|
A közismert népdal figyelmeztetése a fiatalabb generáció számára semmitmondó, hisz e nemzedék már csak a gépi aratást ismeri. S ha esetleg a sarló, ez a rövid nyelű, félhold pengéjű vágószerszám nem is ismeretlen előtte, a fű és nem a gabona levágásához való eszköznek ítéli. Pedig valamikor csak ezt az eszközt használták az aratás-hoz.
Az aratósarló céljának megfelelően alakult ki. A nyúlt ívű pengét a nyél felőli részén fogak csipkézték. Így a gabonaszálakat nemcsak vágta, hanem fűrészelte is, amikor az arató, a gabona fölé hajolva, bal kezében marokra fogott gabonaszálakon a sarlót maga felé rántotta. A markában tartott gabonacsomót a tarló-ra dobta, amiket a marokszedők kévé-vé csomóztak. A sarló – amelyet eleink már a honfoglalás előtt ismertek – hajdan az asszonyok szerszáma volt, a sarlózás az ő munkájuk. A férfi a kévéket kötözte és gyűjtötte össze.
A kasza viszont férfi kezébe való szerszám, nagyobb erőt kívánt. A két kézre fogott hosszú nyél végére erősített, viszonylag egyenes penge közvetlen a föld felett vágta és rendre döntötte a szálakat. A XIV. században ismertük meg, mint a fűvágás, így a szénamunka eszközét. Aratáshoz legkorábban a XV. század végén használták. Aratótechnikája két típusban terjedt lassacskán tovább. Az egyik a szénamunka szerinti kötetlen gereblyéző, a másik a sarlózást követő kévéző aratás.
A kasza azonban a XVII. században is majd kizárólag a szénamunka eszköze volt, az aratásé inkább a sarló. Comenius „A látható világ” című művének 1669. évi kiadásában e munkát így határozta meg:
„Az arató learatja a megérett gabonát sarlóval, öszveszedegeti a markokat és kévéket köt.”
S ha a sarlós aratás nem is volt olyan nehéz fizikai munka, mint a kaszás, csak fárasztó volt, s bizony, pihenni kellett a déli verőn. Ahogyan Csokonai érzékelteti a „Déli aggodalom” című versében:
|
De hogy a kaszás aratás még a XIX. század elején sem volt általánosan elterjedt, azt Nagyváthy János, mezőgazdasági szakirodalmunk egyik korai művelője bizonyítja. Az 1821-ben megjelent „Magyar gazdatiszt” című munkájában többek között ezt írja:
„Az Aratáshoz a Sarlók tovább is megtartassanak, és ujságonkapásból a Takarókaszák bé ne hozassanak, mert hozzájuk… mind erős Munkások kivánatnak; mégis a mi kövér és gazdag Termésünket nem birják rendre dönteni.”
Nagyváthy túlzott, de abban igaza volt, hogy a kaszálás lényegesen nagyobb erőt kívánt, mint a sarlózás. A sarlópártiak azonban főképpen azt kifogásolták, hogy a kasza kipergeti a szemet és gazosan hagyja a gabonát. Ami igaz. Viszont sokkal haladósabb vele a munka. Márpedig ez fontos szempont. – A kétféle módszer átváltásának mikéntjét jól szemlélteti az egyik Somogy megyei uradalomnak a részes aratók-kal kötött 1837. évi szerződése. A 2. pontja így hangzik:
„Hogy a takarítás annál könnyebben mennyen, meg engedtetik a sarlón kívül kaszával is, de a magnak való egyenessen sarlóval takaríttatni kivártatik. Azonban a le kaszált gabonának kévékbe való kötése rendesen meg tetetni rendeltetik.”
Az aratás természetesen a jobbágyok kötelessége volt. „Úr dolgában” végezték, az urbárium által megszabott időben és módon. Az úr gabonájához azonban gyakorta kevés volt a munkaerő, márcsak azért is, mert az úr és a jobbágy gabonája csak egy időben érett, és az utóbbi aratását sem lehetett elhanyagolni, hisz kilenced járt a termésből az úrnak. Valószínű, ez okozta azt, hogy bérmunkásokat, napszámosokat is, de leginkább részes arató-kat fogadtak föl, akik a bér fejében a termés meghatározott részét kapták. A bandagazda vezette őket. Hogy mikor keletkezett ez a szokás, nem tudjuk. Az azonban bizonyos, hogy a vármegyék a XVIII. század elejétől kezdve már limitálták az aratórész felső határát, területenként és korban változóan 5-13-ad rész között.
A napszámért vagy részért végzett aratásnál a bér mellett ételt is kaptak az aratók. Volt, ahol maguknak kellett azt elkészíteni, másutt főtt étel járt. De így vagy úgy, mindenképp jói tartották őket. S hogy miért, megírta Jókai „Az új földesúr” című, a Bach-korszakban játszódó regényében:
„Akik valaha gazdaságot láttak, tudják, micsoda mozgalmas időszak a takarítás; cseléd és gazda korán kel, későn fekszik; napszámost, részredolgozót nagyon megbecsülik.”
