelsége nagyon jól tudja - mondta halkabban -, hogy a Taverneyk nem lehetnek az ellenségei.

- Értem - mondta erre a királyné. - Nem bocsátja meg, hogy elutasító voltam a bátyjával, s talán ő maga is könnyelműséggel, sőt szeszélyességgel vádol.

- A bátyám túlságosan is tisztelettudó alattvaló, semhogy a királynét vádolná - mondta Andrée, s igyekezett továbbra is merev maradni.

A királyné látta, hogy gyanút ébreszt Andrée-ban, ha tovább nyájaskodik.

- Találkozni akartam magával, ha már eljöttem ide Saint-Denisbe, hogy a főnöknővel beszéljek - mondta. - Szerettem volna biztosítani arról is, hogy akár közel, akár távol van tőlem, a barátnője vagyok.

Andrée megérezte, hogy hűvösebb lett a hang. Félt, hogy a királyné azt hiszi: el akarta lökni simogató kezét, s attól még inkább félt, hogy Mária Antónia éles szeme előtt felfedte fájdalmas sebét.

- Felséged végtelenül megtisztel, és szavai örömmel töltenek el - mondta szomorúan.

- Ne beszéljen így, Andrée - mondta a királyné és megszorította a kezét -, megszakad a szívem. Hát elképzelhetetlen, hogy egy nyomorult királynénak legyen egy barátnője, hogy bizalommal nézzen olyan szép szemekbe, mint a magáé, s ne kelljen azokban a szemekben érdeket vagy neheztelést gyanítania? Igen, igen, Andrée, irigyelje csak a királynékat, a javak, a becsület és az élet úrnőit! Ó, igen, királynék ők valóban, népeik aranya és vére az övék; de a szíve soha! Soha! Azt nem vehetik el, azt csak megkaphatják.

- Én felségedet nagyon szerettem, annyira, amennyire csak képes vagyok szeretni - mondta Andrée, akit megindított a királyné meleg hangja; elpirult, és lehajtotta a fejét.

- Szeretett engem!... - kiáltott fel a királyné. - Akkor hát már nem szeret?

- Ó, asszonyom!

- Nem kérdezek semmit, Andrée... Átkozott legyen ez a zárda, ahol olyan hamar kipusztulnak egyesek szívéből az emlékek.

- Ne vádolja a szívemet - mondta hevesen Andrée. - Az én szívem halott.

- Halott! Maga mondja ezt, Andrée? Hiszen fiatal és szép! Ó, ne játsszon ezekkel a gyászos szavakkal. Aki így mosolyog, aki ilyen szép, annak a szíve nem halt meg; ne beszéljen így, Andrée!

- Ismétlem, asszonyom, az udvar, a világ már semmit sem ad nekem. Itt úgy élek, mint a fű, mint a növények; olyan örömeim vannak, melyeket egyedül én értek, ezért nem fogtam fel azonnal, én, a félénk, senki kis apáca, amikor az előbb itt találtam felségedet teljes pompájában, uralkodói mivoltában; a szemem káprázott a tündökléstől, be kellett hát hunynom; könyörgök, bocsásson meg nekem: talán nem olyan nagy bűn, ha az ember elfelejti a világi hívságokat; a gyóntatóm mindennap megdicsér érte, asszonyom; könyörgök, felséged se legyen szigorúbb őnála.

- Hogyan? Maga szeret itt lenni, a zárdában? - kérdezte a királyné.

- Nagy örömöm telik a magányos életben.

- Semmi sincs, ami a világ örömeihez vonzaná?

- Semmi.

"Uramisten! - gondolta nyugtalanul a királyné. - Csak nem dől dugába a tervem?"

És halálos borzongás futott végig rajta.

"Próbáljuk megkísérteni - gondolta aztán. - Ha ez a módszer nem válik be, könyörögni fogok. Ó, hogy azért könyörögjek neki, hogy elfogadja Charnyt! Jóságos ég, milyen szerencsétlen vagyok!"

- Andrée - szólt, s igyekezett uralkodni az érzelmein -, olyan szavakkal ecseteli a boldogságát, hogy elvesztem a reményt, melyet magával kapcsolatban tápláltam.

- Micsoda reményt, asszonyom?

- Ne is beszéljünk róla, ha ilyen szilárd az elhatározása, amilyennek látszik... Sajnos, szertefoszlott az örömnek ez a légvára! Minden légvár az életemben! Ne is gondoljunk rá többé!

- De asszonyom, ha már örömet szerzett volna a dolog felségednek, magyarázza meg...

- Minek? Zárdába vonult, nem?

- De igen, asszonyom.

- És szívesen van itt?

- Ó, boldogan!

- És helyesnek találja, amit tett?

- Mint még soha semmit.

- Látja, hogy felesleges kiszednie belőlem a dolgot. Pedig Isten a tanúm: egy pillanatra azt hittem, boldoggá teszem magát.

- Engem?

- Igen, magát, hálátlan teremtést, aki engem vádolt. Ám mostanra más örömökbe kóstolt bele, jobban tudja, mit szeret, mire hivatott. Feladom hát a tervem...

- Tisztelettel kérem, asszonyom, hogy legalább egy-két szóval mondja el, miről van szó.

- Ó, igazán egyszerű, vissza akartam csábítani az udvarba.

- Hogy én visszamenjek az udvarba? - kiáltotta Andrée keserű mosollyal. - Istenem!... Nem, nem, asszonyom, soha!... Bár nehezemre esik megtagadni az engedelmességet...

A királyné megborzongott. Kifejezhetetlen bánat lepte meg a szívét. Egy gránitkövecskén kap léket a hatalmas hajó.

- Visszautasítja? - suttogta.

És hogy a lány ne lássa a zavarát, kezébe rejtette az arcát.

Andrée azt hitte, a királyné összeroskadt a visszautasítástól, odament hát, és a lába elé térdelt, hogy tiszteletadásával enyhítse a sebet, melyet a barátságukon vagy a királyné büszkeségén ejtett.

- Mit is kezdene velem az udvarban, asszonyom - kérdezte -, hiszen szomorú, szegény kis senki vagyok, átkozott, aki elől mindenki menekül, boldogtalan, aki a nőkben még a közönséges vetélytársi nyugtalanságot sem volt képes felébreszteni, a férfiakban pedig a közönséges nembeli különbség okozta rokonszenvet... Ó, asszonyom, drága úrnőm, hagyja békén ezt az apácát, akit még Isten sem fogadott el, mert egyelőre túlságosan bűnösnek találja, ő, aki pedig a test és a szív nyomorékjait hívogatja magához. Engedjen át engem a nyomorúságomnak, a magányomnak!

- Pedig ha elfogadná, amit ajánlok - mondta a királyné, s Andrée-ra emelte a szemét -, nyomtalanul eltűnne minden megaláztatása, amiről panaszkodott. A házasság révén, amelyről szó van, Franciaország egyik legelőkelőbb úrnője lenne.

- Házasság!... - hebegte döbbenten Andrée.

- Visszautasítja? - kérdezte egyre inkább bátorságát veszítve a királyné.

- Ó, igen, igen, visszautasítom!

- Andrée...

- Visszautasítom, asszonyom, visszautasítom.

Mária Antónia iszonyatos szívszorongással felkészült arra, hogy könyörögni fog. Amikor elbizonytalanodva, remegve, kétségbeesve felállt, mert nem tudta rászánni magát az első szóra, Andrée elébe vetette magát.

- Asszonyom - mondta a lány, s megfogta a ruhája szegélyét, mert azt hitte, a királyné indulni akar -, legalább azt a nagy kegyet tegye meg velem, hogy nevezze meg azt a férfit, aki társául fogadna; annyit szenvedtem már az életben a megaláztatásoktól, hogy ennek a nemes lelkű férfinak a neve... lesz az a gyógyír, melyet ezentúl a büszkeségemen esett sebeimre kenek - szívszorító gúnnyal elmosolyodott.

A királyné habozott, de fenékig kellett ürítenie a keserű poharát.

- Charny úr az - mondta szomorú, közömbös hangon.

- Charny úr? - robbant ki Andrée-ból a kiáltás. - Olivier de Charny?

- Igen, Olivier - mondta a királyné, s elképedve nézte a lányt.

- Suffren úr unokaöccse? - folytatta Andrée, s az arca bíborpiros lett, a szeme szikrázott, mint két csillag.

- Suffren úr unokaöccse - felelte Mária Antónia, aki egyre inkább elámult az Andrée arcán bekövetkezett változáson.

- Olivier-hez akar engem férjhez adni, asszonyom?

- Hozzá magához.

- És ő... el akar venni?

- Megkérte a kezét.

- Ó, hozzámegyek, hozzámegyek! - mondta bolond elragadtatással Andrée. - Hát engem szeret!... Engem szeret úgy, ahogy én szerettem őt!

A királyné hamuszürkén, remegve hátrált, elfojtott nyöszörgés tört fel a torkából; félholtan rogyott egy karosszékbe, míg Andrée eszeveszetten csókolgatta a térdét, a ruháját, könnyeivel öntözte, és forró csókjaival borította a kezét.

- Mikor indulunk? - kérdezte végre, mikor a fojtott sikolyok, a sóhajok után beszélni tudott.

- Jöjjön - suttogta a királyné, aki úgy érezte, kiszáll belőle az élet, halála előtt legalább a becsületét meg akarta menteni.

Felállt, Andrée-ra támaszkodott, akinek forró ajka most az ő jéggé dermedt arcára tapadt; s míg a lány indulásra készülődött, a boldogtalan királyné, akinek harmincmillió alattvaló élete és becsülete volt a kezében, ezt gondolta:

"El tud-e viselni ennyi szenvedést egyetlen szív, Uram?... S még hálaimát is kell mondanom, hiszen megmented a gyermekeimet a gyalázattól, nekem pedig megengeded, hogy királyi méltóságban haljak meg."

Míg a királyné Saint-Denis-ben Taverney kisasszony sorsa felől döntött, Philippe lázas gyorsasággal készült az utazásra, hiszen a szíve vérzett mindattól, amit megtudott, amit felfedezett.

A katona, aki hozzászokott, hogy a világot járja, nem pepecsel sokat a csomagjaival, s egykettőre felölti az útiköpenyét. És Philippe-nek mindenkinél nyomósabb oka volt rá, hogy gyorsan minél távolabb kerüljön Versailles-tól: nem akar tanúja lenni imádottja, a Királyné bukásának.

Így hát soha ilyen hévvel nem nyergelte a lovát, nem töltötte fegyvereit, s nem hányta a bőröndjébe a mindennapi élethez legszükségesebb holmijait. Mikor végzett, értesítette az öreg Taverneyt, hogy beszélni kíván vele.

Az apró termetű öregúr éppen nemrég tért vissza a versailles-i kastélyból, amennyire tőle telt, szaporán szedte vékony lábát, melyre domborodó pocak súlya nehezedett. Három-négy hónapja hízásnak indult a báró, s ez érthető büszkeséggel töltötte el: a hízás a tökéletes elégedettség jele volt.

Nos, Taverney úr tökéletes elégedettségének jó néhány oka volt.

Mint mondtuk, a báró nagy vígan tért haza a kastélybeli sétájáról; kaján örömmel töltötte el a napközben kitört botrány. Breteuil-re mosolygott Rohan háta mögött, Soubise-re és Guémenéere Breteuil háta mögött, Provence grófjára a királyné háta mögött, Artois grófjára Provence háta mögött; mindig valaki ellen foglalt állást, és egyetlenegyszer sem foglalt állást valaki mellett. Hiába, ő akkor volt boldog, ha gonoszkodott.

Amikor az inasától megtudta, hogy Philippe beszélni szeretne vele, átsietett a kastély másik szárnyába, és minden teketória nélkül berontott a fia szobájába, ahol nagy rendetlenség uralkodott az úti előkészületek miatt.

Philippe nem várta, hogy az apja érzelmi kitörésekkel kíséri majd döntésének bejelentését, de arra sem számított, hogy teljes közöny fogadja a szavait, hiszen Andrée már elhagyta az apai házat, így eggyel kevesebb lényt lehetett gyötörni. Philippe úgy gondolta, hogy az öreg báró nyilván űrt érez a helyén, s ha ez az űr teljes lesz az utolsó mártír távozásával, a báró, ha másért nem, önzésből még sírva is fakadhat, mint a gyerek, akitől elveszik a kutyáját vagy a madarát.

Philippe igen meglepődött, amikor meghallotta, hogy a báró örömujjongásban tör ki:

- O, Istenem, elutazik, elutazik... Philippe elhűlve nézett az apjára.

- Biztos voltam benne - folytatta a báró -, fogadni mertem volna. Ezt jól kigondoltad, Philippe, remekül kigondoltad!

- Ezt hogy érti, apám? - kérdezte a fiatalember. - Mit gondoltam ki remekül?

Az öregúr fél lábon ugrándozva dudorászott, és domborodó pocakját simogatta.

Aztán Philippe-re kacsintott, értésére adva, hogy szeretne, ha kiküldené az inasát.

Philippe megértette a kívánságát, és engedelmeskedett. A báró Champagne sarkára csapta az ajtót, majd visszajött a fiához.

- Csodálatos - mondta halkan -, csodálatos!

- Fogalmam sincs róla, minek köszönhetem a dicséretét, uram - válaszolt hidegen Philippe.

- Ugyan, ugyan! - mondta az öregúr vígan hadonászva.

- Hacsak nem annak örül, hogy elutazom, s megszabadul tőlem.

- Lárifári - mondta kacarászva az öreg báró. - Kár a fáradságért; tudod, hogy engem nem tudsz becsapni... Hahaha!

Philippe összefonta a karját, s azon töprengett, hogy nem hibbant-e meg az öregúr.

- Mivel akarnám én becsapni? - kérdezte.

- Azzal, hogy elutazol, teringettét! Csak nem képzeled, hogy elhiszem?

- Nem hiszi?

- Nem hát! Ne színészkedj; Champagne nem hallja a beszélgetésünket. Különben igazad van, nincs más lehetőséged, nagyon okosan döntöttél.

- Uram, annyira megdöbbentenek a szavai...

- Igen, elég megdöbbentő, hogy kitaláltam, de tudod, hogy van, Philippe, én vagyok a világon a legkíváncsibb ember, s ha hatalmába kerít a kíváncsiság, nem lehet megakadályozni, hogy ki ne elégítsem. Egy szó mint száz, rájöttem, hogy úgy csinálsz, mintha elutaznál, és gratulálok az ötlethez.

- Úgy csinálok, mintha elutaznék? - kiáltotta Philippe haraggal.

Az öregúr odament hozzá, csontvázujjaival megböködte a fiatalember mellét, s egyre bizalmasabb hangon folytatta:

- Becsületszavamra, ha nem találod ki ezt a kibúvót, mindent lelepleznének. A legjobbkor teszed, amit teszel. Lehet, hogy holnap már késő lenne. Menj el hamar, fiam, menj hamar!

- Uram - mondta jeges hangon Philippe -, állítom, hogy egyetlen, de egyetlen szót sem értek mindabból, amit mondani méltóztatik.

- De hová rejted majd a lovaidat? - folytatta az öregember, s nem is válaszolt. - A kancádat nagyon könnyű felismerni; vigyázz, meg ne lássák itt, mikor azt hiszik, hogy... Igaz is, mit mondsz az embereknek, hova mész?

- Taverney-Maison-Rouge-ba, uram.

- Jól van... nagyon helyes... úgy csinálsz, mintha Maison-Rouge-ba mennél... Senki sem jön rá a dologra... Ó, remek... Persze azért légy óvatos; árgus szemek lesnek mindkettőtökre.

- Mindkettőnkre!... Kire?

- Az illető hölgy féktelen természet, hiszen tudod - folytatta az öregúr -, képes mindent tönkretenni, ha elragadják az érzelmei. Vigyázz, légy okosabb nála...

- Ez aztán mindennek a teteje! - kiáltotta fojtott dühvel Philippe. - Gondolom, szórakozni akar a rovásomra, uram, s esküszöm, ez nem valami irgalmas cselekedet; nem is okos cselekedet, mert amilyen gondterhelt és dühös vagyok, még tiszteletlenségre vetemedem.

- Á, remek! Felmentelek a kötelező tisztelet alól. Elég nagy fiú vagy már, hogy az ügyeinket intézd, s olyan ügyesen intézed őket, hogy minden tiszteletem a tiéd. Te vagy kettőnk közül a bölcsebb... Na, add meg a címedet, ahol értesíthetlek, ha valami fontos történne.

- Taverneybe írjon, uram - felelte Philippe abban a hitben, hogy az öregúr végre észre tér.

- Nahát, bolondnak nézel?... Taverneybe, huszonnégy mérföldre innét? Csak nem képzeled, hogy ha valami fontos és sürgős tanácsot kell küldenem neked, majd azzal szórakozom, hogy pusztán a látszat kedvéért Taverneyig hajszolom a futáraimat? Ugyan már, nem kértem, hogy a parkbeli házad címét add meg, mert oda könnyű lenne követni a küldönceimet, meg felismernék az embereimet a libériájukról, de válassz egy címet a két hely között, úgy negyedórai távolságra; van neked képzelőerőd, a pokolba is! Ha valaki képes olyat tenni a szerelméért, amit te tettél érte, az nem közönséges eszű ember, teringettét!

- Parkbeli ház, szerelem, képzelőerő... Úgy látszik, találós kérdéseket tesz fel nekem, uram...

- Nincs nálad tisztességesebb és diszkrétebb lény a teremtésben! - kiáltott az apa. - És a te titkolózásod a legsértőbb a világon. Mintha attól félnél, hogy elárullak. Nem is értem!

- Uram... - mondta Philippe csüggedten.

- Jól van, jól van! Tartsd meg magadnak a titkaidat; tartsd meg magadnak a farkasvadászház titkát.

- A farkasvadászház titkát?

- Tartsd meg magadnak az éjszakai sétáid titkát! Ugyan, dehogyis sétáltál te azzal a két imádandó hölggyel...

- Hogy én... én sétáltam... - suttogta Philippe, s elsápadt.

- Tartsd meg magadnak a mézédes csókok titkát...

- Hallgasson, uram! - kiáltott Philippe féltékenységtől részegen.

- Jól van, jól van, mindent tudok. Igazán fölösleges titkolóznod. Tudok a királynéval való kapcsolatodról, tudom, hogy vele voltál az Apolló-fürdőben... Istenem, de hiszen ez mindnyájunk életét, mindnyájunk szerencséjét jelenti! Ne félj hát tőlem, Philippe... Bízhatsz bennem.

- Szörnyűségeket beszél, uram! - kiáltotta Philippe, és kezébe rejtette az arcát.

Iszonyodott az apjától, aki nemcsak hogy feltépte a sebeit, de kéjesen, kíméletlenül, dühödten vájkált is bennük. Iszonyodott attól az embertől, aki egy másik férfi boldogságával ruházta fel őt.

Mindazt, amit az apa megtudott, vagy kitalált, mindazt, amit a rossz nyelvek Rohannak, a jól értesültek meg Charnynak tulajdonítottak, a báró a fia érdemének vélte. Neki világos volt az ügy: a királyné Philippe-et szereti, s a háttérben lassan-lassan a kegyencség legmagasabb csúcsára emeli. Ezért volt az öreg Taverney olyan nagyon elégedett, s ettől növekedett néhány hete a pocakja.

Philippe előtt feltárult ez az újabb erkölcsi fertő, s összeborzadt, hogy éppen az apja tuszkolja bele a mocsárba, az apja, akinek vele együtt kellene küzdenie a becsületéért. Olyan súlyos volt a csapás, hogy kábultan hallgatott, a báró meg buzgón locsogott tovább.

- Látod-e - mondta -, remekművet alkottál, mindenkit félrevezettél; ma este ötven szempárból olvastam ki: "Rohanról van szó", százból: "Charnyról", kétszázból: "Rohanról és Charnyról". De egyetlenegyből sem olvastam ki ezt: "Taverneyről van szó." Ismétlem, remekmű, gratulálok... Különben mind neked, mind neki becsületére válik a dolog, kedvesem. Neki, mert megszerzett téged; neked, mert megtartottad őt.

A most már végképp felbőszült Philippe villámló tekintettel meredt a könyörtelen öregemberre, de ekkor egy hintó robogott be az udvarra, különös lárma, szokatlan járás-kelés hallatszott, s Philippe figyelme elterelődött az apjáról.

Champagne hangja hallatszott:

- A kisasszony! Itt a kisasszony!

Több hang ismételte:

- A kisasszony!...

- Hogyhogy a kisasszony? - kérdezte Taverney. - Micsoda kisasszony?

- A húgom! - suttogta Philippe megrökönyödve, amikor megismerte a hintóból kiszálló Andrée-t, akit megvilágított a svájci őr fáklyája.

- A húga?... - ismételte az öregúr. - Andrée?... Lehetséges ez?

És már jött is Champagne, hogy Philippe állítását megerősítse:

- Uram - mondta Philippe-nek -, nagyságod húga a nagy szalon melletti kis társalgóban várja nagyságodat.

- Menjünk! - kiáltotta a báró.

- Velem van dolga - mondta Philippe, s meghajolt az öregúr előtt -, én megyek hozzá elsőként, ha nem haragszik.

Ekkor egy második hintó robogott be az udvarra.

- Ki az ördög jön még!... - morogta a báró. - Micsoda mozgalmas este!

- Olivier de Charny gróf úr! - rikkantotta a svájci őr.

- Vezesse a gróf urat a szalonba - mondta Philippe Champagne-nak. - A báró úr fogadja őt... Én a kis társalgóba megyek a húgomhoz.

A két férfi lassan ment le a lépcsőn.

"Mit keres itt a gróf?" - töprengett Philippe.

"Mit keres itt Andrée?" - töprengett a báró.

A palota szalonja a földszinten volt, balra nyílt a kis társalgó, innét ki lehetett menni a lépcsőházba, amely Andrée lakosztályába vezetett.

Jobbra egy kis fogadószoba volt, ezen keresztül lehetett a nagyba jutni.

Philippe az előszobából majdnem szaladt, hogy minél hamarabb karjába ölelhesse szeretett testvérét.

Alig nyitotta ki a kis társalgó kétszárnyú ajtaját, Andrée a nyakába borult, és olyan sugárzó arccal csókolta meg, amitől ez a szomorú szerelmes, ez a boldogtalan testvér bizony már régen elszokott.

- Jóságos ég! Mi történt veled? - kérdezte a fiatalember Andrée-tól.

- Valami jó, valami nagyon jó, bátyám!

- És azért jöttél haza, hogy ezt bejelentsd nekem?

- Örökre hazajöttem! - kiáltotta Andrée elragadtatott boldogsággal.

- Halkabban, kishúgom, halkabban - mondta Philippe. - E ház falai már elszoktak az örömtől, s a tetejébe itt a szomszédos fogadószobában van vagy lesz nemsokára valaki, aki meghallhatja, amit mondsz.

- Valaki? - kérdezte Andrée. - Kicsoda?

- Hallgasd csak - felelte Philippe.

- Charny gróf! - jelentette az inas, s Olivier-t a kis fogadón át a nagyba vezette.

- Ő az, ő az! - kiáltotta Andrée, s boldogan simogatta a bátyját. - Ó, én tudom, miért jött!

- Tudod?

- Olyan jól tudom, hogy most látom csak, milyen rendetlen az öltözékem, és mivel nemsokára nekem is be kell mennem a fogadószobába, hogy a saját fülemmel halljam, mit mond Charny úr...

- Komolyan beszélsz, kedves Andrée?

- Várj, Philippe, föl kell mennem a lakosztályomba. Kicsit sietősen hozott vissza a királyné, a zárdai háziruhám helyett... menyasszonyi ruhát kell vennem.

E halkan kiejtett szavakat boldog csók követte, s Andrée könnyedén, boldogságban úszva tűnt el a lépcsőn, szaladt a lakosztályába.

Philippe egyedül maradt, a fülét a kis társalgóból a nagy fogadószobába vezető ajtóra tapasztotta. Hallgatózott.

Charny gróf már ott volt. Lassan, tűnődve járkált föl s alá a tágas szobában.

Taverney, az apa is belépett, s választékos, bár kényszeredett udvariassággal köszöntötte a grófot.

- Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást, gróf úr? - kérdezte aztán. - Mindenesetre biztos lehet benne, hogy nagy örömömre szolgál.

- Amint látja, uram, ünnepi alkalomhoz öltözve jöttem ide, s kérem, bocsássa meg, hogy nem hívtam el a nagybátyámat, Suffren tengernagyot, amint tennem kellett volna.

- Hogyan... - hebegte a báró. - Persze hogy megbocsátom, Charny úr.

- Úgy illett volna, tudom én azt jól, a kérésem miatt, melyet szeretnék előadni nagyságodnak.

- Kérést? - kérdezte a báró.

- Van szerencsém - folytatta Charny megrendült hangon - megkérni leánya, Andrée de Taverney kisasszony kezét.

A báró nagyot ugrott a karosszékében. Csillogó szeme arról tanúskodott, hogy csak úgy falja Charny gróf minden szavát.

- A lányomat!... - motyogta. - Feleségül kéri Andrée-t?

- Igen, báró úr, hacsak Taverney kisasszonyban nem él valamilyen viszolygás e násszal kapcsolatban.

"A nemjóját! - gondolta az öregúr. - Philippe csillaga annyira fent járna, hogy egyik vetélytársa ki akarja használni, s feleségül kéri a húgát? Hitemre, Charny, ezt jól kimódoltad!"

Majd hangosan, mosolyogva ezt mondta:

- Ez a kérés annyira megtiszteli házunkat, gróf úr, hogy én nagy örömmel beleegyezem, s mivel szeretném, ha teljes lenne a beleegyezés, hívatom a lányomat.

- Uram - szólt hidegen a gróf -, azt hiszem, felesleges. A királyné már beszélt Taverney kisasszonnyal, és a leánya válasza kedvező volt.

- Ah! - mondta egyre nagyobb elragadtatással a báró - maga a királyné...

- Vette a fáradságot és Saint-Denis-be látogatott, igen, uram.

A báró felállt.

- Akkor már csak meg kell ismertetnem magát, gróf úr, Taverney kisasszony anyagi helyzetével. Odafönt vannak az édesanyja értékpapírjai. Gróf úr, nem gazdag leánnyal köt házasságot, így hát mielőtt bármit is döntünk...

- Felesleges, báró úr - mondta ridegen Charny. - Én kettőnk helyett is gazdag vagyok, és Taverney kisasszony nem olyan leány, akire alkuszik az ember. De ezt a kérdést, amelyet nagyságod a leányával kapcsolatban tárgyalni akart, feltétlenül szeretném, ha az én oldalamról megtárgyalnánk.

Alig ejtette ki ezeket a szavakat, kivágódott a kis társalgó ajtaja, és ott állt sápadtan, ziláltan Philippe, egyik keze a kabátja zsebében, a másik görcsösen ökölbe szorítva.

- Uram - mondta Philippe -, apámnak igaza volt, amikor a család pénzügyeiről akart beszélni; mindketten felvilágosítással kell hogy szolgáljunk magának. Míg a báró úr felmegy a lakosztályába, hogy előkeresse a papírokat, melyeket említett, nekem lesz szerencsém részletesebben megbeszélni magával a kérdést.

És Philippe megfellebbezhetetlen paranccsal a tekintetében kiküldte a bárót, aki nagyon kelletlenül távozott, mert valami bajt sejtett.

Philippe egészen a kis fogadószoba kijárati ajtajáig kísérte, hogy megbizonyosodjék: nincs senki abban a szobában. A kis társalgóba is bepillantott, s amikor biztos volt benne, hogy Charnyn kívül nem hallja senki, megszólalt.

- Charny úr - kezdte, s összefont karral megállt a gróffal szemben -, hogyhogy ide merészelt jönni a húgomat feleségül kérni?

Olivier hátralépett, és elpirult.

