MISTRAL
Ő volt az utolsó... Egy patriarcha-költő, távol és népe közt, a tisztelet nyugalmas fényében, élve és alkotva, lassan, biztos egyenlő remekeket, a nagy halottak tisztaságával és változatlan fiatalságával... A szobrát még életében felállították, de ő maga olyan volt életében, mint önmagának a szobra, mint egy tisztelt, egyforma kép, csupa élet, és mégis semmi köze a körülötte piszkoskodó élethez, egy világdicsőség, ki a világgal nem törődik... El kell gondolni, amint megáll este a falusi ház előtt, vidám nejével, az alkonyi fényben, oldalán a hű eb, fehér haja alól élénken és jóságosan villog ki fiatal szeme, és széttekint a falun, mely ismeri és tiszteli, mint atyját, mint egy régi atyát, a népre, melynek századokon átszűrődött életét öntötte a saját lelkéből a nagy világ elé, a népre, amelynek dicsőségét köszönheti, s amely új dicsőségét neki köszönheti... Ő talán az utolsó, mint Homérosz volt az első... A gyermekek az iskolában hallották nevét a Homéroszéval, és csodálkoztak, mikor megtudták, hogy Mistral még él, és Homérosz már nem. Ő volt az utolsó... Azt tette, ami legvalószínűtlenebb volt a XIX. században, és még egyszer megmutatta, hogy egyetlen ember, ha zseni, meghazudtolhatja a világtörténetet. Megfogott egy fejlődést, és megcáfolt egy pusztulást. Újjáteremtett egy nyelvet, egy tartományt úgyszólván, magát a provincializmust - és magát a patriarchális költészetet, egy emberfajt, egy műfajt.
A műfajt először. Ha valaki, ő mutatta meg, hogy van valami örök-ősi a művészetben, vagy ami evvel egyértelmű, az emberi életben. Ez ősi, elemi valamiből építé alkotását, mely mint a régi épületek, egyszerűsége miatt látszik elpusztíthatatlannak. Hiszen voltak nagy költők korunkban, kiket ez egyszerű szépségek inspiráltak, az egyszerűség epikus nagysága, a naiv mindennapiság ősi, szent mélysége, az Odüsszeia Homérosza, Nauszikaa... Volt Tennyson, volt Arany, csak a minap hunyt el Pascoli, csak nemrég hallottuk zengeni a Géorgiques Chréthiennes kristálytiszta hangjait. De őket valóban inspirálták a régi szépségek, teremtésük inkább felidézés, költészetük tanulmány és művészet. Nem mintha Mistral nem lett volna művész és a félibrige nyelvének (egy nagy középkori irodalomban gyökerező és mégis új és modern irodalmi nyelvnek) megteremtéséhez nem kellett volna erős és szoros tanulmány. De Mistral inspirációja nem a felidéző inspirációja volt, s művészet és tanulmány igazán csak eszköz lehettek számára. Nem énekelni valami eltűnőt, hanem megőrizni, táplálni valamit, amit saját lelkében elég erősnek érzett ahhoz, hogy kívül is propagandát merjen csinálni neki: ez volt az ő lelkesedése, jellegére és hatására nézve egy hazafi, egy politikus lelkesedéséhez hasonló. Nem énekelni, hanem feltámasztani akarta a Provence-t, s az örök erős emberi költészet hatalmával, melyet szívében hordozott, népének életét, provinciáját akarta megerősíteni, mely mint minden kis nép, kis nyelv, provincia, lassú halálra, egy nagyobb közösségbe való beolvadásra volt ítélve.
Törekvése nem volt modern. A provinciák, a kis különségek, népek, nyelvek pusztulnak, s remélnünk kell, hogy az új, nagyobb egységek, melyek elnyelik őket, jobb eszközei lesznek az emberiség haladásának. Mégis, kárhoztathatnók-e azt a lelkesedést, azt az illúziót, mely megadta a motívumot annyi szent és egyszerű szépség megteremtésére? Mi, szegények, akik ezt írjuk, napról napra jobban érezzük, hogy minden igazi nagy költészethez egy nagy illúzió lelkesedése kell, egy nagy motívum, ha más nem, a dicsőség értékébe vetett hit. Mert a költészet nagy dolog, nagy erőt kíván a lélektől és áldozatot. S az erő gyakran tévedésben rejlik, a vakhitben, mint a mártírok ereje. S vajon oly biztos-e, hogy a Mistral hite tévedés? Mindig a történelemnek van-e igaza, s vajon a legértékesebb logika-e az események, a haladás logikája? Mistral egy új színt akart adni a világnak, mint Széchenyi, egy nemzettel megajándékozni az emberiséget. És a világ gazdagabb lett általa. A történelem visszalökése nem sikerülhet: a félibrige aligha életképes, s a provinciák és dialektusok évei is számlálva lehetnek. De az egyes tény, de a művészet el nem veszhet többé, és Mireille és Vincent szerelme örök: eggyel több örök szépség a világban. És örök a tény szépsége, Mistral alakjáé és a XIX. század Provence-áé, hogy ebben a században volt még a világnak egy naiv zuga, ahol ez a Homérosz lehetséges volt.
1914
B. F. HUSZÁRÖNKÉNTES:
ELESETT AZ ÉSZAKI HARCTÉREN,
1915. JÚNIUS
Mit ér ha szép? s mit ér ha szól?
B.F.
Megdöbbenéssel és fájdalommal olvastam az újságokban, hogy a fiatal B. F. az északi harctéren elesett. Ki volt ő? A rövid nekrológ csak az előkelő úri család sarját gyászolja benne, környezete bizonnyal a derék jó fiút; önöknek hiába írnám ide a nevét is: most már örökre névtelen marad, tán nem is tudja senki más, amit én: hogy a költészetnek is köze volt hozzá. Még a háború előtt küldte el nekem verseit Cambridge-ből, hol a híres King's College növendéke volt: magyar verseket egy szép angol loose-leaf-book-ban, szép rendes diákos írással letisztázva: nem a hiúság hányavetisége, hanem az önmagával és a nagy művészettel szemben egyformán áhítatos fiatalság gondja látszott a füzeten. A versek nem voltak teljesen érettek: írójuk inas volta különböző hatások készséges átvételén s a technika némely kezdetlegességén is kilátszott: de lendületük meglepett, s őszinte örömmel olvastam fel akkor barátaimnak néhány strófájukat, melyeket finom ízlés, komoly tanulmány, a külsőséges hatások és éretlen újdonságok megvetése, az egyforma köntös alatt forró nagy lendület tettek rokonszenvesekké: csupa oly vonások, melyeket ifjú költőinknél nemigen találunk.
A háború kitört, és a fiú hazatért: ekkor alkalmam lett volna vele találkoznom: íme, most már nem lesz alkalmam soha. Előveszem a szép füzetet, és megdöbbenek a címétől: Versek - az van ráírva, gyerekesen - 1912-től 19-ig. Nézem ezt a naiv készülődést, ezeket a könnyelmű számokat: akkor, jól emlékszem, mosolyra derítettek: most mintha a gúnyos Sors nézne onnan reám. Mit ér egészség, tehetség, fiatalság, akarat: minden mit ér? Ó, ha tudtam volna! Mért nem küldtem néhány jobb szót a fiúnak, valami nagyobb dicséretet, mért nem okoztam neki valami nagy-nagy örömöt, miért ítélgettem szárazon, hogy "még hatások alatt áll", hogy a "pátosza diákos", hogy "invenciótlan a technikája"? Hisz a pátosz, a konzervativizmus: éppen ezekben láttam én értékek csíráit. Most avval fogok szomorún mulatni, hogy elképzelem a legjobbat és legtöbbet: mi minden lehetett volna az ilyen csírákból, elképzelem őt a jövendő nagy poétájának; hisz, ha nem ő, hány más hullhatott el így, ki nagy leendett volna, de jelentéktelen ifjú próbáiban senki sem sejtette még e jövendő nagyot: igen, hadd beszélek róla, a jövendő nagyról, és nem írom ide a nevét: hadd legyen ő jelképe, emblémája minden lehető és valószínű és nem ismert és fel nem ismert csíravesztésünknek.
Mert kötelesség is felrovogatni; úgy kell felrovogatni, mind, mind, egymás alá, a drága és pótolhatatlan veszteségeket, mint egy rettenetes, folyton gyülemlő átkot, átkot mindazok fejére, akik ezt a borzasztó vérontást, bármily kicsi részben, bármily tiszteletreméltó jelszavaktól elvakítva, akarni, merni, készíteni tudták. Ó ez a nemzedék, Európának ez a nemzedéke, csak átkozni tud már, és jegyez, jegyez egyre egy szörnyű számadást, egy végérhetetlen, iszonyatos számlát: bár azt sem tudja még, kinek fogja benyújtani?
Ó, lenne-e valaha vége e számlának, ha mindazt le tudnók írni, ha mindazt csak sejtenők is, amit veszítettünk? Talán jobb is volt nem látnunk a fű közt, mennyi titkos bimbót tapostak el, mikből valaha tán gyönyörű virágok lettek volna a szép magyar kertben. Nem nagyobb veszteség-e a bimbó, mint a virág? A virágot legalább élveztük már: legalább volt, és szép volt: legalább készen volt, s emléke kész bennünk mindörökre: kész kincs, s előbb vagy utóbb úgyis azzá, emlékké marad. Amíg megvolt, megvolt: ezt semmi halál el nem törölheti. De a bimbó, ha meghal, valóban elveszti életét: mert az még nem volt meg, s immár nem is lehet: a bimbó mindent elveszíthet, s a bimbóban mindent veszíthetünk. S emlékeztetőül a sokra-sokra, amiről nem is tudunk, ne feledjünk el olykor egy-egy ilyen bimbóveszteséget is, ha véletlenül sejtelmünk fakad róla, a nagy számlába írni.
A modern háború nem természetes küzdelem, mely az erős túlélését, a faj kiválasztódását és javulását mozdítaná elő. Itt éppen az erős, itt a legkiválóbb elem pusztul el, s ezért jön a fajnak nagy elkorcsosulása minden háború után. Pedig de kár érted, szép kincses magyar faj! Ebben a háborúban a magyar úrifiú pusztul legborzasztóbb percentekben: mert ő a legderekabb: nemes, bátor, egészséges és temperamentumos. S a nagy szellemi erőket nem ez az osztály adta-e országunknak? Ez az osztály, melyben a nemzet lelke él, az ép nemzeti lélek. S ez az osztály pusztul. A nyápic és gyáva megmarad, impotens és beteg szellemével.
Az a fiú, akit én gyászolok, s akinek csak írását ismertem, az arcát soha, abból a fajtából való, melynek ifjai a Nyugat kultúráját hozták, és hozzák ma is útjaikból, vásárfiának, az ősi kúriákba: magyar fiú volt, és a King's College növendéke, és verseiben sajátságosan találkozott Shelley és Keats Arannyal és Vörösmartyval. Micsoda televény átojtódás oly termékeny földben, mint egy magyar lélek! A nagy lendületű líra a modern időkben angol alkotás: talán, mert Anglia volt az egyetlen föld, ahol a görög költészet, Pindar szelleme, a műveltek lelkében eleven maradt. Ez örökség tette tán, hogy leghamarább az angolok ajándékozhatták meg a modern világot a széles, mély és ragadó énekkel. E szélesség, e mélység, e nagyobb lendület hiányzott leginkább a mi új líránkból: semmi sem volt kívánatosabb, mint egy kis angol ojtódás.
De ugye az átojtás nem minden törzsbe lehet eredményes, s aki egy nagy idegen lendületet átvenni akar, a lelkében már egy nagy benső rugalmasságnak előre lenni kell. Ezért van talán, hogy a nagy és termékeny hatások átvételére ifjú ember a legalkalmasabb: mint a rugó is veszti idővel rugalmasságát. E benső, lírai rugalmasság, képesség a lélek nagy lendületeire adatott meg a magyar fiúnak, aki Cambridge-ben tanult. Úrifiú volt, nemzedékeken át kulturált család sarja, mély és finom érzések kész medreit öröklé. S a szép magyar nyelvet öröklé, a legúribb, legfejlettebb, legízlésesebb magyar nyelvet, mint valaki, akinek apái már teleszítták magukat a Vörösmarty szavaival. Ez nem a mi ifjú lírikusaink egyéniséghajszoló, kissé vásári ízű, voltaképp modoros, divatosdi nyelve. Ellenkezőleg: éppen nemes konzervativizmusa adja meg méltóságát és erejét a nagyobb lendülethez. Halljunk csak egy csöndes strófát belőle, például, ahol a tavaszt leírja:
Ki látta, bús zimankós télidőben,
alszél ha fúj egy kissé, hirtelen?
Hó meg sem olvad; mégis eltünőben
mindjárt a tél: megrengve, messze lenn
a rét megdobban: halkan zeng a kőben,
a dermedt kőben enyhe sejtelem;
a felhős ég ragyog; a fagy erőtlen,
a nyüzsgő föld mozgása nesztelen.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Hajtsd szét a május vadvirágos ágát:
csodáld a száz színárnyalat közül,
egy hófehér szín teljes tisztaságát:
ott a Tavasz, ruháját fonva ül.
Szavakban, fordulatokban, mintha Aranyt hallanók; akkor, mikor a verseket kaptam, úgy ítéltem: íme, a kitűnő tanuló; a kész, öröklött nyelv: de hisz a legnagyobb költőknek, Goethének is, kész, öröklött nyelve jelenik meg előbb, az egyéni tartalom csak lassan ébredez: mint az újszülött pólyái, kelengyéje megvannak, mikor még meg sem született, mint a csecsemőnek is úgyszólván puszta teste születik elébb, s csak lassan fejlik ki benne a lélek. Ezt a lassú kifejlést egy darabig (ó, csak egy darabig!) kísérni lehet az előttem heverő versekben: azok a strófák, amiket előbb idéztem, a legeslegrégibb versből valók. Lassan mosódnak észrevétlen hajlások, új lejtők a régi mederbe, az öröklött véralkat kész érzésmedrébe; lassan kap új lendületeket az öröklött nyelv méltóságos régi folyama. Talán ha nem volna ily kész, öröklött, régi, méltóságos, ha nem volna ősi forrásból eredő sűrű víz, mély mederben: nem is lett volna alkalmas annak a nagy lendületnek befogadására, mely itt készülni látszott: a méltóságos nagy líra, az új magyar óda lendületének.
Ezt az új lendületet adhatta volna meg az angol hatás.
Ifjú költők rendesen tiltakozni szoktak az ellen, hogy ők valamely hatás alatt állanának: pedig a szellemi életnek éppoly kevéssé van autogenezise, mint a testinek; minden új irodalmi egyéniség egy nagy megtermékenyülés eredménye, s mennél erősebb és mennél távolibb a hatás, többnyire annál termékenyebb. Riedl Frigyes első kérdése minden új íróról: "Kinek a tanítványa?" - ami ellen persze az új írók, a rosszul megértett eredetiség modern babonáiban elfogódva kissé komikus sértettséggel kapálóznak; holott nincs természetesebb és tudományosabb kérdés, s a régi nagy írók éppoly kevéssé szégyellték volna magukat tanítványoknak vallani, mint a festők. Az irodalom egységes valami: a lendületek egymást indítják, és semmi sincs magában. A mi fiatal költőnk az angolok tanítványa: ez volt az a termékeny hatás, mely szülője lehetett volna a nagy lendületnek. Az idegen s kizárólagosan szellemi légkörben, a magas, filozóf lantosok könyvei között a naturalisztikus, gyalogolni szerető magyar múzsa is magasabb levegőkbe lendül, és az ősi, öröklött magyar mélabú, mely csodálatos oblomovizmussal mindig házi s hazai bajokon szokott keseregni, valahogy szétomlik a nagy mindenségen, mint eddig csak kevésszer: Madáchnál, Eötvösnél, Vajdánál talán. Így születik meg a nagy filozófiai óda, a legnemesebben konzervatív hangon, és olyan tökéletes, széles lendületű strófákban, amilyeneket ma nagyon kevesen tudnak nálunk írni:
Az ember vérig érzett szenvedelme
nagy áradattal zúgva vesz körül.
Vivódva küzd az elhanyatlott elme:
kétsége vállaimra nehezül.
A vonzódások kínját érezem.
A minden eszme szelleme enyém;
enyém a vágy, enyém az értelem
az értelmetlen vágyak éjjelén.
Egy istent sejtek minden holdsugárban,
álmokkal álmom oly övezve száll,
és egyre jobban elmerül az árban:
a képzelés körében nincs határ!
Szerelmek! Vágyak! Börtönök! Világok!
Nyomorúság! Erők! Üres terek!
Jajok! Fájdalmak! Messze pusztaságok!
Hitek! Halandók! Népek! Istenek!
A szavak még mindig erősen a mesterekre vallanak: de a szárnyak mindjobban kibontakoznak, s mindig ragyogóbb lesz a lendület. S a szárnyaló énekbe lassankint bizonyos fanyar hang vegyül: mint amely madár szárnya véletlen a tengerbe csapott, megnedvesült és most sós csöppek nehezítik. Ez a fanyar hang már teljesen egyéni, és a földhöz tapadt magyarnak a hangja: a szárnyalásban az ürességet is érzi, mint Ádám, mikor az űrbe száll Luciferrel, s a magasban keserű nosztalgiával rántja meg a száját:
Ó jaj, hajóm de messze száll, de messze!
Őrjit az álom, elbódit a dal:
utunk az ür zavart terébe veszve
örök, s elérhetetlen létre vall.
Hangom zavarhatatlan csendbe hal,
ahonnan visszatérni nem lehet:
s a kóros álom lakja lelkemet.
Mégis tudja, hogy e magas szárnyalásban van az ő ereje, s ha ennek elhagyja lendülete: "nem ég a kíntól majd a homlokom, de lelkesült erőm se lesz soha". Így mindenik versében, még az igénytelenebb szerelmi versekben is, különös módon összeolvad a fanyar kiábrándultság a nagy, szinte mitológiai pátosszal:
Parázs homokban tikkad a patak:
igénytelen moszat se nől nyomában:
erőim egyenkint elfoszlanak,
költő kivánságom bujdos hazátlan.
Érett szerelmek királyserlegét
nyujtám feléd és nyujtottam hiába:
a nagy szerelmek vándoristenét
temetted el a föld szivó porába.
Kissé ködös még ez a pátosz: de a reggel friss köde ez, az ifjúságnak aranyos köde. A nap, az élet nagy napja, valóban csak most kezdett még emelkedni, maga sem tiszta józan világosság még, hanem mesebeli tűzhegy a láthatáron. A reggeli ködben még minden elmosódott, az egész táj inkább álomnak látszott, mint valami csodás délszigeti szűz lapály, "hol száz arany fa sugdos egy mesében". Ki hitte volna, hogy ez az egész fiatal sziget egyszerre el fog süllyedni, mielőtt a nap jóformán fölkelhetne? Egy fiatal ember halála mindig egy világ megsemmisülését jelenti. Nemcsak a kedves jó fiú veszett el, nemcsak akit kívülről ismertek, "az ottani úri társaság egy rokonszenves fiatal tagja", mint az újságok írták: hanem elveszett a világ is, amit belül hordott, a fényes reggeli mikrokozmosz. Egy világ.
Ki tudja - az ember a legsötétebb dolgokban is keres vigasztalást, ha csak lelki önvédelemből is -, neki tán jobb volt így? Ki tudja: tán mire fölkelt volna a nap, iszonyú fájdalommal szakadt volna föl az érzékeny lélek aranyköde, sértően józanított volna a tiszta fény: talán csak az álmok és ködök fájdalmas emlékei maradtak volna és értelmetlen vágyak? Ez a fiú a szomorú okosság előrelátásával félt már úgyis az "érzések halálától", amiről utolsó ódáját írta a háború előtt. Félt az élet hegyfokára jutni, ahonnan minden gyilkos tisztasággal látszik, élesen süt a nap, a pára visszafordul, fölszárad a könny és "kiszenved a szenvedély": elfoszlik -
elfoszlik ott: az ember él tovább csak,
elmúlt érzések ránca homlokán;
a vágy él és értelme nincs a vágynak -
Amitől az ifjú félt, nem teljesedett: a sziget nem lassan hervadt el, hanem egyszerre süllyedt a legnagyobb tenger alá, teljes reggeli pompájában, talán ismeretlen növények csíráival, virágzó szőlőtőkékkel, melyeknek borát sohasem fogjuk kóstolhatni.
1915
A SHAKESPEARE-ÜNNEPHEZ
A Shakespeare-jubileum megünneplése a háború alatt kétszeresen kötelességünk: ha valamikor, a nemzeti elnyomatás korszakában, az irodalom, már puszta létével is, zsarnok önkény s erős cenzúra alatt, a nemzeti kultúra különállásának biztos jele és záloga volt; úgy ma, megfordítva, az európai kultúra elpusztíthatatlan egységét és testvériségét kell, minden önkény ellen, puszta létével, dokumentálnia. Shakespeare neve igazán tipikusan jelentős erre az egységre: minden nagy író közül ő az, aki leginkább az egész világé: a németeké szinte éppannyira, mint az angoloké. Irodalmi hagyományainknál fogva a mienk is.
Nemes kötelességét teljesítette a magyar Shakespeare Társaság is, mikor a Shakespeare kultuszát egy nagy és a szokottnál gazdagabb jubileumi évkönyv kiadásával demonstrálja. Azonban minden elismerésünk mellett is a törekvés nemessége iránt: ez a kötet elszomorító hatással volt reánk. Hát nem tudja a magyar irodalom Shakespeare nagy, meggyümölcsöztető szelleme iránt jobban leróni háláját, mint a felesleges dolgozatok e sivár tömegével? Mikor annyi feladat volna még! mikor a nagy költő művei nyelvünkön nagyrészt csak érthetetlen és érdemetlen fordításokban olvashatók, melyeket hiába iparkodnak foltozni, tatarozni, mint az alapjukban hibás épületeket!
Mi szükségünk van e filológiai dolgozatokra? agyontárgyalt vagy teljesen érdektelen kérdések másodkézből való fejtegetéseire? Mi szükség Shakespeare hatását kutatni jelentéktelen modern német írókban, mikor egészen jelentékeny modern magyar írók számára nincs szavunk, nincs szemünk? Mi szükség Lemouton Emilia réges-régi s már a maguk korában is teljesen értéktelen fordításait méltatni, mikor közkézen forgó fordításainkat megrostálni volna az első feladat? A kötetnek legjobb, legirodalmibb (sőt valóban egészen előkelő) tónusban megírt cikke Shakespeare-t és Aranyt hasonlítja össze, egyedül azon az alapon, hogy mindkettejük működése három korszakra osztható: nem egészen felesleges-e még ez is? Nem osztható-e majdnem bárkinek működése fel így, s nem inkább az-e a kivétel, ha (mint az előkelő író igazán találó megjegyzése szerint például Jókai írói pályáján) nem találjuk külön az ifjúság, férfikor, és aggulás jellemző hangulatait?
Valóban csodálatos volna, hogy a legelőkelőbb magyar irodalmi társaság legszebb törekvései ily meddő könyvet tudnak csak produkálni: ha nem tudnók azt, hogy a magyar irodalom, immár, úgy látszik, vigasztalanul, két pártra tagolódott: melyek egymást elismerni nem képesek: s éppen azon párt, melynek kezében vannak a hivatalos eszközök, a történelmi jog, Shakespeare-t ünnepelni: nem látszik képesnek elég emberi és szellemi erőt mozgósítani, melyek az ünneplést méltóvá tehetnék. Mit szólna Arany (kinek szellemére hivatkoznak) a tehetségek ily könnyű szívű nélkülözéséhez, s a közepes filológiának ehhez a kultuszához?
Nekünk, fiataloknak, bátorítást és elismerést nem várva, sőt féltékenykedésekre és rágalmakra elkészülve, kell megtennünk, amit, hivatalos eszközök és történelmi jog nélkül, megtenni tudunk.
Hogy mennyire lehet a maiaknál értelmesebb és költőibb Shakespeare-fordításokat reményleni, néhány kísérlettel óhajtom megmutatni, melyek semmi nagyobb értékre sem tartanak igényt, mint hogy egy fokkal jobbak a meglevőknél. Valóban nem nehéz azokat egy fokkal túlszárnyalni.
Shakespeare leglíraibb nyilatkozásait választottam: két szonettet, s a Tempest befejezését, Prospero híres jeleneteit, melyeket annyi olvasó érzett a művészetéről lemondó költő alig leplezett önvallomásának. A szonettek fordítása, a forma zártságánál s a tisztázatlan kérdések sokaságánál fogva a legnagyobb nehézségeket adja, s valóban, minden mai Shakespeare-fordításaink közül a szonetteké a legkevésbé érthető. Shakespeare szonettjei a mai átlagember etikájától annyira távol állanak, hogy első tekintetre szinte az erkölcstelen költemények hatását teszik. Mégis e ciklus egyetlen műve a költőnek, mely életéről közvetlenebbül árul el egyet-mást - s erkölcstelen lehetett az az élet? s bűnjelek e versek? Koruk - a reneszánsz! - nem látott bennük erkölcstelent: egyszerűen "mézzel folyóknak" nevezte őket, gyönyörködött bennük. Mi sem mérhetjük korunk átlagának relatív mértékével e föld egyik legnagyobb szellemét: s ha halványnak is találjuk Morsbach érvelését (melyet Ferenczi Zoltán a Shakespeare-tár-ban ismertet): teljesen rokonszenvezünk vele, mikor minden szenzációhajhász kommentálást a költő emlékétől távol kíván tartani.
A Vihar fordítása egészen kész immár, s nemsokára könyvalakban is sajtó alá kerül.
Ez a fordítás - bármily csodálatosan hangzik is - a háború terméke. A Vihar Shakespeare legutolsó drámája - egy meghiggadt, rezignált életfilozófia műve, oly költőé, ki nem az életet festi többé, attól inkább menekülni akar. Menekülni egy álomvilágba, ahol valami nagy, bölcs és jó Sors előtt az élet minden viszályai, ellentétei elvesztik fontosságukat, s egy távoli és verőfényes magaslatról tekintve durvaság, baj, gonoszság és minden iszonyúság oly ártalmatlanoknak, sőt mulatságosaknak látszanak, mint a göröngy, melyben a mező embere megbotlik. Mikor a nagy aggodalmak megbénították bennem az energiát és koncentrációt, melyet minden alkotás munkája oly nagy mértékben megkíván: és műfordítással akartam szellememet lekötni, és naponkint legalább órákra az életből kimenteni, ez a hangulat vonzott a legjobban.
Shakespeare fordítására nem akkor gondoltam először: a magyar Shakespeare erőltetettségei és értelmetlenségei már gyermekkoromban bántottak: ki ne kívánna az Arany, Petőfi és Vörösmarty remekművei mellé méltóbb társakat? Főleg a Rómeó és Júlia fordításának gondolata foglalkoztatott évek óta: a Shakespeare szép, folyékony verseit lehetőleg rekonstruálni az ilyenek helyett, amilyeneket a jelenlegi fordításnak mindjárt a prológjában olvasnunk kell:
E két ellenség átkos vériből
baljóslatu szerelmi pár eredt:
haláluk ált', mely gyászos s rémitő
lőn eltemetve az ős gyülölet.
Halálra jegyzett bus szerelmeik
és a szülői düh gyászfolyama
mit el nem olt más, csak siröbleik...
Tehát: egy folyam, amelyet egy öböl elolt: képek, melyekről, mondanom se kell, az eredetiben egyáltalán szó sincs. Sem filológiailag, sem költőileg nem jók az ilyen fordítások, és Shakespeare-t sokkal, de sokkal nehezebb olvasmánnyá teszik magyarul, mint angolul, még a magyar ember számára is. Az újabban készült fordítások pedig oly színtelenek, oly szemmel láthatólag mesterember-készítmények, hogy akkor már mégis százszor inkább a Szász Károly-félékhez fogunk visszafordulni, kiknél legalább itt-ott egy-egy színesebb népies szó, egy-egy jó magyaros kifejezés felüdít. A magyar Shakespeare-fordítást el lehetett fogadni, mikor a gyors szükség követelte, és létrehozta: de ma már talán ideje nemesebb munkákkal helyettesíteni.
A Vihar-t azonban nem ilyen gondolatokkal fordítottam, hanem tisztán hangulati szükségből, magamnak. Nem is volt kezemnél a régi fordítás, és nem is tudtam, milyen az. Egy új angol Shakespeare-szótáron kívül csak a Schlegel-féle, néhány helytől eltekintve igazán majdnem tökéletesnek mondható német fordítást használhattam. Vidéken voltam, a mozgósítás legnehézkesebb napjaiban, ahol más könyv nem állt rendelkezésemre. Szász Károly művével és minden egyébbel csak utólag vethettem össze munkámat, és nagyon kevés változtatást tehettem ez összevetések hatása alatt, anélkül hogy az első szőttes szilárdsága és színe szenvedjen. Szász Károly műve a jobbak közé tartozik: de felhasználhatatlanná tette az, hogy az eredetit majd minden oldalon három-négy sorral nyújtja, amiben persze nem követhettem, anélkül hogy a nyelv nagyon is fontos tömör hatását meg ne rontsam. Aki verset nem soronként fordít, a költő vers- és mondatépítését hamisítja meg. Így inkább csak a prózai részeknél vehettem át egyes kifejezéseket, kivált a népiesebb színekben. A dráma vége felé Szász fordítása, mint egyébkor itt is, mind lankadtabbá válik, és végre egészen ellaposul.
Mint Dante fordításomban, úgy itt is minden jogos igényt iparkodtam kielégíteni. A fordítás hálátlan mesterség, és a tapasztalás megtanított arra, hogy a magyar kritikától kevés bölcsességet várhatok. A kritikák vagy értelmetlen magasztalások vagy rosszakaratú féltékenykedések: s Dante-könyvem alkalmából legnagyképűbb kritikusom olyanféle tanácsokat adott, hogy meghunyászkodni helyett inkább használjam a nyugton maradni kifejezést, hogy felvacogtak "kissé merészen adja vissza azt, hogy vacogtatták a fogaikat", és felütődtem túlságos szabadság ahelyett, hogy felrezzentem.
De ha nem is remélhetek az ily laposságokból útbaigazítást hibáim eltüntetésére, legalább munkám becsületességének tudatát merítem belőlük. S evvel a tudattal teszem ezt a munkát is a közönség elé, aki mindeddig a legbölcsebb volt és legelismerőbb kritikusom.
1916
MA, HOLNAP ÉS IRODALOM
ARS POETICA FORRADALMÁR KÖLTŐK HASZNÁLATÁRA
A nemzedékek is szervezkednek: egymás mögött... és egymás ellen... falanx falanx után! "Hol vannak a húszévesek?" - kérdeztük még nemrég, eltűnődve, és aggodalmasan nézegettünk vissza: nem jön mögöttünk senki, akinek hátraadhatnók a fáklyát, mint Athénben a pireuszi fáklyaversenyeken. Mi futunk előre, a jövőbe, a halálba, feledségbe: de a fáklya maradjon, fusson vissza az ifjúság kezébe, kézből kézbe, mindig új életbe: mindig az ifjú életben maradjon! "Hol vannak a húszévesek? - kérdeztük kislelkűen. - Avagy ők nem törődnek már a mi fáklyánkkal? melyért mi annyit vívtunk? és vívunk még egyre?"
A húszévesek pedig ott mentek az ablak alatt, összeszorított foggal, és benéztek. "Ezek már akadémikusok - gondolták magukban -, már megcsontosodtak, ellenségei az Újnak: ezek ellen már küzdenünk kell." Tudom, hogy így beszéltek - sohasem volt még ilyen űr a nemzedékek között. Ma, mikor negyvenesztendős, komoly tanulmányokon edzett, minden nemes tradíciókat őszintén tisztelő s befejezett technikájú írókat éretlen forradalmárokként kezel a hivatalos kritika, ugyanakkor az első, a legfrissebb ifjúság - mely Petőfi korában maga volt az irodalom, az irodalmi közvélemény -, mint mereven elzárkózó, megcsontosodott arrivékre tekint harmincas bátyjaira. Néha eljöttek hozzánk, olykor mint ifjúsági egyletek, mint próbálkozó ifjú lapok küldöttei, olykor hoztak egy-egy verset is, novellát.
- Tehetséges íróra vall - mondtuk mi ilyenkor -, de még nem elég fejlett... az ízlése... a technikája... titánkodó és naiv: az életet nem ismerheti még: minden során kirí a fiatalság... érni, ülepedni kell...
- Igen - felelték docilis arccal, de nem minden mellékgondolatok nélkül: és többet aztán nem is láttuk őket. Összeszorított foggal jártak az utcán, és benéztek az ablakon.
Nehéz manapság érvényesülni a fiatal írónak. Ma úgyis az öregeké a világ - ahogy negyvennyolcban az ifjaké volt - minden téren. A fiatalok katonának valók, szolgálni valók: bele sem szólhatnak a világ dolgaiba. Talán azért is nem tud kijutni az emberiség régi, ostoba babonáinak rettenetes, gyilkos kátyúiból, mert a fiatal, friss, merész hangokat nem engedik szóhoz jutni. A köztudat azt tartja, hogy az öregek az észemberek, akik mindent az ész szerint cselekszenek; ez pedig nem úgy van: az öregeknek már nagyon is volt idejük beletörődni abba, hogy a világon úgysem történik semmi az ész szerint. Mit gondolhatnak a fiatalok, akik friss, még meg nem vesztegetett ésszel cseppentek ebbe az esztelen világba, hol már tudatosan, programszerűen intéznek mindent az ész ellen, véresen, ostobán, azzal az egyszerű mentegetőzéssel, hogy ez úgyis "mindig így volt és így is lesz"? Hol e cinikus rezignáció sovány ürügyével viszik őket is ölni, halni, minden piszokba, rettenetességbe, s rabolják el fiatal életüket a munkától, a tanulástól, a kultúrától, miket pedig örök frázisokban dicsérnek fülükbe? Csoda-e, ha az ily világban nevelkedett ifjúság szellemi elitje eleve gyűlöl minden tradíciót, és megismerni sem kívánja azokat?
Az egész világ egy iszonyú szervezet, minden ifjúságot megőrlő, minden szabadságot kizáró: és napról napra jobban szervezet az irodalom is, munkák és érdekek, keresletek és kínálatok szervezete, ahova éppolyan lépcsők és összeköttetések vezetnek, mint minden más társadalmi szervezet belsejébe. A fiatal írónak, még ha szabadon írhatna is, nehezen nyílna tér tehetségeinek kifejtésére: hisz e tér meghódításához ma elsősorban idő kell, lassú, csiszolódó, alkalmazkodó törtetés, idő, rendes, mesterségszerű tanulmányra és gyakorlásra. Sehol sem fontosabb a hosszas és fáradságos, mesterségszerű gyakorlás, mint oly művészetben, mely a kereslet és kínálat szerint igazodik. Mert ha a mélyebb tanulmányt nyíltan megvetik is íróink és kritikusaink, annál nélkülözhetetlenebbnek becsülik a technikai beavatottságot eláruló külsőbb könnyűségeket: s ha minden mélyebben és valóban új hangtól borzadnak is, annál jobban megkívánják a már újnak bélyegzett, új hangokként fémjelzett modorosságokat. Az irodalom mellékességeinek fejlődöttsége úgyis nagy ballaszttal terheli már a kezdő írókat: a tónus egyenletessége, a dialógusok és meseszövés valószínűsége a mai komplikált társadalom és a szerfelett differenciált irodalmi zsargonok korában, a naturalizmus által belénk nevelt igények mellett olyan tapasztalást és gyakorlottságot tesznek szükségessé, milyenről régibb írók nem is álmodhattak: s ezen külsőségek láthatóbbak lévén az imponderabiliáknál, melyek a költészet mélyebb lényegét alkotják, éppen azon kritikusok által, kik ily imponderabiliák iránt kevesebb érzékkel bírnak, s a régibb nagy költőket kevéssé tanulmányozták, a költői kiválóság egyetlen ismertetőjelének tartatnak. Mindezen körülmények a költő elkészülését lassúbbá és nehezebbé teszik ma, mint régebben. Ahol csak a lángész a fontos, teremhetnek az ifjú Shelleyk, Keatsek, Petőfiek, de ahol gyakorlás és alkalmazkodás a döntő faktorok, ott minden szó az idősebbeké. Így költészetben is, mint politikában, az öregek korát éljük. Idő kell elsősorban - és hol ma az ifjúság ideje?
De másfelől meg: nincs termékenyebb és öntudatosabb korszaka az írói léleknek, mint a huszadik és harmincadik életév között. Nincs extenzívebb és explozívabb. Kiválóbb ifjú lelkek csak ma is teremnek, mint minden korban: és hogy tűrnék azok a kényszerhallgatást? Egyszer csak megszólalnak. És milyen lesz a hangjuk, ha egyszer megszólalnak?
A mi generációnk önnön hagyományai ellen vétene, ha meg nem hallaná a szavukat. Irodalmunknak úgyis régóta sínylett nyavalyája a generációk merev elzárkózása, mely a valódi irodalmi életet éppúgy lehetetlenné teszi, mint a természetes nedváramlás hiánya a testi organizmusok életét. S ha ezt éppen a mi nemzedékünk érezte legjobban, panaszolta leghangosabban: mi joga volna most ez értetlen és önmagát mindig megbosszuló elbánást az utána következő nemzedékkel szemben ismételni? Nem látszik talán még érettnek az új nemzedék komoly kritikára. De a komoly kritika, az érdeklődés melege maga érlel - s dicsérni bűn talán; de megérteni kötelesség. Túlzott megbecsülés-e a gazos ágyásnak a kertész gyomláló munkája? A kritika gyomlálókés - de a hallgatás fagy. Mi pedig... mi is szóltunk egyszer... némák hallgattak, és süketek bíráltak... mi nem maradhatunk némák, sem süketek.
Milyen hát az Ifjaknak szava?
Tettnek szeretnék néhányan nevezni ezt a szót. A Tett különben egy nagy igényű fiatal folyóirat címe, mely (minden hitünk szerint) az ifjúság őszinte lelkesedésével, talán anyagi áldozatokkal, háborúban, drágaságban, úgy látszik, számról számra, jó egynéhány számig verekedte magát. Kijelentjük mindjárt, hogy nem e folyóirattal kívánunk éppen foglalkozni, s távol vagyunk attól az illúziótól, hogy egy folyóirat betűrácsain keresztül magát az ifjúságot, a jövőt véljük megpillantani. Ily folyóirat lehet egy Herkules bölcsője, de lehet csak néhány kérész tócsaágya is. Emberei között vannak rendesen tehetségesek, vannak már, de vannak még sokat ígérő fiatalok is, vannak elhelyezkedni nem tudó idősebbek, negélyezett álfiatalok. De - ismételjük - nem egy folyóirat, nem a benne megjelent nevek vagy dolgozatok érdekelnek minket: az egésznek iránya és szelleme inkább, az is csak mint tünet: mint morzsája és monasa mindazon velleitásoknak, melyek a legeslegújabb irodalmi forradalmakból kiütköznek. Ezért lesz szó A Tett-ről és mégsem A Tett-ről. Nekünk úgy tetszik, hogy a "tett" szó sem épp csak egy folyóirat címe: bizonyos, hogy program van ebben az épp forradalmár írók által már azelőtt sablonossá emlegetett szóban: program, mely messzebbre nyúl gyökereivel. Cím és program, ha mást nem, vágyakat árulnak el, ideálokat - és megtudjuk e címből, hogy az ifjak elsősorban cselekedni óhajtanának - szegény mai ifjak, akiket az egész mostani élet iszonyú önkénye megadó passzivitásra ítélt. A - rab - ifjak ma is a szabadságra vágynak: cselekedni annyi, mint változtatni - szabadon! A szabadságot nem lehet eloltani soha, és ez a mai ifjúság: makacsul bizsergő parázs a rettenetes nagy hamu alatt.
Cselekedni annyi, mint változtatni: nem törődni törvénnyel, hagyománnyal, s céloztunk már rá, mennyire nem sok oka lehet tisztelni törvényt, hagyományt e mai ifjúságnak, mely a legtiszteltebb törvényeket s hagyományokat mint a legesztelenebb vadságok cégéreit tanulta megismerni. Nem alkotni tovább a meglevő formák szerint, nem is új formákat teremteni, hanem törni a régieket, lerázni és megtagadni mindent, ami törvény és forma: ennyit jelent A Tett propagandája: valóságos irodalmi anarchia az: s - ne áltassuk magunkat! - anarchia a mai ifjúságnak csakis rokonszenves lehet.
E program - a hagyományok elvetésének e programja - egészében hasonlít a futuristák programjához: de majdnem ellentétes lelkiállapotból ered: és ez nagyon fontos hangulati különbséget hoz létre a kettő között. A futurizmus a háború előtti blazírt és neuraszténiásan kalandvágyó hangulat szüleménye: mindig óhajtotta a háborút, mint egy nagyszerű kalandot, s hozsannával fogadta, mikor kitört. Fázott az öreg kortól és hosszú élettől, glorifikálta az erőt és kíméletlenséget, mindenféle "szent" önzéseket, szinte kéjelgett a gyilkosságokban, a szenvedés hisztérikus érdeklődést keltett benne, nem részvétet. A mi új nemzedékünk azonban, mely életének legfogékonyabb idejéből esztendőket töltött a rettenetes háború légkörében, valósággal undorodik attól, tudni sem akar róla. Programjuk nemes megvetéssel ítéli el a "hiú primadonnákat, akik a háború apoteózisát éneklik", csakúgy, mint a tétlen művészkedőket: a Tett az ő szájukban nem háborús tettet jelent. Új irodalmuk a "szabaduló akarat kapunyitója" kíván lenni, de a szabadságot nem egyes egyéniségek féktelen önzésének értelmezik, mely a milliók rabságával megfér. Ellenkezőleg: ha valamit, azt tanulták a háborúból, e világot átölelő jajból, a rettenetes tömegek együttmozgásából, együttszenvedéséből, a seregben élésből és az emberi hatalomnak messze seregekre sújtani képes modern technikájából, hogy ne az egyén lelkében, hanem valahogy e nagy szenvedő Egész lelkében kéressék a világ legmélyét, ne egyes jelenségekben, hanem a jelenségeknek a tudomány által megsejtett nagy összehatásában a világ külsejét. Még lírájukat is ki szeretnék röpíteni az egyén hangulatainak és képeinek szűk korlátaiból: szívük be akarja érezni az egész Emberiség szívének érzéseit, szemük áttekinteni egy villanattal az egész Kozmoszon. Kozmikus lírát akarnak (mint ők kifejezik), minden elhatárolódás nélkül valót, s folyóiratuk első számában programszerűen közlik Guillaume Apollinaire-nek egy versét, hol a balladás történet fordulópontján a költő, egy pillanatra, célzásokban és futó sorokban fölvillantatja, mi minden történik ugyane pillanatban, mindenfelé, az egész világon:
S ő csak ment közönyösen játékos dallal
csak ment borzalmasan
Aztán később
mikor ment Párizs felé vonat
E percben
szemeteltek el szerecsendiót Molukka galambjai
Ugyanekkor
római katolikus misszió mit tettél a szobrásszal
Máshol
ő átmegy a Bonn és Beuil közötti hídon s Pützchen felé tűnik el
E pillanatban
a polgármesterék szerelmes leánya
Egy más negyedben
versenyezz hát költő az illatszerész kirakatával
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
És mialatt a világ élt és változott
az asszonyok menetje hosszan, mint egy kenyértelen nap
követte a boldog legényt a Rue de la Verreri-en...
A lírának e szimultánizmusa, mely a szimultán színek és események egyszerre látásán sarkallik, ki óhajt terjeszkedni az egész emberiség szimultán érzéseinek egyszerre érzésére is: s szemet-szívet egyaránt a végtelenbe akar dagasztani: ahogy maguk az ifjak, fiatalosan bombasztikus nyelvükön, kifejezik: "Az új költészet glorifikált ideálja a végtelenbe derülő ember!"
Senki sem mondhatja, hogy ez a program így előadva és megértve (ők persze mindig egy kissé nagyhangúbban és kevésbé átértetten adják elő) nem szép és nagyszerű. Azonban közelebbről nézve, mégis sok meggondolnivalót találunk benne.
Az első meggondolnivaló az, hogy ez a program - program. Bármennyire szabadságot hirdet is egy program: a művészetben, mihelyt a szabadságból programot csinálunk, az már nem szabadság többé, hanem megkötöttség és kényszerzubbony. Fiatal tehetségeknél természetes az újra és nagyra való törekvés, fiataloknál, akik (hiszen előbb beszéltünk erről) sokkal inkább észemberek még, mint az öregek, az elméletcsinálás is természetes: de mennél valódibb tehetségek, annál inkább természetes az is, hogy mihamar nyűgnek fogják érezni az elméletet. S az Újat és Nagyot, ha valóban nagy tehetségek, meg fogják valósítani úgyis: recept szerint sohasem valósítható az meg. A recept, mint minden külső irányozás, csak ártó hatással lehet. S aki ifjú költő egy ily irány vagy folyóirat légkörébe kerül, rendesen nagyon láthatólag megérzi az ártást: mind kényteti magát, mind pózokba illeg, mind kevésbé szabad, kevésbé önmaga, kevésbé spontán, mint annak előtte. Sokszor pózoló s nagy komolysággal komédiázó gyermekekre emlékeztetnek.
Kétszeresen így van a dolog, mikor a program a hagyományok és formák tökéletes elvetését teszi kötelességgé. Szépen hangzik ez, de nagy kérdés, hogy egyáltalán lehetséges-e, s ha igen, művészi lesz-e az eredmény? Művészetben aligha nélkülözhetők a hagyományok: hisz a művészet lényege maga hagyományszerű momentumokon alapul. A művészet bizonyos értelemben kifejezés, és olyan módon hat, mint ahogy a nyelv. A nyelv pedig régi konvenciók, azaz öröklött hagyománykincs segélyével érheti csak el célját. A művészet hatása, mint a nyelvé, asszociációkon sarkallik, s az asszociáció már mindig ősi, hagyományszerű beidegzettségeket feltételez. S ez nemcsak a megértésre, nemcsak a művek értelmi oldalára vonatkozik: hanem éppen oly mértékben arra, aminek e megértés mindig csak eszköze: a megérzésre, a legsúlytalanabb hangulati elemekre. Az érzelem, a hangulat is asszociatív valami: a hatásoknak emlékekbe kell kapcsolódni, hogy egyáltalán valami érzelmet fölkelthessenek: meg kell rezzenteni valami régit a lélekben. Az oly író, ki teljesen elvetné a hagyományokat: fegyvereit vetné el. Szerencsére, ez úgyis lehetetlen.
Azonkívül: az irodalom, mint emberi jelenség, élő szervezet, s folyton újul ugyan, mint élő szervezet, de újulása, szükségképpen folytonos, mint az emberi testé; sohasem ugorhat ki egyszerre önmagából! Az, hogy az irodalmat egészében, lényegileg meg lehessen újítani: mindig a kevésbé tájékozott fiatalság illúziója volt. Az irodalomtörténeti műveltségű olvasó könnyen megtalálja a fonalat, mely a mi ifjaink forradalmár költészetét a százados irodalmi múlttal, lassú, észrevétlen fejlődési fokozatokon keresztül összeköti. Semmi sem új a nap alatt, vagy inkább: minden csak egy kicsit új. Forradalmár költőink egyike maga említette egyszer Vajda Péter nevét, akinek ritmusos prózája nem mindig ellentétes a mi ifjaink prózaversével, s világot betekintő kozmikussága valóban szembeötlő. Vajda Péternek az ifjú Jókai, Petőfi (ki Az apostol-át, Az őrült-jét és a Felhők-et szintén szabad versekben írta) és főleg Vajda János egyenes tanítványai gyanánt tekinthetők, s Vajda Jánostól Adyn keresztül ismét egyenes vonal vezet a mai ifjúságig. Vajda Péternek viszont elődje nálunk Bessenyei, késeibb műveivel, természetrajongó költői prózájával, mely ismét rousseau-i hatásra megy vissza. Külföldi támasztéka pedig a Vajda Péter-féle kozmikus iránynak a schellingi természetfilozófiában és a német romanticizmusban keresendő, mely nagyobb kiadásban némileg hasonló mozgalom volt a mi ifjaink mai mozgalmához, s szintén egy nagy világháború hatása alatt fejlődött. Semmiből semmi sem lesz; minden szoros evolúció törvényei szerint megy végbe, mely átöröklött irányok és kívülről kapott motívumok által határoztatik meg, s nincs író, aki más íróknak örököse és folytatója ne volna, bár gőgös fiatalok gyakran esnek abba az illúzióba, hogy semmiből teremtenek, vagy egyenesen az életből merítenek.
És szavainkat legjobban bizonyítja az a körülmény, hogy a legforradalmibb irodalom is érzi maga is, hogy ősökre, rokonokra van szüksége, s keres is ilyeneket. A mi ifjaink is keresnek, s átallván a magyar irodalomban körülnézni (mert a hazafias és nemzeti "kritika" hosszú és makacs harcaival elérte legalább azt a végtelenül gyászos eredményt, hogy elvette kedvüket a magyar ifjaknak a nemzeti irodalomtól, minden magyarságot lelkükben a korlátolt maradisággal asszociálván: úgyhogy a ferde preceptorbölcsességgel nevelt nemzedék már-már szinte restelli hazája klasszikusait ismerni) - tehát külföldi rokonságot keresnek. Óhajtják ezzel egyszersmind demonstrálni érzéseiknek és akarataiknak az egész emberiséget átható kozmikus szélességét: óhajtanak tüntetni nemes tüntetéssel a háború ellen is, internacionális számot adva folyóiratukból a világháború közepén, hol német, angol, francia, olasz, orosz művészet együtt hallassa rokon hangjait, sőt a néger. A kultúrtestvériség e demonstrálása sohasem lehetett rokonszenvesebb, mint épp ma, de ifjaink valóban nemigen tudják rokonaikat sem kiválasztani, sem megérteni. Hogy is lenne idejük s tanulmányuk áttekintésre, mely az irányok és jelszavak útvesztőiben eligazodni tudjon?
Az igazi rokonuk Walt Whitman, látásban és érzésben valóban kozmikus és szimultánista (bár kozmosza voltaképp bevallottan csak Amerika); témában azonkívül éppoly szabad, sőt szabadszájú, külső s belső formákban éppoly törvénytelen, mint ők akarnak lenni: Walt Whitman, szintén egy nagy háború költője, szintén minden emberivel együttérző, előítéletet, hagyományt szuverén megvető forradalmár: a maga idejében; de vajon, ha pontosan tudnák, hogy 1819-ben született, hogy klasszikusa immár egy irodalomnak, hogy modora immár sablon és hagyomány: hogyan illesztenék össze hagyomány- és régiséggyűlölő programjukba a régi nagy költő tiszteletét? Walt Whitman érzés- és gondolatvilága egyáltalán nem modern: a múlt század negyvenes éveinek demokratikus világnézetét tükrözi az, irodalmunkban voltaképp a Petőfi stádiumát, akivel Imre Sándor egy régi tanulmányban össze is hasonlítá. Minden valószínűség amellett szól, hogy a mi forradalmáraink pusztán egész külsőségek miatt találták Walt Whitmanban rokonukat, amint hogy erős hajlamuk van mindenkiben rokont sejteni, aki valaha verses forma nélkül írt verseket: legyen az Paul Fort, francia történeti balladák szerzője - különben a leghagyományosabb stílben s majdnem rendes, rímes népdalritmusban is olykor, csak nem írva versként külön sorokat -, vagy legyen Verhaeren, arrivé belga költő vagy Libero Altomare, névtelen és értéktelen futurista... akihez éppen véletlen hozzájutnak.
Pedig a "szabad vers" nem lehet egy költői iskolának ismertetőjele: sőt egyáltalán nem tekinthető valami új és forradalomszerű jelenségnek az irodalomban. Szabad vers mindig volt, és mindig csak egy versforma volt a sok közül: egyike a legrégibb versformáknak. Mikor a Bibliában nem pusztán a gondolatritmus értelmi igényei szerint szakadnak meg olykor a versek, hanem az értelem, valóban a vers kedvéért, átszakad olykor a következő versbe: ez már "szabad vers" - egészen a mai értelemben. Szent Ferenc Cantico del Solé-je mindenképpen szabad vers (és mellesleg mondva, oly kozmikus, hogy le lehetne nyomtatni egy szimultánista folyóiratban, ha érzelmi mélysége és spontánsága ki nem ütköztetné onnan). A prózavers, mint modern műfaj is, régi és bevett forma már mindkét elv szerint: a hangzás verse sorokba tördelve, mint Walt Whitmannál, vagy a gondolat verse mondatonként elválva, mint Turgenyevnél. Nálunk az előbbi formát Petőfi, az utóbbit Jókai már a negyvenes években klasszikussá tették. Technikájában e versformáknak futuristák és szimultánisták aligha tudnak már lényegileg újat teremteni: annál kevésbé, mert nincs versforma, mely gördülési lehetőségeiben egyhangúbb volna, technikájában kevesebb lényegi változatosságot engedne meg, mint a korlátlanságot törvénybe iktató prózavers. (Hisz változatosság nem a formák és korlátok változatossága-e? s hogy lehetne változatos az edénytelen folyadék alakja?)
Valóban, a hagyományok és formák teljes elvetéséről szóló programpont, ürességét és realitástalanságát: semmi sem mutatja láthatóbban, mint a legkülsőbb formák, a versformák ügye. Művész sohasem vethet el minden formákat úgy, hogy magával az elvetés tényével ismét forma ne, támadjon, mely mint éppen a prózavers esetében, nem is lesz mindig új forma. De mindenesetre csak egy forma lesz a sokhoz - s a legelfolyóbb, legkevésbé kemény s épp ezért a legkevésbé gazdag és változatos forma. Prózaversek nagyobb tömegben való olvasása rendesen az egyhangú himbálás kissé émelygő unalmát idézi fel, s ugyancsak nagy költői egyéniség, hatalmas súlyú mondanivaló legyen, mely e formának huzamosabban erőt s gazdagabb modulációkat tud kölcsönözni. Lehetnek egyéniségek, akiknek természetes kifejezési formájuk a szabad vers, éppúgy, mint vannak, akiké a szonett.
Nuns fret not at their convent's narrow room:
and hermits are contented with their cells;
- mint Wordsworth írja a szonettről szóló szonettjében; de a szabad versre korlátozni magunkat nagyobb formai önmegtagadást jelent, mint a szonettre korlátozni: hisz a szonett éppen gazdag s szigorú formájának a gondolat ritmusával való ezerféle korrespondeálása folytán ezer oly változatot hozott létre, melyről az egyelvű prózaversnél szó sem lehet. Ha azonban ez a korlátozás még csak nem is önkorlátozás, ha a prózaverset külső divatok, vagy ami művésznél majdnem egyre megy, észbeli meggondolások erőltették reánk, ez éppen olyan ferde kényszert jelentene, mintha valaki divat vagy jelszavak hatása alatt azt venné a fejébe, hogy semmi más formában nem szabad vagy nem modern verset írni, mint például szonettben - akár van éppen a szonetthez kedve, akár megfelel az egyéniségének, akár nem. Nem formai felszabadulás volna ez, hanem a legnevetségesebb formai rabság. És minden jel arra vall, hogy a mi "forradalmár íróink" valóban ebben a formai rabságban szenvednek. Úgy látszik, olyan presztízse van előttük vagy szerkesztőjük előtt a szabad versnek, mely egészen leigázza őket: gyakran érezhető, hogy mondanivalójuk vagy lelkük zenéje egészen más formába kívánkozik, és félszegen, elnyomorodva illeg a rájakényszerített idegen öltönyben. Bizonyos, hogy vannak dolgok, amiket legjobban a szabad versben lehet elmondani (ilyen volt például a Whitman mondanivalója a demokráciáról): de vannak, amelyek e formában komikusak és lehetetlenek. Akár lemondani az ilyen mondhatókról, akár rájuk erőltetni a nem nekik való formát: érzékenyen sérti a művész szabadságát. S valóban, a magyar legújabbak közül egyedül annak egyéniségét látom a szabad vers formáiba erőltetés nélkül beilleszkedőnek, aki azokat már hosszabb fejlődésen át érlelte magának, s nem mindjárt elvszerűen választotta, mondanivalója, egy erős demokratizmus és indusztrializmus hangulatában a Walt Whitmanéhoz rokon, nem ellenkezvén e forma lényegével - aki például egyik legsikerültebb versét ilyenféle hangokkal fejezi be, mintha csak a nagy amerikai hangját hallanók:
- Örüljenek az új költők, akik az idők új arcát énekelik előttünk:
Rómában, Párizsban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.
A nagy Testvériség és Szabadság érzése, mely e sorokban szólal, igazán rokonszenves - rokonszenves az önbizalom is, amellyel költőink elénk lépnek, kézfogva távol társaikkal, az "idők új arcát énekelni". De hajh! különös arc az idők új arca, változó és komplikált vonásokkal; s énekelni azt éppoly kevéssé elég a lelkesülés, mint megfesteni egy ily arcot a festőnek. Vajon, hogy tudna egy arc valóságához férkőzni a festő, ki a rendelkezésre álló eszközöket s mesterségének százados technikáját elvszerűleg még csak megismerni sem akarná? Nem veszélyes-e, ifjaknak ily elveket egymásba szuggerálni? Hajlandók ők úgyis megvetni a technikát, melynek mind nehezebben elsajátítható tudományszerűsége oly soká elzárja őket a Tökéletes Alkotástól. S ha láthatóan nehezükre esik is lemondani a külső formák érzéki kellemességeiről, annál könnyebben mondanak le a belső formáról, a komponálásnak mindig heroikus erőművéről. S nem is a magasabb Egységesítés művészetét értem ezúttal, nem is az eszmék, jelenetek és történetek komponálását. Ez úgysem szokott az ifjúság adománya lenni. S a legújabb irányok írói ösztönszerűleg kerülik is az oly műfajokat, melyekben erre volna szükség. Líra - éspedig komponálatlan, egy végbe nyúló líra a műfajuk, nyúló és tagolatlan, mint maga a Szabad Vers: holott vezető irodalmunk kétségkívül az új közönség igényeinek nyomása alatt mindjobban kezd a lírától a regény felé hajlani. Az ifjak novellája is természetesen csak álcázott líra: s mikor az imént komponálásról szóltam, nem egyebet értettem, mint a gondolatoknak és képeknek azt a - gyakran csak mondatról mondatra való komponálását, mely a prózában körülbelül azt a szerepet tölti be, mint a versben a versforma - belső forma mégis, különböző minden verstől, a szabad verstől is, mert semmi köze nyelvhez és hangzáshoz: belső összeilleszkedés, fejlődés és lendület. S e belső forma már annyira hozzátartozik a művészet legbensőbb lényegéhez, hogy beszélni sem lehet itt már a formák elvetéséről, csak sikerült vagy nem sikerült komponálásról lehet beszélni. A legforradalmibb futuristák is álmodhattak ugyan elvetéséről a grammatikának, a mondatnak is, gondolataink minden gondolatszerűségének elvetéséről, meg is valósíthatták ezt talán egy-két oldalon át: de amennyiben egyáltalán alkottak, ők is komponáltak, jól vagy rosszul. Művészi alkotás valóban egyértelmű a komponálással (az angol composition). A komponálás mélyen a tartalomban gyökerezik, s a stílusig nyújtja ki összefogó, markoló kacsait. A stílus sok máson kívül a kompozíció látható és testhezálló öltönye is: nem mint nyelv és hangzás, hanem mint tempó, tagolás és építés. A stílus ilyen értelemben lerázhatatlan, s a futuristák talán új tempót, új építésmódokat hozhattak a stílusba (mint a kitűnő Aldo Palazzeschi a regénystílusba), de magát a stílust, mint az építés elvét, mint belső formát, nem nélkülözhették.
Ha e szempontból nézzük a legifjabb Magyarország irodalmát, valóban szomorú eredményre kell jutnunk. Ez íróknál még kísérlete sincs a komponálás valamely új módjának, a stíl valamely új tempójának: egy-egy bizarr ötlet, a futuristák legüresebb külsőségeinek esetlen utánzása, a grammatikának és értelmességnek némi, nagyon is erőltetett és kevéssé következetes fumigálása, a mondanivaló szándékos és oktalan komplikálása (naiv fiatal íróknál gyakori szenvelgés): ennyi az egész stílusújítás. A próza sokkal rosszabb náluk, mint a vers. Nemhogy új verve nincs benne, de gyakran egyáltalán nincs verve: vagy ha van, töredékes csak és akadozó. E fiatal írók közül, egy-egy érettebben kívül, senki sincs, aki csak egy egészen rövid prózai műnek teljesen külsőleges, formai, szinte csak stílusbeli megkomponálásáig is tudna emelkedni.
A komponálásról előbb beszéltünk, mint a közönségesen úgynevezett stílusról, a nyelvezetről: mert a kompozíció még a formák közé tartozik, míg a nyelv, mint szín- és képszöveg, már tartalom, már képzet- és fantáziatartalom az író lelkéből. S bár itt már kissé nagyobb gazdagságot találunk, mint a formákban (ifjú írók képzelete ritkán egészen szegény), mégsem hallgathatjuk el többféle kedvetlenségeinket.
A forradalmi-stílust főleg két dolog jellemzi: a mesterkélt bizarrságban nyilvánvaló ízléshiány és a képek túlzott komplikáltsága, mely néha készakart érthetetlenségig emelkedik.
Mind a kettő majdnem elvszerű. Ifjú írók az ízlés megvetésével is szabadságukat akarják érvényesíteni, s a szabadságnak a tabu képzetek és képzetösszeköttetések felé való kiterjesztése nem is helyteleníthető elv. Az ízlés tulajdonképpen konvenció, gyakran elég oktalan konvenció; s mint minden konvenció, változhatik: sőt, művészetben kell is, hogy változzék. Az ízlés bizonyos értelemben csak illedelmi korlátozás, s az ízléstelenség gyakran nem egyéb, mint új területek felszabadítása a fantázia és költészet számára. A francia irodalom klasszikus korában ízléstelenség lett volna az, amit Hugo Viktor később stílussá emelt. Nagyon meg kell gondolni, mielőtt ízlési momentumokat esztétikai érvekül alkalmazunk. Nem joggal vádolták-e ízléstelenséggel egy időben Shakespeare-t, Petőfit és sok mást, kik éppen ez ízléstelenségük révén nem kevésbé nagy költők maradtak? Azonban van valami, amit sohasem lehet elfeledni: az író minden ízléstelenségéből, akarva, nem akarva, ismét egy új stílus, egy új összhatás, jó vagy rossz, harmonikus vagy harmóniátlan, kellemes vagy kellemetlen áll elő. Mondhatja ugyan a forradalmár: "Hisz én éppen ez ellen lázadok, e harmónia, ez ellen a kellemesség ellen!" De nem a harmóniátlanságot kifogásoljuk, nem a kellemetlenséget. Az akaratlan harmóniátlanság ellen szólunk, a céllal ellenkező kellemetlenség ellen: mikor az író minden ízlésbeli szabadsága láthatólag csak azért nem olvad eggyé, egy új ízléssé, mert az író nem képes eggyéolvasztani.
A legnagyobb rokonszenvvel vagyunk az új költők iránt, mikor (ebben is Walt Whitman példáját követve) a modern élet számos oly jelenségét igyekeznek a költészet körébe vonni, melyek eddig eminensen prózaiaknak tetszettek, s a versben ízléstelennek hatottak. Különösen a szimultánista programnak megfelelően, a társadalmi tömegélet és a modern technika nagy társadalomátalakító tényezőinek a magas érzelmi világ számára való meghódításáról van szó. Fenséges tennivalók várnak e téren a modern költőre: de ha valahol, úgy itt igaz az, hogy a fenségest csak egy lépés választja el a nevetségestől. Minden merészebb eltérés az ízléstől, könnyen nevetségessé válik, ha új ízléssé össze nem simul: s valóban, senkinek sincs annyira szüksége az ízlés magasabb művészetére, mint a konvenciós ízléstől magát felszabadítani kívánó írónak. E magasabb ízlésművészet fiatalnak ritkán adatott meg: s mily gyakran tesznek egészen kiváló költők ifjúkori merész művei eleinte komikus hatást! S kivált a mindennapi s prózában nagyon is megszokott dolgok lesznek könnyen nevetségessé versben. A nevetségességgel pedig vigyázni kell: mert sohasem használ, és nagyban öl.
A konvenciós ízléstől való eltérésnek másik iránya, amely felé ifjú írók rendesen hajlamosak, az erotikus irány. S itt is bizonyos fokig engedményekre vagyunk hajlandók. Bár meggyőződésünk, hogy értelmileg minden igazán lényeges dolgot ki lehet fejezni, anélkül hogy ebben a tekintetben a közízlést megsértenők: mégsem fogjuk tagadni még az erősebb erotikumnak olykori szükségét és jogosultságát sem, mint színfoltnak, mint eszköznek, hangulatnak. És kétségkívül inkább azt tartanók hibának, ha az ifjú költő nem fejezné ki mindazt őszintén, ami benne él, ezt is, amily erővel és erős színekben, természetesen, benne él. De mindenesetre nagy hibának tartjuk, ha az ifjú költő hangulattalanul és temperamentumának vagy fantáziájának kényszerítő lendülete nélkül is, akár elvből, akár a közönség képzelt - még semmi esetre sem ismert - ízlése kedvéért, akár hogy szenvedélyesebb temperamentummal szenvelegjen, erőltetetten és kelletlenül hoz be egy át nem élt s csak irodalmilag elképzelt erotikát.
Mindezekbe belejátszik a pour épater les bourgeois fiatal íróknál természetes motívuma is: de vajon, ha e fiatal írók valóban jóhiszeműek, szabad-e e gyermekes motívumból feláldozniuk a művészet nagy érdekeit? Itt tapintunk rá arra a pontra, mely úgy a művészi, mint minden hitvallásnak vitális helye; az őszinteségre és jóhiszeműségre.
S még érzékenyebben rátapinthatunk e pontra az ifjak stílusának másik feltűnő sajátságáról: a komplikáltságról szólva. Szomorúan látható, hogy íróink itt mennyire, túl az egyszerű affektáláson, a rosszhiszeműség lejtőjén és határán vannak. Egészen gyermekes módon restellik valamely gondolatukat egyszerűen elmondani: mintha félnének, hogy ezáltal gondolatuk naivságát meztelenül fognák elárulni. Itt is áll a törvény: hogy mindig a legnaivabb kerüli legkétségbeesettebben a naivság látszatát. Kifejezéseiket addig komplikálják, míg a legőszintébb mondásaik is bombasztoknak hangzanak: s mikor ezt maguk is észreveszik, a bombaszt elől az érthetetlenségbe menekülnek. Naiv gyermekarcukat felismerhetetlenné kormozzák, mint a gyermekek, hogy a koromréteg alatt felnőtteknek képzelhessék őket. De mint a gyermek, csak egymás fantáziáját csaphatják be: kívülük mindenki látja, hogy a korom csak korom - s a gyermek arca is szebb lenne és kifejezőbb, tisztára mosva. Így legfeljebb egy-egy értelmes szem villan ki itt-ott a korom közül, de többnyire bizony csak mosolyt kelt a bekormozott álca: bizony nevetségesek ezek az izzadságosan érthetetlenné költött nagymondások!
De mindeddig csak külsőségekről beszéltünk, formákról, stílusról - mondaná valaki -, s a szimultánista programnak van egészen tartalmi oldala is, melyet már dolgozatunk elején rokonszenvesnek, sőt nagyszerűnek jeleztünk. Vajon bármennyi ügyetlenség és gyermekesség a formában megronthatja-e a tartalom, a mondanivaló e kiválóságát és korszerű fontosságát?
Azt kell felelnünk erre, hogy: igen! Mert először is a szimultánista program nagyszerű ugyan, de éppenséggel nem oly új, mint látszik, s bizonyos oldalról tekintve, nem is jelent mást, mint egyszerűen annyit, hogy az ifjak nagy költők szeretnének lenni. Tulajdonképpen minden nagy költő szimultánista volt: mert nem éppen az-e a nagy költő - legalább, ha a fantázia nézőpontjából vizsgáljuk -, aki egy villanatban tud átlátni egymástól távol eső dolgokat, s úgyszólván mindent a kozmoszból, ami céljának és hangulatának irányába esik, önkénytelenül kiragadni és egységesíteni? Nem fejezte-e ki ezt már Shakespeare is:
Szent őrületben a költő szeme
földről az égbe, égből földre villan.
S nem követte-e, bár minden program nélkül, a legnagyobb költők gyakorlata? Nem kozmikus-e Dante, Goethe, Aiszkhülosz? Ily programot újként és forradalomként valóban csak oly iskola fedezhet fel, s köthet össze a régi nagy költők elvszerű megvetésével, mely e régi nagy költők megismerésétől a priori elzárkózik. Kozmikusnak lenni valóban nem egyéb, mint nagy költőnek lenni - s ezt nem lehet program szerint.
De tegyük fel, hogy igazán van - amint láttuk, hogy igazán van is - valami új és korszerűen szükséges a szimultánisták mondanivalójának élében legalább és hangsúlyában. Akkor sem a mondanivalón, mint célon fordul meg semmi, hanem a művészi élezésen és hangsúlyozáson. A cél maga igen egyszerű, néhány prózai mondatban tudtul adható, aminthogy a program többszörösen tudtul is adja, s mi is megpróbáltuk ismét tudtul adni. Még azt is könnyű kritikai feladat jelezni, minő irányban volna korszerű és szükséges a szimultánista mondanivaló hangsúlyozása és élezése; de e hangsúlyozás és élezés szuggesztív keresztülvitele: ez a művészet! Eszméket kimondani, hangulatokat jelenteni nem nehéz: de átplántálni, szuggerálni őket, ez a nagy dolog s ez már csak a művészet formai eszközeivel lehetséges. Megértetni, elhitetni lehet valamit művészet nélkül is, de ez még távol sem a szuggesztív hatás, amire a költő törekszik. Ezért van az, hogy a költőnek nem kell új eszme, hogy új hatást hozzon létre: s ezért, hogy a művészetben lényeggé éppen a szuggesztív hatás eszköze, a forma válik.
Ezért egy új irodalmi iskola kritikája elsősorban formai eszközeinek kritikája.
Túl szigorúak voltunk? Inkább az ellenkezőt hisszük. Készakarva nem említettünk neveket és egyes dolgozatokat. Azok az új irányok írói közül, akik tehetségesebbek, maguktól meg fogják találni útjukat és helyesebb utakat. Adja Isten, hogy programjuk legszebb pontjait a lehető legfényesebben megvalósíthassák! Mi a programot s annak mint programnak eddigi eredményeit néztük, s igyekeztünk jövő veszélyeire hasonló programoknak figyelmeztetni. Nem egyes írók, nem is valamely jelen írói csoport volt tanulmányunk tárgya, mely lehet jelentéktelen, mint jelenség, sőt mint szimptóma is. Mi magát az ifjú irodalom elvét óhajtottuk bíráló szemekkel vizsgálni, úgy, amint az e szomorú XX. században kialakulni látszik.
1916
MIRÈIO
Ritkulnak lassankint a háborús könyvek: s irodalmunk, a szelíd és docilis magyar Múzsa, gyűlölvén már a gyűlöletet, mindjobban vágyik és mer belekapaszkodni megint vezető nénjei kezébe. Most e viharban, jobban, mint valaha, kell a gyenge Múzsáknak kézen fogva járni s egymás bátorító énekét figyelni: s utána dalolni! Íróink is, sőt a kulturáltabb publikum, mintha most éreznék igazán, mely kincs egy nagy európai kultúrközösségbe való tartozandóságunk, mintha féltenék azt az oktalan szétszakadástól, szinte több érdeklődést mutatnak a külföld, többet ellenségeink irodalma iránt, mint békében! Így Németországban, így az antant országaiban is. (Az angol Athenaeum legújabban ideérkezett száma egyszerre két német és egy magyar - Jókai - regény 1916-ban megjelent angol fordításának hozza elismerő kritikáját, csak egyetlen hónap termésében.) Az európai irodalomnak, hála isten, most is van Egy Lelke: és nem sikerült ezt kettészabni. S ez a lélek, hadban a háborúval, élni és győzni fog!
Dicséret illeti a Dick kiadócéget, hogy fölülemelkedve minden kiadói babonákon, merte és akarta a Gábor Andor Mirèio-fordítását, a világháború alatt, kivételesen szép köntösben, közönség elé hozni. A terjedelmes mű a Kisfaludy Társaság Évlapjai-ban, ahol először jött, a nagyközönségnek valóban nemigen volt hozzáférhető, s mint a provençal eposz első teljes fordítása, hibái mellett is irodalmi nyereség.
Szép vers a Mirèio. Hangulatában, műfajában (Gábor is mondja) Toldi-hoz hasonlít, tán kissé több benne a tanulmányszerű etnográfiai anyag s kevesebb az érintetlen szűzi frisseség, de a provençal költő, etnográfiájának minden adatszerűségét verselő és színező művészetének rafinériájával s másrészt egyes helyeknek valóban homéroszi, heroikus egyszerűségével feledtetni tudja. S nem várhattuk ugyan Gábortól (ki azóta egy tipikusan fővárosi kupléköltészet teremtésével szerzett érdemeket) éppen e heroikus egyszerűségnek s általán a költemény naiv és népi alapérzésének teljesen mély és rokon visszacsengetését, de joggal a bravúros verselőtől legalább verstechnikai és nyelvművészeti szempontokból kifogástalan munkát.
Egy kissé csalódtunk. A Mirèio-fordítás fiatalkori mű: Gábor (maga mondja) húszéves korában készíté, tizenkét évig hevertette, s bizony kicsit naivul hangzik, mikor azt ígéri, hogy ha "még egy második" kiadást érne meg, "szívesen tenné még kedvesebben és folyamatosabban olvashatóvá". Ezt valóban megtehette volna már, mielőtt egyáltalán kibocsátja; így, ahogy van, minden strófáján érezni, mennyivel jobban meg tudná csinálni, legalább tisztán verstechnikailag a mai Gábor, rímek elismert virtuóza.
Mert e fiatalkori műnek verselése, csak legkülsőségesebben tekintve is, sem különösebben korrekt, sem különösebben szép vagy eredeti. A jambus néha feltűnően döcög, vonja gyakran lábát, "mint a sánta eb" - a végütemben nem szabadna annyiszor spondeust használni. Nem a hideg szabályt kívánjuk mi: sőt nem haragszunk a hanyag jambusra, ha a hanyagság könnyűséget ad: de vajmi ritkán van ily szárnya e versnek. Mirèio versének - könnyű az, s alapjában lírai -, suhanni kellene, mint a falusi fecske suhan: Gábor sorainak szabálytalanságaiban pedig nagyon is gyakran nem hanyagságot, hanem nehézséget érzünk. Sokkal jobb persze már a rímelés, sőt egészen korrekt: bár nem mindig természetes: a Magali-dal legelején mindjárt például nem lett volna szabad igekötővel rímelni: az ilyen rímeket sem szeretjük: Alári-nyáji, aztán a rímelésben épp Gábor Andortól többet is várnánk fakó korrektségnél.
Nem sokkal több dicsérnivalót nyújt a vers belső felépítése sem, pedig nagyon érdekes technikai teljesítményekre csábíthatott volna. Ami a középkori provençal strófákban külsőleges komplikáltság, Mistralnál a belső versszerkezet komplikáltságává alakul, amely az enjambement művészete: az értelem túlárad a sorokon, túl a strófákon, s a mondat tagoltsága a vers tagoltságával különbözőképp harmonizálva vagy diszharmonizálva a legváltozatosabb képleteket adja. Csakis így képes a költő voltaképp teljesen lírikus strófájának epikai hajlékonyságot és terjedékenységet adni: csakis így, megóvni a lírai unalomtól hosszú költeményét. Ily költő fordítójának az enjambement-okat lehetőleg pontosan követni kell, s a mondatokat úgy osztani el a versben, ahogy a költő elosztja. Gábor nem követi ezt, inkább henyén kitoldja az értelmet, minthogy átbogozza strófáról strófára, s ahol kényszerül is egy-egy merészebb enjambement-t utánozni, láthatólag kedvetlen s ügyetlen csinálja: nála az enjambement nem is az a szabad művészi eszköz, amivé Mistral kortársai, a romantikusok tették először az újabb költészetben, hanem verskényszer. Így lesz az ő verse sokkal egyhangúbb és szétesőbb, mint Mistralé.
De a legnagyobb és legprimitívebb hiba: ez a vers nem könnyű: a Mistralé elsősorban könnyű. Gábor, kitűnő verselő létére, sohasem volt természetesen-könnyed verselő: de mikor a frivol múzsának áldoz, rendesen nagy művészettel tudja eltüntetni a mesterség nyomait. Mirèio-ban nem tudja. Untalan a nyelven tesz erőszakot a vers miatt: s fordítása igazán nem olvasható úgy, mint egy eredeti mű. Főleg a szórend szenved a sorok Prokrusztész-ágyában, néha szinte mintha a fordítónak nem is volna érzéke a természetes magyar szórend iránt Ilyen mondatok: "A jó szót ki meg nem fogadja?" - "Maguk' ki sem pihenhetik Szegény lovak" - A nap lemegy, "hagyván az isteni szent békességet itt" - A fürjecskék "csak nyújtogatják szép fejök ki" - egész gyakoriak. Talán nem is annyira a nyelvtanilag helyes vagy helytelen, mint inkább a laposan erőltetett vagy költőien szárnyaló szórend különbségéről van itt szó. S mintha a húszéves Gábor nem lett volna egészen elfogulatlan a verssel szemben: a vers gyakran távolról sem követelte az áldozatot, amit neki hozott. Biztosak vagyunk, hogy ha mai fölényével néz versére, jobb érzéke (melynek e fordításban is jeleit adja) megsúgja neki még az olyan finomságokat is, mint hogy például "Vessétek meg ágyunk, de mélyen!" - a rossz jambussal is - költőibb sor, mint ahogy ő írja: "Vessétek ágyunk meg..."
De nemcsak szórendjében erőltetett e fordítás, hanem gyakran egyes szavakban is ("kitárva két karát" rímben, "bennünk" bennünket helyett, többször is, "vón", "arr' a tájra" egész rendesen, s Mirèi' Mirèio helyett gyakran - ami már a Szász Károly iboly-féléire emlékeztet), olykor a következetlen időhasználatban, olykor kényszeredetten lapos kifejezésekben ("Ezt, Szentek, elérni Csak semmi tinéktek" - "Aztán vén testemet szét is szabdalhatod": aztán nem bánom, ölj meg! - "Vince, nem halsz te meg, ha ajkamnak hiszel": nem halsz bele abba, ha nekem hiszel...), olykor az eredetihez tapadt ügyetlen hűségben ("S többet is csinálna A gyors munkájú had, amíg dalt dalra kezd": nóta közben, ha még annyi volna is, elvégezné).
Általában Gábor, amint a verssel, úgy a szöveggel szemben sem tud elfogulatlan és fölényes maradni - s ez más oldalról érdemnek is fölírható, mert hiszen lelkiismeretességből származik. Fordítása értelmileg majdnem teljesen hű, szinte filologikus. Kihagyás az egész nagy könyvben alig van, inkább csak hangulati vagy az átmenetet jelző szavakat ejt el olykor. Sajnáljuk az o Mirèio-t a XI. ének elején, a Zan!-t a ferrado felírásánál, egy-egy hogy-ot és és mégis-t nélkülözünk (VI. 74.): komolyabb hiány nincs. A provençal nyelv különben sokkal kevésbé tömör a magyarnál, s így a fordítónak inkább az okoz gondot, hogyan töltse ki a sorokat: Gábornál is van helyenkint egy-egy cheville, két-három jelző is néha, ahol az eredetiben egy sincs, sokszor az egyszerűség rovására, erőtlen és henye sorok és félsorok teszik a szöveget itt-ott pongyolává, sőt olyan is akad, mely a költő intencióival, legalább hangsúlyban, ellenkezik. Félreértés azonban egy sincs, és csupán egy helyet vettem észre, mely határozottan mást jelent, mint az eredeti (mikor a Mirèiót szállásra invitáló kisfiú azt mondja Gábornál: "Nyáron le sem vetkezve hálunk" - ami elég furcsa szokás lenne éppen nyárra -, az eredetiben csak a leányt biztatja, hogy ezen az egy éjszakán akár ruhástul is megalhatik!). Néhol egy erőtlen adverbium, egy felesleges talán gyengíti az eredeti mondat értelmét, olykor a fordító más hangulatú, gyengébb vagy erősebb kifejezést használ, mint a költő (körmöket ujjak helyett, föld alatti lyukat messze barlang helyett, híres csillagászt sötét asztrológ helyett), néhol egy-egy provençalizmus elsikkad, talán kár is érte, máshol egy-egy célzást a fordító a személynév odabiggyesztésével talán nagyon is érthetően kimond: de egészben véve fordítása szorosan tapad az eredetihez.
És mégsem teszi azt a hatást, mint az eredeti. Majdnem teljesen hiányzik a naiv, könnyen és frissen omló hang, Mistral fő bája. Már maga a nyelv kényszerű erőltetettsége, még inkább a verspótló cheville-ek gyengesége (Gábor nem vitte költészetét e cheville-ekbe, pedig, mint Théodore de Banville mondta, épp a cheville próbálja ki a költőt - s hát még a költőt a fordítóban!): mindezek már nagyban rontják az egyszerű s színtiszta poézis hangulatát: s a fordító hiába törekszik az elvesztett pozitív népiességgel pótolni. Valóban az egyszerűség is, mint a stílus többi mélyebb tulajdonsága, negatív valami, nem lehet látható, pozitív külsőségekkel elérni: mihelyt észrevesszük, már nincsen, mihelyt egy-egy helyen külön észrevesszük, nincsen. Az egyetlen mód a népiességnek és egyszerűségnek, ha az nincs vérünkben, illúzióját valahogy fölkölteni, nagy népies költőink eszközeinek, szókincsének és mondatfűzésének tanulmányozása, utánzása: s a Toldi mintája annál csábítóbb lehetne a Mirèio fordítója előtt, mert a magyar publikumban a Toldi minden távoli reminiszcenciája is alkalmas ezt a hangulatot megrezgetni. Gábor azonban sokkal önállóbb: ő népi szókkal és szólásokkal teszi népiessé művét: lehetőleg olyanokkal, melyeket más írók még nemigen használtak, s csak úgy ontja az olyan szavakat, mint barkóca, őn, rozsnok, pétely, baltacim, csánk, gerendely, linka, átán, ballangfű, vöcsök, nála a káromkodás a szájon ötöl, a ruha gúnyaféle, a minden egyes minden-egy, még a pióca is nadály, néha mintha egyenest a Tájszótárból kerültek volna szavai, máskor valami irodalmilag bélyegzett népiesség jellemzi őket, s még a legigazabban népiek is, éppen szokatlanságánál fogva, s mert kirínak környezetükből, az ellenkező hatást szülik, mint amit akarnának, egyszerűség helyett a mesterkéltségét, s gyakran majdnem arra adnak példát, amit Tóth Béla rabbinusmagyarságnak nevezett.
És ez erőszakolt népiességgel teljesen ellenkezik a fordítás nyelvének alapszövete, mely minden, csak nem népies és egyszerű. Mindjárt a költemény legelején, s éppen az egyszerű provence-i nyelvről azt mondja a fordító, hogy már nem értik, "csak póri körbe lent". Egyszerű ez? Éppily bántóan irodalmi a hang a könyv utolsó lapján is: "Hálónk megtöltitek, halászni ha megyünk"... Ezt az irodalmi tónust tartjuk a fordítás fő hibájának: ez a színtiszta, egyszerű Mirèio?! Főleg a parasztdialógok hangját sehogy sem tudja eltalálni Gábor, s gyakran egészen természetellenes. Milyen gyönyörű például a gyermekek szerelemvallomása az eredetiben, minden szó valami csodálatosan naiv meztelenséggel hat, s mennyire elrontják ezt a fordításban az ily kifejezések: "Mért vagy oly kegyetlen? Édes szép szájad ó hogy tréfálhat meg így?" (Az eredetiben egyszerűen: "De hamis a nyelved!") Vagy mikor a leány kisurran a csók elől, evvel az egyetlen, annyira sajátságos szóval: Lingueto! - "Kéne?!" - mondaná a magyar leány - ő is csak egy szóval: - de semmi esetre sem úgy, mint Gábornál mondja: "Kincsem! sokat kértél, most semmid sincsen!" - S mit szóljunk egy különösen naiv részletben az ilyenekhez: "Aranynyelvén a kis fiúcska Fénnyel hónát így koszorúzta"? Vagy mikor egy lappal előbb a "Csigabiga, nyújtsd ki szarvadat" helyett ilyen gyermekverset hallunk: "Apáca, nyújtsd szép szarvadat ki, Mert hogyha nem dugod magad ki..." stb.
Evvel a hibával, melyre mindenfelé találhatnánk példát, szorosan összefügg az, hogy a fordítás sorai és strófái gyakran tesznek egészen prózai hatást. Az egyszerű és népies költeményben gyakran van szó olyan dolgokról, melyek csak a legtisztábban egyszerű előadásban hatnak jelentőseknek és a költészethez méltónak, s mihelyt egy fokkal irodalmiabbra van hangolva a húr, mindjárt ellaposodnak. Semmi sem prózai önmagában: minden csak a lélekben lesz azzá, az elbeszélő egyéniségében: azaz az általános tónushoz, az elbeszélő egyéni tónusához képest hathat prózainak. Mikor a szép leány behozza a vacsorát: milyen csupa költészet ez Mistralnál - vagy magyarban Aranynál a Toldi szerelme első énekében! S milyen csupa lapos próza ugyanez Gábornál! Mert a tónus más, nincs meg a reveláló egyszerűség. Gábor maga is érezni látszik, mennyire lealacsonyodnak egyes mondanivalók az általa fölvetett tónusban: s az ily helyeken, mintha kedvetlenül színtelen akarna átesni, ami persze kifejezésben is lapossá teszi.
Nem az egyszerűség a prózai. Éppen ellenkezőleg: az egyszerűség, a naiv, a gyermek mindenben újat lát, költőit, érdekeset! A blazírt szemek látása prózai, az unott irodalmi szemeké, melyek mindenre azt látszanak mondani: Már ismerem! Nem érdekel!
Nem mondjuk, hogy Gábor látása ilyen: ezt maga a jelenlegi munka is eléggé megcáfolná. Gáborban a penzumos fordító mögött mindennek dacára egy - szerény - költő is lappang, s mihelyt hangjának megfelelő részletek következnek, megzendül, mint a hangvilla, ha rokon hangot ütnek. Az egyszerűbb, idillikusabb részek kevésbé sikerültek: de viszont majdnem egészen jónak lehet mondani oly helyeken, hol nagyobb színkavarodású leírások követik egymást. Ilyen különösen a boszorkányos jeleneteknél, és az utolsó énekek leírásában. Általán a költemény második fele jobban sikerült, mint az első, s ez mutatja mindenesetre, hogy a fordító nem lankadt: inkább fölmelegedett. Egy-egy valóban szép, színes és jó hangzású sorban elszórva gyakran gyönyörködhetünk, olyan kifejezések, mint a "sóval fülledt hő", "meddő dombok nagy szőke teste", olyan sorok, mint ez: "Sötét szőllő bora legjobb táncoltató", vagy ezek: "És Jézus a mennyből lenézve A táncoló vad vízre, vészre", vagy ez a ponyvareminiszcenciákat finoman keltő sor: "És ment Mirèi', mint Magyelóna!" (Csak a Mirèio neve ne volna itt is megkurtítva!), valóban jobb fordításnak is díszei lehetnének. S emellett a fordító munkája minden hibáival is sehol sem félmunka vagy ímmel-ámmal végzett: ha erőtlenebb, ha próza helyenként, azért prózai csak, mert nem mindenütt felelt meg a feladat a fordító egyéniségének: nem mintha nem dolgozott ő mindenütt a legnagyobb ambícióval, s ez több és jobb, mint amennyit a legtöbb magyar fordításról elmondhatunk. Oly kevés nagy remeke a világirodalomnak van átültetve a mi nyelvünkre, és ami van, oly rosszul, hogy oly munkát, mint a Gáboré, bár nem hallgathatjuk el hibáit, mégis örömmel kell üdvözölnünk. A Mirèio-fordítás fiatalkori műnek kitűnő volt, s ha szerzője nem sajnálja átdolgozásától a nagyobb fáradságot, technikailag legalább elsőrangú lehetett volna belőle. Így, amint van, azt a kívánságot ébreszti: bár gazdagítana Gábor bennünket egyéb, egyéniségéhez jobban illő külföldi remekek átültetésével!
1916
NOÉMI FIA
1. Ritkán jelenik meg manapság piacunkon oly nagyszabású, annyi magas ambícióval írott regény, mint a Laczkóé, a Noémi fia: amely annyira igényt tartana a nagy regény minden kvalitására. Igen: a legmagasabb igényekkel készült, s emellett jó könyv is, szép könyv is, de igényei, ambíciója valahogy nem függenek össze jóságával, szépségeivel - a jóság, a szépségek, mély, gyermekkorból hozott érzéseknek, spontán nekilendüléseknek, akaratlan, szinte tudattalan kisarjadásai: az ambíció, ellenkezőleg egy nagyon is akart, nagyon is tudatos, izzadságos művészet pálmája felé látszik nyújtózkodni.
2. (Úgy - előbb megszabadítom magamat minden hátsó gondolattól, sietek elmondani mindazt, ami kellemetlen vagy nehézkes volt ízlésem számára ebben a regényben: hogy aztán annál szabadabban, fenntartás nélkül dicsérhessem: úgy, ahogyan valóban érdemli!)
Tehát: a művészet, amely felé nyújtózkodik, kissé nagyon is akart, erőltetett, és éppen ezért néhol nehézkes hatású. A regényideál, mely szeme előtt lebeg, a flaubert-i: mely a művészetet a formális elemek túlsúlyában keresi. A tartalom egy akármilyen életdarab: a legszürkébb, a legjelentéktelenebb, legeseménytelenebb, a leg-váltogatás-nélkül-igazabb: minden külön befejezettség, lírai vagy drámai, patetikus érdekesség nélkül. Ezt a színezésnek és plasztikának, az árnyalásnak, átmeneteknek, a tömörítésnek és jellemzésnek, egyszóval minden illúziókeltésnek legminuciózusabb művészetével megfesteni a regényíró feladata. Ezért érezhető a Laczkó mesélésén mindenütt a törekvés: a történetnek szögleteit kikerekíteni, minden részletnek egyenlő fontosságot tulajdonítani és a leírást a miliőrajz s a mindennapi élet apró jelentéktelenségeivel túlhalmozni. A Flaubert felséges személytelenségére való törekvés látszik. A portré hű akar lenni, teljesen, s minthogy a belső hűség olyan valami, ami öntudatlanul, spontán születik, az ambíció és akarat, mely amavval mit sem tud csinálni, a külső hűség felidézésére veti magát: tudományos aggodalmaskodással gyűjti a kép színeit, az adatokat, lelkiismeretes gondot fordít egy-egy külső vonás pontos megállapítására, tévedések, anakronizmusok elkerülésére, mennél több apró és igaz részlet összetömörítésére, módszer, mely művészileg talán megbosszulja magát (a Salammbô-nál, a Bouvard et Pécuchet-nél is megbosszulta) - de mindenesetre megad a műnek egy külön, másnemű értéket, s a művelt közönségnek egy bizonyos, tudományos érzésű részénél nem veszhet el. Laczkó könyvének is van ilyen külön értéke mindazokra nézve, kik magyar irodalom- és színészettörténeti érdeklődéssel bírnak: valóságos lexikona e könyv a közelmúlt vidéki magyar színészéletének, adatok és képek gazdagságára és teljességére nézve páratlan. Egy egész színészeti geográfia: a vándorszínész életének állomásai, Kárpátoktól Adriáig kaleidoszkópszerű változatossággal gördülnek elénk: módszer, mondom, ami talán szerkezetileg nem válik a műnek előnyére (mindenesetre egy nehéz szerkezeti probléma, mellyel Laczkó néhol nagy erővel birkózott, de nem mindig győzött) - de rendkívüli gazdagság és tarkaság érzését költi az olvasóban. A szerző ismeretei kimeríthetetleneknek látszanak, minden szó mögött az elhallgatott, a leírni sem érdemesített adatoknak és ismereteknek még egész tárházát sejtjük.
Mindezekhez képest, amint a szerkezet kaleidoszkópszerű, a stílusnak mozaikszerűvé kell válnia: nem az egységes nagy lendülést, hanem a részleteknek lehető legszínesebb, legéletteljesebb, legjellemzőbb, legfantasztikusabb kifestését tűzi feladatává: ismét flaubert-i ideál. Gyorsan kell menni mindennek jelzőket találni, melyekben egy egész ember, egy egész színház, egy egész társadalmi osztály, egy egész város rajzoltatik, melyek egy egész képet, tájat, hangulatot, egyszerre hoznak szemünk elé. A tudós helyét az íróban itt a mesterember foglalja el - festeget, ácsol, ötvöz és ragaszt -, és Laczkóban (régtől ismerjük) van is egy, aprómunkára kitűnően alkalmas, précieux mesterember. Jelzői többnyire képszerűek, gyakran jellemzőek, tömörsége kitűnő, s egyetlen szava sem esik gondatlanul. S mégis (vagy éppen azért) a stílusban találjuk regényének leggyengébb oldalát! nagyon is akart, nagyon is ötvözött, nagyon is terhelt, précieux. A részletmunkában elvész a lendület. Külön-külön minden mondat kitűnő, sima, véglegesen megfaragott, egyben a nyelv mégis akadozik, zökken, mert nagyon is súlyos, csörög, mert nagyon is apró drágaságokkal van megrakva. Természetesnek, lendületesnek szánt passzusai passzusok maradnak: észrevesszük, hogy természetesnek, lendületesnek vannak szánva. Csak ahol a költő felejti pillanatra a mestert, a tudósát, akkor szárnyal fel egy-egy szökkenésre: mint a gyermek, akkor csinálja a legbájosabb mozdulatokat, ha felejti a pedáns táncmester szemeit: s ilyenkor elragadó tud lenni - s így mindinkább a könyv vége felé.
3. Mert a tudós és mester mögött ott van a költő is, a leghatalmasabb! és most már erről fogunk csak beszélni. A sok mozaikszerű apró részlet, sok nyüzsgő, megvillanó alak középpontjában egy igénytelen, de mély történet áll, egynéhány ember egészen intim története, s ez a történet egy költő lelke mélyéből eredt, s érzelmi intenzitásával győzedelmesen szorítja ki érdeklődésünkből a regény vége felé mindig jobban a túlzott, aprólékos, miliőrajzot, mely elnyomni, elborítani hiába igyekszik. Amint nehezíti Laczkó regényét minden, ami akart, úgy ad szárnyat neki valami mélységes akaratlan. E képszerűnek, leírónak szándékolt regény mégis elsősorban érzelmi regénnyé vált, s elsőrendű szentimentális szépségei vannak. Maguk az alakok... amily külsőséges, adatszerű minden a miliőrajzban, oly belülről és mélyből van mintázva ez a két-három főalak. Lányiné, a kisfiú, még Szillánghy is: de elsősorban maga Arabella, akinek arcképe a gyengédségnek, szeretetnek és mély átérzésnek egészen páratlan mesterműve. Alig tudok a magyar irodalomban nőarcképet, mely az olvasó emlékezetébe ily finoman, mélyen és rokonszenvesen benyomódna: Thackeray nőalakjait lehetne hozzája hasonlítani, anélkül hogy bármi tekintetben is hatásukra gondolhatnánk. És nem valami idealizált alak ez: ellenkezőleg: a legemberibb szenvedélyéig, legkisszerűbb gyarlóságáig átérzett és megrajzolt asszonykép. S mily pontosan és mélyen összehangolt evvel a másik három alak! S a történet maga, a művésznő katasztrófája, aki fiáért lemond a művészetéről: a történet, mely csak az utolsó lapokon nyílik ki, mint az ég szélén az alkonyfény, micsoda méla színruhába öltözteti, visszapillantva, az egész regényt, mint az alkonyfény az egész tájékot! Mindez igazán mély és művészi: Laczkónak valami nagyon gyökereset sikerült itt kihozni magából. Vagy nem is: nem siker volt ez és nem ambíció: akaratlan és őrizetlen szakadott ki ez!
A kritikus tragikumához az is hozzátartozik, hogy a dicséret nehezebben fejezhető ki szavakban, mint a gáncs. Ami sikerült, az egy dolog, szükségszerűen egy, és imponderábilis, szavakba nehezen foglalható, egy lendület, a tudattalanból felhozott hangulat, leírni, megdicsérni tulajdonképpen annyi volna, mint újrateremteni, más eszközökkel ismét létrehozni, annyi, mint egy új regényt csinálni, és mégis ugyanazt, lehetetlen. Mennyivel könnyebb dolog a gáncs, mely a részleteket vizsgálja, s az eresztékeknek, a darabok összeillésének zökkenéseiből táplálkozik! Mennyivel, a kifejezés okozta tökéletlenségeket szavakba foglalni, mint a poézis diadalát, mely mindig a kifejezhetetlen diadala! Mily szóval is dicsérhetném a Laczkó regényét? Szép regény, jó regény, magyar mű, meg vagyok győződve, hogy maradandó lesz irodalmunkban. Nem is gondolnám, hogy valaki mást mondhasson - ha nem pártszellemből.
1917
CENTENÁRIUM
Jólesik halálok évadán születésnek ünnepét ünnepelni: áldott alkotó születését a rettenetes rombolások között. Legnagyobb ünnepek a karácsonyok, mert igazi csodák ünnepei. A halált könnyen megértjük mi, szegény halandók, de minden születés csoda marad. Talán egyetlen csoda mai eszünknek ebben a világban. Egyetlen kilátás az Újra, Valószínűtlenre; egyetlen kapu, ahonnan nem ismert, ki nem számítható jövevényt várhatunk. Ki az a gyermek, aki az újdon bölcsőben siratja életét? Honnan jött? Mit hozott? Talán messze ősapák lelkéből hozott vissza valamit, valami elfeledtet üzenetet a múltból a jövőnek! De mindenesetre újat hozott: új látást, akaratot...
Mit hozott a magyar népnek Arany János, az Arany János karácsonya? Néha úgy tűnik föl, mintha magával hozta volna, ez a nagy magyar költő, a messze magyar múltból hozta volna, ez a bihari hajdúk késő parasztivadéka, telt mély ritmusait, ősi zengésű szavait, a régi nyelv minden színeit, hogy e régi lelkek véréből szűrt színekkel fesse meg új képét arról, amit látnia s élnie adatott. Mintha készen hozott volna magával, múltakból, szavakat, ütemeket. Pedig tanulta őket; tanulnia kellett, mint mindenkinek, s irodalmunk legnagyobb tanulója volt ő. Mit hozott hát? A lelkét hozta messzirül, érzékeny és mély-mély magyar lelkét, melyen úgy tapadtak ezek a szavak és színek, mint elektromos lemezen a csillámló fémmorzsa, úgy gyökeret vertek, és új ágakat hajtottak, mint a jó palánta jó földben.
De ha a költő lelke üzenet volt az ősöktől, levél a múltból a jelen élethez: ezt a levelet nem mindjárt lehetett olvasni; idő kellett, míg az élet fölnyitja, s kihámozza borítékaiból. Arany soká és elrejtve érett; s még mikor föltűnt is, egészen a környezete hatása alatt állt, egyénisége gubóban még. A múlt század közepének demokratikus világnézete az íróktól is demokratikus tendenciákat, egyszerűbb ízlést és érzelmeket, népies motívumok szeretetét, közérthető, sőt köznapi nyelvet, s a formában is minden rafinéria mellőzését, sőt bizonyos pongyolaságot kívánt. A romantika is divatját kezdte múlni, a hősi középkor iránti érdeklődés megcsappant, a költészet kezdte fölfedezni a jelenkorit és a köznapit. Mindez egészen megfelelt a Petőfi egyéniségének, az Aranyénak már sokkal kevésbé. De politikai rokonszenvei, a korhangulat, népi származásának és a szenvedő nép nemességének intenzív érzése, éppúgy, mint a fiatal Petőfi tüneményesen szuggesztív hatása, őt is ez irányba sodorták. Fogékony és szerény fiatalnál csak természetes a koreszmékért való rajongás, s az ifjúság forradalmár vezéréhez való lelkes csatlakozás. A szerény zseni először maga körül, kívül keresi célját, ideálját, s csak kerülő után, később meri azt önmagában meglátni, meglelni. A Toldi még nem jellemző, önálló munkája Aranynak: Petőfi visszhangja ez, bár konstrukcióban s formában önkénytelen is kissé szigorúbb. Toldi érzelmei, melyekben kritikusok gyakran a feltörekvő nép érzelmeinek szimbólumát látták, a Petőfi érzelmeinek édestestvérei; s e rokonságot nemcsak ott érezzük, ahol a korszellem is magyarázhatná; hanem még például a fiúi szeretet meleg rajzában is, mely erősen petőfies. Csak egyet érzünk már: Toldinak már van valami arisztokratikus mellékíze, Petőfitől teljesen idegen. Toldi nem egyszerűen feltörekvő paraszt, hanem olyan, aki tudja, hogy ősei urak voltak, s neki is annak kellene lennie: ősi jogokra hivatkozik, s nem újakat követel. A nemességre büszke magyar paraszt ez, a nemesparaszt családból származó Arany: nagyfalusi Arany, szalontai hajdú.
Az első remeke Aranynak, amelyben ő már ő, melyben ráeszmél, hogy lelke más, mint másoké, mint a kortársaké: a Toldi estéje. Az öreg Toldi, bár ifjú költő alkotása, sokkal szubjektívebb hatású alak, mint a fiatal. S ha már a fiatalban megvolt bizonyos arisztokrata büszkeség és ingerlékenység: az öregnek épp ezek lesznek fő vonásai. Arany mintha rátalált volna saját érzéseinek bizonyos arisztokratizmusára, s ennek a demokrata korral való ellentétességére: a Toldi estéjé-ben épp egy ilyen ellentétességet tesz a történet fő rugójává. Csakhogy - és ez még mindig jellemző az ifjú Aranyra - ez ellentétet tragikusnak érzi, az arisztokratikus érzésvilágot rossznak, elavultnak, s minden rokonszenvei ellen a kornak fogja pártját: ezért kell Toldinak nevetségessé válnia, s ezért lett az öreg Toldi, minden rokonszenvességével, nagyszerűségével is, a csökönyös kultúra- és haladásellenességnek kinevetett szimbólumává. A költeményt, modern szellemű tanulságában Vörösmarty is hasonlóan foghatta volna föl, aminthogy a téma Vörösmarty előtt is rokonszenves volt: de az öreg hős alakjában Arany legsajátabb érzései töprengnek, s szomorú és nevetséges sorsában először ismerjük föl Arany marcangoló önkritikáját, mely később egész pályáján átkíséri.
Az események igazat látszottak adni ez önkritikának, a kor gyorsan érett a demokratikus forradalom - a Petőfi forradalma - felé, s Arany még egyszer megpróbált a kor igaz fia és költője lenni. Hiába! hangszere csak tompán tudta visszaadni a kor hangjait, s majd egészen elhallgatott. Mi volt az, ami újra megszólaltatta, s ezúttal egészen a maga hangjain, ami kihozta belőle az ősök üzenetét, ami fölnyitotta végre ezt a messze magyar múltból a jövőnek küldött levelet? A nagy csapások voltak, az ideálok nagy romba dőlése; a fájdalom: a leveleket is kés tépi föl. Nem való, hogy a forradalom leveretésével Arany elveszítette volna önmagát; ellenkezőleg: akkor találta meg. A nagy katasztrófa megértette érzéseivel a kor ideáljainak törékenységét, egyoldalúságát. Mer immár szembehelyezkedni velük, mer magányos utat keresni magának. A nagyidai cigányok-ban keserűen kikacagja a levert forradalmat, az első Bolond Istók-ban pedig megrajzolja a parasztot, a letűnt korszak ideálját, a maga egész sivár, szomorú, kiábrándító realitásában. Elégeti isteneit, s egy pillanatra rettenetesen üresnek érzi az egész világot. Szakít a népiessel is, byroni formákat keres, s a világnézet, mely lírájában megjelenik, a schopenhaueri pesszimizmussal rokon. De megtalálja a művészetet: érzései szabadon fölfakadnak, s formában sem érezvén többé kötelezőnek a népiest, használni kezdi a nagy modern művészet rafinált eszközeit. Szabadon érzi magát, mert egyedül: műveit úgyszólván önmagának írja, s azok gyakran névtelenül s eldugva látnak napvilágot, mint a Bolond Istók.
Ez a második Arany: nem népies költő többé, mint az egyoldalú irodalomtörténet rajzolja, hanem ellenkezőleg, egy keserű, magába vonult lélek, kiábrándult és pesszimista, aki utolsó vigasztalását, menekvését, örömét a kietlennek művészetében leli már, s a tartalom keserűségét a forma legforróbb édességeivel cukrozza. Zárkózott és arisztokrata lélek, aki borzasztó fájdalmasan érzi, és élesen rajzolja az emberek minden közönségességét és gyarlóságát, és minden nemesebb érzésnek, minden kiválóbb szívnek sorsát tragikusnak érzi ezek között. Mert érzi, hogy a nemes szív nemessége éppen abban rejlik, hogy azok a bűnök és gyarlóságok, melyek nélkül e földön megélni nem lehet, benne gyötrően és fájdalmasan válnak tudatossá. A tragikus fölfogás, mely oly szerepet játszik Arany költeményeiben, nála mindig arisztokratikus, mert az érzékeny lelkiismereten alapul, s ez a legarisztokratikusabb érzés. S Arany ez érzékeny lelkiismeretet önmagában érzi, a kötelesség vámpír vádja hál mindig vele, s még a művészet szent menhelyein sem hagyja őt nyugton, kényszeríti, hogy a valóságot, melyet lelke érzékeny szemeivel annyira pontosan lát, még ha bántó is, aggodalmas hűséggel rajzolja, s ezáltal teszi őt a legmodernebb, de egyúttal a legsötétebb színezetű magyar költővé (oly költeményekben, mint az első Bolond Istók vagy a Hídavatás) - majd meg a közönséghez való viszonyának, nevének, első nagy sikerének kötelezettségeivel gyötri, annak érzésével, hogy a nemzeti nagy költőtől nemzeti, népies, korszerű költeményeket, új Toldi-kat várnak ma is, s ez az érzés bénítja, hipochondrikussá teszi, félbehagyatja vele sok költeményét, mások elé mentegetőzéseket írat: hogy csak mint irodalomtörténeti emlékeket, irodalmi kuriózumokat bocsátja ki.