S hogy mi volt az utóbbiak munkafeltétele, arra is találhatunk itt példát:
„Széna, repce napszám; rozs, búza aratórész; a napszám ötven garas – egy meszely pálinka, két icce bor minden fejre, reggel szalonna, kenyér, délben főtt hús meg galuska vagy tokány; este kétféle, az egyik hús; ozsonnára füstölt hús vagy aludt tej; a kalaponk mellé meg egy csinált virág; ami meg rész, hát az minden kilencedik mérő a garmadából a miénk.”
Jókai egyébként regényében bemutatja napjaink módszerét: a gépi aratás-t is. A „pompás arató-kaszálógép” kudarca azonban kétségtelenül arról árulkodik, hogy Jókai nem lelkesedett az új módszerért.
És csupán ebben az időben, amikor tehát a legújabb aratótechnika hódító útjára indul, az 1860-as években kezdi kiszorítani a kasza az ősi sarlót, főleg a részesarató-rendszernek gyors elterjedésével. Jellemző az ez idő tájt keletkezett részes rigmus:
|
Viszont a föld népe rendkívül hagyománytisztelő. Így az is jellemző, amit Móricz Zsigmond írt „Életem regénye” című művében gyermekkorának, a XIX. század végének tiszaháti népi véleményéről:
[A tügyiek] már csak kaszával arattak, amit Isten elleni véteknek tartottak Csécsén, ott még sarlóztak és minden szálat párhuzamosan fektettek egymáshoz a kévében, hogy egy búzaszem ki ne hulljon.”
Ez a hagyománytisztelet s a szokás szívós, őstermészetű ereje adta tovább nemzedékről nemzedékre azt a rítust is, amelynek létéről és mivoltáról csak a XIX. század első éveitől kezdve van történeti bizonyságunk, de több okból feltételezhetjük, hogy sokszázados örökség.
Az aratóünnep-ről van szó. Forrásaink szerint akkor volt szokásos, amikor az aratók másnak a gabonáját takarították be, akár kalákában, akár napszámért, akár részes munkában. Amikor a gazda maga aratott a háza népével, nem ülték meg, tehát nem családi ünnep. E tényből következtetve valószínűnek látszik, hogy a feudalizmus korábbi időszakában is hasonló volt a helyzet. Csak akkor tartották meg, amikor a föld népe az úr gabonáját aratta. A mezőgazdaság e legfontosabb munkájának elvégzését: az „élet” betakarítását a föld népe ünnepélyesen jelentette be az úrnak, és a végzett munka örömére közös ünnepséget rendeztek, ami viszont patriarkális eredetre vall. Lehetséges tehát, hogy akkor alakult ki, amikor a patriarkálizmus még eleven valóság volt. – E ceremónia megismeréséhez azonban nem lesz haszontalan az aratást kísérő egész szokáskört felidézni.
Amikor „megroppant a gabona töve”, Péter-Pál, vagyis június 29-e után kezdődött meg az aratás. A gabona érettségétől függően természetesen tájanként változott az aratás időpontja. Sokszor július végén kezdődhetett csupán. De újhold napján nem fogtak hozzá, mert akkor beléjük vág a „ménkő”. Pénteki nap sem, mert akkor „léhás lenne a kalász”. S ha valamely ok miatt mégis e nap kellett kezdeni, már csütörtökön levágtak egy kévére valót. Ha pedig halott volt a faluban, megvárták, amíg eltemették.
Kora hajnalban kezdtek az aratáshoz. Többfelé előbb templomba mentek áldásért könyörögni, másutt a gabonaföldön imádkoztak kezdés előtt. Az asszonyok két gabonaszálat kötöttek a derekukra derékfájás ellen. Aztán az első sarlós vagy kaszás – a bandagazda – „Uram, segíts!” fohászkodással belevágott a gabonába, a többiek követték.
A sarlósok vagy kaszások mögött haladtak a marokszedők, kévébe gyűjtötték a levágott gabonát, és azt szalmakötéllel összekötözték. A kévékből pedig – vidékenként változóan 13-18 darabból – megrakták a kereszt-et, ezt a célszerű tároló alakot, amelynél egy, a kalászával felfelé hajtott kévére alapozva négy, kalásszal érintkező kéve formálta a keresztet, de több sorosan, a tetejét pedig egy középre tett, a kalászokat takaró kéve, az ún. „pap” fedte be. Ha két keresztet tettek a tarlón egymás mellé, az volt a kalangya, két kalangya pedig egymás mellett a kepe. S innen a részesaratók neve: „kepés”, ugyanis kepeszám szedték ki a részt.