- Talán hogy jobban elrejthesse az érzelmeit az iránt az asszony iránt, akit szerelmesen körüludvarol, és aki szereti magát? - folytatta Philippe. - Talán, hogy ha látják, hogy megnősül, ne mondhassák, hogy szeretője van?

- Őszintén szólva, uram... - mondta Charny, s holtra válva megingott.

- Talán azért, mert azt reméli, hogy ha az a nő lesz a hitvese, aki élete minden pillanatát a maga kedvese közelében tölti, könnyebben láthatja az imádott kedvest? - tette hozzá Philippe.

- Uram, túlmegy minden határon!

- Talán azért, mert ha a sógorom lesz - folytatta Philippe, s egészen közel ment Charnyhoz -, s azt hiszem, leginkább erről van szó, hallgatni fogok arról, amit a szerelméről tudok?

- Amit tud? - kiáltott fel rémülten Charny. - Vigyázzon, vigyázzon!

- Igen - mondta egyre hevesebben Philippe -, a farkasvadász házát, melyet maga bérelt; a versailles-i parkban tett titokzatos sétáikat... éjszaka... kéz a kézben, a sóhajait, és főleg a park kiskapujánál azt a gyengéd tekintetet, melyet egymásra vetettek...

- Uram, az égre kérem, uram! Maga nem tud semmit! Mondja, hogy nem tud semmit!

- Hogy én nem tudok semmit? - kiáltott fájdalmas gúnnyal Philippe. - Hogyne tudnék, mikor ott rejtőzködtem az Apolló-fürdő melletti kapu mögött, a bozótban, amikor a karját nyújtotta a királynénak, hogy kimenjenek a parkból.

Charny két lépést tett előre, mintha halálra sebezték volna, s valami támaszt keresne.

Philippe komor csendben figyelte. Hagyta, hadd szenvedjen, hagyta, hogy a leírhatatlan örömök óráiért e múló szenvedéssel bűnhődjön.

Charny most legyűrte gyengeségét.

- Nos, uram - mondta Philippe-nek -, az után is, amit az imént elmondott, megkérem, de most magától, Taverney kisasszony kezét. Ha csak gyáva számító volnék, ahogy egy perccel ezelőtt feltételezte rólam, ha a magam kedvéért nősülnék meg, akkor én olyan nyomorult volnék, hogy félnék attól az embertől, aki ismeri a titkomat és a királyné titkát. De a királynét meg kell menteni, uram, meg kell menteni.

- Attól a királyné még nincs veszélyben, ha Taverney látta, hogy Charny karját szorongatja, és boldogságtól párás szemmel néz az égre - mondta Philippe. - Attól a királyné még nincs elveszve, hogy én tudom, hogy szereti magát. Ó, uram, ez nem ok arra, hogy feláldozzam a húgomat, és nem is fogom hagyni, hogy feláldozzák.

- Tudja, miért van elveszve a királyné, ha ez a házasság nem jön létre? - kérdezte Olivier. - Mert ma reggel, mialatt Rohan urat letartóztatták, a király a királyné lába előtt talált engem.

- Istenem!

- És mert a királyné, akit a féltékeny király vallatóra fogott, azt mondta, azért térdeltem előtte, hogy feleségül kérjem a maga húgát. Ezért van elveszve a királyné, ha nem veszem el a húgát, uram. Most már érti?

Olivier szavát két hang vágta el: egy ordítás és egy sóhaj. Az egyik a kis társalgóból, a másik a kis fogadószobából jött.

Olivier odafutott, ahonnét a sóhajt hallotta, s Andrée de Taverneyt pillantotta meg fehér menyasszonyi ruhában. A lány mindent hallott, és elájult.

Philippe a kis fogadószobába rohant, ahonnét az ordítást hallotta, s megpillantotta Taverney báró testét, akit villámcsapásként ért, hogy megtudta: a királyné Charnyt szereti, s minden reménye romba dőlt.

A bárót szélhűdés érte, s kilehelte a lelkét.

Cagliostro jóslata valóra vált.

Philippe mindent megértett, még e halál szégyenletes voltát is. Csendben otthagyta a holttestet, és odament Charnyhoz, aki reszketve, mozdulatlanul nézte a szép, hideg, élettelen lányt.

A két nyitott ajtón át látni lehetett a szinte egymás tükörképeként elomlott két testet azon a helyen, ahol a felfedezés villáma sújtotta őket.

Philippe, bár könnyes szemmel, forrongó szívvel, de összeszedve minden erejét, megszólalt.

- Taverney báró meghalt. Én lettem a családfő. Ha Taverney kisasszony életben marad, nőül adom magához.

Charny iszonyodva nézte a báró holttestét, kétségbeesve Andrée ájult alakját. Philippe a haját tépte, és zokogása bizonyosan meghatotta az örökkévalóság trónján ülő Isten szívét.

- Charny gróf - mondta, miután lecsillapította lelke viharát -, a húgom nevében vállalok kötelezettséget, ő most nem hall engem: ő feláldozza a boldogságát, én pedig talán az életemet adom egy királyné kedvéért. Isten vele, Charny, Isten vele, sógorom!

Meghajolt Olivier előtt, aki nem tudott úgy távozni, hogy el ne haladjon valamelyik áldozat mellett. Philippe felemelte Andrée-t, a karjába szorította, s így szabaddá tette az utat a grófnak; Charny a kis társalgón keresztül kisietett.

Ideje visszatérnünk azokhoz a szereplőinkhez, akiket a cselekmények sodrása, valamint a történelmi igazság háttérbe szorított.

Oliva javában készülődött, hogy Jeanne segítségével megszökjön, amikor egy névtelen levélnek köszönhetően Beausire, aki már igen-igen áhítozott Nicole után, egyenest a karjaiba szaladt, és megszöktette őt Cagliostrótól, mialatt Reteau de Villette úr hiába várta a lányt a Roi Doré utca sarkán.

La Motte-né úgy érezte, becsapták, s összes hűséges emberét a két szerelmes után uszította, akiket különben Crosne is buzgón igyekezett megtalálni.

Jeanne szívesebben vette, ha ő maga őrzi a titkát (s ebben igaza is volt), mint hogy mások kényére-kedvére hagyja, és az ügy szerencsés kimeneteléhez Nicole-nak el kellett tűnnie.

Leírhatatlan volt az aggodalma, amikor egyik küldönc a másik után jelentette, hogy kutatása eredménytelen maradt.

E hadműveletek alatt otthon bujkált, de mivel egyik parancs a másik után érkezett hozzá, hogy menjen a királynéhoz, és tisztázza a nyakékkel kapcsolatos viselkedését, éjnek évadján, lefátyolozva útnak indult Bar-sur-Aube felé, ahol volt egy kis háza, s amikor mindenféle kerülő utakon sikerült észrevétlenül célba érkeznie, nekilátott, hogy teljes valóságában felmérje a helyzetét.

Két-három napot teljes magányban töltött, s minden idejét, teljes erejét arra szánta, hogy aládúcolja rágalomból rakott építményét.

Két nap magány ennek a mélységesen romlott léleknek azt jelentette, hogy a belső küzdelem végre megzabolázta testét és gondolkodását; az engedelmes lelkiismeretet, ezt a bűnösre nézve oly veszélyes fegyvert örökre elnémította, a vérét hozzászoktatta, hogy úgy keringjen a szíve körül, hogy ne szökjék fel az arcába, nehogy elárulja szégyenét vagy meglepetését.

A királyné meg a király csak akkor tudta meg, hogy Bar-surAube-ban van, amikor ő már felkészült a háborúra. Futárt küldtek érte; Jeanne ekkor tudta meg, hogy a bíborost letartóztatták.

Bárki mást leterített volna ez a váratlan csapás, de Jeanne-nak nem volt vesztenivalója. Mit számított a mérleg serpenyőjén a szabadság kérdése, mikor a másik oldalon minden nappal újabb élethalál kérdések halmozódtak.

Amikor megtudta, hogy a bíborost börtönbe vetették, és hogy Mária Antónia mennyire kirohant ellene, hideg fővel számítgatni kezdett:

"A királyné felégette maga mögött a hidakat, többé nincs számára visszaút. Azzal, hogy visszautasította a bíborossal való egyezkedést, meg hogy nem fizette ki az ékszerészeket, dupla vagy semmit játszik. Ez viszont azt bizonyítja, hogy engem kihagy a számításaiból, és fel sem tételezi, milyen erők állnak rendelkezésemre."

Ilyen alkotóelemekből rakosgatta össze Jeanne a fegyverzetét, amikor egy félig rendőrtiszt, félig futár hirtelen előtte termett, és közölte, hogy az a megbízatása, hogy visszavigye őt az udvarba.

A futár, aki azzal volt megbízva, hogy visszavigye őt az udvarba, egyenest a királyhoz akarta vezetni; de Jeanne jól ismert ravaszságával megszólalt:

- Uram! Ugye, szereti a királynét?

- Kételkedik benne, grófné? - felelte a futár.

- Akkor hát erre az alattvalói szeretetre és tiszteletre kérem, vigyen engem előbb a királynéhoz. - A tiszt ellenvetést akart tenni, de a grófné nem hagyta szóhoz jutni. - Maga nyilván nálam is jobban tudja, miről van szó. Így hát megértheti, hogy feltétlenül szólnom kell titokban a királynéval.

A futárt a versailles-i levegőt hónapok óta mérgező rágalmak már alaposan megdolgozták, s így tényleg azt hitte, hogy a királynénak tesz szolgálatot, ha La Motte-nét nem a királyhoz, hanem őhozzá viszi előbb.

Képzeljük el a királyné felsőbbrendű büszke lényét, aggályos lelkiismeretét ennek az ördögi némbernek a jelenlétében, akit igazából még nem is ismert, de akinek rossz hatását gyanította dolgai alakulásában.

Idézzük magunk elé Mária Antóniát, botrányba fulladt szerelme vigasztalhatatlan özvegyét, Mária Antóniát, akit olyan vád átka sújtott, melyet nem tud megcáfolni; képzeljük el, amint a tenger szenvedés után arra készül, hogy széttiporja a kígyó fejét, amely megmarta.

Fegyverei pedig a következők: fensőbbséges megvetés, rosszul leplezett harag, sőt gyűlölet, rangjából fakadó felsőbbrendűségi érzés. A királyné azzal kezdte, hogy tanúnak behívta két szolgálattévő asszonyát, akik lesütött szemmel, összeszorított ajakkal, lassú, ünnepélyes meghajlással somfordáltak be. És melyek voltak az ellenfél fegyverei? Titkokkal teli szív, ötletekkel teli agy, a kétségbeesés mint végső hajtóerő. Amikor La Motte-né megpillantotta a két asszonyt, ezt gondolta:

"Ám legyen, nemsokára úgyis kiküldik ezt a két tanút."

- Á, végre itt van, asszonyom! - kiáltotta a királyné. - Csakhogy megtalálták!

Jeanne meghajolt.

- Miért bujkál? - kérdezte türelmetlenül a királyné.

- Még hogy én, asszonyom? Nem - felelte Jeanne lágyan, épp csak egy kissé elváltozott hangon, mintha a királyi felség okozta meghatottság fátyolozná el szokásos csengését. - Nem bujkáltam; ha bujkáltam volna, nem találtak volna meg.

- Mégiscsak megszökött! Nevezze, ahogy akarja!

- Azaz elutaztam Párizsból, igen, asszonyom.

- Az én engedélyem nélkül...

- Féltem, hogy felséged nem engedélyezi ezt a kis kiruccanást, amire pedig szükségem volt, hogy Bar-sur-Aube-ban rendezhessem az ügyeimet. Hat napja voltam ott, amikor felséged parancsa utolért. Különben pedig megvallhatom, hogy nem hittem magamat olyan nélkülözhetetlennek felséged szemében, hogy kötelességemnek éreztem volna bejelenteni, hogy egy hétre elutazom.

- Ej, igaza van, asszonyom. De miért félt, hogy nem egyezem bele a távozásába? És egyáltalán: miért kellett volna engedélyt kérnie tőlem? Talán valami hivatala van itt?

Ez utolsó szavakból csak úgy sütött a megvetés. Jeanne-t mélyen sértette a lekezelő hang, de mint a nyíl sebezte tigris, fékezte magát.

- Asszonyom - mondta alázatosan -, igaz, hogy nincs semmi hivatalom az udvarnál, de felséged olyan kitüntető bizalommal tisztelt meg, hogy én sokkal inkább elkötelezettnek éreztem magam felséged mellett, mint mások, pedig engem a hála, őket a kötelesség köti felségedhez.

Jeanne sokáig kereste, míg megtalálta a bizalom szót, s jó erősen megnyomta.

- Majd még beszélünk a bizalom dolgáról - mondta az előbbinél is megsemmisítőbb hangsúllyal a királyné. - Volt már a királynál?

- Nem, asszonyom.

- Majd lesz.

Jeanne meghajolt.

- Nagy megtiszteltetés lesz számomra - mondta.

A királyné igyekezett megnyugodni, hogy előnyös helyzetből tehessen fel kérdéseket.

Jeanne kihasználta az alkalmat, s megszólalt:

- Istenem, milyen szigorú most velem felséged! Minden ízemben remegek.

- És még fog is - mondta nyersen a királyné. - Tudja, hogy Rohan úr a Bastille-ban van?

- Mondták, asszonyom.

- Kitalálja-e, miért?

Jeanne mereven nézte a királynét, majd a két asszony felé fordult, akiknek a jelenléte mintha zavarta volna, s így felelt:

- Nem tudom, asszonyom.

- Azt azért tudja, ugye, hogy beszélt nekem valami nyakékről?

- Egy gyémánt nyakékről, igen, asszonyom.

- És hogy a bíboros ajánlatát is továbbította nekem a nyakék kifizetésével kapcsolatban?

- Így van, asszonyom.

- Elfogadtam vagy visszautasítottam az ajánlatot?

- Visszautasította felséged.

- Á! - mondta meglepetéssel vegyes elégedettséggel a királyné.

- Felséged még kétszázezer frankos előleget is adott - tette hozzá Jeanne.

- Igen... és aztán?

- Aztán amikor felséged nem tudott fizetni, mivel Calonne úr nem adott pénzt, visszaküldte a nyakéket Boehmer és Bossange ékszerészeknek.

- Kivel küldtem vissza?

- Velem.

- És maga mit csinált vele?

- Én - mondta lassan Jeanne, átérezve a szavak mérhetetlen súlyát, melyeket most majd kiejt -, én odaadtam a bíboros úrnak.

- A bíboros úrnak! - kiáltott fel a királyné. - És miért neki adta, miért nem az ékszerészeknek?

- Azért, asszonyom, mert a bíboros úr érdekelve volt ebben az ügyben, ami felségednek is örömére szolgált, s megsértettem volna, ha nem adok neki alkalmat rá, hogy ő zárja le.

- És az ékszerészektől hogy tudott mégis elismervényt kicsikarni?

- Rohan úr adta nekem azt az elismervényt.

- És az a levél, amelyet állítólag én írtam, s amelyet maga juttatott el az ékszerészeknek, legalábbis szerintük?

- Rohan úr kért meg rá, hogy adjam át.

- Szóval mindenben és mindenkor Rohan úr keze van a dologban! - kiáltotta a királyné.

- Nem tudom, mit akar ezzel mondani felséged - mondta Jeanne ártatlan képpel -, és azt se tudom, hogy miben van benne Rohan úr keze.

- Azt mondom, hogy az ékszerészek elismervénye, amelyet állítólag ők küldtek nekem a nyakék ellenében, hamis!

- Hamis! - ismételte álmélkodva Jeanne. - Ó, asszonyom!

- Azt mondom, hogy az állítólag általam aláírt kötelezvény, melyben elfogadom a nyakéket, hamis!

- Ó! - kiáltott Jeanne még nagyobb döbbenetet színlelve, mint az imént.

- Végül pedig azt mondom - folytatta a királyné -, hogy magát szembesítenünk kell Rohan úrral, hogy kiderítsük az igazságot.

- Szembesíteni! - mondta Jeanne. - De, asszonyom, mi szükség rá, hogy szembesítsenek a bíboros úrral?

- Ő maga kérte.

- Ő?

- Mindenütt kereste magát.

- Lehetetlen, asszonyom.

- Be akarta bizonyítani, hogy maga becsapta őt. Legalábbis ő ezt állítja.

- Ó, akkor én kérem a szembesítést!

- Nyugodt lehet, asszonyom, meglesz a szembesítés. Így hát tagadja, hogy tudná, hol van a nyakék?

- Honnét tudnám, hogy hol van?

- Tagadja, hogy segített a bíborosnak bizonyos cselszövésekben?...

- Felségednek joga van tőlem megvonni a kegyét, de nincs joga sértegetni. Én Valois vagyok, asszonyom.

- A bíboros úr a király előtt olyan rágalmakkal állt elő, melyeket szerinte bizonyítani tud.

- Nem értem.

- A bíboros kijelentette, hogy írt nekem.

Jeanne a királynéra nézett, és nem válaszolt.

- Hallja, hogy mit mondok? - kérdezte a királyné.

- Igen, hallom, felség.

- És mit felel?

- Majd akkor felelek, ha szembesítenek a bíboros úrral.

- Addig is, ha tudja, mi az igazság, segít nekünk?

- Az az igazság, hogy felséged alaptalanul vádol, és ok nélkül bánik rosszul velem.

- Ez nem válasz.

- Más választ pedig itt nem adok, asszonyom.

És Jeanne megint a két asszonyra nézett.

A királyné megértette, de nem adta be a derekát. A kíváncsiság nem győzhette le benne a tisztességet. Jeanne elhallgatásaiban, egyszerre alázatos és pimasz viselkedésében ott bujkált az a magabiztosság, amely a titkok tudójára jellemző. Talán ha kedveskedik, megvásárolhatja a titkot? A királyné magához méltatlannak találta, s elvetette ezt a módszert.

- Rohan urat azért vitték a Bastille-ba, mert túl sokat akart mondani - szólalt meg Mária Antónia. - Vigyázzon, asszonyom, nehogy ugyanoda kerüljön, amiért sok mindenről hallgatni akar.

Jeanne a tenyerébe mélyesztette a körmét, de mosolygott.

- A tiszta lelkiismeret nem fél az üldöztetéstől - mondta. - A Bastille se fog meggyőzni róla, hogy bűnös vagyok, ha egyszer nem vagyok az.

A királyné haragos pillantást lövellt Jeanne-ra.

- Beszél végre? - kérdezte.

- Nincs mit mondanom, asszonyom, hacsak nem egyedül felségednek.

- Nekem? Nos, talán most nem velem beszél?

- De nem egyedül felségeddel.

- Á, hát erről van szó! - kiáltotta a királyné. - Négyszemközt akar beszélni. Fél a nyílt vallomás okozta botránytól, miután rám zúdította a nyílt gyanú okozta botrányt!

Jeanne kihúzta magát.

- Erről ne beszéljünk többé! - mondta. - Amit tettem, felségedért tettem.

- Micsoda arcátlanság!

- Tisztelettel elviselem királyném szidalmait - mondta rendíthetetlenül Jeanne.

- Ma este a Bastille-ban fog nyugovóra térni, La Motte-né.

- Ám legyen, asszonyom. De mielőtt nyugovóra térnék, szokás szerint kérni fogom Istent, hogy óvja felséged jó hírét és boldogságát - felelte a vádlott.

A királyné dühösen felpattant, átment a szomszéd szobába, s bevágta maga mögött az ajtót.

"Legyőztem a sárkányt, eltaposom a viperát is" - gondolta.

"Belelátok a kártyáiba - gondolta Jeanne. - Azt hiszem, győztem."

La Motte-nét a királyné parancsára börtönbe zárták.

A király el se tudott képzelni ennél kellemesebb megoldást, hiszen ösztönösen gyűlölte az asszonyt. A nyakékügy peranyaga híven tükrözte a tönkrement kereskedők dühét, a vádlottak elszántságát és a bírák hiúságát és pártosságát, a bírákét, akik egy királyné becsületét és életét tartják a kezükben.

Egyetlen kiáltásként járta be a hír egész Franciaországot. Fogadtatásából a királyné felismerhette és megszámlálhatta híveit és ellenségeit.

Rohan, amióta bebörtönözték, esdekelve kérte, hogy szembesítsék La Motte-néval. Kérését most teljesítették. A herceg nagyúri módon élt a Bastille-ban, a szabadságot kivéve mindent megkapott, amit csak kért.

Az ügyben szereplő személyek rangjára való tekintettel az első pillanattól igyekeztek csökkenteni a per jelentőségét. Már az is megdöbbentést keltett, hogy egy Rohant lopásért perbe foghatnak. A Bastille tisztjei és igazgatója éppen ezért a szerencsétlenül járt embernek kijáró tisztelettel és együttérzéssel viseltettek a bíboros iránt. A szemükben a bíboros nem vádlott volt, hanem kegyvesztett.

Véleményükben csak megerősítette őket a hír, amely szerint Rohan udvari intrikák áldozata. Már nemcsak a rokonszenv, hanem a lelkesedés jeleivel árasztották el.

Rohan, a királyság egyik legelső ura, nem értette meg, hogy a nép szeretete kizárólag annak köszönhető, hogy egy nálánál is nagyobb úr vette üldözőbe. Rohan a zsarnokság utolsó áldozata, egyben Franciaország egyik első forradalmára volt.

A Rohannál való találkozása során La Motte-nénak megengedték, hogy valahányszor a királynéról beszél, suttogjon, lehalkítsa a hangját, szerét ejtette hát, hogy odasúgja a bíborosnak:

- Küldjön el mindenkit, és én megadom azokat a felvilágosításokat, amelyeket kér.

Rohan kijelentette, hogy egyedül kíván maradni a grófnéval.

Nem egyeztek bele, megengedték viszont, hogy az ügyvédje kérdezze ki a grófnét.

A nyakékkel kapcsolatban a grófné azt felelte, hogy nem tudja, hová lett, de végtére is igazán neki adhatták volna.

Az ügyvéd döbbenten felkiáltott az asszony vakmerő szavai hallatán, a grófné pedig megkérdezte tőle, hogy vajon azok a szolgálatok, amelyeket a királynénak és a bíborosnak tett, nem érnek-e meg egymilliót?

Az ügyvéd elismételte ezeket a szavakat a bíborosnak, a bíboros elsápadt, lehajtotta a fejét, és végre rájött, hogy lépre ment La Motte-nénak, ennek az ördögi madarásznak.

S bár ő már azon töprengett, hogyan lehetne ennek az ügynek a visszhangját elfojtani, hiszen az a királyné vesztét okozza, az ellenségei és a barátai arra ösztökélték, hogy folytassa a harcot.

Felhívták a figyelmét, hogy a becsülete forog kockán, hogy lopásról van szó, hogy csak felmentő ítélet bizonyíthatja az ártatlanságát.

Nos, ahhoz, hogy az ártatlanságát bizonyítsa, bizonyítania kellett a királynéval való kapcsolatát, következésképpen a királyné bűnösségét.

Jeanne kijelentette, hogy ő soha nem vádolná sem a királynét, sem a bíborost, de ha továbbra is őt kiáltják ki bűnösnek a nyakék ügyében, igenis megteszi azt, amit nem akart megtenni, azaz bebizonyítja, hogy a királynénak és a bíborosnak érdeke őt hazugsággal vádolni.

A bíboros hallván, mit mond La Motte-né, mélységes megvetését fejezte ki az iránt, aki így fel akarja őt áldozni. Hozzátette: bizonyos fokig érti Jeanne viselkedését, de egyáltalán nem érti a királyné viselkedését.

Ezeket a szavakat, megfelelő tálalásban, visszamondták Mária Antóniának, mire ő ismét haragra gerjedt. Azt akarta, hogy a pernek e titokzatos vonatkozásairól külön kihallgatást folytassanak. Erre a rágalmazók és a pletykagyártók teljes pompájában kiteregették az éjszakai séták nagy szenzációját.

A szerencsétlen királyné igen nagy veszélybe került. Jeanne a királyné embereinek jelenlétében kijelentette, hogy nem tudja, miről beszélnek, a bíboros embereinek jelenlétében viszont nem volt ilyen tapintatos, egyre csak azt hajtogatta:

- Hagyjanak békén, különben mindent elmondok!

Titkolózása és szerénysége hősnek tüntette föl, és olyan kiválóan megkeverte a pert, hogy a legderekabb aktakukacokat is a hideg rázta, amikor belenéztek a periratokba, s egyetlen vizsgálóbíró sem mert a grófné kihallgatására vállalkozni.

Vajon a bíboros bevallotta-e valamelyik barátjának azt, amit szerelmi titkának tartott? Nem tudjuk; nem hisszük, mert nemes és hűséges szíve volt. Ő ugyan tisztességesen hallgatott, a királynéval való beszélgetésének híre mégis kiszivárgott. Mindaz, amit Provence grófja mondott, mindaz, amit Charny és Philippe megtudott vagy meglátott, mindaz a többiek számára érthetetlen titok volt, amit egyedül a trónra áhítozó királyi öcs vagy az olyan vetélytárs, mint Philippe vagy Charny érthetett, vagyis a megrágalmazott tiszta szerelem titka szétszóródott a levegőben, mint valami illatszer, s a közönséges emberek légterében elvesztette eredeti fenséges aromáját.

Vajon akadtak-e hű védelmezői a királynénak, lelkes bajnokai Rohannak?

A kérdés immár nem ez volt: "Ellopott-e vagy sem a királyné egy gyémánt nyakéket?"

Ez így magában is elég megalázó kérdés, de most már ez se volt elég. Így hangzott a kérdés:

"Vajon a királyné hagyta-e, hogy valaki, aki házasságtörő szerelmének titkát kileste, ellopja a nyakéket?"

Így sikerült La Motte-nénak megkerülnie a bajt. A királyné tudta, hogy Rohan lovagias férfi, aki képtelen egy nő vesztét kívánni. Felidézte magában, milyen mély bizonyossággal esküdött meg a bíboros, hogy igenis ővele, Mária Antóniával találkozott a versailles-i parkban.

Arra a következtetésre jutott, hogy a bíboros nem ellensége, neki is a becsülete forog kockán.

Ettől kezdve a per a grófnéra összpontosult, és nagy erővel keresték az eltűnt nyakéket.

Azzal, hogy a királyné beleegyezett, hogy a per a házasságtörés vádjával is foglalkozzék, a lopás vádja teljes súlyával Jeanne-ra nehezedett.

Minden a grófné ellen szólt: az előélete, nyomorúsága, majd különös felemelkedése. A nemesség nem fogadta be ezt a véletlen szülte hercegnőt, a nép sem mondhatta, hogy a soraiból való; a nép ösztönösen gyűlöli a kalandorokat, még a sikert sem bocsátja meg nekik.

Jeanne rájött, hogy kátyúba jutott; hogy a királyné azzal, hogy elviselte a vád terhét, hogy nem félt a szóbeszédtől, a bíborost is hasonló magatartásra késztette; hogy ez a két nyíltszívű ember a végén megérti egymást, és fényt derít a dolgokra, s ha elbuknak is, az olyan iszonyatos, erejű bukás lesz, hogy maguk alá temetik a szegény kis Valois-t. És ha legalább a pénz, a lopott millió a kezében volna, hogy megvesztegesse a bíráit!

Ez volt a helyzet, amikor egy újabb esemény más mederbe terelte a dolgokat.

Beausire és Oliva boldogan, gazdagon élt egy vidéki házban. Egy szép napon az úr kiment vadászni, az úrnő pedig otthon maradt. Csakhogy a vadászatból semmi se lett. Beausire két rendőr karjaiba szaladt, akik Crosne úr Franciaország-szerte szétküldött számos rendőrei közül valók voltak; megbízatásuk a szóban forgó cselszövés kiderítésére szólt.

A két szerelmesnek fogalma sem volt mindarról, ami Párizsban történt: kizárólag saját magukra gondoltak. Oliva kisasszony hízott, mint egy tömésre fogott liba, Beausire pedig a boldogság révén levetkőzte nyughatatlan kíváncsiságát, e megkülönböztető jegyet, amellyel a természet felruházza mind a ragadozó madarakat, mind a ragadozó embereket.