De mindezek a könnypatakok a múlt felé folytak, és szívének minden hangjai a nemzeti múltba fordították a költő tekintetét. Büszke magyar arisztokratizmusa gyökeret keresett a múltban, érzékenysége azilumot, művészete színeket és rafináltabb hatásokra nyelvi eszközöket. Az embernek előkelőbb világra, a művésznek előkelőbb nyelvre volt szüksége, mint kortársai világa és nyelve. Tudatos rekonstrukció és született hajlam összeestek nála: így lett ő, aminek e cikk elején jeleztük, mintha magával hozta volna a múlt lelkét, üzenet a múltból. Régibb költők is, Vörösmarty legszebben, daloltak a múltról: de más múlt volt az, nem a valódi: egy idealizált múlt, mely inkább kívánt jövő; a jövő álmainak múltba vetítése. Aranynál nem így: ő valóban a múltat énekli, minden letűnt és nyoma maradt realitásában: modern históriai érzékű poétaként. Az egész nagy, kincses nemzeti múlt minden hangulatát és képzetét magábaörökölni, összegyűjteni; és egy gyönyörű albumban unokákra hagyni: ez volt talán a föladata.
Minő föladat volt ez? Emlékek gyűjtése, albumcsinálás, holt levelek préselgetése volt? Nem: mert azt szítta ki ő a múltból, ami eleven. A múlt sohasem halhat meg egészen: s ha a holt része a történelemé, az, ami eleven belőle, a költőé marad, aki valóban nagy örökségőrzőnk. Mi lennénk mi múlt nélkül: a múlt hangulati, színbeli nagy kincsei nélkül? Fegyver, hatalom tesz-e bennünket nemzetté? A múlt tesz nemzetté! és nemzet maradunk mindig, minden fegyver és hatalom ellenére is: mert ez a múltunk van. S csak ez a nemzetiség értékes: nem a fegyveré és hatalomé. Ezért nagy nemzeti ünnep az Arany ünnepe a nagy háború közepén.
1917
ISTENKÁROMLÁS
Istenkáromlásról vádolnak - az ügyészség a Nyugat múlt számában Fortissimo címen megjelent versemet elkobozta: s bűnvádi eljárást indított ellenem, ezzel kompromittált a közönség előtt is, és megfosztott egyúttal a legjobb védelemtől - mert a legjobb védelem volna ide nyomtatni az inkriminált verset: ez tisztává tenne egyszeriben minden intelligens ember szemében. Abban rejlik éppen az ily eljárás kegyetlensége, hogy homályban hagyja a művet, melyet meggyanúsít - így a legszentebbek is vádolhatók, s a vallásos közvélemény szemében feketék maradnak: mert az utólagos fölmentés pszichológiai hatása a közönségre sokkal kevesebb, mint az elkobzás momentumáé.
Aki a verset ismeri, tudja, hogy a legtávolabbról sem gondolhattam arra, hogy akár a legaggodalmasabb ügyész is megbotránkozhasson benne; s az előtt védekeznem sem kellene; megpróbálom azonban a közönség tájékoztatására - amely a verset nem ismerheti - fölhozni azon érvek főbbjeit, melyekkel a bíróság előtt védekezem: mert a közönségnek is bírói fennhatósága van írói fölött, s joga elítélni némaságukat ítélőszéke előtt.
Legkülönösebben hatott rám az ellenem felhozott vád azért, mert ismerem már e vádnak az ellenkezőjét is. Évekkel ezelőtt akadtak lapok, melyek azért támadtak, mert írásaimban kifejezésre jutott világnézetemet klerikálisnak és a szabadgondolattal ellentétben állónak találták. Azóta vallási meggyőződéseim semmiben sem változtak - s ma vallássértéssel vádol az ügyészség. Már ez a körülmény is gondolkodóba ejthetne, hogy mindkét vád valószínűleg tévedés, mely műveim figyelmetlen olvasásából vagy helytelen értelmezéséből származik.
Nézzünk tehát szemébe a vádnak. Először is első tekintetre világos a versből, hogy itt nem egyvalamely vallási szisztéma vagy felekezet elleni sértésről lehet szó, hanem csupán magának a vallási eszmének, sőt, hogy úgy mondjam, magának az Istennek megtámadásáról. De hát mit jelent ez? Az Isten tagadását veti talán szememre a vád? Ezt először is nem tiltja a törvény: de különben sem hiszem, hogy versemről szólva erről lehetne beszélni. Szabadelvű és felvilágosodott embernek tartom magamat, de - azt hiszem, sokadmagammal együtt - sohasem éreztem annyira az Isten és Gondviselés gondolatának szükségességét, mint az utolsó években. S az inkriminált vers is olyan, hogy aki némi megértéssel olvassa, lehetetlen meg nem éreznie benne éppen ennek a hangulatnak a kifejezését.
Rettenetes időket élünk át, s alig hiszem, hogy valakinek közülünk - de akár a bírák és ügyészek közül is - eszébe ne jutottak volna hasonló gondolatok, mint amilyenek ebben a szerencsétlen költeményben önkénytelen kifakadtak. A világháború halmozott és véget érni nem akaró szörnyűségei éppen a hivő lélekben okoznak nagy megrendülést; az ateista, kinek számára a Gondviselés semmit sem jelent, nem érezheti annyira lehetetlennek, borzasztónak a dolgot, nem annyira egész világképét romba dőltnek vagy megingottnak, mint a hivő. Éppen a hivő az, akinek szeme és keze önkénytelen az ég felé emelkedik: Hát nincs Isten? vagy süket? vagy alszik? Az Istenhez szól a léleknek e felkiáltása; és ha a lélek nem hinne Istenben, nem fordulna így hozzá, nem kiáltana így. A szerencsétlen lélek tusakodása ez az Istennel, mint a Jákobé, aki Istennel vitázott, mintegy kényszeríteni akarva, hogy áldja meg őt:
"Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet!"
Nagy szerencsétlenségek idején éppen a legszentebb lelkek jutottak gyakran ilyen hangulatba, és a Bibliából sok példát idézhetnénk annak ellenében, aki azt mondaná, hogy vallássértő dolog az Isten jóságán kétségbeesni és az Úrnak mintegy szemrehányást tenni. Evvel a hangulattal fejeződnek be például Jeremiás siralmai:
"Miért feledkezel meg örökké rólunk? elhagysz-é minket sok ideig? Térj meg, Uram, mihozzánk, és mi is megtérünk, újítsd meg a mi napjainkat, mint vala a régi időben! De mindenestül megvetettél minket, felette igen megharagudtál ránk!"
Ezek a próféta utolsó szavai, s ily utolsó szavak az egész könyvre rávetik árnyékukat.
Az én inkriminált passzusom elgondolásánál is bibliai hangulat lebegett lelkem hátterében, és idézhetek Jeremiásból egy másik, háború és éhség idején írott helyet, melynek egész menete megegyezik az én versem menetével:
"Kelj fel, kiálts éjjel első álomkor, öntsd ki szívedet, mint a vizet az Úr előtt, emeld föl kezeidet Hozzá a te kisdedeidnek lelkükért, kik elfogyatkoztak az éhség miatt minden utcáknak elein. Lásd meg, Uram, és tekintsd meg, kivel cselekedtél így? avagy illik-é megölettetni az Úr szent helyében a Papnak és a Prófétának? Az utcákon a földön hevertek a gyermek és a vénember, és az én ifjaim fegyver miatt elhullottanak."
Idéznem lehetne a 22. zsoltárt is ez elkeseredett hangulat példájául - azt a zsoltárt, amelyet Krisztus is idézett keresztjén:
"Én erős Istenem, én erős Istenem, mért hagytál el engemet? Én Istenem, kiáltok napestig, de te nem hallgatsz meg; éjjel is nincsen nékem veszteglésem. Mindenek, kik engemet látnak, megcsúfolnak engemet, azt mondván: Bízott az Úrban: szabadítsa meg őtet! mentse meg őtet, mivelhogy néki jóakarója!"
Ha Krisztus elhagyatva érezhette magát Atyjától, és kifakadhatott szenvedései között: mennyivel természetesebb ez egy gyarló embernél! És mikor volt olyan természetes, mint manapság?
De mondhatná valaki, hogy a szent írók, bármily erős, szinte szemrehányó hangon beszéltek is kétségbeesésükben a nép szerencsétlenségeiről az Isten előtt, annak tagadásáig és megtagadásáig mégsem mentek. Addig azonban én sem mentem. Az én egyik legerősebb sorom: "Tagadjuk őt, talán fölébred!" - nemcsak azt implikálja, hogy nem vesztettem el hitemet egészen a Gondviselésben: hanem azt is, hogy még mindig várom Tőle a rettenetes állapotba sodort emberiség megmentését. S vajon aljas s e Gondviseléssel szemben ellenséges és gyalázó-e a költemény gondolata s az a hang, amelyet használtam? Aki értelemmel ítél, nem mondhatja ezt. A gyermekek, ha észreveszik, hogy a ház ég fölöttük, és apjuk mély álomba merült, cibálni, verni kezdik őt, nem szeretethiányból, nem tiszteletlenségből, hanem hogy fölébredjen, és segítsen rajtuk: éppen azért, mert csak Őtőle várnak segítséget. Ez volt az én versem alapötlete, s ez van kifejezve az égő házban horkoló gazda hasonlatában, melynek, úgy érzem, egészen bibliai íze van. Nagyon csodálkoztam, mikor ezt a helyet is az inkriminált passzusok között olvastam: ezt csak olyan ember írhatta oda, aki a Bibliában nem nagyon olvasott.
Még egy támpont marad fenn a vád számára; a süket jelző az Isten kicsinylésére látszik vallani, s valóban ez az, ami a versben leginkább káromlásszerű. De csak annak, aki nem olvassa el a költemény végét is illő figyelemmel. Mert a végső strófából világos, hogy itt nem valami kicsiny emberi süketségről van szó, hanem a nagy Természet fenséges nyugalmának süketségéről, arról az isteni süketségről, melynek a mi apró bajaink törpe semmiségek. Világos, hogy a süketség nem lekicsinylés itt, hanem éppen a fenség kifejezése, s az ember, aki kiszakadt a süket Istenből, szenvedni s pusztulni: az a kicsi, az a féreg, a nagy istenség süket fenségéhez képest. Igaz, hogy ennek a gondolatnak panteista íze van. De ha a panteizmus vádja ellen is védekeznem kellene, akkor igazán a középkorban érezném magamat. (De különben az egész ügy nem középkori-e?) A panteizmust ma már, egy századdal Goethe kora után, igazán nem lehetne eltüntetni a költészetből, s a magyar poézisben is régi polgárjogot nyert: hisz Madách, sőt Arany is, sok helyütt fejeztek ki panteista gondolatokat.
Ami végre a botrányokozás vádját illeti, arra megjegyezhetem a következőket: a költészet perspektívája és hatása egészen más, mint a prózáé. Ami prózában talán sértően erős kifejezés lenne, versben gyakran fenségesen széppé válhatik, mint egy-egy külön, talán durva hang a Wagner orkeszterében. Az én versem megítélésénél is költői példák és szempontok után kell menni; akkor lenne botrány okozására alkalmas, ha a nagy költők hagyományossá vált gyakorlatával ellenkeznék, s a költészet fenségeseknek és ártatlanoknak elfogott hangulataiból botrányosan kiütne. Hogy mennyire nem így van, azt mindenki jól érzi, aki a világirodalomban csak egy kevéssé is járatos. Kétségkívül több joggal volna lefoglalható istenkáromlás vétsége miatt Petőfinek az a költeménye, amelyben ilyeneket olvashatunk:
Milyen kegyetlen az az Isten!
S a balga ember térdet hajt előtte,
Atyjának híja és imádja őt...
Zsarnok vagy, isten, és én
Átkozlak tégedet!
Ott ülsz az égi trónuson hideg
Méltóságodban érzéketlenűl,
Csakugy, mint itt a földi zsarnokok,
S uralkodol kevélyen, és naponként
Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek
Vérével ujra s ujra fested
Királyi széked kopott bíborát!
Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb...
Tudjuk, milyen rettenetes kifakadásokban tört ki Vörösmarty kétségbeesése; s valóban ő szinte nyílt vallomást tesz az istenkáromlás mellett, mikor így szól:
Setét eszmék borítják eszemet.
Szivemben istenkáromlás lakik.
Kivánságom; vesszen ki a világ...
Ha nyugtalanító és kétségbeesett kifakadásról szól a vád, akkor ez bizonnyal még nagyobb mértékben inkriminálható. Vagy - hogy a világirodalom klasszikusaiból is idézzek - ide írom a Goethe Prometheus-ának egy helyét, azt, melyet a költő külön lírai költeményként is kiadott, s melyet így kétségkívül a saját hangulatának kifejezéséül kell tekintenünk:
Wer half mir?
- - - - - - - - - - - - -
Wer rettete mich?
- - - - - - - - - - - - -
Hast du nicht alles selbst vollendet
Heilig glühend Herz,
Und glühtest jung und gut,
Betrogen, Rettungsdank
Dem Schlafenden da droben?
Ich dich ehren? Wofür?
Hast du die Schmerzen gelindert?
Hast du die Tränen gestillet?
Mindenesetre ezek is jóval erősebbek az én szavaimnál. Ami pedig a kétségbeesett és nyugtalanító hangulatot illeti, ha ez is hiba volna, akkor nagyon sokat éppen a világirodalom legfenségesebb és méltán legtöbbre tartott műveiből kellene elítélni. A magyar költészetből például nem állhatna meg Kölcsey sok verse (a Vanitatum Vanitas, vagy az Igazság), Vörösmarty legremekebb darabjai (mint az Emberek vagy az Előszó), Arany némely verse (mint a Kertben) vagy Madách. A szelíd Arany maga káromlásszerű képekkel festi ezt a hangulatot:
És engem akkor oly érzés fogott el...
A szőllős-gazda is, az egyszeri,
Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel,
Látván hogy szőlejét a jég veri,
Dorongot ő is hirtelen kapott fel,
Paskolni kezdé, hullván könnyei:
,,No hát, no!" - igy kiált -, "én uram-isten!
Csak rajta! Hadd lám: mire megyünk ketten!"
Így én, a szent romon, emelve vádat
Magamra, a világra, ellened...
És prózában is, hivatalos irodalmi fórumról, nem habozik kijelenteni (Madách bevezetésekor a Kisfaludy Társaságban): "Óhajtandó ugyan, hogy a költői lélek teljes harmóniában legyen a világgal; de ha nincs, ki tehet róla. A művészet harmóniája nem mindig az optimizmusé is egyszersmind." És ha valamikor érthető és megbocsátható volt a költőnél az isteni gondviselésben való kétségbeesés hangja: mikor volt annyira az, mint napjainkban?
Összegezve tehát a felhozottakat, versem nem okozhat botrányt, mert a költészetnek ismert és örök motívumait alkalmazza oly korban, mely azok alkalmazását különösen indokolja, s mert belül marad oly határon, melyen irodalmunk s a világirodalom elismert nagyjai botrány nélkül sokszorosan és merészen túlmentek. De nem okozhat botrányt azért sem, mert nem alacsony stílusú: mindent el lehet mondani róla, csak azt nem, hogy a tömeg szájíze szerint volna hangolt. Letompított, szinte filozofikus befejezése kizárja az izgatás célzatát. Végre oly folyóiratban jelent meg, melynek közönsége egyedül irodalmi szempontokat keres.
Nem hiszem tehát, hogy káromlásban vétkes vagyok, legfeljebb oly módon, mint a Vörösmarty Szent Embere, aki azt imádkozta egyre: "Légyen átkozott az Isten!" - mert egyebet nem tudott, de az Úr hőbb és igazabb imának fogadta az átkozó szavakat, mint az álszentek langyos könyörgését.
1917
ÁGOSTON
1
Szent Ágoston Vallomásai-nak fordítása esemény lenne bármely literatúrában. A világirodalom főművei közé tartozik ez a könyv: azok közé, melyekből máig - s ki tudja, mily jövőbe - sugároznak erők. Új hang volt, új műforma, és örök lehetőség, örökre kitárult. Ágoston a keresztény szellem megformulázója; egyik kútfeje a folyamnak, mely civilizációnk folyama lett. A modern gondolkodásnak első mestere. De első mestere a modern irodalomnak is: s Dantéig alig követi második.
Megtalálta a keresztény stílust. A hangot, a formát, ami új az antikkal szemben, ami megkülönböztet minden azóta jöttet minden ókoritól, s irodalmainkat modernekké teszi. Mi ez? Valami bensősége stílnak és érzésnek, befeléfordítottsága szemnek-szívnek, amit csak példával lehet jellemezni. Példával, de csak egy szónyi példával is elég: mert e meghatározhatatlan valami, a stilus Christianus, beszivárog a nyelv pórusaiba, átissza a szavakat: s idézni lehetne minden lapról helyet, ma már nem is feltűnőt, de melyet meg nem írt volna senki azelőtt, senki római vagy görög író, klasszikus, pogány: mint például ilyent: "amint anyám is szokta, mert így tanulta szíve iskolájában" (in schola pectoris): ezt nem írta volna le senki Ágoston előtt.
Mi teszi oly különösen bensőségessé e stílust? Az, hogy a bensőség eszközből céllá lett. Az ókor írója kívülről, befejezett kívülről láthatóságában akarta érezni az életet, még a saját életét is. Nem hiányzott nála sem a lelki élet rajza, de ez is valami kívülről nézhető befejezettségben jelent meg, abban a plasztikus, szoborszerű zártságban, mely a kívülről látott, körüljárható dolgoknak sajátja. S ez az, amit klasszikus ábrázolásnak hívunk: a bensőségek rajza is csak arra való hogy az élet külső képét gazdagabbá, elevenebbé tegye: eszköz, és nem cél. Ehhez képest a görög-római irodalomban a lelki élet jelenségei gyakran csak poétikai eszköz, hasonlat gyanánt szerepeltek. A természet tüneményeit gazdagították, lelkesítették át velük: mert az élet érdekelte őket elsősorban, de a látott élet, mint jelenség, mint világ.
A keresztény írónál megfordítva: a belső lesz egyszerre a fontos, és minden külső kép vagy történés csak eszköz és hasonlat: mint ebben is: "a szív iskolája". A keresztény író tekinti először a világot saját életének illusztrációjaként, s Szent Ágoston Vallomásai az első belülről látott lélekrajz a világirodalomban. Belülről látott: s így nem teheti a kész és tökéletes benyomását; ez a benyomás nem is célja a keresztény és modern irodalomnak olyan értelemben, mint a klasszikusnak. Hanem előttünk alakul, és ez új varázs: nem körüljárható, de átélhető. S ez új, bensőséges irodalom számára új műfajt is teremtett Ágoston: a pszichologikus önéletrajzot, mely éppen ellentéte a régiek autobiográfiájának: nem külső események, hanem csupa imponderabiliák története: teljesen belső és személyes. Ágostontól mi sem áll távolabb, mint hogy harmadik személyben szóljon önmagáról, mint Julius Caesar. Ez az igazi keresztény műfaj: a gyónás, a vallomás; és - mint Ibsen is mondta - a keresztény korok minden nagy költői művében, az egész modern művészet lényegében van valami vallomásszerű.
Ágoston elsősorban filozófus: s egy filozófus vallomásai összeesnek filozófiájával. Ezért lesz könyve önéletrajz és filozófia egyszerre. "Régi-régi vágyakozásom - mondja ő maga - elmélkedve megvallani Neked, mit tudok, és mit nem, vagyis: mennyi bennem első megvilágosításod, és mennyi az én maradék sötétségem." Íme, a keresztény gondolkodás: a modern egyúttal. A gondolat mint belső fejlődés: megvilágosodás: nem többé kész s a külső világra alkalmazandó kategória. Ágoston megtérésének rajza egy filozófia fejlődéstörténete: mint a Discours de la méthode.
De nemcsak a lényeg gyónás itt: a forma is az. S ez a forma is fennmaradt, minden külsőségeivel: túlélte a naiv hitet, mely a gyónást követelve, ürügyét megadta. Mert nem az ész hite a döntő, hanem a szív kívánsága. Rousseau Vallomásai nem a keresztény hitből fakadtak immár, de még mindig a keresztény kívánságból: s elég célozni erre a nagy hatású könyvre, hogy elgondoljuk a páratlan pályát, melyet az Ágoston műfaja a világirodalom történetében - csak mint külsőleges műforma is - Ágoston művétől a Strindbergéig - megtett. A lélek vetkőzése szenvedély lett, az őszinteség igazi szellemi exhibicionizmus: bár ki lehetne azért őszintébb, mint aki Istenéhez volt őszinte hajdan? Hozzá tökéletesebben tudunk azok lenni, mint az emberekhez, mint saját magunkhoz. Rousseau-nál már maga az őszinteség válik néha pózzá.
Így áradt szét a Vallomások szelleme, Ágoston szelleme: s hazánkban is, közvetve vagy közvetlen, tudatosan vagy tudattalan, nagy magyar szellemekben meggyümölcsözött. Rákóczi Vallomásai-ra, még Széchenyi Naplói-ra is, rágondolhatunk. Csak maga Ágoston nem szólt még magyarul, s csodálatos, hogy ha már fordításokban oly szegény irodalmunkért nem, a vallásért legalább nem siettek papjaink ezt az óriás imát egész teljességében nyelvünkön is megszólaltatni.
Az első fordítás, mely most kezünkben van, nem méltatlan munka. Megvan a zamata, lendülete, nem lankad sehol, minden lapján a gondnál több: lelkesedés érzik, s az a szabadság, melyet nem a léhaság, hanem auktorának fölényes megértése, s érzelmeivel való telítettsége, egyirányúsága adhat meg a fordítónak. Jegyzetei, egyes megjegyzések mutatják, hogy túlmegy a betűk értelmén, s a szavak mögé lát. Rajtakapja az auktort, ha egy-egy pillanatra, megszakítva a gondolatmenetet, lelkesedésében térdet hajt mintegy az örök igazság előtt, vagy himnuszra gyújt: meg meri érezni, hogy más, mélyebb türelmetlenség hagyatta ott vele Karthágót, mint a tanítványaival való; vagy hogy nem csupán egy hibás bibliaszöveg terelte elméjét a nagy filozofikus teremtéselmélethez, hanem lelkének ős hajlandósága. Így fordítását is eltávolítja a filológiától, nem a léhaság tudatlansága, hanem a tudás adta szabadság: így lesz alkalmas olvasmánynak és áhítati könyvnek. Mert természetes, fesztelen tud lenni, éppoly kevéssé riadva vissza az egyszerű, sőt köznapi kifejezésektől, mint eredetije[96]; olykor - ami a legnagyobb szabadság - mer szóról szóra fordítani ott, ahol a filologikus fordító nem merne[97]; máskor finoman eltér betűtől a szellemért. Felbontja a szerkezeteket, majdnem mindenütt, a magyar nyelv természete szerint: néha szinte versig aprózza az előadást (de az eredetinek tagoltsága is majdnem versszerű); néhol bővítve, másutt rövidítve teszi pregnánsabbá a kifejezést[98], lefordíthatatlant nem habozik mással helyettesíteni, néha egész szabadon, mindig szépen[99], másutt pompásan rálel a legtalálóbb, legmagyarabb szóra.[100] És mégsem vét a tudomány ellen sem: jó magyar és jó teológ egyszerre.
Kissé talán túl jó mindkettőben: az érdem néhol hiba. A magyar szó néhol túlságosan is, tüntetően találó, a nyelv nagyon is (hogy a maga szavával fessem) szeges-gonddal magyaros: Ágoston pedig nagyon idegen e tősgyökerességtől. Megértem, hogy egyházi fordítóink nehezen vonják ki magukat a szuggesztív Nogáll hatása alól; s tisztelem a hagyományt, a Pázmányét, melyben e stíl gyökerezik.[101] De ha mindenkinek ismerni kellene is Nogáll Kempisét - mely Pázmányibb a Pázmányénál -, senkinek sem szabadna követni. Ágoston nem tartozik a Pázmányok közé, nem a nép apostola, hanem az intelligencia és Bölcselet szentje ő, s a népies egyházi stíl visszás lesz szájában.
De éppoly visszás a teologikus. Az Intelligencia és Bölcselet szentje ő, de nem a hideg intelligencia, nem élményektől elszakadt bölcselet az övé. Alig volt gondolkodó, kiből a gondolat oly véresen és húsosan szakadt volna ki, annyit rántva magával a vérző és meleg lélekből. Az ily gondolat nem műszókba öltözködik, hanem a magasabb irodalom köntösébe; a nyelv maga élmény lesz, mint a gondolat: erősen differenciált, de fogalmilag meg nem meredt. A Platóné: hús és vér, nem csontváz; nem arisztotelészi, nem tomisztikus. Nincs igaza a fordítónak - aki különben helyesen választott könyve egészében, még a filozofikus részekben is, irodalmi tónust -, mikor inkább teológiai, mint filozófiai műveltségű ember létére - néha-néha mégis bevet valamit a teológia csontdarabjaiból.[102] Ágoston, a teológia őse, maga - ha szabad ily merészen mondanom - egyáltalán nem teológus még: nem élhetett ő még abban a teológiai kultúrában, melynek megteremtésében oly hatalmas része volt. Hanem egy intelligens és filozofikus irodalom légkörében élt, és a retorikára nevelődött. Így gyermekkorától élménye lett a Szó és Gondolat: s az élmény nyelve nem a dogmáké.
S aztán Ágoston afrikai születés, afrikai lélek: stíljében gondolat és szó egy forró afrikai lélek élményei. Írónak ő nagyon különös: gondolatai nem nyugodt ömlésűek, hanem szeszélyesen és szenvedélyesen torlódók: egy-egy mondatban az ötleteknek valóságos záporát kapjuk: mintha ki akarnának áradni medrükből, szétvetni keretüket. Valami nyugtalan, ideges intelligenciavibrálás van ebben a stílusban: nem normális stíl: különc. Távol a klasszikusok zártságától és formatürelmétől, művészete nem a mértéké, hanem a mértéktelenségé, s periódusai inkább gazdagok, mint kerekek. Minden szónak külön élete van, és kinyüzsög a periódusból: kiüti fejét, külön gondolkozni és játszani kezd: s a mondat egy rekesz eleven mozaikká válik. Minden szó itt a saját poénje, új ötlet: s minden mondat torlódó és türelmetlen ötletek egymás sarkába kergetőzése. E terhelt, torlódó mondatszerkesztés, a folytonos halmozás és mellérendelés, a nyüzsgő, különc szellemjátékok és szójátékok kevéssé tűnnek fel a fordításban. A magyar Ágoston simább, normálisabb. A nehéz, furcsa szövésű szerkezetek feloldódnak, és apró rendes mondatkákká darabolódnak, a szúró, jelző, feccsenő szavak kerek gondolatokká terpednek, a vibrálás ellanyhul, kontrasztok elhalkulnak, a stíl nyugodtságot és szélességet kap, a szójáték eltűnik, vagy elhalaványul. Jól tudom, hogy néhol a felbontás elkerülhetetlen, a szójáték visszaadhatatlan: de ahol a fölbontás elvszerűen történik, ahol a különcebb szójáték elvszerűen mellőztetik a jó magyarság vagy szép stíl kedvéért: ott bármely zamatos, magyar s költői a nyelv: az mégsem Ágoston! Pedig én Ágostonnak a szavára jöttem!
Ágoston pedig nem a sima, jó író, hanem a sziporkázó, robbanó erő és géniusz. S ha ő egy nagyszerű torlódó mondatban megérezteti velünk - egyetlen mondatban két oldalon át -, valósággal felépíti elgondolásunkban - felépíti a halmozódó feltételes mondatok torlasztásával - a mennyei csendet, amint sorban elhallgatnak mind-mind a földiek az egy-örök szemlélet előtt - si cui sileat tumultus carnis - sileant phantasiae terrae - sileant et poli et ipsa sibi anima sileat - és így tovább, tovább, míg a lélek a csúcsosodó mondat lépcsőin száll fel a legmagasabb szemlélet csendjébe: akkor nem örülök, ha apró és sima mondatokká bontják fel ezt a hatalmas építményt, még ha a szép magyarság úgy követelné is. Vagy mikor Ágoston az Istenről beszél (jelzőkkel, mint a platóni Agathón dicsérte Erószt):
"summe, optime, potentissime, omnipotentissime, misericordissime et justissime, secretissime et praesentissime, pulcherrime et fortissime, stabilis et incomprehensibilis, inmutabilis, mutans omnia; in vetustatem perducens superbos et nesciunt; semper agens, semper quietus, colligens et non egens, portans et implens et protegens..."
- és így tovább, míg elkábulunk a szavaknak ez ide-oda csapkodó zuhatagától, melyek aprók, és mégis ütnek, ugrálók és mégis súlyosak: akkor nem örülhetek a tüskés elokvencia ily sima feleresztésének: "Te vagy, Uram, a legfőbb. Jóságodnak nincs határa. Hatalmad, erőd végtelen..." stb. - akkor sem, akkor legkevésbé, ha hangulatba és versbe csendül ki. Ha Ágoston az Isten szaváról beszél, az Isten kenyerén való kérődzésről, testünkről, ez ócska bőrtunikáról, melyet Krisztus fölvett, a könyvről, mely együtt nő a gyermekkel, az emberek nyelvéről, mely mindennapi égető kemencénk; nem örülök, ha a fordítás e kifejezéseket elsikkasztja, vagy olyakkal pótolja, melyeken a kifejezésmód bizarrsága kevésbé érezhető.[103] S vajon egészen Ágoston marad-e Ágoston a szójátékok nélkül - az ilyenek nélkül: quid miserius misero non miserante seipsum? vagy: pudet non esse impudentem - vagy akár a Carthago-sartago-félék nélkül is?
De nem a fordítást akartam ezekkel jellemezni: hanem az eredetit. Ez a temperamentumos, soha nem nyugható, soha el nem szélesedő stílus: az író maga. Vallomás nála nemcsak amit mond, hanem ahogy mondja. Sohasem adta író magát teljesebben: annyira kifejezés nála minden, hogy a kifejezés nem marad meg külön kifejezésnek, hanem összeesik az élettel, amelyet kifejez: annyira író ő, hogy sohse csupán író: az író egy benne az emberrel és gondolkodóval. A szenvedély tehát, a nyugtalanság, mely stílusában vibrál, az élet szenvedélye: s egész könyve kulcsa. Nem mintha a külső élet szenvedélyei tombolnának benne: ha külső események drámai előadását várjuk - előre figyelmeztet a fordító -, csalódunk. Hanem maga a könyv lesz szenvedély, maga a gondolat: s a megtért Ágoston ugyanavval a türelmetlen, soha ki nem elégíthető mohósággal veti magát, egész izgatott akaratát a saját belső életének, lelkének sodrába, mint ifjúságában a világi gyönyörök és kalandok sodrába vetette. Így maga a gondolkodás dráma lesz; s az alkuvás és nyugvás nélküli vágy az Igazság felé drámai szenvedély. E filozóf nem hideg: mert életkérdés neki az igazság.
"Halálom volt a bizonytalanság... a természetfölötti rendben is akkora bizonyosságot akartam, mint amilyen bizonyos, hogy hét meg három az tíz... Csak a hit gyógyíthatott meg engem!" "Nem akar a kutató egyebet, mint tudást. Ebből lehet megérteni, ha valaki a tudás vágyától egészen meggabalyodva, még bűbájos fortélyokat is használ kutatás közben. Sőt ez az oka a vallásos istenkísértésnek is, mikor jeleket és csodákat követelnek, nem ugyan valami üdvös célra, hanem csak tapasztalás okából. Veszedelmes kelepcékkel teljes szörnyű erdő az élet!"
E szenvedélynek megvannak a tévedései, paroxizmusai és kétségbeesései. "Hajamat téptem - írja (arra a gondolatra, hogy nem tud az igazság birtokába jutni) -, homlokon ütöttem magamat, összekulcsoltam kezeimet, és átöleltem térdeimet." "A rémület iszonya futott végig rajtam, aztán meg remény és öröm gyúlt ki bennem... Kiült a szemembe, átjárta hangomat..." "Már harmincadik évemet taposom - fakad ki egy helyen -, s ugyanazon sárban késlekedem." "Folyton mondogatom: holnap megtalálom; felvilágoskodik előttem; megfogom. Holnap majd akad valaki: és mindent megmagyaráz..." "Ó, akadémikusok! szörnyű nagy férfiak, hát eszünkkel semmi biztosat meg nem foghatunk?"
A legbonyolultabb logikai levezetés közben érezni ezt a lüktető szenvedélyt, mely a gondolkodó agyát mozgatja. Meg-megszakítja magát, felkiált, felijed: "Nekem, Uram, megvallom, nehéz ez a kérdés. Önmagammal vesződöm: magam vagyok a saját fáradozásom nehéz talaja." Türelmetlenkedik és könyörög: "Valósággal ég a lelkem, hogy végére járjak ennek a bonyolult, rejtélyes kérdésnek. Kérlek, Uram Istenem, kérlek, jóságos Atyám, Krisztus nevére kérlek, ne rekeszd el vágyakozásom elől e mindennapi és annyira rejtett dolgok értését..." Amint fölvetődik előtte egy probléma, rettenti és vonja, mint egy örvény: "Nagy tehetség az emlékezet, Uram. Ismeretlen, ijesztő rejtély, feneketlen örvénye tömérdek." Sohasem jelentkezett ily erővel a filozófiai Erósz: a természeti törvény erejével: amihez Ágoston maga hasonlítja: "Minden test a maga nehézkedésével keresi pihenőhelyét; az én nehézkedésem az Igazság vágya: az szabja meg az irányt, amerre szárnyalok."
Az Igazság ily szenvedélyes szeretőjének semmi türelme a nem igaz iránt: s Ágoston a művészetekkel olyan állást foglal, mint az öreg Tolsztoj. Pedig maga írja, mily gyönyörűségeket talált versekben, színházban, mennyire lángra gyújtották fantáziáját Dido panaszai. De a költemények nem igazak, s az ő lelkének egyetlen úrnője az Igazság. Vallásos lélek az, és gyűlöletes neki a hazug Poézis. De még gyűlöletesebb az álmadozó filozófia, mely az igazság külszínével ámítja a lelket. "Mennyivel különbek még a nyelvészek és költők meséi, mint a filozófusok ama mesterkedései! Mert versforma és költemény és Médeia röpülése mégiscsak értékesebbek, mint a különböző módon összehazudott öt elementum, amelyek egyáltalán nincsenek..." Ezt a minden józansággal oly ellentétes szenvedélyes lelket épp szenvedélye viszi így a szkepticizmus józansága felé. "Az a gondolat is fölmerült bennem, hogy az összes bölcselők közül még a legjózanabbak az úgynevezett akadémikusok nagy alapelvükkel: mindenen kételkedni, mert az igazságot nem lehet biztosan megismerni." Úgy tűnik föl neki, hogy amit meg lehet tudni, azt nem érdemes, és Arisztotelész olvasása keserves csalódást kelt benne: mert jelentéktelennek találja az elért igazságokat. Értelmének semmi sem elég; s szkepticizmusa - lemondani már-már az igazságról az igazság nevében! - csak fokozza szomját, türelmetlenségét.
E türelmetlenség az igazság felé sarkantyúja őszinteségének, mely gyakran megdöbbentő, mint az önkínzás. Megfogni az igazságot ott ahol éget, mint a tüzes vas, legyőzni a nagy lélek természetes becsvágyát, mely e szenvedélyes temperamentumban talán erősebben fejlett ki, mint másnál; meztelenné tépni önmagát az igazságért: ez a mindennél nagyobb küzdelem csábította. Néha szinte tetten érjük ezt a küzdelmet. Az őszinteséggel sohasem telik be, s mikor élete végén a Retractationes-ben visszatekint régi műveire, le akarja súrolni a vallomásokról még az utolsó hiúságokat, még a költészet gyönyörű hiúságait is. "A negyedik könyvben - írja - barátom halálával kapcsolatban saját boldogtalan állapotomat festettem, s ezt írtam: s talán azért féltem meghalni, nehogy akit annyira szerettem, velem és bennem egészen meghaljon. Ez inkább meggondolatlan szavalás volt, mint komoly vallomás, bár ezt az ostobaságot némileg mérsékelte a talán szócska, amelyet hozzáfűztem." Melyik író áldozna fel egy ily szép mondatot, ilyen költészetet - egy jelentéktelen igazságnak? Az igazság szenvedélye minden emberi és isteni hiúságot legyőz, s az Önzés és a Szólam bilincseitől egyformán megszabadítja a szellemet.
Ágoston szelleme valóban szabad és nyílt, a megértésnek avval a bátor korlátlanságával, mely oly ritka az emberek között, hogy birtokosait majdnem külön emberfajnak kell éreznünk.[104] Filozófiája nem riad vissza az újtól, a fájdalmastól, megdöbbentőtől, s a Retractationes - a Visszavonások Könyve mutatja, mennyire megőrizte elfogulatlanságát a saját gondolataival szemben is. Igazságszomja sohasem hagyja megelégedni az elért igazsággal: s mikor pappá választják, valósággal könyörgő levelet ír Valerius püspöknek: sokkal szegényebbnek érzi magát igazságban, hogysem annak osztogatója lehessen. Aki előtt önmaga sem tekintély, mások még kevésbé azok; a szellem szabadságának az a hatalmas ereje, mely ki tudta ragadni a nyűgöző pogány eszmekörből, a keresztény tekintélyek előtt sem hagyja el Ágostont. "Nincs abban semmi elvetnivaló - írja egy helyütt -, ha a Szentírásból valaki azt igyekszik kiérteni, amit az író írás közben gondolt; csak ahhoz ragaszkodjék, amit te, minden igazmondó elme megvilágosítója, igazságnak mutatsz!" A szabad kutatás eszméje hangzik itt föl, ezer esztendővel Luther előtt. Semmi sem ellenszenvesebb Ágostonnak, mint a megszokott véleményhez való korlátolt és makacs ragaszkodás. Jól tudja ő már, hogy a korlátolt meggyőződés mily szoros összefüggésben van a ridegséggel és a rosszasággal. "Értsd meg tehát - fakad ki egy helyen -, micsoda ostobaság volna a Genezis-re, vonatkozó tömérdek magyarázat között vakmerően egy magyarázathoz kötődni, s állítani, hogy az volt Mózes felfogása! Veszedelmesek az ilyen civódások! Sértik a szeretetet, pedig a szeretet szellemében írt a szerző, kinek szavai értelmét hüvelyezgetjük." Másutt kis patakhoz hasonlítja az Írást, melyből az igazság sokfelé ágazható folyói erednek.
E szabadság és nyíltság (mindig kész az Igazság befogadására, bárhonnan jő is az) megfér, sőt összefügg türelmetlenségével minden oly vélemény iránt, melyet az Igazság útjában állónak ítél. A szabadság szelleme a jóságé, de nem egyúttal a nyugalomé! Távol tőle az elégedettség, mely éppen a korlátoltságot jellemzi. Ellenkezőleg: csupa nyugtalanság, örökös elégedetlenség az ő osztályrésze: ugyanaz a nyugtalanság, mely az ideges, vibráló stílusban láthatóvá válik.
2
Hol nyerhet kielégülést ez az elégedetlenség, ez az örökös vágy, hol nyughatik meg ez a nyugtalanság? Csak az Igazság teljes birtokában, csak a platóni ideálban: a szemléletben nyughatik meg végre. Ágoston pedig nem újplatonikus: nem az álmok bölcse; s tudja, hogy álom e Teljes Szemlélet a mi világunkban. Nem is akar belehúzódni világtól idegen. Az Igazság tevékeny és harcos katonája ő: de oly harcos, aki legfőbb jutalmát a Békében látja, ki bár elszánva egész éltén át küzdeni, szemeit folyton a nagy, elérhetetlen nyugvásra csüggeszti, melyet az Igazság teljes birtoka ad. A platonikus ideál is nála nem nyugodt szemlélődésre, hanem elégületlen küzdelemre vezet, mert nem elégedhet meg az ő lelke az Arisztotelészek kicsiny és praktikus igazságaival. "Arisztotelész rendkívüli tehetségű ember volt - mondja ő maga a Civitas Dei-ben -, de Platón a legnagyobb filozófus, aki valaha élt." Platón gondolatai, sőt képei is vissza-visszatérnek műveiben. Ő is Platón barlangjában érzi magát, háttal a Világosság felé és szemlélve a megvilágított tárgyakat: azokból iparkodva következtetni a Világosságra. Mi az a Világosság, mi a Boldogság - a megnyugvás a Világosságban -, honnan tudunk róla, miért vágyunk utána, ha sohasem ismertük, és sohasem ismerhetjük? Honnan kaptuk e sejtelmeket, e vágyakat az Igazság, a Lényeg, a végleges megnyugvás felé? "Hiába szedem rendre érzékeimet - mondja Ágoston -, nem találom, melyikük kapuján hatoltak be." Nem kellett-e magunkkal hoznunk őket, mint valami foszló emlékezetet abból a világból, ahol az Igazság lakik? Hol ez a világ? Talán az égben? A csillagok között? Nem; világos, hogy az ég is - a mi földünk ege - csak föld ehhez képest. Az egek ege ez; s az Úré, nem az emberek fiaié. Az Isten: az Igazság lakik ott. Földi lélek nem juthat oda, s mégis minden léleknek végső célja az. Ez a biztos, a "szombati nagy béke" - de a mi időnk nem ér odáig. A Szombat nincs benn a hétben: nem nap az többé, és nincsen estéje. A lélek, melynek élete az Időben örök nyugtalanság és küzdelem, ott időtlen megnyugvást találhat. Ez érzéki világ képei - amaz örök világ silány időbeli tükrözése - azt soha nem adhatják. Megnyugvás csak az időtlen Istenben lehet.
"Mit szeretek, mikor Téged szeretlek? Testi szépséget? Múló bájt? Ezt a barátságosan szemembe ragyogó fényt? Sokféle hangnak összesimuló, édes zengzetét? Virágok, kenetek, fűszerek illatát? Mannát? Mézet? Ölelésre hívogató tagokat? Nem. De mégis valami fényt, hangot, illatot, valami eledelt és ölelést szeretek, mikor Istent szeretem, mert ő fény, hang, illat, eledel és ölelés az én belső világomnak. Ott olyan fény ragyog lelkemre, amelyet semmi hely be nem fogadhat. Van ott hang olyan, hogy idő szárnyán el nem száll; van illat, de azt szellő el nem ragadja; íz, amelyet falánkság meg nem ront; ragaszkodás, amelyet megunás szét nem tép..."
Aki megsejtette egyszer ezt a hely és idő nélküli világot, ezt a változástalan Boldogságot, melyet az Igazság birtoka megadhat, nem nyughatik többé a változó és hazug földi létben. Örök elégedetlenség hajtja lelkét az Igazság felé: stigmatizált lélek az, és más az üdve, mint a többinek.
"Illatod kiárad - mondja Ágoston -, beszívtam, s most utána lelkendezek. Ízleltelek: éhezlek, szomjazlak; megérintettél, s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól Békéd után!"
Csupa elégedetlen forrongás, intelligenciaforrongás lesz ebből; mely a külső világ intelligenciátlanságával minduntalan összeütközik. Mert arra szomjaz, amit itt soha meg nem talál: a Tiszta Igazságra, amiben meg lehet nyugodni. Az egész külső világot az Igazság mértékébe fogja az ily lélek; mindenben az igazságot, a tartalmat nézi, nem a stílt és formát. (Így a gyermek Ágostont, mikor Cicero egy könyve jut kezébe, a nagy stiliszta művének is "nem a nyelve, hanem a tartalma" fogja meg: néhány ott először olvasott filozófiai gondolat.) Pedig nem barbár hajlamú lélek; távolról sem érzéketlen Formák és Szépség iránt. A legművészibb kultúra fogékony növendéke. Mikor a Szentírást először olvassa, visszariasztja nyelv és forma kezdetlegessége. És minden mondatán érezhető, hogy akaratlan, akarata ellen, művészi kifejezést keres. És mégis összetörné a legmagasabb Szépségek és Élvezetek minden illúzióját is, hogy belül megnézze: van-e benn egy szemernyi magva Igazságnak? Aszkéta akar lenni művészetben, mint életben: bár egyformán nehezére esik. Megveti a művészet hazugságait, s az első tudatosan primitív művészek közé sorakozik. Megveti az élet hazugságait is. Ez az a priori vallásos diszpozíció. A Vallomások összes könyvein át, Ágoston minden bűnén és tévedésein keresztül érezzük, hogy mégiscsak az igazság előtte a fontos: és semmi más ki nem elégítheti. "Kevés hiányzik - kiált föl egy helyütt -, és díszes állást kaphatok. S mi vágyakozásom van még ezen a téren? Előkelő barátom bőven van: helytartó mindenesetre lehetne belőlem." Még jellemzőbbek szavai, mikor abban a kitüntetésben részesül, hogy a császárnak ő mondja az üdvözlő beszédet. "Egy csomó hazugságra készültem, azok kegyeiért, akik jól tudták az ilyeneket méltányolni. A koldus, aki beitta az alamizsnát, boldogabb volt nálam, nemcsak széles jókedve miatt, míg engem gondjaim marcangoltak, hanem azért is, mert áldáskívánásokkal tett szert az ital árára, én meg hazugságokkal forgolódtam gőgöm érdekében." Ezért tud oly könnyen és teljesen szakítani a világi összeköttetéseivel: minthogy azok tulajdonképpen sohasem jelentettek sokat számára. Mikor Szent Antal remeteségéről hall, még hitetlen akkor, fölujjong: ő is remeteségbe fog vonulni, és az igazság keresésének szenteli életét:
"Igen, de mikor tegyek üdvözlő látogatásokat előkelő barátaimnál? Befolyásukra szükségem van! Mikor készülök előadásaimra, amikért tanítványaim megfizetnek? S mikor pihenjek magam - lélekfeszítő gondjaimtól szabadon? Félre e sok hiábavalósággal! Valamennyit szélnek eresztem, s egyetlen dologra, az igazság keresésére szánom magamat."
A világi események, politikai mozgalmak, a giuoco del mondo, nem érdeklik. Ambrosius és Justina császárnő nagy, világtörténeti jelentőségű összeütközése hidegen hagyja: csak a város megdöbbenése, a lelkek fölkavarodása tesz rá némi hatást. Korrajzot egész könyvében alig ad, legfellebb önkénytelen, egy-egy lelki élmény rajzán keresztül: mint a vérlátó cirkuszi néző lelkiállapotának nagyszerű elemzésében. Embert alig fest; csak akit belülről festhet: önmagát és anyját, Monicát, kivel ő majdnem egy. Csupa bensőség ez a könyv: mert nem kívül van az, amit keres. Ha az igazságnak nincs helye és ideje a külső világban, akkor az csak bensőnkben, a lélekben élhető meg, mint Krisztus is mondja: "Bennetek van a mennyeknek országa." De akkor csak egy a fontos: az igazság megélése! a külső világ csak mikor ebben gátol, vagy segít. Ezért írt Ágoston önéletrajzot: abból is ily bensőt. Megint amit mondtunk: az igazság neki nem tárgy, hanem élmény. S innen gondolkodásának pszichologizmusa. Pszichológus gonddal figyeli meg és analizálja benső élményeit, s fordítója kiemeli, hogy egy-egy ilyen kis önelemző lélekrajz - a bűn pszichológiájáról, részvétről, erkölcsről, a közvéleményről, az akarat vergődéséről - kegyetlenségben és szubtilis mélységben páratlan. Hozzá kell vennünk még a szorosabban tudományos lélektani elemzéseket, melyeket finomságban és pontosságban a legmodernebbek sem haladhatnak túl: az érzékelés és ismeret viszonyáról[105], lélek és emlékezet azonosságáról, a feledésről és a lelki keresésről, az elfeledettek subconsciens tudatáról, az élvezet és kíváncsiság viszonyáról, az időről mint élményről (lélek az idő mérője).
"Ugyanis nem az égboltozat térségeit kutatom, nem csillagtávolságokat mérek, nem a föld nehézkedési viszonyai iránt érdeklődöm. Én vagyok kutatásaim tárgya, én, az emlékező, én, a lélek."
Én, az Igazság talaja - tehetnők még hozzá: mert igazán mindig erről van szó: hogyan verhet gyökeret, és hajthat ki a lélekben az Igazság isteni növénye? Hogyan tapogatózik a homályos, hozzászűrődő világosság felé, küzdve a sötétséggel, amely környezi? A sötétség a kételkedés, a bizonytalanság: s ahogy Ágoston keresi a kivezető utat ebből a sötétségből, csodásan előzi a modern filozófiát, Descartesot. Ő is a kétkedésből indul ki - elülről, belülről: újrakezdi a filozófiát; új fejlődést a göröggel szemben (mint Windelband mondja); persze csak a modernebb időkben akad folytatása.
A cogito ergo sum helyett azonban az Akadémia szkeptikus neveltje, az óvatosabb és logikusabb dubito ergo sum-mal kezdi: útját szegve az olcsó racionalizmusnak, mely a gondolkodást teszi meg a világ alaptényének, s így könnyen foglalhatja bele a világot a gondolkodás merev kereteibe. A kétkedés nem elsősorban gondolkodást jelent, hanem elsősorban vágyat és kielégítetlenséget: nagyon mély és igaz megfigyelés, melyben a gondolkodó pszichologizmusa a legszerencsésebben jut érvényre. A kétkedés elsősorban akaratot jelent, akaratot az Igazság felé, s a világ alapténye ez az akarat: ugyanaz, amit Ágoston a saját lelke alaptényének érezhetett. Itt ismét nagyszerűen vetődnek előre a modern filozófia nagy gondolatai: először hogy a Ding an sich-et bennünk magunkban, saját bensőnkben kell keresni; másodszor az akarat prioritása. Schopenhauer joggal hivatkozik Ágostonra - akarattanában -, de éppoly joggal a modern voluntarisztikus pszichológia is. Az akarat a primer, abból leszármaztathatók a léleknek összes többi tüneményei, az összes affectiones animi: voluntas est quippe in omnibus, imo omnes nihil aliud quam voluntates sunt.[106] Maga a gondolkodás is akarati processzus, s a bizonyosság, a meggyőződés, nemcsak a természetfölötti dolgokban, hanem akár a matematikaiakban is, voltaképp mindig hit: az akaratnak bizonyos megindulása. E gondolatok lényegükben teljesen azok, melyeket napjainkban a nagy amerikai pszichológ James hirdet (The Will to Believe).
Ha azonban az akarat minden lelki, sőt minden értelmi élet alapténye: az válik az igazság megélésének fő hordozójává, s az akarat problémái a filozófia centrális problémáivá. Ugyanaz az akarat, mely az egész külső emberi világot, ezt az intelligenciátlan, nyugtalan (az Igazság megnyugtató és logikai voltától oly idegen) világot mozgatja: hogyan lehet egyúttal az Igazság megélésének szerszáma? Mintha csak két akarat lenne, ellenkező: az egyik az Igazság, a Megértés felé, a másik a világ nyugtalan és értelemellenes irányában. "Gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint - mondta az apostol -, de más törvényt látok tagjaimban, ellenkezőt elmém törvényével." Senki sem érezhette ezt annyira, mint a féktelen temperamentumú s mégis folyton igazságra, megnyugvásra szomjazó Ágoston. Lelki élete örök küzdelem: rixa domus interioris; saját lelkén elemzi az akarat viselkedését; tapasztalatból érti meg - mint mondja maga - az Írás szavát: "A test a lélek ellen kíván, s a lélek a test ellen." A test élete logika nélküli. Zavaros vágyaival elhomályosítja az értelmet, és útjában áll az Igazságnak. Ezért az Igazság birtokába csak a test mennél nagyobb megtagadásával juthatunk: konklúzió, melyet Ágoston éppoly végletekig levon, mint Schopenhauer. De milyen lehetetlen ez a gyakorlatban: küzdeni, ahol az ellenség mi magunk vagyunk.
"Valamint ha nincs is ember, aki mindig aludni akarna, s az ébrenlét a közvélemény igazmondása szerint többet ér, mint az alvás, de azért az ember gyakran ugyancsak késedelmes az alvás megszakításában, különösen ha nehéz kábultság fekszi meg a testet, s szívesen folytatja az alvást, pedig már magának sem tetszik, s a fölkelés ideje is elérkezett, éppen úgy én is biztos voltam ugyan abban, hogy okosabb volna átpártolnom szeretetedhez, mint engednem szenvedélyemnek: de míg amazt beláttam és helyeseltem, ez érzékeimnek kedvezett, és bilincsekben tartott.
Tizenkét hosszú esztendőmet elpocsékoltam, mióta tizenkilenc éves koromban Cicero Hortensius-ának olvasása a bölcsesség szeretetére gerjesztett; azóta folyton halogattam lemondani a világ élvezeteiről s a bölcsesség kutatásában serénykedni... kértem ugyan tőled tisztaságot, de ilyenformában: adj nekem tisztaságot és önmegtartóztatást, de - még ne! Mert féltem, hogy hamar meg találsz hallgatni, s hamar kigyógyítasz testi beteges vágyakozásaimból, pedig nem annyira kiirtásukat kívántam, mint inkább kielégítésüket... Testem készségesen engedelmeskedett lelkem leggyöngébb akaratának is, mikor egyik-másik tagot intése szerint mozdítani kellett - lelkem ellenben nem engedelmeskedett a saját nagy akarásának, amely magában az akarásban lelte volna végrehajtását is.
Mik tartóztattak? Értéktelen csecsebecsék, páváskodó hiábavalóságok: régi barátnőim. Rángatták testemet, mint a köpenyt, s fülembe sugdosták: Igazán elküldesz minket? Attól a perctől fogva egy és más soha többé nem lesz szabad neked! - Micsoda piszkot sugdostak! Micsoda szégyenletes dolgokat! De megrögzött szokásom mind azt hajtogatta: azt hiszed, hogy kibírod ezek nélkül?
Úgy éreztem, igen boldogtalan leszek asszonyi ölelések híján.
Nem ellenmondás tehát az, hogy a lélek akar is, meg nem is; nem ellenmondás, hanem beteges állapot, amennyiben a lélek nem áll egészen talpra, mert a megismert igazság ugyan emelgeti, gonosz szokásai azonban lefelé húzzák. Ezért van bennünk kétféle akarat..."
De mélyen érzi Ágoston e kétféle akarat szoros egységét is: hogy e két küzdő fél soha külön nem választható: "Egyik sem egész, hanem ami az egyikből hiányzik, megvan a másikban." Érzi, hogy ez a két akarat, mindkettő egyformán mi magunk vagyunk: "test magam is, lármáztam a test ellen!" - kiált föl. Az akarat gyengeségének a problémája ezen a ponton a jó és rossz dualizmusának problémájává szélesül; s e probléma az ágostoni rendszer gyökerében rejlik. Mert ha minden az Igazság, és a külső világ csak ez örök Igazságnak (bármily tökéletlen) tükrözése, megjelenése - alkalmas arra, hogy belőle az örök Igazságra következtessünk -, akkor hogy lehet ez a külső világ mégis rossz? hogy küzdhet az Igazság ellen? hogy állhat avval ellentétben? hogy csábíthatja akaratunkat ellene? És ha ez az akarat egyetlen hordozója és eszköze az Értelemnek, alapténye a belső világnak, melyben ez az Igazság mintegy önmagát megélni képes: akkor hogyan lehet ugyanaz ellensége és akadálya?
Más szóval, egyszerű vallási kifejezéssel: ha mindent az Isten teremtett, a saját céljaira - ő, a végtelen Jó -, mi magyarázhatja mégis a Rossznak a létét a világban? Van-e vitálisabb kérdés a Vallásra?
A probléma nehézségei eleinte arra bírták Ágostont, hogy kitérjen előle, tagadni próbálja a két akarat, a két elv (igazság és világ, jó és rossz, logikum és tény) belső, mély egységét, s ahelyett hogy kiegyenlítené, inkább gyökeresen vigye keresztül dualizmusukat. Ez vitte egy időre a manicheizmusba.[107] Ez a Perzsiából származó vallás vagy filozófia a régi Zarathustra tanításának modern és keresztény fölhígítása volt. A világot egyenlő részben tartotta Isten és ördög művének: ebből magyarázta a Jó és Rossz örökös küzdelmét. A manicheizmus végső konklúzióiban - bár azokat maga kifejezetten soha le nem vonta - sajátságos erkölcsi fölfogáshoz tendált. Mert ha bennünk magunkban is az indulatoknak egy része - például a test indulatai - az ördögtől, más része az Istentől származik, akkor az Istentől származóknak semmi köze az ördögtől származókhoz. Azok emezek létében és működésében teljesen ártatlanok: az ember joggal tekintheti a saját indulatai és cselekedetei egy részét idegennek, és megtagadhatja értük a felelősséget. Az ilyen elv bizonyos erkölcsi kvietizmusnak és lazaságnak nyit hátsó kaput; nagy és profán népszerűségének titka is ez volt tán. Talán Ágostont is, testi indulatainak oly gyötrődő rabját, kecsegtethette eleinte az a lelkiismereti megnyugvás, amit ily tan ígért; de az ő mindent egészen és alkuvás nélkül kívánó, félmegoldásokban meg nem csituló természetétől semmi sem állhatott távolabb, mint az erkölcsi kvietizmus. Így éppen ami e tan fő csábjának látszhatott először, az tette azt elégtelenné számára: el kellett vállalnia önmagáért a teljes és egységes felelősséget, éreznie kellett önmagában, hogy a két küzdő elem egyazon forrásból származik, sőt alapjában egy és ugyanaz, hogy Jó és Rossz és minden Erő egyformán az Isten teremtménye.
Igen, mert minden, ami létezik, csak az Igazság erejénél fogva létezhetik, csak annyiban, amennyiben (nem időbeli, hanem időtlen - logikai - eredeténél fogva) szálak fűzik a végső Igazsághoz, amelyet Istennek is nevezünk. A logikum pedig (= aminek szükségessége, helyessége belátható) a par excellence jó: az egyetlen, amiben megnyugodni lehet. Ha tehát minden csak logikai helyességénél fogva létezik: akkor minden jó, akkor jó a világ. Ez az egészséges optimizmus élesen elválasztja a szent filozófust Schopenhauertől, akivel pedig alapvetésében (az akaratról, mint a világ alaptényéről, annak örökös nyugtalanságáról és gyengeségéről; megtagadásáról is: az aszketizmusról) egészen egyezik. Visszhangja később a Leibniz híres Theodicaeá-ja - melynek, mint mindjárt jegyzetben utalni fogunk rá, egész gondolatmenete augustinusi -, csakhogy Leibniz indokolása, mert Istennek nagyon is antropomorfikusan fölfogott tulajdonságaiból indul ki, sokkal naivabb.
,,Minden, ami van, jó - mondja Ágoston -, s az a rossz, aminek eredetét annyira kerestem, nem valami különálló lényeg: mert ha az volna, jónak kellene lennie." A rossz eszerint tulajdonképpen nem lét, csak hiány. Oka nem lehet causa efficiens (mert ilyen, végelemzésben, csak Isten: az Igazság), csupán causa deficiens: nem az Isten cselekvésében, hanem tartózkodásában rejlő. S mint oka, úgy célja, eredménye sem rossz, legalább nem Istenre, az egész igazságra: "reá nézve szó sem lehet akármiféle (ellenséges) rosszról". Azért ami magában és rész szerint rossznak vagy hiánynak látszik is: a világ egészében bizonnyal szükséges és jó: mint ahogy egy szép testet is az a tagja is, mely különvéve kevésbé szép, sokkal szebbé teheti, s "az olyan test, amely csupa szép tagból áll, szépség dolgában igen magasan áll bármelyik tagja fölött: mert szépségét éppen a tagok tökéletes egymáshoz illeszkedése adja" (ami mellesleg, a modern esztétika egyik alaptétele).
Mi teheti tehát a rosszat egészében (harmóniájában és végeredményében) jóvá? A rossz emberi fogalom, csak az emberre nézve létezik: végső igazolásának az emberi világ harmóniájában kell rejlenie. Erkölcsi és fizikai rossznak titkos viszonyban kell tehát állani: ez a viszony a bűn és büntetés harmóniája. Sőt erkölcsi és fizikai rossz kell hogy egy és ugyanazon legyen, bűn és büntetés csak két oldala egy és ugyanazon dolognak. A bűnös akarat nyugtalanság és kín: cselekvés és szenvedés, bűn és bűnhődés egyszerre. Dupliciter appellatur malum: unum quod homo facit, alterum quod patitur; quod facit peccatum est, quod patitur poena.
És itt Ágoston filozófiájának másik tengelye: az akarat szabadságának problémája. Ha minden rossz a világon bűn és bűnhődés, akkor minden rossz tulajdonképpen akaratbeli: mert bűn és bűnhődés csak ott képzelhető, hol rossz akarat van. De hisz nincsen kétféle akarat, hanem csak egy és egyeredetű: s ez az eredet jó, mert Istentől van. Az emberi szenvedélyek sem rosszak: "olyan vadállatok, hogy csak meg kell fékezni gyilkos rakoncátlanságukat, s akkor nemcsak jók lesznek, hanem szívesen el is szegődnek az észhez szolgálattételre". De mégis meg kell őket fékezni: tehát maguktól a rosszra hajlandók; önmagukban, jó eredetük dacára romlottak. És ki fékezheti, ki kényszerítheti őket a jó útra, ha nem maga az igazság ereje - gratia irresistibilis? Szükséges is, hogy romlottságuk által rosszra determináltak, más oldalról az Igazság (kegyelem) által a jóra kényszeríthetők legyenek: mert az egész világnak az Igazság nagy logikai harmóniájába kellvén foglalhatónak lenni, szükséges, hogy minden abba - jó és rossz - pontosan előre determinált legyen.[108]
Itt tapinthatunk Ágoston rendszerének mély és benső kettősségére: amiért Windelband oly elliptikus rendszerhez hasonlítja, mely két középpont körüli mozgás szerint áll elő, s kettőssége gyakran az ellentmondásé. Egyrészt szüksége van az akarat szabadságára, hogy a rossz létét és harmóniáját magyarázza: másrészt éppen e szükségelt harmónia szükségessé teszi az igazságnak abszolút és minden részében előre látható kauzalitását, egy isteni kauzalitást, amit a teológiában az isteni előre tudás tana szimbolizál. Szabadság és kauzalitás pedig meg nem férnek. Ez az ellentét objektív és logikai képe; van egy primérebb, szubjektív nézőpont. Mert Ágoston az a filozófus, akinek filozófiája leginkább a saját egyéniségén alapul, aki leginkább a személyiséget, sőt az egyéni akaratot teszi a világ első rugójává! De másrészről senki sem érezhette jobban és gyötrőbben az akaratnak romlottságát és determináltságát, szükségét, hogy az Igazság mintegy elénk jöjjön; s kényszerítő erejét, ha egyszer elénk jött. (Ezért lesz filozófiája a megtérés filozófiája: s ezért oly elválaszthatatlan életétől; ezért legfontosabb edénye és dokumentuma a vallomások könyve.)
A két tengely, amely körül e filozófia forog, tehát a Szabadság és Kegyelem tana, az abszolút Felelősségé és az abszolút Kauzalitásé. A kiegyenlítés, melyet ez ellentétekre a filozóf talál, nagyon hasonlít a Kantéhoz: a Voluntas Intelligibilis!
Az emberi akarat a priori szabad. Ez a szabadság időtlen, generikus, és minden létezhető emberi tényt megelőz: az időbeli világba, az események láncába beállítva az akarat immár teljesen determinált. A teológia naiv nyelvén mondva: csupán Ádám, az első ember, volt szabad: az ő bűnével szabad akaratunkat elvesztettük: bűnben születtünk, és a rosszra vagyunk determinálva. Ezt persze nem szabad ily szó szerint érteni: maga Ágoston tiltakozik a leghangosabban a naiv, időbeli felfogás ellen: Ádám nála éppoly időtlen, a priori fogalom, mint például a teremtés: s jelenti az a priori embert, az idő és tények előttit. Szabadság és választás valóban csak az Időtlenben, a Ding an sich-ben, a Teremtéselőttiben, mintegy a valóság fogalmi csíráiban képzelhető: az egész megjelent világ e teremtés előtti és nem időben történt választások szerint immár önmagában és kihagyás nélkül determinált.
Mindannyian hát bűnben és bűnre születtünk egy a priori bűn miatt; vagy hogy így fejezzük ki: ősatyánk bűnéért. Ekként fájdalomra: mert fizikai és erkölcsi Rossz egyek. És nem is lennénk képesek a Jóra, s így boldogságra sem, ha az Igazság mintegy előnkbe nem jönne, s világosságával nem kényszerítene megigazulásra. Ez az Eredeti Bűn és Kényszerítő Kegyelem tana, Ágoston legsajátosabb és legtöbbet vitatott és egyúttal legnagyobb hatású dogmája. Ez az a sötét tan, ami miatt Charles Lamb egy kis esszéjében a "minden anyáktól gyűlölt szentnek" nevezi: mert "ártatlan kisgyermekeket bűnre és kínra ítél". A bátor és kegyetlen gondolkodó itt valóban gondolatának legsötétebb konzekvenciáit vonja le: de mi láttuk, hogy ez a gondolat nem a hideg és elvont észből fakadt, hanem a gondolkodó legszemélyesebb és legegyénibb élményeiből: és ez adja meg minden kegyetlensége mellett is melegségét és erejét. És hogy mennyire kelléke és ereje a vallási és filozófiai gondolkodásnak, hogy ilyen egészen személyes élményben mentül melegebben gyökerezzék: az is mutatja, hogy éppen e legszemélyesebb tana lett Ágostonnak a legáltalánosabb: az Egyháznak alapvető dogmája, s az emberi gondolkodás egyik csomópontja immár majd két évezrede. A lapos felvilágosodás monstruózusnak találja: de Leibniz a maga teljességében rekonstruálja, és Schopenhauer e tanban látja az egész kereszténység legmélyebb gondolatát. Ma több a közünk hozzá, mint valaha. Ma az egész emberiség rémes élménye lett Ágoston életének és filozófiájának centrális élménye: a video meliora, a "jót helyeslem, a rosszat követem". Az akarat romlott: az egész világ ártatlanul vétkezik és szenved. Így születünk: ama tan igaz. Monstruózus; de monstrum a világ. Credo quia absurdum. Csak egy pelagiánus (egy nyárspolgár) gondolhatja, hogy a világ mind oly laposan okos, igazságos?[109]
E tan azonban szorosan összefügg egy másikkal, mely a vallási gondolkodás történetében szintén a legnagyobb szerepre volt hivatva: a predesztináció tanával.[110] Ha nem saját akaratunk eszközli a megigazulást, hanem a kényszerítő Kegyelem, akkor minthogy nem mindannyian igazulunk meg, ez a Kegyelem kétségkívül kiválasztást eszközöl, éspedig nem saját érdemünk szerint: hisz saját akaratunknál fogva mindannyian egyformán érdemetlenek vagyunk. Kegyetlen, sőt igazságtalan tan: de ha arra gondolunk, hogy a Kegyelem az Igazság, s a megigazulásban van valami rokon a zsenivel, a felvilágosodással: be kell látnunk, hogy a Kegyelmet nem képzelhetjük egyenletesebben elosztva amannál.
A világ tehát, amint megjelenik, kegyetlen és gépszerű okozati láncolata a logika nélkül adott tényeknek, s igazságosságot éppoly kevéssé találhatunk benne, mint szabadságot, ami az igazságosság feltétele. Szabadság, logika és igazságosság (láttuk szoros összefüggésüket) nem az időben és térben adott világ tulajdonságai, hanem az időtlen, mögötte levő és láncába nem foglalt Akaraté, amelynek megjelenése: s nem a világ időrendjében található, hanem azon kívül, annak mintegy oka és célja gyanánt. Ez az Akarat az Igazság hatalmas szava, a Logosz:
"Az ő mivolta időben nem változik, s akarata nem választható külön ugyanazon mivoltából. Éppen azért nincs is benne tárgyak szerint változó akarás, hanem egyszerre, együtt és mindig akar mindent, amit akar - új és új akarás nélkül, időrendi egymásután nélkül..."
Az Igazság, a Világ végső Logikája, nem foglaltatik benne a megjelent világban már csak azért sem, mert hisz ő az elsődleges: az egész megjelent világ csak az ő Lényéből, az ő Igazságából folyó következmény; naivan mondva: az ő alkotása. Itt sarkallik Ágoston teremtéselmélete. A Teremtés nem időben, nem is időbeli egymásutánban végbemenő folyamat lehetett, hanem az időtlen és változatlan Igazság időtlen és változhatatlan ténye, folyománya.
Először is az idő (és tér) lényegével kell tisztába jönnünk: és Ágoston az időprobléma bámulatosan mély analízisének szenteli műve tizenegyedik könyvét, míg az evvel összefüggő teremtéselméletnek a két utolsót. Meg kell gondolni, hogy a tiszta igazság (a fogalom) idő és tér nélküli: még a tér és idő fogalmai is, a matematikai és geometriai fogalmak is.
"Láttam oly művészi vékony vonalat, mint a pókháló szála, de a kiterjedés fogalma nem ilyen, mert nem azonos ama képekkel, amelyeket a látás érzékével felfogok: tudja ezt mindenki, aki anélkül hogy testre csak gondolna is, a kiterjedést fogalmilag ismeri. Mennyiségeket testünk minden egyes érzékével érezhetünk: de a számfogalom, amivel számlálás közben az értelem dolgozik, egészen másvalami, nem képe a megszámlált mennyiségnek, s éppen ezért saját külön módja szerint létezik. Aki nem járatos e téren, talán kineveti fejtegetéseimet; én meg őt sajnálom - azért, mert nevet."
Ehhez képest kétféle örökkévalóság is van, az egyik az időnek és térnek végtelensége, idő- és térbeli végtelenség: a másik éppen az időtlenség, a téren kívül állás. Az egyik a teremtett, megjelent világ végtelensége, a másik az Igazság világa, az egek ege; amelyről már szóltunk. Mikor azt mondjuk: az Isten végtelen, nem szabad úgy érteni, mintha Ő betöltené az egész teret; ahogy a naiv teológia mondja: mindenütt jelen van.
"Téged is, életem élete, végtelen térségeken végignyúló nagy valaminek tartottalak. Azt gondoltam, átjárod a világmindenség tömegét, s minden irányban kiterjedsz a végtelenbe... Nem tudtam másképp, ez meg hamis volt."
Az Isten, az Igazság nem végtelen a térben, mert egyáltalán nem térbeli valami. De éppoly kevéssé időbeli; ezért:
"Nincsenek-e telis-teli ósdi nézetekkel, akik azt feszegetik: mit művelt Isten, mielőtt a világot teremtette? Ha semmit - mondják -, ha nem működött semmiféle irányban, miért nem maradt azután is örökké munka nélkül.[111] Ha Istenben új mozzanat, új akarat keletkezhetett, hogy alkosson valamit, amit azelőtt sohasem cselekedett: igaz-e immár örökkévalósága, amelyben új, azelőtt ismeretlen akarat kelhetett?... Ó, isteni Bölcsesség, ó, emberi értelmek világossága, mennyire nem értenek téged, akik így okoskodnak!... Örök dolgokat feszegetnek, s értelmük hiábavaló munkát végez, mert még együtt röpül e mulandó világnak múltba, jövőbe rohanásával!"
A Teremtés elve tehát, a teremtő Ige, nem időbeli, hanem logikai: Logosz. "Örök annak kimondása, s örök benne a mindenség kimondása. Benne nem végződik a mondott szó, s nem követi másik, hogy teljes legyen a mondat, mert örök módon minden együtt van benne: egyébként idő és változás szegné halhatatlan örökkévalóságát."
Így hát a teremtés sem időben történt: s a teremtő ige nem lehetett valami időben elhangzó parancs. A teremtés, vagyis az összefüggés az örök (logikai) Igazság (a másvilág, az egek ege) és a tények megjelent láncolata között, maga nem e tények láncolatába beilleszthető tény: sem helye, sem ideje, sem oka: ezek a kategóriák reá kicsinyesek:
"De hogyan teremtesz te? Hogyan teremtetted, Istenem, az eget és földet? Világos ugyanis, hogy nem égen vagy földön teremtetted az eget és földet, nem is levegőben vagy vízben; hisz ezek is odatartoznak az éghez és földhöz; nem a világegyetemben alkottad a mindenséget: hiszen mielőtt elkezdte létezését, nem volt hely, ahol teremthettél volna..."
De amint helynek, úgy az "időknek is alkotómestere" az Igazság, s így az alkotás maga időben sem történhetett. Azt sem lehet mondani, hogy előbb volt, mint a világ, mert ez már időbeli meghatározást jelentene; az ő elsősége pedig nem időbeli. Azt sem mondhatjuk, hogy nagyobb, mint a világ: mert a nagyság is térbeli kategória. Hanem oly elsőség az övé, mint a "hangé az ének fölött": a hang nem kezdődik előbb, mint az ének, mennyiségben sem több az éneknél: "az elsőbbség eredetbeli, mert nem az éneket kell beigazítani, hogy hang legyen, hanem a hangot, hogy ének legyen". De az Igazság nem változik és múlik a tényekkel, mint a hang az ének modulációival: örök, és ugyanaz marad, mint a kétszer kettő négy, akkor is, ha minden elmúl a világon: olyan a világ tényeivel szemben, mint az ég a felhőkkel: "a felhők rohannak, az ég megmarad".
"Előbb" vagy "később" nincs a Teremtésben. Az Isten mindent egyszerre teremtett - a Biblia hét napja csupán logikai sorrendkülönbségekre vonatkozik, a hang és ének sorrendkülönbségéhez hasonlókra. Eszerint az Isten nem a dolgokat teremtette külön-külön, hanem megadta a világ fejlődési erejét és irányát egyszer s mindenkorra. E pont az, ahol Ágoston rendszere az evolucionista felfogásnak nyit kaput: amiért, mint fordítónk megjegyzi, őt is az evolucionista filozófusok közé sorolják.
E ponton világlik át a teremtés nagy egysége és lelkisége is: minthogy egyetlen - helyesebben a szám kategóriájával nem bíró - és nem anyagi Dolognak - az Igazságnak - teremtése. A teremtés egy szempontból tények láncolata, melyek emlékezetben összegyűjthetők, másból igazságok összefüggése, melyek értelemben átláthatók, harmadik szempontból irányok összessége, melyeknek eredője egy akarat célját képezheti. Ez a nagy Emlékezet, Értelem és Akarat maga a Teremtő háromegysége: a Szentháromság. De ez az egyháromság a Teremtőből benyúlik mélyen a világba: s az egész világ e három szellemi valóság egysége: Lét (tények az emlékezetben), Tudat (igazságok az értelemben) és Akarat (irányok a cselekvésben). Lét, tudat és akarat (esse, nosse, velle) ez a mi életünk háromegy alapténye is.
E nagy alapegység ellenére Ágoston rendszere mégis dualisztikus. Hisz két világ van nála: az egyik az Igazság időtlen világa, az egek ege; a másik a tények teremtett világa. A két világ azonban nem marad mereven külön: az Igazság az ember tudatában behatol a tények közé, s e behatolás a Kegyelem. Minden jó filozófia egységében van valami a körszerűségből, s ezért nehéz ismétlések nélkül beszélni róla: itt újra el kellene mondanunk, amit a bűn és kegyelem, a világosság és sötétség viszonyáról az emberi életben beszél a doctor gratiae. A Kegyelem nem e világé, éppoly kevéssé, mint maga a Lét sem: "amint nem volt érdeme abban, hogy ezt a megvilágosításra váró életet kapta, éppen úgy - jóllehet, immár létezett - magát a megvilágosítást sem tudta kiérdemelni". Hanem amint a Létet az Igazság erejéből és annak megjelentetésére kapta, úgy a Kegyelmet is, amely nem egyéb, mint egy formáló és harmóniát fejlesztő erő a világban.
Így az emberi történetet úgy lehet felfogni, mint a Kegyelem munkájának történetét, s ha visszaemlékezünk arra, amit a jó és rossz, a természet és kegyelem örök küzdelméről mondottunk, úgy is, mint egy harcnak történetét, a két ország között: Természet és Kegyelem országai között. Ezt a nagy munkát kísérti meg Ágoston legterjedelmesebb könyvében: a Civitas Dei-ben. Mikor a barbárok betörtek Rómába, Alarik pusztításai idején, az elfogult, konzervatív szellemű rómaiak az újítókat, a keresztényeket vádolták meg minden szerencsétlenségek okozóinak: hisz soha a kereszténység előtt nem érték Rómát ily csapások. (Örök vád; a mi történetünkben ismétlődött, a török hódítás korában, a reformáció ellen.) Ágoston ekkor érezte szükségét, hogy egy nagy könyvben megmutassa a felvilágosodás szerepét a népek életében: amely sohasem lehet átok, hanem mindig áldás. Ez a Kegyelem szerepe, Isten Országának, az Igazságnak, lassú harca az Ember természete, a Természet Országának intelligenciátlansága ellen.
Itt érezzük meg azt is, hogy mi lehet Ágoston nekünk, a jelennek, az Életnek is. Mennyire szükségünk van az Intelligencia Szentjére, ma, mikor minden Intelligenciát és Logikát valósággal lábbal tipor a világ; ma, az antiintellektuális rendszerek és az antiintellektuális élet: a Háború korában. Az intelligenciára, mint szenvedélyerőre: ma, mikor minden szenvedélyerő az Okosság ellen van. A kényszerítő Kegyelemre, a Megvilágosodásra: Isten Országára! A fordító mondja a Vallomások bevezetésében, hogy Ágoston könyve (éppen bensősége folytán) mindig aktuális; csak a neveket kellene áthelyettesíteni: manicheusok, pelagiánusok ma is vannak. Filozófiai és vallási problémáink ma is ugyanazok: s az igaz lélek istenéhsége ma sem változott. Úton a mindig nagyobb megigazulás felé Ágoston könyve régi és örök "Isteni Igazságra vezérlő Kalauz".
1917
LEIBNIZ MINT HAZAFI
1. Kétszáz éve Leibniz halálának, s a Magyar Filozófiai Társaság vaskos könyvvel adózik emlékének. A könyv Leibnizról szóló cikkek gyűjteménye: van köztük jó is, van tűrhető, a többség egészen jelentéktelen; amilyen a magyar filozófiától kitelik. Nem akarjuk most megvilágítani (annál kevésbé pótolni) hiányaikat: e jogból valamit esetleg későbbre - időnk s erőnk szerint - fenntartunk magunknak. Csak az egész könyv szellemére vagyunk bátrak egy megjegyzést tenni.
2. Micsoda nagy dolog volna ma Leibnizot helyesen ünnepelni! Az ész ünnepe volna ez, a nemzeteken felülálló, igazságos és mindent kiegyenlítő, mindent egyformán megértő s mindenben a szent testvéri jövő csíráit ápoló, s a jelenben is minden zavaros felhők fölé a Rend gyönyörű, nyugodt szivárványát feszítő észnek ünnepe! Ha volt valaha filozófus, akinek működésében az ész örökké neutrális, internacionális volta külön is kidomborodott: Leibniz volt az. Ő, aki működésének teréül külföldet, eszközéül idegen és majdnem nemzetközi nyelvet választott (amilyen akkor volt a francia); aki először vetette föl a tudomány nemzetközi szervezkedésének és egy logikai és praktikus világnyelvnek eszméjét; ő, aki német létére nem vetette meg az idegen udvarok szolgálatát; aki Európa legnemzetközibb korának előkészítője és szellemi irányítója volt: bizonnyal mindennek inkább nevezhető, mint a német hazafiság korlátolt nemzeti célokért hevülő apostolának. Hazafi, az volt bizonyára! De hazafisága a békés Haladás és filozofikus közjó hazafisága volt, a Concordia hazafisága; s a német egység gondolatát is így sejtette meg: velut Principum concordiam inter mutuos amplexus exsultantem. Nem szabad feledni, hogy akkor, amikor Németország apró és viszálykodó nemzetekre tagolódott, egyesíteni akarni tulajdonképpen éppoly merész, nemzetközi gondolat volt, mint ma az európai egység gondolata lenne; és Leibniz a maga kora előtt még politikájában is körülbelül oly nemzetközinek tűnt föl, mint ahogy Dante is az olasz egység gondolatával nemzetközinek tűnt fel a kis olasz államok világában. S ha van valami, amivel mint egész alakja, filozófiája, úgy politikai viselkedése is a Mának nagy tanulságára szolgálhat, az bizonnyal nem a korlátolt és ösztönies nemzeti szellem (mely úgyis e Mának nagy tévedése és borzasztó átka), hanem éppen e tágasabb, nemzetközi törekvések, e törekvések a szent Egyesülés és Egyetértés felé, az éppen e mindent-megértés, az Ész uralma minden ösztönökön, a Filozófia és Kultúra egysége és fölülvalósága minden nemzeteken!
3. A Filozófiának sohasem szabad az ösztönöket szolgálni: mert ő az Ész szolgája. S hogy még a legszentebb ösztön is mennyire ellenkezhetik, következményeiben, az Ésszel: azt éppen e mai háború mutatta meg. A vak ösztön biztos talaja a babonának; s ha ma a filozófia nemzeti alapokra helyezkedik, azzal nem is az ösztönt, hanem a babonát szolgálja. A vallások is tiszteletre méltó ösztönből származtak, s mégis vérengző babonáknak, vallásháborúknak és inkvizícióknak váltak szülőanyjaivá, melyekre ma szánva emlékezünk, szánva és meg nem gondolva, hogy korunkban a haza eredetileg olyan szent eszméje még sokkal borzasztóbb, sokkal gyilkosabb és észellenesebb babonává fejlődött, mint bármikor lehetett a vallás. Irigyen és tisztelettel nézhetünk vissza a vallásháborúk "sötét" korszakaira, melyek sokkal felvilágosodottabbak voltak a miénknél; a háború akkor többnyire csak rajongóinak vagy kalandorainak életét kívánta; s a babona nem öntötte el az egész világot; a Gondolat, a Filozófia fölötte maradt, és szabad, mint egy sziget, s gyakran inkább szenvedett, hagyta tépni, verni oldalát a dühös ártól, mint hogy vele ússzon. Van-e utálatosabb és természetellenesebb látvány, mint a Filozófia, mely a kor babonájával úszik?
4. Hogyan fognak egykor, jobb korban, emlékezni olyan könyvekről, amilyeneket manap derűre-borúra írnak, például: Nemzeti szellem a filozófiában? Úgy, mint ahogy ma a legsötétebb asztrológiára, a legfurcsább teológiára emlékezünk: mint az emberi ész elmaradottságának szégyenteljes dokumentumára. Nemzeti szellem a filozófiában: ez valóban annyit jelent, mint hogy az ész és igazság ösztönöknek vagy éppen politikának a rabja legyen; a legnagyobb "contradictio in adjecto" - nevetséget vagy megvetést érdemel. Szomorú dolog, hogy nálunk oly vezető nevek is, mint Alexander Bernáté ilyenekre eltévedhettek; még szomorúbb, hogy a "filozófusok" egész csapata a téves útra minden lelkifurdalás nélkül követi. Nem fölösleges-e mondani, hogy a filozófiának, ha tudomány, éppoly kevés a köze nemzeti szellemhez, mint akár ahogy nem lehet "nemzeti matematika", mert az igazság csak egy; és még ha művészet, még ha valami érzelmi színezetű világnézet kifejezése is, akkor is csak az lehet a célja, hogy az egész emberiségre érvényes, egységesítő, mindenütt megállható világnézet kifejezője legyen, a nemzeteken fölülálló Egység, Rend és Igazság érzelmeié - ne pedig szétválasztó, nemzeti. Kétségtelen, a legtöbb filozófiában találhatunk sokszor markáns, nemzeti vonásokat, éppúgy, mint egyénieket: de ez hibája és gyarlósága a filozófiának, fejletlenségének a jele, annak, hogy az Ész megszabadulása még nem tökéletes, amely felé a Filozófia tör. S e gyarlóságot dicsérni és ideálként állítani annyi, mint a filozófia haladása ellen cselekedni.
5. Még ha művészet volna is a filozófia: mert az nem a konkrétság, hanem az absztrakció művészete lenne. De Leibniz filozófiája nem művészet, világnézete csöppet sem érzelmi. Alig volt hidegebb szellem valaha, alig tisztábban gondolatmasina. Minden érdekelte, a legkülönbözőbb, a legjelentéktelenebb, sokszor minden kuriózum, csak őrlenivalót adjon a telhetetlen észnek - semmi, ami az érzéshez szól, a fantáziához. Semmi poézis, semmi művészet: e bámulatos sokoldalúságból ez az oldal egészen hiányzott. Metafizikát csinált, mint "filozófok" - mint ahogy más sakkozik -, még csak nem is sejtve, minő fantasztikum, minő érzelmi örvény tátong minden metafizika mélyén, milyennel terhes az övé is. Formákat érzett csak, színeket soha; gondolatai mint a jegecek - mind hideg, színtelen. A nemzeti szín pedig szín elsősorban, szín és melegség - a konkrét művészet értéke -, mily távol ez Leibniztól! A XVIII. század gyermeke ő. Ha valaki, nem tudva, nemzetiségére akarna következtetni filozófiájából, inkább a logikus és világos eszű franciára gondolna, mint a metafizikai fantasztikumokat kedvelő, homályosan mély német szellemre. Az igazi német filozófia - Kant - inkább reakció volt Leibniz ellen, mintsem folytatása. S ha Leibniz bölcseletét nem hatja át tudatosan semmiféle nemzeti szellem, éppoly kevéssé hatja át tudattalan vagy akaratlanul.
6. De ha áthatná is, ha minden gondolata német érzéssel, német szellemmel volna aláfűtve? Mi vagyunk éppen azok, akiknek ezt felfedezni, hangsúlyozni kellene? Megértjük, ha a németek hangsúlyozzák most, a háború szenvedélyei közt, mikor az ellenfél kultúrájukat is különböző támadásokban részesíti. De hogyan értsük meg a magyar filozófban - hát annyira németek vagyunk mi? Nincs egyéb mondanivalónk Leibnizról ünnepén, nem dicsérhetjük őt másról, mint hogy német, NÉMET volt? És éppen ma a világháborúban, mikor minden emberien gondolkodó embernek kötelessége volna enyhíteni a nemzetek közötti űrt, ahelyett, hogy azt folyton hangsúlyozva még a tudományba is bevigye?
Ez filozófia? Nem éppen ennek ellenkezője volna-e ma a filozófia életmissziója?
1917
IGNOTUS VERSEI
1
Már mind olvastuk, mégis szenzáció és felfedezés együtt. Versek, negyedszázad óta! Egyenkint is szerettük, de oly ritkán jöttek a hosszú időben! Kissé háládatlanok voltunk velük, mint a ritkán látott baráttal, írójuk más irányú, imponáló szereplései szinte feledtették. Ezek a bájos és okos gyerekek mintegy a gyerekszobában maradtak, távol a komoly férfiműhelytől, ahol atyjuk józan, kissé szkeptikus bölcsességgel, komoly, felnőtt vendégek között csevegett a Politika és az Élet gondjairól. Igen, Ignotus igazságtalanul bánt a verseivel, mint a szigorú apa, ki gyermekeit csak ritkán és nehezen eresztené ki a világba. Ő maga is érzi ezt az igazságtalanságot, s új könyve mintha egy kicsit ennek az érzésnek eredménye lenne: "nincs jogom visszatartani őket" - írja előszavában. És mégis mennyit visszatart még mindig! a fiatalkori Heine-ízű versek közül mennyi kedveset - irodalmunk egy korának is jellemző dokumentumait-, a Schlemil-t, melyet Gyulai méltatott dicséretre!
És amit kiad, milyen mentegetőzésekkel teszi! Talán nem szereti a verseit? Ellenkezőleg: "azt hiszi, hogy tulajdonképp erre született". És lehet-e ezeket a verseket nem szeretni? Ilyen önmagunkba leélt élményeket, múltunknak, lelkünknek darabjait? De a józan, kissé megvető értelem mindennél erősebb Ignotusban. A szkepszis, mely minden dolgoknak végtére is hitvány mirevalóságát egy rezignált mosollyal intézi el, benne az ember, a költő legmélyebb élményeivel szemben is gúnyosan megáll. Versek! Mire valók? Mi az értékük? Az ember, a költő, az élmény maga, nem logikus és nem célok szerinti, s az Intelligencia fölényes szkepszise kissé megveti és restelli az embernek és költőnek vak szeretetét, ragaszkodását a vak Élményekhez, a céltalan versekhez. Érték-e a céltalan?
2
A Józanság, a Kétely egyik alapvonása Ignotusban a költőnek éppúgy, mint az írónak, a gondolkodónak. Csakhogy prózában a politikai helyzetek és emberi viszonyok elemzése közben, a dolgoknak ez a szkeptikus minden oldalról való nézése (mert a kifelé irányuló emberi attitűd minden oldalról nézve más és más) a stílusnak és gondolkodásnak szinte szofisztikus vagy talmudisztikus komplikáltságát eredményezi, amely sokszor bántóan kuszálja e prózát; versben azonban, ahol belülről kell nézni az embert, önmagát - nem attitűdöt többé, hanem érzést - a szkepszisnek ugyanezen ingere épp ellenkezőre vezet: végső, illúziómentes egyszerűsítésre, lehatolni az érzés kiábrándító primitívségű gyökeréig, nem nyugodni, míg meg nem tapintjuk, mily hitvány, szinte állatian vak és szimplex ösztönökből állanak elő még a legkomplikáltabb embernek legkomplikáltabb, legmagasabb rendű érzései is.
Ez az ősien s állatian egyszerűig való visszaérkezés teszi lehetővé, hogy Ignotus verse művészileg egyszerű (könnyű, szárnyaló, sima) tud maradni, míg prózája minduntalan göröngyökbe ütközik, és útvesztőkbe téved. Az az agyafúrtság, ami a prózában teher és szofisztikus encombrement, a versben csak finom fűszerként jelenik meg (mint például az ilyen sorokban: "Én vagyok a te, akit földobok"). De alapja mind a kettőnek egy: ugyanazon rezignált értelmességnek szkeptikus, illúzió nélküli tekintete, józan és kétkedő fölény az érzelmek közt éppúgy, mint a gondolatok közt.
3
Mi tartja meg e szkepszis hideg leheletében az érzelmi hatást, az élet melegét, a poézist magát?
Először is: e szkepszis lehelete nem hideg. Az ész szkepszise szomorúságot fakaszt a temperamentumon át, könnyeket fakaszt, s a könny sohse hideg. Politikai prózában hiánnyá válhatik a határozatlanság s rezignáció, melyet a szkepszis szül, mely ellensége a meggyőződésnek, s a beretvaéles logikát mintegy önmagának gyilkosává teszi. De versnek éppen ez a rezignáltság, ez a mindenbe belátás, mindenről lemondás adhat különös, fanyar ízt, melankóliát. S ezt a szkeptikus melankóliát gyakran érezzük Ignotus versein.
A másik nagy erő maga a mély érzés, mely felásatik, és kimeztelenedik előttünk, s mely a szkepszis késével lehántva s leegyszerűsítve bár nemtelen és megvetett gyökereiig, azért mégiscsak megvan, sőt annál jobban föltárja rejtett erejét, mint a föld alatti gyökér, mely hitványabb talán, vékonyabb, dísztelenebb (piszkosabb) a díszelgő szárnál, de annál erősebb, szétszakíthatatlan.
Vegyük észre, hogy itt egy abszolútum van, amivel e mindent felbontó, mindent gúnyoló, mindent relativitásaiban tekintő Értelem nem tud mit csinálni: a gyökér.
Ignotus költészete majdnem kizárólag szerelmi költészet, s a csupasz és dísztelen gyökér, melyet metsző szkepszisének teljes illúziótlanságával meglát minden szerelmi érzés föld alatti alján: a gyönyör ős vágya, az érzékiség, e vak zsarnok kívánságai, a kéj, mely néha szinte úgy tűnik fel, mint az egyetlen abszolútum e relatív világban, az egyetlen cél, öncél a millió és millió dolog közt, melyek csak egymás céljai s így végelemzésben céltalanok.
A szerelem e sötét gyökereinek pszichológiája igen mély és szuggesztív Ignotus verseiben, az újabb magyar lírában nem is ismerek könyvet, melyből az érzéki szerelemnek oly megragadó s az intellektualitás finom fátyolán át is mélyen spontán kifejezése szólna. Finom és átszellemült érzékiség reagál itt minden érzéki benyomásra, oly érzékenyen és hajszálfinoman, mint a legdrágább műszer, a legcsekélyebb ingerekre is a reakció végtelen változatosságát tudván kifejteni. (Van egy verse, a legszebbek közül, Változatok szemjátékra a címe, ahol egy ismeretlen leány egyszerű látása, tekintete az érzelmeknek egész zenei skáláját, futamait váltja ki a költő lelkéből.) S a tudatosság, a sötét és hitvány gyökerek tudata nem hűti le az érzést, az érzékenységet: inkább aláfűti valami keserű izgalommal, a céltalanság és moráltalanság e sötét és mindig jelenlevő belátásával, amelytől a vágyak színei csak annál sötétebben és parázslóbban égnek. Olykor szinte tragikussá izzik ez a színezés, az ösztön mindenhatósága, a küzdelmeink semmisége keseredik a vers mélyein: mint a gyönyörű nádas-balladában:
Gyere mellém. Úgyis minden hiába!
4
Bár Ignotus e versekben az érzéki szerelem érzéseit tudatosan teljes amoralitásukban mutatja be, mégsem lehet könyvét erkölcstelennek mondani. Éppen ez a tudatosság menti meg az erkölcstelenségtől: nem erkölcstelen, mert fájdalom van benne. A vágy, a bűn, egész pompájában jelenik meg nála, de egész pompájában is keserű ízű. A költő tudatában van Szerelme minden átkának, veszedelmének, furdalás égeti, nem önmagáért, hanem a nőért, akit sajnál, és mégis kegyetlenül szeret. Hiába csitítja és hűti ezt az érzést ("Hallgass, bolond vagy, lelkiismeret - Látod: szeret és boldog, hogy szeret") - a szánalom érzése el nem csitítható, s minduntalan kitör sokszor a legmelegebb hangokon:
Rossz óra volt, amelybe lettél,
Amikor énnekem születtél.
Ez a szemüveg - mely a költő elé mindegyre saját gyöngeségeit s legmélyebbnek ismert ösztönének moráltalanságát nagyítgatja - a rezignált nihilista szemüvegévé lesz, mihelyt viselője annyira meg van győződve az Értelem harcának gyengeségéről és hiábavalóságáról a vak ösztönök ellen, mint Ignotus. Így szembesedik az ő költészetében az erős érzéki szenvedély a fölényes, keserű, kissé talán gúnyos (szkeptikus és megvető) intelligenciával, s e két ellentétes motívum találkozása adja meg e költészetnek sajátos fanyar ízét. Mindenütt érezzük ezt - néha, mintha a költő kilépne önmagából, s elcsodálkozva a saját ösztöneinek hitvány eredetén, vakságán és céltalanságán, megvetéssel vonná meg a száját:
Milyen furcsa, hogy ez nagy dolog,
Hogy az éltem e körül forog,
Cenk a lélek, oktalan a vér:
Én mit érek s az élet mit ér?
5
Ignotus költészetének megérlelődése abba a korba esik, amikor nálunk Heine volt az egyedül üdvözítő divat, s nem véletlenség, hogy ő lett éppen ez áramlatnak egyik jellemző képviselője. Nincs-e meg Heinéban is ez az ellentét: az erős, lobogó s könnyen gyulladó érzékiség s a gúnyos, fölényes Értelem ellentéte, mely bizonyos nihilizmusba vezet?
És mégis tévedne, aki Ignotust Heine valóságos lelki rokonának tartaná: hisz költészete is idők folyamán nagyon messzire távolodott a Heinéétől. S e távolodás szükségszerű volt, mert vonalaik már kiindulásukkor sem voltak párhuzamosok. Az értelem fölénye és nihilizmusa Heinét bizonyos cinizmus és könnyen vevés felé vitte, Ignotust ellenben, mint láttuk, keserűség és rezignált fájdalom felé. Ezért Ignotus költészete sohasem tudott olyan játékos lenni, mint Heinéé: mintegy súlyosabb ez a poézis, teljesen hiányzik belőle ama könnyen vevése az egész világnak, a sziporkázó, tűzijátékszerű könnyűség.
6
Ignotus hamar megérezte, hogy komolyabb nyelvet, súlyosabb formát kíván ez a költészet, mint a Heinéé, s mind ritkább lett nála a Heine műfaja, mely eleinte majdnem kizárólag uralkodott. A költői formák másik nagy mintaadója nálunk abban a korban Arany volt, s Ignotus is igen komolyan megjárta az Arany iskoláját. Természetesen, ég-föld választja őt el Aranytól, de mégis tőle tanulta a magyar nyelvnek valami sajátosan komolyabb, plasztikusabb hajlítását, mely súlyt ad az érzelmeknek, és visszhangoztatja a lélekben a komolyabb húrokat is, mint mély hangú hangvilla. Ez az Arany-hatás (mely a legrégibb darabok némelyikén, kivált a Mater Dolorosá-n, már érezhető, s még a Tavaszi bor-ban is visszacseng) vérévé vált, pikáns színt adva költészetében az Aranyéval oly erősen ellentétes tartalomnak, s részét teszi Ignotus vers- és nyelvművészetének, melyet éppen ily pikáns ellentétek avatnak újjá és tökéletessé. Egy heinei fordulat, egy Arany-ízű plasztikus és tömör kifejezés, egy modern értelemmel átitatott, tudáson keresztülszűrt kép, és néha rá egy-egy gondolatilag komplikált s igazi ignotusi szofisztikával mesterkélt sornak fűszere: mindezek együtt gyakran oly mély, érdekes és teljesen modern összhangba olvadnak, mely ellenállhatatlan hódít meg bennünket. Csodálatos dolog! Ugyanaz az Ignotus, ki prózájának művészi és magyar csengését oly könnyen és szívesen feláldozza a komplikált gondolatnak, versben mindvégig művészi és magyar tud maradni, igazában a vele egykorú verselők közül talán a legegyénibb nyelvművész.
7
Ekként Ignotus költészetében fejlődést kell látnunk, nemcsak formai és műfaji szempontból, hanem ami a formával s műfajjal szorosan egybefügg, az átélés intenzitásának és mélységének szempontjából is, s e huszonhat évet ölelő verskötet ezt a fejlődést meggyőzőn mutatja. Az érzéstémák mélyülnek és súlyosodnak, a formák komolyodnak és szélesednek, a nyelv titkos s keserű melankóliája mind intenzívebb lesz. E fejlődés csúcspontját éri azokban a versekben, ahol a költő az ifjúság túlsó partjairól visszatekinteni látszik, mintegy elérve "a vénség szikkadt krétaszigetét" - mint ő maga mondja. E költészetnek kezdettől fogva kissé fanyar hangja, a fölényes, megértő és keserű értelem, sőt maga az érzéki lobogás is nagy tudatosságával, tehetetlen és makacs lángolásával, nem az első ifjúságban otthonos vonások: e költészet karaktere a kora ősz piros lombos határán mintegy hazaérkezett. Ezért oly mélységes hatásúak az Ignotus Utolsó versei, kivált a Tavaszi bor, ez a páratlanul intenzív és nagy lendületű leszámolás az ifjúsággal és Változatok szemjátékra, mely már műfajilag is ritka és örömmel látott tünemény a magyar poézisben, s az objektívebb hangú angol lírára, Browning némely versére emlékeztet. E költeményeket írójuk intelligenciája, kompozíciójuk szélessége, művészi kivitelük érettsége s érzelmi túlfűtöttségük egyformán magasra emelik a mai magyar költészet átlaga fölé.
E versek egyszersmind önnön intenzitásukkal mintha magukat cáfolnák: aki írta őket, még nem érkezhetett végleg "a vénség szikkadt krétaszigetére". Ignotus, a költő, semmivel sem látszik öregebbnek bennük, mint a huszonhat évvel ezelőttiekben. S egyáltalán az egyetlen kifogásunk e gyönyörű verseskötet ellen (azonkívül, hogy nem teljes) az, hogy a költő szinte egy veterán poéta pózában jelenik meg benne: önantológiát csinál, mintegy leszámol saját költészetével, testamentumot ír. Talán arra gondol, hogy működése lassankint egészen más terekre irányul. De mi azok közé tartozunk, akik mindig sajnálták, hogy Ignotust az évek folyása a tiszta költészettől idegen útra terelte. Mi itt érezzük őt legnagyobbnak.
Mindenesetre ez a könyv a magyar poézis maradandó dokumentuma.
Meg kell még említenem, hogy külső kiállítása méltó tartalmához, egy csöppet sem háborús, s a kötetet nemcsak a szavak, hanem a betűk pompájánál fogva is a leggyönyörűbb karácsonyi ajándékká avatja.
1917
A VESZEDELMES VILÁGNÉZET
Vannak napok, hetek, amikor visszaesem a háború monomániájába.
Nem tudom megszokni. Nem tudok egyébre gondolni. Minden jelentéktelen esemény, minden szó, minden arc, minden kis atoma az életnek az egész szörnyűséget tükrözi elém. Minden kis életatom fertőzve van már az egész szörnyűséggel. Megpróbálom kicsukni ekkor az életet. Könyvekbe menekülök, eszmékbe, kultúrába. S egyszerre csak azon kapom magamat, hogy könyvekben, eszmékben, kultúrában is a háború csíráit keresem. Aki keres, talál. Ó, legkedvesebb könyveim is meg vannak fertőzve! Minden gondolat, amit a háború előtt leírtak bölcseink, költőink jelentőssé válik: mintha mindenkiből oly lelkiállapot, világnézet leselegne elő, mely a háború mélységes okainak kifejezése. Azoknak az okoknak, melyek nem az eseményekben, nem a politikusok civódásaiban, hanem a kornak titkos lelkében rejlenek.
Utólag minden megmagyarázható. A legszeszélyesebb arabeszkekbe - ha egy kicsit távolodunk tőlük - szabályos figurákat, emberi arcokat, állati alakokat vagyunk hajlandók belelátni.
Így van ez az eseményekkel is.
Mennél fontosabb valamely esemény, annál kevésbé tudunk belenyugodni, hogy a világ vak folyása hozta volna létre: a tények ostoba gördülése, mely bár okoktól szorosan meghatározott, előttünk valahogy mégis mindig véletlennek fog föltűnni. Mélyebb okokat, morális szükségességeket - a történelem logikáját fogjuk keresni mindig: s aki keres, talál.
Ez is a magunk vigasztalásának egy módja. Mert előbb vigasztalódunk azzal szemben, amit mélységesen szükségesnek s világnézeti fontosságúnak gondolunk. De a jelentéktelen, a kicsinyes és külsőséges okok hatalma iszonyú! Pedig ezek kormányozzák a világot.
Én meg vagyok győződve, hogy a történelem logikátlan, s úgynevezett mélyebb okai a világháborúnak sincsenek. A világháború a történelem legmonstruózusabb véletlensége: amennyiben véletlenség minden, ami nem messzebbre látó szándék és terv szerint, hanem apró okoknak időben találkozásából és egymásra hatásából származik. Ilyen a háború. Emberek csinálták, kétségkívül s köztük néhányan teljes és bűnös szándékossággal is. De az ő szándékosságuk véletlenség a történelemben. Véletlenség azon hatalmas embertömegek egészére nézve, melyeknek életébe oly mélyen és átkosan belenyúlt. Kívülük álló valami; semmi szükségszerű gyökere nincs az ő lelkükben. E nagy embertömegek életéből, gondolkodásának és érzésének mai stádiumából folyó szükségességét a háborúnak, aki látja, bizonnyal úgy látja csak, mint aki emberi formákat lát a felhőkben, arcokat arabeszkek szeszélyeiben.
Azonban ha nem is világnézeti ok idézte elő a háborút, kellett lenni valaminek a kor világnézetében, ami lehetségessé tette.
Elsősorban arra gondolok, ami lehetségessé tette, hogy az emberek eltűrjék.
Mert ez a világháború legnagyobb csodája. Az, hogy egy ilyen, értelmileg nagyon felvilágosodott s a szabad szó és gondolat minden eszközeivel ellátott korban - száz évvel a francia forradalom diadala után - lehetséges legyen ez az értelmetlen iszonyat, minden szabadságnak és emberi jognak ez a tökéletes elnyomása, aminek példája még nem volt a földön. Tűrhetők voltak a régi háborúk. Tűrhetők a vadság ökölharcai, míg a lelkek nemesebb és szabadabb horizontokat nem ismertek. Tűrhetők a fejedelmek zsoldoshadai, míg a nemesebb egyén viszonylagos szabadsággal vonhatta ki magát durvaságaikból. Tűrhetők a vallásháborúk és szabadságharcok, míg valamely eszme vagy jelszó a célnak és értelemnek legalább látszatát megadta. De hogyan tűrhető a céltalanság és rabság háborúja a mai szellemi horizontok mellett? Tűrjük, mert "muszáj"? De a történelem eléggé megmutatta, hogy az emberek a muszájt sem tűrik, ha az minden gondolatukkal és érzésükkel - az uralkodó világnézettel - ellentétben van; inkább belepusztulnak, s kemény falakba zúzzák fejüket.
S mikor volt meg ez az ellentét - "muszáj" és világnézet között - jobban, mint manapság?
Magában a világnézetben kell itt valami oknak rejlenie; ebben az egész mai hangulatban valami erőnek vagy gyengeségnek, ami lehetővé vagy kényszerűvé tette a mai világnak a minden borzasztóságokba való szótlan belenyugvást. Mégis beszélhetünk hát a "háború világnézeti alapjairól". Mert bizonyos, hogy nem minden világnézet mellett képzelhető e mai türelem. S ki merte volna végre is föloldani a fúriák láncait - átadni a világot a véletlen érdekek és hatalmak prédájául -, ha a levegőn maga körül, az egész világ hangulatán, a világ intelligenciájának hangulatán nem érezte volna lehetőségét, bizonyosságát e világ türelmének s mindenbe belenyugvásának? Annak, hogy legfeljebb azt mondják:
- Ez mindig így volt, és mindig így is lesz. Gaz és esztelen dolog ez - de a világot nem az ész kormányozza.
Nem valami háborús világnézetben kell tehát keresni a háború "világnézeti alapjait". Nem valami hazafias vagy militarista meggyőződésekben. Nem meggyőződés csinálja a háborút. Ha minden ember jobb meggyőződése szerint cselekedne: nem volna háború. Sohasem fordult még elő a történelemben, hogy oly óriási többsége az embereknek meggyőződése ellenére cselekedett fontos dolgokat, oly teljesen meggyőződése ellenére élt és halt volna, mint manapság. Nemcsak gonoszságból, nemcsak gyengeségből. Hanem valóságos világnézetből.