A kaszás arató csöndben dolgozott, hisz munkája nehéz. A sarlózás „prücskörézőbb” munka volt, közben gyakran daloltak is. Mint ahogyan a kötélcsavarás, marokszedés, kévekötés, keperakás közben is nóta járta:
|
Vagy az a kép, amelyet Berzsenyi villant elénk „A Balaton” című versében:
|
A munkát gyakran fűszerezték tréfás, csípős mondásokkal. Ha pl. a kévekötöző legény kötele elszakadt, rögvest odaverselt a kötélcsavaró-nak:
|
S ha megesett, hogy valamelyik leány megvágta kezét a sarlóval, nyomban megkérdezték: „Kire gondoltál?” A többitől lemaradó aratóra társai kórusban rámondták: „Lapátnyelet készít, holnap sütni akar.” Amikor pedig délebéd után felkerekedtek, a fiatalabbak fürgén ugrottak fel, hogy az ülve maradó fiatalnak mondhassák: „Mi az, tán eke van az üllepeden?”
Amikor az úr először ment ki az aratókhoz, az aratóleányok szalmakötéllel vagy sebtében font kalászkoszorúval az úr derekát körülkötötték, és csak akkor engedték el, amikor pénzváltságot fizetett. De fizetett szíves-örömest, mert csak így „eresztett jól a búza”.
Mikor aztán az aratás végére jártak, egy marék gabonát vágatlan a tábla végén hagytak, hogy jövőre is jó legyen a termés, és a zivatar kárt ne tegyen a vetésben. A Rába vidékén e markot bogra kötötték, kalásszal lefelé, és azt mondták, hogy „Szent Péter lovának hagyják abrakul”.
Ügyeltek arra, hogy az aratást naplemente előtt jóval befejezzék. Amikor a bandagazda az utolsó kévét, amelynek felében a kalászokat ellenkezőleg fektették, ezt az ún. „Jézus kévéjét” feltette az utolsó kereszt tetejére, ledőlt annak tövébe, és köréje gyűltek az aratók. Aztán az ügyes kezű lányok gabonaszárakból és kalászokból megfonták az ún. aratókoszorút, és virágokkal, szalagokkal feldíszítették. Formája tájanként változott. Koszorú, korona alak mellett csigaház formájú, zsák, sokszor házikó vagy sátor alakú volt, némelykor férfi, női aratóbábu is lógott rajta. Gyakran olyan nagy volt, hogy két rúd kellett hozzá, a kisebbeket boton vitték, a koszorút, koronát azonban, nevéhez illően, a fejen. Mégpedig a legügyesebb legény vagy leány fejére került, de csak miután az utolsóként elkészült aratót lustasága miatt a földön meghempergették. – Ez inkább esővarázslási rítus volt, mint büntetés. – Aztán a koszorúvivő mögé felzárkóztak az aratók, élükön a bandagazdával. Aratószerszáma, holmicskája kinek-kinek a kezében, vállán. Majd a bandagazda szavára – „No, Isten segedelmével, atyafiak, induljunk!” – megindultak az úr, nagyobb uradalmakban az urat helyettesítő tiszttartó portája felé. A közeledő alkony csendjét felverte vidám nótázásuk:
|
Erdélyben az volt a szokás, hogy a falun átvonuló menetet minden kapuban várták, és a koszorúvivőt ki-ki egy-egy kanna vízzel lelocsolta. Analógiás, esővarázsló cselekedet. Magyarhonban erre később és enyhébb formában került sor. Amikor a menet céljához ért, az úr az udvaron fogadta őket, s a koszorúvivőre vagy a koszorúra néhány csepp vizet fröcskölt. Aztán a bandagazda elmondta a mondókáját. Túl a Dunán pl. ily szavakkal:
„Ím végezete vagyon a munkának, kepében az élet. Isten gondján ember munkája becsülettel rendbe jött. Hát most már a felséges Teremtő adjon mindnyájunknak pihentető nyugodalmat.”
Pozsony megyében dallal köszöntötte az uraságot a bandagazda:
|
Erre aztán a koszorút átadták az úrnőnek. Az úr ezalatt három pohárba bort töltött: egyet a bandagazdának, egyet a koszorúvivőnek, egyet magának. Koccintott velük, és illő szavakkal megköszönte a fáradozást.
Aztán az aratók muzsikaszó mellett elhelyezkedtek a terített hosszú asztalnál – amelyre az úr terítéke mellé tették a koszorút –, és megkezdték a hagyományos fogásokból álló vacsorát. A tálból mindig a bandagazda vagy a koszorúvivő vett elsőnek, aztán az úr, majd a többiek. Falatozás közben természetesen ittak is, de a felköszöntőkről sem feledkeztek meg. Így ugyancsak jókedvre derültek, mire befejezték a vacsorát.
Ekkor megkezdődött a tánc. Az úr nyitotta meg valamelyik marokszedő lánnyal, és a jól végzett munka örömével ropták tovább éjfélig.