Beausire tehát nyúlvadászatra indult. Egy csapat foglyot pillantott meg, átment hát az úton. Így történt, hogy mivel mást keresett, mint amit keresnie kellett volna, olyat talált, amit nem keresett.

A rendőrök is Olivát keresték, és Beausire-t találták. Hiába: a vadászat eredménye mindig kiszámíthatatlan.

Az egyik rendőrkopó furfangos ember volt. Amikor felismerte Beausire-t, ahelyett, hogy egyszerűen letartóztatta volna, aminek nem lett volna nagy haszna, a következő tervet tárta a társa elé:

- Beausire vadászik, így hát szabad és gazdag: lehet, hogy van a zsebében öt-hat Lajos-arany, de az is lehet, hogy otthon két-háromszáz aranya van. Hagyjuk, hadd menjen haza, hatoljunk be mi is, és sarcoljuk meg. Ha Beausire-t Párizsba visszük, csak száz frankot kapunk a fogásért, sőt tán legorombítanak bennünket, amiért ilyen jelentéktelen alakkal tesszük még zsúfoltabbá az amúgy is zsúfolt börtönt. Húzzunk személyes hasznot belőle, hogy megtaláltuk Beausire-t.

Nekiláttak hát vadászni, mint Beausire, uszították a kutyákat, amikor nyúlra mentek, visszafogták, amikor fogolyra, s jottányit sem távolodtak el az emberüktől.

Beausire észrevette a két idegent, aki beleütötte az orrát a vadászatba, s először roppantul meglepődött, aztán igen megharagudott. Féltékeny lett a vadjára, mint általában a derék kurtanemesek, de gyanakodva fogadta az új ismeretségeket is. Ahelyett azonban, hogy kikérdezte volna e véletlen hozta vadászcimborákat, egy erdőőrre ruházta ezt a jogot, akit megpillantott odalent a síkságon; megbízta hát, kérdezze meg az urakat, miért vadásznak errefelé.

Az őr azt felelte, hogy nem ismeri az urakat, tehát nem környékbeliek, s hozzátette, hogy hő óhaja abbahagyatni velük a vadászatot. Ezt szépen meg is tette. De a két idegen azt mondta, hogy a barátjukkal vadászgatnak, azzal az úrral ott ni.

És Beausire-ra mutattak. Az őr odavezette őket Beausire-hoz, bár a vadászó úriembernek ez a szembesítés egyáltalán nem volt ínyére.

- Linville úr - mondta az őr -, ezek az urak azt állítják, hogy magával vadásznak.

- Velem-e? - kiáltott fel bosszankodva Beausire -, még hogy velem!

- Nicsak - mondta neki egészen halkan az egyik rendőr -, a Linville névre is hallgat, kedves Beausire?

Beausire összerándult, hiszen igen-igen gondosan titkolta a nevét a környéken.

Riadtan nézett először az egyikre, aztán a másikra, s mintha halványan rémlett volna neki, hogy ismeri ezt a két embert. Hogy ne mérgesítse el a helyzetet, elküldte az őrt, mondván, hogy majd ő beszél az urakkal.

- Akkor hát ismeri őket? - kérdezte az őr.

- Igen, most ismertünk egymásra - felelte az egyik rendőr.

Beausire egyedül maradt a két vadásszal, s igencsak zavarban volt.

- Hívjon meg bennünket ebédre, Beausire - mondta a talpraesettebb rendőr. - Hívjon meg bennünket a házába!

- A házamba! De hát... - kiáltott fel Beausire.

- Csak nem lesz velünk udvariatlan, Beausire?

Beausire elvesztette a fejét; a két férfi kíséretében elindult hazafelé.

A két rendőr megpillantva a kis házat, dicsérni kezdte a szépségét, fekvését, a fákat és a kilátást, ahogy az jó ízlésű emberek között szokás. Beausire csakugyan bájos szerelmi fészket talált.

Erdős domboldalon állt a házikó, lent a völgyben patak csordogált. Egy őrbódé, afféle harang nélküli kis harangtorony szolgált leshelyül Beausire-nak: innét fürkészte a vidéket azokon a rossz napokon, amikor rózsaszínű álmait hervadni látta, és az eke fölé hajló földmívesekben is rendőrt sejtett.

A barátságos ház csak egy oldalról volt látható, a többi oldal felől eltakarták a fák.

- Milyen jól el lehet itt bújni! - mondta csodálattal az egyik rendőr.

Beausire összerezzent az éle hallatán, s elsőként lépett be a házba az udvaron ugrándozó kutyák ugatásától kísérve.

A két rendőr igen szertartásosan követte.

Beausire nem véletlenül lépett az udvar felől a házba: nagy zajt akart csapni, hogy figyelmeztesse Olivát. Beausire mit sem tudott a nyakékügyről, de annál többet tudott az Operabál meg a Mesmerdézsa dolgáról, így joggal félt Olivát megmutatni az idegeneknek.

Okosan cselekedett. A fiatalasszony ugyanis, aki aprócska nappalijának szófáján léha regényeket olvasgatott, meghallotta, hogy ugatnak a kutyák, kinézett az udvarra, és megpillantotta Beausire-t, de nem egyedül; így nem szaladt ki elébe, mint máskor.

Sajnos azonban a gerlepár nem kerülhette el a keselyűkarmokat. Meg kellett rendelni az ebédet, és egy ügyetlen inas - a falusi emberek nem valami éles eszűek - kétszer-háromszor is megkérdezte, ne kérje-e ki az úrnő parancsát.

Erre a szóra a kopók a fülüket hegyezték. Ugratni kezdték Beausire-t, hogy a bujkáló hölgy társasága nyilván betetőzi a nyugalom és a pénz nyújtotta boldogságot.

Beausire hagyta, hadd ugrassák, de nem hívta elő Olivát.

Laktató ebédet szolgáltak föl, a két rendőrön azonban nem fogott ki. Sokat ittak, és gyakran emelték poharukat a távol lévő hölgyre.

Mikor az édességhez érkeztek, s a bor már jócskán a fejükbe szállt, a rendőrségi urak úgy vélték, hogy embertelenség volna tovább kínozni házigazdájukat. A beszélgetést ügyesen arra terelték, hogy milyen örömére szolgál a jó embereknek, ha régi ismeretséget újítanak föl.

Erre Beausire, aki éppen egy különleges likőrrel teli üveget bontott fel, megkérdezte a két ismeretlentől, milyen körülmények között is találkozott velük.

- Az egyik társának voltunk a barátai, ő is részt vett abban a bizonyos ügyben a portugál követségen - mondta az egyik.

Beausire elsápadt, s hirtelen szorosnak érezte a nyakravalóját.

- Nahát! - mondta, s reszketett félelmében. - És most érdeklődnek a barátjuk felől...

- Nem is rossz ötlet - mondta a rendőr a bajtársának -, így becsületesebb a bevezetés. Ha egy távol levő barát részét kérjük, erkölcsösen járunk el.

- És a tetejébe jogaink csorbítatlanok a többi kérelmünkkel kapcsolatban - tette hozzá az erkölcscsősz barátja olyan édesbús mosollyal, hogy Beausire hátán a hideg futkosott.

- Nos?... - kérdezte Beausire.

- Nos, kedves Beausire barátom, szívesen vennénk, ha egyikünknek kifizetné a barátunk részét. Azt hiszem, úgy tízezer frank körül lehet.

- Ha nem több, mert a kamatokat nem is számítottuk - tette hozzá a nagy gyakorlati érzékkel megáldott cimbora.

- Uraim - felelte a kérés szigorától fuldokló Beausire -, itt vidéken nem tart az ember tízezer frankot a házában.

- Ez érthető, kedves uram, és mi nem kérünk lehetetlent. Mennyit tud most rögtön adni?

- Ötven-hatvan aranyam van.

- Akkor egyelőre azt adja ide, s meg is köszönjük a kedvességét.

"Hohó! - gondolta Beausire, aki el volt ragadtatva a könnyű győzelemtől. - Szép kis társaság! Nincs kizárva, hogy legalább annyira félnek tőlem, mint én tőlük. Próbáljuk csak ki!"

Ha ezek az urak nagyon kinyitják a szájukat, csak azt érik el vele, hogy az ő cinkosainak nézik őket, és a megyei hatóságok szemében ez nem lenne jó ajánlólevél. Beausire arra az eredményre jutott, hogy ezek itt megelégszenek a pénzzel, és aztán hallgatni fognak, mint a sír.

Felelőtlen bizakodásában odáig ment, hogy már sajnálta, miért nem harminc Lajos-aranyat ígért hatvan helyett, de megfogadta, hogy mihelyt odaadja a pénzt, rögtön megszabadul a fickóktól.

Csak azt hagyta ki a számításból, hogy vendégei remekül érzik magukat, élvezték az ejtőzés békés derűjét, s egyelőre nem akarták fárasztani magukat a gonoszkodással.

- Beausire igazán tüneményes barát - mondta a Realista a barátjának. - Kellemes dolog hatvan aranyat zsebre tenni.

- Rögtön adom is! - kiáltotta a házigazda, aki holtra rémült, látván, hogy jóllakott vendégei egyre közvetlenebb hangot ütnek meg.

- Nem olyan sürgős - mondta a két barát.

- Dehogynem, dehogynem, csak akkor lesz nyugodt a lelkiismeretem, ha fizetek. A becsület az becsület.

És ott akarta hagyni őket, hogy hozza a pénzt.

Ám ezeknek az uraknak megrögzött szokásuk volt, hogy nem eresztik a zsákmányukat, ha már egyszer a markukban tartják. A jó vadászkutya is csak akkor engedi ki a szájából a megsebzett fogolymadarat, ha a gazdájához ért vele.

A törvény jó szolgája, ha egyszer elkapta az emberét, többé nem ereszti ki a markából. Nagyon jól tudja, milyen szeszélyes a vadászszerencse, és milyen távolra kerül hirtelen az, amit az ember egyszer elereszt.

Úgyhogy most szépen zengő kórus gyanánt egyszerre bődültek fel, pedig igen elpilledtek az ebéd után:

- Beausire uram! Drága Beausire uram!

És elkapták zöld posztózekéje szárnyát.

- Mi van? - kérdezte Beausire.

- Ne hagyjon itt bennünket, könyörgünk - mondták, és igen udvariasan visszatessékelték az asztalhoz.

- De hogy adjam oda a pénzüket, ha nem engedik, hogy felmenjek érte?

- Elkísérjük - mondta a Realista hátborzongató gyengédséggel.

- De a... feleségem szobájában van a pénz - felelte Beausire.

Ez a szó, melyet ő mint büntethetőséget kizáró okot tartalékolt, a két fogdmeg szemében az a szikra volt, amely felrobbantja a puskaport.

Szunnyadó elégedetlenségük - egy törvényszolga mindig elégedetlen valami miatt - most alakot, testet öltött, igazolást nyert.

- Az ám! - kiáltott föl az első rendőr. - Miért rejtegeti előlünk a feleségét?

- Így van! Talán nem vagyunk elég finom urak? - kérdezte a második.

- Ha tudná, mit meg nem teszünk magáért... - vette át a szót ismét az első.

- ...akkor minden kívánságunkat teljesítené - fejezte be a mondatot merészen a második.

- Ejnye!... Nagyon magas lóról beszélnek, uraim! - mondta Beausire.

- Látni akarjuk a feleségedet - válaszolta a Realista.

- Én pedig kijelentem, hogy kidobom magukat! - kiabálta Beausire a másik kettő részegségére alapozva a fenyegetését.

Olyan hahotával feleltek, ami óvatosságra kellett volna hogy intse. De fütyült rá, és tovább makacskodott.

- Azt a pézt sem kapják meg, amit ígértem. Kifelé!

Most még falrengetőbben hahotáztak, mint először, Beausire pedig reszketett a dühtől.

- Értem már - mondta fojtott dühvel -, lármát csapnak, beárulnak... Csakhogy, ha beárulnak, maguk is lebuknak ám!

Azok csak tovább nevettek, szemlátomást remekül szórakoztak.

Beausire úgy gondolta, hogy rájuk ijeszthet, a lépcső felé rohant hát, de most már nem úgy, mint aki Lajos-aranyakat megy keresgélni, hanem mint aki dührohamában fegyvert akar ragadni. A fogdmegek felpattantak az asztaltól, elveikhez hűen Beausire után futottak, s rátették lapátkezüket.

Beausire kiáltozni kezdett, s egy zilált, riadt nő jelent meg az egyik első emeleti szoba ajtajában.

A két rendőr meglátta a nőt, s menten elengedte Beausire-t. Nagyot rikkantottak örömükben:

Felismerték azt a nőt, aki olyan nagyon hasonlított Franciaország királynéjához.

Beausire az első pillanatban azt hitte, azért engedték el, mert felbukkant egy nő, de hamarosan kegyetlenül ki kellett ábrándulnia.

A Realista odament Oliva kisasszonyhoz, és a hasonlatosság miatt némi tisztelettel így kiáltott:

- Hóha! Letartóztatom.

- Letartóztatja? - kiáltott fel Beausire. - De miért?...

- Mert Crosne úr parancsot adott rá - vette át a szót a másik rendőr -, és mi Crosne úr szolgálatában állunk.

A két szerelmes jobban megrémült, mintha villám csapott volna közéjük.

- Látja, látja - mondta Beausire-nak a Realista -, ez az eredménye, hogy nem volt kedves velünk.

Ez a rendőr nem állt a logika magaslatán, a társa fel is hívta rá a figyelmét:

- Tévedsz, Legrigneux, mert ha Beausire kedves lett volna, megmutatta volna nekünk a feleségét, és mi mindenképpen elfogtuk volna.

Beausire a kezébe temette forró fejét. Eszébe se jutott, hogy két cselédjük, egy férfi és egy nő, odalent, a lépcső alján hallgatja ezt a különös jelenetet, amely a lépcső közepe táján játszódott le.

Támadt egy ötlete; az ötlet rámosolygott; íziben fel is frissült tőle.

- Azért jöttek, hogy engem letartóztassanak? - kérdezte a rendőröktől.

- Nem, a véletlen sodort ide - mondták mit sem sejtve.

- Mindegy, letartóztathattak volna, és hatvan aranyért szabadlábon hagytak volna.

- Ó, nem, őszintén szólva még hatvanat akartunk kérni.

- És amit megmondtunk, azt megmondtuk - szólt a másik -, így százhúsz aranyért szabadlábon hagyjuk.

- És... a hölgyet? - kérdezte reszketve Beausire.

- Ó, a hölgy, az más - felelte a Realista.

- A hölgy kétszáz aranyat ér, ugyebár? - iparkodott Beausire az ajánlattal.

A rendőrök újra zengő hahotára fakadtak, s Beausire végre rájött, mit jelent ez a hahota.

- Háromszáz... - mondta - négyszáz... ezer arany! Csak hagyják szabadon! - Csillogó szemmel tette hozzá: - Nem felelnek; tudják, hogy van pénzem, és azt akarják, hogy sokat fizessek, s ez teljesen érthető. Kétezer aranyat adok maguknak, negyvennyolcezer frankot, egy egész vagyont, csak hagyják szabadon.

- Nagyon szereted ezt az asszonyt? - kérdezte a Realista.

Most Beausire fakadt nevetésre, s kétségbeesett hahotája annyira ijesztő volt, oly jól közvetítette e szomorú, szívet marcangoló végzetes szerelmet, hogy a két fogdmeg megrémült, s úgy döntött, elővigyázatossági rendszabályokat léptet életbe az esetre, ha a Beausire zavaros tekintetéből kiolvasható kétségbeesés valahogy kirobbanna belőle.

Mindketten előkaptak a zsebükből két-két pisztolyt, és Beausire mellének szegezték.

- Százezerért se adnánk vissza neked a nőt - mondta egyikük. - Rohan úr ötszázezer frankot adna érte, a királyné egymilliót.

Beausire olyan kifejezéssel emelte égre a szemét, hogy egy kopón kívül minden más vadállat szívét meglágyította volna.

- Indulás! - mondta a Realista. - Csak van itt valami szekér vagy más guruló alkalmatosság? Fogassa be a hölgynek, ennyivel igazán tartozik neki.

- És mivel mi jószívű ördögök vagyunk - vette át a szót a másik -, nem élünk vissza a helyzetünkkel. Magát is magunkkal visszük, pusztán formalitásból, az úton elfordítjuk a fejünket, maga kiugrik a szekérből, mi meg majd csak akkor vesszük észre, ha már ezer lépés előnye van. Ezt jól kitaláltuk, igaz?

Beausire csak ennyit válaszolt:

- Ahová ő megy, oda megyek én is. Én őt soha el nem hagyom.

- Annál jobb - szólt a Realista. - Minél több foglyot viszünk Crosne úrnak, annál jobban örül neki.

Negyedóra múlva kigördült a ház udvaráról Beausire kocsija, rajta a két fogoly szerelmessel és őreikkel.

Képzelhetni, micsoda örömmel töltötte el Crosne rendőrfőnök urat a nagy fogás.

A két rendőr alkalmasint nem kapta meg a remélt milliót, de bizonyosan nem volt okuk panaszra a jutalmat illetően.

A rendőrfőnök pedig összedörzsölte a kezét megelégedése jeléül, majd Versailles-ba hajtatott egy gondosan lelakatolt másik hintóval a nyomában.

Crosne úr hintaja meg a másik begördült a Trianon udvarára; ő kiszállt, a másik hintót pedig egy tisztviselője őrizetére bízta.

Már előző nap audienciát kért a királynétól.

Mária Antónia kerek egy hónapja feszült figyelemmel kísérte a rendőrség tevékenységét, így hát azonnal teljesítette a miniszter kérését: jókor reggel átment kedvenc palotájába, mégpedig kis kísérettel, ha szükségessé válnék a titoktartás.

Crosne-t bevezették hozzá, s látva a férfi ragyogó ábrázatát, a királyné rögtön tudta, hogy jó hírt kap.

Szegény asszony! Jó ideje csak komor, tartózkodó arcokat látott maga körül.

Harminc kegyetlen nap után most először rázta meg öröm a szívét, melyet annyi halálos bánat szorongatott.

A rendőrfőnök kezet csókolt.

- Van-e felségednek a Trianonban olyan terme, ahol láthatja, hogy mi történik, de felségedet nem látják? - kérdezte.

- A könyvtárszobám - felelte a királyné. - A könyvespolcok mögé betetettem néhány kémlelőablakot a kis ebédlőm felől, s néha evés közben azzal szórakoztam Lamballe hercegnő vagy Taverney kisasszony társaságában, amikor még itt volt velem, hogy Vermond abbé nevetséges fintorait nézegettem, ha olyan gúnyirat került a kezébe, amelyben róla volt szó.

- Remek - mondta Crosne. - Most pedig szeretném, ha az a hintó, amely lent vár, bejöhetne a kastélyba, de úgy, hogy felségeden kívül senki se lássa, ki van benne.

- Mi sem egyszerűbb - felelte a királyné. - Hol az a hintó?

- A külső udvarban, asszonyom.

A királyné csöngetett.

- Engedjék be Crosne úr hintaját a nagy előcsarnokba - mondta -, aztán zárják be a szárnyas kaput, hogy az előcsarnokban sötét legyen. Senki sem láthatja azt, amit Crosne úr hozott.

Rendelkezését végrehajtották. Sokkal inkább tiszteletben tartották a szeszélyeit, mint parancsait. A hintó az őrszoba mellett behajtott a boltívek alá s a besötétített folyosóra.

- Most pedig, asszonyom - mondta Crosne -, jöjjön velem a kis ebédlőbe, de előbb méltóztassék parancsot adni, hogy az emberem bevihesse a könyvtárszobába, amit hoztunk.

Tíz perc múlva a királyné reszkető szívvel leselkedett a rekeszes könyvállványok mögött.

Fátyolos alak lépett be a könyvtárba, ott a rendőrfőnök embere felemelte arcáról a fátylat. A királynéból, ahogy megpillantotta, az iszonyat sikoltása tört fel. Oliva volt az, Mária Antónia egyik kedvenc ruhájába öltözve.

Széles fekete csíkokkal díszített zöld ruha volt rajta, feltűzve viselte a haját, ahogy a királyné szerette hordani, a gyűrűi mint az övéi, magas sarkú, zöld szaténcipellő a lábán: pont olyan volt, mint Mária Antónia, csak épp nem császári vér folyt az ereiben.

A királynénak az volt az érzése, hogy saját tükörképét látja, s ámulva nézte a látomást.

- Mit szól felséged a hasonlatossághoz? - kérdezte Crosne diadalmasan.

- Azt... azt, uram... - dadogta a királyné kétségbeesve. "Ó, Olivier! - gondolta. - Miért nem vagy itt?"

- Mit kíván felséged?

- Semmit, uram, semmit, hacsak azt nem, hogy a király tudomást szerezzen róla...

- És hogy Provence úr lássa, ugye, asszonyom?

- Ó, köszönöm, Crosne, köszönöm. De mit tesznek ezzel a nővel?

- Nemde, ő volt minden baj forrása? - kérdezte Crosne.

- A kezében tartja az összeesküvés minden szálát, uram?

- Még nem egészen.

- Rohan úr?

- Rohan úr még semmit se tud.

- Ó! - mondta a királyné, s a kezébe temette a fejét - most már tudom, hogy ebben a nőben rejlik a bíboros tévedése!

- Lehet, asszonyom, hogy ő a bíboros úr tévedése, de másvalakinek meg nyilván a bűne.

- Nyomozza ki, uram! A maga kezébe van letéve a francia királyi ház becsülete.

- Higgye el, asszonyom, hogy jó kezekben van.

- A per? - kérdezte a királyné.

- Halad. Mindenki tagad, most már csak a megfelelő pillanatot várom, hogy felmutassam a könyvtárszobában levő perdöntő bizonyítékot.

- És La Motte-né?

- Nem tudja, hogy megtaláltam a lányt, egyre csak Cagliostro urat vádolja, hogy megbolondította a bíboros urat.

- Cagliostro urat?

- Cagliostro urat már kihallgatták.

- Veszedelmes ember.

- Hasznos ember lesz. Ha olyan vipera marja meg, mint La Motte-né, feldolgozza a mérget, és kiköpi nekünk az ellenmérget.

- Reméli, hogy újabb leleplezéseket tehet?

- Bizonyos vagyok benne.

- Hogyan, uram? Ó, mondjon el mindent, ami megnyugtathat!

- Így okoskodom, asszonyom: La Motte-né a Saint-Claude utcában lakott...

- Tudom, tudom - mondta a királyné, és elpirult.

- Igen, felséged könyörületességet gyakorolt ezzel a nővel.

- Meg is fizetett érte, kamatostul... Nos, a Saint-Claude utcában lakott.

- Cagliostro úr pedig éppen szemben.

- És maga azt gyanítja...

- Hogy ha egyiknek vagy másiknak valami titka volt, arról tud mind az egyik, mind a másik... De elnézést kérek, asszonyom, hamarosan találkoznom kell Cagliostro úrral Párizsban, és igazán nem szeretném elszalasztani a magyarázkodását...

- Menjen csak, uram, menjen, és fogadja hálámat!

- Ó, végre kiderül az ártatlanságom! - kiáltotta zokogva, amikor Crosne elment. - Minden arcon ott olvashatom majd a győzelmemet. Csak az egyetlen barát arcát nem láthatom, az egyetlenét, akinek be akarom bizonyítani az ártatlanságomat!

Ez idő alatt Crosne Párizs felé vágtatott, Cagliostro már várta.

A gróf mindent tudott. Előző nap fel akarta keresni Beausire-t (ismerte a rejtekhelyét), hogy rávegye: szökjön ki Franciaországból. Az úton aztán megpillantotta két rendőr között; Oliva szégyenkezve, könnyek között kuporgott a kocsi legsötétebb zugában.

Beausire is észrevette a grófot, aki utazóhintajában keresztezte az útjukat. Rögtön arra gondolt, hogy a titokzatos, hatalmas úr a segítségére lehet, s máris megbánta, hogy megfogadta: soha többé el nem hagyja Olivát.

Most ő vetette fel a rendőrök iménti ajánlatát a szökésével kapcsolatban. Azok elfogadták a száz aranyat, ami nála volt, Nicole pedig nagyon nekikeseredett.

Beausire azonban, miközben megcsókolta a kedvesét, ezt súgta a fülébe:

- Tarts ki, mindent megteszek, hogy kiszabadítsalak.

És sebesen eliramodott abba az irányba, amerre Cagliostro is tartott.

Cagliostro közben megállt; már nem kellett Beausire-hoz mennie, mivel Beausire eljött otthonról. Célszerűnek találta, hogy várjon rá, hátha utánaszalad.

Egy fél órája várt már az útkanyar mögött, amikor megpillantotta Oliva boldogtalan szerelmesét, amint sápadtan, lihegve, félholtan lohol feléje.

Beausire, amikor meglátta a várakozó hintót, úgy ujjongott, mint a hajótörött, ha deszkát ér a keze.

- Mi van, fiam? - kérdezte a gróf, ahogy besegítette maga mellé.

Beausire elmesélte a szomorú történetet; Cagliostro némán hallgatta.

- Oliva elveszett - mondta aztán a gróf.

- Hogyhogy? - kiáltott fel Beausire.

Cagliostro beszámolt neki a Saint-Claude utcai meg a versailles-i cselszövésről.

Beausire majdnem elájult.

- Mentse meg, mentse meg - mondta térdre hullva -, és magának adom, ha még mindig szereti.

- Barátom - felelte Cagliostro -, maga téved, én soha nem szerettem Oliva kisasszonyt. Nekem egyetlen célom volt, mégpedig az, hogy kiemeljem abból a züllött életmódból, amelyben magával élt.

- De hát... - mondta meghökkenve Beausire.

- Meglepi? Tudja meg hát, hogy egy erkölcsi reform megvalósítására alapított társaság egyik elnöke vagyok. A társaság célja, hogy kimentsük a bűnből mindazokat, akiknél a javulás még elképzelhető. Én megjavítottam volna Olivát, ha kivonhatom a maga hatása alól, s ezt meg is tettem. Kérdezze meg tőle, hallott-e tőlem valaha is egyetlen udvarló szót, kérdezze meg tőle, rejlett-e bármi önös érdek a szolgálataimban!

- Egy okkal több, uram, hogy megmentse. Mentse meg!

- Megkísérlem, de a siker magától függ, Beausire.

- Az életemet is odaadom.

- Az sok. Jöjjön vissza velem Párizsba, és ha az utasításaimat pontról pontra végrehajtja, talán megmentjük a kedvesét. Egyetlen feltételem van csupán.

- Mi, uram?

- Majd akkor mondom meg, ha Párizsba érünk.

- Elfogadom... Csak láthassam őt!

- Éppen erre gondoltam; két óra sem telik belé, máris viszontláthatja.

- És megcsókolhatom?

- Számítok is rá; sőt mi több, elmondja neki azt, amit én elmondok magának.

Visszafordultak.

Két óra múlva (már besötétedett) utolérték a kocsit.

És egy óra múltán Beausire ötven aranyért megvásárolta a rendőröktől a jogot, hogy megcsókolhassa Olivát, és fülébe súgja a gróf utasításait.

A rendőrök csodálattal adóztak e szenvedélyes szerelemnek, s újabb ötven aranyakról álmodoztak.

Beausire azonban nem jelentkezett többé. Cagliostro útihintója sebesen röpítette Párizs felé, ahol fontos események voltak készülőben.

Crosne mindazt tudta Cagliostróról, amit egy ügyes rendőrfőnök tudhat valakiről, aki Franciaországban lakik, és ez nem kevés. Ismerte összes előző nevét, összes alkimista titkát, tudott a delejességgel és jóslással kapcsolatos tevékenységéről. Tudott a mindenütt-jelenvalóságról és a folyamatos megújhodásról alkotott elképzeléseiről: nagyúri szemfényvesztőnek tekintette.

