„A kettős állatviadalokra kerül sor öt napig. Pompás dolog, senki sem tagadja: de hogy lehetne az gyönyörűség az államférfi számára, amikor vagy a sokkal erősebb vadállat marcangolja szét a gyönge embert, vagy pedig a fegyver öli meg a pompás vadállatot” – írta Cicero egyik levelében a rómaiak által kedvelt amfiteátrumi játékok-ról, de véleményével meglehetősen magára maradt. A kor írói közül Seneca ha korholta még ezt a mulatságot.
Ezek az ún. venatió-k az i. e. 2. században kezdődtek. Eleinte csupán a vadállatokat uszították egymás ellen. A nagyságrendre jellemző egyébként, hogy pl. Pompejus színházának felavatásakor mintegy 600 oroszlánt és 400 más ritka állatot szerepeltettek. – Később a viadal átalakult ember-állat viaskodássá, végül az elítéltek kivégzésének eszköze is lett. Az 1. században a keresztényeket is ezzel a módszerrel öldösték halálra.
A venatio a római birodalom egész területén elterjedt, és a birodalom bukása után Keleten tovább is élt. Egyik formáját, a bikaviadal-t a középkorban a mórok honosították meg Dél-Spanyolországban, ahol olyan mély gyökeret eresztett, hogy a XVII. században már nemzeti játék lett belőle. Ma is az. Spanyolországból átkerült Latin-Amerikába, vértelen formája pedig Dél-Franciaországba és Portugáliába. De dívott Spanyolországban is ez a vértelen bikaviadal, amikor ti. a bikát nem ölték meg, hanem csak bőszítették: egymással, más állatokkal, gyakorta kutyákkal. Vagyis a római Venatio régebbi formája éledt fel. A spanyol örökösödési háború idején aztán ez a viadal átszármazott Ausztriába, illetve Bécsbe, ahol 1710-ben meg is építették e mulatság épületét, a Hetztheatert, magyarul a heccszínház-at.
|
Panaszolja a szarvas a régi tanmesében, és pontosan erről van szó. A német Hetze szó ugyanis – a latin venatióhoz hasonlóan – valamikor vadászatot, pontosabban hajtóvadászatot jelentett, amikor a vadat kutyákkal riasztották és üldözték. Ilyen értelemben lett a magyarban is a neve hecc ennek a durva mulatságnak.
Bécsből került hozzánk Pozsonyon át az 1780-as években, és jóformán csak Pesten virágzott, de itt is csak egy emberöltőig, polgári szórakozásként. A föld népe jobban szerette és becsülte az állatot annál, mintsem hogy kínzásával szórakozzék.
1783-ban Schmallögger József, illetve Lehner Tóbiás színházi vállalkozók építették fel Pest első heccszínházát. Az Invalidus palota faraktára mellett – a mai Deák téren – állott a fából készült, 20 szögű, a mai cirkuszhoz hasonló körépület. A porondot két méter magas deszkapalánk övezte, innen emelkedett lépcsőzetesen felfelé a nézőtér.
A hecc kitűnő üzletnek bizonyult. A csak vasárnaponként és ünnepeken tartott előadások zsúfoltak voltak. A pest-budai polgár inkább a heccet látogatta, mint a színielőadásokat. Ezért aztán Tuschl Sebestyén, a pesti színház akkori bérlője addig mesterkedett, amíg Schmallöggeréket a városi tanács pártfogásából kitúrta, az engedélyt ő szerezte meg, és 1786-ban a mai Bazilika helyén felépítette az új heccamfiteátrumot. Schmallöggeréket viszont „kártalanította”. Megvásárolta tőlük felszerelésüket és állataikat. Az ebből az alkalomból felvett leltár felsorolja az első heccszínház állatseregletét:
„2 nagy verekedő és ragadozó medve, 2 kis verekedő és ragadozó medve, 1 ragadozó medve, 1 erdélyi hecc medve, 1 verekedő és táncoló medve, 4 ragadozó farkas, 2 hecc farkas, 1 nagy erdei szarvas, 1 dán szarvas, 3 ló, 1 szamár, 1 fekete extra tűzkutya, 9 medvefogó kutya, 4 bikafogó kutya, 2 farkasfogó kutya, 7 disznó- és ökörfogó kutya, 4 közönséges csaholó kutya.”
Tehát 7 medve, 6 farkas, 2 szarvas és 28 kutya, összesen 43 állat alkotta a hecc-állományt, mert a lovat és a szamarat csak teherhordásra használták.
