Tollal tömve párna, dunna, Alhatsz benne, mint a bunda.
Szükséges idézni e régi rigmust annak emlékeztetésére, hogy az egyik ősi ágynemű ruhadarab volt, hisz a bunda azért alszik, mert a gazdája őt használta derékalj-nak, vánkosnak s takarónak egyaránt, akár a földön ágyazott magának, akár egy lócán vagy a kemencepadkán. Az ágy szavunkról pedig tudni kell, hogy ősi örökség a finnugor korból, és eredetileg azt a földre terített holmit jelentette, amiből a fekvőhelyet készítették. A vadász és állattenyésztő társadalom a szőrmét használta a gyűjtögető életformától örökölt gyékény mellett, s aztán a földművelő ember hozzátette még ezekhez a szalmát. A mai értelemben vett ágynemű: a textília és a toll használata eleinknél jóval a letelepedés után következett be. Hogy mikor, nem tudjuk. Egyes adatokból következtetve azt gyanítjuk, hogy erre csak az Anjouk idejében került sor. A tollas ágynemű nyelvtörténetünk tanúsága szerint a XIV. században terjedt el, természetesen az úri rendnél, és csak a XV. században lett általánosabb. Feltehető, hogy erre az időre már a polgárság is használta. A föld népe azonban még századokon át az ősi, végső fokon a nomád életformára jellemző módon hált. A XVII. századra aztán a módosabbjánál már mutatóban megjelenik a tollas ágynemű, mint anyáról leányra öröklődő, ritkán használt, megbecsült portéka. De még a XIX. században is inkább csak a tiszta szoba dísze az ágyban magasra halmozott párna, dunna, mintsem naponta használt holmi.
A szükséges tollat a liba „termelte”. Évente háromszor megkopasztották, vagyis kitépték a pehelytollait. A pihét aztán megmosták, megszárították és zsákban összegyűjtötték. Az őszi-téli időszakban került sorra további feldolgozása: a tollszár, kocsány eltávolítása, vagyis a tollfosztó.
Asszonyi munka ez is, és amíg a tollas ágynemű inkább dísz, mint használati tárgy, a gazdasszony egyedül is könnyen végezhet a fosztással. Többek közös kalákamunkája s vele járó mulatság csak akkor alakult ki, amikor olyan sok tollra volt szükség, hogy a család nőtagjai maguk már nem boldogultak e munkával. Erre adataink szerint csak a XIX. században kerülhetett sor. A tollfosztó tehát a falunak újkeletű mulatsága.
Őszi-téli, rendesen fonástiltó napokon, mint a kedd, péntek, vasár- és ünnepnap, illetve Borbála, Miklós, Luca napján az asszonyok, leányok, általában a rokonok, szomszédok összegyűltek, és egymás tollát közösen felfosztották.
Nem hiányoztak azonban a tollfosztóból a férfiak sem. De nem dolgozni mentek oda – bár mint a közmondás tartja: „tollfosztástól nem szakad meg az ember”, „nem töri a tollát”, hanem szórakozni, az asszonynépet mulattatni. A napi munka végeztével ők is közéjük telepedtek. Beszélgettek, meghányták-vetették a falu eseményeit, hisz „mindig volt, amin megfosszák a tollat”. Persze tréfálkoztak is. Öregebbje öregesen, fiatalabbja rakoncátlanabbul. Kedvelt tréfa, hogy eleven tollast, vagyis madarat – esetleg egeret – eresztettek a fosztott toll közé. Lett is ám mozgolódás! Az a sok finom pihe szanaszét repdesett, behavazta a társaságot. Volt sikongás, kacagás, de bosszús dörmögés is, mert a pihét bizony össze kellett gyűjteni, ez pedig már nem volt mulatság.
