Isten tudja, hogy kik alapították ezt az Erdély északi részébe, a kis Szamostól kissé félretelepült Szék községet. Mert az ítéletmonda így szól róla: Még annak sem volt esze, aki ide leverte az első cöveket. Mások még ennél is keményebbet, hogy: Azt is fel kellett volna akasztani…
A szitkozódás oka az, hogy a határa elég dombos-hegyes. A régi időkben kincs volt a hegyei alatt: sóbánya, de már az régen volt, talán még a Mátyás király idejében. Az elmúlott évekkel együtt elmúlott a városi neve, a megyeközponti címe meg aztán elmúltak azok, akik akkor jónak látták lakóhelynek, és alkalmasnak találták határát a kenyér megtermésére.
Egyszóval sok minden elmúlatt, ami akkor jó volt, és maradt csak a gircses-garcsas dombos határ meg aztán egy kevés kis lapos hely, ahova el sem fért a község. No, voltak kis rétei is, de csak szénát termettek, mert sósak voltak, a gabona nem élt meg bennük, viszont szépen díszítette őket a kékes színű sóvirág.
Jaj, de megmarad-e még őseinknek megválasztott becsületes életmódja, a megelégedés és a szülőföldszeretet, jóban-rosszban? Az évszázadokon keresztül őrzött hagyomány, az ősi népviselet, az ehhez illő népi tánc, aminek bölcsőjét ott faragták, és abba dajkálták, amit ő maga se tudott értékelni.
Szokásainak és népviseleteinek bölcsője – így szólnak a mondák – az ezerhétszázas évi tatárpusztítás éveiben született meg, hiszen asszonyai azóta viselik fejüken az örök gyász jeléül hordott fekete keszkenyőjüket, fekete ruháikat. A monda szerint a férfiak is akkortól hordják a lájbit, amikor tatárok portyáztak errefelé, s ők kis földbe vájt viskójukban bizonytalan remegésben éltek, mivel bármely pillanatban rájuk törhetett az ellenség. A férfiak éjszaka is őrködtek, és ha veszélyt sejtettek, e szóval riasztották egymást: Ügyelj, vigyázz, add tovább. A lájbi volt az, amiről felismerték egymást, s ez meg is maradt ruhájukként apárul fiúra.
Ezeket lehetett hallani régi, jó mesélő, öreg bácsiktól meg néniktől, akik sokat meséltek idegen faluk gyűlölkedéseiről is, mivel jellegzetes népviseletükről mindenütt felismerték őket. Ezért aztán könnyen beléjük köthetett a kötekedő ember az egyébként békés, csendes, jámbor szíkiekbe, de emiatt a hagyományt ők mégsem tagadták meg gyáván sohasem.
Voltak persze ennél még fájósabb idők is, amikor saját uraik csúfolták le méltán vagy méltatlanul, akiket becsülettel szolgáltak. Hiszen a kolozsvári, hóstáti gazdákat Szék fiai és leányai szolgálták, teljes megbízható becsülettel. És mégis, hogy még bántóbb legyen, nem is egyszerűen buta szíkinek mondták, hanem „marha, bűingű szíki”-nek. De nemcsak ők, hanem a szomszéd város népei is: Kolozsvár, Dés, Szamos-újvár lakosai, akiket termékeik javával elhalmoztak. Még a beszédjükért is sokszor lecsúfolták őket, mert őrizték őseiktől örökölt nyelvhagyományukat. Mindezeket tűrte, magára szedve vitte haza a szíki ember sóhegyes falujába. A kék ujjassal, bű ujjú inggel együtt viselte a gúnyt is, szántotta-vetette hegyes-dombos határát, a sós garcan növelte jószágait, s mellette fújta az igazi népdalait.