Az új, a Tuschl-féle heccszínházban ezek mellett már bika és egzotikus vad is szerepelt. A látványról a szemtanú Gvadányi József számolt be az 1787-ben írott „Egy falusi notóriusnak budai utazása” című művében:
|
A három páholysorral rendelkező heccszínházba mintegy 2000 látogató fért be, de sokszor kevés volt a hely. Persze, a tömegben akadtak olyanok is, akik nem a porondot, hanem a nézőket szemlélgették. Keresztesi József, az érmellékiek királyi követe, naplójába 1790. június 6-án többek között ezt jegyezte be:
„Elmentünk a heczbe, vagy a vadállatok veszekedésének szemlélésére, [és]… az összetódult sokaság között [némelyek] hozzám közel furván magokat, egy azok közül a zsebemben lévő szép és drága órámat… a lánczán függő arany jegygyürümmel együtt… álnokul ellopta a nagy tolongásban.”
A közönség tehát rendkívül vegyes lehetett. Legalábbis így tájékoztat minket a hazánkon átutazó német Lebprecht is az 1790-ben megjelent útinaplójában:
„Nem hízelgő a pesti és budai lakosokra az, amit mondok, de ez az igazság: ezt a kegyetlen és szívet durvító színjátékot szorgalmasan látogatják. Vasárnapokon véget nem ér… a kocsik, lovasok áradata… Mindenki arra-felé igyekszik, minden rendű és rangú ember; gyenge nőszemélyek, akik elájulnak ölebük egyetlen vakkantásától, rosszul lesznek egy nyomorék koldus láttára: …hidegvérrel nézik végig, hogyan tépik szét vérszomjas ebek szegény bikának és ökörnek a fülét, hogyan marcangolja szét a medve… a védetlen, gyönge bárányt, és tapsolnak, sőt hahotáznak a szerencsétlen, elgyötört állatok fájdalomkiváltotta üvöltésén.”
De nem kellett külföldinek lenni ahhoz, hogy valaki e mulatság „szívet durvító” hatását felismerje, észrevették ezt a honfiak is. Vályi-Nagy Ferenc 1792-ben „A heccbeli vadak siralma” címmel „A kegyetlenségnek eltávoztatására” verset írt. Idézzük néhány sorát:
|
De nemcsak az állat, az ember is veszedelemben forgott. A „Hadi és más nevezetes Történetek” című lapunk írta 1791 őszén:
„Öt esztendőktől fogva harmadik áldozatja leve itten… annak a botránkoztató és szív rontó Játéknak, menyet Hettznek neveznek. Történt u. i. hogy minekutánna darab ideig ló háton ingerlett volna a Hettz-mester eggy vad ökröt; le szállott annakutánna lováról, s gyalog akart remeket adni az ökörnek agyonszúrásában. [Az ökör azonban] előbb kétszer fel-vetette, … s midőn ismét fel-tápászkodott, … az ökör néki szaladt, s olly öklelést tett rajta, hogy mintegy 24 óra múlva nagy kínok között ki szaladt a Lélek belőle.”
A szerkesztő azonban rövidesen helyesbítette a hírét: a heccmester nem halt meg, csak súlyosan beteg, és hozzátette: „Ezen eset alkalmatosságot szolgáltathat… az Ország-Gyűlésnek, … hogy a Hetzet örökre el töröllye. Mert ha… ember-halált nem okozna is ez a durva játék; elég az, hogy a szívet érzékteleníti, keményíti és vadítja. A ki érzéktelen az oktalan állatok eránt, nem igen fogja… érdekelni a maga tulajdon nemének sorsa is.”
A heccet azonban nem tiltották be. Sőt, egyre látogatottabb lett. Mert a kíváncsiság is nagy úr, megtekintette az is, aki elítélte ezt a mulatságot. Úgy vélekedtek, ahogyan a szász természettudós, gróf Hofmannsegg 1793. évi útinaplójában jegyezte fel:
„Oly barbárnak tetszett nekem mindig ez a szórakozás és mégis elhatároztam, hogy életemben legalább egyszer megnézem.”
A tapasztaltakról részletesen be is számolt. Medvék, farkasok, vaddisznók verekedtek kutyákkal, szerepelt idomított leopárd is. A „közvárakozás tárgya” azonban a pesti bikaviadal volt:
„Végre fellépett… a hecc-mester, ki trikóban volt, bőrnadrág rajta, kerek kalapja zöld tollakkal volt díszítve, s angol csizma a lábán. Először egy bottal ingerelte a [bikát], majd kavicsot és homokot szórt a szeme közé. A bika… sokáig nem akart támadni, de… később mégis rárohant… A hecc-mester ahelyett, hogy elkerülné, … midőn a bika éppen döfni akar, megkapja bal kezével a bal szarvát, s fölveti magát a bika bal oldalára, s jobb kezével mindjárt megragadja a jobb szarvát, s így hurcoltatja magát egy ideig… [Aztán] jobb kezével a csizmaszárba nyúl a kés után, kihúzza s a bika szügyibe mártja, mire az abban a pillanatban összeesik.”
