MŰFORDÍTÁSOK

Néhány újabb nagy jelentőségű kiadvány a magyar műfordítás páratlan fellendülésére hívja föl figyelmünket. Ez a fellendülés az utolsó tizenöt esztendő gyümölcse. Büszkék vagyunk rá. Úgy érezzük, hogy szürete ez annak, amit mi egynéhányan kezdtünk ültetni tizenöt év előtt, Nyugat-emberek, kik már e folyóirat címében és címe által is a Nyugat műveltebb és mélyebb irodalmai felé sóvárogtunk. Szomorú kor volt az a mi honi literatúránkban, műveletlenség és sekélyesség kora, epigon kor... Nyugat felé vetettük szemünket, mert a magyar kultúra Nyugat Antaeusa, Kazinczy óta, sőt Szent István óta. Ady ekkor érkezett Párizsból, verspoggyászából néhány Baudelaire- és Verlaine-fordítás is előkerült. Kosztolányi nagy Leconte de Lisle-kötetekkel járt az egyetem folyosóján. Én új magyar Dantéról álmodtam: kiszabadítani a klasszikusokat a Pedantéria hideg körmeiből, feltárni az örök-eleven, grande poésie-t... Csak aki akkor velünk volt, tudja, micsoda akadályokon kellett áttörnünk, nyelvben és szívekben. Ma már: itt a szüret. Ami néhányunk álma volt, üzlet lett és közkincs. Dante is megvan, Baudelaire is megvan, teljes és formahű. Kiadók versengnek: nem mondhatsz nevesebb világirodalmi művet, mely ne volna magyarul olvasható, nívós fordításban. De nem a tömegre vetem a hangsúlyt, sőt a tömegről lesz még egypár megjegyzésem is... Költészetben - akár a hegyek között - csúcsok jelzik a rangot: s a magyar műfordítás csúcsai messze nyúlnak a magas Művészet egébe. Jó alkalom van ezt büszkén elmondani, mikor Tóth Árpád versfordításkönyve áll előttünk.

ÖRÖK VIRÁGOK

E gyönyörű cím s egy mélyen rokonszenves előszó vezeti be a könyvet, mely, egyéb érdemei mellett, egyik legkiválóbb művészünk fejlődésén át szemlélteti a modern magyar versfordítás fejlődését. Tóth Árpád műfordításait két csoportba lehetne osztani. A régiekben nincsen terv és elv, az önmagában gyönyörködő művészet céltalan virágról virágra röpködései ezek: a fordítás inkább csak ürügy a versre, az idegen mű visszaadása nem cél, csak alkalom egy komplikált és egyéni művészet s egy tökéletes mesterségi virtuozitás foglalkoztatására és csillogtatására. Mind, akik verseket fordítottunk magyarra az utolsó húsz évben, ezzel kezdtük: szabad portyázás volt ez az európai költészet birodalmában, mielőtt a rendszeres hódító hadjárat megindult. (Ilyen az én Pávatollak című kötetem is, avval a különbséggel, hogy Tóth Árpád inkább a formával és tónusokkal kísérletezik - én éppen azokban voltam szigorú, s inkább a vers filológiai részét tekintettem olykor szabad prédának.) Ezek magunk számára készített darabok voltak, műhelytanulmányok, s Tóthnál még inkább a virtuóz otthoni hegedűgyakorlata. Ifjú erőnknek kedves volt e munka, megadva az alkotás kielégülését, mélyebb kínjai nélkül. S akkor Tóth sem az "örök" virágokat kereste, hanem azokat, amik az ő kertjébe illettek: azokat a verseket, amik magyarul Tóth Árpád-féle verseket adhattak. Így jutott Albert Samainhez. Samain nem oly jelentékeny költője a francia nyelvnek, mint Tóth a magyarnak: mégis rokon vele, s egy Samain-vers a Tóth Árpád technikájával magyarra fordítva olyan, mintha Tóth Árpád valamely könyvéből vágták volna ki (van is ilyen a Hajnali szerenád-ban).

A technika, mellyel Tóth Árpád a francia alexandrin lejtését visszaadni igyekszik, legtanulságosabban különbözteti meg egymástól fordításainak két csoportját. A régibb csoportban (amellett hogy a hím- és nőrímek váltakozását sem őrzi szigorúan), mint ő maga mondja, még "nibelungizál": azaz helyenként egy fölös szótagot iktat az alexandrin két fél sora közé. Ez nemcsak sajátságos szabad és változatos lejtést ad a versnek, hanem külsőleg is teljesen közel hozza a Tóth Árpád-féle versekhez, mert hisz ez a "nibelungizált" sor éppen az a forma, melyet a költő eredeti verseiben szinte úgy lefoglalt magának, mint Kisfaludy a Himfy-sort. E Tóth Árpád-vers nem merev, kemény és klasszikus, hanem lágy, olvadó s tónusában erősen egyéni. Ezért - (bár bizonnyal van rá mentség oly művek átültetésénél, melyek a francia alexandrinnak is még meg nem merevült vagy már feloldódni kezdő korából származnak) - mégis a műfordítónak oly korszakát jellemzik, melyben fontosabb volt előtte a saját versének szépsége és szíve szerint valósága, mint az eredeti tónusának pontos visszaadása.

Az új korszak ott kezdődik, mikor tudatos céllal az "örök virágok", a magas költészet átültetését tűzi ki. Tisztelet a nagy költők s szenvedélyes szeretet az "igazi nagy irodalom" iránt nem engedhette, hogy oly módon fordítsa Miltont is és Baudelaire-t, ahogyan például Samaint fordította, akivel szemben bizonyos fölényt érezhetett. Nemcsak a verselés kedvéért fordítgat többé, az idegen műalkotást akarja meghódítani, s lelkiismerete szigorú elveket szab: a tökéletes formahűség s hangulati szigorúság elvét. Ez újabb darabok szinte iskolai mintaképei lehetnek a szerény és áhítatos fordításnak: mégis, nem kell hinni, hogy a fordító egyénisége bennük kevésbé érvényesül. A versek kiválasztását nem véletlen kormányozza többé, még kevésbé a fordítás sikerét. A fordítás elve szigorú és kemény, mégis: a fordító oly remekekhez vonzódik, s olyanok átültetése is sikerül neki leginkább, amelyeknek keménység és szigorúság helyett inkább olvadás, báj, képek és színek ömlő bősége, áradó melankólia s a kompozíció bizonyos elomló hanyagsága a jellemző vonásaik. Milton - az Allegro és Penseroso Miltonja - vagy a színező és árnyalatos Keats közelebb áll hozzá például Goethénél, s épp Miltonnal és Keatsszel (hozzávéve még a Shelley halhatatlan Ódá-ját a nyugati szélhez) adott oly kincset, mely a magyar műfordítás legfelső tezauruszába helyezendő.

Kiütközik a fordító egyénisége a módszerben is, mely egyenesen ezekhez a versekhez predesztinálja. Ez a módszer a színek és árnyalatok módszere. Tóth nem faragja egyetlen sziklából sorait, hanem színes szavakból rakja össze, s művészetében van valami finom, mozaikszerű. Szereti az enjambement-t, mint Keats, s a jelzők ötvözését, mint Milton. Verse, mondom, nem egy darab, kemény és határozott sorok csatarendje, hanem szó a szóhoz édesen illeszkedik, és elomlik. Inkább méla, mint erőteljes, s otthon érzi magát a bágyadt angol hímrímek közt. Így avval, amit ad, függ össze az is, amit nem ad vissza. Kitűnő önfegyelmezésre képes, s virtuozitása szinte a lehetetlent győzi: mégis, ahol eredetije valami puritán keménységű sort hoz, valami nyomatékos egyszerűséget, ott a fordítás nem lesz annyira ekvivalens, mint a dús hímzésű s gyakran sokkal nehezebben utánfesthető brokátok másolásánál. Így virtuóz módon fordítja a Gautier szinte lefordíthatatlannak tetsző versét A művészet-ről, de az egyik legpregnánsabb sorát: Le buste / Survit à la cité (A várost / Túléli a szobor), valósággal elejti - így fordítja: A márvány / Arc él a rom között; nem azért, mintha technikailag nem tudta volna megoldani, hanem mert nem a pregnáns nyomatékosság a fontos neki. (Ellenben megmenti az árnyalatot: hogy például a buste csak márványarc, nem teljes szobor.) Mindig kedvesebb neki az árnyalat az egyszerű és könnyű megoldásnál, sohasem fogadja el a kínálkozót. A Poe Holló-jánál is elveti az egyszerű és hagyományos "Sohasem" refrént, hogy a hangharmóniának jobban megfelelő, de értelmileg a szövegbe sokszor csak kissé erőltetve illeszkedő "Soha már"-ral helyettesítse. Általában fordító művészete nem azokban a darabokban aratja legnagyobb diadalait, melyekben így egy-egy pregnáns szavon, vagy az egész kompozíció egyszerű lendületén múlik a hatás, hanem azokban, ahol minden titok a részletekben és árnyalatokban rejlik.

De ezek - ismétlem - a Shelley Ódá-ja a nyugati szélhez (a világlírának bizonnyal egyik legcsodálatosabb alkotása), a Keatsé a görög vázához, a többi Keats is és a Miltonok - mindig a legklasszikusabb magyar műfordítások közé fognak sorakozni. Mégis abból a - nem tudok jobb szót rá - irodalompedagógiai látszögből, ahova ezeket a cikkeket állítani szeretném, talán még fontosabb az egyes darabok sikerénél a Tóth-féle fordítások ez újabb csoportjában egyrészt az a szigorú, tanulmányos hűség, formai és tartalmi szempontból egyaránt, az a semmit kicsibe nem vevő gondosság, az az elvszerűség és fegyelem, melyből sok kitűnőnek ismert műfordítónk tanulhatna, másrészt a versek kiválasztása. Ahogyan szegény s mindig kissé napról napra tengő irodalmunkat az igaz, magas Poézis örök kútfejéhez vezeti, meg nem riadva a nehézségektől, meg nem alkudva a léha ízléssel, meg nem zavarva a részvétlenség által.

Ily gondos példaadóra, ily kérlelhetetlen vezetőre: igazán szükség van.

PRÓZA

Míg a kevesek számára termett grande poésie heroikusan és szinte sziklák között hajt ki, mint a kövirózsa: addig a prózai fordítás gyors és igazán szédítő arányú fejlődése a nagyközönséget látja el kapós olvasmánnyal.

Itt a nívóemelkedés két irányban állapítható meg, s ezek közül az egyik igazán örvendetes. Tizenöt évvel ezelőtt a magyar regényfordítás átlaga megkurtított szövegű, másodkézből (németből) készült, rosszul fizetett üzleti vagy dilettáns munka volt, melyet semmi komoly irodalmi vagy filológiai mértékkel mérni nem lehetett. Ez kétségtelenül előnyösen változott azóta. Ma legtöbb fordítás az eredeti nyelvből készül, hozzáértő emberek névvel jegyzett alkotása, a leiterjakabok száma is erősen megfogyott, a stilizálásban gyakori a művészi igény. Az olvasó rendesen teljes és kihagyás nélküli szöveget kap, a világirodalom nagy művei, könyvkereskedőileg is hatalmas vállalkozások, olykor oly kiadásokban kerülnek a közönség elé, melyek teljessége és gondossága a németet is fölülmúlja.

Ez áll legalább a Strindberg kilenckötetes nagy önéletrajzának magyar kiadását illetőleg, mely dr. Mikes Lajos fordításában most nyert befejezést. De Mikes neve nemcsak ez alkalom véletlenéből kerül itt föl: ez a név évtizedek óta összenőtt a magyar prózai műfordítás fejlődésével. Egy könyvtárra menő klasszikus és modern mű címlapján szoktuk meg ezt a szerény nevet évtizedek óta észre sem venni - mert bizony ezek a könyvek nem azok voltak, melyeknél idegesen lapoztunk vissza a címlaphoz, megtudni, kit átkozzunk a fordításért. Ezek a könyvek éppen azok voltak, melyeknél nem is gondoltunk rá, hogy fordítások. Azokban az években, amikor a magyar fordított könyv majdnem egyértelmű volt az értéktelen ponyvakiadvánnyal, Mikes majdnem fanatikus lelkiismeretességgel, bámulatba ejtő termékenységgel, rosszul fizetve, önzetlenül, szinte egy egész nemzedék mulasztását pótolta. Mindenki, aki azokban az években idegen nyelv ismerete nélkül európai irodalmat akart olvasni, nyugati szellemek gondolatait kapni magyar nyelven elferdítés és nevetség nélkül: az ő könyveihez kényszerült nyúlni (holott a nevét legtöbbször meg se jegyezte.) Ma, mikor az ő munkájának is gyümölcse érett meg, illő ezt a nevet itt kiírni, s háládatossággal gondolni arra, ki nemcsak legjobb ifjúkori olvasmányaink közvetítője, hanem egyúttal az új magyar prózai műfordítás pionírja s talán egyetlen gáncstalan katonája volt.

Ma az ő vetésének is gyümölcse érik, nemcsak a maga, hanem a mások műveiben, az egész hirtelen kivirradt magyar műfordítás-irodalomban, mely szinte megengedi már, hogy a magyar nyelv ismerője a nyugati irodalmaknak nem kevesebb ismeretére tegyen szert, mint a németé. Mert a magyar műfordítás nemcsak nívóban emelkedett, hanem talán még gyorsabb és csodásabb módon, terjedelemben, arányokban. Bevalljuk, ez a túlságos nagy termés néha gondolkozóba is ejt: nem rokonszenves és szinte balkáni ízű. Szegényes viszonyaink közt, mikor jeles magyar művek nem találnak kiadót, a külföldi irodalmak egészen közepes termékeit lázas sietséggel, sokszor anyagi áldozatokkal, a német kiadást megelőzve, kitűnő fordításban, amatőr kötésben stb. iparkodnak kiadóink könyvpiacra hozni. Bizonyos, hogy e fellendülésben a közönség sznobizmusának s a külföld jogosulatlan presztízsének óriási szerepe van. Miért nincs presztízse a sznob előtt a magyar írónak, ki gyakran sokkal jobb? A nevek varázsával valóságos szemfényvesztést űznek. "Teljes Balzac!" - mondják, a nagy "irodalmi" cselekedet allűrjével -, és elárasztják a könyvpiacot egy író műveivel, aki tudvalevőleg a világ legegyenetlenebb írója volt, s műveinek java része sokkal gyöngébb és érdektelenebb a harmadrangú magyar termésnél. Teljes Balzac a franciában is irodalomtörténeti fényűzés. Kevesebb több volna. Öt-hat elsőrangú Balzac-kötet kulturális nyereség: a teljes Balzac balkáni ízű sznobizmus, s kárára válik a magyar termékeknek, melyeket kiszorít. Ez csak példa, s nem egy kiadó vagy a kiadók ellen irányul (véletlenül a Balzac kiadójának sok érdeme van úgy eredeti, mint fordított irodalmunk körül), csak a sznobizmus áramlata ellen, mely ilyen cselekedetekre kényszeríti őket.

Sokáig bátorságot prédikáltunk kiadóinknak a magas európai kultúra terjesztésében.

Ma itt az idő, hogy mérsékletet prédikáljunk.

A bátorságot pedig a magyar írók terjesztésére kell átvinni.

MÉG EGYSZER ADY-DOLGOK

Földessy Gyula Az utolsó hajók-ról szóló cikkemre hosszú levéllel válaszolt. Levelének olvasása után sem hihetem, hogy bármikor egy pillanatra is belenyugodtam volna, vagy belenyugodhatom valaha ennek a kötetnek a címébe. Azt írtam: "Senkinek sincs joga, hogy a maga mégoly jelentéktelen ötletét is Ady köpönyege alatt lopja be a halhatatlanságba." Nem gondolom, hogy a derék Földessy ravasz szándékossággal akart volna a halhatatlanságba lopózni. Mégis félő, hogy ez a könyvcím (ha örökre hozzátapad az utolsó Ady-könyvhöz) oly halhatatlanságot szerez neki, amilyet nem kíván. Reméljük azonban, hogy Ady jövendő összkiadásaiban ezt a címet csak a bibliográfiai jegyzetek között fogjuk olvasni.

Az általam indítványozott Ady-konjektúrák közül kettőről máris kiderült, hogy igazam volt. Előkerült ugyanis a Piros gyász ünnepén első lenyomata (a Galilei Kör egy programlapján) ahol, mint Földessy közli velem, az egyszer helyett csakugyan ezerszer, s a sikoltsz helyett sikoltoz áll. Nyílt kérdés marad azonban A legoktalanabb szerelem negyedik strófája. Ha itt a régi olvasást tartjuk meg, akkor az a strófa valóban homályos és csak igen nehezen kimagyarázható. Általában Földessy azt látszik hinni, hogy amit valahogyan ki tud magyarázni, az már nem homályos. Biztosítom róla, hogy azokat az Ady-verseket, amelyeket homályosnak mondtam - s amelyeket ő nagy apparátussal magyaráz -, én is ki tudom magyarázni, éspedig többféleképpen is. Egyikről sem mondtam, hogy nem lehet meglelni értelmét - még kevésbé, hogy nincs értelme. De, hogy homályosak: azt alig tagadhatja valaki, aki az utolsó Ady-kötetet átlapozza. Levon-e ez valamit Ady költői nagyságából? Kell-e ellenem védelmezni Adyt?

E kérdésekre, azt hiszem, múlt havi cikkem előre megfelelt.

SHAKESPEARE-FORDÍTÁS

Könyvről könyvre... egyszer el kell jutni Shakespeare-hez is. Az új magyar Shakespeare-fordítás eszméje küszöbön áll, s talán nem haszontalan, ha itt közzéteszem azt a tervezetet, melynek alapján - a mai pompás műfordító gárdával - a grandiózus tervet megszervezhetőnek és megvalósíthatónak látom. Ezt a tervezetet a Színpadi Szerzők Egyesülete által az új Shakespeare-fordítás előkészítésére kiküldött bizottság megbízásából készítettem, s úgy gondolom, hogy nyilvánosságra hozatala elősegítheti azt a megvitatást és kiegészítést, melyre mindenesetre rászorul.

Íme, a tervezet:

1. A fordító, mikor a fordítást vállalja, egyszersmind aláveti magát a fordítás egysége érdekében megállapított elveknek. Aláveti magát a szerkesztőnek is, oly értelemben, hogy ez elvek alapján tett esetleges megjegyzéseit meghallgatja, és lehetőség szerint tekintetbe veszi, mindazonáltal joga van fordításához minden pontban ragaszkodni, s a szerkesztő a fordító tudtán és akaratán kívül a szövegben semmi változtatást sem tehet. Mégis ha a fordító a megállapított elvektől oly mértékben térne el, mely a fordítás egységét feltűnően veszélyeztetné, a kérdést a bizottság döntése elé viheti, melybe ez alkalomra az összes fordítók egyenlő szavazati joggal meghívatnak.

2. A fordítónak nemcsak joga, de kötelessége is mindenütt, ahol a régi fordítás valamely helynek egyedül helyes vagy lehetséges megoldását eltalálta, ezt a megoldást átvenni, s a külföldi Shakespeare-fordításokat is mindenképpen felhasználni.

3. A fordítás mindenütt pontosan az eredeti formában történik. Ahol a prózai szövegben csak egyetlenegy verssor vagy töredék fordulna is elő: vagy megfordítva, a versek között egy prózai kiszólás: a formának ily pillanatnyi kiugrásait sem hagyjuk figyelmen kívül.

4. A versek sorszáma feltétlenül megtartandó. A fél sorok fél sorok maradjanak. Az enjambement-ok, melyek Shakespeare egyes korszakait annyira jellemzik, lehetőleg pontosan utánozandók.

5. Mindenütt, ahol az eredetiben rím van, legyen rím a fordításban is - és sehol másutt. Ugyanez áll általában a költői díszekre, például az alliterációra is.

6. A színművekbe beszőtt dalokat is pontosan az eredeti versmértékben adjuk vissza.

7. A fordítás nyelve és verse sima és zengő legyen, ahol az eredetié az, s rögös maradjon, ahol az eredeti rögös. A blank verse szótagszámát csak ott, oly mértékben változtatjuk, ahol az eredeti. A verssorokban a nővégződésűeket csak kivételesen alkalmazzuk és sűrűbben csak ott, ahol az eredeti is sűrűbben mutatja: például A felsült szerelmesek-ben. Rímes helyeken a hím- és nőrímek teljes pontossággal betartandók.

8. A régies nyelven írt részeket - például Gower szavait a Periklész-ben - diszkréten archaizáljuk az Arany-féle Hamlet-közjáték mintája szerint.

9. A népies stíl és magyarosság túlzásaitól óvakodjunk, főleg ott, ahol az az eredeti stíljétől távol áll.

10. A kifejezés merészségétől nem riadunk vissza. A költői merészséget inkább lefordítjuk szóról szóra, bármily szokatlan hangzik is, mintsem hogy a "magyar így mondaná" örve alatt megszelídítsük, és savát-borsát vegyük.

11. Nincs helye erkölcsi vagy ízlésbeli szelídítésnek sem. Ez legfeljebb a színpad joga.

12. A félmúlt használatát elvileg nem zárjuk ki, de sohasem használjuk azt a vers kedvéért, csupán ahol a hangnem indokolja.

13. A prózai, főleg az élces jelenetek könnyűségét, természetességét és szikrázását lehetőleg megőrizzük, s a filológiai hűség leple alatt ezeket nem nehezítjük vagy tudákosítjuk el. Shakespeare példájára nem riadunk vissza az argótól, az idegen szavaktól stb. sem.

14. A játék gyakran fontosabb az értelemnél. Ilyen helyeken a játékot fordítjuk. Az ilyen helyekre a szerkesztőt különösen figyelmeztetjük, hogy filológiai ellenvetéseit megtehesse, melyeket azonban nem tartozunk okvetlenül döntőknek elfogadni.

15. A szójátékokat magyar szójátékkal helyettesítjük.

16. Minden körülmények között figyelünk a szöveg érthetőségére. Csak ott szabad homályosnak lenni, ahol Shakespeare nyilvánvalólag szándékosan homályos.

17. Francia, latin, olasz idézeteket vagy szavakat az eredeti nyelven hagyunk.

18. A Sir-t uramnak, a Mylord-ot azonban Mylord-nak fordítjuk.

FIATALOK

Ez egyszer pedig nem is könyvről lesz szó, hanem egy levélről... melyben még meg sem született könyvek szelleme villan föl. Mióta ezeken a lapokon - ahogy bejelentettem előre - gyakorlom az "ellenségcsinálás nemes művészetét": levelek zápora zúdul rám, gombostű, mérgezett nyíl és bajnoklándzsa vegyest. A kritikának különös akusztikája van Magyarországon, s visszhangjai kiszámíthatatlanok... De ezúttal nem is kritika volt... Líra volt, lírai feljajdulás a mérgezett nyilak nyomán, melyek onnan értek, ahonnan minden hálát és szeretetet jogosan várhattam.

Ha jogról lehet beszélni hála és szeretet dolgaiban...

Egy jog mindenesetre áll: a lírikus joga, hogy följajduljon minden fájdalmára.

De ezeken a lapokon, melyek a komoly kritikát akarják szolgálni, semmiféle érzékenykedésnek, lírának nincs helye. A bennem élő s örökké bíráló "tanár úr" elnyomja ezt. S ha mégis ide hozok egy levelet, melyet "lírai sóhajom" váltott ki egyikéből az új költőgeneráció legrokonszenvesebb és legkitűnőbb tagjainak, nem azért teszem, hogy újabb lírai sóhajjal feleljek, hanem azért, mert ez a levél kritikai perspektívákat nyit, melyeket igazán ideje már irodalmunk szeme elé hozni.

A perspektíva távlatában az új nemzedék áll.

Az érkezők, akik végre talán csakugyan itt vannak már, a falanx új sora mögöttünk, akiket oly kíváncsian, s olykor kételkedve vártunk. Sárközi néhány sorom által, amit "hálátlan fiakról" írtam, "örökségemet életemben tékozlókról", "feledkező adósokról" és "kis, jó mozgású epigonokról" - az egész új generációt érzi megtámadva, és a nemes fiatal évek kedves, kopjatörő lelkességével kel a védelmére. Szép, bátor, őszinte, helyenként kemény, mégis meleg és mértéktartó levelét egészben idézném, ha nem volna sok helyt egészen személyes...

- Igenis, tanultunk Öntől - írja -, tagadhatatlanul fogadtunk el kovászt a mi tagadhatatlanul új sütetű és új ízű kenyerünkhöz. Ezt a kovászt azonban Önök is megkapták, nem közvetlen elődeiktől, hanem egy ugrással visszafelé, az előző nagy generációtól. Vagy nem nyitott Ön előtt is új világokat Vörösmarty vagy Arany? Mibennünk él Vörösmarty, Arany, Berzsenyi, Petőfi... s él most már Ady és Babits is, de élünk mi is! S éppolyan meghökkenve és méltatlanul megbántva állunk az Ön fullánkos sorai előtt, mint Ön állana, ha a föltámadt Vörösmarty arcába kiáltana: Félre, jó mozgású kis epigon!... Nem viselünk háborút az előttünk jártakkal - de íme, éppen az, akiben még érezzük a rokont mindannyian, új utakon kalandozó, viaskodó, új tájakon és időkben "zsákmányoló" fiatal magyar írók: éppen az üzeni a háborút!... "Mit tudtok ti, hogy véleményetekkel törődjem?" De mi tudunk, tudni fogunk, alkotunk és alkotni fogunk, utunkon változatlanul megyünk előre, s minden bántalom ellenére változatlanul szeretjük Önt.

Mélységesen rokonszenves szavak, s bizonyos, hogy aki ezeket írhatta, az én szavaimat nem érdemelhette... de nem is ahhoz szólanak. Semmi esetre sem szólnak éppen Sárközihöz, aki talán tudja, hogy személyileg mindig szeretettel s költői munkásságában a legjobb várakozással figyeltem őt, magam lévén gyakran, legújabb időkig, közvetítője a nyilvánosság felé. Tőle különösen hangzik a vád, hogy én féltékeny és értetlen volnék a fiatalabb írókkal szemben: de nem is személyi vádakról van itt szó, s tudom, hogy Sárközi nem a maga bajnoka. A nemzedékek egymáshoz való viszonyáról van szó és különösen a ma induló nemzedék irodalmi helyzetéről: elvi kérdések, melyekről nagyon is illő és érdemes a nyilvánosság előtt beszélni.

Hát legelőször is: mit szólnánk, ha Vörösmarty valamely utódjának egyszer az arcába kiáltana?... Vörösmarty megtette, éspedig nem kisebb emberrel, mint Petőfivel szemben, mikor Petőfi, politikai elvakultságában, teljesen jóhiszeműen, mégis méltatlanul megtámadta. Vörösmarty sértett és kemény szavakat vágott vissza, s az utókor ebben Vörösmartynak adott igazat: noha "könnyelműnek s elbízottnak" mondja nagy utódát.

Igaz, az én szavaim még sokkal súlyosabbak: de megbántóim sem Petőfik, s bár talán még többet köszönhetnek nekem, mint Petőfi Vörösmartynak, életben és költészetükben egyaránt, támadásuk mégsem oly kétségbevonhatatlanul jóhiszemű, mint a Petőfié. Lehet, hogy túlérzékenység mindez: genus irritabile vatum, mégis fölmerül itt már az elvi kérdés:

- Szabad-e visszaütni azt, aki megütött, még ha nálunk jóval fiatalabb is?

És ez komolyan kérdéses.

Az irodalomban bevett szokás az apagyilkosság, akárcsak egynémely vad törzseknél: lélektan indokolja, erkölcs szentesíti igen sok esetben. Az író hasonlít talán az ókori Nemi papjához, aki állását csak akkor kaphatta meg, ha elődjét sikerült megölnie. Sárközi hivatkozik a mi harcainkra, a Nyugat régi harcaira... de maga érzi legjobban, hogy az ő nemzedékének sorsa és helyzete kivételes, és nem involvál harcot.

- Mi nem viselünk háborút az előttünk jártakkal - mondja -; fáradtak vagyunk mi már a hiábavaló harcokra - teszi hozzá, kissé talán fiatalosan szenvelgő gesztussal. Nem hiábavalót kellett volna mondania, hanem céltalant. Igazán, miért is harcoltak volna? Ki állta útjukat? Kellett-e zárt kapukat döngetniök? Nem saját kezünkkel nyitogattuk-e föl előttük? Nem ismerjük félre indulásuk nehézségeit, jól tudjuk, mit tesz az, "egy szétrontott ország szegény, megtépett s a nemesebb szóra már-már süket fiai közt" vállalni az író hivatását, kilátása nélkül sikernek, pénznek, közönségnek, gyakran még a térnek is, ahol legjobban szívükhöz nőtt munkáik napfényt láthatnának. De tehetünk-e mi ezekről a bajokról, melyeket magunk is megsínylünk? Nem iparkodtunk-e rajtuk mindenképpen enyhíteni? Nehezítettük-e az ifjak útjait a saját szellemi sorompóink szembehelyezésével? Kárhoztattunk-e mi valamit csak azért, mert új volt, és a mi irányainkkal meg nem egyezett? Mint elődeink tették velünk szemben. Volt-e más szempontunk, mint az írók tehetsége s a művek jósága? Mi szükség lehetett itt harcolni s korlátokat döngetni, melyek nem léteztek? Egyéneknek volt talán okuk olykor egy csatára - irányoknak és elveknek aligha. Ha az új generáció az új irányt, az új irodalmi elvet jelenti: jöhetett az bátran! mi ugyan nem álltunk az útjába.

Jött-e?

Lassan.

Sárközi szemrehányást tesz nekem, hogy "elnézve a fejük fölött", azt kérdeztem egyszer: hol vannak a fiatalok? De gondoljon csak rá, mikor kérdeztem ezt? Évekkel ezelőtt, még a háború alatt: akkor még valóban hol voltak ők? Aki volt is, nem ért oly magasra, hogy el ne lehetett volna nézni a feje fölött. Azóta megjöttek, megnőttek, a darucsapat itt van, s "talán egy-egy büszke sólyom is akad közöttük" - mint Sárközi mondja. Könnyű nekik teljes fegyverzetben jelentkezniük: hisz készen kaptak egy nagyszerűen megújított nyelvet, örökölték egy kiművelt modern irodalom pompás és rafinált eszközeit: nem kellett nekik mindent újra teremteni a semmiből vagy a régiből, mint nekünk. A gazdagság csak a gyengének gyengítő: az erősnek erő. S ha tudjuk is méltányolni helyzetük nehézségét, ha érezzük is, mily csüggesztő feladat lehet kitűnni, újat hozni még az Ady hatalmas korszaka után: számba kell venni előnyét és erejét is annak, akinek ily eszközök állnak rendelkezésére hogy új mondanivalóját, ha van neki, mennél tökéletesebben elmondhassa.

Van-e hát?

Bizonyos, hogy például a mai líra érzésében, attitűdjében nem lehet ugyanaz, mint a háború előtti. A fiatalok közül sokan érzik ezt, mélyen átélve a nagy nemzeti és emberi katasztrófát. Van olyan, akit ez az átélés a Petőfi eszközeihez hajt, hogy a régi egyszerűséggel és közvetlenséggel reagálhasson; van, aki az átélés lelki hatásait mélyíti ki magában: erkölcsi és vallásos emberséget, ami egész Európa fiatal irodalmában ébredezik. Ez az a spiritualista irány, amely mindenütt tradicionális és mégis modern; mert nem a formára, hanem a mondanivalóra veti a hangsúlyt: él az öröklött eszközökkel, nem ambicionálja azok megújítását, hanem csak fölhasználásukat egy új, lelkibb, emberibb világhangulat szuggerálására. Sárközi ebben egy olasz és francia testvéreivel, s mikor egy alkalommal éppen lakásomon találkozott a fiatal olasz irodalom egyik legkiválóbb tagjával - Mario Carrera volt, a Giornale di Poesia szerkesztője -, öröm volt éreznem a testvérséget a két ifjú szavaiban, nézeteiben, érzéseiben... Az európai kultúrának alig van biztatóbb, vigasztalóbb jelensége, mint ez a testvériség.

S igazán, aki ezt az új, hittel és erkölccsel megújult, keresztény lelket vallja és kifejezni törekszik, mint Sárközi is, azt alig nevezném epigonnak, még ha formában teljesen elődeire támaszkodnék is.

De vajon szemben áll-e velünk? Vajon szükséges-e támadnia minket? Lehet, hogy a l'art pour l'art egy-egy nagyon is exkluzív képviselőjére közönnyel tekint: mint Sárközi jelzi is, de akkor nincs igaza, mert hisz ezek a lenézett l'art pour l'art-osok köszörülték az ő fegyvereiket, melyekkel ma már bízvást harcba szállhat. De legtöbbünk nem is állt meg a fegyverköszörülésnél, hanem ment maga is harcba a fiatalokkal! Nem éreztük-e mi is annak a szükségét, aminek ők? Nem vagyunk-e igazán testvérek, idősebbek és fiatalabbak?

Csakugyan, kultúránknak oly korszakában élünk, mely ebben az egyben legalább szerencsés: amikor irodalmi apagyilkosságra igazán semmi szükség, s a nemzedékek vállvetve dolgozhatnak a jövő nagy munkáján, ahogy Sárközi kifejezi: a nemzet nevelésén.

Mi idősebbek ezt a testvérséget mindig mindenképpen vállaltuk is. Magam sem vethetek ebben magamnak szemére mulasztást. Hány darufiókát én kapattam szárnyra, hány ifjú írónak vezettem első lépéseit, harcoltam érte a szerkesztőkkel, kerestem számára kiadót, még kenyeremet és fedelemet is megosztottam egyikkel-másikkal, ínséges években. Hisz majdnem személyenként, fiainknak érezhetnők őket...

És mégis, mindjobban valami furcsa hidegség és kényelmetlen érzés választ el legtöbbjüktől.

Semmi sincs, amit nem helyeselhetnénk az új nemzedék bevallott irányában és céljaiban, s mégis sokszor nélkülözzük a természetes hálát és kapcsolatot, mely velük összekötne. Mi, akiket ostoba politikumok s a magyar közélet vezető köreinek kultúránk igazi életétől való elzárkózottsága arra kárhoztatnak, hogy az ősz hajszálakkal fejünkön s lehiggadt, szinte konzervatív világnézettel agyunkban be nem vett és udvarképtelen forradalmárokként szerepeljünk a nálunk idősebbekkel szemben: a fiatalok előtt gyakran úgy érezzük, hogy lebunkózni való öregekként állunk az útjukban. Sokszor, többé-kevésbé burkolt formában, értésünkre is adták, hogy hajlandók bennünket lebunkózni. Sárközi eltalálta: azokat a keserű szavakat közvetlen egy támadás adta ajkamra, talán (barátaim erről akarnak meggyőzni) nem oly szándékos s nem is olyan súlyos, mint amennyire fájt, mégsem mehettem túl rajta, két okból. Az egyik: kétszer fáj, ami azoktól jön, akikkel jót tettünk, a másik már elvi: hogy lehet ez? Hogy nézhet reánk ily szemmel egy nemzedék, mely eszközeiben teljesen miránk támaszkodik, céljai nem ellenkeznek a mieinkkel, s mindeddig egyetlen művet sem alkotott, amit a mi nemzedékünk műveinek első falanxába lehetne helyezni?

Minthogy belső okok nincsenek és nem képzelhetők, marad a külső tény: hogy utukban állunk.

(Kinek állok én útjában? S fontos ez az egész? Át akar lépni rajtam? lépjen át! de mint a kanyargó patak, elébe vágok majd, s ismét útjába kerülök, csakhogy akkor már folyóvá nőttem, ki tud többé énrajtam átlépni? Szerencsére akkor már nem akadály leszek, hanem út: mint a hajózható folyó nem akadály többé. Nekem nem árt senki, és én sem ártok senkinek.)

Mégis, szomorú tény: az irodalmi apagyilkosságnak egy új fajtája kezd divatba jönni, melynek motívuma nem belső és szellemi, hanem külső, karrierbeli. Bizonyos és az imént beszéltünk is róla, ennek a nemzedéknek sok karrierbeli nehézsége van. Senki sem tagadja az új tehetség és új mondanivaló jogát, hogy akár harcok árán is, utakat törhessen magának. De istenem! tisztességes harcos az ellenséggel harcol s nem a jóbaráttal, a vadonon át tör utat, nem a szomszédja kertjén! Hisz egy hiten küzdünk, semmi elvi ellentét nem választ el. Micsoda katona az, aki nemes harcra szánt fegyverét az előtte marsoló bajtárs ellen fordítja - pusztán azért, hogy helyébe állhasson?

Mifajta ifjúság az, mely elfogadja és lekicsinyli örökségét?

Kinek állhat érdekében, hogy elődeit és mestereit elvi ellentétek nélkül is támadja?

Csak annak - akit az epigonság veszélye fenyeget.

Vannak született epigonok, s vannak, akiket csak a moment tesz azzá. A moment termékeny epigonokban. A formák mezői letarolva. Mit tegyen, akit tehetségének természete formai cselekedetre utal? Hisszük, hogy a legkülönbek előbb-utóbb meglelik azt a formai cselekedetet, mely az előzmények után még lehetséges és szükséges. De egyelőre és addig - itt vannak, mohón, csillogva, oly dús fegyverzetben, amilyenhez hasonlót még nem örökölt előttük magyar költő, nagy reményekkel s könnyű sikerekkel - s az epigonság veszedelmének érzésével.

Mi véd meg jobban az epigonság látszatától, mint a lázadó szerepe: annak, akinek követője vagyunk, ellenfelévé játszani magunkat?

S nem alkalmas helyzet-e ez, hogy felébredjen - talán tudattalan - ama freudi gyűlölet és féltékenység az apa ellen: egy irodalmi Oidipusz-komplexum?

Az utód - még hajlamai ellen, tehetségének igazi iránya ellen is - más utakra fordul: oly utakra, melyek lehetőleg távol vannak a mester útjaitól. Ez annyit jelent, hogy feláldozza igazi útját a hiúságnak és külső látszatnak. A sikert keresi: gazdag fegyverzete, elődeinek jóhiszeműsége, háborúban nőtt kortársainak elmaradottsága, s végül a napilapok fölös versszükséglete meg is nyitják előtte bizonyos könnyű siker útját. Ez igazolja önmaga előtt és mindennel szemben. Lassanként minden gondolata a siker lesz: az egész irodalmi életet megszokja ebből a szempontból nézni. Minden, ami pénzt vagy sikert nem ígér, komolytalan dolognak tűnik föl előtte. Írótársainak véleményére nem sokat ad, hajlandó azt, kivált az idősebbekét, irigységnek és féltékenységnek tudni be: egyetlen bíró a siker marad.

Az a körülmény, hogy ma lírai termésünknek legnagyobb percentje napilapok hasábjain kap helyet, kedvez ennek a felfogásnak. A napilapban a vers csak egy napig él: az a fontos, hogy addig az egy napig ragyogjon, s mennél többször ragyogjon egy napig. A siker fontosabb lesz, mint az érték, a név fontosabb, mint a mű. Némely szerény igényű fiatalember, ha elég sokat termel, szinte megélhet versekből. De nem lehet oly szerény igényű, hogy akkor is megéljen, ha nem termel sokat. Ez könnyűségre csábít. A mi generációnk legyőzött egy újságpoézist: az új nemzedék megint teremt egyet. Az elődök gazdag öröksége lehetővé teszi a bő és könnyű termelést. A könnyűség hasznosabb a súlynál. A siker mindjobban függetlenedik a műtől. S a legszomorúbb az, hogy éppen az új nemzedék néhány legtehetségesebb tagja is, akik magukkal műveikkel is tisztességes sikert érhetnének el, megengedhetőnek tartja és gyakorolja azt, amit egy kiváló költőbarátom a költészetben foul play-nek nevez, s amitől a hadba induló fiatalság e korában a mi régibb generációnkból - meg vagyok győződve - akárki visszariadt volna.

Az irodalomban egyetlen fair play-t tudok elképzelni: azt, amelynek kártyái a művek, az író művei által nyer és veszt. Az olyan író, aki irodalmi reputációját művein kívül más eszközökkel akarja megszerezni vagy megerősíteni: voltaképpen irodalmi foul play-t, hamisjátékot űz, oly módszer, melynek gondolatát az egészséges és büszke fiatalság azelőtt mindig visszautasította. Éspedig visszautasította tehetsége arányában: mennél inkább érezte erejét, annál jobban megalázta volna a gondolat, hogy idegen eszközök mankójára támaszkodjon, annál inkább tartott rá, hogy ami elismerést kap, azt csakugyan az írásai szerezzék neki és ne - politikai sakkhúzások. Tehetségtelen törtetők mindig voltak, de hogy valóban tehetséges költők ne átallják az előrejutás külső módszereihez folyamodni: az korunknak egyik beteg tünete. Már maga az, hogy fiatal írók nyíltan jogosnak hirdetik az úgynevezett érvényesülést, hogy gúny és rosszallás nélkül tudnak beszélni róla, képességét irigylésre méltó tulajdonnak tartják, és módszereit megtanulni nem látják méltóságukon alulinak: elszomorít engem.

Igaz, hogy soha nagyobb nem volt a kísértés ezekhez a módszerekhez folyamodni, mint napjainkban. Legintelligensebb közönségünk szétzüllött, tiszta irodalmi fórumaink meggyengültek, pénz és hírnév alig érhető el elég hamar másképp, mint zsurnalisztikai utakon. Az ifjak nagy részét pedig méltán türelmetlenné tehették az életbeli nehézségek, a szegénység, a háborús évek szenvedései, az elvesztett idő és energia. A napóleoni háborúk utáni időkhöz hasonlókat élünk: Rastignacok korát. Pénz és pozíció oly csábítások a mai ifjú számára, melyeknek szinte lehetetlen ellenállni. Nem is kívánjuk, hogy ellenálljon, ha tisztességes eszközökkel megszerezheti. De az irodalom terén csak egy tisztességes eszköz van, csak egy, ami teljes megnyugvást biztosít. Igen, hamarabb lehet elérni mindent, más módokon. Mit ér? Arany mondja egy helyt: "Valami tehetségnek kell bennem lenni, másképp nem lehetnék ott, ahol vagyok." Mondhatná-e ezt az önérzetes mondást valaki, aki pozícióját az érvényesülés ügyességével szerezte? Ha én, aki ifjúkoromban soha egy lépést sem tettem érvényesülésem érdekében - inkább még ellene -, mégis elértem némi elismerést: ez talán nem sok, talán kevesebb, mint ami megillet: de több öntudatot és megnyugvást adhat, mint ezerszer annyi más utakon: mert ennyit legalább bizonyos, hogy írásaim nyertek és semmi más. Valamit kell, hogy érjenek: másképp nem lehetnék ott, ahol vagyok.

Ez a megnyugvás és öntudat megér némi áldozatot.

Szomorú dolog, hogy szavaim azt a látszatot kelthetik, mintha sajnálnám az ifjaktól sikereiket. Szomorú tünet volna, ha ezt el is hinnék. Féltékenység? Láttam én már nagyobb fényeket is - s most ezekre legyek féltékeny? Egyik-másik még tán nem feledte el, hogy első sikereit nekem köszönheti, hogy anyagi és szellemi támogatással segítettem minden lépésében, mindaddig, amíg segítségemre rászorult. Így segítettem minden tehetséges fiatal írót, aki hozzám fordult, s fogok ezentúl is segíteni. De csak egyetlen okból: mert tehetségesnek gondolom. Nem juttatom napfényre műveit, míg biztos nem vagyok, hogy ezek a művek jók, és érdeke, hogy napfényre jussanak. Az ő érdekéből viszem ki s nem a magaméból (hogy megnyerjem magamnak). Nem írok róla kritikát, míg nem írhatom minden dicsérő szavát igazi súllyal és meggyőződéssel. Nem vagyok hajlandó udvarias dicséretekkel körém toborozni az ifjú nemzedéket, rosszallásom elhallgatásával vagy opportunista frázisokkal óvni körükben népszerűségemet. Nem vagyok hajlandó leborulni a kelő hold előtt, inkább ne süssön rám! Nem fogok bókolni az új szultánnak, aki még gyermek, és sokszor bizony inkább verést érdemelne.

De szeretem őt, szeretem még ha korholom is: legyen nagy uralkodó, mire megnő! A nap néha holdnak látszik a köd mögött. Ködös reggelre virradtunk. Talán nap, talán nap! Szeretem őt, még ha korholom is, szeretném, még ha ő nem szeretne is.

De Sárközi szép és kedves levele szeretetről beszél.

CE VICE IMPUNI...

Egy francia író találta ezt a jelzőt az olvasás gyönyörűségére; s valóban, ennek a gyönyörűségnek tivornyái és orgiái nyitva még a beteg előtt is, akit egyébként minden mozgástól és élvezettől eltilt a gyengeség. Impuni? Régi kérdése a teológiának, van-e bűn büntetés nélkül s élvezet bűn nélkül? Bizonyos, hogy az olvasás gyönyöre is, így nagyban és önmagáért űzve, sokszor elrontja a lelkiismeret szájízét, akár az ópium vagy más magányos szenvedélyek; de jutalmaz is, mint ők, titkon s be nem vallott örömökkel. Az olvasó egyedül lebeg a világ fölött, cézári dőzsölésben; szultánná válik és istenné, mint az ópiumszívó. A lelkek titkai kitárulnak előtte, mint egy hárem. Ő a legfőbb bíró, s egymaga ítél eleveneket és holtakat.

Császársága addig tart, míg ítéleteit hangosan ki nem mondja; az első hangos szóra megszakad az ópiumrészegség. Az olvasó megint ember lett, beállván a szociális véleménycserébe; gondolata nem ítélet többé, hanem vita. S mégis ellenállhatatlan erő készteti, hogy isteni magányát föladja. A meddő és társtalan élvezet nem elégíti ki. Az olvasó beszélni akar olvasmányairól. Leszáll világ fölött lebegő trónjáról, melyen úri néző s egyetlen bíró volt. Leszáll a társakhoz, érvelni, hatni, élni... S talán ez a leszállás teszi magát az irodalmat is azzá, ami: életté; tétlen szellemek magányos gyönyöreinek kincstárából az emberi lélek harcterévé és tenyészparkjává. Az író műveket alkot, melyek mindenike egy külön világ. Ki fűz e művekből irodalmat? Az olvasó: nem a néma és magányos olvasó, hanem a vitázó, érvelő, egymásnak feleselő.

Az olvasó, aki ír.

MORÁL NÉLKÜL

Kényszerű mozdulatlanságomban azt is csak olvasom, amit hallani szerettem volna: a Kosztolányi bátor és szép beszédét, melyet szerzői estjén mondott, "önmagáról". Önmagáról, de az én lelkemből is, s gondolom, egy egész nemzedék lelkéből, mely a művészet szabadságának nevében vívta meg (nem is oly régen még) "ifjonti harcait". Ó, mindenen felül álló szabadság, függetlenség minden emberi moráltól, a követelődző politika céljaitól!... Szép harc volt, és diadalmas is - "rövid időre", mint Kosztolányi mondja. Az éra változott, új nemzedék nőtt fel, melynek szemeiben élet és cselekvés érdeke százszorta fontosabb a művészet szabadságánál. Az áruló írástudók korát éljük; a Szellem új emberei maguk fordulnak a Szellem ellen: csupa homo morális nyüzsög körülöttünk; a l'art pour l'art-nak "rossz sajtója van": az esztéta "gúnyszó lett". Mi tájékozatlanul néztünk körül (érthetetlennek tűnt fel, hogy örök-szent és hősiesen diadalra vitt elvünk újból kérdéses lehet), s hosszas tanulmányokban kutattuk a válság okait és természetét. A "Korszellem" túlment rajtunk, és ellenünk fordult.

Kosztolányi most kemény és tömött szavakkal, a lángoló paradoxonok fegyverzetében, hadat üzen neki. Van-e nagyobb bátorság, erősebb ellenfél? Az író, aki meg bír állni a kor sodra ellen, megérdemel egy őszinte tisztelgést.

RELATIVIZMUS

De nem feltűnő-e, hogy nemzedékek dolgáról van itt szó? Volt egy igazságunk, amit bizonyos győzelemre juttattunk az előttünk járó nemzedék politikus beidegzettségű világnézetével szemben, s amit az utánunk jövő generáció most ismét tagadásba vesz egy más politika, egy ellenkező világnézet bástyáiról. De hát minő igazság az, amely csak a mi nemzedékünknek igazság, s akik öregebbek vagy fiatalabbak, azoknak már alig igaz vagy alig fontos? S mily jogon tulajdonítunk a magunk nemzedékének különös csalhatatlanságot? Hol az a homo aestheticus, aki e "tiszta szemlélődés" szemeivel tudja nézni a nemzedékek igazságainak örök jégzajlását, s nem foglal harcállást a maga törhetetlennek hitt jégtábláján? Utáljuk vagy nem, schopenhaueri gyűlölettel: mindannyian hurcolunk magunkban egy homo morálist, már csak azáltal is, hogy élünk és cselekszünk, s életünk s minden tettünk kényszerűen is folyton harcol, és állást foglal. Igaz, hogy morál és cselekvés könnyen csúnya, gyakran véres és ártalmas valami: de ez a csúnya és ártalmas mi magunk vagyunk, az élet. Boldog, aki kiépíti érzékeny csigahátán a homo aestheticus elefántcsont házát: boldog és áldott is! De ez szintén morál és cselekedet, s az elefántcsont ház is hadibástya. Az író is ember, s éppoly kevéssé lehet sokáig impuni egy magányos szenvedély cézári hőse, mint az olvasó. Lelkiismeretének szájíze elvásna. A l'art pour l'art nem azt jelenti. A mi nemzedékünk fiatalkori harca emberi harc volt egy nagy emberi érdekért: mert emberi érdek, hogy legyen egy terület, hova a Cselekvés nem teheti be lábát, mely vérben és sárban gázol. S Kosztolányi mostani beszédét nem oktalan neveztem első szavammal bátornak, noha a jelző ellen a homo aestheticus tiltakozik. Ez a beszéd éppoly mértékben szava és kiállása a homo moralisnak. S a kettő egy, mint csigával a háza.

NÉPKÖLTÉSZET ÉS NÉPIES IRÁNY

Kodály Zoltán szememre veti egy régi cikkemet, mely a népköltészetről látszólag kevés tisztelettel nyilatkozott. Ugyanakkor más oldalról ismét hallom a megújuló vádat, hogy mint kritikus és szerkesztő "kedvezek" a népies iránynak. Persze, nekem eszem ágában sincs valami "iránynak" kedvezni: én egyszerűen a jó versnek kedvezek, s nemigen tehetek róla, ha a fiatal generáció legjobb versei ma oly gyakran mutatnak "népi" vonásokat. Valamikor harcoltam a népies ellen: egy túlélt és epigon népiesség volt az, a Szabolcskáké és Pósáké. Ma fiatal költők mintha friss forrásokat nyitottak volna ugyanabból a régi, a népi talajból... Különös ritmusa a magyar lélek életének, hogy ez összeesik Kodályék gyönyörű fölfedezéseivel. Szó sincs róla, hogy én megvetném a népköltészetet mint egyszerűen "irodalmilag műveletlen emberek költészetét", csak a népköltészet mitológiáját vetem meg. Nem tudom hinni a Népet, mint ezerfejű mesebeli Költő-Briareószt, aki kollektíve írja verseit, melyek csalhatatlanul remekművek lesznek.

Véleményem szerint a népköltészet remekeit is egyes költők alkotják, akiknek többnyire csak nem tudjuk a nevét (de néha tudjuk is). Ilyenformán valóban mi más választja el a népköltészetet a műpoézistól, mint hogy amaz: "irodalmilag műveletlen emberek költészete"? Gondolom, ma divatos irodalmi közszemléletünk szívesen el is fogadja ezt. Hisz a műveltség valóságos írói értékként számít e szemlélet előtt, s minden "irodalmi műveltség" már a priori gyanús tehertétel.

Én nem hiszem, hogy a műveltség s őserő mindegy volna, s nem hiszem, hogy az intelligencia ártana a poézisnek. Kosztolányival tartok, aki azt mondja, hogy "egyetlen hangot sem érdemelhet az, aki ostoba". De hiszek egy kultúrában, mely mélyebb és régibb az irodalminál, mely élni, nőni és halmozódni tud írás nélkül is, mely előbb volt az irodalomnál, s ma is él még, noha bujkálva s kiveszőben. Erről a kultúráról szóltam már 1917-ben, abban a cikkben, melyre Kodály céloz; ezt a kultúrát sejtem én, mint művelt tenyésztalajt, a régi népköltészet remekei mögött; s ezt a kultúrát láttam késői virágjában újra oly költőknél, mint Erdélyi József: akik bizonnyal távol vannak minden "irodalmi műveltségtől", s akiket mégsem lehetne "kulturátlannak" mondani.

Persze, ahogy a nép közt, bujkálva s kiveszőben, úgy az egyes lélekben is, az egyes költőben, évről évre fakul és halványul ez a kultúra, ha föltett szándék s irodalmi táplálék nem erősíti. Mély hála a nagyszerű gyűjtőknek, akik - mint Kodályék - átmentik az irodalom többé-kevésbé biztos éléstárába egy süllyedő világ halhatatlan gyümölcseit.

KARÁCSONYI ÖRÖMÖK

Egy új magyar prózaírót is meg tudok nevezni, akiben a népének régi, íratlan kultúrája él még, s újra virágzik: ez Tamási Áron, az Ábel szerzője; Ábel a rengetegben... Mennyit olvastam e hetekben: remeket, külföldit, újat és magyart, régit; s hiába, csak az új magyar könyv mégis az, amely legnagyobb örömömre ragad el, hogyha jó, mint váratlan ajándék, mely egyenest idehullott a saját karácsonyfánk alá.

Ha nem volna oly különböző egymástól a két mű, azt mondanám, Tamási új könyve a Fekete kolostor mellett a második remeke az új erdélyi epikának, kissé elsietett befejezése ellenére is. Tamási nem az eddigi regényírást folytatja; az új regénynek több köze van a Helytelen világ meseszerű novelláihoz, mint a Címeresek-hez. Az író itt is mítoszt csinál, és sikerül neki az, ami magyar írónak alig sikerült még: egy népi figurát formálni, aki mítosz és zsáner egyszerre; letéteményese egy népi kedélyvilágnak s mintegy ama "mély és íratlan" kultúrájának is, szemben állva evvel a másik, modern kultúrával, melyben a naiv csihés és a salamoni, nevető bíró szerepét egyformán vállalhatja; ez a Tamási találós eszű székely legénye. S ahogy a hős több és jobb egy egyéni figuránál, úgy a történet minden szimbolikus mellékíz nélkül is több, mint a zamatos epizódok véletlen sorozata; noha ezek az epizódok is - a nyúlkergetés, a saskopasztás, a betegség, az anya halálhíre, a bankigazgató, a szerzetesek s a csendőrből lett haramia epizódja - kifogyhatatlan gazdag ízeikkel s különös humorukkal magukban elegendők volnának a könyv értékéül. De háttérben nagyobb motívumok feszülnek, az ember és a magány, a szűz természet s a bürokratikus civilizáció, őserdő és kapitalizmus, természet és könyvek, természet és vallás, ember és állat és betegség és halál... és mindez mégis egy és végtelenül egyszerű, édes és könnyű és minden erőltetés nélküli. És amit először kellett volna említenem: egy különös világ ez, egy magyar-román világ, oly magasból és csodálatos szabadon ábrázolva, minden korruptságában és szinte gyermeki cinizmusában...

S HA MÁR A KARÁCSONYI ÖRÖMÖKNÉL TARTUNK...

Hadd említsek meg még két könyvet itt, ami a magyar olvasó karácsonyfája alá hullott. Az egyik nem is könyv, csak egy könyvben egy novella; szerzője Nagy Lajos, címe: 1919 május. Kényes téma: történeti elbeszélés a legégőbb magyar közelmúltból; mi mindent éltünk át! Lehet-e hálásabb tárgy a regényírónak mint a forradalmak emberi összevisszasága, mindent föltáró gátszakadásai, s ahogy mondani szokták: "fölszabadult indulatai"? Van-e hálásabb s egyben veszélyesebb? Külső és belső veszélyekkel fenyegetőbb? Nagy Lajos a művészet teljes fölényével és elfogulatlanságával nyúl a kényes tárgyhoz, egyetlenegy pillanatra sem veszíti el objektivitását; miliőrajza és figurái egyformán meggyőzőek, tökéletes mérséklettel, realitással és elevenséggel, gazdag megfigyelésekből "fölépítve". A novella kitűnő a maga nemében, s oly képességeket árul el, melyek egy elsőrangú korrajzoló regényíróhoz volnának méltóak.

A másik idehullt könyvecske, egy kicsi, kedves és tarka könyv, amibe Lesznai Anna gyűjtött össze régi és újabb szerelmes verseket, már szunnyadó költőktől, de a versek élnek és dalolnak. Úgy írta össze (a maga szavai szerint), ahogy biedermeier nagyanyáink szokták hajdan összeírni a poémákat, melyek szívükhöz szólottak; s kidíszítette bájos, apró, színes rajzocskákkal... Ilyen válogatást kritizálni, mintegy szívügyekbe beleszólni, nem is illenék; sok szép vers van itt együtt. Nincs is itt másról szó, mint örömről és regisztrálásról: ilyen könyvek is hullnak még a magyar karácsonyfa alá, százados nagy verskultúránk nem fullad egészen az iskolák porába, s vagyunk még, akik a régi szép verseket szeretik.

REGÉNYEK

Egy angol esszét olvastam, amely a mai regényt népszerűsége tekintetében az elmúlt századok vallási irodalmával hasonlítja össze. Doctor Johnsont egyszer megkérdezte valaki a korabeli prédikátorokról. Tíz-tizenöt vagy még több nevet vetett föl, a leghíresebb szónokok neveit, kik évenkint vastag kötetekben adták ki beszédeiket. A doktor finom elmeéllel mondta el mindenkiről véleményét, s a jelenlevő úri társaság tagjai hozzászóltak a nagy kritikus megállapításaihoz. Mindenki ismerte a szóban forgó szerzőket és munkáikat. Vita fejlődött; ki-ki emelni törekedett kedvelt hitszónokát; ötleteket idéztek, fordulatokat. Látszott, hogy oly auktorokról van szó, kiket hallgatni vagy olvasni a divathoz és műveltséghez egyformán hozzátartozik; akik a közvéleményt izgatják, a korra hatnak; kikről mindent tud a sznob, s mindent tudni akar a kotnyeles vidéki, aki oly szerencsétlen, hogy csak hideg nyomtatásból szürcsölheti elegáns körmondataikat.

E híres írókból - egy kor legbüszkébb csillagaiból -, akiknek munkáit évről évre várta, s izgalommal beszélte meg a legnagyobb kritikus és a legintelligensebb közönség: ma még a nevét sem ismeri az olvasó egyetlenegynek sem. Még az az olvasó sem, aki különben az irodalomtörténet lapjain otthonos s régi könyvekben jártas. A tizenöt névből egy sem maradt. S a tizenöt csak példa itt: még és még tizenötöt lehetne mondani minden évtizedből. Ez az egész büszke irodalom nagy könyvtárakra menő termésével elsüllyedt mindenestül és mindörökre. S amit még másfél század múltán is olvasunk és ismerünk ama kor irodalmi terméséből, az éppen nem az akkori irodalomnak e fősodrából való. Az szinte csupa outsider termék más műfajból, amire abban az időben tán senki se figyelt...

Az angol esszéíró hasonló jövőt jósol a mai regényirodalomnak is. Ma a közönség úgyszólván kizárólag regényt olvas. A bevezetett regényírók minden évben megalkotják a maguk az évi remekét, melyet illő és szokás is olvasni, hogy a következő évben már ismét más regényeket legyen illő és szokás elolvasni. A regény egy évig él, mint ahogy az újság egy napig. Egy évig vagy tíz évig, vagy ha tovább is - mi különbség? A remekmű máris gyanúsan sok, s egymást borítják el. A műfaj túl könnyűvé és termékennyé látszik válni ahhoz, hogy egyes alkotásai halhatatlanok és pótolhatatlanok legyenek. Ritka is pályázik ma már erre. Kivált minálunk, Magyarországon, ahol a regény mind szűkebb látkörű naturalizmussal köti magát a korhoz és az úgynevezett élethez, amely tudvalevőleg azért élet, mert nagyon is halandó. Verset nagyon keveset olvas a mai ember, de könnyen meglehet (ha lesz még számunkra "késő utókor"), hogy verseinkből több fogja élve megérni azt, mint ebből az egész buja regénytermésből, mely éppúgy elsüllyed, mint elsüllyedt a hitvitázók és prédikátorok irodalma.

NATURALIZMUS ÉS GICCS

Mily kilátástalan, elszegényítő műfaj - a mai írónak jóformán egyetlen műfaja, amelyben még (a színpad prostitúciója nélkül) a közönséghez szólhat. Nem volt a költészetnek még ily paradox műfaja, mely zsenit kíván, mint minden költészet, s mégis: "nem tűr zsenit". A legszabadabb, legtágabb műfaj, s mégis az, amely a legnagyobb rabságot s önmegtagadást kívánja a költői lángésztől. A regény valóságkonvenciója zsarnokibb a régi eposzok mesterkélt hagyományainál. S az olvasó gyakran megfigyelheti, hogy mennél zseniálisabb a regény írója, annál kényelmetlenebbül, feszélyezettebben érzi magát a modern regény műfajában. Ezért törik át a mai regényírásnak éppen legjelentősebb művelői a műfaj korlátait: Proust az esszé, Virginia Woolf a líra irányában.

Természetesen, minden regényíróra nem vonatkozik ez. Móricz Zsigmond például maga volt az, aki a mai magyar regényírás valóságkonvencióját kialakította a saját zsenijének parancsai szerint, s így ezt a konvenciót ő sohasem érezhette a lángész nyűgének. Egészen másként van utódaival és követőivel. Nálunk ez a naturalizmus már valóban örökölt konvenció, valami obligát szemléleti mód, mely az írót megtörpíti, s a műfajt elszegényíti. Lehet-e szegényebb, klisészerűbb, konvenciósabb alkotás, mint egy átlagos magyar naturalista, mondjuk, parasztregény? Nem is az írók tehetnek erről: a műfajban van a hiba, melyből csak a műfaj széttörésével tudnának szabadulni.

Legtöbbnyire, sajnos, nem is akarnak szabadulni. A klisé túlságosan is kényelmes. Konvenciós, de kifogástalan alkotások könnyű receptjét bírjuk; s az írót nem lehet rajtafogni tehetségének kihagyásain, legalább addig nem, míg élményeit írja. A zseni könnyen nélkülözhető itt, jobb is, ha nincs. A fő, hogy az alkotás tökéletesen "életszagú" lesz, mert megfelel annak a konvenciónak, amely az "életszag" jelszavával kialakult és beidegződött. A konvenció mindig könnyebb és biztosabb hatást jelent, mint az élet friss kifejezése, melynek előbb külön szuggesztió és beidegződés kell.

Egy barátom szokta mondogatni, hogy a naturalista regény ma már éppolyan "giccs", mint hajdan az Ohnet érzelmes történetei voltak. A képzőművészetben már régóta giccs a naturalizmus, s még a Bastien-Lepage zolai modorát is ma már mindenki vieux jeu-nek érezné. De kétségtelen, hogy a közönség még mindig könnyebben tudja elfogadni és megérteni a naturalista ábrázolás megszokott konvencióját, mint az újabb festészeti modorokat; s éppily jól elfogadja és megérti már az irodalmi naturalizmus szemléletét is, amely különben kitűnően tud témáiban az átlagos közönség mindennapi fogalomköréhez alkalmazkodni. Hozzájárulnak ehhez a szexuális merészségek és politikai baloldaliság, amelyekkel a naturalista író, megtartva a könnyű klisé és népszerű metódus előnyeit, olcsón tudja egyszersmind a modernség és forradalmiság menlevelét és alibijét megszerezni. Ha giccsnek azt nevezzük, ami könnyen előállítható, s olcsó sikert ígér, akkor ma nincs a naturalista regénynél biztosabb giccs az irodalomban.

TANÚ

Folyóiratokról nemigen szoktunk írni; a Nyugat maga is folyóirat. De hadd tegyek ez egyszer kivételt.

Egészen szokatlan érdeklődéssel olvasom, immár második füzetében, Németh László új kritikai szemléjét, a Tanú-t. Kezdettől figyelem a fiatal író túláradó tehetségét; nagyon sajnálom, hogy a Nyugat-hoz hűtlen lett. Nyilván vonzotta az önállóság csábja: feszélyezve érezte magát a társak közt, holott nem volt szabadabb s szabadjára engedettebb kritikus Magyarországon. Feszélyezettségének oka mélyen rejlő: az ő kritikája nem a szereteté és megértésé. Tanúnak mondja magát; hideg és többnyire terhelő tanú ő; nem is tanú, hanem bíró. Aki ítélkezik, nem szívesen vegyül a vádlottak közé. Emelvényt kíván s helyet, ahol kitarthatja törvénykönyvét vagy Prokrusztész-ágyát.

Németh Lászlónak sok hely kell, mert bírói szenvedélyében már-már az egész világ fölött ítélkezne; törvénykönyve egyúttal "új enciklopédia", s szeretné átfogni a szellemi élet minden jelenségét. Kiadni és egyedül írni egy kéthavi revüt, mely ezt a gigászi keretet állandóan kifeszítve tartsa irodalmi s tudományos kultúránk különböző tájai fölött: nem kis vállalkozás. Némi tisztelettel nézzük, de egy kis bátyai mosollyal is, mely a fiatalos és sokat akaró terveknek kijár. Polihisztor ma már aligha lehet valaki, hacsaknem bizonyos életkoron alul; amint az évek haladnak, s a tudós és önkritika érik, választani kényszerülünk és sok mindent kidobni a ballonkosárból. (Nem tapasztalat nélkül beszélek.) Németh László még polihisztor, igazi mindentudó és mindenek fölött álló. Mohó tudásából azon frissen születik a szintézis: önkritika nemigen jellemzi. Mindennek kritikusa ő, csak önmagának és elméleteinek nem, mert azokat mértékül használja.

KRITIKUS ÉS JUDÍCIUM

Én megértem a fiatal generációt, ha mértéket kíván, általános érvényű elveket, objektív kritikát a szubjektív beleérzés helyett, melyre elődeit szorította a szkepszis, hogy mindent csak önmagából mérve voltaképp lemondjanak az ítéletről. De segíthet-e ezen a könnyed szintézis, a fiatal kritikus elmebeli konstrukciója, amelyet legfrissebb olvasmányai mindig gyanúsan befolyásolnak? A fejlődésbe különböző szimmetriákat belerajzolni, elődöket és utódokat óriássá vagy törpévé varázsolni, valóban csak perspektíva dolga, s a varázsló maga se mindig sejti, hogy beállítását valami célzat, indulat vagy csak játékvágy sugallta-e? Ijesztő példája e távlati torzításnak Németh László cikke a Nyugat elődeiről.

Egyetlen biztos vezető lehet itt: az a misztikus érzék, melyet judíciumnak nevezünk; egyéni s mégis tagadhatatlanul objektív, mely velünk születik vagy nem születik, s melynek imperatív, de halk susogása oly gyakran elvész a konstrukciók vaszöreje és vagdalkozások harsonái között. Van kritikus, aki sohasem hallja meg ezt a hangot, amíg a köztudat echója föl nem erősíti számára. Nem csoda, ha Németh is elveszti olykor mohó lelkének munkás és harcos lármájában. Prokrusztészi konstrukcióval elfoglalva, az egész világot bizonyos gyanakvással nézi; s fő kritikusi ösztöne ez a gyanakvás. A tanú fél, hogy meg akarják vesztegetni; vagy inkább a bíró, hogy kódexét megvetik, s ítéletei előtt meg nem hajolnak. Az ifjú Caesar reszket. Érzi az eleven anyag ellenállását, érzi a sebeket, melyek szavai nyomán nyílnak. Ő is sebektől tart? Mindenesetre magába húzódik, a fitogtatott puritánság sáncaiba, törvénykönyve mögé, halmozódó konstrukcióinak és élesedő gyanúinak várába. Innen ítél eleveneket és holtakat. Stílusa - mely komplikált és hideg, s kanyargó lépcsőjű emeletek váratlan ablakaiból szereti ránk villogtatni gondolata fényét - a gúny hangjaival gazdagodik. Szatirikus lesz és purifikátor, mert egyedül van és egyedül tiszta az egész gyanús, vádlott világ ellen. Nem kegyelmez senkinek, azoknak legkevésbé, akiket szeret, vagy akik hatottak rá, mert önmagára is gyanakszik. Gyanúja nem elégszik meg a sorokkal, sem avval, ami a sorok között olvasható. Régibb, klasszikus elveihez hűtlen, s mű helyett az embert bírálja, már nem is írásai, hanem irodalmi helyzete s kínálkozó föltevések, sőt pletykák alapján. Meggyanúsítja a történetíró konzervatizmusát, ki akarja lesni a revüszerkesztők vetélkedését, a divatos regényíró sikerének titkát. A magas műbírálat mellé valami cselédszoba- és hátsólépcsőszagú kritika férkőzik. Az esszéből szinte pamflet lesz, s a tanítvány arca mögött föltűnik olykor mesterének, a szerencsétlen Szabó Dezsőnek savanyú profilja.

De mindezt valami kivételes írói energia fűti, mohó és átfogó elme táplálja, indulat és fantázia pezsgeti, s gazdag és sokrétű stílus önti elénk. Akármit mondhatok a kritikusra, változatlanul becsülöm, s várakozással követem az írót: máskülönben nem is beszéltem volna róla. Szeretném kezemet nyújtani neki, hogy el ne csússzon ezen a veszélyes és bizony sáros úton, amelyet választott.

IRODALOM ÉS OSTOR

Amit a Tanú-ról mondtam, az persze nem jelenti még, hogy irodalmunkban minden rendben volna, s gyanakvó szemre vagy ostorozó karra egyáltalában nem volna szükség. Kitűnő íróink és költőink vannak, de műveik elvesznek, s alig látszanak ki az irodalmi bóvli káoszából, amelyet legjobb kiadóvállalataink évről évre a közönség nyakába sóznak. Teljesen igaz. Vajon a közönség éppúgy kapna-e a jó irodalmon, ha azt adnák neki? Nem tudom. Hisz "giccsre" talán mindig szükség lesz, míg a tömegek abba nem hagyják az olvasást, vagy az emberi intellektus nem uniformizálódik. A kritikus feladata nem az, hogy ravasz üzleti tanácsokat adjon a kiadónak, kétes biztatásokkal iparkodva őt jobb útra terelni, hanem az, hogy a közönséget fölvilágosítsa, elválasztván ezt az úgynevezett giccset az igazi magas irodalomtól. S ez mindig nehezebb lesz, mióta a modern regény könnyűsége szezononkint termeli a remekműveket, s a naturalizmus is giccs lett már; micsoda fatras lesz ebből valaha! Nem is lehet más, mert túl sokan vannak. De a szellem, mint a természet, pazarlással dolgozik, s a jó mag, melyben a jövő csírája megfogan, mindig kevés. A tizenöt név mellett meg kell találni, s hangosan kiáltani a tizenhatodikat. Itt már nem ostor kell, hanem judícium kell, és szív kell.

A szellem röpte, mint a darvaké, mindig V formájú, csak kevesen szállnak elöl. A kritikusnak kell vigyázni, hogy a V össze ne kuszálódjon; az előrevalók elöl maradjanak (hatásban és presztízsben), s az ék meg ne törjön, mert különben a dicső röpülés szelek játéka lesz.

REGÉNYEK

Levelet kaptam múltkori cikkemre, mely igazságtalansággal vádol a modern regény irányában: vajon Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thackeray, Flaubert, Balzac, Meredith vagy Hardy, mind csak egy efemér műfaj tűnő értékei? Ezt ugyan bajos volna állítani. A műfaj meghalhat: de Homérosz vagy Vergilius sem vesztették el varázsukat azért, mert az eposz meghalt. A művek olykor halhatatlanok, csak a műfajok halandók.

Az eposz úgy halt meg, hogy kihalt: mindig kevesebb született. A regény talán úgy hal meg, hogy mindig több születik. Ez is egy neme a halálnak: a tömeggé hígulás. A szesz is elveszti erejét, ha föleresztik. A modern regény elvesztette erejét; mint olvasó napról napra érzem, hogy nem érdekel az új regény akkor sem, ha jó. Minden mást szívesebben olvasok. Igaz, hogy ezzel szemben a jó naturalista regény új meg új tömegekhez jutott el. De ez már csak kultúrstatisztika és szociológia. Az irodalom sohasem az, amit a jelen tömegek olvasnak: az mindig a jövőé és a keveseké. Ezren és ezren hajóznak Amerikába: de ezek már nem felfedezők és nem conquistadorok. Az irodalomtörténet nem kevésbé arisztokratikus, mint a felfedezések története.

A modern regény nagyjai felfedezők voltak. Felfedezték a valóságot. Az élet igazi lehetőségeit, a sors vonalait, az emberi lélek titkait, a cselekedetek rugóit. Felfedezéseiket izgatott szemmel és dobogó szívvel követtük; s azok nem maradtak hatás nélkül egész látásunkra, életnézetünkre. Egy Tolsztoj-fejezet egész társadalmunk sivárságára döbbentett rá. A naturalisták felfedezték a vaskos valóság életízét. Csupa felfedezés! Móricz a modern magyar parasztvalóság életízét... Móricz, aki utolsónak képviseli a nagy naturalizmust, mint ahogy a másik magyar. Arany János, utolsónak képviselte valamikor az eposzt.

A mai regény már egészen más, és a mai naturalizmus egészen más. Életszaga és életíze nem kevesebb, egyben mégis óriási a különbség. Nem felfedezi, csak ábrázolja a valóságot. Az olvasó érzése nem a lélek mélyeit fölkavaró megdöbbenés: hát ez a valóság! ilyen a valóság! Ellenkezőleg: az olvasó öröme a ráismerésé, mint a jó fényképnél. "Tényleg ilyen! pontosan ilyen! én is így ismerem! micsoda élethű rajz! milyen megfigyelés! szinte látom, szagolom, ízlelem stb."

Ez azonban nagyon alacsonyrendű műélvezet; s erre pályázni alacsony művészet. A képzőművészetben mindenki tudja ezt, s csak a laikus tartja valami nagy dicséretnek, ha egy arcképről például azt mondom: milyen élethű. Rá kell már jönni, hogy ez a portréhűség nem nagyobb érdem az irodalomban sem. A naturalista regény azonban nem tart igényt többre. Mindent, ami ezen túl van, megvet és perhorreszkál, s a legnagyobb zsenitől is azt a különös önmegtagadást követeli, hogy minden ambícióját az élet mentül hívebb és elevenebb reprodukálására szorítsa le. A zseni azonban teremteni és nem reprodukálni született: s ez az, amiért azt írtam múltkor, hogy mennél zseniálisabb az író, annál inkább feszélyezve érzi magát a mai naturalista regényben. Zseni: még a szó is elavult ma. Az irodalom foglalkozás lesz, céhekbe verődik. S a műfaj - korunk vezető műfaja - művészetből receptre járó ügyességgé válik, szakmányban gyártott, tömegeknek való cikké, szezoncikké, mely lemondott a halhatatlanságról, s melynek méltatása már valóban nem az irodalom dolga.

SZÁLLOK AZ ÚRNAK...

Ha a regény dokumentáris értékét akarják fejtegetéseinknek ellene szögezni, akkor azt kell kérdeznem: minek ehhez regény? A szépirodalmi föleresztésre valóban csak a tömegeknek, az alacsony rangú olvasóknak van szükségük, akikből hiányzik a kellő fantázia, mely az úgynevezett "száraz" adatokat automatice megeleveníti. Az a könyv például, amelynek a címét fölírtam, többet mond nekem, s érdekesebb, mint a divatos (gyakran feminin gyártmányú) történeti regények tucata.

Szállok az Úrnak... Az ember valami tósztgyűjteményre gondolna; holott itt egy informatív nyelvészeti műről van szó, mely a magyar udvariassági formák történetét nyomozza, első megjelenésüktől kezdve napjainkig. Tudós szerzője (Kertész Manó) rengeteg adattal rendelkezik, áttekinthetően csoportosítja őket, s egyszerűen és jól adja elő. A téma fontos. Cím- és rangkórságban vergődő nemzet vagyunk, s történetünk és pszichológiánk, politikánk és poézisünk szinte kiolvasható a címek és bókok gazdag flórájából. A könyv a maga nemében a legjobbakhoz sorakozik, s amint mondtam, szívesebben olvasom sok büszke regénynél, mely az irodalom, sőt költészet külsőségeivel követeli figyelmemet.

Persze, ez mégsem irodalom, s mégiscsak nehezen tudnék belenyugodni, hogy egyszerűen ily informatív literatúra lépjen a regény nyomába. Bármennyire érdekel is, nem elégít ki, s ürességet hagy; minden adat külön-külön izgat, mégis a könyv végére érve mintha nem olvastam volna semmit. Mindig így vagyok az ilyen könyvekkel (például a Takáts Sándor-félékkel és hasonlókkal) - érdekes, jól van megírva, de bizony csak lejegyzett tudnivaló mindez, s nem irodalmi mű. Nem mintha nem tudnék elképzelni tisztán értelmi, tudományos prózát, ami mégis igazi irodalom, s talán pótolhatja a regényt bizonyos vonalain, mint ahogy soká pótolta is, például az újkor elején az esszé vagy a görög-római idők történetírása. De ehhez valami filozófia kell, azaz máris költészet: kompozíció, fantázia, egység. "Súlyosnak érzem azt az adósságomat, hogy nyelvünk ilyen jelentős szerepének évszázados történetéből nem vontam le bizonyos elvi tanulságokat" - mondja Kertész Manó. A tudvágy kielégült; de az író szomjas maradt, akár az olvasó.

ÍNYESMESTER

Én most egy másik, vaskos, bibliaszerű könyv társaságában töltöm estéimet, amely szintén informatív, sőt lexikális célú, adatok gyűjteménye, s mégis sokkal több jogon sorolható az irodalomhoz, noha bizonyára kevesebb embernek fog eszébe jutni, hogy odasorozza. Ezt a könyvet a konyhából hoztam be, a szakácsnőnktől, aki azt állítja (mert a férjének volt egy kis földje Zala vármegyében), hogy a könyv többet ér hat hold földnél. Az összehasonlításról nem tudok ítélni, de a könyvet lehetetlen elhallgatnom; mert amellett, hogy fontos, praktikus szükségleteket szakértők véleménye szerint kitűnően kielégít, engem is kielégít, úgynevezett irodalmi igényeimmel, mint olvasót. Itt ugyan az adatok tömegét nem filozófia vagy egységes kompozíció emeli az irodalmi örömök régiójába: hanem a szerző ízlése, gyönyörűsége, emlékező és játékos lelke, melyet e kedves témába belevetett. Nem akarom Brillat-Savarin szellemét idézni; mert az Ínyesmester könyve minden európai látóköre - vagy mondjuk inkább: ízléshorizontja - mellett is teljesen magyar könyv. Inkább Krúdy Gyula szelleméből lebeg itt valami: akinek néhány kitűnő novellája nem áll távol a gasztronomikus kultúrától. A régi magyarság ízléskultúrájának gazdag és kifinomult lelke él itt tovább, úri apáink és nagyapáink vidéki háztartásainak szelleme; s egy leheletnyi még a XVIII. századi, barokk magyar kultúra szelleméből is, mely kiválóan gasztronomikus kultúra volt. Az élet (mert a feleségem nem győz csodálkozni, milyen gyakorlati tanácsokat tud adni ez a könyv a mindennapi élet és élés szempontjából is) valóban harmonikusan összefonódik itt a kultúrával. Nagy kiadóink ritkán bocsátanak piacra oly igaz és irodalmi művet, mint ez a szakácskönyv. S remélhetőleg az Ínyesmester sikere meg fogja győzni a kiadót, hogy az igazi irodalom kell a közönségnek.

GALSWORTHY

Be kell vallanom, aránylag keveset olvastam Galsworthytól. Nagy regényciklusának csak első két darabján jutottam végig: a megnyitó társadalmi regényen s a méla, lírikus intermezzón. Azt a könyvet, mely valamikor a Nyugat kiadásában s Tóth Vanda fordításában elsőnek jelent meg tőle magyarul, sohasem olvastam. Ellenben nagyon régen, még mielőtt az író páratlan könyvsikereit Európa-szerte elérte volna, kezembe került egy tanulmánykötete, mely az angol esszé előkelő hagyományait kissé népszerűsítve folytatja. Galsworthy-ismereteimet egy füzetke vers egészítette ki, nemes tónusú, de középszerű érdekességű vers.

Ennyit ismerek, s meg kell gyónnom azt is: nincs bennem heves vágy, hogy mihamar többet megismerjek. S előre tudom: ha bármennyit olvasok, az nem fog lényegileg változtatni a képen, amit az íróról magamnak megalkottam. Alig képzelhető író Galsworthynál egyformább, megbízhatóbb, meglepetéseket kizáróbb nívójú. Nemes tónus, de középszerű érdekesség jellemezte számomra minden művét; a közönség viszont ugyanezeket a műveket magas szépségű és mégis könnyű, jó olvasmányoknak találta. Bizonnyal örvendetes és egyúttal tanulságos dolog, hogy ennyi ízlés és írói előkelőség, ennyi finnyásság az eszközökben s mérséklet a hatásban nem árt a széles népszerűségnek, még megdurvult korunk piacán sem. De mindezek negatív erények, s az olvasót nem az szokta visszariasztani, ami nincs benne egy könyvben, hanem az, ami benne van. Én szívesebben olvasok Galsworthynál négy-öt másik újabb angol írót, akik a regény kivénhedt műfaját új formákkal és szerkesztésmóddal, új lélekkutató módszerekkel s merész, felfedezésszerű témákkal próbálják megfrissíteni; soha annyi forrongást, olyan belső s ígéretekkel terhes műfajbomlást, mint amit a mai angol regény mutat! A közönség azonban szívesebben nyúlt Galsworthyért, akinél biztos volt, hogy semmi ilyesmit nem talál.

Ellenben talál megbízható, jó életábrázolást, abból a fajtából, amiben oly jólesik a valóságra ráismerni. Kitűnő portrékat s társadalmi rajzot, mely nem kelt utálatot vagy elkeseredést, s mégis fölébreszti a kritikai ösztönt és erkölcsi fölényérzést. A nyárspolgárnak tetszik a nyárspolgárság kritikája: olvasás közben olcsón, veszély és kötelezettség nélkül kilép kasztjából, s másnak, többnek és jobbnak érzi magát. Galsworthy olvasója nem csalatkozik meg; mindig rendes és jó olvasnivalót kap, gondos megírásban; kifogástalan pszichológiával fölépített mesét; tökéletesen polgári gondolkodást, amellyel jól megfér a polgári képmutatás folytonos leleplezése bizonyos moralizáló s prédikátori gesztussal. Ezenfelül kap olykor némi melegebb lírát is, egy öregedő nyárspolgár szerelmének vagy egy polgárasszony szabadságvágyának rajzában.

Galsworthy tökéletesen kasztjának költője, amelyet bírál és ostoroz, s amelyből mégsem tud kinőni soha. Típusa a mai korlátolt, társadalmi beállítottságú írónak, aki sohasem tud az osztálytól az emberig jutni. Életfelfogása egy kissé prózai, de becsületes. Nálunk Herczeg Ferenchez hasonlították őt; a hasonlat, mutatis mutandis, s az angol és magyar literatúra nívókülönbségét tekintetbe véve, nem teljesen képtelen; Herczeg mindenesetre hidegebb, hígabb és naivabb. S Galsworthy mégis egy kicsit komolyabban ostorozza a saját társadalmi osztályát, mint Herczeg a magáét. Amellett Galsworthy tipikusan angol, maga is egy Forsyte, s az volt még testi megjelenésében és modorában is, ahogy tavaly személyesen is megismerhettük, mint egy hideg és halvány gentlemant, fehér és kissé merev arcával, mely oly váratlanul derült széles és szívélyes mosolyra. Az irodalomban az volt ő, amit Nietzsche mittelmässige Engländernek nevez.

Mindent el lehet mondani róla akár egyetlen művének elolvasása után is: teljesen veszélytelen az általánosítás. Meglepetés bizonnyal nem fog érni. Azt is előre el lehet mondani, hogy halála nem pótolhatatlan veszteség az irodalomra. Új és új Galsworthyk fognak jönni, akik átveszik szerepét, s akik mindig a legjobb nívót fogják képviselni, de náluk sem érhet meglepetés. Amíg a mai regény műfaja él, Galsworthy szelleme élni fog, ha művei el is merülnek a termelés áradatában. Talán nem nagyja ő a regényirodalomnak, de típusa - a legjobb átlagtípus.

KULTÚRÁNK HAZUGSÁGAIBÓL

Vidéken töltöttem a húsvéti napokat. Egy este vendégségben vagyok, rokonoknál. Gyermekkoromban, ha anyám látogatóba vitt, lehetőleg nem vettem részt a társalgásban, hanem a könyvespolc elé állva tanulmányoztam a glédát álló művek címeit: minden ismerősünk könyvállományának leltára a fejemben volt. Azóta maradt megrögzött szokásom, hogy akárhol vagyok, körülnézek a lakásban található könyvek közt. Így teszek ezúttal is. Vendéglátó gazdám derék tisztviselő a mindenható közigazgatás szolgálatában. A könyv, amit találok, kevés, de valóban kitűnő. Micsoda változás! Ama régmúlt időkben még Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című díszmű érdektelen, piros kötetei töltötték ki a sorokat, esetleg a lexikon vagy a napilapok selyemfólió ajándék példányai, melyeknek tövében törpén szégyenkezett egy-egy Jókai- vagy Ohnet-regény; ez volt az egész irodalom.

Ma (igaz, hogy helyenként feltűnően rossz szomszédságban) oly neveket és címeket olvasok a könyvhátakon, melyek a legkényesebb irodalmi sznobot is kielégíthetnék; s azonkívül itt van egy egész sorozat, egy előkelő irodalmi társaság kiadványa, gondolom, negyven kötet, mely az összes "magyar klasszikusokat" tartalmazza, Balassától Madáchig vagy meddig... Az idegen, aki "nép és haza" kultúrájára akarna következtetéseket vonni, megmagyaráztatván magának e könyvcímeket, azt gondolhatná: íme, ez az ideális ország, ahol a fáradt hivatalnok hazajőve este a szolgálatból, a világirodalom nagy szellemeiben keres fölüdülést, vagy nemzete lelkének megszentelt tradícióit szívja magába táplálékul.

Persze, szó sincs róla. Ezek a könyvek, melyeket pillanatnyi felbuzdulás és a részletügynök szuggesztív ereje telepített ide, megérkezésük óta hiába várják olvasójukat; igazában nem is várják, mert nem is születtek olvasásra. A klasszikusok például dúsan aranyozott köntösükkel egészen jól hatnak a könyvespolcon; de ha fölnyitod őket, gusztustalan, sűrű nyomások, iskolai szemelvény jellegük, a belőlük áradó unalom azonnal visszadöbbent. Aki ezeket a könyveket csinálja, maga sem álmodta, hogy a közönség, amelynek szánva vannak, olvasná is őket (elég, hogy megveszi). Ki kívánhatná a fáradt hivatalnoktól, hogy dolgai végeztével érdekkörétől távol eső nehéz olvasmányokba fogjon, melyek méghozzá legrosszabb iskolai emlékeit idézik? Amit ő tényleg olvas, az sokkal kevésbé büszke irodalom, s ami legbüszkébb benne, az többnyire amolyan álremekmű, mint a Krisztus története.

AZ IRODALOM LÁTSZATÉLETÉRŐL

De nem ez a műveltségi kérdés érdekel itt most engem: hanem az irodalom elevenségének kérdése. Mivel elevenebb az igazi nagy irodalom ezeknél az álremekeknél? Az álremek, a szezoncikk, mint az átlagregény, néhány év alatt eltűnik, a polc mögé kerül, vagy csak rossz szomszédságnak marad meg az aranyruhás büszkeségek mellett; az igazi irodalom pedig itt van, a "legrégibb időktől kezdve", s újból megjelenve változatlanul élni látszik, aranyruhában és büszkén; de micsoda látszatélet ez? S kinek áll érdekében ezt a látszatéletet fenntartani? Az a néhány ember, aki az ilyen "klasszikusokat" - mesterségből vagy csodálatos szenvedélyből - tényleg olvassa, alig járul hozzá a fenntartásához. Ellenben ez a szegény közigazgatási hivatalnok hozzájárul a maga részletfilléreivel, s a kiadó hozzájárul reklámjával és szervezetével, s az egész közvélemény hozzájárul presztízstiszteletével és őszinteséghiányával. A hazugság voltaképp hódolat a magas és nemes dolgokkal szemben, melyekre nincs szükségünk, s melyekre rejtett módon mégis szükségünk van. Így jelennek meg újra és újra könyvek és könyvsorozatok, amiket senki sem olvas, s amik még létüket is csak a konvenció hazugságának s a szellem arisztokráciája előtt való meghajlásnak köszönhetik. Ha a demokratikus elv s a teljes őszinteség a szellemi életben diadalra jutna: hova lenne akkor az irodalom? Furcsa és csüggesztő gondolat: hazugság, meghajolás és majmolás kultúránk rugója. De jó és rossz kibogozhatatlanul egybefonódott e kusza világban; s hazugság, meghajolás és majmolás többek közt azt is jelenti, hogy a megnyomorított átlaglélek sosincs megelégedve avval, ami, s mindig különb szeretne lenni önmagánál.