Crosne igen okos ember volt, ismerte hivatása minden csínját-bínját. Szívesen látták az udvarnál, de őt a kegyek hidegen hagyták, nem alkudozott a büszkeségével; olyan férfi volt, akit senki sem tudott hatalmába keríteni, bárhogy akarta is.

Cagliostrónak elszámolnivalója volt ezzel az emberrel, ezért gondolta, hogy kihallgatást kér tőle, s nem várja be az eseményeket.

Crosne átérezte helyzeti előnyét, s iparkodott kihasználni. Cagliostro átérezte helyzeti hátrányát, s iparkodott ellensúlyozni.

Crosne a nyakékkel és La Motte-né üzelmeivel kapcsolatos felvilágosításokat várt Cagliostrótól. Joga volt kérdéseket feltenni, sőt akár börtönbe vethette Cagliostrót.

Úgy fogadta a grófot, mint aki átérzi saját fontosságát, de senki iránt sem akar udvariatlan lenni, még egy különc iránt sem.

Cagliostro is óvatosan viselkedett. Egyet akart csak: nagyúr maradni, úgy hitte, ezt az egy gyengeségét még Crosne is gyaníthatja.

- Uram - szólalt meg a rendőrfőnök -, kihallgatást kért tőlem. Kizárólag azért jöttem vissza Versailles-ból, hogy fogadjam.

- Azt gondoltam, szívesen feltesz nekem néhány kérdést arról, ami történik, s mivel ismerem érdemeit és hivatalának rendkívüli fontosságát, magam siettem ide. Parancsoljon velem!

- Hogy néhány kérdést tegyek föl? - kérdezte a rendőrfőnök, s úgy csinált, mint aki meglepődik. - De hát miről, uram, és milyen minőségben?

- Érdeklődésének középpontjában La Motte-né asszony és a nyakék eltűnése áll, uram - tért egyenest a tárgyra Cagliostro.

- Talán megtalálta az ékszert? - kérdezte majdnem csúfolódva Crosne.

- Nem - felelte komolyan a gróf. - De jóllehet nem találtam meg a nyakéket, tudom, hogy La Motte-né a Saint-Claude utcában lakott.

- A maga palotájával szemben, ezt én is tudom - mondta a rendőrfőnök.

- Akkor azt is tudja, mit csinált La Motte-né. Ne is beszéljünk róla!

- Ellenkezőleg - mondta közömbös arccal Crosne. - Beszéljünk róla!

- Ó, ez csak a kis Olivával kapcsolatban volt érdekes, de mivel mindent tud La Motte-néról, én már semmi újat nem mondhatok - mondta Cagliostro.

Crosne az Oliva név hallatán összerezzent.

- Oliva? Ki az az Oliva? - kérdezte.

- Nem tudja? Ó, igazán meglepne, ha tőlem tudná meg ezt a különös dolgot. Képzeljen el egy nagyon szép lányt! Kék a szeme, ovális az arca, arányos a termete... egy kicsit őfelségére, a királynéra emlékeztet.

- Aha! - mondta Crosne. - Na és?

- Na és, ez a lány züllött életet élt, megsajnáltam; egykor régi barátomnál, Taverneynél szolgált...

- Annál a bárónál, aki a napokban halt meg?

- Igen. Egyébként egy tudós emberhez tartozott, akit maga, rendőrfőnök úr, nem ismer, és aki... Na, de eltérek a tárgytól, és látom, untatom...

- Folytassa csak, uram!

- Nos, Oliva rosszul élt, amint már volt szerencsém említeni. Majdnem nyomorgott, együtt élt egy jöttmenttel, a szeretőjével, aki kifosztotta és verte; a maguk állandó ügyfele ez az alak, uram, egy szélhámos, akit nyilván nem is ismer...

- Csak nem egy bizonyos Beausire? - kérdezte a rendőrfőnök, s boldog volt, hogy fitogtathatja tájékozottságát.

- Á, szóval ismeri? Fantasztikus! - mondta csodálattal Cagliostro. - Uram, maga még nálam is ügyesebb gondolatolvasó... Nos, egy szép nap, amikor ez a Beausire a szokásosnál is jobban meglopta és megverte a lányt, az hozzám menekült és a pártfogásomat kérte. Jószívű vagyok, átengedtem neki a palotám egyik zugát...

- Magánál lakott? - kiáltott fel elképedve a rendőrfőnök.

- Persze - felelte Cagliostro, s most ő tett úgy, mint aki elképed. - Miért ne adtam volna szállást neki, hisz agglegény vagyok?

És olyan tökéletesen megjátszott jókedvvel kacagott, hogy Crosne gyanútlanul besétált a kelepcébe.

- Magánál! - ismételte. - Azért kellett annyit keresniük az ügynökeimnek, hogy megtalálják!

- Hogyan? Keresték? - kérdezte Cagliostro. - Keresték a kicsikét? Tett talán valamit, amiről én nem tudok?

- Nem, uram, dehogy! Folytassa csak a történetet.

- Ó, már nem is igen van mit mondanom. Nálam lakott, ez minden.

- Dehogyis, gróf úr, ez nem minden, mivel az imént mintha összekapcsolta volna az Oliva nevet La Motte-né nevével.

- Á, csak a szomszédság miatt - mondta Cagliostro.

- Van itt más is, gróf úr... Nem ok nélkül mondta, hogy La Motte-né és Oliva kisasszony szomszédok voltak.

- Ó, ez olyan körülménnyel függ össze, amit felesleges volna elmesélnem. A királyság legelső bírájának nem kell mindenféle semmittevő magánzók üres locsogását végighallgatnia.

- Érdekel, amit mond, uram, jobban, mint hinné; mert ezt az Olivát, akiről azt mondja, hogy magánál lakott, én megtaláltam.

- Megtalálta!...

- Beausire-ral együtt...

- Ó, sejtettem! - kiáltotta Cagliostro. - Beausire-ral volt? Á, remek, remek! Igazságot kell szolgáltatnom La Motte-nénak.

- Hogyhogy? Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Crosne.

- Azt, hogy egy ideig La Motte-nét gyanúsítottam, de most kiderült, hogy jogtalanul.

- Gyanúsította? De mivel?

- Jóságos ég! Türelmesen végighallgatja az összes pletykát? Nos, akkor elmondom... Már-már reméltem, hogy sikerül megjavítanom ezt az Olivát, sikerül visszavezetnem őt a munkás, becsületes élethez, de akkor valaki megszöktette.

- Megszöktették? Magától?

- Tőlem.

- Különös!

- Ugye? És a fejemet tettem volna rá, hogy La Motte-né volt. Milyen könnyen ítélkezik hamisan az ember!

Crosne odament Cagliostróhoz.

- Fejtse ki bővebben, uram!

- Ó, most, hogy Olivát Beausire-ral együtt találta meg, eszembe se jut többé La Motte-né, sem a sürgölődése, sem a jelzései, sem a levelezése.

- Olivával?

- Persze hogy vele.

- La Motte-né és Oliva kapcsolatban álltak?

- Szoros kapcsolatban.

- Találkoztak is?

- La Motte-né megtalálta a módját, hogy minden éjjel kiszöktesse a házból Olivát.

- Minden éjjel! Bizonyos ebben?

- Amennyire csak az ember biztos lehet abban, amit lát és hall.

- Ó, uram, maga olyan dolgokat mond nekem, hogy minden egyes szaváért ezer frankot fizetnék! Micsoda szerencse, hogy maga aranycsináló!

- Már nem csinálok többé, uram, túl drága volt.

- De barátja Rohan úrnak?

- Azt hiszem.

- Nyilván tudja, mi része van botrányos ügyében ennek a La Motte-né nevű intrikus nőszemélynek?

- Nem, de nem is akarom tudni.

- De azt talán tudja, mi folytatása lett Oliva meg La Motte-né sétáinak?

- Vannak dolgok, amelyeket az óvatos embernek lehetőleg nem kell tudnia - jelentette ki bölcsen Cagliostro.

- Most már csak egy dolgot lesz szerencsém megkérdezni, uram - mondta izgatottan Crosne. - Van-e bizonyítéka rá, hogy La Motte-né levelezett Olivával?

- Hogyne volna!

- Például?

- Levélkék, melyeket La Motte-né egy kis nyílpuskával lőtt át Olivának. A fegyvert nyilván megtalálják a lakásán. Több levél célt tévesztett, s az utcára esett; az embereim vagy én fölszedtük őket.

- Hajlandó lenne átadni az igazságszolgáltatásnak azokat a leveleket?

- Ó, uram, olyan ártatlan levélkék, hogy nem lennének aggályaim miattuk, s nem hiszem, hogy kiérdemelném La Motte-né úrasszony szemrehányásait.

- És... a cinkosság, a találkák bizonyítékai?

- Ezer is.

- Csak egyet, legyen szíves!

- Kérem. La Motte-né könnyűszerrel ki-bejárt a házamba, hogy Olivával találkozzék, mivel a magam szemével láttam őt aznap, amikor a lány eltűnt.

- Aznap?

- Az összes cselédem látta, nem csak én.

- Aha... És minek ment oda, ha Oliva eltűnt?...

- Először én sem értettem, s nem találtam rá magyarázatot. Láttam, hogy La Motte-né kiszáll egy kocsiból, amely tovább várakozik. Az embereim látták, hogy a kocsi még hosszú ideig ott ácsorgott. Bevallom, azt hittem, hogy La Motte-né magával akarta vinni Olivát.

- Hagyta volna?

- Miért ne? Ez a La Motte-né irgalmas lélek, akinek kedvez a szerencse. Az udvarban fogadják. Miért akadályoztam volna meg, hogy megszabadítson Olivától? Rosszul tettem volna, látja, mert egy másik vitte el, s a végén elkapták.

Aha! - mondta Crosne, s igen erősen törte a fejét. - Szóval Oliva kisasszony magánál lakott?

- Nálam, uram.

- Szóval Oliva kisasszony és La Motte-né ismerték egymást, találkozgattak, együtt jártak el?

- Igen, uram.

- Szóval La Motte-né magánál járt aznap, amikor Olivát megszöktették?

- Igen, uram.

- Szóval maga azt gondolta, hogy a grófné magával akarta vinni a lányt?

- Mi másra gondolhattam volna?

- És La Motte-né mit szólt, amikor nem találta ott Olivát?

- Az az érzésem, hogy izgatott lett.

- Maga szerint Beausire szöktette meg a lányt?

- Kizárólag azért gondolom, mert méltóságod mondta, hogy valójában ez történt. Különben egyáltalán semmit sem gondolnék. Az az ember sokáig nem tudta, hol lakik Oliva. Kitől tudhatta meg?

- Magától Olivától.

- Nem hiszem, mert ahelyett, hogy elraboltatta volna magát tőlem, megszökött volna vele, és kérem, higgye el, Beausire nem jöhetett volna be, ha La Motte-né nem ad neki kulcsot.

- Kulcsa volt?

- Kétségtelenül.

- Mikor rabolták el a lányt? - kérdezte Crosne, akinek az agyában hirtelen világosságot gyújtott a Cagliostro által oly ügyesen odatartott fáklya.

- Ó, uram, ezt egészen pontosan tudom, éppen Szent Lajos-nap előtt.

- Ez az! - kiáltott fel a rendőrfőnök. - Ez az! Uram, maga olyan szolgálatot tett, amelyről az államnak is tudnia kell.

- Boldoggá tesz, uram.

- És az állam illendőképpen köszönetet fog mondani.

- A lelkiismeretem parancsára jöttem ide - mondta a gróf.

Crosne meghajolt.

- Számíthatok rá, hogy átadja a bizonyítékokat, amelyekről beszéltünk? - kérdezte.

- Mindenben az igazságszolgáltatás rendelkezésére állok, uram.

- Nos, akkor szavát vettem. A viszontlátásra.

Elbocsátotta Cagliostrót, aki kifelé menet ezt mondta magában:

"Na, grófné, te vipera! Engem akartál vádolni, de azt hiszem, ráspolyra haraptál, vigyázz a fogaidra!"

Míg Cagliostro imigyen társalgott Crosne-nal, Breteuil a király megbízásából a Bastille-ba ment, hogy kihallgassa Rohant.

A két ellenség között viharos jelenet játszódhatott volna le. Breteuil ismerte Rohan büszkeségét: eléggé iszonyatos volt a bosszúja ahhoz, hogy most már megmaradjon vele az udvariaskodás szintjén. Borzalmasan kedves volt tehát. Rohan nem volt hajlandó válaszolni.

Az igazságügy-miniszter mindenképpen szóra akarta bírni, de Rohan kijelentette, hogy ügyét a parlament és a bírái ítéletére bízza.

Breteuil kénytelen volt visszakozni a vádlott hajlíthatatlan makacssága előtt.

Magához hívatta La Motte-nét, aki éppen feljegyzéseket készített, a grófné készségesen engedelmeskedett.

Breteuil őszintén elmagyarázta neki, milyen helyzetben van. A grófné egyébként mindenki másnál jobban tisztában volt a helyzetével. Azt felelte, hogy ártatlansága bizonyítékait akkor fogja előtárni, ha a szükség úgy kívánja. Breteuil megjegyezte, hogy a szükség igencsak sürgető.

Jeanne most is felmondta az egész kitalált mesét, szokása szerint mindent és mindenkit gyanúba kevert, most is azt állította, hogy nem tudja, kitől erednek az ellene irányuló hamis vádak.

Kijelentette, hogy mivel ezzel az üggyel a parlamenti bíróság foglalkozik, ő csakis a bíboros jelenlétében hajlandó a tökéletes igazat megmondani, attól függően, hogy a bíboros mit ken rá, s mit nem.

Breteuil ekkor az mondta, hogy a bíboros mindent rákent.

- Mindent? - kérdezte Jeanne. - Még a lopást is?

- Azt is.

- Szíveskedjék tudatni a bíboros úrral - mondta hidegen Jeanne -, hogy azt tanácsolom, hagyjon fel ezzel a hitvány védekezési módszerrel.

És ez volt minden. Breteuil elégedetlen volt. Szüksége lett volna néhány bizalmas részletre. Szerette volna, ha felsorolhatja azokat az okokat, amelyek a bíborost felhatalmazták, hogy olyan vakmerően viselkedjék a királynéval, és amelyek a királynét olyan nagy haragra lobbantották a bíboros iránt.

Szüksége lett volna a Provence grófja által összegyűjtött (és terjesztett) tanúvallomások magyarázatára.

Az igazságügy-miniszter okos ember volt, tudta, hogyan kell befolyásolni egy nő gondolkodását, mindent megígért La Motte-nénak, ha egyértelműen vádol valakit.

- Vigyázzon - mondta neki -, ha megmakacsolja magát, és nem beszél, a királynét vádolja! Vigyázzon, mert felségsértésért fogják elítélni, az pedig a szégyenek szégyene, az akasztófa!

- Én nem vádolom a királynét - mondta Jeanne. - Engem miért vádolnak?

- Vádoljon maga is valakit - hajtogatta Breteuil -, ez az egyetlen lehetősége, hogy megússza.

Jeanne óvatosan hallgatott, így a közte és az igazságügy-miniszter között lezajlott első beszélgetés nem hozott eredményt.

Közben az a hír terjedt el, hogy bizonyítékok kerültek elő: a gyémántokat eladták Angliában, letartóztatták Reteau de Villette-et.

Jeanne-nak iszonyú rohamot kellett kiállnia. Szembesítették Reteau-val, akit életre-halálra szövetségesének hitt, s most elborzadva hallotta, amint alázatosan bevallja, hogy hamisító, hogy elismervényt írt a gyémántokról, kötelezvényt a királyné helyett, s aláhamisította mind az ékszerészek, mind őfelsége nevét.

Amikor megkérdezték, miért követte el ezeket a bűntetteket, azt válaszolta, hogy La Motte-né kérésére.

Jeanne eszeveszetten, dühödten tagadott, úgy védte magát, mint egy nőstény oroszlán, azt állította, hogy soha nem is látta, nem is ismerte ezt a Reteau de Villette-et.

Ám itt ismét két kemény csapás várt rá: két tanúvallomás, melyek porba sújtották.

Az első tanú egy fiákeres volt, akit Crosne kajtatott fel, s aki kijelentette, hogy a Reteau által megjelölt napon és órában egy ilyen és ilyen öltözékű hölgyet vitt a Montmartre utcába.

Ki lehetett más ez a titokzatos hölgy, akit a kocsis a Marais negyedben vett föl, mint La Motte-né, aki a Saint-Claude utcában lakott?

Ami pedig a két cinkos közötti bizalmas kapcsolatot illeti, le sem lehet tagadni, hiszen egy tanú kijelentette, hogy Szent Lajos-nap előtt látta Reteau de Villette-et annak a postakocsinak az ülésén, amelyből La Motte-né kiszállt, Reteau-t könnyű felismerni sápadt, riadt képéről.

A tanú Cagliostro egyik első cselédje volt.

Amikor Jeanne meghallotta a Cagliostro nevet, felugrott, és dührohamot kapott. Vádak özönét zúdította Cagliostróra: kijelentette, hogy boszorkánysággal és bűbájossággal megbabonázta Rohan agyát, akit ily módon a felség elleni bűnös gondolatokra sarkallt.

Ez volt a házasságtörés vádjának első láncszeme.

Rohan Cagliostrót védve védte magát. Olyan megátalkodottan tagadott, hogy Jeanne végső kétségbeesésében most először fogalmazta meg a bíborosnak a királyné iránti esztelen szerelmét.

Cagliostro azon nyomban követelte - és kérését teljesítették is -, hogy börtönbe vonulhasson, s mindenki előtt megvédhesse ártatlanságát. Vádlók és bírák lázba jöttek, amint ez az igazság első leheletére be szokott következni, a közvélemény pedig rögtön a bíboros és Cagliostro mellett tört lándzsát, a királyné ellen.

Erre a szerencsétlen királyné - hogy megértesse, miért tart ki makacsul a per folytatása mellett - megengedte, hogy nyilvánosságra hozzák a királynak írt jelentéseket az éjszakai sétákról, hívatta Crosne-t, s felszólította, hogy mondja el, amit tud.

Az ügyesen kiszámított csapás Jeanne fejére hullott, s majdnem örökre elnémította.

A vallató felszólította Rohant a vádtanács előtt, hogy mondja el, mit tud azokról az éjszakai sétákról a versailles-i parkban.

A bíboros azt válaszolta, hogy nem tud hazudni, így La Motte-né tanúvallomását hívja segítségül.

A grófné tagadta, hogy ő valaha is vallott volna vagy tudott volna ilyen sétákról.

Kijelentette, hogy a tanúk hazudnak a jegyzőkönyvekbe felvett vallomásaikban, melyek szerint őt látták a parkban akár a királyné, akár a bíboros társaságában.

Ez a vallomás Mária Antónia ártatlanságát bizonyította volna, ha lehetett volna hinni egy hamisítással és lopással vádolt asszony szavainak. Ám mivel az ártatlanság bizonygatása éppen tőle származott, inkább cinkosság bizonyítékának tetszett; a királyné egyébként sem tudta elviselni, hogy ez a nő bizonyítsa az ő ártatlanságát.

Így amikor Jeanne éppen a legharsányabban üvöltözte, hogy éjszaka még sosem járt a versailles-i parkban, és hogy soha semmit sem látott vagy tudott a királyné és a bíboros közötti magánügyekről, megjelent Oliva, az élő bizonyíték, s egy csapásra megváltoztatta a kialakult véleményeket, porba döntötte a grófné hazugságaiból emelt állványzatot.

Micsoda borzalmas csapás volt a bíborosnak, amikor szembesítették Olivával! Amikor végre rádöbbent, hogy aljas módon kijátszották! Ez a finom lelkű, nemes szenvedélyekkel teli férfi most rájött, hogy egy kalandornő egy kis csalóval szövetkezve odajuttatta őt, hogy rossz hírét költse annak a feddhetetlen asszonynak, akit szeret: Franciaország királynéjának.

Amikor Rohan meglátta Olivát, ezt az utcasarki királynét, s eszébe jutott a rózsa, a kézszorítás és az Apolló-fürdő, elsápadt, s ha ebben a pillanatban ott látta volna Mária Antóniát a másik mellett, az életét adta volna érte.

Lelkéből bocsánatkérés és megbánás szállt a könnyeivel együtt a felé a trón felé, amelyre egykor egy lenézett szerelem fájdalmával együtt a megvetését is ráfröcskölte.

Most még a gőg vigasza sem jutott ki neki; amikor belátta, hogy Oliva Oliva, kénytelen volt bevallani magában, hogy ugyanúgy szereti az igazi királynét; tévedésének beismerése maga volt a vád, a szeretett lényre szórt mocsok. Hagyta Jeanne-t, hadd tagadjon. Hallgatott.

És amikor Breteuil és Crosne azt akarta, hogy Jeanne részletesebben magyarázza meg a dolgot, a grófné ezt mondta:

- Hogy bebizonyítsák, hogy a királyné nem sétált éjszaka a parkban, a legegyszerűbb, ha idehoznak egy nőt, aki hasonlít a királynéra, és az állítja, hogy a parkban járt. Láttuk; rendben van.

Ennek az aljas gyanúsításnak sikere volt. Ismét beárnyékolta az igazságot.

Ám mivel ártatlan izgalmában Oliva minden részletet és minden bizonyítékot kitálalt, mivel semmit sem hallgatott el, s neki inkább hittek, mint a grófnénak, Jeanne kétségbeesett lépésre szánta el magát: vallott.

Bevallotta, hogy a bíborost Versailles-ba vitte; hogy őexcellenciája mindenáron látni akarta a királynét, s biztosítani akarta tiszteletteljes vonzódásáról; vallott, mert háta mögött érzett egy egész pártot, amely nem lenne az ő oldalán, ha továbbra is tagadna; vallott, mert azzal, hogy a királynét vádolta, segítőtársul megkapta a királyné összes ellenségét, s ezek tengernyien voltak.

Ekkor e pokoli perben immár tizedszer változtak a szerepek: a bíboros az ostoba férfi szerepét játszotta, Oliva a prózai, érzéketlen örömlányét, Jeanne a cselszövőét; ő jobbat nem is választhatott volna.

De mivel ahhoz, hogy ez ocsmány tervet siker koronázza, az kellett, hogy a királyné is játsszon valamilyen szerepet, a leggyűlöletesebb, a legundorítóbb, a királyi méltóságra nézve leglealacsonyítóbb szerepet osztották ki neki: a telhetetlen, kacér némber, a könnyűvérű nőcske szerepét, aki fűt-fát elbolondít.

Mária Antónia Dorimène lett, aki Frosine-nal szövetkezik Jourdain bíboros^[7] ellen.

Jeanne kijelentette, hogy a séták Mária Antónia kívánságára történtek, aki egy gyertyánfa mögött megbújva halálra nevette magát a szerelmes Rohan szenvedélyes kirohanásain.

A királyné összeomlott ettől a vádtól, mert nem tudta bebizonyítani, hogy hamis. Nem tudta, mert Jeanne a kétségbeesés végső határán kijelentette, hogy nyilvánosságra hozza Rohan bíboros összes szerelmes levelét, melyeket a királynénak írt; ezek az őrjöngő szenvedélytől fűtött levelek mind a birtokában vannak.

Nem tudta bizonyítani, mert Olivának, aki kijelentette, hogy Jeanne kényszerítette a versailles-i parkba, nem volt bizonyítéka rá, hogy valaki hallgatózott-e vagy sem a gyertyánok mögött.

Végül azért sem tudta bizonyítani az ártatlanságát, mert sokan voltak, akiknek érdekükben állt, hogy elhiggyék az aljas hazugságokat.

Jeanne úgy összekuszálta a szálakat, hogy lehetetlen volt kideríteni az igazságot.

Húsz szavahihető tanú bizonyította rá, hogy elsikkasztotta a gyémántokat, de még most se törődött bele, hogy közönséges tolvajnak higgyék. Osztozni akart valakivel a szégyenben. Meggyőzte magát, hogy a versailles-i botrány okozta lárma olyan jól elfödi majd az ő bűnét, hogy még ha elítélik is, az ítélet mindenekelőtt a királynét fogja sújtani.

De a terve dugába dőlt. A királyné nyíltan elfogadta a kettős pert, a bíboros alávetette magát a kihallgatásoknak, s így megfosztották ellenségüket, a grófnét, az ártatlanság nimbuszától, bármily álszent tartózkodással viselkedett is La Motte-né.

Különös! A közönség olyan pernek lehetett tanúja, amelyben senki sem ártatlan, még azok sem, akiket az igazságszolgáltatás felment a végén.

A szembesítések után, melyek során a bíboros nyugodt és udvarias volt, még Jeanne-nal is, aki viszont vad volt és mindenkinek ártott, visszavonhatatlanul kialakult az emberek s főképpen a bírák véleménye: lelepleztek minden leleplezhetőt. Jeanne rádöbbent, hogy semmi hatást nem tesz a bíráira.

A cella csendjében összegyűjtötte hát minden erejét, minden reménységét.

A Breteuil-t körülvevő vagy őt szolgáló emberektől azt a tanácsot kapta, hogy kímélje a királynét, és kenjen mindent a bíborosra.

A bíboros néppárti híveitől és nagy hatalmú családjától, valamint a klérustól azt a tanácsot kapta, hogy mondja el a teljes igazságot, leplezze le az udvari intrikákat, s csapjon olyan fülsiketítő zajt, hogy a királyi főket halálos szédülés fogja el tőle.

Ez a párt igyekezett megfélemlíteni Jeanne-t, azt igyekezett tudatosítani benne, amit maga is jól tudott, tehát hogy a bírák többsége a bíboros felé hajlik, hogy feleslegesen őrlődik fel a harcban; azt is hozzátették, hogy ha már úgyis félig elveszett az ügye, talán jobban jár, ha a gyémántok miatt ítélik el, mint ha felségsértés miatt, hisz ez utóbbi olyan, mint a vérengző oroszlán: aki előcsalogatja a barlangjából, a halált kísérti.

Ez a párt szemlátomást biztos volt a győzelmében. A nép a bíborosért lelkesedett. A férfiak csodálták a türelmét, csodálták tapintatos hallgatását. A férfiak fel voltak háborodva, hogy ilyen aljasul becsapták; a nők el se hitték a vádakat. Sokan meg voltak győződve róla, hogy Oliva nem létező személy, akik pedig látták a királynéval való hasonlatosságát, hallották a vallomását, úgy vélték, hogy a lány egyszerűen Mária Antónia eszköze.

Jeanne mindent végiggondolt. A védőügyvédjei elhagyták, bírái nem is titkolták utálatukat; a Rohan-pártiak ellene vallottak; a közvélemény megvetette. Úgy döntött, hogy minden erejét összeszedve még egyszer megpróbál nyugtalanságot kelteni a bírái és a bíboros közt, újra megpróbál tápot adni a nép Mária Antónia iránti gyűlöletének.

A következőképpen képzelte el a dolgot:

Elhiteti, hogy végig fedezte a királynét, de ha rákényszerítik, mindent leleplez. Eddig csak lelki finomságból nem beszélt, s mert követte a bíboros példáját, de ha Rohan feladja a hallgatást, ő bizony szintén kinyitja a száját, mindketten előadják az igazságot, és bizonyítják ártatlanságukat.

Igazából ugyanezt a védekezési módszert követte végig a vizsgálati fogsága alatt. De minden ismert ételt újdonságként lehet tálalni, ha új fűszereket teszünk bele. A grófné, hogy hadicselét felújítsa, a következőt sütötte ki: levelet írt a királynénak, melynek csupán a kifejezései árulták el valódi jellegét és fontosságát.

Asszonyom!
Eddig nem panaszkodtam, pedig a helyzetem rendkívül fájdalmas, nehezen elviselhető. Az összes fortély, amelyet azért alkalmaztak, hogy vallomást csikarjanak ki belőlem, csak arra volt jó, hogy megerősítsen abban az elhatározásomban, hogy uralkodónőmet soha ne hozzam rossz hírbe.

