|
A régi rigmus ma már sokak fülében idegenül hangzik, nem köztudott dolgokról regél. S úgy tűnik, mintha napjainkra már végleg kiűzték volna a farsang-ot, azt az ünnep- és szokáskört, amely századokon át vidámította meg a Vízöntő és Halak, vagyis január és február havát. Miért?
Az ókori népek tavaszünnepének, főleg a római szaturnáliá-knak hagyományaiban gyökerező, de a germán Hold s a szláv Perchta ünnepével is megtetézett szokás- és hagyománykör az európai népeknél továbbélt. A téli napforduló után tartott téltemető-tavaszkezdő ünnepségek az egyházi évben a karácsonyi és a húsvéti ünnepkör közé szorult. Mivel azonban a húsvét a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtöltétől függ, az azt megelőző, előkészítő negyvennapos böjt kezdő napja, a hamvazószerda is ennek megfelelően – jó egy hónapnyi eltéréssel – változik. Az előtte levő időszak, a farsang húshagyókeddel végződik. E napnak német neve Fastnacht (böjtelőéj) volt. E szó bajor-osztrák szájon annak idején Vaschanc, ebből pedig nálunk fassang, majd farsang lett. És ez lett a neve a vízkereszttől, vagyis január 6-tól hamvazószerdáig terjedő, rövidebb-hosszabb időszaknak is.
A farsangot Európa-szerte megünnepelték. Dél-Európában, főleg Itáliában látványos nagy felvonulásokkal, amelyet a hajót ábrázoló díszkocsiról: a carrus navalis-ról aztán karnevál-nak neveztek el.
Mint az ünnepkör néveredete mutatja, a szokáskör bajor-osztrák közvetítéssel jutott el hozzánk. Történeti forrásaink azonban böjtösen tálalgatják a farsangra vonatkozó adataikat. Több század kútfőit kell átvizsgálnunk ahhoz, hogy valamelyes képet kapjunk eleink farsangolásáról.
A farsang szó első előfordulása a XIV. századból ismert. Városi eredetre utal. A szokáskörre vonatkozó első adatunk egy századdal későbbi, de már falusi szokásokról beszél. Temesvári Pelbárt prédikációs gyűjteményében olvashatjuk a következőket:
„Történt… az Úr 1480-ik esztendejében, [hogy egy] nemes úrnak valamely birtokán fekvő faluban, a Kapos mellett, egy asszony több menyecskével együtt férfiruhában és másfajta ruházatban maskarás játékot űzött… és egy falujukbéli házában a többiekkel együtt táncoltanak.”
Tudjuk azt is, hogy a XV. század második felétől kezdve városi polgáraink, többnyire a kézműveslegények, húshagyókedden vidám színjátékokat adtak elő. E darabok közös mozzanata a veszekedés volt, mely az ősi tél-tavasz küzdelem szimbolikus ábrázolásmódjából csökevényesen átalakult.
E küzdelem megtalálható az urak szokáskörében is, de másként. Brandenburgi György, II. Lajos király gyámja 1519-ben írott levelében többek között a következőkről számolt be barátjának:
„Bár a király udvara igen szegényes, mégis vígan töltém vele a farsangot… Először Stiebicz és Zetterich… vívtak egymással. Aztán én és Krabat lovon csaptunk össze – Krabat ördög, én vadember valék –, míg végül az ördög leesett lováról… A város minden népei is jelen voltak. [Aztán] a király s más urak… táncot jártak; én tizennyolcad magammal álarcosan jelentem meg, mindnyájan rövid köpenyben, vörös cipőben.”
A XVI. században meginduló hitújítás azonban e területen is más nézeteket igyekezett érvényesíteni. A protestáns puritanizmus nem nézte jó szemmel e vigasságokat. Kassa városa 1633-ban pl. így rendelkezett:
„Emlékeznek… reá, hogy ennekelőtte egynehány esztendővel az farsangosok szöges lámpással való járása… meg volt tiltva, de tavaly s ez idén igen bátorságosan majmoskodtanak vele… [Rendeljük ennekokáért], mostantól fogva ennekutánna soha ne legyen, … mert az efféle comédia azokat illeti, az kik mégis az pápai setétségben vadnak.”
