A finnországi Jyväskyläben 2001-ben megrendezett V. Hungarológia Kongresszus egyik szekciója hazánk helyét vizsgálta a 20. században. A tanácskozás anyaga a következő esztendőben önálló kötetben látott napvilágot Magyarország helye a 20. századi Európában címmel.

A soron következő kongresszus szervezői újabb szimpózium tervének kialakítására kértek fel 2005-ben. Mivel régóta foglalkoztat a gondolat, hogy nagy szükség lenne a 20. századi magyar külpolitikai gondolkodás történetének megírására, ezért kézen fekvőnek tűnt, hogy a majdani monográfia irányában hasznos lehet egy ilyen téma feldolgozása.

Az elgondolást tett követte, s a kivitelezésben most is voltak segítő társak. Közel ugyanazok, akik 2001-ben a fenyvesek ölelte testvéregyetemen dolgoztak-gondolkodtak együtt.

Jelen kötet a Debrecenben, 2006 augusztusában lezajlott tanácskozás előadásainak nyomtatásra előkészített anyagát tartalmazza. Abban a meggyőződésben bocsátjuk útjára, hogy segítséget adhat a mai és holnapi külpolitikai gondolkodás jobbításához is, hiszen aligha lehet kétséges, hogy jelen viszonyaink ismerete aligha képzelhető el a múlt birtoklása nélkül.

A külpolitikai gondolkodás – amely természetesen magában foglalja a pillanatnyi történések reflexióját is, ám a történész ez alkalommal a terjedelemi korlátok között értelemszerűen "csupán" a nagy (döntően a politikai) folyamatok megragadását szeretné elérni^[1] – alapzata mindenkor a történelem, abban a nemzeti múlt elhelyezése, az erre épülő jelen elemzése, a várható jövő firtatása.

Magyar gondolkodásról írunk, ám a kutatás jelen fázisában az főleg a politikai és szellemi elit gondolkodását jelenti. A politikai elit ugyanakkor nem azonos az uralkodó elittel, az előbbibe természetesen az ellenzéki erők nézetei is beletartoznak.

A magyar jelző megszorítás nélküli használatát megengedhetőnek tartjuk, mert a nagy nyilvánosság színpadát élvező elit nézeteiről (is) a szélesebb társadalmi körök nem csupán értesül(het)nek, hanem azt (ilyen-olyan) mértékben befogadják, maguk is képviselőivé-hangoztatóivá válnak.

A szerző tisztában van azzal, hogy írása egyenetlen, hiszen nem egy megírt monográfia alapján készült, hanem – a kötetben foglalt írások egészével – annak majdani megszületését szeretné előmozdítani. Vannak részletesen kimunkált, forrásokkal aládúcolt részei, míg más helyeken csupán a gondolatot veti fel a szerző, fejtegetése esszé-szerű. A műfaji kevertséget tudatosan vállalja, mert azt előre vivőnek gondolja.

A tanulmány szerkezete ennek megfelelően az időrendet csak részben, szerény mértékben követi, e mellett egy-egy témakör szerint rendezett, s azok megfogalmazása közben a szerző bőséggel él a vissza-, illetve előretekintés eszközével.

A magyar külpolitikai gondolkodás 20. századi spáciumának szemügyre vételéhez, az olvasó látóterébe hozásához nélkülözhetetlen a 19. századi előzmények vázlatos áttekintése.

A reformkor nemzedéke "régi dicsőségünk" visszatéréséért küzdött^[2], s közben a Johann Gottfried Herder által megjövendölt, nevével eltéphetetlenül egybefonódott nemzethalál víziója is ott lebegett a szeme előtt. A romantika gyermekei, a túlzások életérzésének átélői voltak, ám a romanticizmus elmúltával is tény maradt, hogy a magyar hazájában lélekszámában is kisebbség. S tény maradt az is, hogy népünket a germán és szláv népek gyűrűje veszi körül. Ezért a magyar (kül)politikai gondolkodás alapkérdése arra irányult, hogy miképpen lehet a Szent István-i birodalmat visszaépíteni. Túl a belpolitikai programon, amely feudalizmus helyett tőkés viszonyokat, polgárosodást akart, a nemzedék nagyjai – minden egymás között dúló küzdelem közepette is – tisztában voltak azzal, hogy a Habsburg-birodalom védelmet jelent a magyarság számára, a magyar polgárosodás, a nemzeti önállóság a Habsburgok jogara alatt képzelhető-képzelendő el. Tudta ezt Kossuth Lajos is, aki 1848. július 11-i nevezetes beszédében felszólította a dinasztiát, hogy tegye át székhelyét Budára.^[3]

Azt ellenben már nem lehet állítani, hogy a nemzetiségekkel történő oly mértékű kiegyezés, amely az országnak a magyar vezető szerep feladásával egybekötött föderalizáláshoz vezet, érdemben felmerült volna. Az 1849. július 18-án, a bukás árnyékában Szegeden elfogadott nemzetiségi törvény ugyan korának élenjáró jogalkotása volt, ám létrehozói Teleki László magányos igazságát – nem csupán Ausztria, de a Szent István-i Magyarország is meghal, ha nem szervezik át föderatív módon a birodalmat – nem osztották.^[4]

Az 1867. évi kiegyezésnek egyik értelme éppen az volt, hogy a Deák Ferenc képviselte politikai elit és a dinasztia (amely mögött természetesen az osztrák politikai-gazdasági elit állt) közötti alku a magyarországi nemzetiségek felett állította vissza a magyar nemzet szupremáciáját. Az ellentmondás feloldhatatlan volt: a következő esztendőben megalkotott újabb nemzetiségi törvény hiába volt a korszak mércéjével mérve progresszív mű, a hazai nemzetiségek öntudatosabbjai azt eleve nem fogadták el. Ők sem fogadták el, mert a közigazgatás kulcspozícióiban lévő keresztény magyar középosztály tagjainak zöme a törvényben rögzített jogokat a magyarságra veszedelmesnek tartotta, ezért végrehajtását – ahol tehette – akadályozta. Amikor pedig a passzív rezisztenciából kilépő nemzetiségi vezetők nyílt, s egyre inkább a határon túli erőkre támaszkodó ellenállásba fogtak, akkor a magyar politika válasza már a magyarosítást erőltető válasz volt.

A korszak külpolitikai történéseit a magyar politikai elit ezen a bázison szemlélte. Külpolitikai gondolkodásunkra erősen rányomta bélyegét a Mohács után elveszett függetlenség hiánya. A függetlenség hiányát a zöm túldramatizálta, s nem mérlegelte a szupranacionális keret nyújtotta biztonsági, gazdasági, kulturális előnyöket. A török elleni harcok jelentősége előtt joggal tisztelgett, ám közben – érthető előzmények alapján, s messze nem egyedülálló módon – sűrű szövésű legendává formálta azt a tévhitet, mely szerint Magyarország volt a kereszténység védőbástyája. E politikai elit – megint csak széles társadalmi körök tudatát szennyezve^[5] – nem volt képes tudomásul venni, hogy sok egyéb bástyája is volt e küzdelemnek.^[6] Azt pedig végképp nem a maga valóságos összefüggésrendszerében rögzítette a nemzeti tudat, hogy e küzdelem egyik legdöntőbb pontján – 1683-ról, Bécs ostromáról van szó – a vezérlő fejedelem csapatai a török oldalán várakoztak bevetésre.^[7]

Ilyen előzmények után az 1867. évi kiegyezés jelentőségét sem méltányolták – nagyon sokan – kellőképpen. Deák Ferenc ugyan megkapta a "haza bölcse" kitüntető minősítést, ám fő művét a politikai elit jelentős hányada (s mögötte az 1848–49. évi szabadságharc káprázatában élő széles társadalmi körök) messze nem tartotta-tartották annak, ami valójában volt.^[8] Történetpolitikai gondolkodásunkban máig nem kellőképpen világos, hogy a dualista korszak magyar választójoga mostoha voltának elsősorban nem az elit antidemokratizmusa, hanem főleg az volt a magyarázata, hogy így kellett-lehetett(?) a dualizmus épületét a romboló kezektől megvédeni. 1874-ben nem csupán azért szűkítik drasztikusan a választópolgárok körét 1848-hoz képest, mert ezzel kerülik el, hogy fegyver kerüljön a nemzetiségek kezébe, de elveszik a választás lehetőségét az Alföld parasztságától is. Attól a parasztságtól, amely a választójog birtokában bizonyosan a 48-asokra, a függetlenségiekre voksol. A választójog szűkítése ezektől a veszedelmektől megmentette a dualizmus épületét, de a politika sáncain belül volt az 1861-es próbatétel elől öngyilkosságba menekült Teleki László utóda, Tisza Kálmán az 1868-ban megfogalmazott veszedelmes bihari pontjaival. E program a delegációk és a közös ügyi minisztériumok intézménye megszüntetése mellett önálló magyar hadsereget, a magyar nemzeti bank és az önálló magyar vámterület létrehozását követelte, tehát minden lényeges pontján a kiegyezést támadta.^[9] Tisza Kálmánban volt annyi bölcsesség, hogy híres pontjait kellő időben "szegre akasztotta", s ezzel nem csupán az 1875-ben létrejött fúzióhoz nyitott utat, de a dualizmus intézményét is – magyar oldalról – másfél évtizedre megerősítette.

A megerősítés nem tudta oldani a hagyományos magyar glóbusz- szemléletet, a politikai közvélemény figyelme nemhogy a világ történéseit, de a Monarchia s azon belül a magyar sorsot befolyásoló fejleményeket sem pásztázza történéseit súlyuknak megfelelően. A pánszlávizmustól való félelem természetesen továbbra is igen erős maradt, Szentpétervár balkáni aspirációi jelentős szerepet játszanak abban, hogy a hetvenes évekre a magyar társadalomban kimondottan szimpátiával övezik a törököket.^[10] A sok forrás táplálta németellenességet jelentősen enyhítette a német forradalommal 1848–1849-ben létezett összhang, az sem volt itthon ismeretlen, hogy a mind befolyásosabbá váló Otto von Bismarck Bécset a magyarokkal való kiegyezésre ösztönözte. A francia-porosz háború idején Ausztriában komoly tábora van a franciák megsegítésének, hogy ekképpen vegyenek revansot Königgrätzért.^[11] Id. Andrássy Gyula – akkoron magyar miniszterelnök – azért is tud érdemben tenni e törekvés elerőtlenítése érdekében, mert maga mögött tudhatja a magyar közvélemény helyeslését. Az 1879-ben létrejött kettős szövetséget a magyar közvélemény támogatta.

E közben itthon a többségnek a világ többnyire még mindig Bécset, a dualista épület átalakításáért vívott küzdelmet jelentette.

A dualizmust a csehek nem kevés elégedetlenséggel, illetve azzal a reménnyel figyelték, hogy azt esetleg trializmussá, Bécs, Budapest, Prága szövetségévé lehet átalakítani. Az eseményeket, a Monarchia szétesését, későbbi korok kisállamiságának sok nyomorúságát ismerő és mérlegelő történész – aki azt is látja, hogy a versailles-i békerendszernek a térség nyertes országai is sok szempontból a kárvallottjaivá váltak – könnyen juthat arra a következtetésre, hogy a trializmus jó megoldás lett volna. A tények ismeretében nem nehéz megállapítani, hogy a prágai törekvéseknek alapvetően a magyar politika volt a fő kerékkötője. Logikailag ebből az következne, hogy a magyar politikusok voltak a ludasak sok minden rosszért, végső soron – amint azt főleg a volt kisantant országaiban, szövetségeseik között ma is sokan állítják – övék (főleg Tisza Istváné) a felelősség az első világháború kirobbanásáért.