Mégis, bármennyire meg vagyok győződve róla, hogy állhatatosságom és titoktartásom végül is bizonyára megkönnyíti a kínos helyzetből való szabadulásomat, félek, hogy a rabszolga (a királyné hívta így a bíborost kibékülésük napjaiban) családjának erőfeszítései oda hatnak, hogy én leszek az áldozat.

A börtön, a sok szembesítés, valamint a szégyen és a kétségbeesés, hogy olyan bűnnel vádolnak, melyet nem követtem el, egyre fogyasztják a lelkierőmet, s reszketek, nehogy a rám zúduló csapások alatt megtörjön állhatatosságom.

Asszonyom egyetlen szóval véget vethetne ennek a szerencsétlen ügynek Breteuil úr segítségével, ha ő a miniszternek (a királynak) a legmegfelelőbb formában tálalná úgy, ahogy kiváló szelleme sugallja, anélkül, hogy asszonyomat bármilyen módon is kompromittálná. Ezt a mai lépésemet attól való féltemben teszem, nehogy arra kényszerüljek, hogy mindent elmondjak. Meggyőződésem, hogy asszonyom tekintetbe veszi az indítóokokat, melyek ehhez az eszközhöz nyúlni kényszerítenek, s parancsot fog adni, hogy a mostani borzalmas helyzetemből kimentsenek.

Mélységes tisztelettel maradok asszonyom legalázatosabb, legengedelmesebb szolgálója.

VALOIS DE LA MOTTE grófné

Mint látjuk, Jeanne mindent számításba vett.

Vagy megkapja a királyné a levelet, és megrémül, hogy Jeanne annyi csapás után is ilyen makacsul kitart az elképzelése mellett, és akkor a harcba nyilván belefáradt királyné úgy dönt, hogy Jeanne szabadlábra helyezésével véget vet az ügynek, mivel sem a bebörtönzése, sem a per nem hozott eredményt.

Vagy - és ez sokkal valószínűbb, a levél befejezése is ezt bizonyítja - Jeanne egyáltalán nem számított rá, hogy a levél a legcsekélyebb hatással is lesz, hiszen a királyné, ha már egyszer elindította a pert, nem állíthatja meg, mert akkor önmagát ítéli el. Valójában Jeanne biztosra vette, hogy a levele el se jut a királynéhoz.

Tudta, hogy az őrei a Bastille igazgatójának, Breteuil úrnak a hívei. Tudta, hogy a nyakékügyből egész Franciaország politikai ügyet kovácsolt. Tudta, hogy a küldönc átadja a rábízott levelet a börtön igazgatójának vagy valamelyik bírónak. Végül pedig úgy írta meg a levelet, hogy (bárkinek a kezébe kerülve) a királyné elleni gyűlölet, gyanakvás és tiszteletlenség csíráját hintse el.

A Mária Antóniának írt levél után a bíborosnak írt.

Nem értem, Nagyuram, miért nem hajlandó világosan beszélni. Úgy vélem, az lenne a legokosabb, ha határtalan bizalommal lenne bíróinkhoz; a sorsunk csak jobbra fordulhatna. Ami engem illet, szilárd elhatározásom, hogy ha méltóságod nem támogat, én is hallgatok. De miért nem beszél? Magyarázza meg ennek a titokzatos ügynek minden oldalát, körülményeit, és esküszöm, hogy mindazt megerősítem, amit méltóságod mondani fog. Gondolja meg jól, bíboros úr, ha én beszélek elsőnek, és méltóságod esetleg megcáfolja, amit mondok, végem van: nem menekülhetek annak a bosszúja elől, aki mindkettőnket fel akar áldozni.

De részemről semmi hasonlótól nem kell tartania Nagyuramnak, hiszen ismeri odaadásomat. Ha ő mégis engesztelhetetlen lenne, méltóságod ügyét a magaménak tekintem; mindent feláldoznék azért, hogy méltóságodat kivonjam az ő gyűlöletének befolyása alól, vagy együtt veszünk el.

Utóirat. Írtam neki egy levelet, amely remélem, rábírja, hogy ha az igazságot nem mondja is el, legalább ne tegyen tönkre bennünket, hiszen nincs más bűnünk, mint az, hogy tévedtünk, vagy hallgattunk.

Ezt a fortélyos levelet ő maga adta át a bíborosnak a Bastille nagy fogadótermében, az utolsó szembesítésük alkalmával. A bíboros elvörösödött, elsápadt, és összeborzadt ilyen mérhetetlen vakmerőség láttán.

A királynénak írt levelet Jeanne Lekel abbénak, a Bastille lelkészének adta át, aki a bíborost a fogadóterembe kísérte, és a Rohan család érdekeit képviselte.

- Uram - mondta neki a grófné -, ha elvállalja ezt a küldetést, jóra fordíthatja Rohan úr sorsát és az enyémet. Olvassa el, mi van benne. Magát a hivatása titoktartásra kötelezi. Látni fogja, hogy az egyetlen ajtón kopogtatok, ahol a bíboros úr és én segítséget remélhetünk.

A börtönpap visszautasította a kérést.

- Itt én vagyok az egyetlen egyházi személy - felelte. - Őfelsége azt fogja hinni, hogy az én tanácsomra írt neki, és hogy mindent bevallott nekem; nem vállalok ekkora kockázatot.

- Nos - mondta Jeanne, aki lemondott ravaszkodása sikeréről, de legalább a bíborost meg akarta félemlíteni -, mondja meg Rohan úrnak, hogy már csak egyetlen mód van rá, hogy bebizonyítsam az ártatlanságomat, mégpedig az, hogy közreadom a királynénak írt leveleit. Eddig még a gondolatától is undorodtam, hogy ezt a módszert alkalmazzam, de közös érdekünk, hogy rászánjam magam.

Amikor látta, hogy a börtönpap holtra válik a fenyegetéstől, még egyszer megkísérelte a kezébe nyomni a királynénak írt iszonyatos levelét.

"Ha átveszi a levelet - gondolta -, meg vagyok mentve, mert akkor a tárgyalás kellős közepén meg fogom tőle kérdezni, mit csinált vele, átadta-e a királynénak, és felszólította-e őt a válaszra; ha nem adta át, a királynénak vége; a Rohanok tétovázása bizonyítja majd az ő bűnösségét és az én ártatlanságomat."

Csakhogy Lekel abbénak alig ért a kezéhez a levél, már vissza is adta, mintha megégette volna.

- Idehallgasson! - mondta Jeanne dühtől sápadtan. - Semmit sem kockáztat, hiszen a királyné levelét beletettem egy másik borítékba, melyet Miserynének címeztem.

- Egy okkal több! - kiáltott fel a pap - így már ketten tudnának a titokról. A királyné csak annál inkább ellenszenvvel fogja fogadni. Nem, nem és nem!

És ellökte magától a grófné ujjait.

- Felhívom a figyelmét - mondta Jeanne -, hogy ezzel arra kényszerít, hogy felhasználjam Rohan úr leveleit.

- Ám legyen - mondta a pap -, használja fel őket, asszonyom!

- Hát nem érti - makacskodott Jeanne dühtől reszketve -, hogy az őfelségével folytatott titkos levelezés azt jelenti, hogy a bíboros feje lehull a vérpadon? Én figyelmeztettem magát!

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és a bíboros nemes haraggal toppant a küszöbre:

- Csak fejeztessen le egy Rohant, asszonyom - mondta -, a Bastille-ban nem először játszódik majd le ilyen jelenet. De ha már itt tartunk, én kijelentem, hogy semmit sem vetek senki szemére a vérpadon, ahová a fejem gurul, ha láthatom azt a vérpadot, amelyen tüzes vassal bélyegzik meg magát mint tolvajt és hamisítót!... Jöjjön, atyám, jöjjön!

E dörgedelmes szavak után hátat fordított Jeanne-nak, és kiment a börtönpappal, magára hagyva a nyomorult teremtést. La Motte-né kétségbeesve érezte: egyetlen mozdulatot sem tehet, hogy egyre mélyebben ne süllyedne a halálos mocsárba, s hamarosan teljesen elmerül.

La Motte-né minden számítása tévesnek bizonyult. Cagliostro minden számítása helytállónak.

Alig került be a Bastille-ba, rájött, hogy végre itt a lehetőség, hogy nyíltan harcoljon az ellen a királyság ellen, amelynek a lejáratásán oly sok esztendő óta dolgozik titokban az okkult tudományok segítségével.

Biztos volt benne, hogy semmit sem tudnak rábizonyítani, hanem áldozatnak tekintik, és minden ígéretét aggályosan beváltotta.

Előkészítette annak a híres londoni levélnek az anyagát, amely az általunk elbeszélt események után egy hónappal jelent meg, s az első nagy roham volt a Bastille ősi falai ellen az 1789. július 14-i események előtt.

Ebben a levélben Cagliostro elveri a port a királyon, a királynén, a bíboroson, a közügyek nyerészkedőin, Breteuil-ön, mint a miniszteri zsarnokság megtestesítőjén, aztán így folytatja:

Igen, most szabadlábon is elismétlem azt, amit rabként már elmondtam, hogy nincs olyan bűn, amit félévi bastille-beli tartózkodással le ne vezekelne az ember. Valaki azt kérdezte tőlem, visszatérek-e valaha Franciaországba? Minden bizonnyal - feleltem -, de csak akkor, ha a Bastille-t sétatérré alakítják. Bárcsak Isten is úgy akarná! Maguknak, franciáknak, megvan mindenük, ami a boldogsághoz kell: termékeny föld, kellemes éghajlat, jó szív, jó kedély, tehetség és kellem mindenben; nincs párjuk a tetszeni tudás művészetében, nincs szakavatottabb nép a többi művészetben, csak egyetlen apróság hiányzik maguknak, kedves barátaim: hogy bizonyosak lehessenek felőle, hogy aki ártatlan, azt nem zárják börtönbe.

Cagliostro az Olivának adott szavát is megtartotta. Oliva ugyancsak hűséges volt: egyetlen szó sem hagyta el ajkát, amely bajba keverhette volna a pártfogóját. Egyedül La Motte-néra tett terhelő vallomást, és világosan, megdönthetetlenül vallott ártatlan részvételéről egy olyan csalásban, amelyet szerinte egy Louis nevű ismeretlen úriember ellen követtek el.

Míg a rabok lakat mögött meg a kihallgatótermekben voltak, Oliva nem látta viszont az ő drága kedvesét, Beausire-t, aki azonban nem hagyta őt el. A lány egyébként, mint majd látni fogjuk, olyan emléket őrzött a szerelmesétől, amilyet Dido szeretett volna, amikor álmodozva ezt mondta: "Ó, ha megadná az ég, hogy egy kis Ascanius játszadozzék a térdemen!"

1786 májusában a Saint-Antoine utcában egy férfi ácsorgott a kéregetők között a Szent Pál-templom bejárati lépcsőjén. Nyugtalan volt, zihált s nem tudta levenni a szemét a Bastille-ról.

Megállt mellette egy hosszú szakállú férfi, Cagliostro egyik német szolgája.

Ez az ember le akarta hűteni Beausire türelmetlen izgalmát, mert halkan odasúgta neki:

- Várjon csak, várjon, mindjárt jönnek!

- Jaj, maga az! - kiáltott fel az ideges ember.

S mivel a mindjárt jönnek egyáltalán nem elégítette ki az ideges embert, mert az továbbra is ész nélkül hadonászott, a német a fülébe súgta:

- Beausire úr, olyan patáliát csap itt, hogy még a végén felfigyel ránk a rendőrség... A gazdám híreket ígért, hát hoztam.

- Hozott? Mondja, mondja már, barátom!

- Halkabban! Anya és gyermeke jól van.

- Ó, ó! - rikoltotta Beausire leírhatatlan elragadtatással. - Megszülte a gyermeket! Megmenekült!

- Igen, uram, de jöjjön csak hátrébb!

- Lány?

- Nem, fiú.

- Annál jobb! Ó, barátom, hogy én milyen boldog vagyok, milyen boldog! Köszönje meg a gazdájának, mondja meg neki, hogy mindenem az övé, az életem...

- Igen, Beausire úr, igen, mindezt elmondom neki, ha látom.

- De barátom, miért mondta az imént... Tessék, tegye el ezt a két aranyat.

- Uram, én csak a gazdámtól fogadok el pénzt.

- Ó, bocsánat, nem akartam megbántani.

- Nem is úgy értettem. De mit is mondott?

- Azt kérdeztem, az előbb miért kiáltott fel, hogy "mindjárt jönnek"? Ki jön?

- A Bastille kirurgusáról meg a bábáról, Chopin asszonyságról beszéltem, akik Oliva kisasszony szülésénél segédkeztek.

- És idejönnek? De miért?

- Hogy megkereszteljék a gyermeket.

- Látni fogom a gyerekemet! - kiáltott fel Beausire nagyot ugorva örömében. - Azt mondja, hogy látni fogom Oliva fiát? Itt, mindjárt?...

- Itt, mindjárt; de könyörgök, fékezze magát, különben Crosne úr két-három ügynöke, akiket ezeknek a koldusoknak a condrái alatt sejtek, felfedezik a maga kilétét, és kitalálják azt is, hogy kapcsolatban áll a Bastille egyik foglyával. Magának is vége, a gazdám is bajba keveredik.

- Ó! - kiáltotta Beausire tisztelettel és háládatosan. - Inkább meghalok, semmint egyetlen szót is kiejtsek, amivel árthatok a jótevőmnek. Ha kell, megfulladok, de ezentúl egy szót sem szólok. Nem jönnek!...

- Türelem!

Beausire közelebb lépett a némethez.

- És ő, Oliva, nem boldogtalan odabent? - kérdezte összekulcsolt kézzel.

- Dehogy! Nagyon is boldog... Ó, nézze, egy fiáker!

- Igen, igen.

- Megáll...

- Ó, Istenem!

És Beausire egy oszlophoz támaszkodott, hogy el ne vágódjon, látva, hogy a fiákerből kiszáll a bába, a seborvos és a Bastille egyik porkolábja. (A szertartás során ők lesznek a tanúk.)

Ahogy elmentek a koldussereg mellett, azok elérzékenyülve kántálni kezdték a sirámaikat.

Ekkor különös dolog történt: a keresztapa és a keresztanya a könyökével hessegette el a nyomorultakat, de egy ismeretlen férfi örömkönnyeket hullajtott, s krajcárokat és tallérokat osztogatott közöttük.

Aztán amikor a kis díszmenet bevonult a templomba, Beausire is bement mögöttük, s a papokkal meg a kíváncsi hívekkel együtt a legjobb helyet igyekezett elfoglalni a sekrestyében, ahol majd a keresztelői szertartás lezajlik.

A pap megismerte a bábát meg a seborvost, hiszen már többször is fordultak hozzá hasonló esetben, barátságosan odaintett nekik, és rájuk mosolygott.

Beausire a pappal együtt intett és mosolygott.

Ekkor bezárult a sekrestye ajtaja, a pap fogta a tollat, és róni kezdte az anyakönyvbe az ünnepélyes szavakat.

Amikor odaért, hogy a gyermek vezeték- és keresztneve, a seborvos azt mondta:

- Fiú, én csak ennyit tudok.

E szóra négy szájból tört ki a nevetés, amit Beausire nem talált valami illendőnek, s kezdte türelmét veszteni, de a német csitította, uralkodott hát magán.

- A hölgyike azt kívánta, hogy Toussaint legyen a keresztneve - jutott az orvos eszébe.

- Nos, akkor eltekinthetünk az apától - mondta a pap. - Írjuk így: "A mai napon bemutattak nekünk egy fiúgyermeket, aki tegnap született a Bastille-ban, anyja neve Nicole-Oliva Legay, apja neve... ismeretlen."

Beausire tajtékozva rontott a papra, s erősen megszorította a csuklóját.

- Toussaint-nak van apja! - kiáltotta. - Mint ahogy van anyja is! Szerető édesapja van, aki nem fogja letagadni a saját vérét, írja, kérem, hogy Toussaint-nak, aki tegnap született a Bastille-ban Nicole-Oliva Legay kisasszonytól, Jean-Baptiste Toussaint Beausire az apja, aki itt áll maguk előtt!

Képzelhetjük, hogy megdöbbent a pap, a keresztapa meg a keresztanya! A pap kezéből kihullott a toll, a bába majdnem elejtette a gyereket.

Beausire elkapta a kisdedet, s mohón csókolgatni kezdte; a szegény kicsike homlokára ő ejtette az első csöpp keresztvizet: a legszentebbet; az apai könnyet.

A jelenlévők elérzékenyültek, pedig hozzá voltak szokva a drámai jelenetekhez.

Egyedül a pap őrizte meg a hidegvérét, s kétségbe vonta az apaságot; talán nem volt ínyére, hogy újra kezdje az írogatást.

Beausire azonban kitalálta, mi a baj; a keresztelőmedencére helyezett három Lajos-aranyat, melyek a könnyeinél sokkal hathatósabban állították helyre apai jogait, és csillogtatták meg jóhiszeműségét.

A pap meghajolt, besöpörte a pénzt, és kihúzta az anyakönyvbe írt két utolsó mondatot.

- Mivel a Bastille seborvosának és Chopin asszonyságnak a nyilatkozata jogerős - mondta -, kérem, uram, a hitelesség kedvéért, saját kezűleg írja ide, hogy kijelenti, hogy maga a gyermek apja.

- Én hát! - kiáltott Beausire boldogságban úszva. - Hát hiszen a véremmel is odaírnám!

És lelkesen megmarkolta a tollat.

- Vigyázzon! - súgta neki Guyon porkoláb, aki nem feledkezett meg hivatalos szerepéről. - Azt hiszem, kedves uram, hogy a neve elég rosszul hangzik bizonyos helyeken, veszélyes tehát nyilvános anyakönyvekbe beírni olyan dátummal, amely bizonyítja, hogy a mai napon itt járt, és hogy kapcsolatban volt egy vádlottal.

- Köszönöm a jó tanácsot, derék barátom - felelte büszkén Beausire -, fogadjon el érte két Lajos-aranyat! De hogy megtagadjam a feleségem fiát...

- A felesége? - kiáltott a seborvos.

- Törvényes hitvese? - kiáltott a pap.

- Ha Isten visszaadja a szabadságát - mondta Beausire az örömtől reszketve -, a szabadulása másnapján Nicole Legayt Beausire-né asszonynak fogják hívni.

- De egyelőre nagy kockázatot vállal - ismételte Guyon. - Azt hiszem, körözik magát.

- Én ugyan el nem árulom - mondta a seborvos.

- Én sem - mondta a bába.

- Én sem - mondta a pap.

- És ha mégis elárul valaki - folytatta Beausire vértanúi lelkesültséggel -, a kerékbetörést is elviselem azért a vigaszért, hogy elismerhettem a fiamat.

- Ha kerékbe törik - súgta Guyon a bábának -, biztos nem azért teszik, mert vállalta az apaságot.

És ez után az éle után, amely megmosolyogtatta Chopin asszonyságot, a szabályoknak megfelelően anyakönyvezték az ifjú Beausire-t.

Beausire csodálatos kifejezéseket használt a nyilatkozatában, bár az kissé bőbeszédűre sikeredett, mint minden olyan iromány, amely a szerzőt gőggel eltöltő hőstettről ad számot.

Átolvasta, aláírta, és a négy jelenlévővel is aláíratta.

Majd miután ismét elolvasta az egészet, s helyénvalónak találta, megcsókolta az immár jogerősen megkeresztelt fiát, vagy tíz Lajosaranyat csúsztatott a keresztelői csipkekendő alá, a nyakába akasztott egy gyűrűt, melyet a szülőanyának szánt ajándékul, s büszkén, mint Xenophón a híres visszavonuláskor, kivágta a sekrestye ajtaját, mégpedig azzal az eltökélt szándékkal, hogy nem próbál megszökni, ha netán akadna olyan istentől elrugaszkodott fogdmeg, aki éppen ebben a pillanatban akarná elkapni.

A koldusok tömege ugyanúgy tolongott a templom előtt. Ha kicsit tisztább a szeme, talán észreveszi közöttük a híres Realistát, balsorsának okozóját; de semmi sem történt. Beausire bőkezűen osztotta az alamizsnát, s kegyes cselekedetét "Isten fizesse meg!" felkiáltásokkal fogadták. A boldog apa úgy hagyta maga mögött a Szent Pál-templomot, mint egy köztiszteletnek örvendő úriember, akit az egyházközség szegényei dédelgetnek és áldanak.

A keresztelői tanúk is kimentek a templomból, beültek a fiákerbe, s csak ámultak-bámultak e fejleményeken.

Beausire néhány csókot küldött a fia után, majd amikor a fiáker eltűnt a szeme elől, úgy döntött, hogy sem Istent, sem a rendőrséget nem ajánlatos kísérteni, útnak indult hát egy rejtekhely felé, melyet csak ő és Cagliostro ismert. No meg Crosne. Vagyis a rendőrfőnök megtartotta a Cagliostrónak adott szavát, és nem háborgatta Beausire-t.

A gyermeket visszavitték a Bastille-ba, és Chopin asszonyság elmesélte Olivának a sok csodálatos kalandot. Oliva az ujjára húzta Beausire gyűrűjét, és sírva fakadt. Aztán megcsókolta a fiát, akihez már szoptatós dajkát kerestek, s így szólt:

- Minden jó anyának kötelessége szoptatni a gyermekét, szoptatni fogom hát a fiamat; jó anya akarok lenni... igen, jó anya leszek.

Végre elérkezett a nap, amikor a parlamenti bíróság a hosszadalmas tárgyalások után ítéletet mond a főügyész indítványa alapján.

A vádlottakat Rohan kivételével áttelepítették a bíróság épületébe, hogy közelebb legyenek a tárgyalóteremhez, amely reggelente hét órakor nyitotta meg kapuit.

A tanács elnöke, d'Aligre, s a többi bírák előtt a vádlottak ugyanúgy viselkedtek, ahogy a vizsgálat ideje alatt.

Oliva őszinte volt és félénk; Cagliostro nyugodt, fensőbbséges, és olykor misztikus fény áradt belőle.

Reteau de Villette alázatosan és jellemtelenül viselkedett.

Jeanne arcátlan volt, fenyegetően villogott a szeme, és áradt belőle a gonoszság.

A bíboros révedező volt.

Jeanne igen hamar alkalmazkodott a Conciergerie szokásaihoz, a negédességével meg titkolózásával a kapuőr s a felesége meg a fia bizalmába férkőzött.

Így kellemesebbé tette az életét és szabadabbá a külvilággal való kapcsolatát. A majomnak mindig több hely kell, mint a kutyának, a cselszövőnek, mint a békés jellemnek.

A tárgyalás semmi újat nem hozott a franciáknak. Ugyanarról a nyakékről volt szó, amelyet a két vádlott közül vagy az egyik, vagy a másik vakmerően ellopott.

Csak azt kellett eldönteni, hogy a két egymást vádló személy közül melyik a tettes.

A franciák mindig is hajlamosak lévén a szélsőségekre, a valódi perre rátornyoztak egy másik pert.

Azt kellett eldönteni, hogy vajon a királynénak igaza volt-e, hogy letartóztatta a bíborost, és vakmerő, bárdolatlan viselkedéssel vádolta.

Minden politizáló elme számára a pernek ez a függeléke volt az igazi ügy. Joggal hihette-e Rohan, hogy mindazt megmondhatja a királynénak, amit megmondott neki, és hogy úgy cselekedhet a nevében, ahogy cselekedett; Mária Antónia titkos ügynöke volt-e, akit nyomban megtagadtak, mihelyt kipattant az ügy?

Egyszóval: a bíboros, a vádlott, úgy viselkedett-e a királynéval, mint annak jóhiszemű bizalmasa?

Ha jóhiszeműen cselekedett, a királyné bűnös abban a bizalmas (bár meglehet: ártatlan) kapcsolatban, amelyet tagad, s amely La Motte-né szerint igenis fennáll.

A főügyész az udvar szócsöve volt, a félreismert, a vérig sértett királyi méltóság nevében beszélt, a királyi sérthetetlenség mérhetetlenül fontos elvét védte. Általában a szűken vett tárgyra szorítkozott, de a bíborost illetően részletesen kitért a másodlagos peranyagra. Megengedhetetlennek tartotta, hogy a nyakék ügyében a királyné egyetlen vétket is magára vegyen. Ha viszont ő semmiben sem vétkes, az összes bűn a bíborosra hull.

A következő ítéleteket kérte:

Reteau de Villette: kényszermunka;

Jeanne de La Motte: megbélyegzés, megostorozás, életfogytig tartó börtön;

Cagliostro: felmentés;

Oliva: vádelejtés;

Rohan: arra kell kényszeríteni, hogy bevallja: vakmerően megsértette a királyi felséget, majd a vallomás után egyszer s mindenkorra elűzetik a király és a királyné közeléből, s megfosztatik összes tisztségétől és méltóságától.

A parlamenti bíróságot bizonytalansággal, a vádlottakat iszonyattal töltötte el a vádindítvány, olyan erővel nyilvánult meg benne a királyi akarat. Negyedszázaddal korábban a királyi főügyésznek ezeket a vándindítványait még felül is múlta volna a bírák hűsége és odaadása, mellyel a trón csalhatatlanságának akkor még vakon tisztelt elve iránt viseltettek.

Most viszont ugyancsak megoszlott a bíróság véleménye, csupán tizennégy tanácsos fogadta el a főügyész indítványát.

Megkezdődtek az utolsó kihallgatások, de ez puszta formalitás volt, mivel az volt a céljuk, hogy az ítélet kimondása előtt vallomásokat csikarjanak ki, holott ezektől a megátalkodott ellenségektől, akik már olyan régen harcban álltak, nem lehetett sem békét, sem fegyverszünetet remélni. Nem annyira saját felmentésüket, mint inkább ellenfelük elítélését követelték.

Az volt a szokás, hogy a vádlott egy kis faülőkén foglaljon helyet a bírái előtt, ezen a megalázó, nyomorúságos, szégyenletes padon, amelyet az olyan vádlottakkal való érintkezés alacsonyított le, akik a kis padról a vérpadra jutottak.

Ide ült a hamisító, Villette, s könnyek között könyörgött kegyelemért.

Mindent bevallott, amit már úgyis tudunk, tehát hogy bűnös hamisítás vétkében, bűnös a Jeanne de La Motte-tal való cinkosság vétkében. Előadta, hogy a megbánása, a lelkiismeret-furdalása önmagában is elég kínszenvedés számára, s remélte, hogy siránkozása meghatja a bírákat.

Ez az ember senkit sem érdekelt; hitvány kis gazember volt, annak látszott, és az is volt.

Utána La Motte-né jelent meg a terem bejáratánál, egy Frémyn nevezetű törvényszéki írnok kísérte.

Rövid köpeny, patyolat ing volt rajta, a fején szalag nélküli fátyolszövet főkötő (a fehér fátyolszövet az arcát is eltakarta). Megjelenése nagy hatással volt a sokadalomra.

Mielőtt a vádlottak padjára ültették volna, nagy sértést kellett elszenvednie: a melléklépcsőn vezették be, mint a közönséges bűnözőket.

Megzavarta a terem melege, a tömeg moraja és hullámzása; káprázó szeme nehezen szokott hozzá a csillogó, színes látványhoz.

A törvényszéki írnok a félkör alakú terem közepén álló szégyenpadhoz vezette; ez a kis pad hasonlít ahhoz a gyászos kis fatönkhöz, amelyet tőkének hívnak, ha éppen a vérpadon áll, s nem a tárgyalóteremben.