Nem háborús világnézet lehet ez, hanem valami fatalisztikus cinizmus, valami rezignált "minden mindegy" filozófia. S ez a tulajdonképpeni ellenség, ami ellen küzdeni kell. Ez a veszedelmes világnézet, ami a háború lehetőségeit segíti. Megrajzolni az ellenség arcképét? Csak futólag tehetem, néhány ceruzavonással, hogy karikatúrához lesz talán hasonló. De annál jobban megértethetem, mért rossz, mi az üldözendő benne?
Az ellenség neve: antiintellektualizmus.
Vagy: antiracionalizmus. Csakis ez lehet. Az értelmetlen iszonyokba való belenyugvás csak oly korban képzelhető, mely elvesztette hitét az Ész, a Ráció erejében, mely gyógyíthatatlanul vaknak és értelmetlennek látja a világot. Mikor az emberek hinni, kívánni sem merik már az ész szerint való életet.
Ilyen a mi korunk: a XVIII. század nagy reakciója. Az észből való kiábrándulás kora ez. Ilyen már a filozófiája is. Megdöbbentő, de szorul szóra igaz: az egész mai filozófia egy évszázad óta az ész és értelem tekintélyének aláásásán működött. Kant már megkezdte ezt: avval, hogy szigorúan kiszabta az ész korlátait. Kivonta hatásköréből a Ding an sich-et, a világ lényegét. Ez a lényeg nemcsak megismerhetetlen, hanem alapjában ésszerűtlen valami. Az ésszerűséget, tér, idő és ok törvényszerűségeit mi látjuk csak bele. Értelmünk kénytelen minden ismeretét saját formái szerint elgondolni. De ezek csak értelmünk formái: nem a világé, nem a lényegé. A lényeg nem szükségképp értelmes s érthető.
Hogy milyen jelentősége lehet az emberi életre az ily gondolkodásnak, azonnal kitűnt a Kant erkölcstanában. A morál legszorosabb összefüggésben van a lényeggel. Ha a lényeg ésszerűtlen valami, mért lennének, a morális parancsok megokoltak, avagy logikusak? A kategorikus imperatívusz nem tűri a miért?-et. A ne kérdezd, miért, a vak fegyelem morálja, az igazi porosz morál, militarista morál ekként, filozófiai alátámasztást nyert.
A veszedelmes világnézet nem állt meg e ponton. A gondolkodás félelmes gyorsasággal fejlődött egy teljes antiintellektualizmus felé. Az ész, a dialektika megélesedett fegyverei mintha csak arra szolgálnának, hogy velük magát az észt, az értelem presztízsét támadjuk meg, s piedesztálra emeljük az észellenest. Hegel polgárjogot szerzett a logikában az ellentmondásnak. Schopenhauernél az ész már csak egy kis lámpás, melyet a vak Akarat gyújt magának - jó későn - a létért való küzdelemben. Szolgálja és eszköze e teljesen logikátlan valaminek, mely őt semmiben maga ellen érvényesülni nem hagyja.
Amint a logikumok tekintélye csökkent, a tényeké viszont emelkedett. S a tények filozófiája fatalisztikus. A világ nem ésszerű valami: tényeibe bele kell nyugodnunk, bárminők legyenek. Ez a kor közös filozófiája: a legnagyobb ellenfelek, Schopenhauer és Hegel, e pontban ismét találkoznak. Ez a schopenhaueri pesszimizmus gyökere. De ez gyökere a történeti felfogásnak is, mely Hegelből indul, s az egész XIX. századot jellemzi. A történetet nem szabad ésszerűség, nem célszerűség szerint kritizálnunk. A történet erők küzdelme, a vak erőké. Az események logikájának semmi köze az ész logikájához. E felfogásokból diadalmasan kellett kibontakozni a tényjognak, az erősebb jogának. Megszületett az önzés és erő, a Wille zur Macht filozófiája, a Stirner-Nietzsche-féle filozófia.
E nagy filozófok maguk is érezték tanaik veszedelmességét. Nietzsche kifejezetten tiltakozik a műveiből levonható militarista és alldeutsch következtetések ellen. "Ezért még arra is gondoltam, hogy franciául írom meg könyvemet" - mondja valahol. Mégsem akadályozhatta meg, hogy tanítása ma háborús uszítók cégérévé ne lett legyen - és teljesen érthetően.
A modern gondolkodás pedig fejlődött tovább - a nyílt antiintellektualizmus felé. A vak tény joga köztudatba ment át, közhellyé vált. Minden filozófia, amely csak valamelyest hatott a századvég hangulatára, egyetlen gondolatban egyezik meg: az ész sohasem képes megérteni, annál kevésbé kormányozni a világot; a cselekedet csak a fontos, az intenció, az életlendület!
A pragmatisták ehhez képest átalakították az igazság fogalmát. A gondolatok igazságának egyetlen kritériuma cselekedeteinkre való lehetséges hatásuk. Tehát nem logikai, hanem életbeli kritérium. Az ész ezzel leszállt ítélőszékéről. Az egyetlen és örök uralkodó a tény, s ezzel az ostoba, a logikátlan Múltnak a hatalma. Mert a tény, megszületve, azonnal múlttá vál. A múlt felgyülemlik, mint leküzdhetetlen erő, az életben: s hiába mond ellene a jelen belátás. Az egész élet nem egyéb, mint a folyton gyülemlő, megállíthatatlan és megölhetetlen múlt. Mi magunk ez vagyunk. Ebben a gondolatban gyökerezik Bergson filozófiája.
S az ily filozófiák minden konzervativizmusnak, a fennálló és hatalmas rosszba való minden belenyugvásnak új ajtót nyitnak, új jogot biztosítanak.
Megnyugvás a rosszban és bátorság a rosszra! Az ész tehetetlen a cselekvés irányítására. A cselekvés viszont független az észtől és ésszerű moráltól. Ez a két sarkpontja e világnézetnek, mely fatalista, és mégis imádja a Cselekedetet.
Mind a kettő ugyanazon hangulatból ered, s ugyanazon hangulatot szüli.
Mert hangulatokról van itt szó, és nem nézetekről. Nem gondolatokról, melyek filozófusok szobáiban születtek. Hanem hangulatról, mely korunk egész érzésvilágát átitatta. Mint a Nílus Egyiptom földjét tavasszal: hogy bármi távol a folyótól, mégis minden kis növény az ő nedveiből táplálkozik. Így az utolsó évtizedek szellemének minden kis gyümölcse - az irodalomnak csakúgy, mint a filozófiának minden alkotása - ezt a keserű és mérgezett talajízt érezteti.
Csakhogy ami a filozófiában kifejezett gondolat, az az irodalomban mély és tompa érzés.
Mély érzése elsősorban a világfolyás értelmetlenségének, az ész gyöngeségének, az események szörnyű vakságának. E szkeptikus, nihilisztikus irodalom típusa a francia, Renan öröksége. Különös! Az az irodalom, melynél soha ésszel, szellemmel telibb irodalom nem volt, Voltaire gyermekei! Itt is az ész saját fegyvereivel veri önmagát, a XVIII. század szelleme önnönmagának érik kegyetlen reakciójává. Anatole France egy-egy műve az ész pamfletje az ész ellen, a felvilágosodás önleleplezése. Megmutatja, hogy az ész oly gyenge, hogy szinte veszedelmes, mint a rossz puska. Minden jóakarata és lelkesedése, kiirtani a világ értelmetlen borzasztóságait, csak újabb borzasztóságokat fog szülni. Mint a francia forradalom eszméje, mely békét és testvériséget akart, csak újabb és rettenetesebb öldökléseket hozott. Az istenek szomjaznak.
A világon nem lehet segíteni. Hagyni kell a maga vak, ostoba, szörnyű vágányában.
Ez a pesszimisztikus színezése a csüggedés e világnézetének. A modern angol irodalomban azonban ugyanez a gondolat valami heroikus optimizmussá fejlődött. S ez talán még borzasztóbb a háború tudatával nézve! Browning, Meredith az emberi sors és élet oly elemzését nyújtják, hol ész és babona, igazság és hazugság, jóság és önzés végképp összezavarodik. A leleplezett médiumot a prófétától, a hitetlen püspököt az apostoltól, a jótékonyságáért tisztelt főurat az önző zsarnoktól semmi lényegi különbség sem választja el. Csak külsőségek és véletlenségek. A véletlenségek hatalmát mutatja meg Wells is - éspedig nemcsak fantasztikumaiban -, a lehetőségek ijesztő sokaságát, a külsőséges és triviális rugókat, melyek a sorsot viszik.
E zavart világban, mely minden esztelenségnek és rettenetességnek tárt kaput nyit, már élni tudni maga hősiesség, mely öntudatával magát jutalmazza. A férfias küzdelem gyönyöre, s a gazdag élmény élvezete lesz így az egyetlen érték a világon. E heroikus világnézetből könnyű látni az utakat egy nyíltan háborús világnézet felé. Az angol irodalom Kiplingben el is jutott odáig.
E háborút-igazoló érzésmódnak két különböző hangsúlya lehet. Az angolok a férfias küzdés értékét hangsúlyozzák. A kontinens lírája viszont az élmény dicsőségét zengi. E lírikus világértékelést legkimondottabban Barrèsnél találjuk. A barrèsi culte de moi, tulajdonképpen az élmény kultusza, a múlt kultusza. Mert ez az én, a moi, nem egyéb, mint élményeink összege, múltunk foglalata. Éspedig nemcsak a magunk múltjáé, hanem fajunk, nemzetünk múltjának átöröklött eredője bennünk. Ezt a vak múltat, amit mindannyian iszonyú "tehetetlenségi nyomaték"-ként magunkban hordozunk, piedesztálra állítani és kultuszban részesíteni annyi, mint minden ésszerű alakításáról és javításáról az életnek örökre lemondani. Ahol az egyetlen megmaradt és lehetséges cél csak e múltból felnőtt moi művészi kiképzése, ott már előre elfogadtunk minden értelmetlen iszonyúságot, amit e múlt iszonyatos és makacs hatalma méhében rejt.
S ez a végső konzekvenciája ennek az egész érzelmi bergsonizmusnak, ami nem egyéb, mint a mai lírizmus. Igen: a mai líra ezer énekben énekli ugyanazt, amit a mai filozófia is bizonygat: hogy minden igazság és minden dicsőség az élményé, a mély, ösztönös, értelmileg meg nem érthető és ki nem fejezhető élményé. Az ösztön, az élmény, az értelmetlen lélekmélység, a rejtelmes, tudatalatti világ! A modern líra világnézete ez. A Verlaine, a Swinburne világnézete!
Az élmény...! A lélek bubusgatja élményeit, ringatózik bennük... Még a fájdalmasak is élvezet forrásai, kegyelet tárgyai lesznek számára. Lassankint feltámad kalandvágya az élmény irányában. Új, mesterséges, komplikált élményeket keres. Valami szellemi perverzitásba dől. Jó és rossz, értelmes és értelmetlen nem léteznek többé számára! Az élmény önmagának igazolása lesz. Ezt a szellemi kalandvágyat érezzük az egész mai német irodalomban. Ez a hódító dilettantizmus, mely minden műfajt megpróbál, mindenbe beleéli magát, mindent lefordít, dekadens lesz csupa alaposságból, és klasszikus dekadenciából: az élet nyelvére lefordítva kapzsi és hódító élményvágyat jelent, háborús filozófiát. S ugyanezt a szellemi kalandvágyat érezzük d'Annunzio és a futuristák világnézetében, akik a háborúban ennek minden konzekvenciáját levonták.
A vak élményeknek ez a tisztelete, sőt vágya - amely amellett nem ismeri el az ész bíráskodási jogát az élmények fölött - mi készíthette volna jobban elő a világ intelligenciáját egy borzasztó és óriás élmény rezignált, ellenkezés nélküli, sőt lelkes elfogadására? Ez a "veszedelmes világnézet"! Ez az ellenség!
De hát harcoljunk-e ellene, meg tudjuk-e tagadni? Nincs-e igaza? Nincs-e igazuk a nagy gondolkodóknak kritikájukban, melyet az ésszel szemben gyakoroltak, tapasztalatukban, mely az élmény hatalmát igazolta? Nincs-e igazuk a nagy költőknek, hogy az élmény a mélye a világnak, az a mélység, ahonnan kihajt művészet és élet? Észművészetet csináljunk? Visszahozzuk a XVIII. század lapos racionalizmusát a filozófiába?
Nem, a modern tudást és érzést nem lehet megtagadni és egy előbbeni stádiumba visszatérni. A modern racionalizmus nem lehet ugyanaz, ami a XVIII. századé volt. Amit azóta szereztünk, el nem veszíthetjük. De... hát e mai világnézet elveszítette-e a XVIII. századot? Nem éppen e racionális század eszméiből fejlesztette-e ki ugyanannak reakcióját? Nincs-e benne mai kultúránkban a racionalizmus is? Ha ez így van, csak hangsúly kérdése az egész. Egy szerencsés hangsúlyváltoztatás - és a racionalizmus győzni fog, áldott győzelemmel, mely a legyőzött világnézet értékeit nem semmisíti meg, mint barbár hadvezér, hanem elsajátítja, fejleszti, és meggazdagszik velük. Mint Róma a meghódított Graecia kincseivel.
1918
NÉPKÖLTÉSZET
1
Egy érdekes kritikát olvastam nemrég Schöpflin Aladártól; egy háborús népdalgyűjteményről beszél. Amit mond, az megint felidézi teljes komplexumában a népköltészet problémáját, mely az irodalom legparadoxálisabb problémáinak egyike. Mit mond Schöpflin? Csak egy szóval fogok utalni rá, mert nem erről lesz most szó.
Tehát azt mondja: A népdal haldoklik. Az új népköltészet lényegében félművelt emberek költészete.
Ha ez értékmegállapítás, ellenállhatatlan föltámad a kérdés: nem foglalja-e ez magában az egész népköltésnek elvi elítélését? Jelentett-e valaha mást a népköltészet, mint félművelt vagy egészen műveletlen emberek költészetét?
A népdalokat a tankönyvekben a mezei virágokhoz szokták hasonlítani. Ki festette olyan szép színesre a mező virágait? Vadon nőnek hát ezek a népköltemények, vagy valami csodálatos úton a "nép ajkán" születtek? Be kell vallanom, hogy én nem hiszek az ilyen csodálatos utakban, és az az érzésem, hogy a népköltészetről való egész felfogásunk tele van mitológiával. Azt hiszem, egészen könnyű lenne valami advocatus diaboli-t megszólaltatni a népköltészet ellen, egy rosszhiszemű dialektikust, aki az igazság erős látszatával beszélhetne ilyenformán:
- Mit jelent az, hogy ezek a versek a "nép ajkán" születtek? Micsoda mitológiai szörnyeteg az a "nép", és micsoda ajka van? Előállhat-e egy költemény másképp, mint hogy egy költő megalkotja? Később talán mások faragják egy kicsit, elváltoztatják, rontanak rajta - meg vagyok győződve, hogy sokkal ritkább esetben javítanak -, de alapjában az, ami a költemény lényege, lelke, az olyan egy valami, hogy csakis egy lélekből sarjadhatott elő... Akármit beszéljenek a német tudósok, én nem tudok mást hinni, mint amit Goethe hitt, amit talán minden költő hitt, aki valaha Homéroszt olvasta: hogy mindazt, ami az Iliász-ban lényeges, egy ember alkotta! mindazt, ami az Odüsszeiá-ban lényeges, egy ember alkotta! És minden népkölteményt, ha igazán méltó a "költemény" névre, lényegében egy ember alkotott: legfeljebb a könnyű nótákhoz toldottak-foldottak strófákat, mint ahogy az operettek kupléihoz lehet vég nélkül toldani-foldani. (S ezek sokszor bizony csak olyanok a népköltészetben, mint az operettkuplék a városi embernek: azért helyettesíthetik ma már oly könnyen őket a nép "ajkán" is az operettkuplék...)
Az igazi költemény, ha népköltemény is, aligha lehet más, mint egy költő műve, s a legújabb népdaloknak rendesen elég könnyű kinyomozni a szerzőit is, ha valaki veszi magának ezt a fáradságot. (Abban a háborús népdalgyűjteményben, amelyről Schöpflin szólt, igen sok vers alatt meg van jegyezve a költője is, valamely tizenkettes baka személyében - sőt megesik, hogy Petőfi egy versét olvassuk a Marschall Lőrinc tizenkettes baka neve alatt!) A vers eredete itt se más, mint a műkölteményeknél; de van valami közömbösség az eredettel szemben. A "nép fia" éppoly kevéssé kérdezi, ki csinálta a nótát - az edényt, melybe érzéseit önti -, mint ahogy nem szokta érdekelni, ki csinálta a tarka kancsót, melyet megvett a vásárban. Ezért marad a népdalok költője rendesen ismeretlen.
De hát ha minden igazán értékes népköltemény egy ember műve, csakúgy, mint a műköltemény, mi különbözteti meg igazában a népköltészetet? Talán éppen csak ez a közömbösség az eredettel szemben, éppen csak az, hogy a szerzője ismeretlen? Ez nyilván nem így van. Hisz láttuk, hogy a szerző nem is mindig ismeretlen - aztán különben is: akkor minden, bármely művelt, városi stílusú vers is, ha a szerzője nevét véletlen nem tudnók, népköltemény volna. Mit mondjunk hát akkor? Én igazán nem tudok egyéb definíciót találni a népköltészet számára, mint hogy az: olyan költészet, mely irodalmilag műveletlen költőktől származik.
De hát akkor hova lesz a népköltészet híres méltósága? Hova lesznek a sokat hangoztatott szólamok - amiket mindannyian már az iskolában megtanultunk -, hogy: a legnagyobb költő, a legigazibb költő a nép maga; hogy semmiféle műköltő sem versenyezhetik a nép hatalmas fantáziájával, csodálatosan mélyről jött poézisával? Ha a népkölteményt csak éppen úgy egy ember csinálja, mint a műkölteményt, s az egész különbség csak annyi, hogy ez: irodalmilag műveletlen ember: akkor igazán nehéz megérteni, hogy mért legyen okvetlen nagyobb költő a műveletlen ember - holott bizonnyal sokkal kevesebb képzet- és szókincse van, sőt sokkal kevesebb érzése is - amiből a poézis szövődik? Vagy hogy mért tudja akár csak fajának karakterét is jobban kifejezni, aki fajának kultúráját kevésbé sajátította el? Más szóval, mért volna ama régi, ismeretlen nevű, kölesdi kántor okvetlenül nagyobb költő, mint Vörösmarty Mihály? Nem babona-e a népköltészet?
2
Így beszélne, mondom, az advocatus diaboli, az ördög ügyvédje. Mit tudunk felelni neki?
Lehetne talán ily módon felelni:
- Az is megeshetik, hogy a kölesdi kántor nagy költő. Mi tudunk egy időt, amikor Magyarország leghíresebb műköltői, többek közt például, Garay János és Jámbor Pál voltak. És a szalontai jegyző nagyobb költő volt, mint ezek ketten összevéve; mert Arany János volt. Csakhogy Arany János művelt, tudós emberré vált; valódi műköltő lett; de hány Arany János lehet, aki falun marad, műveletlen marad? Lelke nem lesz talán olyan gazdag, sokoldalú, differenciálódott, mint a műköltőké: de egyszerűbb marad, még mélyebb talán, még gyökeresebb. Nem fog oly sok hang születni lelkéből: mert lelkének anyaga kevesebb. De az a kevés anyag talán jobb, erősebb, romlatlanabb; az a néhány dal, ami születik belőle, talán értékesebb a műköltő minden művészeténél. A műveltségnek sok előnye van a költészetre, de sok hátránya is. Gazdagságot ad, de az erőből elvesz. Elvesz főleg a léleknek abból a gyermeki elfogulatlanságából, a lélek szemének abból a tiszta frisseségéből, ami talán a legnagyobb dolog a poézisban: üvegeket rak a szem és a világ közé, szép, színes, finoman metszett üvegeket; de mégiscsak ablakok ezek!
Igazán, bizonyos szempontból azt lehetne mondani: a modern műveltség, az újkor kiterjedt és változatos kultúrélete valóságos csapás volt a költészetre és minden művészetre. Miben különbözik ez a modern kultúra például a középkor vagy a kora reneszánsz egyszerűbb és mélyebb kultúrájától? A könyvek sokaságában és az utazás könnyűségében. Azt merném mondani: az emberi kultúra szerencsétlensége ott kezdődik, amikor a könyvnyomtatást forgalomba hozták; az emberiség szellemi életének igazi gyásznapja az, amelyen az első vasút elindult. A tények nem ellenkeznek ilyen felfogással. Tudjuk, hogy a könyvnyomtatás elterjedése előtt volt kultúra; az emberiség legnagyobb és legmélyebb kultúrái nem ismertek könyvnyomtatást és olcsó könyveket. Az olcsó könyvek a szellemi kultúrának igazi átkai. Mióta sok könyv van, azóta nincs könyv, mely az emberi életben eseményt jelentene; nincs könyv, nyomós lelki tényező. Nincsen biblia. A szellemi kultúra ideálja a régi klastrom, amelynek csak néhány könyve van, amit minden barát már tízszer olvasott, kiolvasva belőle és beleolvasva már mindent. Ily klastromokból sarjadt ki a középkor végének és a kora reneszánsznak bámulatos kultúrája, melyhez hasonló szellemiségű kultúrát máig nem produkálhattunk. (Mert nem az írni-olvasni tudók száma teszi a kultúrát. Könyvek és olvasók például soha úgy meg nem szaporodtak, mint az utolsó években: de elég olvasni néhányat e nagy tömeg könyvből, hogy érezzük, mennyire hanyatlott maga a kultúra.)
És ami a szellem kultúrájának a sok könyv, az a benyomások kultúrájának a sok utazás. Mióta gyorsan utazhatunk, hamar látunk sok mindent, elfelejtettünk látni; semmit sem látunk igazán. Mióta ezer tájon járunk, ezer városban, egy tájról, egy városról sincsen igazi mély hangulatunk. Chesterton mondja egy helyütt, hogy senki sem él szűkebb világban, mint a globetrotter. Mert az emberi világ igazi keresztmetszete nem a térben van: hanem befelé, a tájnak és az emberi társaságnak is, belső, rejtettebb rétegei felé, melyeket a globetrotter sohasem ismer meg igazán. Pedig ehhez képest a külsőségek változásai lényegtelenek.
Nem érezzük-e itt a parasztnak óriás előnyét? A parasztét, aki mélyen, gyökeresen benne él egyetlen tájnak, egyetlen falunak szellemében, akinek minden fa, minden úthajlás mély és gyermekkorától beedzett lelki élményt jelent, az utazott városi ember felett, aki már észre sem veszi a fákat és úthajlásokat? A parasztét, akiben a falu szelleme él, egy egész emberi társaság, teljes átmetszetében és belülről? A műveletlen, egyszerű emberét, akiben a könyvkultúra gazdagsága el nem takarta még a faj ősi, mély és meleg színeit, a temperamentum természetes csillogását; akiben a könyvből tanult, irodalmi szavak túl nem zenghetik még a nyelvnek friss, vadon hajtott, elhasználatlan őserejű szavait? Igen, az, hogy kultúrálatlan emberek költészete a népköltészet: ez éppen az erénye és ereje...
3
Így lehetne talán felelni a népköltészet támadójának; de én mégsem felelnék így, mert úgy érzem, nem lenne igazam teljesen.
Igaz volna-e az, hogy a kultúra árt a költészetnek? Micsoda költő volna az, akiben a könyvek szavai elfakíthatnák a Természet ősi és szabad szavait? Igazi nagy költőkkel megeshetnék-e ez? Nem inkább az történik-e az igazi nagyoknál, hogy ők a könyvkultúrából is elevent szívnak ki, s föltámasztják, visszaifjítják lelkükben azzá, amiből minden kultúra eredetileg származott: életté, életanyaggá. Így nem teher, hanem gazdagság nekik a kultúra, lelkük egy darabja, s éppoly természetes örökség, mint a kedély vagy a temperamentum: egy örökölt képzetkincs. S ez az örökség az, amire minden költészetnek szüksége van, hogy gyökértelenné ne váljon: földje ez, fája, összekötő ereje, az életnedv, mely egyik jelentkezéséből a másikba, egyik leveléből a másikba áramlik.
Ha valaki tudja ezt - s ennyire ismeri a kultúra fontosságát minden költészetre nézve -, nem becsülheti a népköltészetet többre, azért, mivel kevesebb a kultúrája. Én hogyha nem félnék megint a paradoxon látszatától, azt mondanám inkább: azért tartom sokra a népköltészetet, mivel több a kultúrája. Nemcsak a könyvekben rejlik a kultúra. Kultúra van a nyelvben magában, az ősöktől öröklött beszédmódokban, közmondásokban, kultúra van a régi szokásokban, vallási és babonás hagyományokban, a természet és az élet átöröklött, hagyományos interpretálásában. Egy hagyományok által kormányzott élet már maga kultúra. A városi ember sok kultúrát tanult, de sokat is vesztett, sokat is felejtett, mikor fajának ősi, hagyományos életét felejtette.
Az ősi élet és ősi szó e kultúráját őrizte meg a falusi ember. Ez a kultúra az, amiből a népköltészet kinőtt.
És itt visszatérhetnénk oda, ahonnan indultunk. Minden olyan esemény vagy állapot, mely a népet ősi, hagyományos életmódjából kiforgatja - s így a háború is -, minden, ami régi szokásokat tesz értéktelenekké vagy lehetetlenekké, a népköltésre nem előnyös, csak hátrányos lehet. Mert a nép kultúráját bolygatja meg az ilyen változás: azt a kultúrát, amely nem könyvekben, hanem magában az élet formáiban öröklődött. Ezért az ily korszakok népköltésében is mindig csak az a jó, ami régi meg tudott bennük maradni: a háborús népköltésben az a jó, ami még ősi, igazi - háború előtti.
1918
KÖLTŐ ÉS TOLMÁCSA
Ódry Árpádnak
A művész kiválaszt egy csokor verset: amiket nagy hatással és igaz művészettel interpretál. A hallgató azonban, ha véletlenül versértő és versolvasó is, többnyire a legnagyobb zavarban van. Nem tudja megmagyarázni magának a művész választását.
Nem mintha az szorulna éppen magyarázatra, amit előad. Azt - még ha nem is igazolná maga magát - legjobban igazolja az ő előadása: mely úgy megmutatja a költemény belsejét, úgy elénk tárja a sous-entendu-it, hogy még a szegényebb költemény is gazdagnak tűnik föl ilyen ragyogásban, mint az egyszerűbb táj is meggazdagodik a napfényben, amikor rejtett kincsei előjönnek. Azt kell inkább megmagyarázni, ami hiányzik a programból: úgy tűnhetik fel, hogy semmiféle szempont sem vezérelte a választást. Miért? Mert a kiválasztás az előadó művész szempontjai szerint történt és az ő művészetének szempontjai szerint.
S méghozzá egész jogosan történt így. A vers nem marad ugyanaz előadva, ami olvasva volt: és nem szabad ugyanazon szempontok szerint tekinteni többé. Az előbbi hasonlathoz visszatérhetünk itt is. A napfényben egyszerre átváltozik a táj. Néha egészen igénytelen pusztaság váratlan fölragyog; máskor nem bírja a vidék a napfényt, banálissá válik, ami előbb, az árnyék csendjében, még szívünkre hatott. Napfényben nem ugyanaz a szép vidék, ami árnyékban.
És éppígy van a költői alkotásokkal, ha az élőszó erős fényébe öltöznek. Nem ugyanaz a vers szép előadva, amelyik olvasva. A tájnál is, mihelyt fölsüt a nap, a nap lesz a fontos, és amit a nap megmutat, és ahová a nap beférkőzik: így kerekedik fölül az előadó művészete a szegény költőén... Csak azt hagyja a versből elevenen, ami őt elevenné izgatja a versben: csak ott hagyja föllobogni a költő szavait, ahol őbennük fölloboghat. Viszont föllobogtatja a verset ott is, ahol az magától talán nem lobogna.
Egy új műalkotás keletkezik ekként, mely egészen különbözik a költő műalkotásától: habár egyáltalán nem független tőle. Nem lehet mondani, hogy a költőnek semmi része sincs ebben az új műalkotásban: de az eredmény nem az ő számítása szerinti. Az eredményhez az előadás is nagyban hozzájárult, melyet ő többnyire nem vett számításba. Egészen másként van a drámaírónál. A drámaíró már eleve előadásra számítja ki művét: s így ugyanannak kell azt tekinteni az előadásban is, amivé megírta.
A lírikus azonban nem gondol fényes termekre és hangos szavakra. Egy szellemi fül számára írja ő ritmusait, amely érzékenyebb és értőbb a test füleinél, és nem jut eszébe, hogy durvább testi hangok fogják majd zavarni azokat a lelki hangokat, amiket fölidéz. Ha kitűnő költők előadásra és a testi füleknek mérnék verseiket: abból egy külön művészet lehetne: de ez a művészet még alig született meg.
Nem azt akarom evvel mondani, hogy a költő ritmusa nem a fülnek szól, hanem például a szemnek, vagy tisztán az észnek. Nem azt akarom mondani - hisz ez képtelenség volna -, hogy a lírikus nem gondol a hangra, a szó hangosságára, a levegőrezgés fizikai ritmusára, mikor verseit leírja, és pusztán az értelem számára csinál néma zenét. Ez a némaságra született zene nem is lenne zene. Az igazi zene nem az értelemhez szól. Az igazi zene az érzékeket rezgeti meg, és azokon át jut el a lélekig. A kottaolvasás még nem zeneélvezet. A versek néma olvasása pedig sok tekintetben hasonlatos a kottaolvasáshoz. Senki sincs jobban meggyőződve, mint én, hogy az igazi vers minden szépsége csak hangosan mondva érvényesülhet.
De ez a hangosan mondás még nem előadás. Ez annyit jelent, hogy magunknak mondjuk hangosan a verset, vagy például olyan valakinek, aki velünk egy könyv fölé hajol, vagy aki már a szöveget ismeri. A megértés közvetítője mindig csak az olvasás marad, a szem vagy az ész, amely visszatérhet, időzhet egy helyen, a szavakat élvezheti külön és együtt, latolhatja a sorokat, mint a borkóstoló a bort nyelve hegyén. Így érzi a művészetet, és még titokteljesebben, még lassabb és szabadabb megállásokkal és visszatérésekkel érzi a lelket, ami a versben van. A verset nem úgy szánta költője, mint a mozifilmet, hogy egyszer és egyszerre legördítsék. A vers élvezetének lényeges kelléke az olvasó szabadsága, aki, ha akarja, tízszer elolvassa ugyanazt az egy sort, ha akarja, elülről kezdheti a strófát.
A verset tehát, ahogy a költő szánja, mégiscsak magunknak mondjuk és olvassuk. Az ilyen olvasás nem előadás, és bár hangosan történik, célja nem a közlés. Nincs kötelezve a megértetésre, az értelem kidomborítására, mely a művészien bonyolult nyelvű verseknél az előadónak gyakran oly nehézséget okoz. Az ilyen magányos olvasás még ha hangos is, nem beszéd. Nem megértetni akar, hanem a nyelv titkos zenéjét élvezni, és testet adni a vers ritmusának. Inkább skandálás ez, mint szavalás. Hanghordozása éneklő, és a grammatikai értelem másodrangú benne. Olyanok előtt, kik a vers szövegét még nem ismerik, többnyire érthetetlen volna, és gyakran komikus.
Pedig ez az a hangos olvasás, amely a költő intencióinak megfelelne. És ha a költők maguk adják elő verseiket: az az előadás többnyire ehhez közeledik.
Egészen más a művészi előadás. A művész előadó sem akar egészen lemondani ezekről a szempontokról sem. Mennél többet akar megéreztetni ő is a vers zengéséből, a szavak finom és árnyalatos muzsikájából. De tudja előre, hogy sok mindent el kell ejtenie: és ezeket kész is azonnal elejteni. Nem minden szépség hathat egyszerre: senki sem érti és érzi meg a költői nyelv minden árnyalatának varázsát az első hallásra. Az ilyen árnyalatokat feláldozza az előadó: ezzel szemben azonban más súlyos kötelezettségek nehezednek rája. Kötelezve van a vers megértetésére is: egyszeri hallás utáni megértetésére annak, amit a költő lassú szürcsölésre, áhítatos, többszöri olvasgatásra szánt! Azt tanították nekünk az iskolában, hogy az igazi költészet egyszerű. Ez nem igaz. Az egyszerűség lehet egyik eszköze olykor a költőnek: a költészet elve távol áll az egyszerűség elvétől. A költészet lényegében ünnepi valami: mindig újat akar, új ruhát, új szavakat. S az előadóművésznek ezt a szokatlan, ünnepi, bonyolult, tömör beszédet kell átértetni egyetlen hallással!
De ez még nem minden. Jó ha ez a tolmácsoló szerep nem jut ellenkezésbe a művészi céllal. De nagyon gyakran ellenkezésbe jut. A vers titkosabb, és zenei ritmusa nem mindig esik össze az értelem menetével. Sőt nagyon gyakran éppen a ritmusnak és az értelmi tartalomnak különböző megfelelései, szétválásai és egymásra találásai és az az új és még mélyebb ritmus, ami ebből kialakul, teszi a vers fő szépségét.
Mármost, ha a kettő nem esik egybe, mit tegyen az előadó? Mint művész szeretné a vers ritmusának és nyelvének zenei szépségeit mennél tökéletesebben érvényesíteni, de másrészt mint tolmács kényszerül az értelmi menetet is híven követni. Művész és tolmács lévén egyszerre, mint a műfordító, munkája örökös megalkuvással jár a két szempont közt, mint a műfordítóé. S mindez azért, mert a költő nem gondolt rá, mikor a verset megírta, éppoly kevéssé, mint ahogy nem gondolt a fordítóira.
Könnyű aztán elgondolni, hogy ahol ezek a megfelelések, ezek a ritmikus szétválások és egymásra találások forma és értelem között nagyon bonyolultak: azok a versek - majdnem azt mondtam lefordíthatatlanok -, azok a versek előadhatatlanok. Úgy van ez igazán, mint a fordítással. Legkönnyebben fordítható, és legkevesebbet veszít a fordításban az a vers, amelyikben az értelemé a döntő szerep; éppígy legkönnyebben előadható az a vers, ahol a zene jóformán csak testhezálló öltönye a gondolatnak. Tehát nem mindig éppen a legjobb vers.
De a művészén és tolmácsén kívül egy harmadik szerep is jut az előadónak. Nemcsak a műfordítóhoz lehet őt hasonlítani, hanem az illusztrátorhoz is. Hisz ebben a minőségben is művész és tolmács ő: valami a művészből és valami a tolmácsból van az illusztrátorban is: de egyik sem tisztán és egészen. Művésznek nem eléggé önálló: tolmácsnak nagyon is az.
Ki az az illusztrátor? Mit jelent az, hogy az előadóművész - illusztrátor?
Aki egy könyvhöz a képeket rajzolja, nem akarja éppen ugyanazt mondani, mint az, aki megírta: ugyanazt a képpel, amit az író mondott a szavakkal. Mert kép és szó közt nincs meg az a párhuzamosság, ami például a különböző nyelvek között mégis megvan. A kép nemcsak más módon fejezi ki a mondanivalóját: hanem egészen mást tud kifejezni a valóságból, mint a szavak. Az író elmondja alakjainak érzéseit, gondolatait, beszédét. A rajzolóra most már az maradna, hogy ezeknek az alakoknak arckifejezését, mozdulatait, testi attitűdjét mutassa meg.
Mily keveset tudna megsejtetni a rajzoló abból, amit a költő mondott el: az érzésekből és gondolatokból! De másrészt mily szegényes fogadalmat adhat például az arcról - színekről, vonalakról - minden leírás, mely csak szavakkal történik: egy jó rajzhoz képest!
A rajzoló tehát nemcsak fordítója a költő művének, hanem annak mintegy kiegészítője. Mert éppen azt mondja el, amit a költő elhallgat, amit a költő nem is tudna elmondani.
De ez a tényállás különös dilemmába hozza a rajzolót, és szinte egész művészetét problémává teszi. Történhetik-e ez a kiegészítés tisztán csak a költő intenciói szerint? Úgy értem: lehetséges-e, hogy a rajzolóművész pusztán csak azt és úgy rajzolja, amit a költő maga is éppen úgy elképzelt, de eszközeinek a puszta szónak - elégtelensége miatt már visszaadni nem tudott? Ugyebár ez teljesen lehetetlen? Az illusztrátor bárhogyan is törekszik auktorának intencióihoz tapadni, mégis a saját egyénisége, a saját művészete fog nyilvánulni a rajzban, és lényegesen több lesz benne, mint amit az író elképzelt. A rajz bizonyos teljességet kíván; és a költői műben jelzett szűk célzásokból, vagy akár azoknak mintegy geometriai meghosszabbításából is alig lehetne ilyen teljességgel kiolvasni mindazt egészen a költő elképzelése szerint, amit vonalak és színek dolgában ő elmondani nem tudott.
De többet mondok: nem is bizonyos, hogy a költő mindazt ilyen teljességgel egyáltalán el is képzelte. Mert kétségtelen, hogy a költő műalkotása úgy teljes, ahogy van: és semmiféle kiegészítést voltaképp nem kíván. A költő éppen annyit és úgy kívánt képzeletünknek anyagot adni, amennyit és ahogyan tényleg adott is; igaz, hogy bizonyos dolgokat nem tudott volna kifejezni, de ezeket nem is akarta, ezek nem tartoztak bele a mondanivalójába, melynek határait és lényegét már eleve a saját művészetének eszközei szabták meg. Mondom: amennyit ő adni akart, annyit meg is adott tényleg; és minden további megkötése az olvasó fantáziájának tulajdonképpen már illetéktelen beavatkozás az ő művészetébe, túlnő az ő alkotásának kijelölt formáin, s ekként magát azt az alkotást is elváltoztatja.
Úgy tűnik föl tehát, hogy teljesen igaza van annak, aki az illusztrátor művészetét nem is művészetnek, sőt inkább művészetellenes valaminek tartja.
És mégis be kell vallanom, hogy én nehezen tudnék lemondani az illusztrált könyvről. Nehezen tudnék megelégedni az olyan Buchschmuck-kal - amilyenek manap divatosak -, amely teljesen függetlenítette magát a díszített műtől, amely tehát a költő művészetébe be nem avatkozik. Ebben sem tudok elválni a gyerekkorom emlékeitől, a gyerekkorom ízlésétől. Micsoda élvezetet jelentett akkor egy ilyen képeskönyv! Az ember százszor is előre lapozott a képhez, és nézte: ez itt Mari, a százados leánya, ez meg Tamás, a matrózfiú! Így fonódott össze az őserdő, és így nyíltak az apró ablakok a nagy és odvas fatörzseken, melyekben laktak az erdei törpék! Mindezt a boldog gyermeki gyönyörködést, amire úgy emlékezem vissza, mint az első nagy művészi szenzációkra szoktunk emlékezni: egy alapjában művészetellenes dolog fakasztotta volna?! Hisz kinek az ösztöne művészibb, mint a gyermeké? Amit a gyermek így élvezett hajdan, elmerülve a nagy családi asztalnál, a petróleumlámpa szűk fényköre alatt: az lehetett naiv mese, lehetett kezdetleges, rossz rajz, de nem lehetett alapjában, elvében művészietlen valami. És az is eszembe jut, hogy nagy művészi érzékű, igazán művészi szellemű, de naivabb korok mennyire szerették az illusztrált könyvet. A késő középkor miniatűrjeire gondolok, a Dante első illusztrátoraira, a krónikák, a legendák képeire. Tisztán művészietlen elvből fakadt volna mindez?
Nem. Kell lennie lehetőségnek, hogy az illusztrátor, az illuminátor egy magasabb egységbe olvaszthassa azt, amit kapott, és azt, amit ő ád. Igaz, hogy amit kapott, az maga egy tökéletes mű, kész és hiánytalan egység. De e világon mindenütt azt látjuk, hogy kész és tökéletes egységek is továbbépülhetnek, és kiegészülhetnek még nagyobb egységekké. Az Isten művészete is ezen az elven alapul: mért ne alapulhatna ezen néha az embereké is? Minden sejt magában egy kész és egész szervezet: mégis kiegészülhet tovább, nagyobb szervezetté, így a jó illusztrátor azt a kész és szerves műalkotást, amit az írótól kapott, úgy egészíti ki képeivel, hogy avval együtt, amit ő ad hozzá, egy másik kész és szerves művet alkosson. Persze ez az új mű más természetű lesz, mint a régi volt: nem is tisztán irodalmi mű és nem is egészen és csupán az író intenciói szerinti.
Úgy tűnik föl, hogy ijesztően nagy kitérést csináltam tárgyamtól. De tulajdonképpen nem is volt kitérés. Mert mindaz, amit az illusztrátor művészetéről mondtam, szóról szóra ráillik az előadó művészetére is. Ő is egy kész és hiánytalan műalkotást kap maga elé: és kényszerül azt mégis kiegészíteni. Ő sem pusztán fordít. Az ő anyaga is: az élőhang, az arckifejezés, egy-egy mozdulata, mást tudnak, és mást kénytelenek megfogni a valóságból, mint a költő eszközei és csápjai, az írt és olvasott szavak. Mert más az érzés drámai oldala, mint a lírai: és az előadó, éppen eszközeinél fogva, akarva, nem akarva kényszerül ezt a drámai oldalt is kidomborítani. Nem itt van a helye megmutatni, hogyan különbözik a drámai ábrázolás anyaga a líraiétól: hogy amaz magában foglalja az érzés külső kifejeződésének mechanizmusát is - a hang viszontagságait, melyet az érzés izgat vagy bénít, az arc változását, a tekintet fényének holdfogyatkozásait -, míg a líra tulajdonképpen mindig belül marad azon a Rubikonon, mely szív és ajak közt olyan mély árkot von... Tény az, hogy az előadó is kényszerül egészen újat adni a költő művéhez, mint az illusztrátor. Olyan valamit, amit a költő nem mondott, és nem is képzelt el, és nem is gondolt rá, hogy elképzeljük. Kényszerül kiegészíteni a költő művét, bármily teljes és kész az már magában. S a jó előadó ösztönösen úgy fogja ezt a kiegészítést megcsinálni hogy új művészi eredmény áll elő; nem azonos a költő művével, de nem is egészen idegen attól.
Bizonyos, hogy ebben az új műalkotásban nem lesz meg mindig a költemény teljes gazdagsága; vannak szavak, és vannak képek és vannak fordulatok, szépségek, melyek elvesznek a fül vagy az értelem számára, vagy fakók maradnak az élőszó erős fényében; melyeket az előadás éppúgy nem tud érvényre juttatni, mint az illusztráló rajz a költő elvontabb gondolatait. De másrészt az is igaz, hogy az előadó, ha valódi művész, ebbe az új, általa befejezett műalkotásba a saját egyéniségéből olyan gazdagságot vihet be és kényszerül bevinni, amely mindenért kárpótol.
Persze ehhez az kell, hogy az előadó egyéniségével összhangban legyen az a mű, amelyet előadásával illusztrál; amelyet új műalkotásához anyagul használ föl. S ezért nem szabad a művésznek előadására más szempontok szerint választani darabokat, mint a saját előadásának szempontjai szerint.
De ahol ez a két feltétel megvan, a művész kiváló, és a műsorát ő maga választotta ki: ott egészen új műélvezetben részesül még az is, aki a verseket már mind ismeri. Egészen új verseket hall, melyeket nem olvashat el azután sem újra, melyeket senki sem olvashat soha. Egyszeri és egyetlen műélvezet! A költő alkotása ezer meg ezer példányban foroghat közkézen, és szellemünk mindennapi csemegéje lehet: az előadóművész alkotását éppen ez az egyszerisége és egyetlensége olyan ünneppé avatja, melyért érdemes összegyűlni, ékesen és ékes teremben, mint egy ünnepre.
1918
KANT ÉS AZ ÖRÖK BÉKE
Egy kiadóvállalat nemrég felszólított Kant könyvecskéjének: Az örök béké-nek, lefordítására.
Eleinte nem akartam vállalni. Én nem vagyok jogász. Nem vagyok jártas, hála istennek, a politikában; a tudományos etikában, sajnos, szintén csak kevéssé. Kant műve pedig ezekbe vág. S rendkívül nehéz mű. S formai - irodalmi - érdeke semmi sincs.
Mégis elfogadtam a megbízást. Mert az az érzésem, hogy a mai időkben senkinek sincs joga, semmiféle okból, semmi ürügy alatt, kitérni a legterhesebb feladat elől sem - amelyre csak egyáltalán képes -, ha avval a békegondolatnak csak a legcsekélyebb szolgálatot is teheti.
Ezt a feladatot pedig ilyennek gondolom.
Kétségtelen, hogy Kant könyvét nagyon kevesen fogják olvasni: mert nemcsak intelligenciát, hanem némi filozofikus észedzettséget is megkíván. De meggyőződésem, hogy a béke nagy gondolata nem tehet addig komoly haladást, míg éppen az intelligencia vele szemben a szkepszist le nem vetkőzi. Ez, sajnos, ma még nincsen így. És hogy így legyen, ehhez ez a kis könyv nemcsak szerzőjének nagy tekintélyével, hanem okfejtésének meggyőző komolyságával is hozzájárulhat.
Maga a Kant nevének varázsa fontos itt. Mert a meggyőződés dolgaiban az érzelmi mozzanatok nem lényegtelenek; s ilyen a presztízs is. S egy oly jogos presztízs, amilyen a Kanté, ügyünket hatalmasan támogathatja. Amiben ez a nagy és kiválóan józan gondolkodó egész komolyságával hinni tudott: az mégsem lehet csupa utópia és naivság. "Azoknak - mondja egy egykorú kritikus -, akik ilyen triviális kifogásokat emelnek, meg kellene gondolniuk, hogy Kant legalábbis oly okos ember volt, mint ők - és mégis megírta ezt a könyvet."
Munkám célja tehát nem annyira filozófiai vagy filológiai, mint inkább agitatív.
Ez a cél határozta meg a fordításban követett elveket is.
A helyes fordítást mindig úgy képzeltem, hogy az az írónak minden stílusbeli és gondolkodásbeli sajátságát visszaadja. Kant fordítása tehát kellene hogy híven kövesse a nagy filozófus hosszadalmas, a végletekig bonyolított, csűrt-csavart mondatszerkezeteit: bármennyire rossz stílus volna ez a magyarban, bármennyire rossz stílus már a németben is. Ezek nélkül Kant szinte nem Kant többé.
Sőt nemcsak filologikus, hanem filozófiai szempontból is kívánatos a mondatszerkezetek pontos követése. A gondolat más reliefet kap az alárendelések sokszorosan összefonódó hálója közt: rejtett és bonyolult összefüggései jobban kiemelkednek a fő-, mellék- és közbevetett mondatok ezerféle viszonyában, mint egymás mellé állított, egyforma értékű tételekben. S aztán a stíl ráveti visszfényét a gondolatra: a gondolat színe is más lesz, ha a stíl színe más.
Mindezt nagyon jól tudom. S először ezek szerint az elvek szerint is fordítottam le Az örök béké-t.
De aztán beláttam, hogy evvel nem érném el célomat. Kant valóban rossz stiliszta. Ügyetlen, sőt hanyag. Könyve szükségtelenül és a benne kifejezett gondolatokhoz képest aránytalanul nehéz és homályos. Mondataiba úgy belebonyolódik, hogy azok kibogozása az olvasónak nagyobb fáradságot okoz, mint maguknak a gondolatoknak a megértése. Kevesen vennék maguknak ezt a fáradságot a szakembereken kívül: azok pedig úgyis az eredetiben olvassák el Kantot.
Én a szélesebb intelligenciára óhajtottam hatni. Nekem nem is Kant volt a fontos, hanem a békegondolat, amit Kant kifejez. Elhatároztam tehát, hogy ezt a gondolatot világosabb és egyszerűbb nyelvre fordítom le, hogy mintegy szerzője stílusának terhelő körülményei nélkül önmagában hasson.[112] E célból fölapróztam a hosszú mondatokat, szétszedtem a gondolatot molekuláira, hogy azok külön észrevehetők és átgondolhatók legyenek, és aztán maguktól olvadjanak össze az olvasóban. Mintha egy régi modorú képet valaki pointillista stílusban másolna... Micsoda munka volt! s a végén nem sikerült. A rossz stílus megmaradt rossz stílus; a hosszú mondatok minden szétdarabolás után is hosszúak. De hisz nem irodalomról van itt szó; a gondolat a fontos. Ha azt kissé érthetőbbé tette ez a munkám: jó, és nem sajnálom.
Persze azért így sem lesz ez valami könnyű könyv. Maguk a gondolatok sem könnyűek mindig. Pedig ha a stílusban, célom érdekében, a legnagyobb szabadságot is vettem magamnak: ugyanezen cél érdekében kötelességemmé tettem a gondolatokhoz a lehető legpontosabban ragaszkodni. Az olvasó nyugodt lehet, hogy semmit sem tulajdonítok Kantnak, amit nem ő gondolt, és Kant gondolatát teljesen és csonkítás nélkül előadom, még ha az nem is egyezik az enyémmel, vagy avval, amit én ma hangoztatni szükségesnek tartok.
A fődologban úgyis megegyezik. Ez a fődolog: az erkölcs érvényességének gondolata a politikában.
Kant, mint minden művében, itt is kitűnő kritikus. Találó és kíméletlen kézzel tapint reá a politika gyakorlatban levő elveinek belső ellentmondásaira, s a nagy bűnökre és veszélyekre, melyekbe az ily elvek szerinti politika a világot dönti. Gúnyja és logikája nem kevésbé merész és véglegesen destruktív itt, mint a metafizika terén.
És mégis, meg tudja mutatni mind e rettenetességek és erkölcstelenségek közt az erkölcsi fogalom kikerülhetetlenségét és valóságos kényszerét. Mert olyan ez, mint a logika kényszere, mely minden tévedések közepette is fennáll, hogy a tévedéseket előbb-utóbb mégis tarthatatlanokká tegye, és az igazság felé visszavezessen. Így teszi tarthatatlanná az erkölcsi fogalom kikerülhetetlensége, nyílt megtagadásának lehetetlensége a jelenlegi politika elveit. Belső ellenmondásba dőlnek azok, mely lassankint alapjukat és lehetőségüket ássa alá. Természetes aztán, hogy az ily politika végső konzekvenciája olyan destrukció, mely az ellenséges értékekkel együtt megsemmisíti egyúttal mindazt, ami neki magának célja és alapja. A saját célját teszi tönkre, végeredményében, az ily politika.
Ebből a kelepcéből a logikus kivezető volna: az erkölcs uralmának a politikára való kiterjeszkedése. Vagyis: ha a bennünk levő erkölcs, mely az államokban és kormányokban szerveket teremtett magának az egyesek viszonyainak szabályozására: most továbbfejlődve, megalkotná a szerveket az államok egymáshoz és népünkhöz való viszonyainak szabályozására is.
Csakugyan ez az analógia - a természeti állapotból a törvényes állapotba lépés analógiája - az, amelyet Kant a probléma megvilágítására fölhasznál; s ez az analógia az, melyet nem lehet eléggé szemük elé tartani azoknak, akik az örök béke gondolatát, mint lehetetlen utópiát, le szokták mosolyogni. A természeti állapotból a törvényesbe való átlépés az egyesekre nézve tagadhatatlanul megtörtént; és akkor mért ne történhetnék meg ugyanez az államokra nézve is? Sőt minden logika amellett szól, hogy ennek, a megtett első lépés után, az erkölcsi öntudat mindenesetre nagyobb fejlettsége korában, és a tűrhető élet érdekében való szükségességnek legalábbis ugyanolyan erejű nyomása alatt, még sokkal könnyebb lehetősége legyen, mint az első lépésnek volt.
Így mutatja meg Kant a békegondolat logikai szükségessége után annak logikai lehetőségét is. De hátra van még a gyakorlati lehetőségnek, sőt szükségességnek kimutatása.
Ekkor a probléma így áll fel: "Az emberiség vak erőit, ösztöneit és érdekeit lehet-e egymással úgy ellensúlyozni, hogy összhatásukban mégis az erkölcs elvei szerint történő folyamat képét adják?"
Minthogy ezek a vak erők és érdekek egymással sokszorosan ellentétesek, könnyű belátni, hogy az ellensúlyozás feladata nem megoldhatatlan. Sőt bizonyos, hogy a történelemben minden jó politikának tulajdonképpeni műve ennek az ellensúlyozásnak legalább részleges megvalósítása volt, ha csak kis területen és megközelítőleg is. Így például egyik fő eszméje volt ez a mi Széchenyinknek; amit Arany híres Széchenyi-ódájában ekként fejezett ki:
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
Mily biztosan lejt a közjó felé!
Kant azonban nem elégszik meg avval, hogy ennek a megoldásnak gyakorlati lehetőségét kimutassa: ki akarja mutatni annak gyakorlati szükségességét is. Ki akarja mutatni, hogy az emberi erők és érdekek önmaguktól is e felé az ellensúlyozódás felé tendálnak, hogy a természet vak mechanizmusa a mi tudatos hozzájárulásunk nélkül is előbb-utóbb létrehozza ezt az eredményt, noha sokkal lassabban és nagy kellemetlenségek, fájdalmas leckék árán. (Mint ahogy már létrehozott valami hasonlót az egyes államokban a törvényes állapot keletkezésekor. Micsoda? Pusztán az érdekek lejtése.)
Ezen a ponton a feladat történetfilozófiai feladattá válik.
Van-e az emberiség fejlődésének valami iránya, amelyben megnyugodhatunk, van-e valami haladás, valami evolúció a történelemben - vagy pedig csak vak erők iránytalan játéka az egész?
Kant belátja, hogy erre a kérdésre két különböző és egyformán szükséges felelet létezik. Mert más az elméleti és más a gyakorlati ész - és mindeniknek mást kell felelnie.
Ez az a pont, ahol az örök békéről szóló kis könyvecske a filozófus nagy rendszerével összefügg.
Az elméleti észnek gondosan ki kell zárni minden vonatkozást az akarathoz. A gyakorlati szintézis éppen az akarat törvényeinek a világra való vonatkoztatásában áll. Amint az elméleti világnézetnek nem szabad ellentétben lenni a logika törvényeivel: éppúgy nem szabad ellentétben lenni a gyakorlati világnézetnek az akarat törvényeivel, amelyek mellett az emberi cselekvésnek konzisztens, mindenkire érvényes elvei egyedül lehetségesek. Más szóval a gyakorlati világnézetnek nem szabad ellentétben lenni a következő maximával, melynek szükségessége éppoly a priori belátható, mint a logikai axiómáké:
"Cselekedj mindig úgy, hogy cselekvésed elve általános, mindenkire érvényes törvénnyé lehessen!" - Más szóval: Cselekedj erkölcsösen!
Könnyen elgondolható ezek után, miben fog különbözni a gyakorlati világnézet felelete kérdésünkre az elméletiétől.
Az elmélet nem láthat a világban egyebet, mint okok és hatások láncolatát. Megbocsáthatatlan vakmerőség volna tőle ezen a láncolaton túlugrani akarni s magának az egész láncolatnak céljáról vagy akárcsak irányáról is beszélni - ami már egy láncolaton kívüli indításra vagy nézőpontra utal. Valósággal annyi lenne ez, mint egy transzcendens gondviselést feltételezni, ami az ész számára per definitionem örökre megismerhetetlen. A történelmi rendeltetésnek ily fogalmazása az elmélet számára ahhoz a metafizikához tartozik, melyet Kant maga, egy másik könyvében, "szellemlátók álma"-ként gúnyolt ki.
Egészen másként áll a dolog a gyakorlati világnézet szempontjából.
Konzisztens és erkölcsös emberi cselekvés és élet csak úgy képzelhető, ha nem állunk a "minden mindegy" világnézetének alapján - ha valahogy ösztönösen mégis érzünk legalább valami célt vagy értelmet az emberiség fejlődésében, vagy akár az egyesek életfolyásának elrendezésében is. És csakugyan ez az érzés mindig megvolt implicite minden egészséges erkölcsű cselekvőben, még akkor is, ha elméletileg egészen más meggyőződéseket hirdetett; csak elfogulatlan önmegfigyelés kell hozzá, hogy magunkban is felfedezzük felébredését mindannyiszor, mikor életünknek valamely erkölcsileg (= gyakorlatilag) jelentős válaszútján állunk. Föl nem ébredése már a morál insanity-hez tartozik.
Ez tehát a gyakorlati észnek egy dogmája, amely, mint Kant mondja, a maga hatáskörében jól megalapozott, bár az elméletre nézve semmi értéke sincs.
Hogyan ellenkezhetik így az elmélet világnézete a gyakorlatéval?
Tulajdonképpen nem is ellenkezik. Mert hisz olyan dolgokról van itt szó, amelyeket az elmélet nem is tudhat. Az elmélet tehát csak bevallja teljes tudatlanságát ott, ahol a gyakorlat mégis kényszerül, ha egészséges konzisztenciáját meg akarja tartani, bizonyos ösztönös hitet posztulálni. A gyakorlat azt, ami a természeténél fogva mindig tökéletlen elméletből hiányzik, a maga céljaira és felelősségére ösztönösen és öntudatlanul kiegészíti - amivel még nem követ el túlhágást, hacsak nem akarja hitét az elméletre is rátukmálni.
Két (gyakorlati) fogalmat kell itt különösen kiemelnünk, amelyeknek az örök béke szempontjából a legnagyobb fontosságuk van: a hit és a kötelesség fogalmát. Ennek a két fogalomnak férfias és lelkes előtérbe állítása talán a legszükségesebb és legmegszívlelendőbb lecke, amit Kant e könyvében a mai nemzedéknek adott.
Egyszerű nyelvre lefordítva ugyanaz, amit Kant itt a filozófia nyelvén elmond, talán így hangzanék:
Azt, hogy a békegondolat utópisztikus és kivihetetlen, az emberi ész matematikai bizonyossággal belátni nem képes. Mert láttuk, hogy ily ítélet - mely a fejlődés irányára vonatkozik - ránézve transzcendens. Mindaddig pedig, amíg ez teljes matematikai pontossággal bebizonyítva nincs - ahogyan sohasem lehet -: bármennyire nem hinnénk is az örök béke megvalósulásában, kényszerülünk annak (legalább halvány vagy távoli) lehetőségét megengedni. Addig azonban, amíg ez a lehetőség - bármily kicsike is különben - fennáll: alig megbocsátható bűnt követ el az emberiség ellen, aki ezt a lehetőséget kételyek kifejezése és hangoztatása által gyengíti. És aki ezt átgondolva, mégis cinizmusának és tapasztalati fölényének fitogtatására, a kételkedő pózában megmarad: azt joggal lehet erkölcstelen embernek és mindannyiunk ellenségének tekinteni.
Mert a békegondolat megvalósulásának legnagyobb akadálya az, hogy mindeddig az emberiség tömege nem hisz benne eléggé. Valóban: a hit itt már cselekedet! A pesszimizmus, mint Kant mondja, "maga hozza létre a bajt, melyet megjövendöl".
A második a kötelesség fogalma. Ezen a fogalmon alapul Kant egész erkölcsi gondolkodása: ebben ő teljesen német. Ami egyszer kötelesség, az nem lehet kiméra! Sőt az egész gyakorlati életben a kötelesség az egyetlen szilárd pont, amelyhez a többi mérhető. Láttuk, hogy a kötelesség a priori belátható törvényen nyugoszik: s ez minden jognak és erkölcsnek forrása.
Ha pedig ez így áll, akkor elég a következő tételt bizonyítani:
"A természet mechanizmusát minden tehetségünk szerint úgy irányítani, ahogy az a békegondolat megvalósulását legjobban és leghamarabb elősegítheti: kötelesség":
és rögtön erejét veszti az az ellenvetés, mely szerint a békegondolat a jogéletben gyenge érvényű gondolat. A kötelesség mindennél erősebb érvényű. "Nem az a kérdés itt többé - mondja Kant egy másik művében -, vajon az örök béke lehetséges-e (mint gondoljuk) - vagy nem lehetséges. Úgy kell cselekednünk, mintha lehetséges volna. És még ha egész teoretikus fejtegetésünk csupa csalódás volna, akkor sem lehetne csalódás a maxima: Tégy meg mindent ezért a nagy célért - mert ez kötelesség!"
Hogy pedig ez valóban kötelesség, sőt mindennél előbbrevaló kötelesség: az az emberi jogokra való utalással könnyen bebizonyítható. Érdekes, hogy ennek bizonyítására Kant az embereknek nem annyira az élethez és a boldogsághoz, mint inkább a szabadsághoz és függetlenséghez való jogát használja fel. Ez megfelel egyrészt az erkölcsi gondolkodó nagy szigorúságának, mely az életet és boldogságot semmibe veszi ott, ahol a kötelességről van szó. De másrészt kitűnő kitérés egy kínálkozó ellenvetés elől, melyet sokszor szoktak hangoztatni, bár ritkán őszintén.
Ez az ellenvetés az, hogy: nem az élet vagy boldogság a legnagyobb érték az ember számára.
Meglehet, hogy ez igaz. De hogyan képzelhetünk olyan értéket, amely az élet nélkül is jelentene valamit az ember számára? Annak, aki nem él, semmi sem jelent semmit e világból. Emberi értékeket nem lehet máshol elképzelni, mint az emberi életben. Ha elég a kincses szekrény, vele ég minden kincs. Lehet, hogy az élet nem a legnagyobb érték önmagában: de hordozója, sine qua non-ja minden értéknek. Ez a lehetőség, ez a tér, ez a szabadság az értékek számára: ehhez tehát az embernek feltétlen joga van, nem mint a legnagyobb értékhez, hanem mint a fő lehetőséghez és egyetlen szabadsághoz az értékek felé.
Ez nem annyit jelent, hogy az ember ne áldozza fel életét, mindenét egy magasabb célért. De ez az áldozat csak akkor méltó az emberhez, hogyha teljesen önként történik: különben nem áldozat, hanem veszteség és nyilvánvaló megsértése az ember jogának. Mert az embernek első és szinte definíciószerű joga az, hogy embernek tekintsék, s ez nyilván e függetlenséget feltételezi: máskülönben. Kant szavaival, "puszta eszközökként használtatnak, és elhasználtatnak".
Eszerint állandó hadsereg tartása már alapelvében jogtalan valami.
S ha egyrészt így az embernek feltétlen joga van mindazon szabadságra és lehetőségekre, amelyeket csak az élet és a béke adhat: másrészt háborúra való jogot nem lehet elképzelni. Ez nyilván ellentmondás volna: jog a jogtalanságra, jog arra, hogy a jog megkerülésével, puszta erőszakkal intézzünk el valami jogi kérdést. A háború azonban a jogot nem dönti el; s a két fél közül egyik sem mondhatja, hogy ellenfelének nincs igaza; mert ez már jogi döntést föltételez.
A háború tehát egy jogi képtelenség, úgy az egyén, mint az államok szempontjából. Megszüntetésére minden lehetőt megtenni erkölcsi kötelesség.
Megjegyezzük azonban itt zárójel között Kant gondolkodásának nagy elfogulatlanságát. Az ő jogfogalma nem tisztán eszköz az egyén erkölcsi védelmére a közösség követelései ellen: sőt ellenkezőleg, Kant inkább az állam szempontjából indul ki, és összeütközés esetén az állam pártjára áll. Az egyéneknek ugyanis éppoly kevéssé engedi meg, hogy önmaguk vegyenek maguknak igazságot államuk vagy kormányuk túlkapásaival szemben, mint ahogy az államoknak nem engedi az önbíráskodást más államok fölött, melyeknek hatalma sérti őket.
Más szóval: a forradalmat éppúgy elítéli, mint a háborút.
Ezzel szemben természetes kötelessége az államnak - mely a valóságban mindig tökéletlen - önként bölcs és határozott reformok által állandóan haladni az ideális köztársaság felé, hogy népének valódi reprezentációjává váljon, és így a forradalomnak minden lehetséges okát is eltávolítsa.
Ha azonban minden forradalmi indítás s a néptől jövő nyomás erre nézve jogtalan: mi adhat a reprezentáció képviselőinek állandó indítékot és irányt a folytonos javításhoz? Mert hiszen világos, hogy őtőlük maguktól, akiket a meglevő hatalom őrzése és kezelése elsősorban konzervatív tevékenységre utal, ez az indítás és ötlet nem várható.
Kant feleletének lényege mai nyelven: megadhatja a sajtó. Megadhatják a jogtudósok és filozófusok könyvei.
Nyilvánvaló, hogy az indítás csak kívülről jöhet, s ha kívülről, csak a nyilvános szó vehikulumán. Ezért ennek a vehikulumnak szabadságát biztosítani az állam legmélyebben fekvő kötelességeinek egyike. Tulajdonképpen úgy tűnik fel, mintha e nyilvános szavak legilletékesebbjeit, a tudomány és filozófia szavait, az államnak tanácsába kellene vonnia. De a tudósok és filozófusok nem ülhetnek az állam kormányán, mert evvel a tudomány elfogulatlansága volna veszélyeztetve.
Ezekkel szemben tehát semmi egyéb kötelessége nincs az államnak, mint hogy szavukat meghallgassa. Nem kell és nem is lehet törvénnyé tenni azt, hogy helyes tanácsukat el is fogadja. Nehéz eldönteni, hogy mi helyes: de eldönti maga az élet és az idő. Mert az igazság - ha csak egyszer nyilvánosan kimondani engedik - automatikusan érvényesül.
A sajtószabadság tehát a forradalmat - e jogon kívüli eszközt - teljesen nélkülözhetővé teszi.
(De hogy áll a dolog ott, ahol nincs sajtószabadság?)
Kant fogalmazásában a sajtószabadság kötelező volta az örök béke titkos cikke. Kant egész műve ugyanis formájában nem egyéb, mint egy filozofikus törvénytervezet: összeállítása, indokolásaikkal együtt, azoknak a törvényeknek és hallgatólagos megállapodásoknak, amelyek nélkül az örök béke el nem képzelhető.
Éspedig: vannak először is előzetes cikkek. Ezek teljességgel negatív természetűek, és az örök béke előfeltételeit foglalják magukban: kiirtását mindannak, ami a mai szervezetekben annak akadálya. Ezt követik a definitív cikkek, amelyek már magát az örök békét alapozzák meg.
Mindezek, amennyiben törvényerővel bírnak, szigorúan nyilvánosak. Kant azonban számol hallgatólagos megállapodások hasznosságával is ott, ahol az államok bizonyos vállalt kötelezettségeknek nyilvános bevallását méltóságukon alulinak ítélnék.
Egyáltalában a filozófus az egész könyvön keresztül pontosan szem előtt tartja a lehetőségeket az emberi természet önzéseinek és hiúságainak ismerete alapján. Nem elégszik meg a kötelességeknek akadémikus kijelölésével, hanem kijelöli engedélyező törvényeiben a lehető és szükséges engedmények határait is, melyek a cél elérését még nem semmisítenék meg, hanem könnyítésükkel inkább biztosítanák.
Tulajdonképpen egy ilyen engedmény - a tényeknek tett engedmény - határozza meg Kant felfogásában a békegondolat megvalósításának formáját.
Az államoktól az absztrakt erkölcs alapján meg lehetne kívánni, hogy - éppúgy, mint az egyes emberek tették valaha - feladják törvénytelen szabadságukat, és maguk fölé döntő és bíráskodó szerveket állítsanak. De Kant jól látja, hogy ez végeredményében a földkerekség összes népeinek egyetlen államba való tömörülését jelenti, amelynek központi hatalma mellett a jelenlegi államkeretek hamarosan kisebb-nagyobb önkormányzatokká süllyednének alá.
Mindaddig, amíg a mai nemzetiségi ideológiák fennállnak, csakugyan nehezen képzelhető, hogy a nemzetek képviselői államaik különállásának ilyetén feladásába belemenjenek. Kant a leghatározottabban rosszallja ezt: de a ténnyel számol. Ezért a megoldás formájául nem is az államoknak egy ilyen központi szervek által történő eggyéolvasztását, hanem azoknak szabad szövetkezését: a föderalizmust ajánlja.
Ezt a kompromisszumos megoldást nem gondoljuk kielégítőnek. Mellőzhetetlennek hisszük a baj pszichológiai gyökereit megszüntetni; s nem látjuk be, mért volna ez lehetetlen? Hisz tudjuk, hogy az ideológiák maguk is halandók, s ha egyszer a gondolat szabadon ragyoghat reájuk, lassan, de biztosan eloszlanak. Ki él ma már a vallásháborúk ideológiájában?
Meg kell azonban gondolni, hogy a feladat, melyet Kant itt maga elé tűzött, csak ennyi volt: Megmutatni a békegondolat megvalósulásának lehetőségét és módját a mai szellemi és erkölcsi feltételek mellett, tehát a jelenlegi ideológia keretein belül.
Ezért ennek az ideológiának bírálatába Kant nem is bocsátkozik, habár egyáltalában nem csinál titkot belőle, hogy azt a legsúlyosabban elítéli.
Különben is Kant ebben a művében úgy jelenik meg, mint az emberiség fölényes tanítómestere. Hibáinkat megrója és megérti egyszerre; s egy magasabb ész és erkölcsiség szempontjából ajánl reájuk gyógyító eszközöket. Nemes humanitás lengi át minden gondolatát: és mégis egy a priori logika és morál mértékével mérve is oly szigorúak azok, mint hogyha emberi tekintetekhez semmi közük se lenne.
Az ember, manapság, sírni és dühöngeni szeretne, mikor ezekről a témákról kerül szó. S elavultnak és talán természetellenesnek találjuk Kant modorát, hogy száraz formulák és triviálisnak látszó levezetések alá takarja ezeket a nagyon is eleven tartalmú kérdéseket.
Mégis ezek a formulák és levezetések oly szigorúságot adnak, melynek, éppen ennyi érzés hátterében, megvan a maga súlya, szépsége és hatása. Az érzésekkel szemben fölényes maradhat a hitetlen intelligencia. Az igazság személytelen hangja előtt meg kell hajolnia.
Az emberszeretet, ijedten és túlordítva, elhallgat. De a Jogot nem lehet túlordítani: sem a Logikát megfélemlíteni.
Itt pedig, mondja Kant, nem filantrópiáról van szó. Jogról van szó, kötelességekről és lehetőségekről - s a Logika beszél.
1918
[LOVAGREND]
The Knights of Europe
Mi, Európa Lovagjai, köszöntünk minden jó európait. Ti, kik szenvedtetek és vágyakoztatok! Halljátok kik vagyunk, halljátok miért jövünk! Testvérek! Halljátok mind ti, kiknek hite és lelkiismerete ébredezik!
Akaratunk
Európa szellemi nemességéből állítunk hadsereget. Európa egyesülését akarjuk előkészíteni a lelkekben. Ellenségünk: minden előítélet, ami eszménknek útjában áll. Harcunk szellemi harc. Hangulati: megnemesítő és felszabadító.
Lovagrend
Ily harc hadserege nem lehet "politikai párt." Sem tudományos társaság, sem érdekszövetség. Csupán rajongók tábora lehet, keresztes vitézek serege: lovagrend.
Egylet, társaság közös munkát folytat, kollektív küzdelmet. A lovagrend egyéni munkát, egyéni harcot kíván tagjaitól.
Társaságokba érdekeik közössége hajtja az embereket. A lovagi fogadalom ellentétes lehet az egyén érdekével: áldozatokra is kötelezhet.
Politikai vagy érdekküzdelem alkalmazkodással, megalkuvással jár. A mi küzdelmünk eszmei volta, célunk magassága nem tűr ilyet.
Érzelmek ellen harcolunk, s új érzelmeket akarunk teremteni. Érzelmek ellen gyengék az ész fegyverei; az előítélet fanatizmusával csak az igazság fanatizmusa mérkőzhetik.
A Nemesek
A lovag nemesember. A szellem lovagja csak nemes szellem lehet.
A nemes szellem szabad. Kíméletlen lelkiismeret-vizsgálással öli ki önmagából az előítéletek öröklött csíráit, amelyek ellen harcolni akar.
Nyílt és emelkedett. A magas célra tekint, nem törődve közelebbi, szűkebb szempontokkal.
Áldozatkész és idealista. Igazságérzete minden önzésen felül áll. Faj, nemzet vagy osztály önzésén is.
Mindezekről teljes erkölcsi függetlenségnek kell kezeskednie.
A nemes szellem végre hivő és szilárd. Semmi hátrány, gúny vagy kényelmetlenség meg nem ingatja.
Akikben ezekből egy is hiányoznék: annak a lelke nem lovagnak lelke. A nemesek társasága csupán keveseké.
A Kapocs
A lovagok Kapocsa - mely őket egymáshoz és a Célhoz fűzi - a becsületbeli fogadalom kapcsa; és a Hit ereje.
Egyszóval: hitvallás. A jelen emberi lét legmagasabb ügye, legszentebb feladata: melynek mindent alárendelni, melyért mindent feláldozni dicsőségünk és kötelességünk.
Hitben az erő
(Hisszük az erkölcsi érzés fejlődését, túl az egyének viszonyain. Hiszünk a jövőben.) Rendületlenül hisszük az európai egység megvalósulását, a háború kiküszöbölésének és az egész emberiség testvériesülésének első zálogaként. Valljuk, hogy az egyetlen, ami ezt késleltethetné: a hitetlenség volna. Hisszük, hogy meglegyen.
Megvetjük és üldözzük a restség és gyengeség kételyeit. Gúny mosolya, kiábrándultság fölénye nem hat ránk. Tűrni fogunk, mint az első keresztények. Nyíltan valljuk hitünket, hogy mások is hinni merjék és vallani. Legyen mindenkié!
S hitünk szerint élünk
A cél egy, a kötelesség ezer. Szóval, tollal, tettel mindig kész szolgái leszünk a nagy Célnak. Egyetlenegy alkalmat sem hagyunk elrepülni. Támogatunk mindent, ami azt közelebb hozza. Harcolunk minden ellen, ami útjában áll.
Különösen pedig:
támogatunk mindent, ami a nemzetközi érzületet, az emberiség testvériségének gondolatát erősíti, vagy a nemzetek közötti politikai, érzésbeli vagy gazdasági válaszfalakat lerombolni alkalmas;
minden lehetséges eszközzel támogatjuk és terjesztjük a konfederáció, a leszerelés és a nemzetközi döntőbíróság gondolatát minél több állam és nemzet közt;
minthogy a mai nemzetiségi ellentétek csak úgy szüntethetők meg, ha minden nemzetiség, nemzet vagy nemzetrész szabad nyelvi, kulturális és gazdasági fejlődését biztosítjuk:
küzdeni fogunk minden olyan helyzet ellen, hol egyes embercsoportok egymást anyagi vagy erkölcsi elnyomásban tartják;
minden módon iparkodunk megakadályozni minden olyan törekvésjavaslat vagy intézmény érvényesülését, mely a nemzetek közötti ellentéteket fokozhatja, vagy jövendő háborút készíthet elő;
kíméletlenül s melléktekintetek nélkül fölvesszük a harcot a sovinizmus és nacionalizmus minden formája: valamint az iskola, sajtó és kultúregyesületi tevékenység ellen, mely ezeknek szolgálatában áll.
Hazafiatlansággal fognak bennünket vádolni
Büszkén állunk meg a váddal szemben. Így vádolták a legnagyobb magyart, így mindenkit, ki valahol régi rosszak ellen támadni mert.
A nép javát senki sem kívánhatja forróbban minálunk. De vádlóink nem a nép javát értik a hazán. Politika és hatalmi intrikák jelszava az náluk, háborúk cégére, minden régi rossznak foglalata.
Az ő hazájuk amiről Vörösmarty beszél:
Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.
De ez nem a haza. Ez csak egy név
Mi nem tiszteljük ezt a nevet. A mi hazánk nem név, nem fogalom. A mi hazánk: a nép maga. S a nép java egy az emberiség javával.
Az emberiség pedig nem lehet boldog morál nélkül. Morál nélkül, mely nemzetektől és osztályoktól ugyanazt az önfeláldozást követeli, amit a közérdek az egyesektől kíván. Az önzés sohasem szent: a nemzetek önzése még veszélyesebb az emberiségre, mint az egyeseké. S az emberiség ügye mindennél előbbre való.
Mi, Európa Lovagjai, a nemzetközi morál érzését akarjuk bevinni a népek tudatába. E nemzetközi morál lovagjai leszünk. Serkentünk, példát adunk, eszményt tűzünk ki.
Így leszünk előőrse, vezérkara, első tűzvonala, ha kell, az új Európáért folyó küzdelemnek. De mindig a szellem magasságából harcolunk s az erkölcs erejével.
Egész életünk, egész egyéniségünk az eszméé
De a folyton tartó egyéni munka mellett közös munkát is végezünk. Egyesülésünk hatalmát használni fogjuk, s közös küzdelmünknek orgánumokat iparkodunk teremteni. Lovagi gyülekvések, lovagi írások fogják hirdetni akaratunkat. Tornákat is tartunk, mint régi lovagok: de szellemi tornák lesznek ezek.
Utunkat a Szentlélek fogja világosítani. A Szentlélek erejével bátran küzdünk a Babonák ellen, amelyek az Emberiséget gyűlölködő csoportokra osztják és tizedelik, ma úgy, mint a vallásháborúk korában. S a Szentlélek ereje győzni fog!
1918
ÉVI SÁFÁRKODÁS
Itt a karácsony, és a sáfár urak megcsinálják az évi számadást. Ki fog sáfárja lenni az irodalomnak? Karácsonyi könyvpiac alig van az idén, de az év folyamán csak úgy ömlöttek a különböző kiadványok. Eszembe jut, hogy a Vörösmarty Akadémia irodalmi díjat alapított, melyet minden decemberben az esztendei termésből leginkább kitűnő szépirodalmi műveknek rendelt kiadatni. A párizsi Goncourt-díj kiadását minden alkalommal hosszú irodalmi kampány előzi meg: irodalmi pártok állítanak jelölteket, a kritikusok elmondják magánvéleményüket. Vajha így lenne minálunk is! Mennyire hozzájárulna ez az irodalmi öntudat ébren tartásához. Egyszer, egy régi cikkemben a régi magyar irodalmat a beteges, megszakadozott öntudatokhoz hasonlítottam. Sajnos, a betegség ma sem múlt el. A mai irodalmunk sem nélkülözi a termelőerőt, de nélkülözi az öntudatot. Az irodalomban a nemzet lelki élete él, s az irodalom öntudata a kritika. Lelki élet elképzelhető öntudat nélkül is: gazdag érzelmek hullámozhatnak a lélekben, képek nyüzsöghetnek, még gondolatok is megvillanhatnak. De a magasabb lelki életet mégiscsak az a folytonosság adhatja meg, amelyet az öntudat jelent. Ez a folytonosság az emlékezet, a kritika emlékezete, mely a műveket nem engedi eltűnni, mely kiválasztást létesít, mint az emlékezet, és kapcsokat, a mozaikszerűen egymást hajszoló lelki tények között, az irodalmi művek és irányok között. Mint ahogy az emlékezet adja meg a lélek tulajdonképpeni létezését, mert nélküle a lelki tények nem érdemelnék meg ezt az egységes és egyes számú elnevezést, hogy: lélek, úgy az irodalmi öntudat, a kritika adja meg a voltaképpi létezését az irodalomnak. Nagyon méltóan panaszkodnak nálunk az írók, hogy nincs komoly kritika, mely műveiket számon és tudomásul venné: hisz ez a tudomásulvétel második életet ad műveiknek, egy közös irodalmi életbe való bekapcsolás által, éppúgy, mint ahogy ezekben a művekben magukban második életet nyernek a természet jelenségei, egy emberi lélek életébe való bekapcsolás által. Az irodalom a kritika nélkül nem él meg egészen, éppoly kevéssé, mint a természet a látó emberi szem nélkül.
Milyen elevenítő hatással lehetne itt egy ilyen közös évi diszkusszió a Vörösmarty-díjról! Akkor mégsem fordulhatna elő - ami ma mindennapos -, hogy éppen gyakran a legkitűnőbb művek szinte említés, szinte tudomásulvétel nélkül maradjanak. Hogy csak egyetlen példát hozzak föl rá: az utóbbi évben megjelent verskötetek között kettőt is találok, melyekről a kritika egyáltalán nem, vagy csak a szokott frázisokkal vett tudomást, s amelyekről egyformán sok szó esne, ha a Vörösmarty-díjat már 1918-ra ki akarnák adni - és üdvös volna, ha sok szó esne róluk: mert az új magyar irodalom nagy kincseinek jutna bennük tudatára. Mert nem valami reményről vagy ígéretről van szó, hanem kész kincsekről, nem félig kibújt rügyről, hanem teljesen kifejlett virágról - nemes borról, melyet a gazda nem kínál, vagyonról, melyet senki sem leltároz. Más irodalomban cikkeket és tanulmányokat írnának olyan költőkről, mint Juhász Gyula és Lesznai Anna: hadd említsem meg itt legalább a neveiket, addig is, míg méltó méltatással térhet vissza reájuk a Nyugat, az egyetlen orgánum, melytől ezt nálunk várni lehet. Egyik a Késő szüret - késő szürete egy mély és méla kedély dús hegyének - melynek kevés jutott a napsugárból -, sötét és fanyar édességű bort ád - mely születve már, mintha óbor volna. Másik az Édenkert, zsúfolt illatokkal, sűrű, egzotikus és mégis otthonos virágdzsungel - hol a fülleteg szellő virágot tép, mintha csókot tépne... Két kész kincs a számvevő sáfárnak, két igazi költő - nem új már egyik sem, egyik sem első könyv, mindenik az érett virágkor terméke. Juhász előfutárai közé tartozott újabb irodalmi fellendülésünknek - s Lesznai első versei a Nyugat első évfolyamaiban jelentek meg. A sáfár, ha volna, ezen is eltűnődne bizonnyal: hol vannak az első könyvek, az új költők, akiket akkor csoportosan vetett föl minden év? Kései nyár ez már, virágok vannak még, de bimbók nincsenek. Ady nemzedéke él még és működik - de hol az utódok? Nézem az első könyveket, amik ebben az esztendőben jöttek. Mit állíthassunk a Juhász vagy Lesznai könyve mellé a legeslegújabb generációtól? Ezeket a készakart futurizmusokat? Vagy a dilettáns utánzást? Hol van a legújabb "korosztály"? Mit csinált azokkal a nagy élményekkel, amelyeket a kor rákényszerített, amelyek az ő lelkét még egész szűzen érték? Vagy éppen ezek az élmények ölték meg benne a költészetet? Vagy a háború ölte meg a költőket: mint szegény Békássyt, Havas Gyulát? Vagy nem is születtek meg ezek a költők? Talán csakugyan csoportos termés a tehetség - egyszerre ad egy csomót a Természet és aztán sokáig egyet sem?
1918
AZ IGAZI HAZA
Vörösmarty 1849 után sohasem engedte, hogy a gyermekei az egész Szózat-ot szavalják előtte. Ki kellett hagyniok a "nagyszerű halálról" szóló versszakokat.
- Ez még nem a halál! - kiáltott, ha a szabadságharc leveretésére célzott valaki. - Én nem jósoltam! Én nem így értettem! - tört ki izgatott és ekkor már beteg lelkéből, és idegesen félbeszakította a gyermeki hangokat, hogy ne hallja tovább a rettenetes költeményt.
Ez a "rettenetes költemény" volt a magyarnak nemzeti éneke nyolcvan esztendőn át.
Micsoda baljós ének! És micsoda szomorú nemzet az, melynek lelke fölé az éneknek sötét szárnyai vetik árnyékukat? Melynek gyermekei az iskolában ezeket a strófákat tanulják?
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körül...
Valami rettenetes előérzet volt ez? Előre sötétedett már a lelkek előtt az, aminek jönni kellett, az, ami ma van itt? A világkatasztrófa, amelynek közepében mi vérzünk, ezer sebből, szegény, tévútra vitt ország - és kiáltozunk, kétségbeesve, életet vagy halált:
S népek hazája, nagy világ!
Ó, milyen máshogyan olvasom ma a Szózat-ot, mint még öt év előtt! Mennyivel jobban megértem a költőt! Mintha az Idők utolérték volna ezt az előreszálló izgatott és sötét fantáziát! És ha ma kellene róla "magyar dolgozatot" írni: milyen mást írnék erről a versről ma, mint diákkoromban!
"S népek hazája, nagy világ!"... A "népek hazája" nem ügyel kiáltásainkra; a "nagy világ" el van foglalva a maga bajával, a maga forrongásaival: és ezer meg ezer lélek kérdi még remegve, hogy csakugyan hazájuk lesz-e a népeknek, vagy mindörökre csak küzdőterük? Mivelünk, kis néppel, senki sem törődik; sőt rosszakarattal néznek miránk. S ha elpusztulunk most: az "ember milliói" nem fogják "gyászkönnyel szemükben" körülállni a sírt, ahol a mi nemzetünk süllyed el. Inkább kárörvendően fognak osztozni az örökségünkön.
Rettenve kérdezzük: Miért? Vétettünk mi az Emberiség ellen, hogy így bánik velünk? És ez a vége annyi rettenetes áldozatnak, ez a gyümölcse annyi lángoló honszeretetnek, annyi hősiségnek, ötödfél esztendő halálmegvető küzdelmeinek? Hát ez fakad a hősök véréből?
- Nem, az nem lehet - szeretnők a költővel mondani. - Nem szabad a vak sors zsákmányává lennünk! Isteni és emberi igazság ellen van!
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért...
De az ész szava hidegen mondja rá, hogy lehet. És hogy nem egy nemzet szempontjából kell ezt nézni, mert hiszen minden nemzet áldozott, és bizonyára kell bukó félnek lenni, ha egyszer háború volt. És hogy semmi ez, és nem is olyan rossz, mert mit jelent egy nemzet? Semmit! Mikor a világ sorsáról van szó. És nem volt hiába, ha egyszer a világ békéje sarjad ki belőle, ha okulnak az emberek a szenvedéseken, és belátják, hogy testvérekké kell lenniök, ha ledöntik a falakat nemzet és nemzet közt, ha megvalósul végre a "népek hazája": akkor nem hiába ontották a szívek vérüket, még ha a nemzetük belepusztul is, még ha minden nemzet belepusztul is. Mert az Emberiség előbbre való, mint a nemzet! És talán jó is, hogy pusztuljanak a nemzetek, amelyeknek nevében halomra ölték a szent Emberiséget, kínozták és keresztre feszítették az Isten képmását.
Legyünk férfiak, lássunk és mondjunk ki mindent szabadon! Nem a hazafiságra tanít bennünket az Idő, Emberiségre tanít! A Haza nevével rútul visszaéltek. Jelszónak használták a gyilkolásra, babonának, mely a bűnöket takarta, szájtömő kócnak a szabad szó ellen.
És talán azért bűnhődik a Haza. Legyünk férfiak, mondom, és mondjuk ki nyíltan: igenis, vétett a nemzet az Emberiség ellen! Vétett, mert gyenge volt: mert eszközül adta magát azoknak, akik üzletből és gonosz megszokásból az Emberek szabadsága és a népek jogai ellen szövetkeztek. Vétett, mert elhagyta ősei hagyományát, akik háromszáz esztendőn keresztül mindig csak a Szabadságért vívtak.
Szabadság! itten hordozók
Véres zászlóidat...
És a világháború esztendeiben a Rabság zászlóit hordozták itt. Ó, büszkén kiálthatott még a Vörösmarty Magyarországa az egész világhoz:
Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!
- mert az a Magyarország a szabadságért küzdött és szenvedett! De a mi Magyarországunk szolga volt és zsarnok - mert a szolgák egyúttal mindig zsarnokok is. És azért kell bűnhődnöd, ó, hazám! Azzal a mértékkel mérnek most neked, amivel a Te uraid mértek nevedben másoknak. És beteltek rajtad a Vörösmarty szörnyű jóslatai. "Legbátrabb fiaid elestek a csatán."
A megmaradtakat
Vad inség kergeti...
- - - - - - - - - - - - - -
Széles határod is
Görcsöt kapott:
Mindinkább befelé
Vonogatod...
De hát ebbe nyugodjunk bele, magyarok? Belenyugodjunk abba, hogy vétkeztünk, és most megbűnhődünk? És hogy, ha eljön
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
- az nem nekünk jön el? Reánk nincsen szüksége az új világnak? Hagynak bennünket eltűnni a földről? De hát mi vétkeztünk-e igazán: mi, a nép? Lehet-e egy népet felelőssé tenni? És lehet-e egy népet eltüntetni? Elvehetnek tőlünk földet, amennyit akarnak. De nem a föld a haza; és nem szabad abba a tévedésbe esnünk, amibe a régimódi háborús "hazafiak" estek: akik ezrével áldozták föl a szent magyar életeket a területekért, az élettelen földért. Nem a föld maga szent, nem a föld a haza: a föld csupán lakhely, üzlet és gazdaság. Ami a földben szent: az az emberek emlékei.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
Ez a vér - apáink vére, mely a Szabadságért folyt - ezek a szent nevek: az ezredéves szenvedés - az emlékek. Ezeket pedig senki tőlünk el nem veheti: mert ezek bennünk vannak! És ez a mi hazánk, ezek a közös emlékek, ez a szellemi levegő, amelyben élünk: és nem a holt földek! Ez az, ami lelkünk földje és otthona - nyelvünk, gondolataink és emlékeink -, amelyen kívül "nincsen számunkra hely", a haza, melyben "élnünk és halnunk kell". Ez az igazi, a szent haza, amely nem kíván véráldozatot, mint a régi és gonosz istenek, amelyért nem kell ölni és halni, amely biztosan és mindörökre mienk. Ez az a haza, melyet sohasem lehet az Emberiség ellen fordítani: mert kincse inkább ez az emberiségnek, és sokasodása és gazdagodása. Azt mondják: ki-ki annyi ember, ahány nyelven beszél; és hozzátehetjük: az emberiség annyiszor többet ér, ahány nemzete van - hogyha csak a nemzetet így értjük, nem politikának, hanem műveltségnek. Mert nem öli akkor, hanem gazdagítja egymást: egyik nyelv a másikat, egyik gondolkozásmód a másikat, egyik műveltség a másikat. És olyanok lesznek, mint külön színek a szivárványban, mint külön-külön vesszők az együtt-erős vesszőcsomóban.
Ez az a haza, amelyre igenis szüksége van az emberiségnek, amelyet meg kell őrizni az emberiség számára. A haza, amelyet mi magunkban hordunk, és amely nem veszhet el, mert egy az emberekkel, a néppel, amely ki nem irtható, hanem él.
Megfogyva bár, de törve nem!
Nem meghalni kell ezért a hazáért, hanem élni: mert ez a haza nem a halálunkból, hanem az életünkből él. És ha igazságtalanok mivelünk más népek: ezt a hazát tőlünk el nem vitathatják: nincs okunk gyűlölködni érte és bosszút koholni: mint a másik hazáért, a földért.
A gyűlöletnél jobb a tett:
Kezdjünk egy ujabb életet!
- mondja Vörösmarty egy másik versében. De a Szózat-tal is csak ezt mondja. Ennyit jelent a
Hazádnak rendületlenűl...
1919
AZ IRODALOM ELMÉLETE
[BEVEZETÉS]
Szabad-e most, amikor a diadalmas múltra-tiprás divatja járja, szabad-e olyan dologgal bíbelődni, mely mindennél a múltra támaszkodik? Szabad-e így foglalkozni az irodalommal? Kell! Gondoljunk a futó előrelökő lendületére, amikor hátralép, hogy a lendülete nagyobb lehessen. Ezt csináljuk mi is. A mi tudományunk nem történeti tudomány, nekünk a múlt csak anyag és példa.
Míg a tények - még a bonyolult lélektaniak is - magukon viselik időhöz kötött voltukat (egyszeriek); a viszonyban van valami időtlen. Két tény viszonya ítéletben kifejezve magában hord valami időtlent. A tények elmúlnak, de a viszonyok - ítéletek -, ha igazak, nem!
A tudomány: a) tudás, b) elmélet. Minden elmélet, mint a viszonyok tudománya, filozófiai. Így az irodalom elmélete is az, szemben az irodalomtörténettel.
Az irodalom viszonya a miliőhöz, az irodalmi mű viszonya az íróhoz: ezek viszonyok. De maga a műben foglalt élmény irodalomtörténeti tény. Milyen viszonyban szoktak lenni az élmények és viszonyok? Egy példa: aki a siker, az irodalmi mű továbbélésének törvényét kutatja, az keresi a viszonyt a siker és az író környezete közt. Ha a viszonyokat megállapítjuk, törvények lesznek, és ez már irodalomelmélet. De ezt általában kell keresni: vagy az irodalmi értékelés szükségességét, vagy az esztétikai normákat (miután a normák érvénye nem függ az egyes tényektől), melyek lehetővé teszik az irodalmi értékelést.
Ezek mind irodalomelméleti problémák voltak, de a definíció még csak út hozzá. Irodalomról szándékszom beszélni, de legkevésbé szándékozom magam is irodalmat adni. Tehát itt nem lehetnek történeti bemutatások, sem szubjektív megfigyelések az irodalomelmélet fogalmát tisztázó dolgok. Itt nem irodalmat, de tudományt akarunk. Nem szabad az irodalmat szórakozás tárgyává tenni, ellenkezőleg: a kutatás tárgyává. És megint ne könyvtudomány legyen. Ne értekezéseket olvassunk róla, de őt magát olvassuk. A nagy írók önvallomásai többet érnek, mint a híres szaktudósok munkái.
A következő lépés: az irodalom mint tudomány, milyen helyet foglal el? Vessük össze az irodalommal foglalkozó munkáját például a botanikuséval. Két fontos különbség mutatkozik: míg az irodalombúvár könyvet, tehát egy más ember munkáját nézi, a botanikus magára van utalva, és a növényvilágot nem könyvekből ismeri meg, de magából a természetből. Első pillanatra itt valami rangfokozati különbséget látunk, amely határozottan a botanikus előnyére dől el. Charles Lamb azt mondja a Könyvekről című művében: "Egy könyvet olvasni egyenlő más emberek agyának csinált termékeivel foglalkoztatni elménket." (Vagyis inkább a saját elmetermékeinkkel foglalkozzunk.) Az irodalombúvárnak tehát nem elég a természet, de a más által már feldolgozott anyagon - másodszor "kérődzik". Az irodalom tudománya, mely az emberi szellem alkotásaival foglalkozik, ezek szerint tehát másodlagos, szecunder tudománynak felel meg. Ez azonban csak látszólagos tény, mert így ítélünk: minden dolog egyformán a természetben van, a végtelen láncban semmi sem első vagy másodlagos. Minden azon fordul meg, hogy hogyan nézzük. Az irodalom vizsgálatában minket nem tartalmi, de formai szempontok vezetnek. Nem a már egyszer feldolgozott élettartalom dolgozódik fel újra, de vizsgálat alá kerül maga az irodalom mint formai jelenség - és mint ilyen, új jelenség a világban. (Legfeljebb a formai jelenség és a tartalom viszonya lehetne másodlagos.) A tartalom (tudománya) az már szecunder tudomány. Ha nagyon erőltetjük a dolgot, ugyanaz ez, mint a növénynél a fa alakja (formai jelenség) és a fa nedve (tartalom). A fa nedve, mint kémiai alkatrész, már előbb ismeretes volt a botanikus számára. Tehát az ő tudományában is lehet szó primer és szecunder tudományról! Az irodalom tudománya az élettartalom feldolgozásával ugyanolyan viszonyban van, mint a kémikus a fa nedvével.
Miután az irodalomnak, mint tudománynak, így elégtételt adtunk a fenti rágalommal szemben, próbáljuk megállapítani viszonyát a többi tudományhoz; megállapítani segédtudományait (vagy azokat, melyeknek ő a segédtudománya), módszereit! A feladat egyelőre megoldhatatlan, míg nem vagyunk tisztában az irodalom fogalmával.
Ha valamit definiálni akarunk, már érzünk, tudunk valamit homályosan a dologról, amit meghatározni akarunk. Itt is valahogyan tudjuk már, mi az irodalmi mű, és mi nem az. Valami érzékünknek kell lenni, és ezt akarjuk tudatossá tenni definícióval. Ha egy Kemény Zsigmond-regényt olvasunk, érezzük, hogy ez irodalom, és ha a mai világban (vagy máskor is) megnézzük vezércikkeinket, újságjainkat, tudjuk, hogy ez nem irodalmi mű. Mi most már az a kritérium, amely ez érzésünknek megfelel?
Az irodalom, ha egy szempontból nézzük, lehet a művészet egyik ága, a kifejezés egyik eszköze; tekinthetjük azonban az emberi lelki élet dokumentumai tárházának vagy történeti gyűlhelynek. Tehát az irodalom a szempontok különfélesége szerint nagyon komplikált valami.
A kiindulópont, mely mintha megfelelne érzésünknek, az a definíció, mely így szól: "Az irodalom az ember lelki tartalmát közlő művek összessége." Ez azonban nem egészen pontos, mert vannak oly művek, melyek ugyan lelki tartalmat adnak, de mégsem tartoznak a tulajdonképpeni irodalomhoz. A vezércikkek például a tömeg lelki érzéseit szólaltatják meg. Azért nem pontos a definíció, mert tisztán tartalmi, márpedig - mint láttuk - a tudomány csak mint formai képződményt tekintheti, csak akkor új jelenség, ha a formát nézhetjük.
Miután így a forma alkotja a lényeget, kell valami formai megkülönböztetés is. Következik tehát a kérdés, hogyan adja ezt a lelki tartalmat?
A formai princípium, mely szerint az irodalomban adva van a lelki tartalom: a teljesség, a pontosság princípiuma. Ez eldönti az irodalmi mű kérdését. Adja-e az író lelki tartalmát teljes pontossággal (vagy akarja-e adni), vagy csak azokat, melyek könnyen közölhetők és érthetők? (A szónoknak például elég az utóbbi, vagy a mai regényirodalom.) A teljesség! És itt nem lehet semmi megalkuvás! E definícióban van valami, ami kissé homályos. Így a lelki tartalom mint teljesen egyéni tartalom van elénk állítva, tehát az lenne az irodalmi mű, mely csak az író egyéni gondolatait adja. De a lelki tartalom kell, hogy ne csak egyéni legyen. Máskülönben hogyan lehetne magyarázni az érdeklődést, a közönséget és a közömbösséget. De ez is csak látszólagos ellentmondás. Mert mentől nagyobb teljességben, nagyobb egyéniséggel adja az író lelki tartalmát, annál jobban érezzük benne az emberibbet. Mert látjuk az egész lelket. (E dolognak van metafizikai magyarázata. Lelkünket sohasem élhetjük ki magunkból egyszerre és egészen, és mihelyt ilyen egész lelket látunk, ezért szeretjük testvérképp.)
Tehát a teljes lelki tartalom adása az író feladata! A legteljesebb lelki közlés valami megszabadulásfélét jelent, egy külső képbe való kivetítést. Amikor objektívvé válik az, ami bennünk a legszubjektívebb!
Teljes lelki tartalom mindnyájunknál van, de épp az az író, aki azt a tudatlan, szunnyadó dolgot ki tudja fejezni - és ez a forma. Ezért nézzük azt!
Baldensperger (La Littérature) abból indul ki, hogy két szöveget vesz elő, két lapját ugyanazon könyvnek és ezt a kettőt összehasonlítja. - Nála a példa: Flaubert Bovaryné-jének két lapja. Az egyik egy parasztasszonyt mutat be, a másik egy részlet abból a szónoklatból, mely az agrikultúra szépségét dicséri. Kimutatja a két különböző stílust: az egyik a kifejezésben az elkülönítő vonásokat használja, hogy csak az az egy parasztasszony álljon előttünk. Ez az egyénítés megvan a stílusban: minden szó ki van választva, csak az odaillők. A másik a szónoklat. Szintén lelki tartalom, de olyan, mely sok embernél ismétlődhetik. Nincs egyénítve. Ehhez képest a stílus is olyan, mintha kész "klisékből" lenne összerakva; többször is (használható) alkalmazható. Baldensperger az egyiket egyénítésnek, "expressziónak" nevezi, a másikat "formulának".
Vessük most össze két különböző magyar mű két lapját. Az egyik Kemény Zsigmond Két boldog című beszélyéből az a részlet, mely a meggazdagodott Kores félelmét mondja el pénze miatt: Ez nem közlő stíl, de a lelkiállapot legaprólékosabb, csak itt alkalmazható kifejezése. És ez meglátszik minden szaván; "banditafütty", ez a két szó ritkán van így együtt, egy borzasztó pontossággal kiválasztott jelző, mely különleges, egyéni élményt fejez ki. "A puszta zúgott, mint a méhkosár" - egy feltűnő új szó így, mert a hangulat is egészen új, "rikoltó tücsök"... "kurrogó darvak". Micsoda bámulatos hangfestés. "K. leguggan", a mozdulat hirtelenségét és különös voltát fejezi ki. Ez tehát az expresszióra példa. Vegyük elő Jászi Oszkárnak egy cikkét a magyar értelmiségi középosztályról. "Ő volt az, aki szolgája lett"... Itt is vannak hasonlatok. "Vakon szolgálta a dogmák kultuszát". De itt nem érezni a kép egyszeriségét, mint például "méhkosár"; "részt vett a népnyúzó üzletben", látjuk: kész klisék.
Ha a két példát összevetjük, látjuk a különbséget az irodalmi mű és a nem irodalmi között.
Miután most főleg a stílusra voltunk tekintettel, le kell szögeznünk, hogy nem a stílus a dolog lényege. Valami annál több, nem a díszek, de a mondanivaló teljességre adása. Az a formális princípium, mely teljesebben markol, és amely a teljesség kedvéért a stílusban is nyilvánul. Hogy a stílus lényegtelen legyen, vegyünk egy példát, ahol az nem játszik szerepet. Legyen az egy fordítás. Tolsztoj Háború és béke című munkájában az a jelenet, ahol Natasa ápolja Andrej herceget. Oly egyszerű az egész, hogy bárki is elmondhatná, tehát a stílus nem lényeges. Egy képről van szó, de komplikálva "emlékképpel": "...olykor egymáshoz ütődő kötőtűk." Kell, hogy hallani lehessen a kötőtűk egymáshoz ütődését, mert a lelki élmény teljességéhez hozzátartozik az az apró nesz, amit a tűk okoznak. "A guruló gomolyag" milyen teljességre edzi be emlékünkbe a kép végét (lehet szimbólum is). Tehát a költői leírás, melyről az gondolnók, hogy nem kell, hogy pontos legyen, épp a legpontosabb.
Költői pontosság = teljes lelki élmény!
Az irodalom lényege tehát ez a formai kritérium, az expresszió. Vagyis a lélek tartalmának teljes visszaadása abban a szándékban, hogy ily teljes és pontos kifejezést adjunk.
Baldensperger a példáját nem ezen értelemben használja. Nála a cél: világosan bemutatni, mi a különbség expresszió és formula közt? És első pillanatra csakugyan úgy látszik, mintha itt értékkülönbségről lenne szó. Mintha az expresszió jelentené az egyszerit, a formula a banálissá leegyszerűsített sajátságot. Pedig itt nem értékkülönbség van, de forma- és szándékkülönbség.
Kérdés mármost: cél-e kifejezni teljességgel lelkiállapotunkat, vagy valami más célja van talán az írónak? Hiszen nagy író lehet az is, akinek a célja más. Ott vannak a szónokok, akik formulákkal dolgoznak. De itt tekintetbe kell vennünk: a formula sokkal könnyebb, és akiknek az expresszió nem öncél, az nem fogja azt a nagy erőfeszítést venni, hogy magát kifejezze teljességgel. A formula könnyű: hisz bármikor rendelkezésünkre áll. A mi mindennapi beszédünk ekképpen formulák után igazodik.
Az expresszió nehéz és nagy dolog: kifejezni a lelki teljességet. A szándék nem ritka, hiszen mindenki törekszik expresszióra. Hogy mily nehéz dolog, azt Baldensperger ismét egy példával igazolja.
Tudjuk, hogy milyen óriási a hatása a naponta látott dolgok képének. Természetes, hogy az irodalomban, mely a lelkiállapot kifejezője, ezek a naponta látott és hallott dolgok feltűnnek, nem mert fontosak, de épp azért, mert az irodalom teljes kifejezés: adja azt is, ami mintegy a háttérben van. Egy falusi költő látóvilága mindig ki-kiütközik műveiből. Az angol költészetben két madár jut uralkodó szerepre: a pacsirta és a csalogány. Az egyik a hajnal, a másik az est szimbóluma. (Nálunk is!) Már Shakespeare-nél is találkozunk velük, amikor Júlia e szavakkal tartóztatja Rómeót: "Nem pacsirta szól, de a fülemile." Az angol költészetben ez a két madár folyton megjelenik. Ott van Shelley A pacsirtához című szép verse. Még imitálni is próbálják a két madár hangját: Milton és Meredith, aki költeményeiben leghívebben kottába szedte. Nálunk is ott van Arany Fülemilé-je, mely érzékíti a trillázó hangzást. Ez a két madárhang egészen beidegződött az angol költészetbe. És most jön egy érdekes dolog. Az angol költészet két részre oszlik: a) angliai, b) amerikai angol költészetre. Amerikában nincsen sem pacsirta, sem csalogány és mi sem mutatja jobban a formula nyűgöző hatalmát, mint az, hogy bár az amerikai költők életükben nem láttak egy fia fülemilét, sem egy pacsirtát, mégis énekük visszhangzik a fülemilecsattogástól és a pacsirtaimádattól. És valóságos forradalom kellett ahhoz, hogy az ott valóban létező kék rigó udvarképes legyen a költészetben!
Ha tehát ily csekélységben oly nehéz a lélek érzelmeit felszabadítani, meg lehet érteni, mily nagy és nehéz dolog az expresszió. Az érzelmek matematikai formulája volt a fentebbi példa. Az igazi, átélt érzelmek kifejezései nehezek még apróságukban is. Daudet beszél arról, hogy mily nehéz régi, mintegy házasságban élő szavak elválasztása jelzőiktől. Ott van például "százados fák", az "ég azúrja". Valóságos költői zseni kell ahhoz, hogy merjen más jelzőt rakni hozzájuk. De nemcsak a szavakkal, képekkel van így. Ott vannak az alaki jellemzések az íróknál. A XIX. század második felében egy típusban kristályosodott ki, az obsitos típusában. Vannak karakteralakok: jellemzők erre a negyvenes évek magyar színdarabjai. Van egy alak, és ez sokszorosodik. Dickens regényalakjai egy típus bélyegét hordják magukon. Tehát mégsem kis dolog ez az expresszió. Ahhoz, hogy valaki expressziót adjon, ahhoz oly nagy erőfeszítés kell, hogy ez csak mint öncél eredményes.
Az expresszió = öncél.
Ez az, amit primitívebben így szoktunk mondani: a cél a gyönyörködtetés. Átéletni ugyanazt az élményt az illetővel, ennyiben gyönyörködtetés, de a cél maga az átélés. Amikor az író az illető élményt úgy tudja közölni, hogy azt én is átéljem.