KATOLIKUS KÖLTÉSZET

Illyés Gyula nevezetes cikke (az utolsó előtti Nyugat-ban) izzóan, sőt kínzóan aktuális témához nyúlt. "Hagy-e ez a kor más választást a költőnek, mint forradalmárrá lenni, vagy - katolikussá?" - kérdezte tőlem egyszer egy fiatal poéta. S kicsi és nagy költők hol itt, hol ott árulták el (néha egészen váratlanul), hogy különös kapcsok fűzik őket ahhoz a világnézethez, mely katolikusnak nevezi magát.

Elég feltűnő jelenség. Mikor éppen a mi korunkról van szó, mely egy "természettudományos" század minden szkepticizmusát s hitbeli impotenciáját óhatatlanul örökölte s egy oly felekezet világnézetéről, melynél nincs dogmásabban szigorú hitű. Talán éppen ez a hitbeli megkötöttség vonzza a kikötőbe vágyó hányt-vetett szellemet? Vagy a katolicizmus érzelmi csábjai oly erősek a modern lélek számára, hogy hajlandó elfogadni vagy elfelejteni ezt a hitbeli megkötöttséget? Bizonyos, hogy irodalmi katolicizmus kétféle van, s kétféle szemmel kell azt nézni.

Az egyik önkéntelen és gyakran öntudatlan. Nevelés vagy velünk született vérmérséklet dolga ez, kultúráé és ízlésé, világnézet a szónak abban a mélyebb és igazabb értelmében, mely nem eltanult vagy elfogadott tanokat jelent, hanem kész szellemi magatartást, a lélek szervi reakcióját a világgal szemben. Katolikus, aki általános, mindenütt érvényes törvényekben hisz, vagy ilyen hitre vágyik: a hit az élet véletleneinek dolga lehet; a vágy lelkünk változhatatlan mélyeiből tör föl. Katolikus, akiben az élet szépségének és bűnösségének ösztönös érzései harcolnak; kinek erényvágya nem puritán igénytelenség, hanem tragikus küzdelem. Katolikus, akinek belseje az akarat drámájának, a bűn és bűntudat párviadalainak izgatott színpada, s nem a predesztináció vagy fatalisztikus bizalom "erős vára".

Mindez független lehet a hittől és felekezettől (noha egyik felekezet hitrendszeréhez és értéktáblájához közelebb áll, mint a másikéhoz). Ez velünk születik. Katolikus az is, aki rossz katolikus, mint Baudelaire vagy Verlaine, s ilyen értelemben lehet katolikus léleknek mondani olyan valakit is, akit egyáltalán nem kereszteltek katolikusnak, mint Berzsenyit vagy Gide-et. Az egyházi és teologikus szempont bizonnyal egész más; de Illyésnek tökéletesen igaza van, mikor az irodalmi katolicizmus lényegét itt keresi, s nem a tudatos, felekezeti hitvallásban, melyet sokszor külső körülmények, a költő helyzete, papi volta vagy életbeli karrierjének csábjai szabnak elébe, s mely nem mindig párosul igazi katolikus lelkülettel.

EGYHÁZ ÉS IRODALOM

Ez a másikfajta katolicizmus bizony ma sokszor gyanús, s még amikor teljesen jóhiszemű is, akkor is könnyen találhat rá az Illyés megállapítása, hogy ez megkötöttséget vagy szolgálást jelent, egyházi és propagandairodalmat - holott az igazi nagy irodalom mégiscsak az, ami szabad, kötöttség nélküli és minden emberé. Igaz, hogy az igazi katolikus számára a katolicizmus éppen ezt a kötöttségnélküliséget, ezt a minden emberre érvényes vallást jelenti, ellentétben a protestáns felekezetek nemzeti és partikuláris vallásaival; ez valóban bélyege az igazi katolicizmusnak, annyira, hogy minden nagy vallási költészeten óhatatlanul valami katolikus szín ömlik el még akkor is, ha protestáns ember írta, mint Ady istenverseit; míg a kimondottan protestáns költészet nehezen tagadhat meg valami regionális és felekezeti ízt. De az a katolikus költő, akit egyházához az érdekek és viszonyok láncolata fűz (mint persze elsősorban a papköltőket), könnyen tekintheti az egyházat maga is felekezetnek, sőt politikai pártnak, melynek pillanatnyi érdekei és céljai, tudtán és akaratán kívül is, korlátozhatják költészetének szabadságát és őszinteségét. Bizonnyal nehéz papnak és költőnek, szolgának és szabadnak lenni egyszerre. A történelem mutatja, hogy az igazi katolikus költő gyakran kívül állott az Egyházon, sőt olykor látszólag ellentétben azzal, mert az igazi katolicizmus legnagyobb poétája, aki (mint Illyés is) az egyház vagyonának és hatalmának elvesztését kívánta, hogy a katolikus szellem visszanyerhesse igazi szabadságát, politikán fölül álló emberségét és hitvallásának az érdek minden gyanújától és leheletétől mentes tisztaságát.

Minden nagy költészet lényegében vallásos költészet, s minden nagy vallásos költészet bizonyos nagyon tág értelemben katolikus is. De a kimondott s felekezetileg hirdetett irodalmi katolicizmus problémája kényes sarkokon fordul meg: önzetlenség, tisztaság és hit kérdése ez - tisztaságé, mely semmi politikát magához férni nem enged; s a hité, mely nem tréfál, mely nem hagyja magát elmagyarázni, szimbolikusan értelmezni, sem pedig egyszerűen szemhunyva mellőzni. Hiszel-e, költő, katolikus költő e huszadik században? S nem utolsósorban erkölcs kérdése. Légy őszinte magadhoz, mert ebben áll a költő morálja - akár a lelkiismeret-vizsgáló katolikusé.

A KRITIKA SZABADSÁGÁRÓL

Illyés Gyula cikkének igazi érdeme azonban, hogy az új magyar katolikus költészetet irodalmi szempontú kritika alá vetette, amit eddig senki sem mert megtenni; s a nyomában járó fölzúdulás mutatja, hogy a cselekedet szükséges és hasznos volt. A magyar kritika szabadsága ma gyöngébb lábon áll, mint valaha, s például az, ha valaki "exponáltan" katolikus vagy pláne papi személy, már fölül emeli őt minden kritikán; mert minden kritika, mely őt érintené, antiklerikális vagy épp vallásellenes cselekedetnek fog feltűnni, s nem irodalmi, hanem politikai beszámítás alá esik.

De amint a pappal, úgy van az egyéb írókkal is: mert mindenki tartozik valami kasztba vagy pártba, amely szolidáris vele, s amelyet nem szabad megsérteni. A papot nem szabad kritizálni, mert pap, a szocialistát, mert szocialista, a zsidót, mert zsidó, s a szlovenszkóit, mert szlovenszkói. Legfeljebb az van megengedve, hogy a zsidót egy antiszemita orgánum bírálja, a forradalmárt egy konzervatív lap, s a klerikálist egy progresszív pártfolyóirat. Ahol a kritika eltér e megszokott s egyedül jogosított politikai szempontoktól, s tisztán irodalmi szemmel mer nézni, ott egyszerre mindenki fölfülel: mi ez? Ebben mindenki rejtett szándékot, ismeretlen célzatú támadást szimatol, mert okát, rugóit, a tiszta irodalmi tekintetet szokatlansága miatt senki sem képes elfogadni, sem megérteni. Lassanként ott tartunk, hogy irodalmunkat mindenféle szempontból szabad kritizálni, csak éppen irodalmi szempontból nem: mert ez azonnal politikai kavarodást vált ki.

Abból az alkalomból írom ezeket, hogy a Nyugat egyik cikke legutóbb Szlovenszkóban heves visszahatást keltett, mert Illés Endre, a cikk szerzője, szelíd kritikai megjegyzéseket tett néhány új szlovenszkói regényről, szűzien tiszta irodalmi princípiumok szerint. A politika azonnal fölzajdult, mint aki nem tűri, hogy a játékból kimaradjon: Szlovenszkóban gyűléseket tartanak, hírlapi hajsza folyik, tanácskoznak és határozatot hoznak, hogyan lehetne társadalmi úton föllépni a szlovenszkói irodalom büszkeségét sértő kritika ellen, bosszút venni a folyóiraton, mely a szlovenszkói írókról mert nem csak jót írni? Társadalmi úton fellépni egy kritika ellen, megtorlást és regionális sérelmeket emlegetni ott, ahol irodalmi elvekről van szó: oly gondolkodásra vall, mely a legsötétebb Balkánhoz volna méltó, s amely ellen a kritika szabadságának nevében a leghangosabban kell tiltakoznunk.

Reményt s bizalmat ad megállapítanunk, hogy ebben a gondolkodásban maguk az írók sem valamennyien osztoznak. Erre vall legalább a kritikában szereplő írók egyikének (Szitnyai Zoltánnak) hozzánk érkezett levele, melyet igazán jólesik idéznünk.

"Mélyen tisztelt Szerkesztő Úr! - írja Szitnyai. - Értesültem arról, hogy a szlovenszkói írók egy csoportja, magyarországi lapokban, főként a Nyugat-ban megjelent bírálatok miatt az ottani társadalomhoz fordult védelemért. Bár nem vagyok szlovenszkói író, de Szeptemberi majális című novellás könyvem szlovenszkói kiadó könyvsorozatában jelent meg, a Nyugat kifogásolt cikke nagy részben rá is vonatkozott, s így könnyen abba a gyanúba kerülhetek, hogy e mozgalomban nekem is részem van. Ezért kijelentem, hogy arról csak a lapokból értesültem, s elvi okokból a legmesszebbmenően helytelenítek minden olyan szándékot, mely az irodalmi bírálat szabadságát a társadalmi megfélemlítés eszközeivel korlátozni akarja. - Kérem Szerkesztő Urat, hogy e nyilatkozatomat, mint a Nyugat szerkesztője, tudomásul venni szíveskedjék."

Ebben a levélben a magyar irodalom lelkiismerete szólal meg. A Nyugat mindig erős vára óhajt lenni ennek a lelkiismeretnek. Nem riadunk vissza semmitől. S irodalmi közvéleményünknek meg kell szoknia, hogy van egy orgánuma, mely minden politikától mentesen mer nézni és ítélni.

EGY KÖNYV, AMIT NEM OLVASTAM

Nem olvastam John Masefield legújabb könyvét, a Trójai mesé-t. Sajnos, sem időm, sem pénzem, hogy minden könyvet, ami érdekelne, megszerezhessek, vagy elolvashassak. A Poeta laureatus új eposzáról csak a hozzám jutott angol és amerikai folyóiratok kritikáiból értesülök, melyek nem nagyon kedvezőek. John Masefield, mióta a munkáspárti kormány hivatalosan koszorús költővé avatta, két verses könyvet írt, s mindkettő mondai témákhoz tér vissza. A Trójai mese hősei Priamosz, Hekuba, Heléna, Kasszandra... diákolvasmányainkból ismert alakok. A kritikák elismerik, hogy "Mr. Masefield has done his best". A halott szájakba lélegzetet lehelt. Trója eltűnt utcáira izgatott életet varázsolt. De akad, aki azt kérdi: mit nekünk Hekuba? Akad, akinek Trója sáncairól Ypres árkai jutnak eszébe. S John Masefield sem írt mindig Trójáról. Proletárköltő volt, és szegényemberekről írt. Matróz volt, és matrózokat énekelt. S mint ifjú tehetség vezette az akkori forradalmat Tennyson és a preraffaeliták ellen, akik arisztokratikusan múltba, mondákba, hagyományoktól megszentelt művészetbe menekültek a valóság elől. Elve volt: utcára vinni és utcáról venni a poézist. Nyers naturalizmusa föltámasztotta a verses epikát, mely már halottnak látszott. De most Tróját támasztja föl, a Borostyán árnyékában megváltozott a költő, a hagyományos témák éneklője lett belőle: laureatus. (Laureatus vagy hivatalos költő, mindenütt egészen külön típus, s ahol nem nemzeti témákat énekel, ott nyilván mindig Tróját énekli.) Micsoda különös lélektani folyamat játszódhatott itt le, amíg a váratlanul nyert rang a hozzávaló pszichét így kifejlesztette, s micsoda következtetéseket vonhatunk ebből a költő értékére? Nem fogom itt kutatni. Az eset magában eléggé tanulságos, s nekünk magyaroknak is meggondolható.

POETA LAUREATUS MAGYARORSZÁGON

Ebben a pillanatban nekünk magyaroknak is van Poeta laureatusunk, az Akadémia hivatalos kijelentése szerint, éspedig Herczeg Ferenc személyében. Elérkezett az akadémiai nagyjutalom kiadásának ideje, s azt Herczeg Ferencnek ítélték oda. A választás rendesen nagy gonddal és felelősséggel szokott járni; de - ahogy az ítélet indokolása mondja - ezt a felelősséget ezúttal nem érezte az Akadémia: fölmentette attól a közvélemény. Ha az angol költőknek királyi kegy nyújtja a poeta laureatus koszorúját - még mindig az Akadémia szavait idézem -, a mieinknek "értékesebb aeropag" ítélte azt oda: az olvasók százezrei.

Be kell vallani, hogy ennek az aeropagnak ily tiszteletteljes elismerése az Akadémia részéről reám valósággal megdöbbentően hat. Nemrég valami "ifjúkatolikus" lapban olvastam egy cikket, mely egy papköltő rossz verseit avval a megokolással védelmezte, hogy azok a "tömegeket megnyerték", tehát "hallgasson el minden kritikai okvetetlenkedés". Ez is fölháborított, de avval nyugtattam meg magam, hogy zsurnalisztikus világnézettel van dolgom, mely a mai ochlokratikus világban természetszerűleg a tömegeknek ad igazat. De az Akadémia! Az Akadémia, melynek rendeltetésénél és hagyományainál fogva a tömegektől elzárkózó szellemi nemesség, az arisztokratikus, konzervatív ízlés mentsváraként kellene állnia! Az Arany és Gyulai Akadémiája, mely hajdan oly szigorú, nagy és hasznos harcokat vívott az irodalmi tömegízlés ellen! Micsoda korbáccsal vágna itt végig Gyulai Pál a saját Akadémiáján, ha föltámadna! Mi lesz, ha már az Akadémia is, irodalmi kérdésekben, az olvasók ezreinek ítélete szerint igazodik? Hogyan fog elzárkózni X. vagy Y. érdemének elismerésétől, a legüresebb divatírókétól, akiknek nevét én nem is tartom méltónak leírni? De akiket az olvasók ezreinek talán még többje tüntet ki tetszésével, mint Herczeg Ferencet?

A BOROSTYÁN ÁRNYÉKÁBAN

Mindez persze semmit sem jelent Herczeg Ferenc ellen, aki ha jó író, nem azért jó író, mert az olvasók "százezreinek" tetszik. Noha, meg kell mondani, nem egészen véletlen ez a tetszés; a magyar laureatus nemegyszer, műfajaiban, témáiban és stílusának felületes könnyűségében is kissé olcsó módon alkalmazkodott a tömegízléshez. Nem véletlen az sem, hogy Akadémiánk a tömegízlés illetékességét elismeri: a magyar akadémizmus irodalmi ízlését valóságos paradox rokonság fűzi a zsurnalisztikus és tömegízléshez. Akadémikus szépíróink éppen nem a nehéz és magas költészet hívei: ellenkezőleg, többnyire igen könnyű regények, lektűrök szolgáltatói ők, s aki fő-fő lírikus volt köztük, szegény Kozma Andor, politikai aktualitások napi krónikáját szőtte rímekbe, s ezek talán a legjobb művei. Nem akarom azt mondani, hogy Herczegnek meg a Gyurkovics fiúk a legjobb műve. Ez kajánság lenne, mikor maga az író oly nemes ambícióval s eredményes öngazdagítással iparkodott ezt a fiatalkori könnyű és "snájdig" sikerét túlnőni és szinte elfeledtetni. Folyton változott, s nőtt is. De a fiatal munkák kedves csibész verve-je lassankint kiszáradt, s valami hideg korrektségnek adott helyet; s elfakult mindaz a kis fölényes eretnek szín, ami Herczeget eleinte keménnyé és modernné látszott tenni. Mikor gimnazista voltam, annál inkább lelkesedtünk az Ocskay brigadéros-ért, mert tanáraink megtiltották, hogy ezt a "hazafiatlan" darabot megnézzük. A darab nem volt hazafiatlan, de szembeszállt a népszerű közvéleménnyel, s más se kellett, hogy lázadó fiatal szívünket megejtse. Nem gondoltunk rá, hogy ami a népszerű közvéleménnyel ellenkezik, az a hivatalos politika rokonszenvétől nincs oly nagyon messze, s az író, aki a közönség előtt eretnek színben áll, immár a hivatalos borostyán árnyékában érzi magát. Holott a hagyományos téma s a shakespeare-i Coriolanus diszkrét utánzása is (mely ez időben fő-fő "iskolai kötelező olvasmány" volt) - a Gyurkovics-könyvek léha és modern hírű szerzőjénél eléggé gyanús tünetnek látszhatott...

KLASSZIKUS TÉMÁK ÉS HIVATALOS KÖLTÉSZET

John Masefield az angol laureatus semmiféle érdeket vagy kötelezettséget nem érezhetett az irányban, hogy tradicionális és mondai témákhoz forduljon. Elvégre a munkáskormány mint a Brit Proletár mai életének költőjét emelte őt hivatalos polcra. De a Hivatalos Polc nem minden tekintetben kellemes hely; mindig kissé feszes ülés esik rajta, s a legendás múltból vett hagyományszerű téma olyan, mintha jó puha vánkos volna, mely a hivatalos helyzet minden feszélyezettségétől jobbra és balra megóv és elgöngyöl... Egy kicsit közömbösíti a költőt, akinek a hivatalos polcon közömbösnek is kell lennie, mint egy elnöknek vagy uralkodónak. (Sőt félig-meddig halottnak; miként a mi Akadémiánk például naivan ki is mondja, hogy nagydíja "régibb íróink mellé, az élők fölé" emeli a kitüntetettet: vagyis rövid úton halottá nyilvánítja.)

Nem mondom, hogy a klasszikus vagy legendás téma mindig ilyen közömbösítő - ó, egyáltalán nem! Gyakran lehet újat keresés, gazdagodás vágya, sőt egyenesen lázadás is, amint a romantikus mozgalmak elégszer mutatták. Fiatal korunkban magunk is szívesen nyúltunk klasszikus tárgyakhoz, örök dolgok szomjából, s kicsit dacból és lázadásból a megunt magyar sablon ellen. Külön eset az Arany Jánosé is, aki az első magyar laureatus volt, s már tudatos korszerűtlenséggel, az egész modern, realista költés szellemével szemben (melyet ő nagyon is jól megértett és átélt), akart mindenáron naiv eposzokat, mondai hőskölteményeket alkotni. Ő nem menekülni kívánt polca feszélyeitől, hanem ellenkezőleg, önkínzó módon alkalmazkodott azokhoz; érzékeny lelkiismerete mindent be akart váltani, amit vártak tőle, még ha természetével s a kor költészetének igazi szellemével nem is egyezett meg. Az önmagára szabott kényszer úgy hatott költői erejére, mint ahogy a formai nyűg szokott hatni a művészre: s a szigorú külső feladatnak a saját egyéniségével s a modern kor lelkével való összeegyeztetéséből születtek oly művek, melyek az eposz minden naivságát és fenségét a modern regény minden naturalizmusával és életteljességével egyesítve, ahogy mondani szokták, "ki nem hunyó fénnyel ragyognak költészetünk egén".

A BOROSTYÁN ÁRNYÉKÁBAN FOLYTATÁS

Herczeg Ferenc esete megint más. Ahogy ő a történelmi s hagyományos tárgyak és műformák felé nyúl, az részben alibi mutatványnak hat ránk, részben valami németes kötelességtudás és okosság aktusának. Én sokkal magyarabbnak érzem Herczeget, akár a Gyurkovics fiúk csibészvicceiben, mint például a Pogányok nagy Piloty-képén, melyben egy átlagos Herczeg-regény giccsei mellett szépen megfér a Scheffel-hatás és a prózába modernizált Buda halála-pastiche. De épp a giccseknek, a lektűrszolgáltató, könnyűregényíró tehetségnek kellett az alibi, ha már egyszer a Borostyán árnyéka ráesett. S Herczeg egyéniségének színei sohsem voltak oly erősek, hogy új meg új színeket tetszése szerint föl ne vehessen. És hadd ismételjem: végelemzésben ez a gazdagodás mégiscsak javára vált. A Bizánc s az Árva László csak jobb, mint Az arany hegedű vagy A kék róka, amik ma már oly naivul hatnak, noha "életből vett" dolgok. A készen kapott történeti anyag, amivel Arany annyit küzdött és kínlódott, Herczeg alkalmazkodó, könnyebb tehetsége s szárazabb fantáziája számára jó mankónak bizonyult; noha históriai regényeiben sohsem tudott egészen megszabadulni a Piloty-színektől s a sablonos lektűríztől. A legtöbb könyvét olvastam bizony, részint diákkoromban, részint később, mikor egyszer egy vidéki barátomnál voltam szállva, akinek a felesége polgári iskolai tanárnő, s az iskolában egy ügynök rájuk sózta az "összes Herczeget". Így lett ez a kedves asszony is egyike a "százezreknek", akik poeta laureatust adtak nekünk. Szóról szóra a kezembe adta, mikor olvasnivalót kértem tőle esténként, mert anélkül nem tudok elaludni; s így lassankint abba a helyzetbe kerültem, hogy pontosan s nyomról nyomra követhettem, hogyan változik át egy író a Borostyán árnyékában.

MÉG EGYSZER AZ AKADÉMIÁRÓL

Akadémia és nagyközönség a köztudatban két ellentétes ízléspólus. Az Akadémiát mint a nehéz és magas irodalom mentsvárát szoktuk tekinteni, a tömegízléssel, a könnyű és szórakoztató literatúrával, a zsurnalizmussal szemközt.

A magyar Akadémia azonban rég megszűnt az lenni. Ez a nemes testület ma már alig vádolható azzal, hogy a nehéz irodalom magasságaiba vonulva fumigálja a közönség ízlését és a tömeg megértését. A múlt Nyugat-számban beszéltem az Akadémia idei nagydíjára vonatkozó ítéletnek indokolásáról. A tudós társaság itt a tapsoló publikumot "értékes areopagnak" nevezi, s nyíltan vallja, hogy döntésében a "százezrek" véleménye után igazodott. S ehhez képest rá kellett mutatnom arra is, hogy újabban Akadémiánk ízlése csakugyan a könnyű lektűrirodalomnak és zsurnalisztikus költészetnek látszik kedvezni.

Az Akadémia nem tiltakozott szavaim ellen; sőt, váratlan és frappáns módon igazolta őket. Éspedig azáltal, hogy a kebelében megürült egyetlen írói helyet Csathó Kálmánnal töltötte be. Nem találhatott volna nevet, mely pontosabban szinonimája a könnyű fajsúlyú, szórakoztató irodalomnak. Csathó derék, rokonszenves író; a maga nemében még jó író is; a feladat, melynek szolgálatában áll, nem utolsó és nem haszontalan: megerőltetés nélküli olvasmányt adni a fáradtaknak, szelíd időtöltést ama "százezreknek", akik, sajnos, minálunk jó ha tízezreket kitesznek, s akik beérik még ilyen szelíd szórakozással. Ennél többet Csathó, akit okos és szerény embernek gondolok, maga sem látszik ambicionálni.

Ez azonban talán csak mégsem az a magas irodalom, amelynek őrzését Arany és Gyulai szelleme az Akadémiára hagyományozta. Mert bizonyos, hogy ők nem a könnyű és népszerű irodalom támogatását várták az Akadémiától. Ellenkezőleg, ők maguk is személy szerint és az Akadémia égisze alatt, kemény harcokat vívtak a könnyű és népszerű irodalom ellen, mihelyt az a magas költészet pózában akart tetszelegni, s annak nimbuszát bitorolta. Az Akadémia a leghatározottabban eltér hagyományaitól, a múltban vállalt céljaitól és saját nagyjainak szellemétől, mikor a nagy költészet és súlyos irodalom helyett a (bármily jószándékú) Unterhaltungsliteratur felé fordul érdeklődésével és rokonszenvével.

AZ AKADÉMIA PÁLFORDULÁSA

És most nem egy ember beválasztásáról van szó, ami csekély és véletlen dolog lehet, s legfeljebb szimptóma. Az egész mai magyar Akadémiáról van szó, amelyben az irodalmat már-már - pár nagyúri dilettánson s hivatalnok típusú szürke tanárokon kívül - jóformán csak a naiv, szórakoztató zsáner művelői képviselik. Mily feltűnő jelenség például, hogy Akadémiánkból a versköltők lassankint teljesen kihalnak! A vers mégis magasabb műfaj nálunk, nem a naiv közönség szájíze szerint való - s így hát nem is az Akadémia szájíze szerint. Így foglalják el az öreg Arany-epigonok helyét a szórakoztató tucatregények gyárosai. Gáncsoskodni csöpp kedvünk sincs ezen. Az Akadémiának kétségtelenül joga van arra fordulni figyelmével, amerre ő akar, s azt az irodalmat pártolni, amelyik neki tetszik. S bizonnyal a jó szórakoztató irodalom is méltó a kitüntetésre és pártolásra. Csak az kár, hogy az Akadémia e pálfordulása éppen kultúránk mai mostoha éveiben lesz tökéletessé. Magasabb kultúránk mind kevesebb érdeklődésre tarthat számot, a nagy költészet, a súlyosabb irodalom mindenfelé csak közönnyel találkozik, publikuma megfogyott, presztízse elhanyatlott. S épp ekkor az a nagy múltú intézmény, melyet tradíciói, neve, jellege s öröklött tekintélye is épp a magas költészet ápolására s a publikum közönyével szemben való fölmagasztalására tesznek hivatottá: ehelyett a publikumnak való könnyebb irodalom s olcsóbb fajta sikerek meglepő díszkíséretének szegődik. Bizony ez hasonlít egy kicsit valami áruláshoz. De, mondom, nincs kedvem gáncsoskodni, s a dolgot nem is érzem menthetetlen bajnak. Az Akadémia bátran elmellőzheti természetes hivatását, s fordulhat más irányba; a nagy magyar költészet, a magas irodalom mégsem fog talán egészen árván, figyelem nélkül maradni (legalább addig nem, amíg a Nyugat él). Eszközök nélkül is, szívünk és lelkünk tükreivel, mégiscsak fogunk valami ragyogást és visszfényt adhatni a folyton újraszülető szent magyar lángoknak. Kicsit sajnáljuk, hogy a Vörösmarty, az Arany és Gyulai Akadémiája végképp eldobja irodalmi jelentőségét s már úgyis eléggé megfogyott presztízsét. Kicsit visszásnak érezzük, hogy egy nemzet Akadémiája oly irodalmat szentesítsen, melyre a közönség nemesebb rétege már csak felülről tekinthet. De bárhogy is legyen, a Nyugat és köre már régen kényszerült átvenni azt a szerepet, ami voltaképp egy Akadémia szerepe: fémjelezni irodalmunkban azt, ami igaz, nagy és nemes születik, megkülönböztetni s megőrizni a jobb közönség emlékezetében. Az Akadémia nyugodtan fordulhat a könnyű irodalom felé: mi híven fogunk kitartani a nemesebb költészet, a magasabb literatúra védelmében.

THE GENTLE ART OF MAKING ENEMIES

Barátaim és jóakaróim egyre figyelmeztetnek, hogy - szegény beteg poéta létemre - nagyon is hadakozom jobbra-balra, s minden cikkemmel új ellenségeket csinálok magamnak. Ez nemes művészet: az ellenségcsinálás művészete; s ez a fő-fő kritikus művészet, Magyarországon mindenesetre még inkább, mint a Whistler angol glóbusán. "Embert barátjáról" - mondják; de a kritikust bizonyára ellenségéről ismered meg. Én azonban nem vagyok elég céhbeli kritikus, s ellenségeimet nem mindig kellő szakértelemmel válogattam; összevissza (ahogy mondtam), jobbról és balról egyaránt szereztem, s néha olyanok közt is, akiket inkább barátaimul szerettem volna. "Mért támadtad meg ezt vagy ezt?" - kérdik tőlem, és én nem tudok mit felelni: hisz szeretem s becsülöm is az illetőt; eszem ágában sem volt, hogy megtámadjam! Ha valódi céhbeli kritikus lennék, tudnám, hogy kritika nincs is, csak támadás. Aszerint keresném szavaimat, s ellenségem csak az lenne, akit én akarnék. Így azonban el kell fogadnom ellenségnek mindazt, aki cikkeim nyomán olykor egészen váratlanul és meglepetésszerűen adódik - ennyit megér talán ily nemes művészet, ily különös játék és ritka kísérlet izgalma: micsoda áldást és átkot válthat ki egy csöpp őszinteség ebben a hazug és bizantinikus magyar világban?

PAPKÖLTŐK

Hogy mennyire nincs kritika, csak támadás, azt közelebbről Illyés Gyula példája is mutatja, akinek a magyar papköltőkről írt cikke, mint előrelátható volt, általános kavarodást keltett. Még olyan nyugodt, kívülálló protestáns ember is, mint Reményik Sándor, indíttatva érzi magát, hogy a "megtámadott" Mécs Lászlónak védelmére keljen, baráti vagy társi, vagy talán vetélytársi lojalitással. A lojalitás szép emberi tulajdonság: de a kritikust éppúgy tévedésbe viheti, mint az ellenkezője. Mikor azt olvassuk Reményik tollából, hogy "Mécs Lászlónak vannak oly csúcsai, amelyekre nem fog feljutni sohasem Illyés Gyula, sem én": különös érzés fog el bennünket, mintha egy gyönyörű termőfa oktatná ki ifjabb társát tiszteletre a háztetőn felburjánzott vadsóska iránt.

Ez a vadsóska csak azért veri fejével az eget, mert a háztetőn nőtt. Idelenn a földön törpe volna.

Természetesen, szabad az ellenkező véleménynek is megszólalni. A Nyugat szívesen kiadta Gyergyai Albert cikkét, amely Illyéssel s mellékesen velem is polemizált; mégsem hagyhatom szó nélkül e cikk egy passzusát, ahol Gyergyai olyasvalamit ad szájamba, amit én sohse mondtam. A lojalitás lehet hiba, mikor kritizálunk; de mindig kötelező, mikor idézünk. "Mint Illyés sejteti, s mint ahogy Babits ki is mondja, a papköltők nemegyszer és könnyen zsoldosok lesznek és szolgák" - idézi Gyergyai. Ezt én sohse mondtam, a zsoldos kifejezést nem is használtam, s nem is használhattam, hisz ebben a szóban gyanúsítás volna, mintha a papköltők anyagi előnyökért szegődnének az egyház szolgálatába. Ilyesmit senki sem állíthatna csak úgy ráfogásképpen. A katolikus egyház szellemibb múltakból megmaradt testület, mely még szellemi erőket őriz e világban. De itt áll, érdekek és viszonyok láncolata között; s én csak azt írtam, hogy a papköltő e láncolatba fűzve "könnyen tekintheti az egyházat maga is felekezetnek, sőt politikai pártnak, melynek pillanatnyi érdekei és céljai, tudtán és akaratán kívül is, korlátozhatják költészetének szabadságát és őszinteségét". Mindez megfér a legönzetlenebb idealizmussal. A zsoldos nem fér meg.

Szükségesnek látom ezt a tiltakozást. Gyergyai Albert bizonnyal jobb katolikus, mint én. De valamennyien tökéletlenek vagyunk. A tökéletes katolicizmushoz sok mindenféle hozzátartozik - talán még az idézetek pontossága is.

ESTI KORNÉL

Ezt a cikket megint betegágyamban írom; a szívem ritmusa bomlott meg; mozdulatlanul kell feküdnöm; még beszélnem is csak keveset szabad; nem maradt számomra más, mint írni és olvasni. Hadd említsem meg hát ezt a remek magyar könyvet, amely utóbbi napjaimnak öröme és élvezete volt: Kosztolányi Dezső Esti Kornél-járól van szó. Ez lekötött, feledkezésbe ringatott, s noha anyagának nagy részét a Nyugat-ból ismertem már, olyan szenvedélyesen érdekelt, mintha saját belső, mesterségbeli ügyeimről szólna. Valóban arról is szól: atelier-regény, egy író életéről és lelkéről; de az író egyúttal ember is, s az író itt az ember mellett többet és nem kevesebbet jelent. Voltaképp nem regény ez; s még csak nem is novellák sorozata, amikor a közös hős személye fűz össze. Igazi novella talán csak kettő van a kötetben; azok közül is az egyik lírává olvad át. A könyv többi darabja tiszta líra vagy ötlet vagy csevegés vagy humoreszk vagy értekezés, novellaformában. Bevallom, nem ez a tartalom az, ami megkapott és elragadott. Sőt, külön és rövid szavakkal elmondva, az ötleteket kissé üreseknek is találnám. A humort avultnak sejteném és nyakatekertnek (ahogyan néha a Poe Edgar humoreszkjei hatnak). Például a kleptomániás műfordító történetére célzok, vagy hasonlókra. Minde témák érdekessége és súlya nem terjed túl egy-egy anekdotáén. Jobban érdekeltek az emlékek aranyszálával font témák, egy író serdülése és megkeményedése az ellenséges élet hullámverésében; titánkorunk hangulatai s színterei, melyek bennem is közös élményeket idéznek... De itt sem a téma a fontos, hanem a líra, ami mögötte van. A kötet legmélyebb témája Kosztolányinak, az írónak, állásfoglalása irodalommal és élettel szemben. Az író minden érdeklődése, egész a nyelvészeti és tudományos kíváncsiságokig, helyet kap itt; a novellák között kettő is van, mely voltaképp burkolt nyelvészeti elmélkedés. De alig kap helyet valami, aminek ne lenne köze az irodalomhoz. Az írót a szavak izgatják; az írás izgatja; s a világ, mint az irodalom anyaga, tárgya vagy ellensége. Szimbolikus, ahogy a török lányt a szavakért csókolja meg, melyeket nemzetétől kapott. Mindez - ez az egész irodalmi világnézet - prózában elmondva, talán kissé pózosnak tűnne föl: dacos póznak és tetszelgésnek. De Kosztolányi prózája több, mint próza. Líra és művészet. Különös író ez: prózája talán még sokkal különb a versénél; de ő mégiscsak költő és lírikus, és nem prózaíró. Kosztolányinál minden a formában van, szinte a legkülsőbb formában, stílben és szavakban. Művészete épp abból áll, ahogyan a semmiséget naggyá teszi, a banalitást érdekessé, az ízetlent zamatossá pusztán a stílus, a nyelv eszközeivel. Nagyszerűen tud magyarul, s bárhogyan ítéljük meg nyelvészeti dilettantizmusát, egy pompás eredménye mindenesetre van: a saját stílusának tökéletes megtisztulása, meggazdagodása, megedződése. Valami hatalmas költői atlétika ez, a született izmos lélekalkatnak s egy élet szívós tornájának. Mondatai szinte érzéki élvezetet adnak, mint Anatole France-éi, s néha majdnem mindegy, miről beszél; szívesen megbocsátjuk pózait, észre sem vesszük koronkénti hígságát, s szinte örülünk, ha hosszadalmas. Ez a stílus buja képeket fest, s plasztikus emberalakokat mintáz elénk. Hozzá kell tennem, hogy van egy írás a könyvben, amely mint novella is szinte tökéletes (kár, hogy a végén kissé ellirizálja): az ifjú Esti Kornél kalandja a vasúton az őrült lánnyal. A szubjektív emlékek melegsége, a pszichológiai átélés mélysége és gazdagsága s a stílus varázsos eleganciája ezt az írást a legszebb új magyar prózaírások sorába emelik. De én az egész könyvnek hálás vagyok, mert csónakká varázsolta betegágyamat egy ringató és színes folyamon; szomorúan csukom be és dobom paplanomra, mint akinek napi ópiumadagja elfogyott.

REMEKEK HIBÁIRÓL

Valaki arra figyelmeztetett, hogy a Kosztolányi Esti Kornéljáról szóló múltkori cikkemben súlyos belső ellenmondás látszik. Olyan ez a cikk, mint hajdani önképzőköreink bírálatai voltak, melyek rengeteg hiba elsorolása után váratlan dicséret konklúziójába lukadtak ki. Talán sohasem magasztaltam még magyar könyvet e rovatban úgy, mint az Esti Kornél-t. És közben folyton hibáit mutatom föl: oly hibákat, amiknek még említése is a mi kritikai viszonyaink közt valóságos lerántásnak számít. Hol itt a logika?

"Kritikai viszonyainkkal" nem sokat törődöm. E rovatnak éppen az az egyik célja, hogy megtörje a gyáva eufemizmust, mely a magyar kritikában lábra kapott, s visszaállítsa a szavak becsületes értelmét. Aki újabb magyar kritikákat olvas (hacsaknem támadás céljából íródtak), azt hiheti, hogy irodalmunk csupa hibátlan alkotásokból áll; holott a világ nagy remekei is gyakran súlyos, látszólag lényegbevágó hibákat mutatnak. De bizonyos nívón fölül az irodalomban a hiba nem ellentétes többé az erénnyel, s fölemlítése nem gáncs, csak jellemzés. Oidipusz képtelen rémmese, Shakespeare drámái nem drámák, hanem túltömött regényes és lírai kompozíciók, Dante költeménye okoskodással teli kimért és pedáns skolasztika. Bármelyik hiba halálos volna egy kisebb írónál. De a nagyokban a hibák is a remeklés eszközei és feltételei. Elérné-e célját és hatalmas hatását Szophoklész a mese barbársága nélkül, Shakespeare a formabontó epikai és lírai színezés nélkül, Dante a skolasztikus pedantéria és kimértség nélkül? A kritika nem mellőzheti e súlyos hibák fölemlítését, de nem is vonhat belőlük kárhoztató következtetést.

FORMA ÉS TARTALOM

Akiket fölhoztam, bizonnyal túl nagy példák. De Kosztolányi új műve is fölül van azon a vonalon, ahol a hibák már megszűnnek ártani az alkotásnak: ahogy az igazi egészséges szervezetben bizonyos betegségek vírusai nem tudnak ártani, s szolgálatba kényszerülnek. Hiba-e, hogy ez a könyv nem regény? hogy még csak nem is igazi novellák sorozata? Nem hiba, csak sajátosság - hozzátartozik ahhoz a költőhöz, aki (mint írtam is) még különb prózaíró, mint amilyen költő, s mégis inkább költő, mint prózaíró. A tárgyszerű epikum kényszerzubbonyában az Esti Kornél többé nem volna az, ami: az író leglíraibb vallomása, az írói lélek lírája. Valóság és élet csak anyag és eszköz itt: az író fontosabb, s az írás és a forma fontosabb, s az író minden szeszélyes ötlete fontosabb. Sokszor mindegy, mit ír; néha bánt is témáinak jelentéktelensége s ötletszerűsége. Annál nagyobb játék a művészet játéka, mely e semmiségeknek tisztán a forma tökélyével súlyt és értéket ad. Az előadás eluralkodása, a tökéletes magyar elokvencia mindenen fölül helyezése bizonyára nem kedvez a tömörségnek: de ez már nem bánthat, mert a mondatok érzéki szépsége megtölt és elkábít. Így lesznek az erények hibákká, s a hibák erényekké. S nyilván, ha a mondanivaló sűrűbb és súlyosabb, a forma eleganciája alig lehetne ily rög nélküli és gáncstalan; nyelvünk nélkülözné ezt a csodát és mintaremeklést.

Nem kicsi dolog ez. A magyar irodalom bővelkedik oly chef-d'oeuvre-ökben, melyek mély vagy súlyos tartalmat rögös és ügyetlen formában rögzítettek. Zrínyi, Katona, Madách iskolai példák. Újabb prózánk viszont ijesztő posványát mutatja a hanyagságnak, a pongyolaságnak, a nyelvi és formai felületességnek. A stílus igazi tisztaságának és eleganciájának példái nálunk szinte hiányoznak. Művészetben pedig a forma legalábbis egyenrangú a tartalommal. Ha vannak oly remekeink, melyek a formát föláldozzák a tartalomnak: mért ne lehetne remeklés az ellenkező vonalon is?

Forma és tartalom örök viszályában Kosztolányi a forma párthíve. Többször kijelentette ezt, elméletileg is, szinte vallásos meggyőződéssel; s az Esti Kornél legbensőbb mondanivalója is ez. Harcolunk az elefántcsonttorony körül, s nem vesszük észre, hogy harcunk a művészet szabadságának holttestéért folyik. Úgy kellene, hogy a művészetben minden szabad legyen: az elefántcsonttorony is szabad, és a harc is szabad. Művészet nem egy van, hanem ezer, s az a létjoga, hogy ezer és mindig új. S minden művészetnek megvannak a maga külön törvényei. Kívülről nézve pedig: minden művészetnek megvannak a maga hibái és erényei - és ez a kettő: egy.

EGY NÉPSZERŰ AUKTOR

Múltkorról lévén szó: a Nyugat múlt számában azt ígértem, hogy Euripidészről és Molnár Ferencről fogok ez alkalommal írni. Késlekedve nyúlok a témához: voltaképp mi mondanivalóm van nekem Euripidészről? Kant csak azért írt könyvet Swedenborgról, hogy ne vesszen kárba az a sok idő és tanulmány, amit a szellemlátó vaskos köteteinek elolvasására fordított. Valahogy így vagyok én Euripidésszel, akinek több drámája maradt ránk, mint Aiszkhülosznak és Szophoklésznek együttvéve. Görögül olvasni mindig munka: lehetsz "perfekt" német vagy francia; de értheted-e "perfekt" a nagy hellén irodalom nyelvét? Ilyen nyelv nem egy van: majd minden auktorért újat kell tanulni. Görögül írtak Krisztus előtt talán 800-tól (mikor élt Homérosz?), Krisztus után, mondjuk, 1453-ig. És írtak görögül Kisázsiában és Athénben, Rómában és Egyiptomban; Teokritosz szicíliai volt, Lukianosz talán szíriai zsidó. Micsoda távolságok időben és térben! Két évezred és három világrész, s hány ország, mennyiféle társadalom, milyen különböző kultúrák, a mükénéitől a bizánciig! Hányféle nyelvjárás, argó, irodalmi modor és műfajkonvenció! Kívülről tudhatod Homéroszt, s még mindig talánynak fogod érezni Nonnoszt; folyékonyan olvashatod Platónt, s megakadsz egy Plutarkhosz-életrajz első mondatain. Ha modern nyelvvel ismerkedsz könyvekből, egy könyvtárnyi mű áll rendelkezésedre ugyanazon korból és műfajból, mígnem szótár és mentődeszka nélkül, szabad úszóként siklasz a betűk tengerén. Görög tragédia alig maradt annyi, amennyi négy-öt kötetet kitesz a Teubnerben. Kevés, hogy a nyelvet - ezt a súlyos, mesterkélt, költői idiómát - végképp elmédbe törd. Ha mind végigolvastad: az utolsó lap még mindig megalázhat.

Mégis, Aiszkhülosz és Szophoklész után, Euripidész észrevehetőleg könnyebb, s úgy gondolom, ez egyik oka modern népszerűségének (s talán az antiknak is). A nyelvi könnyűség költőnél ritkán jó jel: hígságra, fantáziabeli szegénységre, sablonos, plebejus gondolkozásra vall; de a népszerűséget biztosan segíti. Sietek kijelenteni, hogy Euripidész nem mindig híg és nem mindig szegény (nem is mindig könnyű). Sorai vannak, drámakezdetei, olykor különös ízes levegője (mint Küklopsz nyers, mitologikus humorában), másszor egy-egy feledhetetlen, ragyogó részlet (mint a bacchánsnők ébredése a ködös, hajnali hegyeken), vagy egy-egy realisztikus leírása (mint Helena háza tája), ami már az alexandriai domborművekre emlékeztet. Mert már alexandriai művészet ez, mely részletekben virtuóz, s olykor erőmutatványként visszavarázsolja a réginek monumentális ízét; egészében mégis kicsi dolgokkal törődik, s a régi nagy mesék csak ürügyek neki. Euripidész világa nem az a hitregék ködéből rémlő, vallási komplexumokkal súlyos világ, ami az Aiszkhüloszé; problémái már nem az emberi sors, erkölcs, igazság mélyeit fölrázó dilemmák, amelyekkel Szophoklész viaskodik. Érdekessége átlagérdekesség. Egy kis szerelem, házasságtörés, politika és demokratikus tirádák: az a fajta dolog, ami mindig modern, a szó legszorosabb értelmében. Mindig modern; de kétszeresen az unott és sekélyes lelkivilágú korokban. Euripidész pontosan az az író, aki a XIX. századi fin de siècle szellemének kedves lehetett. Ez volt az a kor, melynek fő drámai témája a nő és a házasságtörés; s valóban ez a kor fedezte fel Euripidész modernségét. A Dumas-é, Ibsené, Strindbergé, Wedekindé. De a kor nagy szelleme, aki Nietzsche volt, megvetette ezt a modernséget: mint ahogy a zseniális kortárs Arisztophanész is.

A népkegy mégis a "zöldségeskofa fiáé" maradt. Manap már úgy hat ő, mint egy túl könnyű, túl termékeny író: holott Szophoklész is írt talán annyit, s csak véletlen, hogy oly kevés munkája maradt fönn. Ha Euripidész megdöbbentő egykedvűséggel csapja agyon legmegkapóbb drámai helyzeteit valami hazafias-demokratikus deus ex machina kedvéért, s ejti el a hagyományos nagy, szent témákat jelentéktelen, szentimentális epizódok javára: azt talán nem is a gyors és könnyű munka csábja magyarázza, hanem az, hogy Euripidésznek és közönségének így jobban is tetszik. Az író teljesen azonosítja magát azzal a demokratikus közönséggel, mely a bőrgyáros Kleón uralma óta Athén színházait ellepte. Mit szülhet egy kiváló szellemű költő s a szedett-vedett közönség lelki frigye? Euripidész művei magas irodalmi kultúrából kihajtott virtuóz drámák, de micsoda barbár gikszerekkel! Micsoda sablonok! Mily logikátlanság! Mennyi durvaság az alakokban! Én legjobban Oresztészen botránkoztam meg: a gyáva és önző Oresztészen, aki hajlandó az ártatlan ifjú Hermionét feláldozni, csakhogy a maga bőrét mentse, s Menelaoszon bosszút álljon. Ez nem az Aiszkhülosz sziklákkal küszködő barbársága: ez már túl van a Szophoklész tökéletes szobrászművészetén, és fütyül rá! A közönség Oresztészért való aggodalomra van "beállítva", s nem bánja Hermionét.

Ez valódi modern, színpadi barbárság.

De nem az a fajta modernség, amit Euripidész modern hívei keresnek bálványukban. Sőt, ők szeretnék ezt inkább kimagyarázni és elmagyarázni, különös hipotézisektől sem riadva vissza. Van egy ismert könyv; a címe: Két modern (Essay on two Moderns). Ez azt akarja bebizonyítani, hogy Euripidész tragédiái voltaképp - vígjátékok, s akként olvasandók. (A "két modern": Euripidész és Samuel Butler, a legújabb századforduló paradox szellemű angol írója.)

Miért vígjátékok? Én elégnek tartom, hogy színpadi művek - mai értelemben vett színpadi művek -, és akként olvasandók.

SZÍNPAD ÉS IRODALOM

Molnár Ferenc nem költő, mint Euripidész; ez hiányzik belőle. A költőiséget, ha valami okból szükségét érzi, édeskés vagy érzelmes tónussal pótolja (ez volt a magyar századvég fogalma a "poétikusról"). Nem költő, de igazi s igazán-modern író: így ítéltünk róla tanuló korunkban, mely a magyar irodalomnak egyik legsivárabb ideje volt. Ifjú hóhérokként jártuk be akkoriban a kortárs literatúra mezejét: Molnár azok közé tartozott, akiknek megkegyelmeztünk.

Azóta a színpad hőse lett: a mai színpadé, melynek közönsége éppúgy demokratizálódott, mint az athéni színpad közönsége Periklész után. Kleón, népszerűséghajhászatból, napidíjat fizetett a színházlátogató publikumnak. Ma a publikum fizet; s az a kérdés, miért hajlandók fizetni legtöbben. Molnárnak éppúgy munkatársa a publikum, mint Euripidésznek: még rosszabb s még erőszakosabb munkatárs. S Molnár ugyanúgy hökkent meg minduntalan, mint a görög: anyagának nemtelenségével. Az anyagot a munkatárs adja. Egyszer elolvastam egy darabját (talán az Olympiá-t), s megbotránkoztam, mint az Oresztész-en: hogyan képes irodalmi ízlésű s tehetségű ember egyáltalán leírni ilyesmit? Nem volt igazam, mondják, nem olvasni kellett volna. Ez egy egészen külön művészet; itt minden szó a színi hatásra spekulál, semmi köze az irodalomhoz. Ha nem volna köze az irodalomhoz, nekem sem volna közöm hozzá. Egy orfeumi mutatvány is erős hatású lehet a színpadon. De különös aranycsinálás ez: rossz irodalomból jó színházat csinálni. Jó színházat? Én azt hiszem, hogy színháznak is csak olyan ez mint irodalomnak: átlagmulattató. Színházban is, amit igazi nagy művészetnek mernék mondani - ami megrázna, elragadna, életem mélyére eszméltetne -, bizonnyal nem ez volna.

De ha elismerném is a színpadnak ezt a területenkívüliségét: az csak addig tart, míg a színmű meg nem jelenik könyv alakban. S most pláne épp olyan Molnár-darab aktuális, ami kizárólag könyv alakban hozzáférhető: a Csoda a hegyek közt. Mért nem adatta elő az író? talán épp literális, költői jellegét akarta hangsúlyozni? A darab mindenesetre a költészetet durván pótló szentimentalizmus jegyében áll. Szeretném, ha ezt az érzelmességét itt is ellensúlyozná a miliő naivsága s a csúfondáros megfigyelések humora, mint A Pál utcai fiúk-ban vagy a Liliom-ban. De az érzelmesség itt mintegy csupaszon áll, s az egész darab pontosan az a könnymirigyekre apelláló műfaj, amit a francia melodrámának nevez. Hatni mégiscsak színpadon hatna legjobban: néhány gyengébb szívet biztosan megríkatna. Euripidész ezúttal sem választott valami finom és nemes anyagot. A meggyilkolt gyermek, a gyilkos apa és polgármester, az ártatlanul halálra ítélt szép, fiatal és szerelmes anya, a túlvilági ügyvéd, a megőrült bűnös, az éjszakai exhumálás a kilencedik rózsabokor alatt, és, last not least, a halottaiból fölébredt fiúcska, mindez a sok minden "rossz és olcsó" a maeterlincki misztikum lassú zenéjével már nem is Molnár, hanem - hogy egy kínálkozó "rossz és olcsó" szójátékot mondjon a kritikus is, amilyentől ez az író sem riad mindig vissza - Molnár és Gyermeke.

A MAGYAR IRODALMI KÖNNYŰSÉG TÖRTÉNETÉHEZ

Ki érti meg a kíméletlenségben rejlő elismerést? Ha Molnár egyszerűen olyan volna, amilyennek festem, aligha vesztegetnék szót rá. Csak akkor van igazam, ha nincs igazam. Az egész mű igazat ad nekem, de minden mondat külön-külön tagadja igazamat. Ezek a mondatok oly fölényesek, oly természetesek, könnyűek, rövidek, jól olajozottak... Virtuozitás van ebben az írnitudásban, s nem színpadi, hanem írói virtuozitás. Ma, mikor a közönség tünedezni kezd irodalmunkból (hogy tisztán az újságírás nyerje örökségül), érdemes lenne egyszer megírni a "magyar irodalmi könnyűség" történetét, mely nemes eredetű, mert Petőfiékkel kezdődött, Franciaországból importálva; a "nép ajkára" szánt költői "manna", Petőfi prózája nem oly jelentéktelen irodalomtörténetileg, mint hinnők. Jókaiban buján kivirágzott ez a dolce stil nuovo, s mennél közelebb jutottunk a századvéghez, annál inkább uralkodó flórává lett. Köztáplálék, nem a nép, hanem a tunya századvégi entellektüel ínyének. Ez volt az a kor Európában, mely modernnek érezte Euripidészt. Gárdonyi egyszerű tőmondatokban beszéltette a magyar parasztot s Molnár a lipótvárosi nőt. S nem a legutolsó érték, amit e korszak ránk hagyott: az egyszerű tőmondat.

Magas költészetben, ahogy mondtam, ritkán jó jel a könnyűség; s bizonnyal igaza volt Ady generációjának, amely iparkodott a magyar irodalmat megint egy kissé nehezebbé tenni. De a Molnárék könnyűsége: eszköz, melyet nem szabad kiengedni kezünkből. Nem mondom, hogy Molnár stílusa tökéletes. Olykor még hanyag is. Új regényének, A zenélő angyal-nak első mondata így hangzik: "A júniusi napsütésben rózsaszínben ég a dózsepalotának a vízre néző frontja." Miben ég hát? napsütésben vagy rózsaszínben? Első mondatnak szebbet szeretnék. Máskor a párbeszédekben színpadi konvenciókra ismerek: a regény hőse és hősnője úgy társalognak, ahogy csak a lámpák előtt szokás: a közönség felé. (Így, mikor a lány Tahiról és a Dunáról érzeleg.) Mégis egészben véve a regény molnári stílusa kitűnő; s ez a stílus itt inkább otthon van, mint a misztikus színdarabban.

A zenélő angyal a régi és legjobb Molnárt hozza vissza: apró, realisztikus megfigyeléseket, friss, fölényes, modern miliőrajzot (az idegenforgalmas Velencéről), néhány pompás karikatúraalakot, s végül egy elkényeztetett, mai leány öntudatosodó szerelmének valóban finom elemzését. Kár, hogy később itt is megjelenik az Üldözött Ártatlanság: amily gazdag és finom a felelőtlen leány figurája, olyan elmosódott, érzelmes sablon a jobb napokat látott gyönyörű ápolónő s a lovagias ifjú. A remeknek induló franciás lélekrajzból lassankint intrikustörténet, sőt tucatrangú detektívregény és kölcsönkönyvtári olvasmány lesz.

A LEGÉRDEKESEBB KÖNYV

Kicsit nehezemre esik beváltani az ígéretet, hogy ebben a számban folytatom kalandos kritikai portyázásomat "könyvről könyvre". Voltaképp ma csak egyetlenegy könyv érdekel: a magamé, amit most kell sajtó alá tataroznom, rövid hetek alatt. Az író számára legérdekesebb könyv mindig a saját készülő munkája. Minden egyéb írást titkon és többé-kevésbé tudatosan arra vonatkoztat, s avval vet össze. Kivált már így, a végső simítások napjaiban. Műve még itt van előtte; minden lehet tökéletes remek vagy gyökeres hiba. Idegen könyv mit jelenthet neki? Lehet segítő vagy földre sújtó; egyébként közömbös, legalább addig, míg a sajátján változtathat. Mert abban a pillanatban, amint az gyógyíthatatlan nyomtatásba mered, s visszavonhatatlanul kiesik hatalmából: könyv lesz, mint a többi, szerzője szemében gyakran halottabb és érdektelenebb bármely idegennél.

Igazán csak az eleven, ami nem létezik. A "legérdekesebb könyv" mindig az, ami még nincsen megírva - nincs egészen megírva, s talán sohasem lesz. Nem az a papírtömeg izgat, ami már szép rendben hever itt mellettem, látszólag készen, befejezve, s csak a nyomdát várja. Az a másik mű izgat, amelyet elképzelésemben látok, s amellyel ez még nem azonos; még távolról sem azonos, s talán sohasem lesz. Ez az, amivel semmiféle létező könyv érdekessége nem tud versenyezni. Néha hetekig, hónapokig nem olvasok semmit: egy nem létező könyv tart lekötve.

Nem létező - szeretném megértetni magamat -, ez nem egészen pontos kifejezés. Ahogy egy könyv, amit nem olvastam még végig, azért nem kevésbé létezik, és létezik akkor is, ha sohasem is fogom végigolvasni: úgy van talán avval a könyvvel is, ami nincs még egészen megírva. Ha nem léteznék, ha most teremteném, akkor azt írhatnám bele, amit akarok, szeszély szerint. De szó sincs róla, hogy azt írhatnám. Minden szó, mely művembe illik; s amelynek ott helyet kell foglalnia, már eleve meg van határozva; s ha nem azt a szót találom leírni, amelynek az illető helyen állnia kell, azonnal érzem, hogy ez csak pótlék, hogy ez csak ideiglenesen állhat meg, mert a valódi szó most nem jut eszembe. Amint eszembe jut, rögtön ráismerek: ez az!

Nem találomra "költök". Meg nem írt, "nem létező" munkám valahogy és valahol bennem megvan már. "Preegzisztál" - ahogy a filozófusok mondják -, mielőtt egyetlen szót is leírnék. Mintha valamikor kívülről tudtam volna az utolsó betűig, s most csak vissza kellene emlékezni. Micsoda misztikus emlék ez? Milyen "születés előtti" életből származik? Miféle plátói "eszmék világából"? Vagy micsoda különös matematika fűzi össze az írói munka minden egyes szavát, hogy minden szó éppoly kicserélhetetlen, előre meghatározott (s mind egymástól függő) legyen benne, mint a matematikai feladványban a számjegyek?

MINDEN A SZÓN MÚLIK

Minden igazi író, aki önnön alkotásának folyamatát figyeli, rájön előbb-utóbb, hogy az írói mű kitűnősége vagy elhibázott volta legvégső fokon stíluskérdés. Szavak, átmenetek és fordulatok ügye - legalább amennyire az író azt láthatja és megállapíthatja. Egész biztossággal érzem, hogy regényem jósága, történetem valószínűsége, s még alakjaim élethűsége is, minduntalan egy-egy megtalált vagy meg nem talált szón fordul meg. A legmélyrehatóbb tanulmányokat végeztem; gazdag vagyok élményben és emberismeretben; őszinte és erős érzelmek hevítenek. Mindez nem ér semmit. Ha a kellő szó a kellő helyen nem áll rendelkezésemre: művem papirosízű, rajzom élettelen.

Ez is az irodalom misztikumához tartozik. A szavak bölcsebbek a gondolatoknál.

Ne higgyetek a "rögös és ügyetlen remekművek" érvének és babonájának. A legrögösebb és legügyetlenebb stílus éppúgy stílus, és éppolyan döntő, mint a legügyesebb és legsimább. Csak el kell képzelni Az ember tragédiájá-t tökéletesen zengő versekben vagy a Bánk bán-t lecsiszolt és könnyen folyó nyelven. Mindegyik egyszerre nagyon távol kerülne attól a remekműtől, aminek ma látjuk és érezzük. Végelemzésben itt is a szavakon múlik minden, akár a nyelv és verselés legnagyobb virtuózainak munkáiban.

Az én új regényem, amely szinte büszkén, a befejezettség kövérségében, de önmagával még elégedetlenül néz föl az asztalról alkotójára, egészen más, mint amit tiszta művészkedésnek szokás tekinteni. Eszem ágában sem volt szép szavakkal hatni vagy stílusbeli effektusokat létrehozni. Ellenkezőleg: valami mondanivalóm volt a világhoz, valamire figyelmeztetni akartam az emberiséget... Az író nem hallgathat. Még ha tudja is, hogy művét az emberiségnek csak igen kis része fogja olvasni: ő megtette kötelességét, ő beszélt. Tehát mondani akartam valamit, megmutatni egy lehetőséget, amely rémített, és lidércnyomásként ült a lelkemen; s erre egyetlen mód volt egy képzelt történetet elbeszélni, de egyszerűen, minden cicoma nélkül, tisztán az alakokra, a történetre (a lehetőségre) fordítva a figyelmet. S mégis a szavakat vizsgálom, a stílusfordulatokat mérlegelem... Jól tudom, hogy egy szó mindent elronthat. De egy másik szó sokat helyreüthet. Ama bizonyos eleve meghatározott, misztikusan már magamban hordott szó, amelyre csak vissza kell emlékeznem...

KARINTHY ÉS A STÍLUSKRITIKA

Így lesz érthetővé, hogy a legmélyebbre ható, leginkább elevenbe vágó bírálata az irodalmi alkotásnak a stíluskritika (s nem például a szerkezet vagy az alakok elemzése). A kevés írás között, amely a legnagyobb munka közben, s a nem létező "legérdekesebb könyv" árnyékában is, még lekötni és izgatni tud, itt van legfelül a Karinthy új műve: Még mindig így írtok ti... Az irodalom paródiája éppen az a műfaj, amely az írót mint írót érdekli; s nem is csak abból a kaján örömből, melyet írótársai modorának leleplezése okoz. Sokszor megírták már, hogy Karinthy karikatúráiban stíluskritika van, s az új Így írtok ti megerősíti ezt: Karinthy maga így foglalja össze, parodisztikus szinopszisban, művének lényegét: "Európai írónak megvan a véleménye a csődbe menő európai irodalomról..."

Nem akarom elemezni vagy jellemezni ezt a módját a stíluskritikának. Kosztolányi Dezső a kötet elé írt pompás tanulmányában megtette ezt, olyan kitűnően, hogy szinte feleslegesnek érez az ember minden egyéb bírálatot vagy méltatást. Hadd emeljek ki mégis valamit, ami engem most kiváltképp érdekel: azt, hogy Karinthy stíluskritikája végső következtetéseiben az egyéni stílus ellen irányul. Karinthy már másutt is - éspedig komoly cikkben, melyet Madáchról írt - kifejtette eretnek álláspontját, mely szerint a stílus annál jobb, mennél kevésbé egyéni. Paródiáiban a tétel fordítottját látszik bizonyítani: a stílus annál rosszabb, mennél egyénibb.

Eretnek tétel, s eretnek volt főképp abban az időben, mikor Karinthy első irodalmi karikatúrái megjelentek. Ez az idő, mint mondani szokták, az egyéniség tobzódásának ideje volt irodalmunkban. Manap ez a tobzódás mindinkább csillapodik: az új ízlés Karinthy tételének látszik igazat adni. Mi is, idősebbek, akik ama régibb nemzedékből jöttünk, mennél tovább haladunk a korban, annál zavaróbbnak érezzük a szavakat, melyek magunkból, a saját egyéniségünkből jönnek tollunk alá: mint ahogy zavaró a zúgás vagy csengés, mely saját fülünkből jön, mikor valami fontos üzenetre vagy felénk hangzó zenére akarunk figyelni. A műre akarunk inkább figyelni, a "legérdekesebb" (s még nem létező) könyv szavaira, melyek hiába zengenek felénk tiszta és kicserélhetetlen rendjükben, ha saját lelkünk csengése, zúgása nem engedi kivenni, vagy disszonáns lármába fojtja a hangjukat.

A műre figyelni és nem önmagunkra: ez az, amit a franciák újklasszicizmusnak neveznek. Klasszicizmus - de nem száraz és iskolás.

Misztikum van benne.

TÓTH ÁRPÁD ROMANTIKÁJA

A Nyugat élete már történelem. Vannak kortársaink, sőt fiatalabbak, akik szemünk előtt sétáltak át a História örökkévalóságába. Mily különös érzés! Tóth Árpád nemrég még utánunk jött, az időben. Ma előttünk ragyog, az irodalomtörténet lapjain, akár Berzsenyi Dániel. Ünnepe az irodalomtörténet ünnepe. Ő talán az első a Nyugat halottjai közül, akinek a tiszta irodalmi áhítat gyújt lángot a sírján; mert az Ady fáklyáit más tüzek is táplálták. Magyarországon a költők dicsőségébe a politika is bele-beleszól. Tóth Árpádé nem tűri ezt a beleszólást. Ha volt valaha "tiszta költő": ő az. Ünnepi cikk helyett inkább verset kellene róla írni.

Minden, amit bennem emléke megmozgat: lírai. Mint egy szelíd varázslót látom őt, sápadt, barna arcát, barna szivara füstjében... Rokona annak a mesebeli varázslónak, aki halálát érezvén közeledni, még egyszer kitárta legszebb, legcsodálatosabb varázslatát. Fiatal varázsló, s mégis öreg és bölcs, mint mindazok, akikhez közel van a halál. Persze, romantikus kritika az, amelyik a költőket sorsukon át látja. De Tóth Árpádot nehéz lenne megérteni e nélkül a romantika nélkül. Az ő költészetét nemcsak utólagosan színezi a tragikus végzet. A fiatal halál beivódott életébe, gondolataiba, rímeibe. A betegség kiemelte őt profán világunkból, megóvta a harcoktól és tévedésektől. Bölccsé tette, majdnem boldoggá, a hősi megnyugvás költőjévé.

Romantika és bölcsesség ritkán járnak együtt. A Stecchettiek típusa lázadó típus. Ez a "fiatal és tüdőbajos" költő a köztudatban, Tóth Árpád, nem tartozik a típushoz. Versei nem átkozódnak, mint Stecchetti versei. Nem is esdenék az életért, mint a Reviczky Utolsó versei. Ő már megbarátkozott a halállal. Mint ahogy megbarátkozott az élet örömtelenségével és sikertelenségével is.

Az egyetlen bosszú, amit a sorson venni kívánt: a művészet bosszúja volt.

A művészet megállítja az időt. Folytatja az életet a halál után; kifényesíti a sötétséget. Erőssége, reménye, kincse a fenyegetett életnek. Keats mondta, egy másik beteg költő, hogy egy napig sem tudna megélni a Nagy Költészet ópiuma nélkül. Tóth Árpádnak létfeltétele volt a művészet; nem is lett ahhoz hűtlenné soha.

A GÁNCSTALAN KÖLTŐ

Ez az állhatatosság ma mindnyájunknak imponál egy kicsit. A kor nem kedvezett a tiszta művészetnek. Szörnyű megrázkódtatások kora volt ez. A kultúra sorsa, az emberiség jövője bizonytalanná vált. Volt egy pillanat, amikor szinte frivolságnak tűnt föl az érzéseket elegáns rímekbe öltöztetni, zenei kompozíciókba zárni. Fiatal költők szemében bête noire lett a "művészkedés". De az idősebbek is meginogtak. A forma megbomlott, a szellem talaját vesztve verdesett a fölburjánzott jelszavak iránytáblái közt.

Tóth Árpád érezte a művészetellenes hangulatot, és szenvedett tőle. A tökéletesség, amit ő kergetett, alig érdekelt már valakit... A siker makacsul elkerülte; mások, kisebbek, kevésbé tökéletesek vonták magukra a figyelmet. Ez fájt neki. De mindez az idő dolga, s az ő életének igazi tartalma már kívül volt az időn. Megtagadnia művészetét annyi lett volna, mint elveszíteni egyetlen reményét, a beteg ember titkos egészségét és biztosságát.

A varázslat ópiuma nyugtatta meg, s ama "régi jó költővigasz": majd az utókor... majd a jövő... Némi szelíd iróniával beszélt erről. De az irónia mögött a művészet időtlen értékében való hit rejlett. A halhatatlan szépségben, amelyhez több kapcsolata volt, mint a jelen küzdelmeihez.

Ezért tudott megmaradni tiszta költő és makulátlan művész. A debreceni ünnepség egyik szónoka úgy látja, hogy mindannyiunk közt, az egész, Adyt túlélő generációban ő az egyetlen, aki nem követett el végzetes hibákat; pályája töretlen, kitartása, hűsége gáncstalan. Boldog és bölcs költő! Bizonyos tisztelettel, sőt irigységgel gondolunk ma reá, noha élete szomorú volt és babér nélküli.

BŰVÖS KÖRÖK ÉS X

Nagyságát persze nem ez a gáncstalanság teszi. A nagyok nem mindig gáncstalanok. Gáncstalan maradni többnyire könnyebb a kisebbeknek. Petőfi nem gáncstalan s nem ment a botlásoktól. S a költői nagyság nem ilyen negatív valami, mint a gáncstalanság. Nem a hibák hiánya. Nem az avatja naggyá a verset, ami nincs meg benne. Hanem ami megvan. A "varázslat".

Éppen szegény Tóth Árpáddal szoktunk néha tűnődni, hosszú beszélgetésekben, milyen különös, rejtelmes dolog a vers. Mitől lesz vers a vers? Mi az, ami lényegét és értékét adja? A tartalom bizonnyal nem. Jól tudjuk, hogy nagy gondolat nem elég a vershez, s hatalmas költemények, prózára lefordítva, néha egészen banális semmiséggé meztelenkednek. Az érzés szintén aligha; hisz a legmelegebb, legmélyebb érzésből rossz vers születhetik. A forma talán? Mily üres játéknak hat sokszor a formai remeklés! A forma és tartalom összhangja? Ez tökéletesen meglehet olykor a legjelentéktelenebb versekben is. Vagy valamennyi tényező együtt? De hisz bármelyik hiányozhat, s a vers mégis nagyszerű lehet. Mi hát? Nyilván nem fogom most hirtelenében megfejteni, ha eddig még senki meg nem fejtette. Ki fogja valaha megmagyarázni a zene mibenlétét annak, akinek hallása nincs? Én csak legfeljebb egy szavat mondhatok, mint ahogy a matematikus x-et mond, elnevezi az ismeretlent, hogy legalább beszélni tudjon róla.

Azért mondom ezt a szavat: varázslat.

Tóth Árpád varázslata senkiénél sem kisebb a magyar versben. Hatalmasabb költő lehetett őnála, de költőbb költő nincs. Nem tartozott a nagy egyszerűek közé, akiknek lelke, mint a tiszta ablaküveg, minden színt átbocsát. Akiken át maga a világ beszél, ezer hangjával, a teljes kórus. Tóth Árpád költészete színes üveg, mely megszűri a valóságot. Mint ahogy szűrőt tesz a valóság elé például a Berzsenyi poézise is. Tóth Árpád szűrője csak a melankolikus szépség színeit ereszti át. Művészete nem kisebb, mint a Berzsenyié, noha egészen más. Nemcsak a lélek más (az üveg színe), hanem a varázslat technikája is. A Berzsenyi-vers csupa izom és keménység. Mint erős férfitest: ahol minden szöglet, ín és csukló domborúan kirajzolódik. Tóth Árpádé puha és nőies. A szögletek és izmok nem látszanak itt, eltűnnek a szavak lágy pompája alatt, a sorok egymásba olvadnak, minden omlatag és kéjes.

Ez nem klasszikus vers, bármely szigorú formákat őriz, s még ha alkaioszi ütemekben zeng is. Ez romantikus, sőt dekadens. Végső kivirágzása a magyar dekadens költészetnek, amely már Vörösmartyval elkezdődött. De Tóth Árpád előtt már a francia dekadensek fénye is intimen ragyogott, Baudelaire és az újabb baudelaire-iánusok, köztük az ifjan elhunyt Albert Samain, kész példakép és rokon... Beteg költőknek kedves a dekadens vers, keserű édességeivel, fölfokozott érzékenységeivel. Samain nem tartozott a nagyok közé. De az irodalmi ösztönzés értéke nem attól függ, ki adja, hanem aki kapja. Béranger is hatott Petőfire. Tóth Árpád szerény volt és tanulékony; betegsége s világtól való távolsága megtartott benne valami örök diákságot. Erről egyszer már írtam is, egyik könyvének megjelenésével kapcsolatban.

Ez a tanulóösztön egyébiránt nagyszerű magyar hagyományba is kapaszkodhatott: a debreceni verstechnika és mesterrímelés hagyományába. Amely a költő szülővárosának ősi kollégiumából indult el, a Csokonai kollégiumából. Az öreg diáknak kapóra jött ez a mesterség, mely nehéz feladatokat s virtuóz megoldásokat jelentett, akár egy matematikai probléma, szórejtvény vagy sakkfeladvány. Tóth Árpád mindig szerette az ilyesmit, szívesen olvasott detektívregényeket, fejtegette nehéz, idegen szövegek értelmét, mestere volt a szóélceknek és a mulatságos "betűintarziáknak". Mi nyújt biztosabb menekvést az életből elvonulónak, mint a gondolat lekötő játékai, az elme tornája? Egy régi szép versben le is festette magát ez a költő ilyen pepecselő öreg diáknak, s költészetét is sokszor magyarázza ez a kombináló pepecselés. Sorait nem egy darabból öntötte ő, hanem úgy rakta össze, mint egy-egy rekesz ragyogó mozaikot, vagy inkább ötvözte a nemes szavak olvatag érceiből. Minden sor egy virtuóz módon megoldott feladatnak hat így. Ő maga szívesen mondogatta, végső éveiben, hogy a verset feladott problémának tekinti, amit meg kell oldani, amivel el lehet játszani. A varázsló is matematikával kezdi varázslatát, köröket rajzol, s szabályai vannak, melyek szerint bűbájos jeleit e megadott körökbe szorítja.

AZ UTOLSÓ VARÁZSLAT

Mennél közelebb érkezett a varázsló fiatal sírjához, annál fontosabb lett neki varázslata, noha a világ annál kevesebbet törődött vele. A költőnek újságírómunka adott némi megélhetést, versre alig jutott ideje s ereje. Keserű mosollyal panaszkodott, hogy csak "megrendelésre énekel" már, ha maga az újság olykor verset kíván, s feladja neki a "feladatot".

Ilyenkor azonban bosszút állt az időn, s teljesen kiszakadt belőle. Verse nem korszerű már; annál inkább örök és elszakíthatatlan. Szinte dacosan kapcsolta le magáról a modernséget, elhagyta dekadens modorát, levetkőzte modern versét is, különös, hosszú sorait, ezt a nagyon egyéni "Tóth Árpád-verset", mely a dekadens francia vers szelleméből született meg. Formában visszatért a régihez, a hagyományoshoz, az egyszerűhöz. Most valósággal folytatója lett a "debreceni iskolának", mely Csokonaitól Arany Jánosig ível. Csokonai friss rímeit, játékos ritmusát csendítette újjá. Csokonai is öreg diák volt, debreceni diák, és jegyese a Fiatal Halálnak... De Tóth Árpád ezekben az utolsó években, a "hősi rezignáció" éveiben, rokonának érezhette az öreg Aranyt is. Utolsó versei közül legalább nem egy emlékeztet az Őszikék-re.

De milyen fiatal, romantikus őszikék ezek! Milyen különösen ópiumos ez a rezignáció! Micsoda új, minden eddigit fölülmúló varázslata ez a halni készülő varázslónak! Tradíciós, s mégis minden modern villózást már átélt művészet, időtlen költészet! Mily bölcs, szinte boldog, s mégis tele halállal és ideges mélységekkel! Milyen magyar, csupa keleties passzivitás és turáni nyugalom, s mégis milyen tudósan és elfinomultan európai. Mi olvaszthat egybe ennyi ellentétet? Csupán a "varázslat", a halál előtti, nagy hősi varázslat, egy kiteljesült élet utolsó varázslata...

Irigylésre méltó s kicsit szimbolikus is ez a pályavég. Talán minden művészetnek így kellene búcsúzni, mint ahogy a nap leáldozva ölti föl a színek teljes pompáját, s a virág "hervadva hinti legszebb illatát". S talán az egész modern költészet ilyen nagyszerű búcsúzás: ki gondolhatna erre líra nélkül? Nem lehetne-e Tóth Árpád sorsa példa és jelkép is? Ma könnyen az lehet az érzésünk, hogy egész kultúránk a halál előtt áll, minden pillanatban várhatjuk a katasztrófát, s az a káprázatos tűzijáték, a modern költészetnek csodálatos kirobbanása, melynek e század elején még tanúi voltunk, valami ilyen utolsó varázslat, egy leáldozó nap színpompája. Nem hős-e a költő, aki az égő házban is a szépség ereklyéjét védi a lángok elől, vagy a süllyedő hajón utolsó leheletéig énekel?

VÁLASZ EGY LEVÉLRE

Tisztelt uram, bele kell nyugodnom, hogy önnek súlyos kifogása van Az európai irodalom története ellen. Csakugyan, a középkori irodalom ismertetésének ebben a könyvben szokatlanul nagy hely jutott. Ami "bizonyára értékelés", s ami önt "valósággal meghökkenti". Nem csinál titkot belőle, hogy könyvem e részét bizonyos gyanakvással olvasta. Nincs-e itt "világnézeti reakció"? Ön "nem sok középkori könyvet forgatott". Modern ember lévén, egyéb dolga is van, mint "megemészthetetlen s élettől idegen" eszmékkel tölteni agyát. Manapság úgyis elegen akarják visszahozni a középkor "borzalmait és sötétségét". Nem kéne-e az íróknak inkább minden erejükkel küzdeniök a sötét századok rehabilitálása ellen?

Tisztelt uram, a rehabilitálásra nincs szükség. A "sötét középkor" oly frázis, amellyel a modern történelemtudomány leszámolt már. S ami a "borzalmakat" illeti: mit vethet a mi korunk a középkor szemére? Mikor a legfantasztikusabb középkori rémregény titkai is eltörpülnek már... azok mellett például, amiket egy mai muníciógyár valamelyik alkalmazottja tudhat, s amiket talán halálbüntetés terhe alatt tilos neki elárulni. Nem törhet-e ki bármely napon az öldöklés? Micsoda ártatlanság van biztosítva a legválogatottabb háborús kínhalál ellen, még ha nő vagy gyermek is? S gyilkosság, elnyomás, inkvizíció nincsenek-e a békében is napirenden? Nem is valami vallás vagy isten nevében, hanem bevallottan a puszta gazdasági és faji érdekekből...

S mindez a kor hivatalos világnézetének legteljesebb szentesítésével! A középkor kényurai előtt legalább elméletben állt valami korlát vagy szentség. Az ököljog csak gyakorlat volt, nem elv. Azon a sokat emlegetett "sötétségen" át ész és szellem presztízse érintetlen ragyogott. Senki sem hirdette, hogy az erő előbbrevaló a jognál, s az "élet" és ösztönök az értelemnél és erkölcsnél. Ön azt írja: "barbár kornak csak barbár irodalma lehet". Igaz ez? Ha igaz: akkor milyen irodalom képzelhető a mi mai korunkban? Olyan, amilyen tényleg létezik. Barbár irodalom; de hát ez ma már majdnem dicséret.

Nincs szó arról, hogy egy rövid levélben meggyőzzem önt, uram. Csak a fogalmakat akarom tisztázni. Barbár vagy nem barbár: ön bizonyára inkább választja a barbárat - az erő, élet és ösztönök mai irodalmát, amelyet jól ismer, és könnyen olvas -, mint egy távoli kor élettől idegen és emészthetetlen "fóliánsait". Noha ez a két jelző - "élettől idegen" és "emészthetetlen" - a barbárságnak talán éppen az ellenkezőjére utal. S a magas, szubtilis, gyengéd szellemességgel átitatott középkori literatúrára nehezen is tudnám a "barbár" jelzőt alkalmazni. "Élettől idegen" és "emészthetetlen" itt többek közt magasat és nehezet jelent. Magasat, nehezet és szokatlant. A mai magyar irodalom ezzel szemben a megszokottságok irodalma. Az "élet és valóság" követelménye igazában valami negatívummá vált. Elvégre Dantéban is van "élet és valóság". Sőt nagyon gazdag, és néha nagyon vaskos. De mennyivel több van még benne, mint amit a mai újságolvasó életnek és valóságnak hajlandó elfogadni! Az ön esztétikája viszont...

Az ön esztétikája minden egyebet legszívesebben kiselejtezne az irodalomból. Többek közt a gondolatot és művészetet is, mihelyt egy kicsit komplikált és nehéz. Milyen korlátozó és megszegényítő esztétika! Ön arra hivatkozik, hogy nem áll magában: ugyanezt az esztétikát vallja a legtöbb modern magyar irodalmár. Még inkább az átlagolvasó, aki napról napra jobban elszokik attól, hogy az irodalom fáradságot és figyelmet is kívánhat tőle. Itt meg kell állanom; amiről itt szó van, az már nem a középkor. Az egészen modern irodalmi kérdés! S ma talán fő-fő "aktuális ügye" literatúránknak.

PRO DOMO

Bevallom, egy kicsit személyes ügyem is. Ön maga avatja azzá, mikor ez alkalomból - a középkori irodalom "megemészthetetlenségéről" szólva - gratulál könyvem stílusának élvezhetőségéhez. Milyen nehéz lehet ilyen absztrúz és távoli tárgyakról könnyeden és egyszerűen írni! Evvel kapcsolatban elárulja azt is, hogy régebbi könyveimet nem élvezte ily zavartalanul. Úgy találta, hogy regényeim "kevéssé olvastatják magukat", s verseim nehezek s "gondolatokkal túltömöttek". Szavai majdnem megegyeznek egy legújabb kritikusom szavaival, akinek ugyanaz a véleménye, mint önnek. De az ön meglepetése nagyobb. Csodálatosnak véli, hogy épp egy ilyen tudományos témájú munkában, mint Az európai irodalom története, sikerült oly kifejezést találnom, mely az olvasótól nem kíván "túl nagy" áldozatot.

Nos, ami ezt a "sikert" illeti, annak a magyarázata igen egyszerű: találtam, mert kerestem. Az európai irodalom története az egyetlen könyvem, mely elsősorban propagatív és a nagyközönség számára készült. Itt épp az volt előttem a művészi feladat: könnyű hangon, egyszerű stílusban s mintegy valami érdekes regény formájában adni a legmagasabb irodalom áramainak rajzát, a legmélyebb szellemi problémák történetét. Sok minden egyében kívül ez a könyv próbát is jelentett számomra, technikai kísérletet: hogyan lehet a nehezet könnyen elmondani, hogy az átlagos "művelt olvasó" is megértse? Céljánál fogva szükséges volt ez a könnyű forma. Mert ez hittérítő írás akart lenni a magas kultúra védelmében, melynek ismerete és szeretete egyre szűkebb rétegekre szorítkozott.

Más volt az eset szépirodalmi munkáimnál. Itt nem nézhettem a közönségre, nem ereszkedhettem le az olvasóhoz. A lírikus nem tanít, csak énekel. A regényíró világa, mint a Teremtőé nem törődhetik avval, hogy értik-e? Ön nehéznek s túl magasnak találta könyveimet. Bírálón tanárrá bélyegez, akinek csak az irodalomtörténeti és tudományos munka sikerül. Nyilván éppen azért, mert nem voltam tanár, mikor verset írtam, s csak ott kerestem a pedagogikus könnyűséget, ahol egyenesen oktató célom volt...

Én tisztelem a "tanár" nevezetet, s eszem ágában sincs, hogy tiltakozzam ellene. De itt nem rólam van szó, s nem is a tanárságról, hanem az irodalomról és költészetről. Mit gondol rólam ön vagy akárki: alig lehet már fontos számomra. De lehetetlen nem törődnöm azzal, mit gondol a mai magyar olvasó és kritikus a költészetről és irodalomról? Ez izgat és megdöbbent. A bíráló nem véletlenül rója meg a "fáradsággal épített" regényt s a "gondolatoktól roskadozó" verset. Művészet és gondolat teher és bűn már költészetünkben, s az írót, ki a nagy Kultúrával még közösséget tart, a fiatal kritika legszívesebben az irodalomtörténet művelésére utalja (mint aki a nem tetsző operaénekest énektanárnak küldené).

KÖLTÉSZET ÉS OSTOBASÁG

Eleget sirattam már a kultúrát, s nem akarok a rögeszme túlzásába esni. Jól tudom, hogy a csúcsokon, az irodalom "magaslati helyein" művészet és gondolat még éppen nem meghaladott dolgok. Nem a nagy kritikusok proskribálják őket: csak az aprók. Akik műveletlenek és tájékozatlanok... Az ember szinte azt kérdezi: hol élnek ezek, s mit olvasnak? Sohasem hallottak, mondjuk, Paul Valéryről? Miért éppen a magyar versek tűnnek fel előttünk olyan nehezeknek s "gondolatoktól roskadóknak"? Nem sokkal nehezebb és kultúrával átitatottabb-e egy mai standard angol vagy francia vers - akár egy Babits-versnél is? Hogyan lehet még ezt is sokallni? A nyugati regény megújítja a műfajt, lerontja az elbeszélés és esszé közti határt, kitervelt építéssel biztosítja a visszhangokat és perspektívákat. Legnagyobb remekei csöppet sem spontán írásművek vagy könnyű olvasmányok. Modernségük s irodalmi jelentőségük éppen az intellektuális komplikáltság. Nem illenék-e erről is valamit tudni a kritikusnak? Miért bűn, ha a magyar író az európai literatúra élcsapatával tart, vagy azt néha talán meg is előzi, ahelyett hogy unalmasan nyűné tovább a könnyű naturalista sablont?

Mert könnyűség és érdekesség éppen nem azonos. Hacsak nem a gyengébbek számára.

De ami értéknek számít a külföldi íróban, az, úgy látszik, teher és hiba a magyarnál. Irodalmunk "apróbb" kritikusa nem mér egyenlő mértékkel. Mélyre hajlik a Thomas Mann nehéz és stilizált biblikus tárgyú regényei előtt; a magyar írótól azonban megköveteli, hogy csak a "körülöttünk levő" valóságot ábrázolja, annak is csak az alsóbb emeleteit, azt is a lehető legalaposabb naturalizmus formájában, minden művészi vagy intellektuális megépítés nélkül. Tisztelettel beszél Proust magas és tanulmányszerű regényírásáról; de ha magyar auktor próbálna hasonlót, bizonnyal a tanári katedrára küldené. A franciának és angolnak szabad műveltnek és művésznek lenni. A magyar azonban maradjon ostoba, maradjon őserő, mert máskülönben még a "költő" nevet is elveszik tőle.

Azt lehetne mondani: az "apróbb kritikus" nem fontos. De nem ő képviseli-e az irodalmi közvéleményt? Amíg áhítatosan követi és népszerűsíti a kor legmagasabb irodalmi eszméit: hasznos munkát végez. Annál veszélyesebb, ha megreked egy félmúlt kor népszerű babonáiban. Ő a többség; a publikum rá hallgat, kivált ha megszokottat és könnyűt hirdeti, s ő maga is könnyű. Önben, tisztelt uram (hogy egészen meg ne feledkezzem önről), ezeknek az "apróbb" kritikusoknak nézeteit látom viszont. A kritika azelőtt feladatának hitte a közönséget a nehezebb magaslatok felé vezetni s mintegy a "kultúrára nevelni". Azt a kritikát, mely ellensége a nehéznek és kulturáltnak, csak a mai magyar szellem szülhette meg. Valóban nemzeti gyökerei vannak: egy kicsit még a Koppány-szellem folytatása, mely történetünk egész folyamán hősiesen ellenállt Nyugat kultúrájának, s még Petőfiben is csak a vadzsenit tudta méltányolni. De ne áltassuk magunkat: ez a kultúraellenes undercurrent az egész Európa mai irodalmában ott lappang. Legfeljebb nem jutott még másutt oly népszerűségre és tekintélyre, mint nálunk, ahol tradíciókra támaszkodhatik. De mindenütt gyűlnek már, jobbról és balról, a kultúrát veszélyeztető hadak, gyűlik az ár, mely elől csak ama kevés "magaslati hely" van immár tökéletesen védve.

MIÉRT NEHÉZ A JÓ IRODALOM?

Aki a nehéz irodalom jogait követeli, bizonnyal népszerűtlen szerepre vállalkozik. Miért legyen az irodalom nehéz? A tény az, hogy a magasabb irodalom, első jelentkezésekor, majdnem mindig nehéznek és komplikáltnak tetszik. Egy új irodalmi alkotást "nehézkessége" címén gáncsolni mindig veszélyes. Az idő megszégyenítheti a kritikust. Ami az egyik korban nehéznek, sőt érthetetlennek tűnik föl, azt a következő nemzedék magától értetődőnek találhatja. Az idő hozzáerősödik, mint a görög atléta a bika súlyához, melyet még borjú korától kezdve mindennap fölemelt.

Mi teszi egy irodalmi alkotás könnyűséget? Többnyire a megszokottsága, az, hogy az ismert irodalom sínein megy tovább... Minden újítás, gondolatban úgy, mint konstrukcióban vagy stílusban, meghökkent, és megnehezíti az olvasást. Rá kell csak gondolni az Ady-korszak irodalmára, amikor valamennyiünket "érthetetlenségünk" miatt támadtak és gúnyoltak, csak azért, mert újat és szokatlant hoztunk.

Bizonyos esetekben a nehezen érthetőség vádja csak jót jelent a mű értékére nézve. Az, hogy ez a vád régi időkben ritkábban hangzott el, mint manapság, nem azt mutatja, mintha az irodalom régibb alkotásai könnyebbek lettek volna a maguk közönsége számára, mint a maiak. De a közönség és a kritika alázatosabb volt és tisztelettel teltebb az irodalommal szemben. Dante nehéz költő volt a saját korában is, hisz még életében kommentálták, akár ma Paul Valéryt. De senkinek sem jutott eszébe érthetetlensége miatt támadni őt, mint Paul Valéryt, tisztelték a költő jogát arra, hogy nehéz legyen. Ezt a jogot nálunk még Kemény és Madách idejében is tisztelték; legfeljebb a közönség vett bosszút avval, hogy nem olvasta a nehéz Kemény-regényeket. A kritika még nem azonosította magát a közönséggel. Fölötte állt, és leckéztette.

