A sorozás

[A első bokréta]

Mikor a legények megkapták a sorozásra hívó cédulát, valami láthatatlan félelem rázta meg őket, ami nemsokára virtussá alakult át, és nagy jó kedvükben múlattak, duhajkodtak, daloltak. Ezt lehetett látni a megyeházi sorozóbizottságnál, ahova összegyülemlett egy megye összes faluja. A széki legények sem voltak anyámasszony fiai, ők sem sírtak: múlattak, táncoltak szép korrekt magatartással.

Az értesítést mindég pár nappal azelőtt megkapták. Úgyhogy volt idejük felkészülni, és úgy jelentkezni, amit egész város bámult, még a sorozótisztek is. Azelőtt való nap, mikor sorozásra kellett állni, szép ruzsmalintból ügyes félkör alakú bokrétát csináltak maguknak. Közepében piros, csinált virágot [mert kora tavasszal még nem volt élő virág]. A nemes, apró levelű ruzsmalint úgy összeillett a piros rózsákkal, hogy már az is szemet gyönyörködtető volt. Már délben felöltöztek szépen a szép fehér ingek, piros nyakravaló, kék ujjasuk, lájbijuk sárga gombbal, kemény szárú csizmájuk, úgy néztek ki, mintha skatulyából húzták volna őket ki.

A falu közepén volt a kocsma. Oda gyűltek össze, mind a három utca. Ki-ki a maga cigányával. Ottan ittak, ameddig jókedvük lett, és utána szép sorban összeölelkezve – elöl a cigány húzta, ők utána – dúdaltak. A három utca fiataljai három irányba indultak, ki-ki a maga utcájába, a táncházhoz. Tehát a falu hegyei és völgyei háromfelől visszhangozták a gyönyörűszép sorozónótát. Mielőtt kijöttek a kocsmából, a cigány ráhúzta az első indulót, ami a Rákóczi-indulóhoz hasonlított. Talán azt is akarták, csak nem tudták olyan pontosan. Az első bokréta és az első induló hangzott el. Utána meg az első sorozónóta, ami fordulópont volt fiatal életükben, és amit a nóta szavaival az első lépésre ki is fejeztek. Az első nóta ilyenforma igaz beszéd volt:

Életemnek a legszebbik korába,
Bekisírnek a sorozó szobába,
Rányomják a mérleget a gyönge fejemre,
Sírhatsz, babám, mer' el leszel felejtve.
Szék városi hegy alatt, hegy alatt,
Három kislány piros rózsát arat,
Én leszek a piros rózsa kévekötője,
Gyáva legény, kinek nincs szeretője.
Három kislány kimegy a temetőbe,
Mind a három letérdepel a földre,
Egy közűlek olyan búsan tekint az égre,
Mér' is néztem egy regruta szemébe.

A második nóta pedig nagyjából az idáig való életüket mutatja és vázolja a következőt:

Hej, bimbó voltam, amikor én születtem,
Rózsa voltam, mikor katona lettem,
Kinyíllottam a babám két karjába,
Hej, elhervadok, babám, a kaszárnyába.
Sírt az édesanyám, mikor sor alá mentem,
De még jobban, mikor katona lettem.
Fújja a szél a sorozócédulámat,
Sír a kisangyalom, mert visznek katonának.

Ilyen nótaszóval mentek a táncházig. A falu népe őket ünnepelte és bámulta. Pedig nem volt újság, mert minden évben megismétlődött. De inkább látványos volt. Amikor a táncházhoz értek dúdalva, már a leányok meg a többi fiatal fiúk várták. Az utca tele volt bámészkodóval, de volt is mit. Mikor vagy húsz fiatal legény egy sorban mondjuk, hogy az öreg Zsúki muzsikált, és menet közbe hátrafordult, hogy ő is gyönyörködjék bennük, és biztatni így szólt hozzájuk: „Na, fiaim, na!” Mikor elérkeztek a táncházkapuig, a táncházgazda nyitotta ki a kaput, az fogadta őket.