A „pápai setétség” állapotával a katolikusokat illették. Az egyház ugyanis csak a babonát törekedett megszüntetni, a vígságot az erkölcs korlátai közé szorítani, de a farsangolást nem tilalmazta. Sőt, a tanítórendek iskoláiban a növendékek a XVIII. század elejétől kezdve az adott viszonyokhoz alkalmazott bohózatok előadásaival vidámíthatták meg a farsangot.
De a protestánsok sem vélekedtek egyformán. Thököly Imre 1694. évi naplójában pl. a február 22-i bejegyzésnél a következőket olvashatjuk:
„Az mely comediához kíszültenek az udvariak és felesígem fejércselédei, holnap lívín farsang végi, magam, s mások mulatságára, ma vitettem véghez, az ablakom előtt, ki is órákig tartott.”
A székelység szokásairól Apor Péter ad tudósítást „Erdély változásai” című, 1736-ban befejezett írásában
„Fársángban… tízen, tizenketten az atyafiak és nemesek egy szánban beöltenek, zekében, harisnyában öltöztenek, az szán előtt hat ökör volt, közöttük két-három cseber bor, s úgy ittanak, … czigány hegedűsök, dudások az szánban, kiáltásokkal, muzsika-szóval ugy járták az tartományt.”
A bécsi udvar aztán a XVIII. század közepén bevezette nálunk is a farsangi nyilvános bálozás-t. A nagyobb városokban a királyi bálbérlő-k által rendezett ilyen bálon rendre és rangra való tekintet nélkül mindenki megjelenhetett, akár álarcban és maskarába öltözve is. Az idegen eredetű szokás azonban nehezen vert gyökeret nálunk.
Mivel az egyház az adventben és a nagyböjtben tilalmazta a házasodást, a farsang lett a lakodalmak egyik kedvelt időszaka. Illett is ekkor megházasodni a korban levőnek, és mivel gyakran kurta volt a farsang, még igyekeznie is kellett. Ez okon írhatta meg Csokonai „Dorottya, vagy is a dámák diadalma a Fársángon” című „furcsa vitézi versezetét”, amelynek cselekményét az 1803-ban kelt előbeszédben így adta meg:
„Dorottya a maga leánytársaival, a rövid fársáng és a kevés menyegző miatt, Carneval és az ifjak ellen hadat indít, és mikor már őket szinte meggyőzte, Vénus a dámáknak minden kívánságokat megígérvén, emezek eránt megbékélteti.”
A Dorottyában az urak farsangolnak. S az úri rend, követve a bécsi példát, a XIX. század elején farsangi mulatságként már csak a bálozás szokását tartotta meg, s a mulatság már öncélúvá vált. Az ilyen mulatságról írta meg Tompa Mihály „Farsangban” című, kissé gunyoros hangvételű versét. Idézzük első szakaszát:
|
Óh boldog farsangi idő! Az volt az a föld népénél is, amelynek hiedelem- és szokáskörét tüzetesebben csak a századforduló tájékáról ismerjük, de a már említett adatok és az ókorig visszanyúló szokásaik igazolják ősi voltukat. E szokáskör egy tőről fakadt ugyan, de dús koronájú fává növekedett. A sokféleségből az általános szokásokon kívül csak szétszórt példákat említhetünk.
A farsang egész idejét ritkán szokták végigmulatni, majd mindenütt csak a végén a „három napot”, a „farsang farkát” ünnepelték meg. Ez az idő az asszonyok számára dologtiltó is volt. Elég nekik a vendégeskedés, hisz még a szomszéd faluból is jöttek „lógósok”, vagyis hálóvendégek. És persze sütni, főzni kellett. „Borágyvetni” disznóhasznával, libával, káposztával szoktak, és általános volt a fánk is, az ókori népeknél dívott istentiszteleti tésztaajándék leszármazottja.