Többnyire a nehéz műveknek fogta pártját. S többnyire igaza volt. A régiek azt mondták: "Ami szép, az nehéz." Még pontosabban lehetne mondani: ami gazdag, az nehéz. Némely mű elveszti súlyát az idők árjában. De a legnagyobbak, a legdúsabbak mindig megőriznek valami nehézséget. Hamlet sohasem válik magától értetődővé. A nagy alkotások élvezéséhez mindig odaadás és áhítat kellett. A súlytalan remekmű problémáját csak korunk oldotta meg. Ez modern találmány. Ezek olyanok, mint az álvasgolyók, melyekkel a bohócok dobálóznak a cirkuszban: kívül fontosak, belül üresek.

IRODALMI AKTUALITÁSOK

Ebben a pillanatban egy egész halom ilyen álsúly hever előttem: óriási "regénykolosszusok", "hatalmas alkotások", csupa "nagy magyar mű", amilyeneket ez az év, vagy csak a könyvnap is, egy csapásra annyit produkált, mint máskor egy évtized sem! Csakugyan nagyon könnyűvé kellett válnia irodalmunknak, ha ezt az iramot győzi! Nem feltűnő-e, hogy éppen manapság, mikor az írók a közönség közömbösségéről s az olvasók pénzhiányról panaszkodnak, íróasztalomat olyan könyváradat önti el, mint még talán soha? Melyiket olvassam? Mert valamennyire nem lesz időm soha. Szinte félelem fog el, ha rájuk nézek. Ez az a fajta "nehéz irodalom", amely elsősorban fizikailag nehéz, mert egy-egy ilyen mű oldalszáma a hétszázon alul alig áll meg. Terjedelmük éppoly ijesztő, mint sokaságuk. Rég volt az, mikor az ember még számon tarthatott minden jelentős művet a honi könyvpiacon. Valamikor az volt a panaszom, hogy oly kevés a nagy regényremek a magyar literatúrában. Ma az a panasz, hogy sok. Különös gazdagság, s egy kicsit ijesztő, akár a rák vagy az elefantiázis. Ami legjobban megdöbbent, az, hogy ezek nem "rossz" könyvek; majdnem valamennyit jónak kell mondanom, ha beleolvasok. Nem rosszak, csak könnyűek. Az idők árjában szét fognak foszlani, mint a rongypapír a vízben. A kritika remekművekként magasztalja őket. Ha egy ilyen hét-nyolcszáz oldalas regénykolosszus csakugyan remekmű, el lehet-e intézni avval, hogy remekműnek deklaráljuk? Nem kellene-e az ilyent folyton emlegetni, felszínen tartani, hatását állandóan figyelni és segíteni? Ezek azonban jönnek, és eltűnnek...

Elszédülök, szeretném megvetni valahol a lábam, keresem az elveket, melyekre ez az irodalom támaszkodik, az irányt, amely felé halad, amelyben talán bízhatok... Az ifjúság felé nézek, amely kezd a sajtóban hangot adni, neveket látok köztük, amelyeket ismerek, melyekhez nagy reményeket fűztem. Barátaim figyelmeztetnek, hogy az újságokban egy nagy irodalmi vita zajlik le; s már gyűlnek is asztalomon, a nagy könyvsúlyagok mellett, a hírlapkivágások és folyóiratszámok. Miről szól a vita? milyen elveket tisztáz? micsoda új sodorba viszi az irodalmat?

Ahogy az egymásra rakott papírszeleteket lapozni kezdem, szédületem még nagyobb lesz, mint a könyvóriások közt. A könnyűség érzése itt is tart, és mintha egyáltalán nem is irodalomról lenne szó. Mintha semmi, ami par excellence irodalmi érték, nem számítana már: nem is igen esik említés róla. Maga a vita sem irodalom már, hanem élet, a szó legszorosabb értelmében; azaz harc, személyek harca és csetepaté. Mikor Illyés Gyula lírai fölhevüléssel mondta el látomásait és tapasztalatait a dunántúli magyarság sorsáról: az irodalom volt. De mikor arról van szó, hogy Ignotus például "impresszárió" volt-e vagy sem, s Németh László antiszemita-e - ez nyilván élet és politika. Hogyan mehetnek bele kitűnő s nagyobb harcokra született szellemek, kritikánk ifjú s idősb bajnokai oly dolgok vitatásába, amire fölénnyel kellene nézniök, mint férfiaknak a gyermekek játékára? S amikről nem is beszélhetnek mást, mint mindig ugyanazt, előre tudott s szerep szerint kiszámítható dolgokat?

De ez mégis könnyű és érdekes, mert, ahogy mondják, írók helyett emberek beszélnek, egymással csatázva, s óhatatlanul kimutatva gyarlóságaikat. A pörlekedés könnyebb és érdekesebb, mint az ének: ahogy már Dante mondta.

Ez az "irodalmi vita" Magyarországon.

Mindenki tudja, hogy Ignotus nem volt "impresszárió", hanem költő és kritikus, a legkülönbek közül, s Agamemnóna annak a gárdának, ahol Ady mint Akhilleusz állt ki. Én tisztelem Ignotust s több más résztvevőjét is ennek a vitának: de a vitát magát nem tisztelem. Ez hát az irodalom fontos szempontja minálunk? ez az irodalmi ítéletek alapja? A napokban magamról is azt olvastam, hogy antiszemita vagyok, mert Az európai irodalom történeté-ben az írtam, hogy az Ószövetséget kevésbé érzem európainak, mint az Evangéliumot; sőt azt is olvastam, hogy a Halálfiai antiszemita regény. Mit szól ehhez ön, uram? (Hogy el ne feledkezzem önről.) Ez nem irodalom, hanem élet.

BESZÁMOLÓ EGY NYÁRRÓL

Az igazat megvallva, egész nyáron át keveset olvastam. Ez a nyár nem a könyvek nyara. Keveset is írtam. Súlyos esztendőt kellett átélnem: egy hosszú betegség bágyadtságát egy nagy munka kábulata váltotta fel, s most jólesett szabadon nézni szét az esztergomi dombról, melyet már alig reméltem, hogy meglátok még egyszer. Engem a szemem köt össze a világgal. A tág, szabad látóhatár előtt úgy érzem, hogy itt állok megint az élet közepén. Gondolatom szabadon legelész, mint a kifogott lovak. Szükségem van erre a korlátlanságra. Írás és olvasás keskeny sínekre kötözik a lelket: amit a betűsorok vonala jelképez. Kevés türelmet érzek a síneken.

Alig néhány könyvet hoztam ide magammal. Ami szükséges munkám folytatásához. Mert hisz még egy kötetet ígértem laikus irodalomtörténetem mellé, s avval adós vagyok: a XIX. (és XX.) század irodalmáról. De valami nagy, külön tanulmányt ehhez sem akarok csinálni, ahogy az elsőhöz sem csináltam. Legyen ez is: szabad szemlélődés egy tág láthatáron. Nem a tudós könyve, hanem az íróé. Akit az irodalomtörténetben sem a múlt érdekel, hanem a jelen. Mint ahogy ez a gazdag tájkép is - a város, a folyó, a hegyek és a bástya - nem múlt, hanem jelen itt előttem; noha azt a bástyát régi királyok építették, a város sok százados fejlődés emléke, s a hegyek és a folyó még régibb, geológus kataklizmák szüleményei. De itt vannak, élnek és hatnak, rám és a jövőre.

Én az irodalmat is úgy látom, mint a természetet. Európa harmadfél ezer éves irodalma úgy terül el ragyogva előttem, mint egy ilyen nagyszerű tájkép, kimeríthetetlen gazdagságban és mégis tökéletes egységben. Szabad, eleven és összefüggő képzelődésnek érzem, s nem vagyok hajlandó tudomásul venni a skatulyákat, amikbe a tudomány, sőt a politika minduntalan szétrakja és összedarabolja. Ahogy e fölött a domb fölött állok, szemem egyetlen pillantással röpül át a Dunán, s hiába mondom neki, hogy ott már vám áll, és új ország kezdődik... Ő egynek látja az egész tájt, minden tarkaságával és változatával, így látom én együtt és egyszerre az egész európai irodalmat, s azért érzem idegen szempontnak, ha azt kezdik kutatni, melyik nemzet irodalmának szántam több vagy kevesebb oldalt vagy nagyobb melegséget. Az én szempontom bizonnyal nem ez volt. Írókra gondoltam és az irodalomra: nem a politikára s vetélgő nemzetekre.

De ezt csak mellékesen, disputaképpen és válaszul egy különben nagyon szép kritikára, mely éppen a Nyugat-ban jelent meg... Az én könyvem egyébként nem is kész még. S ami kivált a francia írókat illeti: hozzám épp a XIX. század franciái állnak legközelebb. De hát nem erről akartam beszélni: úgy térek rá, akaratlan, mint a cigány, akármiről szól is, minduntalan rátér a maga lovára. Ahogy már írtam egyszer: minden könyv közt a legérdekesebb a magunk könyve, ami nem kész még.

LEGÚJABB MAGYAR VERSEK...

Jelentős tanulságot tesznek a legifjabb magyar költőnemzedék versei, melyekből egy nagy antológiát most bocsátott közre a Vajda János Társaság. Bizony ez már harmadik generáció a Nyugat-tól kezdve: unokáink. Ebben a kötetben éppen az tűnik föl, mennyire hiányzik minden újabb külföldi megtermékenyülés az ifjú lírából: a magyar költészet szinte megtagadja itt exogám természetét. Nem mintha több ősi vagy tősgyökeres magyar hang szólna ezeknél, mint az előzőkben: éppen nem! De ami európai echó zeng, az nem egyenesen érkezett Nyugatról, hanem az előző generációk közvetítésével. Talán örülnünk is kellene ennek. Költészetünk oly nagy és gazdag már, hogy a fiatal költő nem érzi szükségét távolibb mintákat keresni: elég, ha elődei könyvét forgatja. De nincs-e itt a veszély, hogy ez az önmagából való termődés lassan megszegényíti a költészetet, bezár és meddővé tesz?

Unokáink egyelőre nincsenek "verseknek szűkiben", s a sok közt van elég jó vers is, s tán még több lehetne. Kárpáti Aurél egy szép előszóban elmondja, hogy a kötet beküldött versekből állt össze. Ez magyarázza sok gyengébb darab jelenlétét. A költők önkritikája ritkán megbízható, s ebben a gyűjteményben nem mindig legjobb termésükkel vannak képviselve. Némi joggal ítélhetek erről. A könyvben szereplő poéták legtöbbjét évek óta ismerem s figyelem. Magam is szerkesztettem antológiát, s mindig izgatott a poet in the making. Javíthatatlan érdeklődéssel veszem kezembe a Nyugat-hoz özönlő verseket, s amiben csak egy csöpp jó van, ritkán felejtem el.

Amikor tehát "unokáink" versportékájáról ítéletet mondok, nem pusztán erre a mintakönyvre alapítom azt. Próbálgatom a szavakat, melyek az egész generációt egy vonalban jellemezhetnék, de alig találok ilyen szavakat. Ez a nemzedék rutinos és változatos hangú. Irányait az előtte járók indításai szabják meg. Általában túl vannak már a szabad versen: a fejlődés azon már előttük túljutott. De ők néha visszatérnek hozzá, mint ahogy visszatérnek olykor a szonetthez és a l'art pour l'art-hoz is. Mindent megpróbálnak, amit már előttük is megpróbált valaki, Ady óta. Két csoportra lehetne őket osztani, aszerint, amint a Nyugat első vagy második nemzedékétől függnek. Van köztük rímjátékos és ritmusbűvész, plakátstílusban dolgozó zsurnaliszta költő, hosszú, szabad sorokban vég nélkül csevegő asszonypoéta, pesszimisztikus lélekelemző, szocialista propagandalantos és földszagú paraszt vagy még földszagúbb álparaszt. Van köztük hányaveti zseni, van őstehetség, akinek egy-egy verse véletlen sikerül, van ügyes és mindig talpraesett routinier, van tárgyilagos és minden színes népszerűséget megvető öngyónó. Van, aki fellépésének ideje s költészetének karaktere szerint az előbbi nemzedék tagja lehetne (József Attila), s van, aki alig nőtt ki a gyermekségből, sőt csodagyermekségből, mint a fiatal Weöres Sándor.

Weörestől még kiszámíthatatlan meglepetéseket várhatunk. De átaljában az egész nemzedéket inkább az ügyes jó átlag jellemzi, mint a kimagasló egyéniségek. Lényegében nem látszik újat hozni, s legjobb tagjai azok, akik szervesen folytatják az előttük járók munkáját, például Vas István, akinek rokonszenves fejlődésvonala Tóth Árpádon és Illyés Gyulán egyformán átvezet. "Tehetséges" költő elég van (nem is mind szerepel az antológiában). Szinte feltűnő, mily népes ez a lírai csoport, mely pedig jóformán csak magának versel, egy lírátlan korban. De ez szinte csak önműködően továbbtenyésző költészet, minden friss megtermékenyülés nélkül. Ahogy mondtam, egy új európai lökés hiányzik. Nem mintha a költők közt nem akadna európailag tájékozott. Csakhogy az zsurnalisztikus tájékozottság, s nincs mélyebb hatása. Van, aki a legújabb angloamerikai költőket fordítja, s maga, közben, parnassien szonetteket ír Kosztolányi vagy Juhász Gyula fiatalkori modorában. Az európai költészet inkább csak az előbbi két magyar generáció költészetén keresztül hat erre a harmadikra, Baudelaire-től az aktivistákig. Mindez egyelőre teljességgel epigon nemzedéket rajzol, mely mindent megpróbál, amit már előtte is megpróbáltak, mindent fölfedez, amit mások is fölfedeztek. Ami különben a fiatalságot is jellemezni szokta; s a mai költő fiatalsága hosszú. Korunk lefojt és lassítja az érzést. Ez az antológia talán korai még. Minden nap meghozhatja "a messzeségek új üzenetét"; amely nélkül a költészet saját nedveit éli ki, s elfonnyad, mint a kultúra fájáról levágott ág.

KÖNNYŰ ÉS NEHÉZ IRODALOM

Ha már az új verseknél tartok, hadd térek vissza még egyszer az új regényekre is. Ezekre a vaskos, impozáns kötetekre, majd ezerig rúgó oldalszámokkal, amik a tavasszal hirtelen föltornyosultak asztalomon, s amiről a múltkor kissé ijedten ejtettem néhány szót: "egyetlen szezonban annyi nagyszabású regényremek, mint máskor egy évtized alatt sem". "Súlytalan remekműveknek" neveztem ezeket a váratlan fölszaporodott "monumentális alkotásokat", melyek legjobban avval zavartak meg, hogy nem is tudtam rosszaknak találni őket; pedig milyen nagy és ritka dolog egy ilyen nagy regény, ha jó! Mit jelent ez a csodálatos irodalmi elefantiázis? s nem veszti-e értékét a remekmű, ha így elszaporodik? - kérdeztem. "Nem rosszak, csak könnyűek" - próbáltam magyarázni a különös tüneményt; de most arra figyelmeztetnek, hogy az új regényeknek egy részére nagyon rosszul illik a "könnyű" jelző. Nincsenek-e itt súlyos szándékok, hatalmas történeti és filozofikus kompozíciók, egészen rafinált "modern" kísérletek, sőt még egy "magyar Joyce" is? ezt csak nem lehet könnyűnek mondani?

Valóban nem mind könnyű. S mint szegény, megzavart olvasó, szinte azt kívánnám: bár lenne inkább egyszerűen könnyű! "Könnyű" vagy "nehéz" irodalom nem olyan egészen szimpla probléma. Már Kazinczy tudta, hogy nem mindig könnyű az, ami könnyű. Sajnos, az sem mindig nehéz, ami nehéz. Ennek az egész új magyar regénytermésnek, hétszáz usque ezeroldalas köteteivel, magas szándékaival, hatalmas konstrukcióival s modern rafináltságaival együtt csodálatosan, valószínűtlenül könnyűnek kellett lennie, hogy ilyen különös bőségben és gyorsaságban megszületni tudjon. Másrészt nehéznek kellene lennie, a legmagasabb irodalom súlyával bírnia, hogy önmagát, az igényeket, melyekkel az olvasó elé áll, igazolja.

Itt van például éppen a nyár, s tegyük föl, hogy kedvem éppúgy volna, mint időm az olvasásra. De hát melyiket olvassam e remekek közül, melyeknek szinte mindegyikét "illenék elolvasni", ha valóban az, aminek mondja magát! Polcomon valóságos szemrehányásként vár a "magyar Joyce": messziről fölötlő testes kötet, mely mintha egy óriás paródia volna, még külső formátumában is hasonlítani akar az Ulysses-hez; ámbár tartalmában és stílusban talán inkább még Proust művéhez akar hasonlítani. Mily imponáló munka! Óriás ambíció! Valódi amalgámja a XX. századi regény két legforradalmibb hatású alkotásának. Én e kettő között inkább ellentétet, mint hasonlóságot látok. Proustot már klasszikusnak érzem, Joyce-ot nagyon problematikus kísérletnek, s még Proust nagy regénye legkedvesebb s legtöbbet forgatott könyveim egyike, az Ulysses-t, bevallom, máig sem tudtam végigolvasni.

Elolvassam a magyar Ulysses-t? Ez külsőleg még sokkal visszariasztóbb, mint az angol, kásahegyszerű sűrű nyomásával (fejezetek és bekezdések nélkül), s rettenetes barokk stílusával, melyből hiányzik a Joyce változatos kísérletezése s rabelais-i gazdagsága. Inkább a Proust hírhedt "nehézkességét" ambicionálja, s témái is, úgy látszik, prousti témák, a modern "entellektüel arisztokratizmus" és "pszichologikus erotizmus" jegyében. Akárhol ütöm föl a hatalmas könyvet, mely legalább hét-nyolc Proust-kötetnek felel meg, mindenütt ugyanarról az egy dologról látszik szólani, mintha állandóan önmagát ismételné, egyformán nyakatekert, álprousti mondatokban. Én imádom a Proust mondatait, ezeket a tökéletes művészettel megszerkesztett körmondatokat, melyeknek minden komplikáltsága zenei, omló árnyalatokkal, a hatalmas epika soha nem lankadó folyamában. De mit szóljak az ilyenekhez, mint ez például: "Mily nagyszerű ellentét van a harisnya feszessége (mely gótikusan a csípők felé húzódik) és a szoknya lazasága (mely erkölcsi tehetetlenséggel a bokák felé omlik) között!" Az írónak nemcsak észre és szívre van szüksége, hanem fülre is. Ez a között szinte elég volna valakit egy könyv olvasásától visszariasztani.

Persze mégsem elég ítéletet mondani a könyvről, amelyben szemmel láthatólag sok (impresszionisztikus) szépség is van. De nem is ítéletmondásról van itt szó, hanem a "nehéz és könnyű irodalom" problémájának egy különösen komplikált esetéről: a magyar Ulysses csak példa. Íme, egy író, aki maga riasztja el a közönséget, részben szándékosan, részben szándéktalan. Egy ezoterikus író, Magyarországon, a XX. században! Nehéz irodalom; mégis igen szépen megfér a pongyolasággal, s ez sokat megmagyaráz. Talán ez magyarázza ennek az egész nagy szándékú új regényirodalomnak különös bőségét és titkos könnyűségét is?

Csoda-e, ha az ítélet megzavarodik, s elveszti tájékozódását? De ez csak egyes eset, s éppenséggel nem minden magas ambíciójú új regény akarja elriasztani a közönséget. Van köztük olyan is, amely hatalmas, filozofikus elképzelést könnyed, jól olvasható regénystílussal köt össze. De még több persze olyan, ahol az előkelő irodalmiság épp a formát bélyegzi, s az igényt a külsőségek szabják meg. A kritika bizonytalanul áll az "olcsó remekek" közt, bámul és dicsér, és siet feledni.

Mondják, "magas" és "szórakoztató" irodalom soha úgy el nem távolodtak egymástól, mint manap. Mégis soha oly komplikált határkérdések nem voltak közöttük, mint épp ma. S ahol a "könnyű" és "nehéz" határvonala így elmosódik, ott a valóban könnyűnek sok az előnye. A közönség az övé, s csekély irodalmi mázzal a kritikát is könnyen megtévesztheti. Legalább azt a kritikát, amely maga is egy kicsit könnyű. Hogy csak egy végletes példát idézzek, egy magyarul megjelent Guido da Verona-könyv előszavában ezt olvasom az erotikus limonádénak erről az ismert mixeréről: "Van olyan könyve - itt elsősorban a Mimi Bluette-re gondolunk -, amely Flaubert közelébe emeli íróját. Viszont új regénye, ha egyáltalán valakire, talán inkább Dumas filsre emlékeztetheti az olvasót, éspedig a világhírű Kaméliás hölgy-re. Csakhogy: hol áll a tüdővészes Marguerite Gautier figurája az életerős, nagyszerű Mirelláétól!" stb. stb. Kritikusnak, aki ezt írta, mindenesetre apró; de épp a múlt Nyugat-ban beszéltem róla, mennyire nem veszélytelenek ezek az "apró kritikusok". Guido da Verona magyar tisztelője például, úgy tudom, azonos egy népszerű "kritikai" folyóirat szerkesztőjével, mely a közönség ítéletét nem kis mértékben befolyásolja.

"Legelső feladatunk a közönség nevelése" - olvastam egyszer ebben a folyóiratban.

BRÓDY SÁNDOR ÉVFORDULÓJA

Még szerettem volna néhány szót írni ebben a cikkben Bródy Sándorról. De hirtelen úgy érzem, hogy készületlen vagyok; s különben sem szeretem az emlékezetnek azt a mechanizálását, amit az évfordulók jelentenek. Bródyt évfordulók nélkül se könnyen feledjük el. Szinte a tollunk hegyén hordjuk őt: szavainkban és mondatainkban. A magyar stíluson nyomot hagyott. Aki róla ír: a nyelvről kell írnia. Az irodalmi újságírás nyelvét ő teremtette meg nálunk, alig nyithatom föl hírlapomat, hogy vezércikkből, tárcából, színes riportból, akár még napihírből is, ne érezzem vissza az ő rég olvasott mondatainak ízét. Nem is említve a nagyobb írói egyéniségeket, akiknek stílusát kiformálódni segítette, Ady prózájától kezdve. Az új magyar próza "stílromantikája" Bródyval kezdődik. Milyen tanulmány lenne megkeresni titkos forrásait ennek a különös, romantikus stílnak, mely annyira elüt a Bródy irodalmi ösztönzőjének, Zolának, száraz irályától. Keleti temperamentum diktálja? Vagy nyugati hatás (például Carlyle-é)? Ezt a tanulmányt valaki biztosan megírja még. De aligha évforduló alkalmára.

A MESSZESÉG ÉS AZ ITTHONI FŰ

Stílushibák nélküli, gáncstalan magyarsággal megírt könyvet olvastam nemrégen - egy fiatal költő útleírása volt, oroszországi utazás. Kit ne érdekelne Oroszország? Az "orosz szfinx", ahogy nemrégiben mondtuk. Ma már "az emberi társadalom kísérleti laboratóriumáról" beszélünk. Ez a kísérlet nem kisebb kérdést vet föl, mint a szfinxé. A híres Kapun túl mintha a jövők és álmok birodalma kezdődnék. [...] Minden hír izgat, ami onnan jő.

És mégis, a fiatal költő útleírásának szinte nagyobb szenzáció volt számomra a stílusa, mint a tartalma. A gáncstalan stílus öröme adja kezembe a tollat - vagy inkább a fájdalom azon, hogy ez az öröm olyan ritka. Nem a könyvről akarok írni, az orosz útirajzról, egyáltalán nem könyvről vagy íróról. Csak szavakról és mondatokról teszek pár megjegyzést, újabb íróink stílusáról, ami olvasás közben eszembe jutott. Üljünk le hát a fű közé, és feledjük el a messzeséget.

Egész véletlen, hogy az első megjegyzést az orosz útirajz juttatta eszembe - tulajdonképpen nincs ennek a stíljában semmi rendkívüli. Egyszerű, rendes, jó, magyar stílus. De épp ez a ritka és feltűnő benne. A magyar fű közt vannak virágok, és nagyon sok gaz van, de sima, egyenletes, egészséges színű gyepet keveset találok. A magyar író vagy a stílromantika orgiáit űzi, vagy pongyola és zsurnálisztikus. Vajon szabad-e a stílusra alkalmazni, amit Jókai az asszonyról írt: hogy annál jobb, mennél kevesebbet lehet mondani róla? A műfordítás kétségtelenül úgy jó, ha nem venni rajta észre, hogy műfordítás. A stílusról talán nem mondanám ily kategorikusan: úgy jó, ha észre sem venni, hogy stílus... De bizonyos, hogy nemcsak magam örülök ma oly könyvnek, amelynek stílusa nem veteti észre minduntalan, hogy stílus.

Se pózzal, se pongyolasággal.

A MAGYAR STÍLUS GATYÁBAN JÁR

...A fogalmazás mindig egy kicsit hősi erőfeszítés. Kivált a magyarban. A mi nyelvünk még nem gurul oly jól kijárt kerekeken, nem gondolkozik az író helyett. Hiányzanak a kész, jó szólamok, a stílus apró gépalkatrészei, melyeket oly gondtalanul alkalmazhat az angol, a francia író. Ez talán előny, de csak ahogy a nehézség előny lehet a művésznek: oui, l'œuvre sort plus belle... A stiliszta, aki vállalja ezt a nehézséget, valóban "sziklát farag és ércet kalapál"; nem csoda, ha atléta- vagy ötvöspózba vágja magát. De nem egyszerűbb-e a nyelv kitaposatlanságát nehézség helyett könnyűségnek tekinteni? Ahol nincs út, ott minden szabad...

Ez is oly téma, ami messze vinne... Panaszkodunk, hogy a magyar kritika nem őrzi a stílust. Más irodalmak nyelvét szigorú akadémikus hagyományok bástyázzák körül, csak a magyar szabad préda. Kosztolányi néhány év óta tiszteletre méltó küzdelmet folytat nyelvünk tisztaságáért. Hasonló harcot kellene indítani a magyar irodalmi nyelv szépségéért is. Nem az idegen szavak csúfítják el legjobban a nyelvet, hanem a csúnyán használt magyar szavak, a kuszált mondatok, logikai hibák, grammatikai hanyagságok és a rettenetes képzavarok...

Ezek ellen a magyar nyelvet semmi sem védi.

Szeretném megértetni, mennyire nem kis dologról van itt szó. A magyar stílus gatyában jár. Francia írót például örökre kompromittálna egy-egy olyan mondat, olyan vétség a stílus logikája ellen, amilyet nálunk a legjobb nevek viselői is, szinte minden lapjukon, tökéletes gondatlansággal megengednek maguknak, sőt irodalmiatlan kicsinyességnek éreznék törődni vele. S ez nem annyit jelent, hogy a francia okvetlen az akadémikus tekintély bilincse alatt nyög. Szó sincs róla; bármely elevenen él is az akadémikus hagyomány például Franciaországban, a modern francia (vagy angol) írók nagy része lázadó és szabad, stílusában éppúgy, mint másban. Lázadó, csakhogy tudatosan az; lázadása valóban lázadás, korlátok áttörése, a művészi szabadság aktusa. Lázadó, mert van mi ellen lázadni; kemény anyagban dolgozik. Lázadása nem könnyebbség, hanyagság, véletlen: hanem merészség és művészet.

A magyar író azonban többnyire nem a lázadó művészhez, hanem a hanyag iskolás gyermekhez hasonlít, aki megkönnyíti magának a feladatot.

MÉRT NINCS STÍLKRITIKA MAGYARORSZÁGON?

Persze, nehéz lázadni ott, ahol nincs mi ellen lázadni, s ahol a legvaskalaposabb akadémikusok éppoly hanyagul és lomposan írnak, mint a zsurnalisztikus modernek. A magyar stílus valóban a Csáky szalmája. Itt el sem tudok képzelni stílushibát, amely vitát keltene, amelyet valaki megemlíteni is érdemesnek tartana. Megvetésre méltó szőrszálhasogatásnak tűnnék föl valamely író stílusáról általános (többnyire magasztaló) megjegyzéseken és frázisokon kívül még csak szót is ejteni.

S csakugyan, méltán rossz néven is vehetné a magyar író a gáncsot és akadékoskodást modoros, hanyag vagy logikátlan mondataival szemben, amelyek mindazáltal nem rosszabbak, mint amilyeneket majdnem minden más írónál is találhatunk, a legjobbakat is beleértve. Miért éppen X-et vagy Y-t érte itt a rovás? Nem látszanék ez személyi támadásnak? Hol lehetne kezdeni a kritikát? Bűn-e az, amit mindenki példája s az általános hallgatás szentesít? A magyar irodalmi stílust csak egy szigorúbb közvélemény nyomása emelheti föl. De ez a szigorúbb közvélemény nem alakulhat ki, amíg a magyar író bármely mondata elleni megjegyzést egész írói lénye elleni megjegyzésnek érez. Nem is illik a mondatokba belekapaszkodni. Mikor a Nyugat-ban nemrég szigorúbb stílkritikát ígértem, sokan szemrehányást is tettek nekem, mintha valami irodalmi illetlenséget követtem volna el. Az Árkádia rovat kiszerkeszthet néhány végletes stílushibát. De az igazi veszedelem azokban van, amiket nem is lehet, s nem is érdekes kiszerkeszteni: annyira általánosak.

NYELVSZÉPSÉG ÉS RELATIVITÁS

Azonkívül egy elvi kérdés is fölmerülhet itt. Mi az, amit hibának lehet minősíteni? Hiba lehet-e az, ami általános divat és szokás? Hol vannak itt a törvény, a szabályok? Hisz a stílusban még inkább áll az, ami a grammatikában: hogy az igazi törvényhozó az úzus. S nálunk még igazán kialakult úzus és hagyomány sincs. Aztán a nyelv folyton fejlődik, eleven folyamat, alkalmazkodik a modern lélekhez. Ami fordulat tegnap még hökkentett, ma már megszokott és nélkülözhetetlen; ami ma még hiba, holnap törvény lehet. Ki fogja ezt a folyamatot megakasztani?

De a nyelvszépség mégsem ilyen egészen relatív. Ugyanazon szavak szükségtelen ismétlése például sohasem lehet szép, mert szegénységet éreztet, s a szegénység érzése mindig nyomasztó, még a stílusban is. Ebben alighanem mindenki egyet fog velem érteni - ami az elvet illeti. A gyakorlatban viszont íróink a legfesztelenebbül ismételgetik ugyanazt a szót egy lapon többször is, ragaszkodnak feltűnő fordulataikhoz, mint egy dickensi naiv alak a szójárásaihoz, vagy nem restellik például a hogy-ot kétszer, sőt háromszor leírni egy mondatban, ami igazán nagyon csúnya; s mindezért semmi veszélye sem fenyegeti őket a megrovásnak. Hasonló ismétléseket néha csakugyan nehéz nyelvünkben elkerülni; noha csak igen ritkán lehetetlen. S talán éppen azért kellene, hogy szigorúbb közítélet sújtsa az ily hibát: kényszeríteni íróinkat, hogy megtalálják, begyakorolják, szokványossá tegyék a nyelvet gazdagító, ma még talán ritkább szavakat és fordulatokat, melyek a csúnya ismétléseket mind könnyebben nélkülözhetővé teszik, s utódainknak egy dúsabb és szebb magyar stílus örökségét biztosítják.

NYELVFEJLŐDÉS "IN PEJUS"

Valóban, ha már nyelvfejlődésről van szó: nem értem a nyelvnek sem forradalmárait, sem konzervatívjait. A lényeges kérdés nem az: fejlődik-e a nyelv vagy sem - úgyis fejlődik. A kérdés az: rosszabbá vagy jobbá fejlődik? A fejlődést lehet befolyásolni, s nem igaz, hogy a nyelvben minden fejlődés jó. A magyar stílus történetében már több példát lehetne mondani nyelvünknek in pejus való változására, szegényesedésére. Hogy csak a legfeltűnőbbet említsem, a félmúlt kiveszése, amely szinte szemünk előtt ment végbe, szegényebbé tette a magyart igeidők dolgában, mint a legtöbb nyugati nyelv, például akár a francia, akár a német, amelyekkel pedig azelőtt egyenlő gazdag volt. Ez a szegényedés az irodalom bűne. Mikor én olvasni kezdtem, gyermekkoromon és ifjúságomon át, a félmúlt még teljesen eleven volt az irodalomban, s Jókai nyelve mely tele félmúltakkal, a legmodernebbül és legélőbben hatott. A félmúltat mi írók öltük meg; az én generációm még segített ebben a gyilkosságban. Az irodalmi nyelv azonosulni akart a beszélt nyelvvel: a naturalizmus kora volt ez. A félmúlt kiveszte azonban megnehezítette és megcsúnyította a magyar stílust. Gondoljunk csak a volt-ra, amely a mai elbeszélő nyelv átka és fő terhe, s amely félmúlt nélkül semmivel sem pótolható. A volt ismétlése éppoly csúf, mint a hogy-é. Mai novelláink hemzsegnek a volt-októl, egy-egy mondatban néha három-négy is van, s ügyetlenné, lomhává teszi a legszebb leírásokat.

A szók jelentésének divatoktól függő elváltozásai sem mindig gazdagítják a nyelvet. Néha igazán kár a szó régi ízéért, színéért, amelyet az új, ellaposodott értelem megfakít. Szegény Ambrus Zoltán, egyike az előttünk járó nemzedék kevés számú gondos stilisztáinak, egyszer szenvedélyesen fakadt ki előttem az ám szó modern használata miatt, amely újabb íróink mondatainak élén egyszerűen annyit jelent, mint: de. Persze a de maga is elég bajt ad a stilisztának. Minduntalan szükség van rá, ismételgetni csúnya, s helyettesíteni nem mindig könnyű, annál inkább, mert a rokon értelmű szavak mind hosszabbak és súlyosabbak. Hozzájárul ehhez, hogy a hanem, melyet még Jókai oly csodálatos zamattal tudott használni, különös módon kezdett kijönni a divatból. Aki először használta az ám-ot a de értelmében, azonnal iskolát csinált: mindenki megörült az újításnak. Az ám szépségét azonban megölte ez az újítás: így csúnya és modoros, régi jó magyar zamatát pedig, melyet elődeink írásaiban még annyira élvezünk, lassan-lassan egészen elveszti.

Nem kevésbé kérdéses értékű a tűnik szó divatos jelentésváltozása is. Ez eredetileg költői lelemény volt, s nem szegényíteni, hanem gazdagítani látszott a nyelvet. Tűnik a föltűnik helyett ("csodálatosnak tűnik", "gyönyörűnek tűnik") villanóbb, képiesebb, impresszionisztikusabb hatású... Valóban az irodalmi impresszionizmus terméke, s a Nyugat első korszakában született, olyan költők tollán, mint Tóth Árpád, akik a tűnő, villogó, hangulatot idéző kifejezést keresték. Náluk helyén is van mint költői kép, mely újdonságával, tömörségével s merészségével hat. De mi lesz a költői képből, ha prózai szólammá válik, aprópénzzé kopik, elveszti költőiségét, de megtart valami szenvelgő és irodalmi színárnyalatot, viszont kiszorítja a régi, természetes kifejezést, mely a komoly, prózai stílusban szép és helyénvaló volt? Mindkét kifejezés egyformán veszt evvel a cserével, s a prózai nyelvbe, egyelőre legalább (míg el nem mosódik), egy kellemetlen, idegen íz kerül.

JELENTÉKTELEN PÉLDÁK

Ezek persze csak jelentéktelen példák, s távol vagyok attól a pedantériától, hogy ily kicsiségekért üzenjek hadat a divat hatalmának, mely ront és épít óhatatlanul. Mégsem volt talán fölösleges erre az utóbbi példára is utalnom, mert ilyen apró modorosságok éppúgy megronthatják a stílus ízét, mint a hanyagságok, szóismétlések vagy egyéb csúnyaságok. Nemcsak kollektív divat van, hanem az egyes íróknak megvannak a saját egyéni divatjaik, amelyek sokszor még feltűnőbb ízűek, mert nem mosódnak el a közhasználatban. S most nem a stílromantikát űző, szándékosan modoros írókra gondolok, s nem a Karinthy véleményére, aki szerint a stílus annál rosszabb, mennél egyénibb. A stílromantika néha művészet, s a modorosság lehet a poézis választott eszköze; bár többnyire csakugyan a gyengék pótszere az. Szóval nem modoros írókra gondolok, hanem egyes, elszórt modorosságaira olyan íróknak, akik különben talán egyszerűen és jól tudnak írni. Néha eléggé ártatlan fintorok ezek, s igazán a dickensi figurák visszatérő szavaira emlékeztetnek, mint például ha Kassák Lajos mintha helyett állandóan azt mondja: akárha. De az ily csökönyösség a végén mégis zavar, s enyhén komikus hatást tesz, akár a Dickens-embereké; szürkévé, szegénnyé gépesíti a nyelvet. Még rosszabb, ha például egy finom esszéíró és franciás kultúrájú esztétikus valamely közkeletű fogalmat változatlanul egy kedélyes ízű magyar népies szóval fejez ki (mint ahogy Gyergyai Albert, aki egyébként nemzedékének legkitűnőbb stilisztáihoz tartozik, ha önmagáról beszél, mindig így mondja: jómagam).

De hát ezek valóban jelentéktelen példák, és egyáltalán nem is gáncsok. Egészen más gáncsokat lehetne emelni a mai magyar irodalom stílje ellen, s egészen másfajta példákat felhozni, ahogy mondtam, "legjobb íróinkból". Alig nyithatok föl mai magyar regényt, hogy itt is, ott is ne leljek valamit, ami ízlésemet, logikámat, magyar nyelvérzékemet vagy egyszerűen a fülemet sérti. Mint említettem, az igazi hiba nem is a szavakban és kifejezésekben van, hanem a mondatokban. Ezekből ijesztő példányokat idézhetnék. Restellem ezt tenni s megbántani vele magyar írókat, akiket különben szeretek és nagyra becsülök. (S hiszen talán a magam írásaiból is lehetne felhozni éppoly elrettentőt.) Régebben azt mondták, hogy "a stíl az ember"; s vannak írók, akikre nézve ez igaz is. Vagy legalább vannak, akiknek a stílusuk oly testhezálló öltöny, hogy minden ütés, amely a stílust bántja, magát az írót éri. Ilyen író azonban mindig kevesebb lesz, s mostani prózaíróink többsége igazán sokkal több és különb a saját stílusánál (legalább ha stíluson a nyelv tudatos kezelését, a mondatok belső logikáját, a szók választásának és használatának gondosságát értem).

De ha az egyes írót nem is mindig méri a stílusa: annál inkább méri az irodalom, a kultúra nívóját a jó írók átlagos stílusa. Ezért fontos a "szőrszálhasogató" kritika, ha nem is mindig az egyes írókkal, de igenis magával az irodalommal szemben.

ÖNKRITIKA

Ami magára Az európai irodalom történeté-re vonatkozik, arról itt nem sok mondanivalóm van. Nem mintha elvileg az volna a véleményem, hogy az író hallgasson a saját művéről, és ne feleljen a kritikára. Állni a kritikát!" - ez csak afféle modern illemszabály, s a képmutatásnak kedvez, mint minden illemszabály. Régi nagy írók nem mindig állták nagyon a kritikát, s vitáikból és fölhördüléseikből csak haszna volt az irodalomnak. Az író gyakran a legjobb kritikusa önmagának, álszemérem volna visszatartani megjegyzéseit.

De nekem, új könyvemet illetőleg, nincs kedvem vitázni a kritikusokkal. Az én kritikám alighanem súlyosabban ütne ki, mint az övék. Magam legjobban leleplezhetném ennek az "irodalomtörténetnek" hibáit és hiányait. Nagyon is gyorsan kellett megírnom - de hát másképp sohasem írtam volna meg. Mindig irigyeltem azokat az írókat, akik rendszerrel, napról napra és beosztás szerint tudnak dolgozni, mint a tudós vagy a hivatalnok. Meg kell alkudnom magammal: sajnos, nem tartozom közibük. A nyugalmas munkát nem ismerem. Izgatott iram vagy halogató, végtelen kételyek: a kettő közt nincs számomra középút. Az "irodalomtörténet" terve oly vakmerő volt, hogy meg sem valósulhatott volna, ha időt engedek magamnak a halogatásra és kétkedésre. Most örülök, hogy a könyv megvan, úgy, ahogy van. Azon töröm magam, hogy hiányait némi átdolgozással pótoljam.

Persze, ahogy mondtam, a tudományos munka nem így készül, s én nem is igénylem a magamét annak. Ez távol van tőlem. Mégis, most, hogy a kész könyv előttem áll, meg kell mondanom, egyáltalán nem tudom azt pusztán lírai vallomásnak látni. S kivált a második kötetre nézve nem hiszem, hogy semmi egyéb ne volna ez, mint "egy ízlésforma önarcképe". Annyira nem, hogy mindazt, ami e kötetben csupán ízlés és ítélet, szinte másodpercben érzem csak fontosnak. Igaz, eredetileg Az európai irodalom története csakugyan a vallomás ösztönéből fakadt. Stílusa is hozzájárulhatott, hogy az olvasó lírát lásson benne. De lassanként, amint mindinkább modern időkhöz értem, s az irodalmi fejlődés történetét nagyobb közelségből szemlélhettem: mindinkább maga az a történet kezdett érdekelni, úgy, ahogy az valóban megtörtént. Maga a szellemi történés: egysége és belső összefüggése. Rájöttem, hogy még ezt a történést senki sem vette szemügyre a maga valóságában. Az irodalomtörténetek beszélnek egy-egy íróról, azután sorra veszik a másik írót, és így tovább... Ez éppen olyan, mintha egy lánc szemeit először elválasztanák egymástól, aztán így külön és szétszedve raknák ismét egymás mellé. Az írók, igazából, nem következtek ilyen szép rendben egymás után, hanem egyszerre éltek, és egymásra hatottak. Ahol az irodalomtörténetet közelebbről látjuk, s nem csupán ritka csúcsaiban szemléljük (azaz a hozzánk közelebb eső időkben): lehetségessé és izgató feladattá válik ezt az összefüggést az időrend fonalán nagyjában kitapogatni. Elég különös, hogy senki sem tett még erre kísérletet; engem annyira izgatott a dolog, hogy, mint mondtam, az egyes írókról való ítéleteim, benyomásaim regisztrálása mellékessé vált számomra. Az irodalmi láncszemek éppenséggel nincsenek mindig aranyból, mégis fontosak lehetnek a történetben, olykor fontosabbak, mint némely valódi aranyszem... Az összefüggésből nem maradhattak ki olyan írók sem, akiket kevésbé ismertem, akikről nem is lehetett talán véleményem. Többnyire ugyan volt, és nem hallgattam el. De fő célomat igazán nem ez az ítélgetés vagy a helyek méricskélése tette, lírai véleményeimnek megfelelően. Nem is valami előre elgondolt irodalmi elmélet igazolása. Hanem tisztán az irodalom történetének szemlélete, valóságos rendjében és összefüggésében, ahogy nekem magamnak is folyton új meglepetéseket adott, s új perspektívákat tárt föl.

A kritikát azonban makacsul csak személyi véleményeim érdekelték, ami voltaképp nagyon megtisztelő reám nézve. Melyik írót (vagy irodalmat) emelem a másik fölé: ez volt mindig a fő kérdés. A klasszifikálást kívánták tőlem, szimplán és egyénien, akár valamely társasjátékban. S még azt sem igen engedték meg, hogy szempontjaim legyenek, a különböző értékszférák szerint. A legkomolyabban szememre vetették, hogy Platónnak több helyet juttatok az irodalomtörténetben, mint Arisztotelésznek, pedig az is volt legalább akkora filozófus. Még Halász Gábor is mélyreható pszichológiai következtetéseket fűz ahhoz, hogy Schopenhauerről és Nietzschéről többet beszélek, mint Kantról vagy Spinozáról. S nem jut eszébe az az egyszerű magyarázat, hogy az irodalom történetét írom s nem a filozófiáét.

Ahogy mondtam, eszem ágában sincs tudományos érdemeket igényelni. Az irodalomtörténet egysége egyelőre úgy állt előttem, mint egy művészi egység. Mint egy regény meséjének egysége, melynek hősei az irodalomtörténet alakjai, Goethék és Byronok, Hugók és Tolsztojok, megjelennek és eltűnnek, hogy gazdagodva és változva ismét fölbukkanjanak; hatnak egymásra, és véleményeket formálnak egymásról. Ilyen regényt írtam én az irodalom történetéből, legalább művészi és hevenyészett képet kívánva adni egységéről és összefüggéséről, melyet a tudomány mindeddig a maga időrendi valóságában ábrázolni elfelejtett.

Olykor az író könnyelmű és előreszaladó gondolata hasznos sugallatot adhat a tudománynak. Hiszem, hogy minden hibái mellett az én könyvemben is van valami ilyen termékeny előreszaladás. De nem az egyes írók megítélésében kell azt keresni, nem egyéni véleményeimben vagy irodalmi élményeimről tett vallomásban. Ezek lehetnek végleg szubjektívek. De nem szubjektív maga az összefüggés, az irodalom történetének tényleges, időbeli lefolyása, amelyet a magam eszközeivel, dióhéjban, rajzolni próbáltam. S amelyet a tudomány, fölhalmozott és megszűrt anyagából, talán pontosabban kiépített módszerrel fog valamikor rekonstruálni.

Mert hisz a tudomány is egyre inkább kritika alá fogja mesterséges kategóriáit s mindig többé-kevésbé önkényes absztrakcióit. Az "angol líra" és "Goethe epikája" csupán absztrakció, s egymás után következő írói arcképek mozaikjából még nem lesz irodalomtörténet. Az irodalomtörténet igazi valóságát, mint minden históriáét, az idő hordozza, melyet a tudomány rendszerint fölényesen összedarabol, és szétrak a saját gondolati skatulyáiba. S én elbízottabb perceimben néha úgy érzem, hogy az én kapóra megpróbált módszerem nemcsak hogy nem "teljesen szubjektív", hanem még sokkal objektívebb s a valósághoz illeszkedőbb, mint ezek a tudományos skatulyák és kategóriák.

S hát még: mint a nemzedékek ítéletei!

KIJAVÍTOTT KÖLTEMÉNYEK

Holott egyelőre itt vannak a régi, ismerős világok, kisebb-nagyobb tartományai vándor kedvű szellemünknek, hitelesen élt és élő írók és költők birodalmai, ismerősek és jól hozzáférhetőek, amikben akármeddig kedvünkre csavaroghatunk. Például ha csak legközelebbi költőtársaink otthonos országaira gondolok is, ahol minden bokor kedves, minden út csábító, mindent szinte magaménak érzek... Azért jut ez eszembe, mert éppen most kaptam meg Szép Ernő összes költeményeit egy szép nagy kötetben, mely csak imént hagyta el a sajtót. Olyan örömmel nyitottam föl, mintha ifjúságom egy kedves, el nem feledhető vidékét látnám váratlan viszont. De eszem ágában sincs könyvkritikát írni, kivált Szép Ernő verseiről. Azt hiszem, ebben kicsit elfogult is lennék. Együtt indultunk, s az első kötetéről valaha csakugyan könyvkritikát írtam, egy nemzedéknyi idővel ezelőtt. Azokat a verseket ma is kívülről tudom, emlékeimhez tartoznak, életem részei, csöppet sem érzem magam velük szemben kritikusnak. Annál inkább olvasónak, s most mint olvasó szólalok föl, mint olvasót bizonyos sérelem és csalódás ért. A régi verseket nem egészen a régi formában kaptam vissza. A kedves sorok itt-ott megváltoztak, a költő kijavította fiatalkori verseit! Szinte úgy érzem, meghamisította. Igaz, hogy egészen diszkréten, és úgy látszik, csak egészen kevés helyen; én, ahogy a könyvet fölnyitom, az első pillantásra két ilyen "javítást" fedeztem fel. De mindkettő nagyon érzékeny, s nem tehetem, hogy azonnal "le ne szögezzem", ahogy mondani szokták, érzésemet és tiltakozásomat. Szép Ernő nem az első költő, aki mostanában így kijavítja régi verseit; valóságos divat kezd ez lenni nálunk, és nemcsak nálunk, mert például Yeats, a Nobel-díjas ír poéta, öregkorára ugyancsak alaposan átdolgozva adta újból ki fiatalon írt költeményeinek egy kötetét. Ami nála különösen sokat jelent, és sok vitára adott okot, mert Yeats egyike lévén azoknak a költőknek, akik a korral egyre változnak és fejlődnek, a tipikusan XIX. századi költeményekből egyszerre nagyon új hangú, XX. századi poémák lettek. A költő a kor ízléséhez alkalmazta őket. De nem akarok Yeatsről beszélni, sem például Füst Milánról, aki az aggodalmas, újra és újra mindent meggondoló művészek közé tartozik, vagy Szabó Lőrincről, aki nem is oly régen írt verseket bocsátott ki újra, átdolgozva. Szép Ernőnek több joga volt változtatni költeményein... vagy kevesebb. Ezek a költemények már majd harmincévesek, s a költő bizonnyal sokat fejlődött azóta. Valószínűleg fölülről tekint régi verseire. Egy-egy helyen úgy tűnik föl neki, ma pontosabban ki tudná fejezni gondolatát, mint akkor. Én mégis megütődöm, s szinte hirtelen kijózanodom a vers mámorából, amint változtatásait olvasom.

Gyönyörű strófa; s a "zajos terem" hangulatában mennyire bent van a világ ellenséges idegenségének érzése, ami elijeszt és megöl minden intimséget. Milyen szürke és semmitmondó ehhez képest - nem is említve, hogy még a ritmust is végképp agyoncsapja (noha a gondolatot talán csakugyan pontosabban, túlságosan pontosan, fejezi ki) - az újabb változat:

Egy jó verssor szent dolog, nem szabad hozzányúlni, még alkotójának sem. És a fiatalság is szent dolog, tiszteljük a magunk fiatalságát! Tiszteljük, még ha mosolygunk is rajta. Lehet, hogy túlzás, és bizonyára egy kicsit naiv is, a híres-szép Szép-vers gyermekes elkeseredése:

Mégis kedvetlenné tesz, s egy leheletnyivel legalább csökkenti a vers tündéri melankóliáját, mikor a költő, hosszú évek múltán józanul és a valósághoz híven, vagy csak hogy ne hasson annyira valószínűtlennek a túlzott örömtelenség - esetleg, hogy ne lássék olyan "kis slemilnek" a vers apró hőse -, így változtatja meg az utolsó sort:

Két megváltozott verssor valóban nem nagy dolog, két sor alig számít valamit ebben a szép nagy könyvben, a Szép Ernő édes oeuvre-jében. Szememre hányhatják, hogy kákán keresek csomót; de épp ez a kákán csomót keresés mutatja és mutassa meg, hogy ezek a versek fontosak és kedvesek nekem. Bizony, két szép verssor fontosabb s kedvesebb, mint nagyon sok nagy kérdés és időszerű téma, amikkel tele vannak újságjaink és folyóirataink. Forrong a világ, és valósággal terrorizálnak bennünket az események és félelmek; azt hallom, bűn ma "másról beszélni". Én nem akarok engedni ennek a terrornak. Azért is Jeopardyról beszélek, és a két megváltozott Szép Ernő-verssorról.

1923-1939

NAGY ZOLTÁN: ELÉGIÁK

Ez a vers szimbolizálja Nagy Zoltán attitűdjét a környező élet előtt, s ebben az attitűdben, mint egész költészetében, a költő ösztönös és tudatos egyszerre: ismeri ösztöneit, s nem hagyja magát kizavartatni utaikról, még a küldetés csábításai által sem.

Néz és hallgat... Ez a vallomás megadja már a Nagy Zoltán költészetének - ennek a szemlélődő, ritkán s akkor is szinte csak magában és magának megszólaló, befelé forduló s kifelé csak feltűnés nélküli, gondos, de szerény öltözetben jelentkező poézisnek - legmélyebb vonásait. Szemlélődő és magányos költészet ez: nem képvisel semmit, csak egy lelket: szélen jár, és nem tolong a sodorban - ezzel a sodorral, mely az élet sodrának nevezi magát, alig tart valami közösséget: de mély közössége van az élet mélyével és forrásával, mellyel minden lélek önnönmagán, önnön mélységein át közlekedik. Nagy Zoltán önmagába mélyülő költő, s szava olyan, mint az izlandi hőforrások kibuggyanása, melyek hosszú időkre visszaivódnak a mélybe, és szinte eltűnnek, hogy aztán forró gazdagsággal fakadjanak föl, olykor csak egy pillanatra. A lírai anyag meggyűl és árad így: meleg zene buggyan, s az érzelmi mondanivalónak oly torlódása egyetlen versben, amiből egy "termékeny" zsurnaliszta poéta négyet-ötöt is csinálna. Az ily költészet, mintha valami állandóságból szívná erőit, megtartja ízét és hőfokát: nem függ a külső körülmények változásaitól, s nem változik velük.

Valahogyan statikus jellegű.

Csakugyan kétféle költő van: statikus és dinamikus. A kritikának gyakran hangoztatott jelszava: a költői egyéniséget fejlődésében érteni meg, bizonnyal nem a leglényegesebb szempont a Nagy Zoltán megértéséhez. Nem mintha az ő költészete nem fejlődött volna, s új kötete nem volna tisztultabb, mélyebb, bensőségesebb még az elsőnél, nem mintha magában ebben az új kötetben is - mely vagy tíz év termését gyűjti egybe - nem éreznők ezt a fejlődést a mindig mélyebb belsőségesség felé. Mégis azt kell mondani: legmélyebb lényegében és általános nívójában ez a költészet nem változott, szinte teljesen készen jelentkezett, és mindvégig egyenletes maradt. Fő vonása éppen valami hűség és állandóság. Ez a hűség és állandóság túlnyúl az egyéni élet határain: a Művészet valami örök és lényegében változatlan dolognak tűnik föl, korokon éppúgy, mint évszakokon át:

- mint a költő az Időről mondja. Nagy Zoltán egy gallynak, egy levélnek érzi költészetét valamely erős ágán a Művészet nagy, örök fájának, mely nem múlik, nem változik, csak "hajt gallyat, ágat": nem azért, hogy azok szabadulni iparkodjanak a fától vagy színeikben kiütni a többi lomb közül, vagy túlnőni rajta: hanem éppen, hogy méltón, illően és hozzásimulva gazdagítsák. Ez a titka rokonszenves tradicionalizmusának, mellyel nyelvében, technikájában igaz debreceni létére a régi debreceni költők, a Csokonai-iskola hagyományaiba kapcsolódik - nem külsőségekben, hanem a forma belső szellemében -, talán egyszerűbben és közvetlenebbül, mint bármely más mai magyar költő bármely más hagyományba. S ez különbözteti meg a vele sokban testvér költőtől, Tóth Árpádtól is, aki szintén a debreceni hagyományokból indult ki, de azonnal erősen egyéni formákkal. S a kifejezés raffinement-jaiban át tudott menni a francia dekadensek (a Baudelaire és Verlaine) iskoláján, anélkül hogy a debreceni tradíció gyökereitől pillanatra is eltért volna.

Úgy látszik, mintha Nagy Zoltán ebben a tradicionalizmusban is mindig jobban és jobban tudatossá válna: új kötetének már a címében is érezni véljük ezt a tudatosságot, s utolsó ciklusai mind jobban és jobban éreztetik. A Tél című verse, mely legújabb költő-érájának gyöngye, dokumentum erről. Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy Nagy Zoltán bárhogyan is a Csokonai-iskolának vagy egyes költőinek hatása alatt állana: a tradíció követése egészen más, mint a hatás. Nagy Zoltán verseiben hiába keresnők a rímek és ritmusok könnyű, ujjongó és kíméletlen hangosságát, ő tud élni a tradícióval, anélkül hogy tartalmasságát, bensőségét és halkságát föláldozza: sőt, tradicionális formáit is ennek a tartalmasságnak hordozóivá, ennek a halkságnak eszközeivé tudja tenni. Verselése mindinkább a halkság felé fejlődik. Különösen meg lehet ezt figyelni a rímmel kapcsolatban.

Így kezdi Levél Tóth Árpádhoz című költeményét, mely igazi ars poeticája, s az új magyar költészetnek egyik legbensőbb érdekességű önvallomása. A debreceni rímelők utóda határozottan a blank vers felé megy, melynek enjambement-okkal komplikált ritmusát alig kezeli nála valaki dúsabb és mélyebb hangszereléssel. A rím helyett a ritmus teltségét és gazdagságát keresi, de ritmusa is inkább belső ritmus. Versei elsősorban zenei alkotások: de zenéje nem a külső, mechanikus eszközökkel elérhető zene, gyakran elhanyagolja még az utolsó jambus obligát tisztaságát is, s mégis a formai tökéletesség és szigorúság benyomását tudja kelteni az olvasóban. Nem a zsonglőrvirtuóz és tüntető tökéletessége ez, inkább az úriember öltözködésének választékosságához hasonlítható, ki nem azért gondos toalettjében, hogy keresse, hanem hogy elkerülje a feltűnést.

Nagy Zoltán versművészete nem rímek és ütemek csengésében, hanem az ízlés makulátlanságában, a belső zene meg nem akadó harmóniájában áll.

Versei elsősorban zenei alkotások, minden a belső dallamnak szolgálatára áll bennük, s még színek és képek is csak mint zenei elemek szerepelnek és érvényesülnek. Hangsúlyoztuk már, hogy magányos és belső művészet ez. Mi lehet a témája ilyen művészetnek? Nagy Zoltán mindinkább a nagy lelki vers felé fejlődik (amilyen a Jelenések, a gyönyörű Régi aloévirág), melynek alig találjuk mintáját irodalmunkban, s mely a lélek ülepedett mélyeibe ás be, rétegeit a napfényre hozza, gyűjti, míg hatalmas verspalotát építhet belőlük magának. Az élet - a külső élet - az ilyen költő számára csak mint színanyag létezik, még szinte a saját élete is. A hullám, mely ringatja, megtöri, csillogtatja és elsimítja ezeket a képeket, sokkal mélyebbről jön, oly mélységből, melyhez képest minden kép csak sekélyes felszín: a lélek, ahogy már mondtuk is, közvetlen, önnönmaga mélyein át közlekedik az élet mélyeivel, s ezért legmélyebb érzésében filozofikus ez a költészet. Vagy inkább elégikus, mint maga nevezi magát. Filozofikuma zene és érzés. Minden zene és érzés, mely közvetlen a lélek mélyeiből táplálkozik, és nem külső képek és benyomások által váltódik ki, filozofikus és elégikus. A külső élet csupa kép és emlék (még inkább emlék), tükrözve mintegy a lélek kútjának felszínén: a kút mélye azonban sötét és magányos hullámzás, sötét töprengés és hullámzó zene.

A kút mélye sötét. Az elégikus magányosság és mélység melankolikus zenét ad. A magányosság mindig a céltalanság érzését költi, a mélység a csüggesztő végtelenségét. Nem keserű és lázadó fájdalom ez, hanem zenébe simuló, harmonikus; nem a kor fájdalma, hanem örök emberi nyomorúság, mely a költőben végre tudatra ébredt.

Nagy Zoltán költészete sem a koré, és távol áll attól a napi poézistől, melynek ösztönzője és jutalma a pillanatnyi siker. Új verskötetét szinte a lezajlott nagyszerű lírai periódus utolsó monumentumának érezzük.

1924

A magyar lélek sivatag gyökértelenségének, furcsa ingatagságának nemcsak tünete: részben tán oka is az a példátlan közöny, amivel múltjának értékeit elejti, s mindjobban elejti, ahelyett hogy mindjobban asszimilálni, köztudatba vinni törekedne. Szellemi erőt csak érzelmi és gondolati hagyomány adhat, s hol lehet ily hagyomány gazdagabb, mint az irodalom klasszikusaiban? De klasszikusaink nem hozzáférhetők, s a legszentebb, erőt adó szavak kiesnek memóriánkból. Az a kiadó, aki klasszikusaink új, jó kiadásáról gondoskodik, igazán nemzeti hivatást teljesít.

Kétféle jó klasszikuskiadást képzelhetek. Egyiket a tudománynak. Másikat a művelt közönségnek. Egyik adja az apparátust. Másik az eredményt. Egyik salakos szesz, tölcsérrel és szűrőpapírral. Másik a tiszta, lepárolt arany nedv. Vaskos, nehéz, könyvtári kötetek. Vagy aranydíszű livre de chevet. Egyik csupa kérdés és probléma. Másik csak kincs és felelet.

A Genius könyvkiadó cégnek nagy arányokban megindult klasszikuskiadásai, melyek közül előbb Csokonai, most meg Balassa jelent meg, szemmel láthatólag inkább az első kategóriába tartoznak, mint a másodikba. Inkább nyersanyagot s előmunkálatokat nyújtanak, mint kész és rendezett kincsesházát a magyar szellemnek. Talán kár. Bizonnyal több szükség lett volna az utóbbira. Nem mondom, előbb-utóbb össze kellett gyűjteni a filologice teljes Csokonait s a kötetnyi morzsát: gyengét, zsengét, alkalmit s rögtönzést, előbb-utóbb össze kellett foglalni a Balassa körül rajzó kérdéseket, az újabb történeti kutatások fényében. De bizonyos, hogy az irodalom még jobban nélkülözte a jó Csokonait és Balassát, mint a tudomány, a művelt közönség jobban, mint a szakemberek. A szakemberek a forrásokat használhatják, s vitáik lefolyhatnak a tudományos folyóiratokban (noha elismerem, hogy ma ott is kevés a helyük). A könyv a közönségnek kell elsősorban, az ifjúságnak és az íróknak. És én a magyar közönség és ifjúság végleges Csokonaijában nem kívánom látni a soha kiadásra nem szánt rossz - szervilis vagy obszcén - s gyakran kétes szerzőségű verseknek ez óriási tömegét, melyek a költő képét inkább zavarják, mint gazdagítják (vagy legalább nem a standard versekkel egy sorban), a végleges Balassa számára pedig akadálytalanabbul olvashatóvá rekonstruált szöveget szeretnék, ahol a problémák legfeljebb jegyzetben bújjanak meg, s ott is puszta adatok alakjában, hosszú diszkussziók nélkül. Így, ahogy van, mindkét kiadvány a tudósoknak szól, s ára, terjedelme, anyaga, módszerei egyformán alkalmatlanná teszik a szélesebb elterjedésre.

De senki sem tagadhatja, hogy erre is szükség volt, s ezek is nagy szolgálatot teljesítenek, hacsak másrészt nem odázhatják a közönségnek alkalmas, olvasni való, jó kiadás megjelenését. Addig is ezek pótolják amazt is: elvégre a szöveget legalább egy magasabb cenzusú réteg számára ezek is hozzáférhetővé teszik, mégpedig jó papíron, szép kiállításban. Igaz, hogy a két szempontot jobban is össze lehetett volna egyeztetni. Mindkét kiadásnak oly hátrányai vannak, melyek tudományos jellegéhez nem tartoznak okvetlenül hozzá, s az olvashatóságot mégis lényegesen befolyásolják. Egyik sem a verseket adja ki: hanem a forrásokat, a régi gyűjteményeket. Így, ahol egy vers két vagy több ilyen forrásban vagy gyűjteményben is előfordul, a kiadásban is újból előkerül, helykímélés végett csupán az első sorával s egy lapszámutalással. Ez kivált a Csokonaiban zavart gyakran, de a Balassában is előfordul (például a 274. lapon). Azután zavar mindkettőben a perspektívátlan rendezés, mely nem választja szét az irodalmi olvasó számára fontos anyagot, a kétestől s csupán filológiai létjoggal bíró selejtestől, vagy, mint épp Balassánál, a szétválasztásban kizárólag külső filológiai szempontot követve, a belső valószínűséggel és a köztudattal olykor élesen szembehelyezkedik.

S ezek után próbáljuk meg az új Balassa-kiadást mérni, amennyire lehet, maga mértékével.

AZ ÉLETRAJZ

A kiadást Dézsi Lajos dr. intézte, aki a kötetet hosszabb életrajzi bevezetéssel látta el. Az életrajz esszészerűen indul, de végelemzésben nem más, mint az adatok egyszerű felsorolása, melynek megvan annyi érdeme, hogy a legújabb eredményeken alapul. Gyakran, ahol túlmegy az adatokon, naivságokba, sőt ellentmondásba hull, életrajzírók szokása szerint csöpp adatból mély következtetéseket von, s nem veszi észre a diszharmóniát. Például Balassa magyar huszáros karakterével kezdi, mint őspszichológiai gyökérrel: "Szerette a jó lovat" - mondja, s igazolásul hozzáteszi: "Erdélybe is elment fő lovakért." Holott később maga beszéli el, hogy lóeladások közvetítéséből kényszerült megélni ("lókupec volt"), mint a szegény Beöthy Zsolt szokta mondani, s ezért ment Erdélybe, nem pedig a passzionátus magyar lókedvelő minőségében. Biztosabb alap lett volna a versekre hivatkozni: "Ti is, rárószárnyon járó hamar lovak!"... Az is kissé merész következtetés, mikor az 1772-ben kelt "Egy szép táncot..." kezdetű gyönyörű költeményt azon az alapon tulajdonítja Balassának, mert amint mondja, "valóban az lehetett szerzője, aki ebben az évben ragadta el táncával a koronázóünnep közönségét". Táncnótát nemcsak Balassa írt, s az, hogy ebből az évből följegyzésünk van egy táncbravúrjáról, még nem ok hinni, hogy ebben az évben kelt táncnóta okvetlen az övé. Több az ok e hitre magának a versnek szépségében: amihez hasonlót nem akárki írhat.

Egyáltalán, Dézsi kissé túlbecsüli a külső, apró adatok értékét, mikor életrajzát teljesen rájuk alapítja, s munkájának történeti részét szinte óvatosan külön tartja az irodalmi résztől. A külső adatok adhatnak vázat és fix pontokat egy költő életrajzához: de aki lélekkel, élettel akarja e vázt megtölteni, annak a versekhez kell folyamodnia, különben csakugyan általánosításokra és apróságokból való mély következtetésekre kényszerül. Dézsi hajlani látszik ahhoz a felfogáshoz, mely a költészetet egy kizárólag önmagában fejlődő zárt valaminek tartja, s az irodalmi hatásoknak több fontosságot tulajdonít benne, mint az élet hatásainak: "Ha Balassát nem is tartjuk szobapoétának, mégsem lehet minden sorát szóról szóra venni" - mondja több helyt, s ez igaz is, amennyiben külső tényekről és adatokról van szó, de ha a karaktert, az érzéseket, a lélek történetét keressük, akkor a költői mű teljesen biztos forrás oly életíró számára, aki tud olvasni. Egy költő sem fejezheti ki azt, ami nincs meg benne, s még az irodalmi hatások sem csupa véletlenek: hanem lelki okokat s lelki eredményeket árulnak el. Ellenben a külső adatokat véletlenek őrzik meg számunkra, s aki kizárólag ezek nyomán rajzol, kiteszi magát annak, hogy arcképét a véletlen torzítja el és hamisítja meg.

Az igazi rajzot (az adatok helyét és értékét) csak a művekből kiolvasható karakter szabhatja meg. Dézsi adatai is megkapták volna a helyes perspektívát, ha mögéjük állítja, s folyton szem előtt tartja a költő alakjának azt az eleven és csalhatatlan képét, amit versei óhatatlanul lelkünkbe írnak. A levelek, melyeket Dézsi a versek mögött összegyűjt, plasztikus hatásokat adnak ebben a távlatban. A korábbi levelek, egyik a másik után, különös ügyeket emlegetnek, melyekben folyton Balassa volt a vádlott fél. Folyton a hatóságokkal van baja erőszakoskodásokért. Egy tiszttartót véresre ütlegel, mert eszébe jutott, hogy miatta kapott verést egyszer gyerekkorában. A Rubigallus fiút, egy gazdag selmeci bányapolgár öccsét, jóformán azért veri meg, mert egy patakban mert fürdeni vele. A szegény Göppel bányászgazda tóba ugrott előle, s panasza szerint még áldott állapotban levő feleségét is megrugdalta. Egy hentes özvegye ellen nyílt országúton intézett szerelmi rohamot. Botrány lett. S még milyen országos botrány lett a pataki házassággal kapcsolatos várfoglalásból, mellyel az egész közvéleményt magára zúdította. Kivételesen indulatos, erőszakos, önmagán uralkodni nem tudó karakter bontakozik ki ezekből az adatokból, melyeket Dézsi elszórva említ meg, s nem hagy teljes erejükben érvényesülni. Verseinek hátterében a magyar reneszánsz e költője úgy tűnik föl, mint a tipikus reneszánsz ember, féktelen és zsarnok, mint olasz kortársai, de magyar nyíltságával még őszintébben az, a keverék azonban nem szerencsés, s éppoly kevéssé alkalmas a talaj. A derék Magyarország nem Itália. Balassának nincsen itt talaja, s forrongó indulatainak minden kitörése félszeg eredményeket, kicsinyes felsülést, halmozódó ferde helyzeteket eredményez.

Egész sorsában van valami végtelenül sivár tragikum. A költő nem jobb, mint kora, s nekünk szinte rosszul esik ma olvasnunk az utasításokat, melyeket török foglyai kínzatására ad ("nem kegyetlenségnek ostentatiójából, hanem igen szívem szerint s bosszúságomból"), vagy a cinikus kijelentést: "azt gondolom, hogy nagyúr leszek, ha egyébképen nem is, f...m után". Csakugyan érezzük ilyenkor, hogy egy családból való ama hírhedt Balassa Menyhérttel. Vallást cserél érdekből, mint amaz: házasodik, válik... Máskor csupa harci kaland gyanánt vásárokat foszt ki. Hatvan ostrománál pénzesboltokat tör fel. Csakhogy minde moral insanity nála valahogy nincs helyén, és nem használ: anyagi helyzete nem javul vele, ellenkezőleg, megromlik, vagyonát elveszti, ellenségei megsokasodnak, végérhetetlen pörökbe bonyolódik, minden hatóságot maga ellen lázít, s ahogy maga mondja, ő lesz "a község csudája Magyarországban", a végén jön a dicstelen "lókupecség", s kétségbeesett tervek: elmegy a parmai herceghez zsoldosvezérnek... vagy török hitre tér... Aztán a bujdosás, az "Óceánig"...

Mi e sivatag, céljaferdült élet vigasztalása, mely nélkülözte a család és az otthon melegét, a hasznos munka fényét, a rendezett emberi helyzet öntudatát? A szép erdő-mező volt otthona, "sétáló palotája" hosszú portyázásokon, s még verseit is lova mellett heverve, "fűben való létében" írja vagy fordítja. Mely költőnek volt jobb dolgozószobája? Burckhardt szerint a "természet felfedezésének" kora volt ez, s Balassa, olasz kortársaitól függetlenül, spontán és mohón itta a magyar tájak gyönyörűségeit. Családja a "jó vitéz legények" csapata volt, akik kalandjain követték, s akikre mindig meleg emberséggel gondol. Munkája a harc, a török háború, mely, a régi perzsa háborúkhoz hasonlóan, a kultúra harca volt a barbárság ellen, s melynek jelentőségét teljesen átérzi, talán először fejezve ki, igazán pregnánsan, Magyarország évszázados históriai szerepét: "Ki kereszténységnek viseled paizsát." De a harc ránézve apró és dicstelen kalandokká forgácsolódik szét, s e fegyelmetlen kalandok ódiuma végre hazájából is kiűzi, melyért harcolnia kellene. Vagy Cupido űzi ki, amint maga mondja egy versében. Cupido, aki hatalmasabb Marsnál? A szerelem nagy kiélési lehetőség e sivár életben, s nincs a magyar irodalomban költő, aki speciálisabban szerelmi költő lenne, mint Balassa. Futó kalandoktól a nagy, életet átfogó érzésig^[1], gőgös csapongástól a könyörgő megalázkodásig, a szerelem egész skálája szóhoz jut benne, hogy végül valami sivár keserűségbe torkolljon ez is:

A "képtelen nagy szépség" hajszolása (ennél a szónál ki nem gondolna Adyra?) csak még jobban szétzilálja ezt a lelket, s az élet kegyetlenül csúnyul bele a szépségekbe: Balassa pénzzel tartozik élete nagy szerelmének, Losonczy Annának, s a szép asszony utolsó éveiben mint hitelező jelenik meg, s adósságért pörli az akaratgyenge, lezüllött költőt, aki a lengyel szép citerás lányoknál, Tiefengrab utcai bécsi Zsuzsannáknál keres vigasztalást. Ebben a sivár fordulásában minden dolgának egyedül a gőg tartja fenn állandóan, éspedig - mint Dézsi helyesen figyeli meg és emeli ki - nemcsak Mars gőgje, hanem Paliasz gőgje. Ez nekünk fontos dolog, s a magyar irodalomtörténet szempontjából talán legjelentősebb megállapítása a Dézsi életrajzának. Mikor a költő azt írja: "Nemzetséggel, emberséggel és egyébbel ollyal, kit gonosz szerencse embertől el nem veszthet, alábbvalónak magamat egyik Dobónál sem vallom, értékkel kisebbnek nem mondom": akkor szelleme kincseire is gondol, melyeket gonosz szerencse szintén nem vehet el, s nemcsak a nemesi, hanem a költői önérzet is beszél belőle (mint Dézsi mondja) szinte Petőfire emlékeztető szavakkal. Ha Balassa egy-egy levelében felhozza az új verseket, melyek legutóbb "jutottak elméjére": "Nem rosszak bizony azmint én gondolom!", ha panaszkodik azok ellen, "akik akármi írásimot is elméjeknek csontos pórázára kötvén, sok igéknek változtatásával (obruálván sensusit is) vesztegetik, festetik és ízetlenítik", ha önérzetesen jegyzi meg Marullus versét fordítva, hogy

- mindez az írói öntudatnak olyan megnyilvánulása, mely ebben a korban nálunk mindenképp új jelenség, s mely eléggé bizonyítja azt is, hogy Balassánál az írás nemcsak a szeretkező vitéz úr amatőr kedvtelése volt, mint azt eddig szerették elhitetni, hanem teljes tudatossággal vállalt írói hivatás: az első írói hivatás a magyar költészet történetében. A sokat korholt "virágénekek" nem szégyellett és titkolt magamulattatása volt csupán, hanem méltó dicsőség és büszkeség, amelyet dacosan kell magasztalni és védeni, mint Rimay már teszi is azok ellen, akik (Balassa szavaival élve) verseiért "engem való rágalmazásokkal nyelveknek hegyeit is fenik": "Haki az szerelem argumentumában való énekének munkáját nem javalja pedig, sőt kárhoztatná, inkábban kárhoztassa az egyéb minden nemzetségek nyelvén írt hasonló munkákot is: az deáki nyelvnek kincses tárháza is felette megüresülne, bizony meghalványodnék igen a képe is, ha az ábrázatját ékesítő egyéb színe közül ezt az tekintetit felette szépítő miniumját letörlenők róla..." Oly érzés ez, a dacos védekezésnek (ismételjük) oly attitűdje, mely itt jelenik meg először, s mely azután egész jelentkezésmódjában, szinte még a szavakig, a külföldre való hivatkozásig, évszázadokon át, mind Adyig, meg-megismétlődik a magyar lírában, újra és újra reklamálva az élet és érzés jogát arra, hogy kifejeződjön! a nyelv jogát, hogy beszéljen! Általában a Rimay rendkívül szép és érdekes előszóterve (melyet Dézsi szintén kiad), a Balassa szavai után s általuk sugallva közvetlen második dokumentuma a magyar líra e Balassiban először felébredt öntudatának, mely azután lélekről lélekre száll, nem a sokakéba, és az úgynevezett "nemzetébe", akikben a lélek igazán él: "énnekem elég az, ha Kegyelmed és egyebek, kik ollyak, mint Kegyelmed azaz quorum nativa virtus aliis quoque virtutibus est cumulata, szeretik" - mint Balassa írja verseiről Rimaynak.

Így hordja magában a magyar líra vele született s most született gőgjét ez a különös, hajszolt, "vén cigányként csak cseréléssel" élő, vénségére hátán házát hordó csigává lett,^[2] "sehonnai", "község csudája", lókupecségre jutott nagyúr. Megváltja-e, megnyugtatja-e ez a gőg meghasonlott és szenvedélyes lelkét? Aligha. Cupido ura e léleknek, a rettenetes, telhetetlen vágy, Cupido, akinek nem árt

A versek is csak Cupido szolgái, s alkotójuknak "bajnál egyebet" nem szereznek, hogy már-már elkeseredetten szánja tűznek őket: nem utolsó példa a magyar líra történetében. Az Istenhez magához kell folyamodni, gyermeksége áhítatához visszatérni s mintegy mennyei Atyja előtt kisírni magát, hogy a zaklatottság enyhülésre jusson, mint a szélvert felhő, ha besírja magát a nyugodt tengerbe. Vallás és szerelem: ez ennek a léleknek két sarkpontja, s istenes énekeihez csak szerelmes dalai foghatók. Egy bűnben és rendetlenségben töltött élet könnycsöppjei...

Hosszasabban foglalkoztunk Balassa életrajzával, kissé eltérve Dézsi könyvétől, hogy adatai nyomán megpróbáljuk megrajzolni a portrét, melyet az ő dolgozatában nem találtunk eléggé markánsnak. A következőkben immár teljesen az ő kiadásának filológiai munkáját követve nyomról nyomra, óhajtjuk megállapítani értékeit és hiányait.

AZ ANYAG

Ez az "Ungarus sed impius" - "magyar, de istentelen", ahogy az egykori tudósítás halála alkalmából nevezi - gazdag örökséget hagyott nemzetére. Szimbolikus megindítója ő a nagy magyar lírának, mely azóta mindmáig annyiszor merített új erőt az "istentelen" falucsúfjainak fölgyülemlett keserűségeiből, s melyet talán épp ez a keserűség avatott oly páratlan érzelmi telítettségűvé, s tartott meg annak a hideg ész és parókás poézis lírátlan századain át is. Balassa műve - első kamrája a pompás kincsesháznak - mint dokumentum és oeuvre egyformán magas érték.

Dézsi - igen helyesen - hagyja, hogy e mű magáért beszéljen, jellemzést vagy értékelést meg sem kísérel. Bevezetésének csupán két fejezete kelt esztétikai asszociációkat. Az egyik a Balassa versformáinak összeállítása, nagyon szükséges és hasznos fejezet, mely azonban a kiadót inkább a forráskutatás és szövegkritika szempontjából érdekli. A másik valami "Fortuna di Balassa"-féle felsorolás: Balassa a magyar költők lantján: kevésbé szükséges és hasznos. Rimay elógiumai fontosak, mert a költő helyzetét mutatják korának szellemei közt, s hatását reájuk, de a modern poéták Balassa-versei (drámái, novellái) - az egy Kölcsey csodálatosan átérzett stílimitációját kivéve - alig mutatnak egyebet sivár témahiánynál, témakeresésnél. Érdekesebb lett volna Balassa költői hatásáról s a Balassa-strófa feltámasztásának modern kísérleteiről szólni.

Jóformán ennyi az, amit Dézsi az obligát forráskutató, szövegkritikai és bibliográfikus jegyzetekhez hozzáad. Ez az obligát körítés magában is eléggé bő szavú. Dézsi gyakran ismétlésbe esik (a Radvánszky-kódex bibliográfiai leírásánál például lapokon át ismétli az összes versfelírásokat és nótautalásokat, melyek a szövegben már úgyis olvashatók). Ez annál feltűnőbb, mert máshol több ízben panaszkodik, hogy például a levélanyag fontos részét kényszerült elhagyni - helyszűke miatt. Holott minden klasszikuskiadás fő szabálya: teljesség az anyagban s ekonómia a körítésben.

Maga a kiadott anyag két részre oszlik: életrajzi dokumentumokra s költői művekre. Sajnos, az ekonómia és liberalizmus az anyag kiválasztásában sem teljesen egyensúlyozódott. A dokumentumok közt a rendkívül érdekes levelek és okmányok sorozata távolról sem teljes, teljes azonban a terjedelmes bártfai latin epitáfiumgyűjtemény kiadása, mely sem életrajzi, sem költői értékkel nem bír, s nagy részben nem is a költőre, hanem testvérére, Balassa Ferencre vonatkozik. Ezt a teret jobban lehetett volna fölhasználni. Közelebbről érdekel bennünket a költeményanyag, melynek közlésre való kiválasztásánál Dézsi a legnagyobb liberalizmussal járt el.

Mindent fölvett, amit Balassával, bár a legtávolabbi, vonatkozásba lehetett hozni.

A liberalizmussal szemben a kritikát a kötetekre osztás képviseli. Az első kötet a kétségtelen, a második az állítólagos vagy lehetséges Balassa-verseket tartalmazza. A szétosztás azonban alkalmas arra, hogy a laikust csodálatba ejtse, s perspektíváját megzavarja. Talán egy költeménye sem ment Balassának át annyira a köztudatba, egyet sem érzünk annyira vele összenőttnek s egyéniségére jellemzőnek, mint a Boldogtalan vagyok kezdetűt, melyben a Zöld erdő harmatát, piros csizmám nyomát vagy az Immár sólymocskádat, kedves madárkádat jól ismert akkordjai zengenek föl. Nos, ez a vers Dézsinél a "Balassának tulajdonított" versek élén áll, gondosan kizárva a kétségtelenül hiteles Balassa-versek közül. Ezzel szemben a Táncnótá-ról, melyet az eddigi Balassa-kiadások nem vettek föl, azt olvassuk a jegyzetben, hogy kétségtelenül Balassa-vers, és még sok másról is. A könyv tájékozatlan forgatója könnyen azt a benyomást nyerheti, hogy régi nagy költőnk hírneve, képe, megítélése teljesen bizonytalan hagyatékon alapul, melynek állaga folyton a filológiai vélemények szeszélyesen s szinte önkényesen változó hullámzásának van alávetve.

A mi véleményünk természetesen az, hogy úgy a Boldogtalan vagyok, mint a Táncnóta bizonnyal Balassa-vers: mert nem valószínű, hogy két ember élt volna egyszerre e harci században, aki ilyen verseket tudott volna írni. Viszont más versek szerzőségét (melyet talán nem kevesebb külső tény látszik támogatni) éppoly bizonyosság érzésével vagyunk hajlandók elvitatni Balassától: egyszerűen azért, mert érdekes egyéniségétől távol állóknak érezzük az érdektelen ritmusokat.

Dézsi azonban, ahogy életrajzában túlbecsüli a külső és apró adatok egyedül üdvözítő voltát, úgy a kiadott anyagot is kizárólag ily külső és apró adatok nyomán választja szét. Dézsi nem akar szenzációs, hökkentő kritikát, irodalomtörténeti leleplezést csinálni: távol áll ez tőle, a Boldogtalan vagyok kezdetű verset például ő is Balassáénak tartja, mint akárki - annál inkább, mert noha eredetijét, melyre első kiadója Thaly hivatkozik, nem találta meg, talált más régi ponyvafüzeteket, melyek ugyane költemény variánsait őrzik s igazolják, hogy nem a XIX. században készült utánzat. Riedl oly tiszteletre méltó erkölcsi bátorsággal mutatott rá, csak Thaly-féle simításokról lehet szó s nem egész költemények vagy akár csak strófák "hamisításáról". Thaly sohasem tudott ily verseket írni. Így a vitatott Balassa-verset is csak Balassa írhatta, s Dézsi sem gondol mást. Dézsi egyszerűen a filológiai szigorúság elvének enged, mikor a külső érvekkel támogatható hitelességű verseket különválasztja azoktól, melyeknek szerzőségére ily külső adata nincs.

Csakhogy az ily tisztán külső elven alapuló szétosztás nemcsak a költő képét zavarja meg (kétesek közt állván néhány legjellemzőbb s legfontosabb verse, s a kétségtelenek közt természetesen számos olyan, aminőt bármely kortársa megírhatott volna): hanem egyúttal - bármily paradox ez - a tévedésnek is több teret enged, mint az, amelybe belső meggondolások is beleszólhatnak. Például egy oly esetet idézek, mely csak a napokban, szinte a közönség előtt játszott le. Mindenki emlékszik még annak az állítólagos Ady-versnek felfedezésére, melyről később kétségbevonhatatlanul kiderült, hogy nem egyéb, mint egy Juhász Gyula-féle szándékos és kitűnő stílusutánzat. Ennél a versnél minden külső érv az Ady szerzősége mellett szólt. Láttam az "eredeti" kéziratot. Az írás ismerős volt, azonnal régi évekre emlékeztetett, a régi Holnap éveire. Persze, mert Juhászé volt. De Juhász írása mindig hasonlított az Adyéhoz, s ezúttal még tán utánozta is, s alákanyarította az Ady nevét. Egy szavahihető szerkesztő pedig világosan emlékezett még a körülményekre is, ahogy Adytól a kéziratot személyesen kapta. Szavait támogatta egy minden bizonnyal Adytól származó levél, melyet felmutatott. És a vers mégsem volt Adyé. Szép vers volt és adys (talán egy kissé túl adys is), de belső formájában volt valami kerekség és zártság, ami Adytól idegen. Ha ösztönünkre, e "belső érvekre" hallgatunk, talán elkerüljük a tévedést, de mivel teljességgel leborultunk a külső "tények" előtt, azt kellett hinnünk, hogy a vers Ady régibb éveiből való lehet, amikor még a belső forma zártságától és kerekségétől nem távolodott el teljesen, viszont ez évekbe helyezve valóságos csodának látszott, s túlzott fontosságot is nyert.

Példa ez mindazoknak, akik - mint Dézsi - túlbecsülik a filológiában a külső "tények" döntő voltát a belső meggondolások rovására. Ez a gépies eljárás, ha egyfelől túl óvatosságra csábít, másfelől a túl liberalizmust sem zárja ki. Így Dézsi első kötetében - természetesen - a Radvánszky-kódex tanúságát a legrégibb kiadások adalékaival őrzi ellen, s e külső elv merev alkalmazása csábítja arra, hogy például az Ó, szegény megromlott s elfogyott magyar nép kezdetű költeményt a kétségtelenül Balassától származók között közölje. Ez a vers - különben igen szép, s Rákóczi-nótával (Jaj, régi szép magyar nép...) való rokonsága folytán fontos - kétségtelenül a Rimay verse. A Radvánszky-kódex Rimay versei közt adja, Szilády ezt kritika nélkül regisztrálja, Dézsi azonban hozzáfűzi, hogy "a kiadások mint Balassa költeményét közlik, így ment át a köztudatba, s azért nem hagyhattuk azt innen ki, még akkor sem, ha a kódex másolójának több hitelt tulajdonítanánk, mint a nyomtatott kiadás rendezőjének". Bizonnyal következetlenség köztudatról beszélni annak, aki a Zöld erdő harmatát, piros csizmám nyomát [kezdetű verset] kivonja a Balassa-versek törzsállagából. Ám akárhogyan is: nem a kódex másolójának kellene elsősorban hitelt "tulajdonítani", de nem is a régi kiadás rendezőjének: hanem magának a költeménynek, mely jellegzetesen pedáns rímeivel, simaságával, feddőénekszerű témájával s kifejezéseinek drasztikus plasztikájával teljesen távol áll a Balassa modorától, s egészen közel a kor másodsorban álló költőinek témaköréhez s a rímvirtuóz Rimay technikájához.

A második kötet anyaga különböző forrásokból van összeállítva. Szerepel a Lucretia éneke, ez első magyar versesregény, s a Credulus és Juliá-nak nevezett pásztordráma-töredék, melyeket Dézsi is joggal Balassának tulajdonít; a szendrői névtelen hiányzik. Éppúgy elmaradhatott volna a kisebb versek fele. Nehéz megmondani, mi volt az elv ezek kiválasztásában. Eleinte úgy látszik, mintha Dézsi csak azokat közölné, amelyeket ő maga Balassáénak tart. Maga több ízben mond ilyesfélét. Később azonban oly darabok jőnek, melyeket semmiképp sem lehet a nagy költő műveihez sorozni. (Például a gróf Balassa Bálint-féle versek közt.) Mintha mindazt kötelességének hinné adni, ami költőnkkel valahogyan asszociálható, vagy amit valaha neki tulajdonítottak: a Balassa egész sleppjét. (De akkor hol a Szilágyi s Hajmási?) Egy versről jegyzetben azt mondja: "Itt közlöm, mert Balassa-utánzatnak tartom." Ily okkal egy egész század líráját közölhetné, majd az összes "főrangú lírikusokat": Rimay vagy Beniczky szorosabban függnek költőnktől, mint a II. Balassa.