Ily módon az irodalom: a belső lelki közlés egyetlen kifejezése, más szóval az irodalom az ember legbensőbb kollektív idegéletének vehikuluma. A rendes élet dolgai csak részeket hoznak ki lelkünkből - a lélek mélységeit megértetni csak az irodalom képes!
Lehetne mondani: az ember legbensőbb élete nem a gondolkodás, de nem is tisztán az érzelem, hanem - jelöljük így - a lelkiállapot (melyben mind a két fogalom benne van). És ez fejeződik ki az irodalomban. Még ekképp a művészet sem az: a lelkiállapot kifejezése. Azért nevezi az egész lelkiállapotnak ezt az egész folyamatát, melyről az irodalom gyakran egész keresztmetszeteket ad, James a gondolatok folyamának. A gondolatok adják azon dolgok fogalmi jelét, melyekben érzés van. És ez az, amit közlünk egymással, ez az, amit az ember irodalmilag vagy valami más rokon módon (nyelv) tud megkapni. Így megérezzük, hogy az irodalom nem tisztán csak művészet, de van benne valami a nyelviből. A nyelv eredetileg szintén expresszió. Eredetileg minden szó expressziófélét akart adni, de lassan formulává válik. Hogy mennyire "csírában levő költészet" a nyelv, jó bizonyíték, ha arra gondolunk: a szavak látszólag ok nélkül elavulnak, helyükbe más szó jön. Mindenkinek az új szó kedves, pedig semmi értelmi különbség nincs köztük.
Még nemrég "világnézetet" mondtunk, ma a német "Weltanschaung" mintájára "világszemlélet" használatos. Az "ötletes" szó nem régi, körülbelül tízéves, és kiszorította az ugyanazt jelentő más szavakat. Mi ennek az oka? Elhalványult, mert volt benne valami költői, van benne valami, ami közelebb hozza a költészethez, amikor már nem elégíti ki lelkünk teljességét, amikor célunk: az expresszió.
Ha az irodalmat, mint expressziót fogjuk fel, akkor az irodalom köre tágabb lesz a művészetnél.
Nemcsak a szépirodalmi művek - pedig csak ezek művészet - nevezhetők expresszióműveknek.
A tudományos művek legnagyobbrészt nem törekszenek expresszióra, de nem teljesen kizárt dolog. Ha például olvassuk a matematikus Poincaré műveit, dacára, hogy nem célja az expresszió, a lelki tartalom adása, mégis olvasva érzünk valamit a tudós lelki tartalmából. Ezt érezzük mindig a filozófusok műveinél is. Jellemző példa Arany János prózája. Ő maga is úgy jellemezte: "fahangú". Puritán, egyszerű stílus, de épp ez a dísztelensége ad valami expressziófélét, Arany akaratlanul is költő maradt. Vagy a nagy olasz lírikus, Carducci, aki esszéiben éppúgy ad valami expressziódolgot, mint adja azt teljesen lírájában. Vagy gondoljunk a szónoki művekre, melyek célja nem az expresszió, de gyakran mégis megkapjuk a lelkiállapot kifejezését, így látjuk az ünnepiesség átérzését Kölcseynél. A szónoklat fő célja az érzelmi hatás kiváltása és az expresszió erre alkalmatlan. Cicero és Kossuth nagy érzelmi hatást idéztek elő beszédeikkel, pedig mindig formulákkal dolgoztak. E szónoki figurák sokkal nagyobb érzelmi hatást váltanak ki, mint az expresszió, Kölcsey, aki nemigen vált ki ily nagy érzelmeket, inkább expresszionálja, azaz kifejezi magát.
A lényeges irodalmi vonás tehát az expresszió. Ennek ismerete rásegíthet minket arra, hogy megállapíthassuk az irodalomtudomány viszonyát más tudományhoz, és hogy módszereiről is fogalmunk legyen.
Első pillanatra érezhető, hogy a lényegnek megállapítása, az irodalmat szoros összefüggésben mutatja az emberrel. (Egyrészt az íróval, másrészt az egész társadalommal, melynek az író lelke is függvénye.)
Az irodalom bizonyos szempontból nézve végső gyökerében líra mindig. Még a tudományos esszé és a szónoki mű is, mert expressziója valami átélésnek, mert egy léleknek valamilyen keresztmetszete fejeződik ki minden líra mélyében és ez már eleve gyanússá teszi a merev műfaji határokat.
Ez megokolni látszik azon irodalomtörténeti teóriákat, amiket Taine és követői alkalmaztak az irodalomtudományra, mely szerint ez feloldódna egy lélektani és egy szociológiai tudományra.
De itt figyelni kell! Igaz, hogy az irodalom mindig valami lelki expresszió, de a hangsúly erre a szóra esik: expresszió. Az expresszió pedig olyant jelent, ami a lélekből már ki lett hozva, amikor valami lelki megszabadulás jött létre. Az átélés az irodalomban az, ami kiszakad az íróból, és objektiválódik. A nyers átélés nem irodalom, de épp a formai princípium, ami azt kihozza, és ez az irodalom. Vagyis, ha az élmény még nem fejeződött ki, akkor még nincs szó irodalomról. Az irodalom, mint valami objektivált, jelenik meg.
Még a legobjektívebb irodalomban, leírásban is élmény fejeződik ki. Flaubert önmagát teljesen kihagyja műveiből, de mégis - önkénytelen - valami átélt, valami mélyen átérzett dolgot ad. És ez az átélés szakad ki külső, objektív művé. Ez a mű, a kép nem fotográfia, hanem az író lelkéből kivetett, kidolgozott (új mű), új kép! Ha mélyebben nézzük a dolgot, az fog kitűnni, hogy épp ez a világ, mert az átélés a legvalóbb valami. Talán még a tudomány sem annyira konkrét, mert az csak szabályokat ad a természetben való eligazodásra.
Valóság az objektív átélés - ez fejeződik ki az irodalomban. Tehát az irodalom valósága még objektívebb valami, mint a tudomány valósága. Ez a konkrét valóság az irodalomban, ez a teljesen objektívak valami - valami, az, ami már túl van a lelken. Ezért érezzük egy kitűnően megalkotott alakról azt, mintha ismerősünk volna. Úgy üdvözöljük, mint egy rég nem látott ismerőst, akivel teljes lelki közösségben éltünk.
Érdekes maguknál az íróknál ez az élmény, a saját alakjaiknak szeretete még fokozottabban jelenik meg. Balzacról tudjuk, ha őt munka közben a külélet apró dolgai elszólították íróasztala mellől, ezen "külső ügy" elvégzése után e szavakkal ült vissza: "Térjünk vissza a valóságba." A képzeletében élő emberek számára jobban átélt élmények voltak, mint a való emberek.
De az irodalom a maga objektívak különállásában már exprimált valami, ami külön él és van a világon. Ezért nem helyes az irodalmat a lélektani és szociológiái módszerekkel megérteni, mert az irodalomtudomány nem az írók tudománya.
Az egész modern irodalomtörténet eltért a helyes iránytól akkor, amikor minden erejét az író belső lelki folyamatainak vizsgálatára fordította. Gondoljunk itt Taine módszerére, amikor megmagyarázza, hogy áll elő az íróból a mű. Az irodalomtudomány feladata nem az írókat, de a belőlük kisarjadt műveket vizsgálni. Az irodalomtudományt nem lehet az írók tanulmányozására redukálni, mert az irodalmi mű külön életet kezd, mihelyt kilép az íróból. Ez volt a romantikusok tévedése, akik az irodalomban az embert nézik. De nem egészen így van. Hiszen tulajdonképpen mindenki egyéniség, de irodalmat csak az ad, akinek sikerül kifejezni a lelkiállapot bizonyos teljes keresztmetszetét. Vannak írók, akik önmaguk átélését kitűnően tudták objektiválni. Ezeket a romantikusok bizonyára "nyárspolgárnak" bélyegezték volna.
Az irodalomban az a fontos: kifejezni magunkból azt, ami csak nálunk van meg, ami megkülönböztető. Az irodalom tehát külön tekinthető az íróktól. Kifejeződése az emberiség egész szellemi életének.
Az irodalom, mint ilyen most már három szempont szerint nézhető.
Az első nézőpont: ha dokumentumnak tekintjük az irodalmat. Ez tisztán tartalmi szempont, a legalacsonyabb nézőpont, amikor az expresszió tényét nem tekintjük. Az irodalomtudomány így csak az irodalom ismerete lesz. Filológiai stúdium, és mint ilyen, fontos segédtudománya lesz a lélektannak: milyen lélektartalom érdekli időről időre az embert. "Semmi sincs az irodalomban, ami nem lett volna meg előbb az életben." (Segédeszköze a szociológiai tanulmányoknak, de ez nem az irodalomtudomány terére tartozik, mert ez már filozófiai diszciplína.)
A második nézőpont: Amikor az irodalmat, mint a kifejeződés formális elvét, objektív formai princípiumot, tekintjük. Ez már nem ismeret lesz, mert itt egy formai princípiumról lesz szó, valami általánosabb, átfogó elvről. Ennek a princípiumnak a tartalomhoz való viszonyában törvények jelennek meg. A lelki élet kikristályosodásának törvényei lesznek ezek.
Ha szociológiai tudománynak tekintjük az irodalmat, mint az ember lélekfolyamainak tudományát, akkor ez a legmélyebb tudomány lesz. Az irodalom akkor annak a közegnek a tudománya, amelyben az emberiség kollektív lelki élete a legmélyebben lefolyik. Másként nem hatolhatunk a lelki élet legmélyére, csak ezzel az egy médiummal: az irodalommal, hogy nézhető és látható legyen. Az egyes embernél lehetne talán lélektani megfigyelésekről szó, ezt elvégzi az orvostudomány, de az emberi lélek életébe csak az irodalommal lehet behatolni.
Az így felfogott tudomány, mely az irodalmat, mint a lelki élet egyénen túl való átadásának a közegét tekinti - tehát mintegy dinamikus törvényeiben tekinti -, az ilyen irodalom tulajdonképpen a társadalmi életnek, az emberiség együttélésének legmélyebben fekvő "motoraiba" enged behatolni.
Gondoljuk meg, hogy a lelki élet, amennyiben dinamikus valami, annyiban irodalmi erők mozgatják!
Hogyan kell ezt érteni? A rendes, mindennapi, "praktikus" közlekedés formulák útján történik napról napra, melyek nem egyebek, mint az expresszió elhalványult "csökevényei", leegyszerűsített expressziók, melyeket a szellemi közlekedés banálissá tett, aprópénzre váltott. Ha mármost a közlekedés csak ily módon történne, az ember érzelmi élete stagnálna, mert minden újnak a kifejezésére a forma gyenge. Irodalom kell, az expresszió képessége. Az irodalom az, mely egyedül lökheti tovább az emberi legbensőbb lelki életet. És az irodalom mindig azt teszi. És amennyiben ezt így csinálja, ő a "forradalmi", a motorikus erő az emberiség szellemi életében!
Az irodalomtudomány tehát, amennyiben kifejezésnek tekintődik, annyiban már behatol valahogy az emberi szellemi élet motorikus törvényeibe.
Az irodalom nem az írók tudománya. És mivel az irodalom valami, ami túlnőtt az íróból; valami, melynek vizsgálata nem fér egészen el az író lelkének vizsgálatában, azért nem lehet az irodalomtudományt tisztán lélektani tudománnyá feloldani, és nincs igazuk, akik Sainte-Beuve óta oly makacsul akarták tisztán lélektani tudománynak tekinteni.
Az irodalom tudománya kell hogy túllásson magán az írón, túllásson a lélektani problémákon, melyeket az író fejlődése ad. Korunk beteges szokása: az írót nézi egy irodalmi műnél, pedig az irodalom objektivál, az élménnyel akar foglalkozni.
Még ha az irodalmat magában is valamivel többnek tekintjük, mint az író lelki processzusát, akkor világos, hogy nem lélektani és szociológiai módszerekkel kimeríthető tudományról van szó. Megpróbáltuk, milyen oldalakról lehet szemügyre venni. Az első szempont volt, az irodalomban a lelki tartalmat kifejezve látni. Eszerint az irodalom egy óriási dokumentumhalmaza az ember élménykincsének. De ha csak így tekintjük az irodalmat, nem jutunk el a követelt magaslatra. Ez még csak tartalom; ugyanaz, mint a filológia.
Gaston Paris szerint az irodalom csak arra való, hogy a lélektan és szociológia számára adatokat gyűjtsön. Azok, akik így csak a tartalmat látták, nem vették észre, hogy a tartalomnál több is van, és ez a - forma. Az ilyen tudomány még nem irodalomtudomány, ez tisztán filológiai. (Tárgytudomány: például micsoda kérdések, dolgok iránt érdeklődtek az emberek az irodalom által.)
Minden irodalom lényegében kifejezés. Ehhez két dolog tartozik: a tartalom - amit képes kifejezni - és ahogyan képes azt kifejezni - ez egy alakítás. Ha mármost az irodalmat így kifejezés voltában tekintjük, akkor azt látjuk az irodalom lényegének, hogy az emberiség kész eszmevilágába új érzést dob bele, mozgatja azt újító erővel. (A szónoknál nincs újító erő - a meglevő formákkal dolgozik.) Ha így nézzük az irodalmat, többé nem egyes műveket látunk. A forgó kerék küllői eltűnnek, és csak a korongot láthatjuk!
Tehát nem tisztán filológia, de valami értékelés, valami esztétikai elem dolgozik itt. Így már nem a lélektani folyamatok a főbbek, de a válogatás az élmények között, hogy az illető közlése részese lett-e az emberiségnek?
Az így felfogott tudomány, mely az irodalmat, mint dinamikus jelenséget tekinti, kényszerül formális elveken, normákon felépülni. Nem mindig a forma a fő, ítéletet hozni a formákról - és ez az esztétikai elem, mely kényszerül normákra tekinteni.
Csak akkor lehet az élményt kifejezni, ha a kifejezés sikerül. A sikerhez pedig az kell, hogy az a kifejezés valóságos műalkotás legyen. [A jegyzet szövege itt hiányos.] Itt a normák maguk mint természeti erők jelennek meg. Valami hasonló ez a kristályosodáshoz; és nem más ez, mint a szépség mint erő.
Eddigi nézőpontunk az expresszió tényét két részre bontotta: a) a filológiai diszciplína, mint az elemek dokumentuma; b) felbontotta az expressziónak formáját, mint a kifejezés eszközét. A harmadik e két felbontást, összeköti, és az irodalmat, mint ezek összegét tekinti. Így nézi az irodalmat minden poétikai tudomány.
Ha mármost az irodalmat mint ezek összegét nézzük, akkor teljesen a normák birodalmában vagyunk. Amíg a filológia, mint az eszmék története, tisztán ténytudományi alapon áll, addig a másodiknál, ahol az expresszió tényét tekintettük, egyformán néztük a tudomány természettudományi és normatív oldalát, a harmadik egészen normatív tudomány. De - mint előbb láttuk - hogy az irodalmat, az irodalmi haladás kérdését nem lehet a normák ismerete nélkül elképzelni, úgy itt a legtisztább poétikában, az esztétikában, még itt is van valami történeti, mert maguk a normák nem függetlenek az író lelkétől és a kifejezésétől, és sohasem lehet azt a világot a talajtól, amelyben nőtt, elkülöníteni. Marad valami benne az egész kertből, ahol kisarjadzott.
AZ IRODALMI NORMÁK TERMÉSZETE
Azonosak-e ezek a művészeti normákkal? Általános esztétikai normák-e?
Tudjuk - akármelyik esztétikára gondoljunk, például Kant azt mondja: "Az ítélőerő kritikája megállapíthatja az érvényességek általánosságát, beszélhet az esztétikai fenoménról általában, de semmi támpontot nem nyújt arra, hogy az egyes műalkotásokat valóban megítélhessük." Úgy tűnik fel tehát, hogy nincs semmi alap az esztétikai ítélkezésekre, mintha az teljesen ízlés dolga volna. Ekkor azonban a mi tudományunk romba dől, miután alapjában véve ítéleteken alapul! Tekintetbe kell venni egy oly dolgot, amely a mi szempontunkat az általános esztétikai szemponttól elkülöníti. Azt tudniillik, hogy az irodalmi normákban sokkal inkább szerepet játszanak a lelki és társadalmi gyökerek, mint bármely más "tiszta" művészet normáiban. Az irodalom több a művészeteknél, mert a teljes élménytartalom expressziója. Itt pedig első szerepe a gondolati elemnek van, vagyis képes egy teljes keresztmetszetet adni a "gondolatállományból". Ha tehát ily teljes expresszionáló, akkor - mindenesetre - sohasem lehet normákat állítani az irodalomra, anélkül hogy tekintetbe ne vegyük: mi expresszionálódik? Mert csak akkor ítélhetjük még az expresszió értékét, ha az expresszionálás célját is bevonjuk vizsgálatunkba! -
Tehát nincsen általános esztétikai norma, de igenis vannak oly normák, melyek mindig függnek az író akkori céljától, mikor művét írta.
Nincs független általános esztétikáról szó, de mégis norma van.
Minden alkotás magában hordja normáját: a kifejezés viszonyát ahhoz, amit kifejezni akart. Ez tehát bizonyos értelemben, bizonyos a priori dolog, mert minden kifejezendő élmény csak egyféleképpen fejezhető ki.
Itt egy megfelelésről van szó, mely az élmény és kifejezés között fennáll: egy a priori kifejezés.
Minden egyes műhöz megvan a csak egyetlen mód a kifejezésre. Egy esztétikai elv mindig van: kifejezte-e az író azt, amit akart? És az írót mindig a saját szempontjából kell nézni. Kézzelfogható helytelenség: a klasszicizmus ideáljához hozzámérni a naturalistát!
Eddigi kutatásunk során igyekeztünk definiálni az irodalmat, megkeresni az irodalomban azt, ami lényeges, hogy ilyen módon el tudjuk különíteni az emberi tevékenységnek azon ágaitól, amelyekkel szomszédos. Megtaláltuk, hogy ami lényeges az irodalomban nem egyéb, mint az expresszió. Ezzel a definícióval képesek vagyunk elkülöníteni az irodalmat egyrészt a tudományoktól, másrészt a tiszta művészetektől, melyek mind az emberi szellemi életnek egy-egy ágát adják, míg az irodalom az ember szellemi életét, egy lelkiállapotot a maga teljességében, keresztmetszetben adja.
Hogy evvel a gondolattal nem állunk egyedül, hogy természetesen és önként adódik az irodalom ilyen megkülönböztetése, annak bizonyítására idézhetjük a mai német filozófia vezető alakjai közül azt, aki a mi feladatunkkal rokon témával a legtöbbet foglalkozott. Diltheyt, aki a költői fantáziáról szóló esszéjében azt mondja: "Az ábrázoló költészet tarka szemüvegén az egész ember minden ereje szól és közreműködik." A kedélyélet minden költészet alapja. De minden költészet egyúttal gondolatoktól is át van hatva. Nincs szükség a költői művekről való általános elmélkedésre, mivel ezek csak pillanatai azoknak, akik megszabadulva a költői mű egészében nemcsak érzelmi, hanem gondolati világukat is kifejezik. Végre kifejezi az akaratot, a karaktert.
A költészet a maga teljességében fejezi ki az ember életét úgy, mint sem a tudomány, mely a tisztán gondolati szálakat adja, sem a művészet, mely ezeket háttérbe szorítja, nem képes kifejezni.
Az irodalmat háromféle szempontból nézhetjük. Nézhetjük először mint dokumentumot. Ez filológiai tudomány, amely a lélektannak és szociológiának hasznos, de annál alacsonyabb rangú tudománya. Másodszor néztük az irodalmat mint kifejezést, a kifejezés formáját, amelyben lelkiállapotaink objektiválódnak. Mondhatnók ezért az irodalmat szociológiai tudománynak, mert az emberiség szellemi életének egy bizonyos leképezésével és termékeivel foglalkozik, azonban itt tekintettel kell lennünk értékmotívumokra is, normákra, az író céljaira, az alkotásnak az eszményhez való viszonyára. Harmadszor tekintjük kész művek összességének. Így első pillanatra művészeti, értékelő tudománynak tűnhetik fel, mely úgy foglalkozik az irodalmi művekkel, mint az esztétika a művészeti alkotásokkal. Ez azonban nem lehet tisztán értékelő tudomány, mert az értékelés függ az írótól, a társadalmi környezettől, melyben előállott a mű, a tárgytól, amit a mű kifejez.
Ezek után beszélhetünk a kutatásainkban követendő módszerről. Ha az irodalomtudomány filológiai diszciplína volna, módszerünk az analízis volna. A dokumentumokat képzetelemeikre bontanók, és keresnők a törvényszerűséget. A második esetben módszerünk az analógia volna. Azonban semmilyen egyoldalú módszer nem lehet tökéletes. Ha tisztán szociológiai tudomány volna, megelégednénk annak a kutatásával, hogy hogyan jöttek létre az irodalmi művek, ha tisztán értéktudomány, akkor bizonyos esztétikai elvekből való deduktív értékelés módszerével elégednénk meg, de így, mivel mindkettő egybejátszik, egyik módszer sem vezethet bennünket eredményre.
Hogy rájöjjünk a helyes módszerre, először azt a kérdést kell felvetnünk: honnan indulunk ki, az íróból (az értéktudomány) vagy a műből (a szociológiai tudomány oldaláról)? Egyszerre kell kiindulnunk mind a két oldalról, mint az alagútfúrásnál, mondja Julius Petersen, mert az irodalom tanulmányozásánál olyan problémák merülnek fel, amelyek az egyoldalú vizsgálódást lehetetlenné teszik. Mint Wundt mondja, az irodalom átmenet a filológia és történet, az analízis és szintézis között.
A módszer kérdésnél még egy fontos dologra kell rátérnünk, és ez a jelentős mű kérdése. A természettudományokban a tipikus tünemény az, amely jelentős, amely leggyakrabban fordul elő. Ezzel teljesen ellentétes a történettudományok eljárása. Amíg a természettudományi fogalomalkotás a közösét, a történelmi fogalomalkotás az egyénit keresi. Ebben a dologban az irodalomtudomány teljesen a történelmi tudományok közé tartozik! Nem az a jelentős az irodalmi művek közül, mely a legtipikusabb, mely legjobban hasonló egy osztályhoz, hanem mindig egy új mű, amely újat hoz, újat fejez ki. Tehát élesen látjuk a különbséget, mely az irodalomtudományt elválasztja módszerben a természettudományoktól. De látjuk azt a különbséget is, amely elválasztja az irodalomtudományt a tisztán esztétikai tudományoktól, melyek lélektani és szociológiai szempontokra kénytelenek tekintettel lenni. A természeti és történeti megkülönböztetés a mai filozófia vezető gondolata. Rickert Die Grenzen der naturwissenschaftlichen Begriffsbildung című művéből vettük azt az előbbi mondatot is, hogy: a természet a közösét, a történelmi fogalomalkotás az egyénit keresi. Ilyenformán egy kis általános tájékozódást nyertünk a módszerről. A tünemények azonban oly bonyolultak, a felmerülő problémák oly sokfélék, hogy más és más módon kell magunkat orientálni. Mennyire különböző módszerekre lesz szükségünk mint a természettudományoknál, mint az esztétikánál, anélkül hogy merev módszert használnánk minden kutatásnál! Próbáljuk meg a felmerülő kérdéseket csoportosítani, áttekintést nyújtani e problémakörről, amellyel az irodalomtudománynak foglalkozni kell, és próbáljuk meg ennek felosztását.
A kérdések, melyek érdekelnek, a műnek és magának az irodalomnak, előállásának és hatásának törvényei. Hogyan áll elő egy mű, melyek a törvényei ennek és melyek a hatásának, a társadalommal való összefüggésének törvényei. Hogy kutatásunk teljes legyen, a következő fejezetekre oszthatjuk fel: 1. Vessünk áttekintést az irodalomra, és tájékozódjunk, milyen szempontok szerint lehet az irodalmat osztályozni. 2. Az irodalomnak melyek a mozgatóerői. 3. A kész mű megvan. Vizsgáljuk a viszonyt ahhoz, amit kifejez, vagyis az élményhez, a lelkiállapothoz, vagyis vizsgáljuk az irodalom viszonyát mintegy az élethez, mennyire tudott abból kiszakadni és objektiválódni, vagyis azt, amit régen eszményítésnek neveztek. 4. A kifejezés eszközeit, a formákat. Minden irodalmi mű pontos leképezése egy egyszer előforduló lelkiállapotnak. Az irodalmi mű mindig oly mű, melyhez hasonló nincs. A végtelen világ leképezése egy végtelen műlehetőségben. Hogyan történhetik ez a leképezés, mi a lehetősége annak, hogy valami olyat, ami még sohasem fordult elő, meg tudjunk érteni, vagyis az irodalmi eszközök, a formák: poétika. 5. Az irodalom továbbélése. Az irodalmi hagyomány. Azok az eszközök és formák, melyekkel ki tudom fejezni a soha nem ismétlődő élményt, megmaradnak és eszközei lesznek későbbi irodalmi műveknek is. A nyelvben például találok egy új szót, és megnevezek egy új fogalmat. A későbbi embereknek azonban ez már nem új szó, ez már aprópénz a rendes szellemi közeledésben. Így lesznek az irodalmi formák is lassanként formulákká. Ez mindig lehet egészen új, de az egyes szavak már használt szavak. Az irodalmi mű a maga teljességében egy egészen új élményt ad, ha a formáját analizáljuk, azt találjuk, hogy az egyes formai eszközök már másutt is használt eszközök, vagyis már formulák, és csak együttes hatásukban lesznek expresszióvá. Szóval az eszközök továbbélését nézve vizsgálom az irodalmat, a művek egymásra való hatását és azokból való formákat. 6. Az irodalom benyúlását az életbe, szemben a második ponttal, ahol az életből való kigyökeresedését néztük: milyen hatással van a társadalomra, milyen új szellemi áramlatokat képes létrehozni, a hatás, a siker törvényeit. Ide tartoznak az író sikerének törvényei is, melyek szintén az életre való hatása az írónak. 7. A határkérdések vizsgálata, melyek az irodalmat összekapcsolják, az irodalom kérdéseit összekötik az erkölcsnek, a szabadságnak, a politikának stb. nagy kérdéseivel.
A bevezetésből összefoglalásként még a módszer kérdését kell tüzetesebben tárgyalni, miután ez a kérdés mindennek a centruma.
A Taine-módszer két véglet között ingadozik: a filologizmus és az esztétizmus között. Előttem van egy irodalmi mű: míg teljesen filológiai tudományként kezelhetem az irodalomtudományt; a dolgom egyszerű; alkalmazhatom az analitikai módszert. Például egy elbeszélő mű meséjét, története fonalát nézve kereshetek a világirodalomban oly műveket, amelyek ezzel rokonok, vagy a lírai költészetben a versformát hasonlítom össze. Ez azonban mind csak egy része lehet a műnek, amely egymagában - arról, amiről szólni akar - keveset mond. Az összehasonlítást megejthetem; szokatlanságokat kutathatok, de ez mind nem a mi tudományunk.
Ha például Arany Domonkos-napra című versében e két sort nézem:
Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
eszembe jut ugyanaz az Arany, aki a Széchenyi ódát írta, eszembe fog jutni, hogy Széchenyi a Hitel mottóját Byrontól vette: "Az erős ellenáll, az erőtlen kétségbeesik." Ez cseng vissza Arany ódájában. Nem más ez, így nézni egy irodalmi művet, mint tiszta filológiai módszer. Ugyanilyen eljárás, ha nézem Berzsenyitől A jámborság és középszer főmotívumát: "Régi jámborság s te arany középszer!" Ez és a szapphói versmérték vezet vissza Horatiusra: "aurea mediocritas". De, ha a költeményt úgy tekintem mint műalkotást, akkor ezek a részletelemzések a költemény lényegéről semmit sem mondanak.
Miután a versben egy teljes lelkiállapot fejeződik ki, ez kizárja az elemzések összerakosgatásával való behatolást. Itt két módszerről lehet szó. Az egyik, amikor az íróból kiindulva, az íróból vezetjük le a mű lényeges sajátságait. Ez a Taine-módszer. Miután az egyéniség mindenütt egy, legfeljebb analógiai módszerrel dolgozhatok. Így tesz Taine Az angol irodalom történeté-ben, amikor az egyes angol írókhoz keresi az analóg francia példát. Így Tennysont Musset-hez hasonlítja; Thackeray Hiúság vására főhősnőjét összeveti Balzac Betti néni-je egyik hősnőjével. Tehát már a kiindulásnál nehézség. A kiválasztás szempontja a legnagyobb zavart szülheti, ha nem vagyunk tekintettel a művek értékére: Például Berzsenyi hatását csak művei értékei igazolhatják. Ha e kor és ez irány fő képviselőjét keressük, miért nem helyezzük Berzsenyi elé Baróti Szabót vagy Virágot?
Minthogy az igazi érték tisztán expresszió, tekintettel kell lennünk a kifejezés viszonyára ahhoz a viszonyhoz, amit kifejez. Például Berzsenyi szépsége így nézve egész más jellegű, mint Horatiusé. Ha be akarunk hatolni az irodalmi mű lényegébe, be kell hatolnunk az élethangulatba, mely ezt a lényeget megalkotta.
Tehát az esztétizmus így átvezet a pszichológiai munkához. És ez a másik módszer a pszichológiai munka. E két módszer állandó összejátszásban jelenik meg.
1
AZ IRODALMI MŰVEK OSZTÁLYOZÁSA
A NEMZETI SZEMPONT
Hogyan lehet az irodalmi műveket tudományosan, lényegileg áttekinteni? Kétféleképpen: a) amikor az irodalom keresztmetszetét akarja szemünk elé adni, ez az irodalmat nemzeti irodalmakra osztja fel; b) az előbbit keresztező osztályozás, a műfajok szerinti osztályozás.
Ha e két csoportosítást pontosan megvizsgáljuk, észrevesszük majd, hogy egyik osztályozás sem állja ki az erős kritikát és erős kiegészítésre fog szorulni.
Az első az irodalmat mint nemzetek irodalmának összegét fogja fel. Tehát az osztályozás alapja egy külsőség, a nyelv. Első pillanatra túlzott ez a külső felosztáson alapuló hangsúlyozás, de miután ez a szempont megvan a többi művészetek kutatásánál is - és így van nemzeti művészet -, a nyelvi különbséget erősen kell hangsúlyozni.
Mi az oka, hogy épp a nemzetileg elkülönítő vonásokat hangsúlyozzuk? Sem az ókor, sem a reneszánsz ezt a nemzeti csoportosítást nem ismerte. Görög irodalom = világirodalom, a nyelv egy, a görög, bár írói a legkülönfélébb tájakról származnak. Tehát a nemzeti elkülönítésre csak a nyelv egységtelensége vezet. Valahogy akkor kezdődik az úgynevezett technikai kiindulás, amikor a rómaiak a görögöktől meg akarják magukat különböztetni, és ezt a nyelvvel, a latinnal akarják elérni. A szellem itt is csak egy marad, a világirodalom egységes, csak épp a nyelv más. És ez az egység megmarad a középkorban, a reneszánszban, a nemzeti irodalomban is. Például Dante írásaiban a keresztény világ hagyománya továbbél a görög és latin egyházatyák nyomán, amelynek gyökere Vergiliusnál és Homérosznál található meg. Tehát csak a hangszer változott, a nyelv. A tudatos különválásnak még a XVIII. században sincs semmi nyoma. Sőt, mintha egy új kozmopolita nyelv akarna lenni, a francia. A nemzeti irodalmak, amelyek ekkor kezdődnek, még nem tudatosan azok. Bessenyei általános témákat ad, a francia felvilágosodás egyik kifejezője ő. A tudatos szétválás akkor kezdődik, amikor a nemzeti szellem ébred.
Ha tehát e megkülönböztetés politikai áramlat által jött létre, joggal nézhetjük: megfelel-e ez lényegi momentumnak? A nyelv kérdése mindenesetre fontos, mert különbség van a nyelvek által kifejezett gondolkozási mód között. De ez lényeges különbség nem lehet. Különösen nem lehet az ma, amikor kötelességünk a politikai fátyolt eldobni.
Az irodalom teljes expresszió, az egyéni lélekállapot expressziója. És ez az egyéniség emberi, amelyben a nemzeti vonások csekély mázt szolgáltatnak, lévén átlátszó dolgok, ahhoz az emberiséghez képest, mely mindnyájunkban él. (A magyarságon túl van még az emberi!) Egy fontos észrevétel szól itt még mellettünk. Az új írót nem akarja először elismerni nemzete írójának. Mondhatnók: épp azok az illető nemzet legnagyobb írói, kik nem tipikus megtestesítői nemzetüknek. Ott van a franciáknál Verlaine, aki a germanizmus megtestesítője volt nemzete szemében. Romáin Rolland-ot németnek tekintik a franciák. A legnagyobb francia "nemzeti" írót, Hugo Viktort most már elismerik a francia nacionalisták, de annak idején hányszor támadták germánsága miatt (l'esprit germanique). Így később a francia irodalom mintegy adoptálta.
Az író először, első megjelenésekor, önmagát fejezi ki, sőt leggyakrabban épp ezzel feltűnésekor a "nemzetivel" szemben áll. Később a körülmények változásával odafejlődnek a dolgok, hogy éppen ebben a felkeltett ellenszenvben látják az igazi nacionalizmust, és eljön az idő, amikor ezt az írót nemzete - adoptálja.
A mondottakat legjobban megvilágítja a hazai példa, Ady Endre. Először idegennek tűnt fel, piszkolták, gyalázták, magyartalan érzelmei miatt és ma Adyban látjuk megtestesítve az igazi magyarságot! Egy erőszakos lökés siettette ezt a közeledést, ezt a rátalálást. A háborúnak kellett jönni, hogy a nemzet fejlődését odébb vigye. A háborúnak kellett jönni, hogy a nemzet hasonuljon az íróhoz. Nem Ady magyarosodott, de a nemzet "adysodott" hozzá! Ha tüzetesen és mélyére akarunk nézni ennek a nemzeti szempontból való osztályozásnak, gondoljunk megint az eredeti kérdésre: mit fejez ki az irodalom, minek az expressziója az irodalmi mű? Vajon az egyénnek vagy a közösségnek a lelkét fejezi ki egész konkrétsággal? A felelet nem lehet más: az, amit az irodalom lényegileg kifejez, az az író lelke, az egyén lelke. Ez pedig nem közös vonás; épp ezt neveztük expressziónak, egy sohasem ismétlődő lelki állapot, egy teljesen egyéni tünemény. Márpedig ami nemzeti, kell, hogy az olyan legyen, melyet az illető nemzet bármelyik egyedére alkalmazhatunk.
A másik szempont, ahogy ezt nézhetem, az, hogy ez a nemzeti vonás csak bizonyos rárakódott vonás, egy réteg, a felett a mélységes valami felett, ami az embernek, mint embernek, a lényegét alkotja. Az irodalom pedig nem ezt a felszínes réteget akarja, de le akar ásni a legmélyebb vonásokig. Az irodalom igen gyakran e konkrétságával a rárakódott vonásokat is adja, de leás az emberi lényegig, és ez a gyökere.
Az egyéniség a különállás; e felett a nemzeti csoportosítások csak bizonyos külső réteget alkothatnak.
Az olyan irodalom, mely tisztán azt tekinti, ami egy nagyobb közösséggel közös, mely tehát tisztán etnikai (etnográfiai), az úgynevezett "Vaterlandsliteratur"; az ily irodalom az igazival szemben mindig csak külsőséges lesz. Az egyén, mint egyén, kifejezése az irodalomban olyan, mely mindenkit érdekelni fog, ellenben azon vonások rajza, melyek csak egy nemzethez tartoznak, ezek nem lehetnek általános érdekűek, érdekesek lehetnek egy kor, egy nemzet számára. Ily értelemben igaz lesz, hogy a világirodalomban a nagy alkotások csak utólag látszanak nemzetieknek, amikor a maguk megjelenésekor feltűnt "egyéniséget" kezdi a nemzet magáénak követelni. Machiavelli A fejedelem című munkája, elsősorban "machiavelli-i" és azután olasz. A windsori víg nők, melyet ma az angol szellem legtősgyökeresebbikének tartanak, eredetileg shakespeare-i volt, és csak később lett nemzetivé. Mi is a múlt műveit speciálisan magyarnak érezzük. De ha tetten akarjuk érni magunkat, nézzünk egy új dolgot, Ady: Az ős Kaján. Érzem, hogy nem magyar, de még teljesen Ady. Lényegében egy mű sem nemzeti, de gyökerében csak az író műve.
Különben is ez a nemzeti felfogása az irodalomnak nem új keletű. A régi irodalmi felfogásban nincs meg. Például a klasszikai kritika (a szép törvényeit keresve) a világért sem fogadhatta volna el, hogy a nemzeti érték a szép is! Boileau, aki ennek az iskolának a képviselője, meg lett volna lepve, ha ily kifejezést hall: "nemzeti irodalom". Az ő szemében nevetséges: nemzetileg elkülöníteni a szépet. A régi klasszikus kritika még a nemzeti nyelv követelményeit sem ismerte el, sőt - mint előbb láttuk - törekedett egy új kozmopolita nyelvre, a franciának az elismertetésére.
A nemzeti felfogást a romantikus kor hozta létre, a politikai ébredése a nemzeti eszmének. Az elkülönítés a nyelv által válik igazi különbséggé, miután a nyelv a gondolkodást is átalakítja. Az a fejlődése a politikai "nemzetiségnek", mely kötelességévé tette az írónak az elkülönítést a nyelv által, kétségkívül nagyon hozzájárult a nemzeti irodalmak elkülönítéséhez.
Az ossziáni ködök nehezen írhatók le egy oly tiszta, világos nyelven, mint a francia. (Ezért alakulnak át nagyon fordításban az irodalmi művek.) De rögtön jöhet az ellenvetés: ha van egy francia író, aki csak franciául ír, és oly érzései jönnek, melyeket csak ily ködös módon lehet kifejezni, akkor az a nagy francia író - ha kitűnő író -, bár a nyelve nagyon napfényes, mégis meg tudja magának teremteni a megfelelő homályt. Hogy ez igaz, csak meg kell nézni a legújabb francia irodalmat. Balzac is ezt erősíti meg: "Az irodalmi hangulatok minden nemzethez egyformán tartoznak, így a németeknek nincs privilégiumuk a holdvilágra, nekünk sincs a napfényre, éppígy nincs a skótoknak az ossziáni ködökre."
A nyelv tehát megnehezítheti az idegen érzés közlését, de útját nem állhatja.
Nézzünk magyar példát. A régi magyar nyelv a kifejezés durvasága, a hosszadalmasság által jellemezhető. Ennek típusául fogadjuk el Pázmányt. Most ezzel szemben nézzünk egy oly egyéniséget, mint Kölcsey. Egy ember, aki a sejtelmességet, a tömörséget keresi, a hangulatokban a szubtilis finomságokat kedveli. Ennek ellentétje az erő, a durvaság, a körmönfont szószaporítás. És Kölcsey is magyarul írt, és Pázmány is - így. Kölcsey meg tudta találni a maga finomságát a nyelvben, Pázmány a maga erejét, durvaságát. Egy nyelvvel fejeztek ki két külön hangulatot.
A nyelv tehát nem állandó tényező. Az íróktól függ. Így: a nyelv szerepét nem szabad túlbecsülni. Külső áramlatok átalakíthatják a nyelvet. Legjobb példa erre Kazinczy nyelvújítása. A német irodalom - tehát egy külső áramlat alakítja ekkor a nyelvet. Itt nem a nyelv győzött, nem a nemzet, de az áramlat, mondhatjuk így, a világirodalom.
Ezek után nem adhatok igazat Baldenspergernek, amikor megengedi magának ezt a kijelentést: "Nehezen lenne elképzelhető a francia Carlyle, vagy a norvég Ariosto." Pedig ha Carlyle egyénisége (először) Franciaországban jelenne meg, először szintén idegent látnának benne és csak később jönne a "rátalálási folyamat".
Az a felfogás tehát, mely az irodalmat így tekinti, az írókat egy Prokrusztész-ágyba kényszeríti.
Ennek bizonyítására Baldensperger a francia irodalomtörténet fejlődését hozza fel például. A francia irodalomtörténetben a nemzeti felfogás tulajdonképpen csak 1827-ben tűnik fel Villemain kritikájában. Villemain főszempontnak a francia géniuszt veszi, mely géniusz belső összefüggésben van a francia nép politikai érzületével. Ha így nézi a francia lelket és ezzel az irodalmat, már kimaradnának a nagy művészek az osztályozásból, akik a politikától teljesen elvonulnak. Kimaradnának a katolikus írók, akik egy nemzetközi szervezetnek a lelkét fejezték ki inkább, mint a nemzeti tendenciát.
Hogy a Prokrusztész-ágyszerű kényszeren valahogy segítsen az irodalomtörténet, egy másik irodalomtörténész, Nisard, ahhoz a módszerhez folyamodik, hogy a francia lelket, csak a francia irodalom egyes korszakaiban hajlandó meglátni, és azt mondja, hogy mindaz, ami a reneszánszig tart, az egyáltalában ide sem tartozik, azzal csak a nyelvtörténetnek kell foglalkozni, az azutáni kor egészen a "nagy századig" (XIV. Lajos): csak előkészület; és csak a "nagy század" nézhető igazinak. Ami ezután jön, az megint csak hanyatlás, dekadencia. Az ilyen nézőpont is rengeteg írót zár ki magából.
Gaston Paris 1870-ben megállapítja, mi az, amit francia léleknek mondhatunk? Nem tudja megállapítani, folyton habozik két lélek, két irodalom között.
A férfias hang: a francia dicsőség tónusa éppoly francia léleknyilvánulás, mint a könnyű hang cinizmusa. Lehetetlen tehát így osztályozni.
Michelet a francia jellemet a propaganda géniuszában, az eszmék terjesztésében találja meg. Ha mármost csak azokat az írókat nézné, akik ezen eszmét szolgálják, úgy Voltaire és Rousseau nagy írók volnának, de kiesne a kataszterből Flaubert.
Az idegenek, az angol Stevenson, a stílus bájában találja meg a francia irodalom lényegét. Mi lenne akkor Balzackal? Vischer a rend szellemét csodálja a művek zártságában. Brunetière kizárja a francia irodalomból Kálvint. Faguet a francia irodalmat kiválóan utánzó és terjesztő irodalomnak tekinti. Szerinte Angliából és Németországból kapja a szellemet, és ezt fejti világosabbra. (Ha ezt halljuk, mit mondjunk azokra a kritikusokra, akik ugyanezt mondják a német irodalomról.)
Lanson a tudatosságot nézi. A logika szempontjából akkor kiesne Pascal és a szimbolista Chateaubriand.
A kutatások - amint láttuk - mindig egyoldalú szempontokat kénytelenek felvenni. Ezek hasznosak lehetnek oly szempontból, ha általuk a nemzet lelkébe akarnának behatolni. E szempontból, kétségtelen, sok adatot nyújt. Ha tehát történeti célunk lenne, úgy e kutatások kielégítenének, de ha tisztán irodalmi a célunk, akkor e kutatások semmit sem mondanak a lényegre - az irodalmi műre - nézve. A nemzeti szempont tehát nem lehet kizárólagos szempont az irodalomban.
De az irodalmi kritika néha jogosan követi a nemzeti szempontokat. Amennyiben például a magyar irodalmi kritika nem egyedül nézi az irodalmat, mint egy nemzet beszédét önmagához, de valami számonkérés lesz a kritika: mennyiben vett részt a "nemzeti irodalom" az emberiség közös munkájában? Hogy egy durva hasonlattal éljünk, ha valaki Magyarország valamely termelési ágát vizsgálja, nézi, mit tud nyújtani ez a magyar termék a világkereskedelemnek? Ha így csinál, akkor egy jogos kutatást végzett: Magyarországról mondott valamit. De ha az illető termékről akarunk valami lényegeset mondani, nem ezt a felosztást követjük. Így, ha a magyar irodalmat mint magyart jellemezem, nem végeztem tisztán irodalmi tanulmányt, és tulajdonképpen nem az irodalomról beszéltem, hanem Magyarországról!
Egy irodalom sok hangulat és faj eredője lehet, igaz, hogy a nyelv egysége egy bizonyos közös vonást hoz, de mindez a közös vonás nem tudja őket annyira összetartani, hogy ne érezzük egy nagyobb összetartozás létezését - mondjuk - egy más, egy idegen nemzet irodalmi műveivel.
Ezt mutatja a fentebbi Prokrusztész-ágy, mely közös vonást akar keresni, erre hoztuk fel példának a francia irodalmat, és láttuk: bármily csoportosítás szemüvegén kerestük az irodalom lényegét, mindig találtunk oly műveket, melyek tiltakoznak ily csoportosítás ellen. Oly közös jellemző vonást, mely eggyé tudja fogni a francia irodalom tömegét - nem találtunk.
Bármelyik irodalomnál ugyanaz az eredmény. A görög irodalomban a dór karakter jelentette az egyszerűségeket, az attikai a szellem derűjét, a szicíliai irodalom a naturalizmust. Tehát csupa ellentétes, egymást kizáró lényeg, mégis együtt a görög irodalmat alkotják!
Az angol tudósok a francia módszert meg sem kísérlik. Újból francia az, aki ezt ráhúzza az angol irodalomra, Taine, de nyomban jöttek a cáfolatok. Hogy mily lehetetlen dolog ez a "bekényszerítés", mutatja a nagy angol kritikus, Matthew Arnold példája, aki az angol karakter lényegét, az energiát és a becsületességet akarta rákényszeríteni az irodalomra. Gondoljunk most Wilde-ra és Shaw-ra; vagy nézzük a puritanizmus irodalmát és A windsori víg nők-et. Mily óriási végletek találkoznak egy nemzet irodalmában! Vagy ott van a megtestesült praktikusság, realizmus Dickensben és vele szemben Rossetti a megtestesült l'art pour l'art!
A németeknél is így járnánk. Richard Wagner a németben a faj ős mélyéről hozott külön szellemét kereste, viszont Scherer nem a német elkülönítésben, de épp a klasszikai kultúra továbbfejlesztésében kereste a német irodalom lényegét. Az egységesítés nehézségeit kezdi belátni Bartels, aki szerint a német sajátság: a perszonalitás, a német irodalom nála a meglepetések egész sora: a sok külön-külön lényegű egyéniség fellépése. Ez ugyanaz, amit a franciák mondanak az angolokra: "Ezeknek a szigetlakóknak mindegyike maga is egy sziget!"
Ha az olasz irodalomban, mint lényegest, a játszi virtuozitást nézem, mit csinálok Dantével? Ellenben a norvég irodalmat könnyű "zord"-nak, "társadalmi"-nak elképzelni, mert igazán csak két írója áll előttünk: Ibsen és Björnson, és csak ezek lényegét látjuk, amikor norvég irodalomról beszélünk. Az idegen szemlélő csak egyoldalúan ítélhet egy nemzet irodalmáról: csak azt látja meg benne lényegesnek, ami a sajátjában nincs meg.
Egészen világos: ha egy nemzetről tudni akarunk valamit, akkor jogunk van a nemzeti (= a már adoptált) irodalomban keresni az adatokat az illető nemzetre vonatkozólag, de nincs jogunk nemzeti szempontokat keresni, ha - az irodalomról akarunk lényegeset megtudni, mert az irodalom csak későn lett az emberek technikájából nemzeti! Ezt fejezi ki Émile Hennequin: "Egy nemzeti irodalom adoptált valami, és ezek az adoptált dolgok azok, melyek a nemzet lelkét megalkotják." Tehát a nemzeti irodalom egy készakart termék, egy konvenció a múltról!
Mi az oka most már annak, hogy bár ennyire kritizálható a nemzeti szempont, mégis ez a felfogás vezet? A felelet egyszerű: a mi uralkodó felfogásunk, a mi iskolánk ez iránt a szempont iránt tett minket fogékonnyá! Nem tudtuk az irodalmat elfogulatlanul nézni. A nemzeti vonásokat kerestük elsősorban. De ez egyoldalú álláspont, mert amit nemzeti szempontból tekinthetünk, tekinthetnők más szempontból is. Például igazolhatná ítéletünket a katolicizmus. Akkor nem nemzeti értékek szerint ítélnénk, de aszerint: mi van a katolicizmusból az irodalomban kifejezve? Nézhetnők az irodalmat a politikai eszme fejlődése szerint, például a monarchia eszméje szerint. Akkor az irodalom eszerint csoportosíttatott volna: elő tudja-e segíteni ezt az eszmét? Ezek és ezek közt a nemzeti irány: egy világnézet; ez irányított minket, és ha a jövőben egy más összekapcsolódóbb világnézet jön, akkor a politikai határokat nem kell válaszfalnak, külön csoportosításnak tekinteni.
A középkori énekek teljesen nemzetköziek voltak. A népek mondái átmentek az egyiktől a másikhoz. A lovagi szellem teljesen nemzetközi szellem. Egy és ugyanazon mondát, művet egyformán élvezhettek a különböző nemzetek. Gondoljunk itt - a középkorban - az indus vallás meséinek elterjedésére. (A magyar Barlám és Jozafát.) Látjuk: ami a közösséget alkotja, az egy világnézet, a buddhizmus, mely rokon a kereszténységgel. Az irodalom valóban világirodalom volt, egy keresztény irodalom, mely teljesen nemzetközi termék. Ezzel analóg példa a mai irodalom legalsóbb rétege, a könnyű irodalom, melynek a termékei nemzetköziek, mert az olvasóközönsége is az. Gondoljunk a detektívregény- és operettirodalomra.
Ha mármost a jövő új összekapcsolóbb világnézete lesz az, ami e nemzeti eszme helyét foglalja el az irodalomban, úgy a jövő irodalom-történettudósok szempontja is eszerint fog módosulni: a múlt irodalmát már az új szemmel fogják nézni. Tegyük fel, hogy a jövő szempont a forradalmi, a proletár lesz, akkor az irodalmi szemüveg egész más képet fog a szembe juttatni. De belátjuk, ez a szempont éppoly egyoldalú lesz, mint a nemzeti. Éppen olyan ez, mint ahogyan a mai nemzeti szemüvegen át nézzük az irodalmat akkor is, amikor még az egyáltalában nem "nemzeti", mint például a középkorban. És vizsgáljuk a nemzeti irodalom hitvány csíráit, melyek - hiába - értéktelenek. Ugyanaz, mint amikor Petrarca Afriká-ját nem becsüljük eléggé, mert nem fejezi ki a nemzeti szempontot, pedig ez fejezi ki a reneszánszot és nem szonettjei.
Éppígy, ha majd a forradalmi szempontot nézzük, akkor nem lesz fontos Arany János költészete, de fontos lesz egy ugyanakkor élő jelentéktelen író, akinek művében esetleg ütközik a proletárköltészet csírája.
Mindezen elmélkedések rávezetnek egy fontos tényre: mindezek a szempontok egy világnézeten alapulnak. A nemzeti eszme szintén egy világnézeti áramlat. És valóban, ha az irodalom a lelki világ expressziója, akkor érthető, hogy ha ezen lelki kategória szerint világnézeti szempontból osztályozzuk az irodalmat. A nemzeti szempontnak nem kellene tehát elvesznie, de csak egy szempont lenne a többi között. Így a térbeli osztályozás az időbe helyeződne át, ami természetes, hisz az irodalom lelki jelenség, ez pedig időben folyik le.
Tehát a nemzeti szempont kritikája nemcsak negatív eredményre vezetett, de pozitív eredményű is volt, megmutatta a lehetőséget egy mélyebb osztályozásra.
Szándékosan időztünk sokat a nemzeti szempont kritikájánál. Talán a kor az oka! [Ez bővebben van kifejtve Babits Irodalmi problémák című munkájában. Azok a változások, melyek a magyar irodalomtörténetben egymást követik, elsősorban nem a nemzeti politika eredményei, igazi gyökerei a világnézeti változások.]
Mikor egy új kor kezdődik, a reneszánsz, a reformáció, akkor ezek nem a nemzetek politikájától determinálódnak, de egy közös világáramlattól. Nézzük nálunk a romanticizmus korát. Ez nem más, mint a nemzetközi romantikus irány egy ága, mely akkor épp kedvez a nemzeti iránynak, mert egzotikumot keres.
Tehát nálunk a nemzeti irány tulajdonképpen egy világáramlattal jön létre. Hiszen irodalmunk úgy tartalmilag, mint formailag nyugati irodalom. Nyugati formára vall a rím, mely nyugati formai eszköz. Létrejön a formai hagyományok továbbadásával. A formákkal nemzetről nemzetre, "labdáznak". Gondoljunk Homéroszra, hogy él formában Vergiliusnál, tovább Tassónál és Zrínyinél. Vagy Vörösmarty Tündérvölgy-e, első pillantásunk azt fogja mondani, milyen hagyományos magyar vers! Egészen a Zrínyi ruhája, de ha tovább bolygatjuk a formát, a nyomok visszavezetnek Tassóhoz és innen Vergiliushoz. Tehát ez nem nemzeti, de nemzetközi gyökereiben. Vagy ott van Madách Ember tragédiája, formailag közelebb áll Faust-hoz és tartalmilag a XIX. század pesszimistáihoz. (Byron, Leopardi, akiket pedig talán nem is ismert), mint a magyar irodalom reprezentánsaihoz, mondjuk Aranyhoz.
Jogos tehát kutatni, milyen világnézetekkel gazdagította a magyar nyelv a világirodalmat. Jogos, mert nem eshetünk bele a tévedésbe, hogy amit a magyar psziché adott, mint jelentéktelen árnyalatokat, nem tekinthetem fontosabb kategóriáknak, mint a világnézetet magát, melyet talán az árnyalatok kissé módosítottak és ezzel hozzájárultak.
Az eredmény: a nemzeti szempontnál van egy lényegesebb szempont, a világnézeti.
A MŰFAJI SZEMPONT
A második szokásos felosztás a műfajok szerinti. E felosztást inkább az esztétizmus alkalmazza. (A nemzetit inkább a történeti és pszichológiai módszer.) A megkülönböztetések e szempont szerint különfélék. A legtágabb megkülönböztetés a cél szerinti.
Ez a felosztás kevés lényegest mond nekünk. Például a megbeszélő művek nagyrészt nem tarthatók irodalmi műveknek, inkább a tudomány keretébe utaljuk őket. Épp így a történeti művek sem tekinthetők tisztán irodalmi műveknek, különösen nem a mai történeti irodalom. (A régi, klasszikus történettudomány mindig irodalom volt, mert az írók expressziót adtak. Liviusban a római jellemet érezzük és egyúttal őt magát. Egy lelkiállapotot kapunk. De a mai történetírás eleve kizárja az író lelkét, amikor fődolog nála az objektivitás.) A szónoki műveknek, hírlapi cikkeknek - mint praktikus eszközökkel dolgozóknak - semmi közük sem lehet az irodalomhoz, mint expresszióhoz.
Így zömnek megmarad a gyönyörködtető rész, mint "irodalom", a többitől esetleg csak kis rész. Ez a felosztás nekünk nem felel meg; itt is egy kategóriába való szorításról van szó. A tulajdonképpeni cél szerinti felosztás nem helyes, mert az igazi cél: az expresszió. Így ezt elejtjük.
Egy más szempont a tisztán gyönyörködtető műveket a következőleg osztja fel:
Itt is erős kifogásaink lehetnek. E felosztás első pillanatra külsőségesnek tűnik fel, éppúgy, mint a nemzeti felosztásnál a nyelv. Igaz, hogy amint a nyelvnél láttuk, az mégis hatással van a gondolatra magára, éppígy a forma is visszahat a lelkiállapot lelki tartalmára. De ez nem lehet a lényeges megkülönböztetés. Tehát próbáljuk meg az elkülönítést belső szempontból visszavinni. Itt sem lehet alkalmazni a prokrusztészi ágyat. Az első: megpróbáljuk úgy tekinteni az elkülönítést, mint az expressziói objektiválások fok szerinti elkülönítését, világosabban, minden expresszió kiszakad belőlük, de amennyiben ezt már kifejezte, úgy objektív. Ez objektiválás fokai különbözők.
Legkezdetlegesebb fok, amikor a műben még mindig a költő beszél. Ez a líra. Fejlődés: amikor az író élményeit alakokban objektiválja, bár ő vezeti az alakokat. Ez az epika. A harmadik az objektiválás legmagasabb foka, ha az író egyáltalában nem is szól többé, alakjai, mint teljesen objektivált alakok mozognak. Ez a drámai költészet.
De ez csak látszólagos megkülönböztetés.
Gondoljuk meg, mennyi lírai dráma van (a költő beszél folytonosan), például Byron Manfréd-ja és Goethe Faust-ja. Sokszor egy-egy alak nem egyéb, mint az író szócsöve, tehát csak látszólagos az objektivitás. De megfordítva is történhetik. Herediáról az az érzésünk, hogy szonettjei teljesen objektívek. Teljesen drámaiak a Browning művei. Maga jellemzi így műveit: "Bár gyakran lírai a kifejezésben, mindig drámai az elvben" (a költészete). És valóban: minden költeménye egy-egy monológ, és mégsem lehet ezeket a költeményeket lebecsülni (egy arab vezér átélése például). Kétségtelen, bár költészete lírai, az objektiválásnak oly foka áll itt elénk, mely teljesen egyenlő a drámaival. Shakespeare szonettjein sokat vitatkoznak: nem helyzetdalok e csupán; ellenben A vihar Prosperójában, némelyek Shakespeare egyéni hangját vélik hallani.
Így tehát kísérletünk nem sikerült.
Megpróbálom a következőt: szempont, mit fejez ki az író? kifejezheti; a) a saját belső világát (líra); b) a külső világot: a maga lelkén keresztül szűrve (epika). Rögtön jön az ellenvetés: mindaz, amit az író kifejez, a belső világához tartozik. És minthogy nem lehet líra, mely nem kívülről fakadt, éppígy nem lehet objektív epika és dráma. A költő mindent a maga lelkén át szűrt le. Tehát tulajdonképpen minden költészet líra. Hogy az a) lírát jelent, a b) epikát, úgy hová sorolom most már a drámát?
Lehetne mondani: a drámai költemény szintén a külvilágot expresszionálja, de - belülről nézve. Más a drámai költemény, a belső világ objektív megjelenése. De ez mind csak kibúvó a nehézség alól. Tudjuk, hogy a regényíró gyakran ugyanazt teszi: belülről nézi az alakokat. De míg a drámai költő csak a szavakon keresztül jelenhetik meg, a dráma csak úgy mutathatja az alakokat, ahogy azok a szavakon át megjelennek, addig a regényíró képes valóságos lélekanalízisre, vagyis még jobban képes behatolni az alakokba, mint a drámaíró. A szavak csak kifelé való megnyilvánulások, de a regényíró (az epikus) az összes gondolatárnyalatok kifejezésére képes, és ezek nem objektiválódnak egy drámai monológban. Ezt látjuk Kemény Zsigmond regényalakjaiban, az aprózó lélekanalízist. Ez van Arany némely hősénél, például mikor Toldi habozik meglátogassa-e Piroskát, Tar Lőrinc feleségét. A habozás nem egy monológban van kifejezve, de a gondolatok borzasztó finom árnyalatszerű töredékeiben. [A jegyzet szövege itt hiányos.]
Itt mintegy a gondolat belső műhelyébe láthatunk, míg a drámaírók hatáskörébe csak a szavak tartoznak.
Még jobban látjuk ezt Browning fentebb említett úgynevezett monologizáló szonettjeiben. Az illető alak még önmagának sem vall be mindent, ezért nehezek Browning versei, mert nem tudjuk a "tudatlan" gondolatokat kitalálni. Ez volt tehát az első ellenvetés, a drámai költészetet nem tudjuk hova behelyezni.
A másik ellenvetés: csak az epikai és lírai felosztásnál kell maradnunk - és még ez sem maradhat meg. Gondoljunk itt Byron epikai költészetére, Puskin, Arany László költői elbeszéléseire. Ezek mind sokkal közelebb állanak a lírához, mint az epikához. Sokkal többet adnak belső világukból, mint a külsőből. Gondoljunk a regények némely fajtájára: a Werther-regényekre. Epika ez, és mégis sokkal több benne a belső világ, mint a külső. Továbbmenve, gondoljunk arra, hogy e szempont szerint a dráma állna a legmesszebb a lírától, és mégis, ha a görög drámát nézzük, az feltétlenül közelebb áll Leconte de Lisle lírájához, mint Shakespeare drámáihoz.
Ha esetleg Leconte de Lisle példája rossz lenne - mert ő nagyon át volt itatva a hellenizmustól -, úgy nézzünk egy más akkori francia filozofikus lírikust, mégpedig egy romantikust - aki tehát messze esik a görögségtől -, Alfréd de Vignyt, úgy látni fogjuk, még ő is közelebb áll a görög drámához, mint a görög dráma Shakespeare-hez. Gyönyörű Végzet ciklusa teljesen görög szellemű. Ha mai szemmel olvasom a görög drámát, úgy inkább lírát érzek.
Látjuk tehát: mihelyt a belső szellemet nézzük, e felosztás rögtön eltűnik.
A harmadik ellenvetés, a mi érvünk: alapjában minden költészet líra.
A parnasszisták célja volt: az impasszibilitás. Az író ne önmagát adja, de egy külső, objektív szépet. Az író szerepe hasonlítson a szobrászéhoz. Nézzük Hérédia szonettjeit, melyek e szellemben készültek. De vajon Hérédia nem önmagát fejezte-e ki szonettjeiben? Együttvéve ezek egy emberi élmény kifejezését adják: az élmények dolgoznak bennük. Gondoljunk Flaubert-ra. Ő mint egy tudós járt el regényeivel. Mikor Karthágó történetéből keres dokumentumokat, elmegy Karthágóba, forrástanulmányokat végez. De dokumentumokat gyűjt a Madame Bovary-ban is. Zola annyira megy a dokumentumgyűjtésben, hogy hírlapcikkeket szed össze. De ezek mind csak száraz tudományos dolgok lettek volna, ha nem kapcsolódtak volna élményekkel, ha az író néma maradt volna! Az impasszibilitás elve csak akkor érvényes, mikor Zola így korrigálja: "A művészet nem egyéb, mint az élet az író lelkének tükrében." Tehát a tükör a fontos, amely hol homorú, hol domború.
A költői mű nem fotográfia, hiszen akkor minden kép egyforma volna, de valami, ami az író élményét adja. A külső világot csak annyiban tudja rajzolni, amennyiben ez az ő élménye lett.
Minden műfaj líra! A megkülönböztetés csak külső lehet.
Még egy fontos dolgot kell megjegyeznünk, azt tudniillik, hogy a műfajokban mennyire nincs semmi állandóság. A műfajok folyton változtak. A XVIII. században a líra majdnem teljesen hiányzik, legfeljebb csak külsőleg van (Voltaire). Az eposz, melyről azt mondják, hogy a regény folytatása - az is változó -, lényegileg is ki van fejezve ez, mert ez az eposz (regény) lényegileg közelebb áll a lírához, mint az eposzhoz.
Mindig új műfajok állhatnak elő. És nincsen semmi a priori elv: vajon milyen műfajok lehetségesek!
A regény például az alexandriai korban keletkezett. Volt egy a priori elv, mely ezt megjósolta? Nem! Ma sem tudjuk megmondani, milyenek jönnek?
Ha jobban és mélyebben nézzük a dolgot, kimondhatjuk elvként: minden nagy íróval egy új műfaj születik! Az újat csak újjal lehet exprimálni. Ott van például a poétika költői elbeszélése. De ha megint nézzük Byron ily műveit, látjuk, hogy semmi közösség nincs más ilyfajta művekkel. Az ilyen írói "külön" műfaj, mint forma kísérthet, Byron formáját utánozza nálunk Arany (Katalin). De hogy mennyire nem az övé ez a műfaj, azt elismeri maga is, amikor azt mondja róla: "költői stílusgyakorlat". Amikor aztán egy új műfajt, a Toldi-t ír, akkor az már csak az Arany műfaja. Itt esetleg zavarólag hathat Petőfi János vitéz-ének a hatása. De ott van például Az első lopás: ez tisztán Arany műfaja. Így a regények: A Werther-regények műfaja más, mint például Dickens regényének műfaja.
Ha a műfajok változnak, a műfajok meg is "halnak". Meghalnak, ha felesleges szerszámot adnak. Aesopusi mesét ma már nem írnak az emberek. Új élményei nem olyanok, hogy ezeket ily szerszámmal lehetne kifejezni.
A műfajok tehát születnek és halnak.
A műfajok változhatnak! Nézzük például az ódát. A mai poétika szerint: a fenséges érzelmek kifejezésére alkalmas műfaj. Nyelve ünnepélyes. De eredetileg nem ez a jelentése. Maga a neve is egyszerűen csak dal. És ha az ókori művelőit nézzük, például Horatiust, azt látjuk, hogy az ő ódáira egyáltalán nem alkalmazható a fenti definíció. Az ókori óda csak formát jelentett, az alkaioszi és szapphói versformát. Nincs is a Horatius ódáiban semmi, ami a mai definíciót fedné. A legtöbb naiv szerelmi dal.
Hogy mennyire fontos a forma az ódánál, mutatja az, hogy mihelyt nem a rendes versmértékével fordítjuk, teljesen elveszti magát az ünnepélyes hangot is. Azért, ha Arany lefordítja - rímes versben - Horatius ódáját, ebből rögtön dal lesz. Minthogy az óda versforma, idővel az ünnepélyes hangnemnek lett a legmegfelelőbb formája, egy sajátságos félreértés következtében ráfogták e formát az óda lényegének.
A görög epigrammák szintén nem fedik azok mostani definícióját. A görög epigrammák egész egyszerűen rövid szerelmi dalok, melyek talán közelebb állanak Heine rövid szerelmi verseihez, mint a mai értelemben vett epigrammához. Ott vannak az : egész vérig menő érzéki dalok. A római irodalomban gúnyversként szerepelnek, Vörösmartynál képek (Magyarország címere). Ezek inkább hasonlítanak a parnasszisták szonettjeihez, mint a poétikai epigrammához. A közös bennük itt a forma, mely a rövidségben nyilvánul.
Az elégiánál sem találunk oly közös jellemvonást, mely e műfajt jellemezné. = jajt mondok, tehát eredetileg gyászvers. Euripidésznél azt mondja Iphigeneia: "Csak elégia közt fekszem itt." Itt is úgy szerepel még, mint a fájdalom kifejezése. Theognisz elégiái már nem gyászversek, de életfilozófiai költemények. Türtaiosz harci dalokat írt e név alatt. Szolón az ő állambölcseletét, Xenophanész a felvilágosodást jelzi az elégia szóval. Mimnermosz elégiái szerelmi versek, ahol nem a gyász szólal meg, de épp az életöröm. Később megint ráfogták, hogy gyászdal, azután a csendes hangú verseket mondták elégiának. Tompa elégiáinak semmi közük sincs a görög elégiához.
A műfaj tehát teljesen megváltozhatik, csak a név tartja valahogy össze.
A műfajoknak ez a folytonos fejlődése adta a gondolatot Brunetiere-nek, hogy felállítson egy elméletet a műfajok életéről. Kimondja, hogy az irodalomban a vezető szerep és irányító elem épp a műfajok változása. A lírai költészet fejlődése Franciaországban a XIX. században című sorbonne-i előadásában a következőket mondja: "Az irodalom élő és fejlődő dolog. A műfajok éppoly eleven lények, mint az állatfajok." Ezért az irodalomtudomány szempontja nem lehet más, mint egy a természettudományihoz hasonló szempont, mely a fejlődést és annak törvényeit vizsgálja. A műfajok átalakulnak. Mármost hogyan lesz az a szellemi energia, mely az egyikben van, az átalakulás révén a másik tulajdona? Erre nézve idézi Francesco De Sanctis híres olasz irodalomtörténetének azon lapjait, melyeken leírja az olasz eposzköltészet lassú halálát, és hogy hogyan születik meg ennek romjain egy új műfaj, az olasz opera. Az eposzirodalom meghalt, és megszületett az opera! Tasso és Ariosto alakjai lassan egy egész más műfaj kereteit töltik ki, az operáét, azét az operáét, mely még nem vált el az irodalomtól. Egy híres olasz költő, Metastasio fő életműve mindig az operalibretto maradt.
Egy más példát is mutat Brunetière. Észreveszi, hogy a lírizmus nagy kivirágzása a XIX. században egyenlő a XVII. század francia irodalmában a dráma és a szónoklat kivirágzásával. A műfajok tehát változásnak (az érdeklődés irántuk) vannak alávetve. Míg az egyik kör inkább a "közös" műfajok iránt hajlamos (dráma, szónoklat), addig a másik kor az individuális műfajt kedveli jobban. Sőt megtörténik, hogy az egyik műfaj teljesen lehanyatlik. A szónoklat letűnőben van (mint irodalom!), ellenben a líra napja annál magasabbra kapaszkodik. A műfajok e változása analóg az állatfajok egymással való örök küzdelmével. A létért való küzdelem, a szelekció uralkodik itt is!
Az erősebb műfaj túléli a másikat. Soha egyszerre nem virágzott valamennyi zsáner! A lírának nem volt helye a XVII. században, elfoglalta helyét a testvérfaj, a szónoklat. És a testvérfajok küzdelme mindig elkeseredettebb, mint a más fajok egymás közti küzdelme.
A klasszikus szónoklat bő alkalmat ad a szónoki egyéniség kinyilvánítására. Ugyanazok az érzések vannak itt, melyek a líra felé törnek. Így a szónoklat mellett a lírának nem lehet helye, miután az úgynevezett lírai ösztönt ki bírta akkor elégíteni a szónoklat.
Ezután a szónoklat senyvedni, a líra éledni kezd.
Hogyan ment végbe a változás?
Itt Brunetière utánozza Darwin nagy tettét. Darwin előtt a változások oka az állatfajoknál a külsőségek, a környezet, az ellenséges erő. Darwin e változásokat magába a fajba helyezte. Szerinte a változás oka: az illető fajban egy új hasznos tulajdonság megjelenése. Ha sok változat között van olyan, mely jobban tudja biztosítani a faj fennmaradását, úgy ez az ág marad uralkodó, ahol ez a tulajdonság megmarad, míg a többi változat a létért való küzdelemben elpusztul. Tehát a jobb fajta túlélése az, ami a szelekciót irányítja, és az oka egyúttal e változásnak.
Így az egyén kap szerepet, mert az egyén az, akiben megjelenik a változás, és ő fogja e változást végrehajtani. Az egyén a "törzsapja" mindig egy jobb fajnak.
Ugyanaz történik a műfajoknál.
A szónoklatból líra lesz. Az ok: az egyéni feltűnés, amely magával hozza azokat, melyek jobban alkalmazkodnak a korhoz. Ez az egyén Brunetière szerint Rousseau, aki a mai líra ősapja! Az egyénben kell, hogy legyen a változás oka. Aki ezt a változást ki tudja magából hozni, ez tulajdonképpen a zseni.
Ha Rousseau Önvallomásai-t olvassuk, tisztán áll előttünk a helyzet. A folytonos mostoha körülmények között szüksége volt a folytonos önmagával való foglalkozásra. Ez a rákényszerített önmagával való foglalkozás már belülről jött, önkénytelen lírává teszi műveit. És minden más líra ennek az utódja.
A fajok életét leírni, ez lenne a tulajdonképpeni feladat. De itt előáll a mi kritikánk, az a kritika, mely egyformán alkalmazható mindazon elméletekre, melyek az analógiát keresik az állati szerves világgal. Az ilyen hasonlat mindig csak hasonlat marad. Ez pedig mindig sántítani fog, és általánosítani ezt nem lehet. Mi tehát ezzel a fenntartással tekintjük Brunetière elméletét, kimondva: sok hasznos gondolatot adott nekünk, melyet mi felhasználhatunk.
Brunetière magukból a művekből indul ki, és a műfajok vizsgálatából arra az eredményre jut, hogy e vizsgálatnak tekintettel kell lennie a történetre, a faji fejlődésre. A változás fő okát az egyén átalakító erejében találja meg. Szerinte tekintettel kell lenni a műnek genezisére. Tekintettel kell lenni úgy történeti, mint lélektani motívumokra. Ez pedig megfelel a mi előzetes megállapításunknak: minden szempont kell hogy visszavezessen az íróhoz. Az eredményünk az lesz: az irodalmat nem lehet stabilis műfajok szerint áttekinteni. Az áttekintés tehát nem a priori esztétikai szabályok szempontjából történik, de egyedül a történeti fejlődés szempontjából, az idő szempontjából. Egy hosszmetszetet kell látnunk az idő arányában. Bármely más szempontból nézve (tehát a nemzetin és műfajin kívül) ugyanazon eredményre jutnánk. Így például lehet a nyomozás természettudományi szempontú. Meg is próbálták ezt: azon törzsek szerint nézni az irodalmat, melyek az illető fajt alkotják. Ez - tagadhatatlan - mélyebb szempont a nemzetinél. De a végeredmény mégiscsak időleges szempontú lehet, mert a fajok történeti jelenségek - tehát időlegesek -, nem pedig a priori kategóriák. Ezen próbálnak úgy segíteni, hogy nem az embert veszik az osztályozás alapjául, de miliőt - a tájakat, az éghajlatot -, és az ezen miliőből kifejlődött irodalmakat (például az Itáliai-félsziget és a kisázsiai irodalom közös elemei). Ez a szempont rendkívül egyoldalú, mert a miliő sokkal csekélyebb jelentőségű, mint a formai hagyomány és a faj lelke és az egyéniség. Hogy mennyire így van ez, annak megértéséhez elég egy oly példa, mint az eposz fejlődése. Nézzük csak Homéroszt, Vergiliust, Tassót és Zrínyit. A legkülönbözőbb tájak szerepelnek Kisázsiától Magyarországig.
Eredményre tehát csak a történeti szempont vezethet, éspedig olyan, mely a műformák fejlődésével van összeköttetésben. Vagyis olyan, mint Brunetière módszere.
Ha tehát csak időszerű a szempontunk, problémánk ez lesz: hogyan osztható az irodalom korszakokra?
Itt utalnunk kell egy erre vonatkozó műre: Richard Meyer Prinzipien der wissenschaftlichen Periodenbildungen. Mi itt csak arra utalunk: az ily módon kiképezhető korszakok nem teljesen biztosan fedik az irodalmi korszakokat, lévén ezek emberi egyénekkel összekötve: Az egyéniségek változása az, ami minket érdekelni fog.
Ezt vette észre Wilhelm Dilthey. Das Erlebnis und die Dichtung című könyvének Novalisról szóló fejezetében azt írja: "Az irodalom átalakulásának előföltétele egy új írói generáció jelentkezése. Ez annál szembeötlőbb, hogy csoportosan szoktak jelentkezni, ritka a magányos egyén." Dilthey az irodalmi korszakok felosztásának alapjául az írói generációkat választja, például felhozza a német romanticizmus fiatal generációját.
Ez az elmélet tetszőleges és kínálkozó; de felvethetjük a kérdést: az új generáció új vonását mi hozza létre? Az új generációban közös vonások vannak; mi teremti ezt a közös lelkét az új generációnak?
Dilthey két dologra jut: a) az új generáció egy közös kultúrát kap, az öröklött hagyományt, amely azonban bennük egy réteggel megrakodottabban jelenik meg; b) a fiatal generációt ez a réteg ösztönzi, az öröklött hagyományt túl kell haladni, mert az öröklött mentalitás nem illeszkedik be az új korba.
Ellenérvünk: az irodalmi változásokat az író mint egyén csinálja.
Ha igaz, hogy Brunetière úgy járt el, mint Darwin, hogy tudniillik míg Darwin előtt a változás okát a miliőnek tudták be, úgy gondoljunk itt Taine-re, ahol a változás oka szintén a viszonyok átalakító ereje. Ha igaz, hogy Brunetière túlhaladta ezt az álláspontot, amikor a változás okát az egyénbe vitte, amikor a változás nála oly alapokon nyugszik, mely nem a viszonyokból fakad (mert ezek mindenkinél egyformák), ha igaz, hogy a változás oka a zsenialitás az egyénben, akkor belátjuk, miért nem alkotja meg azt a művet az illető generáció egy más tagja, aki pedig szintén ugyanazon miliőben él.
A generációs elmélet tehát nem elégíthet ki minket, mihelyt az egyéniséget leszorítjuk. Vagy gondoljunk az úgynevezett elkésett írókra. Ott van például Mikes Kelemen. Őt nem illeszthetjük be a nemzetietlen korba, ő az előbbi generáció, a nagy erdélyi memoárírók generációjának tagja lehetne inkább. Vannak írók, akik megelőzik korukat. Csokonai maga mondta: őt csak a XX. század fogja megérteni, és nem csalódott; vagy Stendhal, aki úgy érezte, hogy a jövő század írója. A pontos felosztás alapjául tehát a generációs elméletet nem fogadhatjuk el.
Az irodalmi tehetségek csoportosan szoktak jelentkezni, de nem mindenütt jönnek felszínre. Törvényt itt alkalmazni nem lehet. Ha azonban megjelent a zseni, ez rámutat arra, hogy vannak az élményeknek bizonyos csoportjai, melyeket ő ki tud fejezni, melyeket tehát ki lehet fejezni, de amelyeket eddig nem vettek észre. A zseni ezt felfedezi, és így formalehetőségeket ad hasonló élmények kifejezésére (stílus, kompozíció). Így a kisebb íróknak utat nyit, hogy most már ők is kifejezhessenek új élményeket. Ilyenformán az irodalomtörténet úgy jelentkezik, mint az egyes nagy írók nyomába jövő írók felvonulása.
Ha ily módon nézzük az irodalmat, úgy nemzeti és műfaji kritikánkból egy eredményt láthatunk meg: mindkét kritikában a felosztás alapja csak időleges lehet. Az elsőben az élménylehetőségek változása (világnézet), a másikban - láttuk -, hogy mindig a nagy író az, aki utat tud nyitni, és ő az, aki megteremt irodalmi iskolákat.
Ez azonban még mindig határozatlan. Ha megkíséreljük eredményeink alkalmazását az esztétikára, nem lehetséges, hogy én a priori megállapítsam az irodalmi műfajokat és az ezekkel kapcsolatos esztétikai normákat. Nem lehet, mert minden új kifejezni való, megteremti a maga új műfaját. A priori szabályról nem lehet szó; a műforma mindig a tartalomhoz igazodik. Minthogy előre megmondani nem lehet a kifejezés műformáját, azt legfeljebb utólag lehet megállapítani.
Egyféleképpen azonban lehet valamiféle kategóriákat felállítani. Lehet bizonyos állandó típusokat megállapítani ahhoz a viszonyhoz, melyben a kifejezés, maga a kifejeznivaló áll. Vagyis: az expresszió igazodik ahhoz, amit expresszionál! Lehet állandó típusokat találni abban, hogy formailag hányféleképpen lehet valamit exprimálni. [Itt - Babits - csak ún. hevenyészett típusokat hoz fel, miután ez nagy és alapos kérdés. "Legfeljebb azért hozom fel, hogy gondolatokat adhassak, és mint praktikus vezérfonalat használhassuk."] Lehetséges, hogy én az élményt egyszerűen kifejezem. Ez a legegyszerűbb módja annak, hogy az expresszió igazodjon ahhoz, amit exprimál. Gondoljunk a könnyű irodalomra, amely csak képeket, alakokat akar adni úgy, ahogy azt meglátta. A prózai regényírás ilyen nagy részében. Lehetséges egy más mód: nem közvetlen fakad ki az élményből a kifejezés, a lelkemben még egyszer átélem azt. Az élmény lelkemben átalakul. Lelkem reakciójából sok rakódik az élményre. Ilyen módon az élmény nem marad meg pusztán asszociációknak, hasonlatoknak ad kialakulási lehetőséget. Egy komplikáltabb alkotás fog előállani, mely formájában, nyelvében is komplikáltabb. A metaforák tömegével lesz elárasztva, zenék, új hangok fűződnek az élményhez, és ezeket az illető élmény mind magára szedi, és így jelenik meg egy káprázatos formában.
Ez fogja alkotni a "magas irodalmat" szemben az előbbivel, melyet így jelöltünk "gyalogirodalom". Ide fog tartozni a magas költészet, elsősorban a vers, itt lesz elraktározva a regények egy része, és a drámai művek is itt találnak biztos otthont.
EREDMÉNY
Amint láthatjuk eredményünk inkább negatív: az irodalmat nem lehet másképp csoportosítani, mint a történeti fejlődés figyelembevételével, oly iskolák szerint, melyeket a történeti fejlődés hozott létre, így a priori csoportosítás nem lehetséges; nem lehet skatulyázni, mert minden új áramlat új skatulyát igényel. Ha megpróbálnánk egy-egy áramlat keretén belül oly osztályozást, mely minden ilyen újabb történeti iránynál alkalmazható, akkor az vagy nagyon külsőséges felosztás (nyelv, műfajok), vagy pedig a felosztás már tartalmi szempontokat is foglal magában. Ha tartalmi szempontokat foglal magában, a felosztás csak történeti alapon történhetik. Ha tehát állandó típusokat akarunk keresni, szempontunk sem külsőséges, sem tartalmi szempontot nem foglalhat magában. Ilyen állandó szempont csak egy lehet - mint láttuk -, az expresszió igazodik ahhoz, amit exprimál. Így - láttuk - van az úgynevezett könnyű irodalom és magas költészet. A harmadik altípus a kritika, ha én oly élményemet fejezem ki, melyet bennem egy más élmény keltett. Egy exprimált valami dolgozik bennem, az ezzel szemben elfoglalt álláspontom már rendesen egy logikai állásfoglalás. Nem az élményt vizsgálja, de a már megjelent expressziót. Ez a kritika!
Ez a felosztás nem tisztán külső formán alapul. Mert míg például a lírai és drámai felosztások ellen lehetett vetni: a dráma is tulajdonképpen líra; addig, ha ezt a három csoportot (könnyű irodalom, magas költészet, kritika) állítjuk fel, az eredetileg együvé tartozó művek együvé fognak tartozni, mert a kifejezés formája egyenlő.
A görög dráma a lélek nagy, magasztos zenéjével, az egymást agyondíszítő asszociációkkal feldíszítve a modern műfajok között közelebb áll a lírához, mint a modern drámához, mely az élményt többnyire a maga nyerseségében adja. Még a kritikai irodalmat is bevonva észrevesszük ezt az együvétartozást. A kritikus a maga élményét írja, amikor egy már kifejezett élmény hat reá, mint expresszió és ez egy új élmény szülője lett benne. Ezt az új élményt fejezi ki a kritikai hajlamú író (nemcsak a száraz "tiszta" kritikus).
De a kritikai hajlamú író nemcsak az irodalmi művek mögött keres expressziót, de magával az élettel szemben is úgy áll, mintha az könyv volna, melyet olvas. Az ilyen íróknak volt ősapja Platón. Ha egy emberalakot lát, akkor ezt úgy éli át magában, mint egy jelenését valaminek, ami az ember mögött van; az egész életre úgy tekint, mint valami kifejezésre; élet mögött levő dolgoknak nem azt adja közvetlenül műveiben, amit ő az alakból átélt, nem mint a saját élményét rajzolja, de valamilyen objektiválással teszi ezt. Az ilyen író, az ilyen kritikai hajlamú író, ha egy regényalakot rajzol, azt úgy rajzolja, mint teszi azt a kritikus az író jellemképével, aki analizál, összehasonlítja magát az írót a kifejezésre jutott alakokkal. Ez az egész feldolgozás logikusabb, gondolatibb jellegű lesz, mint azé az íróé, akinek az alak a saját élménye.
Hasonlítsuk össze a Shakespeare emberábrázolási módját a Bourget-éval. Shakespeare alakjait úgy látjuk, ahogy azok előtte a maguk élményszerűségében megjelentek. Bourget-nál az emberek nem élményszerűen lépnek elénk. Azoknál az élményeknél a mozdulatok, beszéd csak kiindulópont ahhoz, hogy ezek után indulva az író következtetéseket vonjon azok belső gondolataira. Ezeket a belső gondolatokat összehasonlítja az illető ember által kifejezett valósággal. Ez a folytonos összehasonlítgatás mintegy értekezésszerűvé, kritikaivá teszi az emberábrázolás módját. Az ilyen író regényt írva is kritikát ír! Az alakok neki csak mondanak valamit, de a gondolkozás által kell őket megérteni.
Míg az olyan író, mint Shakespeare, átéli magában az alakot, annak életét, az élmény nem mutat mögéje, az egész alak csak annyi, amennyi kívülről látszik belőle; Bourget-nál az élmény csak egy külső oldal, amiből a belső tartalomra kell következtetni. Az ilyen író nemcsak az emberi alakokkal, de a világ minden élményével így áll szemben. Az ilyen írónál mindenütt a gondolati elem fog érvényre jutni, filozófus lesz!
Látjuk tehát, e felosztásnál nincsen szó tisztán külső dolgokról, mert lehet, hogy egyik-másik regényt inkább a kritikához fogjuk sorolni, mint a magas költészethez. Itt se nem formai, sem tartalmi dolgokról nincs szó. Bármely koráramlat kifejezésre juthat akár könnyű regényben, akár magas költészetben, akár pedig kritikai alkotásokban. A három osztály tulajdonképp az álláspont három attitűdjét jelenti az élménnyel szemben.
Az egyik attitűd legközelebb áll a praktikus élethez, a másik, akinek sokkal fontosabb önmaga, a saját lelkével díszítődik fel, a harmadik attitűd, ha az élettel szemben mintegy kritikai tekintetem van, ha minden élmény valami olyant jelent, melyet nem kívülem keresek. Filozófiai álláspontot foglalok el: ez a kritikai stílus.
Tehát
Az élmény közvetlensége csakugyan annyi fokozatot tud felmutatni. Ez azonban nem lehet végleges felosztás adása. Az irodalomtudomány minden igaz kutatásában a történeti szempontra van ráutalva. Egész biztos, bárhogy indulnánk ki, mihelyt nem az expressziónak a szóból kikövetkeztethető formáját vesszük tekintetbe, de mikor nézzük azt is, amit kifejez, rögtön történeti szempontra vagyunk utalva.
Ezért az irodalmat csak hosszmetszetben lehet felosztani: csak a korszakok hoznak létre tartalmi kategóriákat. Ha ez így van, és ha igaz, hogy e felosztást nem lehet gépiesen csinálni, azaz ha nincs objektív időegység, ha mintegy iskolák szabják ezt meg, hogy tudniillik új kor ezzel állott be, akkor az első kérdés lesz: mi a változás oka? Mi determinálja azt, hogy most egy új korszak következik be?
2
Miután az irodalmat nem lehet másképpen, csak mint dinamikus valaminek tekinteni, akkor a kérdés így módosul: mi az az erő, mely mozgatja?
Ha a változtató erőt keressük, elsősorban arra gondolna valaki: minthogy az irodalom társadalmi jelenség, tehát a társadalmi változások azok, amelyek létrehoznak egy új áramlatot az irodalomban.
Ezt azonban megcáfolja az irodalomtörténet, melyből, látjuk, hogy a legnagyobb társadalmi változások alig vannak hatással az irodalomra. Gondoljunk a francia forradalomra. Az egykorú Mme de Staël Az irodalomról szóló művében azt írja: "Kell, hogy közvetlen a francia forradalom után az irodalomban egy új változás álljon be, mert a felszabadított érzelmek fel fogják szabadítani az irodalmat." És mi történt? A francia irodalom - amennyiben forradalmi szellemű emberek művelték azt - teljesen stagnált! Az e korabeli termékek szolgai utánzásai a XVIII. század örökségének.
Beáll a változás! De ezt épp olyanok csinálják, akik reakciósok: Chateaubriand etc. Kezdődik az új áramlat, a romantika, amely éppen egy politikai reakció eredménye. Eredményei: a középkori hangulatba való visszavágyás, nem pedig a forradalom nivelláló általános emberi szelleme. A forradalom tehát az irodalomban semmi átalakulást nem hozott.
Lehet a változás oka a miliő, egy új környezet, mely az emberek életét átalakítja, átalakítja az írót. Ha a miliő változik, az élmény is változik, ez azonban nem hozza magával azonnal az irodalmi formák változását. Az átalakulás egy társadalomban megtörténhetik, de csak lassan, és hogy ez a megváltozott miliő az irodalomra is jelentkezzen, ahhoz sok idő kell.
Egy triviális példa, az amerikai irodalom fentebb említett madarai. Hosszú generációk kellettek, míg az új miliő meglátszott az amerikai irodalmon. A miliő hatása tehát nagyon lassú.
Maurice Magnus az újabb angol irodalomról szólva, annak tulajdonítja az angol romanticizmus újjászületését, hogy míg a régi XVIII. századbeli angol költők Londonban laktak, addig a XIX. században az irodalom decentralizálódott a falura. És a falusi élet lett e változás oka, tehát a miliő. De nem szabad felednünk, hogy az irodalom romantikussá válása bekövetkezett egy időben mindenütt. Ez egy európai áramlattal jött létre; az ok a világnézet változása, nem a miliő.
Éppígy, ha az amerikai irodalom átváltozásához csak a miliő szolgáltatná az okot, akkor a változásnak rögtön be kellett volna következni, mihelyt az irodalom új környezetbe került; a változás azonban csak hosszú idő után áll be, amikor egy új világnézet alakul.
A VÁLTOZÁS OKA
Eddigi fejtegetéseink a következő két kérdéssel foglalkoztak: 1. micsoda szempontból lehet áttekinteni az irodalom anyagát; 2. micsoda okok determinálják az irodalom változását?
Az első eredmény volt: a formát mindig csak a tartalom determinálja. A felosztás csak olyan lehet, mely a lelki, tartalmi élményeken alapul; ezeket pedig előre osztályozni nem lehet, mert a történet folyamán változnak.
A második eredmény az az egyedüli a priori felosztás, mely a tartalmat nem érintve, a lélek azon attitűdjén alapul, melyet bármely élménnyel szemben elfoglalhat a lélek. Lényeges felosztás ez nem lehet, mert semmi köze a tartalomhoz, márpedig csak a tartalom determinálhat! A tartalom irodalmi áramlatok szerint folyton változik. Az irodalom tehát motorikus jelenség lévén, a cél nem lehet más, mint meghatározni: mi mozgatja az irodalmat?
Amint láttuk, lehet a miliő, ez azonban nem elégített ki bennünket. Egy más irányban kerestük az utat, rátértünk a világnézetre, de még ez sem elégíthet ki. A világnézetek változásából nem magyarázhatók az egyes irodalmi korok változásai. A világnézet csak egy általános dolgot mond, de az egyéni változások okairól nem mond semmit. Pedig a végső megoldást csak az egyénben kereshetjük.
Nézzük most külön mind a három változtató okot.
A MILIŐ
Lehetetlen e nevet hallva, nem Hyppolyte Taine-re gondolni. Kötelességünk ez annál is inkább, mert az új magyar irodalmi kritika teljesen a Taine hatása alatt áll. A magyar szellem a legnagyobb készséggel fogadta be, sőt azt a csodálatos tünetet is látjuk, hogy e nyomok már Taine előtt is jelentkeznek irodalmunkban. Arany kritikai tevékenysége megelőzte Taine gondolatát az eszményítés kérdésében. A Vojtina ars poeticájá-nak doktrínája megelőzi Taine eszmei doktrínáját. Taine csak 1867-ben fejti ezt ki: Az eszmény a művészetben. Aranynál egyébként is számos rokon gondolatot találunk, és Arany Taine-től függetlenül jutott e gondolatra. Zrínyi és Tasso szembeállításánál nagy momentumnak tartja a faji momentumot. Tassót, mint egy szenteskedő, kéjsóvár olaszt, szembeállítja a vitéz, erős fajmagyar Zrínyivel, és e különbséget használja fel műveik különbségének magyarázatához. Az irodalmi arcképekben Orczy Lőrinc alakjánál használja a miliőt. Ez a kis cikk úgy kezdődik, hogy leírja a régi Orczy-kertet, az abból eredő hangulatot, és ide viszi be Orczy Lőrinc alakját. Azt mondja: "Ahol ezeket a tájakat látja, ott nem lehet messze a bugaci csárda, amit Orczy megénekelt." A miliőből kiindulva próbálja rekonstruálni az író irányát.
Ha tehát a magyar kritika már eleve is ily úton indul, nem csodálkozhatunk, hogy Taine hatása oly korszakos a magyar kritikára. Nem látjuk ugyanezt Gyulai Pálnál. Ennek is megvan a maga oka: "ő az irodalmat nem mint változó dolgot tekintette, szempontja az élethűség; így távol áll a genetikus iránytól, mely a Taine-é. Ellenben Péterfyre már hatással van. Egész működése küzdelem a Taine-féle eszmékkel. Oly mélyen hatottak rá, mert épp nem voltak előtte rokonszenvesek. Ő volt, aki a keserű igazságokat jobban szerette, mint a neki tetsző igazságokat.
Riedl Frigyes egész kritikai működésén érezhetni Taine hatását. Érezhető Beöthy Zsoltnál és minden kritikán, mely a nemzeti szempontú kritikát alkalmazza, miután ezt mintegy alábástyázza Taine elmélete.
Ha a miliő a fontos mozgató eleme az irodalomnak, akkor az egyedüli helyes szempont csakis a nemzeti lehetne. Így a legsovinisztább magyar kritikusoknak kellett, hogy ez legyen a legalkalmasabb. Azonkívül Taine gondolatai rokonszenvesek az olvasóközönségnek is.
Most, amikor mi Taine felfogásának kritikáját próbáljuk adni, úgy ezzel a tettel Magyarországon egész szokatlan dolgot cselekedünk.
Lássuk először Taine gondolatait, ezek le vannak rakva Az angol irodalom történeté-ben. Az egész munkát tulajdonképpen azért írta meg, hogy elméletét gyakorlati példákban bemutassa. És érdekes, nem a maga hazáját választja, mert nem akart elfogulttá válni. A bevezetésben a következőket mondja: "Minden írásmű tulajdonképpen kifejezője az írónak, ennélfogva történeti dokumentum. Az első, amit az írásműből ki lehet bányászni: a látható ember, az homme visible. Nem épp az író alakja, de az író miliője, ez kell hogy megjelenjen, hogy megjelenjen előttünk. Jelenjen meg a társasága, az a társaság, amelynek körében az irodalmi mű előállt."
Ezt a látható embert keresi a történeti tudomány első garádicsa, mely a romantikus korral éledt Európában: Walter Scott (a látható embert kereste a múltban), Michelet, Thierry etc.
A második fok egy mélyebb bányászás eredménye: a láthatatlan ember. A kor külső, jellegzetes vonásain túl meg kell látnunk az emberek gondolkodás-érzésmódját. A történettudománynak ez a magasabb grádicsa testesül meg Sainte-Beuve-ben. Ő az, aki bevitte először a történeti, természettudományi módszert az irodalmi kutatásba.
Látjuk tehát, Taine első szempontja az, amit mi mint kisebb szempontot állapítottunk meg, mely az irodalmat, mint dokumentumot tekinti; ez a filológiai szempont. Azonban Taine áttér a másik szempontra is: a lélektanira. Tudniillik, ha az ember már most keresztüllátható az irodalmon, az csak úgy lehet, ha az emberi társadalom éppúgy létrehozza az irodalmi művet, mint bizonyos vegyi folyamatok egy idegen elemet. "Erény és bűn éppoly produktumok, mint a vitriol és cukor." És így minden komplex tünemény, más egyszerű tünemények egymásra hatásától függ. Ez a természettudományi gondolat teljesen mechanisztikus. Keresi azokat az erőket, melyek ezt a mechanizmust mozgatják.
Taine három ilyen erőt állapít meg.
Ha azonban jól megnézzük ezt a három erőt, melyek összejátszása minden szellemi alkotások összegét adják, akkor azt látjuk, hogy tulajdonképpen az egész egy fogalomkörbe tartozik. Mi a faj, a race? A race tulajdonképpen nem egyéb, mint egyének összege. Az irodalmi mű nem e faj alkotása, de az egyéné. Az irodalmi mű, amennyiben nagyszerű, épp eltér a fajtól, de ha ezt az irodalmi művet utólag tekintjük, kétségkívül találunk benne faji sajátságokat. Tudniillik utólag észrevesszük egyes művek közösségét. E közösség oka: egy és ugyanazon irodalmi hagyomány gyümölcsei az illető művek, mert egy és ugyanazon miliőben születtek. A faj tehát, amennyiben közösség, visszavezethető a miliőre. Maga a faji vonás nem képes dönteni. Nekünk nem is szükséges ez, mi a változást keressük. Amennyiben a faj változik, keressük e változás okát - s rátérünk a miliőre.
A moment (irodalmi pillanat) ekképp szintén nem más, mint miliő. Az íróra nemcsak a környezete van hatással, de maga az eddigi irodalom. Ez nem jelent mást, mint az író olvasmányát, ez pedig ismét csak miliő.
Így tehát a három szempontot egyben vehetjük vizsgálat tárgyává, mint a miliő átalakító hatását.
A miliő hatásának hangsúlyozására vezethető vissza, amikor például a német irodalomban, hol pedantéria, miszticizmus, majd egyszerű leírásról beszélünk, egy más korban pedig a frenetikus lírát tartjuk jellemzőnek. Szóval e tulajdonságok nem állandóak, mindegyiket a saját kora határozza meg. A faji tulajdonság pedig tulajdonképpen nem létezik, mert visszavezethető egyéni tulajdonságokra.
A miliő hatására egy lényeges ellenvetésünk lehet: miért nem hat hát mindenkire egyformán? Miután a miliő mindenkire egyformán hat, tehát a jelenségeknek egyformáknak kellene lenni egy környezetben.
Ha Taine az irodalmi mű minden vonását a miliővel magyarázza, így Miltont véve tekintetbe, e puritán világban csak ilyesféle művek jelentkezhettek volna. Ezt pedig nem látjuk.
Az egyéniség teljesen kimarad az elméletben. A mi kritikánk, a modern gondolkozáson táplálkozva, azt mondja: a szellem jelenségeit nem lehet az anyagi jelenségek analógiájával magyarázni. Van azonban egy elfinomodott és modern alakja az elméletnek. [És Babits egyetért Georg Simmellel, amikor Dilthey élményelméletét kritizálja.] Dilthey az irodalmi művet elsősorban az író élményeiből próbálja magyarázni. Az élmények együttvéve adják a miliőt. A különbség csak abban lesz, hogy az élmények összege más és más lesz. Az élmény valami egyénenként változó dolog, míg a miliő valami általános. Tehát Dilthey elmélete szerint: minden irodalmi mű gyökere az élményben keresendő.
Ez az elmélet sok gondolatra és egyúttal ellenvetésre ad alkalmat. Az ellenvetések elseje lesz: az esztétizmus szempontjából történő. - Maga Simmel azt mondja: tévedés azt hinni, hogy csak a legcsekélyebbet is nyertük egy költői alak felismerésében, ha kikutattuk a modellt. Márpedig az élményteória a modell felkutatásában áll. Ez a teória az élmény alapját keresi: ki volt az az alak, akiből vonásokat mintázott az író? Ez a teória nem fogja elhinni azt, hogy fantáziával is lehet alkotni, élmény nélkül. (Az író esetleg öntudatlanul hiszi a fantáziát. És lehet csakugyan, hogy nem élő alak az alap, hanem több ember vonásai együtt.)
Mindig az író élményeiben kell kutatni. Ez azután az irodalmi kritikának egész új alakját adta. Elfordul a műtől, esztétikai szempontja legfeljebb az a változás, amin az élmény keresztülment az író lelkében. A fő itt az író alakja.
Az esztétizmus ellenvetésére példa: Scherer - Goethe Werther-jéről szólva - tagadja azt, hogy bármely fontossága volna Werther esztétikai megértésében annak, hogy például ki volt Lotti modellje? Rossz tanúbizonyság volna, ha az a remekmű nem önmagában hordaná megértésének és értékelésének kulcsát.
Valóban, mindaz, ami az esztétikai megértéshez szükséges, benne van az irodalmi műben; nem az élmény a fontos, de ami a műben benne van, mondja az esztétika.
Ezzel szemben egy más dologra kell figyelni: az író szándékára.
Sok írónak fontos az élmény. Goethe Eckermann-nal folytatott beszélgetésében az őt bíráló Ampère kritikája alkalmával így szólt: "Ha a mi bírálóink egy költői alkotás szemlélete alkalmával azt, amit ennek a megértéséhez felhoznak, úgy csinálják meg, hogy ezt csak a saját iskolájukhoz tartozók érthetik meg, akkor ezzel szemben Ampère egész praktikusan és emberien írt rólam. Ő a legmélyebben tanulmányozta földi életemet és lelki változásaimat, és megvan az a képessége: látni azt, amit nem mondtam ki, ami a sorok között van elrejtve." Tehát Goethe fontosabbnak tartotta élményeinek kiolvasását, mint magát a művet. Goethe volt az, aki a Dichtung und Wahrheit-ot megírta; bizonyos, hogy ő egyáltalában nem kívánta láttatni műveit, de igenis életét. Művei az életváltozásnak csak tudtuladó módjai, művei csak kikerekítései életének, az igazi mű az ő élete.
Goethe, ilyen értelemben, nem egyedül áll az irodalomban. Ott van például Oscar Wilde, akinek a "napjai a szonettjei". Ők műveiket életükhöz képest csekélynek tartották.
De nem minden író van így. Hérédiának a szonettjei nem a napjai, de csakugyan azok, amiket papírra vetett. Szonettjei megismeréséhez valóban nem kell ismernünk életét. Az író szándéka a döntő itt, mert az irodalomban a műalkotás úgy, ahogy van, egy szépség és egy kifejezés.
Azt kell nézni, mi volt az, amiből az író a szépséget össze akarta állítani? Goethe a szépséget életéből és műveiből állította össze, Hérédia szonettjeiben életétől teljesen függetlent akart adni. Az író szándékát tehát absztrahálni nem lehet. Mit akart az író exprimálni, ennek kell kitetszeni a műből. A kritikát nem lehet az élmény vizsgálata elől elzárni, de arra korlátozni sem szabad!
Ahhoz, hogy nekem valami szép tájék tessék, nem szükséges sem az illető tájék ismerete, sem geográfiai, sem etnográfiai szempontból, sem esztétikaiból. Ellenben az emberi élmény a szépség szándékával alakított és alakuló valami. A szándék tehát, amely ezt irányította, nem mellékes. És a kritikusoknak alkalmazkodni kell az író szándékához. "A kritikus első kötelessége az alázatosság."
Ha így nézzük az élmény teóriát, látjuk, hogy az élmény nem mellékes, de mégsem láthatjuk benne az irodalmi változások titkát. Hogy ez igaz, csak egy pillantást kell vetnünk az irodalomtörténetre. Sem az egyéni, sem a kollektív élmény nem lehet magyarázója az irodalmi alkotásnak. Ha ez így volna, akkor lennének a legproduktívebb korok, amelyekben az élmények legnagyobbak. (Például a mostani világháború v. általában a háborúk ideje.) De az irodalomtörténetből látjuk, hogy a nagy kataklizmák nem hoznak nagy változásokat az irodalomban, de épp a csendes korok azok, melyek ezt megcsinálhatják.
A kollektív élmény, melynek oka a politikai változás, nem teremt új korszakot. Ha ez így volna, akkor az irodalomtörténeti koroknak össze kellene esni a politikaiakkal. A magyar irodalom, amennyiben változik, úgy ez világnézeti változáson alapul, nem politikain. Az egyik új korszaknak nem a mohácsi vész az oka, de a reformáció. Az Adyval kezdődő nagy megújhodás egy oly korszakba esik, amely közel van a politikai tespedéshez.
Mi ennek az oka? Hogy lehet, hogy az élmény magában nem változtathatja az irodalmat? Az irodalom igenis expresszió, az élményeknek az expressziója, de valami mélyebb élményekről van itt szó, mint amilyeneket a külső élet tud adni. A külső élmények: milyen eseményeken megyek át. Ezek képekkel töltik meg lelkemet. Ezek színek, raktáron levő eszközök a kifejezésre. De a kifejezés nem arra való, hogy ezeket a színeket felrakja, de valami mélyebbről jött dolgot kell itt láttatni, melynek kialakításában az élmények lehet, hogy eszközök voltak, azonban a kifejezésben mindenesetre eszközök lesznek. A miliőből kapható dolgok: eszközök! Az eszközök változása nem lehet az átalakító erő. Ha a lényeg nem változik, ha ez ugyanaz ma is, mint volt régebben, úgy a régi eszközöket nem fogom eldobni. Ha új élmények jelentkeznek, az irodalom mégis ragaszkodik a régihez (például a sokszor idézett amerikai madarak), mert nem a külső élmények a fontosak, azok csak színek a palettán. Ha valami új kifejezésre toluló lelki tartalmam van, akkor talán szükségem lesz az új eszközökre, amíg ezek nincsenek, használom a régi, jóknak bizonyult eszközöket.
Ez az oka annak, hogy amikor egy új világnézet keletkezik, megtalálják az új eszközöket. Amikor Adyval egy új világnézet jött, az írók találtak új szavakat, benyomásokat. Vajon ezek nem voltak meg a régi irodalomban? De bizony! Ady zord madarait nem ő látta először a magyar tájon (sirály, vércse), de az ő kifejeznivalóinak volt szüksége e zord madarakra. Hiába látta azokat a régi költő, ő megmaradt a régi versekben is megénekelt hagyományos madáralakoknál. Nem az a fontos: mit lát, de az: mit akar kifejezni? Ha új élmény jön, fog találni ezek kifejezésére új eszközöket.
VILÁGNÉZET
Ha Taine elméletének végső konzekvenciáit elfinomítjuk, akkor a változtató ok nem lehet külső élmény. Az élmények bármilyen nagy számmal adódnak, nem képesek arra, hogy az irodalmat befolyásolják. Az, hogy egy írónak micsoda élményei vannak - az (így nézve) mellékes!
Lázas életű lírikust sejtetnek Vörösmarty versei, ellenben külső élete nem mutat nagy élményeket. Másrészt pedig az, aki nagy élményeket él át, műveiben sokszor száraz. Egy más tényező az, mely megszabja az irodalom változásait. Keresendő az azon figyelemben, mely épp bizonyos élmények felé irányul. Az ok: mely a figyelmet bizonyos élmények felé irányítja.
Látjuk, hogy az irodalom egyes koraiban bizonyos képzetek nem szerepelnek (például Ady madarai). Mi az oka annak, hogy az egyik korban, mikor e képzetek éppúgy megvoltak, nem irányult feléjük a figyelem, míg a másikban igen. A figyelemnek az élmény felé való változása mond nekünk valami okot. Az ok valami belső dolog. Ady például nem elégszik meg a sablonos madárhasonlatokkal, neki új madarak képe kell. Ez kétségkívül annyit jelent, hogy az ő hasonlatainak a kifejezésére a régi képzetek nem alkalmasak.