Az előkészület már kövércsütörtök-ön megkezdődött. Sonka-kocsonyafőző, tésztakészítő nap ez. Szombaton választották meg sokfelé a farsangbíró-t és segítőit, a székelyeknél a gazdá-t és algazdá-kat, vagyis az ünnepség rendezőit, és gondoskodtak, ha kellett a táncház kibéreléséről, esetleg a kocsma feldíszítéséről. Este aztán a legények kiásták azt a flaskó bort, amelyet az előző év aratásakor elástak a kocsma földjébe, és ezzel megkezdődött a farsangi mulatság, amely végeszakadatlan tartott húshagyókeddig, illetve böjtfogó vagy hamvazószerdá-ig.
Farsangvasárnap egyúttal vővasárnap is, mert az új pár egész nap a leány apjának a vendége. Sokfelé ekkor tartották a kanivókat, amikor a házas férfiak a kocsmában maguk mulattak. Tugáron pl. nagy parádéval ezen napon ejtették meg a farsangi követválasztást. Többfelé szokásos volt, hogy a gyermekek házról házra koledáltak. Mercsén pl. ilyen mondókával:
|
Estefelé aztán megkezdődött mindenütt a tánc, mert mint a nyárszói népdal mondja:
|
A tánc szervezésének különféle módját ismerjük. A székelyeknél pl. hívogató kérte el a leányokat a szülőktől. Ivánkán az volt a szokás, hogy a kocsma mestergerendájára láncot kötöttek, s azt a választott láncmester mindig megrázta, ha valamelyik legény nem leánnyal, hanem menyecskével táncolt, és büntetést fizettetett vele. Körmöcbánya környékén a legények a lányos házaknál eljárták a botos farsangtánc-ot. Mohácson a sokácok a szabad ég alatt kezdték meg a kóló-t, vagyis a körtáncot, és azt követte a busó-járás, amely a következő napokon is tartott. – A busó öltözet faragott, festett, ijesztőre készített faálarc volt, szőrére fordított ködmön, suba, kolompos szíjjal átkötve. Kezükben bot, zsákdarab. Rossz teknőben két gebével egy bábot húzattak. Kiabálás, kolompolás, óriási fatülök tutulása kísérte menetüket. Hasonló volt a bajai bunyevácok szokása, amelyet farsanghétfő-n kezdtek meg, és kedd estig tartott. Náluk is kólóval indult és maskarás felvonulással folytatódott. Az egyik főalak a medve: egy legény alakította, kifordított szűrös subában, fején zaboszsákkal, derekán szíjjal, és egy másik maskarába öltözött legény táncoltatta. A medve a tánc végén lefeküdt a földre. További főszereplők még a didá-k, vagyis öregek. Suhancok alakították maskarában, fejükön zsákálarccal. A tömeg közé keveredve tréfálkodtak, pajzánkodtak, míg bottal el nem kergették őket.
Húshagyókedden, a bolondok napjá-n tetőzött aztán a mulatság és a lakomázás, amikor, mint Dorogházán mondták: „a gyésznao nem szaladt át a teöltött káposztán, hanem beledeöglött szeöröstől-beöröstől”, és ilyenkor a göcsejiek szerint: „inkább a has fakaggyon, semhogy ez a kicsin megmaraggyon.” Ezért mondta az upponyi ember, hogy „olan ünnep e, ahhoz a karácson is semmi”. Húshagyókedd gonoszűző, termésvarázsló nap is volt. Ekkor morzsolták le a vetni való kukoricát, hajnalban megfenyegették a gyümölcsfákat, hogy bőtermőek legyenek. A Tiszaháton a gazdasszony tyúkot főzött, hogy egész évben szerencséje legyen, a tyúktollat azonban idegen házhoz ügyeskedte, hogy a kánya majd oda járjon, vacsorára pedig kolbászt adott, hogy a kutyamarása ne ártson senkinek. Veszprém környékén ekkor tartották az asszonyok ivójá-t, mikor is az asszonyok borpincéknél gyülekezve, magukban mulattak. Szatmárban a legények szalmaruhába öltözve járták a falut, s kit értek, megvesszőztek, este pedig elégették a szalmaboszorkányt. Másfelé Cibere vajda és Konc- vagyis Csontkirály küzdelmét játszották el maskarás műkedvelők. – Mindez, mint ahogyan a mohácsiak, bajaiak szokása is, az óévet, a télt temető, gonoszűző, a tavasz győzelmét, a jó termést elősegíteni kívánó varázslás, szimbolikus játék.