Abban az évben látogatta meg a pesti heccet Robert Towson angol utazó is. Egy „vadbika és egy magyar ökör,” aztán két medve viadalát láthatta. Majd így folytatta útinaplójában:
„A fehér jegesmedve sokkal mulatságosabb volt. A küzdőtér közepén lévő kicsi tócsában kácsa úszkált. Mihelyt a medve a tócsa széléhez közeledett, a ruca a víz fölszínén mozdulatlan megállapodott. A medve erre utána ugrott, a ruca azonban a víz alá bukott, s a medve is a víz alá merült. Mind az által a ruca megmenekült, mert jobban értett a bukdácsoláshoz.”
Lehetséges, hogy egyes embereknek mulatságosnak tűnt, de az állatkínzás iskolapéldája az is, amiről a „Magyar Hírmondó” 1796-os évfolyama tudósít:
„Róka vagy néha más állat is a mint futni akarna egy nagy ponyván által, mellyet egy néhány emberek fognak és rángatnak két felől, magassan fel-vetődik a levegőbe, s ismét visszaesik a ponyvára, megént fel vetődik és ismét visszaesik, mig nem meg-szédül s gyakran el is vész.”
S hogy a heccnek ne legyen vége, egyes szenvedélyes állatviadal-kedvelők maguk is tartottak „hecc-kutyákat”. Néha be is mutattatták tudományukat a heccszínházban, s ebből az alkalomból nagy fogadások voltak.
Békésebb és kulturáltabb szórakozást csak végnapjaiban nyújtott a hecc. Egzotikus vadállatokat sétáltattak meg a porondján, bemutatták őket. Ilyen vonatkozásban a hecc némileg az állatkert őse. Másrészt „anglius lovaglókat bámulással lehet szemlélni” – amint az „Ofner Zeitung” írta. A hecc tehát a cirkusznak is őse, mely a XVIII. század második felében külföldön éppen a műlovar-társulatok mutatványaiból alakult ki.
Az átváltásra nálunk a századfordulón került sor. A bécsi Hetztheater 1796-ban leégett, és ez jó alkalom volt a megszüntetésére. A jó példát követte – vagy szintén a jó alkalmat ragadta meg – Pest város tanácsa, és szintén megszüntette a pesti heccszínházat. – Jókai ugyan még „egy tudós úr krónikája nyomán” bemutatja az „És mégis mozog a föld” című regényében, de a hecc bizony a század elején végleg megszűnt.
Utódának, a cirkusznak nálunk egyik előőrse az állatsereglet-bemutató volt, a másik pedig a már a XVIII. századi piacokon is tevékenykedő vándorkomédiás, közülük is a kötéltáncos. Gaál György „A Tudós Palócz avagy Furkáts Tamásnak Mónosbélbe lakó Sógor-Urához írt Levelei” című, 1824-ben megjelent művében így írt róla:
„A minap Budán egy Kaukler produkálta magát a volt Barátok Temploma mellett. De azt látta volna Sógor Uram! Úgy járt a kötélen, mint Matska a gerendán. De nem is bolondozott ingyen; mert a díszes nemzet megkente a talpát, hogy le nem tsuszhatott a kötélrül. Két magas szál fát vert a földbe; azokon felül egy kötelet nyújtott, a melyen végig tánczolt. De amúgy se eshetett volna le róla, mert egy rúddal a levegő égben támasztotta magát.”
A XIX. század elejére aztán külföldön már kialakult a mai cirkusztársulat: az állatidomító, az akrobata, egyéb artista és a bohóc együttese, amelyben ez utóbbinak csak annyi a szerepe, hogy a többiek mutatványa közötti szüneteket bolondozásával kitöltse.
A reformkorban nálunk is megjelenik egy-egy ilyen társulat, így pl. a tiroli Schmidt a Városligetben ütve sátrat, vagy később a híres párizsi Lejars a mai Vörösmarty téren táborozva. De ezek – és sok kisebb társuk – még csak vándorcirkuszosok voltak.
Letelepedésükre később került sor, és természetesen Pesten. Ilyen volt az Országúton álló Kis Paprika Jancsi helyét 1857-ben elfoglaló Renz-cirkusz. 1876-ban létesítette cirkuszát a Városligetben az olasz Barokaldi, akit a pesti nyelv Garobaldinak nevezett – a legidősebb nemzedék még emlékezhet rá. Mint ahogyan a Beketov-cirkuszra is, mely 1900-ban létesült az 1896-ban alapított Wulf-féle cirkuszból. Utóduk az 1938-ban létesített Fényes-cirkusz lett. Napjainkban pedig az Országos Cirkusz Vállalat egységei, illetve a Fővárosi Nagycirkusz és a Magyar Cirkusz és Varieté szórakoztatja a nagyérdemű közönséget.
S műsoruk bizony alaposan különbözik a régi hecctől. Mégis van valami hasonlóság a mai nézők, akik az artisták, a légtornászok vagy az oroszlánszelídítő mutatványát figyelik, és a XVIII. századi közönség között, akik a heccet nézték szívdobogva. Közös az az érzés, amely a római amfiteátrum közönségét is megfogta: az az érzés, amelyet Arany verselt meg az 1850-ben írott „Hec, hec!” című, allegorikus versében:
|