A belső hangulatnak valami változása ez, mely meg kell hogy előzze az élmények kiválasztását, mert az élmények csak eszközök lévén a belső hangulati lélekállapotok kifejezésére, ezeknek a céljai szerint fordítja az író figyelmét az egyik vagy másik élmény felé. Logikailag ebből az következik: a második lehetséges mozgatóerő a világnézetek, a hangulatok változása. Ha egy korban új hangulatok ébrednek, akkor az új irodalmi forma is előáll; az új figyelem új élményeket vesz észre, ezek felé fordítja a lelkeket.
Feladatunk: kutatni azt a ható tényezőt, melyet Baldensperger "notions directrices"-nek nevez. Ez nem jelent mást, mint a kor irányító eszméit.
"Ne feledjük el, hogy a világnézet nem gondolati, de hangulati dolog, tehát a politikai változás nem oka az irodalmi változásnak. Ezt láttuk a francia forradalomban, sőt látjuk, hogy ezt a forradalmat megelőzi egy irodalmi forradalom a Rousseau megjelenésével. Van valami összefüggés a kettő között, de az egyik sem lehet oka a francia forradalomnak egyedül. Az ok közös: világnézeti változás, mely itt előbb jelentkezik az irodalomban, mint a politikában. Az irodalmi forradalom sokszor oka lesz a politikainak. Az a világnézeti változás, mely most jelentkezik, sokkal előbb jelentkezik Adynál, mint a politikában.
Ha megnézzük például a politikai forradalom hatását: a francia forradalomban látjuk, hogy az irodalom 1780-90 évek közt (tehát a forradalom éveiben) nem történt mélyreható változás, de megvan a változás 1750-60 közt Rousseau megjelenésével.
Hogy a világnézet hatással van az irodalomra, az nem új gondolat. Boileau azt mondja: "Descartes filozófiája nyakát szegte a költészetnek. A matematikai szellem olyan tartalomhoz ragaszkodó szigorúság, melynek semmi köze a költészethez. A geometriának és a költészetnek mások az ítélőalapjai. Aki Homéroszt Eukleidész alapján ítéli meg, az éppoly impertinencia (sic), mint megfordítva, aki Eukleidészt akarná a Homérosz költészetéből levont elvek szerint kritizálni." Boileau tehát azt hiszi, hogy egy filozófiai rendszer képes megváltoztatni az irodalmat.
Itt nem adhatunk Boileau-nak igazat. Hisz például a racionalista irány jelentkezik a francia irodalomban már Descartes előtt is, Corneille drámáiban. Mit mutat ez? Azt, hogy itt egy mélyebb változással állunk szemben, mely éppúgy mutatkozik a filozófiában, mint megmutatkozik az irodalomban. Valami mélyebb változás befolyásolhatja mindkettőt. Még egy példa. A francia forradalomról mondtuk, hogy az nem volt hatással magára a francia irodalomra, de igenis erősen hatott az angol irodalomra, úgyhogy az egészen átalakul ennek hatása alatt. Ennek oka, hogy amint a francia forradalom Angliába érkezett, már nem egy külső esemény, de egy eszme, világnézet. Míg Franciaországban inkább a külső hatása érződött a változásnak, mire Angliába ér a híre, már megvan az eszmei tartalma, úgy ér oda, mint egy külső, csúnya külsőségektől megfosztott visszhang.
Lássunk egy magyar példát. Nem lehet mondani, hogy a mai magyar irodalomnak nincs köze a világháborúhoz. A mai irodalomnak fő jelleme valami antiintellektuális vonás, az, mely a filozófiában már Kanttal megindul, mikor az "észt" magát vonták kritika alá, mikor az a gondolat az uralkodó, mely Schopenhauert és Bergsont jellemzi: a világ, az élet nem az ész szabályai szerint járó valami, az ész által nem érthető meg, mert ez valami "észellenes". Ez a világnézet megtalálható az irodalomban.
Gondoljunk a modern lírára, mely a hangulatok finomságaiban jelentkezik, ezek a finomságok nem is foghatók eszes gondolatokba; nem értelmi tényezők alkotják ezt, de hangzásbeli és asszociatív tényezők. Ez ugyanaz az állapot, mely a világ lényegét valami esztelen dolognak tekinti.
A vádak, melyek a modern líra értelmetlenségére vonatkoznak, így nem egészen indoktalanok. Hasonlítsuk össze például a XVIII. század líráját egy mai modern verssel, rögtön világos lesz minden.
Ugyanaz az antiintellektualizmus áll a modern regényre is, mely csak a nyers tényeket akarja adni, azokat a maguk banalitásában, nem egy vezető eszme által kiegyenlítve az ellentéteket - ezt akarja adni.
Látjuk tehát a vezető vonást. Ez az antiintellektuális vonás csak oly korban tud erőre vergődni, ahol nincs hit. És csak ily megrendült hitű korban lehetséges az, hogy népeket teljesen esztelenül, a parancs erejével kergették bele egy oly öldöklésbe, mint a világháború! A világnézetnek köze van a világháborúhoz és az irodalomhoz, de nem a háború alakította át az irodalmat, ellenben láttuk: az irodalmi változás megelőzte a politikai változást. A világnézettel szemben az élmények és a miliő szerepe másodrendű.
Ha már most látva azt, hogy a világnézet ily fontos tényező, akkor a következő kérdésünk: mi a világnézet?
A világnézet hangulati valami, ez az a bizonyos szemüveg, amin keresztül nézzük, és a képet vagy rózsa- vagy fekete színben látjuk. Ez a nézés az egyik tényt kiemeli, a másikat eltompítja.
Hogy nyomozható ki ez a világnézet az irodalomban? A világnézeten nem épp a szavakon és filozófiával kifejezhető gondolatokat értjük. Hisz a filozófiai hatások nem oly általános érdekűek, de valami hangulatbeli, valami olyan ritmusa az ember egész lelki életének, mely meglátszik a gondolatok kifejezési ritmusán, mely éppúgy jelentkezik a korok filozófiájában, mint az irodalomban.
Ha a XIX. század pesszimizmusát akarjuk jellemezni, azt mondjuk, hogy ez egy fekete szemüveg. Ez egy egyszerű mondat, de a világnézetet nem lehet egy mondattal durván - kifejezni. Az egy hangulati dolog, amit kifejezhet egy költői alkotás, de nem száraz mondat, mert nem a gondolatok mondják ki a világnézetet, de a gondolatok ritmusa!
Hogy ezt megértsük: erre a ritmuskülönbségre, melyet különböző korok próbáltak, vegyünk példát a régi és modern líra különbségéről. (A modern lírát a XIX. századdal kezdődőnek vesszük, és megjegyezzük, hogy itt a lírát tágabb értelemben használjuk, a magas költészetet értve alatta.) A magas költészet nem elégszik meg a külső, látott élmények kifejezésével, de felgazdagítja azt a saját asszociációival, emlékeivel. A guruló lavinához lehetne hasonlítani, melyhez gurulás közben mindig tapad valami a talajból. Ez a régi költészetben a hasonlat formájában történt. A hasonlat az, amivel a régi élmények az újakhoz kötődnek, amivel a nyers élmény magába veszi a lélek régi élményeit.
A hasonlat úr a régi költészetben. Nézzük például Batsányi költeménye, Az európai hadakozásokra egyik hasonlatát: "Mint az éhes medve"; itt tehát még nem vagyunk távol a homéroszi hasonlatoktól. Gondoljuk el, hogy mondaná ezt a modern költő, azt mondaná: medvék törnek rá, egyenesen az emlék mélyéből felszedett képet (metafora) mondana. A régi költészetben a hasonlat két dolog egymás mellé állítása: valamint - éppúgy; a hasonlat teljesen logikai formák szerint gördül le.
A modern költészet, amint általában a modern szellem, több összefüggést érez a dolgok között. A különbség: a régi világnézetnek a világ dolgai különállóknak jelentek meg, összefüggést köztük nem látott: amennyiben összefüggést akart nézni, a dolgok mögé nézve, ott kereste azokat, ott kereste az isteneket, kik ezt létrehozták. Ez a lélek nem érezte a világ nagy egységét, melyet igenis érez a modern lélek. Minden tünemény természetesnek tűnik fel: érzi a lélek, hogy semmi sem áll külön. Ez a nagy egyessége a világnak az emberek képzettársítását sokkal bensőbbé teszi, mélyebb kapcsolatúvá, mint a régi ember képzettársítása.
Ez jut kifejezésre abban a tényben, hogy a hasonlatot felváltja a metafora szerepe. Metafora alatt rendesen a szómetaforát értjük, de nemcsak ez van, hanem van az eszmék metaforája. Itt az eszmék ritmusának változásával állunk szemben.
Ha egy régi költő a tudomány haladásáról akar beszélni, akkor azt hasonlíthatja például a bábeli toronyhoz, mely lassan tör az ég felé, mint ahogy régen megépítették az emberek ezt a tornyot, éppúgy építjük mi fel a tudomány épületét. Nézzünk most egy modern költőt. Idézzük Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versét.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét.
A két dolog többé nem mereven, hasonlatképp áll egymás mellett; érzi a költő, közük van egymáshoz. Nem épp csak metaforára kell itt gondolni. Ha például Vörösmarty azt mondja az Előszó-ban a forradalom utáni időkről:
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten.
- akkor itt nem egy hasonlatról van szó. Hisz lehetne hasonlatban így: a természet őszi elsárgulása olyan, mint egy ember lénye, mely megöregedik. A régi költőknél megvan a distancia, Vörösmartynál a dolog azonosul. Minden oly kifejezés, mely azonosul, a természet nagy egységét érezteti velünk: a világban nincsenek distanciák. Ezt végig lehet kísérni a világban.
A dekadenciában Baudelaire Correspondance-a fejezi ki először ezt: az illatok, a színek, a hangok megfelelnek egymásnak. Az illatok elvesztik különállóságukat, az ember lelkében megfelelnek egymásnak. Még ismeretesebb, szinte már parodisztikus foka ennek, Arthur Rimbaud A magánhangzók című verse, melyben minden magánhangzónak a színét énekli meg.
Az összes képzetek egységes hatása az, mely folyton, jobban és jobban intenzívebbé válik a modern költészetben. Az eszmék ritmusa, mely egyenlő az összeolvadás fokával, más itt, mint régen.
Ha - amint láttuk - a világnézeti változások és az irodalmi változások között bizonyos szoros összefüggés van, akkor most valamelyes korlátozásokkal kell élnünk. Egy kérdés merül fel: megvan-e ezzel a dologgal minden magyarázva? Mi változtathatja a világnézetet?
Külső ok - nem!
Nézzünk egy példát. A XVIII. században az irodalom tele van a gondviselés eszméjével. Ez Leibniz optimisztikus filozófiája, mely a végokok filozófiáján alapul; semmi sem történik szándék nélkül. Amikor az irodalom és a világnézet tele volt e gondolatokkal, egy rettenetes esemény történt, mely ezt a hitet alapjában megingatta: a lisszaboni földrengés. Az irodalmat ez nem változtatta azért meg, de még a világnézetet sem. A tény egy külső esemény volt, és bármennyire megváltoztathatóan hathatna a világnézetre, mégsem változik az.
A világnézet maga - mi az?
A világnézet, amennyiben társadalmi jelenség, nem valami olyan, amely rejtelmesen megszületik egyszerre. Változik a közös társadalmi (irodalmi) érintkezés folytán. A világnézet nem létezik külön, ez épp az irodalomban jelentkezik, mert az irodalom a világnézet kifejezője. Ha tehát a világnézet változik, változik az irodalom is. Tulajdonképpen keveset mondtunk e megállapítással: a világnézet az oka az irodalmi változásnak. Ezzel csak annyit állapítunk meg: hogy összeesik a változás vele "Az ok (a változások oka) az eszmék bizonyos elkopása" - mondja Baldensperger.
Ezt ő így magyarázza: sok új tény jelenik meg, melyek nem illenek bele a régi világnézetbe. (A világnézet egy háló, és észrevesszük, hogy már cserélni kell a hálót.) Ha ez így volna valóban, a lisszaboni földrengések idéznék elő a változást. Tehát Baldensperger önmagának itt ellentmond.
Bármily új élmény feltűnése nem alkalmas a világnézet megváltoztatásához. Egyesekben a változás megtörténhetik, de kell, hogy ez kifejezésre is jusson. Ez a kifejezés már irodalmi tény lenne, melyről nem tudnók, hogy következett be. Az eszmék tényleg elkopnak, de elkopik a kifejezésük is: az eszközök lassan formulává válnak. Formula lesz az, ami eredetileg expresszió volt.
Az irodalmi műfajok élnek tovább, de megtörténhetik, hogy egy műfaj elveszti életét, és mintegy önéletet kezd élni. Így az eposznál, amikor az eposzinak a Homérosztól öröklött sablonokat variálja százféleképp, új élmények nélkül.
A világnézet változhatott a görög korban, de ez a változás nem jutott kifejezésre a műfajban. Miért? Épp ez az, amit mi keresünk: hogy lehet valakinek észrevenni a világnézet változását és azt egyúttal ki is fejezni?
Az Arany-epigon, aki a nyolcvanas években Arany után verselt, nem vette észre, hogy az ő korában az élményeket Arany eszközeivel nem fejezheti ki. Nem vette észre a változást, világnézete megalakulatlan maradt. De a világnézetet mégsem használhatja kifejezőeszköznek, mert nem jelentkezett egy egyén - egy zseni -, aki ezt meg tudta csinálni, aki a változást ki tudta volna fejezni, aki meg tudta volna tenni az első lépést.
Az irodalom is változtathat egy világnézeten, de ahhoz, hogy bármelyik is változzék, egy zseni kell.
Az irodalom nem szórakozás, de eszköz a gondolatok kialakítására. És a világnézet ez eszközök által változik. Megfordítva is úgy van a dolog. Mindkettőnek a titka a zseni jelentkezésében keresendő, aki képes észrevenni a változást, és képes ennek kifejezést adni és ily módon fejleszteni az új világnézetet. Ez megfelel azon állításunknak, amit a műfajok változásánál említettünk: az ok az egyén megjelenésében keresendő. Ezt mondta Brunetière is. De megfelel annak is, amit nem szabad szem elől téveszteni: az irodalom mindig egyéni expresszió.
Az hogy az irodalom világnézetet fejez ki, ez azt jelenti: kifejezni azt, amit egy ember gondolt. Egy ember világnézete változik, ő ezt ki tudja fejezni, és ezzel az ő új világnézetével képes hatni a többi emberre.
A végleges kulcs tehát: a változás oka valami véletlenben keresendő, az írói egyéniség feltűnésében, a zseniben. Feladatunk most már: mi a zseni? Mik megjelenésének feltételei; miről lehet észrevenni azt, amiben ő különbözik a többi embertől? (Ami most van, az már - múlt, ettől kell elkülöníteni.) Vannak talán megkülönböztető vonásai az irodalmi zseninek? Első pillanatra látjuk, hogy azok a legkülönbözőbb emberek, és a normális emberektől nem nagyon különböztethetők meg, sőt vannak, akik észben is egy normális ember esetét mutatják. Ott van Arany esete. Az ő gondolatai prózai műveiben egy kiváló tudós művei, de mégsem különböznek más normális tudósok gondolataitól.
Mi tehát az irodalmi zseni?
AZ EGYÉNISÉG
Carlyle azt mondja: "A történelem igazi csodája a nagy emberek születése." Ha ezt a mondatot nézzük, ez azt mondja nekünk: amint minden tudományban van valami végső tény, valami, amit tovább már magyarázni nem lehet, akkor a történeti tudományokban az emberi egyéniség (zseni) megjelenése az a visszavezethetetlen tény, aminél véget ér a magyarázat. Ilyen értelemben lehet mondani: "A történelem igazi csodája a nagy emberek születése."
Persze a történettudós sok megjegyzést tehetne e mondásra. A történelemben valóban nem mindig látszik az egyén vezető szerepe, eszköze ő a szociális erőknek, melyek magukkal viszik.
Az irodalomban azonban nagyon sok igazsága van e mondásnak.
Megdönthetetlennek láttuk: minden utunk az egyéniség felé vezetett. Ha látjuk, hogy a motorikus erő, valami oly erő, mely a világnézet változásával függ össze; ha látjuk, hogy a világnézet maga nem önálló valami, de az irodalommal egymásra ható dolgok, akkor azt az erőt, mely mindkettőt alakítja, nem lehet máshol keresni, mint a lelkekben!
Minden irodalmi jelenség expresszió, egy új lelki tartalom kifejezése, akkor a végső gyökere a változásnak csak a lélekben lehet, az egyéniségben. Erre valaki, aki tisztán esztétikai alapon áll, azt mondhatná: az irodalomban csak a művet kell nézni, az egyéniség mely a mű mögött van, nem fontos. Erre ez a feleletünk: a mű, mint formai jelenség, valami tartalmi jelenség függvénye kell, hogy legyen. A két egymásra ható dolog - a lélek és a kifejezés - egymásra vetnek világot.
A pszichológiai irodalomkutatás hibája: nem a lelkeket vizsgálták, csak az élményeket, a külső életet, ez pedig valóban csak külsőséges lehet. Így igaza van Simmelnek: "Semmit sem tudunk az irodalmi mű lényegéről, ha meg tudjuk mutatni a modellt, melyről mintázva van." De viszont igaza van Carlyle-nek, aki Goethe Helenájáról (Faust II. - III. felv.) így beszél: "Lehetetlen ezt a művet (és általában bármely művet) az író személyének tekintetbe vétele nélkül nézni, mert például ha Helena úgy állana előttünk, mint egy ismeretlen író műve, akkor egészen más benyomást tenne ránk, mint úgy, hogy tudjuk, hogy Goethe sohasem írt le valamit, mély értelem nélkül." Nem az író lelkének oly oldalát kell nézni, melyek nincsenek meg a műben, de nézni kell azt az írót, aki a műben van. Ezért fontos nekünk, egy írót olvasva ez az első kérdésünk: mit írt még? Az írók művei egy sorozatba illesztendők, mely maga egy szerves egész. Nem a mű egység, de a nagy egység: az író.
A pszichológiai irodalomkutatás hibája tehát ott kezdődik, hogy nem a műben kifejezett írót nézi, de a lényegtelen dolgokat, melyeket az író nem is fejezett itt ki. Az író életének oly epizódjait kutatja, melyek túlmennek a műveken. Ez lehet célra vezető út a lélektani objektumok megállapítására, de nem itt.
Minden út tehát az egyéniséghez vezet. Első pillanatra úgy látjuk: elérkeztünk az axiómához, melyet tovább kutatni nem lehet. Az író - ilyen! Ezt az ilyenséget fejezi ki műveiben. Ez egy tény! De mi mégsem mondhatunk le arról, hogy kutassuk az írói egyéniség rejtelmeit.
Első kérdésünk volt: vajon mi az oka annak, hogy az egyik ember képes expresszióra, és át tudja adni az újat a világnak, viszont a másik lélek erre képtelen? Micsoda emberi tulajdonságok állnak itt háttérben? Maga az élmény senkit sem képesít arra, hogy irodalmi expressziót tud elérni. Vannak írók, akik mondanivalójuk érdekességével tudnak, akarnak hatni, de a hatás sohasem lesz irodalmi, mert valami egész külsőleges élményt kapunk. Ilyféle a riport. Az élmény csak eszköze lehet az írónak, de maga az élmény még nem tesz senkit íróvá.
Mi teszi az írót íróvá?
Tudjuk, hogy értelmi képesség szempontjából nem kell magasan felette állnia kortársainak. Talán az érzelmek gazdagsága? A legnyugodtabb élet oly gazdagon, oly újonnan jelentkezik előttünk, ha kifejezésre tud jutni (ha irodalmi mű!). A kifejezés képessége sem elmebeli, sem érzelmi képességű! A nagy irodalmi alkotás alkotója nem okvetlenül zseni. Ez egész világos, ha nézzük azt a sokaságot, amit az irodalomban egykönyvű embernek (homo unius libri) nevezünk. Az illető író alig alkot valami jelentékenyet, de aztán egy könyve kétségtelenül az irodalom tetejére viszi. Például Abbé Prévost (nem Marcel Prévost) jelentéktelen művei közt van egy, mely felemelkedik az irodalmi nívóra: Manon Lescaut.
Egész világos, hogy egy közönséges szellemnek zseniális megnyilatkozása is képes "zseni művet" alkotni. Az tehát, amit zseninek nevezünk, az nem maradandó tulajdonsága az embernek.
Nézzük talán így: mi teszi képessé az embert az expresszióra? A legtöbb irodalomkutató itt egy pszichológiai jelenségre utal: a fantáziára. A fantázia, ha egész normális, képtelen egy irodalmi művet létrehozni. Az eszmetársítás arra képesíti az embert, hogy gondolatait formulákba fejezhesse ki. Ez pedig valami ellentétben van azzal, amit mi expressziónak nevezünk. Az eszmetársítás, mely itt megszokott, sokszor előfordultat szerepeltet, tehát ellentéte a költői fantáziának, ahol oly képzetek társulnak, melyek rendesen nem szoktak együtt járni. Egy egész új jelenség a fantázia.
A fantázia az asszociáció betegsége! Világos, ez az abnormitás szükséges az irodalmi alkotás létrehozatalára. Tehát igaza volt Diltheynek: "lényeges vonás a fantázia szerepe". De nyilvánvaló: a fantázia csak eszköz, mely képessé tesz az expresszióra. A legnagyobb fantázia azonban még nem magyarázza meg az irodalmi zsenit. A gyermeki fantázia sokkal gazdagabb, mint a költői, és mégsem zseni alkotó!
Mi tehát az, ami a fantáziát megteremti, vagy legalább felhasználja? Baldensperger azt mondja: "A kifejezés vágya azokban kell, hogy megszülessék, akik környezetükhöz nincsenek egészen adoptálva. A zsenik az inadaptáltak - és ezek iniciatívája a mozgatóerő." Ez a megállapítás nem minden alapot nélkülöző. Nyilvánvaló: ahhoz, hogy expressziót adjak, két dolog szükséges: a) hogy ráismerjek az élmény újszerűségére. Tudatára jutni annak, hogy én érezzem: ezt még senki sem érezte. Megérezni élményünkben, lelkünkben az egész újat. Ez a ráismerés, ez az első feltétele az írói egyéniségnek. b) Ezt a ráismerést ki is kell tudni fejezni. Ehhez tán nem szükséges, de jó segítő lehet az, ha a világ maga érezteti velem azt, hogy az én élményem különbözik. Ha érzem és látom az akadályokat (és jön a "csak azért is", mint Adynál). Ez a ráismerés egy mozgatóerő. Nyilvánvaló, ha az író, aki nem mint adaptált valaki mozog a világban, akkor neki egy erős mozgatója, van arra, hogy amiben új, amiben különböző, azt ki is fejezze.
Hogy sok író ilyen inadaptált, annak a következő okai lehetnek: a) lehet, hogy egész más fajból származik, mint környezete. (Azért van sok nagy író, aki idegen fajból származik. Magyar példa Petőfi.) b) A betegség nyilvánvaló a zseniális íróknál. Sok nem normális, és ez teszi idegenné. Az idegrendszer abnormitása. Az alkoholizmus is van rá befolyással: Edgar Poe, nálunk Csokonai. Lombroso szerint: "Az irodalmi zseni csírája az őrült." E tényt megerősíti egy megfigyelés: az irodalmi tehetség egyes megnyilatkozásait gyakran észre lehet venni az őrültek írásaiban. Szomorú példák: Széchenyi, Vörösmarty, Nietzsche életük végén. Itt megint csak arról lehet szó, hogy ez a betegség körülmény ráeszmélteti az írót a különbségekre, de ez nem okvetlenül szükséges feltétel, hisz ott vannak az idegbetegekkel szemben a vasegészséges írók. Moebius a zsenik életrajzát abból a szempontból akarja megírni, hogy az abnormitás jeleit keresi. (Ez csak akkor lehetne igaz, ha mindent betegségnek nyilvánítunk, ami elkülönítő.) c) Baldensperger: "Más a kultúrája, mint környezetének." Carlyle például nem angol műveltségű, de germán. "Germánia mocsaraiban meghentergett bika", mondja róla jellemzően Taine.
Baldensperger kiemeli az egyéniségnek egy más ösztönzőjét is az inadaptáltságon kívül. Ez tudniillik bizonyos lelki szemérmetlenség, mely a lelket önmaga feltárására ösztönzi. Ez is rendellenes dolog. Ennek tipikus példája a Vallomások Rousseau-ja.
Az inadaptáció nemcsak térben, de időben is lehetséges. Egy régi korból veszik kultúrájukat a francia romantikusok. Ezt csinálják Swinburne-ék, akik egyenesen Shakespeare-hoz és kortársaihoz nyúlnak vissza kultúráért.
Ez az inadaptáció, melyet Baldensperger kimeríthetőnek tart, nem magyarázza csak egyik részét annak, hogy adok én expressziót. Csak a ráismerést magyarázza, de nem magyarázza azt, hogy ő azokat ki is akarja fejezni, és meg is tudja azt tenni. (Hány ember van, aki inadaptált, és mégsem zseni, sőt még tollforgató sem.) Az, ami az írót íróvá teszi: az akarat. Tehát nem egy pszichológiai, de valami morális sajátság. Az irodalmi zseni: az akaratban keresi az írói egyéniség lényegét (Schopenhauer).
Abbé Prévost, kit korában a francia irodalmi szalonokban úgy tekintettek, mint egy teljesen alacsony rangú rémregényírót, ez az író sajátságosan igazolja azt a tételt, hogy az irodalmi zseni nem lehet valami pszichológiai sajátsága az egyénnek, mert ha az volna, akkor nem történhetne meg, hogy egy ember életében egyszer emelkedett fel a zseni magaslatára, míg máskor egész alacsony nívójú. Egy ostobánál nem történhetik meg, hogy életében egyszer zseni legyen. Márpedig Prévostnál valami analóg dolog van: rémmesékre jön egy remekmű, és erre megint rémregények. Ha tehát lehetséges egyszer így felemelkedni, akkor ez arra vall, hogy az irodalmi zseni inkább a morális tulajdonsághoz hasonlítható. Amikor a legönzőbb embert is kiemeli valami élmény az önzés gondjaiból, amikor fel tud emelkedni, elfelejtkezve mintegy magáról.
Ezt a morális vonást nem mi vesszük először észre. Az, hogy a nagy író nem mindig szellemileg kiváló: ez közismert tény. Eszünkbe jut itt Walpole XVIII. századi angol író, aki Goldsmith-ről mondta azt: "A társadalomban mindig a legostobább ember benyomását tette." A magyar irodalomban is van analóg példa. Berzsenyi, aki műveiben nemcsak művészi zseni, de rendkívüli fölényes intelligencia embere, amikor az írók közt megjelent Pesten, úgy hatott, mint egy falusi, műveletlen ember. Az ügyes zsurnaliszta sokkal közelebb áll néha a művelt emberhez, mint a zseni.
Ha ezt már rég észrevették, akkor közel volt már rég a gondolat: nem szellemi képességekben kell keresni az írói zseni lényegét. Mi kell ahhoz, hogy valaki irodalmi művet tudjon alkotni? Az kell, hogy ki tudja fejezni mindenki mástól való különbözőségét. Az élmények csak felületes dolgok maradnak, az irodalmi mesekincs mindig ugyanaz, mert a lehetséges élmények lehetősége korlátolt.
Az tehát, ami végtelen variánsokat tud adni az emberben, az nem az élmény, de az ember legmélye. Ehhez a múltnak egy teljes és mély felrakódása szükséges. Bergsonra utalunk itt: "Az élet, mely nem felejti el a pillanatokat, de felraktározza az emlékezetben (vagy a fajban, átöröklés), mindig valami újat teremt, valami olyat, ami még nem volt." Minden ember magában hordja egész életét: összes emlékeit, ősei tulajdonságát.
Most már ahhoz, hogy valaki ezt a legmélyebb embert ki akarja fejezni (metafizikai lehetőség), először fel kell ismernie önmagában ezt a legmélyebb embert, be kell vájnia a saját mélységeibe, fel kell ismernie önmagát! De ez még nem elég, ez még nem ad nekem sem akaratot, sem eszközt önmagamat kifejezni. Ez az akarat, ez már valami morális tény, az kell, hogy én ne csak felismerjem önmagamat (múltamat, ami van, már az is az), saját múltamnak és őseim múltjának eredőjét, de szükséges, hogy meg akarjam azt mondani a világnak, hogy én jelentek valamit. Ehhez kell, hogy én "igeneljem" magamat. Ne szégyelljem mondani: én, én legyek. Énségemet a világ elé büszkén és bátran odadobhassam. Ez függ össze a fentebb említett szemérmetlenséggel, amihez hozzátartozik valami irodalmi mazochizmus: a szenvedések igenlése, a szenvedésektől se féljek.
Ez egész lényegében nem egyéb, mint önmagunkhoz való hűség, valami "erkölcsi emlékezet". A zseninek ezt a tulajdonságát nevezi a fiatalon elhunyt osztrák filozófus: Weininger, Gedächtnissnek, és ebben találja a lényeget. Weininger is elsősorban az irodalmi zsenire gondolt.
Most már ilyenformán igaza van Goethének: "Az írónak a publikum előtti jelentőségét ez a személyes karakter adja meg és nem tehetségének mestersége; nem a tehetség az a külön képesség, de maga a karakter, amit önmagából ki tud fejezni." Az akarat formája nyilatkozik itt meg, melyet már Dilthey észrevett, de ő elsősorban a cselekvény vezetésében látja az író akaratformájának érvényesülését.
Az akarat formája az, mely minden irodalmi alkotás leglényegében megnyilatkozik.
Az élmény szerepe tehát megcsökkentnek kell, hogy látszódjon. Az élmény külsőség, csak eszköz, a fantázia gazdagító eszköze, de nem változtató tényező, mert az oly valami lehet csak, ami az ember legmélyebb erkölcsi karaktere. Az élmény nemcsak hogy fontosabb szerepet nem játszik, mint más embernél, de ellenkezőleg: kevesebbet szerepel az írónál, mint más embernél, mert a nagy író lényege: hűség önmagához, azaz egy új élmény által nem engedi magát megtörni, de igyekszik azt asszimilálni.
Ebben a küzdelemben gyakran az "én" marad a vesztes fél, a külső események eltakarják önmaga elől. A nagy íróban ebben a küzdelemben az "én" lesz a győztes: az új élményt asszimilálja. És épp úgy, amint a nagy írónál, épp az asszimiláció a jellemző, győz az olvasmányai felett; a gyenge írót épp az mutatja, hogy nála az olvasmány marad a győztes. De a nagy író nemcsak az olvasmány útján nyert élményeket, de a világi "való" élményeket is képes asszimilálni.
A nagy írók gyakran egész tudatosak ezzel az asszimilációval. Goethe például ezt látta életcélnak. A modern líra történetéről írva, azt mondja Witkop (Baldensperger tanítványa) Hölderlinről (nagy német lírikus): "Életének sok nagy élménye nem képes az ő egyéniségének nagyvonalú fejlődését megtörni." Maga Hölderlin érezte ezt, amikor a Der Rhein című költeményében beszél arról, hogy minden igazi lényeges tulajdonsága az embernek valami "ursprünglich", valami, ami a forrásból jött (azért van itt Rajna).
Csak a naivság gondolhatja azt, hogy az író fejlődését össze lehet rakni a személyes élményekből. Azonban, ha összevetjük a praktikus embert az irodalmival, látjuk, hogy van egy pont (értelem), hol az írónál az élmény fontosabb, mint a praktikus embernél.
A praktikus ember egész bent él a mában, az író pedig a múltjában, egyéniségében, így asszimilál. Ez létrehozza azt, hogy minden élmény benne marad: ezzel önmagát gazdagítja. A praktikus ember ellenben siet az élményeket elfelejteni, miután ezek akadályozzák őt az életben. A nagy író megőrzi az élményeket, hogy gazdagítsa önmagát. A költő hű marad önmagához! Gondoljunk Arany Jánosra, kinek egész élete leglényegében ez az önmagához való hűség, aki nemcsak "tehetségének hű sáfárja", de önmagának is úgy, hogy emlékeit műveiből ki lehet szemlélni. Ezt az "önhűséget" semmiféle külső élmény nem törhette meg, még a forradalom sem. A forradalom után folytatja költészetét ott, ahol azt a Murány ostromá-val elhagyta. A fejlődés egyvonalúságát az élmények nem törték meg.
Ezt a hűséget látjuk abban is, hogy nagy írók nem hagyják műveiket abba. Minden "töredék" egy-egy szemrehányás az írónak. Arany Toldi-jára gondolok, mely belső szellemi növekedésének külső kísérője. Ugyanezt látjuk Goethe esetében a Faust-tal. Vörösmartynál is megfigyelték, hogy a töredékekhez folyton visszatér, új élményei nem voltak elég hatalmasak arra, hogy a régieket elnyomják.
Az a régi mondás - poeta nascitur - most már egészen más megvilágításban áll előttünk. Az a mély értelme ennek a mondásnak, hogy a költőt nem élményei teszik költővé, hanem az a mély egyéniség, melyet magával hoz - és ez a lényege az írói zseninek a hűség önmagához, egész élete ennek logikus felépítése.
Az élmény ilyenformán másodrendű szereppé lesz. Erre hoztuk fel Hölderlin példáját. Az ott tapasztaltak, ezek valami analógiái annak, amit mi az egész irodalomról mondunk. Ahogy a miliőváltozások nem hoznak létre irodalmi változásokat, úgy az élmények sem képesek az önmagához való hűségben eltántorítani az írót. Ugyanaz ez, amit Adyról mondhatunk el. Nem az élmény, nem a nevelés teszi a költőt azzá, ami. A viszonyok mostohasága gátolhatja a növényt fejlődésében, de mássá nem teheti!
Ez ellen a gondolat ellen, amit mi itt fejtegettünk, az erkölcsi emlékezet ellen, több ellenvetést lehetne tenni. Először, a gondolatmenetünk csak a lírikusokra illik, csak azokra, akik valóban a saját egyéniségük kifejlesztését tűzik ki célnak, de nem illik az objektiváló írókra: a regény- és drámaírókra. Az ő fejlődésüket az élmények igazgatják. Hogy ez a dolog nem így van, arra elég lesz egy példa. Ibsen összes méltatói ki szokták emelni azt a belső logikát, mely egyik színművét a másikhoz fűzi. Az új színmű csak mintegy kifejtése a régi tendenciának, melyet, "belülről", "folytat". Nemcsak Ibsennél van ez így. Tehát az élmény megint csak eszköznek fog feltűnni; a fejlődés maga belső logikával történik.
A másik ellenvetés lehetne: minden költőben egyforma az élmény szerepe. Mondhatná valaki: Ady és Hölderlin ezek nagyon jó példák: a dologban úgy látszik fokozatok vannak. Az egyik esetben fontosak az élmények, a másikban nem. Valóban így van! A fiatal költőknél az élmény sokkal fontosabb, mint későbbi műveiknél. Az ifjú költőt gyakran így jellemezhetjük: még nagyon is hatások alatt áll. Eleinte az élmény elborítja a költő egyéniségét, éppúgy, mint a föld elborítja a növény zsengéit. Lassan eléri azt a fokot, ahol az élményt már asszimilálni tudja, de nyers élményszerűsége még mindig megmarad. Petőfi költészetét azért kell mintegy objektívebbnek látni, úgy leíró verseiben, hol a külső világ képeit tárja elénk, mint lírai költeményeiben, hol a költő szinte nyersen, "azonmód" adja élményeit.
Most már, hogy hogyan fejlődik tovább a költő egyénisége, hogy lesznek az élmények lassan eszközök, és ha igaza van Witkopnak: "Minden művészet az önmagukból való kiindulásnak, önmagukhoz való visszatérésnek változó ritmusa", hogyan tolódik el ez a ritmus az önmagukhoz való visszatérésre - ez lesz az írók életrajzának fő nézőpontja. Ezt példával illusztrálva, Goethét választjuk, mert az ő fejlődését önvallomásaiból úgy ismerjük, mint - Flaubert-t kivéve - senki másét; másodszor, mert Goethében egy olyan alak áll előttünk, aki az egészséges költő típusa. Nála az inadaptáltság nem szerepel segédeszközként, nála a mozgatóerő a belső erőfelesleg. Mert ha elfogadjuk Baldensperger inadaptációját segédeszköznek, nem fogadhatjuk el azt a túlzott következtetését, mely szerint ez az inadaptáció szükséges az írói egyéniség létrehozatalára: "csupa egészséges emberekből álló népnek nem volna irodalma". A költőt egyénisége éppúgy öntudatra ébreszti, mint inadaptálásának felismerése. Azért választottunk itt egészséges írót, mert nincs külső emlékeztetője.
Goethének valóban csak eszköz az élmény. Látszólag oly költő, kinek élete tele van élményekkel. Minden költeménye "alkalmi költemény", mint ő mondja is; és mégis minden élménnyel szemben egész tisztán látjuk, hogy hagyja el élményeit, hogy emelkedik túl ezeken. Hogy küzd benne - Witkop megállapítása szerint - "az ifjú ember a költővel és később a titkos tanácsos úr - a költővel". A küzdelemben mindig a költő marad a győztes. A zseni "önzését" semmi sem mutatja jobban, mint éppen Goethe példája. Ez ellentétben látszik lenni azzal, amit mint lényegest vettünk fel: a zseni önzetlenségével. Az író csak anyagnak tekinti az élményeket. Goethe Wanderers Sturmlied-jében az az önbizalom nyer kifejezést, mely a világ csapásaival dacosan néz farkasszemet. Ugyanez az öntelt érzés van a Prometheus drámai töredékben is. Ez nincs ellentétben azzal, amikor az irodalmi zsenit az önzetlenség szóval jellemeztük, mert épp a praktikus ember az önző ember, aki nem önmagát tekinti egyedülvalónak, de épp nagyon iparkodik a világhoz alkalmazkodni, az élményekbe belesimulni, semmiféle öncél nem vezeti, épp ez az önző, akivel most már szemben áll a zseni, aki csak egy célt ismer, kifejezni önmagát, és akinek a világ csak eszköz a kifejezésre. "Az idegen ember léte a legjobb tükör, honnan a legjobban megismerjük magunkat" - mondja Goethe, tehát az idegen ember csak anyag az önmaga megismerésére. Még egy mondását idézzük: "Törekvéseim legmélyében magamhoz mindig hű maradtam titkos módon. És így az én társadalmi, politikai, erkölcsi és költői életemet megint összekötöm egy rejtett csomóban rejtett szálaiból." A külső élet anyag, melyből egy egységes valami lesz: ez az a diadalkiáltás, mellyel Goethe az ő művészi teljességét hirdeti: "Végre megtanulom a világot felhasználni!"
Fiatal versei az élményeket adják, lassan mindig eszméivé válnak költeményei, az élmények mindig jobban és jobban csak jelek lesznek, melyekkel a maga belső mondanivalóit elmondja; az élmények lassan átváltoznak szimbólummá, és ekkor írja azt Steinnak: "Jól tudja, hogy az én egész lényem, mennyire szimbolikus."
Nemcsak Goethével van ez így. Nézzük például Arany fejlődését. Arany fejlődése, mely a Toldi-tól kezdve, ahol a külső világ a maga frisseségében jelenik meg, mely még olvasmányok hatását is mutatja (Petőfi János vitéz-e) és a környezet hatása is éles. Innen kezdve a Buda halálá-n keresztül, hol egy egész ilyen környezetbe helyezi el fajának és önmagának kincseit, egész addig a fejlődésig, mely jobban és jobban telítve lesz lírai elemekkel.
Vörösmartynál feltűnik egész fiatal verseiben a küzdelem az élményekkel. Ő egy látó ember, a képek szinte elborítják fiatal műveit. A Zalán futásá-nak fantasztikus gazdagsága a képekben, ebben a küzdelemben még Vörösmartyt mutatja gyengébb félnek. Később már sikerül ezeket megzabolázni, míg végre a Csongor és Tündé-ben egész felér a klasszicizmus csúcspontjaira. Az epigrammákban a képeket már a művészet szoros fékével rendezi, azzal a művészettel, mely már "ő"! A Csongor és Tündé-ben más úton győz: az életfilozófiával, mely ezeket az élményeket egy nagy egységben látja. A későbbi művei: Az emberek - Előszó - A vén cigány, itt a külső élmény egész elmarad a lázas lélek előtt.
Látjuk tehát, az irodalmi zseni lényege nem valami pszichológiai tulajdonság, mint például a tudós lényege, mely pszichológiai tulajdonságon alapul (felfogóképesség, emlékezet), és így nem lehet az orvosi kutatás módszerét alkalmazni az irodalomban, mint tette azt a német Moebius; nem is valami múló állapota a léleknek, mint ahogy Reymond és Voivenel megállapítják. Nem lehet sem pillanatnyi, sem egy lelkiállapot, ellenben egy morális erőfeszítés: akarat. Ez az önmagunk feldolgozása, ez lehet egy állandó lelki tendencia, mely folyton arra hajtja az írót: mindazt, amit átélt, időnként mintegy összegyűjtse. Lehet az is, hogy valaki csak egyszer életében képes erre az erőfeszítésre. A nagy zseninél ez egy állandó törekvés, de mint lelkiállapot ott sem állandó. Goethe azt mondja: "Csak olykor és néha akaratom ellen érzem azt az erőt, mellyel képes vagyok magamat megrögzíteni."
Ha így képesek vagyunk magunkat mintegy megfogni, és ez a törekvés meg is van, akkor érthető lesz a nagy írók objektivitása, mely annyira meglep bennünket, és melyet egyes irodalmi irányok zászlóvivői jelszóul is használnak.
Ez egy látszólagos ellentét, de ha meggondoljuk, hogy az író nem magán kívül él, de önmagában, akkor ez az impasszibilitás egész természetessé fog válni. A világot beéli önmagába, így nem a külső élet a fontos: az élményekkel szemben ő úgy áll, mint az anyaggal szemben. Az egész világ számára nem jelent egyebet, mint témát, hogy belőle önmagát kiépítse.
Így lesz az író a nagy magányos! Itt a világ közönséges érzései (a praktikus társadalmi élet) állandóan küzdenek azzal a másik ösztönnel, mely önmaga egyéniségének kifejezésére hajtja. "Minden író egy szörnyet hord szívében, mely érzéseit lassan felfalja, és ha az író nem Herkules, akkor az a veszély fenyegeti, hogy vagy a szíve, vagy az írói tehetsége pusztul el" - mondja Balzac.
Ez a nagy magány nemcsak a lírikusok sajátsága. Gondoljunk Flaubert-re, amikor így sóhajt fel: "Nem kívánok egyebet, mint öt-hat óra zavartalan nyugalmat, télen a kályhában jó tüzet és este az íróasztalra két gyertyát." Tehát neki nem is kell az élmény. Az egész világot képes szobájában felépíteni, mert az egész világ önmaga.
Most már ahhoz, hogy az író felépítse a világot önmagában, szüksége van az élményre mint eszközre. Az a tehetség, mellyel az író az élményeket nyelvvé dolgozza fel, ez a fantázia, melyről azt mondtuk, hogy az egyetlen pszichológiai jellemvonás, mely megkülönbözteti az írót a közönséges embertől.
Az, hogy az író nagy magányos; az, hogy mi az élmények szerepét leszállítottuk, nem azt jelenti, hogy nincs szüksége élményekre. Az erő, ami benne van az íróban, csak üres anyag maradna, ha nem lenne anyag, amit feldolgozzon. Ez az anyag az élmény. De tévedés azt hinni, mintha sok élményre lenne szüksége. "A legnagyobb zseni sem jutna sokra, ha mindent csak magából kellene megalkotnia" (Goethe). Mint anyag fontos, mint kormányozója az író fejlődésének; az élet nem oly erő, mely megtöri. Nem egy törő, de tápláló ereje az irodalomnak. A kiválasztás a lelke szempontjából történik, és nem az a szempont, melyik élmény fontosabb az aktuális életben.
Sokszor meglepődünk az író életrajzánál: egy csekély dolog a legnagyobb alkotás csírájává válhatott ugyanakkor, amikor a legnagyobb életdöntő események nem képesek hatni írói fejlődésének egyvonalúságára. A fontos élmény tehát nem ugyanaz az irodalomban, mint az életben. Az író aszerint tartja jelentősnek az élményt amint az az ő lelki egyéniségének jelentős. És az általa fontos élményt, ha mégoly csekély is, ösztönszerűleg beilleszti emlékezetébe. Az ő memóriája másképp veszi fel az élményeket, mint a praktikus emberé.
Így magyarázható az írók abbeli sajátos precíziója, így értjük azt, hogy vannak egyéniségek, kik regényeikben az emberalakok nagyszerű ismerőjének benyomását keltik, az életben az emberismeret csekély fokán állnak. Gondoljunk szegény Kaffka Margitra.
Ami fontos az írónak, az végtelen precízióval időződik be lelkébe. Ez az anyaga. Goethe említi azt, amit minden író megfigyelt talán önmagán, hogy milyen rendkívüli élességgel képes a fantázia képeit láttatni, de nem azokat, melyeket ő akar. Ha behunyta szemeit, a legváltozatosabb alakok jelentek meg élesen kiemelkedve, de az akaratnak sohasem volt erre befolyása. Az önként jött, nem akarattal előhívott emlékkép azután teljesen háttérbe szorítja az akart képeket. Ez a precízió, ez az élesség, sokszor tévedésbe ejti őket képességeik természete felől. Goethét ez a precízió arra vezette, hogy sok éven át festőnek képzelte magát.
Tudjuk azt, hogy mily rendkívül sok azon költők száma, akik festőnek is készültek: Keller Gottfried, Kisfaludy etc. Sok író képzőművésznek a fia. A szemnek, a látásnak valami gyakorlata képes nevelni erre a precízióra, mely nem a döntő faktor ugyan, de nagy segítő. A hivatottságot csak a lelke döntheti el, nem az eszköz.
A fontos dolog itt: a képek kiválogatása. Nem azokat válogatja ki, melyeket akar, sem azokat, melyek precízek, talán azokat sem, melyek festők. Gyakran a formailag és színben érdektelen képeket jegyzi fel, azokat, melyeket az ő lelkének logikus fejlődése hoz útjába. Kényszerül oly memóriaképekkel körülvenni magát, melyek gyökeresen a lelki világába illenek bele. Ilyenformán lelki valója másképp van bútorozva. A költőnek mások a szempontjai, megalakítja a dichterische Welt-et, melyről Dilthey beszél a fantáziáról szólva: "Ez a dichterische Welt megvan már eleve, még mielőtt a költőben a művek valamelyes koncepciója támadhatott volna." A költői világ tehát az író lelkében már előre létezik. Ezért tűnik fel Goethe Jacobi előtt, mint egy megszállott" (Besessenheit).
Már most, ha eddig kiemeltük a költő önzéseit, most nézzük más oldaláról, hogy meglássuk az önzetlenségét. Ha a praktikus ember folytonosan abban az életben él, melyben mozog, úgy a költő egy más világban él, nem praktikus szemmel válogatta ki világát, teljesen önzetlenül. Ránéz valamire, ez jelentős lehet neki akkor is, ha semmi praktikus előnyt vagy hátrányt nem várhat tőle.
A jelentőset keresi az élményekben, de ez nem érdekekre nézve jelentős. Ez az, ami a költőt a művésszel hozza rokonságba, mert hisz a szépnek meghatározásában minden esztétikai ítélet észreveszi az önzetlenséget. Kant azt mondja: "szép az, ami érdek nélkül tetszik". Platón szerint: "A művész az eszmék világában él, neki nem az egyes események jelentősek, csak egyes dolgok típusai. A szépség tulajdonképpen maga az eszme, a típus. És a művész egy mennél szebb alakot akar, akivel az ember típusát akarja megvalósítani és mindig csak hozzáférkőzni az Isteni eszméhez." Látjuk tehát e közös vonalat a mi gondolatunkkal: művész, és valami önzetlen szemmel néz. Schopenhauer szintén a platóni eszmében keresi a művészi látás titkát: "A művész az az ember, aki képes akaratának rettenetes rabszolgaságából egy-egy pillanatra felszabadulni, és azáltal, hogy képes azt kifejezni, felszabadít más embereket, hogy azok aztán teljesen önzetlenül gyönyörködjenek."
Az irodalmat azonban mégsem lehet a művészettel azonosítani, más és több feladata is van, mint a szépet előállítani, de rokon vele annyiban, hogy szintén önzetlen, az irodalom is önmagának kifejezése.
Eddig két problémacsoportot beszéltünk meg. Az első volt: az irodalom csoportosítása. Minthogy más elvet, mint egy motorikus elvet, valami történeti elvet kaptunk eredményül, kénytelenek voltunk a másikkal foglalkozni: mi az a motorikus elem, mely az irodalmat mindig tovább mozgatja. - Ezt kívülről kerestük a környezet valamilyen tényezőjében; az írót élményeiben. - A megbeszélések során azonban rájöttünk, hogy az ok nem kívülről, de belülről keresendő! Az élmény szerepét lejjebb kellett szállítanunk, mint ahogy azt az irodalmi köztudat becsülte. Érezni kellett, hogy az élmény nem kormányozhatja az irodalmat, de megfordítva: maga az író az, aki élményeit megváltoztatja, és ezzel, a világnak más színben való beállításával hat az olvasókra - így lassanként talán megváltoztatja a miliő képeit másokban. Hatással van magára a világra. Hogy Oscar Wilde paradoxonával éljünk: "Tulajdonképpen nem az élet alkotja az irodalmat, de az irodalom fejleszti az életet."
Mármost, ha így tekintjük az irodalmat, ahol az élet csak anyagul van felhasználva, akkor az irodalmi alaptény az a mód, ahogy az élmény az irodalomban átváltozik, objektiválódik.
3
AZ ESZMÉNYÍTÉS
Az irodalom kifejezése az írónak. Az író magán kívül nem tud semmit, nem azt fejezi ki, ami véletlen élmény, de ami mélyről jött a lelkébe. A nyers élmény a maga meztelenségében az irodalom igen kezdetleges álláspontjában jelenhetik meg, a nagy író pedig egész átalakítva hozza ki azokat magából. Ilyen szempontból el lehet mondani azt a paradoxont: "Az irodalom lényegében mindig líra, de ezzel szemben lényegében sokkal objektívebb, mint gondoljuk." Mert sohasem a közvetlen praktikus embert adja, de annak egy emlékkel felgazdagodott objektivált alakját.
Ha tisztán csak az élményt adná a könnyű irodalom, nem lenne irodalom, csak riport, nem pedig expresszió. A legkönnyebb irodalom azzal válik irodalommá, hogy az élményeket az író szempontja szerint alakítja át. Ha másban nem jelentkezik ez, úgy legalább az élmények sorrendjében, a komponáló átváltozásban mutatkozik. Eszerint az élmény a legkönnyebb irodalomban is objektiválva jelenik meg.
Az irodalom kifejezése az írónak. Maga ez a szó: kifejezés, azt jelenti, hogy itt valami objektiválásról van szó. Nem egy tükörkép. A kifejezésben már bent van az is, aki kifejezi.
Az irodalom alapténye: az élmény objektiválása; az a valami, ahogy a lélek az élményt átváltoztatja. A mondanivaló nem az élmény, az csak eszköz, nyelv a kifejezésre. Ez az eszköz szuverén módon használtatik. Az a fontos, hogy önmagához hű maradjon. Ehhez a látott dolgok neki színeket adnak, ezeket a színeket ő szuverén módon használja. Más szóval: az író hazudik!
Ez a hazugság a megjelenés egy formája. Az írónak hazugsága: az a szabadság, hogy nem köteles az élményekhez ragaszkodni, tulajdonképpen eszköze annak, hogy igazat mondjon, más igazságot, új igazságot! A legkezdetlegesebb állapota az írónak: csak a jelenségek nyelvén tud megjelenni. Azért látjuk az ifjú költők próbálkozásait: nem tudja magát kifejezni, nem elég objektív. Ez azt jelenti, hogy még nem állanak rendelkezésére a külső világ színei.
Ezek az okoskodások tulajdonképpen a harmadik problémakörünkbe vágnak: mi az eszményítés? Hogyan objektiválja a költő kifejezéseit? Ez a problémakörünk legrokonabb az esztétikai tudományokkal. A mi szempontjaink azonban egész mások.
Az író célja lehet a szépség kifejezése, ha az az író lelkéből kiérlelt szép. De az ő célja nem mindig a szép jegyében áll. Mindig: okvetlen kifejezése egy emberi lélek mélységeinek. Ezért, ha célja rokon is az esztétikai elméletekkel, ugyanaz nem lehet soha! Hogyan változtatja át magát az élményt az író lelke? Hogyan változik a világ képe az irodalomban? Úgy szerepel itt az egyéniség, mint a kiválasztó és formáló erő. Az élmények, mihelyt az irodalomban megjelennek, egy új életet kezdenek az író lelkében, mely a saját törvénye szerint alakítja őket. Az első dolog, amit tisztáznunk kell: mi az élmények kiválasztásának elve?
Nyilvánvaló, hogy a kiválasztás teljesen önkéntelenül történik; valamely élmény rokonságát önmagából kell hogy érezze a költő lelke, csak akkor asszimilálódhat.
Vannak élmények, melyek sohasem asszimilálódnak. Arany Vojtina ars poeticájá-ban az van elmondva, hogy a tudomány nyersanyaga, maguk a tények, csak annyiban érdeklik az írót, amennyiben azok lelkiek lehetnek. És itt Arany egy hasonlatot mond az óriáskígyóról, amelyik szarvast nyelt el, de agancsát nem tudja lenyelni, megemészteni. Ez az agancs jelképe annak az élménynek, mely Arany szavaival élve, képzelmi szósszal le nem önthető.
Bizonyos dolgok az írónak egyáltalán nem fontosak. A nagy evokálók (leírók) sokszor zavarba jönnének, ha egy topográfus kikérdezné őket. A táj legfontosabb mozzanatára nem emlékeznének, mert a tényszerű mozgalmak nem érintik őket.
Az élmény kiválasztásánál figyelni kell arra a tényre, hogy az íróknál gyakran egy élmény megírása - jóslatszerű. Valamely élmény kísért az íróban, még mielőtt ez az élmény megtörtént volna egyáltalában. Poe Edgar költészetének egyik nagy élménye a felesége halála, de ez az élmény a költészetében már akkor fordul elő, amikor az még életben volt, sőt - nem is ismerte! Éppígy van ez a forradalmi költőknél: Petőfinél, Adynál. Még nem történt semmi, ők pedig már egy látott dolgot mondanak el. Amikor Ady Vízió a lápon című költeményét írta, akkor még senki sem gondolhatott arra, hogy Magyarországon forradalom lesz! Ezek a példák egész világosan bizonyítják azt, amit mondtunk: az élmény tulajdonképpen a költő lelki mélyéből kihajtott élmény. A nagy eldöntő élmények épp azok, melyeket lelkével rokonnak érez.
Poe Edgar A kompozíció filozófiája című művében elemzi A holló előállását. Elmondja azt a logikus menetet: hogy állt elő a vers témája. És látjuk: a témának semmi köze az élményekhez, teljesen belülről, formai ideáljai szerint van megalkotva.
Így tehát tévednek azok az irodalomtudósok, akik meg vannak győződve az élmény fontosságáról. Azok, akik Shakespeare műveit azért nem akarják a szürke színésznek tulajdonítani, mert Shakespeare életének élményeit kevésnek tartják annyi szín és hangulat megalakítására. Szerintük azt könnyebben megtehették az élményekkel gazdagon felruházottak, Bacon és Rutland. De nyilvánvaló az, hogy az élmény nem oly fontos; az élményt, az, kinek ez lelkéből logikailag következik, bármily csekély élményanyagot is kapjon, ki tudja magában gazdagítani.
Az az elmélet, mely ily módon kételkedik a művek autenticitásában (nemcsak Shakespeare, de mások műveinél), ez épp az imaginációt nem veszi számba, azt a módot, ahogyan az író a csekély élményt is fel tudja gazdagítani.
Az író látszólag úgy él, mint a többi ember, a valóságban azonban ő egy egész más életet él, neki az élmény inkább látomány. Neki az élet színház! Ez az, amit úgy neveztünk: az író önzése. Ez az első lépés az eszményítés felé. A kiválasztás már maga is meghamisítása a valóságnak. (Az eszményítés szó itt nem épp helyénvaló). A második lépés: a krisztalizáció, a kikristályosodás!
Az a különös dolog, hogy az irodalmi mű mindig egy egész, nem egyszerű leltára az élményeknek, rendezve valamilyen szempontból, de egy szerves egész, egy szerves alkotás; egyetlen élményem van, és e körül csoportosítom a többit, vagy magam vagyok a központ, és saját lelkem körül csoportosítom az élményeket; ez az egész folyamat hasonlítható ahhoz a képhez, amit látunk akkor, amikor egy vizespohárba eresztünk egy cérnaszálat. Minden apró gyöngyszem a cérnaszál köré fog tapadni. Itt is úgy tűnik fel a dolog, mintha az élmények felvétele által a költői lélek egy bizonyos telítődés fokát érné el, és amikor ez megtörtént, előáll a kikristályosodás egy új élmény közbejöttével. Móricz Zsigmond mondja: "Minden regény magában foglalja mindazt, amit az író azon idő alatt látott, hallott, érzett - a regényből valami naplószerű lesz." Ez azonban csak akkor van így, ha ezek nem naplószerűen, de kijegecesedve jelennek meg.
Az élmények a telítődés fokán leszakadnak, az író lelkében létrehoznak egy új pillanatot, mely más, mint minden eddigi pillanat. Bergson szerint: "A mondanivaló, ez az új egyéniség, jelenik meg bizonyos élmények hatása alatt." Most már, ha a fizikában egy ily telítődött anyagba elég egy kőnek a bedobása, hogy rögtön köré kristályosodjon, éppúgy itt is a legjelentékenyebb élmény képes a kristályosodást véghezvinni.
Az a bizonyos "alkalom", "Gelegenheit", amit Goethe emleget, ez a bedobott kő, mely csak alkalma a krisztalizációnak, de nem anyaga.
Ezt a telítődést nevezhetjük termelési periódusnak, és ha az író ezt elérte, úgy bármely kis esemény létrehozza a nagy művet, míg máskor a legnagyobb élmény is hatástalanul siklik el felette. Eklatáns példája ennek Arany János életének utolsó periódusa. Hosszú időn át nem alkot semmit, egyszer csak az 1877-ik év második felében szorgalmas lesz és tevékeny, egy napról néha két költeményt is bírunk. Ekkor keletkezik az Őszikék. Nyilvánvaló, ezek egész jelentéktelen dolgokból keletkeztek. Mi okozta ezt a változást? Talán nagyobb nyugalomban élt? Hisz itt van az általa is nehéz tehernek mondott akadémiai titkársága - régebben biztosan nyugodtabban élt, a testi egészsége meg gyengébb, mint bármikor. Az ok nem lehet más, mint a lélek oly lassú telítődése, mely végre is elérte azt a fokot, mikor elég a legkisebb élmény, hogy mint egy központ körül csoportosuljon a mondanivaló.
Most pedig beszéljünk arról, amit így szövegezhetünk: "az irodalom örökös romantikus volta". Az irodalom örökös romantikus volta az a tulajdonság, hogy mindig valami újat hoz, mert hisz a világnak a folyton előforduló képeit nem "lerajzolja" csak; eszközül használja, hogy kombinálásukkal olyat fejezzen ki, mely csak egyszer jelent meg a világban, most van először - őt magát!
Az irodalomnak ez a romantikus volta kifejeződik abban a viszonyban, melyben az a témákkal áll. A magas irodalom témáit gyakran a költőtől távol álló környezetből veszi. Az, amit a költő eszközül alkalmasnak talál, az az élmény éppolyan, mint akár az irodalmi, vagy pedig az élet élménye. Ez a kettő: az irodalom- és az életélmény az irodalomban nem különböző. Vannak nagy írók, kiknek egy-egy műve teljesen irodalmi élményekből fogant meg, akik témáért messze mentek, és a saját életük benyomásait csak a témák felgazdagítására használták fel.
Ha a célom valami újnak a kifejezése, akkor nem értékesebb eszköz az, ami köröttem sokszor előfordul, mint az, amit messze kell keresni. Az újat akaró író ugyan felhasználja a rendes dolgokat, de szívesebben nyúl a szokatlanhoz. Ez az irodalom gyökeres romanticizmusa! Ha az élmény nem gyökeres alakítója, de csak eszköze az irodalomnak, akkor az írói lélek az, amely keresi ezeket, nem passzív fogadja el az élményeket, amik körötte zajlanak, maga keresi azokat össze (néha elmegy sohasem látott országokba).
Az irodalomnak ezzel a romantikus karakterével ellentétben látszik állni - a realisztikus irodalom.
Vizsgáljuk meg először a naturalista típusú írót. Erre legjobb példának kínálkozik Flaubert. Flaubert első pillanatra leginkább nem felel meg mindannak, amit mondtunk. Úgy tűnik fel ő valóban, mint a külvilág írója. Úgy tűnik fel, mintha nem volna benne líra; úgy tűnik fel, hogy nála fontosabb az élmények realitása. És ez egész külsőségekben jelentkezik nála. Azokban a folytonos tények után való járkálásban, a folytonos dokumentálásban, a topográfiai tanulmányokban. Erre a "tényhez való ragaszkodásra" az eklatáns példa egyik műve: Szent Antal megkísértése. Ez a téma végigkísérte egész életén. -
Flaubert először megalkotta ifjúkorában a képeket, melyek a költeményben csoportosulnak, egy oly párhuzamot választva főtengelyül, mely párhuzam a szent és ennek kedves állata, a disznó között tettetik. A szent és a disznó kontrasztja az, amely a prózai költemény szimbolikus főtengelyét alkotja. Flaubert későbbi tanulmányai folytán rájön arra, hogy Szent Antal disznaja egy félreértés, tudniillik a disznót nem Remete Szent Antal, de Páduai Szent Antal tartotta. Erre ő az egész művet újból átdolgozza. Megint nem sikerül, nekimegy harmadszor. Nem akar nyersanyagot hamisítani.
Flaubert-nek ez a ragaszkodása a külső hűséghez, ellentétben áll a nagy költők gyakorlatával. Hogy Shakespeare anakronizmusaira ne is célozzunk, Schiller meg sem nézi Tell Vilmos történetének színterét, Svájcot, ellenben Flaubert a Salammbô megírásánál elmegy Karthágóba.
A nagy költők a történeti igazságot majdnem semmibe sem veszik. Flaubert-nél ez pedig épp a legsúlyosabb bilincs. És hogy ez nem válik előnyére, azt épp a két Szent Antal-műve mutatja. Louis Bertrand szerint: "Az első kidolgozás sokkal hatalmasabb mű, mint a második." A Flaubert példája nemhogy ellenkeznék a mi eddig fejtegetett elveinkkel, de épp megerősíti azokat.
Flaubert egész életében rendkívüli küzdelmet folytatott a koncentrációért. Levelei e küzdelmek történetét adják. Talán igaza van Jules Lemaître-nek, amikor azt mondja: "Az, ami Flaubert-nél fáradságos munkának látszott (néha napokig azon töprengett, hova tegye a mondatban a vesszőt), ez a fáradságos munka csak látszat, valóban nem egyéb, mint - lustaság."
Mi az a lustaság? Miért nem tud művében előrehaladni? Nem más ez, mint véres küzdelem a koncentrációért, mely nem egyéb, mint annak a kifejeznivalónak, mely mélyünkben van - a megfogása. Ezen a nagy küzdelmen akar Flaubert könnyíteni azzal, hogy élményeket keres, hogy a nyelv legyen készen. Hogy a nyelvet megtalálja, ragaszkodik a külső világ képeihez. Ő mondja azt: "Írd meg, amit láttál."
Ez a pontos lejegyzés tulajdonképpen egy kisegítő eszköze annak az embernek, aki belső világát nem tudja kifejezni. Ezért a nyelvvel akarja ezt pótolni. Képeket keres, melyekkel kifejezhesse önmagát.
Ha Flaubert témáit megnézzük, azt látjuk, hogy azok teljességgel nem a praktikus élmények leszűrődéséből álltak elő. "Ő - miként Bourget megjegyzi -, akinek hajlamai oly messze vannak a burzsoá gondolkodástól, épp ő az, aki ezt a burzsoá típust akarja megrajzolni; máskor pedig messze itt hagyva az egész modern világot, a régi korokba megy vissza, valami természettudományi objektivitással és nem lelkének rajongását követve."
Ez maga eléggé mutatja, hogy témái nem az ő praktikus élményeinek leszűrődései, de képeknek a keresése (gyűjtése), melyekkel önmagát ki tudja fejezni - akárhogy, ha másképp nem, hát a kontraszt segítségével. Nyilvánvaló, hogy az, amit Flaubert ezekkel a képekkel ki akart fejezni, az tulajdonképpen nem lehet a röghöz kötött valóság, de valami e mögött levő, ami mélyebb ennél; nem az adatok, melyeket ő fontosnak hisz, de maga az ő világgal való szembeállásának, az ő keserű és hideg szemének, az ő képekben dőzsölő, de képekben kielégülést nem találó fantáziájának a kifejeződése.
Ami Flaubert-ra áll, azt minden naturalista írónak a művéről el lehet mondani, ha küzdelmeiről nem is bírunk oly pontos, "kész" adatokat, mint nála.
Nyilvánvaló, minden költészet nem a valóságot másolja, a valóság csak eszköz önmaga számára. Az élmény ezzel szemben csak azt az alárendelt szerepet játszhatja, amit a vizespohárba eresztett fonál, mely a krisztalizációt megindítja. Bizonyos, hogy a költői kiérésnek van oly foka, hol a mű szinte lappang az íróban, és bármely véletlenség elég a kiváltására. Ezért tűnik fel maguknak az íróknak is, ha művük készen van, csodásnak. Dante azt mondja a Divina Commediá-ról: "Az égből véletlen esett magból keletkezett."
Nyilvánvaló, ha mi az írók pszichológiájával akarnánk foglalkozni, könnyen megejthetnők azt az érzést, amely azon íróban az "ihletet" érezteti. Az íróban valami ösztön dolgozik: megérzi azt, mely élmény alkalmas a lélek kifejezésére. Mintha valaki megsúgná neki: mi való művébe, és mi nem, ahogy ismét Dante mondja: "Oly ember vagyok, ki - mikor valamit súg belülről nekem a szerelem - akkor aszerint, amint ő diktál, én írom." Az a kis esemény, mely megindítja a krisztalizációt, a mű létrejöttét, nem jelentkezik pontosan, az író követelésére. Goethe mondja: "Sohasem tudom előre kiszámítani, mikor jön az alkotás ideje."
Az irodalmi élmények szerepe éppoly fontos, mint az életélményeké!
Anatole France műveinek legnagyobb része úgyszólván irodalmi forrásokból állt elő, de azért az nem von le semmit sem egyéniségéből. Ilyen esetet látunk Oscar Wilde-nál. Hogy ez a jelenség épp a mai irodalomban gyakori, az egész természetes, a mai könyvkultúra mellett, de ugyanígy volt ez már az alexandriai korban is.
Máskor megtörténik, hogy a téma valami könyvből merített téma, de a könyv által felgyülemlett anyag nem tulajdonképpeni kiváltója, csak elburkolója az expressziónak, melyet tulajdonképpen az élmény váltott ki. Ilyen Arany A walesi bárdok című verse.
Mily csekély élmény kell ahhoz a kiváltáshoz, azt majdnem minden lírai költő művével lehetne illusztrálni. Aranynál egy pillangó megjelenése, Adynál is az vált ki egy-egy verset. Vajon ezt a mindennapi élményt akarták volna csak kifejezni? Nem. De igenis azt a lelki tartalmat, mely csak egyszer fordult elő, melynek kifejeződését ez az élmény csak kiváltja. Ez az egyszerű élmény nyelvet adott!
Gyakran az élmény szavakkal el sem mondható. Megjelenik, a költő lelkében egy ritmus muzsikál, egy elsuhanó hangulat él. E köré a ritmus köré csoportosulnak lelkének tartalmai.
Hogy milyen véletlen ez: a "kiválasztódás," mutatják azok a példák, ahol egy álom adja az impressziót. Coleridge egyik versét - mint maga mondja - oly ritmusból alkotta meg, mely ritmus álmában csengett fülébe.
Miután így a kristályosodás megindítását láttuk, nézzük meg a következő problémát: vajon mi a lényege ennek a krisztalizációnak? Mit jelent az, hogy az élmények csoportosulnak egy központ köré? Mit jelent az, hogy a költő csak úgy kaphat nyelvet, ha valami egységes alkotást ad, vagyis ha a művészet használhatja?
Minden mű bizonyos egységet alkot még akkor is, ha látszólag teljesen szétfolyó. Ami az író művében kifejeződik, az nem a külső világ, de nem is a költő lelke, ahogy érteni szokták, tudniillik nem a költő élményei a maguk nyerseségében.
Sem a külvilág, sem a költő élete, de valami ennél mélyebb dolog - nevezhetnők Dilthey szavaival a "költői világnak" -, ami kifejeződik. Ilyenformán Flaubert-nek igaza van, amikor nem akarja magát kifejezni, "mert Flaubert úr nem valami egyéniség, de egy közönséges úriember". De nincs igaza akkor, amikor azt hiszi, hogy amit ki akar fejezni, az a külső világ, mert épp, ami Flaubert műveiben kifejeződik, nem a nyárspolgár és környezete, nem ez az, ami a Madame Bovary-ban kifejeznivaló, de valami olyan, ami még nem fordult elő, valami különös látása a világnak. Valami oly új képeket kapunk a megszokott dolgokról, mely képeket épp nem nevezhetnők mindennapiaknak. Érezzük, hogy ez többször nem jelenik meg.
A belső világ képét a költő a látott dolgokból szövi össze. De ez csak egy kép, egy szimbólum, hogy embertársaival közölhesse azt. Ha ezt a viszonyt akarjuk látni, mely a költői és a tapasztalati világ között van, akkor nagyon kellene támaszkodni egy pszichológiai kutatásra, mely már nem az irodalomtudomány feladata. A mi tudományunk legfeljebb megállapítja: miben különbözik a költői - a közönséges ember világától. Összehasonlítja, és ez az összehasonlítás eredményezi az eszményítés tanát, azaz hogyan alakítja át a költő a látott világot a maga számára. De, ha már így fejezi ki: "hogyan", úgy ez már egy pszichológiai folyamat megindulása. Ha ezt a pszichológiai folyamatot akarja vizsgálni valaki, akkor azt ajánljuk: az adatokért elsősorban a költők és írók műveihez forduljon, nem pedig a filozófusokhoz. A legnagyobb kincsesbánya: a költők önvallomásai. Különösen pedig az újabb költészetben, amikor az egyéniségre jobban ráterelődött a figyelem. Itt az intim vallomások nagyban állanak rendelkezésünkre. Goethe feljegyzéseit, Flaubert vallomásait, Edgar Poe A kompozíció filozófiája című művét emeljük itt ki. Azután Wordsworth Prelude című epikai költeményét, mely az ő lelki fejlődését adja elő. Arany Vojtina ars poeticája, alapjában véve, mégis a költő önvallomása. Itt említjük fel a naplókat (különösen Hebbelét).
A levelezések nagy halmaza - Flaubert levelezése - leggazdagabb bányája az önmegfigyelések ilyetén való tanulmányának.
Ezekre a forrásokra utalnók azt, aki a fentiek szerint akarna eljárni.
A filozófia, elméletei csakis annyiban és azon mértékben válnak értékesekké, amely mértékben az illető filozófia közel áll az irodalomhoz. Ily forrást nyújtanak épp azok a filozófusok, akik félig-meddig szépírók is, és akiket épp ezért a szakfilozófia sokszor le is szokott nézni.
Mindezekből látjuk, hogy a kérdés meglehetősen egyöntetűen tisztázott kérdés: sok a közös vonás, és megállapíthatjuk, ami alapelveink, amiket az irodalomra vonatkozólag mondottunk - elfogadott régi elvek.
Platón a Phaidrosz-ban egyenesen az irodalmi esszé első formáját adja. Az újkorban ide tartozik: Schopenhauer, Nietzsche, Bergson és Weininger. Mindezek a költők és gondolkodók egyetértenek abban, hogy a költő nem másol, de alakít!
A cél: nem festése a világnak, de valami kifejezés, amelyhez a világ csak nyelvet ad. Az írót a világ tényei nem fontosságuk szerint érdeklik, de a saját lelkivilágának szempontja szerint.
Ilyenformán érthető, ha nem az életrajz jelentkezik a művekben. Az író élete nem olvasható ki műveiből, sőt épp ellenkezőleg: van, amikor az író azzal a szándékkal ül le, hogy önvallomást írjon, még akkor sem tud életrajzot adni, még tudva sem!
Ezért nem lehet önéletrajz a Dichtung und Wahrheit.
A külső világot nem adja az író: ez csak nyelv.
Már láttuk, hogy az első ötlet, a ritmus, ami kiváltja a folyamat megindulását. Ez nem tényező, csak alkalom, hogy körötte meginduljon a krisztalizáció.
A kifejezésnek egységes zárt dolognak kell lenni, ez egy egyéni valami. Ha tehát ezt az író közölni akarja, akkor oly formát kell találnia, amely szintén egységes forma, művészi forma.
Ilyenformán a kompozíciónak művészete minden irodalmi művet jellemez, még ha nem is tartozik szorosan az irodalomhoz. Így a szónoklatot, a tudományos esszét mindig jellemzi valami művészi kialakítás.
A kavics, amely körül a krisztalizáció megindul, lehet a téma. A téma maga ad alkalmat a csoportosításra. A költő - különösen a fiatal - nagy keresésben van utána. Hebbel első drámái még ezt a keresést tükrözik vissza. Annyira sok a mondanivalója, hogy keresi a témát.
Keresheti tudatosan a témát az író. Nem az élményei közt keresi, de mindenütt, ha máshol nem, akkor a könyvben.
Ott vannak a legjellemzőbb példák: Shakespeare drámái. Egyes könyveknek, mint például Boccaccio Dekameron-jának, a Gesta Romanorum-nak etc. nagy a témahatása.
A téma tehát legtöbbször csak eszköz. Sokkal fontosabb a ritmus, mely már megvan, vagy egy alak, mely megindítja a folyamatot. A téma maga, a mese vagy miliő nem mindig döntő faktor - éppoly eszköz, mint a többi.
Mi tehát az az eszköz, amivel az író képes krisztalizálni művét? Két ilyen eszköz van:
a) a kompozíció, az a művészet, mellyel megalkotja a mondanivalók sorrendjét;
b) a külső forma.
A belső egységből még nem következik a külső egység és viszont. Lehet egy mű belülről egységes, de kívülről elomló. Vörösmarty Csongor és Tündé-jében a mese a legképtelenebbül rosszul komponált, mindazonáltal a belső egység ereje megdöbbentő.
Ezek mind csak eszközök, de még nem a cél.
Goethe, aki különben vizuális típus, azt mondja: "az áttekintés az író fő művelete". Más költő a zenei eszközökkel érzi meg az egységet.
Ahogy a nyers élmények átalakulhatnak irodalmi eszközökké, ugyanúgy kényszerül az író az életben látott dolgokat kifejezni. Egy különös kérdés állít itt meg minket. Hogy lehetséges ismert szókkal ismeretlen dolgokat kifejezni?
Ebben nincs semmi csodálatos. A régi szavakat új módon tesszük egymás mellé. A költőnél ezek képzetek, emlékképek, amiket ő most új csoportosításba helyez. Ez a fantázia szerepe.
Összehoz például a mesében két embertípust - ami ismert dolog -, de ezeknek új szembeállításával már új dolgokat hoz. Ez a szokatlan új képzettársítás elengedhetetlen eszköze az eszményítésnek.
Ehhez két dolog kell:
a) az élményanyag kiválasztása belső szempontból;
b) a már kiválasztott élményanyag csoportosítása, új asszociációval, erőszakos módon.
Valóban egy új csoportosítás kell, hogyha azt akarjuk, hogy egységes mű legyen. A zseniben meg kell lenni ennek az új képzettársítás képességének. Ez különben egy kis abnormitás - az asszociáció egy betegsége -, mert nagyobb a fantázia.
Mindenkinek van mondanivalója, de nincs mindenkinek fantáziája.
A fantázia szerepe egyes íróknál igen érdekes. Rimbaud tizennyolc éves korától egész huszonkettedik évéig a francia irodalom elsőrangú embere volt, később semmit nem írt. Mások bizonyos ingerlő szerekkel segítik elő a fantázia féktelenségét, az izgalmak hatása alatt könnyebb lévén írni, könnyebb az alkotás. Alkoholt használnak Edgar Poe és Hoffmann; tovább mennek Quincey és Coleridge, akik az ópium élvezésében találták meg a fantáziapótlót. Quincey Opium eater-je Baudelaire fordításában az egész világon elterjedt. De nem okvetlen szükséges excitálónak ilyen veszedelmes eszköz. Schiller például megelégedett a rothadt almával. De legnagyobbrészt azt látjuk, a nagy íróknak nincs szükségük ilyesfélékre.
Láttuk, az irodalom alapténye rokon azzal, amit az irodalmi esztétika régen eszményítésnek nevezett. Azt kell vizsgálni, miben áll a világnak az irodalomban való átalakulása? Milyen viszonyban van az irodalomban megjelenő világ a való világgal?
Hogy ezt megérthessük, gondoljuk el, hogy minden ember tulajdonképpen két életet él. Az egyik az az élet, melyet öntudatosan él, amely mindvégig öntudatos és akart, az akarat által kormányzott tevékenységekből áll. Ez alatt az ember másik élete, a tudattalan élete, mely élményeiből a lelkében mélyen asszociálódott élettartalomból áll.
A tudatos életben csak azokra a dolgokra gondolunk, melyek épp a pillanat igényeihez mérten a praktikusság szempontjából fontosak, de rögtön elfelejtjük azokat, mihelyt praktikus értéküket elvesztik. Az igazi, mély életben azonban megőrződnek azon élmények nyomai is, melyek épp nem praktikusak, sőt ott vannak az átöröklött tulajdonságok gyökerei is, melyek előttünk nem tudatosak, de amelyek mégis a mi legmélyebb életünket alkotják. Az író ezt a szavakban ki sem fejezhető, logikai nyelven ki sem mondható életet akarja megmutatni embertársainak. Ezért keresi a költő a magányosságot, mert a tudat felszínén mozgó praktikus élmények ott nem takarhatják el igazi "Én"-jét. Ha mármost ezt ki akarja fejezni, akkor neki nyelvre van szüksége, oly nyelvre, mely különbözik a közönségestől. Élményeinek új csoportosítására van szüksége. Ezzel képes lesz az öntudatlan dolgokat tudatossá tenni.
Önmaga is kell, hogy felfedezze ezt a tudatot önmagában. Az író, mikor ezt felfedezi, úgy tekint erre a mély életre, mint egy külsősített dologra. Csak ezáltal képes ezt a tudatba emelni. Önmagából senki sem képes önmagát látni. A szemünket például csak a tükörből látjuk. Ugyanúgy a mély élet (lelki élet) csak külsősített tükröt ad magának. Ez a tükör az élmény.
Az eszményítés első jellege: önmagunkat objektiváljuk. A mély lelki tartalmat kivetítjük, mintegy egy tükröt csinálunk neki, mely kívül áll. Az a költő, aki nem képes erre a kivetítésre, mert nincs elég élményanyaga, az a költő úgynevezett lírai kavargásokat fog adni, határozatlanságot fog adni, nem valóságos képet, melyben élete megjelenik.
Fiatal íróknál érezzük gyakran, valami mély élet szeretne kitörni belőlük, a kritikusok nyelvén szólva hiányzik a distancia a költő és műve között, nem lett eléggé külsővé.
Az a folyamat, amellyel a költőnek sikerül magát exteriorizálni, az a folyamat, melyet Baldensperger így jelöl meg, "erőfeszítés a kifejezés felé". Ez egyrészről tudatos erőfeszítés, melynek azonban folyton segít a tudattalan ösztön munkája. Ha én oly dolgot, melyet tudatomban nem sikerült világosan magam elé állítani, ki akarok fejezni, szükségem van az ösztönre, máskülönben nem érzem meg, "erőfeszítés a kifejezés felé". Ez egyrészről tudatos erőfeszítés, melynek azonban folyton segít a tudattalan ösztön munkája. Ha én oly dolgot, melyet tudatomban nem sikerült világosan magam elé állítani, ki akarok fejezni, szükségem van az ösztönre, máskülönben nem érzem meg, hogy egy kifejezőeszköz alkalmas-e annak a kifejezésére, amit magam sem tudok világosan. Okvetlenül egy tudattalan ösztön kell, hogy megérezzem, mely szavak, színek, képek, alkalmasak arra, hogy szimbólumai legyenek a műnek.
Amint a legbelső mélyből ezek a dolgok a tudat előtt mint kifejezett tények megjelennek, ez magát az írót is meglepi. Úgy néz rá, mint valami olyanra, ami kívüle van. Erre sok példát lehetne felhozni. Thackeray mondja: ő nem kontrollálhatja alakjait, azok maguktól mozognak, néha elcsudálkozik gesztusaikon. Balzacról tudjuk, hogy amikor valamely esemény megérett a lelkében, akkor oly hatást tett rá, mintha valamely ismerősével történt volna meg a dolog; nem úgy érezte, mintha ő maga lett volna az oka.
Ezeknél az íróknál megtörtént az, hogy a tudattalan mélységek külsősítésükben teljesen objektiváltak lettek. Az első átalakulás tehát, az író legmélyebb mélysége objektiválódik. A leglelkibb dolgok kinőnek. Ilyen értelemben lehet mondani: minden nagy költő objektív.
A mű nem állhat meg önmaga, össze van nőve alkotójával.
Ha eddig néztük az irodalmat (a művet) az író belső mélyének szempontjából, most nézzük a külső élmények szempontjából. Ezek nem maradnak meg nyerseségükben, de át kell alakulniok eszközzé. A levetett kígyóbőr: a műben valami olyan jelenik meg, mely leveti külsejét. Miért?
Mert nem célja másolni; a képek kell, hogy eszközzé váljanak. Minél jobban alakítja át az élményeket önmagává, annál sikeresebb lesz az alkotás.
Az eszményítés kétféle munka eredménye: a) önmagunk mélységeinek kikülsősítése; b) a külső világnak önmagunk kifejezésére való átalakítása.
Arany János Vojtina ars poeticájá-ban is ez az elmélet van kifejezve: a valóság nem mint egyes véletlen tények halmaza jelenik meg, de típussá válva típusokban. A költő csak a jellemzőt választja, így az ő világa nem egyénekből, de típusokból áll. E gondolkodás gyökere Platón, aki szerint "a művészet az eszmét fejezi ki". Ez a felfogás egy bizonyos oldalát tartalmazza az igazságnak. Valóban az élet tényei egyes véletlen tények, melyek nem jelentősek az író számára. A költő valami jelentőset keres, valamit, ami nem a világ folyásába esik, de az eszmék világába esik.
Amint a költő mintegy kiemeli magát a világból, éppúgy kikapcsolja élményanyagát a külső világból, annak esetlegességétől, és azok az élménysorozatokon felül esnek.
A valóságban minden összefügg, ha egységes képet akar, úgy külön kell a képet szőni egy egységgé. De nem lehet azt mondani, hogy az író alkotása csak tipizálás.
Ez nagyon egyszerűvé tenné dolgát és rokonná a tudós tevékenységével: a sokszor ismétlődő jellemvonásokat összefogni. Ez nem irodalmi alkotás. Az író nem típusokat alkot, vagy ha típusokat alkot, úgy az neki eszköz; viszont amennyiben egyéniséget alkot az író, úgy egy olyan alakot formál, mely ugyan nem típusa egy társadalmi osztálynak, de egy egyéni alak. Ez az egyéni alak nem a maga véletlenségében fontos az írónak, de jelentős, hogy eszköz lehessen a saját maga szimbolizálására.
Bármint érezzük is az író eszményítésének rokonságát a tipikus alakok természetével, mégsem egyforma az. Az író nem másolja a valóságot, sem a külső világ típusát - épp azért nem lehet az írót megítélni élethűség szempontjából sem itt, sem ott.
Nem lehet így beszélni: "nem egyének vannak, csak típusok". Az sem helyes kritika: "Nem jó, mert nem tipikusan jellemző az illető társadalmi osztályra." Lehet, hogy alkot az író típust, egyént, de ez csak eszköz nála.
Ilyenformán nem helyes Gyulai Pál kritikai elve, mely teljesen az élethűség alapján áll. Gyulai minden műben azt vizsgálta, valószínű-e? Más szóval: másolt-e a költő típusokat. Miután azonban a költő célja nem másolás, úgy ez a megítélés nem helyes, mert ezen megítélés szerint sok remekmű válna értéktelen holmivá. Gyulai egy kemény, egyoldalú ember volt. Álláspontja tulajdonképp szinte egy expresszió - épp ezért volt oly ereje, és ez vezette olvasmányaiban. A maga korában meg is volt a létjogosultsága és haszna - hisz a Petőfi-utánzók korát éltük!
Nem egy valóság mása áll elénk az irodalomban, de egy új valóság, és így nem lehet Gyulai szempontját alkalmazni. Sokkal helyesebb a Sainte-Beuve elve: "Az egyetlen szempont azt megítélni: megcsinálta-e az író azt, amit akart." Goethe is így vélekedett.
Ilyenformán nem lehet egyoldalú szempontról szó, mert nem az élettel hasonlítjuk össze a művet, de azt nézzük: kifejezte-e az író önmagát? Miután minden író mást és mást akar, minden mű más lesz.
Az eszményítés lényege tehát: a világ nem jelenik meg az író műveiben úgy, ahogy van, sem az író egyénisége úgy, ahogy látszik. Az író a világ nyelvén kifejezi önmaga lényét; az, amit ki akar fejezni, ez egy külön világ, melyet nem lehet a jelenségek világával nézni.
Az irodalom alapténye az a folyamat, melyben a költő világában a külső dolgok egész új világgá fejlődnek. Az irodalom alapténye így az, amit rossz szóval (egyéb híján) eszményítésnek nevezünk. Az irodalom megítélésében sohasem lehet mértékadó a hűség, a külső világgal való állandó összejátszás. Nyilvánvaló: az az irodalmi kritika, mely az élethűséget tűzi ki elvnek, helytelen úton jár.
A legújabb irodalmi kritika rájött erre a tévútra, és ma már nagyon tisztán látjuk, milyen helytelen volna egyes korok íróit azért, mert az általuk adott világ nem felel meg a valóságnak - értékükben alább szállítani.
Az olasz irodalmi kritika ma nagyra becsüli Metastasio költészetét, ugyanazt a Metastasiót, akit még a mi előttünk járó kritika is kevésre becsült, mert művei egy mesterkélt világot adnak, távol állva ezzel - az élethűségtől. Stilizált világ, vetették oda megvetően, és elfelejtették, hogy épp az a stilizált világ fejezi ki Metastasiót, illetve igazi lényegét.
Szükségesnek tartjuk egy pillantást vetni azon elméletekre, melyek az eszményítésre vonatkoznak, és melyek rendszerint tévedésen alapulnak.
Mi a tévedés oka?
Az összes korok kritikái megegyeznek abban: az író művében a világ nem egészen a valóságban jelenik, meg, de az író még valami igazabbat ad, mint a valóság. De azt a viszonyt, melyben ez a világ a valósághoz áll, ezt helytelenül látták a kritikusok.
Tudniillik az a viszony, melyben a kifejezés a valóság világával áll, nem állandó, hanem a kifejezés szerint változik. Ha az író más világnézetet fejez ki, másképpen kell neki eszményíteni. Tehát erre a viszonyra nem lehet állandó viszonyszámot találni, ez mindig változik. A hiba az volt, hogy minden kor kritikája a maga korának viszonyszámát állandósította és törvénnyé tette.
A primitív korok öntudatlanul, és mereven választották a külvilág élményeit. Később ez tudatossá vált, erre elméletet csináltak belőle, s törvénnyé emelték. Már a görögök csináltak ilyen elméleteket. A kalokagathia felé való törekvés determinálta az eszményítést. A görög költő azon elemeket választotta ki, melyek az ő harmóniatörekvésének megfeleltek. Ezért a klasszikus kritika bizonyos jeleneteket nem engedett színpadra a szépség nevében.
A klasszikus iskolák (modern francia) a kor ízléséhez képest a valóságból egy olyan képet igyekeztek leszűrni, mely az "ész" és ízlés eredményeinek megfelelt. Ezért sok olyan képet kiközösítettek, mely az ízléssel s a józan ésszel ellenkezett. Így Victor Hugo.
Folytatása a naturalizmus, mely már a rútat keresi. A naturalizmus a maga egészében nem a természethez való hűséget jelenti. Mindent fel szabad használni, ami a belsőnek kifejezésére alkalmas.
Egy másik irodalmi irány fő jelszava, hogy a természet egészéhez kell hűnek lenni. Ez a természetnek lényegesét, jellemzőjét keresi, tehát a típusokat. Ez a realisztikus kritika (Arany, Gyulai).
Látjuk, hogy a költőnek sem a típusok, sem az egyének kifejezése nem célja, ez csak eszköz az expresszióhoz. Egy iskolának lehet ez alkalmas. Arany iskolája tényleg így csinált, a költészetben a jellemzőt használta fel.
4
Negyedik problémacsoportunk az eszközök tana: milyen eszközöket használ a költő világának megalakítására, vagy hogyan használja fel a valóság elemeit, hogy mondanivalójának szimbólumai legyenek.
A poétika célja a lehetséges eszközök leírása, tehát nem szabályok, hanem tények megállapítása. E ténymegállapítások nem lehetnek teljesek, mert az eszközök változnak. Vannak módjai a valóság felhasználásának, melyek a dolgok természetéből következnek, állandók. De viszont minden költő új módot hoz új mondanivalójával. A poétika tárgyalásánál nem mehetünk műfajok szerint, mint eddig tették, mert láttuk, hogy a műfajok nem állandó kategóriák. A műfaj csak eszköztípus, mellyel bizonyos fajta mondanivalót ki lehet mondani. De végtelen sok ilyen eszköztípus van, csaknem minden nagy költő új műfajt hoz, vagy legalábbis sokat változtat az előbbin.
A kifejezőeszközök tehát iskolák szerint csoportosíthatók egy nagy költő körül. De mi nem adhatjuk a műfajok történetét, a mi célunk sokkal filozófiaibb, megkeresni a kifejezés lehetőségeit. Hogy oszthatjuk fel az eszközöket?
Minden költő a látomásokból meríti eszközeit, de ezeket kombinálja. Két csoportot különböztetünk meg: 1. a költeményben megjelenő valóságelemek kiválasztása, 2. a kombinálás. Az első átélés, a második fantázia eredménye. Minden műben egy mély egység van, illetve ezt kellene az írónak kifejezni, de nem tudja. Fel kell először apróznia magát színekké, szavakká s azután újból hamisan összerakni. Az eszközök gyűjtése tehát tulajdonképpen az író lelkének feloszlása színekre, szavakra. Ezt hasonlítja Goethe a természethez. Ez is apró színekre bontotta ős egységét, individualizálódott azért, hogy megjelenhessék. Mély egységét az apróságok színeivel akarja kifejezni.
Milyenek azon színek, képzetek, melyek a költő lelkét jelképezik, és miképpen olvadnak e színek újból a költő lelkének egységét mutató képbe?
Poétikai tárgyalásainknál is általánosságban kell maradnunk, hogy abba a hibába ne essünk, hogy általánosítsuk a nem általánosíthatót. Ezért kerülni fogjuk a műfajok szerinti haladást. A műfajokat úgy fogjuk tekinteni, mint egy-egy kor mondanivalói eszközének a típusát. A műfaj a kifejezés formai eszközeinek olyan csoportja, mely a kifejeznivalók kifejezésére alkalmas, és így irodalmi iskolákhoz van kötve.
A mi vonalunk, menetünk más szempontokból fog történni. Amikor az író valamit ki akar fejezni, azt csak úgy teheti, ha kifejezi valóját, lelkének lényét a világ színeire bontja fel, és ezekből a mozaikokból alkot valami egységeset. Mint fentebb megjelöltük, e két dolog lényeges a költő eljárásában. Azok az eszközök, melyeket a költő szimbólumeszközökül felhasznál: a világ elemei, képek. A képeket pedig szavak fejezik ki. Egy-egy szimbólumelem gyakran egy-egy szóval jelölhető, de sokszor csak a szavak bizonyos mennyiségével rekonstruálható. Például egy emberi karakter leírásához sokszor egy egész jellemrajz kell. Először vizsgáljuk azon képek lehetőségeit, melyek egy szóval jelölhetők.
Elképzelhetők-e olyan művek, melyeknek minden egyes képzeteleme egy szóval jelölhető? Itt a szavak összeállítása teszi a költő eszközét. Minden szó egy-egy szem, melyet a költő kiválaszt, és a maga szempontjai szerint összerak. Bizonyos költői műveknél a szavak igen fontosak. Ilyen műveknél a szó primer. Egy-egy szó előbb van meg, mint maga a költemény. A módot, melyekkel a szavakat összefűzi, később találja meg. Poe Holló-jának refrénje volt meg legelőször az egész műből. Egy-egy szó tehát a fontos, a kapocs s a rendszer megtalálása már csak secunder. Vörösmarty Szép Ilonká-jából először csak két sor volt meg: "Hervadása liliomhullás volt, ártatlanság képe s bánaté." Hogy mennyire mély dolog a szó, azt mutatják a költő szótárai. Minden költőnek megvannak a maga kedves szavai. Ezek az ő állandó hangulatát szimbolizálják. Bizonyos szavak egymást vonzzák lelkében. Adynál különös, a barikád képzete e szóval van összefüggésben: süvöltve. A szavak a költő fegyvertára s ezért a nagy költők szívesen tanulmányozzák a szótárakat. D'Annunzio mondása: "Legszebb olvasmány a szótár. A költőnek minél több szót kell gyűjtenie." Amely körök a szavak elől elzárkóznak, azok bizonyos egyöntetűséget árulnak el. A romantikus költők roppant szókincse nem függ össze mindig a költői kiválósággal. Nem a szavak sokasága, mint inkább a kapcsolások különböző módjai a fontosak. Arany figyelmezteti a költőket, hogy nem kell a sokféle tarka mű, a sok szó, hanem kevés szónak jó felhasználása.
Az egy szóval kifejezhető képek összekapcsolásainál meg kell jegyeznünk, hogy nem elég a szavakat egymás mellé rakni, de össze is kell kapcsolni, hogy a sok szó szerves egységet adjon. A rendes beszédben értelmi munka az az egységbe való összefoglalás. A szavakat az értelem fűzi össze. E mód azonban nem elégíti ki a költőt. Az ő lelke törvényei nem azonosak az értelem törvényeivel. Más eszközre van szüksége a szavak rendezésénél. E másik eszköz a ritmus, mely minden egyes irodalmi műnek kelléke. A ritmus lehet gondolatok ritmusa. A prózában többnyire ez. De a költőnek nem elég összetartó, ha csak értelmileg fűzi össze a mondatokat. A ritmusnak különböző fokai vannak. A gondolatritmus nagy része még nem ad verset; a vers ott kezdődik, ahol a ritmust nem az értelem adja, hanem ahol már a hangzásban is fellép a gondolatritmussal különbözőképpen korrespondáló ritmikus elem. A Bibliában az értelmi s a hangzásbeli ritmus nem esnek össze. Ettőlfogva végtelen ritmus vezet a bonyolult versekhez. A versformák szépsége attól függ, hogyan felel meg az értelem ritmusa a hangzás ritmusának. Úgy látszik, hogy minden költőnek, sőt minden költeménynek új versformákat kell hoznia. Külsőleg ez nem így van, lényegileg azonban így; s ugyanazon versformákban írt versek egészen másként hatnak azért, mert a versforma egyedül még nem adja a ritmust. Itt van szerepe a cezúrának is. Érthető, hogy mentől újszerűbb, egyénibb a költő mondanivalója, annál inkább kívánja a bonyolultabb formát. Először ellenkezőt gondolhatnánk, a valóságban azonban ezzel a komplikáltabb formával jobban lehet újszerű tartalmakat kifejezni. Például szegény az ősi nyolcas, de mennyivel változatosabb a szonett vagy az alkaioszi versforma. Ezért mondják a nagy verselők, hogy nagy nemességű témák megkövetelik az erős és szoros versformát: Gautier verse a Művészet-ről is ezt mondja: A nemes, komplikált forma rokon a nemes tartalommal. De a forma mindég csak eszköz, melyet a költő nem teremt meg, csak átvesz. A hagyománynak itt nagy szerepe van. De hiszen ez a szavakból következik, csak az egész műnek kell újnak lenni. Például Arany egy mondata Ráchel siralmá-ban Periklész beszédéből van véve.
Az írót úgy kell tekintenünk, mint egy művészt, ki a színekből rak össze olyasmit, ami egy szóval el nem mondható, s azért kell neki e másik művészethez folyamodnia. Ezért variálja az író a szavakat egyénileg, nem a diszkurzív logika módján. Amit ki akar fejezni, az is egyéni. De a szavak nem lehetnek öncél az írónál, hiszen gyakran nagy írók és költők egész kicsi szótárral éltek, mert mondanivalójuk nem tűrte meg a szavak tarkaságát. Különösen a lírikusoknál találunk nagy különbségeket.
A szavak összerakásánál nem elégítheti ki az írót a kifejezés közönséges módja, mivel ez az utóbbi a logika módja szerint történik, és nem az író törvényei szerint. Az író tehát, hogy lelkének szimbólumát kifejezhesse, kénytelen oly elveket felhasználni, melyek lelkéből fejlődtek ki. Ez a ritmus. Legkezdetlegesebb a gondolatritmus. Amikor a mondanivaló lelke mélyéből jön, akkor már forma s nem gondolat szerint rendez. Ilyenkor a külső forma egybehangzik a belső ritmussal, egy egységet alkotván. Így más szavak kívánnak a prózába illeszkedni, mint a versbe. A már mélyebb lelki tartalommal megtelt szavak, melyek mellett régi hangulatok asszociációi kísértenek: készebben és alkalmasabban illeszkednek a vers ritmusához. Ilyenformán más a próza, s más a vers szótára. Vannak szavak, melyek versben bizonyos korban szinte lényegeseknek látszanak. Ezért a költői szavak külön szótárt képeznek, ezen szavak különös lelki tartalommal megtelve a folytonos variálás folytán bizonyos állandóságot kapnak. Ebben veszély is rejlik, mert kevés szónak ily folytonos változása elsenyveszti a szókincset. Ez történik meg főleg akkor, ha elzárják a költői nyelv gazdagodását. (Például a francia költői szókincs Hugóig.) Francis Thompson Shelleyről írt tanulmányában azt mondja, hogy a szavakkal úgy van, mint az emberekkel. Állandó összeházasodás egy patríciusi törzs keretén belül könnyen a faj elsenyvedését hozza létre, ide a prózai szavak behozása nem könnyű, észrevehető rajtuk a parvenü íz. Így az új költők igen gyakran hoznak prózai szavakat a versbe. Ezek behozásához azonban nagy művészet kell, mert a szavak még nagyon is külsőségeket jelentenek. A próza és vers nyelvének ez a különbsége bizonyos "műfaji különbségekig vezethető vissza. Bizonyos, hogy a műfajok nagy része verstani alakokból jött létre.
Mi történik olyan dologgal vagy eszközzel, melyre nincs szó?
a) A komplikált elemek, elsősorban a képek, melyekre ugyanaz áll, mint a szavakra, mert egy-egy szó egy-egy képet jelöl. Most már, ha egy bonyolultabb képet akarunk rajzolni, azt csak több szóval tudjuk megcsinálni. A leírás olyan, mint egy szó, melyet a regényíró úgy helyez el, mint a költő a versben egy szót. De a leírás, az értelemnek ilyen rajza külön alkotás, mert sok szóból kell az illető képet összeilleszteni.
b) A második fajtája a bonyolultabb eszközöknek a karakter. Ez nem külső, hanem belső emberi kép, amit az író önmagából belülről él át és alakít ki, mégpedig kétféle módon: vagy megfigyelés vagy teremtés útján. Az író felhasználhat egy az életben megfigyelt embert vagy embertípust, melyet azután egységesen megrajzol. De adhat az életből ellesett mellett, versekből kiolvasott lelket is, és azt éli át önmagában. Így megrajzolva a kereteket egy típust ad, melyre ráismerhetünk. De teremthet egy egészen új, egyéni lelket úgy, hogy megismernők ha az utcán találkoznánk vele. Például Dickens Mister Pickwickje. Az élethűségnek két kifejtése lehetséges: a típus vagy az egyén. Hogy a karakteralakítás nem lényege az írói mesterségnek, azt eléggé mutatja az a tény, hogy a nagy költők alkotta jellemek gyakran nem a költők által megalakított vagy az életből ellesett jellemek, hanem egy jelentéktelen költő művéből vannak átvéve. (Petőfi és Béranger, Petőfi és Dickens.) Az eseménymotívum is sokfelől szűrődhetik az íróba. Lehet élmény vagy pedig más íróktól átvett dolog. Hogy nem okvetlenül élmény az eseménymotívum, hanem gyakran képzet, azt mutatja az is, hogy például Goethe számos versét minden személyes indok nélkül írta. Azért a költemény nem hazug.
Végül gyakran veszi a költő az életből az eseménymotívumát. Itt átvetődünk a történelmi költőnek a témakörébe. Miben különbözik a történelmi költészet a történelemírástól? Abban, hogy a történelemírás azt keresi az eseményekben, ami ismétlődik, ellenben a történeti irodalom írójának más a szempontja (Tacitus, Livius), ő az egyéni tulajdonságokat keresi a korokban, s így nem tesz egyebet, mint még egyszer átéli az illető kor vagy alaknak lelkét. E működés a kritikuséhoz hasonlít, aki egy cselekedetében már exprimáltnak látszott egyéniséget újra átél.
A történetíró a korok feljegyzéseiből, az illető alak mondásaiból, tetteiből, írásaiból kiolvassa az alak lelkét. Tehát úgy jár el, mint a kritikus, aki egy műből kiolvassa az író lelkét - úgy jár el, mint az esszéista, aki az író műveiből kiolvassa az egyéniséget, és így a már egyszer kifejezésre jutott egyéniség számára új átélés tárgya lesz, és újra átélve fejezi ki ismét. Ez a meghatározás arra vezetne, hogy a regényirodalom nagy részét a kritikai irodalomhoz számítsuk.
A történelmi regény egy része közel áll a kritikai irodalomhoz, de nem az, ahol az író a saját kora érzéseit, színeit akarja egy régi kori regényben kifejezni. (Scott kora romantikus érzelmeit fejezte ki.) Ezek nem törekszenek kritikai valóságra, azonban vannak írók, akik egyenesen erre törekszenek (Thackeray Esmond Henrikje). Kemény regényeiben igen gyakran érezhetjük, hogy az esszéhez áll közel, mikor nem magát, hanem egy már kifejezett élményt él át újra. Az ilyen írókban van valami a kritikusból. A regények közt, még ha nem is történetiek azok, gyakran érezzük a történeti vonást, a valóság elemeit s azt, hogy az író nem szuverén módon használja fel a valóságot, hanem mint kritikus, nem tekinti tisztán a saját lelke eszközének, hanem egy már kifejezett élményt él át. (Goethe úgy áll szemben egy műremekkel, mint a természettel.) Ilyenformán nem szabad egy negyedik dolgot kihagynunk, azt tudniillik, hogy oly elem is lehet az író eszköze, amit nem a természetből vesz; így például egy más írónak műveiből kitetsző egyénisége vagy egy történeti kor dokumentumösszege úgy, amint az azon kor expressziójának tekinthető. (A négy felhasználható anyagul vehető eszköz tehát: képek, karakterek, eseménymotívumok és mások lelke.)
Az irodalmi műnek mint lelki tartalomnak egységesnek kell lennie. Mivel teremtheti ezt meg az író? Olyan a válaszunk, mint a szavaknál; az egység elve csak a lélekből kinőtt erő lehet, s amit kompozíciónak nevezünk, az a lelki elemek zenei egységgé összefolyt ritmusa. E ritmus szabályozza, hogyan illeszkedjenek az elemek egymáshoz. Ezen illeszkedést nem logikai szál fűzi össze, vagy legalábbis az nem fontos a lelki ritmussal szemben. A logikai szál, mely az értelem számára külsőleg összefűz, csak később jön. (Egy gondolatsor, egy mese valamely regényben.) Ez csak szekunder dolog, sokszor egészen mellékes. A mű mély belső egysége nem függ mindig a logikai egységtől. Azért akik a külső logikai összefüggésből indulnak ki, abba a veszélybe kerülnek, hogy kitűnő műveket hibáztatni fognak. A mi kritikánknál ez gyakori (Vörösmarty: Csongor és Tünde). Logikailag tán nem összefüggő, de valaminek elhagyásával rosszabbá válna, mert valami a költő lelkéből kimaradna. A belső egység meglehet egészen laza meséjű művekben. Sokszor hiba a logikai egység. Éppen a mese műfajában van ez így. De egy belső hangulati egység összetartja valamennyit.
Ha a logikai láncot figyeljük, ez lehet: valami gondolatmenettel összefüggő. (Kritikai irodalom, de a líra is, a regény is valamely gondolatmenettel fűz össze.) E gondolatmenet azonban sokszor csak ürügy a lírában. A képek egymásba illeszkedését a ritmus szabályozza. A világirodalom lírikusainál tapasztalhatjuk, hogy nagyon gyönge a gondolatmenet, s mégis acélos az egység. Az írók - per tangentem - átmentek egyik részről a másikra, a hasonlat eszközével legtöbbnyire a logikailag össze nem függő dolgok összekapcsolására. Ezért a hasonlítottnak s hasonlónak nem kell mindig tényleg hasonlítani. (Balázs Béla: A hasonlat lényege más a költőnél mint a tudományos műnél.) A költőnél nem a megértetés a hasonlat célja, a képek önmagukért vannak. Shelleynél sokszor csak ürügy a téma, a képek a fontosak melyek hasonlatként szerepelnek. Ez az egyik módja a logikai lánc megalkotásának. A másik az események összefüggése, melyet mesének nevezünk.
5
A hagyomány nemcsak a gyengeség istápja, hanem szüksége van rá a legnagyobb írónak is. A legmagasabb percekben oly eszközök is kellenek, melyek már a lélek felé közeledtek, s ennélfogva alkalmasabbak. Helytelen az a kritika, mely a hatásokat a plágiumhoz közel állónak állítja be. A tudatos átvétel nemhogy csorbít, sőt! Goethe a Marienbadi elégiák középső darabját megírva Eckermann-nal folytatott beszélgetésében jelezte álláspontját. E költemény szenvedélyes kitörésével emlékeztet Byronra, s Goethe szerint a szenvedélyes rész tényleg Byron-hatás. A formákat, fordulatokat Byrontól kérte kölcsön. De a költőnek kifejező volta ezzel éppoly kevéssé csökken, mint a már elhasznált szavakkal.