A történelem logikája azonban nincs fedésben a formális logika szabályaival. A dualizmus átalakítása trializmussá akkor merül fel először komoly formában, amikor a dualizmus épületén még jóformán meg sem száradt a vakolat. A pánszláv törekvések komoly voltát senki sem kérdőjelezhette meg. Ilyen háttérrel olyan megoldásba, amely akkor számolja fel a magyarság számára kedvező dualizmust, amikor még saját országán belül is számbeli kisebbségben van, miközben a Monarchián belül a szláv elemnek igen jelentős politikai súly jut – a magyar politika nem mehetett bele. A trializmus nem csupán a csehek számára hozott volna nagy előnyt, hanem a horvátoknak is. A dualista berendezkedés nyomán 1868-ban létrejött a magyar-horvát kiegyezés is, amely hozzávetőleg oly előnyös volt a horvátoknak, mint a magyaroknak az előző évben a Béccsel kötött kiegyezés. A horvátok zöme a magyarokhoz hasonlóan elégedetlenkedett, teljes önállóságot akart. A párhuzam jegyében míg a magyar miniszterelnök kiválasztásában a császárnak volt döntő szerepe, addig a horvát bán kiválasztásában a magyar miniszterelnök akarata volt a meghatározó, lévén, hogy az uralkodó a magyar miniszterelnök javaslatára nevezte ki a horvátok első emberét.

Ezt az előnyős pozíciót Budapest nem adhatta fel a bizonytalan, felettébb kiszámíthatatlan jövőért. Hisz a múlt hosszú árnyai sok mindenre rávetültek. Még nagyon eleven éltek azok az idők, amikor Bécs a nemzetiségeket használta fel a magyarokkal szemben. Nem volt titok, hogy osztrák mértékadó körökben is sokszor hallatszottak elégedetlen hangok a dualizmussal szemben, annak okán, hogy az túl előnyös lenne Budapest számára. Ebben a légkörben minden trialista, föderalista átszervezési kísérlet Budapest számára államisága megkérdőjelezésének a rémét idézte fel. Josef Baernreither, az osztrák-német liberálisok egyik vezető személyisége 1915. május 10-i levelében olvashatjuk: "A magyarok mindig attól féltek – és különösen az osztrák konzervatív körök vonatkozásában –, hogy a dualizmust nem ismerik el befejezett ténynek és csak az alkalmat várják, hogy azt egy más képződménnyel helyettesítsék. Remélem, hogy ha a magyarok egyszer megnyugodnak afelől, hogy államiságukat nem akarják kétségessé tenni a magyarországi nemzetiségek útján, akkor levetik bizalmatlanságukat, készségesen megadják a birodalomnak azt, ami a birodalomé."^[12]

Ezek a rémek a századelőn, a Ferenc Ferdinánd nevével fémjelzett kísérletek miatt még elevenebbekké váltak. Hiszen most már nem is arról volt szó, hogy a magyarok egyetértésével történjék az átszervezés, hanem sokkal inkább az akaratuk ellenére történő lépések előkészítése volt napirenden.

A cselekvő ember számára mindig talány lehetőségei korlátainak a pontos meglátása. Az esélyek hol elszalasztódnak, hol a lehetetlen elérését kíséreljük meg. A múltbéli nagyság inkább voluntarizmusra sarkall, a múltbéli kudarc ellenben akkor is béníthat, amikor a pillanatnyi helyzet egyébként cselekvésre adna módot. A múlt (amely minden nép, nemzet esetében sikerek és kudarcok elegye) is magyarázza, a kedélyhullámzásra oly' hajlamos lélek indokolja, a mozgástér határainak mindenkori láthatatlansága még érhetőbbé teszi azt a szerte a világban tapasztalható ellentmondást, amellyel nemzetek kedélye mélység és magasság között hullámzik. Tehát nem csupán a mi eleinkre jellemző a hajdani (vagy az úgy sosem létezett)^[13] nagyság újrateremtésének vágya és a nemzethalál szélsősége közötti hullámzás. Mindenesetre tény, hogy a bukás szélén, az első világháború éveiben az államférfiú Tisza István – aki oly nehéz szívvel, csak kemény viták nyomán adta hozzájárulását a háború megindításához, mert tudta, hogy abból semmiképpen sem lehet a magyar ügy számára jó jövőt formálni – a lengyel függetlenség helyreállítása esetére Bosznia-Hercegovinából akarta Magyarország területét megnövelni.^[14] Az ellentmondás szembeszökő, ám a (kétségtelen: birodalmi tudat táplálta) akaratot nem öncélú imperializmus szülte, megvan a maga kemény logikája: a (várt) új helyzet Magyarországot – ha nem tesz ellene – leértékeli, a területi követelést ezért kellett megfogalmazni.

A magyar külpolitikai gondolkodásról nem/sem lehet érdemben beszélni a birodalmi tudat érintése nélkül. A félreértések elkerülése végett a kifejezés pontos meghatározása szükséges. Birodalmi tudaton azt a gondolkodást, mentalitást értjük, amelyet maga a történelmi múlt alapozott meg, táplált, amely nem csupán az elit, hanem a nemzet széles köreinek a gondolkodását is befolyásolja. A birodalmi tudat tehát nem azonos az elképesztő esetek tárházával, bár kétségtelenül e fantazmagóriák is a birodalmi tudat részét képezik. A birodalmi tudat eltéphetetlenül összekapcsolódott a történetpolitikai gondolkodás széles spektrumával. A történelmi Magyarországon értelemszerűen igen erős, ám a birodalom 1918-ban bekövetkezett bukása után is továbbél. Sok szempontból negatív, visszahúzó örökség, amennyiben gátolja annak tudomásul vételét, hogy a nagyhatalmi lét újjászületése immáron minden alapot nélkülöz. E tudat azonban nem nélkülöz lényeges pozitív vonásokat sem, amennyiben tartást ad a továbbéléshez, méltóságot kölcsönöz a korszak nagyhatalmaival szembeni gerinces viselkedéshez. E tudat adott erőt Bethlen Istvánnak, hogy a roncsországból működő államot generáljon,^[15] e tudat jegyében utasította vissza Gömbös Gyula Adolf Hitlernek a magyarországi németek ügyeibe való beavatkozását,^[16] ez ad tartást Kállay Miklósnak, hogy a zsidókérdés náci mintára elképzelt "megoldását" gerincesen visszautasítsa,^[17] segítette Horthy Miklóst, hogy a Führerrel való tárgyalásain ne úgy viselkedjen, mint ahogy azt a közép-kelet-európai térség nem egy szövetséges/csatlós ország vezetője megtette,^[18] ez adott bátorságot – horribile dictu – Kádár Jánosnak, hogy (ugyancsak egyedülálló módon) kiálljon a bukott Nyikita Szergejevics Hruscsov mellett Leonyid Iljics Brezsnyevvel szemben.^[19]

A birodalmi tudat ezen pozitív tartalmát annál inkább szem előtt kell tartanunk, hogy Trianon óta az ország több alkalommal jutott csatlós sorsra, s az igen nagy mértékben termelte ki a csatlós tudatot. Az egészséges nemzettudatra (amelyet olyan tudatnak gondolunk, amelyet alapvetően a nemzet érdeke mozgat, ám nem a köd, nem a legenda, hanem a nemzetközi erőviszonyok világos ismerete vezérli) a csatlós tudat már régóta nagyobb veszedelmet jelent, mint a birodalmi tudat.

A magyar politikai propagandában – például – hagyománnyá vált az 1848-as tradíció adott aktuálpolitikai célokat szolgáló, s közben a múltat ilyen-olyan mértékben meghamisító felidézése. "Kossuth Lajos azt üzente – 1848, Szálasi Ferenc azt üzente – 1944" hirdették az árpádsávos lobogót és a Kossuth-címeres zászlót együtt ábrázoló nyilas plakátok. A Lúdas Matyi 1948. márciusi ünnepi számában Petőfi Sándor szobra lehajol, hogy átvegye Vorosilov marsalltól a költő verseinek orosz kiadását tartalmazó kötetet az alábbi épületes párbeszéd kíséretében. A marsall: "Az ön költészete 1848-ban gyönyörűen kezdte el a magyar szabadságharcot". Mire a költő: "És az önök hadserege 1945-ben diadalmasan fejezte be azt." 2003. március idusa kapcsán pedig a Népszabadság egyik kolumnistája az iraki háború kapcsán Petőfi Sándor csontjait emlegetve oktatja ki a magyar népet, hogy a világ szabadságával nem törődve csak a saját szabadsága érdekli. "... Hány embert érdekel itt még, hogy mi van a magyar szabadságon túl? S pláne, hogy mi van az európai szabadságon túl? Amióta Magyarországon szólásszabadság van, március 15-én folyvást és kizárólag a magyar szabadság állapotával foglalkozik mindenki. A világé úgyszólván senkit sem érdekel."^[20]

***

A dualista korszak eredményei nagyban erősítették a nagy nép, vezetésre hivatott nemzet vagyunk, birodalmat építünk gondolatkört. Beöthy Zsolt a millennium ismert hangulatában a magyar irodalom századairól készített A magyar irodalom kis tükre c. összefoglalójában oly láttató erővel fogalmazta meg a volgai lovas mitikus erejű figuráját, hogy az ennek a magyar nagyságnak a szimbólumává vált. A nagyság igézetében azért is érdemes volt elmerülni, mert az gyógyír volt a teljes állami függetlenség hiánya okozta – akkoron és majd még nagyon sokáig – begyógyíthatatlan sebre.

A korabeli politikai elit századfordulós, századeleji nemzedéke eltért a kiegyezést létrehozók filozófiájától, zöme nem a dualista struktúra erősítésén, hanem annak leépítésén munkálkodott.^[21] Az önálló magyar államiság legeredményesebb századai az Árpád-házi királyok országlásához kötődnek, amikor az ország fővárosa Székesfehérvárott volt, ahol nagy és híres bazilikát építettek. Ide temetkezett 14 magyar uralkodó – köztük Könyves Kálmán, III. Béla, az Anjou-dinasztiából Károly Róbert és Nagy Lajos, majd a "nemzeti" király, Hunyadi Mátyás is –, ide temették később (földi maradványai áthelyezésekor) Szent Istvánt is. A mindvégig felemásan fogadott kiegyezés évtizedeiben a birodalmi tudat erőforrása lehetett volna a bazilika rekonstrukciója. Feltehetőleg ezért kapott Henszlmann Imre – az MTA támogatásán túl számos közadakozás révén is – lehetőséget arra, hogy három ízben (1862-ben, 1874-ben és 1882-ben) régészeti feltárást végezzen. Munkája nyomán azonban csak romok tárultak fel. E leletekkel a régészeknek és a művészettörténészeknek bő évszázada van mit tenniük, ám egyértelműen világossá vált, hogy sem Aachen sem Saint-Denis sem a Westminster Abbey, de még a prágai Szent Vitus-székesegyház hazai párjának feltalálására nincs remény.^[22] A politika elfordult Székesfehérvártól, de arról az igényről nem tett le, hogy olyan monumentumokat hozzon létre, amelyek a magyarság birodalomépítő erejét dokumentálják a bel- és a külföld számára egyaránt. Így duplázzák meg a budai Várhegyen rövid időn belül a királyi palotát^[23], amelynek valódi funkciót egészen az összeomlásig nem tudnak kölcsönözni, lévén, hogy az uralkodó nem tette át székhelyét Bécsből Budára, s még a nem túl hosszú magyarországi tartózkodásai során is a királyi család, annak tagjai inkább választották a lakályosabb gödöllői barokk palotát, mint a modernizálása ellenére is ódonan ható budai Várat.