Az udvaron még körbeálltak, és fújták a keservest. Utána bementek, és megkezdte a cigány a csárdást, amiben minden sorozó legény a maga szeretőjét hívta táncolni. Csárdás után italt hoztak, és mindenkit elláttak. Utána hazamentek vacsorálni, és a legtöbbje nem is jött vissza, majd csak éjfél után, mert olyan két-három órakor indultak Szamosújvár felé gyalog. Addig a többi fiatalok tartották a táncot. A forrószegiek indultak, mert azok voltak messzébb. Utána a csipkeszegiek, ezt a felszegiek bevárták. Utána, mint azok, ők is szépen megindultak egy kis kurjantgatás, rikoltozás mellett. Utána a rájuk illő nótával elindultak a hideg, februári hajnalban. Mert a régi időben februárban soroztak, ősszel, októberben rukkoltak. Így tehát rájuk illett a nóta, amivel szoktak indulni:

Hideg szél fúj, édesanyám, hozza ki a kendőm.
Még az éjjel felkeresem a régi szeretőm.
Kiállok a kapujába,
Kibeszélgetem magamat véle utoljára.
Ellőtték a jobb karomat, folyik a piros vérem.
Nincsen nékem édesanyám, ki bekösse nékem.
Gyere, kisangyalom, kösd be,
Sebeimet gyógyítsd meg a bánatos szívemet!
Ottan kint a Kárpátokban dörögnek az ágyúk,
De sok szegény regutának megfagyott a lába,
Nincsen aki megsajnáljon,
Csak az a sok apró gyermek, aki hazavárjon!

Egészen a Kapusig [a falu végén volt egy hegy, amit Kapusnak hívtak], ott szétoszlottak, és úgy mentek, mentek a cigányok, az apák meg ment a falu bírója. Amikor beértek Szamosújvárra, újból összefogóztak, sorban, utcánként, és dúdalva mentek be a városba a sorozóház felé. Akkor már elöl ment a falu bírója. Ő vezette őket a sorozóbizottság elé.

Amerre mentek, mindenütt kinyíltak az ablakok. Mindenki a széki legényeket csodálta, hogy milyen szépen dúdalnak, és milyen szép fegyelmezetten mennek. Mikor a kapuhoz értek, kinyitották a kaput. Bementek, még az udvaron is körbeálltak, utcánként, dúdaltak egy darabig. Amit a sorozótisztek is szívesen hallgattak és bámulták. Amég folyt a sorozás, az apák künn várták az utcán fiaikat.

Miután meglett a sorozás, amelyik legényt nem vettek be katonának, vette magát nagy szígyenkezve, és indult haza az apjával. A többi meg összefogózott sorba, és vagy a Korona vendéglőbe vagy a Zöldfába telepedtek le. Ott aztán a bíró volt köteles venni nekiek italt. Mégpedig egy veder pálinkát. De ezenkívül az apák is elővették a bőrtarisznyából a literest meg a sült húst, kolbászt. Ittak, ettek, és utána elindultak hazafelé. Amég kijöttek a városból, addig dúdaltak.

Utána szétszóródtak, és úgy jöddögéltek hazafelé. A Kapuson már várták őket a fiatal fiúk. Volt, akinek bátyja vagy szomszédja vagy barátja volt sor alá, tehát minden besorozott legényt két-három fiatal legény várt a Kapuson. Ez a Kapus olyan volt, hogy sorozáskor örömmel várták az érkezőket, rukkoláskor meg idáig kísérték a rukkolókat.

A fiatal fiúk pálinkával várták, és köszöntötték őket. Aztán még iddagáltak egy keveset, és utána szép sorrendbe összeölelkeztek utcánként, elöl a Forrószeg, utána Csipkeszeg, utoljára meg Felszeg. Elöl a cigány, utána a besorozottak, bokrétájuk mellé betűzték a sorozócédulát. Utánuk korosztály szerint a legények, és hátul az apák, bőrtarisznyával a nyakukban, pálca a kezükben. Így kísérték be őket a táncházig. Ott sokan bámészkodtak rajtuk, pedig nem volt mit. Vagy nem is bámészkodtak, hanem csodálták a legszebb kort elért, talán a legszebb virághoz hasonló életet, akiknek az arcán – a hidegtől talán – az életük legszebb kora virított. És még mellette az a szép ruzsmalintbokréta a sorozócédulával, amit nem sokan használnak a székieken kívül. A leányok is várták [őket] a [táncház]kapunál. A kaput újból a házigazda nyitotta ki nékik. Benn az udvaron még egy kis nóta, utána bementek a táncházba, egy kis csárdás után meg hazamentek vacsorálni.

A fiatalok meg ott maradtak a táncon. A régi időben úgy szokták mondani, hogy „házoltak”. Minden besorozott fiúhoz mentek a cigánnyal leányok, legények, sorrendben. Az egésznél, ahun vacsorával várták meg egy kis tánc is volt utána. Amire eljárták az egészet, még éjfél is elmúlt. Az utóbbi időben a rokonok, szomszédok, a jó ismerősök összegyűltek, és megvárták, amíg a legény hazajött a táncról, aki már úgy lépett be a házba, mint besorozott katona. Amire sok édesanya könnye kicsordult.

