A korosabb nemzedék talán még emlékezik a szőlőpásztor-ra, a kerülő-re, akit a szőlő zsendülésekor alkalmazott a hegyközség, vagyis a szőlőtulajdonosok testülete. Arra kellett vigyáznia, hogy szőlőérés idejétől a szüretig se madár, se ember ne „tévedjen” be a szőlőhegyre. A madárral még boldogult: elhessegette – rendszerint a piricské-vel, közkeletűbb szóval: a kereplővel –, de a jómadarakkal már nehezebb dolga volt, nem egy esetben kellett törvénykézre adni a dézsmálókat. Csak akkor lett újra szabad terület a szőlő, amikor – mint régen mondták – „megeresztették a hegyet”, egyszóval kitűzték a szüret napját.
A szüret eredete egyidős a mítoszokkal. A boristen, a görögök Dionüszosza a főszereplője, aki megajándékozta az emberiséget a szőlő megerjedt levével: a borral. S mint ahogy a szüret főbb műveletei és annak eszközei évszázadokon át alig-alig változtak, nem nagyon változott e mindig közösségben végzett munkához fűződő szertartás: a szüreti mulatság, amely a boristennek szóló hálaadásból lett a termés betakarításának ünnepélyévé. De a szüret mint „végző” munka félig ünnep önmagában is. S hogy vígabb legyen, arról maga a szőlő gondoskodik, akár édes gyümölcsét, akár levét, a mustot vagy a bort kínálva kóstolgatásra. És az ember – no meg a bor – természetéből következik, hogy minden nép azonos formaságok között vidámította meg e műveletet: dallal, örömkiáltásokkal, felvonulással, tánccal, mulatsággal.
A magyarság a szőlőt és a bort honfoglalása előtt is ismerte, szőlőművelő azonban inkább csak letelepedése után lett. De bizony sok szüret is eltelt addig, amíg magáról a szüreti mulatságról is megtudunk valamit. Nem mintha nem lett volna. Volt. Volt bor is, sok is, és jellemző az, amit Kávássy Jób írt Batthyány Boldizsárnak 1576-ban kelt levelében
„[Kevéske szőlőm termett, bor alig, de csak biztogatnak], a vizet is jó meginnunk, mert az Isten nemcsak arra teremtette a vizet, hogy mossanak vele, [hanem az ivásnak okáért is].”
Az urak borát azonban a föld népe nevelte. S mivel szüretkor volt esedékes a különféle borszolgáltatás, elsősorban a dézsma, természetes, hogy nem a mulatságon járt az esze. S hogy mi volt a dézsma, megmondja nekünk az 1700. évi tokaji rendtartás is:
„A bor-dézma eleitül fogvast egy volt, most is egy vagyon [változatlanul], mindenek: lakosok, [idegenek], a váras szőlő hegyekről valamennyi szin bor lészen, a [földesur] számára… tartoznak… minden ötödik csebert… adni.”
Legkorábbi forrásaink is e szolgáltatásokról, nem pedig a szüreti mulatságról beszélnek. A mulatságra vonatkozóan csak a XVIII. század végéről tudósítanak a történeti emlékek, de bízvást feltehetjük, hogy öreg szokásokról beszélnek.
E források egyike az úri szüretről ad számot. Kisfaludy Sándor – akinek szerelmi regénye Szegedy Rózával 1795-ben éppen egy szüreten veszi kezdetét – a „Csobánc” című verses elbeszélésében így verselt a szüretről:
|
Az úri muri víg volt tehát, de a szőlővel való foglalatoskodásról az 1803-ban feljegyzett „A szőlő fej panasza” című népi ének egészen másként emlékezett meg:
|
A szüreti kezdő napot a szőlő érettsége szerint kialakult százados hagyomány alapján, tájanként azonban változóan tűzték ki. Így Eger vidékén szeptember 29-én, Mihály napján, a Dunántúlon Terézia napján, október 15-én, Miskolc környékén október 18-án, Lukács napján, Tokaj-Hegyalján Simon Juda napján, október 28-án tartották. Puskaropogás, vagy ha volt, mozsárdörgés adta meg a jelet a szüret megkezdésére.