A külpolitikai gondolkodás mélyén ott húzódik a kérdés: milyen is a helyünk a világban. A hallatlanul szerteágazó probléma egyik vonulata a magyarság eredetét is magában foglalja, tehát, hogy keleti eredetünkkel együtt (annak ellenére) hogyan helyezkedjünk el a nyugati világban, ami Európát jelenti. A keleti eredet jelen van gondolkodásunkban, de annak tartalma a színvonalas, reálisan gondolkodó ember számára nem lehetett több mint amit Babits Mihály 1939-ben megfogalmazott. "Az ősmagyarok akárhonnan jöttek, bizonyos, hogy mi ma már pontosan itteni nép vagyunk, s életünk színeit nem Kelet vetíti, hanem túlnyomórészt s ezer év óta már ez a Kárpátoktól Adriáig terjedő földkaréj, melyen a magyarság kalandos története lefolyt."^[24]

A kérdés összetettebb voltára vall, hogy más helyütt – konkrétan szólva Prohászka Lajos defetista nemzetkarakterológiájával perlekedve – Babits mégis engedmény tesz a keleti vonások magyarságban való megléte terén. "Ha van keleties vonás a magyarban, ez a lusta, szemlélődő természet az." Név nélkül bírálja Prohászkát, aki azt állítja, hogy – írja Babits – "ezt a tulajdonságunkat nem hoztuk készen magunkkal Európába, hanem itt tanultuk." Aztán amikor a magyar jellemről értekező írásának végéhez közeledik, s teszi mindezt a baljóslatú jövővel viaskodva, akkor megint a keleti gyökérzetben talál kapaszkodni valót: "Egyszóval a magyar lét nem kilátástalan és nem gyümölcstelen ... Külső dolgokban nem sokat bízhatunk ... De a magyar számára hivatás lehet a nem cselekvés is. Ebben még rokonságot tartunk a bölcs és ősnyugalmú Kelettel. Számunkra hivatás lehet az opponálás és passzív rezisztencia, hogy elődeink kedves latin szavaival éljek."^[25]

Mindezzel már arra is utaltunk, hogy a probléma másik vonulata a világ fejlődéséhez való viszonyunk. Akik tájékozottak voltak a külhon dolgaiban, azok ennek okán számos esetben igen nagy pesszimizmust éreztek. Gondolhatunk Széchenyi István önmarcangoló lelki tusáira, a századelőn a polgári radikálisok, a második magyar reformnemzedék hasonló lehangoltságaira. Az 1905-ben fél esztendőt Párizsban töltő Jászi Oszkár csüggedten írja a Huszadik Században: "minden téren csak elkésett és halovány visszhangjai vagyunk a nyugati nagy törekvéseknek, hogy még magyar földről nem került ki eszmeáramlat, mely a világ civilizációját mélyebben érintette volna ..., hogy magyar gondolkodó soha mélyebben bele nem markolt az emberiség lelkébe".^[26]

A szükséges kitekintés, a nemzetközi horizont hiányát lépten nyomon lehet tapasztalni. Még Szekfű Gyula fontos munkáit is, például a Magyar állam életrajzát, nemkülönben a nagy hatású Három nemzedék c. monográfia terjedelműre duzzadt esszét is jellemzi, hogy szinte kizárólag belpolitikai okokkal operál, a nemzetközi körülmények hatásának nyomon követése nagyon csekély.^[27] Zrínyi Miklós még tudta, hogy bármennyire indokolt is a nemesség súlyos bírálata, azért a magyarság romlását mégis alapvetően a török túlerejében, a 16–17. századi Európa nagyhatalmainak érdektelenségében találta meg.^[28] Amikor a felbomlás után szembenéznek a bukás tényével, akkor a válaszok, bármennyire is merőben más, egymással alapvetően perlekedő okokkal operálnak, ám mégis közösek abban, hogy a nemzetközi erőviszonyokat vagy figyelmen kívül hagyják, vagy azok szerepét eltorzítják, félreismerik.

Németh László hatalmas műveltsége birtokában sem törekedett arra, hogy az 1918-bekövetkezett bukáshoz vezető út külpolitikai összetevőit elemezze. Bár azon nézete, mely szerint régi alakjában a Szent István-i Magyarország semmiképpen sem maradhatott fenn, messze kortársai fölé emeli, ám magyarázata csupán belpolitikai: "az engedékenység éppúgy felrobbantotta volna, mint a türelmetlenség."^[29] Jóllehet Németh László igen rossz véleménnyel volt a dualizmus koráról, ezzel az állításával – ha kimondatlanul is – felmenti Deák Ferencet és társait, akik levonván a nemzetiségeknek az 1848–49-es magyar forradalommal és szabadságharccal szemben tanúsított magatartásának tanulságait, felülvizsgálták Bessenyei Györgynek, Széchenyi Istvánnak, Kossuth Lajosnak, tehát, ha úgy tetszik a magyar felvilágosodás és reformkor nagyjainak azon meggyőződését, mely szerint, ha a polgári átalakulás honi keretében a nemzetiségi lakosság is részesülni fog a jogkiterjesztés áldásából, akkor nyelvileg és érzelmileg egyaránt magyarrá válik és nem engedtek az egyetlen politikai nemzet axiómájából.

Ilyesféle engedékenység írmagja sem található az emigrációba kényszerült Jászi Oszkár nézeteiben, sőt nevezetes 1912-es munkájában igen nagy türelmetlenséggel, a nemzetiségi középosztály széttartó törekvéseivel szemben vakon ostorozza a magyar uralkodó osztály nemzetiségpolitikai bűneit, mégis az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását tárgyaló 1929-es nagymonográfiájában az antant szerepét szinte teljes mértékben negligálja, s csupán a nemzetiségi kérdés feszítő erejét állítja reflektorfénybe.^[30]

A nemzetiségi kérdés feszítő szerepét Bethlen István ugyancsak alaposan ismerte. A mind erőteljesebb román irredenta hatására 1912. évi interpellációjával a kormánytól hatékony birtokpolitikai intézkedéseket sürgetett, azt erőteljesebb politikára akarta ösztönözni, közben – ha szó szerint nem is, ám mondanivalója egészével – az 1868. évi nemzetiségi törvényt egyértelműen elhibázottnak mondja. Úgy állítja be a kérdést, mintha a törvénnyel a magyarság engedményt tett volna "az állam egységének rovására" "csak azért, hogy a román nemzetiséget megnyerje a magyar állameszmének."^[31] Bethlen álláspontját lehet bírálni, ám az nem lehet kétséges, hogy a beszéd világosan jelzi: Bethlen István igencsak tisztában volt a közelgő vésszel, s abban a nemzetiségi kérdés nagy jelentőségével. A bukás után azonban nem az elmaradt belpolitikai intézkedéseket emlegeti fel, az összeomlásnak belpolitikai összetevőit nem vizsgálja, s a fentebb említettektől eltérően kizárólag az antant háza táján vizsgálódik. Ez akár szellemi előnnyé is válhatna, ám Bethlen István ott hibázik, hogy eközben nem rajzolja meg a valós nemzetközi dimenziókat, nem firtatja a megerősödött németek szerepét, a Monarchia végzetes meggyengülését, a hatalompolitikai egyensúly összefüggéseit. Mindez mellőzve azért ostorozza az antantot, hogy az – úgymond – hagyta magát a majdani kisantantot alkotó tényezők által félrevezettetni. Máig mérgezi külpolitikai gondolkodásunkat az a legenda, mely szerint Párizsban a nagyok a való tényeket nem ismerve döntöttek. A források arról vallanak, hogy – fájdalom – e legendagyártásnak e formátumos politikusunk is egyik generálója volt.^[32]

A nagyhatású jezsuita páter, Bangha Béla nemzetközi ideológiai keretet vázolva a liberalizmus mostohagyermekének mondott szociáldemokráciát tette meg bűnbaknak. Ismert tényeket mérhetetlenül elferdítve hamisítja meg a forradalmak történetét. A háborút Tisza István Magyarországa vesztette el, a hazaözönlő katonákat a polgári, tulajdonosi rend védelmezése érdekében fegyverezi le a demokratikus forradalom karhatalma. A páter tollán mindez úgy jelenik meg, hogy a szociáldemokrácia "kicsavarta a nemzet kezéből a fegyvert". A Tanácsköztársaság létrejöttében a Fernand Vix nevével fémjelzett szerencsétlen antant jegyzéknek, Károlyi Mihály erélytelenséggel vegyes tájékozatlanságának, Kun Béla és elvtársai tettrekészségének volt döntő szerepe. Az MSzDP évtizedek munkájával nevet szerzett vezetői – Garami Ernő, Buchinger Manó, Weltner Jakab – a hatalomátvétellel nem értettek egyet, emigráltak, az itthon maradtak lényegében eszközeivé váltak a kommunistáknak. Mind e helyett Bangha előadása szerint a szociáldemokrácia "a proletárforradalom vörös tengerébe fullasztotta az ország megmaradt kevés értékét."^[33]

Bibó István mély önismerettel vizsgálja a magyar sorsot a második világháború alatt készített Az európai egyensúlyról és békéről című munkájában, helyesen állapítja meg a történelmi Magyarország felbomlásának szükségszerűségét, találóan bírálja a magyar revizionizmus anakronisztikus érvrendszerét, ám e munkája is bírálandó a történeti folyamatok nem adekvát ábrázolása okán. "Az 1918. évi békecsinálók alapgondolata, hogy ti. Ausztria–Magyarországot fel kell osztani, és a nyelvi határok és önrendelkezési jog alapján nemzeti államokat kell létesíteni, teljesen jó volt" – írja és hozzáfűzi: "Az volt a katasztrófa, hogy a békecsinálók nem követték saját elveiket".^[34] A békecsinálók alapgondolata azonban nem Ausztria–Magyarország felosztása volt, hanem az, hogy a győzteseknek biztos jövőjük legyen, s ennek érdekében Németországot olyan helyzetbe szorítsák, amelyből nem tud kitörni. A Monarchia felosztása ügyében meglehetősen későn, valamikor 1918 nyarán döntöttek. Amiről Bibó ír, az a békeműhöz a nemzeti államokról és a nemzeti önrendelkezésről az antant által készített szép ideológia volt. Ennek az ideológiának az érvényesítésében azért nem voltak következetesek, hogy következetesek lehessenek valódi, nem a Bibó által feltételezett alapgondolatukhoz. Ezen alapgondolatuk jegyében csonkítják meg durván Magyarországot, hogy területileg erős utódállamokat hozzanak létre. Az más dolog, hogy Párizsban rossz békét alkottak, ám nem azért, amit Bibó feltételez, illetve olvasójának sugall.

Abban Bibónak minden bizonnyal igaza van, amit a korszakban divatos határspiritualizálás megalapozatlanságáról fejteget. A spiritualizálásnál minden bizonnyal jobb elgondolás a jó határok megvonása, s Bibó ezt fejtegeti. Ám ebbe az eszmefuttatásba elképesztő módon simul bele a korszellem másik eleme, a lakosságcsere gondolata. Bibó e tévedése is bizonyság arra, hogy a lakosságcsere embertelen, megnyugvást nem hozó gondolata mily kiterjedt gyökérzetet vert a korabeli gondolkodásban. Azon nincs mit csodálkoznunk, hogy – mondjuk – Adolf Hitler ezen idea jegyében a dél-tiroli osztrákokat Auschwitz környékére telepítené az olasz fasizmussal Dél-Tirol miatt folytatott vita kiküszöbölése érdekében,^[35] ám a korszakot ismerő történészt is meglepheti, hogy a mélyen demokrata Bibó István a második bécsi döntés gyengeségét a lakosságcsere elmaradásában látja.^[36] A bosszúállás motívumán túl e széles egyetértés magyarázza a második világháború utáni óriási kitelepítéseket, hogy azután a bekövetkező szörnyűségek, újabb konfliktusok győzzenek meg minden felelősen gondolkodót ezen út járhatatlanságáról.