Az okok, melyek alapján egy-egy költeményt Balassának tulajdonít, nagyon különbözők, s néha nagyon gyengék. Viszont: sokkal erősebb ellenok sem elég neki az ellenkezőre. Ha egy versben a költő halála utáni évszám fordul elő, az még nem cáfolja szerzőségét, mert "a másolók az évszámot gyakran megváltoztatták". (Ezt lehet tekintetbe venni egy különösen indokolt esetben, mint Szilády, de nem állandó elvként használni.) Ilyenformán nincs szó, nincs is kifejezés, oly ellentétes Balassa egyéniségének s költészetének karakterével vagy lehetőségeivel, mely akadály lehessen abban, hogy egy verset Balassának tulajdoníthassunk. "Aki a változatokat egybeveti, az egyes költeményeket nem fog pusztán egyes szavak miatt Balassának követelni vagy tőle elvitatni." Dézsi azonban egyes szavak miatt is képes verseket Balassának követelni. (Így egy helyt a "palota" kifejezés emlékezteti Balassára, másutt a Júlia név már elég ok, holott Balassa-utánzók bizonnyal nevezték Júliának hölgyüket, mint maga Balassa Angerianus után Coeliának, ha a versfőkből ANANRÉH jön ki, már Balassa Annájára gondol, sőt a Kata nevet is érvül használja - mert Balassa is írt a "Morghai Kata nevére" -, oly versben, hol minden Barakonyira vall, s legelsősorban éppen a Kata név!)

Nem elég megokoltak Dézsi következtetései a versformából sem. A Palkó nótájá-ról például (mely modern népies költészetünknek is kedves formája maradt, s még Kiss Józsefnél is előfordul) maga mondja, hogy mintája valami népdal lehetett: semmi esetre sem lehet e forma használatából Balassa szerzőségére következtetni. De éppoly kevéssé a Dobó Jakab éneké-ből. (Lásd a 737. lapon közölt két strófát.) Sokkal finomabb, árnyalatibb és komplikáltabb tényekre kell tekintettel lennie annak, aki a versformából a költőre akar következtetni.

A kifejezésmódból és hangulatból való következtetések Dézsinél szintén kissé vaskosak és szimplexek ahhoz, hogy a bonyolult igazság nyomába férjenek. Az, hogy valamely vers feltűnően hasonlít egy nagy költőnek valamely ismert versére, vagy feltűnően emlékeztet a modorára: egyáltalán nem ok azt a verset neki tulajdonítani, még inkább az ellenkezőre. Kivált ha még gyenge versekről is van szó. Nagy költő sohasem áll annyira hatása alatt - önmagának. Ez az talán, amit a filológia tudósainak elsősorban figyelmükbe kellene ajánlanunk. Az utánzás, az úgynevezett hatás, gyakran kifejezhető és megállapítható külső és szimpla tények által is. A költői egyéniség finomabb valami. Az, ami "szemmel látható": az utánzás, ám a rokonság, mely egy nagy költő verseit egymáshoz fűzi, belsőbb és sokszor rejtett...

Ami végre az egyes versek szerzőségét illeti: nem lesz tán érdektelen ily sub judice álló pörben, ha mint egy szerény esküdt, magam is leszavazok, elmondva - igazi esküdtként, nem tények és paragrafusok, hanem érzésem szerint - ítéletemet, mely bizonnyal sokszor téves, de lehet itt-ott hasznos figyelemterelő. Íme:

A Thaly-féle két ének közül csak az elsőt tartom Balassáénak, a másikon erős a Thaly-gyűjteményekből ismert kuruc íz, s különben részben az első variánsa, valószínűleg sokkal későbbi. A Borbély-kódex versei közül egyikről se hinném, hogy Balassa írta. A Vásárhelyi Daloskönyvből közölt harminc vers közül csak a 2., 3., 4., 7. és 14. számúaknál és a 29. egyes részeiben gondolnék határozottabban Balassára, a 18. (Sebes tenger habja) egy töredékvariánsában Deák Farkas és Szilády finom érzékkel sejtették meg a Balassa hangját, de az semmi esetre sem lehet abban az alakjában Balassáé, ahogy Dézsi közli. Az 5., 13., 21., 22., 27. és 28. számúaknál (talán még a 6., 9., 17., 20., 26-nál is) koncedálható még némi lehetőség, a többinek közlését egy Balassa-kiadásban semmi sem indokolja. A 25. például szép vers, de semmi esetre sem Balassáé, s a nem kevésbé szép 24. is aligha.

A hét bűnbánati zsoltárra nézve: a nagyszombati Balassa-kiadás megjegyzése nem azt bizonyítja, hogy az LI.-en kívül a többi is Balassa műve, hanem éppen az ellenkezőt: másképp nem kellett volna külön indokolnia közlésüket. Az Istenes énekek függelékének nagy részében a versfejekből tűnik ki, s Dézsi maga konstatálja, hogy Péczeli Király Imre s más obskurusabb szerzők művei. Miért kellett itt közölni őket? A 27. számú, melynél Dézsi Balassa szerzősége felé látszik hajlani, valamint a 32. határozottan nem Balassa-vers. A Radvánszky-kódex "vegyes" énekeiről a kódex, a versfők s maga Dézsi is vallják, hogy nem Balassa írta azokat. Utánzatok azok, olyik évszáznyi távol Balassától (egy a költő Zrínyi halálát siratja). A II. Balassa verseinek közlését sem tartom indokoltnak. Közülük csak a 13. érdekel, ezt Dézsi akarja először az I. Balassától elvitatni, s érve nem döntő (hasonló panasz az I. Balassa ajkára is illik).

Egészében véve Dézsi első kötete Balassa verseinek feltűnően csonka gyűjteménye, a második a XVI. és XVII. század magyar lírájának eléggé szemponttalan antológiája: együtt sem adják a Balassa-opus tisztított és rendezett kincsesházát. Mégis ez a gyűjtemény mostani nagy szegénységünkben sokáig lesz a magyar költészet jelentős részének kánona, s figyelmünket mindenképp megérdemli.

A SORREND

Dézsi kronologikus sorrendben akarja adni Balassa verseit. Ily szándék mindig meggondolandó. Régi költők kiadásánál jobb talán valamely hagyományos sorrendhez ragaszkodni, mint egy legjobb esetben is hipotetikus időrend rekonstruálásának kísérletével megzavarni. Tipikusan a filológusi logikába vág, ahogyan Dézsi okoskodik: mivel a Radvánszky-kódex, s Szilády is, tekintettel voltak az időrendre, s mivel azóta is többen írtak a Balassa-versek időrendjéről: ez "megannyi bizonyosság, hogy evvel a kérdéssel foglalkozni kell". Ez még nem bizonyosság. De, eszünkben sincs kétségbe vonni a kérdés fontosságát: csupán azt hangsúlyozzuk, hogy vizsgálatának szerényen a jegyzetek közt kell maradnia, s nem szabad a szövegen nyomot hagynia mindaddig, míg ellenmondhatatlan eredményekig nem jut el.

Dézsi inkább csak merész feltevésekig jut. Ezek néha egészen ingyenesek. Semmi sem igazolja például, hogy a Széllel tündökleni kezdetű vers (mely úgyis fordítás) valóban "az erdélyi útra indulás előtt írt búcsúköltemény" volna. Máskor naiv sematizmussal dolgozik: egy megromlott szövegű versnél például, hol "a szótagok száma is alig állapítható meg", azt hiszi, hogy ez a tény "a kezdő verselőre" jellemző. Teljes nem ismerésére vall ez az igazi költő verselésbeli fejlődésének, s hogy jöhet még a tökéletes ritmusú Táncnóta után (mely csak az első Balassa-versek egyike lehet) ilyen botfülűség?^[3]

Nyújthat, igenis, a verselés fejlődése alapot az időrend megállapítására. De ez nem lehet fejlődés a ritmustalan botlakodzástól a ritmusig (mert a ritmus a költővel vele születik), hanem csak az egyszerűbb ritmustól a bonyolultabb és gazdagabb ritmusig. Balassánál szinte biztos fogózót adnak magának az úgynevezett Balassa-strófának különböző stádiumai, ezt a formát kétségkívül ő fejlesztette ki, rímben, ritmusban, mind dúsabb és dúsabb tagoltságúvá: a Lucretia-nótá-tól a Csak búbánat nótáig. Csodáljuk, hogy ezt a fogózót Dézsi az időrend vizsgálatánál föl nem használta.

A SZÖVEG

Balassa már maga panaszkodik versei elterjedt szövegének az érthetetlenségig való megromlásáról, s Rimay "fájdalommal szánakozik" "ez énekeknek mód nélkül való marcangolásin". Innen származnak a sűrű gallimathiások, valamint a botló sorok és ritmustalan strófák, melyek Balassa verseinek élvezését gyakran annyira megnehezítik. Legrégibb nagy költőnk szövegének helyreállítása a magyar filológiának egyik legingerlőbb feladata. Dézsi munkája részletekben kétségkívül e feladat megoldásának leghaladottabb fokán áll, egészben véve mégsem teljesen elégít ki, két okból. Az egyik bizonyos hanyagság, a másik az egységes elvek hiánya.

Csodálatos: épp ő, aki annyira szívvel-lélekkel betűhöz tapadt filológ, hogy a szöveget betűhíven adta volna, ha szerencsére a kiadó nem kívánja a modernizált helyesírást (s ezáltal meg nem menti sok időre egyetlen hozzáférhető Balassa-szövegünket az élvezhetetlenségtől): minduntalan kisebb-nagyobb hanyagságon fogható, melyek a sajtóhibáktól számok és nevek elírásán vagy a címszámutalások elmaradásán át egész az olyféle következetlenségekig terjednek, mint az, hogy a Rimay előszavában idézett fontos levélrészletet kifelejti a levelek gyűjteményéből, holott más jelentéktelenebb töredékeket a maguk helyén mindig megismétel. Egyenként gyakran kicsiségek ezek, de filológus előtt nincs kicsiség, s az apró pontatlanságok tömege joggal megrendíti bizalmunkat az elénk adott Balassa-szöveg pontosságában is.

Az egységes eljárás hiánya nem alkalmas e bizalmat visszaállítani. Dézsi néha túl merész konjektúrába bocsátkozik, máshol túlzott óvatossággal őrizkedik a legnyilvánvalóbb korrekciótól is. Balassánál van egy pontos és érzékeny kritériumunk a romlott szövegű sorok fölismerésére: a szótagszám. Tudjuk, hogy a szótagszám (s így a ritmus) majd minden versében döccen néhány helyen, s van, amelyikben "alig megállapítható". Sokszor szinte bámulva kérdeztük: ilyen rossz verselő tud lenni ez a mi nagy költőnk? vagy ilyen botfülű volt a kor? mert nem tudtunk hinni a következetesen halmozódó szöveghibák ekkora tömegében. A Dézsi által föltárt adatok s ránk kényszerülő javítások az esetek oly nagy számában állítják vissza a helyes ritmust és szótagszámot, hogy bizonyossággá érlelődik bennünk az, ami belső okokból már úgyis bizonyos volt: a költő nem követhetett el ily primitív ritmushibákat! Eldöntöttnek kell tartanunk, hogy Balassa sohasem vétett a szótagszám törvényei ellen. Ez, mondom, kulcsot ád kezünkbe, mellyel Balassa szövegének hibáira rájöhetünk, s gyakran a javítás egyetlen lehetséges módjára is. (Hisz vannak sorok, melyeket alig lehet kétféleképpen egy-egy szótaggal megnyújtani vagy megkurtítani.) Dézsi használja is ezt a kulcsot, s a szótagszámot sokszor elég merész hipotézissel állítja helyre. Máskor azonban meghagyja a hibás szótagszámot oly helyen, ahol igazán kínálkozik a javítás módja. Teljesen szeszély szerint változtatja eljárását. Helyesebb lett volna valami egységes elvhez ragaszkodnia, így sem a puritán filológiai szigorúság nincs megóva, sem a döccenéstelen olvashatóságot nem éri el. (Mi az utóbbi érdeket fontosabbnak tartjuk, s nem helytelenítettük volna, ha mindenütt, ahol teljesen jelentéktelen változtatás árán lehetséges, helyreállítja a megromlott ritmust, természetesen jegyzetben jelezve a forrásszöveget.)

Sok részletkérdésről kellene még szólnunk. Végigkövethetnők a Dézsi szövegét, közben rendkívül érdekes problémákra bukkanva. Ezek hol a versek hitelességét érintik, mint annál, melyet Eckhardt egy vitatott szó miatt Losonczy Annának tulajdonít, ez az 50. számú a 104. oldalon; lélektanilag egészen nyilvánvaló, hogy a kegyetlenség megbánásának szavait csak az imádó adhatja a szép hölgy ajkára, s fölösleges ezúttal régi költőnőink listáját szaporítanunk: a verset Balassa írta a Losonczy Anna nevében s nevére. Másutt a költő verskultúráját érdekli a kérdés, vajon a Malgrudián valóban madrigál-e? amire vallani látszik a cím, mely mintegy különösséget emeli ki, hogy ez inkább istenes, mint szerelmes ének, ami egy madrigálnál indokolt is. Egy helyütt örülnünk kellene, hogy Dézsi megtalálja a régi magyarságban való nagy járatosságával homályos helyek véglegesnek látszó megoldását, például az en a tanács! szólamot helyreállítva, több helyt is, ahol en annyi mint: ecce! (ehen!). Másutt meg kellene rónunk őt, amiért a jegyzetben helyesen megjelölt kínálkozó korrekciót a szövegben nem alkalmazza, vagy a Szilády kitűnő javításait visszajavítja, ugyanakkor, mikor maga sokkal merészebbeket csinál. Ismét máshol kompromisszumot kellene létrehoznunk Szilády és Dézsi szövege közt, mint a rejtelmes "kétszer-üszög rám száradt" sornál (207. l.), ahol valószínűleg "keserűség rám áradt" a helyes megoldás. Akadna oly hely is, ahol sajnálatunkat fejeznők ki, amiért (teljesen kényszerítő ok nélkül) szétrombol egy-egy emlékezetünkben intimmé vált gyönyörű sort, mint ezt az alliterációival mélységesen megragadó verskezdetet:

Jegyzeteink megvannak, de nem untatjuk a Nyugat közönségét e szakkérdések további fejtegetésével.

A VERSFORMÁK

Két fontos témakör van még, melyhez minden költő kiadójának akaratlanul is köze van: az egyik a versformák, a másik a források kérdése. A versformák problémája kényszerítően fölmerül Balassánál már abban a primitív formában is: három vagy kilenc sorba írandó-e a Balassa-strófa? Dézsi, Sziládytól eltérőleg, a könnyű olvashatóság szempontjából nagyon helyesen a kilencsoros írás mellett döntött. Ez a kérdés azonban összefügg a strófa alakulásának kérdésével. A szótagszám kérdésével viszont összefügg a cezúráé, csakhogy a megoldásuk ellentétes. A cezúrátlanság nem lehet minden esetben a másoló hibája. A cezúrátlanság még nem halála a ritmusnak, s nagyon sok adat bizonyítja, hogy a cezúrás tagoltság iránti érzék a régi magyar költészetben csak lassan fejlődik ki: példája ennek éppen a Balassa-strófa története is, melynek hatos sorai eleinte még gyakran cezúrátlan alexandrint alkotnak. Balassa alexandrinja általában tagoltabb, mint Zrínyié, de nyolcasa távol marad a szabályos tagoltságtól, noha így is tiszta, szép ritmust ér el. Nem szabad feledni, hogy a nyolcas még modern versművészeinknél (például Aranynál) sem teljes szabályossággal tagolt. Felesleges tehát a Balassa soraiban trimetereket (4, 4 helyett 3, 2, 3) látni, s jellemző sajátságát keresni abban, hogy "az egyféle ütemet szereti másneművel vegyítve élénkíteni". Ily módon a legzeneietlenebb sorba is beleláthat az ész fülnek mit sem jelentő ritmusokat. (A fül mégiscsak 4, 4-et tagol.) Balassa nyolcasa is egészen rendes ritmusú, de ez a ritmus e primitív fokon a cezúra (vagyis mereven szabályos hangsúlyelosztás) helyett csupán az egyensúlyozódva libegő hangsúlyeloszlásra támaszkodik, éppúgy, mint Zrínyi alexandrinjainál.

Annak, hogy a nyolcas sorokban a magyar fül kevésbé érzi a szabályosan tagoló cezúra szükségét, mint más versformánál, talán az az oka, hogy a nyolcas menthetetlenül és szinte magától összeolvad a nyugat-európai (trochaikus) lejtéssel, oly fülben, mely (mint a Balassáé is) nyugati nyelveket s nyugati verseket már ismer. Balassa nyolcasai is itt-ott szinte trochaikus lejtést mutatnak, akár az Aranyéi. Érdekes kérdés volna, hogy vajon maga Balassa érzett-e ebből valamit? Bizonyos, hogy a nyugati ritmusok pontosabb visszaadását (amit a magyar nyelv csak időmértékes verseléssel tud elérni) magyar prozódia híján meg sem kísérelte. Sylvester János próbálkozásáról valószínűleg nem is tudott. Teljességgel a régi magyar verselésen belül maradva, fordításaiban a nyugati versformákat, az énekelhetőség kedvéért többnyire hasonló szótagszámú magyar formákkal helyettesíti. A kétféle latin aszklépiadészi sort (A Quem tu summe Deus nyilván aszklépiadészi vers, a patris csakugyan patrio-ra javítandó) nyolcasok és félalexandrinok kombinációjával adja vissza, az olasz endecasillabót azonban tízesekkel, finoman érezve, hogy ezek nyugalma és folytonossága jobban megfelel az eredeti versforma karakterének, mint a szökdelő, pattogó magyar tizenegyes.

Balassa verstörténeti fontossága nyilván az ősmagyar verselésnek a nyugat-európai gazdagságához, könnyűségéhez és változatossághoz való közelítése és az ősi népitől való eltávolodás. Ha verselésünk megmarad a régi hangsúlyos alapon: ma őt tisztelnők mint ez eredetileg népi verselésnek a differenciáltabb műköltészet számára való meghódítóját. E törekvésnek mintegy szimbóluma a Balassa-strófa kialakítása, mely magyar hangsúlyos elven maradt, s végső formájában mégis oly távol jutott a magyar népies verselés karakterétől. Bizonyos, hogy oly lehetőség nyílott ezzel a magyar költészet számára, mely mindaddig megtartotta fontosságát, míg a mértékes verselés megismerése jobb lehetőséget nem adott, azaz két századig. A Balassa-strófa a verselő Balassa főműve, s lényegében az úgynevezett "magam gondolt" nóta sem egyéb, mint a Balassa-strófa egy formája.

E ritmusbeli európaisodás mellett a rím szinte jelentéktelen szerepet játszik Balassa költészetében. Nincsen rá szüksége, s távol van attól, hogy sallangnak használja, mint Rimay vagy dobverőnek, mint később Gyöngyösi. Szinte inadekvátnak érezzük Dézsi szempontját, mikor Balassa egyik legszebb ritmusú versénél sajnálkozik a gyenge rímeken. Azt sem szabad feledni, hogy a rím, a cezúra, az időmérték helyett és a ritmus mögött elevenen állt maga a "nóta"! az igazi ének, a zene, mely még nem vált a költészettől annyira külön, mint manapság. Balassának vagy másolóinak nótajelzései minden bizonnyal valóságos nótákat jelölnek, s nem versformákat, még kevésbé forrásokat, mint Dézsi gondolja. (A Malgrudián vagy Siciliana nem a madrigálnak vagy szicíliánnak nevezett versformát, nem is egy bizonyos vers szövegét, mint Balassa versének forrását, hanem egy bizonyos madrigál vagy szicílián dallamát jelenti, amelyre tényleg énekelték.) A forráskutatásnak mégis támpontot nyújtanak ezek az utalások, mert rámutatnak azokra a költeményekre, amelyeket Balassa csakugyan ismerhetett.

A FORRÁSOK

Oly költőnél, mint Balassa, akinek legfontosabb történeti szerepe talán az ősmagyar formák nyugat-európai ízzel és kultúrával való gazdagítása volt, s aki így költészetünkben mintegy az első nagy "nyugatos" (dicső sor, nemes irány, melyhez legnagyobb költőink szegődtek!): bizonyára különösen érdekelhetnek az irodalmi hatások és kölcsönzések is, költészetünk fájának e régi, próbálgató gyökérverései Nyugat felé. A kiadó pedig alig kerülheti ki, hogy ezekkel ne foglalkozzon: hiszen a szöveg megállapításában is gyakran útbaigazíthatják.

Dézsi jóformán kritika nélkül közli az összes forrásegybevetéseket, amiket az eddigi kutatás elénk tárt. Pedig ezeket élesen ketté kellett volna választani. Vannak, amik oly forrásokra mutatnak rá, melyeket Balassa valóban mindenesetre olvasott, és tényleg fordított, vagy színeket kölcsönzött belőlük, ezek megmaradnak a becsületes filológiai munka egzaktságában. Ilyenek a Szilády egybevetései, melyek (török és lengyel forrásokon kívül) a Marullus, Angerianus, Johannes Secundus hatásait mutatják ki, ha hozzávesszük még ehhez Petrarca, Tasso, Remy Belleau némi - közvetett vagy közvetlen - befolyását, körülbelül előttünk áll annak a reneszánsz költészetnek képe, melyhez mint korának nagy szellemi áramlatához, Balassa a belső rokonság érzésével s az öntudatos költő teljes szándékosságával csatlakozott.

Van azonban egy másik fajtája az egybevetésnek, mely nem bizonyít semmiféle hatást vagy összefüggést: hanem véletlen és jelentéktelen egyezéseket mutat ki, többnyire oly helyeken, melyek minden korok vagy bizonyos korok költői közhelyeihez tartoztak. Az ilyennek többnyire csak akkor van értéke, ha valamely kor költészetének jellemző vonásait akarjuk példákkal megmutatni: azt, hogy például micsoda szólamok, hasonlatok, témák voltak akkor mintegy a levegőben? De mindig nagyon veszedelmes terrénum ez, amelyen könnyen a hiú és értéktelen "párhuzamos helyek" papírpazarlásába csúszhatunk, mely a modern filológia legméltóbban kigúnyolható passziója. Magyar filológusok jól emlékeznek a Csengeri-féle Arany-párhuzamokra, aki ha Arany valamelyik hőse valahol felel valakinek, nem mulasztja el rávágni a homéroszi -t. Az Eckhardt Sándor Balassa-párhuzamai nem mindig állanak messze ezektől. Ovidiushoz lehet köze Balassának, de az Eckhardt idézte Ovidius-helyek gyakran valóságos költői közhelyek, mint a "hic amor, hac odium", amihez hasonlót Catullusból (vagy a világ bármely más szerelmi költőjéből) is idézhetett volna. Ilyen közhely az idézett Octavius-vers is: "Szerelemben gyötrődve bolyongok..." (730. lap). Némely dolog Balassának eszébe juthatott magától is, nem kellett mindenért régi vagy új latin költőkhöz fordulnia. Viszont az Anakreón-ötletek a kor közkincséhez tartoztak: senki sem hiheti, hogy azok egyenest Anakreóntól kerültek volna Balassihoz.

Van még egy harmadik fajtája is az egybevetéseknek, ezek úgyszólván l'art pour l'art történnek, tisztán a kuriózum kedvéért, az összeállító maga sem gondol rá, hogy bármit bizonyítanának, vagy bármire hasznosak lehetnének. Dézsi Balassa egy helyét Petőfivel, egy másikat pláne Ibsen Peer Gynt-jével veti egybe. Ugyanakkor elfeledkezik arról, hogy a IV. Coelia-ének (nála 95. sz. Csudálván egy ferdőt) megegyez ötletében Shakespeare egy szonettjével, aki tizennégy évvel volt fiatalabb Balassánál.

AMI MÉG KIMARADT

Bizonnyal nem mondtunk el mindent, ami e fontos könyv forgatása közben eszünkbe jutott, számos kisebb hiány mellett két nagy hiány maradt dolgozatunkban, két nagy igazságtalanság: az egyik Dézsivel, a másik magával Balassával szemben.

Az irodalmi kritikát elsősorban a művek jelességei érdeklik, ezek a pozitívumok, mennél jobb valamely mű, annál többet lehet beszélni róla, ami rossz, arról nem is érdemes szólni. Egészen másképp van a kiadás filológiai munkájának kritikájával. Itt a jelenség maga a korrektség, a hibátlanság: sokszor szinte negatív valami, szerény munka ez, mely nem nyit teret a dicséretre, s csupán hibáiban ad fogózót a szónak. Ilynemű munka úgy legjobb talán, mint az asszony: ha legkevesebbet lehet beszélni róla. Dézsi munkájáról sokat beszéltünk, mert sok súlyos kifogásunk volt ellene: kevesebb alkalmunk volt megmondani, ami jót találtunk benne. A laikus nem képzeli, mily rengeteg ez a munka: s a sok súlyos hiba mellett még mindig mennyi komoly érdemnek marad benne helye. Kötelességünk volt a szigorúság: hisz irodalmunk egy standard munkájáról van szó, mindnyájunk érdeke, hogy hibái majdani új kiadásából eltűnjenek. Nem sajnáltam hát a szót, s szívesen közöltem volna részletes jegyzeteimet is, ha a tér engedte volna.

A másik igazságtalanság magát Balassát érte. Nem mutathattuk itt meg költői nagyságát, melyet pedig alig mutatott meg még valaki igazán: érzelmeinek tüzét és gyöngédségét, megható elborulásait s napsugaras földerüléseit, ahogy a természetet és életet élvezni tudja, színezésének szinte dekadens árnyalatosságát, megragadó hangmegütéseit, "első sorait", melyek csalhatatlanul visznek az érzés közepébe, verseinek pompáját, primitív, belső muzsikáját, sokszor oly egyéni és édes kifejezésmódját.

Talán máskor lesz erre alkalmunk.

1924

Mario Carrera, a milanói Giornale di Poesia szerkesztője, egy kis verseskönyvet küldött nekem. Aki valami szépet kap, mutogatni szokta, s ezt a verseskönyvet érdemes mutogatni. Modern olasz lírát mi magyarok keveset forgattunk: a nagy Pascolit névleg is alig ismertük sokáig. Rég - diákkorunkban - Stecchettin tanultunk "taljánul": később csalódva tettük le Heine-ízű verseit, s szinte melléjük Arturo Grafot is, sűrűbb italra szomjaztunk. Carducci csábított, tudásával, arányaival, filológ zamatával, melyből valami olasz Arany Jánost szerettünk volna kiérezni. De csak Hugo Viktort éreztük a mélyén - bár retorikája rokonszenvesebb, szinte mint egy poéta Kossuthé. (Kossuth kortársa volt, s majd polgártársa is.) E retorikával szemben D'Annunziónál véltük a poézist... Ez a poézis fülledt, dekadens és ekletikus volt, az, amit huszonöt éve fin de siècle-nek neveztünk; igen: vég, s nem kezdet! Verset, nyelvet, művészetet élveztünk, mint a szeszt: melyben nem keresünk táplálékot. Akkor a futurizmust üdvözöltük: ezen a helyen s alighanem először ebből az országból. Jólesik a szél erőszaka fülledt délutánra... De hamar kérdeztük: frissülés ez? vagy az untság véres kalandvágya! Mi nem új rángásokat szomjaztunk, sem új raffinement-t a felületen: hanem új, szellemi tartalmat, ezt vártuk az örök adó Itáliától is. Költészetet! a költészeten lelket értve, nem idegmozgásokat vagy léleksüketítő aktivitást. Soha nem volt több szükségünk lélekre, mint e mai lelki szegénységben!

S ím: az olasz ifjak is ezt szomjazzák! Lapjuk, a Giornale di Poesia, bevallottan a költészet lapja, a szó régi nemes értelmében, szinte tüntet avval, hogy a siető aktualitás rotációs köntösébe - mert lepedő formában jelenik meg - a halhatatlanság illatát, a lelkiség zamatát itassa. Igen: valami régimódi, halhatatlan ízű lelkiséget, a háborús évek nagy lélekrongyolása közepett! Spiritualisták! Formában visszatérnek a tradícióhoz: nem újítanak, nem vakítanak, egyszerűek maradnak s nemesek, hisz a lélek egyszerű mélyeit akarják kifejezni, s nem felületének vibráló borzongásait. S ha néznek valakire elődeik közül, Pascoli az, nem világcégér, hanem komoly mester: mindkét latin nyelvé. Nem tanítványok: de visszatérnek tiszta forrásokhoz, lemosni magukról a divat áramainak szennyes vizeit, melyeken kora inaséveikben bizonnyal át kellett úszniok.

Carrerát olvasván, száz mérföldre vagyunk D'Annunziótól, száz mérföldre már irányban a futurizmustól is. Szerény, komoly és belsőséges ez a költészet. Már a könyvecske vékonysága és válogatottsága ezt a benyomást kelti. Hol a D'Annunzio köteteinek versáradata? A Canti de Laerte Appulo még nem is kereken tucat vers: de egy sem céltalan, egy sem üres pompa. Elöl, szerényen, tájhangulatok: mennyire különbözik a D'Annunzio festéseitől! Szavak és színek érzéki zuhataga helyett itt kevés és komoly szó itatja át lélekkel a tájat, s a buja emlékbe fülledt Magna Graecia szinte új szüzességet nyer az új, komoly lélek tükrében, mely nem akar már az érzékek vigasztalan fülledésében élni, hanem mélyebb, lelki életet keres.

A gőg beteg vigaszához sem kell fordulnia: mert az elpusztíthatatlan lélek hitének gyökerébe kapaszkodhatik. Egészségesen, szinte humorral láthatja a költő hivatását, aki az ő szemében nem az elkeseredett félisten, hanem a halhatatlan élet egy kis halandó darabja: talán jelentéktelen és könnyen pótolható, mégis szükséges és eleven, mint a falu dobosa. "Az életnek nincs vége: újrakezdődik rögtön, még ma: úgy-ahogy!" S ez elég! Vágyni: nem nagyra, de nagyon! Intenzív, nem extenzív poézis ez. Imádja az életet, szerény hívőként, túl minden "úgy-ahogy"-on. Ő az az agave solitaria, aki az agyagos sziklán, a déli tikkadásban is hálás a létnek.

Hangja, verse, mely eddig tradicionális trocheusok egyszerűségével, szinte valami józansággal tüntetett, itt fölemelkedik, magas, anapesztikus lendületet vesz, a hit lendületét: Lasciate mi credere in pace! Ez a hit a kötet végén, a legértékesebb versekben elmélyül, átszellemül, szinte filozófiává nemesedik. S mélyre jutva, megleli gyökereit a lélekben, a halhatatlanban és romlatlanban, amely "még sírni tud, mikor a szemek már nem". S voltaképp ennek a léleknek szenteli a költő minden lapját:

1924

Jókait mindenki ismeri: de ki emlékszik ma már Tóth Istvánra? Pedig nagy legény volt ő is "az időben".

Biharos Tóth István...

Nem valami költött személyiség; sőt itt előttem az önéletrajza, hiteles dokumentum: Tóth István volt bíró életrajza. Írta Tóth István. A szerző tulajdona. Rákospalota. 1904. És itt a könyv elején az arcképe: szép szál öreg magyar, tisztes hófehér körszakáll, de éles, okos, szinte huncut szemek, a patriarchális flegma fölényével; külsejében is igazi bölcs bíró; széles nyakravalója ómódi redőt vet: hosszú, sötét, araszig kihajtott, bő öblű kaputja tiszteletes, de nem túlzott potrohot takar, s mellét a nagy fejű, vén gombok glédája talán méltóságosabban díszíti, mint az ordók, melyekkel szintén jól be van aggatva; kezében a hosszú, ezüstbunkós bírópálca, nyilván ugyanaz, mellyel harmincöt éves bírói működésének ünnepe alkalmából a helység kaszinója tisztelte meg. Ez Tóth István, a palotai bíró! Hat évig hordta még az ezüstbunkós botot: akkor, öreg napjaira, megérdemelt penzió óciumában megírta a könyvét.

Egy falusi bíró könyve! Már a gondolat mosolyt csal a "művelt" ajkakra. Szemünk szinte keresi a mulatságos ortográfiai hibákat, a kacagtatóan fontoskodó naiv frázisokat - és meg is találja. Balga könyv! gyermekes kuriózum, városi körök írástudójának. Az előszó, melyben a szerző "csekély személyisége érzetében" nyolcvankét éves aggkora fogyatkozására hivatkozik. Az utolsó lapok, ahol hivatalos, beszédeit közli le, például amit egy 48-as honvédtiszt sírjánál mondott, vagy egy szolgabíró, egy püspök, egy új rabbinus fogadása alkalmából. És mind, ami ezek közt olvasható, egy naiv élet epizódjai, naiv bőbeszédűséggel előadva, rendetlen, a visszaemlékezés kuszáltságában, és szinte parttalan, hosszú oldalakon át egyetlen bekezdés, egyetlen pont nélkül! És mégis! A gyermeteg paraszthiúság e szózuhatagában van valami magávalragadó, ellenállhatatlan.

Egy falusi bíró könyve! De nem a Göre-féle szent együgyűekből. Naivsága nem az ostobaságé, hanem a frisseségé! Megirigyelhetnők a gyermeki szemet, mellyel ez az öreg gyönyörködik a világban, az életben, az emberekben és történetekben; ebben már van valami ős módon költői. Szóbősége a patakzó és kifogyhatatlan kedély bősége, melynek nincs gátlása. Ömlik, mint Homérosz. S mondatainak kedélyes kuszáltsága a Hérodotosz mondatainak kuszáltságára emlékeztet, melyben a mai olvasó oly rafinált élvezetet talál.

Nem véletlen: az irodalom őskora jut eszünkbe erről az íróról. Maga a figura, ez a tökéletes parasztönérzet, naivul dicsekvő trójai hősöket idéz fel. A magyar bíró arisztokrata, mint a görög rapszód. És könyve lapjain ünnepségek, valóságos homéri lakomák leírásai váltogatják egymást, a magyar népi szókincs joviális pazarságával, amely kiapadhatatlannak látszik, mint a Jókaié. Micsoda áradata a kedves, bölcs, huncut, találó, tréfás, elmés és furfangos szólásoknak, példáknak, proverbiumoknak és adagiumoknak! Ős és friss okosság patakja! S micsoda bősége a mesévé nőtt emlékeknek, mily természetesen s öntudatlanul dagad hősivé és legendássá a múlt e vén parasztnak, volt bognárlegénynek őstalaj-lelkében!

S mindez oly könnyen, szinte magától folyik, és olvastatja magát, akár a Jókai prózája. A palotai bíró majdnem egyidős Jókaival (egy évvel idősebb), s könyvéből ugyanaz a világ tárul elénk, ami Jókaiból; olykor, ha a helyesírás és stilizálás primitívségeiről elfeledkezünk, szinte azt hihetnők, Jókait olvassuk. Annál feltűnőbb ez, mert Tóth István szemmel láthatólag nem ismeri Jókai könyveit; csupán a képviselőjelölt Jókaival hozta őt érintkezésbe a sors: sejteni sem látszik, hogy e kiváló férfiú írói érdemei egészen elhomályosítják ezt a politikai dicsőségét.

S mégis: mesélés izgalmában, anekdotázás örömében, hősök megálmodásában s az édes magyar szó élvezésében testvére ő, szerény és ismeretlen rokona annak a nagy író Jókainak, akit nem ismert. Ha igaz az, hogy a nagy szellemeket a kor szüksége hozza létre, mint valami természeti szükségszerűség és talajérettség; igaz tán az is, hogy ez az érett talaj újra és újra megpróbálja kihajtani az áhított növény példányait, későn és korán, rossz helyen, jó helyen, tízet és húszat, mígnem egy közülük pontosan eltalálva a hol-t, és a mikor-t, győzni tud az időjárás viszontagságain, elkerüli a taposó lábak véletlenét, s messze szálló illattal kivirágzik.

Tóth Istvánban is volt talán egy elvetélt Jókai.

Mindenesetre azonban a Jókai népéhez tartozott; ha elénk lépne egyszer elevenen - okos, öreg arca, méltóságos botja, nagy gombos kaputja - ha hallanók talpraesett, jó magyar beszédét, azt mondanók reá: "olyan, mintha egy Jókai-regényből vágták volna ki". Ezért is érdekel talán különösen könyvének az a lapja, ami ennek a cikknek külső aktualitását is megadja: a Jókaival való találkozásának története. Jókai és Tóth István... Rövid lap, pár óra története: mégis legenda lesz a palotai bíró tolla alatt. Ősmagyar legenda, lovas legenda; követválasztási bandérium 69-ben; napsugaras reggel Gödöllőn. Egy lelkes kiáltás, s már követ a követ! "Még csak akkor kezdett a vérünk pezsgésbe jönni." Tollak lobognak, csótárok ragyognak: kinek volna kedve szétoszlani? Föl Pestre inkább! Üdvözölni Jókait, a terézvárosi jelöltet! "Rögtön abrakolás és a lovak megtisztogatása, megmosások általi fölfrissítés lett elrendelve, a trüszkölésük, kapálózásuk s nyerítésük és dupla futrás nyújtott kezességet arról, hogy a jó párák azt a hazafias aktust kibírják." "A lovakat a vámnál megtörülgettük, a nyergeket megtágítva leszedtük a pokrócokat, simára egyengetve; az alatt a lovak ásítozva; de mikor a nyerget újra rászorítottuk, ismét trüszkölni kezdtek, mintha jelentették volna, hogy egyetértenek velünk." Most lóra pattan a tizenkét legény, s hármas sorokban, kurjongatva végig Budapest utcáin! Az első bérkocsi, mellettünk robogva, elvezette őket Jókai lakásáig. "Ott egy jóképű fiatalember kezdette, hogy honnan jövünk és mi szándékkal? Mondám, hogy Jókai képviselőjelölt úr érdekében jöttünk a gödöllői-választásról tüntetni; a fiatal úriember azt monda, hogy erről Jókai úr aligha tud valamit, bemutatom magamat, én Jókai úr patvaristája vagyok, tehát annál jobb s kérném szíves útbaigazítását, tudom, hogy a nagyságos úr ilyenkor el van foglalva, de mi egykettőre készen vagyunk, megyünk olyan tempóval, amint jöttünk, beszaladt és intézkedett s a kapuk föltárultak, méltóztassék fölhívására beállítottunk az udvarra, szépen kettős sorba, Jókainé úrnő mivoltával szül. Laborfalvi Róza személyében szóllott hozzám, férjemet, Jókait tetszenek keresni? Igenis, mondám és amennyiben egy, a kuckó a kemencével, Nagyságodat is, eközben kilépett az irodából Jókai és patvaristája, a felesége mellé állván megszólalt, mondván, Jókai vagyok, a lovasok zablán tartván lovaikat, egy ütemre éljen Jókai Mór kiáltással hangzott az egész táj, egy ménescsikó is volt a paripák közt, szakadatlanul kezdett nyeríteni, annyira, hogy én alig tudtam szóhoz jutni, a háziasszony egypár darab cukrot hozott a sárga jóslónak, s ezzel elhallgatva juthattam néhány szívemből fakadó szóhoz, ilyenképpen:

Mélyen tisztelt Nagyságos képviselőjelölt úr! stb.

Azután Jókai a magasreptű tehetségével igen szépen megköszönte rokonszenves jóindulatunkat, a sárga csikó jóslata másnap bevállott, Jókainak megköszöntük a szíves vendéglátást, a sárga jósló is kapott még egy adag cukrot és hála fejében még egyet nyerített..."

Íme, a legenda a sárga méncsikóról, aki megjósolta Jókai győzelmét! Egy Jókai-legenda! De talán az egész könyv még sokkal inkább Jókai-legenda. És az író maga, "saját személyében", egy eleven Jókai-legenda: akit Jókai helyett az Élet írt, a nagy költő egyetlen méltó versenytársa. A falusi bíró, ősszittya patriarcha, aki hős és kalandor egyúttal: mert Biharos Tóth István hős és kalandor. Ősszittya: s már ükei is rovásos bírák: s öregapja portája fölibe Csokonai írt verset (állítólag) a kalodáról és a deresről. S mennyi furcsa és érdekes dolog esett vele már kezdettől fogva! Amely nap született, egy ló és egy tehén is megellett a házban. Négyéves korában egy bika kapta a szarvára. Mint juhászbojtár harangozni szökött; juhok szétszéledtek, s ő világnak ment, mint Kukorica Jancsi; a cinteremben egy Szent Mihály lován meglapulva tölté az éjszakát. Majd cseregyerek, mint maga Jókai; Óbudán az ő sárkánya száll legmagasabbra; a tanítóját érte dicsérik meg; pátereknél szolgál, s kis híja, hogy kordás barát nem lesz. Majd megtréfál egy diákot, Petrovicsot, kiből mire viszontlátja egy márciusi nap, Petőfi lesz. Majd lófarkához kötik haragosai, s a ló meghurcolja a porban, épp hogy bele nem hal. A pesti árvízkor bekeríti az ár, és éhezik. Aztán vándorlegény, s betyárokkal mulat a Bakony-erdőben. Különös falukat lát, ahol latinul beszélnek szántás közben a parasztok. Ott van Baja égésénél; koldulni kényszerül; lagziba vetődik; táncol. Minden férj féltékeny. De ő tiszta: ahogy édesanyja "elébe rajzolta az erény útjait". Aztán a Tisza sodrából mentik ki; aztán farkasokkal viaskodik, s szalontai kocsmában issza meg áldomását, ahol "jelen volt Arany János úr is, mint már akkor Szalontán nagyra becsült értelmesség". Jászberényben megkapja a Lehel kürtjével díszített céhdiplomát. Dáridók hőse, de ő maga nem iszik. Sarkantyús csizmában jár, s huszonnégy éves korára bíró lesz. Gonosztevőket nyomoz ki, és csárdást jár Blaha Lujzával. Dózsa királynak hívják a faluban: szabadsághős, de Lobkovitz ezredes koccint vele. Úri társaságokban tósztozik, s tósztjainak híre József főherceg asztaláig ér el. Egy és ugyanazon nap látogatja meg Klapka tábornok és Horváth Mihály püspök. Ferenc Józsefnél jár audiencián, s Alexandriában vannak barátai. Halálveszedelemből ment meg egy kisleányt; máskor majd meg nem szöktet egy apácát. Tenyészállataival első díjat nyer. Táncsics Mihályt ő tartja el öreg napjaira. Hölgyek becsületét védelmezi, s Loratóba zarándokol, majd Aradra. S nyolcvankét éves létére házasodni akar.

Elég? Kell-e tipikusabb Jókai-hős? S ki mondhatja, hogy Jókai fantáziájának semmi köze a körülötte élő valósághoz - ha az a valóság ily alakokat termelt?

1925

Úgy járom most a várost, mint az újságíró, aki riportra tölti elméje töltőtollát, s lélek helyett egy fehér papírt tart a világ elé: írd rá, világ, mi újság Esztergomban! Mi újság lehetne egy ilyen kis vidéki fészekben? A Főtemplom fenn trónol, s gőgje szavait izeni a Dunával Pestnek; a Duna lustán viszi az izenetet: nem sietős! A hegyek csöppet sem kevesebb méltósággal viselik régiségüket, mint az a hét domb, amelyen Róma épült: Itt a magyar Róma!

Az egyik hegyen a papok ülnek; a hercegprímás uszályát viszik ott nagy körmeneteken, míg régi prímások szíve a kriptában szárad, üveg alatt. A sekrestyés mutogat, mint olasz templomokban: ha meg nem ijedsz a márciusi széltől, mely a szent király vára helyén őrjöng. De a szomszéd hegy még hívebben őrzi százados formáját, s ez talán igazabb történelem: putrik és kalibák egymásra zsúfolt nyája, mintha árvíz elől menekültek volna fel oda: szorongó tömeg, a zsellérnyomor kérlelhetetlen egyformasága minden korszakon át: ez a hegy nem változott! Itt nem építkeztek nagyra törő papok; itt a török hiába pusztított, ehhez a hegyhez még Kuckländernek, a máig emlegetett labanc vezérnek keze se nyúlt, pedig az mindenhez hozzányúlt Esztergomban. Ha kérded, hova lett ez vagy az, műemlék, ház, utca: Kuckländer bontotta le, Kuckländer vágta át. A Szent Tamás-hegyen nincs nyoma Kuckländernek. Itt minden primitív, mint a középkorban: a szegénységen nem vesznek erőt a századok. Mondják, a Lépcső utca proletárházai világvárosok kültelkeire emlékeztetnek belül: így kívülről mégis a szépség képeit mutatják; honnan van ez? Ez az évszázados nyomor már, mint egy itt maradt emlék, az emlékek szépségét árasztja. A mai szegénység csúf dolog; az ősszegénység képét szépnek látom. S a hegyélen bájos kápolna dugja fel tornya tűjét, kálvária ereszkedik alá, színes szobrok állnak, amiket művészek s műtörténészek most kezdenek megnézni.

Sovinizmusunk könnyen álmodhat itt egy magyar Kunststadt-ról: Siena, Firenze, Róma, Nürnberg, München... a múlt nyarat már valóban itt töltötte egy festőiskola is, a Jaschik Álmosé. A környék szép, minden zuga festeni való: de szép környék akad egyebütt is. Hol akad azonban még egy ilyen múlttal beitatott környék [...] amelynek földjéről a múlt szinte lepattogzani látszik az alföldi józan nap tüzében? Pedig a művészetnek múlt kell; a lélek lelket keres még a külső látványokban is, beléjük ivódott régi lelkeket; s ez a varázsa a Kunststadt-oknak. Esztergom - műváros! Elő a múlttal, az emlékekkel, régészek, történészek! Nézzétek meg a házakat, ássátok a földet, vizsgáljátok a templomok falait! Mi újság Esztergomban? A Régészeti és Történelmi Társaság tart ülést, háborús és forradalmas szünetek után újból feltámadva. Igen, igen: a hercegprímás aranymiséjének alkalmából, papi égisz alatt. Ki őrizze a múlt lelkét, ki mentse meg a múlt lelkével beszédes emlékeket, hogyha nem a papság! De a Művész érdeke egy ebben a Papéval; őrizni kell annak is, ki gazdagítani akar. Esztergom műváros... Hiába lesz is valami ebből az álomból! A város közönsége már érez valamit, s a Régészeti Társaság ülésén fölkel egy helybeli vaskereskedő, és százmillió koronát ajánl fel egy múzeum építésére. Ily nemes adománynak különböző és bonyolult motívumai mögött ott áll talán a Kollektív Szellem is, a Város Hivatásának Szelleme, mely az egyéneket bábumód mozgatja; így is képzelhető.

Esztergom műváros. Festőkkel találkozom az utcákon; írók nyaralnak itt, mint Szini Gyula s más is; a helyi lapokban irodalmi polémiák folynak, s este a kávéházban Bányai Kornél, a kiváló fiatal költő üdvözöl, aki itt tanárkodik. A múlt lelkét beitta ez a föld, s talán majd táplálni fogja vele, fiatal festőkön s költőkön keresztül, a jövő lelkét is: erre harsanjatok, esztergomi tósztok!

Mert nem ám halott Kunststadt kell nekünk és múzeum; ez a múlttal trágyázott föld mégiscsak föld marad; amibe vetni és ültetni lehet... Én nem is a várost, hanem a földet kerestem Esztergomban: azért jöttem ide a harmadik hegyre, ahonnan a múlttal ittas város csak látvány, de a föld valóság; miből már ki is bújtak az ibolyák. Templom és emlékek, könyvtár és kávéház messze és alattam: s én nem ijedek meg a márciusi széltől, mely szinte a levegőbe röpít, sem ettől az agyagos sártól, amely bokáig a földbe ragaszt. A domboldalakon egy-egy foszlány hó hever még helyenként; égből jött, s nem restell e sárba vegyülni, amelyből élet fakad...

Goethe verse jut eszembe, noha már rég elmúlt az az idő, amikor ily tétova cikkecskék végsorában Goethét volt szokás idézni.

De már a szél hozza a tavaszt, és a havas sár puha ággyal várja az édes vendéget.

1925

Néhány kiváló íróbarátom keresett föl nemrégiben, s fölvetették előttem a kérdést: nem volna-e itt az idő arra, hogy a Nyugat megállapodott írógenerációja auktoritatív testületté tömörüljön, s e tömörülés erejével próbáljon irányítóan hatni a mai irodalmi anarchia közt?

E beszélgetésből sarjadt ki a Vörösmarty Akadémia fölújulásának gondolata. Ma már kipattant a napilapokban is, s a közönség méltán vár az ellenőrizhetetlen hírekről illetékes magyarázatot.

Jól ismerjük az érveket, amiket az írói tömörülések ellen fölhoznak. Tudjuk, hogy az írónak, mikor ír, egyedülségében van az ereje, s a Társaság minden beleszólása inkább bénítja, mint segíti. S meglevő irodalmi társaságaink nem adtak oly példát, mely alkalmas lett volna aggodalmainkat eloszlatni. Az irodalom elhivatalosodottságának, klikkbe szerveződöttségének átkát melyik nemzedék érezte annyira a maga bőrén, mint a mienk?

Mégis - barátaim ezt a nézetet fejtették ki - tömörülnünk kell, ha másért nem, éppen a tömörülések ellen: társaságra van szükség a társaságok ellen. Irodalmi életünk körül van bástyázva ártalmas tömörülésekkel, a konzervatív körök hivatalos társaságaitól, melyek a költészetet is politikai béklyókba akarják szorítani, egész a törtetésre szövetkezett vagy programokat tukmáló fiatal hadakig. Irányaiknak maga a csoportosulás - mint a beszédnek a többes szám - bizonyos súlyt és tekintélyt ad, s mind jobban és jobban megzavarja az igazi kritikának jóformán teljes hiánya miatt úgyis tájékozatlan közönséget.

Ezzel szemben mai irodalmunknak igazi középhadserege: a Nyugat nemzedéke, mely koránál és tradícióinál fogva egyaránt szemben áll a minden újat elgáncsoló maradisággal éppúgy, mint a szükség nélküli vagy ki nem érett forradalmakkal, melynél a fölmutatható életmű gazdagsága együtt van a munkaerő teljességével, mely soraiból, Adyn kezdve, a legnagyobb nevekre, s a közönség közt valóban országos hatásra hivatkozhat, mely a XX. század magyar költészetét tulajdonképpen megalkotta, s máig is főként képviseli: ez a nemzedék pusztán tagjainak egyéni tekintélyével adott ellensúlyt, szinte véletlenül, állandóság és társasági szentesítés nélkül.

Pedig bizonyos, hogy éppen ez a generáció van hivatva, egységében a mai magyar irodalmi élet zűrzavara között az igazi Tekintély forrásává lenni. Ahol ez a nemzedék tömörül, ott az egész mai magyar irodalom tömörülhet: hisz aki igaz érték ma literatúránkban, vagy hozzánk tartozik, vagy bizonnyal közelebb áll érzésében hozzánk, mint a saját generációjának szélsőségeihez.

Mindez érvekhez hozzájárul még kettő. Az egyik e nemzedék elvszerű liberalizmusa, mely kizárja a más nemzedékek értékeivel szemben való elzárkózást, és sem konzervatív bátyáinknál, sem dogmatikus programokat gyártó öcséinknél meg nem található, a másik szerencsés s majdnem tökéletes függetlenségünk mindenféle eddigi irodalmi szervezkedéssel szemben.

Elég ok ennyi már, hogy a csoportosulást valósággal kötelességünkké tegye, megadva az egyetlen posszibilitást, mai irodalmunkban egységet és tekintélyt teremteni. Az indítványozók szeme előtt egy Ady Társaság gondolata lebegett, kihangsúlyozva igazi és elsődleges jogunkat e név presztízséhez, mellyel ma annyian élnek és visszaélnek.

De hamarosan győzött az az álláspont, hogy szükségtelen és helytelen volna új társaságot alapítani, amikor a társaság megvan már évek óta, s néma együttlétével is erőt és állandóságot jelent. Egy új alakulás éppen ezt a szimbolikus erőt nélkülözné.

A Nyugat írógenerációjának tömörülése megtörtént annak idején a Vörösmarty Akadémiában, mely szabályszerűen megalakult, s már megtette első lépéseit, mikor a kommün kitörése miatt kényszerült működését megállítani. Bús, magyar gondokkal teli évek következtek: az ország szétszakadása, az írók egy részének elszéledése, a politika előtérbe nyomulása s a kulturális csüggedés megmagyarázzák talán, hogy ez a megállás ily sokáig tartott.

Ezek az okok ma is nyomasztóak, de mégsem gátolhatnak többé.

A tetszhalált továbbnyújtani már vétek volna, s új alakulással megölni a régit, jogfeladás, s veszélyes kapkodás.

A Vörösmarty Akadémia első elnöke Ady volt. Oly tény ez, mely kötelez, s jogosít: a Vörösmarty Akadémiának mindenesetre több joga és köze van Adyhoz, mint egy újonnan alapítandó Ady Társaságnak volna - amilyent akárki alapíthat.

A nagy költő személyes ügyének tekintette az új Akadémiát. Még betegágyából is fölkelt, hogy ülésünkön elnököljön, és sokunk előtt lesz felejthetetlen néhány töredezett szava, elfúló s szinte hangtalan, amivel az ülést megnyitotta. (A szavak már alig engedelmeskedtek nyelvének. De még így is igazi vezér tudott lenni: szuggesztív hangulatkeltő, éles és bölcs állásfoglalással a vitában.)

Ez volt utolsó megjelenése a nyilvánosság előtt: s mikor a Vörösmarty Akadémiához ragaszkodunk, s azt eredeti szellemében életre kelteni akarjuk, úgy érezzük magunkat, mint Ady irodalmi végrendeletének végrehajtói.

Eredeti szellemében.

A célok, melyeknek szolgálatára a Vörösmarty Akadémia eredetileg megalakult, teljesen összeesnek mindavval, ami éppen ma fontos és aktuális, s különös újmutatás, hogy már társaságunk nevében is azt a törekvésünket hangsúlyoztuk, melynek vitális szükségessége szinte csak az azóta letelt évek irodalmi káoszában látszott meg igazán.

Ez a törekvés, mint kifejtettük: tekintélyt és egységet teremteni szétzüllött irodalmi életünkben.

Nem egyszerű társulatnak éreztük szükségét, hanem Akadémiának, azaz auktoritatív testületnek.

Ezt szimbolizálja a Vörösmarty Akadémia neve. S mert tekintélyt akartunk teremteni, amely nem képzelhető gyökér és hagyomány nélkül, ebben a névben egy régi nagy magyar költőre hivatkoztunk, mintegy felelet gyanánt is azoknak, akik a hagyományok és nemes ősök megtagadásával vádolnak bennünket.

Igen, a Nyugat generációja forradalmat csinált: de mi ellen volt ez forradalom? Csupán az előttünk járók elsekélyesedett, sablonba fogult látókör nélküli, zsurnalisztikus irodalma ellen! Nem az igazi, nagy magyar költészet, nem a szent és nemes magyar ősök ellen!

Sőt: bizonyos szempontból a Nyugat irodalma inkább visszatérés volt az ősök szabadabb, bátrabb, magasabb, európaibb szelleme, mélyebb, önismerőbb, fájdalmasabb magyarsága felé.

Sokan kérdezték a Vörösmarty Akadémia megalakulása idején: miért éppen a Vörösmarty nevét írtuk pajzsunkra?

Bizonyos, hogy az Ady nemzedékének költészete tisztán formailag is közelebb áll a Vörösmarty lázas, dús, izgatott, komplikáltabb és idegesebb költészetéhez - melyben klasszikus és dekadens zamatok egyesültek -, mint bárki máshoz magyar elődei közül.

De nem ez az irodalmi ok volt az egyetlen, amely e név megválasztásában vezetett.

A Vörösmarty Akadémia szomorú napokban létesült: a háború átélt iszonyai és rettenetes veszteségeink színeztek akkor minden gondolatot: az emberi és a magyar keserűség egyformán túláradt. S elődeink közül annak a neve tolult ajakunkra, aki egyszerre volt legnemzetibb költőnk s az Emberiség vallásának leglázasabb hangú hirdetője: elvitathatatlanul hazafi s elvitathatatlanul pacifista. A vén cigány költőjének neve hitvallás a béke és kultúra hite mellett, de egyúttal a magyarság hite mellett is.

E hit mellett akart tüntetni a Vörösmarty Akadémia már puszta megalakulásával is éppen abban a szomorú időpontban: hangosan kiáltva, hogy a vad erőszak rémei közt megtépett [... ] ország kultúrájában látja és akarja igazi létét, elrabolhatatlan kincseit, megnyeshetetlen nagyságát. Centrumot és egységes ellenőrzést akartunk adni a politikamentes és mégis nemzeti kultúrának, mely büszkén kiálthatja minden erőszak, háború, forradalom s pusztító politika szemeibe: Nem törődöm veled! én élek, és gazdagodom tovább!

Ez az egyformán pacifista és hazafias program nyilatkozott meg a Vörösmarty Akadémia első nagy tervében. Molnár Ferenc indítványára egy Magyar Bibliát akartunk kiadni, egy vaskos könyvet, mely egy kötetben egyesítse mindazt, amit a magyar szellem legkülönbet, legmaradandóbbat alkotott az évszázadokon át: lírát, tanulmányt, elbeszélést, drámát, s irodalmunknak ezt a standard kincsesházát olcsón szórni szét, hogy ne hiányozzék egyetlen magyar házból sem, s lélekkel és kultúrával fogja egységbe azt, amit kard és ágyú dúlt és szaggatott szét.

De az átöröklött kultúra egységének megőrzése csak egyik és nem egyetlen célja volt a Vörösmarty Akadémiának, mely elsősorban az eleven kultúra egységes ellenőrzését s az irodalmi közvélemény centrális irányítását tűzte ki feladatául.

Mikor a Vörösmarty Akadémia működését felfüggeszteni kényszerült, egy pillanatra sem mondott le nagy céljairól, s nem tekintette magát halottnak. Hivatottságunkat és kötelességünket ma is éppúgy érezzük, mint akkor, s ma, mikor ez az érzés nem engedi tovább, hogy tétlenül maradjunk, céljainkon és terveinken egy jottát sem kell változtatnunk, s haladéktalanul hozzáfoghatunk azok megvalósításához.

Sőt, még eszközeinken sem kell változtatnunk: ma is ugyanazok látszanak jóknak, amik akkor.

Mily eszközökkel valósíthatja meg egy irodalmi társaság a nagy feladatot: tekintélyt és egységet teremteni irodalmi életünkben?

Először is: tagjainak megválasztásával, mely maga már tekintélyi aktus és ítélet. De szükséges, hogy ez a választás tökéletesen szigorú s mindenféle párttekintetektől ment legyen. A szigorúságot biztosítja a tagok számának korlátozása: ez a szám eredetileg harminc volt, s legfeljebb negyvenig emelhető. Pártatlanságát pedig mindjárt alakulásakor kimutatta az Akadémia azzal, hogy akiket mai irodalmunk legjelentékenyebb erőinek ítélt, jobbról és balról, korukra és irodalmi irányukra vagy álláspontjukra való minden tekintet nélkül meghívta tagjainak sorába, s nyilván ezentúl is így fog cselekedni.

Másodszor: nemzetközi kapcsolatok megteremtésével, melyek irodalmunkat európai felelősségének tudatára ébresztik, bekapcsolva Európa szellemi életének nagy és eleven vérkeringésébe.

Harmadszor: nagyobb pályadíjak kitűzésével, melyeket a Goncourt-díj módjára évenkint az azon esztendőben megjelent legjobb könyveknek ítél meg. Az ily ítélkezés és a vele járó vita nagyon alkalmas irodalmi közvélemény teremtésére és irányítására, s részben pótolja, részben életre hívja azt a kritikát, ami mai irodalmi életünkből oly sajnosan hiányzik.

Negyedszer: nyilvános ülések tartásával, belépődíj nélkül. Ezek az ülések bizonnyal nagy közönséget fognak vonzani. A közönség nevelésében, az irodalmi figyelem vezetésében nagy szerepük lehet. Az ott bemutatott művek kellő hangsúlyt nyernek, s a megnyitó beszédekben elhangzott vélemények kihívják a visszhangot: mindez az irodalompedagógiának oly módszereihez tartozik, melyekkel más irodalmi társaságok már régóta élnek.

De hiába élnek velük akkor, ha tekintélyük nem támaszkodhatik tagjaik nevének súlyára s műveiknek vitathatatlan magasrendűségére. Azonban: kell-e ettől félni annál a társaságnál, melynek bölcseje fölött Ady állott, s melynek ügyeit ma Móricz Zsigmond vezeti? A Vörösmarty Akadémia első névsora, mely a mai magyar irodalom legkülönb neveit foglalja magában, elég biztosíték arra, hogy sikeres működésének alapfeltétele, a presztízs, nem fog hiányozni. Presztízs a szó legjobb értelmében: a teremtő presztízs! És ha ez megvan, akkor a Vörösmarty Akadémia irodalmi életünknek igazi irányítója lehet, anélkül hogy az író szabadságát - mint egyéb társaságok - bármiben is megkötni akarná.

1925

MAI ÍRÓ TÖPRENGÉSE VALAMI OLTÁRNÁL

A művészet különös kompromisszum idő és örökkévalóság között. Még inkább az az irodalom, mely formájában egyúttal beszéd is; nemcsak alkot, hanem mond is valamit; s mint minden beszédnek, kérdések és válaszok közé kell iktatódnia.

Soha kínosabb probléma nem volt az irodalom aktualitása, mint épp manapság: mikor a Kor szinte évenként váltja képét és hangulatát, s mire az író lelkében feldolgozódtak s formát öntöttek volna korszerű mondanivalói: már el is avultak.

Az írónak választania kell idő és örökkévalóság, korszerű mondanivalók és örök emberi közt: a kompromisszum mindinkább lehetetlen.

De ha a korszerűt választja, nincs-e már elveszve? Mert lemond az alkotásról a beszéd kedvéért: ezáltal újságíróvá lesz, s önkényt adja fel igényeit a Korral szemben, mely úgysem igen hajlandó azokat elismerni.

A háború legiszonyúbb kiábrándulása talán a szellemi kultúra értékébe vetett hit megingása volt; mert csakugyan mit ért egész híres szellemi kultúránk a véres esztelenségek előtt?

Az író gyenge embernek bizonyult, akinek minden kultúrája csak arra volt jó, hogy a legellentétesebb esztelenségeket igazolni tudja.

Szellemi kultúránál kedvesebbé vált a testi kultúra: mely legalább a testi élet rugalmasságát, erejét, intenzitását biztosítja.

Az író megszűnt a Kor emberi ideálja lenni: helyébe a bokszbajnok lépett.

Csakugyan választanunk kell: vagy egyszerű csatlósai és heroldjai leszünk a Kor csúcsait taposó bokszbajnoknak, elismerve a Szellem gyöngeségét és inferioritását;

vagy büszke daccal fordítva hátat a Kornak, alkotásokba menekülünk, melyeknek igazsága mélyebb, mint a Kor változó igazságai.

De nem magunkat csaljuk-e csak evvel? S mit ér az ily állandóság, mely túl van az életen? Az élet mégiscsak a Korokban él.

Mit ér a beszéd, mely nem felel semmire? és amire nem felel semmi?

Kell, hogy nem felelésünk is felelet legyen, és választ hívjon ki.

De hát hideg művészkedés attitűdjével felelünk a Kor kezdődő barbárságaira? Ez az út vezethet a szellemi kultúra méltóságában és fontosságában való hithez vissza?

Nem jutunk-e rajta inkább még mélyebben a zsákutcába, melyből már rég vergődve akarunk menekülni?

Rajzolni a világot és benyomásait, húsosan-életesen, híven-csúnyán, ahogy van és hozzátétel nélkül: ez volt soká az író egyetlen ambíciója. Miért érzik ezt az irodalmat ma mind többen és többen az egész világon fölöslegesnek, korlátozottnak, zsákutcának? Mert az eszközt tette céljává, s üres művészet lett, mondanivaló nélkül.

Eleinte volt mondanivalója. Eleinte léte maga mondanivaló volt: a természet előtti áhítat és alázat kifejezése. Moráltalansága maga morál volt: nem szabni emberi normáinkat az Isten világára. A bátorság morálja: szembenézni az igazsággal, bármilyen sivár is; az őszinteségé: nem szépíteni magunkat semmiben; a szabadságé, mely semmit sem érez tilosnak vagy méltatlannak abból, amit Isten megteremtett.

Ma már - nem szenzáció a szabadság, ahol minden szabad. S az őszinteség önmagát veszti el, ha öncéllá lesz: aki azért őszinte, hogy őszinte legyen, az könnyen túlmegy az őszinteségen, hogy őszintébbnek lássák. S bús kiábrándulások csüggedettjeinek több bátorság kell már a jót meglátni és feltárni a világban, mint a rosszat.

S talán éppen itt nyílik rés az új mondanivaló számára. Programok, iskolák, kik vergődve keresték az utat "a naturalizmus börtönéből", nem vették észre ezt. Programokkal, logikai műveletekkel nem lehet meglelni a kiszabadulást: aki félretesz minden programot, annak az magától adódik.

Miután fölfedeztük a világ sötétebb oldalát: most újra fölfedezni hozzá az egész világot, s maga teljességében, elhanyagolt lelkiségével s már-már elfeledett fényességeivel együtt: mi más ez, mint út az új klasszicizmus felé?

Nem megtagadása a naturalizmusnak, hanem felhasználása és kiegészítése: visszatéréssel az örök Művészet folyton megcsorbuló és ismét kitellő természetes teljességéhez.

De egyúttal mondanivaló is: nem üres művészkedés többé: alkotás és beszéd egyszerre: új és modern mondanivaló, a korból s a kornak. Új mondanivaló, mert fölfedezés; és modern, először, mert a lelkiség fölfedezése.

Ha igaz, hogy a modern mondanivalónak a Kor világnézetéből kell fakadni: bizonyára semmi sem fakad inkább abból, mint a lelkiség mai fölfedezése. A naturalizmus a mechanikus világnézet irodalma volt: s a mechanikus világnézet kora mindenképpen lejárt. Ma már mindenki bergsonista, akaratlanul és öntudatlanul is; az élet senki előtt sem puszta fizika már; s a lélektanban a végső következményeket a freudisták vonták le, kik még az idegbetegségeket is lelki okokra vezetik vissza, s lelki gyógymóddal orvosolják.

Nem alkalmazkodik-e ehhez a modern regény is? A naturalisták fiziológiai regénye után a lelki regény foglalja el a tért.

Nem ugyan a sematikus és analizáló pszichológiai regény, a Bourget-féle. A lelkiségnek modern felfogása kizárja a sematizálást és az analízist.

A lelkiséget a maga elemezhetetlenségében, oszthatatlan feszültségében és mélységében látni, s nem többé testi és téri analógiák szerint: oly feladat, melyet a filozófia talán hiába tűz a tudomány elébe; de a költészetnek meg kell tudnia oldani.

S képzelhető-e jobb felelet a Bokszbajnoknak, mint felmutatni az Élet mélyén rejlő és működő letagadhatatlan lelki elvet, szuggerálni annak erejét és szabadságát?

Modern mondanivaló ez, másodszor, mert nemcsak a Korból jött, a Kor világnézetéből szűrődve: hanem a Kornak szól, fontos biztatással, választ hozva neki s választ várva tőle.

A lelkiség szabadságot jelent, s a szabadság tudata csakugyan fontos biztatás; fölcsillantani az Élet minden kényszerűségeinek mélyén eltemetett, fojtott, feledett szabadságot és felelősséget: igazi korszerű misszió. Teljesítése visszaadhatja a Szellemi Kultúra presztízsét.

Az Élet teljes és nem egyoldalú - klasszikus és nem naturalista - ábrázolása betöltheti ezt.

A szabadság csíráiban feltárni a Jó lehetőségét: nem hazug orvosság és nem romantika. Épp ellenkezőleg: a naturalizmus pesszimista romantikájának megtagadása kell ma ehhez.

Klasszicizmus: az inga visszatérése a kilengések után. Nem új kilengés ellenkező irányban: nem reakció. Klasszicizmus, túl már minden modernségen; túl a Jónak és Rossznak tudásán.

Hinni és hitet adni: nem naivság. Ellenkezőleg: felelet az a gyötrött kor naiv csüggedésére, mely már nem hisz a szabadságban, a Szellem hatalmában, a Jó lehetőségében: mint a gyerek előtt, ki megütötte magát, sötétbe borul a világ.

(Holott csak tovább kellene látni! csak egy kicsit gondolkodni kéne! hogy megnőtt a Szellem, mióta állatok voltunk! mi mindent alkotott! mégis csak társadalmat! a régi vadság helyett! noha még ez is vad: de nem bolondság-e azt gondolni, hogy a Szellem megáll itt? amíg hisz önmagában, meg nem áll!)

Elfogulatlan átérzése az Életnek lehetetlen, hogy ezt a Hitet ne erősítse! Elfogulatlan és teljes művészet! Nem tendencia, s nem idealizálás: mert mit ér a Jó hite a Rossz tudása nélkül? De klasszicizmus: azaz teljesség! nyisd ki szemeidet, s tekints tennen mélyeidbe, világ! merd látni, mily rossz vagy, s merd megérezni, milyen jó vagy!

Ez a Művészet! Klasszikus művészet! teljes, elfogulatlan, a Kor érzelmeivel és irányaival nem törődő alkotások: s mégis azok, amelyekre szüksége van a Kornak: amelyek erősítik az Életet!

Így töpreng az író, valami Oltár előtt: az istennő bizonnyal neveti. Évek golyói gurulnak lábainál, s néha megcsillannak aranya visszfényében. Valahogyan csak lesz; addig is: hadd legyen szép az oltár!

1925

SÁRKÖZI GYÖRGY KÖNYVE

Sárközi első könyvét úgy kell üdvözölni, ahogy üdvözölnénk egy váratlan fölzengő madárhangot az erdő pillanatnyi csöndjében: a magyar erdő gazdagabb egy hanggal. Gyöngéd, s ha szabad így mondanom, diszkrét hang ez, de egészen határozott karakterű: semmi más hanggal össze nem téveszthető. Sárközi az egyéni szó varázsát, az egyéni zene hatalmát bírja; megfoghatatlanul egyéni lejtését a versnek, mely mindenütt érezhető, de talán csak lekottázva lenne definiálható. Sárközi nem hasonlít azokhoz a fiatal költőkhöz, kiknek sokszor hangosabb egyénisége expresszionista külsőségekben, többé-kevésbé különc alkalmazású szavakban vagy valamely kiválasztott és kisajátított versformában azonnal szembeötlik. Sárközi is választott magának versformát, melynek ütemeibe szinte önkényt és természetesen ömölnek érzései; de egyéni hangja független ettől a formától, s rövidebb vagy kötöttebb sorokban egyformán és félreismerhetetlenül kihangzik.

Holott ez az egyéni hang nem jelent valami különös vagy bizarr hangot. Ellenkezőleg: alig tudnék mondani költőt a fiatalabb generációból, kit oly szerves és belső kapcsok fűznének őseihez, a magyar líra régibb művészeihez, mint Sárközit. Lényegében konzervatív lélek; s jóllehet plántáin megérezni azt is, hogy az Ady termékeny viharának másnapján keltek ki, gyökereik még mélyebbre nyúlnak, a magyar poézis múltjának földjébe, egészen Vörösmartyig, kinek nemes zamatai atavisztikusan átütnek számos verse ízén. De Sárközi egyénisége távol áll a Vörösmarty lázától és az Ady dacától egyformán: őt teljesen a saját színeiből kell kifesteni.

Mindenekelőtt fiatal egyéniség ez, friss és, hogy úgy mondjam, romlatlan. Fiatalsága nem hasonlít a Petőfi lázadozó fiatalságához: inkább az áhítatos fiatalság ez, szeme fölgyúlva az első ideálokon. Neki még inkább élménye az ideál, mint a valóság, s éppen ezért idealizmusa konzervatív tud maradni: hiszen magában uralkodik, és nincs amivel összeütközzön. A forradalmi költészet ott születik meg, ahol az ideál ellentétbe jut a valósággal. Sárközinél erről nem lehet szó, mert nála a valóság egyszerűen nem létezik. Sárközi mélyen vallásos lélek, ki a föld virágaitól az ég csillagain át egyenesen az Istenig szárnyal; tisztelettel teljes, és ha nem kompromittálnák annyian ezt a szót, azt mondanám: hazafias lélek, kinek hazája romlására legfeljebb sóhaja van, de ostora nincs; s még ez a sóhaj is szinte mint túl közeli realitás hat ebben az éterikus költészetben. Míg más ifjú költők valósággal tombolnak a modern élet attributumainak a költészet számára való fölfedezésében: Sárközi mintha csak oly világban élne, mely csupa virágokból és csillagokból áll, s még Párizs ragadó forgatagában is oly tisztán és külön áll, mint egy bámuló gyermek, kinek álmai tisztább és magasabb régiókban járnak.

Valami bűnbeesés előtti költészet ez. Könyve ezt a szép címet viseli: Angyalok harca. De több köze van az angyalokhoz, mint a harchoz. Angelikus és archangelikus költészet ez, mint a Shelleyé: de ha Shelley kardos arkangyal, Sárközi a szelídekből való. Ám e szelídség nem jelent erőtlen szárnyakat. Az ily éteri költészet kiválóan alkalmas a tiszta zene és szépség birodalmába röpíteni, mint a Shelleyé is, és Sárközi valóban birtokában van a nagy Líra zenés és elröpítő hatalmának. Az érzékiség hiánya csak könnyebbé és szállóbbá teszi, de nem hidegebbé: s szűzies szerelmi versei közt elragadóan mélyek és gyöngédek akadnak, mint A távoli kedveshöz vagy a Virágok beszélgetése. Sárközi sokszor különös ösztönnel homlokáról beszél ott, hol más költő szívét mondaná. De ez a homlok tüzes, mint az angyaloké. Szűzies titkai érzelmi erejükben a legnagyobb szenvedély titkaival ekvivalensek, úgyhogy e szemérmes lélek még legangyalibb magakitárásával is bűnbeesettnek érzi magát, mint a tilos szerelemben megfogant leány. E különös titkot vallja meg talán legszebb versében, melynek a címe: Szépségek s fájdalmak anyasága.

Érzései és sejtései tele vannak ily "finom remegésekkel". Néha pedig szinte misztikussá és mitikussá erősödnek, s a világ és túlvilág titkai borzongják át, mint a különös Zarándokút-ban.

A zene, amit e sejtelmes szépségek hordozójául legtöbbnyire fölzenget a költő, a szabad vers egy különös fajtája, amelynek genealógiája talán még Kaffka Margiton kezdődik, de Sárközi oly sajátosan kifejlesztette és fölgazdagította, hogy ma már az ő versének lehet tekinteni. Tulajdonképpen nem is szabad vers ez, mert teljesen kötött; nemcsak a rímmel, mely nélkül Sárközi ritkán alkalmazza, hanem tökéletes ritmussal is, melynek szinte pontos szabályait lehetne fölállítani, s a hagyományos magyar verseléstől főleg talán abban különbözik, hogy időmérték és hangsúly különösen összejátszik benne, a főszabályt talán a természetes magyar beszéd önkénytelen "hangízületei" adván meg, melyeket Arany László fedezett fel a magyar verstan számára.

Sárközi kötete több év termését foglalja magában, s az évszámok lehetővé teszik, hogy nyomon kövessük fejlődését. E fejlődés folytonos mélyülés és gazdagodás: mint egy virág kibontakozása. Az utolsó versek a legszebbek, s önkénytelen megfeszítik várakozásunkat. E fejlődés, mely önmagához való hűséggel párosul, a legnagyobb remények kezese. De Sárközi több már ígéretnél. Ifjú költőink egymás után szólalnak meg; csak minap kaptuk Szabó Lőrinc és Bányai Kornél új könyveit, melyeket meleg érdeklődésünk köszöntött. Mily öröm most Sárközi termését is begyűjtve látni, s érezni, hogy jönnek, hogy itt vannak! Sárközi egy versében korunk süketségét panaszolja: a költők egymásnak énekelnek, s már nem is érdemes énekelni... "Hát így lesz vége e hazának? előbb a nyelv, aztán a többi tagok / Bénulnak meg, szárnyunk a porban ver végsőt s már a sziv se dobog..." De mikor kötetét elolvassuk, érezzük, hogy a magyar lélek nyelve még nem béna, hangos és zenés szívdobogást hallunk, és szárnyakat látunk az ég felé csapódni...

1926

1

Nincs költő - még Ady Endre sem -, aki annyira összeforrott volna a Nyugat-tal, mint Gellért.

Nem arra az összeforrottságra gondolok, amivel küzdelmeinkben mint társ állt közöttünk; együtt élt és lélegzett folyóiratunk életével, s mint okos testvér, egy tudott lenni mindnyájunkkal, holott lelke oly külön világban lakozott, távol mindenkitől.

De költészetének is minden lélegzése egyúttal a Nyugat-nak egy lélegzése volt.

Szinte valamennyi verse a Nyugat-ban jelent meg.

Ez a nagyszerű palánta teljesen itt gyökerezett, virágzott, terebélyesedett, mint fa a jó földben. Lehet-e nagyobb büszkesége folyóiratnak? (S kivált a mi szellemi életünk sivatag és sziklás talaján.)

S ha a kert adott földet a palántának: viszont e palánta volt egyike azoknak, melyekből előállt, melyek kertté tették. Gellért ott volt a Nyugat bölcsőjénél. Sőt a Nyugat legelső őse, a Magyar Géniusz, már munkatársai közé számíthatta ezt a fiatalembert, aki még akkor valódi gyermek volt. (De verse felnőttebb, mint az akkori "nagyoké".)

Gellért bizonyos értelemben a Nyugat költőinek doyenje. Noha alig idősebb minálunk, s mindenesetre jóval fiatalabb Adynál. De mikor messze, vidéki számkivetettségünkben, először olvastuk nevét a Nyugat-ban, ez minekünk már ismeretes név volt: mint egy beérkezett, érdemes költő neve, ki íme, a fiatalokhoz csatlakozott.

S mikor először kaptuk meg levelét, sugárzóan szép és intelligens gyöngybetűit, melyekkel első verseinkhez gratulált: úgy éreztük, mint egy tekintélyes, idősebb testvérnek elismerését, mint egy felavatást. Hányszor kaptuk meg ezeket a lelkes betűket azóta, mindenféle Nyugat-ügyekben, mindig egyforma melegséggel szuggerálva.

Gellért már akkor is az volt, aki ma: páratlanul önálló költő létére páratlanul megértő és lelkes élvezője más költők művészetének.

Nem az egyetlen ellentmondás, mely lényében rejlik. De egyike azoknak, melyek legjobban magyarázzák nagy népszerűségét társai közt, s hosszú népszerűtlenségét a közönség körében.

A közönség különben sem szereti az ellentmondásokkal teli, talányszerű egyéniségeket, akiket nem tud behelyezni a hírnév kész skatulyáiba.

A tüzes, lángoló, erotikus költő könnyen jut a közönség kegyeibe; s könnyen bejut a boldog családi élet illedelmes magasztalója is. De hova tegye a közönség a családi életnek azt a poétáját, aki a konvenció illedelmétől éppoly távol marad, mint az erotizmus izgató l'art pour l'art-jától?

S még mélyebben behatolva Gellért költészetébe, az ellentmondások megsokasodnak.

Bizonnyal hűvös, tartózkodó költészet ez, elegáns és játékos: mégis alig lehet képzelni őszintébbet, kevésbé titkolózót, életesebben komolyat; ez a kesztyűs kéz néha kényes dolgokról rántja le a leplet.

S bizonnyal kötött költészet ez; van benne valami zártság; s mégis pongyolább, közvetlenebb, s oldottabb formájú is, mint kortársai közül bárkié; noha ez az oldottság csak látszólagos.

Gellért nem keresett új formákat, mint kortársai: ő elfogadta elődeink jambikus versét, lazítva azt a saját egyéniségének törvényei szerint. S mégis, senki sem jutott oly hamar annyira önálló, "saját külön" formához, mint épp ő.

Éppily ellentmondásokat mutat nyelve, mely egyszerre tud közvetlen és hideg, ellágyult és csillogó, mindennapi és magasztos lenni.

Ez az ellentét a mondanivalóban gyökerezik. Osvát Ernő megállapítása óta (aki Gellért költészetének fő-fő rajongója és ismerője) köztudottá vált Gellért reálizmusa: de még nem hangoztatták eléggé ideálizmusát; mert van-e ideálisabb költőnk nála? van-e ki az élet valóságain túl és azokon keresztül is oly hittel függesztené az ideák normáira szemét: arra, aminek kellene és kell majd lenni?

Minden komplikáltságok mérséklik hangját, és megakadályozzák, hogy túlzó legyen bármely irányban: reálizmusa nem fajulhat vad és durva naturálizmussá, mely a tömeg piszkosabb ösztöneinek hízelegne, ideálizmusa sem csaphat a valóságokat félrerúgó, romantikus forradalmárkodásba.

Csupa oly ok, mely megnehezíti népszerűségét.

Semmiben sem hízeleg a mai ideológiának: mint azok, akik magyarságukat ordítják minden szóban; vagy akik ellenkezőleg, nemzetükkel való meghasonlásukban kéjelegnek.

Nem csoda, ha hangos és vásári irodalmunkban (mely mind amerikaiabb jelleget ölt) ez a halk és diszkrét költő soká szenvedte a méltatlan mellőzést. De a láng nem marad végletekig a véka alatt. Fölgyújtja a vékát, s még fényesebb lesz, mintha sohasem borult volna az rá.

A magyar Poézis templomában Gellért külön kápolnát emelt magának, melybe mindig tisztelettel lépünk. A Nyugat kötelessége, hogy mécseket gyújtson e kápolna körül.

2

Gellért Oszkár új versei meglepetésként hatnak azokra is, akik régóta ismerik. A meglepetés nem valami váratlan fordulatnak, gyökeres változásnak vagy új iránynak szól. Ilyesmi nem mindig erő jele; sokszor gyöngeségé. Gellért az, aki volt: s hirtelen kivirágzása nem valami gyanús "új korszak", csak új évszak, páratlanul gazdag és termékeny. Épp ez a meglepő: hogy ennyire hű maradt önmagához, s mégis ilyen új: mint valami kirobbanó tavasz: természetes, mégis csodálatos.

Gellért magányos költő; a magány ereje ez az autonóm élet. Ő mindig magában és a maga törvényei szerint növekedett, a saját csöndjében s a természet kipusztíthatatlan produktumainak biztonságával fejlődve. Jelentkezésében megelőzött mindannyiunkat, s hamar kialakította a maga versét, elszakítva a köldökzsinórt, mely elődeihez fűzte. Azóta nem néz se jobbra, se balra, csak a saját formáit éli ki, mindig teljesebben és gazdagabban mondva újra ugyanazt az örökegy mondanivalóját, amit ismeretlen mélyekből misszióként magával hozott. Soha teljesebben és gazdagabban, mint ez új kötetben.

Ilyen a költészet: mint a virág, mely nem ölt új formát, csak a magáét teljesíti ki, ami valahogyan már a magban megvolt.

Gellért új könyve a szerénység szavaival végződik, egy "utószó"-szerű versben: "Lehet, hogy költő már csak voltam, / Vagy hogy csak ezután leszek!" Az egész könyv tiltakozik e szavak ellen: mégis érezzük, hogy azok nem puszta szólamok, s szerénységük mélyében csalhatatlan önérzet búvik. Egyrészt a megállíthatatlan növekvés érzete ez, mely mindig a jövőbe helyezi igazi gazdagságát, s melynek számára minden hódítás csak még nagyobb hódítások lépcsője s záloga; másrészt a saját primitív mélyeinek örökké éber érzete, mintegy a mag ősi gazdagságának kötelező emléke a virágban: mert tehet-e a virág egyebet, mint, hogy mennél teljesebben kibontja és kinyilatkoztatja azt a gazdagságot - ami valahogy már a magban megvolt? Gellért egy helyt az embrió ős pózáról beszél: ahogy feküdt anyja szíve alatt. Fejemhez emelt karokkal, / Halántékom mellett az öklöm". Ezt az élet előtti pózt ismétli az élő minden éjjel, mikor - az álomban - visszaszáll önnön tudattalanának mélyébe. S ebben a pózban kívánja a költő a halált, az örökkévalóságot is. Ha valakihez, bizonyára hozzá illik e különös nosztalgia, szimbolikus módon: mert mi másban áll a költő törekvése, mint a tudat eszközeivel visszatalálni a tudattalan élet ős és igaz attitűdjébe - ami annyit jelent, mint visszatalálni önmagunkhoz, az elveszett paradicsomba, az abszolút őszinteségbe, a természet romlatlan kéjéhez s végtelenül rafinált egyszerűségéhez.

Mindez benn van a költő önmagához való hűségében, mely túlnyúl a születés dátumán, s valóságos metafizikai honvágy.

A tudat csákányával föltárni a tudattalan mélyén rejlő kincseket, s a téveteg és hazuggá csavart ész fonalán nyomozni ki a csalhatatlan és megvesztegethetetlen ösztönök feledett édenét: bizonnyal paradox feladat; pedig Gellért ilyesmiben fárad. Témái mindig vágyak és ösztönök: egyéni s társadalmi életünk mély s gyakran titkolt vágyai s ösztönei; s művészete voltaképp pszichológiai művészet. A Szerelem és Család ösztönei; a nemes Barátság mély ösztöne; az Emberi Haladás hangyaösztöne; ösztönös bámulata minden emberi nagyságnak; s végül a Jóság és Béke kiirthatatlan vágyai: ezek a gellérti témák. Mily szelíden hangzanak, s valóban szelídek is; mégis oly nehéz őket igazi valóságukban lefesteni, s vihart tudnak verni a mái lélekben, mint rácson vergődő galambszárnyak. A Szerelem és Család ezer konvenció nyűgeivel és hazugságaival van összebéklyózva; a Haladás álmai fúlva és lihegve küzdenek, s a Béke szent vágyát sokszor és sok viszonylatban még bevallani is vakmerő és szentségtörő forradalom.

Az ösztönök eltévednek a Tudat útvesztőiben.

Mily biztonságra kell szert tenniök a költőben, hogy egy pillanatra se veszítse el őket s szinte játékos nyugodtsággal tudjon ez útvesztőben eligazodni! Szerelem és Család, érzéki és lelki ösztönök, béke és forradalom, különös vonatkozásokba kerülnek a modern lélekben: milyen nehéz az ősit, az igazat megtalálni! A versnek néha beretvaélen kell táncolnia, s meredélyek szélén illegnie, hol a Tudat okvetlen leszédülne: de a költő ösztöne mindenekfölött nyugodt, játékos, sőt kacér tud maradni.

E kacérság nem a komolyság hiánya, hanem az ösztönös nyugalom és biztosság jele. Gellért költészete vallomásszerű, de egy bölcs önismerő és semmi emberit nem szégyenlő igaz lélek nyugodt vallomása.

Mégis: vallomás; olyan dolgok bevallása, amiket alig szoktunk ily nyíltan kitárni, amiknek feltárása mai modern életünkben ezer pszichikai és konvencionális nehézségekbe ütközhetik. Áll ez a szerelmi és családi versekre éppúgy, mint az emberibb jövő hitének álmaira: noha itt is, mint ott, a legnemesebb érc olvad ki az őszinte kohóból. Mindez formailag is észlelhető a versek alkatán; melyekből gyakran többszöri nekikészülődés után buggyan ki maga a vallomás, s mesterkéltnek látszó szimbólumrétegeken átjutunk a tulajdonképpeni mondanivalóhoz. Ez a mesterkéltség tulajdonképpen nagyon művészi, s egyáltalán nem áll ellentétben magának a vallomásnak egyszerűségével és igazságával. Ez csak a mélységet jelzi mintegy formailag, ahonnan a vallomás föltör, az akadályokat, melyeken át föltör.

Ezek az akadályok maguk is egy részben formai természetűek. Az ész, a szó inkább a konvenciók nyelve, mint az ösztönöké, s minden költő voltaképp valami nehéz műfordítást végez, idegen nyelvre fordítva ösztönei beszédét. A legtöbb nem is a szavak értelmében bízik, hanem zenei szuggesztiójukban, hangzásuk és asszociációik imponderábiliáiban. De Gellért, noha finom zenét képes a nyelvéből kicsalni, nyíltabb és beszédszerűbb vallomásra szomjas, szívesen és fölénnyel mond le az olcsóbb zenéről, s derűs makacssággal keresi és halmozza a szimbólumokat, melyek vágyait és érzéseit az értelem számára is közel vihetik. Néha úgy jönnek e szimbólumok és ötletek egymás után, mint folyton erősbödő kalapácsütések, melyek, bár a kalapács maga hideg, lassankint átfűtik a verset, míg kipattan a szikra, mely az egészet megvilágítja.

Ilyen módon a külső forma is távol van a szokványos verszenétől; de még távolabb az elfolyó és tagolatlan "szabad verstől". Gellért, aki közvetlen elődeink jambusi verséből indult ki, hamar fölszabadította a jambust, de megtartotta a rímet, mely az ötletek és képek értelmi tagoltságát és rétegződését hangsúlyozza; sőt legszabadabb verseiben is szeret megőrizni bizonyos tágított lehetőségű strófaszerkezetet, mely távoli rokonságban van az úgynevezett gondolatritmussal, s a fokozatos szimbólumok lépcsőzeteit emeli ki. Művészete idegen a ma divatos enjambement-orgiák művészetétől: verse a mondanivaló tagolódását szereti követni, s hogy úgy mondjam, inkább bőr, mint ruha. Szeretem ezt a verset, különös keménységét, s majdnem így mondtam: puritánságát, mely nemegyszer - mint a Szent Rútság című költeményben - szinte már monumentális hatásokat vált ki, noha máskor kacér és játszi tud lenni, s úgy viseli a rímeket, mint a meztelen bőr a pajkos szalagokat.