Amikor meglátta ezt a lealacsonyító ülőhelyet, melyet neki szántak, neki, a büszke Valois sarjnak, aki kezében tartja egy francia királyné sorsát, Jeanne de La Motte elsápadt, vad haraggal nézett körül, talán hogy megfélemlítse a bíráit, akik ilyen sértésre vetemedtek; ám mivel mindenütt eltökéltséget látott s együttérzés helyett kíváncsiságot, visszafojtotta dühödt méltatlankodását, és leült, nehogy azt higgyék, hogy úgy rogyott le a vádlottak padjára.

A kihallgatás során olyan ködös válaszokat adott, amelyeket a királyné ellenfelei alaposan kihasználhattak. Semmi kézzelfoghatót nem mondott, csak az ártatlanságát bizonygatta nagy odaadással, az elnököt pedig arra kényszerítette, hogy megkérdezze; léteznek-e azok a levelek, amelyeket a grófné szerint a bíboros írt a királynénak, valamint azok, amelyeket állítólag a királyné írt a bíborosnak.

Jeanne álnokul azzal kezdte, hogy hangoztatta: nem kíván rossz fényt vetni a királynéra; hozzátette, hogy erre a kérdésre a legilletékesebb válaszadó maga a bíboros.

- Szólítsák fel - mondta -, hogy mutassa be a leveleit vagy azok másolatát! Én nem tudom, hogy azok a levelek a bíborostól valók-e, s a királynénak szólnak, vagy a királynétól valók-e, s a bíborosnak szólnak. Egy királyné nem ír ilyen szabados és bizalmas leveleket az alattvalójának, egy alattvaló pedig nem vetemedhet ilyen közvetlenségre a királynéja iránt.

A mélységes csend, amely ezt a támadást fogadta, tudtára adta Jeanne-nak, hogy csak iszonyodást keltett ellenségeiben, rémületet híveiben, és gyanakvást pártatlan bíráiban. Amikor elhagyta a szégyenpadot, csak az édes remény éltette, hogy a bíboros is ott fog ülni, ahol ő. Talán meg is elégedett volna ezzel a bosszúval. Mit érezhetett, amikor megfordult, hogy még egyszer utoljára megnézze magának a szégyenpadot, ahová maga mellé kényszerített egy Rohant is, de a padot nem látta ott, mert a bíróság parancsára a teremőrök eltüntették, s egy karosszéket állítottak a helyére.

Dühödt ordítás szakadt fel a melléből, kirohant, és őrjöngve harapdálta a kezét.

A bíboros most lassan bement a terembe. Az imént szállt ki a hintóból: kinyitották neki a nagykaput.

Két teremőr, két törvényszéki írnok kísérte; mellette a Bastille igazgatója ment.

A bíróság padsoraiból a rokonszenv és a tisztelet moraja szállt föl, amikor belépett. Kintről hatalmas zúgás felelt rá. A nép üdvözölte a vádlottat és a bírák jóindulatába ajánlotta.

Louis herceg sápadt volt. Hosszú díszruhát viselt, s lerítt róla, hogy magas rangú férfiú létére tisztelettel viseltetik bírái iránt, igazságos ítéletet vár tőlük.

Az elnök üdvözölte, és szólt hozzá néhány biztató szót, majd a bíróság olyan nyilvánvaló jóindulattal kérte, hogy üljön le, hogy a vádlott még jobban elsápadt, és alig tudta leplezni elfogódottságát.

Beszélni kezdett, és remegő hangja, zavaros tekintete, sóhajtozása, alázatos tartása mélységesen megrendítette a hallgatóságot. Vontatottan mentegetőzött, s nem bizonyítékokat tárt a bíróság elé, könyörgött, s nem érvelt, majd elakadt - ő, a szónok, az ékesszólás mestere! -, s szellemének és lelkierejének e hirtelen megbénulása nagyobb hatást keltett, mint minden védőbeszéd.

Utána Oliva következett; szegény lány, ő is ott találta a szégyenpadot. Sokan összeborzadtak, amikor a királyné élő képmását meglátták azon a szégyenletes padon, amelyen nemrég Jeanne de La Motte is ült; attól, hogy Mária Antóniának, a francia királynénak ezt a tükörképét a tolvajok és hamisítók padján látták, még a monarchia legmegátalkodottabb üldözői is elborzadtak.

Mindenki azt mondogatta, hogy szegény Oliva otthagyta a kisfiát a törvényszéki irodában, pedig ő szoptatja, és valahányszor kinyílt az ajtó, Beausire fiának nyivákolása bánatos védőbeszéd volt az anya mellett.

Oliva után Cagliostro következett; őneki volt a legkevesebb vétke. Nem szólították fel, hogy üljön a karosszékbe, pedig az ott állt a szégyenpad mellett. A bíróság félt Cagliostro védőbeszédétől. Épp csak megkezdődött a kihallgatás, amikor d'Aligre máris berekesztette.

A bíróság bejelentette, hogy a kihallgatások véget értek, és a bíróság határozathozatalra visszavonul. A tömeg lassan szétoszlott, de mindenki megfogadta, hogy éjszaka visszajön, hogy meghallgassa az ítéletet, amelyet állítólag azon melegében kihirdetnek.

A foglyokat a bíróság épületében szállásolták el éjszakára. A tömeg késő este csendes, bár izgatott csoportokban visszaszivárgott a palota előtti térre, hogy hallja az ítéletet. Az emberek várakozás közben ánizsos édesgyökeret rágcsáltak, amit a mozgóárusok buzgón kínálgattak a Pénzváltók hídja alatt.

Meleg június volt. A fellegek súlyosan hömpölyögtek, mint megannyi sűrű füstpamacs. A sápadt tüzű látóhatár szélén előcsillant az ég.

A bíboros, fent, a tornyokat összekötő folyosón sétált Cagliostróval, s védelmük sikerének esélyeiről beszélgetett vele; Oliva a kicsinyét becézgette és ringatta a cellájában; Reteau immár száraz szemmel, a körmét rágva számlálgatta a remélt tallérokat, melyeket Crosne ígért neki, s az összeget összevetette azoknak a hónapoknak a számával, melyeket majd a bíróság ítélete szerint rabságban kell töltenie; Jeanne a kapusné, Hubert asszonyság szobájában ült, s égő agyát egy kis lármával, nyüzsgéssel igyekezett lehűteni.

Ezt a szobát, amely magas volt s tágas, mint egy terem, kőlapok fedték. Nagy, csúcsíves ablaka volt a rakpart felé, melynek ólomkeretes kazettái csak kevés fényt engedtek beszűrődni, s mintha ebből a szobából is, ahol pedig szabad emberek laktak, ki kellett volna rekeszteni a szabadságot. Kívülről hatalmas vasrács volt az ablakon, s a vasrudak és az ólomkeretek egymást keresztezve megkettőzték a benti homályt.

Egyébként e kettős rostán megszűrt fény mintha éppen a rabok szeme világa kedvéért lett volna ilyen tompa: nem sérthette azokat, akik nem mehettek ki innét. Minden ember alkotta dologban, még a rosszakban is, van valami harmónia: - az idő, ez az ember és Isten közötti közvetítő, letompítja az éleket, és lehetővé teszi az átmenetet a fájdalom és a mosoly közt.

Ebben a teremben élt La Motte-né, mióta bezárták a Conciergerie-be, itt töltötte a napjait a kapusné, a fia és a férje társaságában. Jeanne éles eszű, hódító jelenség volt. Megszerettette magát ezekkel az emberekkel, sikerült bebizonyítania nekik, hogy a királyné bűnös asszony. Eljön majd a nap, amikor ugyanebben a teremben egy másik kapusné, akit szintén meghat egy fogoly nő szerencsétlen sorsa, ártatlannak fogja hinni a rabot, mert türelmesnek és jónak látja, és az a fogoly a királyné lesz!

La Motte-né tehát ennek a kapusnénak és ismerőseinek a társaságában feledni akarta - ő maga mondta így - mélabús gondolatait, így fizetett kellemes, kedélyes társalgással az együttérzésért, mellyel iránta viseltettek. Aznap azonban, amikor a tárgyalást lezárták, és Jeanne visszatért ezekhez az egyszerű népekhez, gondterheltnek és zavartnak találta őket.

Ennek az agyafúrt nőnek egyetlen árnyalat sem kerülte el a figyelmét: a semmiből is reményt merített; de minden rémületbe ejtette. Hiába próbálta meg kipréselni belőlük az igazat, Hubert-né meg az övéi semmitmondó általánosságok mögé bújtak.

Ezen a napon Jeanne a kandalló mellett meglátott egy papot, a ház vissza-visszatérő vendégét. Provence grófja egykori nevelőjének a titkára volt, egyszerű, de meglehetősen csípős nyelvű ember, aki tudott az udvarnál is mozogni, és bár már jó ideje eltávolodott Hubert-né házától, mióta La Motte-nét a Conciergerie-be zárták, ismét kitartó vendégük lett.

A palota két-három magasabb beosztású alkalmazottja is itt volt, bámulták La Motte-nét, keveset beszéltek.

Jeanne nagy vígan beszélgetést kezdeményezett.

- Bizonyos vagyok benne - mondta -, hogy odafönt tüzesebb a társalgás, mint itt.

Egyedül a kapuőr meg a felesége morgott valami beleegyezésfélét.

- Odafönt? - kérdezte a pap, s úgy tett, mintha nem tudná, miről van szó. - Hol, grófné?

- Abban a teremben, ahol a bíráim döntenek - válaszolta Jeanne.

- Á, persze, persze - mondta a pap.

És ismét rájuk telepedett a csönd.

- Azt hiszem - mondta Jeanne -, a mai viselkedésem jó benyomást keltett. Hallottak róla, ugye?

- Hát hogyne, asszonyom! - mondta félénken a kapuőr, és felállt, hogy véget vessen a beszélgetésnek.

- Mi a véleménye, atyám? - kérdezte Jeanne. - Nem gondolja, hogy van okom a reményre? Hiszen egyetlen bizonyítékot sem tudtak felmutatni.

- Igen, asszonyom - mondta a pap. - Nyilván minden oka megvan, hogy reménykedjen.

- Ugye? - kiáltott fel Jeanne.

- Persze, ha a király... - A pap elhallgatott.

- Folytassa! Mit csinál a király? - kérdezte hevesen Jeanne.

- Nos, asszonyom, előfordulhat, hogy a király nem akarja, meghazudtolják.

- Akkor Rohant kellene elítélni, az pedig lehetetlen.

- Mindenesetre nehéz - felelték a többiek.

- Nos - sietett hozzáfűzni Jeanne -, ha Rohant ártatlannak ítélik, engem is ártatlannak ítélnek.

- Dehogyis, dehogyis! - mondta a pap. - Ne kergessen hiú ábrándokat, asszonyom. Egy vádlottat felmentenek... Én úgy gondolom, maga lesz az, sőt remélem is. De csak egy felmentés lesz. A királynak pedig kell egy bűnös, különben mi lenne a királynéval?

- Ez igaz - mondta komoran Jeanne. - A királynak bűnös kell. Nos, erre a szerepre Rohan ugyanúgy megfelel, mint én.

E szavak után olyan csend támadt, hogy a grófné holtra rémült tőle.

A pap törte meg a csendet.

- Asszonyom - mondta -, a király nem haragtartó, és ha az első dühe elszáll, többé eszébe sem jut a múlt.

- De mitől száll el a dühe? - kérdezte gúnyosan Jeanne.

- Valamilyen ítélettől - vágta rá a pap.

- Valamilyen ítélettől!... Uram! - kiáltotta Jeanne. - Micsoda szörnyű szó... Milyen bizonytalan...

- Ó, olyasmire gondolok, hogy például felszólítják, hogy vonuljon zárdába - felelte hidegen a pap. - A szóbeszéd szerint a király ezt az ötletet találta a legelfogadhatóbbnak magával kapcsolatban.

Jeanne előbb iszonyattal nézett a papra, majd dühösen felcsattant.

- Zárdába vonuljak! - mondta. - Megalázó, lassú halálra ítélnek, kegyetlen halálra, amely kegyelemnek fog látszani!... Nyugodjék békében, csak épp nem a sírban, hanem kolostorban! Éhezés, hideg, mindenféle fenyítés! Nem, elég volt az ártatlan kínzásából, a szégyenből, a nyomorúságból, miközben a bűnös asszony hatalmas, szabad, hódolat veszi körül! Jöjjön a gyors halál, amelyet én választok, szabad akarattal, hogy megbüntessem magam azért, mert erre az aljas világra születtem!

És nem volt hajlandó meghallgatni az ellenvetéseket, a könyörgést, ellökte a kapuőrt, felöklelte a papot, odébb taszította Hubert asszonyt, s egyenest a tálalóasztalhoz futott késért.

Azok hárman azonban útját állták, erre szaladt, mint a párduc, melyet a vadászok csak felbőszítettek, de nem félemlítettek meg, s harsogó haraggal üvöltözve berontott a terem melletti kis szobába, ott felkapott egy óriási fajanszvázát, melyben valami kókadt rózsatő sápadozott, s többször is fejbe csapta magát vele.

A váza eltörött, egyik darabja ott maradt az őrjöngő nőszemély kezében. Jeanne homlokán felrepedt a bőr, csurgott belőle a vér. A kapusné zokogva vetette magát a karjába. Leültették egy karosszékbe, szagos vízzel és ecettel élesztgették, ő azonban szörnyű, görcsös rángatózás után elájult.

Hamarosan magához tért.

- Nézzék, nem kap levegőt! - mondta a pap. - Ez a rács elfogja a napot és a levegőt. Nem lehetne egy kis levegőhöz juttatni ezt a szegény asszonyt?

Erre Hubert asszony mindenről megfeledkezve rohant a kandalló melletti fiókos szekrényhez, elővett egy kulcsot, amely az ablakrácsot nyitotta, s a levegő, az élet már áramlott is be a szobába.

- Nem is tudtam, hogy ez a rács kulcsra nyílik - mondta a pap. - Minek ez a nagy elővigyázatosság?

- Ez a parancs - felelte a kapusné.

- Persze, értem - mondta a pap -: ez az ablak mindössze hétlábnyira lehet az utca szintjétől, s a rakpartra néz. Ha valamelyik rab a maguk lakásán keresztül szökne meg, nyilván egyetlen őrrel sem találkozna.

- Így van - mondta a kapusné.

A pap a szeme sarkából figyelte, hogy La Motte-né hallotta-e, megértette-e, mit mondott. Jeanne összerezzent, s mihelyt a pap szavai a tudatáig hatoltak, tekintetével a fiókos szekrényt kereste, ahol a kapusné a rács kulcsát tartotta.

A pap ennyivel meg is elégedett. Elbúcsúzott, aztán az ajtóból mégis visszajött, mint a színdarabban, amikor a szereplő meggondolja magát.

- Mennyi nép tolong a téren! - mondta. - Az egész tömeg errefelé nyomakszik, a palotának erre az oldalára, a rakparton egy árva lélek sincs.

A kapuőr kihajolt.

- Csakugyan - mondta.

- Csak nem azért vannak itt, mert azt gondolják, hogy még az éjjel ítéletet hirdetnek? - folytatta a pap, továbbra is úgy, mintha La Motte-né nem hallhatná, mit mond.

- Nem hiszem, hogy holnap reggel előtt ítéletet hirdetnének - mondta a kapuőr.

- Akkor hát gondoskodjanak róla, hogy egy kicsit kipihenhesse magát ez a szegény asszony! - kötötte a lelkére a pap. - Ennyi megrázkódtatás után szüksége van egy kis nyugalomra.

- Bemegyünk a hálószobánkba - szólt a derék kapuőr a feleségéhez -, a hölgyet meg itt hagyjuk a karosszékben, ha ugyan nem akar lefeküdni.

Jeanne pillantása találkozott a papéval, aki leste a válaszát. Úgy tett, mintha újra elaludna.

Erre a pap eltűnt, a kapus a feleségével szintén kiment a szobából, de előbb halkan visszazárták az ablakra a rácsot, és a kulcsot a helyére tették.

Jeanne, alighogy egyedül maradt, kinyitotta a szemét.

"A pap azt tanácsolja, hogy szökjem meg - gondolta. - Ennél világosabban nem is adhatta volna tudtomra, hogy szöknöm kell, és hogy hogyan szökjem meg. Még mielőtt a bírák ítéletet hoznának, ő ítélettel fenyegetett, mert barátian arra akart ösztönözni, hogy visszanyerjem a szabadságomat. Az ötlet nem származhat gonosz indítékból. Csak egyetlen lépést kell tennem, hogy megszökhessem; kinyitom a fiókos szekrényt, aztán az ablakon a rácsot, s már kint is vagyok a kihalt rakparton. Kihalt! Igen, nincs egy lélek sem; még a hold is elbújt az égen. Megszökni! Ó, szabadság! Micsoda boldogság lenne újra gazdagnak lenni... micsoda boldogság lenne az ellenségeimnek visszafizetni az összes rosszat, amit velem tettek!"

A fiókos szekrényhez ugrott, és kivette belőle a kulcsot. Máris ott állt a rácsnál.

Hirtelen észrevette, hogy a híd korlátjának szabályos fekete vonalából kiemelkedik egy elmosódó körvonalú férfialak.

"Valaki ott áll a sötétben - gondolta. - Talán a pap; figyeli a szökésemet; vár rám, hogy segítségemre legyen. És ha csapda? Elkapnak, alighogy a lábam a rakpartra teszem, s a szökés a bűn, de legalábbis a félelem bevallása! Aki szökik, annak nem tiszta a lelkiismerete... Honnét jön ez az ember?... Azt hiszem, Provence úr ügynöke... Honnét tudjam, hogy nem a királyné vagy a Rohan család ügynöke?... Hogy ujjonganának, ha valami ballépést követnék el... Igen, valaki les rám!... Néhány órával az ítélet kimondása előtt szöktetnének meg... Ha igazán segíteni akartak volna, nem tudták volna előbb megszervezni? Istenem, ki tudja, az ellenségeim talán már értesültek róla, hogy a bíróság felmentő ítéletet hozott az ügyemben? Ki tudja, talán ezt a királyné számára oly szörnyű csapást a bűnösségem bizonyításával vagy bevallatásával akarják kivédeni? Mi más lenne a bizonyíték, a vallomás, mint a szökés? Maradok!"

Jeanne meg volt győződve róla, hogy elkerülte a csapdát. Ravaszul és elszántan mosolygott, majd határozott léptekkel visszament a kis fiókos szekrényhez, a kandalló mellé, és visszatette a rács kulcsát.

Aztán a lámpa és az ablak között lévő karosszékbe ült, és szemét behunyva, alvást színlelve figyelte annak a férfinak az árnyékát, aki őrá várt. Aztán a férfi nyilván belefáradt a várakozásba, és pirkadatkor eltűnt.

Új nap virradt Párizsra. A grófné reménykedett, hogy a barátai ujjongva rontanak be a börtönbe, és gratulálnak neki: felmentették!

De hiszen nem is voltak barátai! Bár a gazdagság, a vagyon mindig toboroz híveket, Jeanne-nak még olyan barátot se sikerült szereznie, aki hízelegve dörgölőzik, amíg tart a szerencse, de menten acsarkodva elfordul, ha bajba kerül az ember.

Úgy gondolta, hogy majd a várva várt győzelem után lesznek hívei, csodálói és irigyei. De hiába leste-várta, hogy Hubert kapuőr termébe örömtől ragyogó arcú, egymás sarkára taposó emberek özönöljenek.

Jeanne egy ideig nyugalmat erőltetett magára, de aztán nem bírta tovább, és nem titkolta vad érzelmeit az őrei előtt.

Nem mehetett ki, hogy híreket szerezzen, így hát kidugta a fejét az egyik ablakon, és szívszorongva fülelt a szomszédos térről odaszüremlő zajokra, melyek Szent Lajos ősrégi palotájának vastag falain áthatolva elmosódó morajjá olvadtak össze.

Egyszerre Jeanne nem is lármát, hanem valóságos robbanást hallott, éljenzést, kiáltozást, lábdobogást, fergeteges ujjongást, s meghűlt ereiben a vér, mert tudta: őérte nem csinálnának ilyen rokonszenvtüntetést.

Kétszer is megismétlődött a viharos tetszésnyilvánítás, majd másfajta lárma keletkezett.

Úgy hallotta, hogy ez is helyeslést fejez ki, de nyugodt, kevésbé indulatos helyeslést.

Hamarosan egyre többen szivárogtak ki a rakpartra, mintha a téren összegyűlt tömeg szétoszlott volna.

- Nagy nap ez a bíborosnak! - mondta egy ügyvédbojtár küllemű suhanc, s a híd korlátja mellől az úttestre ugrott. Aztán olyan ügyesen dobott egy követ a víz felszínére, mint általában azok a párizsi ifjoncok, akik tömérdek időt áldoznak a kacsázás ősi művészetének tökéletesítésére.

- A bíborosnak! - ismételte Jeanne. - Tehát felmentették a bíborost.

Egy csepp verejték, keserű, mint az epe, hullott le Jeanne homlokáról.

Gyorsan beszaladt a terembe.

- Asszonyom, asszonyom - kérdezte Hubert-nétől -, mit hallok: örömhír a bíborosnak? Mi hát az örömhír?

- Nem tudom - felelte az asszonyság.

Jeanne a szemébe nézett.

- Kérdezze meg a férjétől - kérte.

A kapusné megtette a kért szívességet; Hubert kintről válaszolt:

- Nem tudom.

Jeanne türelmetlenül toppantott:

- Mit jelenthet, amit a járókelők mondtak? Nem kétséges, hogy a perről beszélnek.

- Talán azt jelenti - szólt a könyörületes szívű Hubert -, hogy Rohan urat felmentették, hiszen az igazán örömünnep a számára.

- Gondolja, hogy felmentik? - kiáltotta Jeanne, s ökölbe szorult a keze.

- Meglehet.

- És engem?...

- Magát, asszonyom... Mért ne lehetne, hogy magát is felmentik?

- Nehezen elképzelhető! - suttogta Jeanne.

És visszament az ablakhoz.

- Rosszul teszi, asszonyom - mondta a kapuőr -, hogy egyre csak rágódik meg izgatja magát... Nem biztos, hogy jól érti, amit a népek beszélnek. Fogadja meg a tanácsomat: várja meg türelemmel, amíg a jogtanácsosa vagy Frémyn úr fel nem olvassa magának az...

- Az ítéletet... Nem, nem!

És Jeanne elfordult, kifelé fülelt.

Egy asszony ment arra a barátnőivel. Ünnepi főkötő a fejükön, nagy virágcsokrok a kezükben. A rózsa illata, mint csodálatos balzsam szállt Jeanne felé, aki szomjasan hörpintett fel mindent, ami kintről jött.

- Annak a drága embernek adom a virágcsokromat - rikkantotta az asszony odalent -, én is, meg a többiek is! Ó, ha lehet, még meg is csókolom.

- Én is - mondta az egyik társnője.

- Én meg azt akarom, hogy ő csókoljon meg engem - mondta egy harmadik.

"Vajon kiről beszélnek?" - tűnődött Jeanne.

- Nem mondom, szép férfi, nincs is rossz ízlésed! - évődött az egyik nő.

És elhaladtak az ablak alatt.

- A bíboros! Mindig csak ő! - suttogta Jeanne. - Felmentették! Felmentették!

Olyan elkeseredetten, egyszersmind olyan bizonyossággal ejtette ki ezeket a szavakat, hogy Hubert-ék - bár megfogadták, hogy igyekeznek elkerülni az olyan viharokat, mint az előző esti volt - egyszerre kérdezték:

- Ejnye, asszonyom, miért bántja magát, ha azt a szegény foglyot felmentik és kiengedik?

Jeanne megérezte a neheztelést a vendéglátói hangjában, s mivel nem akarta, hogy elforduljanak tőle, így szólt:

- Ó! félreértenek. Csak nem képzelik, hogy olyan irigy és gonosz vagyok, hogy rosszat akarok annak, aki társam volt a bajban? Mentsék csak föl a bíboros urat; ó, igen, mentsék csak föl! De én, én, én is szeretném végre tudni... Higgyék el, barátaim, nagyon nehéz a várakozás.

Hubert és a felesége egymásra nézett, már-már szóra nyitották szájukat, de a Jeanne szeméből feléjük lövellő vad villanás láttára megváltoztatták a szándékukat.

- Hát semmit se mondanak? - kiáltott csalódottan Jeanne.

- Semmit se tudunk - felelték halkan.

Ekkor Hubert-t kiszólították; a felesége egyedül maradt Jeanne-nal. Igyekezett elszórakoztatni, de hiába, a fogoly minden idegszálával a külső zajokra figyelt; lázas izgatottsága megsokszorozta érzékszervei érzékenységét.

A kapusné belátta, hogy úgysem tudja megakadályozni, hogy Jeanne kinézzen, vagy hallgatózzon.

A téren hirtelen nagy lárma, mozgolódás támadt. A tömeg visszafelé özönlött a hídon, egészen a rakpartig, s egyöntetű, ütemes kurjongatás töltötte meg a levegőt. Jeanne megremegett.

Egy lépésben haladó nyitott kocsinak szólt a diadalüvöltés; a lovakat sokkal inkább a tömeg, semmint a kocsis tartotta féken.

A tömeg lassan olyan szoros gyűrűt alkotott, hogy a lovakat, a hintót meg a hintóban lévő két személyt is valósággal a vállára vette; s úgy vitte tovább.

A grófné felismerte a két férfit, akiket a ragyogó napsütésben, virágesőben, ezer kéz emelte lombsátor alatt megrészegített a lelkes tömeg.

Az egyik komoran, kábultan, remegve állt, diadala elsápasztotta, népszerűsége megrémítette. A kerékagyakra nők kapaszkodtak fel, elkapták a kezét, majd felfalták a csókjaikkal, nagyokat csaptak egymásra, hogy megszerezzék a kézelője csipkéjét, melyért a legfrissebb, a legritkább virágokkal fizettek.

Voltak még szerencsésebbek, akik a hintó hátuljára kapaszkodtak fel a lakájok mellé, aztán észrevétlenül felszámolták az akadályokat maguk előtt, két kezük közé fogták a bálványozott férfi arcát, hódolatteljes és érzéki csókot nyomtak rá, aztán átadták a helyüket az utánuk jövő szerencséseknek. Az imádott férfi Rohan bíboros volt.

A társa üdén, vidáman fogadta a mérsékeltebb, de még mindig hízelgő hódolatokat. Egyébként neki is jutott a kurjongatásból, az éljenzésből; a nők a bíboroson osztozkodtak, a férfiak ezt kiabálták: "Éljen Cagliostro!"

Jó félórába telt, amíg a mámoros tömeg átkelt a Pénzváltók hídján, és Jeanne egészen a híd közepéig követhette szemével a diadalmenetet. Egyetlen részlet sem kerülte el a figyelmét.

A királyné "áldozatai" iránt megnyilvánuló lelkesedés egy pillanatra felvidította Jeanne-t.

Ám hirtelen ezt gondolta:

"Hogyan, ők már szabadok? Ők már túlestek a formaságokon, én meg még semmit se tudok. Nekem miért nem szólnak végre?"

Kirázta a hideg.

Érezte, hogy ott van mellette Hubert-né, s némán figyeli, mi történik. Az asszony nyilván tudta, mi játszódik le Jeanne fejében, de nem szólt.

Jeanne éppen követelni akarta, hogy álljon végre elé a magyarázattal, amikor újabb lárma vonta a figyelmét a Pénzváltók hídja felé.

Most egy fiáker kaptatott föl a hídra, körülötte is rengetegen tolongtak.

Jeanne felismerte Olivát, aki mosolyogva mutogatta a gyermekét a népnek, a férfiak pedig csókot küldtek neki. Ez a kissé közönséges hódolat, melyet a tömeg a bíboros tiszteletére adott ragyogó ünneplés utolsó morzsájaként Olivának juttatott, több is volt, mint amennyire az ifjú anya számított.