Talán én magam is a vétkese közé tartozok. Sohasem ébredtem volna rá, hogy mit hagytam el a népviselettel, amit régen oly sokan lecsúfoltak. Most, amikor esetleg azoknak unokái, dédunokái egy-egy darabot szívesen magukra vesznek, sőt, jól képzett, hozzáértő emberek is büszkén dicsekednek vele, hogy ez igazi, ősi népviselet, melynek talán a világ porondján is helye lenne. Ez a kincs tartotta össze a község lakóit. Nem vegyült bele idegen keverék, mert a szíkiek a községből házasodtak, s mentek férjhez, csak hogy tisztán maradjon ősi örökségük.
Ma már csak ünnepnapokon, az ünneplőruha emlékeztet e régi, ősi viselet színpompájára, amely dajkálási és gondozási csinosságát, tetőfokát a huszadik században érte el. Itt már megtorpant, és hogy mi lesz vele, az már a jövő generációra tartozik. De hogy a halálos betegség már elérte, azt bizonyítja, hogy eltűntek a csinosan öltözött hétköznapi, mezőre járó, mangurált ujjú inggel, és fehér mangurált pendelyre felaggalózó menyecskék meg a bű, mangurált gatyájú, kék lájbis fiatalemberek, és a gatya mellé piros surcot viselő legények.
Nemigen hiszem, hogy született volna emberfia gyermeke a földre, akinek minden jól ment volna az életébe, hogy ne lett volna valami olyasmi, ami ne nyomta volna: gazdasági, szerelmi vágy vagy hírnév. Ezért voltak csalódások is. Ezeket senki sem tudta magába tartani. Valakivel meg kellett osztani, valahogyan ki kellett dühöngje magát az ember, hogy valahogyan megkönnyűljön. Volt, aki dicsekedett, volt, aki panaszkodott, züllött, de aki tudott dúdalni, az a legjobban ki tudta magát beszélni, panaszolni. Talán a legjobban megértették, és ha igazán ki tudta panaszolni magát, talán annál többen részt vettek belőle, mert a népdalt minden jó gondolkodású ember szerette, és ennek részesei voltak a szíkiek is.
Gondolom, hogy a népdalbölcsőnek Széken is termett egy fája. És ha sokszor szidták is azokat, akik ide verték le az első cöveket, el kell ismerni, hogy végül is csak jobban beleláttak a jövőbe őseink, mikor ezt a hegyes-dombos helyet választották ki. Hiszen ez jól megfelelt a földművelő, falusi parasztember környezetének. Mert beleilleszkedett a természetbe a domboldalon legelő juhnyáj, a gulya, a tehéncsorda, az ökörcsorda, egy kevés kis lapos rétes helyen egy kis csikós ménes vagy éppen disznócsorda.
Pásztorainak nótája vagy juhászainak furulyája hogyan lett volna hangosabb, ha a völgyek nem visszhangozták volna? A nyájon a százféle nyelven szóló harang járt. De alkalmas volt ez a vidék arra is, hogy a szántó-vető parasztember bús-panaszosan nyújtott nótáját egyenlően hangolja össze a hegyre menő ökör ekehúzásával vagy az ekevasnak szabályos, egyenletes barázdadöntésével.
Legalábbis én magam úgy látom, hogy a kétfajta népdalbul a magányos az igazibb, hiszen akkor az éneklő úgy fújja nótáját, ahogyan neki az fáj vagy amilyen öröm. És bizony egyedül a szántás közbe lehetett mégiscsak nem éppen egyedül [az ökör volt a társa]. Egy kis taktus igen illett az ökrek hegyre menő lépéséhez, akár ekét húztak, akár meg csikorgós megrakott szekeret. Jól párosult a pásztornóta a gulyának csendes, egyenletes harangkolompolásával.
A jó régi lassúaknak, amit együtt fújtak, a cigánymuzsika volt az összehangoló vezetője, amelynek sírós, kesergő hangja tiszta utat mutatott a régi lassút járóknak. Hej, mestere is volt annak az öreg Zsuki Márton! Annak nem kellett mondani, hogy mit húzzon, elég volt, hogy ránézzen a legény, az öreg, s ő már a nézésiről leolvasta, hogy milyen orvosság kell a sebre. Az ő muzsikájába minden fajtából volt, de csak volt. Most már lassan az a nóta lesz a helyzethez illő, hogy nincsen cigány a faluba. Nem szereti már senki a nótát.