Hogy aztán mindazokat, akik a farsang múltával Dorottyák maradtak, részint kicsúfolják, részint pedig segítsenek rajtuk, jobb szerencsét varázsolva nekik, sor került e nap a szűzgulyafordítás-ra, a kolompolás-ra, kongózás-ra. A pártában maradt lányok házait suhancok járták sorra, és kolomprázás közben rigmust mondtak. Nyírvasváriban pl. ezt a verset:
|
Paládon a gyermekek nyakába kötöttek kolompot, s néhány legény ostorpattogtatással hajtotta őket a pártában maradtak házaihoz, így verselve:
|
E községben nem maradtak ki a legények sem, ők azt hallhatták:
|
Hasonló szokás volt a rönkhúzás is. Erről Csokonai a „Dorottya” 1813. évi kiadásának egyik jegyzetében a következőket írta:
„Szokásban vagyon sok helyeken, hogy mikor a Fársáng elmúlik, a meg nem házasodott ifjakkal, és férjhez nem ment leányokkal, valamelly darab fát vagy tőkét megemeltetnek, vagy egy helyről más helyre vitetnek. A tsinosabbak az ollyan személyek zsebjében egy kis forgátsot, szilánkot vagy zsindelyt tesznek, sőt affélét levelekben s tzédulákba is zárnak.”
Somló vidékén házas férfiak járták a házakat a következő rigmussal:
|
De sor került a megintésre mulatozás közben is. Galgamácsán pl. a következő dalt énekelték:
|
Vágfarkasdon más volt a nóta csattanója:
|
Eger vidékén pedig lakodalmi menet paródiájaként maskarások járták koledálva a falut. Ostoroson pl. ez volt a rigmusuk
|
Amikor aztán elérkezett húshagyó éjfele, megkondult a harang, jelezve, hogy vége a farsangnak, abbahagyták a mulatozást, a bíró letetette a vonót vagy a dudát, mert „begyött a böjt”.
Hamvazószerda szigorú dologtiltó nap a földmunkára, de az állat befogása is tilos volt, mert a jószág elszáradna. E napon mindig a gazdasszony ült le elsőnek, hogy majd a kotlósa is jól üljön. Egyes vidékeken e nap került sor a tél vagy farsang eltemetésére. Az Alföldön pl. rossz gebével vagy vén szamárral, szekéroldalon vagy rongált szánon subával letakart alakoskodót húztak végig a falun, koledálva. A székelyeknél maskarás temetési menet szalmabábut vitt ki szentmihálylován a falu szélére, s azt ott eltemették, megülvén torát is az előző napokról megmaradt étellel. Innen mentek a templomba hamvazkodni. – Ezért tarthatta hajdanában úgy a török szomszéd, hogy a magyaroknak a farsangi megbolondulás után így jön meg az eszük.
A farsangból megmaradt ételeket aztán sokfelé, mint a koledálás élelmét is csütörtökön, a zabálócsütörtök-ön fogyasztották el. Ezzel aztán végleg kiűzték a farsangot, és megkezdődött a böjt.
Űzzük ki hát mi is a farsangot Csokonai „A Fársáng búcsúzó szavai” című ódájának bevezető szavaival:
|