A híd közepe táján egy postakocsi várakozott. Beausire rejtőzködött benne egyik barátja háta mögé bújva; csak a barát merte kitenni magát a tömeg csodálatának. Odaintett Olivának, aki a kis híján hurrogásba fulladt ordibálás közepette kiszállt a fiákerből. De vannak szereplők, akik fütyülnek rá, ha lehurrogják őket, mert tudják, hogy puskacső elé is állíthatták s kiüldözhették volna őket a színházból.

Oliva beszállt a postakocsiba, egyenest Beausire karjaiba, aki úgy magához ölelte, hogy majd megfojtotta, egy hajszálnyira sem volt hajlandó eltávolodni tőle többé, s könnyeivel és csókjaival árasztotta el. A rendőrség nem zaklatta őket, s zavartalanul eljutottak Saint-Denis-be, ahol aztán lovakat váltottak.

Jeanne, látva, hogy társai szabadok, boldogok, hogy ünneplik őket, egyre azon töprengett, hogy ő miért nem kap semmi hírt.

- És én?! Én? - kiáltott. - Micsoda agyafúrt kegyetlenség ez, hogy nem mondják meg az ítéletet?

- Nyugodjék meg, asszonyom - mondta Hubert, ahogy visszajött -, nyugodjék meg!

- Az nem lehet, hogy maguk semmit sem tudnak! - válaszolta Jeanne. - Maga tudja! Maga tudja! Mondja meg!

- Asszonyom...

- Ha van magában szív, mondja meg! Hát nem látja, mennyire szenvedek?

- Asszonyom! Nekünk, a börtön alacsony rangú tisztjeinek tilos közölnünk az ítéletet; mindig a törvényszéki írnokok tiszte az ítélet felolvasása.

- Akkor hát olyan borzalmas az ítélet, hogy nem meri megmondani! - sikoltotta Jeanne, s olyan dührohamot kapott, hogy a kapuőr megijedt, mert lelki szemei előtt felrémlett az előző napi jelenet.

- Nem - mondta -, nyugodjék meg, nyugodjék meg!

- Akkor beszéljen!

- Türelmes lesz és nem hoz bajt a fejemre?

- Megígérem, esküszöm, csak beszéljen!

- Nos, a bíboros urat felmentették.

- Tudom.

- Cagliostro urat ártatlannak nyilvánították.

- Tudom! Tudom!

- Oliva kisasszony ellen visszavonták a vádat.

- Aztán? Aztán?...

- Reteau de Villette urat...

Jeanne összerándult. - Kényszermunkára ítélték!...

- És engem? És engem? - visította toporzékolva.

- Türelem, asszonyom, türelem. Hát ezt ígérte?

- Türelmes vagyok, hisz látja... Engem?

- Száműzetésre ítélték - mondta halkan a házmester, és elfordította a tekintetét.

A grófné szemében öröm villant, de gyorsan ki is aludt.

Éleset sikoltott, majd ájulást színlelve vendéglátója karjába omlott.

- Mi lett volna, ha megmondom neki az igazat?... - kérdezte suttogva Hubert a feleségétől.

"A száműzetés - gondolta Jeanne idegrohamot színlelve -, a száműzetés maga a szabadság, a gazdagság, a bosszú... Erről álmodoztam... Nyertem!"

Jeanne egyre várta, hogy jöjjön végre a törvényszéki írnok, és felolvassa neki az ítéletet.

Most, hogy már nem kínozta a bizonytalanság, csak a büszkeségén esett sérelem bántotta, az, hogy Rohannál másként bántak, mint vele. De azt mondogatta magában:

"Mit érdekel engem, hogy Rohant nem találták olyan bűnösnek, mint engem? Hiszen ha nem tévedek, józan ésszel áldott meg az ég. Talán énrám szabják ki egy ballépésért a büntetést? Nem. Ha annak rendje és módja szerint elismerték volna, hogy Valois vagyok, ha az én esetemben is, mint Rohanéban, vérbeli hercegek egész sorfala állt volna a bírák bevonulásának útján, könyörgő testtartásban, kardjukon gyászszalaggal, gyászruhában, nem hiszem, hogy bármit is megtagadtak volna a szegény La Motte grófnétól, sőt, biztos, hogy megkímélték volna a Valois-k leszármazottját a szégyenpadtól. De minek a múlttal foglalkozni? Véget ért a nagy per. Bizonytalan volt a helyem a világban, az udvarban, az első felülről érkező fuvallat leverhetett volna a lábamról, sőt akár visszadönthetett volna a régi nyomorba, amelyben életem fájdalmas tanoncéveit töltöttem. Most egész más a helyzet. Száműztek! Száműztek, tehát jogom van magammal vinni a milliómat a ládácskámban. Telente Sevilla vagy Agrigento narancsligeteiben, nyaranta meg német földön vagy Angliában fogok élni fiatalon, szépen, híresen - és persze a magam szája íze szerint adva elő a per történetét. Úgy fogok élni, ahogy akarok, talán a férjemmel, ha őt is száműzik velem együtt, talán a barátaimmal, akiket a boldogságom és a fiatalságom körém vont. Aztán még mondja valaki... nekem, az elítéltnek, nekem, a száműzöttnek, nekem, a szegény megalázottnak, hogy nem vagyok gazdagabb a királynénál, hogy nem vesz körül nagyobb hódolat, mint őt, hogy nem mostam magam tisztábbra a bűntől, mint ő; mert az ő szemében nem az én elítéltetésem volt a cél. Az oroszlán ügyet se vet a földigilisztára. A királyné azt akarta, hogy Rohant ítéljék el, de a Rohan elleni vádat semmisnek tekintették! Kíváncsi vagyok, hogyan fogják közölni velem az ítéletet, és hogyan visznek ki a királyságból? Vajon bosszúszomjukban egy nőt is képesek lesznek alávetni a legszigorúbb büntetőeljárásnak? Poroszlóknak adnak át, hogy a határra hurcoljanak? Ott meg ünnepélyesen kijelentik: »Méltatlan nőszemély! A király kiűz téged országából!« Nem, ennél jóságosabbak az én gazdáim - gondolta mosolyogva -, rám már nem haragszanak. Csak erre a jámbor párizsi népre haragszanak, amely az erkélyeik alatt üvöltözi, hogy »Éljen a bíboros! Éljen Cagliostro! Éljen az országgyűlés!« Az ő igazi ellenségük a nép. Ó, igen, ez az ő valódi ellenségük, hiszen magam is élveztem a közvélemény erkölcsi támogatását."

Jeanne itt tartott, és az útra készülődvén éppen elszámolásait végezte magában. A gyémántjai elhelyezésével foglalkozott, meg hogy hol lakjon Londonban, amikor Reteau de Villette alakja bukkant fel - no nem a szívében - az agyában. Kajánul elmosolyodott.

"Szegény fiú! Ő fizet mindenki helyett. De hát hiába: mindig kell lenni bűnbaknak. Szegény Reteau! Nyápic, nyomorúságos alak, s most megfizet a királyné ellen írt gúnyirataiért, a tollal szőtt összeesküvéseiért, és Isten, aki mindenkinek kiosztja a maga sorsát ezen a földön, neki botütésekből, meg nem kapott Lajos-aranyakból, kelepcékből, bujkálásokból állította össze az életét, és a végén gályára juttatta. Ezt eredményezi a ravaszság ész helyett, a rosszindulat gonoszság helyett, az erőszakos jellem kitartás és erő nélkül. Mennyi kártékony lény van a világon, a mérges atkától a skorpióig; hogy fél az ember ettől az apró lénytől! Ezek a piciny állatok ártani akarnak, de nem adatik meg nekik a harc kiváltsága: eltapossuk őket."

És Jeanne eme kényelmes temetési szertartással elföldelte cinkostársát, Reteau-t; szentül elhatározta, hogy érdeklődni fog, melyik büntetőtelepre viszik a nyomorultat, nehogy véletlenül arra vetődjék utazásai során, s kitegye a boldogtalant annak a megaláztatásnak, hogy egy régi ismerős boldogságát kelljen látnia. Jeannenak jó szíve volt.

Vidáman evett a kapusékkal, akikből viszont minden vidámság kiveszett; már nem is vették a fáradságot, hogy zavarukat leplezzék. Jeanne úgy gondolta, azért hidegültek el tőle, mert száműzték. Meg is jegyezte a dolgot. Azt felelték, hogy nekik igen keserves olyan személyt látni, akire már kimondták az ítéletet.

Jeanne a szíve mélyén olyan boldog volt, olyan nehezére esett az örömét titkolni, hogy szívesen maradt volna egyedül, hogy szabadjára engedhesse a gondolatait. Megfogadta, hogy vacsora után megkéri őket, hadd menjen vissza a szobájába.

Nagyon meglepődött, amikor az édességhez érve Hubert kapus kényszeredett ünnepélyességgel beszélni kezdett, holott általában nem szokott ilyen hangot megütni:

- Asszonyom - mondta -, az a parancs, hogy a börtönőri lakásban nem tartózkodhat olyan személy, akinek a sorsáról már döntött a bíróság.

"Remek - gondolta Jeanne -, a számból veszi ki a szót."

Felállt.

- Nem szeretném, ha miattam megtorlás érné magukat, igazán rosszal fizetnék a sok jóért, amit kaptam maguktól. Visszamegyek a cellámba.

Körülnézett, hogy lássa, milyen hatást tettek a szavai. Hubert egy kulcsot pörgetett az ujján. A kapusné elfordította a fejét, hogy elrejtse a megindultságát.

- De hol és mikor olvassák már fel az ítéletemet? - kérdezte a grófné.

- Talán arra várnak, hogy asszonyom visszatérjen a zárkájába iparkodott a válasszal Hubert.

"Meg akar szabadulni tőlem" - gondolta Jeanne, s bizonytalan aggodalom kerítette hatalmába. De a szorongás hamarosan elszállt a szívéből.

Jeanne felment a kapus lakásából a börtöniroda folyosójához vezető három lépcsőfokon.

Amikor Hubert asszony látta, hogy Jeanne elindult, utánaszaladt, és megfogta a kezét, de nem tisztelettel, nem őszinte barátsággal, nem olyan bensőséges közeledéssel, amely javára válik annak is, aki érzi, annak is, akihez intézik, hanem mélységes együttérzéssel, olyan odaadó sajnálattal, amely nem kerülte el az éles eszű grófné figyelmét.

Olyan hevesen nyilallt belé az iszonyodás, hogy Jeanne magának sem tagadhatta le, de aztán ugyanúgy elhessegette az iszonyt, mint az imént az aggodalmat; örömtől és reménytől túlcsorduló lelke egyszerűen kivetette magából.

Biztos, ami biztos, meg akarta kérdezni Hubert-nétől, miért sajnálja, már nyitotta is a száját (közben két lépcsőfokot visszalépett), hogy megfogalmazzon egy pontos és erőteljes kérdést, de nem volt rá ideje. Hubert erősen és vajmi kevéssé udvariasan megfogta a kezét, és kinyitotta előtte az ajtót.

A grófné ott találta magát a folyosón, ott ácsorgott az ítélőszék nyolc poroszlója. Vajon mire várnak? Jeanne ezen töprengett, ahogy megpillantotta őket. De a kapus ajtaja már be is csapódott mögötte. A poroszlók előtt ott állt a börtön egyik porkolábja, az, aki esténként vissza szokta kísérni a grófnét a cellájába.

Ez az ember Jeanne elé lépett, talán hogy mutassa neki az utat.

- Visszamegyek a cellámba? - kérdezte a grófné magabiztos hangon, holott közben mardosta a kétely.

- Igen, asszonyom - felelte a börtönőr.

Jeanne megfogta a vaskorlátot, és felment a férfi után. Hallotta, hogy néhány lépésnyire tőle valamit súgnak egymásnak a poroszlók, de nem mozdulnak a helyükről.

Megnyugodott hát, s hagyta, hogy bezárják mögötte a zárkája ajtaját, még hálás köszönetet is mondott a börtönőrnek. A börtönőr elment.

Alighogy Jeanne egyedül maradt, gátlástalanul kitört rajta az örömmámor, mert túl sokáig leplezte örömét a kapuséknál, arcát álszent módon álarc mögé rejtve. A Conciergerie-nek ez a cellája volt az ő ketrece, a vadállaté, melyet egy időre láncra fűztek ugyan az emberek, de Isten szeszélye folytán ismét szabad, s beveheti magát az őserdőbe.

És éjszaka, amikor semmi nesz nem jelzi az őrök éberségét, ez a vad természetű asszony őrjöngeni kezd. Izmait újra és újra megfeszíti, hogy ruganyosak legyenek, ha jő a várva várt szabadság; kiáltozik, ugrál, és elragadtatásba esik.

Hirtelen azonban lépteket hallott a folyosóról, aztán hallotta, hogy a börtönőr kulcscsomóján csörög a kulcs; aztán hallotta, hogy a súlyos zár megcsikordul.

"Mit akarnak?" - gondolta, s feszült figyelemmel, némán felült.

A börtönőr belépett.

- Mi az, Jean? - kérdezte Jeanne kedves, közömbös hangon.

- Szíveskedjék velem jönni, asszonyom - mondta a férfi.

- Hová?

- Le, asszonyom.

- Hogyhogy le?

- A börtönirodába.

- És minek, kérem?

- Asszonyom...

Jeanne odament a habozó börtönőrhöz, s a folyosó végén megpillantotta az ítélőszék poroszlóit, akikkel az imént odalent találkozott.

- De hát mondja meg, mit akarnak tőlem a börtönirodán! - kiáltotta.

- Doillot úr, a védőügyvédje szeretne beszélni asszonyommal.

- A börtönirodán? Miért nem itt, hiszen többször is megengedték neki, hogy ide jöjjön?

- Mert Doillot úr leveleket kapott Versailles-ból, s szeretné megismertetni a tartalmukat asszonyommal.

Jeanne-nak egyáltalán nem tűnt föl, mennyire logikátlan ez a válasz. Egyetlen szó ütötte meg a fülét: levelek Versailles-ból, levelek az udvartól... S maga az ügyvédje hozza ide őket.

"Talán a királyné közbenjárt a királynál az ítélet felolvasása után? Talán... Eh, ráér találgatni; se idő, se szükség nincs rá, hiszen két perc múlva megkapom a választ."

Egyébként is sürgette a börtönőr; ingerülten rázta a kulcsait.

- Várjon egy kicsit! - mondta Jeanne. - Látja, hogy már levetkőztem, pihenni akartam, nagyon elfáradtam ezekben a napokban.

- Várok, asszonyom, de kérem, igyekezzék, mert Doillot úr nem ér rá.

Jeanne bezárta az ajtaját, felvett egy kevésbé gyűrött ruhát, rá egy rövid köpenyt, és gyorsan rendbe szedte a haját. Alig telt bele öt perc, már készen is volt. A szíve azt súgta, hogy Doillot azt a parancsot hozza, hogy azonnal útra kell kelnie (ez egyúttal lehetőséget is ad rá, hogy feltűnés nélkül s mégis kényelmesen utazhasson át Franciaországon). Igen, a királyné nyilván azt akarja, hogy az ellensége a lehető leghamarabb eltűnjön a közeléből. A királyné most nyilván nagyon uralkodik magán - most, hogy kimondták az ítéletet -, hogy a lehető legkevésbé hergelje az ellenfelét, mert ha a párduc veszedelmes, ha meg van láncolva, milyen félelmetes lehet, ha szabad? Jeanne ilyen boldog illúziókba ringatta magát, s valósággal futott a börtönőr után, aki most ismét azon a melléklépcsőn vezette le, ahol egyszer már a tárgyalóterembe vitték. Ám most nem a terembe mentek, nem is balra, a börtöniroda felé, hanem jobbra fordultak, egy kis ajtó irányába.

- Hová megy? - kérdezte Jeanne a börtönőrtől. - Hiszen itt van a börtöniroda.

- Jöjjön, jöjjön, asszonyom - mondta mézesmázosan a börtönőr -, itt várja magát Doillot úr.

La Motte-né engedelmeskedett. A nehéz ajtó nagy robajjal becsukódott mögötte.

Jeanne meghökkent, de mivel senkit sem látott a sötétben, nem mert többet kérdezősködni az őrétől.

A szoba, ahol állt, olyan volt, mint egy kripta. Föntről, egy ősrégi rács mögül szűrődött csak be némi kékes fény; a pókháló meg az évszázados, vastag porréteg csak néhány sápadt fénycsíkot eresztett át, ezek kúsztak le a falakra.

Jeanne megborzongott; minden porcikáját átjárta a cella nyirkos hidege; valami iszonyatosat sejtett meg a börtönőr lángoló szeméből.

Kettesben voltak. A falak zöldek voltak az ablakkeretről lecsurgó víztől, penészesek a nyirkos levegőtől, melyet soha nem melegített föl a nap.

- Uram - szólalt meg végre Jeanne, s igyekezett legyőzni borzadályát -, mit csinálunk mi itt ketten? Hol van Doillot úr, hiszen azt ígérte, hozzá visz?

A börtönőr nem válaszolt, megfordult, mintha ellenőrizni akarná, hogy jól be van-e zárva az ajtó, amelyen bejöttek.

Jeanne rémülten követte tekintetével ezt a mozdulatot. Felötlött benne, hogy a börtönőr afféle rémregénybe illő szörny, aki vadul beleszeret a fogolynőkbe, s amikor már-már kinyílik zsákmányuk előtt a kalitka ajtaja, a szép rabnőre veti magát, és a szabadságért cserébe szerelmet követel.

Jeanne erős volt, nem félt a meglepetésektől, nem volt szemérmes lélek. Egyenest odament a börtönőrhöz.

- Mit kíván, barátom? - kérdezte huncut mosollyal. - Van valami mondanivalója a számomra? Drága kezd lenni a fogoly ideje, ha közeledik a szabadulás órája. Mintha kissé baljós helyet választott volna találkahelyül, hogy beszéljen velem...

A kulcsos ember nem válaszolt, mert nem értette az egészet. Leült a kályha mellé, és várt.

- Mit keresünk itt? Kérem, mondja meg! - kérlelte Jeanne, és attól félt, őrülttel van dolga.

- Doillot urat várjuk - felelte a börtönőr.

Jeanne csak a fejét rázta.

- Remélem, elismeri - mondta -, hogy ha Doillot úr versailles-i leveleket akar nekem felolvasni, rosszul választja ki a helyet és az időt... Lehetetlen, hogy Doillot úr itt várakoztasson engem. Valami másról van szó.

Alig fejezte be a szavait, amikor kinyílt egy ajtó vele szemben, eddig észre sem vette.

Kerek csapóajtó volt, valóságos fa- és vastömb, amely ha megnyílik, a háttérből, melyet eddig eltakart, kabalisztikus körfélét vág ki, s e körben mintha mágia révén kelnének életre az emberek.

Az ajtó mögött lépcsőfokokat lehetett látni, melyek egy rosszul megvilágított folyosóra vezettek, a folyosó huzatos és hideg volt, és Jeanne a folyosón túl egy pillanatra, de csak egyetlen villanásnyira lábujjhegyre állva meglátott egy térfélét, és ezen a téren villogó szemű férfiak és nők gomolyogtak.

De mint már mondtuk, inkább látomás, semmint valóságos látvány volt ez Jeanne szemében, arra sem volt ideje, hogy felfogja. A térnél jóval közelebb, rögtön előtte, három személy bukkant fel, éppen az utolsó lépcsőfokokat tették meg.

A három személy mögött, nyilván az alsóbb lépcsőfokokon négy villogó acélszurony közeledett, mint négy baljós fáklya.

Aztán a kerek ajtó ismét bezárult. Csak a három férfi lépett a zárkába.

Jeanne egyik meglepetésből a másikba esett, pontosabban nyugtalanságból iszonyatba.

Most úgy kereste a börtönőr közelségét, mintha védelmet keresne nála a három ismeretlennel szemben.

A börtönőr szinte rátapadt a zárka falára, s ezzel a mozdulattal azt akarta kimutatni, hogy tétlen nézője annak, ami itt történni fog.

A három férfi közül a legfiatalabb kezdte. Fekete ruha volt rajta. Kalapja a fején, kezében spártai írástekercsre emlékeztető papírt sodorgatott.

A két másik férfi a börtönőr viselkedését utánozta, és igyekezett a terem legsötétebb zugába bújni Jeanne tekintete elől.

- Maga, asszonyom - kezdte az ismeretlen -, Jeanne de Saint-Rémy de Valois, Marie-Antoine Nicolas de La Motte gróf felesége?

- Az vagyok, uram - felelte Jeanne.

- Fontette-ben született 1756. július 22-én?

- Igen, uram.

- Lakóhelye Párizs, Neuve-Saint-Gilles utca?

- Igen, uram... De miért kérdezi?

- Asszonyom, sajnálatomra nem ismert meg; én vagyok a törvényszéki írnok.

- Megismerem.

- Akkor hát eleget tehetek a feladatomnak, asszonyom?

- Egy pillanat, uram! Mire kötelezi a feladata?

- Arra, hogy felolvassam az ítéletet, melyet 1786. május 31-én hoztak maga ellen, asszonyom.

Jeanne megborzongott. Körbehordozta szorongással és gyanakvással teli lázas tekintetét.

- Maga Breton törvényszéki írnok - mondta -, de ki ez a két úr?

A törvényszéki írnok már felelni akart, amikor a börtönőr elvágta a szavát, mert mellé ugrott, és félelemtől vagy ékesszóló szánalomtól remegő hangon a fülébe súgta:

- Ne mondja meg neki!

Jeanne meghallotta; most figyelmesebben megnézte a másik két férfit. Elámult, hogy az egyiken vasgombos, vasszürke ruhát lát, a másikon bolyhos szövetű ruhát és sapkát; megakadt a szeme a különös kötényen, melyet ez utóbbi viselt; a kötény mintha egyes helyeken kiégett volna, másutt meg vér- és olajfoltos.

Jeanne hátralépett, mintha erőt akarna gyűjteni, hogy aztán hatalmas lendülettel előreugorjon.

A törvényszéki írnok odament hozzá.

- Térdeljen le, asszonyom! - mondta.

- Térdeljek le? - sikoltotta Jeanne. - Térdeljek le! Én? Én? Egy Valois? Térdeljek le?...

- Ez a parancs, asszonyom - mondta az írnok, és meghajolt.

- De uram! - kényszerített mosolyt az ajkára Jeanne. - Ugye, nem gondolja komolyan? Nekem kell megtanítanom magát a törvényre? Csak akkor kell letérdelni, ha nyilvános megkövetésre készülnek megszégyenítő formák között.

- Úgy van, asszonyom.

- Nyilvános megkövetés pedig csak olyan ítélet után következhet, amely megszégyenítő büntetést mond ki. Ha jól tudom, a francia törvények szerint a számkivetés nem megszégyenítő büntetés.

- Egy szóval se mondtam, asszonyom, hogy számkivetésre ítélték - mondta súlyosan, szomorúan az írnok.

- Akkor hát mire ítéltek? - robbant ki Jeanne-ból a sikoltás.

- Ha meghallgatja az ítéletet, asszonyom, megtudja. De először is le kell térdelnie.

- Soha! Soha!

- Parancs van rá, asszonyom.

- Soha, soha, ha mondom!

- Az van ideírva, asszonyom, hogy ha az elítélt nem hajlandó letérdelni...

- Akkor?

- Akkor erőszakot kell alkalmazni.

- Erőszakot? Egy nővel szemben?

- Egy nőnek ugyanúgy tiszteletben kell tartania a királyt és a törvényt, mint egy férfinak.

- És a királynét, ugyebár! - kiáltotta dühöngve Jeanne. - Ez az ő műve!

- Téved, ha a királynét vádolja, asszonyom; neki nincs beleszólása a bíróság által hozott ítéletekbe. Nagyon szépen kérem, tegye, amit mondok, kíméljen meg bennünket attól, hogy erőszakot kelljen alkalmaznunk. Térdre, asszonyom!

- Soha! Soha! Soha!

Az írnok összegöngyölte a papírjait, és előhúzott a zsebéből egy másik, jóval vastagabb paksamétát, melyet előrelátásból készenlétben tartogatott.

Felolvasta a főügyész határozott parancsát: ha a vádlott ellenszegül, kényszeríteni kell, hogy letérdeljen, eleget téve az ítéletben foglaltaknak.

Jeanne behúzódott a zárka egyik sarkába, és a falnak vetette hátát.

Az írnok jelt adott a két férfinak, akik közömbösen és rendíthetetlenül közeledtek Jeanne felé, mint a várostromnál a faltörő kos.

Két oldalról megmarkolták a sikítozó Jeanne-t a hónaljánál fogva, és a helyiség közepére vonszolták.

- Feleslegesen kiabál - mondta az írnok -, mert odakint úgysem hallják, és a végén még nem hallja az ítéletet.

- Engedje meg, hogy állva hallgassam - mondta lihegve Jeanne -, és csendben maradok.

- Ha egy bűnöst megostorozásra ítélnek - mondta az írnok -, a büntetés megszégyenítő, és térden állva kell meghallgatni.

- Ostorozásra! - üvöltötte Jeanne. - Ostorozásra! Ó, maga nyomorult! Azt mondja, ostorozásra?...

És úgy ordított, hogy a börtönőr, az írnok és a két segéd teljesen elkábult, s fejüket vesztve, mint a részegek, erőszakkal akarták megzabolázni az erőszakot.

Jeanne-ra vetették magukat, és a földre akarták teperni, de ő szilajul ellenállt: rúgkapált, csépelt, karmok. Akkor az egyik férfi leszorította Jeanne lábát, a másik kettő a csuklójánál fogva felemelte, s odakiáltottak az írnoknak:

- Olvassa gyorsan az ítéletet, írnok úr, különben sosem végzünk ezzel az eszelőssel!

- Nem, nem tűröm, nem engedem! - visította Jeanne, és emberfeletti erővel tovább hadakozott.

Úgy ordított, hogy egyetlen szót sem hallott abból, amit az felolvasott.

Az írnok befejezte a felolvasást, összehajtogatta és zsebre vágta a papírjait.

Jeanne elhallgatott, s igyekezett összeszedni az erejét, hogy ismét szembeszálljon ellenfeleivel.

- És - folytatta rendületlenül az írnok - az ítéletet a palota udvarán fogják végrehajtani, a kivégzőtéren.

- Nyilvánosan!... - üvöltötte a szerencsétlen asszony. - Ó!...

- Paris úr - fordult a bőrkötényes férfihoz a törvényszéki írnok -, átadom magának ezt az asszonyt.

- Ki ez az ember? - kérdezte Jeanne a rémület és a harag végső fellobbanásával.

- A hóhér - felelte az írnok, meghajolt, és megigazította a kézelőjét.

A két ítélet-végrehajtó újra megragadta Jeanne-t és a folyosó felé indult vele. Hiábavaló volna megpróbálni leírni, mit művelt a fogoly. Ez a nő, aki máskor egy karcolástól elájult, most majdnem egy órán keresztül elviselte a két hóhér durvaságát és ütéseit; amíg a külső ajtóig vonszolták, egyetlen pillanatra sem hagyta abba a borzalmas sikoltozást.

A börtönkapun túl, ahol katonák tartották kordában a tömeget, ott volt az udvar, az úgynevezett kivégzőtér. Két-háromezer ember gyűlt össze, odavonzotta őket a kíváncsiság, amikor észrevették a vérpadot meg az előkészületeket.

Egy mintegy nyolc láb magas emelvényen fekete cölöp állt, rajta vaskarikák meg egy felirat, melyet a törvényszéki írnok, nyilván valakinek a parancsára, igyekezett olvashatatlanná tenni.

Az emelvényt nem fogta körül korlát; az oldalához támasztott létra mellett sem volt karfa. Kétfelől a poroszlók szuronyai zárták el az odavezető utat.

A tömeg felmorajlott, látva, hogy nyílnak a palota kapui, közelednek a rendbiztosok meg a törvényszéki írnok.

Kiáltások harsantak itt is, ott is: "Jön már! Jön!", s utána meglehetősen tiszteletlen megjegyzések röpködtek az elítéltről és - ritkábban - becsmérlő megjegyzések a bírákról.