A fürtöket főképpen nők, legények, sőt esetenként gyermekek szedték. Késsel, kacor-ral, kusztorá-val vágták le az indáról, sajtár-ba, ritkábban kosárba rakták. Ebből a férfiak gyűjtötték össze háti puttony-okban, és a pincéhez vagy a borház-hoz hordták, ahol aztán nyitott hordóba vagy fakádba öntötték. A fakádakban sulyok-kal, törőfá-val „muskolták, csomoszolták, dömöckölték”. Innen került ezután a taposókád-ba. Mert bizony lábbal taposták ki – természetesen férfiak – a szőlő levét, hisz borsajtó nem sok helyen volt. S ott is inkább a törköly kipréselésére, illetve ennek vízzel való felöntéséből készült „máslás” vagy „lőre” készítéséhez használták. A taposókádból szűrőkosár-on át bocskő-ba vagy sajtár-ba folyt a lé, ezekből töltötték át aztán a színmust-ot a hordókba.
Persze hogy nem volt ez csendes munka, mint az aratás. Közben tréfa, nóta járta.
A szüret végeztével a vincellér – vagyis a szőlőmunkásokra felügyelő, a szőlőmunkát s magát a szüretet is irányító szakmunkás – fejére cifra kalapot csapott, jobbjára szőlőfürtökből font koszorút húzott, baljába szőlővel díszített botot fogott, s elindította a nótázó szüretelők menetét. Néha vidám muzsikaszóval érkeztek meg a borházhoz. A vincellér itt a földre csapta a kalapját, és a szüret befejeztét jelentő cirkalmas beszámoló után a koszorút a gazdasszonynak, a botot pedig a gazdának adta át. Ezt követően ebédhez vagy vacsorához ültek, amelyen általában juhhúsos kása és – mi sem természetesebb – bor járta. A lakmározás után pedig táncra perdültek. A ceremónia azonban tájanként változott. Másként adták meg a módját.
Hegyalján pl. emígy: a szőlő leveleivel és fürtjeivel jókora „szüreti fát” készítettek, és ezt nem a pincéhez, hanem a gazda házához vitték el. Előtte maskarába öltözködve az a pár haladt, amely legutoljára végzett a szedéssel. Körülöttük bokrétás legények. A szüreti fa mögött sorjáztak nótázva a szüretelők. Énekükbe a szőlőpásztor bele-belecsattogtatta „piricskéjét”, madárhessegető szerszámát. A házhoz érve a szüreti fát itt is beszéd kíséretében adták át a gazdának, aki szintén megvendégelte az egész társaságot.
A kisgazdás hegyközségekben a falu kocsmájában közösen tartották meg a szüreti mulatságot, amelynek bevezető mozzanata a toborzás volt. Ünneplőbe öltözött – gyakran lovas – legények és kocsin ülő, ünneplő ruhás leányok kísérték azt a kocsit, amelynek közepén fején papírkoronával, kezében hatalmas, szőlőfürtös botot tartva áll a nagy bajuszú, szakállas szőlő- vagy borkirály. S hogy a hívogatás kurjongatással, nótaszóval, muzsikával járt, az csak természetes. Ki-ki a menethez csatlakozott, úgy vonultak be a kocsmába, s tartották meg a szüreti mulatságot.
