|
A népdal szövegét olvasva, aligha jut eszünkbe, hogy első két sora nagyon régi szokás emlékét őrzi. Az ősi tavaszkezdő lusztráció, vagyis tisztulási rítusét, amely mosakodással és a szó mágikus erejével akart egészséget szerezni, gonoszt, betegséget és bajt távoztatni. E szokás aztán a kialakuló keresztény kultúrkörben nagypéntek-hez kapcsolódott. Valószínűleg egyrészt azért, mert a néphit Jézus kereszthalálához kötötte a testben való megújhodás gondolatát, másrészt mert nagypénteken, Jézus halálára való megemlékezésként nem harangoztak, helyette kereplőt használtak, ez pedig lármával jár, a zajcsinálás viszont ősi gonoszűző módszer.
A magyarságnál is hasonló módon alakult e szokás, amely még századunk elején is élt. Nagypéntek hajnalán pl. Veszprém, Győr, Szeged környékén patakhoz, folyóhoz mentek mosakodni. Nógrádban hazavitték az „aranyos vizet”, másutt a lovakat is megfürdették, hogy egészségesek legyenek. A gonoszűzés viszont féregűzés-ben realizálódott. Az Ipolyságban pl. a házzal ellentétes irányba lesöpörték a portát. Göcsejben a gazda vagy a gazdasszony kora hajnalban meztelenül, pálcával a kezében körülfutotta a házat, miközben ezt mondta:
„Patkányok, csótányok, egerek, poloskák oda menjetek, ahol füstös kéményt láttok!”
Azért oda, mert hajdanában nagypénteken, Jézus halálának emlékére kioltották a tüzet, és akinél mégis égve maradt, az a megátalkodott bűnös megérdemelte, hogy a férgek ellepjék, és a gonosz a házába költözzék.
Békésben nagypéntek hajnalán a leány egy patak menti fűzfához ment, kibontotta a haját, a fűzfaágak hajlása szerint a földnek körbefésülte, és közben háromszor mondta:
„Kígyó, béka távozz a házunkból!”
Kígyót, békát kiáltott, de gonoszt is értett rajta, hisz a kígyó az ördög, a béka pedig a boszorkány megtestesítője volt. – Egyébként e mondás gonosszal vádolás értelme már korán kialakult. Tanúsítja Péchy Márton is, amikor 1560. évi levelében többek között így írt:
„Mind ream teor es mind kygiot bekat ram kyaltana ha lehetne.”
Göcsejben nagypéntek reggelén a ház minden tagja pohárka pálinkát ivott azért, hogy ha majd nyáron a mezőn véletlenül elalszik, a kígyó ne másszon a szájába, a gonosz elkerülje.
Más vidéken, pl. Bácskában, Szeged vidékén a rítusos mosakodásra és a gonosz-féregűzésre nagyszombat-on került sor, amikor a feltámadási körmenetre újból megszólaltak a harangok. Kolompolással, bográcsveregetéssel zavarták a gonoszt; mondván:
„Kígyók, békák, szaladjatok, megszólaltak a harangok!”
Húsvét napja, amikor az egyház Jézus feltámadását ünnepli, a keresztény időszámításban változó ünnep. A 325. évi niceai zsinat határozata értelmében mindig a tavaszi napéjegyenlőség utáni holdtöltére következő vasárnapon, így március 22-e és április 25-e között van.
A magyarságnál dologtiltó nap. Hajnalán vagy estéjén többfelé szokásos volt a határkerülés. Egy 1665. évi váradi tanúvallomásban olvashatjuk:
„Régi, bévött törvényünk volt, hogy minden húsvét napján határt kerülénk, azaz processiot járánk.”