Az a költő, ki először fedez fel egy eszközt, mely a lélekben öntudatlanul szunnyadó kifejezésére szolgál, először csak dadog, mert az eszköz a lélektartalmat még nem szívta magába. Később fejlődik, amint az eszközök mélyebb és mélyebb lélektartalommal telítődnek. Honnan veszi eszközét az első kifejező? Iparkodik olyan eszközt találni, mely már szimbólummal van telítve, esetleg egy régebbi korba nyúl vissza, ahol talál valamit, mely már azért is jobb vehikulum, mert idegen, s lélektartalommal jobban telített. E visszanyúlás gyakori. ("Il poeta e nuovo in vecchia società." "A költő új ember a régi társadalomban." De Sanctis, Baudelaire, Romain Rolland.) Vagy a régi eszközhöz nyúlnak, mint Saint-Beuve a ronsard-i iskolához vagy a francia klasszikusok Shakespeare-hez. Ezen eszköz belekerül azután az irodalom eszköztárába s az író követői alkalmazzák.
Sterne (angol) Tristram Shandy-je nem illeszthető bele az angol regény formai fejlődésébe. De az ő eszközei sem vesztek el. Később visszatértek Bulwernél vagy Kiplingnél.
Az eszközök elhalásáról is beszélnünk kell. Az expressziótól a formuláig való fejlődésről. Eredetileg minden nyelv költészet. (Herder: Az első nyelv költői elemek gyűjteménye volt.) Később ez formulává vált. Így van ez a költői kifejezési eszközzel, a ritmussal is, a karakterrel stb. is: az expresszió formulává válik. Herder úgy találja, hogy minél vadabb egy nép, annál frissebb a költészete. Ezzel mi nem érthetünk egyet, mert az eszközök nemcsak halnak, de születnek, fejlődnek is.
6
E meggondolások vezetnek át a hatodik problémacsoportba, az irodalmi hatáshoz. A költészet expresszió, egy lelki tartalom közlése, s ez lényeges vonás. (Goethe: A költő nem szeret hallgatni. A költő megindítja a lelkek hangulati együttérzését, melyet a közönséges szó nem képes kifejezni.) Goethe: Amíg a nemzetek megismerik egymást, idő telik el, s e megismerés zsenik által történik, akik előbb veszik észre egymást, mint más ember. A zseni tudja csak a zsenit először megérteni s másokkal megértetni. Az irodalom szerepe nem tisztán esztétikai, az irodalom a mélyebb szellemi élet egy csatornája, amely nem tisztán gondolati, hanem az emberi lélek teljességét fejezi ki. Nem igaz, hogy az irodalom a társadalom kifejeződése, de öntudatra juthatnak itten tendenciák, melyek más lelkek sajátságai. Hatást tesz: sikere van: annyit jelent, hogy eszközt ad másoknak a lelki kifejezés lehetőségéhez.
Minden szó, melyet egy író művéhez teszünk, egy bizonyíték, hogy rokon velünk. Azokat tartjuk nagy íróknak, akik öntudatossá tesznek olyan lelki állapotokat, melyek tendenciákban másoknál is megvannak. A nagy író az emberiség lelki lehetőségeit reprezentálja. Liberator.
Az irodalmi hatás annál mélyebb, mennél több lelki tendenciát reprezentál. Például Flaubert haragudott Béranger-re, mert politikai okú sikereket használt fel érvényesülésére. Azonban nincsen igaza, mert Béranger olyan lelki tendenciákat szabadított fel, amiket akkor sokan éreztek; mivel ezek korokhoz kötöttek, világhírük nem volt állandó. Schiller Wallenstein-je, La Bruyère Caractères-ei, Lesage: Le Diable boiteux, nem vesztik el hatásukat, ha olyan is van bennük, mely más korban is megállhat.
A tömeg lelkében az író a fontos, nem a mű. Leconte de Lisle-nek mikor akadémikus lett, több verse fogyott el. Az író legendás alak lesz. Így van ez például a görög tragikusoknál. Az író a reprezentatív alak. Dante fontosabb alak, mint Nagy Károly, Shakespeare, mint V. Károly. Courier jegyzi meg, hogy La Fontaine-t jobban ismeri, mintha (személyesen) ismerte volna. Az írót belülről ismerjük, míg barátainkat legtöbbször csak kívülről. Ha a mű maga lenné fontos, s nem az író, akkor sok utánzó művének értékesebbnek kellene lennie, ha azok az esztétika szabályainak jobban megfelelnek. Tolsztoj egy novelláját, melyet elfelejtett aláírni, visszautasították, hogy utánzat. Igaz! Nem a mű fontos a hatás dolgában, hanem az író.
Hogyan változik az író alakja századok folyamán? A Vergiliusról és Ciceróról megejtett filológiai kutatások mutatják, hogy a nagy író leginkább változik, mert minden kor talál benne valamit, ami saját lelkének megfelel. Egyes írók feledésbe mennek, más korban pedig újra feltűnnek. Nem a körülmények teszik az embert, ezek csak megmutatják. Az irodalmi értékelés is személyhez kötött, nem szeretik a névtelen műveket.
7
Minden expresszió lényege a fejlődés az egyéntől a társadalomig. Az irodalmi művek összege - a kifejezésre jutott lelki tartalmak összege - utal az egyénre, melytől az összesség származik, s a társadalomra, mely átérzi azt. Utolsó problémakörünk a határkérdés. Az irodalomból a társadalom életébe vetődünk, s vizsgáljuk az irodalom viszonyát az emberi élet egyéb jelenségeihez. Az író új ember a régi társadalomban, egy új érzést ébreszt öntudatossá. Ő nem kifejezője a társadalomnak, de a társadalomnak az irodalom alkotója. Az író által kifejezett érzés nem marad az övé, átéltetheti a társadalomban bárkivel.
Az irodalom szerepe társadalmi is, nem tisztán esztétikai. Az író célja is ritkán esztétikai cél tisztán. Célja önmagát kifejezni, s hogy ez műalkotás, az legtöbbször igaz, de nem lényeges. A szépirodalom egy része sem tekinthető tisztán esztétikai célnak, legfeljebb az eszközök olyanok, melyek az esztétikai normáknak megfelelnek. Ezért más egy műnek esztétikai s irodalmi értéke. Nem is szabad tisztán az esztétika szempontjából értékelnünk. Esztétikailag nem nagy művek is nagy hatást tehetnek úgy személyre, mint irodalomra (Byron). Irodalmi érték az expresszió értéke, ad-e a mű újat, átélet-e egy eddig át még nem éltet?
A művészetekben erősebben determinál az anyag s a szépség. A művész esetleg az anyag problémáját dolgozza meg. Az író nemcsak ezt. Eszköze, a nyelv már maga expresszió. Az ő eszköze tehát más természetű. (Arany: Az író pók, ki hálóját önmagából szövi.)
Lehet-e egy műnek az irodalmi értéktől függetlenül nagy esztétikai értéke? Így tekintve az irodalmat, érthető, hogy az irodalmi érték nem egységes. Esztétikai érték csak egyféle van (szobor, kép), de az irodalmi műnek más lehet az értéke nemzeti s más világirodalmi szempontból. Megtörténik, hogy az író egy a nemzeti irodalomra nézve fontos expressziót ad (új élményt), de ugyanez nem jelent új élményt a világirodalom számára (az európai társadalom részére).
Az irodalmat tehát társadalmi szempontból kell tekinteni. Így merül fel az esztétikához fölvett viszonya után az erkölcshöz, a társadalom praktikus életéhez mért viszonya. A survivance du mieux elmélet alapján megmarad valami, s ez már nem kifejezője, de alkotója lesz a társadalomnak.
Az expresszió mélyről, de egyéni mélységből származik. Minden új érzés forradalmi, mert megbontja az eddigi rendet. Bizonyos antipátiával tekintenek rá azok, kiknek a társadalom őrizése hivatásuk. Ki tudja ugyanis, mi lesz az újonnan kifejezett érzésnek következménye. Nagy felelőssége ez az írónak, mert nem tudja, hasznos-e vagy káros-e az új érzés a társadalomnak. A társadalmat nem lehet művekből megismerni, de az irodalmi ízlésről igen, arról, hogy mikor mit olvasnak. (Surena, partus vezér megtalálta a milétoszi meséket egy legyőzött katona iszákjában, s erről ítélt Róma romlottságáról. Igaza volt, de nem a megítélésben, mert ez volt a jövendő regény kifejlődésének alapja.)
Tényleg minden új érzés rontó hatásúnak látszik. Ennek tulajdonítják sokszor a francia forradalmat. Akadt gyilkos, ki Zola egy regényére fogta ezt. Pedig Zola békét akart teremteni. Tolsztoj Mi a művészet-ében visszavon mindent, mert rombolónak érezte. Chateaubriand Montesquieu Lettres persanes-t leányának nem engedte olvasni. Werther hatása sok öngyilkosságot előidézett, de ne feledjük, hogy ezt Napóleon is olvasta. Julien Sorel (Le Rouge et le Noir) Napóleon emlékiratait olvasta (életbátorság, energia), s egy aljas lelki törekvést tanult meg belőle. Robinson hatása az életügyesség iskolája, s sok esetben megrontott ifjú életerőket. François de Curel francia író mondja: "Aki egy valóban új sort megír, el lehet készülve, hogy emberek fognak megöletni miatta." Mégis, nem lehet elzárkózni a kifejezés elől. Az egyén s az emberiség szellemi élete visszafojthatatlan. Minden új érzés épít, míg a társadalom életképes, akik Goethe Werther-éért megölték magukat, nem voltak életképesek. Az emberiségnek önmagát ki kell élnie, érzéseiből következnek cselekedetei, s ennek így is kell lennie. Mindig a politika követi az irodalmat, s nem fordítva. A fordítottat azok akarták, akik maguk is tele voltak érzésekkel (Platón, Lamartine, Tolsztoj), mintegy bosszúként.
Hogyan áll az irodalom a tudománnyal? A gondolati élet, melynek a tudomány a kifejezője, szintén praktikus szempontokból igazodik, végső céljául a cselekvést tekinti: amikor olyanokkal foglalkozik, amik túlesnek a praktikus élet lehetőségein, akkor már metafizika, s így egy kissé irodalom. Az irodalom nem igazságokat ad, mint a tudomány. Ez a praktikus életet, a cselekvést tekinti célul, amannak végcélja a lélek maga. Az emberiség mélysége, lelki életének vehikuluma az irodalom.
1919
MAGYAR KÖLTŐ KILENCSZÁZTIZENKILENCBEN
VITA ÉS VALLOMÁS
Neked egyfelé győzni kellett
- Nekem harcolni kétfelé.
Babits Mihály: Ady Endréhez
(A Recitativ című kötetből)
1. VITA
A Kisfaludy Társaság elhatározta, hogy meg fogja vizsgálni tagjainak politikai viselkedését. A Petőfi Társaság követte a példát.
Van-e joguk a Társaságoknak erre az ítélkezésre? Semmi esetre sincs. Az író méltán mondhatja:
- Nem úgy alkudtunk. Mikor engem magatok közé választottatok: elfogadtam, mint egy kitüntetést, mint irodalmi működésemnek ingyen jutalmát. Ha tudtam volna, hogy ez a tagság politikai kötelezettségekkel jár, hogy evvel ti most már jogot formálhattok magatoknak arra, hogy az én véleményem és nyilatkozataim fölött a ti politikai meggyőződésetek szempontjából hivatalos formákban ítélkezzetek, hogy fölöttem tetszés szerint vésztörvényszékeket tarthassatok, hogy engem, mint egy kaszinóból, kigolyózzatok magatok közül, más szóval, ha tudtam volna, hogy én evvel most már, becsületvesztés terhe alatt, mindörökre a ti többségetek politikai ideáljainak vagy babonáinak támogatójává kötöttem le magam:
akkor fölháborodással tiltakoztam volna az írói szabadságnak ily megbéklyózása ellen! Végre is - nem így mondta-e már Kant is? - az írói szabadság egyetlen lehetősége forradalom nélküli haladásnak a Jobb felé; hiszen a Jobbnak majdnem mindig a többség öröklött meggyőződései, babonái állnak az útjában; ahol az írói szabadság nincsen biztosítva, ott a Jobbnak még csak eszméje sem kezdheti meg hódító körútját. Legalább az író így kell hogy érezze - hacsak nem érzi magát teljesen feleslegesnek e világban. Hacsak nem henye Unterhaltungsliteratur-t csinál...
Az ellentmondás joga: ez, az, amihez az igazi író ma éppoly ösztönszerűen ragaszkodik, mint hajdan a próféta. Olyan bálványt mertem döntögetni, akit a ti többségetek imád? De nem imádtak-e egész népek hamis isteneket? Ha nem lennének próféták, akik a többség istenei ellen mernek szólni: sohasem jutnánk az igaz valláshoz. Istenekkel küzdeni hivatott a költő; s gyakran kötelessége a szentségtörés...
Mit felelhetnek a Társaságok erre?
Azt felelhetik:
- A mi rendeltetésünk nem pusztán irodalmi. A mi rendeltetésünk nemzeti is. Te, író, aki protestálsz, nagyon jól tudtad ezt, mikor hívásunkat elfogadtad. Mi a nemzeti irodalom őrhelyei vagyunk.
Mi az irodalmat mint a nemzetnek egyik életműködését képviseljük.
Amikor tagjainknak soraiba léptél, kötelezted magadat, hogy ennek a nemzeti irodalomnak őre leszesz. Két dolog ellen nem szabad vétened:
az irodalom ellen,
és a nemzet ellen!
Jogunk van ezt számon kérni tőled.
...Így felelhetnének a Társaságok, s ez az érvelés látszólag teljesen igazolná ezt, ha tagjaik politikai viselkedését megvizsgálják. Mert nemzetellenes viselkedés csak nemzetellenes érzületből jöhet: abból viszont nem jöhet nemzeti irodalom.
De mi az a nemzetellenes érzület?
Ez a szó: nemzet, maga kétértelmű. Mi az a nemzet? Néhány milliónyi horda abból a fajtából, mely a teremtés koronájává teremtette magát? Nem: több ennél a nemzet! És ha skolasztikus szigorúsággal akarunk definiálni: nemcsak quidditas, hanem qualitas is. Aki ennek a néhány millió embernek mind csupa jót akar, békét, boldogságot: azért még mindig lehet nemzetellenes. Mert ami a nemzetet nemzetté teszi: az a lelkekben van. Egy szín, egy hangulat... aki ezt a színt halaványítani, ezt a hangulatot irtani akarja: az nemzetellenes!
Egy szín: egy színnel több az Emberiség nagy színskálájában. (Milyen szegény volna az egyszínű Emberiség!) Egy közös hangulat, közös emlékekből, öröklött és átélt közösségekből összeszőve. Testileg talán nem vagyunk rokonok: lelki közösség az. Egy nyelv, mely gondolkozásunkat hasonlóvá tette; ugyanazon mesék, melyeket hallottunk a gyerekszobában; ugyanazon történet, melyet tanultunk az iskolában; ugyanazon könyvek, melyeket olvastunk; hasonló városok, amelyekben éltünk; hasonló tájak, melyeket láttunk. És ugyanazon csapások, miket átszenvedtünk, ugyanazon áldatlan körülmények, amik közt tengődtünk! Az egész múlt, jelenig gazdagodva, úgy, amint lelkünkben fölgyülemlett. Közös lelki ősök. A nemzet az a lelkek közt, ami a faj a testi leszármazásban. S amint a faj ereje a testi múlt ereje: ismeretlen ősök hajlamai, betegségei és energiái: úgy képviseli a nemzet a lelki múltat, a lelki ősöket.
Nemzet: a kultúra
Aki így érti meg a nemzet fogalmát: annak szabad nemzeti irodalomról beszélni. Az irodalom a lélek borának edénye, s minden borvidék talajának sajátos zamata, naphevének íze megőrződik drága hordóiban. Igaz: az európai kultúra egységes; s az irodalom tudósa talán szívesebben fogja tagolni áramlatok, iskolák, mint nemzetek szerint: időben, mint térben. A botanikust az alany jobban érdekli talán a talajnál. A költő azért próféta nemzetében, mert más, mint nemzete; s a múzsa, ez a szent vendég, idegen leányként jön mindenüvé, és úgy is fogadják. A próféta, mondom, azért próféta, mert nem hasonló máshoz;
de azért is, mert mást hasonlóvá tud tenni magához! - Hugo Victor esprit germanique volt, Ady nemzetietlen; az irodalom nemzetietlen, mikor megszületik, mint a Kazinczy mozgalma. De nemzeti lesz később! - mint a ma idegen és vendég gondolat holnap emlék és lelkünknek része lesz - s talán az egész lelkünk ilyenből szövődik. Az irodalom a nemzet lelkének része lesz,
mivel a nemzet adoptálja. Mivel a nemzet az idegen alany új fejlődésében régi talajának új lehetőségére ismer rá - ami, ha különbözik is minden eddigi-övétől, különbözik minden másétól is - amit végre is érdemes magáénak vallani, lefoglalni... Amivel érdemes meggazdagítani önmagát - éppen azért, mert új - s mert az ő talajának íze benne mégis, mert az ő talajából tudott nőni mégis... Amivel, ha meggazdagodik, még jobban fog különbözni mástól - mert komplikáltabb lesz - s jobban: hasonlítani önmagához - önmagának kiteljesedéséhez - mert eggyel több lehetőségét valósítja meg...
Így lesz az irodalom nemzetivé, így nő belőle a nemzeti lélek
Mire ügyeljen akkor a Társaság, ha a nemzeti irodalmat őrzi? Mi az a nemzetellenes érzület, melyet megítélhet tagjaiban? Nyilvánvaló, hogy nem politikai érzület - hanem valami sokkal mélyebb annál. Lehet valaki a legtökéletesebb nemzetköziség híve politikában - mint a modern irodalmak legnagyobbjai közül Dantétól Romain Rollandig annyian - s oly olasz mégis, mint Dante, oly tősgyökeresen orosz, mint Tolsztoj. Ki merné tagadni, hogy Dante a legnemzetibb költő volt, bár világirodalomról álmodott idegen császár alatt, bár hazája ellenségként száműzte, s egy akkori Kisfaludy Társaság bizonnyal megfosztotta volna tagságától? Tolsztoj azt mondta:
"Szembeszökő, hogy a hazafiság mint érzés, rossz és ártalmas érzés, mint doktrína pedig ostoba doktrína... Ezt az eszmét, ezt a ma már esztelen és haszontalan eszmét csak azok hirdethetik, akiknek érdekeit biztosítja... A népek megértették, hogy a testvériség jobban biztosítja érdekeiket, mint a hazafiasság, és ez az emberi érdekekkel merőben ellentétes idea mégis él az emberekben: még mindig nem akad, aki tövestül kitépné a lelkekből... Bárha megértenétek, hogy nem a haza gyermekei, hanem Isten gyermekei vagytok..."
Aki így írhatott: politikai érzésében minden volt, csak nem hazafias. S ugyanez Tolsztoj mégis legfőbb dicsősége, megkerülhetetlen alkotója az orosz "nemzeti" kultúrának: s egy nagy irodalomnak éppen nemzetiségéből hiányzanék valami fontos, ha ő hiányzanék.[113] S egy orosz Kisfaludy Társaság nagyon szégyenletes ostobaságot követne el, ha Tolsztojt mint "nemzetietlent" kigolyózná.
Irodalmi fórum ítélete alá nemzetiség vagy nemzetietlenség csak annyiban tartozik, amennyiben nem politikai, hanem kulturális. Amennyiben a műveknek nem tartalmában jelentkezik, nem a mondanivalóban.
Hanem a formában
A forma a léleknek sokkal mélyebb rétegeit tükrözi, mint a tartalom. Ahol a forma nemzetietlen: ott az író lelkének nincs köze a nemzethez; s veszély az ily író a nemzet igazi léte ellen, mely kulturális lét. De itt is: jól vigyázz, ítélkező! Az első látszat mindig a különbséget hangsúlyozza: Hugo "germán szellem", Ady "idegen" volt, amikor érkezett. Jósnak kell lenned, ha helyesen ítélkezni akarsz, a jövendő nemzetét kell látnod; tudó szemekkel nézned (mint a kémikus) a savra, mely sisteregve és harcosan cseppen az ellenséges oldatba: hogy egy perc múlva, a harc végeztével, kiválaszthatatlan veggyé egyesüljön vele.
Ez az ítélkezés csak a legtisztább és legfinomabb irodalmi kritikáé lehet - s talán csak hosszabb idők feladata. Nem egy "társaságé", nem egy politikailag ingerült koré, egy vésztörvényszéké. De a vésztörvényszék nem is ezt célozza. Hisz ez a legnagyobb következetlenség is lenne a Társaságoktól: valakit, akinek megválasztásával nyilván tanúságot tettek róla, hogy meggyőződésük szerint a nemzeti kultúra gyermeke - s majdan új ágainak törzse lehet -, egynéhány hónap vagy év múlva megbélyegezni mint nemzetietlent. Hozzá még csak nem is az író újabb művei alapján: hisz az utolsó, kritikus idő éppen az elnyomott sajtó némaságának ideje volt. De még ha új művek alapján is volna: levethetné-e az író a nemzeti kultúrát, mint egy kabátot? Az irodalmi leszármazást éppoly kevéssé lehet megmásítani, mint a testi leszármazást. A Társaság önnön tévedését ismerné be, ha az írót, akit előbb nemzetiként magába fogadott, most nemzetietlennek ítélné.
Mondom, nem is kulturális ítélkezés itt ez. De hát micsoda ítélkezés akkor? Ez a Társaság a vélemények fölött ítélkezik? Elítélné Tolsztojt, aki hazafiatlan véleményei dacára a legnagyobb nemzeti író marad mindig? Elítélné Shelleyt, tiszta kommunista és ateista elveiért, a Godwin tanainak hirdetéséért versben és prózában? Tagadná a szellem jogát, hogy új világrend, új erkölcs, tökéletesebb társadalom felé lendüljön ki? A politikai tartalom fölött ítélkezik? Elítélné Vörösmartyt, mivel megírta a rettenetes sorokat a militarisztikus haza ellen:
Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.
Nem a nemzet lényege, lelke kultúrája fölött őrködne akkor a Társaság, hanem a szavak fölött, a frázisok fölött! És jaj annak, aki így őrködik! Mert a szavaknak sajátságos a természetük: amíg élnek, erősebbek a dolgoknál maguknál; de a szavak ereje halandó. Mily rettenetes, égő erejű szavak választottak el egykor egymástól - a magyar irodalomban is - katolikust és protestánst! És micsoda ítélkezések folytak ezeknek a szavaknak nevében! És ezek a szavak ma szelídek, mint a lombok zúgása szélcsendes időben! Nem is tudjuk, ki volt protestáns, ki volt katolikus.[114] Fontos az, hogy Balassa milyen vallású volt? (Egy azonkori írókból álló társaság előtt semmi sem lett volna fontosabb. Éppen úgy, mint ahogy ma nem fontosabb semmi, mint hogy nemzeti-e vagy "nemzetietlen"?)
Szavak, szavak, szavak!
Ezekből a szavakból áll az, amit "világnézetnek" neveznek. S ezekkel a szavakkal szemben áll az a mindnyájunknak kedves eleven valóság, aminek a neve: nemzeti kultúra. Íróról, akinek lelke - éppen a Társaság ítélete szerint, mert hisz azért választotta tagjává - e nemzeti kultúrának új nedveket tudott adni: aligha állítható, hogy e nemzeti kultúrának ellensége volna -, bármily politikai nézetei vannak is különben. Egyikük talán azt hiszi, vagy azt hitte pillanatig, hogy az emberiség minden nemzetének szabad kultúrája a nemzetközi állam keretein belül fejlődhetik ki akadálytalanabbul, mint a folyton versengő kis nemzeti államokban, melyek egymást - és egymás kultúráját is - folyton elnyomni törekednek, s világháborúk felidézésével a közös emberi kultúrát is veszélyeztetik. Ezek nagy szellemek által vitatott kérdések, és még sokáig - talán örökké vitathatók lesznek. De akárhogy oldjuk meg ezeket, a végső célunk mindannyiunknak egy marad: a lehető legnagyobb békében és boldogságban a lehető leggazdagabb, tehát legsokszínűbb, legsokszorosabban nemzeti kultúra... Miért üldözzük hát egymást - akik mind e jövőbe érő kultúra építői vagyunk - múló "világnézetekért", politikáért, elfogultságokért, szavakért?...
De erre megint felelhetnek a Társaságok
Ekként felelhetnek:
- Szavak - azt mondjátok -; de olyan esztendőket élünk, amikor a szavak: cselekedetek. Aki szavakat mondott ki ezekben az esztendőkben, az felelős azokért az eseményekért, amelyeket szavaival előkészített vagy elősegített. Kísértetes idők voltak ezek! Minden szó mintha varázsszó lett volna; oly ijesztő pontossággal követte őket sötét öccsük az Esemény, vádolva a kontár bűvészinasokat. Nem hasonlított a bátyjaihoz! A Szó nyájas volt és fényes szemű; az Esemény vak és erőszakos. A Szó kiröpítette a kalitkából az eszméket: de már ott lesett rettenetes öccse, és vasbotokkal verte le a gyenge szárnyasokat. A Szó értelmesen hangzott, és meggyőzött: de az Esemény ész nélkül hadonászott, s nem nézte, hová üt. És a "nemzeti kultúra" virágos mezőin gázolt végig ez a rettenetes família! Irtózatos pusztulást hoztak minden magyarságra; nagyobbat, mint a tatár, nagyobbat, mint Mohács, nagyobbat, mint a világháború! Ne feledjétek el, hogy a Szó szaladt elül! A Szó volt a kvártélycsináló ebben a végzetteljes hadjáratban!
Lehet-e a nemzeti irodalom őrei között megtűrni azt, aki ezt a vészhozó előhadat rászabadította a nemzetre? Nem ártatlan szavak voltak ezek! Nemzetgyilkos szavak voltak. Lehet, hogy az urak, akik mondták, dalolták, írták és szavalták őket, az egész Emberiség legnagyobb javát álmodták és benne nemzetük javát is. A tény azonban mégis az, hogy siettették velük, sőt egyenesen előidézték nemzetük bukását. Végképp eljátszották így jogukat arra, hogy a Nemzet szellemi életének kitüntetett vezetői közt szerepeljenek. Ahol a legnagyobb dolgok vannak szóban: ott a könnyelműség is bűn.
Nehezen tud erre felelni az író
Minden szó úgy hat szívébe, mint a kés. Nem ezek voltak-e szemrehányások, melyeket maga is tett volt magának a véres Terror sok lázas éjjelén? Kinek fájt úgy nemzete bukása, mint neki? Mennél nagyobb volt az illúziója: mellyel naiv gyermekként hitt és lelkesedett: annál tragikusabb lett a csalódás! Elképzelte talán nemzetét, a nemzetek első sorában küzdve szent küzdelmet egy új világért, szabadon!... Most önnönmagától megcsalva látja és kifosztva, az átszenvedett legaljasabb rabság bélyegével: Európa koldusát, utolsót minden nép közt, vértől és szégyentől veresen... És ó! azok a szemrehányások! Hogy éppen az ő legdicsőbb álma lett eszköze a gaznak; hogy minden jó szándéka bűnre vált; hogy megcsalták, behálózták, legszentebb érzéseit aljas érdekek ürügyévé tették; igen, az önvád ez... haj, nehéz neki védekeznie! Igen: az önvád ez, melyet valami megmagyarázhatatlan végzet folytán a jóra legbuzgóbbaknak kell mindig érezniök e megátkozott országban, hol a legjobb szándék is szerencsétlenségek oka lesz; a Széchenyi döblingi önvádja. Igen, az önvád ez; és gaz volna, hogyha nem érezné, s hogyha nem vallaná be férfiasan.
Egy pillanatra megroskad az önvád súlyától; bátorságát, biztonságát veszti; ó, csak az ostobák biztosak, csak a lelkiismeretlenek nem éreznek kételyt!
De aztán végignéz támadóin
És egyszerre visszanyeri önbizalmát. Kik azok, akik így beszélnek vele? Nem ő-e mégis a legjobb itt? Tévútra vihetik-e az eszmék azt, akinek nincsenek eszméi? a lelkesedés, akiben nem ég lelkesedés? Elcserélné-e ő kínzó bűntudatát, szent hiszékenységét, naiv megcsaltságát - avval az erénnyel, mely voltaképp közöny? avval az okossággal, mely csak önző számítás? avval a fölénnyel, mely csak az ideátlanság cinizmusa? Elcserélné-e bátor szavainak keserű utóízét - a feddhetetlenségért, amely gyávaság volt; szentségtörő múltját a kegyeletért, amely babona?
Emelt homlokkal állhat ő akárki előtt; oka van fájdalomra, gyászra - ó, jaj, kinek van méltóbb oka rá? -, de szégyenkezésre nincs oka! Nincsen takarnivalója semmi sem! (S ez több, mint amit támadói közül sokan elmondhatnak.) Nem kell megtagadnia egyetlen szavát sem; egy sem volt közöttük, amit önzés súgott volna, vagy hitvány hiúság; valamennyi bátor volt és igaz. Nyugodtan áll meg régi szavainak derék hadserege előtt, bár a Gyanú, Vád és Irigység ferde és szennyes tükrei egy másik hadsereget vetítenek eléje, mely az övének borzasztó torzképe, s melytől egy pillanatra maga is visszariadt; most megáll nyugodtan, fölveti a szemét:
- Mivel vádoltok ti engem? Mi ellen kell nekem védekeznem? Van-e közületek, aki csak álmában is, arra gondolna, hogy nemzetem kárát kívánva írtam bár egy szót is? Amit ellenem vethettek, az legfeljebb annyi, hogy rossz politikus voltam, és nem láttam előre, ami következett. De hát köteleztem én magam arra, hogy jó politikus leszek? De hát egyáltalán politikus voltam én? Költő voltam, és egy kötelességem volt: lelkem igazát mondani: s azt tettem! Akkor érhetne vád, ha nem azt tettem volna. Semmi mást tőlem számon kérni nem lehet!
Igaz, meglehet, rossz politikus voltam. Talán oly szavak is jöttek ki ajkamon, melyek a sötét sors végzetes eszközévé váltak. De mért álltok meg az én szavaimnál? Nem voltak-e más szavak is, hazafias szavak, melyek a legvéresebb és legszerencsétlenebb háborút zúdították a nemzetre? Mért nem kértétek ezeket is számon? Mikor a háború a végéhez közeledett - és egészen bizonyossá vált, hogy azok, akik ezt a háborút hangulatilag előkészítették, táplálták, dicsérték, tudva vagy tudatlan a legborzasztóbb katasztrófának lettek az okai -
mért nem állítottatok vésztörvényszéket a háborús költők ellen?
Nem az ő háborús, "nemzeti" szavaik kezdték-e a nagy Vészt? S ezeknek még csak annyi igazolásuk sem lehet, hogy a mindenekfölött álló emberi Igazság és a végső Testvériség szavai lettek volna. Ezek nyilván a politika szavai voltak. Egyetlen igazolásuk a siker. Egyetlen mentségük, ha a nemzetnek hoznak hatalmat és előnyt. S mit hoztak? Végeredményben még a forradalmat is ezek hozták. Ne feledjétek el, hogy a kommunizmus is a vesztett háború gyermeke volt.
A forradalomnak óriási mentsége a háború. De mi a háború mentsége? Mi lehet azoknak mentsége, akik a nemzet szent szavait a tömeggyilkosság eszközévé alacsonyították?
Ha az ő politikájuk eredményét számon kérték volna: jogotok lehetne számon kérni most az én politikámat is. Így nincs jogotok. Azt mondjátok, rossz politikus voltam: nem láttam előre, hogy a forradalom vérbe és szennybe fúl. De ők - akik a háborút dalolták - előre látták-e a vereséget? Nem ígértek-e győzelmet végletekig? S ha én bűnös voltam: az ő bűnük volt atyja az enyémnek.
Ha tehát mindnyájunk szavai vészhozóak voltak: nem szégyenlem, s nem bánom, hogy nem a nemzet sacro egoismo-jának szavait mondtam ki, hanem a nemzetek közötti Béke s a nemzeteken fölülálló Igazság szavait kerestem. Igaz, a legbékésebb, legjámborabb szavak bárányokból farkasokká váltak, s mint a megveszett nyáj tiportak végig a termőföldeken: a pásztorok riadtan bámultak utánuk. De mi jogon teszi felelőssé egyik pásztor a másikat? Mi jogon vontok kérdőre ti engem? A ti nyájatok talán kevesebb termést pusztított el? A föld, amelyen átgázoltak, talán kevésbé volt enyém, mint tiétek?
Nem tartozom nektek felelettel. Nem felelek nektek.
2. VALLOMÁS
...Így beszél az író; de nincsen megnyugodva szívében. És rögtön, amint kimondta az utolsó szavát, és büszkén megtagadta a feleletet a Társaságoknak: önként odaáll egy másik ítélőszék elé, és vallani kezd annak, és föltarthatatlanul ömlenek szavai, szent megkönnyebbedéssel, sűrűn, mint a könnyek. Mert megtalálta igazi Bíráját, megtalálta régi gyónószékét; és szívvel, szóval, igaz töredelemmel kezd meggyónni annak, akinek régtől fogva elkötelezte meggyónni minden érzését, minden gondolatát - akinek joga van számon kérni tőle azt is, ami lelke legtitkosabb rejtekén van - a közönségnek:
a nemzetnek!
Vajon mosakodik a rágalmazók, ordítók előtt? Az ostobáknak vall, ennek a léha csőcseléknek? Megalázkodik a kultúrátlanokkal?... -
Mit törődik velük? Avagy ők a nemzet? (Él-e a nemzet ott, ahol nem él emlék és kultúra?) Ő a nemzetnek vall: annak az ötnek, hogyha öt van, akiben elég erős volt az Emlékek lángja, hogy nem borította el a nagy Zivatar! - akiben él még az Arany, az Ady magyarsága! Annak az ötnek, hogyha öt van, kettőnek, ha kettő, önmagának, ha már csak maga van! De a nyílt, nagy gyónószékbe térdel, onnan kiáltja gyónását; talán éppen szavainak gyenge lehelete kell hogy fellobbantsa a rejtett lángokat, elkapja őket, s vigye a Jövőbe...
Ó, milyen rég volt az utolsó gyónása e gyónószék előtt! Némaságra volt ítélve hónapokig; torkába fojtották a szót azok, akik hallgatását, nevét önnön cégérükül tudták kiszögezni. A Tömegek Diktatúrája dúlt. Fojtó, iszonyatos csönd az egész országon: siralomház csöndje. S a költő egymagában, félreértve az egész országtól, a hallgatás szívemésztő szégyenében, míg nemzetét marcangolták: önmagát tépdeste. Érezte a félreértést, és ki nem magyarázkodhatott; érezte a bélyeget homlokán, és le nem téphette. S míg a tompa, baljós csönd fülledt körülötte, ő megkezdte lelkében harcát a szavakkal - az ő saját régi szavaival.
Halljad ezt a harcot, neked jogod van számon kérni ezt is, egyedül illetékes idegen, Közönség! Mert te vagy együtt mégis a Jelen és Jövő: minden Múltak és emlékek nagy rezultánsa: Nemzet! Mindannyiunknak nagy Bírája te vagy, te, akinek a végén mindig igazad van! Vallok tehát néked a magam nevében.
Egy sokat szenvedett költő nevében
És vallom, hogy emésztő, szomorú harcot viseltem a saját régi szavaimmal és minden szavakkal. Ah, már a vallomás feszíti lelkemet, mint bűnbánó remetében, ég bennem a hónapokig visszatartott gyónás!... Minden nagyszerű és szent szavakat megtagadtam én; először a "nemzet" szent szavait, mert ölés és elnyomás eszközei lettek; azután az "emberközösség" szent szavait is, mert ölés és elnyomás eszközei lettek ezek is! És így elérkeztem a Végső Kétség kopár szigetére. Egy fakó és szomorú virágom van emlékül erről a kopár szigetről, egy kövirózsa, egy kopár, sivatag énekem, amelyet akkor nem olvasott nyomtatva senki sem, mert akkor ez, szegény, veszedelmes, "ellenforradalmi" ének volt - az egyetlen énekem a kopár Diktatúra énektelen idejéből:
Ének a "Szavak Megtagadásának" korából
Szíttál-e lassú mérgeket, illatok átkait?
jaj, rosszabb, aki kába szók mérgéből tudva szítt,
melyektől elzsibbad az ész, és megőrül a Tett -
ó kárhozott, kiben a Szó először született
az ábrándokbahurkoló, álomharanghuzó,
biborszinű, tömjénszagú, trombitahangu szó.
Haza... Szabadság... hallod ezt? ó ember! messze fuss,
mert ellenséged aki szól, zsarnok és háborús:
mert minden édenek neve vak poklokat büvöl
s Kasszandra átkát gúnyosan visszárul veri föl.
Hazánk, harsan, s már durva harc dúlja a drága tájt,
s új tusa borzadt oka lesz, ha ki békét kiált.
Eszmét neveznek - és a föld bitókkal fölfakad;
jövőt - és viszik halni már a gyönge fiúkat;
népjavát - s a nép új nyomort lát, újabb szenvedést;
emberközösség: pompa-szó - de kerüld mint a kést;
szabadság: ez még csábosabb - de vigyázz, ki ne mondd,
mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!
Ó varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés
fordítva értse mind, s legyen elátkozott vetés,
hol a konkolyt arassa az, ki a búzát veti,
s szíve melegjén ölyvtojást költsön a gerle ki.
Ember azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd
és köpd ki fogaid közül a véres szavakat -
sőt hogyha érzed, hogy a szó, ez álnok gyűtövény,
ártatlan is, csírázni kezd lelkednek mezején,
égesd föl inkább a mezőt és legyen kételyed
tikkadt és izzó, mint a láng száraz mező felett.
Így tépődtem,
körülöttem egy ország nagy csöndje, s egy-egy fojtott jaj ért el a csöndből hozzámig. Üldöztek mindent, amit szerettem. Az én népemet tépték, pusztították, a Béke és Testvériség szavainak nevében, amik az én szavaim is voltak, amiket bátran hirdettem a Harc és Embertelenség esztendei alatt - ugyanazon szavak nevében, amiket népem véres pusztulásának látványa adott az ajkamra! Mily különös, suta, ellenszenves értelmet nyertek azok egyszerre. Az Emberi Egység szószólója eszköz és cégér lett a pártzsarnokság használatára; a szent Árkánumok készítője méregkeverők szállítójának érezhette magát, s a minden nemzetek barátja saját nemzetének is ellenségéül. Ne vedd zokon, Nemzet vagy Közönség, magamról beszélek,
Babits Mihályról
egész személyesen: mert visszafojthatatlanul lírikus vagyok; és egyéni bánat tép, egyéni emlékek fojtogatnak, egyéni tiltakozás robban ki belőlem. Én egy napig sem voltam nyugodt igazán. Előttem még a legelső este; fájó fejjel jöttem haza egy lelkes tömegből, mely szinte-szinte engem is szuggerált; vér nem folyt ezen a napon, és minden szebb volt annál, amit vártam. Én mégis vért láttam, és nagy aggodalom szorított el.
- Hát megint háború! - mondtam barátomnak, aki velem jött. - Megint halni fognak ártatlan emberek ügyért, mely talán nem ügyük; és mennyi nyomor és mennyi baj még a várt Béke helyett! - De barátom a világforradalomról álmodott, s én szégyelltem magam lelkessége mellett: hisz, ha az Emberiség legnagyobb ügyeiről van szó, mi akkor egy nemzet! Kétségbeesett szívvel iparkodtam magamban találni a hibát; és örömmé hazudni azt, ami kínzó gyötrelmem volt.
- A nemzet meghalt - mondtam s kiáltottam -, a nemzet mint politikum meghalt; meg kellett halnia, mert bűnös volt, gyilkos volt - és elkeseredve, mint Arany egyszeri parasztja, még segítettem verni a szörnyű jégesőnek. - Feledjük el a Nemzet szavait - mondottam -, a gyilkos szavakat, amik szétválasztottak, és vad harcba vittek egymás ellen; - tanuljuk meg az Emberiség szavait - a nemzet csak kultúrában éljen ezután - ott is vigyázzunk: kardok köszörűjévé ne legyen Apolló szent köve!
...Ó, nemzetem, mikor leginkább ellened szóltam is, a Te hangod beszélt belőlem akkor is, a Te eleven lelkiismereted! Nem Te voltál-e az, aki betelve a háborúval, s meggyűlölve az öldöklést, megtagadtad bevérzett régi szavaidat, s a Béke és Testvériség nagy kapcsoló szavait kerested szent hiszékenységgel - amire azt mondták ostobák s hitványok, hogy "meggyengült benned a nemzeti érzés"? És - milyen egy volt csillagunk nemzetem! a Te hiszékenységedet is kihasználták - eszköz lettél Te is - míg szennyezve és szégyenben álltál, úgy, mint szegény költőd. S mit hoztak a Béke és Testvériség szavai? Új és undok kis háborút és szennyes rabságot és más iszonyokat, amiket tudni nem, csak sejteni lehetett itt a nagy csönd alól. Egy-egy lövés, éjszaka, az utcán... És megutáltuk ezeket a szavakat is, és elérkeztünk a Végső Kétség szigetére...
És ekkor történt, ó, szegény nemzetem, hogy én is benned, és Te bennem
visszatértünk lélekben a régi szavakhoz.
A Te régi szavaidhoz, nemzet! Istenem, talán azért, mert tilos volt! S mert téptek, akik téptek, s csak káromlás hallatszott rólad mindenfelől. Ó, káromoltalak egykor én is téged! káromoltalak hatalmadban és gőgödben! gyilkosnak neveztelek háborúdban! szemedre hánytam sok titkos bűnödet! és nagyítottam őket, mint a lelkiismeret! - nekem ahhoz is jogom volt! mert én és te egyek vagyunk! s talán az a sejt vagyok épp a Te agyadban, ahol a lelkiismeret lakozik. De ezek - akiknek te csak eszköz voltál!... Én káromoltalak, mikor az volt tilos, káromoltalak a Szabadság nevében - de ha ők gyaláznak - s még ők megtiltják nekem, hogy magyar legyek: akkor annál mélyebben, annál erősebben, annál dacosabban érzem, hogy mindennek dacára mégis
magyar vagyok!
Így éreztem már utolsó havában annak a némaságnak, ami akkor kényszerű volt: írni nem lehetett, s már nyilvánosan beszélni sem; mégis kirobbant az elfojtott érzés, belőlem is, mint másból, itt is, ott is, az ajkak veszélyes szelepein! Kész voltam akkor nyílt vallomást tenni a te régi szavaid mellett, ó, nemzetem! érett egy új s mégis régi hitvallásra.
De ma, barátaim, ma, amikor mindenki a nemzet szavait ordítja, és az boldog, aki fél nappal előbb kezdte ordítani - tudniillik mihelyest szabad lett és veszélytelen -, mi inkább csak maradjunk hazaárulók! Vagyunk egypáran és nem akárkik; tömörülhetünk (kollektív korunk szellemében) s megalakíthatjuk
a magyar hazaárulók szövetségét.
Hazám ma mikor vér és szenny temet,
nevedet, melyről tudni sem akartam,
mert gyilkos szó lett: fölcsókolná ajkam,
mint tönkrement dús elhányt kincseket
a sárból; - ám köröttem bőgi karban
a csőcselék, s azé ma bús neved
ki gyilkos karddá köszörülte hajdan
s gazoknak könnyű prédául kitett:
és bitangoknak, kik besárzott eszmék
rongyával nevemet is beszennyezték -
ó jaj, hazám, sorsunk de összevág
szennyezve, sirva! - s hogy megjött a holnap,
amelyet vártunk: lábukkal tipornak
a gazok után most az ostobák!
Jobb volna menni már Tásmániába
- (ahova, hallom, gyarmatosokat toboroznak) mert itt, nemigen van többé szükség ránk. Csak költők vagyunk (és hazaárulók; de árulásunkat nem fizették pénzzel, ingyen árultuk a hazát). Amit tettünk, a Szellemmel tettük, nyelvvel és kultúrával - s aki oly intelligens, hogy érti, amit tettünk, vagy oly jóhiszemű, hogy el is ismeri: az már bizonnyal maga is hazaáruló egy kicsit. - Majd könyveinkből élünk, míg el nem fogy - azaz antikvárnak eladogatott könyvtárunk árából -, valahogy majd csak megélünk mindenképp. Bár különös jó élet aligha lesz. Mennyivel jobb volna menni csakugyan Tásmániába - szabad földre, mely csak munkát kíván és nem frázisokat -, ahol kevés az ember, sok a wattletree: - nincs magyar, nincs zsidó; - és a Déli Kereszt ragyog a vad égen -
sorsod csillaga, négy arany pecsét!
De egyelőre itthon pecsétes a sorsod, szegény magyar költő - s ha valakinek, neked szól az itt élned, halnod kell! Hazája rabja a költő! Ki van, akinek oly erős kötelék lenne minden emlék, a múlt, mint neki, a Lélek emberének? Mert mi más a lélek anyaga, mint az emlék, a Múlt? És mi más a nyelv maga, az ő művészetének anyaga, mint az emlék, a Múlt? S van-e mesterség, melyet lehetetlenebb lenne megtagadni, mint ez a művészet? Mint elvarázsolt énekes, olyan ő: nem hagyhatja abba az éneket. Nem mehet el innen, míg az marad, aki; míg szívet nem cserél, és újjá nem születik.
Mit fog hát csinálni? Jobbra megy vagy balra? Mert jobbról-balról harsog a fülébe:
- Itt nem lehet pártatlan maradni. Velünk vagy ellenünk: most színt kell vallani! - Bármit csinálsz: minden politika! - És gazember az, aki színt nem vall; s ki egyedül marad, összetörik a két malomkő között. - Mit tegyen a költő? Folytassa tovább a hazaárulást? Legyen - már higgadt évekkel s természettől félénk, konzervatív temperamentummal -, legyen meggyőződése ellenére - az örök, kényszerű, kergetett forradalmár - egy vén forradalmár: önmaga előtt nevetséges!? Legyen vádaknak örök céltáblája, falurossza és ország cégére, szakítva mindavval, ami kedves neki, amihez közel áll, amivel mélyebben egy, lélekben, mint bárki - üldözve, gúnyolva rokonaitól, fajtájától - édesanyjának, testvéreinek kitagadottja, természetes szövetségese mindennek, ami idegen, ami bontó és ékverő? S ezt az után a nagy Tanulság után, amit a Forradalom adott: önvádjai után, szívbéli nagy töredelme után - újrakezdeni mindent, ami múltjában átkos volt, támogatni akarva, nem akarva politikát, melynek érzése ellentmond, csinálni megint forradalmat?
Van, igaz, értelem, amelyben a költő forradalmár mindig! De más értelemben meg minden valódi költő konzervatív. Újat hoz a költő; de csak úgy hozhat igazában újat, ha legteljesebben megélt minden régit, ha minden régi élte benne magát újjá. A kezdet sokkal egyszerűbb, hogysem új lehessen; új az, amiben minden múlt benne van s még valamivel több. Így valósul meg a költőben a bergsoni durée, mint minden elevenben; a fa nedvei is (bár a legfelső, friss ágacska fog épülni belőlük, a lombkorona csúcsán) keresztül kell hogy szivárogjanak talajon, törzsön, gyökereken: és mindenünnen hoznak valamit. Csupa régiből nő az az új ág is. A költő nem a feledés embere: az Emlék és a Múltak embere ő: mert csupa emlékből s múltból nő a Lélek, amelyben ő épít. A költő voltaképpen az Élményeihez Hű Ember: aki az élmény fölött nem tér napirendre, mint a józan észember; akiben inkább az élmény megmarad, tovább él, még ha haszontalan, még hogyha terhes is... S teste, lelke múltján, messze gyermekévein keresztül, fajának titkos mélyeibe ér le az Emlékezete, mint a gyökér a talajba; ő az, akiben nem alusznak az Ősök; egy egész genealógiát hord magában, egy nagyszerű palingenezist!
A költő konzervatív!
Sohasem érezte ezt annyira, mint akkor, mikor a Forradalom igéi testet öltöttek, és megteremtettek egy világot, mely minden volt, csak nem az ő világa. Az ő világa a koralloké, mely épül csöndesen a vad habok közt, ág ágra, míg heggyé lesz, szigetté, földrésszé. És most a vulkán jött... A költőben megrendült a sziget, lelkének szigete, mely annyi ősök lelkeiből épült - nem, nem változás az, nem is elvtagadás, mikor ő azt kiáltja, hogy konzervatív! Inkább felébredés, felismerése igaz hajlamának, valóságos rendeltetésének, kincseihez-kapás a veszély idején. Mindig ezeket a kincseket őrizte... Konzervatív: őrző. Mindig az volt.
Már származása arra jelölte ki. (Magáról beszél e sorok szomorú rovója: legyen ő a példa!) Atyjai és anyjának atyjai ama diákos nemességből jöttek, mely Horatiust olvasta szőleinek lugasai alatt. Könyvtárt öröklött a nagyapjától, polcán Plutarkhosz mellett Kazinczy állt. És ifjúságát Arany táplálta, a hagyományok leghívebb költője. Papok nevelték. Katolicizmusa Dantéhoz vezette, a kultúra gyökereinek keresése a görögséghez. Mégis forradalmárnak látszott az ostobák szemében, akiknek sem annyi műveltségük nem volt, hogy gyökereit látni képesek, sem annyi jóhiszeműségük, hogy tehetségét tűrni hajlandók lettek volna. Rásütötték a bélyeget, és az rajt is maradt. Büszkén viselte ezt a bélyeget; mint az ellentétes vádakat is; mert nem illett ő a skatulyába, s változatos és kétes színekben állt a világ előtt... Ő nem politizált. Mind e küzdelmek kicsinyeknek és léháknak tűntek fel előtte az egyetlen, szent, eleven Kultúrához képest, melynek munkása volt.
De jött a háború. Lehetett-e tüzet nem kiáltani, mikor minden égett: mikor éppen ez a százados szent munka volt veszélyben? A Rontó angyal jött: mit kellett tenni az őrzőnek? A kulturálatlanok apoteózist csináltak a Rombolásnak; a hagyomány szent szavai a Pusztítás szinonimái és izgatói lettek: helyes őrzés volt ez? Nem vöröslött-e a horizonton a vereség vére és a forradalom? "Kösd ki a hajót!" - kiáltott a költő. Hogyha elsüllyed, vele süllyed minden: nemzet, hagyomány, kultúra! Ki törődik a mi kincseinkkel? Egy volt a bizonyos: az az irány, mely a háborút akarta, védte, nyújtotta, Magyarországra nézve
destruktív irány
volt, nemcsak szavakkal, hanem tettekben destruktív. Aki ebben az irányban vitte a hajót - bármily lobogóval -, nem volt igazi őrző: konzervatív. Nem a lobogó tesz azzá.
- Kösd ki a hajót! - kiáltott a költő. - Békét! - kiáltott. Nem tehetett mást - éppen azért, mert keresztény volt, és szerette nemzetét. Politika? Nem politizált ő! Konzervatív volt, és nem változott; s mikor a legelkeseredettebb verseit mondta a háború ellen: ugyanakkor ez a "forradalmár" talán Szent Ágostonról írt tanulmányt s mindenesetre nem úgy csinált forradalmat, mint azok a forradalmárok, akik "futuristák" voltak: megtagadták a hagyományt, s újra akarták kezdeni a kultúrát! Minden értéket megóvni kívánt ő; s minden erőszakot gyűlölt. Izgatott ezért a háború ellen: nem izgatott a forradalom mellett! Mikor azonban jött a forradalom, vértelen s virágosan, s elvitte a háborút, mint egy napsugár a havat... -
Quid multa? Iszonyatos torrens lett az elolvadt hóból; és a tavasz pusztítóbb a télnél. Ekkor ráeszmélt igazi magára, s borzadva nézett körül: kik ezek? s mi történt? Evangéliumot hirdettek; s Apokalipszis jött... Itt voltak újra: a népek Kivetettjei; a kultúra Blazírtjai; a rajongó és okoskodó zsidók. Tabula rasát akartak csinálni... s egy új, ezeresztendős középkortól féltünk. Új civilizációt ordítottak; s már romboltak mindent, amit a háború meghagyott. És mint - mint a beteg: fölriad a lidércnyomásból, átfordul a másik oldalára: és kezdődik egy új, szörnyebb lidércnyomás...
Azt hittem, nincs rosszabb a háborúnál. Van. Mert ez a mai háborús rend mégiscsak rend valahogy; valami auktoritás mégiscsak van itt, valami eredménye a százados kultúrának, a jognak egy eszméje, amelyre támaszkodni lehet, továbbépíteni! De ha ezt is megtagadjuk; ha azt mondjuk: "a jog burzsoá fogalom"; ha a forradalom egyetlen törvényét emeljük e fölé - azaz az önkény egyetlen törvényét -: az már a káosz: teljes lerombolás, újrakezdése az épületnek, melyet kerek kétezer esztendő kellett: építeni! Lehet-e még egyszer fölépíteni? S érdemes-e? ahol az utód minden pillanatban mást gondolhat, s ledöntheti. Tudjátok-e, mi az: mindent elülről kezdeni? Milyen felelősség: kockáztatni, amit annyi különb nemzedék alkotott? Mert a mienk ideges, kimerült: bár csak azt óvná meg, amit ősei hagytak rá! A kultúra ereje: a múlté. Van-e gondolkodás, hol nincs emlékezet? Tudomány, mely mindig elementumon kezd? Mi volna a művészet, ha formáiba gazdagságot és tartalmat, irodalom, ha szavaiba színt és hangulatot nem öntöttek volna a századok? Újíts: de ne rombolj! Darabokból áll-e a kultúra, hogy tördelni lehet büntetlenül? Várd, míg lehull a fölös, mint a pálma lehullatja kiélt ágait! A szavak szele leviszi, ami igazán kiélt ág; azért mondta Kant, hogy a szabad szó nélkülözhetővé teszi a forradalmat. És ki bízzon a Szó erejében, a szellem csákányának nemes és lassú munkájában, hogyha nem a költő? Ki hirdesse a
konzervativizmus tanulságát:
hogy nem a nyers, romboló erőszak, hanem csak ez a nemes, lassú munka, viheti tovább, újba, a világot!? Ki félhet jobban a Rombolástól - mely a Forradalomban elvvé lett -, ha nem ő, aki a Kultúra csúcsán áll? Nem ő bukik-e legborzasztóbbakat, ha összeomlik az épület? S ő legyen mégis a Forradalmár, a Bontók eszköze: ellensége mindennek, amit szeret - mindennek, ami lételeme?
De jaj, barátaim, hát az ostobákhoz álljunk, az ordítókhoz és a törtetőkhöz, ezekhez a nemzetfoglalókhoz? Be kell hát állnunk a kicsinyes piacba, amelyet utálunk; ott hagyjuk őrtornyunkat, és leszálljunk az utcai harcba? Az-e a hű őr, aki leszáll, harcol, lármáz - és magukra hagyja a kincseket? A felületen vagyunk hát, hogy a szél hányhasson s parthoz csapkodhasson? - s nem a tó szívében? Hagyjatok engemet! Politika? Én csak a nemzettel törődöm, mely a lelkekben van; s azt fogom tudni erősíteni és gazdagítani, a magam módján, politika nélkül! Dobverőnek született a költő, belső harcok kis Türtaioszának? Ezeké vagyok vagy azoké? Mindenkié vagyok! És senkié! "Magamból csinálok pártot magamnak" - mondta Dante.
Nem szégyellem, és nem bánom, hogy lázadtam gyilkos szavak ellen; büszke vagyok, hogy egy napig sem kiáltottam őket! Sárral dobtok, kitagadtok, száműztök derékségeimért? Jól van, Dantét is száműzték. Magyar vagyok és úr, mint akárki. Sárral dobhattok; de én magam nem fekszem a sárba. Tűrtem én már tőletek máskor is! Hányszor éreztem, hogy nekem szól a Dante jóslata:
... a gonosz nép háládatlan alja
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
mert jó léssz, hozzád rossz fog lenni majdan
s ez érthető is, mert érhet-e édes
füge fanyar kökénnyel egy bokorban?
Vak népség (róluk régi közbeszéd ez)
irigy és gőgös, fösvény, kapzsi fajta,
vigyázz magadra, hogy velük ne vétkezz.
Számodra nagy hírt tart a sorsnak marka,
s még mind a két párt éhes lesz nevedre,
hanem a fűtől messze marad ajka.
E... barmok...
hányjanak almot magukból maguknak,
és ne tiporják azt a szent füvet le,
mely trágyájukon még fakadni tudhat
a régi, jó magvakból...
Hagyjatok engemet!
Nem látjátok, hogy bennem még él valami abból, ami valóban élő és nemcsak szó a nemzetben: a lélekből, az összegyűlt és öröklött lélek kincseiből, a kultúrából? Nem látjátok, hogy fia vagyok azoknak, akikben ez a lélek régen élt és gazdagodott? Bolondok! Hiszen a nemzet bennem van. Mit ér üldöznötök, akiben nincsen, ha meg nem óvjátok azt, akiben megvan? Nem őrült lenne-e a szőlősgazda, aki úgy akarna a rossz termésen segíteni, hogy szétvagdossa az üresen maradt hordókat? És vad dühében szétvagdos egynéhány olyant is, mely legjobb hegye nedűivel telve.
De mit törődöm a magam sorsával? Egy kinccsel több vagy kevesebb ebben a kifosztott országban - mindegy az! Egy fájó ideg e megdermedt testben! Minek fájjon tovább? Egy égve felejtett lámpa a homályban! Minek égjen tovább? A test megdermed, a homály beborul. Nem ismerte senki, és nem fog fájni senkinek.
Azért forgassa kerekét a Végzet,
Mint a paraszt forgatja a kapát!
Epilógus: Egy vers
Gunnyasztva múzsám, szárnya tollpihéi
borús szobámban szerte úsztanak,
s örök baját fajának únva, régi
szavakba hangol új panaszt:
hogy annyi erő kárbaveszni látszik,
elköltve annyi kincs és annyi szív;
hogy valami mindég hiányzik,
miként dalunkba félig rím a rím;
hogy ég tüzünk, és nincs szem, aki nézze;
hogy lévén, nem vagyunk;
hogy jajt kiáltunk, s senki sem vesz észre,
s nem is siratva, nyomtalan halunk;
hogy aki szánja véres, bús kinunkat,
kerek világon nincs rokon;
futunk, s eb rágja roskadó inunkat;
ledőlünk árokpartokon,
és hagynak ott rohadni,
magunkban, mint a holt ebet,
hátuk mögött, temetlenül maradni,
s nem sejtik, bennünk mennyit vesztenek,
s nem sejtik, mennyi szív és mennyi kincs,
erőnek kincse, félrerúgva durván,
hiába vártunk benned, tűrt bilincs,
hiába lázadtunk -
(nem birom tovább!)
1919
TANULMÁNY ADYRÓL
1
Ahogyan az Ady dacos alakja immár másfél évtizede foglalkoztatja a magyar fantáziát, ahogyan ő merész és fájdalmas kézzel belenyúlt az országnak legkényesebb, legmélységesebb problémáiba: az még ebben a kizárólag politikai érdekeltségű Új-Balkánban is megokolttá tenné, hogy a halálát követő esztendő az ő felfedezésének első esztendeje legyen, hogy honfitársai mohón és izgatott ujjakkal kutassanak a kivételes és szinte még ismeretlen Kincsben, ami Tőle maradt.
Minden politikai zsivajon keresztül az ő nevének folyton és hangosan kellene kihallatszania.
Ehelyett különös némaságba süllyedt Ady neve. A támadások elhallgattak, de hallgat a hű lelkesedés is; csak egy-egy görbe mentség, álszent védelem hozakodik elő - olyan és oly táborból, hogy Ady felháborodással dobná vissza: ő és mentség! ő és védelem! Olvastam egy erőltetett és nagyhangú Ady-utánzatokkal teli verseskönyvben egy Ady elmenetele című verset (érzik ennek a címnek a felesleges "modern"-ségét?), ahol elmondatik, hogy a holt Ady szelleme megjelenik az Isten előtt; s az Isten ünnepélyesen megbocsát neki; miután a szellem bevallotta élte nagy bűneit:
Fajtám káromoltam,
országomat vertem,
Behemót sípjába
tüdőmet leheltem:
Gáncsolt bús fajomnak
lettem kergetője:
siklusok fejében
űztem temetőre.
Ami magyarra lefordítva annyit jelent, hogy eladta hazáját pénzért a zsidóknak. Nem volna méltó szót vesztegetni erre az ostobaságra: ha nem volna szomorúan jellemző adat ez arról, mily hitvány fogalmaik vannak Adyról a márma üvöltők közt még azoknak is, akik verseit dicsérik és utánozzák, s forradalmias magyar nevét a saját heccmagyarságuk cégérévé szeretnék hamisítani, mindannak megcsúfolásával, amit Ady szeretett s hirdetett.
Ezektől a tisztelőktől Ady szelleme undorral fordul el. De hol vannak az igazi tisztelők, akik méltók e szellemet közibénk idézni? Hallgatnak ők, talán emlékezve Költőjük szavára:
Hát kicsit hallgatunk,
Csuklódjék ajakunk,
Bús szitkokat lenyeljünk.
- - - - - - - - - - - - - - - - -
Gyujtó, szent betűink
Holnap gyujtnak megint...
Mintha szegény Ady testi élete is - ez a tökéletes, gyönyörű bezártságú élet - azért hunyt volna el abban a pillanatban, mikor fénye a legszabadabban fölragyoghatott: mert jönni kellett mindjárt a nagy Hallgatásnak, ahogy a Sors írta, hogy e dicsőség parazsa egy ország hamvai alá rejtőzködjék. Mint a Petőfié 49-ben... Halál ez? Távolról sem. A parázs ég. A forradalom vérbe-szennybe fúlhat: a forradalom költője örökké él.
Az Ady körüli nagy hallgatás egyébként nem a bolsevizmus elbukásával, hanem a bolsevizmus diadalra jutásával kezdődött. Ady nagyon távol állt attól, hogy a bolsevizmus költője legyen; s akik életének és halálának sorsszerűségét intenzíve érzik, szinte kiválasztottnak látják azt is, hogy abban a pillanatban távozott e földi Országból, amikor még egy nemzet gyászolhatta benne utolsó nemzeti költőjét, éppúgy, mintegy forradalom első forradalmi prófétáját; a szabadságnak futó pillanatában, amikor még azt lehetett hinni, hogy e forradalom a Nemzet Szabadságának a forradalma marad. A bolsevizmus alatt már nehéz volt Adyról igazat mondani. Már nem lehetett mindent megmondani. Hisz Ady legmélyebb gyökerében éppen a nemzeti öntudatnak, a fajiságnak költője volt, mindannak költője, amit a Vörös Utópia tagadott, nem vett számításba; amibe beleütközött és belebukott. Ady az ős Tények költője volt, az Életé, mely nem kérdez Miértet, mely nem hagyja magát ésszel igazítani, mely ellenszegül az utópiának; az Élet szabadságának költője, melyet az Utópia hiába akar ésszel kimért korlátokba szorítani. (Az élet éppúgy áll tényekből, mint lehetőségekből.) Az Élet Szabadságának költője! Az ő igazi felfedezését éppoly kevéssé bátoríthatta föl az az irány, amely nem vette figyelembe az Életet, nagy tényével, a nemzeti élettel, mint az a másik, utána következő, amely tagadni szeretné a Szabadságot, a forradalmat.
Nem csoda ekként, ha ez az első esztendeje Ady halhatatlanságának meddő esztendő volt, s ez a drága név a föld alatt lappangott (a nemzeti lélek meleg humuszában), mint télen a rózsa. Adynak még sok hátrahagyott szava, meg nem hallott vagy meg nem értett üzenete van nemzete számára: sok kibányászatlan kincs. Ez az esztendő nem bányászta ki őket. Kötetnyi verse, mely könyvbe nem gyűlt még - s köztük a legszebbek, A Mindent hurcolva, s azok az énnekem külön is felejthetetlen szavak is, amiket az én szavaimról Babits Mihály könyvé-re írt:
Öntött szavak, kik egyre olvadóbbak.
Barátom és én lelkem, szavai,
- máig is szétszórtak, és szinte elveszettek, ismeretlenek. De nemcsak jobban hallatni; jobban értetni sem tudtuk Ady szavait azóta. Igazi megértéséhez még az előmunkálatok is hiányoznak, azon a kevésen kívül, amit a Nyugat gyűjtött össze két Ady-számában. A költő életrajzát, melyet több oldalról vártunk, nem tartották opportunusnak most közrebocsátani. A politikai tél szele süvöltött: s az egyetlen jelentős könyv, ami ez évben elkészült Adyról - az Ady-irodalom első, úttörő munkája - máig se került könyvpiacra.
Földessy Gyula könyvét értem, amelynek címe: Ady Endre. Tanulmány és ismertetés.
Amikor készen lett, a kommün alatt, nagy magyarsága, nemzeti érzésekkel teltsége tette időszerűtlenné;[115] s azóta más okok miatt nem tud feltámadni a tetszhalálból - pedig igazán megérdemelné, hogy eleven könyv legyen. Az első Ady-összefoglalás ez, első kísérlet Ady-megértésre, mely eléggé alázatos ahhoz, hogy komoly legyen; s mintegy az első Ady-propedeutika. A szerző - kiváló tanárember s Adynak éveken át belső barátja -. szinte érezve a magyar gondolatok sorsát e közel jövőben, sietett feltárni az Ady-titkokat.
- Ne haragudjál érte, legszeretettebb poétám - szólítja meg utolsó mondatában a nagy Esotericust -, de egyre nőnek az árnyékok fölöttem, s a mi áldva-átkozva szeretett messiási fajtánk fölött: sietni kell.
Hasztalan volt a sietés: a Sors, az Árnyék - ennek a rettenetes évnek az árnyéka - ráesett erre a könyvre is; s a kis mécses belehalkult a sötétségbe. Vegyük kézbe a szerény világot, próbáljuk feléleszteni a lángját, próbáljuk itt is, ott is egy-egy oldalát legalább meglátni fényénél annak a homályban maradt gigászi szobornak, amelyet a jövő századok számára az ADY neve jelenteni fog.
2
Földessy tüzes, de konok magyar, aki mélyen képes érteni és szinte naivul lelkesedni, ha egyszer kigyulladt; de nem könnyen ért meg, és nem hamar gyullad ki. Intelligenciája nem minden oldalról eleve tárt intelligencia, hanem olyan, mint a zárkózott úri ház, ahova nagyon nehéz bejutni ismeretlennek, de aki egyszer bejutott, biztos lehet a meleg, marasztó szeretetről. Nem a kritika nagy, korlátlan mesterei közé tartozik; bizonyos határoltság van benne, nehézkesség a megértésében; de ez csak még izgatóbbá, mert élményszerűvé teszi azt a kritikát, amit ő csinál: minden megismerése küzdelem, minden elismerése új felfedezés, minden meghódolása hódítás. Egész kritikai múltja mutatja ezt. Így tudott nekünk azon frissiben adni egy frissen szerzett Petőfi-képet, mikor még Aranyt nem értette; így később egy küzdelmesen megnyert Arany-élményt; míg Vörösmarty élvezéséig, mint maga bevallá, máig sem jutott el. Egyenkint tárja föl lelke kapuit a vendégeknek; s minden új tanulmánya életrajzának új fejezete. Korlátolt kritikus: csak egy-egy szellemet tud látni és szeretni egyszerre; de erre az egyre annál elevenebb fényt vet a lámpája, mert mások, körül, homályban maradnak.
Ilyen kritikus adta nekünk az első Ady-könyvet.
Ady is élmény neki, sőt életének elhatározó nagy élménye: melynek naivul átengedi magát. S az egyes versekkel úgy van, mint az egyes költőkkel. Egyenkint fedezi fel, "hódítja meg" őket, s egyenkint adja át hódításait az olvasónak. Ez determinálja könyvét alakilag és tartalmilag. Alakilag csupa lelkes szólam, csupa lírai rajongás, mely bizony távol van az "objektív kritika" hangjától; s néha igazán naiv benyomást tesz. Tartalmilag azonban mégis több a könyv általánosságoknál, ami a líra és rajongás rendesen lenni szokott: részletekbe, egyes költeményekbe, sőt egyes sorokba ható kommentár az; az első komoly próbálkozás példákat adni ennek a nehéz és mély költőnek megfejtésére és megértésére, első, alapvető kísérlet Ady bonyolult és gyakran készakarva burkolt szimbólumait a próza nyelvére lefordítani. Kell ez? Kell talán, hogy tudatossá váljon bennünk lassan mindaz a Kincses Mélység és szigorú Rend, ami a versek soraiban sűrítve van. És hasznos főleg térképül az Ady országába indulónak, aki először tanácstalanul áll meg a Szimbólumok ez őserdejében. Mondom: egy Ady-propedeutika.
Senki sem hivatottabb ezt megadni Földessynél. Ő segített hajdan a költőnek kötetekké gyűjteni verseit. Nincs is e verseknek intimebb ismerőjük, mint ő; szemmel láthatólag emlékezetből idéz (apró hibák mutatják); s ismeri a versek keletkezésének körülményeit is s vonatkozásaikat, szándékaikat, úgy, mint akárki, olykor Ady szájából is, bár Ady az ilyenekben nagyon szűkszavú volt.
(Ez az intimség némi szabadságot adhat egy költő hű satellesének. De nem szabad visszaélni velük. Ha például Ady kifogásolható, de tisztelendő furcsaságát A Mindent hurcolva utolsó sorában: "Ki holtáig borzonja a Mindent", amit Ady az előttem lévő, saját kezűleg átjavított két példányában változatlan hagyott, s ami más, hasonló szóképzéseinek analógiáival is támogatható, Földessy így javítja megszokottabbá: borzongja: ez már nem olyan könnyen elnézhető emlékezethiba, mint egyebek,[116] melyek szintén csak itt elnézhetők, s figyelmeztetve kell óvnunk Földessyt, akitől Ady hátrahagyott verseinek kiadását várjuk, nehogy hasonlók oda is bekerüljenek. A nagy költőnek minden furcsasága, minden betűje szent; semmiképp sem szabad azokon változtatni, sem elnézésből, de még kevésbé szándékosan, sőt bármilyen tetszetős feltevés kedvéért sem - pedig Földessy erre is hajlamos; amiről, verstani elméletéről szólván, még beszélni fogunk.)
Minde szabadságokra való hajlamosság mellett Földessy mint kommentátor hű tud maradni költője intencióihoz - éppen szimpátiájának zártsága, kritikai megértésének egyfelé korlátozott volta segíti ebben - és ha olykor mégis túllő a célon, ezt is, hogy úgy mondjam, a költő intencióinak irányában teszi. Ha például A tízéves Évá-ban, a természetes és mindenkinek érthető magyarázat helyett a lélekvándorlásra gondoltat (amit maga is merészségnek érez): akkor nincs igaza; de másrészt kétségtelen, hogy a lélekvándorlás eszméje egyáltalán nem volt idegen Ady fantáziájától.[117] Vagy mikor a megkapó sorokról:
Fekete virágot láttál,
Különös volt, tehát letépted -
azt mondja, hogy ez "erőszakos metonimikus megfordítása az eredeti szemléletnek" - mert a költő az ifjú leányhoz szól, "holott a virágtépő a férfi"; s ugyane versben a ledér Isten éppily metonimikus átvitele a nő jelzőjének az Istenre - akkor megint nincsen igaza, mert itt a virágtépő nyilván a nő, s az Isten a Ledérség istene; de másrészt kétségtelen, hogy ilynemű metonimikus megfordítások nagy számban vannak Adynál, mint például: Ajkadon a nedves hazugság.
Földessy egyelőre - amint az Ady-kutatás mai stádiumában még természetes is - a versek pontos megértésére szorítkozik, és nemigen kérdezi a genezisüket. Így teljesen figyelmen kívül hagyja Adynak költői elődeihez való közvetlen kapcsolódását, ami mégiscsak minden költő genezisénél elsősorban számba veendő. Ady magasabb távolokba szökkent föl elődeitől, mint talán bárki más - valami hasonlóan, mint Dante, obskúrus előzői között -, de mégiscsak az ő vállaikon kezdett emelkedni. Megértése nem tökéletes addig, míg összefüggése a Reviczky-Makai-féle jambikus költészettel, a Heine-iskolával, a diákkorában olvasott vagy tanult versek költőivel - éppúgy, mint a később megismert dekadensekkel - meg nincs állapítva. Ez nem annyit jelent, hogy hasonlított ezekhez a költőkhöz, vagy azok hatottak volna rá; csakhogy első kifejezőeszközeit - melyeket oly merészen megújított aztán - tőlük örökölte; első témákat, verstechnikát, sőt hangulatokat, képzeteket is. (Például az a sor Az ős Kaján-ban: Feszület, két gyertya, komolyság, nyilván a Tetemrehívás reminiszcenciája: Gyertya, feszület, kánoni pap: valamint A befalazott diák balladaformája is Arany-emlék.) Visszatérünk erre a versformákról szólva. Földessy, mondom, ezzel a tudattalan genezissel nem foglalkozik, s csak a későbbi tudatos visszacsengéseket mutatja ki Balassához és a kuruc költészethez, ami már a költő intencióinak magyarázata, és kommentárszámba megy. Általában véve Földessy statikus és nem genetikus kritikát csinál; ellensége a miliőelméletnek, a zseniben isteni titkot lát, s óvakodik fölvetni a kérdést: hogyan lett azzá, amivé lett? Bizonyára igaza van; ez a kérdés megfelelhetetlen, miliőből, előzményekből sohasem lehet maradék nélkül leszármaztatni az egyéniséget, s Adynál ez a maradék különösen sok lesz.[118] Mindazonáltal: nem éppen ezt a nagyszerű kivonást, ennek a maradéknak a megismerését tekintheti-e végső céljául a kritika? s nem szükséges-e ehhez az előzmények, a hatások pontos számbavevése, egyszóval a kinőttségek ismerete?
Efelé fog törni az elemző Ady-kutatás. Földessy könyve nem elemzés, hanem kommentár: e nehéz versek élvezésének breviáriuma.
A kommentárnál az első kérdés a diagnózis; s hogy mi okozza a nehézségeket? Adyról régen az volt a közfelfogás, hogy könnyű, de könnyelmű költő; nem nehéz, mintha szigorú és tömör volna, hanem csak homályos, éppen mivel hanyag. Még legnagyobb rajongói is egy-egy helyét hajlandók voltak elejteni, mint "értelmetlent"; és koncedálták, hogy az értelmetlenség a nagyon is spontán költő megsikamlásából származik.
Ady - a "muszáj Herkules" - meghökkentő termékenysége igazolni látszott ezt a feltevést. Földessy nagy érdeme, hogy bátran szembeszáll vele. Ha Adyban valamit nem értünk, annak nem az az oka, hogy a költő értelmetlen hagyta. Az értelmetlenség nem a kevésből, hanem a sokból származik. Nehezen érthető a költő gondolata, nem mintha nem gondolta volna el, vagy fejezte volna ki elég dúsan, pontosan és szigorúan, hanem mivel nagyon is dúsan gondolta el, s nagyon is tömött pontossággal fejezte ki. Nem az ő magyarsága a hanyag, hanem a mi magyarul tudásunk a kevés. A költő nagyon is jól tud magyarul ahhoz, hogy ma és Pesten jól megértsék. Mulatságosan mutatja ezt ki Földessy ennél a sornál: Fölzajdult a cinterem; amely azért "homályos", mert Pesten azt hiszik, hogy a cinterem: temető; holott az: templom körüli játszótér.
De legtöbbnyire sokkal mélyebb okai vannak az Ady "homályosságának". Nincs a világirodalomban költő, aki következetesebben, mélyebben, lényegesebben szimbolista volna. Talán az egy Dantét kivéve. Azért mondom, meggondoltan, Dantét, mert Adynál is, mint Dantéban, az egész világ szimbólumok óriási láncolata, szimbólumoké, melyek szigorú egymásba illeszkedésükkel, szinte a valósággal egyértékű szövetet alkotnak. Hogy Ady éppen úgy benn él ezekben a szimbólumaiban, mint Dante az övéiben, azt legjobban mutatja, hogy nem ejti el őket, vissza-visszatér hozzájuk, nő, gazdagodik, de ugyanaz marad benne ez a szimbólumvilág, elfelejtettnek hitt szimbólumok merülnek föl évek után újra; úgyhogy (amint Földessy mondja) "egész Ady-konkordanciakötetet lehetne összeállítani" - és kellene -, egy Ady-kulcsot, Ady-lexikont. Ha például a Hunn, új legendá-ban (Ki látott engem?) olvassuk a sort: Életük ez a mérsékelt csodáknak - és nem értjük tisztán mindaddig, míg az évekkel ezelőtt írt Petőfi-tanulmány kezünkbe nem akad, ahol Ady az Univerzum kisebb titkairól beszél: akkor lehetetlen, hogy ez a visszatérő és következetesen egyjelentésű szimbólumnyelv, ez az éveken át való pontosság, ez a költőben vasszilárdsággal megőrzött és meg nem hajló szimbólumvilág a Dante-ismerőnek a firenzei látnok szimbolikus univerzumát ne juttassa eszébe.
Persze ez nem annyit jelent, hogy Ady másképp bármiben is hasonlítana Dantéhoz; de mégis egy pillanatra még folytatnom kell ezt a hökkentő párhuzamot. Danténál a költő saját élete is szimbólum lesz, sőt minden szimbólumok tengelyévé válik; egy jelentőségekkel teleszürcsölt élet, ahol minden emlék, minden kis mozzanat nagy, titkos értelmű. Valahogy így van Adynál is. Élete az örökkévalóság számára eleve elrendelt szimbolikus élet, amelyet maga is mint egy csodát él át, és ad tovább az embereknek, mint egy kinyilatkoztatást... Minden szimbólumok kerete és foglalata ez az élet. Adynak a maga csodálva és lelkesen élvezett életében nyilatkoznak ki a Minden Titkok, se körül jegecedik ki a páratlanul gazdag szövésű szimbólumnyelv, amelyen őket el tudja mondani.[119]
Az ilyen költő nyilván nem úgy ír, hogy azonnal és teljesen megértsék. A szimbólumokat mintegy bányászni kell, s teljes kibányászásuk gyakran nagy idők műve, mint Danténál. A Próza, földön lépő lábaival, messziről tud csak utánafutni a Szimbólum föleresztett sárkányának; de utána kell futnia, hacsak el nem akarja ereszteni a Megértés zsinórját. Ady ezoterikus költő, mint Dante, amin mit se változtat az, hogy kifejezésben mindketten többnyire egyszerűek, s mindkettő írt gyermekesen könnyű verseket is. A bányászó mindig mélyebb és mélyebb szimbólumrétegekre akad, olyanokra, melyeket előbb jelentékteleneknek vagy értelmetleneknek hihetett; s föltárul annak, aki ismeri az erek irányát: először a Költő élete, belső élete, káprázatos gazdagságában, a gazdag szimbólumok mögött; s aztán e mögött az élet mögött, mely maga is szimbólummá válik, fölsejlik valami nagy Titok, ami másképp el nem mondható, mint éppen evvel a szimbólummal...
Földessy szerény, de szenvedélyes bányász; itt is, ott is megnyit egy erecskét; megmutat egy összefüggést; meglesi a szimbólumot születésében, finom megfigyelésekkel,[120] hogy nő ki az egyszerű asszociációból, hogy nő túl a hasonlaton; s makacs egyfelé nézésével sorról sorra, versről versre hódítja a soha meg nem hódítható költőt, bányássza a kimeríthetetlen kincsű bányát...
3
Igen: e bánya kimeríthetetlen gazdagsága az első egységes benyomás, ami leszűrődik. Akárhol kezdjük fejtegetni, mindig új mélységekre akadunk. Adyról a közhit az, hogy nagyon egyenetlen költő. Ezt a hitet éppen a kimeríthetetlen gazdagság és mélység okozza. Annyira nagy, hogy nem is érthetjük egyszerre; hogy emeletek kellenek a megértéséhez. Ám - kortársunkról lévén szó - ebbe nehezen nyugodhatunk bele. Danténál nem igényeljük az azonnali és kommentár nélküli megértését a mélységeknek, de azt igényeljük Adynál, és ha nem kapjuk meg, benne keressük a hibát, nem pedig magunkban. Földessy, aki - éppen kritikusi alaptermészeténél fogva - élményszerűen tudja, hogyan zárkózhatik el előlünk egy-egy szépség makacsul sokáig, s hogyan kell a nagy szépségeket küzdelmesen egyenkint fölfödözni - tanult annyi alázatosságot, hogy ettől a közgőgtől megszabadult legyen, s ki meri mondani, hogy Adynak, kilenc könyvében, alig van, vagy nincs is rossz verse; alig van okunk hinni, hogy van, amely a megértés bizonyos emeletéről kitűnőnek ne tűnne föl. S ily világításban tűnik igazán szembe az Ady kivételessége. Való igaz, hogy egy költő értékét csúcsai szerint kell megítélni, s kevés költemény naggyá tehet valakit. De Adyt sok költemény teszi naggyá. Oly termékenység, oly erő, oly lírai áradás ez, mely párját ritkítja a világirodalomban. Ez a kifogyhatatlan, egészséges ömlés egymagában is megkülönbözteti a dekadens költőktől, akikkel bizonyos táborban össze szokták téveszteni. A szimbolista költő gazdagsága ez; de nem a programszerű szimbolistáé, aki akarattal és művészettel alkotja meg a szimbólumokat, hanem valakié, aki úgyszólván keleti természetességgel szimbolista, és nem fogyhat ki soha a szimbólumból, mert életében adódik a szimbólumok teljessége...
Ez nem annyit jelent, hogy Ady nem tudatos költő, mert ellenkezőleg, nagyon is tudatos; s Földessy erre is rámutat, megint ellentétben a közvéleménnyel. Adyban kezdettől fogva tudatos - és mind tudatosabb lesz - életének ez a szimbolikus volta. S éppen ez teszi prófétává. Az olyan módon szimbolista költő, mint Ady, okvetetlen próféta lesz, vates, mert kijelentései vannak, csak szimbólumokban elmondható titkokról, a világ számára. A kijelentő nyugalmas tudatossága jellemzi őt. Még a stílusán is meglátszik ez. Ady csupa kijelentő mondat - ami igazán ritka más költőknél. Földessy emeli ki, hogy Adyban nincs is felkiáltójel (csak egy, az se könyvben). A tények beszélnek itt, a szimbolikus tények. Még az érzés is tény, még az óhaj is, egy szimbolikus tény A tipikus szimbolista vers (amilyen például A csók-csatatér lovagjai s hasonlók, tíz és tíz) egymás után következő leleplezések, revelációk nyugodt sorozata. A költő itt is önmagát beszéli, saját életét, lázait és látomásait; de itt is, másutt is, még leglázasabb verseiben is, láz, látomás, élet, minden csak szimbólum, tudatosan szimbólum, reveláció, egy nagyobb Titokról. Ez a magyarázata, hogy ebben a leglíraibb költőben, akinek minden hangja életéből fakadt: mégis hiába keresnénk külső életrajzot, amilyent például Petőfi versei megadnak. Még a szerelem is szimbolikus, a Lédák is szimbólumok, nincs egy női arckép. A költőt csak az érdekli az életből, ami szimbolikus jelentőségű; nem önmagáért érdekli az élet, hanem azért, amit jelent.
Az ilyen költőben - és ezt jól látja Földessy - van valami metafizikai. De, azt hiszem, helytelen úton jár a kritikus, ha a metafizikumot a gondolatokban keresi, az életről, halálról, Istenről prózában is elmondható hitekben; s Földessy is naiv egy kissé, mikor ilyenekből Adynál filozófiai értékeket akar kibányászni. Ahogyan például jól és híven elmondja Ady gondolatait a halálról: azok szép és költői gondolatok, de filozófiának soványka lenne ez. Még kevesebbet tud az Isten-versekből kihozni. Nem, nem osztom a Földessy meggyőződését, hogy "Ady költészetének a köztudatba jutása a magyar filozófiának a fellendüléséhez fog vezetni"; az Ady metafizikájának a metafizikusokéhoz semmi köze, és nem is lesz soha. Az ő metafizikája egyszerűen minden dolgok szimbolikus voltának nagy érzése, elsősorban a saját élete szimbolikus voltának érzése; ez a metafizika nem halványítja, hanem még növeli az Élet fontosságát. Az élet maga a nyelv, amelyen a Titok beszél: más nyelven az Ady-titkok nem tudnak beszélni. Így itt minden szó ezé az életé.
De ebben az életben van valami zord jelentőség, valami sorsszerű Magasság. Kijelentéses élet ez, mondom, szimbólum, a próféta eleve elrendeltségű élete; s ennek intenzív érzése[121] avatja ennek az életnek lírikusát a "pacsirta-álcás sirállyá". Ady legmélyében zord költő és egyáltalán nem "édes szavú lantos". Az Illés tüzes szekerén, száguld ő, hűvös, magas szépségek felé és "bús-hazátlanul". Próféta ő, mert rájött, hogy élete több mint egy esetleges tünemény; hogy életének, szavaiban, titkos nyelvvé kell jegecednie, melyet eleinte csak kevesen és nehezen érthetnek; próféta a meg nem értettség és egyedülség dacos gesztusával. A prófétaság nem a hirdetett igék igazságában vagy éppen jövendőmondások teljesülésében rejlik; mert ami ezekben lényeges, az kívül esik az "igazság" és "idő" kategóriáin. Ha jóslásokat vagy eszméket keresünk, ki fog derülni, hogy majdnem minden költő ugyanazt jósolta, s a teljesülés véletlenektől függ, hacsak nem hiszünk a Nagy Teljesülésben, mely az emberiség milléniumában eljövendő.[122] A prófétaság maga az attitűd, a költő kincsesen egyedül állása kortársai között, s hite önmagában, küldetésében, egy valóságos vallásos hit. Ez az Ady élethite, hogy élete fontos élet, nagy Rendelés; szent revelációkkal teli; amit ki kell teljesítenie, végig kell csinálni áhítattal, nemcsak magának, hanem nemzetének és a világnak számára; s így Ady prófétai attitűdjét jelzik nem is annyira azok a nagyon is kifejezett helyek, ahol tudatosan foglalja el ezt az attitűdöt (amilyeneket Földessy költészetének inaskorából idéz, s amik keveset bizonyítanak, mert hasonlókat más költőknél is bőven találunk) - mint inkább azok, ahol élete nagyszerűségének és sorsszerűségének érzése szólal meg, legelső köteteitől elkezdve:
Az én jachtomra vár a tenger,
Minden mi új felém üget -
egész a legutolsóig, ahol a háború borzalmai közt meri leírni:
Tudom én jól, én jó Istenem,
Mi ilyenkor az óhajtásod:
Élni, élni, hiteket osztva,
Élni, élni, s éltetni tudni...
Éljünk, éljünk, vígan, szilárdul,
S ha elhullnak milliók, mások,
Vegyük át vígság-öröküket...
S ez az oka, hogy ma visszanézve, utólag is sorsszerűnek tűnik föl ez az élet, melyet a költő eleve sorsszerűnek érzett, s úgy tudjuk csak látni, hogy amilyen rendelés szerint kellett Petőfinek elesni a harcban, éppoly rendeltetés folytán kellett Adynak távol maradni a rettenetes harctól, mely egész világnézetével ellenkezett, de melyet átélni szintén eleve érzett rendeltetése volt:
(Testem, ez a kényes szent szerszám,
Mint valami ördöngös posta,
A most-idők rémületeit
Előre és magával hozta;)
és megőrizni magát egy pontosan és jókor jött halálra, a szabadságnak egy fellélegző, ritka pillanatában, a Háború és a Bolsevizmus két nagy rabsága közt... De ne spekuláljunk. Kétségtelen csak az, hogy ez az élet és halál, eleve sorsszerűnek és szimbolikusnak érzett, és szinte mámorosan igenlett élet és halál volt. Ki rendelte el, és mi az a nagy Titok, amely mögöttük rejtőzik? erre a költő nem felel, mert ez más nyelven nem is mondható meg, mint éppen ennek az életnek és halálnak szimbólumnyelvén. Földessy tiszta szemmel látja, hogy nem a Halál a nagy titok: élet és halál egyaránt hajszoltjai egy még nagyobb Úrnak (Összetévesztitek a Halállal, Pedig ő a Halálnak is ura); egyaránt táncolnak és inognak a Nagy Cethal hátán. Ez a nagy Úr, aki van, vagy nincs, de aki minden eleve elrendelések ura, az, akivel egész életében küzd Ady, úgy, mint ahogy a próféták küzdenek Istennel. Bizarr képekben látja őt, átkozva áldja, és még mikor tagadni szeretné, akkor is hisz benne, mert szimbolikus életének ő a nagy korrelátuma. Örök probléma neki a nagy Ismeretlen, aki mélyen-sorsos életét kimérte; probléma maga a sors, a "sötét sorsok folyói", a rendeltetéses "Véletlen Idő", mely a szerelmeket, életeket és halálokat tereli; véletlen vagy nem véletlen, alázattal elfogadja tőle magas, zord és egyedüli Illés-sorsát, maradéktalan kiélendő életét: engedelmeskedik neki, de közben folyton kérdezi, hogy ki ő? (Lásd a Portus Herculis Monoeci című tanulmányát is.) - Míg végre megszólal az érthetetlen Isten, s "az ő bús Ádám hol vagy?-ára Felelnek hangos szívverések". - A magasságban, ahol él, az Istennel társalkodik Illés.
"A prófétaság félelmetes, baljóslatú életsors" - mondja Földessy -, mely "a gyűlöletbe kergeti bele a szeretetet", s a próféta átka szörnyű magányosság, kivált ebben a szomorú országban, mely oly nehezen érti prófétáit. Ebben a magányosságban Adyt a nagy Mámor tartja fönn, a saját életének mámora, melyet nemcsak joga, hanem kötelessége is, minden lehetséges szenzációval, borral és örömmel kiélni. Ez a Magyar Pimodan teóriája: a Csokonai-elmélet: magyar próféta nem lehet bor nélkül. De kétszeresen nem lehet Ady, aki elsősorban a maga mámoros életének prófétája, melyet minden módon a lélek és test minden boraival kiél és gazdagít. Ez a mámorkeresés nem élettagadás, hanem a legnagyobb fokú életigenlés.
S ezzel az életigenléssel megint visszaérkeztünk az Ady-rendszer központjába. Aki önmagában az életet oly vallásos áhítattal érzi, oly szimbolikusan nagy dolognak érzi: az nem a "halál rokona" (mint ahogy egy fiatalkori versben írta, mikor még nem ismerte eléggé önmagát) -, hanem szerelmese minden életnek és életszerűnek, az élet és továbbélés minden nagyszerű szabadságának. Ha van Adynak hirdetett igéje, prózában kimondható próféciája: ebben van az.
Az Isten: Élet - halleluja! -
S az Életnek sohasincs vége,
- mondja; és másutt ismét:
...Isten: az Élet igazsága
Parancsa ez: mindenki éljen,
Parancsa ez: mindenki örüljön,
Parancsa ez: örömgyilkos féljen,
Parancsa ez: mindenki éljen.
És ebből fakad Ady egész emberi hitvallása, állásfoglalása a politikában, szocializmusa. Szeret minden kultúrát, haladást, szabadságot, mindent, ami az Életet gazdagíthatja, színesítheti, elevenítheti. És gyűlöl minden elnyomást, minden szegénységet, minden maradiságot, mindent, ami az élet kiélését akadályozza vagy lehetetlenné teszi. Ez a kulcsa a Pénzhez szóló himnuszoknak, majd forradalmi verseinek is. Pacifizmusának is ez a kulcsa. A háború rossz, mert az életet pusztítja, korlátozza, rabbá teszi. Utolsó kötetében nem győzi dicsérni az élet régi, eltűnt, szép szabadságait; s harsányan figyelmeztet:
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Egyszóval: Ady az Emberiség nagy vallásának híve, amely annyira egyszerű, igaz és magától értetődő, hogy talán éppen ezért csak a zsenik tudják ma látni és vallani. Aki ennek a vallásnak tagadója, az rossz tisztelője Adynak: annak Ady sírjára vitt áldozata rossz illatú. De éppoly távol vannak Adytól a faj és a nemzet tagadói, s az ész-utópisták. Ady nemzeti költő, éppen azért, mert az Élet költője, s semmi életet nem tagad. A nemzet pedig nagyon is élet, a legszínesebb és legmelegebb élethullámok közül való. Földessy nagyon igazul mutatja ki, milyen, nemcsak nem ellentétes, hanem egy dolog Adyban az emberség és magyarság, nemzetiség és nemzetköziség. Ő önmagában megvalósította már, amit a nemzetek ki tudja milyen vajúdás után fognak majd megvalósítani, mikor majd tudatára jutnak, hogy igazi érdekeik egyek az Emberiség érdekével és egymás érdekével. S ha ellentétbe jutott nemzete hagyományos politikájával: arra is e nemzet szeretete vitte; mert érezte már, hogy ez a politika micsoda iszonyú szégyenbe és romlásba dönti az országot; amit a háború beváltott. Persze itt legélesebben kitűnt a próféta egyedülvalósága. De Ady, szemben bár egész fajtájával, mégsem volt nemzetközi soha. Távol attól, hogy halványítani akarja a nemzeti színeket, azokat mindenképpen erősítette, és előtérbe állította. Szimbólumai, szavai magyarok. De hát felesleges erről beszélni is. Köztudat ez ma már. Ady magyar, mélyen, fajban magyar; egész nagy szimbolikus életérzése magyar életérzés: mert magyar életnek érzi ezt a szimbolikus életet; tudatosan magyar. S e magyarságból kiindulva, a lázadó magyar dacából, le lehetne vezetni költészete alapvonásait. Talán nem véletlen az sem, hogy e legtipikusabban szimbolista lelket a mi - keleti - fajtánk adja a világnak?
4
Aki valamely költőt legmélyében megérteni akar, annak elsősorban a nyelvét kell tanulmányoznia. Kétszeresen így van ez a vérbeli szimbolistánál. A szimbolizmus gyökerén a fantázia van, a fantázia pedig nem egyéb, mint a költői nyelv. A szavak egymásutánja a képzetek egymásutánjának felel meg, s ez nem egyéb mint az asszociáció: a fantázia. A nyelv tanulmányával meg lehet állapítani az asszociáció alaptermészetét, azt, ami benne öröklött és tanult; tetten érni első merészségeit s fokozatos bátorodását; kinyomozni az érdeklődés és megfigyelés sajátosságait; az olvasmányok és látványok hatását a fantáziára. Titkos; összefüggéseket lehet felfedezni, furcsa visszatérését képzetkapcsolásoknak,[123] melyek a fantázia fejlődését vagy változatlanságát, egyszóval a költői alkotás lélektani kulisszáit illusztrálják. Ez azonban analízis, elemekre bontás lenne: a hatás genezisét kutatni - s ez Földessytől idegen metódus. Ő csak a kész hatást állapítja meg; s Ady költői nyelve, úgy, amint van, készen, rendkívül egyszerűnek látszik. Földessy nem is igen beszél róla, legfeljebb nagy magyar gazdagságát említi; (pedig ez a nyelv egyáltalán nem oly egyszerű, mint látszik, s különös titkai vannak - még grammatikában is).
Az igazság az, hogy Földessy egyáltalán nem a tudós szemével, hanem csupán az élvezőével nézi a verseket. Ez okozza művében a genetikus módszer teljes hiányát: csak a versek szépsége és értelme érdekli, s a keletkezésük semmiképp sem. Ez az oka, hogy ott, ahol, úgy látszik, csak a genetikus módszer vezethetné biztos megértésre: a versformák kérdésénél, értetlen marad és érdekes, de helytelen elméletet csinál.
Földessy egyszerűen nem érti az Ady-versformák többségét. Benne is valószínűleg zengenek e versek valahogy: de nem tud magának számot adni róla, hogy' zengenek? Nem a közönséges magyar formák: ezeket Ady csak kuruc verseiben, s hasonló stílutánzatokban alkalmazza. De nem is egyöntetű "nyugat-európai" sémák; mert legtöbbjében ereszkedő és emelkedő ütemű sorok vegyest vannak egyazon strófában; ez pedig az iskolában tanult verstan szerint lehetetlen. Földessy tehát arra a gondolatra jön, hogy ezek a versek semmiféle ütemekben nincsenek írva, s versvoltukat tisztán a szótagszám ugyanazonossága teszi a megfelelő sorokban.
Mármost azonban: Földessy evvel nem akarja azt állítani, hogy Ady tehát formában hanyag és gyönge és zenétlen; hanem ellenkezőleg, azt állítja, hogy Ady evvel egész új versformát talált ki, az "önkényes meghatározottságú szótagszámon" alapuló verselést, mely "összehasonlíthatlanul nehezebb és szigorúbb megkötés" a hangsúlynál vagy időmértéknél, "méltó (zeneiségben) a görög formákhoz"; hogy Ady tehát "a legnagyobb formainventor" a magyar verselésben; sőt tovább megy: azt mondja, hogy Ady tulajdonképpen evvel az ősmagyar verselés igazi titkát találta meg: hogy Adynak egy kijelentése ("mi Balassáéktól, kurucéktól, Csokonaitól ösztönöztetünk") őt rávezette arra, hogy a költő itt a magyar verselés szívébe hatolt bele, s hogy verséhez képest az időmérték idegen, a közönséges magyar "hangsúlyos" méret pedig csak egy-egy egyes esete ennek a legáltalánosabb magyar szótagszámos verselésnek; és példákkal iparkodik igazolni, hogy Balassánál, vagy a kuruc versekben gyakran semmiféle más versszabály nincsen, mint a strófánként megújuló sorszótagszám, hogy ez egy külön, nagy változatosságot megengedő verselési elv, amely Adyban ébredt tudatossá, aki programszerűen ki akarva aknázni a "magyar" verselés összes lehetőségeit, a legváltozatosabb szótagszámú sorokból állítja össze strófáit; s következik aztán egy oldalakra terjedő összeállítás Ady sémáiról, ahol csak a sorok szótagszámára ügyel az összeállító: háromsoros versszakokban: 4, 9, 4; 5, 7, 9; 5, 8, 8; stb.; négysorú versszakokban: 4, 4, 8, 3; 4, 4, 8, 8; 4, 9, 4, 6; stb.; stb.; a versek címeivel, hosszú oszlopokban.
Azonnal látható, hogy ez az egész szép elmélet a rajongás túlzásán alapul, s jobban megnézve összeomlik. Ha igaz volna, hogy Ady "minden időmértéket elvet", s kizárólag szótagszámra alapítja verselését: ez nem annyit jelentene, hogy Ady egy új verselést talált meg, hanem annyit, hogy egyáltalában nem versel: mert a szótagszám nem verselés. Zenétlen sorok egymás mellé írásából sohasem lesz zene, (akárhogy megegyezik is bizonyos távolságokban a szótagszám) - ezek mindig zenétlen sorok maradnak. Igaz, hogy a szótagszámok különböző csoportosítása végtelen sokféle variációt adhat; de ez csak gépies variálása lesz a számoknak, amelyre akármely iskolás fiú képes lenne; s ha Adyt ezért formainventornak lehet nevezni, akkor nagyon könnyű volna formainventornak lenni. (Swinburne formainventora volt az angol verselésnek, mert új zenéket talált: nem mert új számokat.) Hozzáteszem még, hogy Ady, Földessy bevallása szerint is, nagyon gyakran "elhibázza" a szótagszámokat; micsoda verselés lenne az, amelynek legfőbb, egyetlen szabályát csak úgy egyszerűen "el lehet hibázni" - szórakozásból vagy "neuraszténiából", mint Földessy mondja -, aminek a szabályát csak úgy ésszel lehet kimérni és nem füllel azonnal érezni, hogy lehetetlen legyen elhibázni? Földessy elméletének csak az adhatna némi támot, ha ebben - a szótagszámban - legalább halálos pontossággal dolgozna a költő; s ehelyett külön táblázatot lehetne összeállítani (legalább oly hosszút, mint a Földessy táblázata) az eltérésekből, melyeket mégsem lehet ily tömegben tollhibának vagy sajtóhibának tudni be. Csak néhány példát jegyzek ide annak illusztrálására, hogy bárhol lapozzuk föl a könyveket, mindenütt (egymás után jövő lapokon is) találunk eltérést a Földessy törvényétől; és főleg az utolsó kötetekben is, ahol pedig már e törvény egészen kialakult és tudatos kellene hogy legyen. (A Vér és arany-ban meg például Lázár a palota előtt című vers I. részében a megfelelő sorok körülbelül egyforma hosszúak - de nem pontosan!)
Példák az eltérésre:
Az Illés szekerén (III. kiadás.)
24.1. Az éjszakai Isten 3. str. 1. sor
25.1. Az Isten harsonája 1. str. 4. sor
160.1. Galamb és seregély 1. str. 5. sor
u. o. 3. str. 5. sor.
Szeretném, ha szeretnének (III. kiadás.)
77.1. Küldöm a frigy-ládát 4. str. 3. sor.
Minden Titkok versei (II. kiadás.)
9.1. Hiszek hitetlenül Istenben 1. str. 3. sor
12.1. A kimérák Istenéhez 3. str. 1. sor
u. o. 4. str. 1. sor.
A menekülő Élet (I. kiadás.)
7.1. Köszönet az életért 5. str. 1. sor. (Földessy is idézi így, tehát nem tekinti sajtóhibának.)
A Magunk szerelme (I. kiadás.)
16.1. A visszahozott zászló 2. str. 7. sor
23.1. Hajh, Élet, hajh' 2. str. 6. sor
43.1. Kérdés kék szemekhöz 2. str. 2. sor
u. o. 5. str. 2. sor
46.1. A kiürített ágyasház 5. str. 2. sor
u. o. 5. str. 4. sor
48.1. Imádság a csalásért 2. str. 2. sor
91.1. Azután vége volna 1. str. 5. sor
102.1. Barangolás az országban 5. str. 3. sor.
(Egy tökéletes jambikus versben egy anapesztikusan megtört sor. Földessy [73] kijavítva idézi; ha ez a javítás szövegen nem alapul, akkor önkényes, és semmi szükség rá a teórián kívül: a sor így, ahogy van, még szebb zenét ad. Az ilyen "simításokról" ugyanazt mondanám, amit Swinburne mond a Shelley szövegének "kijavítóiról", aki hasonlóan törte meg itt-ott jambusait. - A versben van ezenkívül egy sajtóhiba 1. str. 6. sor s helyett és.)
Ki látott engem? (I. kiadás.)
15.1. Föl, föl Uram 4. str. 2. sor és
ugyanott minden strófa 3. és 4. sora (Földessy is így idézi)
131.1. Kis kék dereglye 4. str. 2. sor
132.1. Aki magának él. (Az első két strófa sorának szótagszáma csak körülbelül, a harmadiké egyáltalán nem egyezik.)
A halottak élén (I. kiadás.)
21.1. 3. str. 3. sor
89.1. minden strófa 4. sora
126.1. 1. str. 4. és 5. sor
191.1. 3. str. 3. sor.
És végre, a kötetbe még nem gyűjtött versek közt mindjárt a legfontosabban, A Mindent hurcolva címűben, a 3. str. 1. sora, melyet Földessy is így idéz. - Mondhatta Ady, hogy "én a szótagszámra nagyon vigyázok", de tényleg nem vigyázott olyan nagyon - és okosan tette.[124]
Mindezekből látható, hogy Ady verselése távol van attól a gépies pedantériától, melyet Földessy neki tulajdonít.[125] De távol van attól a régi magyar verselés is. Ha Balassánál vagy a kurucoknál csakugyan vannak versek, ahol a szótagszám az egyetlen látható szabály: ezeket nyilván - mint Földessy is megengedi - a dallam magyarázza, amelyre készültek, s amely kényszerített a szótagszámot betartani, míg a külföldi eredetinek (valószínűleg időmértékes) ütemeit akkor még nem tudván a magyar verselés utánozni, a sorok ütem nélkül maradtak. Ezeknek a verseknek tehát csak a dallam ismerete adhat tulajdonképpeni zenei értelmet - és ez nyilván nem magyar lejtés lesz. Jó régi költőink verseinek legnagyobb része azonban nem ilyen, s nem ilyenek a Földessy által idézettek sem. Ezekben a versekben annyira nem a szótagszám az egyetlen fontosságú, hogy gyakran rendkívül erős magyar ritmus lüktet bennük, amely lassulásaiban és frissüléseiben sokszor változtatja a szótagszámokat, és Földessy is kényszerül sémáiban egy-egy előforduló változatot zárójelbe tenni, bár itt sokat rá lehet fogni a másolókra és téves olvasásra. De ahol meg is van tartva a szótagszám: senki se mondhatja, hogy az olyan pompásan lüktető magyar sorokban, mint a
Vénus fattya
Lelkem hatja,
Ha szózatját hallhatja
vagy a: / Te vagy a / legény // Tyukodi / pajtás - amely versekből idéz Földessy - a szótagszám lenne a fődolog. Ha Földessynek lenne igaza, akkor Amadé lenne a legjobb magyar ritmizáló, mert ő (különböző dallamok kényszere alatt) a legváltozatosabb szótagszámú strófákat követte el; persze azért Amadé is minden jó versében erős magyar, hangsúlyos ritmust vitt az egyes sorokba. De Csokonai elméletére vagy gyakorlatára hivatkozni itt - aki már egészen szakított a régi verseléssel, s kétrímű alexandrinokat vagy időmértékes verseket írt - egészen téves dolog (még inkább lehetne Berzsenyi elméletére hivatkozni, melyet verstani értekezésében fejtett ki). A szótagszámos verselés a magyarban idegen volna, legalább annyira, mint az időmértékes (mely nem is annyira idegen, mint ahogy gondolják); s ha valahol szó lehetne róla, inkább a franciában lehetne. Arról a képtelen állításról, hogy ez nehezebb vagy szigorúbb megkötés volna, mint az időmérték vagy a hangsúly, nem is beszélek: hisz az időmértékes vagy a hangsúlyos verselés a szótagszámú megkötöttséget magában foglalja.
Minden azon fordul meg: igaz-e, hogy Ady soraiban nincsen ütemzene, és egész zeneiségüket csak más sorokkal való azonos szótagszámaik adják meg?
Két szóval felelek: nem igaz.