Bibó e gondolatmenete a történelmi összefüggések jelentős mértékű leegyszerűsítéséről, téves interpretálásáról tanúskodik.^[37] Hiszen a második bécsi döntésnek minden bizonnyal a legnagyobb hibája valójában az volt, hogy arra már a második világháború kirobbanása után került sor, s ennek jegyében – amint arra a tájékozottabb kortársak azonnal felfigyeltek^[38] – a háborús ellenfél Winston Churchill szeptember 5-i beszédében már leszögezte: mint egyoldalú diktátumot a második bécsi döntést Nagy-Britannia nem ismeri el.

És még egy történetietlenség. "A történeti Magyarországnak kíméletes, emberséges és az etnikai szempontokat szigorúan számba vevő felosztása kétségtelenül alkalmas lett volna arra, hogy a magyarokat a történeti Magyarország fenntarthatatlan voltára ráébressze, annál is inkább, mert hamar napvilágra került volna, hogy az elszakított szlovákok, románok, szerbek és horvátok részéről nem mutatkozik semmiféle komoly visszakívánkozás a történeti Magyarországba."^[39] Nem csupán azért említünk történetietlenséget, mert a "mi lett volna, ha" kérdésére ilyen válaszok szoktak születni. Az alternatívában való gondolkodás segíthet a történelem alaposabb megértésében. Nem vitás, hogy kedvezőbb határok esetén a békekötés gyásza nem trianoni feketeségű. Ám a téma már valóban igen alapos feltárása egyértelműen bizonyítja, hogy nagyjából és egészében ennek kellett bekövetkeznie. A bibói gondolatra válaszképpen – ezen túlmenően – utalni kell a létezett hatalom jellegére, természetére, az érdekviszonyok etnikai revízió esetén is elkerülhetetlen sérelmére, az etnikai határ megvonásának súlyos ellentmondásaira, a társadalomlélektani hatások szintén elkerülhetetlen következményeire. Magyarország a Monarchia részeként társnemzetként nagyhatalmi állást élvezett. "Kíméletes" felosztás esetén sem marad ebből meg semmi...

A szerző természetesen tisztában van azzal, hogy az életérzés roppantul nehezen megfogható valami, mégis (mivel reálisan senki nem vonhatja kétségbe, hogy tetteinket igencsak befolyásoló dologról van szó) bízik benne, hogy e tárgyban tett fejtegetései az olvasó számára hasznosak és követhetőek. Konkrét forrásokkal nyilván alátámaszthatatlan fogalom, ám a források tömkelege alapján mégis megfogalmazható. Valahogy úgy, ahogy – mutatis mutandis – Márai Sándor ír 1942-ben az európai kultúráról: "Az európai kultúrát nem a hatemeletes betonházak, nem a repülőterek jelentik, nem is a vízlefolyós klozet. Az európai kultúrát egy lelkiállapot jelenti, mely a keresztény műveltség hagyományaiból szívja erőit. Aki ennek az élményszerű lelkiállapotnak részese, európai."^[40]

A 20. századot a magyarság más és más életérzések között élte meg. Más volt élni a Szent István-i birodalom állampolgáraként, s megint mást jelentett a csonka ország állampolgárának lenni, majd újfent más jelentett a Szovjetunió árnyékában élni, s azon belül is gyakorlatilag merőben más volt Rákosi Mátyás és más volt Kádár János országát lakni. S megint másfajta életérzése van a rendszerváltó, immáron nem öt, hanem hét szomszéd övezte, az EU közössége felé gravitáló Magyarországnak.^[41]

A Szent István-i birodalomban az összes jelzett bizonytalanság ellenére széles körök hangulatát az a meggyőződés, hit hatotta át, hogy az államalapító nagy király alkotta birodalom (amely – íme – a bukott szabadságharc, az önkényuralom majd két évtizede után képes volt újjászületni, s teljes függetlenségének visszaszerzése is csupán idő kérdése) léte örök, az állam felbomlása elképzelhetetlen. Teleki László látomásáról maroknyian tudtak, a magyarság elsöprő többségének világlátását a honfoglalás ezredik^[42] évére celebrált ünnepségek görögtüzes világa, az ebből az alkalomból alkotott létesítmények gazdagsága, modernitása hatotta át. Grünwald Béla írásait többen forgatták, nézeteit nem kevesen ismerték, ám a Régi Magyarország[43] lapjai nem azt üzenték számukra, hogy a nemzetiségek komolyan veszélyeztetik a történelmi Magyarország egységét, hanem azt, hogy ezt az egységet erős kézzel, az asszimiláció eszközével meg lehet és meg is kell óvni.

Még többen ismerték, helyezték el könyves szekrényük polcaira a Szilágyi Sándor szerkesztette, 1895 és 1898 között A magyar nemzet története címmel tíz díszes kötetben megjelent összefoglalást. E mű 13 szerzője ugyan messze volt attól, hogy valódi szintézist alkosson, a világot, benne saját szakmájuk feladatát is igencsak eltérő módon értelmezte, ám abban teljes volt az egység közöttük, hogy a magyar állam mintegy két évtized múlva bekövetkező összeomlását valamennyien elképzelhetetlennek tartották.

A csonka ország állampolgárai a bőrükön tapasztalhatták meg azt, ami nékik vagy eleiknek két évtizede, sőt akár néhány hónapja, akár még néhány hete elképzelhetetlen volt, hiszen a világháború és két forradalom romjain sem látták meg, hogy itt most a kisállamiság korszaka veszi kezdetét. (Hogyan látták volna meg, ha vezetőiknek sem tűnt fel vészes következményeivel együtt – például – az a tény, hogy 1918. november 5-én az Amerikai Egyesült Államok ismét szövetséges hadviselő félként ismerte el a magyar állam integritása szempontjából legveszedelmesebb Romániát. Azt a Romániát, amely 1918 májusában megszegte az 1916-os bukaresti megállapodásban vállalt azon kötelezettségét, mely szerint a Monarchiával nem köt különbékét, ha mégis megteszi, úgy a szerződésben számára kilátásba helyezett előnyökre vonatkozó antant-ígéretek érvényüket vesztik.^[44]) Majd amikor az elképzelhetetlen valósággá vált, akkor az lett elképzelhetetlen, hogy ez a nyomorúság a beláthatatlan ideig tartó jövő legyen. E makacs hit miatt is történik meg mindaz, ami bekövetkezik. Tehát a második világháborúba való sodródásunk, majd az újabb tragédia.

Manapság egyes körökben divat arról beszélni, hogy az 1945-ös bukás nagyobb katasztrófát hozott, mint az 1918-as vég. 19. századi nemzetállami paradigmában minden bizonnyal erről így helyénvaló beszélni. Ám aki tudja, hogy már a 19. század hetvenes éveitől megindul a paradigmaváltás, a gazdasági folyamatok a szupranacionális keretek létrejöttét sürgetik, aki tehát nem csupán nemzetet, hanem társadalmat is lát, aki nem feledi, hogy mily anakronisztikus társadalom volt itt a Duna-medence közepén, aki látja azt az indulatot, amelynek jegyében 1945-ben nem csupán a kommunisták és a szociáldemokraták, hanem sokkal szélesebb, kimondottan polgári körök is a Horthy-rendszernél modernebb Magyarországot akartak, akik nem csupán az ÁVH garázdálkodását látják a Rákosi-rendszer éveiben, azok ilyen – minden bizonnyal indokolatlan – különbségtevést nem tesznek meg.

Az 1938–1941 közötti – igen jelentős – területi változások azután csalfa módon igazolni látszanak azok igazságát, akik a trianoni döntést rövid időn belül megsemmisíthetőnek gondolták. És akik így gondolkodtak, nagyon sokan voltak. Mert még az uralkodó elit reálisabban gondolkodó része is így vélekedett. Különben Bethlen István nem beszélt volna a "trianoni farsang tréfájá"-ról, különben ugyanő nem gondolta volna már 1926-ban, hogy eljött a nagy változás ideje.^[45] Így gondolkodtak nagyon sokan, mert az elitnek nem volt bátorsága szembe nézni azzal a ténnyel, amit Teleki László már 1849-ben meglátott, mert önmagukat is becsapták azzal, hogy a forradalmak okozták a bukást. Valójában a forradalmak éppen a bukás talaján győzedelmeskedhettek, az első, a polgári demokratikus még kifejezetten azért, mert akkoron a volt uralkodó osztályok is úgy vélték, hogy a forradalom vezetőibe kell kapaszkodniuk, ők fogják a történelmi határokat megvédeni, ezért ír még 1918. december végén is Apponyi Albert Károly Mihálynak az új világ mellett kiálló levelet. "Nem akarnék félreértetni; reakcióról, a régi rendszerhez való visszafordulásról szó sem lehet. Benne vagyunk a nagy szociális világforradalomban, ami nálunk történik, csak ennek a világprocesszusnak egy helyi részlete... épp azért, mert világmozgalomról van szó, nem lehetnek a tempóban túlságosan nagy eltérések; ... aki nagyon előretör, éppúgy bizalmatlanságot ébreszt maga iránt, mint aki nagyon elmarad."^[46]

Az ellenforradalmi rendszer exponensei és támaszai képtelen voltak tudomásul venni, hogy Londonban és Párizsban Berlin volt a döntő szempont, s ott úgy látták, a dualista Monarchia (s benne Magyarország) már nem képes azt az egyensúlyozó szerepet betölteni, amely miatt oly sokáig kedvezményezték. Komolyan gondolták, hogy csak ellenforradalmárnak, antibolsevistának kell lenni, s a jutalom nem maradhat el, Aztán amikor az mégis elmaradt, akkor megharagudtak a világra, főleg az angolokra, hogy azok a világ dolgait nem a magyar sérelmeken és "érdemeken", hanem saját maguk érdekein át szemlélik.^[47] A "kívánság-gondolkodás" szabta meg mentalitásukat, mert érdekeik ebbe az irányba vitték őket. És nem utolsó sorban így gondolkodtak, mert az oktatás, a szellemi élet szinte egésze, a tömegtájékoztatás széles spektruma sulykolta a társadalomba, hogy "Nem, nem, soha."^[48]

A két háború közötti korszakot a nagyfokú bizonytalanság, az átmenetiség érzése hatotta át. Akik az állami függetlenséget tartották a legnagyobb értéknek, azok most örvendhettek, ám boldogságukba nagyon sok üröm vegyült. Joggal kesereghettek azon, hogy nagyon korlátozott függetlenség jutott hazájuknak. Nem volt szabad az állampolgárokat katonának besorozni, a minimálisnál is kevesebb védelem céljából 35 ezer fős zsoldos hadsereget engedélyeztek. Mivel a környező kisantant fegyveres ereje ennek a tizenöt-húszszorosa volt, ezért a katonai védekezésnek gyakorlatilag nem volt esélye. Nem csupán az ország gazdasági nyomora, ez a tény is belejátszhatott abba, hogy az ország vezetése sokáig a 35 ezres keretet sem töltötte ki.