Ennek is megvolt a maga rendje és módja. A férfiak a templom előtt gyülekeztek, elöljárókat választottak, majd vezetésükkel jó termésért, a rossz, a baj távoztatásáért imádkoztak, énekeltek, időnként meg-megálltak, hogy kitisztítsák a forrásokat, vagy meghallgassanak egy-egy alkalmi beszédet, állandó zajongással, többfelé kerepelve, sőt, lövöldözve bejárták a falu határát. – A szokás mögött szintén az ősi lusztráció emléke húzódik meg. Célja az volt, hogy a körüljárt területet távoltartsa a gonosz rontásától.
A húsvét ünnepének megvoltak a maga jellegzetes ételei. Némely szimbolikus jelentőségű, mint pl. a bárány, mely már az ótestamentumi zsidóknál is húsvét ünnepének eledele volt, az Egyiptomból való menekülésre emlékezvén. Ezt a szimbólumot vette át a kereszténység Jézusra alkalmazva. A másik eledele a tojás, az élet ősi szimbóluma, a kereszténységnél a feltámadásé lett. Valamivel újabb keletű jellegzetes húsvéti eledel még a sonka és a kalács.
Húsvéthétfő-nek hajdan más neve volt. Első hazai emlékünk egyúttal a legjellegzetesebb és ma is élő húsvéti szokás: az öntözés régi formájáról tanúskodik. A Nádasdyak 1545. évi számadásának április 6-i – húsvéthétfői – bejegyzésénél egy tételként ez olvasható:
„Attam saruarat az kapunn altoknak, kik az kapon vízbe vetélő hetfön fürdüt czináttak uolt, ötven penzt.”
Az idézet bizonysága szerint a XVI. században még bizony nem locsolták a leányt, hanem megfürösztötték, szó szerint vízbe hányták. E szokás nem az egyház korai keresztelési gyakorlatából alakult ki, amikor még vízbemártással, leöntéssel és általában felnőttet keresztelt. Ez a gyakorlat csak elősegítette amaz ősi szokás továbbélését, amelynek a mélyén részint az egészségvarázsló tavaszi rituális mosakodás, részint – és főleg – a hajdani tavaszi termékenységvarázsoló emberáldozat emléke húzódik meg. A szokás aztán fokozatosan szelídült, s hazánkban pl. a XVIII. század elején már csak öntözték a leányt. Ahogyan Apor tudósít róla az „Erdély változásai” című, 1736-ban befejezett művében:
„Urúak, elévaló fő és nemes emberek, húsvét másodnapján, az az vízbe vető Hetfűn rendre járták az falut, sőt az elévaló embereknél csak magok házánál is estve a frajok az leányok házába kádakkal hordották fel az vizet, reggel csak könnyen öltöztek, tudván már a jövendőt. Reggel azért az udvariak csebrekkel, kártyákkal reá mentek az leányokra, ottan olyan öntözés volt, hogy bokáig járhattál volna az vízben.”
Csak a XVIII. század végén, akkor is csak az úri rendnél, majd a polgárságnál csökken a cseber víz néhány csepp rózsavízre. A föld népe többfelé még századunk elején is megfürösztötte, de legalább vederrel öntözte a leányt. Ahogyan pl. a Csíkban feljegyzett rigmus mondta:
|
Mert megváltani lehetett a kártya vagyis dézsa, illetve kanna vizet, jutalmazni azonban mindenképp kellett az öntözést. Mégpedig tojással, az élet és a termékenység ősi szimbólumával. S nem is akármilyent, hanem – főleg pirossal festett vagy hímes tojást illett adni.
Hogy mikor keletkezett, hogyan alakult nálunk a tojásadás szokása, pontosan nem tudjuk. De hogy a húsvéti piros tojás a XVIII. század elején már nemcsak a locsolásért járt, hanem egyébként is ajándékozták, azt Széchényi Györgynek 1721. évi levele bizonyítja. Április 6-án, tehát virágvasárnapján kelt, a vejéhez intézett levelében többek között ezt írta: „Köszöntvén kis unokámat… az piros tyukmonytul el nem feledkeztem… de azt… itt… házamnál kívánom néki megadnom.”