3

Ilyenkor, karácsony táján, némely nap szinte félóránként kapok könyveket és könyvcsomókat. Soha annyit, mint az idén. Különös érzés, otthon ülni vagy heverni, mozdulatlan, s érezni, hogyan ömlik elibénk, s gyűlik ijesztő tömegekben mögénk ez a betűáradás. Az embert bizonytalanság érzése fogja el, alighogy fölfigyelne valamire, már újabb hullám követeli figyelmét, nincs megállás, az értékek érzése elvész itt, a címtáblák, színes borítékok hangosan kiáltanak, s egyiknek kiáltása elnyomja a másikét, az irodalom folyama meggyorsul, majdnem oly gyorssá válik, mint az újságírásé, ahol a reggeli újság estére elavul s "történelmi relikvia" lesz, a literatúra nem nyugodt kincsek gyűjteménye többé, nem sziget és menhely, hanem a folyón úszó kortörmelékek egyforma, végérhetetlen menete; alig érkezünk pillantást vetni rájuk; némelyik megcsillan egy percre, s aztán ismét eltűnik szemünk elől...

Hová lesz ez a rengeteg könyv? ki olvassa? micsoda varázslat folytán hajtanak ki egyik napról a másikra, mint a gombák, a legrosszabb időben? ma, mikor sem kiadó, sem közönség, hogyan lehet, hogy mégis több a könyv, mint valaha? Talán vigasztaló ez az áradat, mert valami homályos ösztön, valami szent vágy szívós vitalitását mutatja, az irodalom, a kultúra felé... De egyúttal fenyegető is: ki tud még itt tájékozódni majd? nem bátortalanodik-e el az a kevés közönség is aki maradt? nem tűnnek-e el az igazi értékek a tömegben? mi lesz azokkal a könyvekkel, amik többet kívánnak egy pillanatnál a figyelemből? nem lesz-e itt minden semmivé? s nem lesz ez a sok egyenlő a semmivel? meg tudja-e itt állítani az időt maga a művészet is?

Pedig a művészet is jelentkezik, az időtálló és időt megállító. Szerényen jön, egy könyv a többi között, egy vékony versesfüzet, sárga borítékkal, kis arany hullám az áradatban, mintha semmi különös sem volna... De a címe már úgy hangzik, különös zenével, mint egy dallamos óraütés: Hajnali három... Az ilyen óraütés is, mintha megállítaná egy pillanatra az időt... Hajnali három: ez a költő születésének órája, szimbolikus óra, mely egy dalnokot, egy érző és visszazengő lelket adott a világnak.

S a cím fölött Gellért Oszkár neve.

Ez a név azok közé tartozik, amiket a mai fiatalok már az irodalomtörténetben olvasnak először, s amiket onnan nem lehet többé kiradírozni. Mert az irodalom, amit ez a történet regisztrál, nem áradat, hanem fejlődés. Jelenségei nem a hullámhoz hasonlítanak, mely eltűnik, hogy átadja helyét a következőnek. Inkább az épületkőhöz, melynek fontossága csak növekszik, ha új meg új kövek rakódnak fölébe. Vagy a faághoz, melyből új meg új hajtások fakadnak... Ahogy egy fiatal kritikus, Gellért fejlődéséről szólva, éppen ezzel az ág-hasonlattal élt. Az az ág, mely Gellért Oszkár költészetét jelképezi, egészen külön irányban indult az ég felé, s külön magasságot hódított meg magának. Nélküle a fa ma már csonka volna. Ha csak a legkülsőbb formára, nyelvre és versre gondolunk is: Gellért verse egy új lehetőséget, egy új szabadságot jelentett a magyar verselésnek, egy-egy ríme is, egy-egy fordulata, megannyi új, elért kis gazdagságot, mely most már örökre megmarad.

Soha ez a gellérti nyelv és vers nem jelent meg a művészetnek azon a fokán, mint ebben az új könyvben. A nemes és fesztelen oldottságnak elegánciája, mellyel ez a költő a múlt század végi magyar poézis kosztümének merevségét meglazította, megvan a legújabb versekben is, és Gellért voltaképp ma is a régi Gellért-verset írja, melyet az iskolának éppúgy számon kell majdan tartani mint, mondjuk, a Balassa-verset. A költő hű magához és lelke zenéjéhez. De ebben a hűséges zenében mindig több a belső komplikáltság, mindig nagyobb a rejtett gazdagság, mindig pazarabb a változatosság, az új kötet egy-egy versének csak többszöri olvasás után jövünk rá minden zenei titkára, csak kutatva fedezzük föl minden rejtett rímét, minden zenei visszatérést, s muzsikájának a forték mögött megbúvó pianissimóit. A Gellért-vers ma már egész orkeszter, s érdekes megfigyelni, amint, anélkül hogy kilépne magából, lassankint meghódítja, s magába olvasztja a régibb magyar költészet egész klasszikus formakincsét, a lebegő anapesztustól a magyar méltóságú alexandrinig... A mai magyar líra nem nagyon gazdag zenében s művészetben. Az öregek feszesen viselik kinőtt ritmusaikat, a fiatalok megvetik a szavak zenéjét. De Gellért könyvéből zene és művészet zeng: az egész könyv muzsikál, mint a címe, a dallamos óraütés, a szimbolikus óraütés, időben és időt megállítva. Hajnali három...

Versről, formáról, zengésről beszéltem: de a költészetben ez valahogyan mindig egy a tartalommal. És a Gellért-vers fejlődése a Gellért-költészet egész fejlődésének szemléltető illusztrációja. Vannak költők, akik úgy fejlődnek, hogy mindig kilépnek magukból, mindig továbbmennek, vagy új irányba fordulnak, nem mintha elvesztenék azért régi énjüket - de nőnek, mint a növény, haladnak, mint az utas... Ezek csak lassan, fokozatosan fedezik föl a birodalmat, mely az övék, s lehetőségeiket maguk sem sejthetik előre. Vannak mások, akik birodalmukat már első lépéseikkel körbejárják. Minden újabb körútjuk már ismert területen vezet. És mégis, minden új körút új fölfedezés és hódítás.

Gellért ezek közé tartozik; mondanivalóban úgy, mint formában a "magához hű" költő típusa ő. Már első versköteteiben megjelenik költészetének majd minden témája: mintegy bekeríti a maga mindenségét. Érdekes megfigyelni, amint ezek a témák a további kötetekben újból és újból fölbukkannak, folyton mélyülve és gazdagodva. Az ilyen költő nem keres folyton újat; nem akar "továbbmenni", de mindig erősebben áll helyén; minden új kötete több, mint az előbbi, éppen azért, mert nem vágyik más lenni. Változni, továbbmenni, mindig kétes kaland; egyetlen biztos útja a nyereségnek, a költő, mint a bányász számára, a mélységbe vivő. Ez egyúttal a legnehezebb és legizgalmasabb út is; a virág nagyobb utat tesz meg a gyümölcsig, mint Wells hőse a holdig; Gellért ezt az utat választotta.

Sajnos, nincs idő most, nyomon kísérni a gellérti témák fejlődését. Ezt a témakomplexumot könnyű lenne pedig szálakra bontani, s iskolás módra címszók alatt csoportosítani. Így például: Szerelmi és családi líra. Az érzéki képzelet játékaitól a "szent rútság" áhítatáig. Vallási líra. Ókeleti és görög mitologikus fölidézések, keresztény nosztalgiák. Severus császár kápolnája, "hol Orpheusz és Jézus szobra áll egymás mellett". Művészlíra, a költő csüggedései, mély alázata, önbiztatásai, önérzete... Emberi líra, a közösség és humánus erkölcs lírája, prófétai bölcsesség és bizalom, olykor prófétai kétségbeesés, mely farkas, üvöltést s vércsevijjogást szeretne kölcsönkérni...

Farkasüvöltés és vércsevijjogás azonban nem hangja ennek a lírának, mely férfiasan büszke és okos és nőiesen gyöngéd. A költő intelligenciája bejárja az emberi érzésvilág minden végleteit, s nem kell hinni, hogy Gellért azért, mert önmagához hű költő, témaszegény volna vagy egyhangú. Mint ahogy a Gellért-vers annyi különböző változatot tud ölteni, és mégis mindig egy marad: úgy a Gellért-témák is mindig új alakban jelennek meg, és komplikálódnak, mégis egyetlen lélek szól belőlük. Végleteikben semmi végletes nincs, ellentéteik összhangot adnak. A vad Orpheusz és a szelíd Jézus egyetlen emberi lélek lélegzete, melyben szabadság és gyöngédség egyesül. A gellérti lélek bölcs, mérsékelt, s mégis van benne valami dionüszoszi. Teljesen modern, mai, s mégis ittasa ős mitológiáknak. Pogány és mégis keresztény, erotikus és mégis spirituális. Az asszonyok kedvesei és nővérei egyszerre. "Szent akkor is, ha meztelen." Lágy és fogékony, mint a viasz, s tiszta és kemény, mint a márvány. Férfiköltőink közt talán ő a legférfiasabb, s egyszersmind ő a legnőiesebb. Hűség és derékség költője: de egyúttal a teremtő Szeszélyé is.

A "férfi" itt nemcsak nemet jelent, hanem életkort is. A költő az élet csúcsán áll: magasabban, mint valaha. Tisztán művészet tekintetében is. Az új versek némelyike a régi gellérti témákat legtökéletesebb kifejezésükben mutatja, mesterségileg is legérettebben. Ezek a versek tarka, lengő, olykor kacér szóöltönyük mögött az érettség világnézetét rejtik, leszűrt és tömény igazságot, azt a bizonyos nyugodt és magasból néző életfilozófiát, mely egy nyárspolgár szájából hallva közhely lenne, s a költő ajkán a legmélyebb emberi bölcsesség. "A teremtés rendje nem az, hogy a vének temessék fiaikat." A költők legfontosabb mondanivalói, Homérosztól kezdve, mindig ilyen közhelyek voltak. Aki a közhelyeket meri és tudja újból fölfedezni, bátrabb és nehezebb cselekedetet művel, mint a paradoxonokat hajhászó ifjú vagy a tagadó, cinikus vén. Ez a költő nem gyermek már, és nem öreg még: a hullám fentjén áll, egy ritka egyensúlyi pillanatban.

Itt minden együtt van. Az ifjúság lobogásai még nem haltak el, de már megjelentek az öregség első gondolatai is, messze megelőzve magát az öregséget, s új tárgyakat hozva a régi témák mellé. A költő kezdi megcsinálni életének számadását, megérteni sorsát, rendeltetését. Egy pillantást vet költészetének gyümölcsöskosarára szerényen, de mégis önérzettel. A halálra is gondol, csupa bátorság és tudatosság. "Akik szerettetek, adósotok maradok, de másnak bizony nem tartozom semmivel - mondja -, s a többi nem fontos." S látja maga mögött sorakozni már utódait, fiatalabb költőtársait, s nemes, atyai gesztussal int feléjük. Semmi sem próbálja meg jobban a karaktert, az emberi és költői lélek igaz és ellenálló voltát, mint a férfiéletkor e nagy fordulója. Mint ahogy korai délután, még az alkonyat messze van, mégis már nőnek az árnyak, az ember egy pillanatra egyedül marad, s egyszerre megérzi, hogy este lesz: ez a hangulat az, amelyben a lélek ereje megválik. De nemcsak ereje, hanem jósága is, ami talán mindegy. A költő aki életének e megpróbáló délutánján a hajnali háromra gondol, a születés és halál szimbolikus órájára (mintha az egyenlítő a sarkokról álmodna): erős és jó lélekként áll előttünk, s az a rokonszenves költőattitűd, amelyben a fordulóra ért nap sugarai között megpillantjuk, tiszteletünket és szeretetünket egyformán megérdemli.

1926-1933

Az én könyvtáram nem valami bibliográfiai érdekesség. Mégis bizonnyal sokat tudnék beszélni róla. Az ember mindig sokat tud beszélni arról, ami lelkéhez, életéhez, szinte-szinte saját magához tartozik; mindenki kimeríthetetlen, ha szónok és téma egy személyben. Ez a könyvtár egy kicsit én vagyok. Noha régóta alig számíthatom magam az "olvasók" közé, s bizony megesik, hogy hónapokig nem ejtek egyetlen csorbát a tömött polcok vonalain. Az író, ha nagyobb terjedelmű könyvön dolgozik, nem ér rá olvasni. Oly építész ő, aki nem utazhat, hanem ott kell maradnia épülő háza mellett. A szellemi rabság egy neme ez. Mikor a nyáron egy kissé fölszabadultam, s hosszú évek óta először ismét olvastam egyet-mást, úgy éreztem magam, mint a pincér, ha civilbe öltözik, beül az étterembe, mint "vendég", s ő rendel. Ritka vasárnapok.

Mindazonáltal ez a kedves könyvtár hosszú hűtlenségem dacára is hű maradt hozzám, őrzi emlékeimet, gondolataimat, egész életemet, s csodálatos módon még hűtlenségem idejének emlékeit is. Nem szakadt el tőlem, s nem halt meg, nem állt meg fejlődésében, még ama legsúlyosabb évek alatt sem, mikor a szegény magyar írónak nemcsak ideje hiányzott az olvasásra, hanem pénze is a könyvvásárlásra: a könyvtár mégis élt, nőtt, különösen, magától, bizonyos természetes szaporodással, mint az élő szervezetek. Így rakódott le rétegekben egy látható élettörténet, mint a korallok palotái, eleven és folyton növekvő, kemény sejtekből épülve, mert még legrosszabb időmben sem mondtam le egészen arról a fényűzésről, hogy minden fontos vagy kedves könyvemet beköttessem, ha csak szerényen is, s a könyvek - mert több a könyv, mint a hely - oly tömött sorokban, s nagyság szerint pontosan illeszkedve párnázzák a szűkös falakat, mint a méhek sejtjei a kaptár oldalát.

Mindezekben már benn is, amit mondtam: hogy ez a könyvtár nem bibliográfiai értékek terv szerint kiválogatott gyűjteménye, s nem a gazdag amatőr, hanem a szegény író kizárólag használatra szánt könyvtára. Ezt mutatja már külsejében is, általában megelégedve az olcsó és praktikus tömegkötésekkel, s kerülve az amatőrség divatjait a könyvek fölruházásában vagy föl nem ruházásában, kerülve még a művészi pompát s a kényes ízlés különösebb kívánságaihoz való alkalmazkodást is. E lemondás szántszándékos, noha éppen nem a bibliofília megvetéséből ered: melynek édességét, mi tagadás, én gourmand-lélekkel tudnám élvezni. De nem szegény ember szájának váló édesség ez, s alig tudnék elképzelni szomorúbb Tantaloszt, mint egy pénztelen bibliofil. Bibliofil tehát nem vagyok, s könyvtáramat nem a tervszerű gyűjtőszenvedély hozta létre, hanem az olvasás és tanulmány változó szüksége, karöltve a véletlennel, mely sohasem igazán véletlen, s mely maga az élet.

Csak így lehetett: látható élettörténetté.

S azért bizonyos tekintetben mégis egységes könyvtár ez a pár ezer kötet, mint ahogy egy élettörténet minden változásokon és véletleneken át is egységes marad; sőt azt sem lehet tagadni, hogy éveken át némi egységes szándék kerekítette és egészítette ki, s ez mégis valami gyűjteményjelleget ad. Zömét a világirodalom régi és új klasszikusainak egyszerű és nem nagyon drága szövegkiadásai teszik ki, többnyire a maguk nyelvén, azaz görögül, latinul, olaszul, franciául, angolul, németül és persze magyarul; oroszok és egyebek lehetőleg magyar fordításban: értve, ha van ilyen, tűrhető. Ebben még némi teljességre is törekedtem. Az igazi magas irodalom nem olyan rengeteg, mint gondolná az ember, s aránylag kis bibliotékában össze lehet gyűjteni majdnem minden jelentős alkotását. Természetesen az európai irodalmakra gondolok itt, s nem azokra, amelyeknek már megértéséhez is a segédtudományok egész könyvtárai volnának szükségesek; s az európai irodalomból is elsősorban csak a verset és esszét sorozom e magas tezauruszba, regények közül csak azt, amiben igazán érezhető az a bizonyos szárnysuhogás - a nagy Költészet szárnysuhogása. Teljességhez legközelebb áll (a magyaron kívül) az angol gyűjtemény; legtávolabb attól a német és a modern olasz. Hozzá kell még tennem, hogy csak az olvasó szempontjából való teljességről van szó, s nem bibliografikus teljességről; csak arról, hogy minden kéznél legyen, amit bármikor olvashatni, s táplálékként lelkembe szívni kívánhatnék. S többnyire csak egyszerű szövegkiadásról. Bár mindig szerettem, ha ez a szöveg szép papírra van nyomva, s nagy betűkkel; s olykor még a "képeskönyvet" is élveztem, mint valami gyerek. De első kiadás vagy kritikai és kommentált kiadás, már amatőrök és tudósok dolga: engem ilyesmi csak egy-egy esetben érdekelt. Filológnak mondanak; de sohsem olvastam költőt a filológia kedvéért. Filológiát néha a költő kedvéért (amikor a költő élvezéséhez feltétlenül szükséges volt filológiai problémákkal tisztában lenni). Még a görög és latin remekírókat is inkább puszta textusban szerettem: kommentárt csak ahol a nélkül lehetetlen kivájni az értelmet; vagy ahol a kommentár maga külön érték. Mindez bizony nem nagyon mutatós, sem könyvtári, sem tudós szempontból. Teubnerek és bekötött Tauchnitzok mellett közhasználatra való kéziszótárak húzódtak meg: a Bailly-féle görög-francia, vagy a modern nyelvek egynyelvű magyarázó szótárai, a Chambers, a kis Littré, sőt a kis Larousse. (Ez jobb, mert pillanatra sem vezet ki az auktor nyelvéből.) De nem volt az antik vagy modern irodalomnak remekműve, melyet e könyvtárban el ne lehetett volna olvasni és megérteni.

Sőt bibliotékám sohasem szorítkozott a puszta irodalmi "mezőkre", s bármily távol maradt is elvében a "tudós" névtől, nem hiányoztak belőle a tudományos művek. De a tudomány is irodalom volt itt: világképet adó olvasmány inkább, mint technika és mesterség. Ez nem annyit jelent, hogy a tudományt valami népszerű összefoglalások képviselték: ellenkezőleg, az olvasó, ki e könyvtárat magának berendezte, irodalmi olvasó létére, éppoly kevéssé szívesen vette kezébe ily másodkézi, leegyszerűsített tudomány hígított nedvének kancsóit, mint ahogy nem olvasta volna például Dantét vagy Homéroszt valami megkurtított, s közérthetően kivonatolt ad usum Delphini fordításban, s épp oly mohón kívánta megismerni a Tudomány eredeti nyelvét és módszereit - akár még tolvajnyelvét is -, mint a remekírók eredeti nyelvét és stílusát. Mindennek értéséhez és élvezéséhez megadni legalább a kulcsokat: benne szerepelt e könyvtár büszke programjában. A matematikát, az emberi tudás e nagyszerű nyelvét, egész kis szekció képviselte: boldog idők, mikor a fiatalság szabad napjaiból jutott még ily nehéz nyelv tanulására, ily súlyos torna tréningjére is! De e matematika nemcsak nyelv és torna volt; hanem a látható élettörténet egyik fejezete, a szellemi kíváncsiság egyik korszaka. Egy kiesett réteg: mert e matematikai könyvtárkának csak maradékai vannak már. Elajándékoztam egy ifjú tudósnak, ki megteheti, amit a görög mondás szerint az Isten tesz: hogy "mindig matematizál". Mindig vagy soha: ez a modern tudomány alternatívája, mely előtt a szegény írónak, ki még irodalmat sem ér olvasni, bizonnyal hátrálnia kell. Az író kényszerül manap lassanként megölni magában a polihisztort, ki pedig lényéhez tartozik, mint hajdan Dante, s még Goethe korában is. E részleges öngyilkosságok folyamán a könyvtár kicsi "tudományos" része elmaradt, visszament, nem fejlődött a modern tudományok koralltornyával, mely mind bábelibb emeleteket lök föl esztendőnként. Mindegy! A tudásnak úgysem tartalma érdekelte e könyvtárt: csak formája s összefüggései a világképpel. Így a matematikának nem anyaga s praktikus eredményei, csak nagyszerű zenéje s metafizikai kilátásai; így a történetből nem a részletkutatások folyton változó eredménye, hanem csak módszerük s a nagy történetíróknak a tudós szemében tán már elavult klasszikus szintézisei. Egészben a tudománynak is klasszikusai, mint az irodalomnak: s elsősorban a tudományok klasszikusa, a filozófia, mely a módszerek és formák tudománya, s a világképek irodalma. Polcaim egy részén a filozófia történetének nagy könyvei sorakoznak. Az élettörténet egy fontos fejezete: mert ifjúkori ábrándom a Filozófia; sőt az első lap, aminek szerény munkatársa voltam - félig-meddig még diákkoromban - a Pauler Ákos szerkesztette Magyar Filozófiai Társaság Közleményei. Újabb, szomorú fejezet azután: a háború évei óta egyetlen filozófiai mű sem került többé könyvtáramba.

Így tükrözi a bibliotéka az életet: a szellemi életet, de még a külső életkörülményeket is. Íme, egy egész sor művészeti reprodukció és folyóirat: erdélyi száműzetésem idejéből, ahol a vad havasok tövében, s távol minden kultúrától, ez volt egyetlen mód kielégíteni a művészet szépségeire szomjazó szemet. Íme, egy csomó könyv és vitairat a question du latin körül: tanár korom emlékei. Íme, Dante-könyvtáram, mely életem egy egész epocháját őrzi; noha a legszükségesebb kézikönyveken, néhány fontos kiadás, kommentár, fordítás és tanulmány kollekcióján alig terjed túl. Ki és micsoda áron tarthatna itt igényt teljességre, ha csak egy kis részletkérdésben is? Néhány értékesebb kötettel barátaim ajándékoztak meg. Kisebb - nagyon hiányos - gyűjteményem van a magyar Dante-irodalom köréből és képeskönyveim közt például a Botticelli-féle Dante-rajzok reprodukcióin kívül újabbkori Dante-illusztrátorokból is (Flaxman, Genelli, Doré stb.).

Komolyabb gyűjtemény Arany-kollekcióm. Ez még tanulóéveimből kezdődik, mikor e nagy költőt s rajta át magát a Nagy Költészetet először megismertem; s részben még örökölt darabokból áll, mert nagyapám könyvtárában megleltem Arany néhány művének első kiadását. Ezeket másokkal egészítettem ki, s egy időben szinte ambícióm volt az egész, nagy Arany-irodalmat is megszerezni. Ez ambícióról, mint annyi másról, lemondtam azóta; de Arany-könyvtáram így is jelentős rétege marad a látható élettörténetnek.

Meddig áshatnék még e rétegekben, előre és hátra? A legrégibb réteg dátuma előbbi, mint születésemé: aminthogy minden élettörténet előbb kezdődik a születésnél. Régi, diákos műveltségű famíliából származom, s egész csomó könyvet örököltem. Ezek a könyvek őseimről beszélnek. Először apámról kinek jogi könyvtára, sajnos, még az én gyermekkoromban padlásra került, s jóformán elkallódott; de egy érdekes kéziratos naplóját őrzöm még, s tőle való az a Briefe über Kantische Philosophie is - a Kant-irodalom egyik legrégibb terméke -, amelyen ma is olvasható a tulajdonos neve: Babits Mihály III-adéves jogász; valamint egy európai Staatswahrsager, verses politikai jóslásokkal, a XVIII. századból. Más könyvei szétszóródhattak, még születésem előtti időkben; egy szép, régi, bőrbe kötött Faludi Ferencet ugyanavval a kedves, jogászkori beírással. Paulay Erzsi fedezett föl valahol, évekkel ezelőtt; s olyan kedves volt megszerezni s nekem ajándékozni. Több könyvem maradt anyámék részéről, ami így érthető: A család egy régi nagybácsija, Kelemen József pécsi kanonok, Vas Gereben, Tárkányi Béla, sőt a protestáns Baksay ifjúkori pártfogója - amiről különböző műveik több ajánlása tanúskodik - híres könyvbarát volt. Könyveinek egy része a család birtokában maradt, s nagyapám testvére, egy nyugalmazott honvéd főtörzsorvos, újra kezdte a K. jelzésű, egyforma barna félbőrkötéses könyvek szaporítását, ezúttal egészen más irányban: mert ő regényeket gyűjtött; a magyar nyelven megjelent regények jóformán bibliográfiai teljességű könyvtárát állítva össze, a legrégibbektől a XIX. század végéig; amit halála után Pécs városára hagyott. A K. jelzésű könyvek egy harmadik csoportja nagyapám kezében volt; s ezek közül több került hozzám is. Elsősorban latin klasszikusok szép régi kiadásai; aztán néhány magyar könyv is: a Szent István Társulat legelső kiadványai; az Újabb Magyar Nemzeti Könyvtár, mely Lisztit, Csereit, Szalárdit, Zrínyit tartalmazta; egypár editio princeps Arany, Kemény, Czuczor, Eötvös, Jókai stb.; Petőfi, a 48-i kétkötetes, selyemkötésben; Himfy második kiadása; a Pákh-féle Magyar Nép Könyvtára, melybe Arany is dolgozott; s a Kazinczy-féle Magyar Ritkaságok, a Sylvester grammatikájának s a Varjas János E vokálisú énekének szövegével. Megvan a Hármas Kis Tükör és Szirmay is, de ez már nem azonos példány; s megfoghatatlan eltűnt a Flóri-könyv, apró korom e gyönyörűsége. Kár hogy nem Pesten írom ezt, s nincsenek kezemnél a könyvek. Talán tudnék említeni néhány alig ismert és méltányolt nevet. Itt van Fábchich, a Magyarra Fordíttatott Pindárus, Alcéus, Zaffó, akit egyszer még föl kell fedezni irodalmunknak, mely ma sem jutott túl a Kazinczy lekicsinylő szavain, amiket Fábchich saját szájába ad, stílszerű skazonokban:

A hárfa zordon, de hősies; megküzdeni egy szegény, elhanyagolt, ébredező nyelven a görög ritmus és klasszikus dikció egész tömörségével és gazdagságával; Fábchich liheg, sziklákat görget, erőszakot tesz nyelven és szórenden, s közben kincseket talál: a magyar nyelv rejtett hallásait s zengéseit, melyekből mai költő is tanulhat; én is tanultam. Noha Fábchich mind e kincsekről nem is látszik tudni: neki csak az fontos, hogy az összes metrumokat pontosan leutánozza; s talán legbüszkébb a metrumok táblázatára, melyet valóságos mappa módra csatol könyvéhez: valóban rányomtatva szűkebb pátriájának mappájára, mint ahogy bélyegeink fölírását valamely honi táj képére nyomják, úgyhogy Rohonc s a többi faluk neve mellett egy-egy görög verssor képlete látható egy számmal, míg magukban a versekben minden sor után ugyanazon szám utal az illető metrumra: mulatságos berendezés, mely a derék Fábchichot oly megelégedésre hangolta, aminek döcögős disztichonban adott kifejezést:

Költői teljesítményére távolról sem volt ilyen büszke, amit a könyve elé biggyesztett másik disztichon tanúsít:

Ez utóbbi disztichont valamely családi kéz más könyvek elé is beírta. Ezek a beírások általában külön fejezetet érdemelnének, s egy késői kutató számára szinte a család történetét dokumentálnák. Egy amszterdami Tacitus elején például a következő szavak olvashatók: Natus Petrus 1749. A gazda fia születésének évét jegyezte ide. Egy Officium Rákóczianum-ban más dátum áll: In Zombam veni... az évszámra most nem emlékszem. Egy dédapám élt Zombán. Másutt babonás receptek, imádságok, latin ének- és imakönyvek levelein. Betegségekre bort rendel a bölcs, fogfájásra kökénygyökeret. Itt a szőlősgazda is megszólal: az előlapon különös vonalak, rovások láthatók, melyek nyilván a hegyre fölhordott puttonyok számát jelzik. Ismét más bejegyzés vallásos érzéseket dokumentál, néha elég különösen, mint ez, az Ószövetség apokrif könyveinek egy XVII. századi magyar fordítására biggyesztve (ez már nem családi):

Újabb réteg: Garay János költeményei, nagyapámé, akinek Garay még iskolatársa volt. (Garaynak egy diákkori, kiadatlan verskézirata is birtokunkban volt, amit Eötvös József egy levelével együtt - melyet ama kanonok nagybácsihoz intézett - még diákkoromban nagy büszkén a szekszárdi múzeumnak ajándékoztam.) Aztán Blair Hugó kétkötetes esztétikai műve, Kis János által magyarítva: ezt olvassa szegény Kőcserepy Vilma a Kárpáthy Zoltán-ban. Aztán a szerencsétlen Dömötör János posztumusz munkái, melyet anyám kegyeletből vett meg, mert ismerte a szomorú költőt, ki Heine képét levette a falról, s magát akasztotta helyébe, élő valóságban. "Nem szerelemre való emberke volt" - ahogy egy nőismerőse előttem jellemezte. Mindezek, jól tudom, nem nagy ritkaságok vagy értékek; aminthogy egy emberélet sem az; de azzá lesz, ahogy elmúlik, az időben. Már-már a saját magam szerezte könyvek is emlékek, melyekre meghatódva nézek, akár az apáméira: lévén a "gyermek apja a férfinak", s minden év apja az utánajövőnek. Itt vannak az Olcsó Könyvtár régi füzetei, amiket diákkorom filléreiből vásároltam hajdan, s köttettem be piros vászonba; itt a Hegedüs Pál-féle hagyaték; ezt mint szegedi tanár vettem át özvegyétől a furcsa, feledett vidéki tudósnak, ki ott tanárelődöm volt. Ady-relikviáim szintén történeti emlékek már, egy halott emlékei, s irodalomhistóriai dokumentumok: holott mily ifjú modernség, eleven ügyei voltak nemrég! Kaffka Margittól kedves emlékem van: egy kéziratos régi könyvecske, szépen bekötve, s a címlapra kalligrafikus írással rótta a névtelen kéz: Költészetek, melyek nagy szorgalom mellett összeszedettenek az 1834-ik esztendőben. Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi, Himfy verseit másolgatta ebbe hajdan egy ismeretlen honleány: de ma már nemcsak őmiatta emlék és történelem nekem, hanem a nagyszerű íróasszony neve miatt is, aki fölfedezte és nekem adta, tudva, hogy érdekel... És más halottak, szegény Kaposy József, szegény Király György emlékei, az elesett ifjú Békássy Ferenc néhány könyve!... A könyvtár egyúttal temető s nekropolisz... De élők emlékei is lengenek itt, kedves írótársak szelleme, kik megajándékoztak könyveikkel, fiatal költőké, kik, most lépve tán ki az iskola padjaiból, első zsengéiket küldték el, valami kis vidéki kiállítású füzetkében.

Ősök, barátok, utódok közt vagyok.

1927

Egy ember halt meg, aki igazi író volt: azaz a Szellem Embere. Mert mi más az Író? noha különös és barbár kort élünk, ahol még a Toll sem áll mindig a Szellem pártján. Nem a Tollnak, hanem a Szellemnek élni: belső életet jelent; zárkózott, nemes és előkelő életet - s ennek a halottnak élete ilyen volt.

Szerencsés messzeségben élt, távol minden szélsőségtől, magas ideálok szolgálatában.

Keveset írt; nem széles, hanem belsőséges hatásra számítva. A Szellem Embere "magányossá válik" - hogy magát a Halottat idézzem -, "nála a Névtelen Órák vívják ki jogukat", amelyet másoknál elhomályosít "a drámai és kifelé ható lelki mozzanatok egyetlen érdeke". Magányosság! de micsoda magányosság ez, mely a legnagyobb szellemekkel köt össze, valami szent testvériségben, időn és téren fölül! Mimózalélek, mely becsukódik egy durva ujj érintésére: de kitárja magát lég és ég minden éltető áramának. Ez a freemasonry segíteni is tud testvérein; ez a mimóza cselekvésre képes.

Franz F. Baumgarten németül írt. Művei a nagy áramokban úsznak, melyek Európa szellemének életét teszik; szent áramok! De Baumgarten Ferenc magyar ember volt: egy szomorú ország kertjének gyermeke, melynek fiai annyiszor szomjaznak hősen és hasztalan, elepedve, e szent Áramok felé! A magyar író tragikus helyzete talán Péterfy Jenő sorsában vált először problémájává Baumgartennek; akihez világnézetében és egész lelkialkatában közel tudta magát. A mimózalélek különös rokonszenvvel érezhette át a Szellem Emberének sorvasztó küzdelmét a durva élettel, mely ellensége a Szellemnek. Hol borzasztóbb ez a küzdelem, mint Magyarországon? Hazánk a virágokat hajtó szikla: nagy tehetségek és sivár közöny hona; s tehetségeink összetörnek a Politika végleteiben, a klikkek hálóiban, a megalkuvások útvesztőiben, melyektől anyagi eszközök híján nem bírják magukat függetleníteni. "Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat" - nem véletlen talán, hogy erről a földről szállt el ez a sóhaj! hol az Irodalom madarai vérző s gyakran tehetetlen szárnyakkal vergődnek az Újságírás drótsövényei közt.

Ismerte-e Baumgarten a magyar író helyzetét? Ha nem ismerte, bizonnyal megérezte. Így támadt hatalmas alapítványa; szívből támadt, a Szellem és a Magyar Szellem sorsával való törődésből és együttérzésből: amilyent csak Annál lehet elképzelni, akinek egész élete a Szellem életébe olvadt. Nem a "tehetség jutalmazásáról" van itt szó; nem is könyöradományokról, apró nyomorok pillanatnyi enyhítésére. Szabadságról van szó, függetlenségről és munkalehetőségről a Szellem számára.

"Oly komoly törekvésű magyar írók hathatós támogatása, akik csakis eszményi célokat szolgálnak, és így személyes előnyök kedvéért megalkuvást nem ismervén, anyagiakban szükséget szenvednek" - ekként jelölte meg Baumgarten alapítványának célját. Mily pontos rátapintás ez a mondat arra, ami irodalmunk igazi életszükséglete, s hogy úgy mondjam, egyetlen orvossága! S mily jelentőssé válhat szellemi életünkben ily fordulat, mely lehetséget ad, hogy mindig legyen néhány magyar író, a legkiválóbbakból, aki anyagi gond nélkül akár évekig dolgozhat egy munkán, akit nem hajt a pénzkeresés sürgős és kegyetlen kényszere, s aki fenntartás és megélhetésének veszélyeztetése nélkül írhatja minden irányban azt, ami szívén fekszik; egyszóval, akinek ajtajánál nem ül szögezett szuronnyal az Éhség, a szigorú rabtartó.

E nagyszerű lehetőségek, e nemes törődés, e körültekintő céltudatosság, e mindenben a szükségletekhez szabott rendelkezés, mely keményen megadja az irányt, s kellő szabadságot hagy a részletekben a körülményekhez való alkalmazkodásra: mindenképp megérdemlik, hogy meghajtsuk zászlónkat a szerény és nemes élet előtt, melynek búcsúját jelentik, s örök emlékévé válnak.

Mily nagy dolog, mily tökéletes önzetlenség, az életben a halál utániakkal törődni! Arról gondoskodni "aki helyünkre áll", visszavonult egyszerűségben szerényen és szótlanul készítni a jövőt, melyet már látni sem fogunk, örök utat csinálni az Élet árkai és göröngyei között, hogy e barbár században is nyugodtan indulhasson el az isteni utas: a Szellem utasa!

1927

1

Ignotus írt egy cikket - neovojtinát - a Teremtő indiszkréció-ról. Ez a cikk szinte követeli az írók hozzászólását; s ki szólhat hozzá több és fájdalmasabb joggal, mint én? Így mondhatnám: ki szólhat személyesebb joggal? Noha a kérdés egyáltalán nem személyi kérdés; vagy inkább: igenis személyi, de mennél személyibb, mennél fájóbban, élesebben az, annál mélyebb, általánosabb érdekű mindenkire nézve, aki emberek közt él, és az Emberről ír. Ignotus ugyanis többek közt célzást tesz arra a furcsa és kedvetlen ügyre is, mely Timár Virgil fia című regényemmel kapcsolatban támadt közöttünk: ahol az egyik szereplőben némelyek magának Ignotusnak alakját vélték fölismerni. Mondom, személyi és mégsem személyi ügy: mert hisz igazában minden regényírónak ügye ez, s magának a regényírásnak ügye. Ignotus cikkében épp az Irodalom személyi vonatkozásai mélyültek mintegy irodalomfilozófiai problémává - az író és környezete, a Valóság és Költészet viszonyának valóban vojtinai problémájává -, s Ignotus e ponton az Irodalom és Élet szembenállásának nem kevésbé vitális helyére tapintott rá, mint hajdan ama régibb Vojtina.

Mert hogy a Költő hogyan áll meg az Időben, s micsoda tragikumhoz, földi érzéseinek, legszebb barátságainak s leghívebb ragaszkodásainak mily szomorú föláldozásaira vezethet már maga az, hogy egyszerre él a saját korában és egy nagyobb s időkön felülálló létben is: az ha nem is immanens problémája az Irodalomnak, mégis a leglényegbevágóbbak egyike. S mindjárt hangoztatni kell itt, hogy nem a pamflet-írókra s kulcsregények szerzőire gondolunk, akik mindkét lábbal korukban gyökereznek, céljaik is a Kor kicsi céljai, hatásuk is természetesen korszerű és személyes hatás, melyet előre ki kellett számítaniok, s melyért nincs joguk utólag panaszkodni. A magasabb irodalom azonban nem ily korszerű és személyes hatásokat céloz; nagyobb céljai vannak, s a korra és személyeire igazában nem is lehet tekintettel másképp, mint korlátlanul fölhasználva azt eszköz és anyag gyanánt. A pamflet-író portrékat fest, s kötelessége találóan festeni azokat; az igazi Regény azonban nem pamflet, sem nem történetírás vagy életrajz; hacsaknem oly életrajz, mely teremti az életet, amelyet lerajzol: mint ama Teremtő, ki megformálta Ádám agyagszobrát, s evvel már megalkotta magát Ádámot is - s Akiből minden művész, még a legkisebb is, érez magában egy parányt. Ám a művész, még a legnagyobb is, nem a semmiből teremt, mint Amaz, s örökkévalóságnak szánt alakjait az Idő gyermekeiről mintázza - innen egy vonást, onnan egy színt, amonnan egy formát -, válogatva és összerakva, s minden mozdulat külön ellesve: mint ahogy az örök Venusok és faunok minden vonása s minden póza egy-egy hajdan eleven modell vonása s póza volt, noha ama szegény modell bizonnyal nem lehetett Venus vagy Pán. De egyikben megvolt talán a felséges szépség egy eleme, másikban a boldog állati féktelenség valamely csökevénye: amit a művész fölhasználhatott, továbbfejleszthetett, magasabb céljai szellemében. Milyen szomorú, ha e magasabb célok előtt a modellekre való mindig kicsinyes (mert korhoz és személyhez kötött) tekintet feszélyezi a művészt, mint egy Böcklint, ki prűd neje miatt nem jut modellhez!

S ilyen Böcklin minden regényíró, abban a nagy családban, mely kiterjed legközelebbi hozzátartozóira, barátaira és ismerőseire, egész nemzetére, egész korára - épp azokra is, akikhez legjobban ragaszkodik, akiket talán legtöbbre becsül! Mert céljai túl vannak az Időn, folyton, fájdalmasan ütközik össze az Idővel: holott ő is ember, s emberileg mégiscsak az Idő gyermekei vannak legközelebb szívéhez. De ő nem lehet tekintettel az emberi szempontokra; nem, még a személyi igazság és portréhűség kicsi szempontjára sem, mely a pamflet-írónak legfőbb, legkegyetlenebb imperativusa. A Regény művészét magasabb Igazság köti, neki még sokkal kegyetlenebb imperativusai vannak; szinte emberietlen szempontjai. Minő tragikum! Ez emberi világ, a személyi és véletlen Valóság, mind akit ismer és szeret, és még önmaga is, csupán eszköz neki, anyag, amellyel szuverénül bánik! Rágalmazó-e hát ő? monomániás sértegetője környezetének? egy érdek nélküli és annál rosszabb Aretino? egy tragikus, mazochista hazudozó? Nem, nem! hisz mondja, hisz kiáltja, hisz kétségbeesetten sikoltja: "Nem rólatok van szó! barátom, kedvesem, anyám, testvérem, higgyétek, hogy nem rólatok akartam beszélni! hisz tudom, ki tudná, ha én nem, hogy e rajzon csak egy-egy szín, egy-egy vonás az, ami rátok emlékeztet! amit nem tudtam volna e modell nélkül kiegészíteni, s ami kellett, kellett az alkotáshoz, amit kényszerültem megalkotni, mintegy magasabb parancsra! Ez az alkotás túl van rajtatok, s minden földi és személyi valóságon." Hiába! semper aliquid haeret. S mit segít, hogy kegyetlenségem magamat is éri, hogy hősi, kínos, önfeláldozó meztelenségben állok modellt enmagamnak is, oly szoborhoz talán, mellyel hogy azonosíthatna valaki, még a gondolat is megborzaszt! Ezt most írom, mikor egy új regényt fejeztem be, melynek hőséhez sokban modellt álltam! Valami tövis mindig marad, kedves Ignotus - de ha tudnád, mennyi tövis van énbennem!

2

Nem tudom, újat mondok-e, ha ide írom azt, amit én a regényíró indiszkréciójáról szólva gyakorlatilag a kérdés tengelyének tartok: hogy az indiszkréciót nem a regényírónak kellene megtiltani, hanem a kritikusnak! A regényíró más síkon mozog, a Költészet síkján; távol az egyéni és kicsi valóságok, az esetleges élet síkjától. Mindazt, amit a Regényben mond, egy láthatatlan, de széttörhetetlen keret emeli ki az aktuális valóságok világából: annak, amint egyszer formát öltött, többé az aktuális valósággal semmi vonatkozása: éppoly kevéssé, mint a képnek a fallal; noha tartását és helyét a faltól kapja. A kereten belül külön tér mélyül, és külön idő foly.

A kritikus azonban már azáltal, hogy egy valóságban megjelent művet kritizál, az aktuális valóságba kapcsolódik. A kritikus ítél; azaz diskurál és cselekszik. Nem időtlen művek alkotója, hanem a Kor beszélő és cselekvő embere, s így kötelezi mindaz a diszkréció, mindaz a tekintet, ami az aktuális életben minden beszélőt és cselekvőt kötelez. A kritikus nem élvezi a Költészet területenkívüliségét; minden szava aktuális hatású - s minden szava, mely a művészi alkotás helyett a magánéletet érinti: nem egyéb, mint pletyka.

Valóban semmi baj sem volna, s minden vita és rekrimináció fölöslegessé válnék, ha a kritika hajlandó volna megmaradni egyedül jogosult esztétikai szempontjainál, s azt látni a műben, ami: azaz alkotást: nem pedig naplót, vallomást, vagy - pletykát, ahogyan ma divat. Igazi művésznek még a naplója is alkotás (Dichtung und Wahrheit) - nemhogy alkotásai naplók volnának. A kritikus jogkörébe csak az tartozik, ami a műben alkotás. E mögött ami van - az anyag, melyből az író alkotott, a mű viszonya az emberhez, az emberekhez, az "aktuális valósághoz": lehet egy későbbi életírás, történetírás tárgya: a kortárs minden célzása ilyesmire csak indiszkréció.

Indiszkréció, rosszhiszemű és veszedelmes! Kell-e a műkritikusnak a modellre gondolni, mikor az aktképről mond ítéletet? Nem rosszhiszeműség lenne-e úgy beszélni a művészről, mintha képének fő célja - a modell levetkőztetése volna? Márpedig az irodalom kritikusai és olvasói igen gyakran így beszélnek az íróról. Ezért van az, hogy az író sokszor szinte fél közzéadni művét; e sorok írója például éppen ama Tímár Virgil fiá-t - mely még a kommün alatt készült - két évig rejtette fiókjában. E halasztás nem óvta meg attól, hogy egyes kritikusok ne lássanak a műben aktuális politikai állásfoglalást vagy élő emberek portréit s személyes indiszkréciókat.

Ki hát az indiszkrét? Az író? Nem százszor inkább a kritikus-e - amiben benne van az olvasó is, minden rosszhiszemű harmadik személy, ki az író és modelljei viszonyát firtatja? Ebben az esetben - mint a szerelem dolgaiban - az igazi bűnös és szemérmetlen - a néző. S a regény indiszkréciójának kérdését nem a regényírók, hanem a kritikusok elleni cenzúrával kellene megoldani. Ha kevesebb volna az indiszkrét kritikus, mindjárt kevesebb lenne a kulcsregény és pamfletregény is - az oly regényíró, aki végre is minden magasabb cél nélkül hajlandó azt adni, amit keresnek benne, s szinte várnak tőle. A modern, indiszkrét kritika, mely a műben nem alkotást, hanem dokumentumot lát, így lesz agent provocateur és kerítő.

Igazi provocateur és kerítő azonban maga ez a kor, melyben élünk. E mai világ szelleme, mely mind kevésbé tűri a művészetet és alkotást, s csak a harcot, az "életet", a pillanatot hajlandó becsülni. Voltaképp nem is irodalmi jelenségről van itt szó. Az olvasó, ki az irodalomban is csak "életet" keres, s az író, aki írásait fegyvernek szánja személyes csatáiban: mindketten és mindinkább e fokozatosan barbárrá váló, harcra és piacra esküvő kor édesgyermekei s tünetei.

1927

VÁLASZ BERZEVICZY ALBERTNEK

Elérkezettnek látjuk az órát, higgadtan foglalkozni a híressé lett beszéddel, mely a múlt hó közepe táján a Kisfaludy Társaság elnöki polcáról elhangzott.

Első pillanatra alig tűnt föl az egyébnek kemény és indokolatlan támadásnál Ady szelleme s barátai ellen. Az első pillanat nem volt a higgadtság ideje. A kikapott mondatok, melyeket az újságok a beszédből közöltek, érthető szenvedélyeket izgattak föl, pro és kontra, Ady barátai közt, kik a mieink is, s gyűlölői közt, kik minket sem szeretnek.

A szenvedélyek elhallgattak, a személyi ügyek medrükbe tértek már. A beszéd hiteles szövege megjelent az Akadémia folyóiratában, s az Akadémia elnöke, aki a beszédet mondotta, néhány hírlapi nyilatkozattal is hozzájárult szavainak kommentálásához. Mindezen megnyilatkozások után jóhiszeműleg el kell fogadnunk, hogy a beszéd igazi célja nem támadás volt, hanem ellenkezőleg, az Akadémia elnöke érzi az irodalmi "erők egyesítésének" szükségét, és "szívesen fogja keresni az egyesülés módjait is".

Önmagunkhoz válnánk következetlenné, ha nem honorálnánk ily szándékot komoly és megfontolt válasszal e helyről, melyet ma talán még felelősebbnek érzünk ama tisztelt múltú Társaság emelvényénél is. Komplikált meg nem értések esetén - mint amilyen a mai magyar irodalmat is oly vigasztalanul szakította ketté - legnagyobb szolgálat az őszinteség és elfogulatlan jóhiszeműség. "Remélhetjük és munkálhatjuk is a közeledést a harcolók között - mondja az Akadémia elnöke -, mihelyt nem helyezkednek a felek egymással szemben a teljes tagadás álláspontjára, amit ma talán inkább lehet a velünk szembenállókról, mint rólunk elmondani." Nem hisszük, hogy valaha megérdemeltük volna a szemrehányást, mely e szavakban rejlik. Mikor és kivel szemben helyezkedtünk mi a "teljes tagadás álláspontjára"? Nemcsak arra - de még az elhallgatás álláspontjára sem! Elmondhatják-e ezt magukról a Hivatalos Irodalom képviselői? Az Akadémia elnöke maga megvallja, hogy a Társaság, melynek székéről beszél, még oly tagadhatatlan hatású jelenséggel szemben is, mint Ady, "eddig többnyire a barátságtalan hallgatás szerepére szorítkozott". Ily váddal mi nem illethetjük magunkat. Az Akadémia legkonzervatívabb költői (például Vargha Gyula vagy Bárd Miklós, Schöpflin Aladár tollából) folyóiratunk hasábjain tanulmányszerű méltatást nyertek, talán előbb és érdemlegesebben, mint hivatalos orgánumaikban; s e sorok írója emlékszik, hogy legrégibb kritikáinak egyike, mely a Nyugat-ban megjelent, annak legforradalmibb első korszakában - gondolom, 1909-ben - épp az Akadémia elnökének egy könyvéről (a Beatrix királyné-ról) szóló elismerő kritika volt.

Ez elvi pártatlanság más meggyőző példáit is lehetne kikeresni bizonnyal a Nyugat bármely évfolyamából. A "teljes tagadás" álláspontja tehát nem a miénk, éppoly kevéssé, mint a "barátságtalan elhallgatásé". Irodalmunk kettészakadását mi már rég fájdalmas átoknak érezzük; s meg is írtuk ezt, ha nem csalódom, már 1916-ban, a Shakespeare-ünnepek idején; másfél éve pedig, az Akadémia centenáriuma alkalmából, újra fölvetettük a problémát, mint egy fájdalmas kérdést, fiatalabb testvérekét mostoha bátyákhoz. A tisztelet, mellyel az Akadémia és nagy múltja iránt viseltettünk, közös magyarságunknak érzése, a magyar Kultúra egységének szentsége bírtak erre... Most íme, itt a válasz; s mivel az Akadémia elnöke egyik nyilatkozatában egyenesen engem, talán mint ama másfél éves cikk íróját, aposztrofál, alig térhetek ki a kötelesség elől: felelősségem teljes tudatában megkísérelni a lehetetlent, aminek a meggyőzést és a megértést mondják, emberek közt.

A Megértést, mely e nagyszerű Eleven Magyar Kultúrát ismét eggyé, s az egész nemzet birtokává tenné.

Micsoda magyar átok állja útját e megértésnek? Hisz elvi ellentétek, a nemzeti kultúra e legsarkalatosb pontjaiban, nem választhatnak el magyart a magyartól! S ahogy a Kisfaludy Társaság szónoka kívánja a magyar kultúra munkálását: múltban gyökerezve, s mégis maradiság nélkül, hittel a "nemzeti lélekben, mint eleven valamiben, amely történetileg fejlődik, amelynek fejlődése megszakíthatatlan folytonosság, amelyben mindig benne van a múlt eredménye, a jelen hatása és a jövő csírája": annak mi mindannyian és minden hátsó gondolat nélkül csak tapsolni tudunk!

A szónok maga is érezhette ezt, mert szavaihoz hozzátette a következőket:

- Ez talán mind magától értetődő dolog, de azért mégis ellenmondással találkozik olykor, mert hiszen sokan vannak, akik azt tartják, hogy a múlt oly teher, melyet le kell rázni magunkról, hogy mindennek a mából vagy legföllebb a tegnapból kell kiindulnia, hogy a külföld jelenkori hatása és példája az irodalomban előbbre való a hazai hagyományok útmutatásánál, s hogy amit magyar ember produkál, az szükségképp magyar, bármennyire elszakadt a múlttól, és bármilyen kevés köze van a nemzetlélekhez.

Tegyünk őszinte lelkiismeret-vizsgálást, s próbáljuk föltárni, hogyan gondolkozunk mi e kérdésekben?

Ami az első két pontot illeti, nem hiszem, hogy akadna köztünk valaki, aki úgy érezné, hogy a múltat "le kell rázni", vagy hogy "mindennek a mából és tegnapból kell kiindulnia". Sőt épp mi, a Nyugat első generációja, voltunk azok, e század kezdő évtizede végén, kik az akkori tegnap - a kilencvenes évek - elfakult lanyhaságából régebbi magyar múltak frissebb forrásaihoz áhítoztunk vissza: Ady a kurucokhoz, Csokonaihoz; mások Vörösmarty vagy Berzsenyi felé. Itt hát nem választ el bennünket semmi. Ami a harmadik pontra vonatkozik - vajon a külföld jelenkori hatása vagy a hazai hagyományok útmutatása előbbre való-e? Berzeviczy Albert bizonnyal jól tudja, mit szólt volna e kérdéshez Széchenyi vagy Kazinczy.^[4] Nemzetünk e nagyjait a maguk korában nem is kímélte a hazafiatlanság vádja; ma már talán fölül állnak ők azon; de örömmel kell hozzátennünk ehhez, hogy az ő idejük óta a magyar irodalom egyrészt oly hatalmasat haladt aktuális fejlődésében, másrészt oly elfeledett kincseket hozott napvilágra a saját régiségeiből, hogy napjainkban csakugyan mindenképp kívánatosnak kell tartanunk, előbb e saját kincseinkkel gazdagodni meg, s csak általuk megerősödve asszimilálni külső hatásokat. S valóban, irodalmunk fejlődése mindinkább autochtonná válik. Mai íróink nagy részét egyáltalán nem kell a külföldi irodalmak tanulmányozásától visszariasztani; sőt talán nem ártana őket olykor inkább buzdítani arra. Ha Berzeviczy Albert úgy ismeri, mint én, sok különben kiváló tehetségű írónk sajnálatos műveletlenségét, bizonnyal igazat ad nekem ebben.

Ha irodalmunk nagy szellemeinek igazi hagyományait követni akarjuk, magyarság és európai kultúra sohasem lehetnek szemünkben ellentétek.

Maradna még a negyedik pont: magyar-e mindaz szükségképpen, amit magyar ember produkál?

Az Akadémia elnöke sokkal inkább tudományos gondolkodású férfiú, hogysem ne érezné, mennyire függ e kérdés válasza a fogalmak tisztázásától: kit nevezünk hát "magyar embernek"? Ha "magyar embernek" csak olyant tekintünk, akinek szelleme teljességgel a magyar szellemben és kultúrában gyökerezik: nyilvánvaló, hogy az ilyennek minden munkája akaratlanul is szükségképp magyar munka lesz, még akkor is, ha elkeseredésében lobogó daccal lázad végzetes magyarsága ellen, mint Ady, vagy épp korcs vérként tagadja meg faját, s nemzete pusztulását látszik kívánatosnak festeni, mint Kölcsey a Zrínyi két dalá-ban. Jó vagy rossz, helyeselni vagy elítélni való: de mindenképp magyar.

Ha nem így van, ha az író kultúráját semmi kapocs sem fűzi a magyarság kultúrájához: magam is azt hiszem, hogy pusztán a nyelv véletlene művét még nem teheti igazán magyarrá; vagy inkább csak oly vitás mértékben, amennyiben a nyelv többé-kevésbé gyökeres tudása magában is a nemzeti kultúra valamelyes részességét jelenti. Azonban két dolgot nem szabad itt szem elől téveszteni. Először is, ha egy mű nem magyar szellemű, az még nem jelenti, hogy okvetlen rossz vagy káros; hisz akkor a külföld összes remekműveit hasonló jogon átok alá kéne vetnünk. Érték leend-e ily mű hatása a magyar kultúrára? az természetesen magától a műtől függ; sőt elvi kérdésül is föl lehet tenni: alkothat-e valóban értékeset oly író, ki más közösségtől nyerte nyelvét, mint kulturális gyökereit? Ha azonban alkothat és alkotott ilyent: magyar vagy idegen, avval a tisztelettel kell fogadnunk, mely minden értéket megillet. Igazi hazafiság nem állhat az értékek elől való elzárkózásban: mert ez nemzetünket csak szegényítené.

A másik, amire e pontnál óvatosan kell vigyázni: hogy a szellemi és kulturális közösség vagy annak hiánya csupán szellemi indiciumokból állapítható meg; s nem pedig a divatos "fajelmélet" alapján, mely úgyis csalékony és ingatag, s szellemibb törekvésű korunkban a múlt század materialista és determinista világnézetének egy sajnálatos maradványa. Az Akadémia elnöke maga is céloz rá, mennyire visszaélnek napjainkban a fajmagyarság fogalmával. Gyulai Pál bizonnyal nem állt a fajelmélet alapján, mikor a fiatal Ignotus első kötetére a sajtó hallgatásával szemben fölhívta irodalmunk figyelmét;^[5] s mindenképp klasszikus kritikánk szellemi hagyományait követjük, mikor hangsúlyozzuk, hogy magyar író magyarságát nem a keresztlevél, sem a családfa, hanem kizárólag művei alapján szabad megítélni. Bizonyosnak kell vennünk, hogy felfogásunk itt sem különbözik lényegileg a Kisfaludy Társaság hivatalos felfogásától: hisz e Társaság tagjainak sorában is látunk írókat, kiket inkább életművük, mint aszcendenciájuk avat magyarrá.

Mindezekben tehát nemcsak hogy áthidalhatatlan szakadékot nem érezhetünk irodalmi állásfoglalásunk és az Akadémia elnöke által hangoztatott elvek között: de sőt magunk is magunkhoz való minden következetlenség nélkül aláírhatnók oly irodalmi konzervativizmus programját, "amely nem üldözi az újat, nem is zárkózik el előle, de mindig megmarad a nemzeti múlt talaján, s nem hódol be rögtön mindennek, ami új, ami külföldön termett vagy amit a múlékony napi vélemény pillanatnyilag fölmagasztal".

Mégis, amint a szónok ajkáról halljuk e programot - és halljuk tovább, amivel folytatja - kiáltó ellentmondást kell találnunk...

Hogyan igazolhatja e folytatás (s a gyakorlat, melyet jelez és elárul), oly irány elveit, mely "nem üldözi az újat, s nem is zárkózik el előle"?

"Nem arra a gyakorlatra gondolok, melyet a szónok hosszasan védelmez, s mely például a Kisfaludy Társaság tagjainak megválasztásában érvényesül. E pont lényegére nézve az Akadémia elnökének kétségtelenül igaza van. Minden társaság úgy választja meg tagjait, ahogyan akarja, s egy irodalmi társaságot semmi sem kényszeríthet, hogy a legkiválóbb írókat csak megközelíthető teljességben is kebelébe gyűjtse, mihelyt ő maga sem állítja, hogy azok mind vagy jóformán mind, kebelében vannak. Legfellebb hazafias szempontból fejezhetjük ki sajnálkozásunkat, hogy az ország legnagyobb múltú irodalmi testülete - a Vörösmarty és Arany társasága - éppen ma, amikor a Szellem igazi Fórumára talán nagyobb szükség volna, mint valaha, oly elveket követ, melyek tekintélyének kockáztatására vezethetnek. Kétségtelen, hogy nem őrizheti meg régi súlyát és befolyását a nemzeti ifjúságra és műveltebb rétegeire, ha megengedi, hogy a magyar irodalom igazi élete, mind több és fontosabb jelenségeiben, kapuin kívül játszódjék le. De, ismételjük, ez a Társaság magánügye, melybe mi semmi körülmények közt sem igényelhetünk beleszólást.

Nem hagyhatjuk azonban szó nélkül, amit az Elnöki Beszéd Adyról mond. Ez már a mi ügyünk. Ez egyúttal legjobb példája igazunknak; mert íme, mikor a Társaság felelős polcáról "több év óta először" hangzik el mintegy hivatalos beszámoló irodalmunk helyzetéről: a lámpás fénykévéje elhalt barátunk friss szobrán pihen meg, mely távol áll ama tisztelt Társaság kertjétől, de díszhelyén egy másik nagyobb és elevenebb kertnek, a magyar Költészet kertjének!

- Ady tehetségének és hatásának nagysága és rendkívülisége vita tárgya nem lehet - állapítja meg a hivatalos szónok, s e mondat e helyről magában is alkalmas lenne hosszú évek elkeseredett vitáinak vetni véget, ha a következő mondat rögtön újra nem kezdené a vitát; oly kardot cserélve, melynek szúrása tán még fájdalmasabb, mint a legkeményebb, legvisszautasítóbb kritika lehetne.

Az elnöki beszéd kritikája a költő helyett az embert éri - az embert és hazafit -, a szegény, meghalt Adyt, aki immár nem felelhet erre, s talán még inkább minket, Ady élő barátait: mert hiszen szerinte a költő "végletes cinizmusa nem saját lényéből fakadt, hanem annak az irodalmi körnek a ráhatásából, amelynek ő - mindenesetre a saját hibájából is - egészen odaadta magát".

A minket illető személyi résszel hamar végezhetünk. Amennyiben a szavakban foglalt súlyos vádak csakugyan reánk vonatkoznak, legyen szabad azokat a leghatározottabban visszautasítanunk. Alig tudjuk elhinni, hogy ez így van. Mi bizonnyal nem tehettük Adyt "az aranyborjú-imádás költőjévé", annál kevésbé, mert mi magunk sem imádjuk az aranyborjút. Ha azt imádnók: nem volnánk ma is szegény költők. Aranyborjú-imádók, úgy vélem, visszariadnának a magyar írás nemes, de nem jövedelmes mesterségétől. Éppoly kevéssé tehettük mi nagy költőnket a "proletárság bárdjává". Minket tisztán irodalmi kapcsok fűznek össze, s a legkülönbözőbb politikai meggyőződésű emberek vannak és voltak mindig köztünk. Soha senkinek meggyőződését nem befolyásoltuk; legkevésbé Adyét, aki azt nem is tűrte volna. Ha pedig az a vád is reánk vonatkozna, hogy mi készítettünk elő bármily téren és bármily mértékben oly eseményt, "mely az országot vérbe és gyalázatba fullasztotta": bizonnyal szomorú, hogy ily vád magyar emberek közt komoly és vitathatatlanságig objektív bizonyítás nélkül fölvetődhetik.

Nyilvánvaló pedig, hogy ily bizonyítás nem is képzelhető.

A Nyugat a magyar törvények felügyelete alatt állt - s ama végzetes években az előleges cenzúra ellenőrzése alatt, mint a többi lapok. A Nyugat-ot a forradalom hatalmasságai betiltották és megszüntették, éppúgy, mint a többi hazafias és polgári lapokat. A Nyugat-ba oly férfiak dolgoztak, akikről föl sem lehet tételezni, hogy közösséget vállaltak volna folyóirattal, mely véres és szennyes események előkészítéséről gyanúsítható. A Nyugat mindig csak oly állásfoglalást tűrt meg hasábjain, mely távol az aktuális politika szempontjaitól, magas erkölcsi és eszmei elvek szerint igazodott. A háború alatt a Nyugat költői többnyire^[6] élükön Adyval, s hasonlóan az európai költészet legnemesebb külföldi képviselőihez, fölemelték szavukat a barbár erőszak mészárlása ellen, s az Emberiesség és a Népek Testvérisége érdekében. Nincs okunk titkolni ezt, sőt büszkék lehetünk rá. A magyar kultúrának csak becsületet szerezhettünk ilymód, s ma annál nagyobb joggal tiltakozhatunk hazánk borzalmas megcsonkítása ellen, mert az erőszak elvét, melynek alapján az történt, soha egy pillanatra sem ismertük el.

Vajon lehet-e még arra gondolni, amire az Akadémia elnöke egy zárójelben gondolni látszik: hogy írásaink hatása, esetleg félreértve, észrevétlenül, "talán öntudatlanul", lassanként készítette elő a türelmetlen idők végzetes hangulatát? Valóban, az írott szó következései kiszámíthatlanok lehetnek, s a költői felelősség kérdése a legkomplikáltabbak egyike. Kinek jutna eszébe Goethét felelőssé tenni mindazokért az öngyilkosságokért, melyek a Werther hatása alatt megtörténtek? Felelős volt-e Kasszandra a jóslatért, melyet félremagyaráztak? Mi kötelessége lehet az írónak, azonkívül, hogy írja legjobb tudása és lelkiismerete szerint azt, amit az Ihlet ajkára ad? A többit rá kell bíznia az Istenre, ki szavait sugallta, s azok hatásáról legföllebb saját lelke fóruma vonhatja őt feleletre. Széchenyi, a legnagyobb magyar, fájdalmas tusákat vívott önmagával, mert izgató betűi - mint hitte - egy nemzetet vittek véres forradalomba s rettenetes katasztrófába. A Nyugat írói előkelő szemlébe írtak, kicsi és művelt közönség számára, s mindenképp kevesebb veszélyével a félreértésnek, mint egy izgató politikus. Nem kell hinni, hogy ők nem érezték a felelősség súlyát, hogy nem küszködtek lelkük istenével. Líraibb munkáik őrzik is tán e küzdelem nyomát. De ki meri mondani, hogy ők bűnösek, ha szándéktalan is? hogy belső küzdelmük nem a túlzott lelkiismeret naivságából fakadt? Minden skrupulusuk csak tisztaságuk dokumentuma, mely fölött végre is alig ítélhet más, mint a Történelem.

Adynak nem voltak ily skrupulusai. Az ő lelkében oly erős volt az Isten szava, hogy minden kételyt elhallgattatott. Ez nem annyit jelent, hogy a felelősségérzet hiányzott belőle, hanem, hogy egy magasabb felelősségérzet vitte őt: a saját küldetésével, a saját csodálatos zsenijével szemben. Ha csakugyan igaz volna, amit az Akadémia elnöke feltételez: hogy Ady gyenge, befolyásoknak engedő ember lett volna, akit egy "irodalmi kör" könnyen nyert meg valami nemzetellenes irányzat eszközének, akkor a Kisfaludy Társaságot kellene vádolni súlyos mulasztással, hogy ezt a "rendkívüli tehetséget", akit maga is ilyennek ismer el, nem iparkodott inkább a saját nemzeti irányzatának megnyerni, semhogy ama nemzetellenes csoport prédájául hagyja. Minderről azonban szó sem lehet. Ady nagyon is jól tudta, mit akar, s ment egyenesen előre, nem hallgatva senkire, s nem nézve sem jobbra, sem balra. Ady politikája csakugyan végletes volt: mint minden lángészé, ki oly törvényeket érez magában, melyekhez képest a Kor konvenciói kicsinyekké válnak. Meg kell őt értenünk, ami természetesen nem annyit jelent, hogy mint a Kor kicsiny emberei, okvetlenül azonosítsuk magunkat politikájával. Gyulai Pál vajon azonosította volna magát Petőfi politikájával, amely nem kevésbé végletes volt, mint az Adyé? Nem ment-e ez a politika egészen ama hírhedt kiáltásig: "Akasszátok föl a királyokat!"? Érdemes visszaemlékezni, hogyan beszél Gyulai nagy költőkortársának politikai állásfoglalásairól. "Képzelme - mondja - a közéletben megpendült eszmék legtávolabbi erőszakolt következményeivel foglalkozik... A magyar történetben nem talál más hőst, mint Dózsa Györgyöt... A római történetből Spartacust, a rabszolgák vezérét szemeli ki megdicsőítés végett. Átkozza a palotát, s a kunyhót mint egy új hitvallás jelképét tünteti föl. S minő önhitt megvetéssel tekint az akkori közélet országosan tisztelt férfiaira!"^[7]

Mintha csak a Kisfaludy Társaság valamely ma élő kritikusát hallanók - Adyról beszélni! De avval a különbséggel, hogy Gyulai mindebből nem vonja le azt a konzekvenciát, amit a mai kritikus Adyra nézve levonna. Ellenkezőleg: mindez nem gátolja Gyulait abban, hogy Petőfit a legnagyobb magyar költők egyikének s nemzetünk örök büszkeségének ne tartsa. S mi úgy véljük, ez a helyes álláspont. Nem látunk semmi nehézséget abban, hogy napjaink konzervatív kritikusa is el ne ismerhetné Ady tüneményes nagyságát, ha annak túlzó politikájával magát nem is azonosíthatja; s el ne ismerhesse, anélkül hogy e politikai nézetkülönbségből vádat merítsen a költő nagyságát befeketíteni.

Bizonnyal kötelessége is ez az elismerés annak, aki érzi a felelősséget nemzete minden nagy értékével szemben.

Ami ez állásfoglalástól jobb hiszemű konzervatív kritikusainkat ma még visszatartja, az nem lehet egyéb, mint a hiányos értesültség. Ki mondhatna igazságos kritikát a költőről, ha nem ismeri alaposan annak munkáit? S aki jobban, aki alaposan ismerné Adyt, bizonnyal nem beszélne annak "minden hagyománytól való elszakadásáról", s nem állítaná, hogy "nemzetéről alig mondott valaha valami jót".

Igazán elszakadt volna Ady minden hagyománytól? Nem illethetné e vád hasonló joggal Petőfit is, ha igaz, hogy "a magyar történetben nem talál más hőst, mint Dózsa Györgyöt"? Dózsa Györgyöt Ady is megtalálja, s talán már ez is hagyomány: a Petőfi hagyománya. Ám Dózsa csak egyetlen kép abban a nagy galériában, mely Adynak a magyar múlttal való kapcsolatait szimbolizálja. Mennyi "őse" volt neki a magyar korok mélyein keresztül, mennyi Barla diák, Mátyás bolondja, Esze Tamás komája s Bottyán vezér, mennyi Táncsics Mihály és Vajda János. Nem mindig rokonszenves névsor a Ma konzervatív emberének: de nem vonul-e tagadhatatlanul a magyar történelmen keresztül egy kuruc és rebellis hagyomány is? Nem igaz gyermeke-e ez is a magyar temperamentumnak, s kívánhatjuk-e e hagyomány végleges megszakadását? Ady még leglázadóbb forradalmában is ősöket keres, tradícióba kíván kapaszkodni. S ahol igazán elszakadtnak érzi magát, ahol nem tudja megtalálni az őshöz fűző kapcsot: ott magyar fájdalma a tragikus kétségbeesésig emelkedik:

"Csak fajából ki nem nőtt magyarra" - mondhatnók inkább: mert aki fajából kinőtt volna, az már e bánatot nem érzi. Mily távol van a gyökértelenségtől az, akinek minden évezredes gyökérszál megszakadása ilyen fájdalom! De ki mondhatja Adyt gyökértelennek, ki költészetét valamennyire is ismeri? Nem cseng-e szavainak és strófáinak ezreiből az ős magyar szó, magyar ritmus hatalmas, friss, eleven tradíciója, mint senki másban mai költőben? s hogy e tradíció nem csupán önkénytelen, hanem tudatos folytatása a régi magyar költészet nagyszerű hagyományainak, arról tanúskodnak irodalmi tanulmányai, melyek Petőfin és Csokonain át még régebbre nyomozzák vissza saját családfáját: "mi Balassáéktól, kurucéktól és Csokonaitól ösztönöztetünk"... S nem kapcsolja-e egész későbbi költészetét nyelvben és érzésben tudatos gonddal a magyar Bibliához, s hitújító korunk "jeremiád" énekeihez?

S lehet-e az, hogy ily magyar költő, ilyen mélyen, gyökeresen magyar, ne szerette volna nemzetét, s ne mondott volna arról semmi jót? Ezt is csak az állíthatja, aki nem ismeri eléggé. Ó, igen, korholta, átkozta, ostorozta, nem kevésbé talán, mint ama Berzsenyi, ki "rút szibarita váznak" nevezte hajdan! De minden szidalom, minden átok a szeretet túlságából fakadt, s a fájdalom zokogásában tört meg. Mily megható szerelmi vallomásokat tesz e kiátkozott költő hazájának:

Közismert verset idézek: de vajon ismerik-e azok is, akik Adyt hazátlannak ócsárolják? Igaz lenne, hogy "alig mondott valaha valami jót" nemzetéről? Nem ő írta-e a háború rettenetei közt:

Igen, igen! Ady tudott vallomást tenni nemzetéről, s "Egyszerűen magyarnak lenni. Pláne ilyen tagadott, tiltott, érzett Szerelemmel"! Mindvégig hűséges vallomást tett; s még utolsó verse is, melyet betegen, nyomorultan, már beszélni is alig tudva, írt még, egy ily tördelt, zokogó vallomás volt, egy végső, kétségbeesett, dadogó könyörgés, az ország megszállásának első rémnapjaiban:

Ez-e az a "végletes cinizmusú" költő, akinek amaz Elnöki Beszéd szerint egyetlen mentsége, hogy talán jobb, mint amilyennek tetteti magát? Berzeviczy Albert szerint "az Ady-probléma a költő cinizmusának őszinteségén vagy tettetett voltán fordul meg". De hát Ady sohasem volt cinikus! Különös vád az a cinizmus. Nincs a világnak oly költője, akinek műveiből hajmeresztő cinizmusokat ne lehetne idézni. Hallgassuk csak meg ezeket a hazafias strófákat:

Vagy a következő sorokat:

Nem úgy hangzik-e az, mint a legcinikusabb kigúnyolása mindannak, ami a magyar ember előtt szentség? Pedig e sorokat Petőfi írta, akit senki sem vádolhat cinikus nemzetgúnyolás szándékával. Hasonló "cinizmusokat" Adyból is bizonnyal bőven lehetne idézni. De Ady éppoly kevéssé volt cinikus, mint Petőfi. Nem akarom most vitatni a kérdést: lehet-e valóban nagy Költő - nagy alkotó - cinikus, vagy épp "lelkileg züllött" ember? Én nemmel válaszolnék... Akárhogy is, Adyra alig lehetne lényével ellentétesebb jelzőt találni, mint ezt, hogy cinikus! Sőt nem volt még a világon költő, nem volt ember, aki oly komolyan vette volna életét, küldetését, aki oly tragikus komolysággal hitte volna minden egyes szavát, mint ő. Ady életét "eleve elrendeltetett" életnek érezte, melynek ő maga szinte nem is ura, mert minden tévedésével, gyönyörével, nagyságával, bűnével és gyászával együtt valami felsőbb isteni kiválasztás szerint kell leélnie. Ady élete szimbolikus élet volt, mint a Dantéé. Ady végzetet betölteni jött; az ő jachtjára várt a tenger kezdettől fogva; ha győzött, az "Isten járt előtte" kivont karddal! S mert Adyra divat manapság úgy nézni, mint ama tékozló fiúra, ki végső napjaira, erői fogytán, jobb útra tér: hadd igazítsam itt helyre az Elnöki Beszédnek egy kronológiai tévedését. Ady híres Isten-versei, az Istennel harcoló, hitet kereső s "hitetlenül is hivő" lélek örvényes erejű vallomásai nem a költő utolsó szakából valók, mint Heine Lazarus-a: hanem azok még pályája első felében, 1908-ban, Az Illés szekerén című kötetében jelentek meg. Ez évben írta Ady azt a csodálatos himnuszát, amelyet igazán nem cinikus, csak mélységesen hívő lélek tudhatott elgondolni, de még csak megérteni is:

Ady a világirodalom egyik legnagyobb költője; Ady egyszersmind a magyar nemzet egyik legméltóbb büszkesége is; s aki őt bármely politikai vagy irodalmi pártszempontok miatt nem tudja vagy nem akarja élvezni, a legmagasabb szellemi élmények egyikétől fosztja meg magát, s hasonlít ahhoz a guelfhez, aki a gibelin Dante könyvét olvasópolca helyett a máglyára tette. Igaz: az Ady ellen föltámadt ellenszenv érthető és természetes; nemcsak azért, mert "merészen újító" s formában és tartalomban egyaránt szokatlan költészet az övé, hanem azért is, mert maga a költő, kora szenvedélyeitől átfűtve, mint Dante, éppoly kevéssé kíméli az ellenpárt érzékenységeit, mint a nagy firenzei. De épp mert hatásának minden gátja e "gyászos kor" személyi és pártérzékenységeiben gyökerezik: bizonyosra kell vennünk, hogy ez a hatás idővel nem csökkenni, hanem még növekedni fog; s ez kívánatos is, mert mit számítanak pártok és ellenpártok az Örökkévaló Szépség és Szent Magyarság csodálatos leheletéhez képest, mely Ady lapjaiból mindenütt megcsap bennünket?

Ez a mi érzésünk, ez a mi véleményünk.

De sohasem tagadtuk a kritika jogát, s bizonnyal ha valakinek más véleménye van Adyról, s megírja: azt mi azért nem fogjuk ellenpártnak vagy éppen ellenségnek nézni; ily esztétikai véleménykülönbség nem fog oly éket verni közénk, mely miatt a "magyar irodalom kettészakadásáról" lehessen panaszkodni. Az Akadémia elnöke egyik nyilatkozatában kijelentette, hogy ő szívesen nyújtja békejobbját, csak feltétlen kapitulációt ne kívánjunk tőle. Ilyesmit mi nem is kívánunk. Egyet azonban mint emberek és magyar emberek bizonnyal jogosan kívánhatunk mi is; és ez az, hogy legyen bár valaki munkáink esztétikai értéke felől bármely véleménnyel, emberi erkölcsünk komolyságát s hazafias szándékunk magátólértetődőségét ne vonja kétségbe. Lehetünk rossz írók, s erről mindenkinek joga van ítélni; de a hazaárulás rettenetes vád, s nem is irodalmi fórumra tartozik. Ha valakit hazaárulónak tartok, nem fogok vele kezet; s ha egy honfitársamnak jobbomat nyújtom, azt már evvel a ténnyel tisztességes magyar embernek ítélem.

Hisszük, hogy az Akadémia elnöke egyetért velünk ebben. Akárhogy is: egy célt szolgálunk mindannyian: ennek a csodálatos - régi és még mindig fiatal - magyar Kultúrának megmunkálását - mindig új tavasz elé.

1927

FRANCIA KÖZÖNSÉG SZÁMÁRA

Európa édes-keveset sejt a magyar szellemről, igazat szólva, mindeddig nem is sokat törődött avval. Ami töredék a magyar irodalomból eljutott külföldre - véletlen vagy egyenest nemzetközi piacra szánva is -, az azt alig reprezentálhatta; vagy ha igen, elszigetelten s figyelem nélkül maradt. Nem első eset a történelemben, hogy kivételes katasztrófa tár föl kivételes értékeket: Magyarországnak egy érthetetlen politikai tévedés áldozatává kellett lennie, míg észrevették, hogy ennek az eldugott kis népnek adnivalója van a világ számára.

Pedig a magyar lélek elejétől predesztinálva volt, új és különös hangot dobni az európai koncertbe: avval a predesztinációval, mely a különös vegyületeket predesztinálja a legváratlanabb kristályok kilövetésére. A magyar lélek igazán különös vegyület: a legtávolabbi elemekből összeállva. A gondolkodás alapformáját bizonnyal a nyelv determinálja örök időkre, s nincs nyelv Európában, mely annyira különbözne szerkezetileg minden más európai nyelvtől, mint a magyar. A magyar szónak nincsen rokona itt, sőt alig van az egész világon: valami távoli, idegen, ázsiai zendül abban, amihez képest még az orosz is csak egy tőből fakadt testvére a nyugati testvér idiómáknak. E nyelvnek különös, flegmatikus és mégis tüzes, ázsiai lélek felel meg, nagy folyamok közt és végtelen sztyeppéken kinyílt realisztikus szemlélet, józanul őrzött népszokások, különösen kemény ütemérzék, egész sajátságossá fejlődött dal és zene.

Mindez azonban magában alig bírna több érdekkel az európai kultúrára, mint bármely távoli nép primitív vagy idegen kultúrája, s a magyar irodalomnak több igénye van a figyelemre, mint egy néprajzi excentrikum támaszthatna. A magyar kultúra nem idegen az európai kultúrával szemben: hanem annak egy különös testvérága vagy inkább tükörképe egy másfajta lélek tükrében - mert nem jelent-e más nyelv már magában is másfajta lelket? Mondják, a görög szellem bizonyos egyoldalúságainak oka az egynyelvűség; viszont a soknyelvű kultúra annyival plasztikusabbá is válik, mint a sztereoszkóp ikerképekből összeállt tüneménye. A magyar kultúra ezer év óta nyugati; de a nyelv - és a lélek - ma is keleti; nem jelenthet-e Európa számára mindenesetre már magában is különös érdekességet és tanulságokat ez a csodálatos amalgám, mely több amalgámnál - nem valami egzotikus s itt csenevészedő import, hanem maga Európa nagyszerű növénye, mely egy kis cserép idegen földbe ültetve új színeket és új illatot kapott?

Igen, már innen-onnan ezer éve lesz, hogy Szent István Szűz Máriának ajánlotta föl pogány országát - aki ezúttal a Nyugati Kultúra istennőjeként szerepelt, mert a magyar nemigen volt misztikus kedély, s az új vallásban elejétől fogva inkább új kultúrát látott: azaz alkalmazkodást az új környezethez, mely nem tűrte a pogány, nomád erkölcsöket. Késő jövevénye a nagy népvándorlásnak, egy művelődni kezdő keresztény Európa közepén: ha nem tud alkalmazkodni, elpusztul. A magyar teljes józansággal látta helyzetét. Valamelyes kultúrája neki is volt; legalább istenei; s dalai, mondái, sőt betűi, ez istenek dicséretére. Ezeket most mind el kellett felejteni; egész a betűkig, melyeket hajdan fára vésett: a pergamenre más betűk kellettek. Evvel a felejtéssel kezdődik az európai magyarság kultúrája: keserű kezdet, s nem könnyű feladat: századokba tellett. A régi istenek makacsok voltak; de végre is meg kellett hátrálniok a politikai belátás, egy élni akaró s élni tudó nép józansága előtt. Így vonultak vissza, s bújtak el a nyelv zugaiba, a lélek tudattalan rejtekeibe, s a hódító új vallás köpenyének ráncai alá, oly jól, hogy késői költők és tudósok még nevüket sem tudták fölfedezni.

Ez a folyamat tipikus folyamata a magyar szellem európai történetének. Ez a történet Nyugat és Kelet küzdelme; s a fejlődés minden étape-ja, az irodalomhistória minden új korszaka új veresége a régi isteneknek, akik mégsem hagyják magukat végképp megverni; sőt makacs bosszúval asszimilálnak minden idegent, formálnak át minden jövevényt, szűrnek meg minden új hatást... Első bosszújuk a magyar középkor szellemi meddősége: mert mi kultúrát alkothatott egy idegen aszkétizmus szellemében még a legcéltudatosabb alkalmazkodás és legőszintébb kultúrakarat is? "De strigis quae non sunt, nulla fiat mentio" - hozta törvénybe Könyves Kálmán király; s ugyanaz a józanság, mely a kereszténység elfogadására vitte a magyar népet, megakadályozta, hogy a középkor babonás misztikumának plántája benne igaz talajra találjon. Ama régi istenek a természet istenei voltak; s a magyarság hiába iparkodott teljes jóhiszemmel beleélni magát oly világnézetbe, mely a természet megvetését, sőt megtagadását hirdette. Az európai magyar kultúra gyümölcsei csak akkor hajthattak ki, mikor maga a nyugati lélek is visszatért a természet csillogó és édes forrásaihoz: azaz a reneszánsz idejében.

Nem a reneszánsz kori magyar fejedelmek olasz művészektől és humanistáktól nyüzsgő udvarainak efemér ragyogására gondolok, melyet oly hamar kioltott a török hódítás. De semmiféle vihar sem olthatta ki a lángot, mely végre megfogant a magyar lélekben; s a magyar reneszánsz igazi representativ man-je, egyúttal a legrégibb nagy magyar költő, már a sötét harcok idején élt, s a barbárság elleni küzdelemben esett el. E magyar Villon, ahogy nevezik, gőgös és kalandos száműzött volt, de mindig inkább úr, mint csavargó. Harcai és gáláns szerelmei között, és lova mellett a füvön fektében, olasz és latin reneszánsz költőket olvasott, s Nyugat e hangjai fölszabadították benne Kelet meleg fantáziáját és indulatait, melyeket fajában épp e Nyugat vallása oly soká elnyomott, s némaságra ítélt. Így lett ő művészi s európai magasságra emelője a virágénekeknek, a régi magyarság e pogány szerelmi s természeti lírájának. Keleti képgazdaság s bibliai párhuzamosság jellemzi ezt a lírát, mely a nép elnyomott és elnyomhatatlan mélyeiből eredve, fölhatott, és iskolát csinált a legmagasabb körökben, a hatalmas oligarchák kastélyaiban.

Akközt a magyarság új meg új vehemenciával élte át a Nyugat forrongó szellemi életének válságait, élvén egyúttal a saját, harcokon s romlásokon átvezető életének s teljes öntudatra jutott történeti hivatásának válságait is, melyek amazokkal különös módon összekapcsolódtak. A magyar a nyugati civilizáció őrének érezte magát Kelet védbástyáján; de nem kellett-e őrizni a saját keleti egyéniségét is, épp e Nyugat ellen, melyet szomszédjában a centralizáló Habsburg-hatalom jelképezett? Nyugaton a reformáció és ellenreformáció zúdultak át; s Magyarországnak is megvoltak a maga elkeseredett hitvitázói, s megvolt a maga Bossuet-je is, egy különös, durva-népies gyökerű Bossuet, ki mégis művészi nívóra tudta emelni a magyar prózát, mely e harcokban kialakult. De e harcok itt túlmentek a vallási s irodalmi vitán: a nemzet hivatása és léte forgott szóban. Katolicizmus kicsit az osztrákot is jelentette, s protestantizmus majdnem a törököt - mert csak a török szárnyai alatt lelhetett védelemre; s mindez együtt Nyugatot s Keletet, melyek közt tragikus ingaként lengett e különös végzetű nép. A magyarság érezte, hogy sorsa nem az övé. Az Emberiség géniusza állította őt két civilizáció határára s a magyar lélek teljes tudatossággal vállalta ezt a paradox sorsot. Ezt reprezentálja a XVII. század nagy magyar eposza, melyet Zrínyi írt meg, egyike ama főrangú költőknek, ki egyszersmind a török elleni harcok legnagyobb hadvezére volt, politikai s hadtudományi író s a kor csúcsain álló kultúrájú államférfiú. Silány verses krónikák előzményei után, Vergiliuson és Tasson tanulva, komor és végzetes eposzát alkotta ő meg a kereszténységnek: mert hőse, ki egyúttal őse is, az egész kereszténységért szenvedi Istentől rendelt s önként vállalt mártíriumát, mely a költő mártíriuma is, az egész magyarságé.

S a hős, mint költője és népe, jól tudta, hogy egyedül van, magára hagyva e mártíriumban, melyet Bécs, s az egész Európa ignorál, s kihasznál. E tragikus sorsérzés színezi zordonná az ódon versű magyar hőskölteményt, még keleties színpompájában is távol a Tasso játszi zenéjétől; s ez színezi tragikussá a magyar életet is, mely úgy áll a barbárság vadságai között, mint a kultúra megvetett őre és reménytelen szerelmese. Még ahol pillanatnyilag, az osztrák elleni szabadságharcai idején, létfenntartási ösztöne a hódító török karjaiba kergeti is, e nép szelleme makacsul kapaszkodik Nyugatéhoz. Az apró Erdélyország, vad havasai és harcai között egész kis francia kultúrszigetet teremt magából, hol megvannak a magyar Saint-Simonok és magyar Sévignék. Egy protestáns pap Descartes apostolává lesz. Rákóczi a Napkirály szövetségese, és maga is francia író. És mégis, épp az erdélyi és kuruc lélek, az osztrák ellen protestáló, képviseli a leggyökeresebb, népies erejű magyarságot, a magyar Saint-Simonok és Sévignék igazán magyarok; és soha oly őserővel nem buggyant ki a magyar népi líra, mint a Rákóczi győzelmes, majd elkeseredett, levert és bujdosó kurucainak énekeiben.

A kuruc dalok azonban hattyúdalaivá lettek a régi magyar irodalomnak. A vereség után az osztrák szellem teljes nyomasztó hatalmával feküdt a nemzetre; s ez valami centralizáló, szinte internacionális szellem volt. Minden nemzeti erőfeszítés donkisotti ábrándnak látszott itt, s egyetlen lehetséges kultúrának az, ami Bécsből jött. Az osztrák udvar céltudatosan germanizálta az iskolákat és hivatalokat, s Mária Terézia Bécsbe édesgette az előkelő magyar ifjakat, hogy a Gesammtmonarchie nivelláló szellemében nevelkedve, még anyanyelvüket is feledjék. A magyar nyelv így elhanyagolt paraszti idiómává lett: még a köznemesek is inkább beszéltek portáikon - latinul. A magyar szellem ismét visszahúzódott a nép közé, mint a középkorban a régi istenek; s a XVIII. század közepén magyar irodalom úgyszólván egyáltalán nem létezett.

De rosszul számított, aki azt hitte, hogy a nyugati kultúra csábjaival ellehet vonni a magyart a saját kultúrájától. Ellenkezőleg: minden érintkezés a nagy nyugati kultúrával ébresztő volt és emlékeztető: mint ahogy a fa emlékeztet a virágra, mely ágáról sarjadt, s melynek hervadása szívünkbe markol. A magyar kultúra reneszánsza onnan jött, honnan legkevésbé lehetett várni: Bécsből; a Bécsbe csábult magyar ifjaktól, kik a nagy császárnő udvarában az internacionálissá vált francia szellemet szürcsölték. A gondolat ébredése egyértelmű volt a nyelv fölcsiklandásával. Szégyen és virtus lázadott. Nemsokára magyar Rousseau-k és Voltaire-ek dadogtak; dadogtak, mondom, mert a nyelv egy néma századon át elmaradt, megszegényedett. Töméntelen új szóra volt szükség, több hajlékonyságra a fordulatokban, nagyobb tömörségre és finomságra a kényelmes és vaskos régi nyelvhez képest. Rajongó apostolai léptek föl e nyelvújításnak. Nyomban fanatikus ellenzői is. Kelet és Nyugat küzdelme volt ez, egy fejezete a grandiózus kultúrharcnak, mely Szent István óta mindmáig tart, s betölti e nép egész belső történetét.