A függetlenség hívei azért sem voltak boldogok, mert azt kellett látniuk, hogy honfitársaik közül sokan nem voltak elragadtatva ettől a függetlenségtől. Ők a nagymagyar út korabeli képviselői voltak. Már régen megszokták, hogy e honban azokat, akik nem kurucként, hanem labancként küzdenek az ország boldogulásáért, előszeretettel hazaárulónak nevezik.^[49]

E bölcs és körültekintő vélekedés elterjesztésében kiemelkedő szerepet vívott ki magának a nagy tekintélyű Századok című folyóirat első szerkesztője, Thaly Kálmán, aki 1873 és 1889 között tíz kötetben adta ki a Rákóczi szabadságharc dokumentumait azzal az üzenettel, hogy a fejedelem törekvései nem a mostoha nemzetközi viszonyok, a szabadságharc belső társadalmi-gazdasági gyengeségein, hanem kizárólag a hazaáruló labancok üzelmein futottak jégre. Thaly Kálmán historiográfiai megítélését minden bizonnyal erősen befolyásolja, hogy törekvései sikere érdekében nem riadt vissza forrásainak meghamisításától, sőt néhányat maga állított elő.^[50] Ennél azonban minden bizonnyal jelentősebb az a tény, hogy annak idején a függetlenségi politika országgyűlési képviselői mandátummal segítette és honorálta Thaly nézeteinek a terjesztését, sok évtizeddel később, az 1945 utáni új világban a szabadságharc centenáriumán Andics Erzsébet, a Magyar Történelmi Társulat elnöke az új történetírást név szerint Thaly Kálmán nyomdokain akarta kibontakoztatni.^[51] S mivel a történelemhamisításra, a manipulálásra a legitimációs kényszerben szenvedő politikának mindenkor szüksége van, ezért nem kell csodálkozni azon, hogy a szovjet tankok segítségével berendezkedő Kádár-rendszer miért csináltatja meg a Tenkes kapitánya c. máig népszerű történelmi giccset.^[52]

A húszas évek labancai – Habsburg-hűségükön megmaradva – IV. Károly visszatérési kísérletei sikereinek szurkoltak, maroknyian közülük tevékenyen küzdöttek e törekvések sikeréért.^[53] Ezeket a legitimistákat azonban – labanc elődeikkel ellentétben – döntően nem a nemzetközi horizont kémlelése, hanem sokkal inkább érzelmeik, a berendezkedő Horthy-rendszer polgári szabadságjogokat sokszor sértő, korlátozó gyakorlatának az elutasítása vezette, miközben az adott helyzetben azok mérlegeltek helyesen, akik tudták, hogy a kormányzó hatalmának megőrzése szolgálja az ország érdekét. A legitimisták nem akarták tudomásul venni, hogy a francia nagyhatalom és a kisantant között szoros kapcsolat hosszabb távra megbonthatatlan, London pedig úgy látta, hogy hagyományos egyensúlypolitikai koncepcióját a kisantanttal és nem a Monarchia valamiféle feltámasztásával érheti el. (A legitimistáknak természetesen igazuk volt abban, hogy a térség számára a nagy gazdasági egység visszaállítása lenne előnyös, ám hosszú időre a politika szempontjai döntötték el a kérdést.)

Gömbös Gyula és társai ugyan szomorkodtak a magyar nemzeti érzés ezen – úgymond – betegségén, ám a magyar külpolitika mégis Gömbös Gyula 1932–1936 közötti miniszterelnöksége időszakában indul el azon az úton, amely (sok ellentmondáson, kitérőn, a németekkel való kemény vitákon át) elvezetett a második világháborúba a németek oldalán történő belépéshez, majd a bukáshoz. Ez az eset is jól dokumentálja, hogy önmagában az eszmék történelemformáló szerepe igen-igen korlátozott. Ezért az eszmék steril rekonstruálásának a jelentősége is korlátozott. Az autentikus eszmetörténet csakis a történelmi totalitásban elhelyezve képzelhető el.

A szovjet korszakot 1956 esztendeje vágja ketté, e két nagy szakasz pedig kisebb szakaszokra bontható. A külpolitikai gondolkodás szempontjából e két időszak között feltehetőleg az a nagy különbség, hogy míg 1956-ig nagyon sokan – teljesen tévesen – abban reménykedtek, Moszkva uralmától az USA segítségével meg lehet szabadulni, addig 1956 magyar forradalmának és szabadságharcának a bukása széles körök számára világossá tette, hogy beláthatatlanul hosszú időre mégis be kell rendezkedni a szovjet világra. 1945 után Szekfű Gyula szűk körben új hódoltság beköszöntéről beszélt,^[54] opportunizmusa ellenben óvta attól, hogy felismerését szélesebb körökkel megossza. Ő is azon kevesek közé tartozott, akik tudták, illetve megtudták^[55], hogy a magyar társadalom makacs hite, mely szerint a térség^[56], s benne hazánk az Amerikai Egyesült Államok segítségével megszabadulhat a szovjet uralomtól, az bizony illúzió. Szekfű Gyula hazánk moszkvai nagyköveti posztját vállalta el, majd két évvel később – szinte antitéziseként az 1920-ban publikált Három nemzedéknek – megírja a Forradalom után c. munkáját. Tettét a keresztény középosztály megbotránkozással vegyes utálattal fogadja, könyvének megállapításait azonban lassan – főleg 1956 után – széles körök elsajátítják.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc azért lehetett világra szóló bátor tett, mert a magyarságban feltámadt a 17. századi önmaga, amikor folytonos kézi harc edzette. Németh László írja egy helyütt, hogy a magyarság e században "folytonos kéziharcban megedzett ... típus" volt.^[57] Az 1848–1849-es szabadságharc bukása, majd a kiegyezés nagy sikere bizonyosan döntő módon szelídítette, békítette a magyarságot, azt a belátást fogadtatta el vele, hogy kompromisszumokkal többre lehet jutni. Ennek ellene mondhat a ricsajos függetlenségi retorika, s az a tény, hogy a századelőre a dualista berendezkedés híveinek a tábora a századelőre elkeskenyedett. E zajt – vélelmünk szerint – a politikai elit vaksága idézte elő, ám mögötte ott van már széles körök békére hajló mentalitása. 1918–1919 forradalmainak története nem üzenhet mást a józanul mérlegelő számára, mint azt, hogy a századelő magyarsága leginkább társadalmi berendezkedésének jobbításával van elfoglalva. Értelmetlen dolog Károlyi Mihályt oly mitikus nagysággá tenni, aki a trianoni végzet ellen készülődő magyarságot fogja vissza. Ilyen magyarság ugyanis 1918-ban nem volt.

A történelmi arzenálban tehát 1956-ban ott húzódott a folytonos kézi harcban megedzettség. E harci kedv már nem a határok megváltoztatásáért támadt fel, hanem a szolgaság lerázásáért, a nemzeti függetlenségért és egy emberibb társadalomért, amin akkor egészen bizonyosan nem kapitalista restaurációt értett a társadalom többsége, amely nagyon elégedett volt azzal, hogy megszabadulhatott a polgárosult vonások terén oly gyenge 1945 előtti hazai kapitalista berendezkedéstől. Az ország népe – a megtorlást megszenvedve s egyben a rendszernek a Rákosi-érától való minőségi különbségét értékelve, valamint messze nem utolsó sorban tudomásul véve, hogy Jalta szelleme továbbra is a világrendet, nemzetközi kapcsolatokat reguláló valóság – kiegyezést köt a fennálló hatalommal. A hatvanas évek közepére széles társadalmi körök veszik tudomásul az új kiegyezést. Ennek a két kiegyezésnek pedig az egész magyar mentalitást igen erőteljesen befolyásoló – s majd az 1989-es rendszerváltásban is megmutatkozó, az utána következő időket is szaturáló – hatása van.

Többek szerint a század utolsó évtizede már nem része a sok szempontból szörnyű 20. századnak, inkább nyitánya a 21-diknek. Van ennek a felfogásnak bizonyos alapja, ám legalább annyi érvet lehetne felsorolni azon nézet igazolására, mely szerint napjaink sok vonásában a 20. század valósága él tovább. Kétségtelen tény, hogy az annus mirabilis után új korszak kezdődött, Magyarországnak is lehetősége adódott, hogy ismét Európához – s rajta keresztül az atlanti világhoz – kösse a sorsát. Az új korszak gondolkodásának meghatározó elemévé válik az egész magyarságban, tehát a kulturális nemzetben való gondolkodás, másképpen szólva az állami politika rangjára emelkedik a határon túli magyarsággal való törődés, s továbbra is jellemző a nemzetközi erőviszonyok valós összetevőinek nem kellő mélységű ismerete.

Az előbbit taglalva: az egymást váltó kormányok gyakorlatában e téren is nem csekély különbségek figyelhetőek meg, az egyes pártok között e téren is számos esetben gyilkos viták zajlottak, zajlanak – s mindennek kapcsán csak a történelmi előzményekben járatlan szemlélőt lepte meg a hazaárulózás retorikájának ismételt megjelenése, ám mindez az alaptényen, ti. hogy míg a szocialista korszakban az állami politika lényegében közömbös volt a határon túli magyarság sorsa iránt, addig most minden különbség ellenére egyik kormány sem tagadja, hogy felelőssége van azokért a magyarokért, akik nem tehetnek róla, hogy 1920-ban a történelem elsodorta fejük felül a fedelet.

Lényegében – írtuk. Hiszen a pergő évek során maga az állami politika is változik. Kádár János és Münnich Ferenc 1958-as romániai, illetve csehszlovákai útján – a kapott segítségért cserében – látványosan magára hagyja az ottani magyarságot. Beszédeikben dicsérték az adott ország nemzetiségi politikáját, a magyar kisebbséget felszólították, hogy jó állampolgárai legyenek az adott országnak. E látogatások magyar szempontból egyértelműen negatív eredménye, hogy Kolozsvárott megszüntetik a magyar nyelvű, önálló Bolyai egyetemet, Csehszlovákiában pedig a magyarság érdekeire károsan rajzolják át a közigazgatási határokat.^[58] Ezt később nem ismétlik meg. A hozzáférhetővé vált források fényében ma már tudható, hogy e témában (zárt ajtók mögött) a rendszeren belül szinte a kezdetektől voltak viták^[59], majd idővel (e viták hatására is, valamint a valamelyest megnyíló mozgásteret kihasználva) érdemben igyekeznek tenni a kisebbségi magyarságért. Ezek ugyan nem vezettek el a kultúrnemzet-politikai koncepcióhoz, ám a szellemi élet megteszi a maga lépéseit – elsősorban Illyés Gyula és a népi írók írásairól, illetve a Magyar Tudományos Akadémiának a határon túli magyar tudományosságot segíteni akaró szándékáról van szó^[60] –, s mindezek a későbbi fordulatot segítik.

Az említett gyengeségekről a terjedelemi korlátok között csupán annyit, nem csupán a társadalom széles körei, hanem a politikai elit túlnyomó hányada is osztozott abban az illúzióban, hogy a NATO-, illetve EU-tagság igen gyorsan elérhető lesz.

A meghatározottságok felismerése-átélése tehát sokszor (messze) elmaradt a szükségestől, ám ahol megvolt, ott bizonyosan mély történelmi gyökérzetből táplálkozott-táplálkozik. Végrendeletében Bethlen Gábor azt tanácsolja hazájának, hogy "valamíg egyéb nem lehet benne, a török nemzettel való egyességet szenvedhető károkkal is megtartsák, tőle el ne szakadjanak, hanem minden úton-módon kedvét keressék."^[61] A vilmosi Németországtól elszenvedhető károkkal Tisza István is tisztában volt, mégis hozzájárulását adta a nagy háborúba történő belépéshez, mert nagyobbnak tartotta az orosz veszedelmet, mert attól tartott, hogy a háborúban Románia nem tartja meg szövetségesi hűségét, mert döntően Berlintől várta a majdani román támadással szembeni támaszt.