A húsvéti piros tojás színe szintén jelkép, az élet szimbóluma ez is, mintegy fokozta a tojás jelképiségét. De a piros tojás még hímes is, és a hím már több mint szimbólum – varázslás volt valaha. A hím szó díszt, díszítő mintát jelentett ugyan, csakhogy ez a cifrázás azokból az ősi varázsjelekből alakult ki, amelyekkel hajdan a varázsló írt termékenységet a tojásra.
A húsvéti tojást többféleképp hímezték, azaz díszítették. Legelterjedtebb volt az a módszer, hogy olvasztott viasszal ráírták a mintát, amikor a viasz megfagyott rajta, berzsenylében megfőzték a tojást, aztán a viaszt letörölték róla. A viasz által védett helyeken – vagyis a mintánál – megmaradt a tojás eredeti színe, egyébként piros lett.
A díszítésre nem mindenki volt alkalmas, egy-kettő akadt a faluban, rendszerint nő, aki szépen tudta a tojást megírni. A megírt mintákat, melyek nagyon sokfélék lehettek, a népi textíliák díszítőmotívumai szolgáltatták. A XVIII. század végére az úri rendnél, de főleg a polgárságnál ez a motívumkincs már felhígult, s a szentimentalizmus gyakorta nyíllal átlőtt szívet vagy csókolódzó galambokat rajzoltatott a tojásra. Sőt, verseket is írtak rá. Még férfiember is elkövetett ilyen bohóságot. Úgy tartja pl. a hagyomány, hogy Kövy Sándor, a neves sárospataki jogász professzor is ajándékozott egy alkalommal ilyen tojást Vay Lillának, rajta a következő vers:
|
Nem mindenütt és mindenkor hímezték a tojást, különösen, ha sokat kellett készíteni, hanem csak egyszínűre festették. 30-40 darab gyakorta elég sem volt. Az öntöző ugyanis sokszor tucatot is követelt. Ahogyan pl. az ének tanúsága szerint Komlótótfalun volt szokás:
|
De szívesen áztak, mert úgy tartották, hogy akit nem öntöznek meg, az bizony pártában marad. Nem sajnálták a tojást sem. Már hetekkel korábban megkezdték a gyűjtést. S ha valamennyit nem is cifrázták meg, a kedves csak hímest kapott, vigyázott is rá, sokáig őrizgette.
Nemcsak a legények jártak öntözni, a fiatalabb legénykék is, és nemcsak a velük egyívásúakhoz. Legalábbis a századfordulótól kezdve. Rigmusuk nekik is volt. Sepsiszentgyörgyön pl. emilyen:
|
Húsvéti tojást egyébként – megtetézve egy s mással – a keresztszülők is ajándékoztak keresztgyermekeiknek, egészen a házasságukig. Az unokák megajándékozása előbb úri, majd polgári szokásként élt tovább. A húsvéti nyúl-nak azonban semmi nyoma népünk hagyományaiban. Nem is lehet. Német eredetű szokás, a XIX. században terjedt el városaikban. És ez a nyúl a századfordulón fokozatosan cukorkává alakult át, napjainkra pedig a gyermekek ajándékozó nyuszija lett.