Mert Jeanne-nak igaza volt: mióta elítélték, már hívei is voltak. Voltak, akik két hónappal ezelőtt még megvetették, de mióta a királyné ellenségének pózában tetszelgett, ártatlannak kiáltották ki.

Crosne úr azonban mindent előre látott. Ennek a cirkusznak az első sorait olyan csőcselék foglalta el, amely a cirkusz költségeit fizető réteg híve volt. A széles vállú rendőrségi emberek mellett ácsorgó nők Rohan bíboros legbőszebb hódolói közül kerültek ki. Crosne úr módját ejtette, hogy a királyné mellé sorakoztassa fel a királyné ellen feltámadt haragot. Ugyanazok, akik Mária Antónia iránti ellenszenvből véresre tapsolták a tenyerüket, amikor meglátták Rohant, most idejöttek, hogy kifütyüljék, lehurrogják La Motte-nét, aki nagy óvatlanul külön választotta a saját ügyét a bíboros ügyétől.

Amikor tehát felbukkant a téren, minden más hangot elnyomott a "Le vele! Fúj, hamisító!" kiáltozás.

Azok, akik megpróbálták kifejezni szánalmukat Jeanne iránt, vagy méltatlankodásukat az ítélet iránt, a nagycsarnoki némberek szemében a bíboros ellenségei lettek, a rendőrök szemében a királyné ellenségei, s e kettős minőségükben kellett elszenvedniük az elítélt megszégyenítésében érdekelt mindkét nembeliek rossz bánásmódját. Jeanne ereje fogytán volt, haragja azonban nem, már nem sikoltozott, mert a hangja beleveszett a ricsajba. De tiszta, remegő, érces hangján mégis mondott néhány szót, melyek mintegy varázsütésre, egyszeriben elnémították a zsivajt.

- Tudjátok, ki vagyok én? - kérdezte. - Tudjátok, hogy a királyaitok vére folyik az ereimben? Tudjátok, hogy nem a bűnöst, hanem a vetélytársat, nem is csak a vetélytársat, hanem a cinkost sújtja a büntetés?

Ekkor Crosne értelmesebb emberei nagy lármát csaptak, s elnyomták a hangját.

Mindenesetre sikerült felkeltenie a tömeg kíváncsiságát, s a nép kíváncsisága olyan szomjúság, amelyet csillapítani kell. Jeanne érezte, hogy a tömeg azért hallgatott el, mert hallani akarta, mit mond.

- Igen - ismételte -, egy cinkost! Bennem egy olyan személy titkainak tudóját büntetik, aki...

- Vigyázzon! - súgta a fülébe az írnok.

Jeanne megfordult. A hóhér ott állt ostorral a kezében.

Erre a látványra Jeanne elfelejtette a beszédét, a gyűlöletét, a vágyát, hogy maga mellé állítsa a sokaságot, csak a megszégyenítést látta, csak a fájdalomtól félt.

- Kegyelem! Kegyelem! - sikoltott.

Könyörgését gúnykacaj fogadta. Jeanne-nal megfordult a világ, belekapaszkodott a hóhér térdébe, és sikerült elkapnia a kezét.

Ám ekkor a hóhér felemelte a másik karját, és az ostor puhán a grófné vállára hullott.

Jeanne látva, hogy kímélettel bánnak vele - fizikai fájdalom leteperte, megpuhította, talán megsemmisítette volna -, rávetette magát a hóhérsegédre, megpróbálta fellökni és letaszítani az emelvényről.

De hirtelen hátrahőkölt.

A hóhérsegéd vöröslő vasrudat tartott a kezében, melyet az imént vett ki egy izzó parázzsal teli serpenyőből. Felemelte a vasat, és Jeanne vad üvöltéssel hátraugrott.

- Megbélyegeznek! - sikoltotta. - Megbélyegeznek!

A sokaság iszonyatos ordítással felelt:

- Úgy ám! Megbélyegeznek!

- Segítség! Segítség! - nyögte végső kétségbeesésében, s megpróbálta széttépni a kötelet, mellyel összekötözték a kezét.

Ekkor a hóhér letépte a grófné válláról a ruhát; megpróbálta átvenni a segédjétől az izzó vasat.

Jeanne azonban rávetette magát a segédre, s az csak hátrált, mert nem merte Jeanne-t megérinteni, a hóhér pedig sehogy sem tudta átvenni a gyászos szerszámot, és fél füllel azt hallgatta, hogy a tömeg nem szór-e átkot a fejére.

A tömeg lihegve figyelt, s kezdte csodálni ennek a nőnek emberfeletti védekezését; most azonban tompa türelmetlenség zúgott át rajta; a törvényszéki írnok már lement a létrán, a katonák feszülten figyeltek: rendetlenség, zűrzavar volt az emelvényen, s már kezdett fenyegető jelleget ölteni.

- Fejezzék már be! - kiáltotta egy hang a tömeg első sorából.

A hóhér nyilván megismerte a parancsoló hangot, mert egyetlen heves mozdulattal ledöntötte Jeanne-t, derékban meghajlította, és a bal kezével lefeszítette a fejét.

Jeanne a fenyegető vasnál is izzóbban kiegyenesedett, és olyan hangon, amely a tér zsivaját, az ügyetlen hóhérok szitkozódását messze túlharsogta, ezt kiabálta:

- Gyáva franciák! Nem védtek meg engem! Hagyjátok, hogy megkínozzanak!

- Hallgasson! - kiáltotta az írnok.

- Hallgasson! - kiáltotta a rendbiztos.

- Hallgassak?... Ó, persze!... Miért? Mit csinálnak velem?... Ó, az én hibám, hogy el kell viselnem ezt a megszégyenítést.

- Fúj, fúj! - ordított a tömeg, mert félreértette a vallomás jelentését.

- Hallgasson! - ismételte az írnok.

- Igen, az én hibám - folytatta Jeanne -, mert ha beszéltem volna...

- Hallgasson! - ordított az írnok, a rendbiztos, a hóhér.

- Ha elmondtam volna mindent, amit a királynéról tudok, akkor!... Felakasztottak volna, de nem szégyenítettek volna meg!

Nem mondhatott többet, mert a rendbiztos felrohant az emelvényre a poroszlókkal a nyomában, felpeckelték a reszkető, vérző arcú nyomorult nő száját. A hóhér megint előrenyomta az elítélt fejét, és végre átvette a vasat a segédjétől.

De Jeanne kihasználta, hogy a tarkóját szorító kéz nem elég határozott, s még egyszer, utoljára kisiklott a kezéből, majd őrjöngő vigyorral megfordult, kihívó pillantást meresztve a bakóra odatárta neki a mellét; a végzetes hóhérszerszám lecsúszott a nő válláról a jobb mellére, s füstölgő, emésztő barázdát vágott az élő húsba. Az áldozat, a szájában lévő pecek ellenére, olyat üvöltött, amit emberi hang nem is tudna utánozni.

Jeanne összerogyott a fájdalomtól, megaláztatástól. Legyőzték. Ajkát többé egyetlen hang sem hagyta el, teste rezzenéstelen maradt; most valóban elájult.

A hóhér a vállára hajította, s bizonytalan léptekkel lebotorkált a gyalázat grádicsain.

A nép is elnémult, akár mert helyeselte a történteket, akár mert megdöbbent, s csak akkor kezdett kifelé özönleni a tér négy kijáratán, amikor látta, hogy Jeanne mögött bezárul a Conciergerie kapuja, amikor látta, hogy lassan lebontják az emelvényt, amikor bizonyos volt benne, hogy az iszonyatos drámához, melynek előadásában, a parlamentnek hála, elgyönyörködhetett, nem játszanak utójátékot.

A rendőrök a jelenlévők legapróbb megnyilvánulására is ügyeltek; parancsaikat rögtön az elején olyan világosan megfogalmazták, hogy őrültség lett volna a furkósbotjaikkal és bilincseikkel alátámasztott érvelésük ellen egy szót is szólni.

Ha mégis szólt valaki, azt csendben és csak magában tette. A tér lassan visszanyerte szokásos nyugalmát; amikor véget ért a felfordulás, két meggondolatlan fiatalember hazafelé menet a következő párbeszédet folytatta a hídfőnél:

- Tényleg La Motte-nét bélyegezte meg a hóhér? Mit gondol, Maximilien?

- Azt mondják, de én nem hiszem... - felelte a magasabbik.

- Ugye, maga is úgy gondolja, hogy nem ő volt? - toldotta meg a másik, egy apró termetű, lapos képű férfi; a szeme kerek és fényes, mint az éjszakai madaraké, a haja rövid és zsíros. - Nem, ugye, nem La Motte-nét bélyegezték meg? A zsarnokok cinkosai kíméletesen bántak a bűntársukkal. Találtak egy bizonyos Oliva kisasszonyt, aki kijelentette, hogy örömlány, ő mosta le Mária Antóniáról a vád szennyét; találhattak egy ál-La Motte-nét is, aki kijelenti, hogy hamisító. Hogy valóban megbélyegezték?... Ugyan már, a hóhért is, meg az áldozatot is megfizették, hogy eljátsszak a komédiát! Így valamivel drágább, ennyi az egész.

A társa fejcsóválva hallgatta. Csak mosolygott, de nem válaszolt.

- Mi a válasza? - kérdezte a csúf kis ember. - Nem ért egyet velem?

- Nemigen van olyan nő a világon, aki hagyná, hogy megbélyegezzék a mellén - felelte. - Szerintem nincs rá bizonyíték, hogy csak komédia volt az egész. Maga orvos, éreznie kellett az égett hús szagát. Kellemetlen emlék, bevallom.

- Pénz kérdése, ha mondom: lefizetnek egy elítéltet, akit valami másért bélyegeztek volna meg, fizetnek neki, hogy elmondjon három-négy hangzatos mondatot, aztán amikor már kezdi feladni a szerepét, betömik a száját...

- Ugyan, ugyan - mondta hűvösen az, akit Maximiliennek szólítottak -, én nem merészkednék ilyen ingoványos talajra.

- Hm! - mondta a másik. - Akkor maga is úgy tesz, mint a többi mafla; a végén még azt meséli, hogy látta, hogy megbélyegezték La Motte-nét. Micsoda szeszélyes alak maga! Az imént még nem így fejezte ki magát, mert pontosan emlékszem, hogy ezt mondta: "Nem hiszem, hogy La Motte-nét bélyegezték meg."

- Igen, most sem hiszem - mondta mosolyogva a fiatalember -, de azt sem hiszem, hogy egy másik elítéltet bélyegeztek meg, ahogy maga mondja.

- Akkor hát ki volt az, akit ott, azon a téren La Motte-né helyett megbélyegeztek?

- A királyné! - mondta éles hangon, rejtélyes mosollyal a fiatalember kellemetlen társának.

A másik hahotázva hátrált, tapsolt a tréfának, aztán körülnézett.

- Isten vele, Robespierre - mondta.

- Isten vele, Marat.

És elváltak útjaik.

Az ítéletvégrehajtás napján, délben a király kilépett versailles-i dolgozószobája ajtaján, s a következő szavakkal bocsátotta el Provence urat:

- Ma esküvői misén veszek részt. Nagyon kérem, ne beszéljen nekem se jó, se rossz házasságról; rossz előjel lenne az újdonsült házasoknak, akiket szeretek és támogatok.

Provence grófja mosolyogva összehúzta a szemöldökét, mély meghajlással elköszönt a bátyjától, és visszatért a lakosztályába.

A király folytatta útját a folyosókon ácsorgó udvaroncok közt, s aszerint, hogy a perben, melyet a parlamenti bíróság most zár le, hízelgő vagy ellenséges viselkedést tanúsítottak, rájuk mosolygott vagy büszkén elnézett a fejük fölött.

Így jutott el a négyzet alakú fogadóterembe, ahol a királyné, udvarhölgyei és udvaroncai körében, teljes díszben várta őt.

Mária Antónia a pirosító alatt is sápadtan, tettetett figyelemmel hallgatta Lamballe hercegnő és Calonne szívélyes kérdezősködését az egészsége felől; gyakran az ajtó felé lesett.

- A király! - kiáltotta az egyik teremőr.

És teljes pompában belépett XVI. Lajos. Már a küszöbről a királynét kereste a tekintetével.

Mária Antónia felállt, és három lépést tett a király felé, aki kedvesen megcsókolta a kezét.

- Milyen szép ma, asszonyom, csodálatosan szép! - mondta a király.

A királyné szomorúan mosolygott, s lopva ismét az ajtó felé pillantott.

- Még nincs itt az ifjú pár? - kérdezte a király. - Azt hiszem, mindjárt dél van.

- Felség - felelte a királyné olyan kínos erőfeszítéssel, hogy a pirosítója megrepedezett, és itt-ott lepergett az arcáról -, csak Charny úr érkezett meg; a folyosón várja, hogy felséged parancsára beléphessen.

- Charny!... - mondta a király, s nem vette észre a királyné szavai után beállt jelentőségteljes csendet. - Charny már itt van? Jöjjön be, jöjjön!

Néhány nemesúr kivált a tömegből, hogy behívja Charnyt.

A királyné idegesen a szívére szorította az ujjait, s úgy ült le, hogy háttal legyen az ajtónak.

- A menyasszonynak is itt kellene már lennie, hiszen dél van - ismételte a király.

Alighogy kiejtette ezeket a szavakat, Charny jelent meg a terem ajtajában, s rögtön válaszolt is:

- Bocsássa meg felséged Taverney kisasszony késését, de nem tehet róla, az apja halála óta ma kelt föl először, s már a király parancsait lesné, ha nem ájult volna el.

- Annyira szerette az apját az a drága gyermek! - mondta hangosan a király. - De mivel jó férjet talált, reméljük, megvigasztalódik.

A királyné mozdulatlanul hallgatta, mit mondanak. Míg Charny beszélt, a fejéből a szívébe tódult a vér.

A király, ahogy körbepillantott a díszes sokaságon, hirtelen fölkapta a fejét.

- Breteuil úr - szólt -, elküldte Cagliostrónak a száműzetési parancsot?

- Igen, felség - felelte alázatosan a miniszter.

Az összegyűltek olyan csendben álltak, hogy a légyzümmögést is meg lehetett volna hallani.

- És azt a La Motte-nét, aki azt állítja magáról, hogy Valois, nem ma bélyegzik meg? - folytatta a király jó hangosan.

- Már megtörtént, felség - felelte az igazságügy-miniszter.

A királyné szeme felcsillant. A teremben támadt morgást egy kis jóindulattal helyeslőnek lehetett hallani.

- A bíboros úr nem fog örülni, ha megtudja, hogy megbélyegezték a cinkosát - folytatta XVI. Lajos, olyan makacs szigorral, ami nála ez előtt az ügy előtt ismeretlen volt.

És a cinkosa szó után, melyet a parlamenti bíróság által felmentett vádlottnak címzett, e szó után, mely meggyalázta a párizsiak bálványát, e szó után, mely tolvajnak és hamisítónak kiáltotta ki a bíborost, a herceget, a király, mintha csak ünnepélyes kihívást intézne a papsághoz, a nemességhez, a parlamenthez, a néphez, hogy a felesége becsületét megvédje, haragtól és méltóságtól izzó tekintettel nézett körül. Ilyen tekintettel azóta nem találkoztak a franciák, hogy XIV. Lajos örök álomra hunyta a szemét.

Egyetlen suttogás, egyetlen helyeslő szó sem hangzott el, mikor a király így kitöltötte haragját a királyság meggyalázására szőtt összeesküvés részvevőin. Odament a királynéhoz, aki mélységes hálával nyújtotta neki a kezét.

A folyosó túlsó végén ebben a pillanatban tűnt fel Taverney kisasszony, fehér menyasszonyi ruhában, halottsápadt arccal. Philippe de Taverney, a bátyja kézen fogva vezette.

Andrée gyors léptekkel, zavaros tekintettel, lihegő kebellel igyekezett a terem felé; se látott, se hallott; csak a bátyja keze adott neki erőt.

Az udvaronctömeg mosolygott, amerre a menyasszony elment. A nők a királyné mögé, a férfiak a király mögé tömörültek.

Suffren tengernagy kézen fogta Olivier de Charnyt, odavezette Andrée-hoz meg a bátyjához, aztán beleolvadt a közeli barátok és rokonok csoportjába.

Philippe folytatta az útját, de a tekintete elkerülte Olivier tekintetét, s a keze szorítása nem adta Andrée tudtára, hogy fel kell emelnie a fejét.

Ahogy a király elé értek, Philippe megszorította a húga kezét, s ő mint valami életre kelt halott, nagy szemeket meresztett XVI. Lajosra, aki jóságosan mosolygott rá.

- Kisasszony - mondta a király, s megfogta a kezét -, meg kellett várnia, hogy leteljen a gyászidő, mielőtt férjhez megy Charny úrhoz; jövendőbeli férje talán türelmetlensége ellenére is beleegyezett volna még egy hónapi haladékba, ha én nem sürgetem a házasságkötésüket. Úgy hallom, hogy nincs jól, kisasszony, és ez nagyon bánt, de nekem kötelességem, hogy biztosítsam az olyan kiváló nemesurak, hű alattvalóim boldogságát, mint Charny úr; ha nem ma volna az esküvő, nem lehettem volna jelen a házasságkötéskor, mert a királynéval holnap elindulunk, hogy bejárjuk Franciaországot. Így még ma aláírhatom a házassági szerződésüket, és láthatom az esküvőjüket a kápolnában. Köszöntse a királynét, kisasszony, és köszönje meg őfelsége jóságát.

Ő maga vezette Andrée-t Mária Antóniához.

A királyné remegő térddel felállt, a keze, mint a jég. Nem mert felpillantani, s csak valami fehér foltot látott, amely közeledett, és meghajolt előtte.

Andrée esküvői ruhája volt a fehérség.

A király rögtön vissza is adta a menyasszony kezét Philippe-nek, maga Mária Antóniának nyújtotta a kezét, és hangosan így szólt:

- A kápolnába, uraim!

A tömeg némán követte a királyi párt.

A mise azonnal elkezdődött. A királyné a fejét a kezébe rejtve meggörnyedve térdepelt az imazsámolyon. Tiszta szívéből, minden erejéből imádkozott; olyan forró fohászokat küldött az ég felé, hogy a lehelete felszárította a könnyei nyomát.

Charny sápadt volt, szép volt. Magán érezte az emberek tekintetét, de nyugodtan és bátran viselkedett, mint a hajóján, az angol ágyúk tűzviharában, csak most sokkal jobban szenvedett.

Philippe le sem vette a szemét a húgáról, látta, hogy remeg, és meginog; látszott rajta, hogy kész vigasztaló, baráti szóval vagy mozdulattal a segítségére sietni.

De Andrée nem hazudtolta meg önmagát: bár imbolygón, mint a gyertya lángja, állva maradt, és akaraterejének hála, emelt fővel átvészelte az esküvőt.

Ő nem imádkozott, nem fohászkodott, nem volt mit remélnie, nem volt mitől félnie sem az emberektől, sem Istentől.

"Keresztény vagyok-e egyáltalán? - tűnődött. - Olyan vagyok-e, mint a többi istenteremtménye? Jámbor életre teremtettél-e engem, te, akit mindenható Istennek neveznek? Te, aki maga vagy az igazság, és aki engem mindig büntettél, holott én soha nem vétkeztem! Te, akit a békesség és a szeretet Istenének hívnak, úgy rendelted, hogy harag és bosszú zátonyai közt hányódjon kicsiny hajóm az élet viharos tengerén. Te akartad, hogy ellenségem legyen az a férfi, akit szerettem! Nem, rám nem vonatkoznak e világ dolgai és Isten törvényei. Átkozott voltam, még mielőtt megszülettem, s amikor megszülettem, az emberiség törvényein kívül helyeztettem."

Aztán fájdalmas múltját idézte fel:

"Milyen különös! Itt áll mellettem az a férfi, akinek ha kiejtették a nevét, majdnem meghaltam a boldogságtól. Ha ez a férfi magamért kért volna hitvestársául, a lába elé kellett volna borulnom, s úgy kérnem bocsánatot egykori bűnömért, a te bűnödért, Istenem! És ez a férfi, akit imádtam, talán ellökött volna magától. Ma ez a férfi feleségül vesz engem, és ő fog térden állva bocsánatot kérni tőlem! Különös! Ó, igen, igen, nagyon különös."

Révedezéséből a pap hangja riasztotta fel:

- Jacques-Olivier de Charny, akarod-e hitvestársadul Marie-Andrée de Taverneyt?

- Akarom - mondta Olivier szilárd hangon.

- Marie-Andrée de Taverney, akarod-e hitvestársadul Jacques-Olivier de Charnyt?

- Akarom!... - felelte Andrée olyan vadul, hogy a királyné megborzongott, és némely hölgyek összerezzentek.

Ekkor Charny a felesége ujjára húzta az aranygyűrűt, de Andrée nem is érezte, hogy hozzáér a férfi keze.

A király felállt, a mise véget ért. Az udvaroncok kiözönlöttek a folyosóra, hogy üdvözöljék az ifjú házasokat.

Kifelé menet Suffren megfogta unokaöccse feleségének a kezét, és Olivier nevében boldogságot ígért neki, hiszen megérdemli.

Andrée megköszönte a tengernagy kedvességét, de egyetlen pillanatra sem vidult fel, csak arra kérte a nagybácsit, hogy most rögtön vezesse őt a királyhoz, hogy köszönetet mondhasson neki. Azt mondta, gyengének érzi magát, s az arcán iszonyatos sápadtság ömlött el.

Charny távolról látta ezt, de nem mert közeledni hozzá.

A tengernagy átment a nagy fogadótermen, a királyhoz vezette Andrée-t. XVI. Lajos homlokon csókolta az ifjú arát, és azt mondta neki:

- Grófné, menjen oda a királynéhoz, őfelsége szeretné átadni a nászajándékát.

E kegyes szavak után a király és kísérete eltávozott. Andrée Philippe karjába kapaszkodott.

- Ó - suttogta a kétségbeesés végső határán -, ez már sok! Ez már sok, Philippe! Pedig azt hittem, már eleget szenvedtem...

- Már csak ez a megpróbáltatás van hátra, húgocskám, tartson ki! - mondta halkan Philippe.

- Nem, nem - felelte Andrée -, nem bírom elviselni. Egy nő ereje véges; talán megteszem, amit kérnek tőlem; de higgye el, Philippe, ha ő hozzám szól, ha ő gratulál, belehalok!

- Ha kell, meghal, kishúgom - mondta a fiatalember -, s boldogabb lesz nálam, mert én csak szeretnék meghalni!

Olyan komor, fájdalmas hangsúllyal ejtette ki ezeket a szavakat, hogy Andrée, mintha meglökték volna, berohant a királynéhoz.

Olivier látta, hogy feléje fut, s szinte rátapadt a falkárpitra, nehogy útközben hozzáérjen a ruhájához.

Egyedül maradt a fogadóteremben Philippe-pel, ő is lehajtotta a fejét, mint a sógora, ő is várta a királyné és Andrée közötti találkozás eredményét.

Andrée a nagy szalonban találta Mária Antóniát.

Bár június volt, a királyné begyújtatott, a karosszékében ült, fejét hátravetette, szemét lehunyta, kezét összekulcsolta, mint egy halott.

Vacogott.

Miseryné bevezette Andrée-t, aztán összehúzta az ajtókárpitokat, becsukta az ajtókat, és kiment a lakosztályból.

Andrée ott állt, a megrendüléstől, a haragtól, a gyengeségtől remegve, és lesütött szemmel várakozott. Úgy várta a királyné hangját, mint ahogy az elítélt várja a bárdot, amely elvágja élete fonalát.

Ha Mária Antónia ebben a pillanatban megszólal, Andrée meg se értette volna, mit mond: elájult volna.

Egy perc telt el így, némán, mozdulatlanul, egy évszázad-hosszú, szörnyű perc.

Akkor a királyné két kezével a szék karfájára támaszkodva felállt, felvett az asztalról egy papírt, de remegő ujjai közül többször is kiejtette.

Aztán mint egy árnyék (csak a ruhája suhogása hallatszott a szőnyegen), kinyújtott kézzel odament Andrée-hoz, és egyetlen szó nélkül odaadta neki a papírt.

Felesleges volt a beszéd e két szív között; a királynénak nem volt szüksége rá, hogy megbizonyosodjék Andrée érzékeny okosságáról; Andrée egyetlen pillanatig sem kételkedhetett a királyné lelki nagyságában.

Bárki más azt hitte volna, hogy Mária Antónia gazdag tartásdíjat vagy adományozólevelet, vagy valami udvari tisztségről szóló királyi okiratot ad át.

André kitalálta, hogy a papíron más van. Elvette, és anélkül, hogy elmozdult volna a helyéről, olvasni kezdte.

Mária Antónia karja lehullott. A szemét lassan Andrée-ra emelte.

Andrée - írta a királyné -, megmentett engem. Magának köszönhetem a becsületemet, az életemet. Esküszöm a becsületemre, amely oly sokba kerül magának, hogy mostantól fogva nővérének nevezhet. Próbálja meg, nem fogok elpirulni.

A kezébe adom ezt az írást; ez a hálám záloga. Ezt a nászajándékot adom magának.

A maga szíve a világon a legnemesebb szív; hálás lesz ezért az ajándékért.

Lotaringiai Ausztriai
Mária Antónia

Most Andrée is felnézett a királynéra. Látta, hogy a szeme könnyes, a feje előrebukik, választ vár.

Lassan átment a szobán, a majdnem kihunyt tűzben elégette a királyné levelét, majd mélyen meghajolt, és egyetlen szó nélkül kifelé indult.

Mária Antónia egy lépést tett feléje, de a hajlíthatatlan grófné az ajtót nyitva hagyva maga mögött kisietett a szomszédos szalonba.

Philippe odahívta Charnyt, megfogta a kezét, és Andrée kezébe tette. A királyné a félrehúzott ajtófüggöny mögül nézte ezt a fájdalmas jelenetet.

Charny úgy ment el, mint a halál vőlegénye, mint akit a menyasszonya elragad, úgy ment el, hogy egyre Mária Antónia halovány alakját nézte, Mária Antóniáét, aki azt hitte, soha többé nem láthatja őt.

A kastély kapujánál két utazóhintó várakozott. Andrée beszállt az elsőbe, s mivel Charny már követni akarta, az új grófné így szólt hozzá:

- Uram, ha nem tévedek, maga Picardiába indul.

- Oda, asszonyom - felelte Charny.

- Én pedig oda megyek, ahol meghalt az anyám. Isten vele, gróf úr.

Charny szó nélkül meghajolt. A hintó gyorsan távolodott.

- Azért marad velem, hogy bejelentse, hogy az ellenségem? - kérdezte ekkor Olivier Philippe-től.

- Nem, gróf úr, maga nem lehet az ellenségem, mert a sógorom.

Olivier kezet nyújtott, beült a másik kocsiba, és elhajtatott.

Philippe egyedül maradva, elfúló hangon, gyötrődve így szólt:

- Azoknak, akik idelent a földön teljesítik a kötelességüket, tartogatsz-e egy kis örömet a mennyben, Uram? Örömet - ismételte borongósan, s még egyszer utoljára a kastélyra függesztette tekintetét. - Eh, minek is beszélek róla! Csak azok boldogok a túlvilágon, akik odafönt ismét találkoznak azokkal, akik itt szerették őket. Idelent senki sem szeretett engem, még a boldogító halált sem várhatom úgy, mint a többiek.

Szelíd szemrehányással nézett föl az égre, és mint Andrée, mint Charny, ő is eltűnt ennek a viharnak az utolsó forgószelében, mely gyökerestül tépett ki egy trónt, s pozdorjává zúzott annyi becsületet, szerelmet.

6. Sértődékeny szónok. ^[VISSZA]

7. Molière Úrhatnám polgár című komédiájának szereplői. ^[VISSZA]