A hitleri Németországtól is tartott – ha nem is oly szélsőséges módon, mint a dachaui koncentrációs táborlakást vizionáló Teleki Pál^[62] – a magyar politikai elit tájékozottabb része^[63], ám a területi revízió igézetétől nem szabadulhatván nem látott más lehetőséget. Ha arra gondolunk, hogy az ország 1944. március 19-én bekövetkezett megszállása után szinte azonnal mily széles körben tartóztatták le, ejtették fogságba, hurcolták koncentrációs táborba a németek a németellenes tevékenységükről ismert, sokszor kimondottan jobboldali személyeket is,^[64] akkor megalapozottan feltételezhető, hogy Telekit csak halála mentette meg ettől a sorstól. A szó legszélesebb értelmében vett baloldal természetesen igencsak tartott a náci Németországtól, bár illúziók itt is bőven termettek. Főleg azok, akik ellenségesen álltak szemben a bolsevizmussal, azok körében éltek remények, hogy igazából a náci Németország és a sztálinista Szovjetunió összecsapása következik be, s e gigászi küzdelemben majd mindkét nagyhatalom belerokkan, következőleg mindkettőt sikerül túlélni. A szélsőjobb zöme gyakorlatilag teljesen vak volt a náci veszedelemmel szemben. Hungarocentrizmus és a világnézeti rokonság elegyeként Hitlerben a Szent István-i Magyarország majdani feltámasztóját látták. Például az Anschluss bekövetkezte után köreikben sokan meg voltak győződve arról, hogy a Führer most vissza fogja adni Magyarországnak Burgenlandot, s mivel a várt ajándék nem érkezett meg, ezért sor beadvánnyal iparkodtak Hitler e cselekedet megtételére felhívni.^[65]

Gömbös Gyula kiáll az osztrák függetlenség mellett, s bár Berlin támogatásának megőrzése miatt nem fogadja el Mussolini Róma–Budapest–Bécs között politikai blokkot szorgalmazó ajánlatát, az un. római jegyzőkönyvek 1934 februárjában és májusában kompromisszumot tükröznek, ám olyan Berlin–Róma–Budapest–Bécs együttműködésért küzd, amely alkalmas lenne (hite szerint) a német szövetségben megbúvó veszedelem elhárítására.

Az ország népét kollektíve fasisztának tartó Rákosi Mátyás számára nem volt kérdéses a moszkvai akarat előtti maradéktalan meghajlás, s a lényeget tekintve Kádár János számára sem létezett e tekintetben alternatíva. Mégis, rendszerének megerősödésével párhuzamosan, kemény eszmei korlátokon belül (idővel gondolkodását is módosítva) – a hetvenes évektől a nyugati hatalmak által is elismert^[66] – önállóságot vívott ki.

A harmadik út keresése a magyar külpolitikát a 20. században sem jellemezte, ám szélesebb körben, a gondolatok szerte csapongó világában a harmadik útról való gondolkodás (messzi előzményeket folytatva) jelen van. A "szenvedhető károk" – amint azt végrendeletében Bethlen Gábor nagy láttató erővel megfogalmazta – mind a kuruc út, mind a labanc út szegélyén oly tetemesek voltak, hogy a két pogány közt egy hazáért programját már Bornemisza Péter, a 16. század második felében megfogalmazta, majd ugyanez az érzés és gondolat a kuruc énekek világában is testet öltött.

A népi írók mozgalma képviselte a legmarkánsabban a két háború között a harmadik út gondolatát. Történelmi tapasztalat, hogy nincs harmadik út, arról leginkább azok szoktak eszmélkedni, akik a hatalom materiális eszközei közül egyikkel sem rendelkeznek, a történelem vájta utakat a mentüket szegélyező szörnyűségek okán elutasítják, felfogásuknak tollal adnak hangot. Nézeteikben morálisan sok igazság van, elemzéseikben nem kevés történelmi részigazság is lakozik, ám ami koncepcióvá össze szokott állni, az eddig még soha nem vált maradandó társadalomalakító gyakorlattá.

A népi írók táborában legtöbbet Németh László foglalkozott külpolitikai kérdésekkel, felfogása jelentős mértékben Szabó Dezső nézeteiből táplálkozott. Németh László természetesen e téren sem volt Szabó Dezső epigonja, tehát Szabó Dezső nézeteit finomította, árnyalta, ha úgy tetszik – továbbfejlesztette. A népi írók külpolitikai nézeteinek alapzata – az egyetlen Erdei Ferenc kivételével – az 1867. évi kiegyezés elutasítása.^[67] Erdei Ferenc különállása abból sarjadt, hogy ő – az egész mozgalmon belül egyetlenként – tudományosan gondolkodott, a társadalmat a szociológus szemével vizsgálta. Higgadt szociológus pedig nem lehetett vak a magyar társadalom dualizmuson belüli hatalmas gazdasági-társadalmi előre lépésének tényei iránt.

Szabó Dezső szerint "a Monarchia egységébe belefojtogatott népek önálló egyéni fejlődését az élet minden terén visszaszorította az uralkodó germán akarat. Ezek a népek a magyarságot a germán uralom porkolábjainak tekintették, ki a neki dobott kulduskoncért segít elnyomni az ők szabad fejlődését az önálló történelmi lét, a jövő felé. Ez aztán egy egyetemes gyűlölet állandó felgyűlését jelentette a magyarság ellen, mely a történelem legelső földrengésével a magyarság végzete lett. Hiszen a magyarság önérdeke éppen az lett volna, hogy megkeresve a megegyezés módját a Monarchia többi elnyomott népeivel: velük együtt küzdjön az elnyomó hatalom ellen."^[68]

E gondolatmenet tipikus példája a történelem elnyomottak oldaláról való szemléletének, miközben azt a negyvennyolcas romantika is átszövi. Hiszen nem kétséges, hogy a bakaruhába bujtatott magyar parasztfiú valóban eleme volt a Monarchia elnyomó gépezetének. A magyar nép angyalbőrbe bujtatott gyermeke is oka volt a magyarság elleni egyetemes gyűlölet állandó felgyűlésének. Ám a magyarság nem a germán uralom porkolábja volt, s nem is tekintették annak. A közigazgatási, bírói, oktatási, rendfenntartó, védelmi stb. gépezetben kenyerüket kereső magyarok, magyar állampolgárok – akik számos esetben nem is magyar ajkúak, hanem "csupán" a Szent István-i birodalom nem magyar ajkú állampolgárai – nem a germán uralom porkolábjai voltak, hanem a magyar állam (és az egész Monarchia) hatalmának védelmezői. Germán uralomról egyébként is tévesen értekezett Szabó Dezső, hiszen ha a dualista korszakban még nem is létezik osztrák nemzettudat^[69], ám a germánságot ekkor már egyre inkább az a vilmosi Németország (és nem a Habsburgok Bécse) testesíti meg, amelyet az érdekek és ellenérdekek szövevénye kapcsolt a Habsburgok birodalmához, illetve választotta el attól.

A kulduskonc emlegetése a nagy sámán sok olvasójának bizonyára a szívébe markolt, és elfedte előttük azt a valóságot, amelynek jegyében a kiegyezés révén "a magyar politikai vezető rétegek...a nemzeti önállóságnak jóval nagyobb mértékét, az ország hiánytalanabb egészét és a gazdasági felzárkózásnak több lehetőségét kapták kezükbe, mint amilyennel Magyarország Mohács óta bármikor rendelkezett."^[70] A történelmi adottságok folytán a "konc" természetesen első sorban a magyar politikai vezető rétegeket illette, de abból bizony jutottak morzsák a nép gyermekeinek is. "Hol lehet altiszt, azt kutatja – mondja erről keserűen József Attila –, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia." Való igaz: "a magyarság önérdeke ... az lett volna, hogy megkeresve a megegyezés módját a Monarchia többi elnyomott népeivel: velük együtt küzdjön az elnyomó hatalom ellen". Ehhez azonban paradigmaváltásra, nyersebben fogalmazva minden fennálló rendszert elsöprő forradalomra lett volna szükség. 1848 európai forradalmai azonban már régen elbuktak, a magyarság vezetője az a nemesség volt, amely Deák Ferencnek, Andrássy Gyulának adott opciót arra, hogy a fennálló nemzetközi viszonyok közepette – amelyről, sajnos, sem Szabó Dezsőnek sem Németh László sem a többi népi írónak gyakorlatilag szavuk sincsen – találja meg a Magyarország számára az optimumot. És ők – bár Kossuth Lajos kívülről más véleményen volt, a kiegyezés történelmi helyéről folytatott vita a mai napig nem jutott konszenzusra, az, feltehetőleg, a beláthatatlan jövőben is folytatódni fog^[71] – azt meg is találták.^[72]

Az 1938-ban indult Magyar Nemzet c. lap hasábjain Szabó Zoltán fejti ki a háború éveiben a Két pogány közt egy hazáért jelszó alatt a szellemi honvédelem programját. Szabó Zoltán – és mögötte nagyon sokan – mind a bolsevizmust mind a nácizmust elutasították, az adott helyzetben kiállásai, írásai azonban egyértelműen a német behatolás megakadályozásra, az egyoldalúan németbarát külpolitika elutasítására irányultak.^[73]

A németséggel és az oroszsággal való szembenállás a 20. században úgy alakult, hogy az oroszellenesség az egész században megmaradt, ellenben a németellenesség sokat oldódott. Az orosz- és a szovjetellenesség bármennyire is összefonódott, a különbségtevés több esetben mégis megtehető. Például bizonyos, hogy amikor Teleki Pál miniszterelnök 1939–1940-ben elképzelhetetlennek tartotta – Erdély kérdésében! – a Moszkvával történő együttműködést, akkor az alapvetően a bolsevizmussal való kooperáció elhárítását jelentette. Arra nincs válasz, hogy mit tett volna Bethlen István Teleki Pál helyében. Az a Bethlen István, aki 1924-ben a diplomáciai kapcsolatok felvételét a parafálás szintjéig tudta elvinni, ám tettét nem vihette végig, mert kezét a belpolitikai erők (élükön Horthy Miklós kormányzóval) lefogják.

A források bizonyítják, hogy Bethlen a szovjet rendszert esetlegesnek, átmenetinek tartotta. 1924-ben a bolsevik rendszer mögött csupán néhány esztendő volt, annak is majd a felét a véres polgárháborús időszak töltötte ki. A sztálinizmus pedig még a jövőé. Azt is tudjuk, hogy Bethlen még 1940-ben is úgy nézett Moszkvára, mint amelynek politikáját a cárizmus külpolitikája befolyásolja erősen.^[74] Tehát lehet, hogy Bethlen 1939–1940-ben is kellőképpen rugalmas, ám évtizede már nem ő áll a kormányrúdnál.

Az is bizonyos, hogy amikor 1943–1944-ben az angolszász hatalmak minden unszolása ellenére sem hajlandó Kállay Miklós miniszterelnök béketárgyalási szándékkal Moszkvához fordulni, akkor az elsősorban nem az oroszfóbiának, hanem annak a mély félelemnek a következménye, hogy ezzel a lépéssel maguk nyitnak ajtót hazánkban a polgári világ felszámolásának, a bolsevizálódásnak.^[75] Az 1956-os forradalom és szabadságharc sokszor skandált jelszava – Ruszkik haza! – azonban egyértelműen jelzi, hogy a felkelők nagyon is tisztában voltak vele: az országot elnyomó birodalom leglényegesebb hordozói az oroszok. Amikor Kádár János gyűlölt hatalmát belpolitikai eszközökkel, engedmények nyújtásával (is) igyekszik legitimálni, akkor egyik intézkedéseként az orosz nyelvet mint kötelező tárgyat megszünteti. Ez megint az oroszellenesség mélységére utal, mint ahogy ugyanezt üzeni a rendszerváltás története is, amikor még az átmeneti Németh-kormány művelődésügyi minisztere ismétli meg Kádár János említett cselekedetét. Az 1990. évi választások híres "távárisi konyec" plakátja is csak formailag a szovjetellenesség dokumentációja, valójában az orosz nemzeti érzékenységet találta telibe. A felgyűlt keserűségek alapján teljesen indokoltan, a politikai-diplomáciai bölcsesség aspektusából bizonyosan nagyon szerencsétlenül. És ugyancsak az oroszellenesség a motorja a keleti piacok feladásának, amely akkor is folytatódik, amikor már a Szovjetunió helyét lényegében Oroszország foglalja el. Az az érv, mely szerint azért kellett az orosz piacot feladni, hogy a magyar ipar és mezőgazdaság a nyugati piacgazdaság magasabb követelményével való szembesülés révén modernizálódjék, a tények tükrében, a hatalmas visszaesések láttán nem meggyőző.