Aki ismeri a magyar irodalmi viták levegőjét, akinek tudomása van például azokról a harcokról, melyek a Nyugat című folyóirat és Ady Endre költészete körül a legújabb időkben lejátszódtak, s még ma sem értek véget, az tudja, hogy e harcok hőfoka messze túlhaladja az irodalmi küzdelmek rendes és megszokott intenzitását, s szinte a létért folyó politikai harcok arányát ölti, mintha e nemzet sejtené, hogy igazi léte és hivatása kulturális természetű. A harcok eredménye pedig ama különös amalgám, amelyről beszéltem: folytonos haladás és csökönyös hűség egyszerre, Nyugat és Kelet válhatatlan fogaskereke, ahol minden lépést a kettőnek termékeny összefogózása lök tovább.

Ily termékeny lökésnek bizonyult a nyelvújítás: heroikus erőfeszítés egy szegény, elhanyagolt, ázsiai nyelvet alkalmassá tenni mindazon kifejezésre és zengésre, amit a nagy európai nemzetek gazdag múltú nyelvei létrehoztak. Az eredmény váratlan fölfedezés volt: a magyar nyelvnél alig van hajlékonyabb s mindenre képesebb eszköze a léleknek egész Európában. Aki e nyelvet érti, s volt alkalma például nyugati költeményeket azoknak legjobb magyar fordításaival összehasonlítani, az nem fogja túlzónak tartani állításomat, ha azt mondom, hogy a magyar majdnem mindent ki tud fejezni éppoly tömören, mint az angol, éppoly világosan, mint a francia, s amellett a klasszikus és modern irodalmak minden versformáját teljesen azonos zengéssel pontosan tudja utánozni.

E váratlan gazdagság az első nemzedéket eklekticizmusra csábította. A magyar szellem valósággal tobzódott minden forma megkísérlésében s a Kultúra minden tartományának meghódításában. Minden hódítás egy új íz volt, egy új szerencsés keresztezés. A magyar észrevette, hogy semmi sem idegen tőle, új intenzivitással sietett átélni az emberi szellem minden új és régi élményét, s minden új tartalmat nyert, amint ő átélte. Egy magyar költő ez időben fedezte fel a sejtelmes hangulatok szépségét, a filozofikus borongást, melynek a magyar szerencsétlenség borongása új hátteret adott. Egy más költő horatiusi ütemekkel próbálgatta a magyar józanság horatiusi húrjait; ám a magyar józanság különbözik a horatiusitól. Ez valami tüzes józanság, ha paradox is: a klasszikus versek új zamatot nyertek a magyar költő ajkán, mely nem kevésbé ízes, s talán még nemesebb, s mindenesetre izzóbb, mint a latiné. Sőt egy szegény, züllött, ifjú poéta a legmodorosabb olasz és német barokk költészet iskolájából és kerülőjével a legfrissebb és leggyökeresebb magyar népi líra ritmusaihoz jutott vissza, noha különösen meggazdagodva és átitatva. Szimbolikus kerülő: így jut vissza a magyar szellem is, átitatva Nyugat egész gazdagságával, mégis önmagához, azonban egy olyan új-magához, aki most már, mint egy nagy koncert legkülönösebb hangja is, az egész koncert terhességét és felelősségét hordja magában.

A romantikus áramlat kora egész Európában a nemzeti újjáéledések kora is. De a magyar újjáéledés prófétája, a zseniális gróf Széchenyi, ki külföldön nevelkedve, ugyanazt a szimbolikus kerülőt tette meg, csodálatos hatású agitációjának célját a következő mondatban fogalmazta: "Egy nemzetet megmenteni az emberiség számára!" Egy külön színt, melynek kár volna elfakulni, egy hangot, mely kár, hogy elnémuljon! Nem meglepő-e e fogalmazás tudatossága, nem szokatlan ez az európaiasság még a nacionalizmusban is, éppen a nacionalizmusban? Tragikus európaiság, mert az Európának szánt ajándékot nem fogadta valami köszönettel épp a legközelebbi Európa, az osztrák, s minden modern nemzeti ébredés csak egy szerencsétlen forradalomra vezet, melybe a nemzet majdnem belehal, s prófétája beleőrül. A magyarság élete nem egy és folyamatos élet: minduntalan meghal, és makacsul föltámad. Története Mohácsok sorozata: ahogy a nagy nemzeti katasztrófákat nevezik a magyarok ama híres ütközet nevéről, mely után hajdan majd az egész ország török kézre került és széthullott. A Mohácstól Trianonig húzódó kálvária egy stációja az 1848-i szabadságharc leveretése is, mely már egy csúcsra ért irodalmat hajtott az osztrák cenzúra igája alá; a magyar irodalomnak akkor már nem kellett szégyenkezni egyetlen európai nép irodalma előtt sem.

Legalábbis: magasságok voltak itt, a nagy európai csodalánc elszakadt darabjai, melyeket talán csak a távolság perspektívája mutat kisebbeknek a főcsúcsoknál. A magyar romantikus korszak nagy nemzeti költője például oly módon különbözik a hazafi költő megszokott s minden népnél eléggé egyforma típusától, hogy maga e különbség őt nagy európai költővé avathatja. A magyar dalnok, Vörösmarty, a honfiérzést az emberiség szemszögéből éli át, akár Széchenyi, s ezt az átélést különös lázzal telíti nemzete tragikus helyzetének tudata a "népek hazájában", melyhez hiába kiált, mely nem hallja, s még sírját is közönnyel állja körül. E tragikus sorsérzés, e speciális és végletes eset, a magyar költőt az európai nacionalizmus oly problémáihoz vezeti, melyek még ma is, sőt ma inkább, mint valaha, aktuálisak. A költő nem szűnik meg keleti költő lenni, noha teljesen nyugati célokat tűz maga elé: Vergiliusból indul, mintegy magyar Aeneis-t kívánva adni, műve azonban az Aeneis-nél hasonlatosabb lesz az Ezeregyéj-hez, a klasszikus hexameterek ellenére, melyekhez mérhetőket senki sem írt Augustus kora óta. E képgazdagság beissza magát úgyszólván a nyelv pórusaiba, zománcosan áttüzesítve a magyar költői stílt, mintegy a világ gazdagságainak szimultán együttlátásával, a végtelenség és kifogyhatatlanság ízével, mely még népmesei költeményeknek is külön, filozofikus kihangzást ad. Mindez még növeli a nemzete problémáihoz láncolt költő tragikus lázát, mely végre is nem fér meg a fegyelmezett epika medrében, s lírává árad ki. E líra egyenetlen s bukdácsoló: mégis egyes költeményekben, s főleg éppen ott, ahol a költő leginkább elveszíti pazar képei s lázas érzései egyensúlyát, a modern európai líra legmagasabb szintjeihez ér föl. Mennél jobban fokozza a közelgő nemzeti katasztrófa érzése ez egyensúlytalanságot, annál magasabbra röppen a líra aeroplánja, mint azok a gépek, melyeknél éppen az egyensúly folytonos megbillenése a hajtóerő. A megtört költő, idegbeteg, mint Széchenyi, és alkoholista, mert, ahogy Ady mondja, minden magyar zseninek, ki átérzi végzetét, előbb-utóbb mámorra van szüksége, hogy élni tudjon - ez az élőholt poéta oly különös intenzitással borzongatta végig idegein az embernek, ez "őrült sár"-nak sorsiszonyát, amint szerencsésebb nemzet sarja talán nem is tudná.

A nemzet azonban ez időben már egy fiatalabb költő szavától ittasult, aki távol volt e tragikus érzéstől; megóvta attól fiatalsága, s talán a szláv vér is, mely ereiben csörgött: alkalmassá tevén őt a forradalmi költő szerepére, aki a múlt terhe s a jövő aggodalmai nélkül a jelen pillanatnyi érzését élje ki. Valóban, Petőfinél egyszerűbb költő alig van a világirodalomban; alig van, akiből a fiatalság gátlás nélküli lelkesedése oly optimista hévvel és spontán könnyűséggel törne ki; s talán éppen e könnyűség okozza, hogy a magyar költők közül Petőfi az, aki leginkább válhatott ismertté fordításokban és a külföldön is. E fiatalosan könnyű és egyszerű költészet formái gyanánt önkényt kínálkoztak a magyar népdal egyszerű formái, annál inkább, mert a költő a demokrácia gyermeke és harcosa, mint maga a forradalom, melynek hősévé és vértanújává lett. De nem kell gondolni, hogy Petőfi korlátolt és műveletlen népköltő, vagy csupán egy aktuális forradalomnak politikai költője lett volna. A népi költészet ama kor szellemében minden igaz költészet forrása volt; s kultusza nemcsak hogy nem jelentett valami nemzeti vagy regionális elzárkózást, hanem inkább kitágulást és gazdagodást, mely a nyugati kultúra egyidejű kitágulásának és gazdagodásának irányába esett. A magyar irodalom e "nép-nemzeti" korszaka távolról sem akart elszakadni az európai szellemtől, s Petőfi sem volt az a Naturbursch, aminek néha feltüntetik. Jellemző tény, hogy 1848-ban, közvetlen a forradalom előtti izgatott időben is, a három legnagyobb magyar költő, Vörösmarty, Petőfi és Arany - a két utóbbi az új, népies iskola zászlóvivője - Shakespeare fordítására szövetkeztek. Ki feledheti, hogy ebben az emlékezetes esztendőben Magyarország nemzeti ügye válhatatlanul összekapcsolódott az európai szabadság és haladás ügyével? Petőfi, a nemzeti forradalom dalnoka, ideális szocialista és anarchista: s nincs a világirodalomban költő, kinek lelke előtt az Emberiség álmait vezető tűzoszlopok oly tiszta és egyszerű fénnyel ragyognának, el nem födve a Valóság ködétől vagy a Lehetőségek korlátjaitól. A naiv és isteni fiatalság látnokian konkrét idealizmusa ez, melyhez képest Shelley határozatlan ábrándozó. Heine hitetlen cinikus, Hugo színészi pozőr. Petőfi ideálizmusa a magyarság nagyszerű józanságával párosul, van benne valami ősemberi s ősifjúi frisseség: Petőfi az eszmék költője, melyekért az életét adta, de egyszersmind a legegészségesebb szerelmi dalok s a legszűzebb realizmusú leírások költője is. Ahogy műveiben a "magyar sztyeppe" megjelenik, az a költői megjelenítő művészet legmagasabb foka, annál monumentálisabb, mert szinte öntudatlan.

E költői realizmus talált a demokratikus kor szelleméhez, de talált a magyar pszükhé természetéhez is. Petőfit nyomon követte a másik nagy magyar realista, ki realizmusában egész a naturalizmusáig jutott el, jóval a nyugat-európai naturalizmus formulázása előtt. E hatalmas és gyökeres epikus, Arany János, már első nagy költeményében, s még mintegy Petőfi iskoláját járva, a föltörekvő demokratikus magyarság örök és rusztikus típusát teremtette meg, egy félig mitikus, félig történeti magyar Herkules monumentálisan konkretizált alakjában személyesítve. De az élettől duzzadó Héraklész-figura egy túlérzékeny és szemérmes költő alkotása, ki mennél lelkiismeretesebb realizmusba és mennél egyszerűbb nemzeti formákba menekül, annál biztosabban torkollik a költői plasztika páratlan művészetébe, s az ősmagyar eposzi versnek - mely a francia alexandrinnal rokon - gazdag és sajátos zengésű modern hangszerré való kiformálásába. Az osztrák elnyomatás idejében lírája is kitör, s ha Vörösmarty birodalma a láz, Petőfié a hév, Aranyénak a melankóliát szokták mondani. Költői szigora a magyar népélet legsötétebb, szinte vigasztalan régióiba hajtja leszállni, s ugyanakkor a versművészet és irodalmi tudás legmagasabb szintjéig emelkedni. Igazi poeta doctus ő, a modern bárd teljes raffinement-jával, s az idegennek fogalma sem lehet róla, mily komplikált zengésre képesek szavai, anélkül hogy paraszti bölcs zamatukat elvesztenék. Művészete kissé hasonlít a Tennysonéhoz; mint Tennyson, ő is tudatos modernizálója a nemzeti eposznak, hatalmas epikai trilógiát konstruálva a pogánykor ősmagyar mondáiból, melyek Atilla hun király alakja körül csoportosulnak, s több ponton érdekesen érintkeznek a germán mondákkal. Atillát, ki Európa ugyanazon pontján ütötte fel sátrait, mint ők, a magyarok elfogadták ősüknek s elődjüknek, s ő lesz e magyar ciklus Artusa. De Arany mégsem Tennyson: megkülönbözteti hatalmas konstruktív ereje, mely sziklákból épít, s nem pavilonrendszerben, mint angol kollégája; s Tennyson cukros könnyedségéből sincsen benne semmi. E naturalista költő nem veszhet preraffaelita finomkodásokba; s noha verseinek eleganciája nem kisebb, mint a Tennyson-verseké, művészetének összhangzása távol van a játékos artisztikumtól; sokat csodált balladái tömör shakespeare-i tragédiák, a bűnös lelkiismeret rajzában kulminálva, s például testvérgyilkos Atillája komoly nemzeti tanulság, s egyúttal a legkegyetlenebb lélekelemzés remeke. Arany későbbi epikája egyáltalán az analitikus pszichológiai regény felé tendál, Tennyson helyett ebben inkább Browningra emlékeztetve: míg lírájában ugyanekkor az öregkor szenvedéseinek szinte fiziologikus teljességű rajza, s a modern városi élet benyomásainak első visszfénye jelenik meg.

Arany régebbi a nagy brit költőknél, akikkel összehasonlítottam, s kortársa a magyar regény első kivirágzásának. Nagy egyéniségek heroikus kibontakozása egy elmaradt s primitív társadalom közepett mindig lírai kultúrát teremt, s az, amiben a magyar szellem legmagasabbat produkált, ahol a világ bármely nemzetével győzelmesen veheti föl a versenyt: az valóban lírája. Ehhez járul, hogy a nagyszerű magyar irodalomnak úgyszólván alig volt közönsége: s a regényt a közönség teremti, szinte éppannyira, mint az írók: a Közönség, mely a Regénynek anyaga és fogyasztója egyszerre. Így történt, hogy a magyar lélek emberlátó és élettükröző ereje is csak versekben nyilvánult mindaddig, míg a viszonyok demokratizálódásával modernebb társadalmi élet nem kezdett kialakulni. Ekkor fölkelt a Regény is, s szinte azonnal zenitre ért, társadalmi célzattal szolgálva e demokratikus átalakulást - egy gondolkodó államférfiú tollából -, vagy a Történet kerekei mögé pillantva, mely így igazán magistra vitae. Kemény, akit "magyar Balzac"-nak neveznek, témáiban inkább Walter Scottra emlékeztet: a kis hegyes és kalandos Erdély múltját bányászgatva, mint Scott Skóciáét. De e történelem nem a díszleteké és kosztümöké; Keményt az események dessous-i érdeklik, a motívumok végzetes játéka, a Politika titkos rugói, a legkisebb mozdulat nyomán elgördült lavinák, s az a rettenetes Erkölcsi Fátum, mely nem is nagy bűneinkből, hanem apró emberi gyöngéinkből s szinte észrevétlen tévedéseinkből szövi életünk sötét tragikumát. E szőttes szálai lelki szálak s Kemény regényeinek egyes fejezetei úgyszólván teljesen a lélek mélyében játszanak le, megelőzve a monologue intérieur vagy inkább dialogue intérieur legmodernebb és - majdnem azt mondtam - legpszichoanalitikusabb formáit.

Keményt szigorú valóságérzése s az emberi történések titkaiba való belátása egyúttal a legnagyobb politikai publicisták sorába avatja, politikája nem a Kossuthé többé, hanem Deáké: a tragikusan elbukott nemzet bölcs megalkuvása, mely az Osztrák-Magyar Monarchia megalkotására vezet. Kevéssé rokonszenves megalkuvás a magyar lélek előtt, de békét ad, és lehetőséget a kulturális és társadalmi fejlődésre. A fáradt megnyugvás és üzleti tevékenység e korszakában a magas líra egy időre elhallgat, s a regény uralkodó műfajjá lesz: hamarosan már nem is a Kemény mély titkokat boncolgató s keserű igazságokat kivájó műfaja, hanem a mulattató, elröpítő, enyhítő, a művészet és humor varázsával ható regény. A kor vezető írói, Jókai és Mikszáth; mindkettő ismeretes a külföldön is: ők tették a magyar elbeszélés stíljét szinte boszorkányos könnyűvé, hogy emellett néha még a legmulattatóbb idegen író is nehéznek, lassúnak tűnhetik fel. Jókai a keleti mesélők egyenes utóda, aki minden súlyt kidob hajójából: s a hajó csodálatos simasággal szökken a leggazdagabb és legfantasztikusabb álompartok felé, melyek jönnek és tűnnek... Talán sokszor közönséges kalandregénynek hat ez a fordításban, hiányozván a magyar szó fogyhatatlanul gazdag varázsfolyása s röpítőereje. Talán irrealitásba látszik foszlani e regények világa, hol a valóság korlátai szétomlanak, s a hős, mint a mesék királyfia, óvatlan könnyűséggel surran át a Lehetetlenbe. De ebben az irrealitásban mélyebb realitás rejlik: a keleti nép lelkének realitása, mely nem tűri e modern, szürke, megalkuvó élet béklyóit; valami népmesei gyökeresség, melyet méghozzá, mint gyökeret a fanedv, életteljessé itat az a józan humor is, ami a magyar népmesék sajátja. Jókai túl termékeny és egyenetlen író, ki a pillanat ihletére bízza tollát: de ahol ez az ihlet vele van, jóformán mindent tud, s mindenütt otthon van, a vaskos valóságban éppúgy, mint az Idő és Tér Utópiáiban. Több ő egy magyar "Dumas-père"-nél s kivált rövidebb novellái között, úgy a fantasztikus, mint a humoros zsánerben, olyanok vannak, melyek a legkomolyabb európai írók műveivel is kiállják a versenyt.

Ha Jókai mesél: Mikszáth anekdotázik; s ez is egy módja a valóság elől való menekülésnek. A humor, ami Jókainál a valóság visszfénye volt az álomvilágban, Mikszáthnál lehetőség arra, hogy a valóságot játékra vegye. Mikszáth realisztikus művészete bizonnyal a legnagyobb európai - kivált angol - írók mértékével mérhető: egyedül a nagy író felelősségérzete és komolysága hiányzik belőle. Mikszáth a háború előtti évtizedek költője, s kissé apatikus és megalkuvó mint kora. A dolgokat mindig hajlandó mulatságosabb végüknél fogni meg; az ellaposult kor erkölcstelenségei és sivárságai számára legfeljebb mosolya van. A magyar paraszti józanság és flegma olykor szinte cinizmussá alszik nála: mégis megóvja a végső cinizmustól a gyökeres kedély és az élet szeretete.

Mikszáth típusa a kor irodalmának, mely leszállva a magas költészet piedesztáljáról, a mindennapi élet földerítőjéül szegődik. Azok, akik megmaradtak a magas polcon - többnyire a régi nagy nemzedék túlélői -, nemigen láttak okot a derűre. Különös, de ezek az esztendők, melyek Magyarország sohasem remélt anyagi és társadalmi föllendülésének esztendei voltak, egyszersmind a legsivárabb pesszimizmus esztendei a legmélyebb magyar lelkekben. Az ideáltalan kor természetes korrelatívuma a pesszimizmus: noha a magyar élet derűsnek látszhatott a kis igényű és praktikus szem előtt. Ez magyarázza, mért bíbelődött Petőfi és Arany utolsó nagy lírikus kortársa a céltalan élet és halál legsötétebb problémáival: s mért találták e kor Schopenhauerral átitatott ifjú költői az egész világ egyetlen értelmét a hangulatban: megmagyarítva e német szót és fogalmat. A kor igazi szintetikus zsenije Madách, Az ember tragédiájá-nak szerzője, mely legtöbb európai nyelven fordításban is olvasható. Az ember tragédiája igazi univerzális mű: a magyar élet céltalansága helyett itt már az emberi élet céltalanságáról van szó, egy nagyszerű konstrukció keretében, mely az egész emberi történelmet mutatja, hiábavaló föllángolásaival és kiábrándulásaival, nem vigasztalóbban, és sokszor nem kisebb szarkazmussal, mint Voltaire vagy Anatole France egy-egy műve. De mindig komolyabban, valami puritán komolysággal s még puritánabb költészettel. Madách művét Goethe Faust-jával szokták összehasonlítani, s úgy találják, hogy Goethe inkább költő, s Madách inkább filozófus. A valóság az, hogy mind a kettő költő, csakhogy egészen másfajta költő: rokonságuk csak külsőségekben van. Madách valódi szűkszavú látnok, aki már a modern szociális problémák nyugtalanságait érzi át, igazán látnokian, mert e nyugtalanságok még csak alig kezdtek ébredni a magyar életben. Madách monumentálisan objektív, s nem riad vissza a legvégső konzekvenciáktól sem: műve egyik leghatalmasabb kísérlete az emberi szellemnek, hogy sorsával érzelmileg és erkölcsileg szembenézzen.

Az ember tragédiája, mely színpadilag is sikeresnek bizonyult, egyúttal legnagyobb remeke a magyar drámairodalomnak. Erről eddig semmit sem beszéltem, s csakugyan a magyar történet zilált korszakain át színház és színpad alig létezett, s a magyar dráma nem is tud elsőrangú alkotást fölmutatni, talán egy shakespeare-i stílú történeti tragédiát kivéve, mely még a nyelvújítás idejéből származik, s a lojalitás és patriotizmus jellegzetes konfliktusát ábrázolja a magyar lélekben. Később a magyar színműírás technikája nem kevésbé boszorkányossá fejlődött, mint a regényé, s világpiaci jelentőséghez jutott: ez már a színpad üzleti orientálódásának idejébe esik, mely elvezet a tiszta irodalomtól. Meg kell itt mégis említeni a Molnár Ferenc ismert nevét, ki nemcsak színpadi szerző, hanem kiváló író is.

De bármely kiváló írók éltek és működtek, a magyar irodalom e szürke évtizedekben leszállt igazi trónjáról, s letette koronáját. A könyvkiadás föllendült, a közműveltség emelkedett, olvasó több volt, mint valaha, s az írók a stíl eddig nem sejtett könnyedségével, és sima technikával tudták az olvasót kiszolgálni: de lényegében ez az irodalom alig volt több az affektált s harmadkézből vett népiesség, a szentimentális flörtök, esetleg némi kis franciás pikantéria vagy más részről alkalmi és szólamos hazafiság irodalmánál. Mint már annyiszor, most is robbanásszerűen jött a változás, a XX. század első éveiben, és csoportosan a tehetségek, akik a változást hozták: ébredés, harc, valódi kultúrharc, új zászló és mégis régi, hirtelen és ideges fölszökés. A magyar irodalom, exogám természetéhez híven, most is kívülről látszott kapni az erőt, mint egy megfordított Anteusz; s az új irodalmi forradalom folyóirata a Nyugat nevet írta homlokára. Új kapcsolat a Nyugat új irányaival, új kapcsolatot jelentett éppen a nemzetnek legrégibb és legmélyebb problémáival; a régi harc újrafölvételét jelentette, melyet már Szent István kezdett meg valaha, s mely most különös élességgel újult ki, a fülledt nyugalom után, s mintegy nagy dolgok izgatott előestéjén. Új nyelvújítást is jelentett, nyelvújítást és lélekújítást, különös szomját minden újnak, egy ezer év óta mindig félbenmaradt lélek kielégítetlenségével. S ennek a léleknek önkritikáját és önérzetét egyszerre: mert a vágy az elégtelenség érzése, de az elégedetlenségé is egyúttal, s mi más az elégedetlenség, mint az elfojtott erő tudata? A Nyugat mozgalma a magyarság lelkiismeretét kavarta föl újra, s épp ezért keltett oly heves visszahatást. A Nyugat szó nem valami új nyugati irányok utánzását tűzte ki, csak eszmélést rájuk, s eszmélést a magyarság helyzetére a modern Európa szellemi életében. Ez nem elszakadás a régi magyarságtól: ellenkezőleg, a magyarság új európai feladatainak átérzése új bányászására vezet a régi bánya minden értékének s erejének, ami az új Európában is érték és erő lehet. S csakugyan ez az iskola, melyet hazájában még ma is a leghevesebben támadnak, mint nemzetietlent, az európai irodalomnak oly műveket adott, melyek éppen e különös nemzet lelkének színei által hozhatnak ösztönzést és gazdagodást Nyugatnak is.

Az új mozgalom elismert vezére és első klasszikusa, Ady, az első ébresztő lökést Párizsban kapta - mint ahogy a Mária Terézia ifjai Bécsben -, de bizonnyal egészen mást tudna Párizsnak visszaadni, mint amit tőle kapott. Hazájában a francia dekadensek hatását keresték benne; holott ez a hatás csak olyan volt, mint a folyékony anyagba dobott kő, mely a kikristályosodás folyamatát megindítja: a kristályok egyáltalán nem hasonlítanak ehhez a kőhöz. Ady semmiképpen nem dekadens: ő az Élet mohó és rajongó szerelmese, s nem is a művészi kiélés divatos értelmében, hanem az emberi kiélés teljességében. Költészetében nyomon követhetni a fejlődést, ahogy öntudatra ébred, s ki kezdetben a "halál rokonának" érezte magát, mindig mélyebb és filozofikusabb hitvallásokat tesz az Élet pártján, melynek a Halál is csak szolgája. Ezt az életet hirdeti minduntalan megakadó életű nemzetének is, mely közt megjelenése pillanatában szinte ősök nélkül fölbukkant újítónak tűnik föl, noha szakítása inkább visszakapcsolódás a gyökeresebb magyar múlt problémáiba, átugorva a közvetlenül előtte járt henye és feledkező nemzedéket. Húrjain kuruc hangok zengnek vissza, s prófétai küldetésében logikus utóda Petőfinek, sőt Széchenyinek, és még régibb próféták egész sorának. Mert minden magyar költő egy kissé próféta is, s Ady költészete elejétől végig egy próféta szimbolikus kijelentése. Ady a kijelentő mondatok költője, ki sohasem írt le egyetlen fölkiáltójelet: ő a tipikus szimbolista költő, nem abban az értelemben, mint a francia szimbolisták, hanem ahogyan a keleti misztikusok vagy például Dante az. Ez a "pacsirta-álcás sirály" - ahogy magát nevezi - lírájában egy egységes Világlátomás szimbólumrendszerét rejtette el, keményebbet és komplikáltabbat, mint akárhány látnok és filozóf. A szimbólumok e gazdagsága valósággal keleti benne; próféciája azonban teljesen nyugati; s e prófécia mégis egy lírikus próféciája, ki nemcsak az Életet hirdeti, hanem a saját életének nyelvén hirdeti. Nála minden a saját életének szimbóluma, s az ő élete mindennek szimbóluma. Valóban, Ady élete szimbolikus, előre elrendelt életként jelenik meg, mint a Dantéé, s Ady teljes tudatossággal vállalja ezt a szerepet, melyhez egy nemzet, sőt egy földrész közelgő tragédiája adja meg a hátteret és világítást. Ady hivatása egy világ összeomlásában is az Életet és az emberiség változatlan eszményeit lobogtatni, s a magyar szellem örök dicsősége az, hogy mikor az egész Európa legfelvilágosultabb szellemei csekély jövetellel a túlzó nacionalizmus és gyűlölködés igéit hirdették, e világháborúba besodort kis nemzet költői, élükön Adyval, egyéni és nemzeti tragikumukat képesek voltak az Emberiség szemszögéből látni, egyéni és nemzeti sorsukon át és túl az Emberiség kálváriáját átélni. Erre csak az a nemzet lehetett képes, amelynek "Európa" és az "Emberiség" nem puszta elvont fogalmak voltak, hanem történelmének állandó iránypontjai és nagyon is konkrét küzdelmeinek tárgyai, mint a magyarnak. Bizonyos az, hogy a magyarság reprezentatív szellemei mindig távol voltak a kicsinyes nemzeti elfogultságoktól, s nemzettársaikkal szemben az emberiség közös sorsát érzik: vagyis a kis népek közös tragédiáját e nagy világban, "hiszen magyar, oláh, szláv bánat Mindigre egy bánat marad" - mint Ady mondja. Ezért tudták magukat, és tudják ma is, e nemzet költői fajukból kinőttnek és mégis véresen, fájdalmasan magyarnak, mint Ady is.

Ady költői nagyságát ma már senki sem vitatja, költészete körül mégis elkeseredett s el nem hallgató viták folynak. Ady mint forradalmár áll a köztudatban, holott forradalma valóságban a magyar lélek belső és szuverén forradalma, s benne e lélek legnagyobb ellenmondásai egyesülnek. Ady szocialista és magyar úr egy személyben: magyarságának és úr voltának érzetével gőgösebb talán a XVI. század első báró költőjénél; még szocializmusa is gőgös és úri. Éppoly látszólagos ellenmondás a Nagy Élet e látomásos és elragadtatott költőjének különös vonzódása a puritán Bibliához; mert a magyar költő szocializmusa és élethirdetése egyformán az Ember és Élet méltóságának és értékének abból a különös és megingathatatlan érzéséből táplálkozik, mely a magyar parasztnak is jellemzője, s melyben bizonnyal van valami biblikus. Ez az értékérzés edzi naggyá Adyt az Istennel és a sorssal való szembenállásában, mely e "hitetlenül hivő" lelket a legnagyobb vallási költők közé avatja; ez teszi pózát hatalmas és tragikus pózzá az események nagy tragédiái előtt; ez magyarázza gyűlöletét, mellyel az életpusztító háborút gyűlöli. Ady világnézetében és politikájában mindenesetre teljes ellentéte gróf Tiszának, ki a világháború előtti években a magyarság másik vezére volt. De e mélységesen magyar gyökerű, biblikus életérzésben az élethirdető, forradalmár költő rokon a fegyelmezett, puritán politikussal.

Ady egymagában még nem az egész új magyar irodalom. Ady csak első nagy halottja az új költők és írók falanxának, akik végzetes napjainkban még egyszer megpróbálták a magyar szellem üzenetét az emberiség számára közvetíteni. Miben áll ez a message? azt nem lehetett volna e helyen elmondani. Hisszük, hogy előbb-utóbb utat tör az a világ figyelmébe, s Európa ráébred e különös sorsú kis nép szavára is, mely ezer év mélységéből hozta, s ezer éve formálja, érleli, tartogatja, oly közel, s mégis oly messzeségben, átszűrve mindig új meg új fájdalmas szíven és tüdőn. Az üzenet nem program vagy gondolati bölcsesség, hogy rövid jelszók kompendiumában pár lapon előadhassa valaki: másképp miért éltek és szenvedtek volna különös képességű lelkek, hogy életükből és szenvedésükből ötvözzék meg a hiányzó szavakat e komplikált üzenet elmondására? A magyar írók, kik e message mai letéteményesei, egymástól a legkülönbözőbbek: a valóság nyers ábrázolói s a lehetőségek fantasztikumába hatoló szinte matematikai szellemek; a faj hagyományait és a szoros formák korlátait tisztelő konzervatív művészek, éppúgy, mint minden korlátot széttörő s nemzetiségük korlátaiból is kikívánkozó forradalmárok. De az idegen szemében bizonnyal, ha méltóképpen megismerné őket, sokan a legkonzervatívabbak közül forradalmian újnak látszanának; sokan a leginternacionálisabb törekvésűek közül sajátságosan magyarnak. S e sajátosságból és magyarságból - mint egy tükör megjelenítő távlatából - mégis Európa arca tekint vissza Európára, s az Ember arca az Emberre.

1927

1

R. C. Trevelyan: Thamyris, or is there a Future for Poetry? (London, 1927)

Régen olvastam valamit akkora érdeklődéssel, mint mostanában ezt a pár íves angol könyvecskét. Abból az izgatóan korszerű esszésorozatból való, amelyben többek közt a Bertrand Russel híres Icarus-a megjelent, a "Tudomány jövőjéről" és a filozóf Schiller Tantalus-a, az "Ember jövőjéről". A legjobb mai szemek kutatják itt a Jövendő fátyolos arcát, az emberi kultúra teljes területén végig, egész a Divat jövőjéig, sőt magának a Jövendőmondásnak jövőjéig.

A költészet jövője nem kevésbé fátyolos, mint akármi másé. A Vers, a Poézis igazi teste és vehikuluma, napjainkban fölbomlási tüneteket mutat. A kis brit elmélkedés a mitikus Thamürisz árnyékát idézi, akit Apollón azért sújtott vaksággal s zavarral, mert földi hangjait versenynek eresztette a szent Múzsák égi kórusában. Ez talán a mai poézis tragikuma is, mely az Élet és Próza nagyon is földi hangjaival mert beelegyedni a szent Tradíciókból táplálkozó magas ének koncertjébe. Az eredmény: az a vakság és zavar, amit a mai európai Költészet látszik örökül hagyni az utánunk jövő generációknak. Talán minden költő küzd ma a Verssel vagy a Vers ellen; minden mai költőben küzd a Vers: kétes kimenetelű, mitikus küzdelem!

A régi mítoszban a földi hangok győztek: Thamürisz gyermekei örökölték apjuk merész és versengő énekes kedvét, és nem örökölték a vakságát... Így lesz-e vajon most is, s az új Élet darabos prózája szárnyra kap-e majd, s fölér-e valaha a Múzsák régi egének magasságaiba? Vagy a Vers e lassú fölbomlása a Költészet haldoklását jelenti már? Talán a Poézis, mint egy színes és pántlikás gyermekruha, nem illik már a mai fölcseperedett és megjózanodott szellemünkre; s jön már az idő, hogy a Vers is, mint a régi mitológiák, az emberiség gyermekkorának egy szép és nosztalgikus emléke lesz...

Noha tán még a mitológia sem halt meg egészen. Legalább erre vall az, hogy íme, most is platonikus módon mítoszt idézünk, s szó sincs róla, hogy az emberi szellem problémáinak absztrakt szemléletével megelégednénk.

2

Különös véletlenből ugyanezt a mítoszt idéztem én, immár majd húsz éve, egy régi versemben, aminek a címe is Thamyris, s amiben magam szóltam a regebeli dalnok ajakával. Aki húsz éve hordozza magában Thamüriszt, annak nem lehet közömbös ez a kis könyv: noha szerzője kísérletet sem tesz a probléma megoldására. Csak körülutazza azt, praktikus angol utazóként, aki nem éri be általános hangulatok lejegyzésével, hanem részletekbe megy, és szinte technikai tanulságokat keres. A bámulatos angol verskultúra gazdagon szolgál ilyenekkel; mi itt most csak pár töredékes gondolatot akarunk lejegyezni, inkább mementó és noteszjegyzet gyanánt, amikre jó gondolni a magyar írónak is.

1. Azoknak, akik a magyar irodalom teljes és turáni autonómiájáról ábrándoznak, meggondolnivalót adhatna maga az a tény, hogy a magyar vers problémái és betegségei ennyire párhuzamosak az angoléival.

Az európai irodalom egy és oszthatatlan: etappjai úgy, mint válságai, mindenütt ugyanazok. Csak épp hogy a Vers válsága s problémái az angol lélekben mélyebb visszhangot költenek, mint máshol: lévén az angol léleknek a Vers nagyobb, mélyebb és máig is elevenebb élménye, mint bármely más nemzet lelkének Európában.

2. Az a folyamat, amelyben a Versírás megszűnt nagy, eleven, szociális művészet lenni, s mindjobban elvesztette régi fontosságát az emberiség lelki életében, azonos avval a folyamattal, amelyben a Vers mindjobban különvált a Zenétől: azaz a valódi Énekből, az énekelt versből lassanként skandált vers, recitált vers s végre már csak könyvből olvasott vers lett, a hangos versből néma. Ennek a fejlődésnek pedig utolsó állomása a modern szabad vers, mely a Zenével már az utolsó kapcsolatot is felmondja. Így észleljük itt azt a különös tünetet, hogy a Költészet, mennél jobban leszáll szárnyaló magasságaiból, mennél inkább akar az Élet, a Nép, a Próza nyelvén szólni, annál távolabb jut attól, amit szociális és eleven művészetnek nevezhetünk; annál inkább egy kis céhnek hatástalan játéka lesz.

3. Fölszabadulni a metrum kényszere alól, nem jelent okvetlen gazdagodást. Ellenkezőleg: gazdagságot ad maga a kényszer, éppen azáltal, hogy a szabadság hangsúlyozását megengedi. A kényszerek közt minden kis szabadság kihangsúlyozódik. Ahol kényszer van, ott lázadni lehet; s éppen a vers apró lázadásai, az úgynevezett hibák azok, amik a verset kifejezővé és széppé teszik. Hiszen a jó vers nem a hibátlan, hanem az, ahol a hibák is a költő céljait szolgálják. A metrum ott jut igazi szerephez, ahol nem tartják be: mert kényszerít bizonyos szótagokat nyújtva, másokat szaporán, ismét másokat különös hangsúllyal vagy különös könnyedséggel ejteni, s ekként a halott betűnek is még mindig az élőszó melegét és elevenségét tudja kölcsönözni: míg a szabad vers végképp betű és irodalom.

4. Tiszta babona hát, hogy a forma kötetlen vagy tradíciótlan volta közelebb a meleg élőhanghoz. Az angol író nagy éleslátással leplezi le az ilyen modern babonáit az irodalomnak, amik között első helyen áll az eredetiség babonája. Régi nagy költők ezt a babonát nem ismerték. Nem oly ritka eset, amire az angol könyvecske több példát hoz: hogy a legszebb verseket elődjeik metrikai invencióinak modelljeire formálták. A költők szinte egymás vállaira álltak, egymás ihletét folytatták és kiegészítették, mint különös kertészek, hogy egyre gazdagabb s újszínűbb virágok szülessenek. Míg a mai költő először is tabula rasát iparkodik csinálni s mindent mindig elülről kezdeni. Amiből végre is csak szimplex, szegényes s egymáshoz többé-kevésbé mégis hasonló dolgok jöhetnek ki: sohase gazdag, de nem is "kollektív" művészet.

5. Másik közkeletű babonája mai költészetünknek a retorikától való irtózás. Aki azt hiszi, hogy a meleg és eleven szó a mindennapi beszéddel jelent egyet, aki elvileg lemond a dikció emelkedettségéről, az a költészet szárnyait nyírja meg. Mit ér a madár, ha a földön marad? Arra a csiga is jó. Bizonyos, hogy a retorika iránti ellenszenv a hamis és elcsépelt retorika elleni jogos reakcióból született meg: s ez igazat látszik adni az eredetiség babonájának. De hát más a sas, és más a papírsárkány. Sasnak nem hányjuk szemére, ha úgy röpül, mint más sasok. De a rossz vers igazi papírmadár; akár köti földhöz a Próza zsinegje, akár nem. Minden szél játéka az, s mennél magasabbra száll, annál jobban zörög.

1928

Micsoda tanulmány kellene gondolataimat csak megközelítően is legombolyítani e kemény kérdés körül! Mennyi mindennel függ ez össze! Engem ez a "válság" inkább szellemi, irodalmi oldaláról érdekel; nem is hiszem, hogy igazi okát a színháznak valami üzleti válságában vagy babonájában lehetne megtalálni. Hisz üzletileg a színház - lokális és aktuális zavarokon kívül - egészen jól állja a mozi félelmes konkurrenciáját, s állni is fogja mindig, mert a mozgókép mégsem egyéb képnél, s alig jöhet oly kor, hogy az emberi szem és lélek ne szomjazná a közvetlen, hús-és-vér emberábrázolás látványának gyönyörűségét. Az a "válság" pedig, amiről beszélünk, nem lokális és aktuális; s nem is csupán a magyar dráma válsága (mert igazi magyar dráma csakugyan alig van); és nem is éppen háború utáni jelenség. Hanem:

1. A modern dráma, úgy, amint a kontinensen kifejlett, nem a Shakespeare-féle népdrámának utóda, hanem inkább a francia "udvari drámáé"; a kontinentális színház eredetében felsőbb társadalmi rétegek s irodalmi körök szórakozása, ahol Shakespeare vagy Szophoklész mindig csak irodalmi vágyak és keresések idézte vendég lehetett; a modern drámának semmi köze sincs a régi dráma nagyszerű, kollektív szelleméhez. Így a modern dráma természetesen társadalmi drámává fejlődött, egy-egy társadalmi réteg vagy probléma drámájává: ahelyett, hogy az ember drámája lett volna.

Ámde a kultúra és színház demokratizálódásával ez a dráma mind nagyobb tömegek elé kényszerült állani, s kapkodva kezdte keresni e nagyobb tömegekkel való kapcsolatot. Csakhogy korunk tömege valóban ezerfejű, a végletekig differenciált; hol a közös érzés, amire a tömegben hatni lehet? a közös alap, melyen az író dominálhatja közönségének minden rétegét? Ilyen nagy, közös, vallásos érzések nem hatják át a mai tömegeket. Érzések helyett a logikumokhoz kellett fordulni; ami annyit jelent, hogy a modern dráma kritikus és destruktív jelleget ölt: mert ha az érzés alkotó, a logika lényegében destruktív, kritizáló. Ez a Shaw-féle dráma; ez a Pirandellóé, mely már magát a drámai forma elvét kritizálja és destruálja.

De ez a fejlődés szükségképpen a dráma nívóbeli lesüllyedéséhez visz. Az érzés, mennél egyszerűbb, mennél általánosabb, annál értékesebb és fenségesebb lehet; nem így van a logikumokkal. A logikumokra alapított dráma, mennél nagyobb és műveletlenebb tömegek elé kerül, annál szimplábbá és laposabbá kénytelen válni, hogy megértésre leljen. Az egyszerű érzés megkapó; a szimpla élc lapos. A legáltalánosabb emberi érzések örökújak, mindig érdekesek; de van-e unalmasabb az ismételt szellemességnél? Az oly dráma, melynek legfőbb elve a szellem és élc virtuóz játéka, könnyen az üres technika s az alacsony mulattatás játékává fajul. S valóban ez történt a modern drámával, mikor a háború után újabb s az eddiginél még alacsonyabb nívójú tömeg özönlött a színházakba.

2. Ez a folyamat tartalmi és pszichológikus leírása; végig lehet azt kísérni a művészet modern fejlődésének szempontjából is. Nem kell hinni, hogy ma kevesebb drámai látású tehetség van, vagy például a tragikum érzése csökkent volna. Sőt inkább erősbödött. A naturalizmus egy újfajta fátumérzést hagyott örökbe, mely a cselekedetekben is fátumot lát (nemcsak azok következményeiben, mint a régi dráma). A naturalizmus épp e felfedezésével győzte le önmagát, titkos mélyekbe fordítva a figyelmet, a láthatóból a láthatatlanra, sőt tudattalanra. A cselekedetek nem magukért érdekelnek többé, hanem a tudattalanban rejlő gyökereikért, hol fátumuk és tragikumuk lakik. A modern irodalom csodálatos mélyre ásott e sötét világba, melynek háttere nélkül ma minden ábrázolás már meztelennek és naivnak hat. De hogyan találhat helyet e mély, sokrétű és tudattalan világ a drámai formában, mely a látható és kimondott dolgok formája? A mai író legdrámaibb mondanivalója is oly természetű, hogy a szabadabb regényformában teljesebben mondható el. A modern lélekábrázolás szűk Prokrusztész-ágynak érezte a drámát. Aki mégis ragaszkodott a drámai formához, mesterséges leegyszerűsítéshez és a láthatatlan dolgok erőltetett megszemléletesítéséhez kellett fordulnia; ami a szimbolizmus eredete például Ibsennél vagy Maeterlincknél.^[8] De e mesterkélt eljárással a vonalak elrajzolódtak, s a színek, mintegy bengáli fényben, elváltoztak. Azóta a modern irodalom igazi nagy szellemei - s éppen azok, kiknek életlátásuk a legdrámaibb - mindinkább idegenkedni látszanak a drámai formától, s ehhez inkább csak azok folyamodtak, kiknek mondanivalója nem az életábrázolást kívánta eszközül, hanem magát a dialektikus élőszót; mint az agitatív és logikai mondanivalók, amilyen a Shaw-ké és Pirandellóké. Ekként a modern dráma eltávolodik az élettől s a Költészettől, mely csak az Életben gyökerezhetik, és a Színház, mely tömegeit végre is nem szolgálhatta ki tiszta dialektikus eszmékkel és paradoxonokkal, kényszerült a saját lábára állni és lehetőleg függetleníteni magát és hatását az irodalomtól, melynek azelőtt alázatos szolgája volt.

3. A műfajok halandók, s bizonyos, hogy amit mi röviden drámának nevezünk, az sem egy, hanem több, egymás után következő külön műfaj: más a görög, a Shakespeare-é, a Racine-é, a Dumas-é, az Ibsené s így tovább. Értékben is, mint célban, különbözők. Ma azonban nem csupán egy, az eddigieknél talán kevésbé értékes fajta drámavariációnak előállításáról van szó: a mai színpadi mű, melynek egyetlen célja a siker, nem is tekinthető többé irodalmi műfajnak, mert nem irodalmi célok, szempontok és szükségességek alakították ki. Kultúra s irodalom mind kevésbé érdeklik korunkat: kábulatra vágyó barbár tömegek kora ez. A mai színháznak az író teljesítménye legfeljebb eszköz, melyet a saját céljai szerint felhasznál, de mely által semmiben sem érzi kötve magát. Ez a szellem testesült meg például Reinhardtban, aki nem habozott a világirodalom legnagyobb remekműveit pusztán anyagként kezelni, a színpadi hatás törvényei szerint szabadon idomítva. A színpad nem interpretálója többé a költői alkotásnak, s esze ágában sincs, annak intencióihoz alkalmazkodni. Ellenkezőleg: az írótól kíván feltétlen alkalmazkodást, a rendező fontosabb személy lévén az írónál, s minden színházi est oly kollektív munka eredménye, melynek sikerében az író teljesítménye csak nagyon alárendelt szerepet játszhatik. Az íróra nézve ilyen munkában (nyereséget remélve) részt venni: prostitúció.

1928

1

Az ember, ha nagyon nagy a mondanivalója, önkénytelenül szerény lesz. Különös lámpaláz fogja el, nem a közönség, hanem önnönmaga előtt; önmagának közönségévé és színészévé válik, s örül, ha támaszkodhatik valamire, mint a színész a súgóra. Ilyen támasza lámpalázamnak az a könyv, amit most magam elé teszek, mint a prédikátor a textusát; az az író, akibe belefogózom, mintegy kísérőbe a meredély szélén. (Ez a meredély az, aminek partján már Tolsztoj megszédült; mi maiak csak összefogózva merünk közel lépni: így lesz ez az írás - csak könyvismertetés.)

De ne gondolja senki, hogy azért választom ezt a formát - ilyen módon háttérbe húzódva -, mintha azt, amit leírok, nem akarnám egészen vállalni: mintha át kívánnám hárítani a felelősséget a textusra, melynél pedig jóval többet mondok; a kísérőre, akinél talán előbbre hajolok a szakadék fölött. Nem, ezt a föltevést mindenképp távol akarom tartani magamtól; és ezért hadd hivatkozzam már itt egy régi írásomra, amit még 1917-ben, a háború idejében írtam, s ami Gondolat és írás című könyvemben is olvasható. A veszedelmes világnézet; így kereszteltem el akkor ezt a régi cikket. Ebben már ugyanarról van szó, amiről most akarok beszélni: s az idegen író textusa helyett vehettem volna textust magamtól is, jóval régibbet, mint az idegené.

Kényes textus: de hát minden nagy téma egyúttal kényes is. És én úgy érzem, sehol se lehetne ma szabadabban beszélni erre a textusra, mint Magyarországban. Értve nem a fizikai szabadságot, hanem a Szellem függetlenségét. Az Igazság mindenütt mellékes ma, és sok helyt ellenség: egyedül Magyarország liheg, eped, kiált Igazságért; ő az a nemzetek közt, melynek legmerészebb álma sem haladja túl a legminimálisabb Igazságot. Ha valahol otthont remélhet még a földön az Igazság régi elve: itt van az. E szerencsétlen és megalázott nemzet - a harci erő védtelen áldozata - szellemi tekintetben szerencsésebb, mint a büszke hatalmasok: szabadon nézhet szembe a Gondolattal, melytől az Erő fél, s egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot.

2

Soha talán irodalom és filozófia oly félve nem kerülgették "a Kort centrális problémáit", mint ma. Holott sohse volt tikkadtabb a Szellem, elepedve egy Szó enyhületéért. Egy szóért, mely méltó az Ige nevére, amit a grammatika cselekvésszónak is mond? Ó, nem, nem, az Isten őrizzen! Cselekvés elég volt, több is az elégnél: legalább ahogy a könyv és puska szimbólumban értik - mert azt olvasom hogy ez a gondolat és cselekvés jelképe. Cselekedtünk - vagdaltunk lövöldöztünk - összevissza, jobbra és balra, mindenféle szavakat kiabálva a sötétben. Az a szó sohsem hiányzott, amelyik "tetteket gyújt".

De az, amelyik világosságot!

S rövidlátás a "szabad vélemények üldözését", a "gondolat elnyomott voltát" okolni ezért a hiányért! Még az sem magyarázza, hogy a probléma olyan természetű, amilyennél azt szokták mondani: "egy gyermek kíméletlenségére volna szükség". Az emberi világ "elevenét? tapintani": ehhez bátorság kellett minden korban, s bátorságért és kíméletlenségért ma sem megyünk a szomszédba. Korunk önző kor, de önzése a szenzációk önzése, és sohse volt annyi Hérosztratész, mint ma. Egész irodalmunk a kíméletlenség jegyében áll, mint égési életünk, kényszerűen, a bátorság jegyében.

S nem is hiányzik a bátorság a Kor gondolkodásából. Ám ez inkább az igék és pártok bátorsága, mint a világosságé. Pacifisták gyakran tiszteletre méltó nyíltsággal bélyegezték meg a Ma világnézetét, mely a nyers erő és balga tények istenítése. De mindez a kritika egy tűnt század "progresszív" eszméin alapul, amikre ma csak mosoly vagy sóhaj felel: nem éppen a felkavaróan aktuális problémák visszhangja. A Kor problémájára aligha az tapint, ki elmaradt vének módjai csahol a Kor ellen, s csak oly bűnöket tud szemére hányni, miket az büszkén vállal.

Olvastam oly könyveit is a pacifistáknak, amik kerülték ezt az elavult szentimentálizmust; ezek teljesen korszerűek és praktikus jellegűek voltak; de csak untattak, vagy kedvetlenítettek. Csodálatos! Micsoda katasztrófákat éltünk át, s micsoda felhők csüggnek még fölöttünk! Azt hinné az ember, másra nem tudunk gondolni: megszállottakként járunk e felhők alatt, s izgat minden szó, mely róluk esik. De ahelyett untat. Ez a reális alapokon nyugvó pacifizmus éppoly hidegen hagy, mint az érzelmi. Rossz üzlet a háború? Ha ma rossz, holnap jó lehet; s talán nem is okvetlen csak üzlet. A Kor problémája nem praktikus probléma; különben is a mai lélek ösztönszerű bizalmatlansággal van az ilyen praktikus és tudatos megoldások iránt. Soha kisebbnek nem éreztük magunkat a nagy történeti folyamatokkal szemben; apokaliptikus kíváncsisággal lessük a Századot, s borzongató találgatásokba bocsátkozunk: mi lehet még ebből? Ez a legtöbb, amit eddig még tudtunk vagy mertünk. Apokaliptikus korok talajából természetszerűleg fakadnak fel a történetfilozófiai spekulációk. Az Emberiség karakterváltozása, új embertípus megjelenése a földön, kultúrák élete és halála, Napnyugat alkonya: mind csupa kész Apokalipszis. S ily apokaliptikus jelek és jóslatok bizonnyal alkalmasak megragadni a mai fantáziát.

De az Apokalipszis nem arra való, hogy szomjat oltson; inkább még szítja azt: azért előzik meg a Szentkönyvben is az Evangéliumok. Azok a régi Evangéliumok, amikhez Tolsztoj oly zavartan és görcsösen próbált visszanyúlni... Ma más evangéliumokat olvasunk, egészen különös evangéliumokat: s ezek mögött az új evangéliumok mögött leselkedik a Század kimondatlan problémája.

3

Julien Benda könyve, amelyhez itt gondolataimat fűzni kívánom - s amelynek címe: Az írástudók árulása -, talán közel jutott ehhez a problémához; mégpedig főképpen két fölfedezéssel.

Az egyik, hogy a probléma mindennek dacára erkölcsi jellegű.

Hisz annak éreztük elejétől fogva; mégis már-már szinte kétségbeestünk ilyetén felállíthatósága felől. Hogyan lehessen erkölcsi problémát formulázni, ahol az erkölcs alapelvei váltak kétségessé? Matematikait sem formulázhatsz, ha kétség van a kétszer kettő körül. A világ azelőtt is a nyers erő útjain járt: de tudatában volt annak, hogy ez nem az erkölcs útja. Papjai és írástudói - noha maguk sem mindig éltek a szerint - állandóan és egyértelműleg hirdettek egy érdekeken és erőn felülálló s azoktól független erkölcsöt. A mi korunk írástudói távol vannak ettől az egyértelműségtől. A mai tudós tudja, hogy az erkölcsöt posztuláló ész másodlagos az ösztönökkel szemben; s irodalmunk az ösztönök korlátlan és szabad kiélését hirdeti. Ehhez képest az ösztönök közül azok, melyek nem az egyéni önzés ösztönei - a nemzeti és faji ösztönök -, minden értékskála csúcsára kerültek a legtöbb mai gondolkodó tábláján; míg az univerzális erkölcs elvei annyira vesztettek presztízsükből, hogy legalább a nemzetek közti érintkezésben csak a tények és erő jogát ismerték el. Ismétlem, nem arról van szó, hogy e szerint cselekedtek: mindig e szerint cselekedtek. Arról van szó, hogy ezt is vallották: maguk a próféták és írástudók ezt vallották.

Ilyenformán mindenki érezte, hogy naivság a Kor rettenetességeinek problémáját mint erkölcsi problémát fogalmazni. Innen ered, hogy szívesebben fogalmazták - még maguk a pacifisták is - praktikus-gazdasági vagy történetfilozófiai probléma gyanánt. De ezt valami rossz lelkiismerettel s mintegy nem őszintén tették, jól tudva magukban, hogy csak eltávolodnak vele attól a ponttól, ahol a "Kor elevenére" lehetne tapintani. Ez így csak keveseket érdekel, s már senkit sem ráz meg.

Julien Benda visszavitte a problémát az erkölcsi térre. És ezt második fölfedezésének segítségével tudta megcsinálni.

4

Ez a második fölfedezés abból áll, hogy a Kor problémája: az írástudók problémája.

Ahol a gondolkodás, ott lakik a lelkiismeret is: nem a lábban vagy kézben, hanem a fejben. A nagy tömeg tétlen és vak, mint a test volna fej nélkül; megy, amerre viszik; neki nincsenek problémái a fizikai megélhetés problémáján kívül. A Kor lelkét az írástudókban kell keresni. Ők mozgatják a "század lépteit"; hatalmuk egyre nagyobb e papiroskorban. A modern újságírás mindjobban fölmenti a tömeget a gondolkozástól, kész gondolatokat szállítva neki, hogy beteljesedjen a munkafelosztás, amely differenciáltabb szervezetekben mind tökéletesebb. Ami a gondolkozásra, ugyanaz vonatkozik az érzésre is, és a tömegek lelki életének minden más "kollektív funkciójára": mindezekért egyre kizárólagosabban az írástudók felelősek.

Mármost Julien Benda az írástudók szerepkörének betöltésében az utolsó évszázad folyamán nagy és mélyreható változást konstatál, melynek gyümölcsei most kezdenek megérni: s ebben ragadja meg ő a század problémáját.

Az írástudók történeti szerepe nyilvánvaló. Ez az osztály, mely a papi kasztból fejlődött ki, nem materiális érdekeket szolgált. Egyáltalán nem érdekeket szolgált. Történetünk bizonnyal kisebb-nagyobb embercsoportok önző és véres harcaiból szövődik: de - akár a körülmények szerencsés találkozása folytán, ahogy Benda mondja, akár valamely fejlődéstani vagy teologikus okból - kialakult a századok folyamán egy különös emberfajta, mely magasabb értékek letéteményesének érezte magát, túl a harcos csoport puszta érdekein, azok fölött, azoktól független.

Ezek az értékek kezdetben isteni kinyilatkoztatások és parancsok voltak. S igaz, hogy az Isten eleinte a nemzet istene vagy a törzsé: de mégsem a nemzet volt az Isten fölött, hanem az Isten a nemzet fölött. Az Isten a papok és próféták szavaival kellemetlen dolgokat üzenhetett a nemzetnek: gyakran korholta, és súlyos áldozatokra kötelezte. Bizonnyal gyakran volt az Isten szava is emberek eszköze; s a papság is sokszor állt különböző politikai csoportok szócsövének. De ezt sohsem vallotta be, és sohsem vallotta hivatásának. Ez visszaélés volt, és a hivatás elárulása.

S a társadalom akként fejlődött, hogy az írástudók kasztja, s az, amit hirdettek, még jobban és mindinkább messze szakadt a partikuláris érdekek közelségétől. A nemzeti és törzsi vallások helyét az univerzális Vallás foglalta el; majd az univerzális Tudomány. A nemzetek írástudói már nem csupán ösztönszerű és babonás félelemmel hirdettek egy földi harcokon felülálló metafizikai hatalmat, hanem teljes tudatossággal szakadtak külön belsejükben a földi érdekek szolgálatától, szemeiket az egy Istenre függesztve, vagy az egy igazságra. Papok és tudósok az elmúlt hosszú évszázadok alatt egyformán felháborodtak volna a gondolatra, hogy valamely földi közösség érdeke előbbre való lenne előttük Istennél, erkölcsnél vagy igazságnál, s még pláne, hogy Isten igéjét vagy a tudomány törvényeit nemzetük vagy kasztjuk érdekei szerint formálnák. Azt hirdetni, hogy ezek az érdekek fölötte állanak a morálnak és igazságnak: nyilvánvaló képtelenség lett volna. A hitetlen materialista szemében éppúgy, mint a földön túli Isten papja előtt, az Igazság független volt az emberi harcoktól; s az igazi írástudó gyakran halt inkább vértanúhalált, hogysem azt világi tekinteteknek rendelje alá.

5

Julien Benda nem kíséri végig az írástudókat a történelem századain. Ő nem a tények embere; sőt az, aminek leleplezését és megbélyegzését maga elé tűzte, éppen a Szellem leborulása a Tények előtt. Ehhez képest nem is a tényekből indul ki, inkább az írástudó platóni eszméjéből. Az Írástudó a Szellem embere; a Szellem pedig tudvalevőleg az, ami az egyes helyett az általánosra néz; s ennélfogva mintegy felülemelkedik a tények és esetlegességek hálóján; a Szellem összekötő és törvényadó princípium; a Szellem embere túllát ösztönein; talán nem képes legyőzni őket, de képes kritizálni: azaz képes normákat alkotni, melyek függetlenek maguktól az ösztönöktől.

Tagadhatatlanul nagy dolog egy ilyen princípium jelenléte a társadalomban! Mondják, hogy a világ nem javul, s az embercsoportok ösztönei és harcai semmit sem veszítenek erkölcs nélküli kíméletlenségükből. Tömegeinkben nem vagyunk jobbak az állatoknál, s társadalmi és nemzeti életünk könnyen válik a vak ösztönök játékává. Mégis megkülönbözteti az emberi életet az állatokétól annak a princípiumnak a jelenléte, mely, ahogy mondtam, legalább túllát az ösztönökön, s elméleti tekintélyével mégiscsak hat, és kapukat tár. Nélküle bizonnyal nem volna képzelhető az egyéni struggle for life formáinak az a szelídülése, amely tényleg bekövetkezett. De még ha nem is hinnénk ebben a tényleges hatásban, lehetetlen tagadni, hogy míg a Szellem princípiuma él az emberek között, addig nyílt kapu van, ígéret, út és lehetőség; égő fény van, amely, ha kialszik - mint egy gyönge lámpa, amit még el is fújtunk, miután részegségünkben úgyse vettük hasznát -, az emberi világ, mintegy eldobva valami utolsó reménységét, úttalan tántorog bele egy kusza és végképp elborult erdőbe.

Ennek a princípiumnak őrei voltak az írástudók.

És ezeket az őröket vádolja Julien Benda árulással! A Szellem embereit vádolja, akik hűtlenné váltak a Szellemhez: a Vak Ösztönök dicsőítőit, harcok apostolait, az emberi Erkölcs és Közösség tagadóit, a Tények és Erő filozófusait.

6

Nem célom, és alig vinne sokra, több vagy kevesebb példával szolgálni itt abból a töméntelenből, amivel Benda világítja és támogatja e vádat, felsorakoztatva a modern írástudók kasztjának egész ranglétráját; a nagy bölcselőtől, aki elméleteivel aláásva az Ész és Morál minden tekintélyét, magasabb morálként hirdeti az "akaratot a Hatalomhoz" vagy a közösségbe való vak beleolvadást; a paptól, aki ős, nemzetközi vallását ifjú és harcos nemzeti szenvedélyek szolgálatába állítja, vagy azoknak alárendeli, nemzetét többre tartva Istenénél; a szociológtól, aki csak nemzetek vagy osztályok morálját hajlandó elismerni, vagy a társadalom egész etikáját szellemi princípiumok helyett az erőviszonyokra alapítja; a tudóstól, aki megveti az elméletet, minden tudását az "élet szolgálatába" állítja, nem azért tanul, hogy tudjon, hanem, hogy cselekedjen, s az igazság egyetlen kritériumául a hasznosat ismeri el; a kritikuson át, ki minden pártatlanságot képtelennek és embertelennek tartva büszkén vallja, hogy ilyesmire nem is törekszik; a művészig, ki nem hisz a szépségben, csupán a "cselekedetben"; az íróig, aki az élet mentül korlátlanabb kiélésére izgat; és az újságíróig, aki szintén csupán ezért az "életért" lelkesedve szimatolja és szítja a tömegek ösztöneit, s teszi még "vakabbá a vakot" - hogy Berzsenyi szavait mondjam rá.

Mindenütt ugyanaz a látvány; mindenütt - "szellemi életünk egész terén", ahogy mondani szokás - elhagyták az írástudók földi harcok fölött álló magasságukat, s leszálltak a harcba vagy - saját kifejezésük szerint - az "életbe"; leszálltak, nem személyükkel, hanem doktrínájukkal, ami eddig egyetlen bíró volt itt, az Ész levetette bírói palástját, a harc megvakul, nemsokára nincs bíró, csak harcos: az írástudó éppoly harcos lévén, mint a többiek.

Ez az, amiben korunk szelleme lényegileg különbözik elmúlt korok szellemétől. A példák itt igazán keveset számítanának, mert az egyes példákat vitatni lehetne, míg az általános változást talán - tudat alatt és többé-kevésbé nyomasztóan - mindenki érzi. Mégis, hogy minden félreértést elkerüljek, néhány pontot még külön kell megvilágítanom.

7

Az első, hogy nem pártkérdésről van szó: az írástudók árulása független a pártoktól, és nem lehet vele csupán egyes túlsúlyra jutott pártokat vádolni, például a militarista vagy nacionalista gondolkodókat. Az "írástudók árulása" nem lehet valamely baloldali ellenpártok harci jelszava. Ez valóságos képtelenség volna és nyilvánvaló logikai hiba. Aki arról panaszkodik, hogy az írástudók elárulva magas hivatásukat, leereszkedtek a világ harcaiba, nem követheti el éppen panaszával maga is azt az árulást, amelyről panaszkodik, a legkülönösebb ellentmondás nélkül. (Ami nem jelenti, hogy logikátlan korunkban ez az ellentmondás ne volna valószínű és sokaktól várható. De akkor olyan ellentmondás lesz ez, ami a tételt csak megerősíti; és elkövetője maga szolgáltat példát az "írástudók árulására".)

Benda nem esik ebbe az ellentmondásba. Igaz ugyan, hogy kritikája inkább baloldali, s elsősorban a francia nacionalizmus teoretikusait éri - egy Barrèst, egy Maurras-t, akik az árulásnak összes konzekvenciáit levonták, s azt először avatták teljes tudatossággal mintegy elvvé és kötelességgé a bűvös sípjukat tömegekben követő fiatal francia "írástudók" előtt. De maga Benda figyelmeztet a modern szocializmus és szindikalizmus egyes elméleteire, melyek a szélsőbalon nem kevésbé súlyos árulást jelentenek a Szellem princípiumával szemben, mint e nacionalista teóriák a szélsőjobbon. Ezek az elméletek az "osztályönzésnek" és az "erő tudatának" alapjára helyezkedve megvetik az úgynevezett "polgári morált", annyiféle erkölcsöt ismernek, ahány társadalmi osztályt, s osztályuk érdekeit éppúgy fölébe helyezik mindent igazságnak, mint némely nacionalisták nemzetük vagy fajuk érdekeit. Nem egy párt vagy csoport betegségéről van szó: hanem egy kor betegségéről.

Párthoz vagy csoporthoz tartozni - szeretni azt és harcolni érdekében - ez maga még nem elárulása a Szellem princípiumának. A régi korok írástudói is pártokhoz tartoztak, s harcolták azok harcait, néha nagyon is szenvedélyesen. De ó, szegény naiv "régi írástudó"! neki még esze ágába sem jutott, hogy ezt a szenvedélyt máshogy is lehessen indokolni, akárcsak önmaga előtt is, mint meggyőződésével és az igazsággal. Büszkén hangoztatta - még ha nem úgy volt is -, hogy egyetlen célja és mindenekfölött való ösztönzője az Igazság, s csak ennek felsőbbségével képzelte igazolhatni ügye érdekeit. Vajon ugyanígy beszél a modern "írástudó" is? Távolról sem. Ő arra büszke, hogy "egynek érzi magát csoportjával" - nemzetével, fajával vagy a proletariátussal -, "annak érdekeit mindenek fölé helyezi", nyíltan hangoztatja, hogy nem ismer erkölcsöt annak javán kívül, s nem is kutatja, hogy igaza van-e? Ha nincs, annál rosszabb az igazságra nézve. Ez az, amit Benda egészen új jelenségnek érez a Szellem birodalmában, és méltán.

8

"A Szellem birodalmában": ezt azért hangsúlyozom itt, mert evvel függ össze a második fontos megjegyeznivaló minden félreértés ellen; és ez az, hogy nem az írástudók magánéletéről van szó. Arról van szó, amit hirdetnek. Az írástudó is ember, és emberi adottságai vannak. Nem magunk választjuk meg a közösséget, amelybe tartozunk: az adva van természetrajzilag és történelmileg. Szeretni ezt a közösséget csak oly természetes, mint magunkat szeretni; s szeretni azt jobban, mint magunkat, jobban, mint életünket: oly kitágulása a létnek egy önzetlenebb lét felé, mely semmiképp sem ellentétes a Szellem princípiumával, s melyet az írástudók minden korban egyformán magasztaltak. De jobban szeretni, mint az Erkölcsöt és az Igazságot: ez a kérdés! Az ember önmagát hibáival együtt szereti (ami még nem jelenti okvetlen, hogy nem akar e hibákon javítani). Hazáját is hibáival együtt szereti, s ebben még nincs oly nagy veszedelem. A veszedelem ott kezdődik, mikor hibákat, sőt bűnöket elvileg erényekké avat, azon egyetlen kritérium alapján, hogy az ő hazájának hibái azok - s ilyenformán minden objektív erkölcs nyilvánvaló tagadását hirdeti -, s teszi ezt nem naivul, hanem teljes tudatossággal, az írástudó felelős szószékéről.

Mily tragédia, ha az igazi írástudó tudja hibásnak vagy bűnösnek hazáját! Az erkölcsi felháborodásnak micsoda hangjai törnek ki belőle! Önkínzó haraggal fordul a bűnös anya ellen, dacolva annak vádjaival, kitagadásával, száműzésével... Szereti hazáját hibáiban is, de szó sincs róla, hogy hibáival együtt szeretné! Minden hibáját kétszer érzi, és szó sincs róla, hogy erényeknek látná! Gondoljunk a zsidó prófétákra, gondoljunk Dantére vagy Adyra! De még nagyobb tragédia volna, ha egynek érezné magát hazájával hibáiban is, ha magában is érezné azokat, s nem tudná gyűlölni, noha jól látná, hogy hibák, hogy bűnök! Mily tragikus szavakat adhatna ez a tragikus helyzet egy igazi írástudó ajakára! A modern írástudó számára nem tragikus az. Ő a legkényelmesebb megoldást választja: a bűnt, mihelyt az ő hazája bűne az, egyszerűen kinevezi erénynek - és akkor többé semmi baj!

Bűnös nemzetekről beszélni sohasem volt aktuálisabb, mint ma, amikor már a "jámbor tömeg" tudatába is átment a szomorú tétel, melyet az új írástudók oly kedvtelve hangoztatnak: hogy a nemzetek lépteit nem az Erkölcs kormányozza. A birodalmak növekedésével s az erőviszonyok bonyolódásával a legcsekélyebb kérdés körül a politikai tények oly kusza hálózata szövődik, hogy a "jelenkori történelem" valószínűleg mindenki számára a veszélyes tények és erők kibogozhatatlan őserdeje. Mit csinálhat a magánember - vagy akár a politikus - ebben a tömkelegben? Nyilván aligha mást, mint amit a szegény vándor az őserdőben: bukdácsol, kerülgeti a fákat és bozótokat, óvja életét - vagy nemzete életét -, ahogy tudja, megy hol jobbra, hol balra, merre lehet, s nem az elérhetetlen csillag után, mely a távolban előtte ég: mert ha azt követné, betörné homlokát. Az írástudó is ily szegény vándor, magánéletében: de ő egyszersmind kalauz. Neki is bukdácsolnia kell, s kerülgetni az akadályokat jobbra és balra: de ő egyszersmind vállalta azt a tisztet, hogy folyton szem előtt tartja a Csillagot. Ő is tudja, hogy a Csillag elérhetetlen. De mégiscsak a Csillag az, ami e földi utakon irányt jelez. Aki egyenesen feléje megy, betöri homlokát, és elpusztul. De aki végképp elveszti szem elől, az eltéved, és céltalan tömkelegbe fullad.

Az "áruló" írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra. Léptei magánügyek; de szavaiért és útjelzéséért felelős a világnak, melynek kalauzává szegődött. Jól tudom, hogy irodalmunk - mely az Áruló írástudók korának irodalma - semmit sem értékel annyira, mint az élet nyers őszinteségét, és semmit sem bélyegez meg jobban az írástudóban, mint azt az űrt, mely hirdetett igéje s az élet közt "tátong". Mégis ki kell mondanunk, hogy ez az űr kevésbé katasztrofális, mint a modern igehirdetők "életessége": azaz szavaiknak őszinte alkalmazkodása az élethez. A háború bizonnyal nem krisztusi dolog; s Krisztus papja, aki békéről és testvériségről szónokol, s közben megáldja a gyilkos fegyvereket, mindenképp szomorú és tragikus látvány. De mit tegyen a pap, aki mégiscsak ember és hazafi; aki ebben a szörnyű életben él, és szereti hazáját? Százszorta demoralizálóbb az a pap, aki nem cselekedeteit, hanem igéit alkalmazza a vad élethez, s Béke és Testvériség helyett a harcot hirdeti, többé-kevésbé tudatosan félreértve a Krisztus szavait: "Nem békét, hanem harcot hozni jöttem e világra" mintha ezekben nem a Szellem harcáról volna szó. Amaz talán gyenge papja az Istennek, de még mindig az Isten papja. Emez a Sátán papja. Áruló pap, áruló "írástudó".

9

Összefügg ezekkel a harmadik megjegyeznivaló is: mert ha nem az írástudók magánéletéről van szó, nem esetleges meghajolásukról az Élet kényszerei előtt: magától értetik, hogy áruló írástudó nem egyszerűen megalkuvó írástudót jelent. Az "írástudók árulása" nem külső nyomás alatt jött létre, hanem magukból az írástudókból indult ki, gondolataiknak belső fejlődése kapcsán. Nem egy háborús kor hangulatának hatása az eszmék világára, hanem ellenkezőleg, egy béke felé törő, reményteljesen civilizálódó és szabadelvű korban önmaguktól kiérett eszmék szomorú visszahatása a korra; visszahatás, mely lehetővé tette, amit már senki se hitt volna: hogy a civilizált és fölvilágosodott Ember hajlandó lett ismét állatnak érezni magát, és természetesnek elfogadni a legvadabb barbárságokat és szörnyűségeket.

Bendát, mint már mondtam, nem érdeklik a történeti tények és előzmények. Őt csak a jelenlegi állapot foglalkoztatja, s annak viszonya az erkölcsi eszmékhez és törvényekhez. Ehhez képest nem tér ki az írástudók árulásának történeti csíráira s arra a folyamatra, melynek kapcsán ez az árulás megérett, és gyümölcsöket hozott: csupán annyit állapít meg, hogy ez a folyamat párhuzamos a modern antiintellektualista és pragmatista világnézetek kialakulásával. Ez eléggé megvilágítja, hogy úgyszólván autochton és tisztán szellemi eredetű. Nem úgy történt, hogy az Ész meghódolt volna akármilyen tekintetek előtt, visszahátrálva mindenen fölülálló szabadságában és merészségében. Ellenkezőleg, az Ész, miután a XVII. és XVIII. századok folyamán kivívta autonómiáját minden hagyományos korlát gyámsága alól, csak önmagára hallgatva logikusan és tekintetek nélkül folytatta pártatlan bírói működését, s annyira ment tekintetnélküliségében, hogy végül saját magát is kritika alá vonta: s ez a paradox cselekedete lett megindítója annak a pszichológiai folyamatnak, mely a XIX. század folyamán szinte az Ész mazochizmusává fajult el, s végül is arra vezetett, hogy az Ember legnagyobb büszkesége, az állatoktól megkülönböztető Intelligencia, önmaga ásta alá saját tekintélyét.

Magamat ismétlem, mikor ezekről a dolgokról beszélek: mert már abban a régi cikkemben, amire írásom elején hivatkoztam, megpróbáltam ezt a folyamatot vázolni. Nincs is hozzátennivalóm ahhoz, amit ott megírtam. A tiszta ész kritikája óta az emberi filozófia tevékenysége jóformán abban merül ki, hogy - amint előbb kifejeztem - az Ész tekintélyét aláássa. A nagy gondolkodók, akik kimutatták, hogy az ész csupán alárendelt eszköz, melyet az Akarat vagy Ösztön alkotott magának a létért való küzdelem céljaira - késői mellékterméke a Fejlődésnek -, eleinte még nem sejtették gondolataik következéseit. Ők távol voltak attól, hogy az Ész erkölcsét lerontsák, és helyébe az ösztönökön alapuló erkölcsöt ültessék trónra. Részükről még az Ész elleni kritika is az Ész erkölcsének egy hőstette volt: az Ész hősies igazságszeretete önmaga ellen, önmaga rovására! De a fejlődés, melyet elindítottak, már nem állhatott meg. Nietzsche az Akarat morálját hirdeti, Bergson az Ösztön ismerettanát. Mert mi más az intuíció, mint az Ösztönnek a megismerés forrásává való avatása? Aztán megkezdődött az Igazság kritikája a pragmatistáknál. Az Ész kényszerült lemondani a döntőbíró szerepéről is (az Igazság dolgaiban): mint egy tekintélyét vesztett király, kit végre is letesznek székéről. S közel vagyunk ahhoz, hogy az önzetlen Ész székét a tudományban is az önző Élet foglalja el. Ha az igazság egyetlen kritériuma a hasznossági elv - igazság az, amit föl tudunk használni -, akkor az igazság nem független többé az élettől és az érdektől. Az a kultúra pedig, ahol a megismerés főforrása az ösztön, és egyedüli értékmérője a hasznosság, ahol a legmagasabb morál a falka harcában való önfeláldozás, s ahol még az ész is csak az ösztönélet izgatója vagy az Akarat szolgája akar lenni: nem emberi, hanem állati kultúra.

10

Jól tudom, hogy azok ellen, amiket leírtam, a legkülönbözőbb ellenvetéseket lehet emelni. Viták vihara és tiltakozások tengere fogadta a Benda könyvét is, mutatva, hogy mélyen vágott a Kor elevenébe, vagy legalább a Kor írástudóinak szívébe, melyből vér helyett tinta csordul. S a lehetséges ellenvetések köre talán még nagyobb az én soraimmal szemben. Benda dolgozata egészben véve a politikai morál körében marad. Ő csupán a Hatalom és Harc apostolainak, vagy a Tények és Történelem blazírtjainak kritikáját hívta ki maga ellen. De amit én mondok, az visszahatással bír "a kultúra egész mezejére", s ellenérzést kelthet oly olvasóban is, ki egyébként politikailag legnagyobb ellensége a nemzetek és fajok sacro egoismo-jának és a történelmileg kiérett Tények áhítatos tiszteletének. Mert ez a - progresszív és "baloldali" világnézetű - olvasó ugyanakkor, többé-kevésbé nyíltan és tudatosan, barátja az ösztönélet modern fölszabadulásának, barátja annak a modern őszinteségnek, mely egész kultúránkat ennek az ösztönéletnek leplezetlen és nem cenzúrázott kifejezésévé avatja, tagadója az Ember fölött álló és tőle független Erkölcsnek - előtte az Ember állván mindenekfölött - s rendszerint megvetője az Élet harcain felülemelkedő objektív és l'art pour l'art kultúrának: ő "életes" kultúrát szomjazik, az Élet és Cselekvés aktivista kultúráját.

Mindez csak még világosabbá teszi, hogy amit elmondtunk, az nem valamely jobb- vagy baloldali "világnézet" megtámasztása s az ellentétes világnézet megtámadása. Korunk úgynevezett "világnézetei" történeti termékek és különböző elveik egyáltalán nem a logikai összetartozóság alapján kerültek egymás mellé. Aki nem a véletlen és logikátlan tények, hanem a minden tényektől független Igazság nevében okoskodik, annak először is e "világnézetek" béklyóiból kell magát teljesen fölszabadítani. Az a készség és, hogy úgy mondjam, fegyelmezettség, amivel a modern írástudók hajlandók a körülöttünk harcoló világnézetek egyikének katonáivá szegődni - jobbra vagy balra állni -, s a választott világnézet elveinek véletlen és történelmileg lerakódott komplexumát - legalább főbb részeiben és egész összefüggésében - kritika nélkül elfogadni: úgyis csak egy újabb és eklatáns példája az "írástudók árulásának". Akinek az Igazság a fontos, egyenként vonja vizsgálat alá az elveket, s egyiket elfogadja, másikat elveti, aszerint, amint igaznak vagy hamisnak tetszenek előtte. De a modern írástudónak nem az Igazság a fontos, hanem a "világnézet": vagyis a harc, a párt. A Kor azt kiáltja:

- Színt kell vallani egyik vagy másik világnézet mellett!

Ehhez képest az írástudó rá sem gondol arra, hogy a környezete által készen kínált világnézetet mintegy tételenkénti kritikának vesse alá. En bloc elfogadja, vagy - ha lázadó természet - elveti. A pacifista például - a Béke barátja - már szinte evvel a ténnyel implicite progresszívnek vallja magát: azaz elfogad ráadásul egy egész sereg olyan állásfoglalást és doktrínát, melyekhez legalábbis gyakran semmi köze. Így rendszerint egyúttal szocialista: vagyis oly tan híve, mely tisztán az "erőt erő ellen" elvének s a tömegek harcos fegyelmezésének alapján állva, lényegében militarisztikus jellegű, sőt az ellentáborral közös erkölcs tagadásában is egy a legvégletesebb szellemű militarizmussal. Mondják, a nem szocialista gazdasági rendszer szükségszerű következménye és korrelátuma a háború. Nem tudom, igaz-e? de mindenesetre jellemző érv a modern írástudó szájában. A régi írástudó az igazsággal és erkölccsel érvelt; a mai a lehetőségekkel és gazdasági összefüggésekkel. Ez pedig semmiképp sem tartozik hatáskörébe. Ez a politikusok és közgazdák dolga: a praktikus tudomány és Cselekvés embereié. Nekik kell a Szükséges Rossznak ebben a tengerében, amit Életnek nevezünk, megtalálni a Legkisebb Rossz útját. Az igazi írástudó hivatása épp az, hogy e gazdasági és egyéb praktikus lehetőségekre és szükségszerűségekre nem tekintve, ébren tartsa e földön a tiszta erkölcs és logika tekintélyét és tudatát.

E hivatás modern félreismerése okozta, hogy a világnézetekből pártok lettek: az Eszmék leszálltak az Élet harcaiba, s elfogadták a politika minden logikátlan és változó junktim-ját. Így lépett sok helyütt junktim-ba a katolicizmus - melynek már neve is egyetemes jellegére és eredetére utal - a legkevésbé egyetemes elvű, legpartikulárisabb nacionalizmussal. Világért sem mondom, hogy a katolicizmus - az Egyetemes Vallás - ellentétes a nacionalizmussal: de semmi esetre sem involválják egymást szükségszerűleg. Éppoly kevéssé szükségszerű a junktim a militarista világnézet s a kulturális és erkölcsi konzervativizmus között. A modern militarizmus homlokegyenest ellenkező erkölcsön alapul, mint hagyományos kultúránk: úgyhogy még talán logikusabbnak tűnhetik föl a futurizmussal való szövetsége, amit a háború alatti Itáliában volt alkalmunk látni.

11

Az "írástudók árulásának", ismétlem, semmi köze mindezekhez az izmus-okhoz. Ezek a harcos Élet kényszerű pártjai és táborai: emberi alakulatok, akár a nemzetek és kasztok. És hogy mielőtt az ellenvetésekre felelnék, régi retorikusok szabványai szerint még egyszer összegezzem a három pontot, amivel tételemet megvilágítottam: ha az írástudók árulása vagy hűsége független a pártoktól, független az emberi magánügyektől, független a külső kényszerektől: bizonnyal lehetnek ők hű katonái az Életnek és időleges alakulatainak, s mégis hű katonái egyúttal annak az időtlen és egyetemes tábornak is, melynek zászlajára az Igazság van írva, s mely nem ismer kisebb vezért az Istennél, ki maga az örök és mindenütt-egy Igazság. És aki azt kérdi: "Hogyan lehetséges ily kétféle hűség?" - gondoljon a katolikusokra, kiknek vallását az imént említettem. Az igazi írástudók is ily katolikusok, elosztva a nemzetek között: s az ő katolicizmusuk sem ellentétes a nacionalizmussal; egyszerre szerethetik földi hazájukat és az Örök Rómát. S így felelek az első ellenvetésre, melyet a Szellem hazaárulásának e korszakában bizonnyal nem a Logika ad az írástudók szájába, hanem a Kor vallása: a nacionalizmus s a helyre és időre való tekintetek.

- Itt áll egy szerencsétlen ország, a hazád, kifosztva, megcsonkítva, vérezve "ezer sebből". Szellemünk minden kincse, ami ész, erő, kitartás és erkölcs van itt szívekben és agyakban, mind nem sok még, hogy őt megmentsük, és fölemeljük. Egész szívekre és egész agyakra van szükség. S mindenki, aki szellemileg tehet itt valamit, a hon minden írástudója, a legnagyobbtól a legkisebbig, nem ismer dicsőbb célt, mint hogy magát e nagy munkára ráköltse. S akkor jössz te, és korlátozni és bénítani akarsz valami "örök Rómával", valami földön túli Igazsággal, amire nagyobb és boldogabb nemzeteknek talán van idejük és erejük gondolni - mi nem érünk rá arra! Előttünk csak egy cél van és egy igazság: ennek a boldogtalan nemzetnek a java:

12

Ez az ellenvetés; s íme, a felelet:

Senki sem kívánja az Igazság nevében a magyar írástudóktól, hogy ne szenteljék egész lelküket, minden erejüket hazájuk fölemelésének. Hiszen az Igazság maga sem kívánhat itt egyebet, mint fölemelését ennek a boldogtalan népnek, melynek oly fájdalmasan igaza van. Ahogy ennek az Írásnak az elején írtam, a magyar szerencsétlenségében is szerencsés: "egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot". A szerencsétlenségnek nemessége is van, amely kötelez. Nem igaz, hogy nagy és boldogabb nemzetek könnyebben hirdethetik az Igazságot ebben az igazság nélkül maradt világban. A magyarnak könnyebb! S a magyar írástudók hirdették azt híven, akkor is, mikor nehezebb volt: mikor nem hangzott hízelgően a nemzet füleiben, s fájdalmas önmegtagadás volt kimondani.

Nem a régi magyar írástudókra gondolok, akik megmondták az igazat nemzetük szemébe, vagy vallották az emberi Erkölcs nagy és testvéri eszméit, oly korokban, mikor még Igazság és Emberség becsületben és fényben ragyogtak. Hanem gondolok a világháború korának magyar költőire, akik, legalább az igazán érdemesek egytől egyig, bármennyire szerették is hazájukat, tudtak hívei maradni a Békének és az emberi közösségnek azokban az esztendőkben, mikor Európa legnagyobb szellemei kevés kivétellel versenyt hangoztatták a "Gyűlölet igéit", nyíltan megtagadva az emberi egységet és igazságot, s az írástudók árulása aratott, és tort ült.

Ha van nemzet Európában, melynek legjava írástudói nem követték el ezt az árulást: a magyar az. Pacifisták voltunk, és ma - hadd legyünk csak nacionalisták! Magam is az vagyok. De ennek a nacionalizmusnak ugyanaz a lényege, ami a pacifizmusunké volt: az erőszak elvének tagadása. Mi kétszeres joggal tiltakozhatunk az Erőszak ellen, kik egy pillanatra sem ismertük el ezt az elvet, melyet ma már a Szellem emberei is hajlandók elismerni bús világrészünkön, akik azelőtt oly egyértelműleg tagadták.

- De hát akkor mi közünk a dologhoz? mit érdekel bennünket az írástudók árulása? micsoda praktikus konzekvenciája lehet az egésznek? - Aki ezt a kérdést fölteszi, már ezáltal felel is rá: mert megmutatja, hogy mindaz, amit elmondtam, miközöttünk is elevenbe vág. Mi közünk az egész világhoz kívülünk? mi közünk az Emberi Szellem problémájához? az Intelligencia detronizálásához? az Igazság egének elborulásához? mi közünk egyáltalán az Igazsághoz és Erkölcshöz, ha nincs közvetlen "praktikus következése" nemzetünkre? Ily kérdések csak annak a kornak a levegőjéből fakadhatnak, melyet már az írástudók árulása megmérgezett: és ezt a levegőt szívjuk mi is. Nagy és független szellemeink tudtak szüzek maradni ettől az árulástól; a kisebbeket ellenállhatatlan megfertőzte a fertőzött levegő - s tudattalan átszivárgásaiban nem maradt hatás nélkül a nagyokra sem.

Így lopóztak a magyar szellemiség arcába is oly vonások, melyek annak a régi nemes kifejezés helyett a nagyon is földi szenvedély színét adhatják. "Előttem nincs igazság, nincs erkölcs, a hazám javán kívül" - mondja a magyar írástudó is, szinte automatikusan. Érthető fölkiáltás talán a szenvedély pillanataiban: de rosszul hangzik az Igazság és Erkölcs hivatásos őreinek ajakáról. Űzött vad morálja lehet ez: nem egy méltatlanul bántott méltóságos nemzet legnemesebb szellemeié. Nem is említve, mily rossz szolgálat a Hazának, melynek igazát kompromittálja, azt a gyanút keltve, mintha minden igazsága csak érdekigazság volna.

A gyönyörű szó: magyar igazság, mely valamikor Magyarország igazát jelentette (igényét a mindenütt érvényes Igazságra): hovatovább más jelentést vesz föl. Magyar igazság úgy hangzik e modern ajkakon, mintha a magyaroknak egészen külön igazságuk volna, különböző a külföldön úgynevezett igazság-tól, mintha az igazság nemzetenként változna, s nem volna fölöttes és pártatlan bíró, hanem csak az érdekek helyi szolgája. Jól tudom, hogy ez a nemrég még képtelennek tetsző gondolat, melyet a modern pragmatizmus ma már filozófiailag is védeni tud, nem magyar gondolat, hanem Európa modern szellemi áramlatainak egy hulláma, s hogy így fejezzem ki: a magyar igazság: külföldi igazság, a német, francia s a többi apróbb igazságok mása. De hisz éppen azt akartam megmutatni, hogy hozzánk is eljutott, nálunk is hat ez a különös áramlat, mely az áruló írástudók szelleméből fakadt, s amely előtt már elavultnak tetszik az Igazság klasszikus fogalma, mintha az Igazság nemcsak országok, hanem korok szerint is mindig más volna.