Mikor aztán lecsillapodtak a kedélyek, nótázni kezdtek. Sokfelé ismerték az alábbi nótát:
|
A megjegyzések persze nem maradhattak el. Szó szóra, tréfára tréfa, így aztán észre sem vették, hogy már éjfélre jár az idő. Mielőtt azonban felszedelőzködtek volna, a gazdasszony megkínálta a társaságot mézezett vagy cukrozott főtt kukoricával, aszalt körtével, esetleg bélessel. Bor azonban ritkán került az asztalra.
Fosztás után szétszéledtek. A leányokat a legények elkísérték, csak aztán keveredtek haza. Fagyos időben azonban előbb még némi munkájuk akadhatott. Többfelé szokás volt, hogy a fosztóban összeszedett tollszárt, kocsányt, vagyis a kidobni való szemetet titokban az eladó leányok portája elé szórták, és vízzel meglocsolták. Hajnalban aztán ellenőrzésre mentek, és ahol a lefagyott tollat megtalálták, a ház lánya abban az évben aligha kapott férjet.
A tollfosztó tehát az egyszerűbb, csendesebb mulatságok közé tartozott, s csak a múlt század elejétől kezdve vidámította meg a falu téli estéit.
Rangosabb, zajosabb a kukoricafosztó. Öregebb is, mint kalákamunka és mulatság egyaránt, de nem olyan ősi, mint sokan gondolnák.
A kukorica ugyan ősi növény, csakhogy Közép-Amerikában. Az óhazába Kolumbusz telepítette át a XV. század végén. Spanyolországból és Portugáliából terjedt aztán tovább, és a XVI. század elején már Európa jelentős részén termesztették. Eleinkkel a törökök ismertették meg – innen a régi neve: törökbúza. A XVII. század derekán már országszerte ismerték, de ebben az időben még csak kerti növény, ház körül és a szőlőbe vetették. Viszonylag kis mennyiség termett belőle, ki-ki maga megbirkózhatott a vele járó munkával. Csak a XVIII. század során, leginkább uradalmi példára kezdték meg aztán külterjes művelését, de még nem országosan. Jellemző, hogy még a század végén is propagálni kell. A „Magyar Hírmondó” 1785-ben így írt:
„Nagy érdemű gabona a török-búza. 1-ször A Buza termés meg-hibázik… 30-szor addig, míg a török-búza termés edgyszer. 2-szor A leszedett török-búzát sokkal könnyebben tarthattya a paraszt edgy roszsz kasban, miben, mint a búzát. 3-szor A kinek száz véka török-búzája terem, az megehetik belőle 99-tzet; mert az edgy vékából a más esztendőben viszont 100 véka terem… 4-szer A török-búza mindenkor szemen szedett gabona, mert attól minden haszontalan magot könnyű elválasztani, nem úgy, mint a búzától.”
Így aztán csak a XVIII-XIX. század fordulójára sokasodhatott meg a munka a kukoricával annyira, hogy fosztás-át kalákában kellett már elvégezni. A fosztás ugyanis a törés utáni sürgős őszi munka, mert ha a csövet csuhé-san, vagyis héjasan tárolják, nem szellőzhet a szem, befülled és megromlik.
A kukoricát az Alföldön általában kint a határban fosztották, másutt behordták a házhoz, és rendszerint az udvaron garmadál-ták, rossz időben pajtában, csűrben. Egyes helyeken a teljes termést behordták, másutt csak annyit törtek le s hordtak be, amennyit aznap megfoszthattak.
A kukoricafosztás-ra vagy más szóval a tengerihántás-ra, a keleti vidékek máléfejtés-ére, a székelyek bontó-jára, a palócok csávájá-ra, vidékenként változóan, hol hívták, hol csak várták a segítőket: rokonokat, komákat, szomszédokat, öregeket, fiatalokat, gyermekeket egyaránt. Martonoson pl. látván, hogy hord a gazda, hívatlan mentek segíteni vacsora után. Másutt, pl. Kéthelyen nem szerették a hívatlan vendéget. Megválogatták a segítőket: csak olyant hívtak, akinek szívesen mentek visszasegíteni. A meghívás itt a gazdasszony dolga volt. Másutt általában valamelyik gyereket küldték el az értesítéssel. Feszített is, „mint két cső tengeri egy zsákban”, amikor elmondta:
„Édesapám tisztelteti kendteket, és azt üzeni, hogy holnap fosztóra lesz nálunk. A szíves segítséget visszaszolgálja.”