***

A németellenesség tehát korszakunkban (ha tovább is él, a második világháború alatt joggal fellángol, majd a kitelepítések keménységében is igencsak megmutatkozik) messze nem oly éles, mint korábbi századokban. Ebben az 1867-es kiegyezés sikerességének, majd a németségnél is nagyobb veszedelmek megjelenésének volt szerepe. Frangepán Ferenc kalocsai érsek Ferdinánd királyhoz 1537-ben írott levelében azt állítja, hogy a magyarság inkább kiteszi magát "a legnagyobb veszedelemnek, a török hatalmának, mintsem akarata ellenére német igába hajtsa a nyakát."^[76] A konkrét helyzet elemzése adhat csak választ arra, hogy sorai papírra vetésekor a főpapot milyen szempontok vezérelték, mindenesetre tény, hogy a magyarság (pontosabban vezetői) jelentős része igenis kitette a nemzetet a német veszedelemnek, hogy "a legnagyobb veszedelmet", a török hatalmát ne kelljen elszenvednie. A "német iga" a másik, a kuruc tábor szóhasználatát tükrözi, s annak valóságtartalma a sugalltnál jóval összetettebb volt, egészen bizonyosan magában foglalta a Habsburg-adminisztrációnak az ország modernizálását is akaró törekvését is.^[77] Ugyanakkor tény, hogy – például – a Habsburg-párti Pázmány Péter is elbúsult pillanataiban kilátástalannak látta nemzete sorsát, ezért fogalmazza meg nemzete helyzetének jellemzéseként "az küszöb és ajtó között lévő ujj"-metaforáját.^[78]

Aki így gondolkodott, az úgy érezte: nincs mozgástér, helyzetünk kilátástalan. Életműve mégis arra bizonyság, hogy ily' hangulatai közepette is a Habsburg jogar alatti sorsot tartotta nemzete számára a reálisan választhatónak, s energikusan küzdött annak sikeréért. És az is tény, hogy Pázmány Péter mind e közben Bethlen Gáborral is levelezett, s leírt soraik mutatják: a labanc, illetve kuruc utat járó két politikus – sok más kortársához hasonlóan – tisztelte a másik igazságát. Bethlen tudta, hogy Erdély a királyi Magyarország nélkül a szultán egyik tartományává válna, Pázmány pedig azt ismerte el, hogy a királyi Magyarország a fejedelemség nélkül az osztrák örökös tartományok pozíciójába kerülne.^[79]

Mentalitásával Pázmány Péter akkoron egyáltalán nem állt egyedül. "Erdélyi és magyarországi – írja Benda Kálmán 1937-ben – egyformán érzik egymásrautaltságukat, mindig is érezték. Kovacsóczi kancellár már 1594-ben megmondta Báthori Zsigmondnak, »csak addig marad Erdély meg, míg Magyarország lészen előtte, azután ki tarthat meg bennünket, ki szánhat meg, ha elvész a mi vérünk.« ... Esterházy Miklós, ki soha egy pillanatra nem tud a fejedelmek törökbarát politikájával egyetérteni, s látszólag tűzön-vízen át ellensége Erdélynek és romlására tör, elmondja Lippai prímásnak: »írtam az erdélyi fejedelemnek, hogy vigyázzon magára, mert sok okokból oda láttaik a török nézni.«"^[80]

A pánszláv és a pángermán tenger láttán reformkor gondolkodói gyakran szintén azt érezték, hogy nincsen mozgástér. A dualista korszak sikerei nagyban feledtetik ezt az érzést, vannak pillanatok, amikor a hangulatot sokkal inkább a másik véglet jellemzi. Ezért van az, hogy az 1878-as berlini kongresszusról győztesen hazatérő Andrássy Gyulát nem az elismerés, hanem a macskajaj hangjai fogadják.

Friedrich Naumann 1915-ben publikált Közép-Európa-terve a szerző szándéka szerint úgy akarta a társadalmi-gazdasági fejlődés követelte előrelépést megvalósítani, hogy az integráció ne sértse az egyes nemzetállamok érdekeit, a magyar közvélemény ellenben abban mégis azonnal veszedelmet gyanított és szinte egésze azt elutasította. Az ipari körök félelme érthető volt, ám az ellenzőkhöz az agráriusok is kapcsolódtak. Gratz Gusztáv, aki korántsem volt a nemzeti keretekbe zárkózó nacionalizmus képviselője, s ekkor a GYOSZ ügyvezető igazgatói állását töltötte be, az állásától elvárható lojalitáson túli harciassággal fordult a terv ellen. Tisza István is a terv mögötti német terjeszkedési szándékra reflektált – egyébként nem éppen alaptalanul, hiszen Naumann szándékától függetlenül maga a terv mögött ugrásra készen álltak a pángermán körök, s azt leginkább azért támogatták, mert trójai falónak gondolták. Jászi Oszkár ellenben – doktrinerségének megfelelően – kezdetben lelkesedett német eszmetársa elgondolásáért.^[81]

A németellenesség a két háború között a kuruc mentalitás révén él tovább. A diaszpórában élő, sokszor már asszimilálódott németség iránti völkisch érdeklődés (amely a hitleri Németország előtt is érezhető volt) annak komoly táptalajt adott. Szabó Dezső népi misztikája erős németellenességet sugárzott, Bajcsy-Zsilinszky Endre pedig (németszimpátiájával gyökeresen szakítva) a húszas évek végétől kongatja a vészharangot.^[82] A második világháborús tragédia okait kutatva hamar megszületett a legenda, hogy abban a német származású tisztikar döntő szerepet játszott. "Legtöbbször ma is beérjük – írja Szakály Sándor találóan 1983-ban – azokkal a rendkívül leegyszerűsített, az ötvenes-hatvanas években kinyilvánított és elfogadott megállapításokkal, amelyek szerint a hadsereg tábornoki és tisztikara zömmel német (sváb) származású volt, ezért természetesen németbarát, hazáját eláruló, néhány jó magyar hazafi kivételével."^[83] A hazai németeknek a győztesek által is erőteljesen szorgalmazott kitelepítése még inkább eltakarta a magyarországi németek tényleges (sok szempontból igen pozitív) szerepét. A népbírósági perek, majd nyomukban az ötvenes-hatvanas évek propagandája, publicisztikája sulykolta tovább az effajta valótlanságokat. A nyolcvanas évek tisztultabb világában végzett szociológiai ihletettségű elitkutatások, benne a katonai elit vizsgálata egzaktan, a számok nyelvén cáfolta e legendát^[84], majd a Magyar Történelmi Társulat reprezentatív, kétnapos tanácskozása rajzolt reális képet a magyarországi németek szerepéről.^[85] A magyar külpolitika rendszerváltással egybekötött orientációváltása teremtett alapot ahhoz, hogy a szélesebb közvéleményben is lassan-lassan a reálisabb látásmód rögzül.

***

A trianoni tragédia nyomán ismét a Pázmány Péteréhez hasonló mély pesszimizmus arat. A hivatalos politika szócsővei az ilyesmit soha nem közvetíthetik, ám a nem nyilvánosságnak szánt szavak pőrén beszélnek. Gömbös Gyula külpolitikájának fő vonalvezetéséhez tartozott az osztrák függetlenség védelmezése. Mégis, amikor négyszemközt maradt bizalmasával, Antall Istvánnal akkor arról beszélt: ha nekünk lenne oly nagy testvérünk, mint az osztrákoknak a német, mi nem haboznánk az egyesülés elfogadásával.^[86] Apor Gábor a Külügyminisztérium egyik vezető diplomatájaként mindet megtett annak érdekében, hogy hazája a kisantant nyomásának sikerrel ellenálljon, a magyar külpolitika meddősége láttán azonban 1934-ben papírra vetette a kisantantba való belépésünk gondolatát.^[87] Hóman Bálint közéleti szerepvállalásaitól nem feszélyezve magát a harmincas évek elején a trianoni végzetet a Nyugat árulásának számlájára írta, s magyarságban a keleti gondolatot ébresztgette.^[88] Oláh György hosszú éveken keresztül hetilappal, annak már címével és részletesebben tartalmával sugallta olvasójának: Egyedül vagyunk.

Szabó Dezső Kelet-Európa gondolatköre sok rokonszenves gondolattal és nem kevés irrealitással körítve az összefogást sürgeti. Fejtegetéseiben egyszerre van jelen a szupremácia-igény és a balsors feletti búslakodás.^[89]

És végül idézhetjük Kádár Jánost, aki 1981-ben az afganisztáni kalandba bocsátkozott Szovjetunióval szemben berzenkedő, egyébként nála jóval ortodoxabb, ám a magyar külpolitikai érdekek sérelmének elkerülésén töprengő PB-tagokat azzal torkollja le, hogy Moszkva akaratával szemben nincs mit tenni. Saját korábbi cselekedeteit, sikereit feledve mély keserűséggel arról beszélt, hogy a "mi kis tetű életünknek"^[90] a jelentéktelensége miatt ismét olyan helyzetbe kerültünk, amikor csakis rossz döntési lehetőségek vannak, azok között kell a kisebb rosszat megtalálnunk.

További példák felsorolása nélkül is feltehetőleg megalapozottan állíthatjuk, hogy a Pázmány Péter által évszázadokkal korábban megfogalmazott gondolat szinte az egész század magyar külpolitikai gondolkodásában eleven valóság.

A két háború közötti egész korszakban a magyar külpolitikai gondolkodás posztulátuma a revízió, a Szent István-i Magyarország visszaállításának, a közép-európai vezető szerephez való ragaszkodás igénye. Ez az igény ugyan illúzióból épült, de itthon széles társadalmi bázisa volt, és a hatalom teljes intézményrendszere, kultuszteremtő akarata^[91] erősítette. Erősítette – például – a Magyar Szemle, a rendszer 1927-ben indult, legszínvonalasabb folyóirata is, amely egy sor írásában érvelt az integrális revízió mellett.^[92]

Az érdekeken túl minden bizonnyal a történelmi múltnak volt ebben meghatározó szerepe. Mindennél beszédesebb tény erre, hogy az a Márai Sándor, aki a háború alatti naplójában 1943–1944-ben vitriolos tollal ír a keresztény középosztály viselt dolgairól, gyermekeit Hungária selyemfiújának, zsebráknak, hatalmaskodónak mondja, akitől meg kell szabadítani a nemzetet,^[93] 1942-ben e történelmi múltat (természetesen historizáló módon) átpásztázva arról igyekszik magát és olvasóját meggyőzni, hogy a háború utáni, "megújuló" Európában két nemzetnek lesz kitüntetett szerepe, nyugaton a franciáknak, a délkelet-európai térségben pedig a magyaroknak.^[94]

A Szent István-i Magyarországra támasztott két háború közötti igény – amint azt az eddigi történetírás java meggyőzően dokumentálta – illúzióra épült, ám annyiban nem volt a valóságtól elszakadt délibábkergetés, hogy a külpolitika intézői^[95] jól kalkulálták Németország ismét hatalmassá válását, s azt is, hogy e birodalomtól területi igényeik realizálásában hatékony támaszra lelhetnek. Az a hit ellenben, hogy Németország (akár weimari, akár hitleri alakjában) Bismarck szellemében gondolkodott volna, tehát érdekének tartja a Duna-medencében egy erős, vezető szerepet érvényesítő Magyarországot, teljesen alaptalan volt. Ennek az illúziónak nem csupán Gömbös Gyula^[96] vagy a Hungária Egyesült Földekről ábrándozó Szálasi Ferenc^[97] volt a rabja, de maga Bethlen István is, amint azt – például – nevezetes 1940. évi terjedelmes emlékirata is mutatja.^[98] A külpolitika irányítói, intézői világosan látták, hogy Nagy-Magyarország megteremtéséhez az országnak nincs és beláthatatlan ideig nem is lesz ereje, ezért a nagypolitikai koncepció veleje az európai status quo megroggyanására, a revíziót akaró nagyhatalmak feltűnésének a kémlelésére, szerény eszközökkel annak segítésére épült.