Hol vagyunk már a katolicizmustól, és az egy igazság-tól, melyet vallásunk hirdet, akár az egy Istent? Az Isten sem egy már. A magyarok Istene kilencszáz éven át a keresztény Isten volt, elég hatalmas arra, hogy minden népnek külön is istene tudjon lenni, mint ahogy a Végtelennel szemben minden pont középpontnak érezheti magát. De ma már elégedetlenek a nemzetek evvel a közös vallással: még az Istent sem találják elég nagynak, hogy nyugodtan megosztozzanak rajta. Így álmodnak nálunk is valami külön őspogány istenről, valami Hadúrról: s e nemzeti vallás irodalma újabb bizonyságát adja, mennyire eszébe sem jut a modern írástudónak az Igazság szempontjára gondolni (noha itt a legszentebb Igazságról, a valláséról van szó). Senki sem hiheti, hogy ezek az "ősmagyarok" azért vágyakoznak vissza a pogányságba, mert azt hiszik, hogy a pogányság igazabb vallás a kereszténységnél. Nem: ez a kérdés még föl se merül lelkükben. S ez mai fölvilágosodottságunk valódi képe. Mely korban lett volna ezelőtt képzelhető a keresztény pap, aki hosszan tanulmányozva a problémát, az őspogány vallást végelemzésben csak azért nem fogadta el, mert véleménye szerint a kereszténység ma már hozzáidomult a magyarság ösztöneihez, s jobban megfelel a magyar paraszt ízlésének? Az Isten, aki a nép ösztöneihez alkalmazkodik, s a paraszt ízlése mint vallások dolgainak döntő kritériuma: demokratikus és pragmatista korunkban már ez is magától értetődő... Nem fogja-e az Isten megverni a népeket, melyek a vallásban nem az Igazságot, hanem önnön faji ösztöneik kielégítését keresik?

13

Így oldódnak föl lassanként ebben a szomorú században a legfelsőbb, legszellemibb dolgok e földi, és, hogy úgy mondjam, testi élet harcaiba, melynek csúcsa és koronája a fajok és nemzetek körül való harc, úgy, mint az állatoknál a falkák, rajok és bolyok körüli. Ezen a lejtőn nincs megállás; s a szocialisták hiába hirdetik s olykor hiszik is magukat a Béke és Emberközösség különb professziójú harcosainak: ők csak egy lépéssel tovább mennek még ezen az úton, s a Faj és a Nemzet még mindig magas, még mindig önzetlen, az egyén közvetlen céljain túlnyúló harcait cserélik meg pusztán az egyén minél jobb megélhetéséért küzdő szövetkezetek immár egyenesen s bevallottan anyagi célú harcaival.

Kenyérért küzdeni bizonnyal nagy és vitális dolog a testi és praktikus életben: de ki ezt a küzdelmet avatja az emberi kultúra tengelyévé - mint a szocialista írástudó -, az máris azonosítja az emberi kultúrát az állatival. Gondolat, vallás, erkölcs és művészet, mindaz, aminek őrzése az írástudók vállain nyugszik, becsüket vesztik az ily kultúrában; csupán az ösztönök, a Cselekedet, a Haszon maradnak ott becsben. Ilyen már a mi kultúránk annyira, hogy az igaz, a jó, a szép szinte fogalmakként és értékjelzőkként sem szerepelnek többé - helyüket a vitális vagy a szociális foglalja el, a nemzeti vagy a földszagú, vagy a mai.

A tudomány az Élet harcainak szolgája lesz, iszonyatos szolga, emberirtó háborús masinák gépésze. Sőt a "szellemi" tudományok sem szellemiebbek: földi szenvedélyek - társadalmi küzdelmek, nemzeti hiúságok és ambíciók - kiszolgálói ők is. Háborús kultúra, kommunista kultúra és "nemzeti" kultúra - például a parvenü Balkán-államoké - egy húron pendül ebben. Hol van a régi, nagy, tiszta, európai kultúra, mely a görögből sarjadva, egész a XIX. század végéig megtartotta egységét és önzetlen fenségét? A klasszikus nyelvek és ismeretek lassú kiirtása az iskolákból - ez a közös gyökértől való egyre bevallottabb elszakadás - egyik legjelentősebb és legszomorúbb tünete századunknak.

A kor tükre, a művészet, tisztán mutatja minde változásokat. Az "irodalom bukásáról" beszélnek, s csakugyan nyilvánvaló az érdeklődés rohamos megapadása e legszellemibb művészet iránt, melynek legalább eszköze a gondolat. Teljes hatásukat csak azok a művészetek tartották meg, melyek közvetlen és testileg hatnak az ösztönökre: mint a zene, a tánc. A színházakban a színész fontosabb lett a darabnál. S minden művészet napról napra jobban veszíti azt, ami benne szellemi, intelligens, egyáltalán ami speciálisan művészi: harmóniát, ritmust és kompozíciót; nem ambicionálván mást, mint az ösztönök mentül nyersebb, mentül primitívebb kifejezését és testi, szuggesztív izgatását, akár a néger művészet, melyet ideáljává választott.

Legtöbbet veszít persze az irodalom, melynek legtöbb a szellemi és értelmi poggyásza. Megszabadulva minden klasszikus "ballaszttól", egyre jobban az "ösztönös zsenik" prédájává lesz, azzá, amit a francia így mond: littérature des illettrés. Amit ma még várnak tőle, azt a vadzseni is nyújtani tudja. Műveltség, intelligencia, műgond: már-már inkább tehertétel egy író számláján. Gondolatgazdagság, szerkezeti harmónia, zenélő verselés, tiszta és magas nyelv: azelőtt a legnagyobb dicséret volt, amit egy költői műről el lehetett mondani. Ma mindez inkább gáncs; mindez csak akadálya annak, ami egyedül fontos: legmélyebb, szinte állati ösztönéletünk közvetlen és őszinte kifejezésének. Azelőtt az író a magas szellemiség embere volt. Ma legfőbb céljául minden szellemiség tagadását és kompromittálását tekinti. Még és még kíméletlenebb leleplezés az Emberiség állatiságáról, még és még szemérmetlenebb vallomás önnön állati mélységéből: ez az, amiben ma egyik író túl akar tenni a másikon. Nem a Szellem emberének fájdalmas igazságszeretete, hanem a Testiség kaján csempészének diadala beszél ezekből az írásokból.

A mai író nem is abba helyezi hiúságát, hogy a "kultúra oszlopa", szellemi erő legyen e világban. Inkább "természeti erő" akar lenni, "őserő". Ezért lehet az, hogy ma sok íróról imponáló érdem gyanánt emlegetik válogatás és önkritika nélküli termékenységét, ami minden más korban gáncs lett volna; mintha valóban fizikai erőről lenne szó, ahol a teljesítmény mennyiségét nézzük. S csak ily korban vallhatja büszkén az író, hogy ő nem törődik a művészettel, csak az "Élettel"; nem is közönyt, hanem megvetést tanúsítva tanulmány, forma és nyelv iránt - még külön formatörő szándék és avantgardizmus nélkül is.

Néhol - mint például a franciáknál - ma még lassítja e leírt folyamatot a művészetnek, nyelvnek és formának bizonyos előkelő nemzeti hagyománya. Nálunk éppen nemzeti tekintetek gyorsítják, a vadmagyar duhajság és parasztság "ősereje" nemzetibbnek tűnvén föl, mint a fiatalabb és európai eredetű kultúrmagyarság. Mit szólt volna még Gyulai Pál oly irodalomhoz, melyben ez a fajta "ösztönös és állati" magyarság értékként szerepel? Ez a fajta nemzeti irodalom egytestvér a modern erotizmussal, közös gyökerekből táplálkozva. Művelői, éppen ösztönösségüknél fogva, talán nagy írók is lehetnek. De nem egyes írókról beszélek. Az egész irodalom kulturális értékéről szólok; mely mégis egyre koldusabb lesz, mert egymás után ejti el a szellemiség kincseit, amik azelőtt fő büszkeségét tették, s csupán mintegy primitív nyersanyagát tartja meg. E nyersanyag azonforró lerögzítése esetleg elég egy művészt naggyá tenni: de szegényes egy egész művészet - éspedig a legszellemibb művészet - egyetlen nagyságául!

Ezt a szegénységet az irodalom maga is érezte. De - méltón az írástudók árulásának korszakához - hiányzó gazdagságát pillanatig sem kereste a Szellem és Művészet, hanem még mindig az Élet irányában, s csak úgy képzelt magának jelentősebb tartalmat adhatni, ha az Élettel való kapcsolatait erősíti. Nem ismert nagyobb vágyat, mint végképp és praktikusan is leszállni az Élet harcainak piacára, s Alkotás helyett a Cselekvést írta a zászlóra. Evvel elvileg lemondott a megmaradásról, mely eddig minden művészet magától értetődő célja volt; s amivel ő már úgyse sokat törődött, többre becsülvén a közvetlen hatást. Az Alkotás örök, a Cselekedet időszerű.

A művészet azonban, mely kilép természetes halhatatlanságából, és belép az Életbe, hogy annak ösztöneit kiszolgálja, vagy küzdelmeinek kikiáltója és plakátja legyen, nagyon kicsiny hellyel kénytelen ebben az Életben megelégedni. Ösztönök kiszolgálói, harcosok, kikiáltók és plakátok bizonnyal vannak különbek és közvetlenebbek őnála. Ahol a Kultúra értékmérőjét nem a Szellemiség adja, hanem az Életesség princípiumai, a harcos Tett s az Ösztönök ereje és primitívsége: ott bizonyára nem logikus az író, ha csekély megbecsültetéséről panaszkodik. Ott a Kornak van igaza, mely őt detronizálja a magaslatról, hova előző századok állították, s helyébe az Aviatikust, a Bokszbajnokot vagy legföllebb még a néger táncosnőt helyezi. Maga az író adta az értékskálát ehhez az új rangsorhoz, mikor minden kultúra ideálját a legösztönösebb primitívségben, minden művészet igazi eszményét ősi törzsek mámoros ugrálásaiban s félig öntudatlan harci kiáltásaiban - egyszóval valami testi és szinte állati művészetben - keresi maga is.

14

- De hát hiszen állatok vagyunk: mit tehetünk jobbat, mint hogy állat voltunknak minden konzekvenciáját becsületesen és őszintén levonjuk? Nem többet ér-e egy őszinte és legbensőbb mélyeinkből fakadó állati kultúra, mint az a hazug és élettől idegen máz, amivel magunkat kultúra címén századokon át ámítottuk és szépítettük? Minden "kultúra" halvány reflex a "piros és forró" Élet mellett, s az igaz emberség nem valami hideg eszme, hanem az a mély és primitív melegség, ami összeköt bennünket testvéreinkkel, az állatokkal. Testünk bölcsebb, mint lelkünk, s minden igazán mély hangunk a testi élet gazdag bölcsességét echózza. A Test hatalmának és szépségének fölfedezése és fölszabadítása nem szégyene, hanem dicsősége századunknak. Nem szegényedés ez, hanem gazdagodás. Azok a századok szegényítették el a világot, melyek megalázott és szégyenkező rabbá tették a testet, titkolt és tudattalan mélyekbe fojtották szent, ősi ösztöneit, s úgy csavarták rája sötét szellemüket, mint valami szűk vezeklőruhát: ahelyett, hogy szőnyegként kiterítették vagy zászlóként kibontották volna az Élet diadala előtt. A testhez hozzászáradt, hozzányomorodott a Szellem is. A Test felszabadulása jelenti egyúttal a Szellem felszabadulását, s akkor leszünk igazán emberek, mikor teljesen felismertük azt a mély igazságot, hogy állatok vagyunk!

Ezt hirdetik, vallják, visítják, csiripelik legalább nálunk ma kórusban mindenféle írók és írónők, úgyhogy már csak gúnnyal hallgathatom őket, pedig bizonyos, hogy valamilyen értelemben nekik is igazuk van. Az Igazság komplikált dolog, és én, ki az Igazság nevében kezdtem ezt az írást, távol vagyok attól, hogy azt tételem kedvéért kancsallá vagy sántává akarjam tenni. Jól tudom, hogy a Lélek, legalább e földi életben, minden erejét a Testből szívja, s tudom, mily színtelenné válik a Kultúra, mely a testiségtől eltávolodik, elszakad. Nem mint a Középkor, mert ez a nagyszerű korszak, melynek vallása a Test feltámadását hirdette, még legéteribb szárnyalásában is magával vitte a testet. A Középkor értett hozzá, hogyan kell az ösztönök kincsét szellemivé szublimálni. Nem hagyta elhervadni az ösztönélet virágait, hanem az oltárra tette; úgyhogy a virágok lassanként elfedték az oltárt: mert a Középkorból logikusan sarjadt a reneszánsz. Az Élet lírai mélyeitől, a meleg és termékeny földiség gyökereitől igazában a protestantizmus puritán reakciója szakadt el, s a racionalista felvilágosodás lírátlan kora, amely azt követte.

Távol vagyok attól, hogy ezt a racionalizmust visszakívánjam. Tudom az ürességet, amit az ily hideg Észből táplálkozó kultúra a lélekben hagy, s ismerem a szent Nosztalgia becsét, mely legprimitívebb ösztöneinkhez, a Világ őslelkébe fogódzó állati mélyeinkhez vezet olykor vissza; amely mintegy emberi létünk köldökzsinórja, s amelynek leghatalmasabb költeményeinket s talán legmélyebb tudásunkat köszönhetjük. S magam is éreztem a szomjat a primitív népi kultúra és népköltészet vadvizei felé, melyek, közelebb még amaz ősi mélységekhez, megőrizték a Föld állati emlőinek ízét.

15

De hát más dolog az: új erőért visszajárni a primitív, állati ősiséghez, és más ennek az állati testiségnek és ősi Erőnek erkölcseibe és korlátaiba fenntartás nélkül s mintegy végleg visszahullni. Anteusz mindig új erőt szívott a földből, de ezt az erőt nem arra használta, hogy a földön fekve maradjon. Mondogatjuk, hogy állatok vagyunk: de ezt inkább csak úgy lehetne mondani, hogy állatok voltunk. Hogy az állat és az ember közt lényegi különbség van-e: azon vitázzanak a filozófusok. Csak mellékesen akarom megjegyezni, hogy ez a kérdés korántsem olyan eldöntött, mint azt az átlag mai írástudó gondolja. A legnagyobb és legmaibb gondolkodók közül éppen azok, akik az ösztön és életlendület modern teóriáit megalkották, mint Bergson, a lényegi különbség mellett foglalnak állást. Akárhogy is, állat voltunk óta nagyon hosszú utat futottunk meg. Ezen az úton hatalmas hidakat emeltünk, egekbe szökő ívekkel, lépcsőket különös magasságokba, töltéseket vad bozótok irtásain által, és hősies gátakat az állatiság tengere ellen, mely alattunk, mellettünk, bennünk még folyton lesett, zúgott, fenyegetett. Üdítő talán lehajolni mesterséges korlátjainkról az ős Tenger fölé, üdítő és erőt adó a vad ősi szellő, mely onnan felénk leng. De széttörni a korlátokat, lerontani a gátakat, átengedni az árnak mesterséges töltéseinket, hídjainkat és magasságainkat: nem volna-e ez nagy oktalanság?

Az ember más utat választott, mint az állat, s a Természet útján nincsen visszatérés. "Becsületesen levonni állat voltunk konzekvenciáit": ez a becsületesség ma már legalábbis éppoly áltatás, mint az ellenkezője. Az ár, mely "légbeszökő íveinket" elöntené, nem volna a régi, vadságában is ártatlan forrás, hanem szennyes, modern és gonosz vadság, valami tudós állatság, mely ki tudja, hova vinne (és visz is már). Kár volna annyi század heroikus munkájáért, amivel sikerült sok dologban mégiscsak megtagadni állatiságunkat, s legalább egyéni harcaink formáiban és kultúránk bizonyos magaslatain mássá emelkedni, mint az állat. Talán jobb lett volna állatnak maradni; de ha már ennyire jutottunk, becsületesebb és egyúttal hősiesebb tovább futni a megstartolt pályán, végigcsinálni a kalandot és levonni inkább emberlétünk konzekvenciáit, mint a pillanat szeszélyéből félúton, s mielőtt láthatnók végét és határait, mesterkéltnek és értéktelennek nyilvánítani azt a küzdelmet, hazugnak azt a sok diadalt, amit történetünk legeleje óta oly kitartással és önmegtagadással vívtunk papjaink és írástudóink vezetésével állatiságunk ellen.

Mert ennek a testi kultúrának divata igazán csak pillanatnak nevezhető a szellemi kultúra hosszú és következetes évszázai mellett.

16

S hadd figyelmeztessem itt a testi kultúra különböző apostolait a jobb- és baloldalon állásfoglalásuk kétféle következetlenségére. Az egyik rész, mely a nyers erő kultuszának, a Sportnak és Militarizmusnak varázsa alatt áll, a Tradíciók tiszteletére, a Tények és Történelem vallására szeret hivatkozni, s elfelejti, hogy a Tény éppen az, amit elmondtam, hogy a Tradíció nagyon hangosan és nyilvánvalóan a Szellemi Kultúra pártján sorakozik; és hogy soha a mi korszakunk előtt, legkevésbé régi vallásos századokban, nem akadt volna írástudó, aki a Testi Kultúrát fölébe helyezte volna, vagy akár csak egyenrangúnak is ismerte volna el a Szellemi Kultúrával. Nem; sőt elméletben még a zord katonák és hadvezérek is meghajoltak a Szellemi Kultúra felsőbbsége előtt; s a fejlődés e Szellemi Kultúra folytonos erősbödése felé vezetett, egész a XIX. századig. Az igazi konzervativizmus a fejlődés e százados irányához hű maradni;

de másrészt igazi reakció e fejlődés vonalán visszaesni. A "progresszívek", akik az "ösztönélet felszabadulását" prédikálják, voltaképp és tudtukon kívül egy példátlan arányú Reakció harcosai: az Emberi Haladás egész eddigi iránya ellen. Ami tőlük talán még különösebb következetlenség, mint a Testi Kultúra jobboldali apostolaié. Mert mikor az "ösztönök felszabadítását" s "életünk teljes kiélését" emlegetik, az Ember legősibb s legmélyebb ösztönei közül mégis kettőt, melynek alig van ma erőre párja - a faji és harcos ösztönt -, korlátozni, sőt proskribálni képzelik. Mi mást jelent a nacionalizmus és militarizmus elleni küzdelem? De hát vagy az "ösztönök felszabadításában" látjuk az igazi progressziót, vagy azok visszavonulásában az Okosság és Erkölcs előtt: mindkettő egyszerre nem lehet. E logikátlan haladók maguk törnék meg a haladást mind a két irányban: akár az ösztönök minél nagyobb felszabadulása, akár az állatiság minél teljesebb elnyomása felé.

Egyáltalán: mi az a haladás? Középszerű szellemek a saját századukat különbnek hiszik minden előzőnél, s még ma is halljuk "nagyszerű korunk" dicséretét zengeni. És teljesen illik a Szellem életté alacsonyodásának e korához, ahogy ma a Maiságot szinte egyetlen értékmérőként kezelik a Szellem dolgaiban: annyira, hogy szavainkkal szemben nem az a várható kritika alapja: igazak-e?, hanem inkább az, hogy maiak-e? Akinek még köze van az Igazsághoz - mely régi írástudók előtt több volt az Életnél -, annak először is abból a babonából kell kigyógyulnia, mely szerint a Jelenkor mindig "nagyszerű", s modernnek lenni nemcsak hasznos, hanem dicsőség is; mintha oly biztos lenne, hogy az Emberiség folytonosan és egyenes vonalban halad valami Jobb felé. Akit nem gyógyított ki ebből a Történelem - örökös, szörnyű visszaesései, népvándorlásai s kultúrapusztító háborúi és forradalmai-, azt kigyógyíthatta már az is, amin mi magunk átmentünk.

De hát minden kor maga valósítja meg legtökéletesebben a maga eszméit, s aki kora eszméin át nézi a világot, természetesen a maga korát ítéli legkülönbnek. A gondolkodó ott kezd méltó lenni e névre, mikor függetleníti magát korától s nem oldódik fel abban. Ha az emberiség haladása automatikusan biztosítva volna a Történet szelleme által: alig volna szükség az igazi írástudó szerepére, aki éppen a Kor ellenőrzője és az Igazság nyilvántartója. De sajnos, nincsen így: a Kultúra ege szeszélyes felhők játszótere; csillagaink elsötétülnek, majd újra kiragyognak, s az sem lehetetlen, hogy az írástudók Árulása már jele valamely újabb, hosszan tartó, talán végleges elborulásuknak; s hogy Benda bizonyul jósnak, aki szerint Igazság és Erkölcs bármilyen kezdetleges és töredékes elismertetése az emberi állatok között oly különös véletlenek összeesését igényli, hogy ha meging - mint egy világítótorony a szenvedélyek óceánja fölött -, el is fog tűnni a habokban. Akkor pedig nem valószínű, hogy a szerencsés körülmények összeesése még egyszer ismétlődjék, s amaz isteni Astraea, kiről a latin költő szól, miután egyszer eltávozott, valamikor még újra megjelenjen a Földön.

17

Ezekből a magas távlatokból teljesen elenyészik az a fő ellenvetés, amit Julien Benda hosszasan cáfol új cikksorozatában, mellyel egy folyóirat hasábjain most kezd válaszolni a műve nyomán felsarjadt polémiákra. Ezt az ellenvetést Benda a latin közmondással foglalja össze: Primum vivere, deinde philosophari! Először az élet, aztán a filozófia! Először meg kell menteni a Rendet! biztosítani a Nemzet boldogulását! vagy pedig: először lehetővé kell tenni, hogy minden ember emberhez méltó életet éljen! - s azután lehet majd filozofálni.

Én már feleltem is erre a különös filozófiai elvre, melyet bizonnyal néma filozófusok találtak ki: hisz ama régi, igazi bölcsek és írástudók közelebb álltak egy másik latin mondáshoz, amely azt mondja: Fiat justitia, pereat mundus! Vesszen a világ, csak legyen igazság! Vajon a világ elveszett azért? A régi bölcs tudta, hogy az nem az ő vállain nyugszik. A nemzetek sorsa és a tömegek megélhetése a Cselekedet embereinek kezére van bízva, és sohasem hallottuk a panaszt, hogy ez a kéz az Igazság tekintetei által túlságosan hagyta volna magát gyöngíteni. Tények és körülmények bonyolult kényszerei vezetik ezt a kezet; amik közt eligazodni az írástudó úgyis teljesen illetéktelen s napról napra inkább az lesz. Rá kell bíznia az Élet biztosítását azokra, akiket illet, s meg kell maradnia a maga feladatánál, amely az Igazság nyilvántartása. Szava - ahogy már Kant is megmondta - nem sok gátat vethet az Élet elejébe, mely nemigen ügyel rá. Nem sokat árthat az Életnek avval, hogy beszél. De annál többet avval, hogy hallgat. Ha az Igazság és Szellem szava végképp elnémul a Földön, oly ború szállhat az emberi világra, mely minden nemzet lépteit megvakítja. A nemzetek életben maradása mások felelősségén nyugoszik. Az Igazság szellemének életben maradásáért az írástudók felelősek. Ez az a primum vivere, melyhez az írástudónak köze van.

S itt a felelet egy másik, nagyobb ellenvetésre is, azoknak az írástudóknak ellenvetésére, akik - hogy úgy mondjam - a legteljesebb lelkiismeretességből lettek árulóvá, s mintegy az Igazság nevében tagadták meg az Igazságot. Mit tegyen az írástudó, ha egyszer belátta az Ész megismerésének értéktelenségét és küzdelmének hatástalanságát? belátta az ösztönök mindenható voltát s az Igazság relativitását, melynek egyetlen mértéke a Haszon? ha belátta, hogy a világ egyetlen princípiuma a Harc, s egyetlen morálja az Erő? Hallgasson vagy hazudjon? Tegye magát, mintha hinne még a Ráció megbízhatóságában, s a régi írástudók abszolút igazságában, melyet szíve mélyén naivságnak tart? Avval kezdje hivatásához való hűségét s az Igazság vállalt megőrzését, hogy elköveti a Szentlélek ellen való bűnt, a megismert igazságot gyáván vagy álnokul elálcázva?

Lehetne felelni erre ad hominem: mert valóban titkos ellentmondás van benne, ha a pragmatista és relativista így beszél. Vagy hiszel az abszolút Igazságban, vagy nem. Ha nem hiszel benne: mi jogon károsítod meg a világot, az igazsághoz való hűségedre hivatkozva, melynek egyetlen ismérve a haszon? Nem ellentmondás-e ez? A régimódi, katolikus Igazság kétségkívül hasznosabb az emberi kultúrában, mint ez az újfajta, mindennek alapjait megingató, pragmatista vallás. S aki az igazság egyetlen kritériumának a hasznot ismeri el, különös circulus vitiosus-ba jut.

De ez a circulus őrá nézve mégis megoldható. Nem tudja-e jól, aki pragmatista, hogy az Igazságnak különböző emeletei vannak? Az eukleidészi geometria csak egy speciális esete a Geometriának, egy a végtelen sok lehetséges geometriák közül, éspedig éppen az, amely itt a Földön és kis távolságokra és megközelítőleg változatlan hőfok mellett stb. érvényes és használható. Nem lehetnek-e ily különböző emeletei a morális igazságnak is? És a klasszikus morál, éppúgy, mint a klasszikus geometria, nem éppen az az emelet-e, mely a mi földi viszonyainkhoz mérten alakult ki? Ebben az esetben a klasszikus morál igazságai éppoly változhatatlanok volnának e földön, mint az eukleidészi trigonometria, éppoly felül minden kételyen életünkre nézve, mint a kétszer kettő; és mégis megmaradna a szent Kételkedés minden joga és szabadsága a felsőbb látkörök emeletein.

Ha a pragmatista valahogy ily mód okoskodna, talán nem mondanék neki ellent. Jól tudom, hogy több dolgok vannak "föld és ég között", mint filozófiánk álmodni képes, s távol vagyok a Benda merev racionalizmusától. Ismerem e racionalizmus korlátait, mely még a nemzeti determináltságot sem nélkülözi, a gall raison pure jegyében állván. Benda a háború előtti éveken át makacs polémiákat folytatott a Bergson antiintellektualista filozófiája ellen. Én viszont az elsők közt voltam Magyarországon, akik üdvözölték az új utakat, melyeket ez a filozófia az emberi szellem számára tört. Én úgy küzdök az antiintellektualizmus ellen, mint aki magával küszködik. S nem ignorálhatom az Igazság fogalmának azt a kitágulását sem, amit a pragmatisták hoztak. S ha nem akarok mai lenni: az még nem jelenti, hogy tegnapi akarnék. Az emberi szellemnek nem szabad visszariadni semmiféle új utaktól, sem megtagadni semmi új belátást. Folytassa csak vakmerő kritikáját önmaga ellen, s ne hunyjon szemet az Igazság egyre magasabb emeletei előtt! De ne felejtse el, hogy ha az Igazság kimeríthetetlen, avval nem lesz kisebb, hanem nagyobb. S ha új egek tárulnak, avval a régi még nem lesz alacsonyabb. S minden magasság relativitása csak még nagyobb magasságok ígérete. A világ végtelen, s éppen a Megismerés kimeríthetetlensége avathatná az emberi Észt kimeríthetetlen reménységgé.

Aktuálisak e fejtegetés végén a Bátorság és Remény igéi. Mert - hogy az antiintellektualizmus személyi fegyvereivel érveljek azok ellen, akik az Észt az Ész fegyvereivel támadják - a könyörtelen Logika és tudományos lelkiismeretesség, mely őket e harcba belevitte, alighanem csak álarca volt valami nem intellektuális motívumnak, valami emberi érzésnek, valami mély csüggedésnek és reménytelenségnek, mely egy gőgös racionalizmus mohó reményeinek múltával oly természetesen kapta el az emberi elmét, és arra bírta, hogy dacos gyermek módjára fordítson hátat az Értelemnek, mint egy hitelét vesztett vezetőnek. Korai csüggedés és oktalan türelmetlenség! Az Ész és Erkölcs tehetetlensége ejt kétségbe a vak Ösztönökkel szemben? Nézz körül, s gondold meg, mit vitt már végbe, micsoda erőt fejtett ki, micsoda győzelmeket aratott, micsoda civilizációt alkotott ez az Ész és Morál állat voltunk őserkölcse óta, mely a bellum omnium contra omnes volt! De még ha nem is volna így, még ha semmi reményünk sem volna, s joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és Igazság erejében: bizonnyal akkor is inkább illik az írástudóhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll, és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát - míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit.

1928

VÁZLATOK KÖLTŐI ARCKÉPÉHEZ

Egy nagy költő távozott közülünk e sugaras, nosztalgikus őszben, csöndesen elszunnyadva egy este, mint aki elalszik egy csodálatos vonat pamlagán, hogy reggel felé egy távoli és nyugalmasabb hazában ébredjen...

Jönni fog majd az Irodalom, mint dúsgazdag halott örököse, és hivatalosan számba veszi a hagyatékát. Én nem tudok számolni, lajstromozni. Kezem tétován jár-kel a kincsek közt; még érzi rajtuk egy más kéz melegét: egy szelíd, nemes, baráti kézét, melyet már sohasem fog megszorítani...

A szavam akadozik, s a koszorú, amit hoznék a friss sírra, elfoszlik ideges ujjaim görcse alatt. Jobb is így talán: drótba kötött, pedáns füzér helyett szórt virágok és tört babérlevelek. Egy-egy szomorkás emlék árvácskája, és a száraz babér, mely olyan hideg és zörgő, mint a sírokra hulló őszi lomb vagy a zokogástól kiszikkadt torok hangja...

Olyan kevés babért kapott életében! Régente ez az ország legalább a babérral nem volt fukar. Akkor tisztelték az elvonult poétát, ha nem is vegyült az "Élet" harcaiba, s nem is verekedte ki magának ököllel és kiáltással a tiszteletet. A lelki hagyaték is nemzeti kincs számba ment. Halk költők halála egész országokat sújtott: mindenki érezte, hogy egy-egy "szentelt fő" tűnt el az élők sorából.

Ez az érzés fog el ma sokunkat: ahogy őseink érezhették valaha, mondjuk, a Berzsenyi temetése után.

Nagy költő volt; kétségkívül és vitán fölül az. Másokról, hangosabbakról, Adytól kezdve, lehetett vitázni. Az ő költészete nem adott fogózót a vitáknak. Tiszta volt, egységes, töretlen, az első pillanattól kész, az utolsó percig változatlan. Kevés ilyen "harmonikus jelenség" van az egész magyar irodalomban; igazán a Berzsenyieket, Kölcseyeket kellene idézni.

"Gáncstalan költő": a Baudelaire híres szava illik őrá. Gáncstalan nemes és magas poéta, mindvégig hű a költő igazi hivatásához, amely mégiscsak a "szépségek teremtése", s amelyhez mind többé-kevésbé hűtelenek lettünk e "káromkodó és nyers dalú" korban. Szépséget teremteni abból az anyagból, ami éppen van - kicsiny és szomorú életünk anyagából!

Mennyi mindentől függ, mennyi mindennel összefügg ez az élet, a magas világpolitikától, mely a megélhetés lehetőségeit befolyásolja, a láthatatlan kórokozókig, melyek a tüdőt rágják és pusztítják! A költő azonban zárt és nemes szépséggé varázsolja, mely kiválik a körülmények halálláncából, és megmarad - mint a ragyogó korallpaloták - akkor is, mikor a szegény élő, aki rakta és lakta, már rég kihalt belőlük.

S nem is tudatosan teszi ezt, hanem valami passzív és szinte gépies ösztönből, mely hasonlít a korallállatok ösztönéhez. A Költő ősi és igazi ösztöne ez! De mily kevés költőben él manap, eredeti tisztaságában és erejében!

Őbenne élt és alkotott, megteremtve a különös és szomorú szépségnek egy egyéni világát, mely életből formáltatott, s mégis magasabb, mint az élet. Mert az ő költészete, noha semmiképp sem koturnusos vagy nagyképű, mégis minden ízében igazi magas líra, nagy költészet, amilyen alig zendül ma már. Görög szépségek költőivel rokon ő, noha trafikoslányról és kiskocsmákról dalol; vagy rokon a Victoria-kor archangelikus nagy angolaival, akiket annyira ismert és szeretett, akiknek egypár költeményéről a magyar versfordító művészet utolérhetetlen remekeit adta...

Ezt a nemes, zárt és gáncstalan poézist, ezt a különösen tiszta költői nagyságot - melyet nem érintett a Kor és az Élet zűrzavara - csodának érezheti századunkban, aki nem ismerte a költő személyét. Szomorú gondolni erre: ezt a poézist csak oly költő teremthette meg, aki maga sem volt egészen ezé az életé; aki mindig egy kicsit vendég és jövevény volt itt: "közöttünk való, de nem közülünk való" - ahogy a sírja fölött idéztük.

Nem mintha e szentje az Éneknek nem érzett volna melegen együtt mindennel, ami élet; s nem fűzte volna őt is mint mindannyiunkat a vágy és szeretet ezer köteléke ehhez a forró, zavaros és édes földi léthez. De ez a vágy előre lemondott a küzdésről, s a szeretet az előkelő és szomorú utas szemlélődő és bús szeretete volt, aki szívesen leül asztalunkhoz, s elszív velünk egy bölcs szivart: de jól tudja, hogy nem maradhat soká.

Talán érdekesebbek és szomorúbbak voltak előtte e földi dolgok - amiért tudta, hogy elmegy -, talán mégsem oly komolyak és szomorúak, mint mások előtt. Könnyebb volt a szemének szépséget csinálni belőlük. Küzdés és acsarkodás helyett csak nézte őket, eljátszogatva velük magában s képzeletben, mint sakktáblán a bábokkal.

Nem küzdő, hanem magányos, játékos, szemlélődő élet volt ez. Egy kicsit nagy, szent diák, aki élte; aki előtt még látvány és játék a világ. Aki botanizál, sakkozik, matematizál, és szavakkal labdáz; egy kicsit kívül az életen; és fölényesebb, mint az élők és öregek.

Játék és látvány: ezekből szövődik a költészete. Milyen fantasztikus jelenség lehet ez az élet annak, aki így félig-meddig kívülről nézi azt! Mint egy különös, egzotikus ország; benn élni szenny és keserv, átutazni gyönyör és nosztalgia.

S a szelíd néző és utas képzelete vonzódik a fantasztikumhoz és egzotikumhoz, mint a nagy diákoké gyakran. Ez vonja különös világításba verseit, melyeknek formai tökéletessége, biztos, hibátlan kompozíciója, nyelvi és verselésbeli virtuozitása, másrészt a játszó, sakkozó okos ész csalhatatlan kontrolljára vall.

Valami őszinte és önfeledt öncélúság van ebben a játékban; a szépségét nagyrészt éppen az teszi, hogy magának és magáért való: időtöltés, elszórakozás, vigasz... szinte minden egyéb ambíció nélkül... (Ahogy a korallállat ösztöne építi a gyöngyről gyöngyre az "örök virágokat".) Sorait nem a kezdet és cél lendülete diktálja, hanem a fantázia játékos gyönyöre rakja össze: ha volt valaha ötvösművésze a magyar versnek, ő az.

Ez a nagyon új, nagyon egyéni hangú költő mintha nem akart volna tudatosan semmi újat. Egy nagy diák áhítatával csüggött mindig mintákon, mestereken, s többnyire mintha nem is lett volna más célja, mint mindenféle változatban játszani az egyszer megtalált formával - avval a különös, dúdolgató, hosszú sorral, amit a magyar irodalomtörténet bizonnyal Tóth Árpád-versnek fog nevezni -, vagy kipróbálni, hogyan hatnának mindennapi, apró keservei valami más, régi, megszentelt versalakban. Vagy belemerülni valami idegen költő versébe, s penzumszerűleg, diákos lelkiismeretességgel adni azt vissza magyarul, türelmes pontossággal oldva meg a strófákat, mint egy-egy sakkfeladványt...

Nem keresett újat, nem akart hatni, küzdeni, csak játszott magának. Ott volt velünk, az új magyar líra harcos csapatában; de alig merjük őt fegyvertársunknak nevezni: mert hogyan mondhassuk fegyvernek az ő szelíd tollát? Ő maga vándorbothoz hasonlította azt, melyhez dőlve egy fáradt vándor halad havas pusztákon át.

Így ment át a költő is, vérét és dalait hullatva, e szomorú kor hideg pusztaságán, a biztos halál felé (és közben szinte akaratlanul tárta föl egy új szépség világát): mint ős mondáink csodagíme, amelyről énekelt, s mely vérezve, fájva is, önkénytelen szebb tájakra vezette a magyart. Küzdelem nem volt ez; de fájdalom volt; s talán éppen azért volt fájdalom, mert nem volt küzdelem. E szemlélődő és játékos líra mélyén, e fantasztikus világítás és ópiumos zene mögött egy nagy szenvedés melege ég. Az élet reménytelen vágya - mint az ellenállást találó áram - nagyobb hőfokra hevül, mint maga az élet. S az ötvös összerakott szavai csodálatos belső izzást kapnak ebben a hőségben; átizzanak és eggyéolvadnak - a nagy művészet izzása és egysége ez.

Így lesz az ötvösségből Magas Költészet, megmentve az üres virtuozitás és hidegség vádjától, mely éppúgy elolvad s elcsúszik e gáncstalan Poézis meleg és sima testén, mint egyéb vádak és viták...

Egyetlen módon lehetne vitássá ez a költészet: ha vitássá tennők magát a szépségeket teremtő Költészet ős elvét: aminthogy a vad harcokba merült kor nagyon is hajlamos erre. A költő nem volt érzéketlen e vitákkal szemben, és sok keserűséget okoztak azok neki. Tudta, hogy az új évek jelszavai aktív és az élet küzdelmeibe bekapcsolódó lírát követelnek, s különös ellentmondással, mely költői karakteréből önkényt következik, ő tisztelte az Életet, a Küzdelmet, az Aktivitást, s mindazt, ami egész lényétől oly távol állt.

Mégis semmit sem tett, hogy e Mába, küzdelembe, aktivitásba belekapcsolódjon. A szerény egység zsenije volt, és alakjának nagyságát és szépségét éppen az tette, hogy sohasem próbált más lenni, mint ami. Nyelvünk legnemesebb magasságaiba jutott föl, a Berzsenyiek légkörébe, anélkül hogy a Berzsenyiek zord erejét szenvelegte volna: megmaradt halk szelídségében és gyengédségében. S a Csokonaiak művészetének igaz örököse - ő, a debreceni szobrász fia -, noha a Csokonai életsorsából is ki kellett venni részét: távol maradt a Csokonai-divat duhaj romantikájától. Csak aki volt, aminek született, régi kézművesek beteg diák-üke, élt és halt a maga külön korallkastélyában.

Mit lehet sokat beszélni ily egységes, zárt és gáncstalan költőről? hacsak nem a Filológia szólhatna róla sokat, föltárva művészetének részlet-titkait; de hát ki törődne ma egy elvonult művész titkaival? Ő érezte a csöndöt maga körül, s küzdelem nélkül mondott le a dicsőségről, mint annyi minden másról. Verseskönyvei ritkásan jelentek meg: halk és gyengéd hangja szinte elveszni látszott az erőt és termékenységet harsonázó újabb hangok között. Ki törődött a tökéletességgel?

Életében talán én voltam az első és egyetlen, aki egyszer a nyilvánosság előtt, kinyomtatott cikkben, nagy költőnek neveztem őt. Szomorú szerénységgel reagált erre: úgy érezte, nem fontos már nagy költőnek lenni, és egyáltalán nem fontos költőnek lenni. Amit csinált, magának csinálta, s kissé gúnyos önvigasztalással, a távoli szellemibb századoknak.

Milyen szomorú, mégis vigasztaló, nemes alakjára, édes, varázsos egyéniségére emlékezni! A nemesség hiába pusztul el: kincs már az is, hogy volt. Halálára el lehettünk készülve; mégis szinte elhihetetlen csapásként hatott és sújtott le: mert lényében volt valami múlhatatlan. S csodálatos gazdagság és kedvesség áradt legnagyobb szomorúságából is: mint egy szent jóságú égitest, mindig a fényes oldalát fordította felénk. Szelleme friss és hős maradt a végsőkig; s mikor kincses hajója már süllyedőben volt, a kapitány ott állt még a hídon, s szeretettel vetett még egy pillantást ránk, barátaira, kik a partról néztük süllyedését, s tehetetlen nyújtottuk feléje kezünket.

1928

Igen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mikor egy csoport újon jött madár jelenik meg változó egünkön - felhőink alatt vagy gyér napunk tüzében -, jönnek és szállnak, s dallamos ékben húznak át szürke városaink fölött - ha ahhoz a ritka emberfajtához tartozunk, amelyik néha még fölemeli fejét, hogy túllásson az utcán és még a házcsúcsokon is, ahol a transzparensekre szánt reklámbetűk napközben oly kiábrándítóan feketéllenek, különös, nosztalgikus érzés támad bennünk, amint a váratlan szabad és szárnyas sereget megpillantjuk: hát itt vannak újra! hát tavasz van újra!

Ilyen valami érzésnek kell bennünket elfogni akkor is, mikor egy csoport új költő és író jelentkezik - mert a költők is csoportos madarak, jönnek és szállnak és dalolnak, és mire eltűnnek, egy új tavaszt, egy friss esztendőt írtak be az emberi szellemnek abba a nagy kalendáriumába, amit prózai szóval irodalomtörténetnek nevezünk.

Önök, akik azért jöttek ide - mert éppen ama ritka emberfajtához tartoznak, úgy jöttek ide, mint a madarak barátja, valamely jó megfigyelőhelyre, ahonnan kedves madarait közelről láthatja, kiknek eddig csak hangját hallotta a szerény bokorból -, lélekben és írásban bizonnyal jól ismerik már azokat a kiváló fiatal írókat, akik itt mindjárt testi valóságukban is Önök elé lépnek; és nincs szükség őket kézenfogva s egyenként bemutatni, noha boldogan tenném, mint büszke bátya, a fiatalabb testvéreit, akikről érzi, hogy az apai örökséget (melyet ő híven iparkodott megóvni számukra) kincses szerencsével gyarapítják. Volt idő, hogy a költő kacér magányosságot affektált; azóta zord szelek másra tanították; a madársereg is összehúzódik, s szoros falanxban száll, ha viharos a lég. A szabad madár is tudni szereti, hogy jönnek még utána, s nemcsak az orkán dalol a háta mögött. Mi is idegesen tekingettünk hátra a vész éveiben: "nem jön utánunk senki, akinek hátraadhatnók a fáklyát, mint Athénben, a pireuszi fáklyaversenyeken? Mi futunk előre, a jövőbe, halálba, feledségbe: de a fáklya maradjon, fusson vissza az ifjúság kezébe, kézből kézbe, mindig új életbe: mindig az ifjú életben maradjon!" Hol voltak akkor az ifjak? öcséink? melyik véres harctéren sínylődtek? melyik fogolytábor barakkjában koplaltak? A véres háborúnak vége van; de nincs vége annak a másik háborúnak, amit a Test folytat a Szellem ellen, a Gyűlölet az Igazság ellen és az Élet a Magasságok ellen. Az Ének akadozik ma, a Vers prózává lesz; Thamürisz és Marszüasz kelnek versenyre a szent Múzsákkal, s Apollón vaksággal és zavarral sújtja a vakmerőket; az író, a Szellem embere, nem eszménye többé a Századnak; helyébe a Harc és a Sport hősei, a Testi Élet bajnokai lépnek. Különös válaszúton áll napjainkban a fiatal költő: vagy árulójává lesz a szellemnek, melynek őréül hivatott, a Magasságnak, mely szent küldöncül küldte; s a Harcos Élet szenvedélyének kiszolgálójává, a köznapi zsurnalizmus olcsó katonájává törpül; vagy megmarad éhen haló pap s misszionárius, kire nem hallgat senki se, s ki talán nem is érdemel meghallgatást, mert semmit sem tud mondani vagy adni az Életnek és Kornak.

Milyen öröm és nyugalom tudni azt, hogy van itt a mi szomorú, kis, megvert országunkban egész csapata a fiatal írástudóknak, akik hű papok s misszionáriusok, s mégis közel tudtak maradni mindannyiuk letörpült életéhez - fiatal gyóntatok, akik tudják legsötétebb titkainkat, s mégsem vesztették el hitüket a Szellem magasságaiban. Kevesen hallgatnak talán ma még rájuk: de ők híven hallgatnak mindenkire: kihallják népük szívének primitív dobbanását, az emberi önzés lihegését s a proletár külvárosok zaját, de a jobb jövőbe futó Ember lábdobogását is, sőt az angyalok zenéjét, melyet eltakar, de el nem olt ez a földi lárma. Az Élet ellensége lehet a Szellemnek; de a Szellem az Életnek nem ellensége; s a költő, a Szellem embere, olyan valaki, akinek minden élethez köze van; ő, akit Vörösmarty árva fiúnak nevezett, otthon van a mostoha házában, mert az az ő atyjának háza volt; s a tavaszban, amit egy-egy ilyen friss csapat madár hoz, nemcsak az Ég üzenetét érzem én, hanem az eleven Föld erős szagát is.

1929

Hölgyeim és Uraim,

A Baumgarten Ferenc Irodalmi Alapítvány első ünnepsége egyszersmind egy halott emlékének ünnepe is: mert épp ma két éve, hogy alapítványunk létesítője a téli Tátra havas bércei közt egy gyors betegség váratlan áldozata lett. Ez a halálnap alapítványunk voltaképpeni születésnapja; mert ez a magyar születésű német író idegenbe szakadt kincses rokon módján végrendeletében gondoskodott szegény magyar írótestvéreiről, s mikor halála fordulójáról kegyelettel megemlékezünk, ugyanakkor végakarata valósítására tesszük meg az első nyilvános lépést.

Hálával kell gondolnunk arra, akiben ez a végakarat megfogant, mert alig van kultúréletünknek nagyobb szégyene és égetőbb ínsége, pint az, aminek enyhítését ő teljes tudatossággal és meg nem ingó elhatározással vállalta. Baumgarten Ferenc végrendelete nem pillanatnyi hangulat, vagy véletlen ötlet műve volt, hanem hosszú évek titkon érlelt terve, melyben két tényező működött szerencsésen együtt: a karakter mélyén gyökerező hajlandóság - mert Baumgartennek kezdettől fogva szívügye volt az irodalom - és a magyar kultúra szükségleteinek józan megértése vagy inkább megsejtése: mert ez a kultúra nem szellemi erők, hanem anyagi eszközök hiányát sínylette egész történetén át, és sínyli napjainkban inkább, mint valaha. Ha [...] hazánknak egyetlen ereje s reménye szellemében és kultúrájában rejlik ma, akkor valóságos nemzeti katasztrófának kell mondani, amit napról napra szemünk előtt látunk: hogy kiváló tehetségeink s szellemek és a kultúrának igazi reprezentánsai a közöny és ínség sivatagában kallódnak, pusztulnak, némulnak, és igazán lehetetlen, hogy a nemes hagyományozóra gondolva, aki vagyonát e sivatag küszködő és hősies utasai közt rendelte fölosztani, Vörösmarty szavai ne jussanak eszünkbe, melyeket síremlékére vésettünk:

Hölgyeim és Uraim, a költő hasonlatos a sivatag kincsekkel terhelt vándorához, akinek rakománya gyémántból, gyöngyökből és színaranyból áll, s minden gazdagságával mégis elcsigázva, és éhen tör előre, míg le nem rogy egyszer a puszta közepén, hol haszontalan kincseit lassan elfödi a homok. Két év múlt el a Baumgarten Ferenc halála óta, két súlyos év, a sivatag tikkadtjainak; az alapítványnak számos nehézséggel kellett megküzdeni, mielőtt megkezdhette működését. Ez a hosszú idő legalább módot nyújtott arra, hogy intézményünk szervezetét a legkörültekintőbb megfontolással állapítsuk meg, kellő rugalmasságot biztosítva neki, hogy alkalmazkodni tudjon a jövő bizonytalan lehetőségeihez, de másrészt a jelen szomorú viszonyaihoz is. Sokan vetették föl előttünk, és a sajtóban is, egy magyar Nobel-díj csábító gondolatát; még hangosabban kiáltott körülöttünk az ínség szava, mely egy, mentül szélesebb rétegeken segítő, emberbaráti intézetet látszott követelni.

Az alapító végrendelete nyitva hagyta a választást mindezen különböző utak közt; s mi egyiket sem óhajtottuk az alapítvány életéből elvileg és teljesen kizárni. Az emberbaráti cél tekintetbe vételével az alapítvány jövedelmének egy részét arra tartottuk fenn, hogy beteg vagy sürgős szükséget szenvedő érdemes írók helyzetén a legfontosabb esetekben könnyíteni tudjunk; nem feledhettük azonban el, hogy alapítónk szeme előtt elsősorban nem karitatív, hanem irodalmi jellegű alapítvány lebegett, s igazi feladatunk nem annyira az írók, mint inkább az irodalom érdekeinek szolgálata. Ennek pedig legalkalmasabb eszközét abban láttuk, hogy kisebb-nagyobb évdíjakat folyósítunk, s ezzel néhány írónknak legalább egy-egy időre megadjuk azt a minimális biztonságérzést és "független nyugalmat", ami nélkül még a tehetségesebbek géniusza is csak ritkán és pillanatokra szállhat a magasba, mint ahogy az éhes madár is a földön marad, s nem énekel, hanem magot keres. Az évdíjak összegének sem szabtunk nagyon szigorú határokat, még kevésbé állapítottunk meg valami vérmes minimumot. Lehet, hogy el fog jönni az idő, amikor ez az alapítvány egypár kiváló magyar írónak legalább megközelítőleg azt az életnívót jelentheti, amelyet egy nemes ország legnemesebb szellemei számára kívánnánk s álmodunk. Ma, sajnos, másról van szó. Nem a fantáziaröpítő utazásról és az inspiráló, illatos szivarról. Csak a mindennapi ebéd áráról és a minden fertályban esedékes lakásbérről. Sok-sok tehetséges, sok kiváló író él közöttünk, s a Munka, az Élet, a Közönség alig néhányat jutalmaz, csak annyira is, hogy legprimitívebb megélhetésüket biztosítsa. Bizonnyal tiszteletre méltó az író vágya és igénye minden szépség és fényűzés felé: de ki vehetné lelkére, hogy két-három kitüntetettnek és kiváltságosnak ilyen igényeire gondoljon, mikor tíz meg húsz nem kevésbé kitűnő írótestvére szinte levegő híján fuldoklik?

Tíz meg húsz meg harminc: pedig sajnos évdíjat még így is csak tízet tudunk kiadni, nem húszat meg harmincat. A választás mindig keserves és gyűlöletes: és ha alapítványunk - mint nem kételkedünk - csupa igen érdemes írók küzdelmeit fogja is könnyíteni, hány marad még, nem érdemtelenebb, akin segíteni nem tud, vagy egyelőre nem tud! Hogyan bírhatunk számot adni arról, amiért pedig nagyon is érezzük, mily felelősséggel tartozunk az egész magyar irodalomnak, az egész magyar nyilvánosságnak? Ez az alapítvány bizonnyal mindig sok kritikának lesz kitéve: mert a bírálónak mindig jogában áll csupán egy szempontból kritizálni, de az alapítványnak nem áll jogában csupán egy szempont szerint választani. Noha az irodalmi érdem évdíjaink elnyerésének sine qua nonja, ez az alapítvány, alapítója intencióit követve, mégsem lehet kizárólagos tekintettel az írói kiválóságra. Emberi szempontok, erkölcsi és anyagi értelemben, szerepet kell hogy játsszanak ítélkezéseinél. Másképpen is tiltva van számára oly könnyű és tetszetős névsort összeállítani, mely akár az olvasóközönség széles rétegeiben, akár egyik vagy másik írótábor kebelében (ahogy mondani szokták) a lehető legelőnyösebb hatást váltsa ki. Nem igazodhatik a népszerűség csillogó szempontjai után: mert alapítójának intenciói, úgymint a saját mivoltának természete, inkább a népszerűtlenebb műformák művelői felé fordítja figyelmét, oly írók felé, akiknek magas és nemes céljai elkerülték a földi siker útját. Így kellett gondolnia, s ismét alapítója szellemében, de irodalmunk nyilvánvaló érdekéből is, különös figyelemmel a kritikai irodalom munkásaira, akiknek anyagi függetlensége minden literatúra igazi védőbástyája és vársánca.

De ha nem is hajolhat meg alapítványunk az írói népszerűség varázsa és zsarnoksága előtt: más részről azt sem teheti, hogy valamely gőgös és exkluzív irodalmi csoport szemén át nézze íróink sorait, vagy éppen bármily jóhiszemű és különben jogos egyéni véleményt akarjon érvényesíteni az irodalmi közvélemény ellenében. Az alapítvány csak akkor töltheti be magas hivatását, ha minden irányban meg tudja őrizni a legtökéletesebb pártatlanságot, ha képes megsejteni és érvényesíteni azt a legmagasabb közvéleményt, mely irodalmunk legjobbjaiban, bármely oldalon álljanak is azok, talán rejtve és némán, de mégis tagadhatatlanul megvan, és bámulatosan egybehangzó; egyszóval, ha literatúránk életében nem mint szétválasztó, hanem mint egységesítő erő jelenik meg. Különösen fontos ez napjainkban, amikor irodalmunkat külső és belső okok úgy [...] országunk határain belül, mint azokon kívül, többféle áldatlan szakadással fenyegetik; s úgy véljük, hogy az alapítvány (mely nem zárja be a magyar író fogalmát a magyar állampolgár kényszerű jogi fogalmába [...]), nagy nemzeti hivatást tölthet be azáltal, hogy létével és működésével demonstrálja a magyar kultúra egységét, mely ma szegény nemzetünknek legnagyobb kincse és ereje.

Ezekben iparkodtam, némi világot vetni alapítványunk nagy céljára és nagy nehézségeire; s nem tehetem, hogy mielőtt szavaimat befejezném, köszönetet ne mondjak itt a kuratórium nevében azoknak, akik e nagy célokat velünk együtt szolgálják, s e nagy nehézségek leküzdésében bennünket támogattak: az alapítványi tanács és a tanácsadó testület páratlan és önzetlen buzgóságú tagjainak. Alapítványunk a magyar szellemnek csak szerény szolgája és étekhordója: de méltóságot nyer attól, akit szolgál, s megérdemli azt a tiszteletet, amivel tisztelték hajdan a Biblia népei a madarakat, akik a próféták eleségét hordták.

1929

Ez a cikk voltaképp interjú: válasz a Szerkesztőnek, aki berlini utam benyomásairól kérdezett. Íme:

1

Berlin a mai Európa Bábele: nem nagysága, hanem tempója teszi azzá. "Tempó" - ez maga is berlini szó; legalább ottani időzésem alatt minduntalan hallottam ezt a szót: mert különös öntudatosság lakik e német Bábelban. A város büszke tempójára. Utcái nyílegyenest söpörnek szét a házak között, s szinte a nyíl gyorsaságával is, széles teret szakítva e tempónak. Autók cikáznak, végtelen autócsordák áramlanak, lángbetűk lüktető fény-árnyában.

- Amerika ez - mondja itt mindenki. Még a magyar is, ha Berlin lakója, szívesen hivalkodik evvel az európai Amerikával; mily hamar és fölénnyel veri új város létére a vénhedt régieket! milyen tudatosan és mondhatni német alapossággal sajátítja el és licitálja túl Párizs erkölcsi szabadságát és New York technikai iramát! nem köti hagyomány, nem nehezíti ballaszt. Büszkén idézik még Szodomát is Bábel mellé, a nemi élet válságait és tobzódását. Írás és színpad nálunk szinte elképzelhetetlen korlátlanságát; a botránkozás hangjait is csodálat melegíti. Szinte kérkednek Bábel giccseivel, gigászi ízléstelenségekre hívják föl figyelmemet, vad, ninivei faltömbökre. Nabukodonozor csarnokainak illő emeletes kávéházakba visznek: mindenütt tömeghatás, puffadt méretek akarózása, groteszk formák farsangja, frissen csinált izmusok díszei.

Bizony mindez nem kedves óvilági kényes szemeinknek; Budapest, melynek gyökértelenségéről annyit panaszkodunk, nemes és patinás e Berlinhez képest. Berlin mindössze két réteget ismer: s a régibb se régi; s a régibbet máris eltakarta az új; a hirtelen nőtt császári törzset egykettőre befutotta a demokrácia friss és sűrű és hangos lombozata, s a gyermekek szeme a sikló gépkocsikra veszve, meg sem látja már a terek unalmas katonaszobrát. Nincs múlt egy leheletnyivel is aláárnyalni e jelent.

De ez nem az igazi Amerika naiv és bűnbeesés előtti hagyománytalansága. Ez a friss boly mégiscsak Európa agg szemétdombján pezsdült; a város nucleusában múzeumok állnak; s Berlin "hagyománytalan" kultúrája különös és érezhető viszonyban áll a múzeumok szellemével. Az amerikai közömbösen vagy naiv tisztelettel néz múzeumaira; az olasz futurista lázadó dühvel; egyiknek idegen még, amivel a másik már torkig van. Két ellentétes formája a hagyománytalanságnak; Berliné egy harmadik; éppoly távol a naivságtól, mint a beteltségtől. Hogy mondjam: Berlin valami muzeális szenvedéllyel akasztja tabula rasáját az európai kultúra régi táblaképei közé. Kiéli ugyanavval a "lelkiismeretes kíváncsisággal", amivel kész újraélni a kínai kultúra életét is, vagy például Van Gogh művészi fejlődését. (Egy kínai kiállítás van most Berlinben, amelyhez hasonló teljességűt nem lehetett még látni Európában; és egy páratlan Van Gogh-gyűjtemény, magántulajdonokból.) Tanulni sehol sem lehet úgy ma, mint Berlinben, hol még a híres színházi élet is mindent megpróbált és megpróbálható színpadok eleven múzeuma; van itt egy fiatal magyar dramaturg a Collegium Hungaricumban, aki lelkesedve beszél nekem erről. És láttam a különös Dreigroschenoper-t, óangol játékból csinált expresszionista drámát, japán beosztású színpadon lejátszva, mely Lohengrin-paródiába torkoll: valóságos antológia! a csibészhős Villon- és Kipling-verseket szaval betétként: igazán művelt expresszionizmus!

2

Én azért jöttem Berlinbe, hogy a magyar irodalomról tartsak előadást a német Metropolis publikumának.

Hogyan remélhettem meghallgatást ebben a mindent tudó és semmivel sem elégedett, múltban dúskáló és jövőt találgató zűrzavarban, ahol, mint Berlin robbanó utcáin, csak a legerősebb hangok és legkülönösebb fények tűnnek már föl? Hogyan remélhettem meghallgatását egy távoli és remegő hangnak, egy kicsiny és ismeretlen nemzet lelkéből, s hozzá még oly szerény és bizonytalan szócsövön át, amilyen az én fáradt ajakam?

- Nur die Lumpen sind bescheiden - mondja a németek nagy költője, s Berlinben kétszeresen áll ez az igazság. A nagy emberboly elvárja, hogy csak az szóljon hozzá, ki érzi hangja erejét, s nem fél azt gátlás nélkül kiereszteni. Aki Berlinben lakik, az tudja ezt.

- Csak szerénységet nem szabad itt mutatni! - biztattak berlini honfitársaim előadásom estjén; de én gyógyíthatatlanul szerénynek éreztem magamat, szinte fizikailag szerénynek e Bábel kábaságában; ijedten kértem hallgatóimat előre, ne nevessenek ki, mint együgyű suhancot, ki a világváros elkényeztetett lakóinak faluja csodáiról akarna beszélni. Pedig falvakból is jöhetnek csillagok, s valami kis csillagokat talán én is mutathattam... büszke, ős, rejtett magyar csillagokat. De ki látja meg őket a berlini transzparensek fényein túl?

S kit érdekelhetnek? Tűnődve néztem a sűrű közönséget, mely dobogással és tapssal fogadott; Farkas professzor, az Ungarisches Institut lelkes és kitűnő vezetője, izgatott örömmel konstatálta a nagy egyetemi terem megteltét; ám e tömeg, e taps és dobogás zavarba hozta a magyar kultúra szegény heroldját. A berlini magyarság - noha sokan vannak - csekély számmal volt csak képviselve: német szemek tekintettek reám, talán a német hűség nevében, mindenesetre udvariasan az egykori szövetséges iránt, kihez illik némi figyelmet mutatni; mégis talán egy kevés igazi kíváncsisággal is, ama "lelkiismeretes kíváncsisággal", amiről beszéltem, s aminek jó otthona ez a német nagyvárosi lélek, és múzeumában a nagy Kínai mellé kötelesnek érzi tán odatenni a kicsi magyart is...

Áldott kíváncsiság - a jó csillagleső hű figyelme -, igaz jövőt szolgáló attitűd, annyira hiányzó némely zárkózott s önelégült népnél, s annyira szükséges e széthulló, önmagát nem értő mai Európában!

3

A jövevény, aki én voltam, könyvekből tanult németül, akárcsak latinul: szellemi értékek közvetítője volt számomra e nyelv, s nem az élet praktikus eszköze. Alig beszéltem rajta valaha. Ajkamon megbotlottak a szavak, mint kényes lábak idegen talajon. Bár kezemben volt a fölolvasásom német fordítása - szép, nemes nyelvű munka. Turóczi Józsefé -, mégis tartottam a nevetségtől, mely egy-egy hibásan ejtett szó nyomán fakadhat. Voltak is mosolyok, s az első udvarias figyelmet némi hökkenés váltotta föl: "Megértjük-e e különös dialektust?" Nincs nép, oly türelmes nyelvének idegenszerű kiejtésével szemben, mint a német. A mosolyok nagyon jóakaratú mosolyoknak bizonyultak, s halkan biztatták az előadót. Az elnéző udvariasságból lassanként meglepett érdeklődés lett.

A magyar kultúra története nem érdektelen tárgy az idegennek, ha őszintén tárjuk föl harcait.

Hallom - újságot én nemigen olvasok -, hogy a Petőfi Társaságban vagy hol, ismeretlenül is jónak látták hazafiatlan hírét költeni ennek az én berlini fölolvasásomnak. Kitelik derék honfitársaimtól; de nekem inkább az ellenkezőtől volt okom ott félni: hogy szavaim túlságosan is sovén hangzása hitelét veszi előre annak, amit mondok. Sorba dicsérni a magyar írókat, kiknek hallgatóim többnyire még nevét sem hallották, alig lett volna bizalomkeltő, s nyilván érdekes se. Csak néhányat említettem tehát - Vörösmartyt, Aranyt, Petőfit, Madáchot -, s inkább irodalmunk problémáiról beszéltem: Kelet és Nyugat különös fogaskerekéről, mely a magyar szellem örök dilemmája, a nacionalizmus és európaiság égő kérdéseiről, melyek ma aktuálisabbak, mint valaha, s melyeket egy Európába olvadt ázsiai kis nép mélyebben és közvetlenebbül élhetett át - mert sokkal inkább léte függött tőle -, mint szerencsésebb nyugati nemzetek. Előadásom logikus befejezése Ady nagyszerű s még ma is csatázó harcának ismertetése volt, melyben a magyarság régi belső harca éledt újra. Nyugat és Kelet harca, a Szent Istvánok és Széchenyiek harca.

Ezek a lelki válságok és problémák kell hogy érdekeljék a mai Európa gondolkodó gyermekeit, s bizonnyal alkalmasak fölhívni figyelmüket az irodalomra, mely belőlük fakadt. Ezt az érdeklődést a legnagyobb mértékben láttam is. A Collegium Hungaricum nem fölöslegesen pazar termei - hol még bizonyára sok magyar problémának és gondolatnak lesz világgá szállni kiröpítő fészke - néhány órán át német írók, tudósok, művészek szavait hallhatták magyar témák körül. Továbbrezgették e témákat a következő napok előkelő s mégis intim hangulatú irodalmi lunch-ei. Sohasem felejthetem azt az igaz és hozzáértő érdeklődést, azt a kedves és közvetlen figyelmet, amivel oly férfiak, mint Becker, a kultuszminiszter, vagy Walter von Molo, a Dichterakademie elnöke, kicsiny és távoli népünk kulturális ügyei és problémái felé fordultak. Az igazi Európai attitűdje volt ez; egy morzsát sem hagyni lehullani az európai Kultúra szimpóziumának asztaláról!

1929

Mostanában megint sokat voltam együtt Dantéval: egy szerény tanulmányon bíbelődtem, valami költészeti baedekerfélén, mely a művelt, de járatlan olvasót Dante világába bevezesse. Ez a munka vetette elém a különös problémát, amit itt címül írok: mert Dante csakugyan minden régi nagy szellem közt a legkülönösebb viszonyban áll ehhez a mi korunkhoz: senki közelebb, és senki távolabb! Értői számára örök-modernül hat; s mégis hányan vannak, fogékony és kitűnő emberek, kik sohasem olvassák, vagy az első lapok után csüggedve hagyják abba.

Megriadásukat nem kell szégyellni. Dante valóban a világ egyik legnehezebb költője. Maga mondja, hogy aki őt érteni akarja, üljön meg a padkán, és élesítse jól az eszét. Munkáját a "középkor lexikonának" nevezték. De nemcsak e páratlan gazdagság teszi ezt az olvasmányt nehézzé; egy távoli század idegen tudásanyaga, melyet a költő művében fölhalmoz, s melyhez hasonlót olvasóiban föltételez. Nem is csak teologiko-filozofikus mélységei s különös és sokrétű szimbolizmusa. Nem is csupán komplikált technikája, szinte matematikai tömörsége, kemény és különc kifejezései s az a modor, mely folytonos célzásokban dolgozva minden lapjának oly páratlanul művészi sűrítettséget ad. Hanem elsősorban életével és korával való kapcsolatai: a líraiság, melyből az egész mű fakad, s mely nem az elvont lélek líraisága, hanem a cselekvő emberé, ki két lábbal s ezer idegszállal áll a körülötte zajló világ közepén. Ez a költő életéből szövi költeményét; kora, környezete, apró tények, emberek, életek, szokások, amik sorsát alakították, mind téglái lesznek a nagy épületnek: s ki értene ma már minden célzást, ami ezekre vonatkozik? Lapjain sűrűn akadunk talányokra, amiket tudósaink sem tudnak megoldani. Hogyne lenne fáradság hatszáz év múlva olvasni azt az írót, akit már életében kommentálni kellett?

Korunk nemigen biztat erre a fáradságra. Nemcsak hírhedt irama s az Élet és a megélhetés mindig nehezebb küzdelmei veszik el az időt. Hanem újabb művészi kánonunk elvileg sem kedvez ennek a terhes, tudós, komplikált és komponált poézisnek. A szabad vers divatját éljük, s a mai ideológia spontán ömlő, őserejű, a tudattalan mélyeiből frissen és nyersen feltört művészetet kíván. De nem szabadna, hogy ez az új kánon - még ha minden igazát teljesen átéreznők is - Dante olvasásától elriasszon. Bármily ős és egyszerű emberi mélységekben keressük is a Költészet igazi kútfejét, mégsem áll az, hogy a legérdemesebb költői alkotások egyszerűek és mindenkinek könnyen hozzáférhetőek; inkább még az ellenkezőt lehetne elmondani. Minden szép dolog nehéz; s a Nagy Művészet tudós komplikáltságait megvető új kánon hívei maguk alkották talán az olvasók átlaga számára legnehezebben élvezhető alkotásokat. A magas költészet nehéz és komplikált, ma úgy, mint azelőtt; s Meredith, Proust vagy Joyce olvasása nem kevesebb enciklopédikus tudást és tanulást, nem kevésbé fáradságos, ezoterikus behatolást igényel, mint akár Dantéé.

És semmi sem cáfolhatná meg jobban azt a babonát, hogy a leglíraibb spontánság nem férhet össze a legtudósabb és legművészibb komplikáltsággal, mint éppen a Dante példája, aki talán a leglíraibb mélységű költő a világirodalomban. A modern költészet két hatalmas fejedelme, Dante és Shakespeare, épp abban tartanak külön országot, hogy míg Shakespeare, az "ezerlelkű ember", csodálatos objektivitással éli át a legkülönbözőbb és legtávolibb karakterek idegen életét, és a saját lelkét szinte teljesen kihagyja a játékból, vagy helyesebben csak ezeket az idegen lelkeket táplálja és melegíti át belőle friss vérrel; Dante megfordítva, az egész világot a saját életének szemszögéből nézi, annak minden gazdagságát, sőt azon túl minden képzelhető mennyet és poklot is legmélyebb vágyain és indulatain keresztül, mintegy csak a saját életének, sőt szerelmének hatalmas illusztrációját és szimbólumát éli át és állítja elénk. Ha Shakespeare a legobjektívebb szellem, Dante kétségkívül a leglíraibb. S ha korunk az embert kívánja látni a költőben, az egész embert, ahogyan legmélyebb s legemberibb gyökereiből kinő, ahogyan a világba belefogózik, abban körülnéz, akar és cselekszik; nem találhat nekivalóbb költőt. Bizonyos értelemben Dante a legaktivistább költője a világirodalomnak. S ez a szó igazi értelme: mert Dante nemcsak a jelszavakban és elméletileg játszott valami elvont aktivitást kéjeivel: ő tudta, mit akar, s élete is cselekvő élet volt, azon ritka életek egyike, hol cselekvés és alkotás nem bénítják egymást. Mert ez a cselekvés ugyanonnan nőtt ki, ahonnan az alkotás: a legmelegebb és legegyénibb mélységből, a szerelemből; s föltört, mint maga az alkotás, a legáltalánosabb és legönzetlenebb emberi magasságig, az emberi közösség, egység és méltóság igaz és tiszta átérzéséig, mely maga a vallás, a keresztény vallás. Korunk erotizmusa és kollektivizmusa egyformán meglelhetik e középkori zseniben azt, ami rokon és érdekes.

S bizonnyal megjutalmazza ő azt a fáradságtöbbletet is, amit egy téli kor távoli világába, elfelejtett tudástömegébe, mozgalmas eseményeibe való kényszerű behatolás jelenthet magába merült századunk gyermekének. Nemcsak azért, mert Művészet s Poézis nem fejlődnek, min a tudomány s technika, s újabb dalnokaink alig emelkedtek a Költészet olyan magasságaiba, mint a firenzei látnok. Nem is csak a múlt megismerésének kuriózumgyűjtő öröméért; ahol, mint minden művészetben és játékban, a nehézség új élvezet forrása lesz. A múltnak egy régi nagy szellem lelkén keresztül való átélése azonban nem csupán kuriózum és élvezet, s nem haszontalan annak sem, aki leginkább siet a Jövőbe. A mozdulatlan jelen statikus világképe nem vezet és mutat előre. A jelennek a múlt hátterével való együttlátása teheti csak világképünket dinamikussá. Csak ez adhatja meg az irány átélését: s csak az irány termékeny, az elért pont egymagában soha. Aki lendületet akar venni előre: az előbb hátralép.

De Dante művének érdekessége és tanulsága nem csupán a Múlt leckéjében áll. Sőt nem is elsősorban. Mint minden nagy költő, mondanivalójának igazi lényegében és magosságaiban ő is örök Jelen. Nemcsak a művészet az, ami örök életű, nem fejlődik és nem avul el a korral. Az Ember leglényegesebb mondanivalói, legmagasabb álmai és aspirációi is éppoly örök érvényűek, s éppoly magas mozdulatlanságban állnak a fejlődő és változó világ fölött, mint a csillagok. Hogy úgy mondjuk, az Emberiség vallása is változatlan, és kívül esik a fejlődésen. Ennek a vallásnak nagy papja Dante. Igazi általános, katolikus vallás: s költője nemcsak egyházához való hűségében, hanem ebben a magasabb értelemben is katolikus költő. Ma, a nagy háború korszakában, mikor az emberiség messzebbre távolodott ennek az ő örök vallásának vezető csillagától, mint valaha, véresen aktuálisnak lehet mondani azt a költőt, aki egy nyugtalan és erőszakos korban a Békének, egy végletekig szétszakadozott, apró, harcos államokra bomlott nép között az emberi Egységnek prófétája és bajnoka volt.

Amint a katolikus vallás nem nemzeti vallás, ez a katolikus költő is az egész emberiségé s nem csupán egy nemzeté: minden nemzetnél otthon kell lennie. Magáénak érezheti a magyar is; s nem éppen csak ott és abban, ahogy történetét és problémáit érintheti. Mint Dante-kalauz, sohasem akarnék abba a kicsinyességbe esni, hogy az Emberiség egyik legnagyobb szellemét azért ajánljam nemzetem figyelmébe, mert az ennek a kis nemzetnek életéről is tudomást vesz, sőt annak sorsával is törődni látszik. Ez véletlen lehet, s bizonnyal nem azért kell olvasnunk egy nagy költő műveit, mert itt-ott rólunk is ejt néhány jó szót. Fontosabb és meggondolni valóbb körülmény világít rá arra, hogy Dante szellemiránya nem lehet avult és idegen a magyar lélek számára. A mi nagy magyar költőink közt épp az, aki a legmodernebb és legizgatóbban eleven mindannyiunk előtt: Ady Endre, igazi méltó testvére a nagy itáliainak. Ady szimbolizmusát valóban danteinek lehet nevezni: ahogyan ő is egy egységes nagy szimbólumrendszert épít ki, ahogyan az egész világ életének szimbólumává, s maga ez az élet ismét szimbólummá, szimbolikus és végzetes, kiválasztott s előre elrendelt életté válik őnála is... S ahogyan ez a líra harccá lesz, mint az élet, nemzeti és emberi küzdelemmé, éppen azért, mert megmarad egyéni lírának.

1929

Hallom, lezajlott a nyári Ady-vita, amit egy bulvárhetilap a Kosztolányi hírhedtté vált cikke körül jegecesített ki, s hallom azt is, hogy a hetilap szerkesztője, az ismert zsurnaliszta-költő, mintegy összefoglalva a disputát, engem is azok közé sorol, akik titkon és szívük mélyén talán helyeslik az Ady-koszorú megtépázását, s együttéreznek a halott költő hiénáival és Zoilusaival.

Személyi ügy ez? Felháborodást és tiltakozást érdemel? Vagy szótlan megvetést?

Kinek van joga azt hinni, hogy másként vélekedem, mint ahogy írok? Adyról sokszor és sokat írtam, a legrégibb időktől máig, és mindig egyformán. Az elsők közt voltam, akik zsenijét ismerték és bámulták. Versben és prózában emeltem magasra baráti nevét. Halála után hangos szóval védtem meg emlékét óvatos némaság s akkor hatalmas ferdítések ellen. Később én is megbélyegeztem a méltatlan lármát, mely üres primadonnakultuszt űzött alakjával, s iparkodtam föltárni e körülugrált és körülrugdalt bálvány mögött az igazi Adyt, a nagy költőt, akiről a lármában szinte mindenki megfeledkezett. Ki mutatta őt meg mélyebben, mint én? ki hatolt türelmesebben s nagyobb tisztelettel költészetének titkaiba? Vizsgálataim alakját a legnagyobbak mellé szökkentették: szimbolizmusát a Dantééhoz hasonlítottam, s ki tudhatja jobban nálam, mit jelent ez?

Nem titok hát, hogy mit gondolok Adyról; s hogy ez a véleményem Kosztolányi cikkének hatása alatt sem változott, maga az a nyilatkozat bizonyítja, amit e cikk olvasása után azonnal lediktáltam feleletül. Hangsúlyoztam, hogy nem értek egyet Kosztolányival; hogy Adyt most is a régi magasságban látom; figyelmeztettem a kritikust arra, hogy Ady hatalmas szimbólumépületét egészében kell megítélni, s hogy így tekintve még jelentéktelenebbnek látszó versei is nagyságot és fontosságot nyernek: kiemeltem, mennyi szépet érzek még azokban a strófákban is, amiket Kosztolányi elrettentő példák gyanánt idéz. Sőt megmutattam az ember Adyt ért vádakkal szemben, hogy ez az "ítélet nélküli és féltékeny költő" jó társ és kitűnő kritikus tudott lenni.

Lehetett volna-e határozottabban, félreérthetetlenebbül megjelölni álláspontomat? S mégis ez a nyilatkozat azt a hatást kelthette, vagy úgy volt beállítható, minthogyha... Nem, ez nem csupán személyi ügy: ahol a visszhang ily különös játékot űzhet, ott valami nagy abnormitásnak kell lenni magában az irodalmi tájalakulásban... Ami a dologban személyi rész, azt könnyen el lehetne intézni: elég volna még egyszer s a gyengébbek kedvéért mentül gyermekesebb kerekséggel ismételni véleményemet szegény halott barátomról, akinek helyét én valóban nem az "érdekes, csonka tehetségek között", hanem a Vörösmartyak, a Petőfiek koszorús menetében látom. De hát érdemes ez? Ki harcolhat az Értetlenséggel? s mit árthat mindez a végén Adynak? és mit árthat nekem?

Engem azonban túl e személyi ügyön természettudós módjára érdekelnek a gonosz sziklák, amik ilyen különös visszhangot adhatnak; s talán több is ez a természettudománynál: mert a sziklákat egyszer szét kell robbantani. Süket, rosszhiszemű sziklák, amik minden hangot megölnek, hacsak nem nagyon kiabál. Micsoda akusztika! Ez a visszhang nem tűr meg átélt és egyéni véleményt: nem tűr többet egy szónál, egy-egy jelszónál, amit valamely párt szentesített. Ezt kell ordítanod. S jobb, ha nem is olvastad a Költőt, akiről szólsz: akkor tisztábban s egyszerűbben visíthatod el a jelszót, amit várnak tőled. A komoly kritika hangja már előre gyanús itt: aki nem kiabál, az kertel.

Állj jobbra vagy balra, lehetőleg szélrül: ez a harc, ez az élet; s nem az igazságról van szó vagy véleményedről, hanem harcról és pártokról. Voltaképp nem is fontos, amit Adyról szólsz: az a fontos, hogy evvel vagy avval az oldallal szemben állsz. S a legnagyobb bűn itt az, ami régen a legnagyobb erény volt; jóhiszeműnek lenni s jóhiszeműséget feltételezni másokban. Ily jóhiszemű voltam én - és ez már gyanús volt. Én tisztelem a kritika jogát. Ha szerkesztő vagyok, talán nem adok helyet annak, ami nézetemmel ellenkezik.^[9] De ha másutt olvasom az ellenvéleményt, komoly érvekkel szállok szembe vele, s nem keresek mögötte más indítékot, mint az igazság vágyát s az irodalom szeretetét. Még ha ismerem is egy indítékát, nem feszegetem azt. Csak az írást nézem: igaza van-e vagy sem? - minden más: személyi ügy, s nem tartozik a nyilvánosságra.

"De hát mi az az Igazság? Csak emberek vannak, és élet, azaz harc! s aki az ellenféllel szemben liberális, az rossz harcos vagy gyanús megalkuvó. Ez legalább a Ma életnézete; mindenesetre ez annak a rossz zsurnalizmusnak életnézete, mely elöntötte irodalmunkat. Ez az életnézet, mely többre becsüli a harcot az értéknél, s nem is tűr értéket meddő kis harcain fölül. Ez gyűjtötte Ady sírja köré a hiénákat, mihelyt az első fölszabadító szó elhangzott - (mert minden kritika ma kaján hiénákat szabadít föl) - s bizonnyal igazuk van azoknak, akik fenyegetnek, hogy nem áll meg itt... A hiénák már bennünk is halottat szagolnak, mindannyiunkban, akik az Érték és Szellem erejét képviseljük még hitünkkel e közt a nép között; s egyre-egyre sarkunkba harapnak irigy fogaikkal.

Ez is személyi ügy.

A győzelem mégis azoké, akik nem csatáznak. Vagy a halottak módjára csatáznak, akiknek már nem árt a hiéna. Ily harc lesz ez a harc - s itt is Ady vezet.

1929

A Nyugat ismét harcok tüzében áll. Nincs oka meghátrálni a harc elől. Sok harcban volt már része, és sohasem ártott neki a harc. Mint a kalapált bucavas, minden ütéstől csak még szilárdabb lett. S az új harc csak új fiatalságát jelentheti. Vetése dús flórába vonta a magyar szellem humuszát; s tiporva csak még dúsabbá és szebbé válik az, mint a nemes pázsit.

Mégis, van ebben a harcban valami, ami minket fájdalmasan érint; mert nem fájdalmas-e, mikor a jó barát valódi vagy képzelt sérelmeit a nyilvánosság elé teríti ki? mikor a régi vezér árulásról gyanúsítja elhagyott seregét, vagy inkább annak jövendő szándékait? mikor a maître très-vénéré leszáll katedrájáról, s maga példájával uszítja az utolsó padok silány vádaskodóit, akiket azelőtt olyan fölénnyel tudott megleckéztetni?

Ignotus - ki több mint két évtizeden át volt a Nyugat főszerkesztője, de már egy évtizedénél több annak is, hogy nem tartózkodik köztünk - felolvasást tartott a Nyugat útjá-ról, s ebben keserű szemrehányást tett azoknak, kik távollétében kezükbe ragadták az árván maradt zászlót, s Fenyő Miksával, a Nyugat régi tulajdonosával társulva és egyetértésben magukra vállalták a folyóirat "vezetését és irányítását".

Ami ebben az ügyben személyi, azt egymás között kell elintéznünk; nem tartozik a közönség elé. A Nyugat nem ismer távolságot magyar és magyar közt, s eszünk ágában sincs, hogy Ignotust "dezavuáljuk" és "megtagadjuk" csak azért, mert Bécsben lakik. S hogyan is dezavuálnók a harcost, aki a mi győzelmünkért verekedett (s a politikamentes irodalmiságért, aminek mi is katonái akarunk maradni az utánunk jövők érdekében)? vagy a költőt, kinek verssorai múlhatatlan hűséggel csengenek fülünkbe? ifjúkorunk mentorát s költőjét? S hogyan mondhatja, hogy elhárítottuk vagy megtagadjuk őt, mikor maga beszéli el, mily ajánlatot tettünk írásaiért, amit ő utasított vissza, mert "nem szokta, hogy vezessék és irányítsák"? (De hát mit ért vezetésen és irányításon? S nem lenne-e jóval megokoltabb ez az aggály a napilapoknál, melyekbe egész pályáján dolgozott, és ma is dolgozik?)

Ami az íróra áll, hogy minden távolságban is aktív lehet, s élő ereje egy szellemi orgánumnak: az bizonnyal nem áll a szerkesztőre, aki távol vetve nem marad egyéb, mint név és cím. S mégis Ignotus nem akar író lenni, csak szerkesztő, s a név és rang körül viaskodik. Nem: ez valóban kicsi céhaffér, s "béka-egér harc azokkal, akikkel s akikért valaha Iliász-át vívta". Mikor mi Móricz Zsigmonddal vállaltuk egyedül a magunk nevében és a magunk osztatlan felelősségére a Nyugat egész terhét, mint egy szent dologét, amit percre sem szabad gazdátlanul hagyni (s amit mi nem kívánhattunk fél szívvel, fél vállal s egy távol levő cége mögé bújva): Ignotus csak azt látja, hogy "nevét levettük a Nyugat-ról", s a közönség elé áll, főszerkesztői címét reklamálva, különös lázítóként, mert az előfizetőket nem lehet "mint a birkanyájat, kézről kézre adni".

S bármennyire tiszteljük Ignotus érzékenységét, akár jogos az, akár túlzott is, csodálkozva kérdjük: az ő kezén volt-e az utóbbi tíz évben a Nyugat? s idegenebb kéz-e a mienk, mint a távollevőé? s nem a mienk-e, a mi nemzedékünké elsősorban ez a folyóirat? nem minket jelentett-e neve, legfőképp Adyval s Ady után? közönsége nem a mi közönségünk-e? s kinek van hozzá több joga, mint nekünk?

A múlttal szemben egy kötelességünk: hogy elfeledjük - idézi Ignotus önmagától; ezt mi sohasem vallottuk; de vallottuk, s valljuk ma is, hogy a jelennel szemben egy kötelességünk van: cselekedni és továbbmenni, akár kézen fogva vezet az, aki idősebb, akár magunkra hagy, és eltaszít.

Ennyit a céhaffér személyi részéről, s ennyit is csak azért, mert nem tartanók illőnek, hallatlanba venni Ignotus panaszait; kitérni csak egyetleneggyel szemben is; s nem válaszolni rájuk egyenesen és őszintén ugyanazon nyilvánosság előtt, melynek asztalára ő nem restellte letenni azokat.

De van a panaszoknak egy csoportja, mely túlemelkedik a személyi és céhügy jelentőségén, s közvetlenül az irodalmi nyilvánosság elejibe való.

Ignotus bizonyos vádakat emel ellenünk, s e vádak irodalmi szándékaink becsületességét s a Nyugat szerkesztésének várható irányát érintik.

Lépéseink mögött titkos motívumokat szimatol, s személyi bántalmaitól elvakulva, képes bennünket avval gyanúsítani, hogy a Nyugat-ot valóságos árulásba, tiszta irodalmi múltjához való hűtlenségbe visszük bele.

Mire alapítja gyanúját?

A Nyugat eddigi számai, melyek szerkesztésünkben megjelentek, aligha igazolhatják ezt. Nem mondhatjuk, hogy mindenben csak azt és úgy akarjuk csinálni, mint Osvát Ernő csinált. Mind emberek vagyunk, azaz külön-külön egyéniségek más-más hajlamokkal és képességekkel. Természetes törekvésünk és kötelességünk azért a sok-sok szerkesztői erényért, ami Osváttal sírba hullt, kárpótlást nyújtani azzal a kevéssel (ha van), ami nekünk talán inkább adatott, mint neki. Maga Ignotus említi, hogy Osvát Nyugat-ján "egy leheletnyivel halkabb volt az élet pirosa", mint az irodalom szellemfénye. S ha minekünk viszont erős szándékunk, hogy mi az igazi magas irodalomnak ezt az orgánumát intenzívebben kapcsoljuk a magyar életbe, hogy a zilált s még az utódállamokba is szétszóródott magyar szellemiségnek benne eleven tengelyt és centrumot adunk, hogy szélesebb körű és állandóbb kritikai figyelemmel az olvasót tájékoztatni és vezetni próbáljuk aktuális irodalmunk gazverte dzsungelében, hogy nyíltabb szemmel kísérve az európai irodalmak áramait és eseményeit, a Nyugat-ot méltóbbá tesszük nevére, melyben a magyar irodalmi megújulások örök programja, a Kazinczyak programja rejlik: mindez bizonnyal nem jelenti folyóiratunk régi céljainak megtagadását, hanem inkább azok kiegészítését és újraedzését.

Ignotus titkos, kimondatlan programmal gyanúsít bennünket, hivatkozva egy hírlapi nyilatkozatomra, melyben beismerem, hogy van ilyen, s hogy annak magában a lapban kell megmutatkoznia. Ez a titkos program oly valami lenne, hogy - személyi vagy mit tudom én milyen előnyökért - a tiszta irodalmiság forradalmi lapját átjátsszuk, mintegy suttyomban és árulással, a politikai célokat követő "jobboldali" és "hivatalos" irodalom kezére.

Milyen naiv szemlélete a dolgoknak!

És elég volna a vádat egyszerűen visszautasítani. Alig több az, mint ingyen vagdalkozás a sötétbe, meggyanúsítása a jövőnek s szándékainknak, melyeket csak mi magunk tudhatunk. Eddigi közleményeinkben nemigen találhatott Ignotus olyant, ami ezt a "jobboldali" tendenciát elárulta volna. Való igaz, hogy "baloldaliak" sem kívántunk lenni. Az érdemet elismertük, akárhonnan jött is, de a kritikától sem kíméltük (és ezentúl sem fogjuk kímélni) a "hivatalos" irodalom nagyságait sem, ha véleményünk szerint rászolgáltak. Szeretnők megnyerni minden oldal becsületes szellemeinek bizalmát; kapuinkat kitárjuk jobbra és balra; fórumunk az irodalmi piac közepén fog állni, mint a Szószék Rómában vagy az Igazság háza faluinkban.

Nem hisszük, hogy evvel hűtlenné válnánk a "tiszta irodalmiság" elvéhez; sőt így valósíthatjuk azt meg igazán. A régi Nyugat-nak talán szemrehányást lehetett tenni olykor, hogy bizonyos irodalmi jelenségeken hallgatással ment át; amit, noha csak véletlenségből adódott, meghátráló vagy ellenséges attitűdnek érthettek félre sokan. Mi nem akarunk hallgatással elsuhanni semmin; szellemi életünk minden lüktetését át fogjuk bocsátani folyóiratunk rovatain, mint centrális és élő szívkamrákon; s ezt is jelentheti a "nemzeti koncentráció".