Annyira nem igaz, hogy éppen oly versek, melyek Földessy elméletének legtipikusabban megfelelnek (mint a Fekete virágot láttál, vagy a Be szépre-nőttél bennem) egyes soraikban is a legmélyebben, legkülönösebben ritmikusak. Lehetetlen ezt észre nem venni Földessynek is, és koncedálja, hogy azonos szótagszámú soroknak sokszor egészen különböző ritmusuk van; s azonos szótagszámú sorokból álló strófákat egymástól megkülönböztethet nemcsak a "rímkapcsolat másminősége", hanem a rímek trochaikus vagy jambikus kicsengése is. (Szépen mutatja ezt meg a Vér: ős áldozat című versről.)
Teljesen rájött volna az igazságra, ha a genetikus módszert alkalmazta volna, s nem elégedett volna meg annyival, hogy Ady egyszer, véletlenül, "alighanem csak költői sugallatra" feltalált egy egész új verselést. Nem mondaná akkor, hogy "a Vér és arany-ban már nincs időmértékes vers", hanem csak "szinte megzavaróan különböző szótagszámú sorokból felépített strófák", és nem idézne erre olyan példát, ami éppen ellene bizonyít:
Valahol Erdély ősi szögében
Titkos, nagy kőház. Ósdi, mállott.
Alatta mélyen,
Bús boltok alatt süket falak
Őriznek egy diákot.
Annyira rossz példa ez, hogy még Ady fejlődő korszakából való, s majdnem egészen ortodox, időmértékes vers. Aki nem veti meg a genetikus módszert, azonnal észreveszi, hogy az utolsó sorok pontos, Arany-szerű balladaformát mutatnak (amire a ballada műfaj is rávezet) anapesztizált jambusokkal és középrímekkel:
Bús bol / tok alatt // süket / falak...
(V. ö. Vadat és halat s mi jó falat...)
Az első két sor a modernség: de még egészen félénk s Ady közvetlen elődeinél is ismert modernség ez, például Kiss Józsefnél
Valahol / Erdély // ősi szö / gében...
Valahol / messze // valaha / régen...
Ezek kissé elomló, de pontosan ütemezett versek; sőt, ha akarom, jambus. Ady tehát itt még annyira nem "szakított teljesen az időmértékkel", hogy egész pontos időmértékben ír; amint hogy egész élete végéig nem "szakított teljesen", s még az utolsó kötetben is vannak végigjambizált vagy -trochaizált versek.
Igaz azonban, hogy ezek mindig ritkábbak és ritkábbak lesznek. S itt lett volna helyén a fejlődés meglesése. Az Új versek tisztán jambikus vagy trochaikus verseiben - a Heine, Reviczky, Makai verselésében - Ady még nem tudja eléggé érvényre juttatni egyéni hangulatait; ezek a versek nagyon is simán, megszokottan gördülnek; pacsirták zenéjéhez illettek az ilyen ütemek, de a "pacsirta-álcás sirály" számára legfellebb álcának jók. A zord próféta zord és szokatlan hangjait nem tudta kiadni ezen a hangszeren. Ha tudós vagy külföldi műveltségű poéta lett volna: talán keleti vagy ókori formák közt nézett volna szét, vagy a külföldön divatba jött szabad verset alkalmazta volna. De neki igazában csak magyar mintái voltak; s ezek is csak újak; a régi magyar verset még ekkor nem fedezte fel (s később is mindig csak stilizáló szándékokkal alkalmazta).
Egy útja maradt: a disszonancia. Már Kiss József beleejt jambikus versbe olykor egy-egy trochaikus kihangzású sort, ami nála kétségtelenül zökkenő (Földessy szerint a formaérzék hiánya). Ez adta-e Adynak a gondolatot, nem tudjuk, hogy egy-egy tisztán jambikus, reviczkys verselésű versbe, egy-egy trochaikus sort csöppent bele, minden strófába egyet, megfelelő helyen. Később mind merészebben és szabadabban komplikálja ezeket a zökkenéseket, a jambikus és trochaikus sorokat a legváltozatosabb módokon cseréli, és a sima pacsirtahangokat a sirály visításával váltogatja. De azért végig fölteszi olykor a pacsirta-álcát, s van úgy, hogy az ellentétes ütemű sorokat művészi harmóniába tudja összesimítani. Ahol azonban nincs meg ez a harmónia, ott Ady tudatos disszonanciával dolgozik.
Ady verselése tehát időmértékes, s eredetisége abban áll, hogy az ereszkedő és emelkedő ütemű sorokat (az ortodox verstan szabálya ellen) egy és ugyanazon versben változatosan elegyíti. Nincs igaza Földessynek, aki ha meg is engedi, hogy egyes sorokban van időmérték is, komplikált és szabad mértékeket keres bennük, s például ezt a sort: Vörös haja messze kilángolt, anapesztikusan skandálja. Ez jambusi sor, amit az egész vers (a többi strófák megfelelő soraival) mutat. Általában Ady sorai majdnem kivétel nélkül jambusok vagy trochaeusok, persze nagyon gyakran elég gyenge jambusok és trochaeusok. Ezeknek semmi közük a régi magyar verseléshez.
Hogy vajon hatásuk lesz-e a jövőre, s Ady velük egy új magyar verselést alapított-e meg? Ki tudhatná ma még? Én, részemről, hajlandóbb volnék azt hinni, hogy e verselés Ady egyéniségéhez van nőve; s ha az új magyar költészetnek szüksége is van új, zordabb, simává nem koptatott zenére (amely szükséget ma talán minden költő érez): vagy a külföldről hozott szabad versben fogja azt találni, mint Kassák és társai, vagy a hangsúlyos magyar ütemhez tér vissza.
Ady versét pedig - mint a Toldi buzogányát - csak bámulják, de forgatni nem tudják többé a törpe utódok.
5
De - ó, istenem! - lesz-e még magyar poézis? Él-e még a nép, és vele költője? Mert "elmúlnak a renyhe népek":
Óh, aszottak és be nem teltek
S óh, magam is faj-sorsom osztván,
Be igazság szerint hullunk ki
A kegyetlen óriás rostán,
Kedvét nem töltvén az Időnek.
Így kiáltott a zord Próféta, mikor látta, hogy a renyhe magyar "csak egy bús kis Ország álmát keresi",
Mikor körülte véresen loholnak,
Nép-óriások, századok, világok,
És trónok és ősi álmok remegnek.
1920
EGY TÖRTÉNETI REGÉNY 1920-BÓL
Micsoda szomorú nemzet vagy, magyarom! Nagyjaid mindig voltak, de az ő szavuk a pusztában kiált: micsoda pusztában! Hallom a századokon át a Zrínyi szavát, mint a magyar pusztaságban kiáltó oroszlánét; a sivár homok, az elomló buckák - melyeket a szél egy napra rakott föl, és másnap megint elhord - nem visszhangozzák a hatalmas szózatot; süket a sivatag.
Mikor hajtod a földre fejedet, áhítatosan és alázatosan, hogy a távoli oroszlánszót füleld? Itt-ott valaki megteszi. Dadogva figyelmezteti társait... jegyzi a különös hangokat, melyeket a messzeségből hall... az érzést, amit benne keltenek...
Nem figyelnek reá.
Ilyenfélék jutnak az eszembe - a Zrínyi-emlékünnep alkalmából -, amint a gyér Zrínyi-irodalomra gondolok, s abban egy új könyvre, mely szinte észrevétlen jelent meg tavaly, és tünedezett el a könyvesboltok ablakaiban. Úgy kellene, hogy elég legyen a Zrínyi nevét kimondani, s már visszhang támadjon. Hogy ily nagyszabású, ennyire komoly dokumentáltságú kísérlet nemzeti szellemünk egy nagy képviselőjének a modern irodalom legrafináltabb eszközeivel való föltámasztására - már a kísérlet maga - megmozgassa az elméket s pennákat... De nálunk másképp van. Nálunk visszhangtalan marad a legmagyarabb hang is, ha csupán a nemzeti lélekhez szól, s nem egyúttal a pártszenvedélyhez. A múlt mélyeiből bugyogó friss eret beissza a jelen sivársága.
Laczkó Géza a költészet mágus vesszejével tárja föl a régi forrást, hogy az megint friss erővel bugyog föl lelkünkbe, s friss erőt bugyogtat magyar tudatunkba. Regényt ír - s regénye hatalmas kísérlet a valóban modern magyar történeti regény megalkotására. A modern történeti regény írója nagy ballaszttal indul; tudóssá kell lennie, ha tanult olvasóinak illúzióját lépten-nyomon rontani nem akarja. A költészet aranyának erét kemény és szürke kövek közül kell kibányászni, s veszélyben forg a bányász, hogy maga is elveszti, vagy fakó salakba burkolva dobja piacára. Mindenképp: a tudomány lámpája alkalmatlan jószág a kézben, mely a rángó, lengő varázsvesszőt viszi. Majd gátolja az érzékeny pálcát szabad lengésében; majd maga hull ki a marokból egy merész lengésnél.
Laczkó a legteljesebb ballasztot viszi, és szorosan fogja a lámpát kezében. Laczkó tudós író. Nem tér ki a tudományos valószínűség aprólékos részletproblémái elől, s nem látszik félni, hogy ez a homok eltorlaszolja vagy lassítja a Poézis folyamának útját. Más írónál aggodalmas volna ez a részletekbe veszés; de Laczkó költészetének egész természetével összhangzik.
Ő précieux költő.
Módszere: a mozaikművész módszere. Nem könnyedén egymásból fakadó szavak bugyogó tenyészete, hanem tudatos művészettel összeépített szavak és mondatok; nem belső nedváramlás, hanem a külső összhatás tartja őket egybe. Laczkó művei nem növények, hanem épületek. Már a mondat is épület - a stíl e molekulája - különböző színű szavak atomaiból művészettel összeépítve, s különböző nyelvtani formák kapcsai által gyakran bonyolult mesterséggel megkapcsolva. S ami a mondatra áll, az áll a fejezetre, az epizódokra, az egész mesére. Az ilyen művészet a részletek művészete. Az építésznek elsősorban anyag kell, sok és sokszínű anyag, kicsi, színes kövek pazar gazdagsága, szavak, tények, adatok, részletek. Egy nagy nehézség legyőzésében, egy szinte magától legördülő nagyvonalú mesében, egy karakternek egységes lendületű megjelenítésében nem oldódhatik föl az ilyen művészet. Minden részlet külön nehézség, minden átmenet külön diadal. A művész összegyűjti a mozaikköveket, kiszámítja a színhatást, s aztán következik a kapcsolás és forrasztás nehéz munkája, hogy megvalósuljon a művészi cél, előálljon az egységes alkotás.
Az ilyfajta művészet sok analógiát mutat a tudományos munkával, s a modern történeti regény tüskés problémái nem feszélyezik, hanem még izgatják. A történeti regény - tulajdonképpen egy magasabb történetírás, utóda és végső konzekvenciája a Livius és Tacitus műfajának - éppen az a műfaj, amely kívülről vett apró részletekből - mozaikkövekből - régi szavakból, anekdotákból, tényekből - kényszerül előállítani az összhatást; nem mint más teremtők teremtése, kik az egészből bugyogtatják ki a részleteket, a képzeletnek valami dedukciójával, a lelkükben előre élő egészből, mint pók a fonalát önmagából. A történeti regény alkotója - mint a tudós, mint a filológus - elsősorban gyűjt, dokumentumokat, színfoltokat, s gyűjteményének gazdagsága adja meg neki a mentül szabadabb mozgást, mint ahogy a mozaikművész annál biztosabban hozhatja létre pontosan ugyanazt a hatást, amit akar, mennél több és többféle színes kövecske áll rendelkezésére.
Ekként vezet természetes módon a modern dokumentáltságú történeti regényhez - a tudományhoz és a filológiához - a naturalizmusnak az a romantikus tarkaságkedvelésből és artisztikus elvekből kisarjadt fajtája, amelynek igazi megszemélyesítője a világirodalomban Flaubert s született képviselője nálunk Laczkó Géza.
Ennek az egész művészetnek fő problémája: a kívülről építés problémája. Az összhatás, amit a művész elérni akar, a költői cél, mindig a legmélyebben belső valami; hogy lehet ezt kívülről vett, a történeti igazság idegen szempontjai által megszabott elemekből előállítani?
Ez a nehézség lévén a probléma, az igazi művész - amilyen Laczkó is - nem kisebbíteni, hanem nagyobbítani akarja a nehézséget. Valódi művészi érzékből fakad ez - mégis néha, úgy érezzük, túllő a célon, mint Flaubert is.
A művészet illúziót kíván. De csak illúziót. Mikor Flaubert, Szent Antal-ának első kidolgozásában, kísérőnek és háziállatnak a legenda nyomán egy disznót adott a Remete mellé: ez a staffázs nem zavarta az illúziót - noha nyilván félreértésnek köszönhette létét, mert a disznó nem Remete Antal, hanem Páduai Szent Antal állata volt. De elég, hogy nem volt idegen a középkori naiv legendavilágtól, és nem volt idegen a Flaubert belső romantikájától sem: a Szent és a Disznó nagy antitézise! Mikor aztán a tudós költő, Flaubert, rájött tanulmányai során a hibára, és újradolgozva az egész költeményt, kihagyta a disznót: művészi szempontból teljesen közömbös dolgot cselekedett. Az epikai hitel nem azonos a történeti (vagy akár mondai) hitelességgel.
Mi magyarázza meg, hogy a modern történeti regény mégis a tudományos hitelességre tör, hogy éppen ebben fejlődött tovább a régitől? Keménynek még elég volt a kor hangulatát feltámasztani a művelt olvasóban, Laczkónak már az kell (mint Flaubert-nek), hogy a tudós se találhasson még részletet sem művében, mely ne állná ki a legújabb tudás kritikáját. Arany kortársai megelégedtek, ha alakjaik beszédében olyan szavak, fordulatok voltak, melyek a régiesség érzését keltették, Laczkó arra törekszik, hogy a beszéd filológiailag hű rekonstrukciója legyen a XVII. századi beszédnek, amivel rendkívüli nehézségek elébe áll. Nem tudományos, hanem művészi nehézségeket értek, s ezek már egész külsőlegesen szembetűnnek. Minden régi mondatot, minden régi beszédformát külön be kell ötvözni az egész mű stílusába, amely mégsem lehet régi, a Laczkó Géza stílusába, amely már maga is túlterhelt, modern mozaikmunka - minden ilyen régi mondat beillesztése egy külön művészi feladat.
Laczkó, mondom, nem tér ki e nehézségek elől, hanem keresi őket; a régi nyelvet zsúfolt rögösségben reprodukálja, valóságon túli jellegzetességgel. (Zrínyi művei szinte könnyebben olvashatók, mint a mondatok, melyeket Laczkó szájába ad.) Az átmenetek finom művészetével csinálja meg aztán, hogy e rögös stílus zökkenéstelen illeszkedjék modern mozaikjába; művében lépten-nyomon oly hajszálfinomságú stílfeladatok megoldását találjuk, melyekhez hasonlók csak versekben szoktak előfordulni.
Mindez sok nehézséget jelent az olvasónak, de még többet az író számára. Az ember szinte hökkenve kérdezi: miért? Nem aránytalan-e ez a munkatömeg, melyet csak az értékelhet igazán, aki maga is tudós, és maga is művész egy kicsit, a legritkább? Nem lett volna-e helyesebb egyszerűbb eszközökkel dolgozni az írónak, és kikerülni azokat a nehézségeket, melyeket nem a művészet, nem az illúziókeltés minimumszüksége, hanem a tudománynak a művészetben való hatalmaskodása hozott magával? Kikerülni ezeket az örökös átmeneteket, ezt a kettősséget, mely oly nagy teher a művészetnek?
Nem: mert ez a kettősség maga a művészet itt. Ez éppen a művészi probléma; az író céljának és anyagának kettőssége: az egyik oldalon az író belső, egységes és modern látomása; a másikon az a kényszer, hogy e látomást apró részletekből kell előidézni, melyek nem belsők, hanem a külső igazság nyújtotta adatok, nem egységesek, hanem mozaikszerűek, nem modern lelkünk koncepciójából eredtek, hanem idegen múlt kövesbányájából.
Az ilyen mű sem stílusban nem lesz egyszerű, sem kompozícióban nagyon egylélegzetű, hanem nehéz és zsúfolt mozaikmunka, amilyennek őspéldája a Salammbô. Laczkó műve is mozaikmunka, táblákból s képkockákból (s minden képkocka ismét a szavak mozaikja). Minden kép, minden kis stílegység szinte új költemény, új nekiindulással s az átmenetnek új bravúrjával. Ez a műfaj természetéből s Laczkó művészi egyéniségéből következik. De van a kompozíciónak egy más tulajdonsága, melyet viszont a mondanivaló természete hoz magával, az a mély és modern koncepció, melyet Laczkó történeti képeivel kifejezni akar.
Minden jó mű legmélyében líra és modern, a történeti regény is; az író végtére mégiscsak önmagát, a maga valamely nagy érzéskomplexumát vagy a benne öntudatosult faji vagy emberi érzést akarja kifejezni bármely objektív rajzokon keresztül is (másképp nem volna más, mint tudós rekonstruktor). A Salammbô-nak, minden látszat ellenére is, nem a régi Karthágó történeti hűséggel való ábrázolása volt az igazi célja (ez egy tudományos munkának lehetett volna célja). A történeti hűséggel való ábrázolás csak eszköz volt az objektív színpompa azon hangulatának kifejezésére, mely Flaubert lelkében élt. Laczkó célja talán még mélyebb és még líraibb: magyar fajának sorsát akarja megéreztetni, úgy, mint ez a sorsérzés a XX. század fiatal, európai műveltségű, de igaz magyar fajiságú entellektüeljének lelkében kialakult - azt a magyar sorsot, amelyet ma érzünk mindannyian, jobbak, csüggedve, mégis mindig bízva, néha kissé mosolyogva magunk naivságán és kicsiségén, titkon mégis érezve nagyságunkat, szégyenelve és gyászolva egyszerre erőink folytonos dicstelen tékozlódását.
Teljesen modern érzés ez, és e mai éveknek kellett jönni, hogy így kifejlődhessen és kifejeződhessen. Lehetett volna-e 67 előtt, mikor a tiport és küzdő nemzet görcsösen kapaszkodott régi nagysága illúzióiba? Lehetett volna-e 67 után, a kiegyezésnek örülő epigon nemzedékben, melynek európaisága csekély volt ahhoz, hogy benne magyarságát igazán érezhette volna; melynek számára a nemzeti érzés frázissá és sablonná halványodott? Nem, valóban Európát kellett érezni, hogy a magyarságot igazán érezhessük; a Nyugat generációjának kellett jönni, az Adyénak, hogy ez a szó: magyar, frázisból eleven, fájó érzéssé váljon számunkra. Mi egészen frissen, új szemmel láttuk meg, hogy mit tesz az: magyarnak lenni; s Laczkó Géza evvel a látással mutatja meg a magyarság sorsát, képviselve egy centrális nagy magyar tipikus sorsában, szánalmas lelki megőrlődésében a Nyugat és Kelet két nagy malomköve között.
Néz nyugatra, borús szemmel néz vissza keletre
A magyar...
Zrínyiről szóló versét kezdi ezekkel a sorsos szavakkal a legnagyobb magyar költő - s nem véletlen, hogy éppen Zrínyiről. Zrínyit úgy történeti helyzete, mint egyéni karaktere a magyarság szimbolikus képviselőjévé avatja, s Laczkó Géza Zrínyije éppen ez a szimbólum: a magyarság politikai és kulturális akarásainak és csüggedéseinek, nagy erőinek és kicsinyes zátonyra jutásainak szimbóluma. Nyugat és Kelet között, minden nyers erővel, ősmagyar durvasággal és harciassággal és mégis áhítatos szomjával a szellem minden fényének és csiszoltságának, a friss lélek mohóságával s mégis keleti vér nehézkességével, Nyugat védője és apostola s mégis Nyugat értetlenségén s közönyén szenvedve folyton hajótörést, nagy tettekre vágyva és kicsinyes intrikákba veszve, korholva, szégyenelve és imádva nemzetét, ezerszer újrakezdve egy titáni küzdelmet, s ezerszer csüggedve bénító kis apróságokon, míg végül egy ostoba véletlen, egy vadkan agyara döfi meg a pontot...
És ez a sors ott áll a Magyarság küldetésének centrumában, török és német közt, a magyar történet központjában, múltba és jövőbe ívelve. Lelke zenéjét még Keletről hozza, atavisztikus zordságokból, s rögös szavai száz évvel megkéstek - de tanultsága száz évvel szökött előre, és gondolatai és tervei, Nyugat felé! Egy ősét folytatja és énekli, egy durva várvédőt, s ő maga a jövőben járó modern katona - múltban gyökerezik, s átnő a jövőbe. Harcosa makacs magyarságnak nyugati puhaságok ellen - s harcosa nyugati jövendőségnek magyar makacsságok ellen. Lénye, eredetével és hatásaival, elborítja a magyar történetet, kiérés és előkép egyszerre, szellem és erő, költő és katona, időben megjelent, de idők fölött álló lelke a Magyarnak!
Laczkó Zrínyijének tragédiája az érvényesülni nem tudó, a kicsinyes intrikákon megfeneklő magyar erő tragédiája. A Nyugatot védi, s mégis a Nyugat hálátlansága, értetlensége bénítja meg nagy terveit, melyek a végén már mintegy lázban, reménytelenül buggyannak föl lelke keleti mélyéből, dacos visszatérésekkel. Ehhez képest Laczkónak a magyar Zrínyit kellett hangsúlyozni a nyugati lélekkel szemben; s hőse talán kissé vadabb magyar, kissé barbárabb szittya maradt, mint a történeti Zrínyi, akinek könyvtárát a híres Tollius megbámulta, s akiből kis híja, hogy nem lett velencei condottiere; Zrínyi, a Tasso, a Machiavelli rajongója, aki szinte Széchenyi módjára ostorozza már a magyar nemtörődömséget és elmaradottságot. (Ellenben ha nem is történetileg, pszichológiailag nagyon igaz és szép a fejlődés rajza; hogyan lesz a kultúraszomjas s a nagy világ számára nyitott szemű ifjúból mindinkább a politika kicsinyes útvesztőibe és az élet sérelmeibe beleveszett dühös magyar.)
Maga a tragédia azonban - a kicsinyes viszonyokba, szimpátia nélküli környezetbe való folytonos elapadás - nem egy nagy tragédia, hanem mindig újrakezdődő akarások és csüggedések tipikus sora - és ez határozza meg a regény szerkezetét is. Amint Zrínyi sorsa szimbóluma ezer meg ezer magyar sorsnak, az egész regény szimbóluma száz meg száz lehetséges magyar történeti regénynek: úgy a regény minden egyes epizódja megint szimbóluma az egész regénynek, külön magában rejti az egész regényt, amely nem egyetlen nagy összeütközés folyton új és új mozzanatokkal, hanem örök keserves körbenforgása a megbénított akaratnak.
Minden sablontól távol van e regény. Amint már mondanivalója is teljesen modern; amint Zrínyi-alakja nem azonos a Jósika Zrínyijével, hanem egy teljesen modern szemmel látott és csak ma először meglátható típusa a magyar léleknek; amint története nem a sablonos históriából és regénymesékből jól ismert egyetlen "titáni küzdelem", hanem folyton újrakezdődő, reménytelen tékozlása az erőknek a kicsi tusákban - nem hazug illúzióinkhoz, hanem mély, igaz, örök magyar gyászunkhoz szól -, úgy szerkezete is távol az iskolás esztétika szabályszerű "egységétől", éppen folytonos holtpontjaival, reménytelen körben forgásával éri el a hatást, amelyet szándékolt.
Nagyon jól tudom, hogy mindezt hibáztató hangon is el lehetne mondani. Nagyon jól tudom, hogy Laczkó regényének - mint a világirodalom számos régi és kiváló művének is -, éppen elveiből folyó legfőbb karakterisztikumjait, legnagyobb eredetiségeit s erényeit tetszetősen lehetne hibákká magyarázni; többet mondok: hogy itt hiba és erény - mint gyakran épp a legnagyobb művekben - oly elválaszthatatlanul összeforrtak, hogy egyik szinte létfeltétele a másiknak. A cselekvés lankasztó körben forgása, a hangulatok kietlen ismétlődései, a befejezés kicsinyes véletlensége minden más műben kétségtelen hiba volna. S a stílus túlterheltsége, a tudományos, filológiai ballaszt s az olvasó kényelmével, könnyűségével való szuverén nem törődés - ha nem kellene már az első lapon éreznünk, hogy mennyi szépségnek és új érzés kifejezésének múlhatatlan velejárói ezek - valósággal visszariasztanának e könyvtől. És ha nem fognának meg mindig újra meg újra mindig pompázó, mindig gazdag és újszínű részletek, nem kötnének le a mozaik mintájának új kanyarulatai, változatossága és kitűnősége a détail-nak, melyet Kemény a regény fő bájának nevez.
Laczkó művében, melynek építési alapelve a részletekből építés, talán még fontosabb a détail, mint más regényekben. Voltaképp csupa détail, és mégsem veszik el a détailokban; szinte azt kérdezzük: a remek színhatású összeilleszkedés-e a nagyobb erény, vagy az egyes részletek tarkasága s igazsága? Külön kis belső remekművek lépten-nyomon. A keleti színek, a török színpompa, a régi magyar beszéd szépségei. Kíméletlen, sivár naturalizmus; s majd az Ezeregyéjszaka felé kilendülő pazarság. Anatole France tollához illő nyugodt, idillikus kultúrtörténeti rekonstrukciók - és a befelé vívódó magyarság lírája. S aztán a karakterek! emberi mozdulatok - mind csak megvillanva a nagy színes szőnyeg ábrái közt -, Zrínyi és Montecuccoli szembenállása. Gazdag könyv.
És igaz könyv, az apróságokig. Mennyi apró tudás, milyen tökéletes fölény az adatokkal szemben! Hol vannak a tanárok, a filológusok, történettudósok? Ha van könyv, melynek őket foglalkoztatni kellene: ez olyan. Szomorú szegénységi bizonyítvány a magyar literatúra és história avatottjaira: hogy ez a könyv visszhang nélkül maradt.
1920
MEGJEGYZÉSEK FÖLDESSY ADY-KÖNYVÉRE
E tanulmányt némi tekintetben kiegészíti Ady posztumusz kötetéről, Az utolsó hajók-ról írt cikkem, mely Élet és irodalom című kötetemben is megjelent.
Ady-tanulmányomra Földessy egész kötettel válaszolt. Ebben, valamint egyéb írásaiban, heves támadásokkal illette felfogásomat. Nem tartom feleslegesnek itt újból közzétenni azt a választ, mellyel e támadásra feleltem, s mely némi tekintetben Adyról s az új magyar versről vallott fölfogásom kommentárját adja:
1. "A zseni titok." Nem mondtam én evvel valami merész új igazságot, hanem nagyon is egyszerű s a köztudatban elismert magátólértetődőséget. Ha már az ember általában titok: a zseni, amennyivel gazdagabb lélek, bonyolultabb másnál, annyival inkább az. "Mit tudok én Baróti Szabó Dávidról?" Persze, keveset, mert amit ő jelent, mindössze is kevés - Goethéről sokkal többet tudok. Mindazonáltal lehetséges, hogy Baróti Szabót evvel a kevéssel elég jól ismerem - Goethét sohasem ismerhetem elég jól.
Nyilvánvaló, hogy lehet ennek az igazságnak paradoxszerűen ellentmondani is: hisz a zseni éppen az az ember, aki ki tudja fejezni titkát: "mennél zsenibb valaki, annál kevésbé titok". De mennél zsenibb valaki, annál nehezebb is kifejeznie magát, és különben amennyire ki tudja fejezni magát: éppen ez a csodálatos kifejezőképesség új titok. Mi célja ilyeneken vitatkozni? A szellemi élet terén kevés igazság van, aminek az ellenkezőjét is ne lehetne valami értelemben igaznak mondani: hisz oly bonyolult világ ez! Az összefüggésnek kell eligazítani: az igazságnak egyénileg igazzá válni azon a helyen, ahol áll. A zseni, rejtelmes kifejezőerejével, jobban feltárulhat a rejtelmes emberi érzés számára, mint akárki más ember. Az értelem számára azonban, a tudós számára, az a feltárulás, és a zseni maga, a legnagyobb titok.
2. "Adyra azt mondani: szimbolista - kevés." Miért kevés? Mert ő "nemcsak olykor-olykor, hanem habitusosan szimbolista"... Hiszen éppen ezért lehet így nevezni. "Olykor-olykor" minden költő szimbolista: "a szimbólum olyan módja a szemléletnek, mely egy élénk költői fantáziának sem idegen" - mondja Földessy is. Ő valahogy úgy gondolkodik, hogy Ady nem szimbolista, több annál - legalábbis: misztikus. Csakhogy a misztikus nem több a szimbolistánál, hanem más. Adyra nem lehet oly értelemben mondani: misztikus, mint például Blake-re. Adynál a szimbólum a fontos, annyira, hogy szinte benne él szimbólumaiban, élete is szimbólum lesz, de nem csak szimbólum, hanem mindennél fenségesebb dolog: szimbólum! Ez a szimbolista. A szimbolista versben maguk a szimbólumok pompáznak, és rajtuk veszik minden figyelem.
A misztikusnál másképp van. Ott a szimbólum eszköz: a fontos az, amit a szimbólum jelent. Az élet pedig csak szimbólum, minden fényével és pompájával, nem fontos. A fontos valami, ami az élet mögött van.
Ady semmi esetre sem misztikus.
3. De még kevésbé: filozófus. Még a misztikus költő sem filozófus, mert költő, mert nem fogalmakkal egységesít, hanem fantáziával inkább szétszórja a sugarakat, a színeket, túl még a láthatón is, mint prizma a spektrumot, vöröstől ibolyáig és azon túl. Bizonyos, hogy a filozófiában is hasznos a fantázia, de csak mint mankója és szárnya az értelemnek, mely a saját céljai érdekében használja fel. A filozófusnak mindig a fantázia fölött kell maradnia. Kant például nem "egy vakmerő elképzeléssel állapítja meg a tér és idő csak-emberi voltát", ezzel "felülemelkedve a merő értelmen" - hanem éppen értelmi okok alapján mond ellen egész fantáziánknak, állítva, hogy például a tér nem lehet objektív - ami fantáziánk számára képtelen állítás, mert a világot nem tudjuk tér nélkül elképzelni. Ady viszont belül marad a képeken, belül a fantázián. Mikor például az "egy utcájú zsarnokról, az Időről" beszél, akkor nem "ugyanazt a problémát feszegeti, amit Kant" - hanem épp ellenkezőleg, az időt, amit Kant az objektív valóságok sorából törölni akart, nemcsak mint objektív valóságot, de sőt mint látható, utcás valamit, testté tette. Ady nagysága e sorban épp ez a költői megtestesítése az elvontnak, mert hiszen ami filozófiai (vagyis értelmi) tartalom van e versben, az csak annyi, hogy az idő (műszavakkal mondom) egydimenziós és irreverzibilis, amihez bizony nem kellett Kant, és ami bizony elég "soványka filozófia". De hát dicséret a költőre, ha azt mondjuk rá: filozófus?
4. Ady nagy életigenlése, mint faculté maîtresse, nem a Földessy gondolata. Egészen magától értetődő gondolat ez, s nem őneki jutott először eszébe. Én már 1908 körül megírtam (a Nyugat első Ady-számában) - s már akkor is úgy mint természetes és ismert valamit. Földessy könyvéről szólva, vissza kellett térnem rá: nem mintha a könyvből hiányzana, hanem éppen azért, mert annyira természetes sarkpontja e könyvnek és minden írásnak, amely Adyról szól.
5. Egyáltalán: Földessy mintha minden szavamban hiánykeresést és hibáztatást látna, holott kritikám tenorja éppen nem ez. A "metonimikus megfordításokra" nézve is kár újból bizonykodnia, hisz elismertem igazságát (s még példáját is idéztem: a nedves hazugság-ot). De idevágó eset-e a "fekete virág"?
Fekete virágot láttál,
Különös volt, tehát letépted -
Ady a nőt képzeli virágtépőnek, és úgy is mondja. Hol itt a metonimikus megfordítás? Az igaz, hogy a sablonhasonlatokban a férfi szokott virágtépőként szerepelni, ennyiben Ady képe megfordítása a megszokott szemléletnek - de mért "metonimikus"? - A "ledér Istennél" is természetesebbnek gondolom a magam értelmezését. (Mikor a "betyár istenét" szidják valakinek, ebben az a gondolat settenkedik, hogy "még az istene is betyár", s éppen olyan ez, mintha a római a tolvajt rajtacsípve, Mercuriust emlegetné, a tolvajlás istenét.)
6. Földessy versértelmező eljárása sokszor páratlanul erőszakos és felháborítóan jogtalan. Mi joga főleg magyarázni, amit mindenki ért, s másképp magyarázni, amit a saját bevallása szerint is mindenki magától egyféleképpen ért? Tessék elolvasni ezt a költeményt: Az én hadseregem (A Minden-titkok versei-ből). Nincs ebben a legparányibb homály. "Nem lehetett olvasó" - mondja Földessy maga is -, "aki azt a verset az első olvasásra másképp magyarázhatta volna, mint az ifjú generációhoz intézett buzdítást, s ha olvasóm most rálapoz, kezem rá: mosolyogva fogja az én kommentálásomat fogadni..."
Nem, nem mosolyogva: bosszankodva! Földessy minden ok nélkül azt állítja, hogy Ady saját verseit érti a "fiatalokon", hogy az egész költemény az Ady-versekhez szól: minden ok nélkül, mert a másik magyarázat kétségtelenül sokkal egyszerűbb, és a Földessyé mellett legfeljebb az szól, hogy elvégre, ha nagyon akarom, ezt is belemagyarázhatom Ady szavaiba. A szók türelmesek. Szegény Ady, ha csak legtávolabbról sejthette volna is, hogy valaki valaha ily ferdén értheti a versét, talán beszúrt volna egy szót, ami végképp lehetetlenné tegye ezt a furcsaságot; de hogy az ördögbe gondolt volna erre? Mikor a vers olyan világos. Bizonyára nem tette föl kedves Földessyjéről ezt a különös tömbszilárdságot, ezt a tanárinál is több nagyképűséget, mely ilyen egyszerű verset is tovább akar magyarázni, mindenáron félremagyarázni! és méghozzá "Ady-értésének egész reputációját" teszi erre.
Mily csüggesztő gondolat a költőnek, hogy legegyszerűbb szavait így elcsavarhatja, sőt szinte dicsőségének érzi elcsavarni, a kritikus. (S még ily kritikus is, aki a költőhöz ennyire közel áll!) Mi hát a költészet? Játéka az éleselméjűségnek? talányfejtés? babhüvelyezés?
7. Még egy hasonló: a "Mostohatestvéreim a Betűben", a köztudat szerint: az újságírók. Földessy azt mondja, hogy "ez a felfogás torz quodlibetté rontja a verset", s "csak brutálisan értetlen, Adyhoz még csak konyítani sem konyító elmék asszociálhatták e sorokhoz az újságírókat". Őszerinte ezek a mostohatestvérek megint csak: a versek. A saját versei mint testvérei! Mily szubtilis erőltetettség e helyett az egyszerű kis költemény helyett! Bizonyos, hogy Földessy itt is egyedül áll magyarázatával. Kérdeztem Ady kiváló barátait, ismerőit, nagyszerű költőket: ők valamennyien a "brutálisan értetlen" álláspontra helyezkedtek. Milyen rossz költő volna Ady, ha annyira nem tudta volna kiszámítani eszközeit, hogy ennyien és ezek így félreérthetik! Földessy egy helyt arról panaszkodik, hogy én szerénynek nevezem. Visszavonom. Valóban nem szerény. Jobban tenné, ha az volna.
8. Még inkább illenék hozzá ez a szerénység a verselési kérdésekben.
Sorra veszem, amit mond.
Először is tiltakozik az ellen, mintha ő azt állította volna, amit én imputálok neki: hogy Ady kizárólag szótagszámra alapítja verselését. Maga is érzi, hogy ez nem volna dicséret Adyra. Inkább védekezik: ő nem mondta, hogy Ady elvetette az időmértéket, csak a régi időmértéket - és egy új, tökéletesebbet állított helyébe. De hogy miben áll ez az újfajta időmérték: arról aztán nem tud többet vagy határozottabbat mondani, mint amennyi mértékszerűség a szabad versben, sőt akár a szépprózában is érvényesül, szabályokkal ki nem fejezhető mértékszerűség, úgyhogy most is azt kell mondanom: Földessy szerint ha nem is az egyetlen, mindenesetre az egyetlen megfogható alapja Ady verselésének a szótagszám.
Hogy pedig szavai jogot adtak imputálnom neki azt az állítást, hogy Ady "minden időmértéket elvet": arra azt a mondatát idézem: "A költő mind gyakrabban fordul ehhez a verselő módszerhez, hamarosan szakít az időmértékkel, úgyhogy a Vér és arany-ban már nincs időmértékes vers, a kötetnek egy versét sem lehet bármely régi mértékre végigskandálni." (Régi mértékre: azaz időmértékre, mindenki így értené. Pontosan idéztem.)
9. Földessyt megbotránkoztatja, hogy én Ady jambusairól azt mondom, hogy nagyon gyakran elég gyengék.
- Mi lesz ebben a megállapításban az Ady-sorok "fülbemászó" muzsikájából? - kérdezi. Két dolgot felejt el. Az egyik, hogy ha Ady sorairól azt mondjuk, fülbemászók, nagyon ritkán gondolunk éppen a verscsengésre. Horváth Jánosnak igaza van, hogy e sorok "egy meg-megújuló hallucináció makacsságával üldöznek, fülünkbe csengenek" stb. - csakhogy ennek titka sokkal inkább rejlik a szavak értelmének szuggesztív erejében, mint a vers csengésében. (Nem igaz tehát, hogy Horváth ellentmond önmagának, mikor "diszkrétül érvényesülő" zenéről beszél.)
De másrészről: a fülbemászó zenét talán az ütemek merev szabályossága hozza létre? Szó sincs róla: az édes és leghibátlanabb zene éppen az ezer apró szabálytalanságból szűrődhetik össze, melyek mögött a sejtett ideális versséma csak azt a szerepet játssza, amit a láthatatlan és szilárd csontváz a pihegő és változó körvonalú eleven hús mögött. Mindenki tudja például - legalább minden költő tudja -, hogy a jambusi sor első lábának nemcsak hogy nem kell tiszta jambusnak lenni; sőt éppen a legszebb jambusi sorok közé tartoznak azok, amelyek trocheussal kezdődnek. Ezért a szabálytalanságért nem kell Adyig menni; a legklasszikusabbaknál is megvan ez (például Aranynál, találomra: (Széchenyi emlékezete); (Szentivánéji álom) stb. De egyébként is: el lehet mondani, hogy a jambusnak legklasszikusabb verselőinknél is (legalább Petőfiék óta) nincsen más egészen szoros szabálya, mint hogy az utolsó lábnak kell tiszta jambusnak lenni; a többi szótag akármilyen lehet. Ellenben mindig fontosabb a cezúra; úgyhogy az Ady-sor, amelyet Földessy idéz: és csöndben barangolok én: trocheuskezdetével, hibátlan kihangzásával, és orthodox cezúrájával, nemcsak nem rossz, hanem metrikailag egészen rendes sor: minden megvan benne, ami kötelező.[126] A hibátlan jambus egyáltalában nem kötelező. Nem igaz tehát, hogy az olyan vers, melyet "nagyon gyakran elég gyenge jambusok" tarkítanak, nem volna méltó Adyhoz: azt mondani egy költőről, hogy jambusai gyengék vagy hanyagok: nem hibáztatás, csak jellemzés; Petőfi jambusai még rosszabbak, mint az Ady-félék; oly jambustalan jambussorok, mint: Új rablói vannak a nyárnak, bármely újabb költőnél találhatók (nálam is); s egyáltalán a költő pillanatnyi hangulatcélja dönti el, mennyire közelíti meg a tiszta jambus ideális, de szigorúan alkalmazva kiállhatatlanul merev sémáját.
10. Nem mondtam én, hogy A befalazott diák, akárcsak utolsó soraiban is, éppen A walesi bárdok-hoz hasonlít: hanem csak azt, hogy ortodox és balladaszerű; s az is! Nem ballada (mert nem akarok műfajvitákba ereszkedni), hanem balladaszerű, képeinél, képzeteinél, hangulatánál fogva - és ez kétségtelen. S éppígy formában is. A Vadat és halat s mi jó falat lehet kivételes sor A walesi bárdok-ban[127]; de nagyon is jellemző sor a balladaversre: s ezt mindenki jól tudja, aki egyszer forgatta a Percy-gyűjteményt. Nem ismerni meg itt a középrímes anapesztust majdnem oly járatlanságra vall, mint nem érezni az anapesztust az ilyen nagyszerűen zengő - s az előző jambusokhoz teljesen ortodox módon illeszkedő - sorokban:
(amiket ő a régi időmérték szerint skandálhatatlannak tart!). Szinte szégyen, hogy ilyenekről még beszélni kell!
- De "mérjük föl" - mondja Földessy - a többi négy strófa megfelelő sorát. Minek "fölmérni"? Bizonyos, hogy az anapesztusok nem tiszták; mindazonáltal a balladasorjelleg, az anapesztikus váz - a középrím által is kihangsúlyozva -, oly tisztán s erősen rajzolódik be a hallásunkba, hogy csak a botfülű pedáns mondhatja, hogy nem anapesztus. Lelke / babona / / s árnyak / hona: világosan ugyanaz a ritmus mint: Vén bol / tok alatt / / süket / falak[129]). A többi strófákban több a szabadság: ott az anapesztus rövid szótagjai helyett állnak hosszúak; de a magyarban, ahol elég kevés a rövid szótag; a magyarban, ahol például az angoloknál, németeknél annyira kedvelt szép, szabad anapesztikus vegyítése a jambusoknak oly ritka és nehéz a rövid szótagok hiánya miatt - ez nem szokatlan szabadság, sokszor szinte kényszerűség; s legpontosabb verselőinknél is előfordul, például Aranynál az Ünneprontók vagy a Tetemrehívás anapesztusaiban és daktilusaiban:
11. Ezt a szabadságot jól meg kell figyelnünk, mert Ady verselésében nagy szerepet játszik. Lényege az, hogy némely hosszú szótag rövidként szerepel; például a hangsúlytalan vagy csak helyzeténél fogva hosszú szótag a hangsúlyos, vagy hosszú magánhangzós "született" hosszú szótaggal szemben. Ez a szabadság költészetünkben egyre gyakoribb lesz, sőt újabban kísérletek történtek az anapesztikus verselésnek (sőt még a görögös versnek is) egészen ilyetén megalapozására.[130] Az ily anapesztus a fülben egészen tökéletes lehet, mert a fül a mássalhangzó-torlódást nem mindig veszi komolyan; s ha a verssémát néhány tiszta ütem már elég erősen megcsendítette, a többin már könnyen eligazodik magától.[131]
Ady maga rendkívül gyakran használja az ily szabadabb ütemet, ahol jambusi verseiben a rímelő sorok szótagszáma nem egyenlő, ott igen sokszor egy-egy ilyen, a fülnek kitűnően hallható, de a szótagmérő tanári szem által meg nem látott anapesztus rejlik. A Földessytől idézett példák nagy része ilyen, s Földessyt útbaigazíthatta volna az, hogy némelyik egészen tiszta anapesztus; például
Az ilyen sorok teljesen ortodox módon rímelhetnek jambusi sorokkal, amelyekkel pedig nem egyenlő a szótagszámuk. Egyáltalán: hol van az megírva, hogy a rímelő soroknak az ortodox versben egyenlő a szótagszámuk? Lássuk csak Aranynál:
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja (12 szótag)
Tetején lobogós hadi kopja (10 szótag)
S vadul a sebből a tőrt kiragadja (11 szótag)
Kacag és sír s fenvillogtatja (9 szótag).
Talán ezek sem elég ortodox sorok? ("Rapszodikus, szabadjára eresztett" forma például a Szondi két apródjá-nak formája?) Ady sorainak ortodoxiája csak annyiban kevesebb, hogy az anapesztusok nem mindig tiszták, de hiszen az Arany utoljára idézett sorában sem tiszta az anapesztus. Ettől már csak egy lépés az ilyenekhez:
A vers egészen az anapesztussal váltakozó német vagy angol jambus. Éppígy ez a strófa:
Mindent | akartunk s nem | maradt
Faló csók|jaink|ból egy | falat
Vágy, á|lom, bá|nat, cél ok|ság:
Egy pill|anat|nyi jól|lakott|ság.
Az ütemeket, ahol nem volnának maguktól is egész világosak, élesen a fülbe rajzolja a hím- vagy női rím, s megerősíti a további strófák megfelelő sorainak egész hasonló s gyakran teljes élességgel kihangsúlyozódó üteme. Amit Földessy mint az Ady-sorok általa megtalált s állítólag egészen új rendszerű ütemeződését mutat be (Mindent akartunk / s nem maradt Faló csónakjainkból / egy falat stb.), az majdnem pontosan: ennek az ortodox lejtésű "nyugat-európai" versnek teljesen, szinte aggodalmasan ortodox cezúraváza (cezúra például a harmadik ütem közepén), mely csak emeli az ütemek csengésének nyugat-európai szabályszerűségét - s hogy ezt Földessy összetévesztette az ütemvázzal, s hogy nem ismerte meg benne a jambikus sorok teljesen megszokott és szabályos cezúrasémáját: csak versolvasottságának igazán meglepő hiányosságát mutatja.
12. Nincs tehát e versekben a legcsekélyebb kakofónia vagy kakofóniából csinált harmónia sem; nem kell "kétségen felül állania" annak, hogy az ily "egyenértéktelenített Ady-sorokban minden lehetősége kizárul a verslábas ütemezésnek": ezek a sorok nem is "egyenértéktelenítettek", csak különböző szótagszámúak; vagy mint az Arany Öreg pincér-e, amely szintén anapesztussal váltakozó jambus, s nem valamely "szabadjára eresztett" forma, ahol a "diszharmonikus hangulatrezdülés" kakofóniát hozhatna; vagy mint azok a magyar versek, ahol lassú három- és szapora négyszótagos ütemek egyértékűen váltakoznak, mint Az egri leány II. részében Rozgonyi / püspök // palotája / nyitva: vagy a Tamburás öreg úr Földessytől idézett strófáiban (Ami dalt / elnyűtt // ez az ember / öltő stb.), ahol szintén egy csipetnyi "diszharmónia" vagy "kakofónia" sincs. Édes istenem! Földessy képes arra, hogy A fehér kendő nagyszerű csengésű daktilusait "régi mértékre felmérhetetleneknek" mondja. Valahogy úgy jár el itt is, mint a versek magyarázásánál: a magától értetődőt, az egyszerűt, a fülébe csengőt észre sem veszi, vagy nem fogadja el; ehelyett új elméleteket komponál, melyekkel költőjének és önmagának dicsőségét emelhetni véli - de Ady nem szorult ilyenekre, mert untig elég új van benne úgyis; a tudósnak pedig nem hozhat dicsőséget az, ha a tudomány józanságát megtagadja.
13. Földessy elmélete két ponton sarkallik: a zökkentett verseken és a szótagszámon:
A zökkentett versek teóriája teljesen hamis. Persze, hogy zökkenhet a vers, primitív vagy botfülű költőknél, másolók tollhibáiból, a régi vagy népi költészet zugaiban megesik, hogy a sor egy-egy szótaggal hosszabb vagy rövidebb, mint kéne - valóságos zökkent sor -, de a Földessy által idézett régi magyar versek közt alig van ilyen. Azok többnyire egyáltalán nem zökkennek: egészen rendes zenéjű versek, csak éppen hogy nem egyforma a rímelő sorok szótagszáma, akár mert valamelyik sor auftaktos, vagy több ütemből áll, mint a másik vagy anapesztusokkal van tarkítva, akár mert hangsúlyos vers, s három- és négyszótagos ütemeket válogat. Megdöbbentő, hogy Földessy milyen naivsággal fogja a legkülönbözőbb formákat egyetlen fantomkalap alá. A Chloé Daphnishoz auftaktos vers, bizonnyal valamely érzelgős zenére. Nagy ritmusművészettel alkalmazott Auftakt-ot mutat a másik Csokonai-vers: a Felvidulás. A Szentjóbi Szabó verse ortodox trocheus (Cencit úgy / szeretem / Mint az életem.) A Fazekasé rendes magyar ütem (Mert ha nem / tántorog Reménységem / győzni fog). Mindezekhez hasonlót akármelyik "óhangú madár" csinál ma is; én is csináltam.[132]
A régi versekre nézve, ahol nem egészen ügyetlen, primitív dadogások: hasonló áll. (Panaszolkodván / nagy haragjában Ilyen könyörgést / kezde ő magában például ugyanaz a ritmus, mint a Rozgonyi püspök / palotája nyitva.)
Ez ellen azt vethetné Földessy, hogy ha a zökkenést a különböző ütemek folyton hullámzó váltakozása okozza: miért egyezik akkor többnyire pontosan az egyes versszakok megfelelő sorainak szótagszáma? Eredetileg bizonyára a zene kényszere folytán: a strófáknak meg kellett egyezni egymással szótagszámban, hogy egyazon zenére énekelhetők legyenek. Adynak nem kellett felfedezni - sem a régi magyar versből visszahozni - a pontos szó tagszámmal ismétlődő strófaszerkezetet; természeténél fogva ilyen a legtöbb strófális vers szerkezete, akár magyar, akár idegen, akár régi, akár új, akár Béranger-chanson, akár Balassa-vers.
14. S ezzel itt vagyunk, a szótagszám kérdésénél. Földessy első könyvében kimutatást közölt Ady "szótagszám szerint formált" verseiről, amire én azt írtam, hogy "külön táblázatot lehetne összeállítani, legalább oly hosszút, mint a Földessyé, az eltérésekről". Földessy egy elképesztő statisztikával felel: összeállítja Ady ezer versét szótagszám szerinti táblázatokba; pontos jegyzéket készít az eltérésekről (amikor valamely sor szótagszáma véletlenül több vagy kevesebb, mint a többi strófa megfelelő soraié) - s e horribilis és haszontalan táblázatok mintegy harminc oldalt lepnek be könyvéből!
Micsoda felesleges és pedáns papírpazarlás!
Először is: ellenem nem bizonyít semmit; inkább azt bizonyítja, hogy csakugyan lehetett volna a szótagszám-eltérésekből (185 ilyen eltérés van) összeállítani egy éppoly imponáló listát, mint a Földessy első könyvében közölt lista volt. Azt, hogy az eltérés több lesz, mint Adynak összes rendes, egyező szótagszámú strófákból alkotott versei: én sohsem állítottam. Nem is állíthattam. Hisz ez nem lehetne igaz egyetlen költőről sem, aki strófákban ír, akár ortodox, akár újító legyen; ellenkeznék a strófaszerkezet természetével. Ha akárkiből, Aranyból, Petőfiből állítanánk össze ilyen táblázatot: az arány mindenütt nagyon erősen az egyező szótagszámú strófák javára ütne ki - nem azért, mintha ezek a költők szótagszám szerint verseltek volna: hanem valamely ritmusséma szerint verseltek, s ahol a ritmus megegyezik, ott a szótagszám is körülbelül vagy többnyire megegyezik. Van olyan költő - mint Berzsenyi -, akinél talán alig van eltérés, pedig tagadhatatlanul görög formában írt. Azt hiszem, Reviczkynél is kevesebb eltérést találna Földessy, mint Adynál. 886 esetből 185 eltérés nem is olyan kevés, s Földessy táblázatából inkább az tűnik ki, hogy Ady nem ragaszkodott pedánsan a szótagszámhoz, mint az ellenkező.
Nem, ez a táblázat teljesen felesleges volt. Azt úgyis tudtuk, hogy Ady, mint minden költő, aki strófákban írt, többnyire egyező szótagszámú sorokból álló strófákat csinált: s ennél többet ez a tábla sem bizonyít. Hogy Ady verselése különösebben vagy főleg a szótagszámon alapulna: azt Ady kijelentései és javításai sem bizonyítják. Minden költőt bánt (nem a szótagszám, hanem a ritmus miatt), ha a nyomdában egy szótag kiesik verséből; minden költő kijavítaná az ilyen hibát; ebben Ady egyáltalán nem kivétel. Semmi ok sem volt tehát ily elrettentő táblázattal bizonyítani egy tényt, amit úgyis tudunk, s egy elméletet, ami e tényből nem következik.
Az elmélet maga - úgy is, ahogy Horváth János, de úgy is, ahogy Földessy formulázza - nem egyéb ingyen teóriánál, amelyen mindig lehetséges és mindig felesleges. Felesleges feltenni, hogy Ady a régi magyar vers nyomán egy egészen új versformát alkotott volna, amely a szótagszámon alapul (ez különben is inkább franciás lenne, mint magyaros). Az egyetlen tökéletes novum Ady verselésében csak az marad, hogy ő mert először ereszkedő és emelkedő (trochaikus és jambikus) ütemű sorokat alkalmazni egyazon strófában.
15. Végre ami az Ady-vers genezisét illeti: egész ténybelileg megállapítható, hogy Ady csak lassanként szakadt el kortársai verselésétől. Nem áll az, hogy az Új versek-ben mindössze öt-hat versnek van köze formában a régi vershez; csak találomra többet jegyezhetek ide emlékezetből olyan versnek címét, amihez hasonló versformájút abban az időben akárki szokott írni; íme: A krisztusok mártírja, Jártam már Délen, Mert engem szeretsz, Az én menyasszonyom, A könnyek Asszonya, Várnak ránk Délen, A vár fehér Asszonya, Félig csókolt csókok, A fehér Csönd, Tüzes seb vagyok, Léda Párisba készül, Egy párisi hajnalon stb., stb. Azok a szabadságok, amiket ezekben a versekben Ady a jambus szigorúsága ellen megenged magának, nem nagyobbak, mint amiket akár Endrődi Sándor is megengedett.
1921
KIRÁLY GYÖRGYRŐL
Király György, akit eltemettünk, erős lélek volt egy betegségtől megapadt testben: éles szem, éles szó, élénk mozdulatok, bátorság, figyelem, mindig biztos válasz és kész támadás: mintha az egész ember a megelevenedett Ész pengéje lenne, kitűnő szerszám, oly kitűnő, hogy nem is gondolsz rá... csak művére és vágásaira... eltűnik önnön feladata mögött...
...s mikor eltörik, akkor figyelsz vissza...
...hogy Ember volt és Sors...
...magyar sors, egy új torzó, tragikum... penge, melynek nem neki való közegben kellett dolgozni, barbár keménységeket vágni... áldozat...
...új Mohács áldozata, egy a sokból, nem első s nem utolsó a Legjobb Fiak közül, akiket szült és megölt ez a nép:
Mohácsok népe, a magyar!
1
Keleties hajlamunk van a fatalizmusra, s sokszor úgy tűnik föl, hogy ez az új Mohács - háború és gyermekei: a forradalmak - nem kívülünkről jött, többé-kevésbé véletlen katasztrófa, hanem mibelőlünk magunkból fakadt, s mindannyiunkhoz egyenkint hozzámért tragikum, amely szervesen egészíti ki kicsi sorsainkat: vannak alakok, helyzetek, életek, amik köré szinte végzetszerűen rajzolódik a nagy débâcle miliője.
Ily helyzet a Király György élete ez úgynevezett magyar kultúrában.
Lehet-e képzelni őt, gyógyulva s boldogan kiteljesedett munkák között, mint elismert és hivatalos tanárát a legnemzetibb tudománynak, megkapva mindent, ami megillette, békében az ostobasággal s támogatva a sovinizmustól, háborítatlanul élve szigorú és józan tudományának, nevelve méltó ifjú tudósokat, s nem szórva erejét harcra és kenyérre?
Pedig ezt a harmóniát készítette számára helyzete, születése s az események természetes sodra.
Beteg volt, de betegsége nem olyan, hogy kellő nyugalom, gondtalan élet, jó éghajlat, üdülés, pénz, mindaz, amit a Béke biztosan megadott volna neki, meg ne gyógyíthassa.
Intelligenciája szabadabb volt, ítélete elfogulatlanabb, mint társaié és kortársaié: de ezek még kis legények akkor, míg Királyt nagy tekintélyek védték és emelték, s munkássága, bár képromboló természetű, szigorúan tudományos volt, megtámadhatatlan.
Kevés új tudósunk indult oly kitűnő auspiciumok között, mint ő.
A béke utolsó évtizedében még élt nálunk a nagy liberális hagyomány, amely a tudományos képrombolásnak inkább kedvezett, mint nem. Pénzről és dicsőségről alig beszélhetünk, ahol magyar tudományról van szó! de kétségtelen, hogy ebben az időben nyugodtan s hivatalos szankciókkal dolgozhatott nálunk a tudós akkor is, ha munkájának eredménye ellentétben állott a nemzeti vagy egyéb hiúsággal. Király mesterei, Riedl és Katona, maguk is, működésüknek nem jelentéktelen részében, képrombolók voltak. Riedl a legszebb kuruc versek hitelességét támadta meg; Katona számos büszkén mutogatott középkori emlékünkről mutatta ki, hogy gyarló fordítás. A hivatalos tudomány inkább a délibábok ellen hadakozott. A tudományos józanság, a Gyulaiék szigorúsága a sovinizmus túlkapásai iránt, oly kétségtelen diadalra jutott, hogy elvei frázisul maradtak a következő nemzedékre, melynek egész szellemi attitűdje ellentétes volt, s még Császár Elemérnél is olvashatunk ilyeneket: "A tudománynak az igazságkutatás a célja, s nem a nemzeti érzékenység kímélése."
Ez a liberalizmus azonban konzervatív gyökerekből fakadt. A Kemény, a Gyulai hadjárata a Délibábok ellen, politikában úgy, mint irodalomban, tulajdonképp konzervatív hadakozás: ártalmas ábrándok kijózanítása, a Tények hadjárata a Kívánságok ellen. A tudós óvatos; lépésről lépésre megy; nem hagyja el az Igazság talaját, bár kemény kövei fölvérzik olykor a nemzeti hiúság kényes talpait; őrizkedik a hízelgő elméletektől, mint a puha sártól, mely ingoványba vezet. Ez nemes konzervativizmus, mint a politikusé, aki nem kockáztatja nemzetboldogító eszmékért az egyszer jól-rosszul elért rendet. Igaz hazaszeretet ez: erős, de vigyázó s őszinte; a tapasztalt ember szeretete, aki túl van már a lobogásokon, csalódott már, és most kíméletlen ahhoz, kit szeret, mert tudja a könnyen hivés, a hízelgés és önáltatás veszélyeit. Érthető lelkiállapot annál a nemzedéknél, mely a Keményé és Gyulaié volt: annál, amely átélte a Nagy Kiábrándulást, a Csóri vajda lobogó önáltatására következett nagy Lehűlést, amit Bach-korszaknak neveznek. S ez a nemzedék volt az, mely nemzeti tudományaink újabb fejlődésének az irányt megadta. Minden valamirevaló emberünk azóta - ha nem állt meg a félúton, a Csóri vajda nagy álmodásainál - ennek a nemzedéknek útját élte újra lelki kialakulásának palingenezisében. Tipikus eset a Katona Lajosé, akinél alig volt fantáziában gazdagabb tudósunk; s mikor első szép mitológiai elméletei összeomlottak, elfordult a fantáziától, mint egy csalódott szerelmes, s ez a csalódás, barátai tanúsága szerint egész későbbi munkásságán nyomot hagyott: mindig szigorú maradt a maga és mások fantáziájával szemben egyformán.
Így váltak tudósaink óvatos és kiábrándult részletmunkásokká és képrombolókká.
Király György, Katona tanítványa volt - az ő emlékének ajálta egyetlen összefoglaló könyvét -, s a kritikát és képrombolást folytatta ott, ahol mestere elhagyta. Az ő nemzedéke már nem csinálta végig a palingenezist és a csalódást; készen örökölte mestereitől a szigorúan tudományos módszert, a kritikai irányt. Mások, ugyanazon mesterek neveltjei, ugyanazon lassú óvatosságra törekedtek a tudományban, mint ő, ugyanazon egzaktságra, ugyanazon győzelemre a hamarkodó fantázia fölött; és éppúgy megvetették a délibábokat. Van mégis egy vonás, ami Királyt már itt, indulásában és céljaiban, lényegesen megkülönbözteti társaitól. Nála ez a kritikai hajlam, az Igazság feltétlen tisztelete nem csupán a mesterektől örökölt és jól megtanult elv, mely idő folytán magától értetődő és keveset jelentő frázissá válhatik: neki a legbensőbb természete, vele született egyénisége. Ebben a vékony testben az ész eredendő morálja lakozott, olyan ész, amely már morál; ész, mely lehetetlenné tett számára minden fanatizmust, de magában már fanatizmus volt; nem mesterei alkották ilyenné, hanem saját ős és magával hozott hajlamai folytán csatlakozott mestereihez.
Bölcselkedők szokták mondani, hogy minden embert az ész és szív, az intellektuális és morális tulajdonságok viszonyával lehet jellemezni; feledik ilyenkor, hogy az ész maga bizonyos fokon morális tulajdonság lehet, s a legmagasabb ész a legnagyobb jóság, elfogulatlanság, nemesség. E nemes faja az észnek volt a Király Györgyé: a hideg kritika másfelől lelkes bátorság, az igazat és csak azt mondani mindig és mindenütt; a szenvedély nélküli megértés másfelől megbocsátás, az a lojális magatartás ellenségekkel és ellenfelekkel, amit Királyban utolsó évei alatt csodáltak barátai. Mindez együtt: a legnemesebb liberalizmus, nem megtanult, hanem született karakter, oly lelki diszpozíció, mely társaiból teljesen hiányzott.
Pedig a kor, melyre e generáció munkájának az eleje esett, olyan kor volt, amilyenben kifejlődhetik az igazságnak az igazságért való szeretete, menten minden idegen motívumtól. Az állam szilárd volt és megállapodott. Úgy tűnt föl, hogy semmi sem árthat neki. A politika kezdett bizonyos körök szakszerű foglalkozása lenni, mely a nemzet széles rétegeit alig érintette. Nagy erőfelesleg jutott másra. Mindezt nyomon kísérhetjük a tudományos életben is. A tudomány öncéllá vált. Ha Kemény vagy Gyulai támadták a sovinizmus bálványait, hazafias motívumokból cselekedtek: mert ezek a bálványok ártalmas hazugságok voltak a nemzet lelkében. De ha az új tudósnemzedék szállt ki ily képromboló munkára: az egyedül az Igazságért történt. Ez a kor volt az, amelyben a magyar filológia a nagy nemzetközi tudomány munkájába kapcsolódott, annak céljait követte, annak ideáljait tűzte zászlajára. Katona Lajos közelebb állt Schuchardt vagy Sabatier világához, mint a magyar glóbuszhoz; s Királyban már fejlődőben volt az új típus, a nagy, nemes, szabad tudós típusa, az igazi filológusé, akit semmiféle tekintet nem feszélyez, semmiféle kötelék nem köt le, aki rendületlen és meg nem zavarva, a kis igazságok ájtatos tiszteletével építi ez apró kövekből a minden nemzeten, érdeken, érzelmen felülálló nagy liberális emberi Igazság oltárát.
Mindez akkor távolról sem volt destrukció, s a kortársak bevallott tudományos ideálja nem különbözött a Király Györgyétől: a vér, a karakter különbözött. E kortársak között igen tehetségesek akadtak, de tehetségük természete más volt; az ész csak másodsorban állt lelkük oltárán, s hamar meghátrált hatalmasabb istenség előtt. Egyesekben a fantázia vagy a szenvedély volt erősebb, s munkásságuk a szépirodalom terére sodródott, mint Laczkó Gézáé, vagy a politikai agitáció hínáraiba, mint Szabó Dezsőé. Akik megmaradtak, azok a tanárok voltak, a született pályabéliek, akiknek a tudomány kenyér és hivatal volt. Tehetségek nem hiányoztak ezek közt sem; kitűnő tanítványok, s olykor kitűnő mesterek; de öröklött mentalitásuk egészen más. Király Györgyben a magyar úri középosztály természetes liberalizmusa volt a talaj; az a nemes és osztályönzés nélküli idealizmus, mely annyi példában ismeretes történetünk utolsó századából. A magyar tanárság zöme azonban egészen más körökből rekrutálódott. Szegény tanítók vagy alacsonyabb néposztályok jó tanuló gyermekei, inkább az alázatosságot hozták magukkal vérükben, mint a bátor és szabad igazságszeretet függetlenségét és türelmességét, s a tudományos igazság tiszteletét is a jó tanuló alázatosságával tanulták meg. Az igazság tisztelete nem is volt bennük oly erős, hogy válságos időkben az élet és a politika szenvedélyeinek és félelmeinek ellenállott volna. A magyar tanárság nem őrizte meg ez évek viharaiban sem óvatosságát, sem türelmességét. Különös dolgokat láttunk: tudósok akadtak, akik politikai jelszavakat "szociális", majd "nemzeti" igéket a tudományos szempontnak elébe helyeztek, s ezek nevében ítélkeztek más tudósok jó hírneve és kenyérkeresete fölött. A tiszteletre méltó kivételek is inkább csak hallgattak, mintsem hogy ellenszegültek volna az idők sodrának. A folyton változó fellebbvalók világnézete ellenállhatatlan bűverővel bénította meg nyelveiket, s az általános terrorban a lelkiismeretlenek kerültek fölül, akik alkalmasnak látták az időt, megszabadulni tehetséges vetélytársaiktól. Emberek ültek az ítélőszékbe, kik... csúnya dolgokat tudnánk mondani, de ez nem illenék, ahol Király Györgyről van szó: Király nemes volt és lojális minden szavában ezekkel az emberekkel szemben is. Király nem védte magát, nem alázkodott meg: megvolt benne a háttérbe vonulás büszkesége és nemessége. Ha egészen természetes volt, hogy a nemzetellenes terror idején ő legnemzetibb tudományt hirdesse az egyetem katedrájáról, s ha el tudta fogadni ezt a katedrát, mint őt megillető helyét a munkának: el is tudta hagyni egy mosollyal, átadni azt magánál méltatlanabbaknak; s nem csorbulni munkakedvben, bátor maradni és hű az igazsághoz holtig. Hiányzott belőle a parvenük ragaszkodása a hivatalhoz; de elvonulása nem jelentette igazságának elhallgatását: a csöndes tudósból akkor robbant ki a hangos író! S akkor kezdődött az emberi munkának, bátorságnak, férfias kitartásnak s jutalmat nem váró ideálizmusnak az a csodája, ami szegénység és betegség között tartott egészen utolsó napjáig, s aminek látványa oly sokszor dobogtatta melegebben szíveinket: vannak még hősök a világon!
Ha a legyőzött marad fölényben: ez a fölény dicsőbb a győztesénél; s Király fölényes volt. Torzó: de mint az antik torzók, keménységével és harmóniájával törötten is erősebb a Sorsnál!
2
Király munkája "destruktív" volt. Ezt mondták, és ez bizonyos értelemben igaz is. A destrukció nem mindig rossz dolog: néha rombolni kell, hogy építhessünk. Így van ez különösen a tudományban. A praktikus élet problémáinak többféle megoldásuk lehet; s a rosszabb út is jobb a semmilyennél. Igazság azonban csak egy van: s aki a tévedést lerombolja, az igazságot készíti elő. Túlságos kritika a tudományban olyan, mint a túlságos óvatosság: sohasem árthat. Ez a "destruktív" hajlam itt inkább konzervativizmus, mint forradalmárság: a legjózanabbak sajátsága. Azelőtt akríbiának nevezték, s kötelező elv volt. Most - mintha egyszerre félni lenne okunk az Igazság ellenőrző szemeitől - rosszallják, s hiperkritika a neve. Oly változás, mely rossz lelkiismeretre vall. Mi kifogásuk lehet a hiperkritika ellen, ha valóban az igazság a céljuk? Vagy igaza van a kritikának, s akkor hálásak lehetnek, hogy egy tévedéstől megmentette őket. Vagy nincsen igaza, s akkor maga is kritikára szorul, s önmagának gyógyszerévé válik. Akkor is egy kétes igazság megbizonyítására serkentett, s ez a konstrukció útja.
Az út azonban, amely felé Király György volt kollégái és barátai vonzódni látszanak, egészen más és sokkal veszedelmesebb. Kiváló tudósok, akiknek számára nemrég még a tudományos fegyelem mindennél előbbre való volt, egyelőre még tán szilárd földön, de oly irány felé tesznek lépéseket, melynek végén biztos ingovány vár. A politika nem idegen többé a tudománytól, nemzeti ábrándok igazolását keresik a kutatásokban, s mintha a Horvát Istvánok szelleme kelne újra. Föltámad a hun-magyar rokonság rég elejtett gondolata, s a turanizmus új délibábszövedéke bonyolódik hozzá. Ahol eddig tiszta absztrúz tudományos területen jártál, ott most lépten-nyomon érzelmi momentumok nehezítik kutatómunkádat.
A dolog nagyon is érthető: szegények lettünk, és álomkincsekhez kapkodunk.
De nem gondoljuk meg, hogy mit cselekszünk.
Az álomkincs: sár lesz.
Mint a mesében.
A legszürkébb igazság többet ér a legragyogóbb délibábnál. A Horvát Istvánok kora primitív indulás volt, melynek ártatlanságát a tudatlanság adta meg; de visszaesni belé annyi volna, mint meztelenre vetkőzni újból, miután ettük a tudás fájának gyümölcsét. Tudatos barbárság volna ez, hasonló a balkáni kultúrák állapotához, melyekre Király György is utalt, s annyit jelentene, mint a magyarság anyagi katasztrófája után szellemileg is a földre ülni s megzavart lélekkel, gyermekes képzelgésekig alázkodni.
Király nagy cselekedete volt az, hogy abban az időben, amikor a "destrukciót" üldözni kezdették, nem állt ki mint mások, fennhangon bizonyítgatni "konstruktív" voltát, amit joggal és hazugság nélkül megtehetett volna: hanem határozottan és tiltó mozdulattal mutatott rá a veszélyes délibábokra, nem bánva, ha tudományos bolsevistának nevezik is érte.
A magyar tudomány élő és megszólaló lelkiismerete volt.
Munkája - a filológiai munka - már természeténél és a nagyon is homályos, s fantasztikus elméletekkel még inkább összebonyolult magyar problémák természeténél fogva is, inkább kritikus, szétszedő és csak nagyon óvatosan, apró részletenkint konstruáló. Ha a külföld legnagyobb filológusai, életük túlnyomó részében, "destruktív" tevékenységre voltak kényszerítve: annál inkább a magyar kutató.
De Király György, élete utolsó éveiben, a kényszeren túl is, elzárkózva csábítóbb és hálásabb feladatok elől, daccal és tudatosan ennek a munkának szentelte erejét. A destrukcióból programot és hivatást csinált.
Fantáziája nem hiányzott, elméletalkotó és összefoglaló tehetsége volt annyi, mint bárkinek kortársai közül; s sorsa bizonyára kevésbé tragikus, neve dicsőségesebb, életműve teljesebb lenne ma, ha a kritika helyett új feltevéseket épít, s tudása színeivel talán ő is délibábokat fest.
De nem a maga sorsa parancsolt neki, hanem a magyar tudományé.
- Újra meg újra hangoztatni fogom, hogy nálunk, a turanizmus hazájában, amire mindenekfölött szükség van, az a kritika!
Így végzi előszavát egyetlen összefoglaló művének, melyet a Magyar ősköltészet-ről írt, s mely a maga egészében és a szó legjobb értelmében, destruktív könyv.
Nem lehet azonban tagadni, hogy eredeti tehetsége, szellemének alkotottsága kiválóan alkalmassá tette a kritikai destrukcióra.
Igazi filológus volt.
Elsősorban a részletek érdekelték.
Áhítatosan tudott belemerülni az apróságokba, megállni egy-egy szónál, elemezni. Ez nem tette őt képtelenné a lényeg meglátására; ellenkezőleg: éles szemének sajátos erénye éppen abban állott: kilátni egy-egy gazdag s bonyolult szövevényből - mint a magyar ősmondákból - első pillantásra a lényeges részletet, az ős elemet, vagy többől a közös vonást, s azonnal kiragadni a lényegtelenek kusza halmazából.
Szemüvege mögött éber tekintet vizsgálódott, mely előtt semmi sem maradt rejtve; és a szemeken túl, a magas homlok bolthajtása alatt, rendkívül gazdag tudás tárházai nyíltak, mely fogyhatatlan anyagot nyújtott az összevetésekre.
Király György hatalmas olvasó volt.
A jó olvasót tulajdonképpen ugyanaz teszi, ami a jó filológust: a gondos elmerülés a részletekben, a lényegnek biztos meglátása, a bőséges és önkénytelen asszociációk, türelem, sőt bizonyos mértékű alázatosság s végül az éber, sohasem lankadó és tág körű érdeklődés. Mindennek gyökere valami mély szeretetben van és szimpátiában az emberi gondolat iránt, mely magában is ritka, s a mai világban mindig ritkább lesz, mint a szeretet és szimpátia egyáltalán. Írók tudják azt, mily fehér holló a jó olvasó. Pedig olvasni: azaz mások lelkét megérteni és magunkba fogadni, talán egyetlen út a lelkek annyira kívánt egysége felé.
Különösnek látszhatik, hogy ebben az éles kritikai szellemben éppen a megértő és szerető olvasót emeljük ki. De Király kritikája éppen abban különbözik társai egy részének támadó, polemikus és politikus kritikájától, hogy a leglelkiismeretesebb megértésen alapul, míg az övék gyakran szándékos és programszerű meg nem értés várából lövöldözi nyilait. Az a hang, melyet Király magas polémiájában ellenfeleivel szemben használ, az a mód, ahogy erényeiket szinte túlzottan megbecsülni tudja, anélkül hogy szem elől vesztené tévedéseiket, párját ritkítja a magyar filológiában. De nem véletlen ez. Az igazi tudományos kritika lényege ez, melynek legmélyebb természetében van, hogy megkeresi a hibákat, de megkeresi rögtön a tévedés okait is, s már ezért azonnal megért és megbocsát, sőt szeret. Egy tévedés a filológus előtt egyike az objektumoknak, amelyekkel tudománya foglalkozik; éppúgy megérteni vágyik, éppoly kevés oka van rá haragudni, éppoly érdeklődéssel, sőt szeretettel vizsgálja, mint a természettudós a bogarat, melyet tanulmányoz.
A filológusban általában van valami a bogárgyűjtőből, aki az emberi szellem terményeit gyűjti, s osztályozza: nemes gyűjtemény, melyből a legkisebb pillangónak, egy szócska természetrajzának sem szabad kárba menni. Legere annyi mint olvasni s annyi mint gyűjteni; s a gyűjtő előtt egyenlő fontosságú a kicsi és a nagy: ez a filológ olvasó lelkiismeretessége. Nem vet meg ő semmit; s ez magyarázza az érdeklődésnek azt a különös tágkörűségét, amellyel Király utolsó éveinek szegénységében apró, jelentéktelen és hozzá méltatlan munkát kedvvel, lelkes gondossággal és gépies kitűnőséggel tudott végezni, mintha igazi hivatása éppen az volna; például prózai s gyakran nem is éppen elsőrangú regények fordítása. A kitűnő olvasó egyúttal kitűnő interpretátor is; s aminek interpretálását vállalja, azt teljes megértéssel és szinte alázatos szeretettel követi szóról szóra.
Egyáltalában hiányzott belőle az intellektuális gőg; s ez ismét filológusi tulajdonság, aminek elsősorban a tanár látta hasznát. Király kitűnő tanár volt, s temetésén serdülő, majdnem felnőtt fiúk - négy-öt év előtti tanítványai - sírtak, mint gyermekek. Szerették, mert megértették; s megértették, mert megértette őket. Bámulatos, mily gyermek tudott lenni ő maga is; leszállni az emberi szellem primitív kedvteléseihez, s még az irodalom primitívségeihez is, teljes lélekkel; mozit és kalandregényt élvezni, mint egy kamasz. Mondom, filologikus tulajdonság ez is; ne sit ancillae tibi amor pudori; aki foglalkozott a folklórral s a nagy irodalmi alkotások eredetével, az nem fogja megvetni a kezdetleges fantázia szenzációit; sem azt, amiben a tömeg gyönyörködik. Király jól tudta, hogy Arany nem szégyellte aknázni a ponyvát; és ismerte Shakespeare forrásait. S igazi tudós létére, váratlanul az aktuális irodalom forgatagába jutva, meg tudott maradni ott is tudósnak: aki a jelen irodalom termőfái mellett a jövőbelinek csíráit is látja, éppúgy, mint a réginek csökevényeit, oly szemmel, mintha valahonnan távolról nézné, ahonnan nem sejtett fontosságok tűnnek elé.
Király tudósnak született; íróvá a körülmények tették, s tudós voltát soh'sem tagadta meg. Fordító, szerkesztő, a Kétnyelvű Klasszikusok mestere, a páratlan Kner-könyvek editora: elsősorban mindig az Irodalom Tanára volt. A tudás és az ész embere mindvégig. Stílusa is, a szellemes kritikusnak élénk stílusa, legbensőbb lényegében észstílus: még játékai is logikumok. Tudott írni, de az írás csak eszköz volt neki. Szavain át az egész ember beszélt, mint egy író szavain át: de itt ez az egész ember az egy ész volt. Irodalmi kritikája is a tudós kritikája volt: imponderabiliákat nem mérlegelt. Ítéletének megokolásában a tárgyból s a külső formából indult ki. A megfoghatók kritikája volt ez: a tárgy megfogható, a forma megfogható. Kritikáiba észrevétlenül beosont a filológusi érdeklődés; az esztétikai méltatásból néha önkénytelen a tárgytörténet mezőire jutott el, ahol otthon volt ifjúkora óta, amikor még mestere, Katona Lajos nyomain járt. Betegágyán, utolsó heteiben - különösen szomorú emlék énnekem - tárgytörténeti értekezést akart írni a Laodomeiá-ról; Lukianosz, Wordsworth, Wyspiański hasonló tárgyú adatait és alkotásait tanulmányozta.
Mégis: tévedés volna hinni, hogy az esztétikai szempontot mellőzte. A megfoghatók csak a közlés fogantyúi voltak számára: maga belső ösztönnel érezte meg az újat és szépet, egy tudós elfogulatlanságával követte ösztönét, s ítéleteiért bátran, sőt szenvedéllyel állotta a harcot. Nyílt sisakkal állt az új s még üldözött irodalom mellé; mert, akart és tudott progresszív lenni esztétikájában, anélkül hogy elvesztette volna a komolyság talaját lába alól. Ez a talaj nagyon is szilárd volt: mert az irodalmi fejlődés mély ismeretén alapult. Progresszivitásának gyökerei az elfogulatlan megértésből táplálkoztak.
- Tiszteli-e a hagyományt? - kérdezték tőle egy "fegyelmi vizsgálat" alkalmával.
- Tisztelem - felelte. - De a magyar irodalomban kétféle hagyomány van. A konzervatív mellett van egy progresszív hagyomány is. A Pázmányok és Arany Jánosok hagyománya mellett ott van az Apácai Csere Jánosoké, a Kazinczyaké is. Én ezt is tisztelem.
S hősiessége a betegágy párnái fölött, könyvei közt, szegényes szobájában, pénzért robotolva, bántva és elcsapva, jutalom és az életnek minden öröme vagy kilátása nélkül, de az utolsó napig tollal a kezében, lelkes ajkkal és csillogó szemmel, tréfálva köhögései közt, állva a támadásokat s közben szállítva pontosan a megígért munkát: nem méltatlan egy Apácai Csere János vagy Kazinczy hősiességéhez.
1922
PETŐFI
Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez az esztendő a Petőfi esztendeje, s ezen a verseknek szentelt délelőttön a magyar versnek arról a csodájáról kell beszélnem önöknek, aki Petőfi volt. Hogyan látjuk őt ma?
A csillag megszületett, kialudt, száz év múlt el, s fénye utazik a jövők és messzeségek felé. A meztelen fény utazik, levetve csillagtestét, tiszta fény, szabadon, anyag nélkül, eltépve minden szálat, amellyel az Anyag gravitációja megkötötte.
A tiszta fény, - gondolnánk - a tiszta, desztillált igazság és igazságosság! - de mekkora? mily erős? milyen a színe? alakja? ki mondja meg? Ahány szem, annyiféleképpen látja. A fény él, utazik, lobog, egyformán, halhatatlan; de a szem előtt rezeg folyton, fölgyúl, ködbe lábad, és változik... Vedd, tudós, prizmádat, állítsd föl spektrumát, s ítéld meg a "század ítéletét"!
Különös dolog a hírnév, ez a halál utáni igazság: nagy igazság, mely ezer apró tévedésből szövődik eggyé, csalhatatlanság, mely megannyi csalódás összege. Bizonyos, hogy Petőfi hírneve is, mely oly méltó és olyan egységes, csupa méltatlanságon és ellenmondáson alapul. Vajon az-e Petőfi, akit például - kevés kivétellel - a külföld lát benne? Az a romantikus sablonhős? az a tipikus "legendás szabadságköltő"? tiszteletre méltó, de nem sok érdekességű s nem sok eredetiségű legenda. Nincs-e oly távol ő ettől, mint amennyire a primitív ősiség a sablontól, az örök gyermek született szabadságrajongása valamely kor középszerű politikai ideáljaitól csak lehet? Vagy az-e Petőfi...
Az talán, akinek mindannyian alighanem láttuk őt valaha, ifjúságunk boldog, diákos hangulatai közt? A zseni, a kócos lángszellem, a bohém üstökös, a művészet fékét s tanulmányok terhét megvető szabad Költő, a kicsapott diák, a tomboló, szabályokhoz s a nyárspolgári élet rendes érzéseihez magát törni képtelen örökvad lázongás: kezében lant, kard és borospohár?
Mi állt távolabb Petőfi egész lényétől, mint az időszerűség és megalkuvás? Lelkének egyszerűsége, szinte enfant terrible-szerű rettenthetetlensége kívül helyezte őt az Idő nehézségein, aggodalmain és bonyodalmain; s ki kívánná - bármily időszerűtleneknek tartaná szavait -, hogy ez a naivul elfogulatlan száj valaha elhallgasson? Az ő egyénisége minden században időszerű marad - mint ahogy a gyermek otthon van mindenütt.
És mi a hírnév? Éppen ez az időszerűség az időszerűtlenségben, éppen ez a félreértés, amely ösztönösen a legnagyobb megértés: megértése annak, hogy a nagy ember mindig a mienk, és nem lehet ellenség, hogy a nagy ember fontosabb valami, mint a nézetek, pártok és korok. És fontosabb az irodalomnál is. Mert az irodalom éppoly kevéssé látja teljesen az igaz Petőfit, mint a Hivatal vagy a Közönség, s a tudósok könyvei éppoly kevéssé hites helye az ő hírnevének, mint a diákok lelkesedése vagy a politikusok beszédei.
Az irodalmi köztudatban ő a lírikus típusa. Neve valóságos szinonimája a lírának, ellentétben az epikával, mely Aranyban látszik testet ölteni. Aki jól ismeri Petőfi líráját, érezheti, hogy ez az ítélet csak felületes, és külsőségeken alapul. Petőfi elsősorban ősi és primitív módon költő: s a primitív költészet csupa látás. Az egészséges gyermek: néz, bámul; minden érdekli; örül a világnak. Az egészséges ember: nyílt szemű. Nem foglalkozik az folyton önmagával, nem a maga jaján-baján rágódik örökké. Noha tud búsulni, csakúgy mint örülni, nagyon, sőt vadul is; tud ujjongani és kétségbeesni; de örömének, bánatának egyformán: oka van. Ép lelkek, tiszta tükrök: fény a fény bennük, és homály a homály; egyenes az egyenes, és görbe a görbe. Örömük-bánatuk a világ szépségéről vagy szomorúságáról beszél; és mint a gyermek, csak akkor sírnak, ha megütik magukat. Még a lírájuk is epikus.
A professzorok szeretnek osztályozni, és Petőfinek a lírát osztották ki. De az ő zsenije nem fér ebbe a skatulyába. És egyáltalán semmi skatulyába sem fér. És költészete, miként a drága bor, örökké más és más alakot és színt ölt, aszerint, amilyen színe és alakja az edénynek, amelybe töltözik. De változzon bár az alak és a szín: minden változáson át egy marad az íz és a mámor, mely csak az előtt tárul föl, aki nemcsak kívülről néz reá, hanem megízleli, s vérévé hasonítja. Mi hát az a hírnév? Ifjak ittasodnak, öregek nyernek új erőt a drága nedűtől, míg a századok változva töltik új és új hordóba, fejtik üvegekbe, s ragasztanak rá más-más etikettet. Az első század lefolyt. Vedd, tudós tégelyed, töltsd a bort kémcsövedbe: tégely és kémcső csak új palack és új etikett lesz. A század ezer szóval ítélkezik, s ezer szó mögött egyetlen fényben ragyog a kimondhatatlan Kincs.
Mikor mi, Hölgyeim és Uraim, e dicsőséges évforduló alkalmából mégis beszélni akarunk erről a kimondhatatlan kincsről, nem negélyezhetjük a tudós szerepét, s nem hozzuk magunkkal kémcsöveinket; csak ünneplők vagyunk, boldog birtokosok, akik dicsekesznek, újra előveszik, mutogatják egymásnak a kincset, mint a család, ha újra fölgyújtja a karácsonyfa gyertyácskáit, egy örök karácsonyfát; egy örök kincsnek örülünk mi újra, amelyről szinte úgy érezzük, hogy nemcsak mindig lesz, hanem mindig volt is: annyira ősi, olyan természetes, mint a levegő; friss és primitív kincs, amelyről egyformán nehéz elhinni azt, hogy már százéves, és azt is, hogy csupán százéves!
Ez a mi kincsünk különbsége a szomszédok kincseivel szemben, a Petőfi primitívsége a modern líra többi nagyjai közt. A mi kincsünkben van valami ősi, a mi költőnkben valami egyszerű, szinte homéroszi, aminek hiába keressük párját az egész modern irodalomban. A tiszta tükör látása ez; nem a modern és rafinált líra. Más nagyjai a világlírának maguk alkotnak világot maguknak; a külső világ számára nincs szemük. Petőfi minden érzése a külső világnak szól; dühe, lelkesedése, könnye és mosolya mind csak ezt illeti, ezt a képekkel és történetekkel teli tarka mindenséget. Tiszta rezonancia ő; nem a titkosan hullámzó tengerszem, hanem az alföldi tó, melynek minden mozgása nyíltan és csalhatatlan követi az időjárást. Mily jóízűt kacag azon, ami nevetséges! Mily őszintén nekibúsul mindenen, ami szomorú!
Ó, feledhetetlen április! Tiszta, páratlan ég, melyen oly élesen rajzolódik a táj! A költő szeme friss, tiszta, megvesztegethetetlen, mint egy gyermeké: a legkisebb részlet sem kerüli ki figyelmét; csupa realizmus. De ez nem a készakart modern realizmus, hanem természetes, öntudatlan, mint a Homéroszé. Természetes, realisztikus fantázia, primitív, mint a gyermeké; s azért Petőfi az egyetlen is a modern lírikusok között, akit a gyermek is teljességgel megért, követ, szeret. Mindannyiunk gyermekkori költője ő.
S a látásnak evvel a primitívségével együtt jár az érzés és erkölcs primitívsége, ősisége. Bizony, akik Petőfiben csak az excentrikus zsenit látják, a forradalmárt, lázadót, a szokványos élet megvetőjét: azok külsőségek megtévesztettjei, s sohasem tekintettek a költő lelkének igazi mélyébe. A forradalmár, a lázadó költő karakterisztikumja külföldön - és nálunk is például Adyban - a visszahatás a polgári erkölcs ellen, új erkölcs vágya, szabadulás mindentől, ami ősi és megszokott. Ezzel szemben Petőfit legmélyebb hajlamai és nézetei az ősihez és a rendeshez vonzzák. Jobban vizsgálva még lázongásain, rakoncátlankodásain, zseniáliskodásain is az ősi és rendes színeit érezzük. Nem hozzátartozik-e az ősi és rendes életfolyamathoz, hogy a fiatalság lázadjon, és kitombolja magát? Petőfit, akit már eleve mint kivételesen jó fiút ismertünk meg, élete végén mint kitűnő férjet és boldog apát látjuk viszont...
Az ősiség maga az egészség, s Petőfi valósággal tipikus egészséges kedély; amihez éppúgy hozzátartoznak erőtől és önbizalomtól duzzadó túlzásai, mint az ősi erkölcs mély érzése, a habozásra való képtelenség vagy az optimizmus. Petőfi forradalmiságában semmi sincs a dekadensek forradalmiságából; sőt annak éppen ellentéte. Petőfi maga a megtestesült egészség.
S mikor ennek az egészségnek a lényegéről van szó, mindig vissza kell térni a gondolatnak egyre - ahonnan kiindult - a tiszta visszhangra, a tiszta tükörre! Mi is lényegében az egészség, a lelki egészség? Röviden kifejezve: valami gyermeki érzékenység: erős, de nem tartós - gyorsan lángol, könnyen felejt. Nem jól ismerte magát a fiatal Petőfi, mikor lelkét szembeállította a Dunával, melyet hajó futása s dúló fergeteg annyiszor megsebez:
Mégis, ha elmegy fergeteg s hajó,
A seb begyógyul, s minden újra jó.
Az ő lelke ehhez a Dunához hasonlatos. S ez talán szükséges feltétele annak, hogy a lélek egészséges maradjon, s ne sebhődjék agyon e gonosz világban. (S ez talán a legnagyobb szerencse. Petőfi a legszerencsésebb költő.)
Hasonlítsuk össze vele Aranyt, akit egy-egy érzés halhatatlan üldöz, akinek költészetében egy-egy képzet makacsul vissza-visszatér, a nagy tépődőt, tele titkos sebekkel, melyek minden időváltozáskor megújulnak.
(Más szóval mondva:) Petőfi oly lélek, aki fölött a múltnak nincs hatalma. Éppen ezért tud tiszta és primitív tükör lenni. Az, aki a múltat-hordja magával, mindent a múlton keresztül lát: a múlt nyomot hagy nála, beszennyezi és eltorzítja a jelent; Petőfi nem ilyen; Petőfi a múlt terhe nélkül járt, s ezért tudta megőrizni tisztaságát és elfogulatlanságát a Jelennel szemben.
A világ képei jönnek, surrannak, illannak, egy pillanatra a tükörben élesen megvillannak, és aztán eltűnnek.
Petőfi költészete a világ, ez a magyar világ, éppúgy, mint Homéroszé a görög. Kellett neki a világ, mint a tükörnek az elébe álló arc, hogy képet adjon; semmi sem volt benne a nagy magányosok lelkéből. Mint egészséges kedély élni és hatni akart, benyomásokat kapni és továbbadni; s költészetének tiszta és ősi tükörsége mélyen összefügg őszinteségével: avval az enfant terrible-szerű őszinteséggel. Az egészséges lelkű ember őszinte, éppen azért, mert nincsenek lelkének fájó pontjai, melyekhez nem szeret hozzányúlni. Nincsenek gátlásai. Petőfi őszinte és kíméletlen az ősember őszinteségével és kíméletlenségével. S itt érthetjük meg azt, hogy ez a lélek, aki a család és otthon számára látszik predesztinálva szinte, kilép, forradalmi hős tud lenni, népszónok, bátorságban mindenkit fölülmúló, a nagy idők egyik legexponáltabb szereplője. Aki könnyen kapja a benyomásokat, s akin azok nem hagynak mély nyomot: az könnyű, gyors, bátor lehet a reagálásban. Aki pillanatonkint s a múlttal való komplikáltságuk nélkül látja a világ eseményeit, annak könnyű az enfant terrible semmit számba nem vevő, egyenes, ideális, magától értetődő s épp ezért hallatlan, a létezők romlottságával, a szokások erejével meg nem alkuvó, s mindent gyökeresen, szűzen újrakezdeni akaró világnézetét formálni és kimondani. Akaraterős amellett és bátor a teljesen egészséges lélek; tele megvesztegetetlen harci kedvvel és gyermeki igazságérzettel: minden akadályt megvet, minden célt elér. Milyen más az arisztokrata, Hamlet-lelkű, habozó, félénk Arany. De könnyű annak bátornak lenni, akinek sebei oly könnyen gyógyulnak. S ez a Petőfi nyilvános szereplésének titka. Első sorban állott, mert sérthetetlen volt, mint Siegfried vagy Achilles; s nem volt Achilles-sarka. Ami bántotta, azon őszintesége s egészséges haragja mindjárt túladott. Arany, a "túlérző fájvirág" visszahúzódó.
S itt kincsünk új fényben ragyog, ha erről az oldalról szemléljük: a mi homéroszi Petőfink nemcsak a szavak, hanem a tettek Homérosza volt. Egy homéroszi ősiségű forradalmár, a gyermeki igazság egyszerűségével és szókimondásával; s a gyermekek sokra taníthatnak bennünket, szegény elromlott felnőtteket. Baj volna, ha a gyermekek egyszer egészen elhallgatnának. Petőfi világnézetét nem szabad az Idő, a politika szemüvegén nézni: mert ősi az, és innen van a múlttal terhelt Időn. Az ősi Igazság szava, mely tán egy korban sem lesz teljesen időszerű, s mégsem szabad elnémítani soha; meg kell hallgatni mindig, mert mértéke az Időnek: hozzá kell mérni a Kort. Borzasztó komplikált időket élünk: a politikus nehéz fegyverzetben, a Múlt egész súlyával a vállain viseli a Jövő felelősségét; nem szabad megnehezítenünk amúgy is nehéz helyzetét. De kérnünk kell: hallgassa meg a költő szavát, mint ahogy egy gyermek ártatlan és merész szavát meghallgatná; ő, a Múlt és Jövő embere, hallgassa meg az Örök Jelen emberét, az Időtlent; és engedje meghallanunk nekünk is - mert ha befogja füleinket, vagy túlkiáltja a hangot: olyanná válik, mint az utascsapat s vezetője, aki birkózva és kanyarogva a sűrűség ezer akadályai közt, elveszti szem elől a Csillagot, mely messze céljának égtáját mutatja. A költő szava mutatja a nagy célt, a szabadságot és emberséget, mely végre is mindannyiunk célja; s akinek nem célja, nem méltó arra, hogy a költőt ünnepelje. Bizony, ha a mai ünneplőket látom, sokszor elszorul a szívem, és kétkedve kérdem: azt ünneplik-e ezek Petőfiben, aki ő volt?, s nem csak magukat ünneplik-e? Mily egészséges haraggal fordulna ma némely ünneplője ellen ő, aki oly rettenetes versben átkozta meg a terméketlen fügefát: Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága? Mondom, elszorul a szív, kétkedik az agy, és keserű vers kívánkozik az ajkakra:
PETŐFI KOSZORÚI
"AVAGY VIRÁG VAGY TE, HAZÁM IFJÚSÁGA?"
Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.
Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe.
Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az övétől, mint sastól a vakond
avagy gyáván bujik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszoruit.
Óh, vannak koszoruk, keményebbek, mint a
deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a
hideg temetőnek!...
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
emlékére - kőnek!
Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad
virág szabad földön:
hogy árván maradva megrablott birtokán
mondhassa a magyar: "Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem börtön!"
Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
az ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét aki elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
eleven emlékén!
1923
MAGYAR RITMUS
Minden irodalomnak lelke a líra - írtam egyszer, s ez különösen igaz minálunk, ahol a jó Tinódin kezdve Adyig a lírikusok ajkáról a nemzet beszélt, s a líra ütemei szinte e mitologikus lény lélegzésének érződnek. Ez ütemek változásai, mint a magyar kedély lélegzésének változásai, minden figyelmünkre igényt tarthatnak, s nem legutolsó feladata lenne mai kritikánknak diagnózist adni és prognózist a magyar lírai versforma fejlődéséről és lehetőségéről, mely nem egyéb, mint lehetősége az új hangulatnak, az átalakult lélek kifejeződésének. Annak, hogy líránk Ady halála óta ha nem is hallgat, mégis csak úgy szól, mint a csüggedt madár, bizonyára egy oldalról a jambusforma kijátszottsága az oka (mely persze mondanivalók kijátszottságát szimbolizálja). Ady nem adott új formát, legalább nem olyat, melyet őutána mások is használhatnának, a szigorúbb művészetre való törekvés, melyet kortársai inauguráltak, egy pillanatra fölfrissíthette verselésünket, de új és új kezekben epigonságra, mesterkedésre kellett vezetnie, a "nemzeti" formákhoz való visszatérés előbb e - sokáig elhanyagolt - formák modernné olvasztását igényelné, s ez csak egy előreláthatatlan zseni aktusa lehet - nem csoda végre is, ha fiataljaink egy része a szabad vershez fordul, mely ismét éppen formátlansága által vihet elomló egyhangúság zsákutcájába. Ilyen körülmények között (mint a megakadt mozgás pillanatában az öntudat) természetesen beáll az érdeklődés a verstani kérdések iránt, melyek vitálisaknak tűnnek fel, ez az oka annak a figyelemnek, mely Sík Sándor egy évekkel ezelőtt megjelent tanulmányát fogadta. (Meg kell itt jegyeznem - a bibliográfia teljességének kedvéért -, hogy ezt a tanulmányt ismét évekkel előzte meg Ignotus egy cikke A Hét-ben, mely már hasonló gondolatokkal foglalkozott, de akkor még észrevétlen maradt, s Horváth János sem említi.) Csakugyan ez a tanulmány felfedezni látszott az utat, mely az újabb magyar verset biztatóan vezeti az új, modern, nyugati és mégis nemzeti verselés felé, melynek lehetőségei csak most kezdenének föltárulni. E cikk nyomán, mely a modern magyar jambus olykor művészi, máskor hanyag pongyolaságait mint gazdagodást, újjá és nemzetivé fejlődést fogta föl, a vágynak oly optimizmusa dagadt, hogy a kritika is inkább istápolta, mint nyirbálta. A magyar verstan, mint minden speciálisan magyar tudomány (talán a bennünk lappangó sovinizmus miatt), az elméletek nagy bőségét és a kritika gyengeségét mutatja. Annál inkább "méltón kérheti a művelt magyar olvasó figyelmét" Horváth János könyve - Magyar ritmus, jövevény versidom -, mely a magyar verselés mai kérdésének egész komplexumát gyökereiből vizsgálja, tudatában annak, hogy "nem holmi verstani kuriózum, hanem művészetünk kifejezésbeli lehetőségeinek a kérdése forog itt szóban", s mégis teljesen elfogulatlan józansággal.
Ez magyarázza, hogy e kis füzetkének szenteljük első cikkünket, s nem például ugyane szerző hatalmas Petőfi-könyvének, mely a nagyon is hiányos Petőfi-irodalomnak derék műve ugyan, de éppen terjedelme és alapossága szükségszerű túlságokba árad (a Nyugat-ban is szó volt már erről), másrészt fő mondanivalójában inkább összefoglaló, mint felfedező - míg a kis füzet túlzás nélkül korszakosnak mondható.
Horváth észreveszi, hogy a kérdés nem a jambus megnemzetiesedésének, hanem egyáltalában a magyar jambus (vagy általában úgynevezett időmértékes vers) lehetőségének kérdése. Hisz "pongyola jambust eleitől fogva írtak magyarjaink, s ha a jövevény versek ritmusában egyáltalán van valami probléma, az már ott kísért a legelső, idegen elvű magyar vers fogantatásánál, s magyarázatot kíván a legkimértebb magyar jambusban is". A probléma pedig ez: mi átvettünk egy idegen prozódiát, mely teljesen közömbös nyelvünk természetes hangsúlyrendszerével szemben, s íme, az idegen prozódián alapuló verselés kiszorítja a természetes hangsúlyon alapuló régi, nemzeti verselést. Hogyan lehetséges ez? S hogy áll tulajdonképp szemben a jövevény versidommal a magyar ritmusérzék? "Megvalósítja-e a prozódia szándékát a felmondás ritmusa? Viszont nem érvényesülnek-e a felmondásban oly ritmikai ösztönök is, melyeknek feltételei nincsenek beleoltva a vers alkatába?"
Kétségtelen igazság, hogy a jövevény versformák felmondásbeli, tehát valódi ritmusa részint kevesebbet, részint egyebet is létesít, mint mit prozódiájuk előír - felel azonnal Horváth, s evvel az a priori valószínű válasszal mi is teljesen egyetértünk. S előre hangsúlyozva itt, hogy Horváth fejtegetéseit nagyjában nemcsak lényegbe vágóknak, de eredmény szerint is helyeseknek ismerjük el, sietünk itt mindjárt jelezni a pontot, ahol tőle mégis eltérünk, illetve, ahol nézeteivel szemben kritikát látunk szükségesnek.
Részint kevesebbet, részint egyebet is - mondja Horváth, s ez igaz, de ebből nem következik, hogy azt éppen (amit a prozódia előír) egyáltalán nem, hogy abból semmit! Igaz, hogy ezt kimondottan Horváth sem állítja, mégis a prozódia lehetséges felmondásbeli szerepét fejtegetései során annyira negligálja, hogy szinte (bár más módon, mint Sík Sándor) maga is abba a hibába esik, melyet "előítélet"-nek jellemez: "mintha eleve bizonyos volna, hogy a jövevény vers ritmusa csakis magyar elvű, tehát hangsúlyon alapuló lehet". Horváth abból indul ki, hogy a naiv felmondó az idegen formájú verssorban is, amikor csak lehetséges, magyar ritmusérzékét érvényesíti, s jambust is magyar ütemeknek olvas. Ez igaz, de nem szabad feledni, hogy a mai magyar vers általában nem naiv felmondók által s nem naiv felmondók számára készül, s vajon ezekben a vájtfülűekben kifejlődhetett volna-e a szótaghosszúságon és -rövidségen alapuló ritmusnak oly élénk érzése, amilyen tényleg kifejlődött, ha a magyar nyelv hangzásának természetében nem volna meg az alap, ha a primitív magyar fülben is nem volna már meg valami lehetőség a hosszú és rövid szótagok időmértékének ritmusbeli megkülönböztetésére? Hogy ritmusnak megérzése lehetséges hangsúlytól függetlenül, hangsúllyal szemben is: eléggé bizonyítja a görög verselés és a latin, hol (akár a magyarban) szintén egy hangsúlyon alapuló ős nemzeti verselést szorított ki az időmérték. S hogy az időmérték importálása nálunk sem történt a magyar nyelv és ritmusérzék természetében meglevő alap nélkül, azt mutatja egyrészt, hogy a hangsúlyos német mintákkal ellentétben az importált ritmus azonnal, természetesen és minden esetben az időmérték felé hajlott, másrészt, hogy ezt az időmértéket nem lehetett egyszerűen átvenni a latintól: a magyar nyelv saját külön prozódiát kívánt (s például a h betű értékével vagy az elízió meg nem tűrésével) ellenszegült a diák szabályoknak. Sylvester János prozódiája a XVI. században nagyjában ugyanaz, ami tőle függetlenül a későbbi meghonosítóké, jeléül annak, hogy a magyar fül magával hozta a szótagok hosszúságának és rövidségének valami természetes és primitív érzését, melyre igenis lehet ritmust építeni. Vajon megmagyarázható-e az időmértékes verselés gyors elterjedése, vérré válása, az a gond és készség, mellyel legnagyobbjaink és legmagyarabbjaink jambizáltak és trochaizáltak, ha a szótagok hosszúsága és rövidsége vagy az ezen alapuló ritmus a magyar fül számára csak tanult és nem érzett valami, s a primitív érzékben semmi alapja nincs? ha hideg, erőltetett importálás az egész? Meg vagyok győződve, hogy ha mindezt Horváth meggondolta volna, sohasem mondta volna, hogy például a Petőfi Salgó-jának első hét sorából éppen a legtisztább jambusú:
Borus napokban a pihenni vágyó...
a magyar fül számára teljesen közömbös lejtésű, s hogy, ha csupa ilyen jambust írnánk, "melyek hosszú szótagja sohasem nyeri meg a hangsúly támogatását: a jambusi lejtést képtelenek volnánk előállítani".
Ezeket fenntartva és előrebocsátva nézzük Horváth vizsgálatait, melyek természetesen két részre oszthatók: 1. Miféle hangsúly adja nyelvünk ritmusának a lüktető erőt? 2. Hogyan érvényesül és alakít ez a hangsúly az "importált" versformában?
1
Szóhangsúly vagy mondathangsúly? Arany az utóbbi mellett dönt, ami annyit jelent, hogy egy-egy szólam (= egyetlen hangsúlyt uraló része a mondatnak) ad egy-egy ütemet, s itt merül fel az első ellentmondás. Nem minden szólam kezdődik hangsúllyal - például itt: Ki lepét fog, lopva járjon! Az első szólam első szava hangsúlytalan, bizonyos, hogy a naiv ritmusérzék ilyen esetekben mégis az első, azaz hangsúlytalan szótagot fogja kiemelni, ami annyit jelent, hogy (mint Négyesy mondja) "a logikai nyomatékot elhallgattatja a versnyomaték": ez pedig ellentmondás, ha a vers ritmusa éppen a mondathangsúlyon, a logikai hangsúlyon alapul.[133]
Nem azon alapul.
Itt Horváth kitűnő éleslátással mutat rá, hogy már a közönséges beszéd sem tisztán gondolati, hanem hangidomi törvények szerint is tagolódik, hogy több egymásra következő súlytalan tag után megkívánja és megteremti a hangsúlyt akár a szó közepén is, s idézi Arany László klasszikus mondását, mely szerint a versszerzőnek "se módja, sem hatalma" nincs a közbeszéd hangsúlytörvényeitől független maradni. Általában Horváth könyvének talán legnagyobb érdeme, hogy felhívja a figyelmet Arany László töredékben maradt tanulmányára, mely méltó verstanunk alapvető chartá-jává lenni. Arany Lászlónál a nyelvtani szólam helyét fonetikai egység foglalja el, s ez Kolumbus-tojásszerű felfedezés. Megmagyarázza elsősorban a magyar ütem négyszótagos maximumát, megmagyarázza az értelmetlen ütemek szabályosságát - mint: Ülj mellém a... (kandallóhoz); Im halljad egy... (agg rege) stb.; megszünteti a Négyesy-féle ellentmondást. S gondoljunk erre is: Petőfi versét - Nagy a legény, de nagyobb Boldogtalan-sága - a fül nem érzi rossznak, noha a végén az ütem kettémetszi a szót. Vagy erre: Arany sorának - Este van, este van, ki-ki nyugalomba - második felét önkénytelen így ütemezzük: ki-ki nyuga-lomba, bármennyire ellenkezik is ez az iskolai szabályokkal, míg az iskolás ütemezést (amelyhez Gábor Ignácé is csatlakozik: ki-ki - nyugalomba) elmélettől meg nem fertezett fül sohasem fogja elfogadni.