Most már meg kell álljak egy kicsit, hogy vizsgáljam meg magam, hogy illik-e egyáltalán ilyen nagy buzgósággal dicsírni a szíki népdalt. Hiszen én jöttem el azoktól, én hagytam ott őket, nem ők engem, és én tulajdonképpen nem is tudok olyan rendkívül szépen dúdolni.
De voltak régen, akikre gyermekkoromból emlékszem, milyen szépen dúdaltak. Még ma is van egypár jó öreg, azokat szoktam utánozni. Az is bátorságot adott, hogy a népdalgyűjtők engem is felkerestek, hogy énekeljek magnóra nekik. A szíki népdal szerintem is szép, a legszebb népdalok első soraiba lehet sorolni, de az is igaz, hogy jó gyümölcsfán [a népre gondolok, jó magyarokra], jó gyümölcs terem. Az egyik közmondás így szól: Alkalom szüli a tolvajt. A nóta pedig így bizonyít: Illik annak keseregni, ki világát búval éli.
1925-ben születtem, a nótát mindég szerettem, de még jobban azoknak a nótáját, akik szépen tudtak dúdalni. Emlékezésem szerint a legjobb nótások a szolgalegények voltak meg aztán a bajba esett szerelmi csalódottak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a gazdák nem tudtak vagy nekiek talán nem állott jól, hiszen őket is érte csalódás, de mivel a népdalba inkább panaszt és fájdalmat lehet hallani, jobban illett az inkább a szegényekhez: nékiek adatott, mint az Ige. (Uram, bocsásd meg bűnöm.)
Az évszázad elején volt az úgynevezett „tagosítás”, amikor a sok kis keskeny pántlika alakú földet egybe vágták. Erről sokat lehetne írni, de csak éppen annyit akarok, hogy attól kezdve lett a legjobb teljességébe a szíki népdal. A földeket akkor egybevágták, ki-kinek hogy szolgált a szerencse. Volt, aki kellemesen, és volt, aki keserűen csalódott. A tagosítás egy résziből gazdát csinált, és egy nagyobbik rétegéből szegényt. Ők aztán úgy keresték meg a kenyerüket, hogy a gazdáknál szolgáltak. Olyan hűséggel és szorgalommal, hogy a szegény legénynek mindig volt becsülete és hírneve.
Ezt hallottam az apámtól, akik ötön voltak testvérek. Mind az ötön híres első szolgalegények voltak, már a tagosításkor. Sokat mesélt testvéreiről, azoknak ügyességeiről, a szolgalegény életéről, majd aztán később, mikor belenőttem az időbe, én is azoknak a sorába kerültem. Ezekből az időkből hallottam és láttam a népdal virágzását, a nóta gondozását, amelyet a szántó-vető paraszt vetett el újabban az újonnan serdülő gyermekpalánták szívébe. Fújta nótáját a ruzsmalintról meg a muskáté virágról, amelyet a kalapjában viselt.
Ez volt az igazi dajkálás időszaka. A mai időkben már lassan a saját földjébe hervad, ott a mezőken, ahol született. Együtt hal ki a fagerendejű ekével, a csikorgó, fatengelyű szekérrel, s ami a legszomorúbb, hogy fiataljai még annyira sem méltatják, hogy egy-egy régi keservest – mint régi műkincset – múzeumba tennének el. Az ősöktől volt ugyan mit örökölnie, de ha a rádióból hall ahhoz hasonlót, ámulattal hallgatja táncának a legszebb, legeredetibb és legősibb részét. A „lassút” már nem is hogy nem járják, de egészen el is felejtették.
A szép piros muskátényílást a ruzsmalinttal már nem teszik elöl – kisség balfelől – a kalapjukba, inkább hátul, úgy cigányosan vagy a csizmaszárba dugják. Ott, ahol a sok szép szokás született a múltban, ott, ahol azoknak bölcsője volt, ott van most a koporsója is, melybe lassan elenyészik.