Ignotus valaha nagy harcokat vívott a "perzekútoresztétika" ellen, mely a szellem minden jelentkezését a pártrendőr szemeivel nézi, és az ellenpártot, vagy amit annak képzel, egyszerűen ki akarja tagadni az irodalomból. Csodálatos módon nem veszi észre, hogy maga is beleesett abba, ami ellen harcolt, s szavaiból egy "baloldali rendőr" beszél, aki minden mozdulatban jobbfelé való árulást szimatol, oly ideológia szerint, mely alig illik már mai irodalmi helyzetünkhöz. Ignotust régebben "mindent megértő" s fölényesen komplikált szellemnek ismertük. Bizonnyal képes ő megbecsülni az irodalmi konzervativizmus értékeit (sőt túlbecsülni egy-egy konzervatív írót, mint ama kétszer is emlegetett jobboldali zsurnalisztát, kinek papirosízű és fahangú népszerűsítő íráskáiban egy új Arany-reneszánsz csíráit véli fölfedezni). Nem hat-e különösen, szinte fájdalmasan, mint egy capitis diminutio, ha ő most mégis elvileg, s egészben arra a végtelenül kényelmes és szimpla, "progresszív" álláspontra helyezkedik, mely az írókat forradalmár arkangyalokra s rosszhiszemű akadémikusokra osztja föl, akikkel még csak szóba állni is tilos?

Nem, mi nem kívánhatjuk valahol a szélen megrekeszteni a Nyugat hajóját; balszélen éppoly kevéssé, mint jobbon; ha balról is jöttek a friss patakok és erek, melyek folyónkat táplálták. A hajónak be kell jutnia a fősodorba, a magyar szellemi élet centrális sodrába hogy szabadon és szabad szelekkel haladjon a jövő óceánja felé. Ignotus maga beszél a politikáról, amely, mint ő is mondja, "úgy a jobb-, mint a baloldali, megszabás vagy tilalom gyanánt tukmálja magát a művészre". Nos, mi nem hagyunk magunkra politikát tukmálni, Ignotustól éppoly kevéssé, mint mástól. Ezt Ignotusnak, a "tiszta irodalmiság" harcosának meg kell értenie.

És hogyan hányhatja szemünkre (mint ahogy teszi, Schöpflinnek és nekem), hogyan hányhatja szemünkre éppen ő, hogy megteremtettük az irodalmi kettészakadás fogalmát, ami szerinte képtelenség?

Hisz minden szavával elárulja, hogy ő az, aki e lehetetlen fogalom alapján áll; annyira benne áll, hogy meg se látja; annyira, hogy öröknek képzeli, hogy állandósítani akarja, hogy észre se veszi, mennyire enyhült már; hogy meg szeretne tiltani minden lépést, mely még enyhíthetné.

Tudjuk mi azt, hogy irodalom csak egy van, egy lehet s csupán az irodalmi élet szakadhat ketté; sőt éppen én figyelmeztettem még 919-ben a legjobban átkozódó feleket, mily jelentéktelen lehet a távolság, mely elválasztja őket, a jövendő szemeivel nézve: mint ahogy sok XVI. századi íróról ma már nem is tudjuk megállapítani, protestáns volt-e vagy katolikus (ami akkor volt legalább olyan különbség, mint ma van jobb- és baloldal közt).

Ignotus azonban úgy beszél a hivatalos irodalomról, azzal a túlbecsülő lekicsinyléssel és gyógyíthatatlan anatémával, amivel a XVI. századi prédikátor ejthette ki ezt a szót, hogy: pápista! A pápista a legostobább és leghitványabb lény a föld hátán; s másrészt mégis félelmes ellenség, akivel csak szóba állni is kész veszedelem, gaz árulás s biztos út az ördög hálójába... Akik még nemrég új és nagy költők voltunk, jól vigyázzunk: ha szóba állunk az Akadémiával, hamar tehetségtelen akadémikusokká válhatunk magunk is.

Mi nem ismerünk ily ördöngös szakadékot magyar író és magyar író közt; s a tehetségtelenség bélyegét sem szeretnők bárkire a priori rásütni, csak azért, mert más párthoz tartozik, mint magunk. Mi valóban nem ismerünk kettészakadt irodalmat.

Mi a magyar irodalom egységének alapján állunk.

De hadd ismételjük nyomatékosan, ez nem jelenti azt, hogy a hivatalos irodalom alapján állunk.

A Nyugat-ban sohasem érvényesülhetnek az irodalmi hivatalosság szempontjai: mint ahogy a virágos mezőn nem érvényesülhetnek a Kas szempontjai.

Itt kalóz méhek vagyunk, szállván, amerre nekünk tetszik, s rabolván a mézet, ahol érjük és tudjuk.

Ez a szabadság fittyet hány a Kasnak. De ez a szabadság termi a kincseket, amikre büszkék lesznek majd a Kasok.

Hogyan féltheti valaki ezt a szabadságot tőlünk - éppen tőlünk? Hogyan gondolhatja, hogy mink lehetünk, kik prédául adjuk azt akármilyen akadémiának vagy hivatalosságnak? Ki lehet, aki jobban érezheti és tapasztalhatta a saját bőrén, milyen drága kincs ez a szabadság, s mily félreértésekre képes társaság s hivatal?

Azért, amíg mi itt leszünk e helyen, a Nyugat az marad, ami volt: az írói szabadság őre és mentsvára.

(Ignotus büszkén hivatkozik arra, mit jelentett az írói szabadság a Nyugat-nál valamikor, Osvát Ernő szerkesztésének korában. Büszkeségébe rejtett panasz vegyül, mert újból fölhányja a régi esetet, hogy "mikor Babits Mihály egyik regényében az akkor messze hányódó Ignotusról itthon figurát írt, a Nyugat, címlapján az Ignotus főszerkesztői jegyzésével, ezt a regényt is közreadta".

Mily különös história! Képzelheti-e valaki, hogy ha valóban Ignotust akartam e regényben kifigurázni, a regényt éppen a Nyugat-hoz viszem, melynek Ignotus a főszerkesztője? S képzelheti-e Ignotus, hogy Osvát, az írói szabadság ürügyén, hajlandó kifiguráztatni a főszerkesztőt a saját lapjában? Nem akarok visszatérni itt erre az esetre, melyről volt alkalmam elmondani mondandómat, mert Ignotus nem először panaszolja a publikum előtt (s melynek köszönhetem nyilván, hogy most is mostohábban bánik velem, mint Móriczcal). De bizonyos, hogy távol állt tőlem, s nem is lett volna rá semmi okom, hogy az írói szabadság címén megbántsam barátomat és főszerkesztőmet: aminthogy soha nem "figuráztam ki", és nem támadtam meg e szabadsággal élve senki mást sem.

Nem, mi nem úgy értjük az írói szabadságot, hogy a szerkesztőről annyi rosszat szabadjon mondani, amennyit csak tetszik; s kivált nem úgy értjük, hogy az írói szabadság nevében rossz művek kiadására is kényszeríthessenek (nem vagyunk hajlandók például bűntudatot érezni, mert egyszer visszaadtunk egy rossz cikket, mely minket támadott). Nagyobb szabadság volt, nagyobb célok érdekében, amiért mi küzdöttünk és szenvedtünk is; egy egész világ terrora vagdosott ellenünk, és nem személyi kérdésekről volt szó.

Ezt a szabadságot, amint meg tudtuk védeni akkor, meg fogjuk védeni ezután is.

De ma más időket élünk, mint mikor ezért a szabadságért régi nagy csatáinkat vívtuk. Csatáink győzelmesek voltak, halott vezérünk bevonult a halhatatlanságba, új raj lepte el a rétet, s tobzódik abban, amit mi hódítottunk neki. Ezek törjenek új utat, ha tudnak: mi addig vegyük számon kincseinket, s erősítsük meg a várost, melyet elfoglaltunk. Mondják, hogy az irodalmi hódítások korszakai után az akadémizmus korszakai következnek: s ebben talán van is valami igazság. A forradalom nem lehet állandó állapot; helyét kiérett művészetnek és tisztító kritikának kell elfoglalnia. Nem engedhetjük meg magunknak a fényűzést, hogy a harcot a győzelem után is folytassuk; de szükség van a győztes hadvezérek tekintélyére tovább is, hogy a hódoltságot megülje, a fejetlenséget megszüntesse, s az új csapatokat kiválogassa, és útnak indítsa új harcokra.

Az ellen, ki "fellegvárába beszorult", lassankint kinyitja kapuit, s bebocsátja az új triumfátorokat. Ez így van mindenütt, s mindenütt ily későn és utólag: mert igaza van Ignotusnak, akadémiák nem jók arra, hogy irodalmat csináljanak, s nem alkalmasak írói tehetségek észrevevésére és kitermelésére. Erre inkább a folyóiratok valók, amilyen a Nyugat. Egy ember, egy szerkesztő megláthatja a tehetségeket a közönség előtt: egy társaság vagy akadémia csak utána. Új irodalmi epochát nem teremthet gyülekezet vagy akadémia: legfeljebb az angyalok akadémiája, mely a zseni születésénél asszisztál.

De a meglevő irodalomnak adhat a társaság eszközöket, tekintélyt, pozíciót, mely talán mégsem annyira szükségtelen manapság. Nem áll, hogy az akadémiáknak csak a tudományban lehet hasznos szerepük, "ahol a döntés tekintély dolga" - mint Ignotus mondja. A döntés tudományban sem tekintély dolga; de tudományban, mint irodalomban egyformán szükséges a tekintély, hogy a jót és súlyosat elfogadtassa a tömeggel, s ellensúlyozza a sarlatánság szuggesztióját. Vagy valóban annyira bizonyos, épp mai években, hogy a "publikum van oly művelt, mint az akadémiák", s hogy az irodalom nem szorul ápolásra, mert "elvégzi azt közönség s kiadó"? Tessék csak megkérdezni fiatal íróinktól - akár a legismertebbektől is!

Nem oly ritka eset, mint Ignotus véli, hogy a csatát a vezérkar nélkül vagy annak ellenére nyeri meg a sereg: de elláthatja-e vezérkar nélkül és magára hagyva a beszállásolást s hadtápszolgálatot? Beszállásolás - helyzet, pozíció, tekintély és hitel nyújtása, nem az író, hanem az irodalom számára - éppen az akadémiák feladata. S tán oly gazdag ma Magyarországon a tiszta és magas irodalom tekintélyben és pozícióban, hogy nyugton hagyhatja a tradícióktól megerősített fellegvárakat e tehetségtelenség és dilettantizmus prédájára, melyről Ignotus beszél? Nem inkább halálos vétek-e ez, s nem következetlen-e aki, mint éppen Ignotus, esztendőkön át harcolt a társaságok ellen, mert nem ismerték el a Nyugat íróit, s aztán kígyót-békát kiált, mikor egyszer oka van azt hinni, hogy valamelyiket talán mégis elismerik és meghívják?

Ezt meg kellett mondani, s itt én is kényszerülök magamról beszélni, mert Ignotus fő vádja és gyanúja éppen azon sarkallik, hogy legtiszteletreméltóbb múltú irodalmi társaságunk tagsági jelölését ez idén nem hárítottam el. Ignotus hivatkozik a társaságok viselkedésére Adyval szemben, s csodálkozva kérdi, hogyan nem utasítanak vissza Ady barátai és fegyvertársai e társulatokkal a limine minden kapcsolatot? De hogy oly forradalmi tüneményt, mint Ady, nincs társaság, mely hamar megértsen s elismerjen: nagyon naiv Ignotus, ha csodálkozik azon, s nagyon kevéssé bölcs, ha haragszik érte. Kicsit úgy hat reám, mint a tanár, ki az iskolakerülők elleni dühét a megjelent szorgalmasokon tölti ki. Több oka lett volna remonstrálni, mikor, még aktív szerkesztősége alatt, a Nyugat egyik főmunkatársát oly időben választották be a Társaságba, melyben az Adyn elkövetett igazságtalanságok még nem voltak a múlt emlékei. Azóta több is történt, másokkal szemben is, amit mi hibának éreztünk és vallunk: de mennél több hibát látnánk a Társaságban, melynek tradícióit tiszteljük, s feladatait fontosnak tartjuk: annál több okunk volna vállalni tagságát, hogy megújulásában közreműködhessünk. Az irodalomnak csak haszna lehet ebből.

Az irodalomnak igen, de nem az egyénnek: az egyén csak bántalmakat és kellemetlenségeket arathat, s igazán nem tudom, mi öröme lenne ezekben? Azért nevetségesnek kell tartanom a vádat, mely azt inszinuálja, hogy mindenféle áldozatokra is hajlandók voltunk, reverzálist adni, a Nyugat-ot átjátszani, Ignotust elejteni, s isten tudja még mit, azért az egyetlen nyereségért, hogy esetleg beválasztanak a Kisfaludyba. Gyermekmesék, amiket a Társaság minden tiszteletre méltó elnöke megcáfolt, mint méltatlanokat hozzá és énhozzám. Mégis, az Ignotus sarkain ügető sakálkák képesek föltálalni ezt az egész komplikált árulási rémregényt, minden szörnyű vád végén csattantva a legszörnyebbet: hogy Babits Mihály Kisfaludy-tagságra vágyakozik!

Hát ha úgy volna is! ha valóban kívánnám s akarnám, hogy abban a társaságban üljek, melyben Vörösmartynak s Aranynak széke volt! nem volna-e erre a kívánságra is jogom? nem volna-e inkább az az egészséges és természetes, ha a magyar költő kívánatosnak érezné, s szégyen nélkül kívánhatná a helyet, melyet tradíciói szinte kijelölnek neki, mint ahogy Zola és Anatole France nem restelltek kilincselni az Akadémia tagságáért?

Én azonban nem kilincseltem, s nem tettem semmit ezért a megtiszteltetésért: ajánlóimat még csak nem is ismertem mind személyesen. Annál kevésbé változtatott ez irodalmi lépéseimen és tetteimen; a Nyugat nem mutatta, s nem is fogja soha mutatni hivatalos megalkuvás nyomát; s kritikai szabadságát is megőrizte, s meg fogja őrizni a Társasággal szemben is; ahogy meg kell őrizni mindenkinek, ki akár az irodalom, akár a Társaság javát szívén hordja. Megőrzöm azt én is, magam személyében, küntről vagy bentről? tagul vagy nem tagul? engem, úgy látszik, nem izgat annyira, mint a lihegő kis sakálokat. Ha tagul történnék: az nem fog szégyenére válni sem a Társaságnak, sem a Nyugat-nak, sem nekem.

Ám jönnek a kis sakálok, a jobboldali és baloldali senkik, s akik nem kaphattak Baumgarten-díjat, s a minden tehetség irigyei: ők biztosan találnak ugatni okot ezután is. De hadd kérdezzem meg Ignotustól: ha majdan hosszú idők múltán az irodalom emlékezői említik még nevét, kikkel és mily társak között fogják azt említeni: azok között-e, akik most sereglenek köréje, vagy mimellettünk, akiket megvádolt és elhagyott?

1930

Nemcsak te hiszed azt, hogy "lövészárok helyett elefántcsonttoronyba" rendeltettél. Így voltunk egy csöppet mindannyian, mi is, akik most már magunk is öregszünk, s szomorúan s kicsit megcsúfolva nézünk ki a törött ablakokon. Mikor elindultunk, még a nagy fények eleven lobogtak, s épségben állt az Elefántcsonttorony. Áhítattal másztuk a toronylépcsőt, mint valami Bábelét, mely még ki tudja, mily magasba vihet. Azóta sok év múlt, s lassan kialudtak a szent, öreg fények, sorban, az utolsók... mi láttuk kihunyni Ibsenét, Tolsztojét... Meredithét és Anatole France-ét... mintha eltűnne egy nagy fáklyásmenet, a század sötét utcafordulóján. Grand siècle volt ez, hatalmas tündöklés, aminek a végéhez érkeztünk, s szemünk még káprázik, nem szokja meg a sűrűdő homályt... (Különös homály, mert nincs-e elég új fény? ezer hangos új fény? de mind csak egy-egy körig hat el, s minden fény mellett is sötét van, mint a kivilágított temetőben.) Mi pedig itt állunk, ahogyan mondtam, egy kicsit morcan és vénen már; tornyunk nem véd többé, s nem tudtuk azt megvédeni mi sem, ablakait bezúzta a vihar, minden szél hajunkba kap, s csupaszra cibálja mellünket; s ha volna is erőnk még fároszt gyújtani: fároszhoz tükör kell, hogy a toronyfényt küszködő hajóinkra vesse, s hol van nekünk tükrünk? s különben is, milyen lángot gyújthatnánk, amit el nem oltana ez a szél? Néha, mert hisz nem születtünk vénségre, s a Jövő szerelmeseiként indultunk, néha kedvünk támad prédára hagyni lángukat s hajóinkat - jöjj, szél! jöjj, jövendő! lengess! mezteleníts! ostorozz! oltsd ki, aminek ki kell aludnia! De érezzük, hogy a szél nem fogja mitőlünk kérdezni, mi az, amit kioltandónak vélünk. Minden, amihez legáldozatosabban tapadtunk, örökségünk és munkánk, ott áll a pusztulás lottólajstromán, s már sejtjük a nagy sziklákat a sötétben, amiken hajóink úgy zúzódhatnak szét, mint a tojáshéj. Barbár erők feszülnek körülöttünk a sötétben. Nagyobb feszültség ketyeg itt magunkban, mint titkos pokolgép. Aknáinkban megtorlódott az igazságtalanság, s nincsen félelmesebb robbantószer földön és föld alatt. Érett vulkánon áll a mi palotánk. De ez talán csak ingyen jósolgatás, naiv beszéd, és nem is divat már, amióta halványabb a Mene Tekel, amit a Háború lángja falainkra vetett. Talán minden a véletlenen áll; de ki tagadja, hogy gyilkos gázok füstölögnek a laboratóriumokban, s gyilkos ideológiák a lelkekben? S ki operálja ki agyunkból az Apokalipszist, amíg csak a véletlenen áll, nem hal-e bármely pillanatban erőszakos halált egész kultúránk, minden gazdagságunk, emberi szellemünk legszebb virágzata? Erőszakos, vagy nem erőszakos, ez a halál bizonnyal itt kísért, s nincs is szükség gonosz véletlenre. A virágot nem kell eltaposni: meghal az magától, ha egyszer túl a virágzáson. Az aranykor mindenképp lejárt már. A kultúránk még él, hellenisztikusan vagy bizantinikusan, s mintegy automata módjára; de az ifjúságot nem érdekli többé. Ami érdekel ma, az csak ennek a kultúrának lehetséges fölbontása és tagadása; régóta már minden érdekes alkotásunk titkon és igazában rombolás volt. A rontás érdekel, s azok a friss erők, amik valahol a mélyben, sötétben vagy idegenben csíráznak már, hogy majd valaha, a halál után kihajtsanak a síron s a romokból. Bizonnyal új kultúra lehet ezekből is; igen, de mikor, milyen sötét évszázadok árán? A halál árnyában babonások leszünk: azért izgat ma (és pár évtizede már) az "új népvándorlás" sötét erőinek, és e "sötét századoknak" réme. Talán nem is árt a babona, amely ébren tart és figyelmeztet. Semmi esetre sem árthat - bárhogy elfoglal kis hazánk ingó lelkének szerelme - rágondolni néha nagyobbik hazánkra s kilépni a fedélzetre a kedves kabinból, mely a hajóval együtt süllyedhet el. Ez a nagyobbik haza, Európa, átborzongott már egy lassú Götterdämmerungot. A barbárság ott lesett akkor is; a fények elhaltak, majd újra fölvillantak, hogy megint elhaljanak; lassan automatikussá s érdektelenné vált a kultúra - a klasszikus kultúra - minden gazdagsága; új csírák keltek mélyből, sötétből, idegenből; s az Augustinusok megtagadták a Vergiliusokat. Sötét századok némasága echózott erre a tagadásra, melynek pendant-jait s analógiáit mi oly jól ismerjük! S hátha most megint jönnének a néma századok, s hátha megint csak a jámbor és együgyű áhítat őrzené majd, értetlenül és bizonnyal nem értve - lesajnálva az ifjú, barbár istenek híveitől - e most lezajlott grand siècle, e hatalmas tündöklés alvó és pusztuló emlékeit

kissé szégyenkezve - egypár istentelen és pogány fóliót, ami az Emberiség szunnyadó lelkét rejtette magában, a nagy alvónak eleven tudattalanját. Az ébredés ígérete volt ezekben a könyvekben; de ez csak ígéret; s mi lett volna, ha nincs, vagy nem teljesül? S így is, ahogy történt: milyen pazarló újrakezdés volt ez, micsoda idővesztés és bűnös erővesztés! Hol volnánk ma, ha Bábel tornya félbe nem marad! A faj sáfárszelleme az elefántcsonttornyot is számon kérhetné. Ki tudja, mit tehet meg az ember önmagával, s mily végzetes törvényei vannak a történetnek! De ha nem akarunk fatalisták lenni, s nem tagadjuk azt, ami egyedül éltet, az akaratot, el kell gondolnunk ezt is: mekkora felelősséget vállal az, aki mindennek újrakezdéséért izgat! Mekkora felelősség van rajtunk is, akik untán és elbízva, s éretlen kalandvággyal hajlandók voltunk szélnek engedni kincseinket! Az Isten, ki ellen harcoltunk, magára dönti, mint egy vak Sámson, egünket, ha meghal. Őrizzük-e hát, amit örököltünk, unva és makacsul, s próbáljunk visszatérni hitetlen is a régi numenekhez, mint Vergilius és a "gúnyos Horácz" Vestához s Juppiterhez? Ki lát önmagába, s ki tudja, mi a hit és hitetlenség? Versünk nem vers már, gyermekeink nem fognak latint tanulni, kultúránk végképp elszakad gyökereitől, minden a felejtést és friss kezdést hirdeti körülöttünk. Róma kultúrája nem halt ki egyszerre, s az aranykorra az ezüstkor jött, új és zsúfolt tüzű föllobbanás a hanyatlás s kezdő barbárság közepett. Az ércek nemessége az ellenállás: aranyra, ezüstre nem hat a környezet. Nemes szellem nem hódol korának. Esküdjön minden a Kultúra ellen: mi védjük meg legalább az Elefántcsonttornyot, ha már egyéb templomot nem! S ha harcolunk is: harcunk se a lövészárok, hanem az Elefántcsonttorony harca legyen! Harc a halál ellen, mely friss életnek hiszi magát, de csak annyiban az, amennyiben minden halálban friss élet csírái rejlenek. Jöjjön hát a harc, a megtartó harc a romlás ellen, jöjjön a szigorú bírálat és a gúny, jöjjenek a Tacitusok és Petroniusok! Tragikus harc, héroszi irodalom: szemben a korral, s felülről bírálva az elboruló, barbár életet! Ó, elégedett, ó, betelt Horáczok, századukkal úszók és csillogók, császárok glorifikátorai: mily más ez! Az ezüstkor hősibb az aranynál, ezüstből és elefántcsontból királyok pajzsai s istenek szobrai készültek. S ha kardcsapás hull az ezüstre: zenét ad.

1930

Az Athenaeum kiadóvállalat egyetlen vaskos kötetben bocsátotta közre Ady Endre költeményeinek első teljes (vagy megközelítően teljes) gyűjteményét. Ez az összefoglalás - mint a kiadvány rövid előszava mondja - "az olvasóközönségnek készült és nem a tudománynak". A közönség bizonyára örömmel fogadja, ha nagy költőjének műveit együtt, könnyen végiglapozható alakban s az eddiginél olcsóbban kapja keze közé. De e kiadás jelentősége nagyobb, mint ami ily, egyszerűen a közönség kényelmére szánt, áttekinthetőbb és olcsóbb könyvformákat rendesen megilletni szokott. Ha mindent számon tartó és tudatosító irodalmi gondolkodásunk volna, azt mernők jósolni, hogy e tömzsi könyv megjelenése az Ady halál utáni sorsának fontos fejezetévé válhatik.

Mondják, a jó versek rendesen nyernek avval, ha kötetben és egymás után olvassuk őket. Ez némely költőnél így van, másoknál talán ellenkezőleg: de sohasem ismertem költőt, akire nézve ez a céhbabona oly szemmel láthatólag igaznak bizonyult volna, mint Adyra. És sohasem szemmel láthatóbban, mint ebben az "összkiadásban", mely az egyes versek után nem kezd új lapot, hanem folytatólagosan, egymás mellett szedi őket, a klasszikus kiadások helykímélésre törekvő hagyományait követve. Lám: Ady versei ily közeli szomszédságból sem ütik egymást, mint az egy falra lógatott képek a tárlatokon, hanem inkább támogatják, emelik és megvilágosítják, mint egyazon költemény strófái. Többször mondtam és írtam azoknak, akik Ady költészetét egyes verseinek külön értéke alapján akarták megítélni vagy revideálni, hogy ennél a páratlanul termékeny lírikusnál sohasem egy-egy versről van szó, hanem mindig magáról a költőről és egész költészetéről, az egész szimbolikus oeuvre szelleméről, mely az egyes versekben csak megjelenik. Ez az egykötetes kiadás szembeszökő bizonyságot tesz szavaim mellett. Minden lapja, ahogy kinyitom, négy-öt kezdődő-végződő vagy teljes versével valóban úgy hat, mint egy egységes és folyamatos nagy lírai életmunkának egy lapja, s még a leginkább jelentéktelennek látszó versek is, amint szomszédaikkal egy szempillantásban fogja át őket tekintetünk, megmutatják a maguk rejtett fontosságát, érdekességét, beletartozását az egyetlen, nagy ezerverses élethimnuszba. S e nagy himnusz titkos és önkényt épült műalkatát - hullámait és tagolódását - is, mely tíz-tizenkét különeső kis versköteten át mintegy lazábban és csak a gyakorlott szemnek volt észrevehető, az új, egykötetes kiadás kiemeli, megmutatja, kidomborítja, mint egy szűkebb ruha a test idomait. A kiadó, helyes ösztönnel nem változtatta meg a versek sorrendjét, és nem tüntette el a kötetekre és ciklusokra való beosztást; mindent csak közel hozott, egymáshoz sűrített, áttekinthetővé tett. S ily áttekinthető, sűrített, egységes és tagolt alakban foghatni kezünkbe Ady Endre "összes verseit", úgy hat ránk, mintha most először vennők igazán birtokba ezt a ránk maradt ezer költeményt, mint egy egységes művet, egy igazi könyvet, egy magyar bibliont.

Ez mind azonban nem jelenti azt, hogy az új kiadás perspektívája elhalványítaná az egyes versek egyéniségét vagy külön megalkotottságuk szépségeit. Ellenkezőleg: a nagyobb lapon kisebb térre szorított s a rövidebb sorúaknál gyakran két hasábban szedett költemények egyszerre áttekinthető volta kompozíciójuk formáját, kerekségét és tagolódását is áttekinthetőbbé és szemmel láthatóbbá teszi, mint amilyen lehetett az akkor, mikor a hosszabb versek több oldalra széthúzva, néha mintegy elfolyni látszottak az olvasó szemei elől. Csodálatos, milyen jót tesz sokszor a strófáknak ez a fizikai közelség és komprimáltság: érthetőbbekké és tisztábbakká válnak. Persze, ahogy a kompozíció tisztasága és kereksége kihangsúlyozódik, úgy a rejtett zavarok is könnyen előjönnek és lelepleződnek ebben a szünopszisban. Emlékszem ifjonti meghökkenésünkre, mikor Brunetière, az időben vezető francia kritikus, egy elhíresedett tanulmányban rámutatott kedves költőnknek, aki Baudelaire volt, képzavaraira és fantáziabeli következetlenségeire. Képzavar: ez úgy hangzott, mintha apagyilkosságról vádolta volna őt; holott ma már tudjuk, hogy a képzavar (képzelet és logika összjátékának e bicsaklásai) nem oly ritka a legnagyobbaknál sem, kivált ha - mint Ady - a képzeletet leoldva az objektivitás partjának cölöpeiről elvont és szubjektív hullámokra vetik. De ha ellentmondanak is olykor egymásnak Ady képei mint a Tűnődés "vize" és "bú-berzsenyes csolnaka": a gazdagság, amit a cserélhető és visszacserélhető illusztrációk adnak a mélyebb egységnek, mely mögöttük van, bizonnyal értékesebb valami tudatos s különben könnyen elérhető precizitásnál. Ezt az egységet a gazdagságban és gazdagságot az egységben mutatja legfeltűnőbb módon az Ady új kiadásának új perspektívája.

A kiadás szövege megközelítően teljes; az eddig megjelent könyvpublikációk anyagából csupán a Márkó király című diákvers s a Rövid dalok-nak elnevezett aktuális versgyűjtemény (a zsurnalisztaévek emléke) hiányzik. (Az utóbbinak némely darabját kissé sajnáljuk: van köztük, ami többet mutat Adyból, mint a debreceni kötet átlaga.) Megvan azonban a maga időrendi helyén, a Margita-eposz, mely sokkal különbnek bizonyult, mint amilyennek első megjelenésekor látszott (a komprimáltság jót tesz ennek is). A kiadó egyszerűen a köteteket adja időrendben; kivéve, hogy a két elsőt - mintegy a prehisztorikus Adyt - igen helyesen függelékbe szorítja, s a gyűjteményt az Új versek-kel kezdi. A versek fölött helyükön hagyja az ajánlásokat is, melyek sokszor nem méltók a vershez, s későbbi korok időtlenebb tekintete elől bizonnyal a történeti jegyzetek közé fognak kívánkozni. Az egyes köteteket sorrend és tartalom tekintetében puszta lenyomatként adja (ideértve Az utolsó hajók-at is, melynek címe és elrendezése már nem a költőtől való); az újabban itt-ott felfedezett s Adynak tulajdonított egyes verseket, kritikai és filológiai igénye nem lévén, nem vette tekintetbe. Ugyanily igénytelen a versek textusát illetőleg is: megelégszik azzal, hogy Ady átvett szövegét sértetlenül adja tovább. Az eddigi kiadásoknak csupán legnyilvánvalóbb sajtóhibáit javítja ki. Új hibát csupán egyet találtunk a szövegben (a 81. oldalon Így szólna a szóm című vers 2. szakának utolsó sora megcserélődött; a helyes szöveg: Hogyha akarom). Rengeteg persze az oly helyek száma, ahol verstani vagy értelmi okokból nyilván kínálkozik a javítás, s legalább oly joggal volna eszközölhető, mint a Földessy eszközölte számos korrektúra, melyeket az új kiadó is átvesz. A maga felelősségére azonban talán csak egy ily helyet igazít ki (A legoktalanabb szerelem című versben olvasható poétás-t). Ez a mérséklet, éppúgy, mint a majdnem tökéletes gondosság, csak javára szól a kiadásnak, mely - noha betűi kissé vaskosak s terhesek a szemnek - egyébként külsőleg is méltóan szolgálja azt a nem kicsi célt: Adyt végre a maga áttekinthető teljességében kezükbe adni azoknak, akik eddig inkább támadták vagy magasztalták, mint ismerték.

1930

Új antológia került a kezembe: Modern American Poets (Selected by Conrad Aiken). Izgatott ez a könyv: a mai Amerika versköltészetének képe, melyből alig ismertem valamit. Az amerikai regény divatba jött nálunk, mint maga az amerikai élet, melynek az hiteles és kritikai rajza; de hányan sejtik közülünk ennek az amerikai életnek líráját? ennek az irigyelt és utánzott tengerentúli modern kultúrának mélyén borzongó érzéseket, álmokat és nosztalgiákat, úgy, amint legérzékenyebb átélőinek, a költőknek lelkében megjelennek? Céltalan lenne, és illetéktelen, méregetnem és ismertetnem ezt az antológiát vagy az egyes költőket, akiknek nagy részben nevüket is innen tanulom meg. Csak az általános benyomásról beszélhetek, amit ezen a könyvön keresztül Amerika mai lírája reám tesz; noha Conrad Aiken könyve nem igényli, hogy teljes tükre lenne egy ország vagy egy kor lírájának. Aiken inkább a szépséget, mint a jellegzetességet vagy teljességet célozta. Kerestem például Carl Sandburgöt, Chicago költőjét, a fellegkarcolók hatványozottan modern Walt Whitmanját, akinek monoton harsányságú szabad verseit véletlenül régebbről ismertem. Csak a nevét találtam meg az előszóban, azoké közt, kiknek életművét a maga összességében ugyan jelentősnek tartja az antológia szerkesztője, de egyes verseik nem elégítik ki ízlését. Ez az antológia inkább a megkomponált, formailag is kikerekedő és szép költemények gyűjteményét adja, mint azoknak a komponálatlan, minden formát és nyűgöt elvető szabad verseknek tömegét, melyek a közelmúltban az újvilág líráját is elözönlötték. Mindazonáltal semmit sem zár ki elvileg. A legmodernebb prózaverstől a legkötöttebb précieuse formáig, a legrealisztikusabb amerikai témáktól a leglégiesebb szárnyalásokig minden helyet talál benne; s a formai szépség kritériuma, mely a kiválasztást vezette, talán nem is olyan külsőleges, mint amilyennek látszik; hisz a szépségért mélyre kell leásni, mint a gyémántokért.

Az amerikai irodalom helyzete különös és szinte paradox. Az új amerikai regények nálunk Európában bizonyára az európai ízlés növekvő amerikánizmusának köszönhetik kelendőségüket, s érdeklődésének minden iránt, ami Amerikából jön, s Amerikát festi. Hazájukban azonban ezek az alkotások éppen az amerikai szellem elleni visszahatást képviselik, az európai kultúra nosztalgiájával eltelt író elkeseredését az amerikai élet sivárságain. S noha az amerikai prózának a XIX. század végén már-már kiérőben volt valami sajátságosan groteszk íze: az új amerikai regény nem ezt a tradíciót folytatja, hanem az európai naturalizmus iskoláira támaszkodik, s az amerikai életet az európai irodalom szemével és szellemével nézi.

Másképp van a lírával, mely gyakrabban nyúl európai témákhoz, de ezt is amerikai tradíciók alapján s amerikai mintára cselekszi. Az amerikai líra nagyjában autochton fejlődést mutat, s e fejlődésben a mi szemünk három szálat, három fő hatás vagy indítás maig érő fonalát tudja megkülönböztetni, három, Európában is ismert nagy amerikai költő nevére visszavezetve. Az első Longfellow; őse annak a fölényes eklekticizmusnak, mellyel az amerikai lírikus szemmel láthatólag ma is szereti mintegy learatni az európai költészet kiérlelt forma- és témakincsét; ahogy az amerikai milliárdos szereti házába gyűjteni az európai múzeumok büszkeségeit. (Némely amerikai költőben nagy európai kultúra van, mellyel fölényesen s kissé sznobosan bánik.) A másik név, amit ide kell írni, a Poe Edgar neve; mert ez a név jelenti az amerikai líra szellemének sajátságos menekülését valami dekadens légiességű álomvilágba s dekadens finomságú formajátékokba. S ennek a menekülésnek ösztöne majdnem minden amerikai költő sorai mögött érezhető ma is, noha Poe közvetlen hatását alig lehetne fölfedezni.

Evvel szemben áll a harmadik ösztön és törekvés, melyet Walt Whitman nevével jelezhetünk: az amerikai élet realitását emelni (a maga prózai nyelvén s mentül kevesebb formai alakítással) magas költészetté. S itt az amerikai líra annyira autochton, hogy ő adott új formát és iskolát az európai költészetnek: és elég egy pillantást vetni a Conrad Aiken-féle antológiába, hogy lássuk, mennyire tovább él ez a forma és iskola a maga hazájában is. Mégis, mintha ez a továbbélés kissé bágyadt volna: az új Whitmanek kissé obligát amerikaiságú vagy, mint előbb írtam, monoton harsányságú hangot adnak; s ez a hang csak ott lesz érdekesebbé, ahol az előbb leírt tendenciák valamelyikével szövetkezik. A mai amerikai költészet általában eltávolodni látszik Walt Whitmantól; s talán természetesebb is a fejlődés a Whitman robusztus puritánságától a komplikáltabb és artisztikusabb próbálkozások felé, mint az európai líra ellenkező irányú fejlődése, mely a maga komplikált dekadenciái után akarja elérni a whitmani robusztus egyszerűséget.

Az amerikai líra komplikáltságra és sokrétűségre látszik törni; szereti a hangnemek tarkítását, a stílusok keverését; szerfelett változatos, s nem riad vissza a groteszkségtől sem; sőt mintha az amerikai novellák régi hírhedt groteszksége a lírába akarna átosonni. Az antológia szerkesztője maga is feltűnőnek és védelemre szorulónak tartja ezt a "strangeness"-t, mely angolországi olvasó számára a nyelv számos amerikanizmusa révén még érezhetőbb lehet, mint az idegen anyanyelvűnek. Aiken nem ért egyet azokkal a kritikusokkal, akik a "strangeness"-t magával a költői értékkel azonosítják: de erősen hangoztatja az amerikai költészet jogát ahhoz, hogy ne csak külön, hanem különös hangja is legyen. Meg kell azonban mondani, hogy ez az amerikai különösség nagyrészt inkább a szándékolt ötletek különössége, s a szándékolt ötleteknek az amerikai lírában nagyobb becsületük van, mint a mienkben. Ezek az ötletek sokszor elég naivak; s az antológiában helyet talál egy-egy olyasfajta groteszk dialóg is, mely nálunk legfeljebb újságkrokinak vagy kabaréjelenetnek lenne jó; s például egy különben komoly, sőt helyenkint magas szépségű versciklus azt a furcsa címet viseli (így, franciául): Le Monocle de mon oncle.

Az antológiában szereplő költők majdnem mind föllendülnek olykor a költészet magasabb régióiba is, s nincs köztük, aki nem ébreszthetne valami érdeklődést. Az első, s egyetlen halott a tizenöt közül, Emily Dickinson, különös, zord lélek, s apró versei annyira megkapóak, hogy noha Elisabeth Browningot jól ismerjük, nem érezzük képtelennek Aiken ítéletét, aki szerint Emily Dickinson a legnagyobb angol nyelvű nőpoéta. Edwin Arlington Robinson látásában s formai dolgokban is sokszor emlékeztet Robert Browningra; nagyon érdekes, komplikáltan művészi költő. Anna Hampstead Branch egy verse (The Monk in the Kitchen) asszonyi képzetkörből jut mély metafizikáig; Anny Lowell, könnyebb modernségű és artisztikus érzelmességű poétesse vers-libriste (mily jellegzetesek illatos sablonjai a hipermodern forma köntösében!); Robert Frost paraszt életképeket ad, modora és verse tennysoni, de száraz pesszimizmusa egészen modern: amerikai. E sötét és kemény költőnek valóságos ellentéte Vachel Lindsay, aki mindjárt utána jön: csupa édesség és könnyűség, csupa szín és zene, egy új romantikus! s a bizarrságot úgy viseli, mint egy tarka, könnyű, romantikus köpenyt. Alfred Kreymborg egy zsurnalisztaköltő laposságaitól szép fuvolaszóba foglalt komoly kegyetlenségekig tud ívelni (Threnody). Wallace Stevens a Monocle de mon oncle szerzője és azé a furcsa kis japános versfüzéré, amelynek a címe: Tizenhárom-féle attitűd, ahogyan egy feketerigóra nézhetünk. William Carlos Williams nagy amerikai himnusza (melyet ő elég furcsán "rokokó etűdnek" nevez), mintha a Walt Whitman himnuszait folytatná, a régi áradó bőséggel, vad amerikai folyók monoton dagadásával. T. S. Eliot (akit modern franciák is emlegetnek és fordítanak), maga az amerikai strangeness; noha témái az európai dekadencia témáival azonosak, nyugtalanítóan érdekes tud lenni, nagy kultúra, elhatározott modernség, folytonos vibrálás... Conrad Aiken végre, az antológia összeállítója, maga is kitűnő költő, a nagy angol verskultúra méltó örököse, aki megmutatja, hogy a strangeness megfér akár a Swinburne-ök zenéjével is.

Egészben véve - legjobb, ha épp az Aiken szavaival fejezem be - "az amerikai líra ma van olyan erős és változatos, mint akármely más nemzet lírája. Sohasem volt még Amerikában ily jelentékeny és heterogén költőcsoport. Senki sem állítja, hogy nagy költők; senki sem akarja megjósolni jövőjüket. De ez más nemzetek mai lírikusaira nézve is nehéz lenne; s annyit nyugton lehet kimondani, hogy Amerika mai lírikusai közt van egynéhány, akinek nincs kisebb chance-a a jövő nagyságára, mint akármelyik élő európai költőnek."

1930

1

Mi világnézetek kavargása között iramodtunk neki az irodalomnak; a szellem egy nagy századának végső problémái izzottak körülöttünk; vörös fények és fekete árnyékok estek már az úgynevezett magyar ugarra is. Mi fölfigyeltünk fényre és árnyékra; szemünk sziklákat és tüzeket fürkészett a messzeségben; szívünket izgalom és gőg töltötte meg; s csakugyan egy kissé lenéztük az előttünk járó generációt, mely bezárkózva a nemzeti glóbus hazudott örömeibe s ingékony nyugalmába, kedélyes vagy cinikus mosollyal pipaszónál anekdotázott, vagy bor mellett nótázott.

Mi mások voltunk, s nagyobb kockázatot vállaltunk. Nem a politika választott el előzőinktől, hanem éppen az, hogy túl voltunk az ő politikájukon; az ő problémáik minekünk nem voltak problémák; a mieink nem is politikai, hanem világnézeti problémák voltak; tudtuk, éreztük, hogy ezen múlik minden; a magyar politika kicsinyes játék volt csak; mi kérdéssé tettük magát a magyarságot, magát a politikát s emberségünket és művészetünket; átéltünk minden világnézetet, szocializmust és arisztokratizmust, apostolokét és tiszta artistákét; s ha csak szép verseket akartunk - mint Ady mondta, "gyönyörűket írni": az is több volt, mint egyszerűen csak szép vers, az is tüntetés volt és tiltakozás az egész akkori magyar glóbus ellen, mely nem ismert verset a cigány nótáján túl.

Ebben voltunk valahogy mind baloldaliak, azaz ellenzék; noha egymás közt a legkülönbözőbb hitvallással, s egyenként is és évek sorjában, a legkülönbözőbb hitvallásokat járva meg.

Azóta sok minden megváltozott, s szeretném megkérdezni egyszer, csak úgy magamtól, s lelkiismeret-vizsgálás formában, megvan-e még az a nagy jogunk, amit a harc adott hajdan e magyar glóbuson, egy világgal való szembenállás? vagy micsoda más jogot szereztünk helyette? vagy elértük-e már azt az utópikus stádiumot, amikor nem kell más jog e honban az írónak, hogy éljen és legyen, mint éppen az az egy: "gyönyörűket írni"? vagy hogy egyáltalán lehet-e "gyönyörűket írni" éppen a nélkül a "világnézeti kavargás" nélkül, amely valahogy az egész világ lelkével összeköt bennünket, s még leghidegebb művészkedésünket is valami cselekvésnek vagy tiltakozásnak érezteti velünk? gyógyíthatatlanul cselekvő emberségünk ritkán tud alkotni e nélkül az érzés nélkül.

Utópia messze még minálunk, s talán másutt is, s talán nem is jön el sehol soha, s talán nem is volna jó, hogy eljöjjön ez a paradicsom: a céltalan alkotásokba merülés unalmas Fröbel-kertje.

Hol van hát ez a világnézeti kavargás ma? hol van az irodalom régi, dacos elfordulása a magyar glóbus kicsi politikumától tártabb horizontok, nagyobb problémák felé? hol van, ami elválaszt s szembeállít? hol az irodalmi baloldaliságnak az a nagyszerű értelme, ami megvolt egyszer? Ma politikai pártállásodat szimatolják, ha baloldalról van szó, s törzskávéházadat kérik számon, vagy épp véleményed a zsidókérdésben. Létezik-e még, kicsi pártokon s emberi helyzeteknél fogva véletlen adódó klikkeken fölül az irodalmi baloldal? s mi az, ami ott tarthat még, mintegy csatasorban, és jogot ad büszkén elmondani: baloldalon állasz, mint a Sátán, aki az Istennek legfőbb munkatársa?

2

Soha oly fülledten el nem voltunk zárva magyar világunkba, soha olyan távol a világnézet friss szellőitől mint manapság. Kérd számon a Nyugat-ot, reklamáld a nyugatosságot, olvasó! "Országunk nagy katasztrófán ment át, s ez befelé fordította tekintetünket." Egy pillanatra: rendben van; noha éppúgy fordíthatta volna kifelé is. (Széchenyi, mikor helyzetünket katasztrofálisnak érezte, nem befelé fordította tekintetét.) "A magyar kultúra elég erős már, hogy magából megéljen, s autochton legyen." De melyik kultúra volt valaha autochton? Minden igazi szellemi termékenység kölcsönhatások eredménye. A szellem, ha csak önmagából táplálkozik, elsorvad, mint a test is; így sorvad el a vak ember szelleme, s a süketé, ha magára hagyják. Életerős fajok kívülről házasodnak, s a magyar kultúra története egész folyamán kiváltképpen és szükségszerűen exogám természetű.

S mégis irodalmunk ma mintha csak önmagából akarna táplálkozni. Friss világnézeti szellők híján itthoni csüggeteg politikai vágyainknak fulladozó áramaitól kér hajtóerőt; s távolibb és távolságuk révén termékenyebb minták helyett a saját rosszul megértett és rosszul megemésztett közelmúltját kérődzi vissza. Költőink már Adyt is másodkézből veszik, kopottan, ahogy olcsóbb; s nem mennek Párizsig, mint ő ment. A formák vásnak, mint az öltönyök, ha nincs új; s hamar kitetszik a könnyű magyar: ez ma a modernség. Magyaroknak érzik magukat, pedig csak tudatlanok; baloldaliaknak, pedig csak epigonok. Minden tradicionálizmus rokonszenvesebb az epigonizmusnál. Tanulj legalább a divat pszichológiájából, mely visszatér a régihez, de megveti a tavalyit! Vajha legalább a régihez térnénk vissza! Legnagyobb rokonszenvem kíséri azokat az írókat, akik - mint pár újabb lírikusunk - népi kultúránk mélyeiből merítnek frissülést, ahonnan már egyszer (az Arany és Petőfi korában) megüdült költészetünk. Nem mintha az irodalmi folyamatok szándékosan megismételhetők lennének; de a kor tekintete, [...] országunkban, friss izgalommal fordul a parasztszfinx felé, s a népi származású költők lelkében új indulatok és álmok lobogtatják azt a lángot, mely már Petőfiben is égett.

Ez megóvja költészetüket az iskolás reakció látszatától; de van egy másik veszély is, amelytől csak azok menekülhetnek, akik, bár a paraszt földbe nyomva gyökerük, szellemük lombjait tágabb emberség s magasabb kultúra egébe tudják fölemelni. Ez volt az Arany és Petőfi útja; s úgy érezzük, ez lesz új költőgenerációnk pár legjobbjáé is (Erdélyi Józsefé és Illyés Gyuláé). Paradox kifejezve: a népies csak akkor lehet fölfrissítője és szerves értéke az irodalomnak, ha nem marad népies; ha a nép nem cél, hanem forrás - s máskülönben a népies költő marad népköltő, azaz osztályköltő.

3

S éppen ide akarom kapcsolni mondanivalómat: mert veszedelmesen látom a tendenciát újabb költőink egy nagy rétegénél, hogy dacuk erejét, baloldaliságuk edző tudatát ne valami, pártok és osztályok fölötti, tágabb horizontú pozícióra, hanem - ha már nem pártpolitikára - minden bizonnyal osztálypolitikára és osztálytudatra alapítsák.

És itt van az a pont, amiben a mi háború előtti baloldaliságunk lényegileg különbözött ettől a XX. századbelitől.

Mi pártpolitikát és osztálypolitikát egyformán megvetettünk.

Hogy milyen politikai párt eszközeivel gondolja valaki pillanatnyilag előmozdíthatni javát a kis közösségnek, amelyhez tartozik: az nemde, kicsiny és praktikus kérdés, s annak az irodalomhoz semmi köze. Hogy micsoda társadalmi osztályból vagy rétegből jött az író, az bizonnyal adhat színeket és hangulatokat műveinek, de nem szabhatja meg eleve és immanensen irányát és célját: mert hisz az író éppen abban író, abban baloldali és abban európai is, hogy túllát és túlmegy a rétegen, amelyből született, hogy szemben áll környezetével hogy forradalmat jelent abban és az ellen. Mi mindannyian erősen szemben álltunk a magunk társadalmi osztályával. Megtörtük annak ideáljait, megsértettük szentségeit, egy szélesebb látókör jogán, egy nagyobb testvériség nevében, egy tágabb élet erejénél fogva. Még amikor szocialisták voltunk is: szocializmusunk, mint az Adyé, nem valami osztálytudatba való elzárkózás volt, hanem ellenkezőleg, új, eddig megvetett osztályok s rétegek felölelése a magunké mellé, s a magunké ellen, a magunkénak zártsága és bűnei ellen.

Előttünk nyilván állt az igazság, hogy az irodalom nem lehet osztályok irodalma, hanem csak az egész nemzeté; s ha akadt valamikor, mondjuk az Arany és Petőfi korában, egy társadalmi osztály, az úgynevezett nép, mely formáit és eszményeit az egész magyar szellemi élet formáivá és eszményeivé tudta emelni: ezt nem mint társadalmi osztály cselekedhette meg, hanem mint minden osztályok anyja s mint a nemzeti szellem ősforrása. De ha fiatal "őserőinket" nézem, kik fennen hirdetik, tucatjával és divat szerint, népi származásuk és parasztságukat: minden sorukból éreznem kell, hogy számukra a parasztság nem forrás, hanem cél. Célnak pedig kis cél ez. A régi költő univerzális volt: minden ember nevében beszélt, vagy minden magyar (az egész kulturális közösség) nevében, vagy az összes elnyomottak nevében. A mai költő csak a "fajtája" nevében akar szólni: a réteg nevében amelyből származott, vagy amelyhez csatlakozik. A világ megszűkült, mint az Einstein ege. Ez az annyira imádott parasztság nem nép többé, hanem csak egy rétege a népnek, egy társadalmi osztály, a többi között és a többi ellen, melynek harcos képviseletére alapítják ők, ahogy mondottam, forradalmiságuk "edző tudatát".

Arany is eposzt akart írni Dózsáról, de mai irodalmunkban Dózsa égő trónusa közhely lett, s minden kis útszéli zseni annak lángjánál gyújtja meg pipáját, mint Simonyi óbester a Napóleonéénál. Ez a Dózsa nem a nép meggyötört fenségének szimbóluma többé, mint még Adynál volt, hanem a kíméletet nem ismerő osztályharcé.

Így lép itt is, mint már a munkásirodalomban megtörtént, a nemzeti költészet helyébe az osztályköltészet - osztályköltészet, melyhez az illető osztálynak különben többnyire alig van egyéb köze, mint hogy az író a nevében erősködik és átkozódik; idegen annak igazi érzésétől s képzetvilágától. A parasztra esküvő költő a leggyakrabban minden népi formától egészen távol van, s éppen úgy valami szokvánnyá vált szürke szabad versben versel, akár az, aki a munkásra esküszik; magyarságát néhány vastag "kiszólás" jelképezi, s útját a költészet égi csillaga helyett a földi tusák ködös tábortüzei világítják.

4

Persze, nem a kiváló egyesekről beszélek; hanem a tömegről, melyről az irodalomban ritkán esik szó: pedig belőlük olvasható az idők karaktere. Semmi sem tanulságosabb, mint a rossz költők mentalitása; ez a kor mentalitása, a XX. századé. Sohasem a kiválók fejezik ki korukat; és sohasem volt kor, melyben olyan keveset jelentett egy költő, egyes költő, mégoly kiváló is. A tömeg hangját hallom, s ez a hang fenyegető: mi minden bomlik itt! s mit használhatnak szerény szavaink, jámbor kritikánk!

Nem nézni magasabb egekbe, távolibb csillagokra; csak kiáltani, mennél durvább csupaszsággal a közvetlen jelszót, amit fajtánk, helyzetünk, pillanatunk kíván: ez a XX. század szimpla tanítása. Hol van már a XIX., melynek nagyszerű alkonyfénye még ráesett a mi indulásunkra? Hol vannak a dús lángok s bonyolult világnézeti kavargások? Az osztályharc maradt s a kicsinyes politika.

A költő benne áll a praktikus életben: annak katonája. Mint katona, egy a seregével, s nem ellenzék többé a saját osztályában vagy környezetében. Nem forradalom többé, nem baloldal a maga személyében, hanem csatlakozik a forradalomhoz, valamely forrongó osztályhoz vagy baloldali párthoz. Nyájállat lesz, aki oly büszke volt magányára; kész ideológiákat fogad el, ahelyett hogy maga alakítana és adna. S nem veszi tudomásul a különbséget irodalmi és politikai baloldal közt.

Az irodalmi baloldal, az igazi, azokból rekrutálódik, akik nem engedelmes girouette-jei a szeleknek, hanem szabad madarak ellenséges viharok közt; pártjuk az igazság, osztályuk a nép; s ezenkívül egyedül vannak, egyedül az egész világ ellen.

De hányan vagyunk még?

1930

Talán két héttel ezelőtt Budapesten töltöttem egy napot, és Mikes Lajossal ebédeltem.

Rég nem ültünk ilyen bizalmasan együtt. Mióta az év elején temperamentumos és hirtelen búcsút vett attól a nemes irodalmi ügytől, melynek gondjait sokáig lelkesen osztotta meg intézőivel s köztük velem is: alig találkoztunk. Nem mintha, az első pillanat rossz érzésein túl, az eseménynek fullánkja vagy mérge maradt volna bennünk. Mikes nem tudott soká haragudni, s Mikesre lehetetlen volt haragudni. Véleményeink különbözhettek; de mentül makacsabbul ragaszkodott ő a magáéhoz, s mentül végletesebben vonta le annak formailag és a nyilvánosság előtt is minden konzekvenciáját: annál szeretetreméltóbbnak tűnt föl alakja; mert ez a hév, ez a makacsság sohasem a saját ügyéért volt, nem is hideg elméleti meggyőződésekért, hanem mindig másokért, emberekért, akiknek dolgát fölkarolta, s a legcsodálatosabb önzetlenséggel és végletességgel tette magáévá. Így történt, hogy míg mások hasonló szenvedélyes kitartása a saját véleményük mellett legfellebb bizonyos tiszteletet ébreszt bennem (amit sokszor még az állati csökönyösségtől sem bírunk megtagadni): addig a Mikesé melegebb érzést, szeretetet keltett.

Nem elméleti kérdésekről volt szó, hanem fiatal írók anyagi támogatásáról; s ez épp az a pont, ahol Mikessel nem lehetett érvelni: vakon kitartott a saját jelöltje mellett, "mint oroszlán a kölyke mellett", megható fegyverekkel harcolt érdekében, ellenjelöltet nem volt hajlandó elismerni, s ha mégis legyőzték, elkeseredése a nyílt szakítástól s nyilvánosság előtti demonstrálástól sem riadt vissza. Pedig gyakran megtörtént, hogy véleményével egyedül maradt. Irodalmi ízlése ösztönös volt és kitűnő; de egy-egy ifjú költőjelenség előtt elhallgatott, s helyét a kritikátlan rajongás vette át. Nem az oeuvre-ért rajongott, hanem a költőért: a regényes, lobogó, de elnyomott és szegény, lehetőleg tüdőbajos ifjú lázadó alakjáért, akit a saját fiatalkori álmai színeztek, s talán ő volt utolsó melengetője szívében annak a pittoreszk költőideálnak, mely a romantikus és pesszimista iskolák utóhatásaként alakult ki az irodalmi köztudatban a múlt század derekán. A költő nyomorgó és beteg, az élet dolgaiban járatlan, mindig fölfelé és előre néző, ideálista forradalmár, akit e földi világban támogatni és vezetni kell, hogy el ne pusztuljon az ellenséges és nyárspolgári környezetben, ahogy elpusztult annyi és annyi társa, idő előtt, ifjan, az emberi szellem pótolhatatlan veszteségére.

Abban az iskolában, ahol Mikes irodalmi inaséveit töltötte, a Vajda János sötét ragyogású égisze alatt - talán visszahatásul is az Arany körül sereglők immár hivatalos és polgári irodalma ellen -, a költő hivatásának ez a felfogása valósággal kötelező volt. S Mikesben korai élményei csak megerősíthették ezt az elképzelést. A szegény kispap, aki hivatásának érzetétől elragadva otthagyja biztos és tisztelt pályáját, hogy a megvetett poétaságnak éljen, s hamar megismerve a sors mostohaságát a költővel szemben, heroikus küzdelemmel tartja el családját, s eltartja egyúttal egész sereg alig szegényebb költőtársát is, akikért rajong: maga is félig-meddig romantikus alak. Sokszor panaszkodott nekem, mennyire kizsákmányolták ebben az időben a kiadók; pénz és siker nélkül, kénytelen hamarsággal leszállva ahhoz, amit a francia menus travaux littéraires-nek nevez, fordítói vagy újságírói munkához, egy egész könyvtárra valót lefordított, s majd minden akkori szerkesztőségben ült, anélkül hogy helyzete javult volna: s mégsem csüggedt el, nem törött meg benső lelkessége és páratlan munkabírása. Fordításai mindig lelkiismeretesek; a leghajszoltabb munkában sem restellte a pontos értelem kivájásának fáradságát; magas és nehéz feladatokat vállalt, s azokat kudarc nélkül győzte; s mindezt nyomorúságos díjazásért s oly korban, mikor a "fordítói erkölcs" irodalmi robotosainknál hihetetlenül leromlott; az a tömeg jó könyv, amit megbízható átültetésben adott a magyar közönség kezeibe, magában is elég eredményét jelezhetné egy emberéletnek.

De Mikes csillaga magasabban lengett, s fiatal energiájának nagyobb ambíciók adták meg a kezdősebességet, melyet az életküzdelmek vigasztalan kátyúi sem tudtak elmorzsolni. Ezek az ambíciók már kissé elhomályosodtak, mikor megismertem. Én már az öreg műfordítót láttam benne, akinek nevét még diákkori olvasmányaim borítékjáról tudtam, s aki, mikor először találkoztunk - épp akkor jelent meg az én Vihar-fordításom - bizonyos rezignációval beszélt arról, hogy ő is Shakespeare-fordító. Mégis később, bizalmasan, megajándékozott fiatalkori verskötetének egy példányával, s meghívott páholyába, mikor egyetlen darabját játszották. A versekben Byron és Lenau ölelkeztek; a darab félelmes szatírának készült, de naiv szív dobogott át rajta. Ez a "félelmes" gúnyba takart naiv és lelkes szív lett lassankint Mikes minden emberi megnyilatkozásának fő formája: ami mindig az el nem ért, de meg nem tagadott ideálok önvédelme szokott lenni. Mikes magára öltötte a pesti zsurnaliszta cinikus beszédmódját, mint egy romantikus köpenyt, mellyel fájdalmait és hiteit burkolta, ifjúkora sátánkodó költőinek receptje szerint. A sikertelenség gyakran tesz cinikussá; de Mikes cinizmusa csak arra volt, hogy védelme alatt ideáljait új ambíciókba mentse át, a lemondás vagy önzetlenség minden póza nélkül. Ekkor kezdett például cinikus túlzással beszélni a saját műveiről, mint korszakos remekekről, melyeknek nagyságát nem érti a világ; ez csöppet sem hatott komolyabban, mint mikor emberi sorsokra tett elképesztő megjegyzéseket, vagy karakterekre, szembe és gorombán, s azzal a fölénnyel, melynek nem imponál sem élet, sem halál, sem a szent szokások és kapcsolatok. Azt hihetted: egy impertinens kávéházi bölcs szól; de ha közelebb jutottál, s bizalmas együttlétbe, az impertinenciák könnyű lángja egy fúvásra eltűnt, s valami melankolikus szerénység hamuja maradt, csodálatosan meleg emberi érzés tömör parazsával.

Ez a meleg érzés, ez a jó szív az, amiről itt az irodalom nevében is külön kell szólani. Mert Mikes, ahogy mondtam, nemcsak a családjáról gondoskodott a legnehezebb körülmények közt is mintaszerűen, ezer családi baj közt is igazi családfőként és apaként (noha a famíliabeli viszonyokról is szeretett cinikus hangon beszélni), hanem boszorkányosan elvont fillérekből támogatta sorsának osztályosait, a szegény költőket is. S ez a különös szenvedély egyre nagyobb helyet foglalt el életében. Mintha, amit a sors ellene vétett, azt másokra nézve akarta volna helyrehozni, átsegítve őket kicsi zavaraikon, növelve önbizalmukat, hitüket, elintézve apró ügyeiket, melyek mégis oly nyomasztón nehezedtek a szárnyalni vágyó lelkekre. Cinikus modora lehetővé tette, hogy segítsen a jótékonykodás látszata nélkül - anélkül hogy a hálára kötelezetteket feszélyezze. S tudott akarni a csüggedtek helyett, rajongani az ismeretlenekért, hű lenni azokhoz, akikhez hűtlen lett a remény. Ez időben a maga dolga jobbra fordult. Mióta Az Est-hez került, méltóbb helyen volt; nem kellett immár robotmunkát végeznie. Írói ambícióihoz nem tért többé vissza; de legalább maga választhatta meg, amit fordított; nagy lelkesedéssel vetette magát Strindbergre, s egy teljes magyar Schopenhauert tervezett. A pesszimisták és világgyűlölők vonták; de ő maga éppen ekkor kezdett ebben a világban elhelyezkedni, mintegy a saját sorsának ballasztja nélkül, életét egyre jobban a másokénak istápolására rendezve be. A mindig vesztes, gyámoltalannak látszó Mikes most egyszerre különös praktikus érzékről tett tanúságot, praktikus, sőt üzleti érzékről, mely, ahogy ilyenkor történni szokott, azonnal működésbe lépett, mihelyt nem a saját érdekéről volt szó, hanem például az újságéról, amelynél mind nagyobb munkateret kapott, vagy a környezetébe jutott költőkéről, kiknek életében már-már a Gondviselés szerepét játszotta.

S mikor az újság egy intenzívebb irodalmi rovat önálló szerkesztésével bízta meg: akkor ez a Gondviselés egyszerre kiterjedt szinte az egész fiatal magyar irodalomra is. Az a szokatlan dolog történt, hogy egy ideálista ábrándjai váratlan teret kaptak a reális érvényesülésre. Válságos időben - nem sokkal a forradalmak után, mikor a fiatal magyar írónak úgyszólván semmi lehetősége sem volt, hogy munkájával pénzt keressen, s még műveit is alig tudta elhelyezni - Mikesnek hatalom jutott, hogy íróknak teret és komoly keresetet adjon, s ezáltal egész kis írógárdát szervezzen meg, egy új Mohács utáni irodalom csíracsapatát. Ő érezte a feladat felelősségét. Hosszú listával jelent meg a kávéházban, ahol akkortájt találkozni szoktunk, s mindannyiunkkal megtanácskozta, kit vonjon be a dologba, s kit ne? Ha akkor valaki megkérdez, alkalmasnak tartom-e Mikest a munkára, melyre vállalkozott, talán nemmel kellett volna válaszolnom. Mikes nem ismerte a legújabb irodalmat, s ízlése még a kilencvenes évek bélyegét viselte. A modern vers különösen távol volt tőle. Ifjúkora bálványaihoz maradt hű, a Byron- s Lenau-szabású poézishez; romantikus hajlamainak valami szatanikus szentimentálizmus felelt volna meg a legjobban. Apró előítéletek is megnehezítették számára, hogy az új nemzedék törekvéseit megértse és elősegítse. A szabad verset perhorreszkálta, s tizenkét szótagnál hosszabb sort nem akart megtűrni. De leginkább attól lehetett félni, hogy a költők megjelenésének s életkörülményeinek romantikus külsőségei vesztegetik meg ítéletét. Ez a félelem eleinte nagyon is igazoltnak látszott. Ifjú írók közt fantasztikus anekdotákat meséltek a Mikes jó szívéről s arról a módról, ahogy vissza is éltek vele. Végső nyomorról kellett beszélni, tüdőbajról, öreg szülőkről, szabad nézetek miatt elvesztett állásról, hogy Mikes már a jövő nagy költőjét lássa a jelentkezőkben, s megvegye verseiket, vagy, versek híján is, hitelt nyittasson számukra saját szabójánál, vagy, mint új Szent Márton, levegye válláról felöltőjét, s a szűkölködőre borítsa. S legendák keringtek egy elnyűtt nadrágról melyet egymásnak adtak át a Mikeshez indulók, s melynek látása elég volt, hogy részvétét kinyerjék.

Mindez Mikest legfeljebb egy érdekes és színes genre-alakjává tenné újabb irodalmi életünknek; azonban több volt ennél. A szív éleslátása volt meg benne; hamar megismerte embereit, s a jót bizonyos atyai gúnnyal és öngúnnyal gyakorolta, mely jól illett egész stílusának álcinizmusához. Szemet hunyt az apró emberi álságokon, de megérzett minden emberi értéket, s ezeken át megsejtette az írói értékeket is. Már öngúny volt abban is, ahogy régi előítéleteihez való öreges ragaszkodást mímelt; igazában senki sem tudott úgy kételkedni a saját ítéleteiben s tanulni másoktól, fiatalabbaktól. Régi bálványaihoz hű maradt, aminthogy általában maga volt a hűség és megbízhatóság. De nem restellte megtanulni új dolgok értékét s hinni azoknak, akiktől már koránál fogva is könnyen elzárkózhatott volna. Bölcs józanság volt ez, s örökifjú nyíltság. Eleinte én is éles kritikával néztem szerkesztői működését, s ebből nem csináltam előtte sem titkot; sohsem felejtem el, hogyan hallgatta szavaimat, a kályhához dőlve s keserű mosollyal; fájtak, de hamar meggyőződtem, hogy nem maradtak hatástalan. Olykor hevesen s önmagát túlozva mondott ellen a hallott véleménynek; de pár nap múlva már mások előtt ismételte azt, mintha a saját véleménye volna, s már az is volt.

Nehéz dolog a szerkesztés, s más mint a kritika. A kritikus lehet szubjektív, s harcosan képviselhet egy erősen egyéni ízlésárnyalatot az irodalmi koncertben; a szerkesztőnek meg kell tagadnia, vagy inkább meg kell sokszoroznia magát, hogy a kormányozhatatlan irodalmi fejlődésnek szabad utat nyisson; több ember szemével kell néznie egyszerre, hogy mint a jó portás, minden kaput szem előtt tarthasson. Osvátot hatalmas irodalmi iskolázottság s önfegyelmezés képesítette erre; Mikest természetes emberi szerénysége s az a meleg apai fölény, az a józanság és nyíltság, amiről beszéltem. Múltjából hozott konzervativizmusa pedig szerencsésen találkozott újabb irodalmunk benső szükségével, mely dekadens túlkomplikáltságok s kalandos kísérletek után egészséges és biztos stílusbeli reakciót kívánt. Így történt, hogy jórészt csakugyan a Mikes táborában rekrutálódott és választódott ki az a "legújabb nemzedék", melyben ma már bízunk mindannyian, akik figyeljük a magyar szellem sorsát.

De ez a kiválasztódás talán megtörtént volna nélküle is; amihez ő kellett, az a nevelés volt, nem tudással vagy doktrínával, hanem jósággal, emberséggel, energiával, szuggerált hittel és frissítő szarkazmussal. Az acélozó gondviselés, amit a fiatal írónak jelentett, szinte szellemi támasz volt még inkább, mint anyagi. Intim nevelőapaként ismerte minden ügyét-baját, s magára vette minden gondját, nemcsak a materiális gondokat, hanem a lelki konfliktusokat is, egy apa józanságával s megmentő humorával. Egy Boswell kellett volna, megörökíteni napról napra edző cinizmusát, energikus temperamentumának s romantikus józanságának rakétázásait; s bizonnyal vannak is ifjú Boswellek, akik a szívükbe írták ezt. Móricz Zsigmond lejegyezte egy szerkesztőségi délutánját. Mikes doktor úr, mint doktor Johnson, írás nélkül is emlékezetes alakja lehetne az irodalomnak.

Nekem most nem célom ilyféle följegyzés, noha úgy vágynék róla beszélni, mintha én is a "fiai" közé tartoznék. Nemcsak a fiataloknak volt apja ő: egy kicsit mindannyian fiatalok voltunk előtte, kik közel jutottunk hozzá: mindannyiunk fölött gyámságot vállalt. Én aki pláne mindig kissé nehézkes voltam e világban való dolgaim elintézésében, könnyen és észrevétlen lettem ennek az univerzális atyáskodásnak hálás médiuma. Esztendők voltak, hogy szinte mozdulni sem tudtam nélküle. Milyen szomorú elgondolni, hogy sohsem tér már vissza az idő, amikor akármilyen nehézség volt, akármilyen megoldhatatlannak látszó bonyodalom ebben a bolondos világban, csak le kellett akasztani a telefonkagylót, és Mikes doktor urat kérni. Mindig ezerféle ügy-baj között verte föl a csengő; mégis megjelent, pontosan, esteli hazatérte előtt, s mihelyt távozott a szerkesztőségből, akármilyen későn is: ő volt az, akire mindig bizonyossággal számítani lehetett. Jött, s nyitott kabátban, lobogó aktatáskával kezében, mosolygó arccal állt az ajtó előtt, kissé elfulladva a lépcsőtől; ahogy megjelent, egyszerre eltűnt minden nehézség, minden bonyodalom: ő mindent vállalt, mindent elintézett, mindenben tanácsot tudott adni; és soha, egyetlen esetben sem történt, hogy ne bírta volna beváltani, amit megígért. A feleségem azt mondja: úgy jött Mikes bácsi, mint egy varázsló, aki rendet csinál a zűrzavarban. Rendet teremtett a külső zűrzavarban, és a belsőben is: szavai eloszlatták a csüggedést, föllélegzést adtak a gondoktól, hitet a munkára; hányszor és hányszor, míg a Halálfiai elkészült. Aztán beszélt a maga dolgairól; azaz élő és holt költőkéről, mert ezeket tette magáévá; legújabb felfedezéseivel büszkélkedett el, szenzációs kéziratokkal, amiket egy fiatalember aznap hozott be a szerkesztőségbe, vagy amiket nemrég vásárolt egy rég halott öregúr hagyatékából. Mert a holt költőkkel is úgy törődött mint az elevenekkel; az ő ügyeiket is elintézte, ha azok netán zavarosan maradtak volna, s Petőfi özvegyének rehabilitálásáért úgy küzdött, lelkesen és fáradságot nem kímélve, mint egy középkori lovag. S aztán, férjnek is lovagias, fölhívta a feleségét, hogy megnyugtassa, hol marad ily sokáig, s aztán megnézte a kislányomat, gyengéden hajolva az ágyacska fölé, mint egy nagyapó; s már sietett haza, mert még egy Strindberg-fejezetet akart lefordítani, görögül tanulni, vén fejjel, s egy ifjú költő hosszú kéziratát elolvasni, mind azon az éjjel...

De most már egy fél éve nem volt ez, s szomorúan éreztem hiányát. Azóta alig is találkoztunk. Egyszer kért egy elhunyt költőbarátunk özvegye érdekében, hogy kísérjem el valakihez, aki tehetett az özvegyért valamit. Majd egy irodalmi terv ügyében keresett föl. Több hosszú levelet írt a nyár folyamán, egyre hosszabbat, egyre melegebbet, míg most ötödikén Pesten jártamban fölhívtam telefonon, hogy személyesen tárgyalhassunk, s ő is szalmaözvegy lévén, együtt ebédeltünk. Soha meghittebb nem volt, soha melegebb. Jó színben volt, lelkesen beszélt a szóban lévő tervről, s engem is kikérdezett munkámról, családomról, különösen kis hegyi viskómról faggatott, melynek valamikor első vendége volt, s melyet most már sok éve nem látott, mert rossz szíve nem bírta a hegymászást. Most kijelentette, hogy okvetlen ki akar már jönni, látni ami újat építettem, és fölírni a nevét a falra; s meg is állapodtunk, hogy amint hazahozza családját a nyaralásból, lehetőleg már a legközelebbi vasárnapon meglátogat. Istenem! ez a legközelebbi vasárnap épp ma van, épp ma, amikor írom ezeket; reggel tíz órakor, mikor érkeznie kellett volna, megszólalt a csengő, s én szinte izgatottan és babonásan mentem a messze kertkapuhoz. De nem jött senki, s csak a kutyám ugrált a csengőre.

1930

Kuncz Aladár könyve - a Fekete kolostor - elfoglalt napokban jutott a kezembe. Néha föltorlódik körülöttünk az élet, s nem hagy élni; ezer sürgős és kisebb-nagyobb aktuális ügy, ami úgy akaszkodik egymásba, hogy parányi rés sem marad...

Rég volt, mikor még ily torlaszokon is gyakrabban át tudott törni egy-egy olvasmány csábja és ereje. Regény például, mely megdöbbentő kilátásokat tárt az élet ismeretlen oldalai felé, s olykor sötét kalandokba vitte magával a lelket.

Valami ilyesmi történt most velem újra. Noha Kuncz könyve nem regény. Az alcím - Följegyzések a francia internáltságból - az emlékiratok rovatába utalja. S a mű tökéletes is ebben a műfajban, de sokkal több, mint amit műfaja ígér.

Hatása csakugyan olyan, mint egy jó és nagy regényé. Főleg feszültsége a regényé, s az a szenzációskála, amit az olvasó lelkén lejátszik. Nem bocsát el; minden szabad percedben érte nyúlsz; de mikor mással vagy elfoglalva, akkor sem ereszt ki varázsából. A feszültség megmarad, míg csak végig nem élted a szerzővel mindazt, amit ő átélt, s teljesen magadévá nem tetted sötét kalandja kincsét.

Igazában megvizsgálva ennek a különösen erős hatásnak a titkát, rájön az olvasó, hogy az mégiscsak az átéltség szuggeráló hatalmában rejlik. Nem a regény eszközeivel előállított látszat hat itt reám, hanem az átélt és visszaélt valóság.

Naplóérték: följegyzések és emlékiratok állnak előttünk. De ez a naplóérték nem csorbítja a regényértéket. Nem jelenti nyers ízét az írásnak. Nem ellenkezik műalkotásjellegével. Sőt még kiteljesíti azt: mintha oly regényt olvasnánk, melynek lapjain önkényt és magától adódik a miliőnek és lelkirajznak az a sűrű és meleg reálitásíze, amit a modern naturálizmus rendesen oly rafinált eszközökkel törekszik előállítani.

Nem a témából adódik, nem a véletlen valóságból: hanem abból, ahogyan azt az író magában földolgozta és könyvvé érlelte, az író művészetéből. S különben is! A Fekete kolostor igazán megrázó eseményeket beszél el; de ezt a regényszerű feszültséget, amivel leláncol, azt az érdekességet, amivel mindig továbbragad, azt a mély hatást, amit maga után hagy, csak részben lehet ezeknek tulajdonítani. Nagy részben a művészi megalkotásnak kell tulajdonítani, amelynél fogva Kuncz Aladár műve magasan kiemelkedik a háborús riportkönyvek dokumentumsorából, s a legmélyebb értelemben vett regényirodalomhoz csatlakozik, akár A holtak háza.

Művészi megalkotás! Nem valami mesterséges kerekségről, az eltökélt kompozíció Prokrusztész-ágyáról van itt szó. Nem is különösebben "megkomponált" mű ez, noha a szerző franciás ízlése érezteti hatását bizonyos befejezettségben és harmonikus lezártságban. De ezen belül az emlékek tökéletes közvetlenséggel követik egymást, az elmélyedő visszagondolás fesztelenségével, oly egyszerűen és természetesen, mintha csak a lélek magától tárulna föl, kendőzetlenül és szándéktalanul. Nem érezzük itt az események hatást keltő csoportosítását és elrendezését; az egyes fejezetek szinte önkényt ömlenek formába.

A mű kompozíciója belsőbb és titkosabb. Valahogyan a lelki és hangulati rajz pillérein épül, mely mindvégig egységes, rendkívül árnyalt és emelkedő. Az események csak külső tagozódást adnak. Változatos kalandokról nem lehet beszélni; ami történik, inkább sivár és egyhangú; de alkalmas arra, hogy az emberi lelket kegyetlenül megmeztelenítse, rejtett, megborzongató, csúf vagy felséges mélyeit kitakarja.

Ebben is a nagy regényekre emlékeztet.

A könyv lapjain nyüzsögnek az alakok, néha csak pár vonással odavetve, mégis, úgy érezzük, kitörölhetetlen benyomódtak fantáziánkba. Egy pillanat alatt leleplezik magukat. Élő és megnevezett emberek; de képük nem úgy hat, mint töredékes vázlat egy, mindig csak tökéletlenül ismert eredetiről, hanem mint az írói művészet önmagukban élő, kevés szóból is teljesen megelevenedő teremtményei szoktak hatni.

S nemcsak önmagukat leplezik le, hanem a kultúrát is, amelyből a világtörténelem egy izgatott pillanatában kiszakadtak. A börtönőrök és foglyok e döbbenetes galériája gazdag kordokumentum; de nemcsak az. A kor meztelenre vetkezik, csúnya cinizmussal a rabtartókban, elkeserült őszinteséggel a szenvedőkben; de a kor meztelensége mögött föltárul az Ember meztelensége is, lassan, fokozatosan, szomorúan, természetesen; a börtön szennyében szemünk előtt bomlanak ki a perverzitások, vadságok, őrületek, anélkül hogy a könyvet ezért egy pillanatra is szemérmetlennek éreznők.

Nem speciális esetek ezek, hanem az általános emberinek zavarosabb és rejtettebb rétegei, melyeket a szenvedések tüze bevilágít. Ennek a tűznek nemcsak világossága van, hanem melege is. Ez a hő sugározza be a könyv lapjait, s az író saját szenvedésének centrumából árad; aminthogy minden mély emberi részvét a saját szenvedésünk centrumából szokott áradni. Kuncz könyve a szenvedőnek önfeltárása, önvallomása. Egy kedves és vidám fiatalember, aki az életet maga előtt érzi, rajong, világot jár, mulatságokat rendez és nősülni akar: előttünk törik meg a Fátum kegyetlen kezeiben, előttünk alakul át, mélyül, szomorodik a rettenetes fogság poklaiban azzá, akit az utolsó lapon látunk hazaérkezni "egyik fájdalomból a másik, sokkal nagyobb fájdalomba".

Ez az önvallomás minden részletében végtelenül egyszerű és rokonszenves. Oly őszinte, oly távol attól, hogy valamit szépítsen vagy elhallgasson a sok szennyből és csúnyaságból, ami a szenvedés elmaradhatatlan díszkísérete - s oly távol mégis attól a rousseau-i szenvelgéstől is, attól a pózos exhibicionizmustól, ami ma az ily önéletrajzi műveknek szinte obligát mellékzöngéje.

A Fekete kolostor tartalma rendkívül kényes és ezer veszélyt rejt magában az író számára az írásművészet szempontjából is. Mily biztos ösztönnek kellett vezetnie Kuncz Aladárt, hogy kikerülje jobbról és balról az ízlés Szkülláit és Kharibdiszeit! A naiv dicsekvés és kéjelgő önbeszennyezés, lírai áradozás és felületes riportszerűség, fölös pátosz vagy cinikus könnyedség, kicsinyes dühök és hiúságok kielégítése és még hamisabb tárgyilagosság, unalmas részletezés vagy hatásos poentírozás, érzelgős siránkozás vagy pózos szárazság: csupa olyan dolgok, amikből csak egy árnyalat is az egész mű szépségét és erejét tehette volna kérdésessé.

Kuncz könyvében mindennek nyoma sincs. Egyetlen hamis hangot, egyetlen gikszert, egyetlen magánérdekű részletet, patetikus kisiklást, szentimentális giccset nem találtam. Minden komoly, egyszerű és igaz, egész a stílusig, a mondatokig.

Az írói gikszerek mellett másfajta gikszerek is lehettek volna. Például a tárgy könnyen vezethetett volna elfogult, igazságtalan, gyűlölködő vagy ábrándos politikába, vagy valami apostolkodó vagy kultúraellenes tendenciába. Kuncz ezekbe sem esik bele. A nemzeti gyűlölködés távol van tőle; de éppoly távol az ellenség háborús bűneinek mazochista mentegetése is. Elkeseredése a soviniszta nacionalizmus ellen, mely annyira oktalanul mérte rá és társaira a legembertelenebb szenvedéseket, érthető és természetes. De ez az elkeseredés sohasem viszi arra, hogy a francia nemzet nagyságát tagadja, a francia kultúra értékeit, melyeket kevesen ismernek jobban, mint ő, lekicsinyelje vagy a franciák közül azoknak, akik a fogságban is és a háború ásta nagy szakadékon át részvéttel tudtak olykor feléje hajolni, melegségét és emberiességét elfelejtse.

Kuncz Aladár könyve, bármily sötét leleplezéseket is tartalmaz emberről és kultúráról, mégsem ember- vagy kultúraellenes. Leleplezi az emberi lélek szomorú salakjait és a kultúra mai ingékonyságát, gyöngeségét: de pillanatig sem káromolja az emberi élet és kultúra értékét. Sőt ez az érték még nagyobb és kívánatosabb fénnyel ég az olvasó előtt, aki az elrontott életek és lesüllyedt kultúra látványát a könyv lapjain átéli. A Fekete kolostor hatása és haszna az emberi béke és szeretet szent ügyének szempontjából is bizonnyal sokkal erősebb és tisztább, mint azoké a pacifista regényeké, melyek vad retorikával vagy valószínűtlen túlzásokkal, vagy cinikus mindent tagadással akarják gyengíteni a háború szívós mentalitását a lelkekben.

Mert ez a hatás a valóság hatása - a művészileg alakított s nem színészileg eltúlzott valóságé. S a perigueux-i karantén vagy a noirmoutier-i kazamáták - amely név a Fekete Kolostort jelenti - vagy az ile d'yeu-i rempart éppoly otthonos valóság lett általa számunkra, éppoly kiolthatatlan emlék és elvehetetlen tanulság, akár a rodostói udvar vagy a Holtak Háza.

1931

MARIO PUCCINI: AVVENTURE DI UN LETTORE

Megint olvasó vagyok, bezárva könyvek közé, ahogy már régen nem. S bizonyos mohósággal nyúlok a Mario Puccini új könyve felé, mely pár hete a szobámba röpült, s azóta úgy vár itt, mint türelmes vendég elfoglalt barátjára... Egy olvasó kalandjai! Milyen kitűnő cím! Az olvasó - ritka emberfajta - nem lehet közömbös egymás iránt: titkos társaságot alkot, a szimpátia jelében, ami közös szenvedélyt és szenvedést jelent. Puccini vallomásszerű s önéletrajzi fejezettel kezdi; mert könyvekről szólni, akár a szerelemről, úgyis egy kicsit mindig annyi, mint magunkról szólni. "Csak egy könyv érdemes az olvasásra" - szokták mondani, s ezt mondta Puccininek is suhanckorában egy öreg bácsija és pártfogója, akiről ebben az önéletrajzi előszóban beszél: "Egyetlen könyv: az Élet! Dobd le a könyveket, s nézz ki az ablakon!" Ilyesmit sűrűn hallunk manapság is - akik olykor valóban kevés könyvet érdemesítenek az olvasásra; annál többet a - megírásra. Puccini nem tartozik ezek közé; ő maga beszéli el, hogyan tér vissza negyvenéves korára az olvasáshoz, a könyvek közé - abba az "irodalmi" levegőbe, abba az élettől látszólag távolibb világba, hol kortársai közül nem a legnemtelenebb szellemekkel találkozik. Korunk irodalma hangos az "életesség" jelszavaitól; valósággal irodalomellenes irodalom ez, s minden kis töltőtollas egy könyvégető Omárt hord magában; s mégis, a mai irodalom nagy vezetői - például a franciáknál a Proustok, Gide-ek, és Valéryk - több-kevésbé valóságos livresque szellemek, tele a legrafináltabb kultúrával. A szellemtörténészek elmélkedhetnek ezen, ha akarnak. Puccini is eltűnődik, mint van az, hogy az esszé - saggio -, ez a livresque műfaj, amely azelőtt másodlagos és másodrangú volt, manap, bár más néven és elálcázva, úgyszólván legmagasabb és legigazabb kifejezője korunk irodalmi mentalitásának, s legizgatóbb regényeink például gyakran csak álruhás esszék - míg az igazi s műfajukhoz hű regényeknek mind nagyobb tömegét kell átutalnunk valami olyfajta irodalomba, melytől szinte sajnáljuk az "irodalom" nevét. Puccini maga sem tisztán tárgyilagos ítészi célokkal s irodalmi hors-d'oeuvre módjára tér a regénytől az esszé és kritika felé, hanem a saját kifejeződését keresi az idegen művekről való elmélkedésben: "könnyű interpretálni, kritizálni - írja -, de ebbe a kritikába beletenni magunkat, a magunk jellemét és stílusát", úgy, hogy mégse hamisítsuk meg, és ne áruljuk el a kritika tárgyát, az objektumot, s ekként kritikánk objektív és szubjektív legyen egyszerre: ez a nagy és ritka művészet! Puccini persze mégis elsősorban objektív szeretne maradni, s elvben többre becsüli a megjelölt s lehetőleg aktuális tárgyhoz, írói egyéniséghez vagy irodalmi műhöz kötött fejtegetést, mint azt, amely általános és elvont problémák kapcsán voltaképp csak magáról a kritikusról beszél: mintha az előbbi még mindig közelebb volna az egyedül üdvözítő élethez és konkrétumhoz, melytől a regényíróból lett esszéista nem tud és nem mer elszakadni. S mégis, különös módon, könyvének legérdekesebb és leggazdagabb lapjai nem az írói portrék, hanem azok a följegyzések, noteszfragmentumok, amiket két-két portré közé szétszór; amelyekből mindig ugyanannak az egy írónak portréja néz felénk - magának Mario Puccininak - és több mint portréja: vallomása, küzdelmeinek rajza, vívódásainak a saját művészetével, mely, íme, odáig jutott, hogy önmaga szolgál magának tárgyul és problémául, mint annyi más igen kitűnő mai írónál is... Van-e konkrétabb tárgy és probléma - az író számára? S mi érdekelhetné jobban az író-olvasót?

1931

1. Coeliát Dézsi is azonosnak tartja Júliával, mint Szilády, s ezt a feltevést főleg éppen arra a versre alapítja, "kiben Júliához hasonlítja Coeliát minden állapotában", holott ez inkább az ellenkezőre lehetne érv, mert nem különös-e kissé: valakit önmagához hasonlítani? Nekem, bevallom, ez a Coelia-vers a kor sablonjait juttatja eszembe, s nagyon csodálnám, ha nem lehetne megtalálni e fordulat mását is valamelyik reneszánsz költőnél. Akárhogy legyen ez, a motívum fölkerülése vagy átvétele mindenesetre bizonyítja a régi érzés fölvillanását, s még ha képzelt is a Coelia alakja (kinek neve is Angerianusból való, s összes vonásai, egész az öccse halálán való kesergésig, megtalálhatók más költőknél), akkor is: oly nőről álmodik, aki Júliához hasonlítson! új szerelemről, de a régi íze legyen benne! Ez az ifjúkortól búcsúzó Balassa álma. ^[VISSZA]

2. "Amely jámbor csigát kíván, bár ne kapálja az szőlők tövét érte, hanem egyék énbennem ezután, mert én innét-tova csiga leszek." ^[VISSZA]

3. Mint sok mindenben, ebben is helyesebb álláspontot képvisel Szilády, aki a ritmusbotlásokért a gyarló másolót fogja gyanúba. Éppúgy félreismeri Dézsi a költő pszichológiáját, mikor másutt a szótagszámbotlásokat "tollhibának" tudja be. Ilyen tollhibát igazi költő a legritkább esetben követ el. ^[VISSZA]

4. Ne kívánjuk hátráltatni, hogy könyveket stb. inkább külföldről szerezzünk, mint idehaza vásároljunk... Ne mondjuk mindjárt hazafiatlanságnak, ha egy külföldi könyv jobban tetszik, mint egy magyaré; sőt nézzük azt inkább jobb ízlés jelének, s készítsünk még helyesebbeket, ha lehet. Ha pedig belseje jobban mutat, írjunk eszesebbet, s tegyünk a sajtó szabadságáról józan javallatot...

Széchenyi Hitel-éből

5. "E kötetke több figyelmet érdemel, mint amennyire a sajtó méltatta" Gyulai: Bírálatok. Akadémia kiadása 1911. (A Slemil keservei-ről.) ^[VISSZA]

6. Nem mind, s mindig csak a magasabb Erkölcs emeletein. Eseményekhez kapcsolódó írásaiban a Nyugat el tudta ismerni a viszonyokhoz való alkalmazkodás szükségét is. ^[VISSZA]

7. Petőfi Sándor és lírai költészetünk (Gyulai: Kritikai dolgozatok. Akadémia kiadása). ^[VISSZA]

8. Ilyféle egyszerűsítéssel tesz kísérletet a modern expresszionista dráma is. ^[VISSZA]

9. Ahogy például természetesen nem adtam helyet annak az írónak, aki saját lapomban akarta egy rossz cikkel megtámadni legnagyobb művemet. Ez az író most - éppen az Ady-viták során - nyöszörög s panaszkodik; holott nem történt semmi baj: a cikk megjelent másutt, s amit a kitűnő író állít - hogy én bosszúból lapomból kitiltottam volna -, az közönséges hazugság, amit a tények megcáfolnak; mert ő tovább is sűrűn dolgozott a lapba, mindaddig, míg én annak szerkesztője voltam. ^[VISSZA]