Vacsora után visszament a táncra, már nem üres kézzel, hanem kaláccsal meg pálinkával, és így vendégelték meg az összes fiatal legényeket meg leányokat. Így ünnepelték meg a besorozottakat. Aki bírta, táncolt reggelig is. Ez lenne az első bokréta története. Ha közel volt a vasárnap, még egyszer elmentek a templomba, és utána letették a bokrétát. Vagyis eltették rámába. Talán azért, mert ezt többet nem tehetik, mert az ideje lejárt. És talán a legszebb emléket a bokrétával akarják megőrizni. Ezért teszik el emlékbe, és hosszú időkön át őrzik.

És most még lássunk egypár sorozónótát:

Mikor engem a főorvos vizitált,
Barna kislány a kapuba sírdogált.
Ne sírj, kislány, úgysem leszek soha katona,
Jó az Isten, megvakítja az orvost a szobába.
Mikor engem a főorvos vizitált,
Azt kérdezte, hol születtél, te betyár?
Erdélyország Szék várossa a szülőhazám,
Ott nevelt fel, ott siratgat engem az édesanyám.
Kis kalapom felakasztom a szegre,
Három évig nem teszem a fejemre,
Felteszem a Ferenc Jóska rezes csákóját,
Három évig, kisangyalom, annak viselem gondját.

A régi nótát mindég olyan formában fújták, hogy az megfeleljen az akkori korszak rendszerének. Főleg a katona azt a parancsot kellett teljesítse, amilyent kapott, és akitől kapta. Így hát ezt a nótát is abban az időben fújták, amikor a királynak kellett kalapot emelni. Erről a közkatona nem tehetett, csak fújta, ami a szívét nyomta [CD/5], így:

Semmit sem vétettem a román királynak,
Mégis besorozott engem katonának.
Huszárnak sorozott, sárga csikót adott,
Verje meg az Isten, hogy megszomorított.
Szabad a madárnak ágról ágra szállni,
Csak nekem szabad a lányokhoz járni.
Szabad, fiam, szabad, egész októberig,
Azután nem szabad három esztendeig.
Istenem, Istenem, én édes Istenem,
Mikor lesz még nékem szép szabad életem?
Akkor lesz még nékem szép, szabad életem,
Mikor a babámat keblemre ölelem.
Hej, mikor engem katonának soroztak,
A doktorok alkalmasnak találtak,
Kilenc doktor írta testem állását,
Hej, a tizedik a babám elbúcsúzását.
Hej, édesanyám, hol van az az édes téj,
Amelyikkel katonának neveltél,
Adtad volna tejedet a macskának,
Hej, ne növeltél volna fel katonának.
Mikor mentem sorozatra, angyalom, semmi a kalapomba,
Mikor jöttem hazafelé, angyalom, papír a kalapomba.
Az van írva a sarkára, sarkának a bal oldalára:
Nem sok idő van már hátra, angyalom, elvisznek katonának.
Mikor engem besoroztak három kerek évre,
Megsiratott engemet az egész falu népe,
Megsiratott a csárdás kisangyalom, hogy nem jövök többé vissza,
Az erdei fekete föld hull a koporsómra.
Ha meghalok, édesanyám, messze idegenbe,
Hozasson a Szék városi gyászos temetőbe.
Ültessetek virágot a gyászos sírom tetejére,
Hadd pihenjen a holttestem odalent a földben.
Ha meghalok, barna kislány, keresd fel a sírom,
A síromon nincsen egyéb, csak egy rozsdás bajnét,
Rozsdás bajnét a síromon keresztfának lesz kitéve,
Hullasd könnyed, barna kislány, a bajnét nyelére!

És a következő sorozásra és rukkolásra is beillik talán az összes között a legrégibb s talán a legszebb, legtöbbet mondó:

Erdő, erdő, erdő, de szép kerek erdő,
Sárga rigómadár benne a kerülő.
Én is voltam a sűrű erdő kerülője,
Egy szép barna kislány igaz szívű szeretője.
Várni, várni, babám, de sokat kell várni,
Egy szép barna lányért három évet kell szolgálni.
Összegyűjtöm a sűrű könnyeim tentának,
Rózsás leveleket írok vele a babámnak.
Anyám, anyám, anyám, kedves édesanyám,
Szedje, szedje össze minden civil ruhám.
Szedje össze, zárja a ládába,
Majd ha jön haza a fia rövid szabadságra.



Hátra Kezdőlap Előre