Egyes városokban még ünnepélyesebb keretek között zajlott le a szüreti mulatság. Így pl. Budán is. Csaplovics János „Képek Magyarországról” című, 1829-ben megjelent művében így festette le:
„Reggeltől estélig puffognak közel és távol a muskéták, mozsarak, ágyúk, este számtalan rakéta emelkedik a levegőbe, kisebb és nagyobb tűzijátékok versenyeznek, és hangosan zeng a vidám ének és örömkiáltás minden utcán és úton. Ezen barátságos ünnepnek a koronája pedig az u.n. szüreti koszorú… Ha vége a szüretnek, majd mindegyik tehetősebb szőlősgazda… összegyűjti vincellérjeit és cselédségét, hogy szőlőfürtökből és szőlőlevelekből nagy koszorút készítsenek… és ezt a férfiak rudon a szőlőhegyről a városnak azon részére viszik, ahol a gazda háza van… [Közöttük sok] bohóskodó, táncos, álarcos, no meg valódi vagy látszólagos részeg… a nézőket és a kísérőket borral kínálják, és megtöltik a várost örömkiáltásokkal. Haza érve aztán felakasztják a koszorút, lámpához hasonlóan, az erre a célra meghatározott szoba közepére, és vidám tánc, lakoma… fejezi be ezt az ünnepet, általában a következő napnak a hajnalán.”
Csaplovics egyébként megemlékezett a híres tokaji szüretekről is. Többek között ezt írja:
„A tokaji szüret… valóságos nemzeti ünnep… Az ország nagyjai, a nemesség családostól, szőlőhegy tulajdonosok, [borkereskedők] özönlenek ezen ünnepre… Vendégeskedés, tánc, játék és a mulatságnak minden fajtája váltakozik… Legények és leányok jönnek össze a legkülönbözőbb megyékből: itt magyarok Hegyalja környékéről, ott németek a Szepességből, amott… szlovákok más környékről, és mindegyik csoport énekeli a maga népdalait anyanyelvén.”
Nevezetes szüretek voltak Fóton is, Fáy Andrásnál. Vachot Sándorné számolt be az 1843-as szüretről, amelyen vele együtt Deák, Kossuthék, Vörösmartyék, Bajzáék vendégeskedtek. Visszaemlékezésében érdekes dolgot említ:
„Végre, hogy legyen koronája a kedélyes szüreti mulatságnak, Deák Ferenc arra kérte Vörösmartyt, olvasná föl nagyhatású költeményét, mely megelőző évben itt nyerte címét, s itt olvasták föl legelőször, s Vörösmarty nagy tetszésnyilvánítások mellett, feledhetetlen szépen olvasta föl a »Fóti dal« című költeményét.”
Olvassuk el mi is e híressé lett, évtizedeken át szavalt, meg is zenésített versnek két szakaszát:
|
A vers népszerűségét jellemzi egyébként az is, hogy több tréfás utánköltése született. A „Honderű” pl. 1845-ben ilyent közölt:
|
Erre pedig hamarosan nagy szükség lett. A XIX. század 70-es éveitől kezdve ugyanis mind csendesebb lett a szüret. S bizony volt olyan év is, amikor nem szüreteltek. A szőlők jelentős részét ugyanis teljesen kipusztította a filoxéra: a szőlőgyökértetű. S csak a századfordulón indult újból fejlődésnek a hazai szőlőművelés. Vele pedig felelevenedett a szüreti mulatság hagyománya is. A korosabb olvasók még emlékezhetnek rá. Bár a régi hagyományokból sokat megőrzött, de mégis más volt már, mint a régi. Nemcsak az új borkészítési technikát szolgáló módszerek és eszközök, hanem főleg a megváltozott életforma miatt. Ez a mulatság már nem a munkát záró ünnepélyes szertartás, hanem a hagyományok művi élesztgetése, mint a pestbudai kiskocsmákban tartott műszüret, hol is huzalokra kötött szőlőfürtöket szüreteltek a vendégek, és úgy vásárolták hozzá a mustot.
Napjainkban pedig már csak néprajzi érdekesség, idegenforgalmi látványosság a szüreti mulatság. De azért a színesedő tájban a völgyek ködéből kibontakozó szőlőhegyeken ma is ugyanúgy csillog az őszi napfény, mosolygósra érlelve a szőlőfürtöket, ugyanolyan csípős a levegő, csípős a must, friss, vidám a kedv is, és a bor kiváltotta hangulat ugyanúgy dalolásra késztet.