A szokás kialakulását feltehetően félreértés okozta. A XVI. században egyes német földesuraknál a nép kötelező húsvéti szolgáltatása a gyöngytyúk volt, tojásaival együtt. E jószág német neve Haselhuhn, sok helyt röviden Hasinak nevezték, és szokás lett húsvéttal kapcsolatban Hasiról és a tojásairól beszélni. Más német földesuraknál viszont húsvétra nyulat kellett szolgáltatni. A nyúl pedig németül Hase. E kötelező szolgáltatásból alakult ki aztán az ottani húsvéti ajándékozás formája, aminek során a népi gyakorlatban a kettő összekeveredett. Így került a nyúlhoz a tojás, ilyen értelmetlen módon. Ahogyan a rigmus mondja:
|
Húsvéthétfőn egyébként nemcsak az öntözés dívott, egyes vidéken más mulatságra is sor került. Somogyban pl. többfelé közös labda- vagy társasjátékot rendezett a fiatalság a falu rétjén. Másutt családostul kivonultak a faluhoz közel eső erdőbe, ligetbe, és letanyázva ott is tarisznyáztak. E kirándulást az Alföldön Emmausba-menetel-nek nevezték. Húsvéthétfőn ugyanis arról emlékezik meg az egyház, hogy a feltámadt Krisztus két, Emmausba igyekező tanítványával találkozik, s velük marad vacsorára. Budán a századfordulótól kezdve ezen a napon tartották a gellérthegyi búcsút, s mint a „Hazai és Külföldi Tudósítások” írta 1807-ben:
„Itt… jó idővel úgy megtelik a hegy, hogy a zöld szín helyett tsupa fejérnek látszik.”
S mivel kocsma nem volt, födeles kosárban hordták fel az enni-inni valót. A muzsikások azonban nem hiányoztak, s a fiatalság táncolt sötétedésig.
Húsvét utáni első vasárnap az ún. fehér vasárnap. Nevét onnan kapta, hogy az őskeresztényeknél a húsvétkor megkereszteltek e nap vették fel fehér ruhájukat, a keresztszülők pedig megvendégelték őket. Később ezen a napon történt a házastársak, illetve azok által a leendő keresztkomák kiválasztása. Ezen őskeresztény rítusnak laikussá alakult utóda lett a nálunk is többfelé dívó komálás, mátkálás, komatál-küldés, amely azonban másrészről ősrégi szokásban gyökerezik: a primitív népeknél gyakorolt testvérré fogadásban, mikor is a nem vérrokon legények, illetve leányok különféle szertartások közepette testvérré fogadták egymást egész életükre.
A komálás korai hazai emlékét nem ismerjük, és a századforduló után már csak kevés helyen dívott. Így Göcsejben, Somogyban s ott is inkább már csak a leányok között. A rítus azonban azonos.
Tányérra, a mátka- vagy komatál-ba egy üveg bort, néhány hímes tojást és perecet tettek, fehér kendővel letakarták, és elvitték vagy elküldték annak, akivel komálni akartak. Az átadásnak rigmusa is volt. Tájanként változó ugyan, de eléggé általános az, amit pl. Nagyatádon mondtak:
|
Ugyanis ha az illető nem akarta elfogadni a komaságot, a tálat valóban vissza is küldte. Ha viszont elfogadta, akkor a tojásokból elvett néhányat, vagy hasonló ajándékkal juttatta vissza a tálat. Egyszerűbb formája volt az, amikor két leány hímes tojást cserélt. E leányok a komaságot – a tojáskomaság-ot – halálig megtartották, még akkor is, ha asszonykorukban nem is kereszteltek egymásnak gyermeket.
A fehér vasárnapot követő hétfő – tehát húsvéthétfő oktáváján – fejeződött be a húsvétolás, mégpedig szertartásosan. S hogy e nap valaha népünnep volt, igazolja, hogy a középkorban keltezésül is szolgált. Neve egyúttal árulkodik a rítus lényegéről: a tojások összeütésének a napja. 1380-ból ismerjük első előfordulását, de akkor már évszázados szokásról tanúskodik. Gyökerében mágikus: jósló cselekedet. A legények páronként ütögették össze a húsvétkor kapott hímes tojásokat. Amelyiké végül épen maradt, annak mutatott a sors termékeny, hosszú életet. Később aztán versengéssé, a múlt században már nyerészkedő játékká változott ez az Erdélyben türkölés, Somogyban kókányolás néven még századunk elején is divatozó szokás. S bizony megesett, hogy egyesek a sorsot irányítani, a jövendőt biztosítani kívánták: festett fatojással versenyeztek. És ha aztán kitudódott a turpisság, akkor bizony verekedéssel tettek pontot a húsvétolásra.