A fosztóra egyes helyeken késő délután vagy estefelé került sor, ezért, ha szabad ég alatt tartották, mivel az őszi esték hűvösek már, tüzet rakott a gazda. Ahogyan Arany verselte meg a „Tengeri-hántás” című balladájában:
|
Fosztás közben többnyire mese járta. Rendszerint egyik öregasszony nyelve szaladt rá valamilyen kísérteties mesére vagy szűzmáriás történetre. Arany Dalos Eszti esetét meséltette el, közbe-közbeszúrva a fosztók vagy a gazda egy-egy megjegyzését.
Ha napközben kezdtek a munkához, akkor játékra is sor kerülhetett. Elsősorban természetesen a gyermekeknél. Sárrétudvariban pl. a csuhéból kötelet fontak, és ezzel bekerítették a fosztókat és magukat. Egyik gyermek kívül maradt, és körbesántikálva mondogatta:
|
Aztán valahol hirtelen beengedték a körbe, mire szaladhatott, mert a többi ütötte csuhéostorral.
De volt az eladó leányoknak is játéka. Besenyőtelken pl. bírót sorsoltak vagy választottak maguk közül, aztán sorban megkérdezték tőle:
|
A bíró megnevezte valamelyik legényt, s ha ez nem tetszett a leánynak, így válaszolt:
|
Ha viszont kedvére való volt a jelölt, így felelt:
|
A legények játéka persze „legényesebb”. Zemplénben pl. a gazdával huzalkodtak. Összeszedték az udvaron található szerszámokat, kivitték a faluháza vagy a templom elé, és ott halomba rakták. Sokfelé hosszú láncot fontak a fosztatlan kukoricacsövekből, és azt magas helyre felakasztották. Leginkább azonban és legszívesebben a leányokkal incselegtek. Maskarásan, bakos-nak öltözve: bekormozott arccal, fehér lepedőben ijesztgették őket. Vagy dobálgatták őket üszkös kukoricával, ami foltot hagyott a ruhán. A leányok azonban nem bánták, sőt, a bátrabbja vissza is dobta, persze nem akárkinek.
Jobb mulatság volt azt lesni, melyik leány talál piros csövet, s azt ellopni tőle. A leánynak ugyanis csókkal kellett visszaváltania. A piros csőről általában azt tartották, hogy aki találja és megtartja, szerencsésen házasodik. S ha aztán egy fosztóban hármat is talál, még abban az évben meglesz a lakodalma.
Persze, a nóta sem maradhatott el. Valamelyik asszony rázendített:
|
Erre a többiek is kedvet kaptak, néha egy-egy legény citerával kísérte a nótát. De gyakran megjelentek a cigányok is, mert kimuzsikálhatták a részüket: néhány véka kukoricát.
Amikor a napi előirányzott mennyiséggel végeztek – általában éjfél felé –, a gazdasszony megkínálta a segítőket sült tökkel, sült vagy főtt kukoricával – amit mézzel édesített vagy mákkal szórt meg –, no meg bélessel. A gazda pedig borral, mézes pálinkával traktálta a férfiakat.
A fosztás végeztével ugyancsak jól tartás járt a segítőknek a köszöneten kívül. A leányok sokfelé úgy ünnepelték meg a „végzőt”, hogy meghemperegtek a csuhéhalomban, vagy ahogyan Kalotaszegen mondták: a pannusá-ban, majd mielőtt hazamentek volna, citeraszóra, furulyára vagy a cigány muzsikájára, mikor mi volt, rövid táncot jártak.