Nemigen tehetnék itt egyebet, mint hogy ismételjem Horváth perdöntő fejtegetéseit; de szükséges is ezeket még egyszer összefoglalnom, mielőtt áttérnék a második tételre, melyhez több megjegyzésem van.
2
Horváth János döntő észrevételeit - alapjául az analízisnek, mellyel modern verselésünk legmélyebb elvét kell illetnünk, ha a Magyar Vers lehetőségeit egyáltalában tisztázni akarjuk - célomhoz képest a következőkben fogalmazom:
1. A magyar fül hibátlannak érzi az ütemet akkor is, ha az értelmileg csonka, mint ez: Ülj mellém a (kandallóhoz), vagy ez: Im halljad egy (agg rege), vagy éppen ez a Petőfi-sor: Boldogtalan(sága), s a verset nem az értelem szerint, hanem gyakran az értelem ellen tagolja, például így: Ki-ki nyuga-lomba - e helyett: Ki-ki - nyugalomba. Az ütem elve, tehát nem tisztán értelmi, hanem fonetikai elv, mely legfeljebb három hangsúlytalan szótagot tűr meg egy hangsúly alatt, s ezen túl új hangsúlyt teremt magának.
2. A gyakorlatban a hangsúlyos szótag nem áll mindig az ütem elején, s épp a magyar ritmus legmélyebb érzője, Arany János, teljes tudatossággal helyezi azt "egyhangúság kerülése végett" gyakran a második, harmadik helyre is. Aki Arany alexandrinjait egyfolytában és fennhangon olvassa, érezni fogja, hogy ezek nem zökkenők - s nem is ritka fűszer, hisz legalább átlag minden második sorban van ilyesmi, néha egy sorban kettő; névelővel, kötőszóval kezdődő ütemek -, s nem befolyásolják az ütem simaságát, hanem ellenkezőleg föloldják meredt, gépszerű kopogásából, s új, változatos lejtést adnak neki, mely könnyen átolvadhat emelkedő, anapesztikus vagy choriambikus lengéssé, s fölvehet bizonyos úgynevezett nyugat-európai sémákat.
Mi következik e tényekből a "nyugat-európai" verselés analízisére?
Legelsősorban az, hogy nyugat-európai és magyar verselés közt még sincs olyan lényegbe vágó idegenség és ellentét, mint amilyent Horváth, pedig igen finom megfigyelésekkel, ki akar mutatni.
Ütem, kezdő hangsúly nélkül, ütem, hangsúlytól függő időhuzam nélkül: a magyar ritmusérzék számára non-sens - mondja Horváth, csakhogy ez, a saját előzményei szerint, nem így áll. Ha non-sens volna magyar ütem kezdő hangsúly nélkül, akkor nem írhatna a legnagyobb magyar versművész minden lapján ilyeneket:
Szomorún mosolygott a szép Piroskára,
Mint felhőn keresztül a nap zöld sugára
Permeteg esőben, nyáron ebéd felé:
Hogy a szegény lányka sírva fakadt belé -
(Vagy mégis az ütemelőző fikciójához kellene fordulnunk.) Az pedig, hogy a magyar ütemet "hangsúlytól függő időhuzam" jellemzi, annyira nem így van, hogy még inkább a hangsúly függ az időtartamtól. "Van időmérés, tudjuk, a magyarban is - írja Horváth János a nyugat-európai verselésről szólván -, de egészen másnemű: a hangsúlytól függő, avval együtt járó." De hisz ellenkezőleg - Arany László után épp Horváth mutatja ki: a magyar időmérésérzék oly erős és annyira független a hangsúlytól, hogy négy szótag lepergése után maga megteremti az új ütemet és hangsúlyt - s épp ebben különbözik például a német verseléstől, ahol ilyen hangsúlytól független időmérésérzék nincs. Van ellenben a latinban s van a latinhoz hasonló modern magyar "időmértékes" versben, csakhogy itt nem egyszerűen a szótagok számához, hanem azok rövidségéhez és hosszúságához kapcsolódik.
Nyilvánvaló ekképp, hogy az "időmértékes" vers, bár új elvet hoz is, a hosszúság és rövidség elvét, a magyar verselésbe, egyáltalán nem ellentétes e verselés ősi elveivel, majdnem azt lehetne mondani: meghosszabbított vonalába esik. És csakugyan: a szótaghosszúság s - rövidség érzése sem teljesen idegen a "hangsúlyos" magyar verselésben sem. Szemmel látható ez például a félalexandrin ötödik szótagánál, ahol a magyar ritmusérzék a priori és öntudatlanul inkább hosszú szótagot kíván - éspedig természeténél vagy helyzeténél fogva hosszút. (De általában hosszabb szótagokat kíván a kurtább, mint a terjedelmesebb, négytagú ütemekben.)[134] Mihelyt a magyar verselés kissé nagyobb művészetre - s dallam kísérete nélkül is érezhető zeneiségre - törekedett, ezek a szabályok azonnal, önkénytelenül érvényesültek. Így a félalexandrin ötödik szótaga már Gyöngyösinél a sorok óriási többségében hosszú - jóval előbb, mintsem az idegen "időmértékes" verselés a magyar nyelvben otthonos lett volna. Még ha azt hisszük is, hogy e korban már a latin vers által kiművelt fülnek köszönhető önkénytelen a hosszúság és rövidség nagyobb szerepe: akkor is ez mindenesetre öntudatlan s nem elméleti importáció, s képzelhetetlen volna, ha magában a magyar nyelvben s a primitív magyar ritmusérzékben nem bírna semmi alappal. A magyar ritmusérzék tehát megérzi e szótagok hosszúságának és rövidségének ritmusértékét, legalábbis megérzi azóta, mióta a magyar verselés egyáltalában művészibbé kezdett válni s függetlenedni a zenétől, melynek erős aláfestése primitívebb fokon, például a népdalokban, a szótaghosszúság és -rövidség szerepét pótolja, feleslegessé és nélkülözhetővé teszi.
Horváth János következtetése tehát, aki azt mondja jövevény versidomunkról, hogy annak - "minthogy nyomatékul csak oly tényezőt használ, mely (hosszúság!) a magyar ritmusérzék szempontjából közömbös - versszerűsége ab ovo kevesebb lesz nálunk, mint a maga hazájában volt, s kevesebb, mint az eredeti magyar versé" - helytelen premisszából indul ki, mert a hosszúság a magyar ritmusérzék szempontjából nem teljesen és principialiter közömbös. De azonkívül is ez csak elméletileg levezetett, s a gyakorlatban nem igazolt állítás. Mi Horváth János állásfoglalásában logikai siklást érzünk: a versszerűséget annak gyakorlatlan fülre tett hatásával téveszti össze, ez pedig nem mindegy. A primitív magyar fül lehet gyakorlatlan a szótaghosszúságon alapuló ritmus megérzésével szemben, de nem képtelen rá, s nem ellenszegülő vele szemben, kellő gyakorlat után éppoly versszerűséget érezhet a jövevény formában, mint akár egy latin fül, s esetleg többet, mint egyik-másik ősmagyar formában. A jövevény forma versszerűsége tehát nem ab ovo kevesebb nálunk. Igaz, hogy a gyakorlatlan fül ezt a versszerűséget nem érzi meg minden esetben, de mihelyt a megérzés lehetősége (a fül ez irányban való kiiskolázásának lehetősége) megvan: a versszerűség objektív valami, s független a tényleges megérzéstől. Azok a fejtegetések, melyekkel Horváth megmutatja, miként interpretálja az iskolázatlan magyar fül a meg nem értett nyugat-európai sorokat, érdekes és értékes megfigyelésekkel vannak tele, de értékük tisztán pszichológiai, nem objektív verstani, semmit sem mondanak nyugat-európai verselésünk alapjaira nézve. Elsősorban pszichológiai értékű a sorkihúzás fogalma is. Kétségtelen, hogy a sorkihúzás - vagyis a felmondásnak az a módja, mikor a ritmusérzék, képtelen lévén a sor belsejében a tagoltságot felfedezni, ritmuselemeket megkülönböztetni, az egész sort tekinti egységnek, kihúzza, s legalább a sorok egyenlő hosszúságát éreztetve visz valami ritmust előadásába - létezik, illetőleg előfordul mindannyiszor, mikor a felmondó nem képes a sor mértékét megérezni, vagy a sorban nincs is mérték (mint a zsoltárokban, ahol azonban nem szabad feledni, hogy zenére vannak). De ám nem lehet a sorkihúzást a jövevény versidom objektív elvévé tenni - mert annak más elvei vannak -, és nem szabad azt mondani, hogy "ily sorok ritmusában egyetlen fix tényezőül a szótagszámban adva levő időértéket tekinthetjük". Hisz ez annyit jelentene, hogy az ilyen vers nem is vers, csak egyenlőre mért szótagszámú sorok egymás alá sorozása, melyekben lényegileg egészen mellékes, hogy van-e időmérték vagy nincs. Nem is említve, hogy ilyen módon vers voltukat teljesen elvesztenék az anapesztusi és daktilusi sorok, melyek nem egyenlő szótagszámúak. Horváth is kétkedve kérdi: "fel tudja-e fogni a magyar ritmusérzék például a hexametersorok időtartambeli egyenlőségét?" Csakhogy nem jut eszébe, hogy az akadály (abban az esetben, ha időtartambeli egyenlőségnek csupán a szótagszám egyenlőségét érezzük) nem annyira e sorok hosszú volta, mint inkább az, hogy azokban a szótagszám tényleg nem egyenlő.
A valóság az, hogy a magyar ritmusérzék igenis meg tud érezni a szótagszámén kívül egyéb időtartambeli egyezéseket is, s ekként elvileg egyáltalán nincs arra szorítva, hogy csupán a sor hosszú és nehézkes egészét tekinthesse ritmikai egységnek.[135] Igaz ugyan, amit Horváth finom történeti érzékével kifejt: hogy az első metrizálók, akik szótagot szótag után mértek, csak döcögős, darabos verselményeket hoztak létre, s az első igazán tetszetős időmértékes versek akkor álltak elő, "mikor egy szerencsésebb pillanatban egyszerre az egész sort sikerült, silabizáló méricskélés nélkül, kiömleszteni". Csakhogy elfelejti, hogy ez minden verselésben így van, s a magyar elvű vers is darabos és döcögős lenne, ha ütemről ütemre összerakva - 4, 2, 4, 2 - darabonként akarnák kiméricskélni. Horváth elismeri, hogy a sorkihúzás fogalma "nem zárja ki azt, hogy az egymást követő sorok ne tagozódjanak szabályszerű egyformasággal". De hogy magyarázza azt, hogy ez a tagozódás nem úgy leggyakoribb és nem akkor legszebb például az ötös jambusban, ha a magyar ütemek tagozódását követve a 4, 6 sémát ölti, hanem akkor, ha egy egészen idegen 5, 5 sémát vesz fel? (Mindenki meggyőződhetik erről, aki például - hogy mindjárt a legtökéletesebbre hivatkozzunk - Vörösmarty blank verseiből csak egy oldalt is elolvas. Horváth maga is ily sorokat idéz.) Az 5, 5 séma pedig a jambusnak külföldön is szabályszerű cezúrasémája: az, hogy a magyar fülben is ez a séma hangzik legjobban, azt bizonyítja, hogy a blank vers a magyar fül számára is lényegileg jambusi képződmény, s a magyar fül itt a hangsúly támogatását éppen a jambusi lejtés kiemelésére kívánja. Nem igaz tehát, hogy a jövevény versidomok ritmusa "prozódiájuktól részben függetlenül" alakul ki a magyar "hangsúlyú" ritmus hatása alatt: a prímhegedű mindig a jambusé, és a hangsúly csupán a szekundáns.
E hosszúra terjedt kritikai észrevételek fenntartásával azonban sietünk az eredményben és a lényegben megint igazat adni Horváth Jánosnak, és kiemelni kutatásainak nagy jelentőségét.
A lényeg az, hogy jövevény versidomunk, ha nem is a prozódiától függetlenül, kétségtelenül a magyar ritmus hatása alatt alakult ki, hogy itt bizonyos megalkuvás jött létre, mely a két különböző verselési elvet egymáshoz közelítette, s többé-kevésbé, néha szinte megkülönböztethetetlenül, összeolvasztotta.
S itt éppen az a tény szól leginkább Horváth mellett, amit előbb egy túlzásának cáfolására emeltünk ki: a cezúra fontossága a magyar jambusi verselésben. Csakugyan a szabályos és gyakori cezúra annyit jelent, hogy a hangsúly gyakran esik össze az iktussal, s így sok ponton támogatja a jambusi lejtést, s evvel már magyarázatot nyer az a tény, hogy a cezúra a magyar jambusban öntudatlanul is túlnyomó szerepre jut. Horváth finom és érdekes fejtegetésekben mutatja meg, hogyan emeli ki a hangsúly egyre jobban, tökéletesebben a jambusi lejtést, hogyan tudja már az ütem elején megadni az emelkedő ritmus benyomását (ellentétben a babonával, mely a magyar ritmust gyökeresen ereszkedőnek tekinti, s inkább az ütemelőző fikciójához nyúl), hogyan tendál változatos fokozatokon át a tökéletes jambusi képletig, ahol a hangsúlyváz az időmértékvázzal összeesik, s menten a pedantériától kiemeli egyúttal azt is, hogy ennek az összeesésnek szabállyá válása nem volna kívánatos, hogy egy-két fő helyen alkalmazott hangsúly magában is kellően azt a benyomást kelti, hogy a beszéd értelmi lejtése azonos a vers jambusi lejtésével, s beteljesíti Vörösmarty posztulátumát: hogy a jó vers legértelmesebb szavalása metrikus szavalás lesz (aminél fogva a metrika tanulását ajánlta színészeinknek). Így a cezúrák folytonos változásával a hangsúlynak hol egyik, hol másik iktusban való jelentkezésével adja a gazdag és áradó-apadó hullámzásnak azt az érzését, mely a magyar jambus megbecsülhetetlen ereje.
Mindez a magyar hangsúly különös ritmusképző erejét bizonyítja, amely, mint Horváth kimutatja; olyan nyomatékú, hogy az időmértéket is pótolni képes, s lehetővé teszi a magyar jambusnak azt a fejlődését, mely az időmérték tekintetében mind nagyobb és nagyobb szabadságot enged meg. Csakugyan a modern magyar jambusban immár sokkal fontosabbá válik a cezúra a jambusok tisztaságánál. A költők gyakorlata eljutott odáig, amit az elmélet nem tudott, még csak nem is sejtett: hogy a magyar jambusi sor tökéletes hangzású és félreismerhetetlen lejtésű lehet akkor is, ha az utolsót kivéve egyetlen jambus sincs benne. A sor azért mégis jambus marad, s "tévedtek mindazok akik... az időnyomatéknak olykor hangsúllyal való helyettesítéséből... valami újszerű, magyaros ütemrendszerre igyekeztek következtetni a jövevény sorokban": e verseknek lényegileg és primer módon mégis időmértékes jellegét nem engedi elfelednünk az, hogy egyetlen szabályuk, mely megközelítően fixnek mondható - az utolsó jambus tisztasága - időmértéki szabály. E szabály szerepét s egyáltalában a jellemző jambusi sorvég fontosságát a próza ritmusos mondatvégeinek analógiájára finoman jellemzi Horváth János. Ami ezen túl van, az az időmértéknek és a hangsúlynak szabályokba nehezen foglalható komplikáltságú összejátszása, s ahogy Horváth megcsinálja a hangsúly szerepének skáláját, úgy meg lehetne csinálni a vele összejátszó időmérték tisztasági skáláját is, avval a különbséggel, hogy míg az utóbbinál az időmértéki skála leghanyagabb foka is okvetlenül mutatja legalább valami rudimentumát az időmértéknek, addig a jó időmértékű sor bizony el lehet a hangsúlynak legcsekélyebb támogatása nélkül, s ismételjük, egyáltalán nem áll az, amit Horváth mond, hogy "ha csupa olyan jambust írnánk, amelynek hosszú szótagja sohasem nyeri meg ezt a támogatást, a jambusi lejtést képtelenek volnánk előállítani".
Az elmondottak speciálisan magyar dolgok, végeredményben azonban a magyar jambus ilyetén fejlődése nem valami új, magyaros versforma, hanem a szabad vers felé vezet. Mihelyt a sor utolsó jambusa sem tiszta, a vers elveszti egyetlen fix szabályát, s kizárólag olyan hangsúlyjáték elvére támaszkodik, mely a szabad vers elvével rokon. Arany utáni jambusköltészetünk hanyag és másodrendű lírikusainál ez a jelenség a hiba és zökkenő jegyét viseli. Adynál azonban oly különösséggel és rendszerességgel jelenik meg, mely gondolkodásba ejt. Horváth Jánosnak van egy kitűnő szava az Ady verselésére: alaksejtelmek-nek nevezi ezeket a verseket, melyeken át a jambus (sőt olykor komplikáltabb, még görög forma is) csak mint valami fátyolon keresztül csillog át, "részint elmosódva, részint - mintegy félálomban - múló módon felidézgetve".
Ady formája mindazonáltal még teljesen kötött forma, mert ez alaksejtelmek teljes rendszerességgel és kötöttséggel ismétlődnek, a következő lépés azonban már a szabad versbe vezet. Hisz a szabad vers is voltaképp ily alaksejtelmeken alapul, s ez teszi lehetővé, hogy a próza minduntalan versnek hasson, és versre emlékeztessen. Igaz, hogy a mi szabad versünk nem evvel a logikával s Adyból fejlett ki, hanem függetlenül, külföldről importálódott. De a modern szabad vers külföldön is majd mindig az alaksejtelmek felhasználásán és vegyítésén alapul, s ez már eléggé s végzetesen meghatározza karakterét. A modern szabad vers nem valami friss és primitív forma, visszatérés az ősi-újhoz, egyszerűhöz, erőshöz, hanem rafinált és dekadens verselés, mely egy kor számtalan kijátszott ritmusának emlékeivel játszik, fölöttük lebeg és szivárványoz. Következésképpen a szabad vershez mint megújuláshoz és felfrissüléshez fűzött reménységek valószínűleg hamisak - csakhogy ez már nem diagnózis, hanem prognózis, ami nem erre az óvatos lapra tartozik.
1923
ELŐSZÓ MADÁCHHOZ
Száz esztendeje, hogy Madách Imre megszületett: olvasd újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás; korod és életed legégetőbb problémáival találkozol; szédülten és remegő ujjakkal teszed le a könyvet. A versek, amik nehézkesek és avultak voltak megírásuk napján, frissek ma, mintha tegnap keltek volna; mint némely sütemény, mely szárazon és keményen jön ki a sütőből, frisseséget nyer az az idő fürdejében.
De Madách remeke máshogyan friss, mint egyéb monumentumai az Irodalomnak. Azokat a forma örök öröme tartja fenn; eszméik koruk eszméi, s úgy hatnak ránk, mint a homok, melyet a léghajó visz: valami az alacsony földből, ahonnan érkezett; mennél kevesebbet cipel belőle, annál messzebb szállhat. A szépség minden koré és avulhatatlan; a gondolat a századok múzeumi bélyegét viseli, még a legnagyobbaknál is. Madáchnál másként van: itt a tartalom az örök; s az eszme nem csupán téma és anyag, hanem maga a hímzés és bűvölet. Ebben az értelemben azt lehet mondani: Madách költeménye az egyetlen igazában filozófiai költemény a világirodalomban. Goethe és mások verseiben a filozofikum csak eszköz, és nem cél: az eszme csak szerény szolgája színeknek, érzéseknek. Madáchnál színek, érzések szolgálják az Eszmét...
És ez a speciális Madách-probléma: a tartalom, a mondanivaló szerepének problémája a költészetben. A költeményben a forma a lényeg: a tartalom csak néma anyag, s vászna a hímzésnek: de Madáchnál tagadhatatlanul a tartalom a fontos. Az eszme, mely véresen aktuális tudott maradni éppen azért, mert nem volt aktuális: nem a kor eszméje volt, hanem minden korok eszméinek eszméje, az aktualitások semmiségének örök aktualitása, mely véressé válik minden eszmeforduláskor. Ez filozófia, mert kritika, felül a századok hangulatain; világkritika, de hogy tud az egyúttal költészet is lenni? Hisz a Költészet féltékeny úrnő, s nem tűri az egyúttal-t. S a költészetben a forma a lényeg...
Madách a formai puritánság klasszikusa; ősei protestánsok voltak, s mintha szellemében is volna valami protestáns; költeménye a puritán templomra emlékeztet, nemes formákkal, de minden dísz nélkül; szigorú kompozíciójában a mondanivaló majdnem meztelenül jut érvényre; sehol egy felesleges szó, sehol egy, a szükségesnél jobban és a maga kedvéért egyénített jelenet; még a hasonlatok is mintha csupán a megértést szolgálnák, akár valami tanulmányban; az érzelmeket felülről látszik nézni, beállítása mindenütt felségesen racionalisztikus.
Ennek dacára Madách műve mégsem száraz bölcselgő költemény, s hatása nem a hideg tanítás hatása, hanem a meleg életé. Hogyan lehet ez? Ebben áll, ismételjük, a speciális Madách-probléma: az eszmei tartalom problémája. És mi a megoldás? Az, hogy itt az eszmei tartalom maga csupán forma. Más filozofikus költeményben színeken és életeken át csillognak az eszmék. Madáchnál az eszméken ég keresztül az élet, a líra: az eszme jégszekrény, melybe fájó, forró szívét rejti... A gondolat kristályán át tüzet érzünk: s olykor a kristály maga olvadni kezd...
Madách huszonhat éves korában nemzetének tragédiáját élte át; az életrajzokból tudjuk, hogy két testvért vesztett, és börtönt szenvedett maga is. A szabadságért való küzdelem csak még nagyobb szolgaságba vetett, s mintha "ész, erő és oly szent akarat" leküzdhetetlen átok nyomását éreznék... S az ideálokban való csalódás mellett ott van az életben való, a Köz csalódása mellett az Egyesé: az Asszony, a "bestia", ahogy ma szokták mondani, kicsinyes és morál nélküli lelkével, ki udvarlókat tart, míg férje hazájáért szenved, eszmék helyett pénzt éhez, s képes a boldogság hímes fátylát fölfejteni, hogy darabjaiból új ruhát varrasson magának.
Madách nem menekült a kiábrándulás elől, hanem elmélyedt benne, és elmélyítette magában: filozófiát csinált belőle. Eszmékkel fejezni ki a szív eleven kínjait még megrázóbb, mint képekkel és zenével tenni azt, hasonlattal s rímmel: mert az eszmékben a csalódás túlnő egyéni jellegén, s a természeti törvény könyörtelen általánosságába öltözik; egyetlen ember könnyei elborítják az egész világot. Ebben áll Az ember tragédiája hatásának titka.
Madách költeménye alapjában pesszimista, sőt nihilista mű: rettenetes ítélkezés az emberiség ábrándjai, rajongásai és egyáltalában az emberi élet érdemessége fölött; annyira, hogy a Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál első pillanatra szinte engedmény és ellenmondás színében tűnik föl: mint bizonyos visszarettenés a legsötétebb konklúzió levonása elől. Majdnem gúnynak hat az, hogy Ádám, nem kétkedve a jövő rettenetes semmiségében, a csalódások reménytelen körforgásában, a nyomtalan pusztulás bizonyosságában, amelyet Lucifer elébe fest, mégis elfogadja ezt a sorsot, oly gyengeséggel, mely azt szinte igazolja, s megérdemeltté teszi. Ha ennyire nincs semmi érdemes a világon, akkor e semmihez való ragaszkodás, s e minden meggyőződés elleni bizakodás kacagni és megvetni való.
De Madách hangja nem a kacagás és megvetés hangja.
Ha az volna - ha csak annyi volna -, műve egyszerűen a XIX. század nagy pesszimista költeményeihez sorakozna, sóhajaihoz annak a folytonos kiábrándulásnak és elégedetlenségnek, mely e nagyon is cselekvő, egeket ostromló századot gyötörte, mint a nagyon is sokra vágyó embert. Byrontól Anatole France Pingvinek szigeté-ig a kiábrándultság és a gúny kórusa zeng végig e századon; s lehetetlen nem éreznünk, hogy a mi költőnk hangja valahogy mégis idegen ebben a kórusban. A vágyak kicsapongásának blazírtsága, az érzésbeli kimerültség frivolsága helyett Madáchnál komolyság és fájdalom szól az eszmék nyelvén, s ez a puritán és racionális alkotás talán melegebb és érzőbb életet takar, mint a költészet minden külső pompájával csillogó külföldi rokonai. Ez az érzés igazolja a befejezés logikátlanságát, fenségessé teszi a nevetségest, tragédiává emeli azt, ami nélküle csak az Ember Komédiája volna...
A XIX. század többi nagy pesszimista költeménye kiábrándult filozófiát takar az élet és színek tarka köntösébe.
Madách a kiábrándult filozófia köntösébe vérző életét takarja.
Így lesz az eszme formává, a gondolat puritán meztelensége gazdag költészetté. S épp ebben rejlik e mű klasszikus volta és maradandósága: a szobor nincs kifestve; anyaga a szikla, s színe is a szikla: semmiféle eső le nem mossa. A kendőzetlen gondolat ereje őrzi meg sorait - nincs költemény, mely a modern gondolatot oly egyszerűséggel és pontossággal rögzítené. De az egész költemény is, egyetlen ilyen klasszikus sor gyanánt, fölbonthatatlan konstrukció pontosságába zárva őriz meg egy emberi lelket, a Madáchét, mint az Isten egy örök gondolatát.
1923
ANTOLÓGIA
1
Mindig ingerel az olyasféle cím, mint ez: a magyar vers fejlődése. Olvass el egy csomó magyar verset, egymás után, a legszebbekből, úgy, amint megszülték őket a századok: s akkor érezni fogod, hogy ez nem "fejlődés" - más szó kellene rá, amit még nem lelt meg a tudomány. Mert a versnek nincsen fejlődése oly értelemben, mint a gépiparnak vagy a gyorsírásnak... azaz inkább csak oly értelemben van: technikai értelemben.
A rímek és ritmusok bizonnyal fejlődhetnek, de fejlődhetik-e az, ami a versben a lényeg, a vers szépsége, ami nem függ a ritmustól, mert hiszen a vers bármely ritmusban, sőt még kötetlen is egyformán szép lehet? S az avult vers szebb lehet, mint az új. Szent Gellért, a régi hittérítő, egy kézimalmot hajtó magyar szolgálóleány énekét leste meg. A malom, amit ez a lány forgatott, bizonnyal nem volt oly tökéletes műszer, mint azok a pompás gőzgépek, amelyek ma őrlik Szent István országának gabonáját; de a dal, amit énekelt, tán igazabb poézis, mint amit a mai Mari vagy Teri dalol a konyhában. Nem kell Tinódi-féle laposságokra gondolni, ha régi magyar költészetről van szó. Tinódiak minden korban voltak, ma sem hiányoznak - s azok ma sem különbek mint régen -, de a Tinódiak nem képviselték a magyar poézist Tinódi korában sem. Tinódi százada a Balassa-versek százada is, melyeknek édes tüzessége régi híres borok ízeit idézi; de a nagy magyar vers világcsodája jóval idősebb Balassánál és Tinódinál is. Nem is történetről lehet itt szó, aminek kezdete és fejlődése van, inkább valami örökkévalóról kellene beszélni, valami rejtelmes és mindig egyformán tökéletes kiömléséről a magyar léleknek, melynek históriája inkább egy kincsesház leltárához hasonlít, és időrendje csak oly kevéssé jelent rangsort, mintha a betűrend egy fajtája volna. Ki volt a legrégibb magyar költő? Talán az a lovas, aki a diákkorunkban olvasott irodalomtörténet első lapján megáll, és szétnéz a Volga nomád síkságain? talán a csillagleső méla pásztor, ki féltett nyáját tülkölve hajtotta át ismeretlen és hazárd mezőkön? talán a táltos vagy sámán, ki titkos istenek kezében reszketve különös varázsigéket olvasott rá a füstölgő áldozatokra? talán a kóbor és kicsúfolt regös, ki félig bohókás éneket gajdolt egy népvándorlási király asztalánál? vagy talán éppen csak az a malmot forgató lány? Nincs első s nincs utolsó; végtelen menet ez: örök sora a különös vadászoknak, mindig egyforma hévvel kergetve a csodagímet, mely mindig egyforma messze és egyforma fényes! A szegény igric, tán csonka füllel és levágott orral, csoportba verődve valamely szabad koldustelken; a hegedős, várról várra járva primitív hangszerével, reszketve a kegyetlen udvarbírákról s kezet csókolva a várasszonyoknak; a portyázó vitéz, lova mellé heverve a fűben s deák verseket skandálva magában a rigóének huncut ütemére; a bús rab, bibliás prédikátor, aki a gálya padján leláncolva kántálja zsoltárát; a szomorú mágnásasszony, ki ablakából unatkozva nézi a sebes vizek irgalmatlan elfolyását; a bujdosó kuruc, ki verten, éhesen, rongyosan lohol a fakó, színváltó, idegen rónákon; a száműzött, ki kopott szőnyegen guggolva török és francia könyveket lapoz, hogy unt honvágyát megcsalja; a római gyóntatópap, ki elszórakozva lép föl valami nagy barokk szószékre, hogy egy ismeretlen ázsiai idiómában mondja el beszédét; a vidéki földesúr, ki bor fölött paraszt- és betyárénekekre köszörüli torkát; a pompás testőrfiú, ki hökkent áhítattal s a szomjas hazai puszták mohóságával szürcsöli a francia szellem italát; a kicsapott kollégiumi diák, korhely és csavargó, vad, kópés lángésszel és már menthetetlen tüdővel; a félszemű magányos, zengő gyászbeszédek, sejtelmes bánat és salamoni töprengés embere; a göndör hajú gazda, barna, tüzes szeme, érces hangja és elválhatatlan zsebhoráciussa; a piktorrá züllött katonatiszt, ki megissza a bort, s csupa virtusból megrágja és lenyeli a poharat; a félőrült zseni, ki lázas énekét négy világon át az egekig csapja, s fölhallja a pokolbeli malmok zokogását; a sápadt szabadsághős, ez a megtestesült fiatalság, naiv és isteni hangosságával; a meghasonlott kedélyű vidéki pap, ki a zsoltárok békéjébe töri beteg lelke hisztérikus panaszait; a méla professzor, iskolásfüzetek fölött görbedő, míg lelkében különös csatát vív az elolthatatlan ihlet bora őseinek parasztjózanságával; mennyi izgató arckép a magyar századok sivár falain, s mindannyiuk szeme egyetlen pontra néz, túl minden Makón és minden századokon! Minden század új bort szűrt a régi szent kádba - és minden bornak más és más az íze, de egy a mámora! aki ezt a mámort egyszer megízlelte, nem fogja restellni a fáradságot, hogy leszálljon érte a pince legmélyének pókhálós, zöld palackjaihoz is. Új századot élünk, s a szőlőbe új vincellérek jöttek: megint új must forr az ősi kádban, melybe már annyi régi borok íze ivódott be - de az új mámor nem feledtetheti el velünk a régit: ez az új mámor megint csak a régi: az örök, egyetlen s páratlan magyar mámor!
2
Régóta foglalkoztat a magyar lírai antológia problémája, megmagyarázom, miért. Ha minden irodalom lelke a líra, a magyarra valahogy kétszeresen áll ez. Különös viszonyaink ritkán adták meg költőinknek a nagyobb alkotásokra való koncentráció lehetőségét. Korai halál, véres háborúk, a kenyérkereset sanyarúsága nem hagytak más kiélést, mint rövid versekben. A regény csak a kiegyezést megelőző és követő hosszabb békekorszakban fejlődhetett ki igazán. Akkor is regényeinken nyoma van a viszonyok súlyának. Kemény egyenetlen, Jókai pongyola, Mikszáth engedményeket tesz a publikumnak... Drámánk úgyszólván nincs, kettőn-hármon kívül. Egyedül a líra bő, tökéletes és gáncstalan.
De ez aztán oly gazdagság, amellyel bármely piacra büszkén állhatunk. Egy jó magyar lírai antológia oly versgyűjtemény lenne, melynek párját alig találhatnók a világirodalomban. Ez az antológia még nincs meg. Nehézzé éppen az teszi, ami kívánatossá: a fák elfedik szem elől az erdőt. Ahol alkotó ösztön csak a lírában találhat akadálytalan kielégülést: ott a lírai termés nemcsak nagy, de sok is: a remekeket tökéletlen vagy jelentéktelen versek százaiból kell kiválasztani. Kevés kivétellel a magyar lírikusok sem egyenletesek. S hírnevük nem mindig remekeiken alapul: ez természetes a kicsi népnél, melynek irodalma folyton szoros kölcsönhatásban van a politikával. S hozzá nálunk kevés az olvasó, aki tisztán a szépségért olvas. Az aktuális hatás adta fémjelzések babonaként öröklődnek, s nem revideáltatnak. Antológiáink avult lommal telnek, mert semmi sem avul hamarább, mint az aktuális. A történelmi és irodalomtörténeti szempontok háttérbe szorítják a tiszta szépség alkotásait, annál inkább, mert az antológiákat többnyire tanárok csinálják, akiknek felfedezésekre kevés a szemük és bátorságuk. Hozzájárulnak ehhez az iskola követelményei: nem minden remekmű adható gyermekek elé.
Mindennek nagyközönségünk vallja kárát: egy Balassa, egy Csokonai, egy Vörösmarty, egy Ady Összes költeményei oly őserdők, melyekben eltéved az avatatlan, viszont az antológiákban már az iskolából megunt vagy avult "irodalomtörténeti" darabokat kap csak, úgyhogy költészetünk igazi szépségei rejtve maradnak a laikus előtt. S aztán itt az új tárna, új kincsek: a Nyugat generációjának költészete, ma már nem mellőzhető fejezete a magyar lírának - új labirintus, melyben a kritika és a köztudat alig kezdte meg a tájékozódást. Ezt is birtokba venni, elhelyezni az ősi kincstárba... Bizonyos, hogy soha korszerűbb nem lehetett egy oly magyar lírai antológia, melynek a szépség egyetlen válogató elve.
Ezt abból az alkalomból írom, hogy a lipcsei Insel Verlag Bibliotheca Mundi sorozatában egy hatalmas Anthologia Hungarica jelent meg, Gragger Róbert, berlini tanár által válogatva. A könyv terjedelme és nyomdai kiállítása minden igényt kielégíthet, a szerkesztés merészen vállalja a nagy feladatot egész terjedelmében, kiterjed figyelme a népköltészetre s az új lírára is, egész Kassákig, semmiféle hivatalos elfogultságot nem árul el, sőt láthatóan igyekszik mindenkinek igazságot szolgáltatni. Ez érdemekkel szemben áll a tömérdek sajtóhiba, melyek gyakran a ritmust és értelmet is megzavarják, s szembetűnően nem a német szedő, hanem a magyar korrektor rovására mennek. A munka, így, ahogy van, komolyan vehető kísérlet, s alkalmas arra, hogy részletes kritikájához fűzzük gondolatainkat a végleges magyar antológia tartalmáról, amely felé még jobban közeledni új munkákat várunk. Úgy halljuk, készülnek is már ilyen munkák, vajha megjegyzéseinkkel hasznukra lehetnénk!
A kötetet anonim és középkori versezetek vezetik be, részben fordítások, részben etnográfiai kuriózumok. Ezekből csak a Szent Lászlóról szóló énekben érzünk igazán számba jöhető lírai alkotást. De (ha már egyáltalán felvettem volna ilyen darabokat) nem hagytam volna ki a vallásiakból az Elmegyek meghalni kezdetű prózai költeményt, a virágénekekből a Madzsar Türki-t (Fekete szemű, szemöldökű) s a kurucokat megelőző vitézi énekekből a Thury György éneké-t, naiv jellegzetességével.
Balassából nehéz válogatni, mint minden olyan lírikusból, kit inkább egész költészetének karaktere, mint egyes versei tesznek naggyá. Gragger szép verseket választott ki, s köztük néhányat a legszebbekből. Tudnék talán másokat is ajánlani, így a Táncnótá-t (Egy szép táncot jókedvemből stb.) cserére: de a Borivóknak való, a Boldogtalan vagyok, a Valedici-t és a Kegyelmes Isten mindenesetre megmaradnának.
Rimay versének szereplését semmi sem indokolja, Zrínyiből a szép, de elnyújtott Elegia helyett inkább a Feszületre írt verset venném, vagy idillrészletet vagy a török ifjú dalát a Zrínyiász harmadik énekéből.
A kuruc daloknál, úgy látszik, Riedl hipotézise befolyásolta Gragger választását: a gyanús verseket kihagyta. Elég kár. Még ha bebizonyulna is, hogy teljességgel Thaly művei a kérdéses darabok (amit én nem hiszek, legfeljebb felületes modernizálást tartok valószínűnek): ez mit sem vonna le csodás szépségükből. Oly magyar antológia, melyből az Ocskay éneke, Esztergom megvétele, a Kölesdi harc, Balogh Ádám nótája stb. hiányzanak, mindig csonka marad. Ezzel szemben a felvett kuruc dalokat egy-kettő kivételével (Most jöttem Erdélyből, Amott kerekedik) - bátran elhagyhatóknak érezzük.
Faludi, Baróti Szabó, Ányos és Dayka (pláne két verssel) következnek. Elhagynám mind, az igaz-művész Faludit kivéve. Kívánnám azonban, s komoly hiánynak érzem Batsányit: a Tünődés-t. Csokonaitól néhány jelentéktelen darab szerepel, például A szeplő. Hiányzik azonban a Miért ne innánk? s az Egy tulipánthoz, Csokonai játékos művészetének ez édes gyermekei. Csokonainál felmerülhet ez a gondolat is: az antológia a tökéletes siker könyve s nem a nagyszerű szándékoké és villanásoké. A Tüdőgyúladásomról című vers például minden nagyszerűségei mellett sem gáncstalan. A magánossághoz írt óda tökéletes remek, A tihanyi ekhóhoz már sokkal kevésbé. A jövendő antológia szerkesztője gondolni fog talán ezekre is: Parasztdal, A békekötésre, A lappon éneke (A lélek halhatatlanságá-ból).
A Kazinczy-versek, kivált a Bordal, nem méltók ide. Ezeknél jobb a régi antológiadarab: Keresztes Bálint. Én Kazinczytól epigrammát vennék; szonettet inkább Szemerétől.
Berzsenyi következik. A magyarokhoz, A közelítő tél, Osztályrészem, Fohászkodás, Levéltöredék, Életfilozófia csakugyan nem hagyhatók ki egyetlen magyar antológiából sem. A többi, bármily szép, nem olyan, hogy még szebb ne akadna. A felkölt nemességhez címűnek ellene szólnak aktuális vonatkozásai. Én inkább Az ulmai ütközet-et és a Forr a világ kezdetűt venném fel, aztán a Magányosság, A jámborság és középszer s Napóleonhoz címűeket.
Kölcsey örök darabjaiból (a Himnusz és a Vanitatum vanitas mellől) Gragger egész érthetetlenül kihagyta a Zrínyi első dalá-t, holott a másodikat felvette. Egyik sem maradhat el: a magyar líra legnagyobb dicsőségei közé sorakozik mind a kettő. Elhagynám azonban a Holdhoz és Genius száll...-féléket. Hiába kerestem az Elfojtódás-t és a Búsan csörög... kezdetű dalt.
Vörösmartynál legfeltűnőbb hiány a Gondolatok a könyvtárban, kétségtelenül a leghatalmasabb magyar versek egyike. Viszont bátran kimaradhatott volna minden szépsége mellett is a Cserhalom Utóhang-ja, A magyar költő, Gábor diák, sőt talán a Keserű pohár és Tót deák dala is. Helyettük okvetlen felvenném ezeket: Idához, Késő vágy, Ábránd, Himnusz, Madárhangok, A szegény asszony könyve, talán Az unalomhoz, Petike, Rosz bor, Országháza címűeket is. A remek epigrammákból Gragger csak kettőt vesz, kár! A puszta sír, Pázmán, Szív, Bús kert a tökéletes antológiából nem maradhatnak ki.
Feltűnően tökéletlen a kiválasztás Petőfinél. A Temetőben, Csokonai, Mért nem születtem?, A hazáról semmi esetre sem valók ide. A két népdalt is (Befordultam... és A virágnak...) alighanem kihagynám és a Cipruslombok mutatványait is. A Távolból című sincs Petőfi legmagasabb szintjén, s a Felhők-ből is mást vennék (Emlékezet, A bánat? egy nagy óceán). Petőfi költészetének aranyéve, a házasságát követő esztendő nincs eléggé képviselve. Íme, még néhány cím, innen és amonnan: Szerelmem zúgó tenger, Szép napkeletnek, Hideg, hideg van ott kinn, Az év végén, Még alig volt reggel, Itt van az ősz, Homér és Oszián, Véres napokról álmodom... Embarras de richesse. Petőfinél tipikusan az az eset, hogy leghíresebb versei nem mindig egyúttal a legjobbak. Az antológiaszerkesztő feladata föltárni a híres ember alatt a nagy költőt. Még azt kérdem: a Tündérálom helyett nem volna fontosabb és jellemzőbb a Bolond Istók?
Aranynál, bármily szépek, mégsem állíthatók az első sorba oly versek, mint a Névnapi gondolatok, V. László (e zsánerből elég a Szondi-vers), Both bajnok özvegye, Tengeri-hántás, Epilogus. Viszont elmaradhatatlannak ítélem a balladák közül A walesi bárdok-at, Ágnes asszony-t, Híd-avatás-t s talán még a Toldi estéjé-be szőtt Szent László-balladát is, egyéb versekből a Juliská-hoz (Bús az ősznek...), A lejtőn, Balzsamcsepp, A dalnok búja, A gyermek és szivárvány, Családi kör stb. nagyobb joggal szerepelhetnének, mint a közlöttek némelyike.
Tompától elég lenne az első három mutatvány (Őszi tájnak..., A gólya, A madár fiaihoz). Gyulaitól mindenesetre felvenném az Éji látogatás-t is. Tóth Kálmán egészen elmaradhatna. Vajdának néhány verse a magyar poézis legmagasabb szintjén áll, s ezekből nincs mind itt. Az üstökös-t, a Magány-t, a Nyári les-t, az Emléksorok-at nem mellőztem volna (még inkább a Harminc év múlva címűről mondtam volna le). Reviczky Utolsó versei-nek egy vagy két darabja megérdemelné hogy a Pán halála mellett szerepeljen. Komjáthyt túlbecsüli Gragger: e költőnek csak szándékai nagyok, nem sikere.
Kiss József jelentőségéhez mérten szerepel. Endrődi és Szabolcska kissé azon túl is. Röviden jut viszont Kozma Andor: a választott vers nem reprezentálja őt méltóan. És miért maradt ki Bárd Miklós, sőt a sokkal jelentősebb Zempléni Árpád is? És miért szerepel Ignotus csak egy verssel, ahol kortársaitól többnyire kettő jön? A Bölcsődal-nak legalább nem lenne szabad hiányozni.
Adytól cirka húsz verset találok, de a választás nem elégít ki. Hogy maradhat el például Az ős Kaján onnan, ahol helyet talál a Sírás az Élet-fa alatt, A magyar messiások vagy a Ha holtan találkozunk? De éppúgy kimaradt a Harc a Nagyúrral, Új vizeken, Párisban járt az ősz, Beszélgetés egy szekfűvel, Hepehupás vén Szilágyban, Fölszállott a páva, Add nekem a szemeidet, "Ádám, hol vagy?", Vezeklő vigadozás, Séta bölcső-helyem körül, A szivárvány halála, Magyar jakobinus dala, Az Idő rostájában (fontosabb, mint a Sípja régi babonának), Intés az őrzőkhöz, Ifjú szívekben élek stb. stb.
Kosztolányit nem reprezentálja a közlött két régi vers. Kosztolányi remekei - úgy gondolom - a Hitves, a Boldog, szomorú dal, Ádám fiam útravalója s hasonlók. Szép Ernő méltóbb versekkel szerepel, de ami ő után jön, az a könyv legszerencsétlenebb része. Valóságos mozaik, egy csomó költő, mind csak egy-egy verssel - s neveket, címeket mintha csak a véletlen hordott volna össze. A költők kiválasztásában Gragger láthatólag valami udvarias teljességre törekedett - de a teljességet sem érte el. Íme, négy hiányzó, súlyos név: Gellért Oszkár, Füst Milán, Juhász Gyula és Karinthy Frigyes.
Gellért (aki fellépésével Adyt is megelőzte) az új nemzedéknek legtermékenyebb s egyszersmind legnagyobb értékű költői közé tartozik. Tavaly megjelent nagy versgyűjteménye meggyőzően demonstrálja ezt. Ez a könyv bőven tartalmaz oly darabokat, melyek igaz emberi tartalmukkal bármely antológiában méltóan büszkélkedhetnének. Juhász szintén a legelső jelentkezők közt állt az első sorban, magyar mélabúja oly akkord, mely nélkül a kórus tökéletlen marad. Füst Milán a magyar szabad vers első művésze, hangjának bizarr mélységével egészen külön helyet igényelhet. Karinthy Martinovics-a és Dúdoló-ja bizonnyal méltón kérhet helyet. E kiválókkal szemben áll Gyóni Géza, akitől alig lehetne oly verset találni, mely ezen a nívón megállhasson. A közlött sem olyan.
E nagy tévedésekhez sorakozik, hogy Tóth Árpád csak egy verssel szerepel, mely bármilyen szép, magában nem reprezentálhatja ezt a nagy és gáncstalan költőt. A Meddő órán, a Lámpafény, az Éjféli eső, a rekettyebokorhoz szóló Elégia nélkül minden magyar antológia hiányos lesz. Igazságtalan az antológia Nagy Zoltánnal szemben is: tőle mást és többet kívánnánk. Többet Kaffkától is: legalább egyet szabad verseiből. Kemény Simontól, Kassáktól, Végváritól szép darabokat találok, már Lesznaitól mást választottam volna.
E felsorolásban nyílt kérdésnek hagytuk azt a két problémát, ami minden antológiánál fölmerül: helyes-e felvenni nagyobb költemények lírai részleteit? S helyes-e felvenni elbeszélő költeményeket? Azt hisszük, az ily kérdéseket nem elvszerűleg, hanem esetenként kell eldönteni. Végül két fontos prolegomenánk van minden leendő magyar antológia számára. Az egyik ez: az antológia a Tökéletesség könyve legyen, kísérletek, tapogatózások, bármily nagy volna is történeti fontosságuk, éppoly kevéssé valók ide, mint fonnyadt virág a télire eltett gyümölcs közé. (Nem venném föl például a ledőlt diófához szóló ódát, mikor ez csak próbálgatása annak, amit Berzsenyi csinált meg.) A másik ez: az antológiának nem szabad az egyéni ízlés művének lennie. Ez nem annyit jelent, hogy nem szabad felfedezéseket tenni, de e felfedezéseknek számolni kell a legjobb olvasók köztudatával. Semmit sem szabad felvennem kizárólag azért, mert nekem tetszik. Aztán: sem fölvenni, sem kihagyni nem szabad valamit csupán azért, mert híres vagy "elcsépelt". Más kritériumra van szükség, s ez a kritérium nem is hiányzik. A versek szépsége nem annyira egyéni dolog, mint gondolná az ember. Az örök és tökéletes szavaknak saját ízük van, melyet ezer között is kiérzünk; az ilyen hangok mintha kiszakadtak volna az Időből, s századokon át egymásnak felelnek. (Ezért nem hallja meg őket mindig a tudós - a történet kutatója, akit az Idő hangjai érdekelnek.)
1923
EGY FIATAL KÖLTŐ
Talán igaz, hogy a költők csoportokban jönnek, mint a madarak, s mint Arany után, úgy Ady után is csöndnek kell lenni, míg majd az új csapat fölveri a magyar Parnasszust. Talán a priori hiábavaló évente várni az új tehetséget - s kivált ezekben az években, mikor a Cél hámba fogta az ifjak lelkét, a szabadságot mumusnak festik elébük, s kultúránk tornyát inkább azért mutogatják nekik, hogy lerombolják, mint hogy továbbépítsék. A "tekintélyek tisztelete" helyeselt jelszóvá lett ma, akár a középkorban, de sohasem nőtt még fel nemzedék, mely távolabb lett volna a Szellem tekintélyeinek tiszteletétől, mint ez a mai magyar. Ők nem a Szellem, hanem a nyers erő tiszteletében és fegyelmében nőttek.
Annál nagyobb az érdeklődésünk egy új költő előtt, aki szinte mindenben azt akarja adni, amit e mai korosztálytól legkevésbé várnánk: tanulmányt, művészetet, világirodalmi kultúrába való kapcsolódást, higgadt fölényt és szabadságot az aktuális világnézetekkel és irányokkal szemben. Aki nem tudná, alig hinné, hogy Szabó Lőrinc - a Föld, erdő, Isten című verseskönyv szerzője - ebből az új, háborúban nőtt korosztályból való. Alig ismerünk higgadtabb lírát az övénél, szinte ész és tapasztalás látszanak szólni verseiből, s még legérzelmibb hangjai is inkább a kiábrándultság, mint a forrongás hangjai, nem szenvedélyes, hanem nyugodt és bölcs kiábrándulásé... Még művészete sem fiatalos: távol a fiatalság könnyűségétől és pongyolaságától, más részről távol van a nehéz és bizarr formákkal való játéktól is, a virtuóz kedvtől, mely az erejét mutogató újoncot jellemzi.
A kritikus önkénytelenül magyarázatát keresi a tüneménynek, s mélyebbre hatva ebben a lehiggadt könyvben is fölfedezi a rejtett fiatalságot.
A költői fejlődés ismert tünete, hogy a nyelv előbb születik meg, mint a mondanivaló, a méh megépíti művészi sejtjeit a jövendő méznek, kész fegyverzetben próbálgatja erejét az ifjú, mikor még azt sem tudja, kivel és miért fog harcolni. (Goethe és Shakespeare fiatalkori versei gyakran úgy hatnak, mint valami nagyszerű stílusgyakorlatok.) Szabó Lőrinc is, mint virtuóz kezdte. A rímek, az alliterációk, a formai nehézségek és különösségek vonzották, rajongani tudott egy enjambement-ért, egy furcsa asszonáncért, egy szokatlan szóért, mely versben eleddig nem nyert polgárjogot. Első versei, melyeket olvastam, mértéktelenek voltak ilyesmiben. Később a műfordítás feladataival birkózott, tovább keresve a nehézségeket, Omar Khajjámnak és főleg Shakespeare szonettjeinek átültetései meghozták számára a sikert, s egyszersmind korán meghozták fiatal művészetének a fegyelmét, a szigorú iskolát.
Ez a fegyelem hamarosan megláttatá vele a külsőleges virtuozitás ürességét, s költészete egy más virtuozitás felé növekedett, mely nehezebb és nagyobb érdem amannál. A rafinált művészet benyomását kelteni egyszerű, többnyire rímtelen versekben, hangosság nélküli, gyakran szinte a prózához közel álló szavakkal: "oly cél, minőt óhajthat a nemes". Szabó Lőrinc teljes, szinte hideg tudatossággal tör e cél felé, melyre fiatal éveinek mestere, példája, Stefan George, saját útjával, saját költészetének fejlődésével is vezette. Szabó Lőrinc nem tartozik azok közé a fiatalok közé, akik mindenáron eredetiséget és modernséget hajszolnak. A műfordítás szigorú iskolája s a világirodalom nagy remekeinek tanulmánya megismertette őt a művészi hagyomány és példák értékével. Komoly s fogyhatatlan ambíciója itt sem állt meg addig, míg a példák példájáig, az örök, antik példákig nem jutott, a latin és görög irodalomig, melynek nyugodt racionalizmusa s belső formáinak tökéletessége eszes és törekvő lényének megfelelt. De a tanulmány, mint a virtuozitás, diszkrét marad, s inkább a belső formák tisztaságában s egy-egy, szinte észrevétlenül belopott görögös verssorban, mitológiai vagy históriai reminiszcenciában nyilatkozik.
Ez a nagy, tanulmányos törekvés és céltudatosság - mely ezt a költőt a mai magyar költészet legnagyobb becsvágyú tanulójának mutatja - magával hozza azt, hogy Szabó Lőrinc költeményei inkább valami intellektuális szépérzékhez szólnak. A forma - nem a külső, hanem a belső forma valami tudatos geometriája az, ami bennük gyönyörködtet. Ez erős egyéni reliefet ad nekik. Adytól kezdve modern líránk inkább antiintellektuálisnak nevezhető, zene, kép s mindig a szavak mögött maradó érzések szemnek, fülnek, szívnek szólnak inkább, mint az értelem harmóniavágyának, s még legtudatosabb művészeinknél is az értelem csak alázatos inas szerepét tölti be. Szabó Lőrincnél az értelem vezet, szín, zene, érzelem, erősen kontrollálva csak az értelem által kirendelt helyet kaphatja, s ez növeli verseinek (hogy úgy mondjam) klasszicizáló zamatát, mely biztosan fő vonzóerejük lesz. Verseinek egy részében szinte úgy tűnik fel, hogy a mondanivalót és az érzelmi anyagot csak a játékai számára ürügyet kívánó értelem keresgélte össze, s ezek a versek artisztikus helyzetdalok gyanánt hatnak. Itt eszközei még az impresszionizmus eszközeivel rokonok. Másutt a mondanivaló maga is egészen nyíltan értelmi, majdnem azt lehetne mondani: politikai és világnézeti kritika, merész, szabad, higgadt és rokonszenves, bár racionalizmusában kissé távol a magyar közösség tényleges sebeitől és érzéseitől. Itt az eszközök a gnómaszerű klasszikus költészet eszközeihez közelednek. Másutt végre ezt a nagy tudatosságot elfogja a tudattalan nosztalgiája: erdő, rét, egyszerű érzések, vad természet nosztalgiája, melankolikus vággyal sóhajt ezek felé, s akkor adja legmélyebb hangjait.
1923
[BESZÉD A SZEGEDI JUHÁSZ GYULA-ÜNNEPSÉGEN]
Igen tisztelt ünneplő közönség!
Azzal a gondolattal jöttem le ide Szegedre, hogy végre egyszer megfogom Juhász Gyulát.
Bocsássanak meg, ha Juhász Gyuláról akarva beszélni, magamról beszélek - de nehéz ezt kikerülni nekem, mikor éppen a Juhász Gyula elmúlt éveit ünnepeljük: hisz ezek az én elmúlt éveim! Juhász Gyula és Szeged az én életemnek is egy felejthetetlen darabja! Ó, mennyi minden fűzi az én múltamat is Juhász Gyulához - és íme, tizenöt éve alig láttuk egymást! Nem tudtam vele találkozni, szinte az volt az érzésem, hogy ő kerül engem; és éppen ezért mondtam az imént, hogy most megfogom őt: azzal a gondolattal jöttem le Szegedre, hogy végre egyszer megfogom őt!
Ez az ember másfél évtizede menekül előlem.
De van is oka menekülni, nagy számadással tartozik nekem, súlyos vétséget követett el ellenem, s azért még felelősségre kell vonnom őt. Ő volt tudniillik igazában az én első irodalmi felfedezőm, szinte erőszakkal cibált ki magával együtt az úgynevezett nyilvánosságra, ami ugyan Magyarországon versek számára egy kissé nagyzó név: önök nem is ismerik ezt a Juhász Gyulát, aki önök közt él, nem tudják, milyen kaján, kárörvendő ember; gondolta: ha én úgy, te is úgy; ha én kiállok arra a szégyenpadra, amit magyar Parnasszusnak csúfolnak, arra a pódiumra, ahol több gáncs terem, mint dicsőség, erre a versenyre, melynek a homokja éget, erre a pályára, melynek kenyere küszködés, erre a tengerre, melynek a gyöngye szenvedés: állj ki te is! égj te is! küszködj te is! szenvedj te is! És azóta égünk, szegénykedünk és szenvedünk együtt, ki Szegeden, ki másfelé szerte e hazában, s noha messze egymástól, mégis úgy érezzük, mint a katona érezheti a rohamban a társa vállának melegét a vállán, a társ kezének szorítását a kezén; azóta elváltunk, mégis együtt vagyunk, egy a táborunk, a magyar szellem harcának tábora; egy a célunk, a dicsőség, nem a magunké, hanem a magyar szellemé; egy a fegyverünk is, jó fegyver, derék fegyver; amit áhítattal csiszolgatunk s köszörülünk, ez a fényes, acélos magyar nyelv! Csak testileg nem tudunk találkozni, mert persze ő menekült előlem! És most - lám - itt fogom meg a jubileumán. Én istenem! Huszonöt év! Az ember csodálkozik, hogy nem fehér hajjal, nem lobogó, ősz szakállal látjuk viszont egymást! Micsoda huszonöt év volt ez! Miket éltünk át! Micsoda sorsa volt a magyar írónak! Kivált az utolsó esztendők. Kedvem volna azt kérdezni: csak huszonöt év volt? Száznak tűnik fel... pedig a magam részéről még a huszonöt évvel sem dicsekedhetem; azon kellene inkább csodálkoznom, hogy már huszonöt év, már egy negyedszázad! hogy valaki, akivel egy évben születtem, negyedszázados diákja már ennek a magyar iskolának - oly öregek vagyunk már, kedves Juhász Gyula? Lám, te megelőztél valamennyiünket - beültél jókor az első padba, és mikor becitáltál engem, és leültettél szépen magad mellé... én úgy néztem rád, mint kisdiák néz a nagydiákra, aki már évek óta vitézkedik a kollégiumban - és egy kicsit még ma is ezzel a tisztelettel nézek rád, te kedves, okos és komoly, nagydiák! Mert te már nagyon sokat tudtál akkor, amit nekünk csak lassan kellett megtanulni, és ma sem tudtuk megtanulni elég jól; tudtad, hogy mi minden nem érdemes itten, tudtad, hogy milyen szomorúság magyarnak születni, és milyen keserű nálunk a dicsőség íze, tudtad, hogy jobb megülni mozdulatlan, talán a búbos kemence mellett, melyről énekeltél, "megférnek a jó emberek", távol maradni a vásártól nekünk, akiknek minden érintés fáj; és mint nagydiák, úgy néztél bizonnyal erre a mi iskolánkra is, nem sok tisztelettel, néha rosszkedvvel tán, mosolyogva a fontoskodó, méltatlan tanárokon, a törtető, ostoba jó tanulókon, szomorú mosolygással... Titokban egy egészen más iskolának voltál a diákja te, magyar tájak lapjait búvárolta szemed, és magyar szíved volt a professzorod is: amit ebben az iskolában tanultál, azon nem mosolyogtál volna. Lenézted a szegény törtetőket: pedig te voltál az igazi törtető; elbújtál tőlünk, mint aki biztos a dolgában; magadban szőtted a hálódat, azt a csodálatos hálót, amellyel szíveket fog a költő; ó, te nagyon különös, elvonult, messze leső pajtás voltál; de most megfogtalak! Most eléd állok, és számon kérem tőled, emlékszel-e? Emlékszel-e a régi időkre? Voltál ám te is egyszer miközöttünk éppen olyan bolondos, forrongó, hiú álmok vitéze, mint akármelyikünk! Emlékszel még az egyetemre, a régi órákra, amelyeken fiatal fejekbe egy új magyar kultúra mustja forrt? És emlékszel-e hát Szegedre, erre a Szegedre, ahová most visszajöttem érted annyi sok év után; ahol akkor egy darabig együtt éltem veled, hosszú sétákban a Tisza-parton, amikor Nietzschéről beszéltünk és Arany Jánosról, Baudelaire-ről és Csokonairól; emlékszel-e? és amikor biztattál az Ipar utcában, hogy küldjem el a verseimet pesti szerkesztőkhöz; emlékszel-e? Nagyváradra, A Holnap-ra, ahol először hoztad néhány darabomat, meg se kérdeztél, világ szeme elé, kipellengéreztél a világ előtt, magad mellett abban a könyvben, ami úgy szólt akkor, mint a feltörő érc zengése a régi kapukon? Gúnyosan küldted aztán a könyvet utánam egy sor levél nélkül, mintha mondanád: látod, itt vagy te is! velünk vagy te is! harcolsz te is! szenvedni fogsz te is! Többet nem is írtál; s mikor nagyon zaklattalak a levélért, akkor egy másik aláírást küldtél a magadé helyett, egy nevet, mely szimbolikus névvé vált azóta, melyet a halál is megszentelt azóta, s melyet kimondani még ma is tüntetés: az Ady Endréét. Egy darab irodalomtörténet ez. Megvonultál az ő neve mögé.
És valósággal kerültél azóta, mintha attól félnél, hogy egyszer még számon kérem tőled, amiért engem is a csatasorba állítottál. De íme, megfogtalak, utolértelek most, huszonötödik munkaéved e pompás megállóján, és nem eresztelek el többet, most megállom rajtad a bosszúmat, megállj! Ha te kicipeltél engem a nyilvánosság elé, s ha csatasorba állítottál egykor, egy kis irodalmi csetepaténak csatasorába: most itt az idő szemedbe mondani, hogy hiszen te egy nagyobb harc csatasorában állsz, egy örök magyar harc csatasorában, amelynek élén már halottak járnak; és ettől a harctól te még a halálban sem fogsz megszabadulni, ahogy azok a halottak harcolnak holtan is az élőknek élén. Amint engemet kerültél, Juhász Gyula, úgy kerülted a dicsőséget is; s amint elvonultál akkor leveledben ama nagy név mögé, úgy vonultál hátra neveddel sokszor kis nevek mögé is:
de hiába, mert a dicsőség is rád lel!
neved kiég, mint csillag a felhőből
- óh, hiába vonultál a nyomoruság felhője mögé,
érző szíved hangja igazi magyar melankóliádé, melyről magad ígérted, hogy "túlzengi majd a Hindenburgokat", be fog zengeni azokba a boldogabb magyar évekbe is, melyek hisszük, hogy egyszer még elkövetkeznek!
A SZERKESZTŐ TOLLA
1
Az Osvát-jubileum lezajlott; a Nyugat fényes ünnepet rendezett szerkesztőjének tiszteletére, melyen majdnem minden törzsökös Nyugat-író előadta egy-egy munkáját. Úgy vonultunk el Osvát Ernő előtt, mint a tanár előtt a vizsgázó diákok vagy a Vezér előtt a katonák, akiket ő állított hajdan csatasorba... Én két verset hoztam el magammal, nem új verset, hanem régieket, mert úgy szántam - és többen úgy szántuk, hogy azt a munkánkat mondjuk el előtte, amit ő legelőször hozott világ elé a Nyugat-ban. Kertésznek kedvesebb az első rügy, mint a kinyílt virág, szőlősgazdának az új bor több öröm, mint a pince megnemesedett kincse, s talán kedves lesz Neki is, mint nekünk, visszaidézni az első éveket, a nagy harc éveit, mikor oly hős bizalommal szálltunk a táborba - az Ő hadserege - és közöttünk még az, aki ma már halottak élén jár... Mi többiek, kik voltunk még akkor? hisz a rügy nem lomb még: nem vet árnyat, és nem zöldell messzire - a gondatlan szem nem is veszi észre, s a rügyező fákat száraznak és csupasznak nézheti. Mit mondhatnánk a fák barátjának kedvesebbet, mint ha emlékeztetjük a rügyekre, melyekben Ő már meglátta a jövendő erdőt? Hordjuk hozzája erdőnk zsengéit, amiket ő mentett meg, hogy el ne fagyjanak a közönyben, el ne pusztuljanak a viharban; ó, szomorú a magyar erdő zsengéinek sorsa! Mennyi gúnyos szél zúgott körülöttünk, mennyi fagyos lehelet lehelt ránk! A szerkesztő, aki kíméletlen volt a nyesőollóval, tudott karónak állni kedvenc plántái mellé, tudott védőkerítést vonni köréjük.
Elmondom, hogyan kerültem én az Osvát Ernő gárdájába. A Nyugat első évfolyamában kritika jelent meg arról a híressé vált váradi verseskönyvről, ami az én első darabjaimat hozta; messze, havasok alján búsultam én akkor. Kiváló költő írta a kritikát, szép és okos cikk volt, de kissé túl szigorú, engem alig méltatott említésre. Havasok alján csüggedtem én akkor. Most jól megérteni, mit tett Osvát Ernő, ahhoz tudni kell, mi neki az írott szó: ennek az írónak, aki sohasem ír! Lapjában eladdig még egyetlen szó sem jelent meg tőle; láthatatlan állt mögöttünk, mint Siegfried a küzdő Gunther mögött. A toll, úgy képzelem, valami súlyos és forró lehetett mindig a kezében. Az írás tisztelete, szinte mint egy vallásos tilalom, megnehezítette betűit, s megsokszorozta értéküket. S ezért az a szerkesztői jegyzet, amit akkor ehhez a kritikához csatolt, s amelyben, kilépve a láthatatlanságból, engem, fiatal és ismeretlen költőt, különösen és név szerint védelmébe fogott, ez a pár egyszerű és prózai szó a csillag alatt szinte avval a pátosszal hatott, mint mikor a néma megszólal, váratlan és csodamód, hogy valami drága kincset megvédjen. Pár nap, és már levelet is kaptam tőle, messze Fogarasba. Egy valóságos levelet Osvát Ernőtől! Én persze akkor még nem is tudtam, hogy milyen nagy és ritka dolog ez; jól őrizze, aki kapott tőle! Az én levelem csak egyetlen sor volt: de e sortól kapuk tárultak, Budapest kapui, a szegény vidéki költő előtt. "Igen tisztelt Uram! Kérem, küldje el nekem az összes műveit!" - így szólt a pesti szerkesztő levele. Akkor küldtem neki azt a verset, amit elsőnek olvastam föl jubileumi ünnepén, nemsokára azután meghívott, menjek föl én magam Budapestre, és lépjek föl egy Nyugat-esten, akkor mondtam el először a második darabot. Fiatal sorsom állomásait jelzik ezek a versek, első megjelenésemet Budapest előtt, írásban és szóban: ezt a sorsot Osvát Ernő igazgatta és emelte, nem külső hatalommal, szegény és névtelen maga is; egyedül szeme és szíve erejével, ami a legnagyobb erő a világon. Még csak az írás hatalmára sem volt szüksége, egyetlen sor levélen kívül, hogy életemet megfordítsa. Aminthogy egyetlen könyvet sem kellett írnia, s mégis meg tudta fordítani a magyar irodalom sorsát.
2
Osvát Ernő mégis hagyott egy könyvet. Egy szép, nemes írást - kicsit, de kis könyv is nagy lehet belülről. A kritikusnak meg kéne kérdezni, irodalmunk jövendő törzsműveinek egyikét tartja-e kezében? Vagy csak töredékes, melléktermésszerű adalékát egy eltűnt életnek, mely papír helyett inkább egyenesen a lelkekre írt, s mások művein át építette magát a jövőbe? Azon a kegyeleten és szereteten, mellyel Osvát könyvét bibliotékánk polcára helyezzük, alig változtathat e kérdés válasza. Minő az aforizma műfaj értéke, s Osvát aforizmáinak helye e műfaj kül- és belföldi történetében: megvitatásra méltó problémák. De műfaj és történet elhalványulnak a személyes ügy mellett, s Osvát Ernő sohsem halhat meg úgy, hogy a Nyugat írói és olvasói számára személyes ügy ne maradjon. Az elégedetlenség könyvé-nek minden lapjára egy tragikus lélek árnyéka esik. Az aforizma rendesen olyan, mint a buborék: könnyű, hideg és csillogó. A tudat intelligens felszínein lebeg, s nem ereszkedik az érzelmek zavaros mélyébe. Megszoktuk a könnyű szellemű népek műfajának tekinteni, akik szeretik a logikai játékokat, mint a görög és francia. A magyar irodalomban úgyszólván nincs is aforizma. Eötvös Gondolatai rövid elmefuttatások vagy szónoklatok; esetleg töredékek: összefüggő eszmemenetek pillérei. A súlyos és komoly magyar ész nehezen tűri, hogy gondolatai fürgén és egyenkint guruljanak, mint a láncból kiszabadult gyűrűk. Az igazi aforizmához valami kerekség és üresség tartozik; üres forma, s mintegy kiszivattyúzva mindaz, ami tartalomként a világgal és élettel összefűzné; az aforizma forog és forgatható. Egy parodizáló francia ellentétükre fordította La Rochefoucauld aforizmáit; kiderült, hogy a gondolatok gyakran megfordítva is éppoly szellemesek, mélyek és igazak.
Osvát Ernő aforizmáit nem lehetne megfordítani. Szigorúan, végzetesen egyértelműek ezek, s távol vannak attól, hogy puszta formává csiszolt gondolatok legyenek. Ha az aforizmagyárosok megszokott módszere a "kiszivattyúzás": Osváté ellenkezőleg a sűrítés és bezsúfolás. Látszólag Osvát aforizmái is "gondolatok": de szemmel látható az a szinte izgatott törekvés, tudatosan vagy tudattalanul, ezekbe a gondolatokba mennél több lelki tartalmat zsúfolni bele. Nem gondolati, hanem lelki tartalmat: mert ezek az aforizmák éppoly kevéssé termékei az analizáló és logikus észnek, mint a hideg és csillogó ötletnek. Nem epigrammok, de nem is futó esszék és tanulmányok, mint a Nietzsche-félék. Hanem rövid lírai költemények. Prózaversek két-három sorban, melyek majdnem mindig az író legféltettebb belső titkaival függnek valahogyan össze, s helyenkint magas költői szépségeket érnek el.
A féltett titkokkal való összefüggést csak az veszi észre, aki az aforizmákat együtt és egymás fényében figyelmesebben tanulmányozza; a magas költői szépségek azonban könnyen és első olvasásra szembetűnnek. Mégsem könnyű és szárnyaló szépségek ezek: ellenkezőleg, nagy küzdelem nyomait éreztetik, amint a szűkszavú formában elénk ömlenek, cseppenként, mintegy valami szűk nyílású edényen át csobogva. Az ember úgy érzi, hogy megtorlódtak valahol az ajk küszöbe körül, és egymásnak állják el az útját. Ez az a "gondolatgazdagság, ami mondanivaló-szegénységre vezet". Osvát jól ismeri és finoman elemzi a saját írói gátlásait, melyek kényszerűen vitték az aforizma formához, mint Nietzschét a betegség. Mint minden igazi művész, a szükségből erényt csinál, s a kínos küszködésből, mely szinte minden mondatát túlstilizálni viszi, a gondolatzsúfolás sajátos bravúrja kerül ki diadalmasan. "Valami mutatványosság van a legtöbb írásban - mondja egy helyt -, de a kitűnő íróknál is." Osvát maga a leghősiesebb mutatványos: a néma, aki megszólal, akinek minden szó harcba és éles fájdalomba kerül, s aki mégis beszél, tömötten, ekonomikusan, önmegtagadó heroizmussal.
S akaratlanul is örök nevelője az irodalomnak: még ebben a fájdalmas túlstilizáltságában is példát ad ő! Szükséges és időszerű példát a magyar írók nagy átlagának, kik nagyon is könnyen és fájdalom nélkül tudnak írni, fájdalom és művészet nélkül, mert hisz a kettő egy. E küzdelmes formálás diadalai és kínjai mellett szinte nem számítanak a témák, melyek főleg a tudomány és irodalom köreit, egy szellemiekben élő ember életét ölelik körül, igen gyakran a szerkesztés problémavilágával érintkeznek, s csak ritkábban pillantanak az emberi lét konkrétebb és hétköznapibb tájaira. E különböző témákat egy dolog fogja össze mind, mégis eggyé és életté: a morális nézőpont, melyen mindannyit átszűri, mintegy kérlelhetetlen marószerben, hol minden rejtett makula előjön. A nagy nevelő számára az egész emberi élet morális probléma, s az irodalmi és tudományos problémák a morális problémáknak egy-egy tartománya. Az egész könyv morálja pedig az irgalmatlan őszinteség s bátor szembenézés a gondolat Medúza-arcával.
Az, ami első pillanatra csak a gondolat őszinteségének látszik, voltaképp a lélek őszintesége. S talán ez avatja ezt a kötetet lírává. Valami olyan lírává, mint a parnassieneké, akik egyetlen szót sem ejtenek magukról, s óvatosan kerülnek minden célzást, mely személyes dolgaikra lenne vonatkoztatható: de a küzdelmes forma minden modulációja legbensőbb küzdelmeiket árulja el, s szemérmes szavaikban legtitkoltabb érzéseik izzanak. Osvát esetében ez a líraiság annál őszintébb, mert teljességgel tudatalatti. Úgy hat ránk, hogy minden gondolatát fojtott érzések, lelkiismereti harcok és szigorú ösztönök diktálják. S ha egy-egy maxima önmagában nem látszanék vallani szerzőjéről, annál nagyobb vallomásértéket nyer a többinek fényében. Egyikből a másikba fut a líra titkos árama, s így lesz líra ez az egész könyv, mely a szenvedő, töprengő, önmagában élő, gátlásaival küszködő s önnön lelkével vitázó Osvát Ernőnek olyan arcképe marad, amihez azok, akiket a magas szellemiség sorsa és dokumentumai érdekelnek, mindig vissza fognak járni.
Ezek bizony kevesen vannak, talán mindig is kevesen lesznek. Osvát könyvét e kevesek számára kevés, de gyönyörű példányban adta ki az elhunytnak "egy hű tisztelője". E hű tisztelő nemes áldozatkészsége megérdemli a magyar írók háláját, akiknek kezébe ő adta a legszebb ereklyét felejthetetlen mesterükről; s méltó köszönetre a Kner-féle gyomai nyomda is, mely ismert ízlésével s tökéletes mesterségtudásával állott a kegyeletes cél szolgálatába. A gondolatok, melyeket Osvát minden írása közül egyedül ítélt maradnivalóknak, illő köntösben s Ignotus igen szép és tartalmas bevezetésével kerültek a világ elé. Mégis nem hallgathatjuk el egy megjegyzésünket. Az aforizmák helyenkint tipográfiai szempontból - hogy a lap vége az aforizma végével összeessen - más sorrendben jönnek egymás után, mint az első kiadás alkalmából, mely tudvalevőleg a Pesti Napló-ban történt folytatásokban. Ezt mi helytelennek érezzük. Ahol a tipográfia és a filológia összeütközik, a filológiának kell előnyt adni. A sorrend nem mindenütt volt mellékes. Egyik aforizmából a másikba finom szálak vezetnek át, s még ahol ezeket a szálakat mi nem látnók is, tisztelnünk kell a szerző akaratát, ki talán rejtett vonatkozásokat érzett s kívánt tudat alatt éreztetni, Én még az újságbeli folytatásokat is jeleztem volna, legalább egy-egy fejezetszámmal, mint kisebb egységeket: hisz talán ezek sem véletlenül verődtek így össze. Osvát maga rendezte folytatásról folytatásra gondolatait, s nem valószínű, hogy tisztán a véletlenre bízta volna az egyes közzétett ciklusok összeállítását.
De súlyosabb panaszunk is van: a könyvből egy teljes folytatás aforizma, az utolsó s nem a legjelentéktelenebb, mindenestül kimaradt. Osvát gondolatai nem tizenkét folytatásban jelentek meg, mint ahogy a Kner-kiadás kolofonja mondja, hanem tizenháromban. A tizenkettedik után egyheti szünet volt, s ez okozhatta az utolsónak elfeledését. A veszteség nagyon érzékeny, mert az áldozatul esett szövegben a legszebb, legmélyebb, leglíraibb aforizmák néhánya található. Úgy hisszük, kötelességet teljesítünk, mikor az elmaradt ciklust itt újra lenyomtatjuk, hogy hozzáférhetően őrizzék a Nyugat otthonos hasábjai addig is, míg talán Az elégedetlenség könyvé-nek egy eljövendő új kiadásában ez az utolsó folytatás is helyet talál. Bizonnyal szükséges lesz, hogy Osvát művét előbb-utóbb azoknak is kezébe adjuk, kik e gyönyörű kétszáz példány közül egyiket sem tudják megszerezni. Osvát műve nem maradhat csupán kegyeleti tárgy: az irodalom eleven táplálékává kell válnia.
1923
UTOLSÓ ADY-KÖNYV
Az Ady-kultusznak vannak kinövései, amikről már egyszer szólni kell. Mikor Ady meghalt, magam voltam az elsők egyike, akik hangosan figyelmeztették barátait és ismerőseit, hogy ennek a nagy embernek egész élete kincs, egyetlen emlékét sem szabad veszni hagyni. Talán (igaza van Fenyő Miksának) Eckermannokká kellett volna válnunk, az igaz megértés szolgálatában. De megsokasodtak az Eckermannok, akik más gazdákhoz szegődtek: a Kíváncsiság, a Hiúság, a Lúdbőrzés, a Közönség-Minden-Ösztöne parancsol nekik. A költő pedig nem primadonna, s emlékének nem volna szabad hasonlatosnak lenni egy primadonna emlékéhez. Mást és komolyabbat! A költő művébe égeti jobb részét a világ számára, ami marad, csak hamu és ereklye. S az ereklyetisztelet szomszédja a bálványimádásnak. A próféta ruháit csókolják, s szavait felejtik. A próféta gesztusát idézik. A gesztus hangsúlyt adhat a szavaknak: de a mozikép erről a gesztusról a szavak nélkül sokszor komikus, bámulása legjobb esetben is üres passzió. A póz marad, s a póz nem a legbecsesebb tétele egy nagy ember életszámlájának: kincses lényegéhez alig van több köze, mint a színész egyéniségéhez a festéknek, melyet arcára ken, hogy a lámpák fénye el ne halványítsa. Amire szükség lehetett az élet színpadának alattomos és mesterséges lámpái előtt, az értelmét veszti a halhatatlanság erős napfényében. Az a beállítás, amiben Ady pózait és csakis pózait kapja ma egyre szeme elé a jámbor közönség, valósággal demoralizáló. A költő hagyatéka, a költő maga, a nagyszerű œuvre eltűnik a pózok és frázisok mögött.
Ezek a szavak önként tolulnak a tollunk alá, mikor végre egy oly Ady-kiadvány (Ady: Az utolsó hajók, Athenaeum) is hever az asztalunkon, mely nem csupán a géniusz toalett-titkait önti elénk, hanem a géniuszt magát szólaltatja meg, eddig ismeretlen műveiben, melyeket oly rég nélkülöztünk, s melyek bizony többet mondanak Adyról, mint öt úgynevezett életrajz s memoár. Teljesen egyetértünk Földessy Gyulával, a kötet érdemes kiadójával abban, hogy Ady termésének ez a betakarítatlan része nemcsak számban, hanem értékben is jelentékeny. Tudjuk, hogy A halottak élén kötet nem tartalmazza a háborús évek összes Ady-verseit, melyek lapokban szétszórva megjelentek: mintegy felét azoknak a költő vagy a kiadó különböző meggondolások alapján kihagyta. E meggondolások nem lehettek tisztán esztétikai jellegűek: legalább némely kihagyást így nehéz benne megérteni. Igaz ugyan, hogy A halottak élén az anyag egyenletesebb s egészben véve értékesebb részét gyűjtötte magába: mégis maradtak a posztumusz könyv számára oly darabok, melyek amannak is (és bármely verseskönyvnek) büszkeségei közé tartoznának. Ilyen például a Szent Lélek ünnepére, A Mindent hurcolva, A Csillaglovas szekérből, Új s új lovat, Babits Mihály könyve, A megcsúfolt Ember, Az utolsó hajók s még tán több is. Ezek a versek (melyek közül a legutóbbi már A halottak élén megjelenése utáni időből való) és mások - mint A mi háborúnk, A szent Lob, Új marquis-k nyaktilója, A földi kunyhóban, Szent Liber atyám - ugyanabban az érzelmi körben maradnak, melynek határairól és mélységéről már a 918-as kötet fogalmat adott! A béke és kultúra értékeinek hatalmas és mélyen rokonszenves siratása, olykor mégis a katasztrófa nagyszerűségére való eszmélés s feldobogás, nemzete bolondságának, becsapottságának keserű korholása, nemzetének és önmagának féltése, máskor dacos belenyugvás, együtt rohanás a hős rohanással, atavisztikus harcérzés s az elbúvás, félrevonulás jogának és kötelességének tiszta tudata, az egyéni élet szerelmi harcai és boldogságai, azoknak joga és szépsége a nagy világharc hátterében: csupa természetes és vakmerő őszinteséggel feltárt ösztönök: Ady háborús lírájának point de repère-jei. És mindig inkább, amint az idő s a háború haladt, a végső kétségbeesés a gonosz és ostoba fajtán, az emberen.
Ez a pont az, ahol a posztumusz kötet, amint időben túlmegy a kilencszáztizennyolcadikin, úgy túlmegy rajta a hangulat keserűségében, a sivár kétségbeesés érzésének intenzitásában is. A megcsúfolt Ember-re gondolok, Az utolsó hajók-ra, a Kiszakadt bús nótá-ra, az utolsó esztendő verseire, melyek A halottak élén kötetet nem csupán a pótlások gyanánt egészítik ki, hanem mintegy folytatással zárják le. Az utolsó e sorozatban az Üdvözlet a Győzőnek, a hazát féltő fájdalom e megható földadogása, utolsó meleg kibuggyanás az Adyban oly elnyomhatatlan és mindent áttörő faji érzés mélyeiből: ez a költő, mikor már levette kezét az Emberről, még mindig nem tudja levenni kezét a Magyarról.
A két kötet így csak együtt teljes, és együtt adja ki azt a nagyszerű szenzációt, amelynek talán nincs párja a világirodalomban: egy valóban nagy költő érzékenységének reagálását egy valóban átélt világkatasztrófára.
E tartalmi fontossága mellett Ady hátrahagyott kötete különös és mellőzhetetlen érdekességgel bír a költő művészetének értői s művészi fejlődésének vizsgálói számára is. S a sajátságos az, hogy ebben a tekintetben legérdekesebbek talán éppen a kötet kevésbé tökéletes darabjai: azok a versek, melyeket a költő a maga szempontjából, úgylehet, helyes kritikával mellőzött, vagy engedett mellőzni életében megjelent gyűjteményének összeállításánál.
Mert a benső, mély formai és fejlődési probléma, mely Ady művészetének tanulmányát épp ebben a stádiumában oly izgatóvá teszi, épp ezeknek a nem egészen kialakult, nyersen maradt, kísérletszerű vagy homályos daraboknak létével és sokasodásával függ össze. Ady kétségkívül nemcsak hogy nem hanyatlott, de haláláig emelkedett költői magasságaiban, s e posztumusz kötet legszebb versei semmiben sem állnak a régi híres versek mögött. Mégis egyre több a kísérlet, a műhelyforgács, a kidobott vázlat, a homályos elnagyolás, a lankadt, unt fintor - amilyen a Vér és arany, Az Illés szekerén, a Szeretném, ha szeretnének korában alig akad. Bizonyos, hogy a költő eljutott művészetének ahhoz a válságához, melyhez eljutni, úgy látszik, minden gazdag felsarjadással kivirágzott lírai elán lényegében van, melyhez a fiatalon indult lírikusok eljutnak a maguk egyéni fejlődésében is negyvenéves korukig, ha belső tüzük el nem égeti őket addigra, s melyhez eljutnak egész lírai korszakok - a mi valóban gazdagnak mondható lírai nemzedékünk is eljutott odáig, s Adyban legelőször. Nem a mondanivaló kiapadása ez, Adyban legkevésbé - hisz éppen most tódulnak új és nagy mondanivalói -, inkább formai megunás: a lírai formák elhasználódnak, és kiégnek a lélek folytonos feszültségének nagy hőfokában. Mennél nagyobb valamely lírikus, annál kevésbé képes folytatni s ismételni régi formáit, annál erősebben érzi az újnak szükségét, s ha ezt az újat saját alkata vagy az irodalmi moment meddősége folytán nem találhatja meg, elhallgat, vagy az irodalom más mezőire fejlődik át. (Jaj akkor, ha - mint Wordsworth - a terméketlen önismétlés kátyújába süllyed!)
Adynak ezt a korszakát a sok keresés és próbálás jellemzi. Még egyre-másra jönnek ki irónja alól a régi Ady-forma legnagyobb remekei, kiérten s megtisztultan: s a szomszéd versben már kísérletet kapunk, gyakran nyerset, abbahagyottat és elcsapottat, hogy alig ismerünk a klasszikus tökéletességig feljutott költőre. A klasszikus tökéletesség oly csúcs, melyen tovább nincs út: le kell szállni és újra kezdeni - vagy lebukni. Ady megpróbálja új, komplikált formákkal eliminálni a tökéletesség fenyegető unalmát - külsőségekkel emelni és variálni ezt a tökéletességet, mint a Vér: ős áldozat című versben (melynek formai érdekességét éppen Földessy egyik Ady-könyvében kifejtette). Hamar belátja, hogy nem ez az igazi lehetőség. Az igazi lehetőség csírája azokban a nyers, furcsa, látszólag hanyag, unt és összecsapott szavakban, egyszerű s mégis gyakran egészen homályos, ügyetlen kifejezésként ható darabokban rejlik, melyek a teljesedés mértékével mérve e kötet leggyöngébb részét alkotják. Gyakran úgy hat ez, mint erőltetése valaminek, ami nem akar menni - mindenesetre a lírikus makacs és hősi kitartása, mely előbb-utóbb utat tört volna új ércerekhez és friss forrásokhoz.
Különösen a homályosság a tanulságos itt. Adyt gyakran mondták homályosnak régebben is, de ez (a dacos költő néhány pour épater írt alkotásától eltekintve) az értetlen ostobák vádja volt. A túlértség és az újat keresés korszakai azonban mindig magukkal hozzák a homályosságot. A költő megveti és kerüli a kínálkozó, sima kifejezést, unja kifejteni s érthetően feltárni érzelmeit, unja régi formáit és eszközeit, melyek erre képesítenék, félszavakban és fintorokban beszél, igazában csak a maga számára. Így támadnak olyan zavart hatású, sokszor szinte meg sem érthető versek, mint a Még egyszer jönne, az Itthon az úrfi (melynek különben nagy szépségei vannak), Követelem a Holnapot, Hogy kevesen vagyunk, A némulás bosszúja, a Nem feleltem magamnak (tipikus példa) - és még több, másokban részletek, többnyire a befejezés, egy-egy homályos strófa szép versben (mint A legoktalanabb szerelem negyedik strófája). Így keletkeznek a nyelvi nyugtalanságok is, a kísérletező jelleg a szavakig hatol, s elpállnak az oly szavak, mint már A halottak élén kötetben volt az ellovan, itt a zivar, csobolták, negéden, látt, vér-rakonca, ingermetlen, borzonja (melyet nem tartok sajtóhibának), jobbad és szerűségek. Egészen mások ezek, mint az Ady régi merészségei: azok teljesülések, ezek vágyak.
Mindez, ismétlem, nem jelenti az Ady költészetének hanyatlását: ezt a feltevést ugyane kor más verseinek nagyszerűségei és gazdagságai hangosan megcáfolnák. Ellenkezőleg: ekkor ért a csúcsra, s már próbálgatta lépéseit a túlsó völgy felé, hogy majd új csúcsot keressen. Hatalmas ereje nem akart megállani ott, ahol állt. Győzött volna-e - ha valamely csoda által élve marad - a kiteljesedett lírai korszak holtpontján, melyen líránk még ma, évekkel a halála után, sem jutott túl (amit a magyar lírai termés általános értékbeli s legkülönb lírikusaink termésének számbeli megapadása éppúgy mutat, mint a fiatalok próbálgató expresszionizmusa), s amelyhez ő talán rohanó lelkével előbb eljutott, mint kortársai? Ki tudna jósolni? Mindenesetre ez az utolsó Ady-kötet örökre tanulságos lesz annak számára, aki a lírai élan ritmusának törvényszerűségeit, a lírai fejlődés természetét és törvényeit kutatja.
Még néhány szót a kiadásról. Földessy érdemes és lelkiismeretes munkát végzett, mégis van néhány megjegyeznivalónk. Az első a címre vonatkozik. Senkinek sincs joga, semmiféle meggondolás alapján, egy Ady-kötetnek címet adni. Az utolsó hajók! Egy verscím, Ady-cím? De miért éppen Az utolsó hajók? Miért nem A Mindent hurcolva? Éppen úgy lehetne. Egyik sem lehet. Mindegyik önkény, s a kiadó semmi esetre sincs jogosítva a saját bármily jelentéktelen ötletét is Ady köpönyege alatt lopni be a halhatatlanságba.
Másik megjegyzés a sajtóhibákról. Ady rossz korrektor volt, kéziratok nem álltak a kiadó rendelkezésére, a lapok szövegében kétségtelenül vannak sajtóhibák. Földessy nagyon helyesen óvatos volt, s csak három helyen eszközölt javítást.
Ezek közül az egyik (a Minden az Életért című versben) mindenesetre elfogadható, a másik kettő azonban meggondolandó. Az alap - amelyen Földessy az elbocsátanám-ot elbocsátnám-ra, s a kimondanám-ot kimondnám-ra igazítja - a szótagszám: de ezen az alapon éppen olyan joggal még legalább tíz-tizenöt változtatást lehetne a könyv szövegén tenni (így a Piros gyász ünnepén első szakaszának végsorában, vagy a Szerelem és ravatal negyedik szakának végsorában, ahol mint helyett miként kínálkozik). Jobb lett volna a proponált javításokat csupán jegyzetben jelezni. Csodálom azonban, hogy Földessy nem veszi észre a következő helyeket:
1. A Piros gyász ünnepén című vers hatodik szakának második sorában is az értelem is s a szótagszám is egyszer helyett ezerszer-t kíván.
2. Ugyanott a nyolcadik strófa negyedik sorában értelem és szótagszám szerint sikoltsz helyett sikoltoz kell.
3. A legoktalanabb szerelem negyedik szakának első szava (poétát) alkalmasint sajtóhiba. (Talán: Poétás!)
Be kellene még állítani ezt az utolsó kötetet Ady egész költészetének keretébe. Végezzék ezt mások, a teljes Ady-œuvre méltatásának kapcsán, én itt csak figyelmeztetni akarom őket a motívumok visszatérésének szempontjára: ahogyan az Ünnep a dombon utolsó előtti harmadik szakában visszatér a régi Ady-vers (Fölszállott a páva) vagy-vagy motívuma, ahogyan e kötet némely verseiben (Éhes a föld, Uram, segíts bennünket, Szép a szép, A Jelen hajóján) valami pszichológiai makacssággal visszatér a be szép! motívum, figyelmeztetni akarom arra, hogy e kötet első darabjában (Hogy Délre jussunk) új balladás műfajvelleitás jelenik meg, mely e kor Adyjánál egészen meglepő, s csak a leírt nyugtalansággal, mely a műfajokra is kiterjed, magyarázható, figyelmeztetni akarom végre a kuruc műforma fejlődésére Adynál, amely egyre messzebb távolodik a külső és belső stílszerűségtől, s talán legjobban mutatja a régi Ady-formák lassú elhalását (Bercsényi marsal huszárja). Apró adatok ezek Ady költészetének fejlődéséhez, melyeket talán irodalmunk későbbi, szintetikus látója fölhasználhat.
1923
Jegyzetek
"szörnyű tudományos ábrázatról", "undok históriáról", "vakációról" beszél - s mégsem stílszerűtlen. [VISSZA]97. mint itt: "Te Uram, visszavásároltál!": a redemptiót más itt megváltássá sápasztotta volna! [VISSZA]
98. vident egy helyen így mondja: "akinek szeme van, láthatja"; carent temporibus:
így: "nem tartozik bele az idők rendjébe". [VISSZA]99. Facti estis os dei per quod diceret: producant aquae non animam vivam quam terra producet, sed reptilia animarum vivarum et volatilia saper terram;
magyarul: "Teremjenek a vizek. Mit? Nem a természet eleven fakadását. Ez a föld dolga. Hanem csúszómászókat, vagyis: az élő lelkek meglátogató eszközeit - és madarakat, vagyis erőket, amelyek beröpülik az egész földet." (Itt látjuk egyszersmind, hogyan tünteti el a fordító eredetijének idézeteit: amit előszavában maga is bevall.)E szabadság a megengedhetőség határán van: itt-ott meghaladja. Más árnyalatot ad az értelemnek, mikor ezt: continere úgy fordítja: együtt tartani, vag
y planust, mely csak sarlatánt jelent, csalónak. Elejt egy-egy átmenetet, egy sed-et, s ezzel az egész helyet homályossá teszi... Vagy, legritkábban, halavánnyá, körülíróvá válik (például quo fructu tibi confitear dixi: hogy mégis vallomást teszek magamról, mondtam már mi eredményt akarok vele elérni). - Dicséret e foltok csekélysége! [VISSZA] "a manichaeusok vergődő lelkű hallgatója (animo vagabundus)"; "ki az idők zavaros hömpölygését igazítod"; "kérdezősködésem világszemlélet volt (intentio), szépségük volt a felelet"; "a képzelet zabolátlan paripáján portyáz esze sivatagjain"; "az asszonybilincsek erősen tartóztattak" (tenaciter alligabar ex femina); "egyébként idő és változás szegné halhatatlan örökkévalóságát". [VISSZA]101. E stílra emlékeztetnek ily kifejezések: vitát kezd perlőivel; erős bizonyságokat köt; a bűnnek oka-foka; töltekezni; anya mivolt. - Sajnos, ugyanez csábít ily túlzásokra is: nyaggatás; kikászolódott; elrugaszkodott; szaglászó szenvedélyem (vagus ardor); bár ne volna ez a rongyos világ (non essent ista!); jaj, szegény fejem; sőt: isten a talpán! [VISSZA]
102. Az első könyv bevezetésében, az első mondatok egyikében olvassuk a kérdést: "vajon Istenhez közeledésünk a tételes Isten-ismeret erejében történik-e?" Az ily kifejezés csont és szálka: kivált ez egyszerű és meleg fejezetek előtt. - Általában a filozofikus részeknél s főleg a magyarázatokban legérezhetőbb fordító és auktora közt a kultúrakülönbség; így lesz például a X. könyv bevezetése is kissé zavaros. [VISSZA]
103. Tu es omnitenens manu veritate - mondja Ágoston -, mindent emelsz igazságkezeddel: minden igaz, ami létezik, mert létezik; nem kár-e, ha a fordító a merész kép helyett ily sima mondatot ad: "a te valóságod tartja össze az egész mindenséget. Létező mivolta szerint minden dolog igaz és valódi" stb. [VISSZA]
104. Ágostonnál különösen kísértetbe esünk faji tulajdonságnak gondolni. Anyjának, Monicának jellemében maga mutatja meg nekünk e fölényes Intelligenciát, mely azonos a jósággal. Mily okos és megértő ez az asszony úgy korlátolt és szenvedélyes férjével, mint zseniális fiával szemben! S milyen volt Ágoston természetes fia, Adeodatus tizenhat éves korában. "De Magistro című könyvemben ő beszélget velem; tudod, Uram, hogy amit ott a velem társalkodónak ajkára adtam, az mind valósággal az ő gondolata... Valósággal megijedtem tehetségétől." [VISSZA]
105. Ágostonnál találjuk először - mennyivel Locke előtt - a szenzualisták híres princípiumát: Nihil est in intellectu quod non fuerit pus in sensu. [VISSZA]
106. Civitas Dei. XIV. 6. [VISSZA]
107. Egyáltalán Ágoston filozófiai fejlődésében rendkívül sok és különböző stádiumon ment keresztül: és gondolkodása (műveiben) nem zárt és mozdulatlan rendszerként, hanem egész fejlődő élményszerűségében jelenik meg: talán ezért találunk annyi ellentétet kiegyenlítve nála. A fentebbi vázlat nagyjában a Vallomások-ban foglalt stádium képe akar lenni: "Quis adhuc sim ecce in ipso tempore confessionum mearum?" [VISSZA]
108. A Szabadság és Kegyelem tana Leibniz Theodicaeá-jának tulajdonképpeni tárgya. Ez a könyv - kiindulva a Rossz létének problémájából - a maga egészében Szent Ágoston két művének (De libero arbitrio: és De gratia et de natura) gondolatmenetét követi, s összes megoldásait átveszi: [VISSZA]
109. Ágoston a manicheusok ellen védi a szabad akaratot, a pelagiánusok ellen támadja. [VISSZA]
110. Bizonyos, hogy Ágoston a reformáció legnagyobb kérdéseit (a szabad vizsgálat és predesztináció kérdéseit) mintegy megsejtette; bár nagy túlzás őt azért "református szentnek" nevezni. Távol áll ő a kálvinizmus ridegségeitől. [VISSZA]
111. A természettudomány nyelvén szólva: ez a kérdés az első mozgás okát kutatja - miután mozgásnak csak egy másik mozgás lehet az oka. [VISSZA]
112. Bár itt is igyekeztem arra, hogy valami kanti íze a stílusnak azért mégis maradjon; nem cselekedtem például úgy, mint az a német "reformpedagógus", aki ezt a könyvet úgy adta ki, hogy minden idegen szót eltüntetett belőle, és némettel helyettesített - inkább feláldozva helyenkint az értelem pontosságát és a kifejezés hangulatát - a purizmus kedvéért. [VISSZA]
113. Annyira így van ez, hogy Merezskovszkij Tolsztojt, minden nagysága mellett is, éppen mint az orosz irodalomnak egyoldalú nemzeti irányba terelőjét s a Puskin által kezdeményezett nyugati szellemtől való eltávolítóját támadja. Mindenki előtt világos Tolsztoj erős nemzeti iránya, ha például Turgenyev európaiságával hasonlítja össze. [VISSZA]
114. Emlékszem egy Katolikus költők című verses antológiára, amelyben, mint egy bírálója kiderítette, tévedésből tíznél több régi protestáns költő szerepelt. [VISSZA]
115. A fajiságot semmibe sem vevő internacionalizmus: internacionalizmusnak is hazug - írja egy helyen. (A kommün alatt!) [VISSZA]
116. 32.1.: Háborús, bús kitérő: Fájdalmas, bús kitérő helyett. - 27.1. Nagyon-nagyon szeressetek: hajh, nagyon szeressetek helyett; itt már a szótagszám is megváltozik, melyet éppen Földessy fő-fő fontosságúnak tart - amire egyébként visszatérünk. [VISSZA]
117. Négy-öt versében is van célzás a lélekvándorlásra: - már az Új versek-től kezdve (Valaha mint asszony bolyongtam; és a Lelkek a pányván). Legfeltűnőbb az a hely, amelyre már Riedl Frigyes Földessy előtt figyelmeztetett: Valamikor lyányom voltál; Lyányom avagy feleségem; - mellyel oly feltűnően egyezik a goethei Meine Schwester oder meine Frau. [VISSZA]
118. Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek. [VISSZA]
119. Egyéb kapcsolatok is vannak Dantéval. A Vezeklő vigadozás zsoltára (Rút bűn az én szomorúságom) motívumához, amely máshol is előfordul (a Vér és arany Örömváros volt a hazám című versében: Szomorúság bűnébe estem) - s Ady világnézetének legmélyivel összefügg - méltán idézhetők párhuzamul a híres sorok: Tristi fummo ne'l aer dolce...
Azonkívül kuriózumképpen megemlítem Ady furcsaságát, melyet ő mint egy titkot tartogatott, hogy minden verscíme
három szóból áll. Az ilyen furcsa titok sem idegenek a középkor nagy szimbolikusától. [VISSZA] Mi mindig mindenről elkésünk" folytatása: "Mi biztosan messziről jövünk." - "Szeretem az elutazókat, sírókat és felébredőket." - S itt megint tovább diktál az utazás képzete, a kora reggeli hűvös vonaton-ébredés elméjét vetve föl: "déresős hideg hajnalon a mezőket." - Az ilyen példák csírában mutatják, hogy szakad túl a hasonlat a tertium comparationis-on, hogy önálló életet kezdjen, s magasabb fejlődési fokokon szimbólummá váljon. Így a szimbólum más lesz, mint egyszerű allegória: folytatott hasonlat. [VISSZA]121. Az eleve-elrendelés zúg,
Ha én fájdalmasat kiáltok. [VISSZA]
122. Néha a jövendölés nem is jövendölés, csak a vágy kifejezése; mint a Fölszállott a pává-ban, ahol Ady alternatívát állít fel a sorsnak:
Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek:
Vagy marad régiben e bús magyar élet.
(Az ilyen vagy-vagy jövendölés, mint jövendölés, elég értéktelen volna.) [VISSZA]
123. Csak egy példát hozok. A Vízió a lápon
című versben (Új versek) előfordul ez a sor: "A veszteglő bús akaratból Lesz diadalmas akarat:" - majd ugyane versben: "Vérvörös büszke lobogóval A torlaszok fölött süvöltök." Három évvel később a Magyar jakobinus dalá-ban felhangzanak a híres sorok: "Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz Végül egy erős akarat?" - És ugyane versben: "Mért nem találkozunk süvöltve Az eszme-barrikádokon?" - A két vers egyébként semmi másban sem hasonlít. [VISSZA]124. Hozzá kell ehhez venni, hogy Adynál gyakoriak a strófátlan versek is, mint a Hiába hideg a Hold, A Feltámadás szomorúsága, vagy utolsó kötetében, sok közt, Az öreg Árvaság. [VISSZA]
125. A legnagyobb bűn volna tehát e pedantériának feltevése alapján sajtóhibákat gyanítani és Ady szövegén változtatásokat eszközölni. Óva intjük Földessyt, mint a hátrahagyott Ady-versek kiadóját: ezt el ne kövesse: félünk, hajlamos rá. Semmi sem jogosíthatja föl a kritikust, hogy saját elméleteit vagy ízlését, még ha maga meg is van győződve helyességükről, filológiai bizonyosság nélkül a költő szövegére alkalmazza. [VISSZA]
Csönd van és csöndben barangolok én
E kis Guignol-országocskán keresztül,
Hol füröszt mindent piszkos, őszi ár
S ömlik a könny nádasgunyhó-ereszbűl...
Hát mi az ördög ez, ha nem a legortodoxabb jambus? [VISSZA]
eltérő a költemény rendes ritmusától, hanem annak kiterjedése. [VISSZA] Az utóbbi sor zenéjének megszokottságat az ortodox cezúra is hangsúlyozza, Földessy, mint másutt, itt is a cezúrasémát téveszti össze az ütemsémával. (A modern magyar versben gyakran igen erős a cezúra, kárpótolva az ütemek kevesebb tisztaságáért.) [VISSZA] Megmutattuk, hogy az első jambus helyett mindig állhat trocheus: s babona anapesztusnak véve: nem is oly nagy szabadság, amikor a hímrím az utolsó szótagot különben is megpattantja. [VISSZA]130. Magam is próbáltam ilyesmit A halál automobilon című régi versben. Természetesen, amit az anapesztusról mondok, a daktilusra is áll. Tanárt jó erre külön figyelmeztetni; költő magától tudná. [VISSZA]
131. Nem véletlen, hogy A befalazott diák anapesztussoraiból éppen a legelső a tiszta. [VISSZA]
132. A Cigánydal utolsó sora éppoly ütemű, mint az idézett Fazekas-sorok. - A Daphnis Cloéhoz auftaktjaihoz hasonlót pedig Őszi harangozó című versemben olvashat Földessy. [VISSZA]
133. Gábor Ignác úgy akarja az ellentmondást megszüntetni, hogy a hangsúlytalan szót ütemelőzőnek fogja föl. E fikciót végérvényesen megcáfolja Horváth: "Arany ezt a sort nyolcasnak írta, négytagú ütemekkel; mi jogon veszi ki Gábor az első szótagot a négyből?" Mindazonáltal talán Horváthnak sincs egészen igaza, mikor az ily sorokat egyszerűen hibásaknak fogja föl. (Túl sok lenne a hibás sor, éppen Aranynál, legtökéletesebb verselőnknél.) Itt nem lehet általános szabályt állítani: a ritmus egyéni. Petőfinél például az ily sorok csakugyan önkénytelenül megnyomódnak a hangsúlytalan szótagon, a döccenés érzik - de Arany verselése komplikáltabb. Ő maga úgy számol be erről, hogy "egyhangúság kerülése végett" használja a súlytalan kezdetű ütemeket; tény az, hogy Arany ütemeinél nagyon gyakran nem az a fontos, hogy súlyos taggal kezdődjenek, hanem csak az, hogy egy súlyos tag körül meghatározott számú súlytalan csoportosuljon. A súlyos tag aztán állhat itt vagy ott: a fő, hogy csak egy legyen, ne több! (Arany elméletében is nyoma van ennek; például a Himfy-sor - Szívünkben szent tűz lángolt - első ütemének döccenését avval magyarázza, hogy ott egy helyett két súlyos szótag van.) Ilyen módon aztán a súlyos tag ide-oda rázódva, de mindig állandó mennyiségű súlytalan udvarát maga körül tartva (mintegy az ütem Chladni-lemezén), komplikált zenét ad, mely igaz, hogy már nem szűzi magyar ritmus, hanem átmenet mintegy a choriarnbikus és anapesztikus lejtéshez, melynek Arany későbbi technikájában oly nagy szerepe van. Ez ejti Gábor ütemezését tévedésbe. [VISSZA]
134. Ugyanez az alexandrin magyaros megmértékelésének elve, s valóban nem a choriambus. Igaza van Horváth Jánosnak, mikor azt mondja, hogy ez a sor: Hosszú haja árnyát lendíti a tűz is, így magában és mértékelve nem más és nem magyarosabb mint ez az anapesztusi sor: Én hittem-e egykor Átoknak az éltet? Azonban észre kell venni, hogy az Arany-sor zeneisége, mint alexandriné, nem döccen és nem romlik akkor se, ha második szótagját rövidnek ejtjük, erős iktussal az első szótagon; Hosszú haja árnyát...; mint ahogy nem gyengébb a zeneiség ebben: Óh bizony a fő-fő, a nyakasabb szittyák; vagy éppen ebben: Buda paripái, új elevenséggel... ahol a "nyugat-európai" értelmezést már a három egymás melletti rövid szótag is kizárja. Sőt a megmértékelt alexandrinnak végtípusa és ideálja az, ahol a négyes-ütem csupa rövid szótagok ból áll; amikor teljesen magyaros, szaporázó ritmusérzék alkalmazza (semmiféle nyugat-európai sémába nem foglalható módon) a szótagok időmértékét. Lásd egyébként az alexandrin magyaros megmértékeléséről Magyar irodalom című tanulmányomnak a magyar ritmusra vonatkozó függelékét, melyet Horváth is idéz: az ott adott sémáknak egyike-másika csak véletlenül egyezik egy-egy nyugat-európai sémával; az egész verselés alapelve különbözik a nyugat-európai verselés elvétől, s teljességgel a magyar (4, 2) ütemezéstől függő. [VISSZA]
135. Az, hogy a ritmusérzék kiiskolázódjék egész sorok szótagszámbeli egyenlőségének füllel való megérzésére is: nem lehetetlen, de mindenesetre nehezebb (s így valószínűtlenebb feltevés), mint hogy az időmérték megérzésére iskolázódjék ki. [VISSZA]