Ez volt az alapképlet, nagyjából és egészében ez volt a két háború közötti nagymagyar út. Míg azonban az 1849-es szabadságharc bukása után ezen az úton az 1867. évi kiegyezéssel a nemzet felemelkedéséhez lehetett eljutni, s az alkuba az 1918-as összeomlás – Kossuth jóslatával ellentétben – nem volt belekódolva, addig a két háború közötti nagymagyar út szükségszerűen vezetett el az 1945-ös totális, nemzeti és társadalmi csődhöz. A két háború közötti időszakban a nagymagyar útnak létezett egy másik variánsa is. Ez volt a legitimizmus. Ennek a variánsnak a csődje az 1921. évi két királypuccs bukásával igen hamar megmutatkozott. A bukás annyiban teljes volt, hogy a legitimista erők később Horthy Miklós hatalmának megkérdőjelezésére már képtelenek voltak,^[99] maga a legitimizmus mint eszme és mint mozgalom azonban megmaradt.^[100] A második világháború időszakában F. D. Roosevelt békerendezési elgondolásai között Habsburg Ottó királysága is némi komolysággal felmerült, ám nyugati szövetségesei, azok térségbeli exponensei nem támogatták. Amikor pedig Teheránban eldőlt, hogy "köztes" Európában a Szovjetunió lesz az úr, akkor az idea végképp semmivé foszlott. Moszkva a bizánci hatalomgyakorlás – sikeres – elvét követve minden olyan kezdeményezést ellenzett, amely a nemzetállamokat bármiféle szupranacionális formációba szervezte volna.

A kismagyar útnak is többféle variánsa létezett a két háború között. Az egyiket azok a szubverzív erők jelentették, amelyek átmenetileg sem voltak hajlandók a versailles-i Európa valóságát elfogadni. A nagymagyar út követőitől kínai fal semmiképpen sem választott el ezeket, a kapcsolódás később egyre inkább harcot jelentett, amely Bethlen és Gömbös 1923. évi küzdelmében, ez utóbbi vereségében, a kormánypártból való kiválásában kulminált. A kapcsolódást jelentette az is, amikor e vonal képviselői – önkéntelenül – eszközévé válnak a kormánypolitikának, amint azt a nyugat-magyarországi bandaharcok, Prónay Pál Lajtabánsága, mind ennek szerepe a velencei megállapodásokban, a sikeres soproni népszavazásban mutatja.

Máig – és bizonyára még nagyon sokáig – élni fog az a legenda, hogy Sopron lenne a leghűségesebb magyar város, holott a város és környéke etnikai, valamint társadalmi összetétele cáfolja azt. E területen a magyarság nem volt többségben, az itt élők jelentős hányada pedig nemigen szívlelte az ellenforradalmi Magyarországot, sokkal inkább a szociáldemokrata irányítás alatt élő Ausztriával rokonszenvezett. A nagyhatalmi döntés, a beneši manipuláció (jobb az osztrákok rovására teret engedni a sértett magyar nacionalizmusnak, ezzel is elkerülhető, hogy Csehszlovákia ténylegesen területi engedményre kényszerüljön), valamint az a tény, hogy a magyar közigazgatás vezényelte le a népszavazást, hozta meg az ismert eredményt. Balassagyarmat ellenben valóban megérdemelné ezt a jelzőt, hiszen innen fegyverrel verték ki a csehszlovákokat. A közgondolkodás ellenben nem nagyon akarja megismerni e tényt.^[101]

A kismagyar út hívei (a fajvédőktől a népi írókig) nemhogy nem akartak várni nagyhatalmi partner jelentkezésére, hanem úgy vélték, hogy a nagyhatalmi partner csak káros lehet a magyar ügyre. A dunai népek összefogását hirdették, magyar részről az összefogás előfeltételéül a területi revíziót jelölték meg. Mivel e népek-nemzetek vezetői minden esetben nagyhatalmi partnerben gondolkodtak, ezért az összefogás hirdetése eleve nem sok sikerrel kecsegtetett. A területi engedmény igénye pedig végképp irreálissá tette.

Németh László a hivatalos Magyarország gondolatvilágát elítélte, "suszter nacionalizmus"-nak mondotta.^[102]

Bethlen István – mint fentebb jeleztük – ugyan már 1926-ban elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessenek a trianoni farsang tréfájának, ám helyzetértékelése irreális, hiszen a majdani revízió felé az 1927-es magyar-olasz örök barátsági szerződés jelentette az első eredményt. Ha nem is felel meg a történeti hűségnek az akkortájt hangoztatott – később a történetírásban is közhellyé vált – állítás, hogy ekkor kezdődött meg a magyar külpolitika aktív korszaka, hiszen a népszövetségi kölcsön megszerzése, a keleti Locarno fenyegető rémének elhárítása aligha sikerült volna aktív diplomácia nélkül,^[103] ám bizonyosan megnövelte az öntudatot, érdemesnek látszott eltöprengeni a holnapon. A türelmetlen Bethlen, aki 1926-ban még "csak" a kormányzóhoz intézett levelében vizionált sorsfordító idők eljöveteléről, a Benito Mussolinivel kötött megállapodástól sarkallva Zalaegerszegen állt ki a nyilvánosság elé revíziós programmal, majd a következő évben, Debrecenben még nagyobb, és immáron tartós visszhangot kiváltó beszédet mondott.^[104]

A holnapot, a vágyott – a miniszterelnökkel is bizonyosan egyeztetett – jövőképet Ottlik László a Magyar Szemle 1928. szeptemberi számában tárta a hazai és nemzetközi nyilvánosság elé.^[105] Ez – nyilván figyelemmel a korszellemre, a nemzetállami szerveződések meghaladását célzó törekvésekre – föderális alakzatként képzelte el a majdan ismét megszülető Szent István-i Magyarországot, s azt új Hungáriának nevezte el.

A visszhang (illetve annak hiánya) több mint lesújtó volt. Itthon az erősen pozícionált köröknek a föderációs átrendeződésről Jászi Oszkár és annak 1918-ban meghirdetett keleti Svájc^[106] elképzelése jutott az eszükbe, ezért a derék Ottliknak (s mögötte urának, Bethlen Istvánnak) az eszmei rokonság (még kimondani is szörnyű) vállalása helyett a teljes elhatárolódás tűnt célravezetőbbnek.^[107] Még lehangolóbb volt, hogy a szomszédos országokban semmi jelét nem adták annak, hogy vissza kívánnának térni abba a birodalomba, ahonnan már az 1918-as összeomlás előtt évtizedekkel korábban is (ilyen-olyan határozottsággal) elkívánkoztak. Bő évtizeddel később Németh László maró iróniával emlékezett vissza az elgondolás irrealitására. "Sajnos a cikkíró – írja – ezt a hazát vissza- s nem előrefelé akarja megalapítani. ... Hajlandó 1840-re csavarni az órát; megadni tótnak, horvátnak, románnak, amit akkor meg nem adtunk, s tán hiába is adtunk volna meg, de aztán ők is sétáljanak vissza: Szent István birodalmába. ... A horvátokkal a legkönnyebb, nekik ősi önkormányzatuk van, alig várják, hogy visszatérhessenek. A tótoknak az autonómia sok. Ők nevelésre szorulnak, nekünk kell jó tótokká nevelnünk őket; a visszatérésre azonban ők is csak az alkalmat lesik. A legbajosabb az erdélyi románok dolga; ott még »föl kell nőni az új nemzedéknek, amely nem fogja többé magában fellelhetni az előző nemzedékek élesen magyarellenes hangulatait, viszont illő módon megtelik a regátbeli bitorlók elleni felháborodással«."^[108]

A második világháborúban még inkább felerősödtek azok a törekvések, amelyek a közép-európai nemzetállamok közötti békétlenkedések feloldását föderatív úton képzelték el. 1942 januárjában Londonban csehszlovák–lengyel, valamint görög–jugoszláv föderációs megállapodást írtak alá. Kállay Miklós kormánya ismert béketapogatózásai közepette két memorandum is született azzal a céllal, hogy a háború utáni Magyarországnak kedvező helyet találjanak. Az egyiket Szegedy-Maszák Aladár, a Külügyminisztérium politikai osztályának munkatársa, 1943 július végétől vezetője készítette, s amelyet 1943 júniusában a minisztérium vezetői jóváhagytak, majd a miniszterelnök korrekciói után végleges formát öltött.^[109] A másikat egy Schrecker Károly nevű jogász jegyezte, ám szintén messze nem egyéni nézetet fogalmazott meg. Ő eljutott a brit fővárosba, és ott munkájával "a Bethlen-csoport nevében" lépett fel.^[110] Mindkét irat reflektál a föderációs elképzelésekre. A korabeli hivatalos Magyarország magáról, nemzetközi meghatározottságairól alkotott felfogását, vágyott jövőképét legteljesebben a diplomata memoranduma tükrözi. A dokumentum feladja az integrális revízió álláspontját, s helyette Kárpát-medencei Commonwealth tervét veti fel. A már felmerült föderációs terveket "a legteljesebb elvi rokonszenv" kinyilvánítása mellett udvariasan, de lényegében elveti: "Magyarország egyelőre tartózkodással kénytelen nézni ezeket a tervezgetéseket, mert a federációs akarat kétségtelen megnyilvánulását nem képes felfedezni az érdekeltek között, de nem látja azt az államot sem, amely hatalmával a federációt létre tudná hozni".^[111] Sckrecker nem ezt teszi, hanem – kimondatlanul a lengyel–csehszlovák megállapodást felülírva lengyel–magyar "szoros együttműködést" ajánl, amelyhez (Csehszlovákia újjászületését kimondatlanul ellenezve) külön a csehek és külön a szlovákok csatlakozhatnának.^[112] Ha nem is oly markánsan, mint az 1928-as Ottlik-cikkben, ám mindkét dokumentumban ott bujkált valamiféle igény a magyar súlypontra, amely mögött viszont az a mély meggyőződés rejlett, hogy a történelem még nem produkált olyan szupranacionális alakzatot, amelynek ne lett volna súlypontja, vezető ereje. Ezzel a magyar igénnyel a Foreign Office illetékesei nemhogy nem tudtak mit kezdeni, hanem azt nagyon nyersen hárították el. "Ha a magyar kormány azt reméli – jegyezte fel az angol külügyminisztérium illetékese –, hogy ezek a gondolatok alapul szolgálhatnak a velük folytatandó tárgyalásokhoz, akkor még nagyon sokat kell tanulnia."^[113]

1934. október 10-i marseille-i gyilkosság után a magyar külpolitika dermedt állapotba került, mert a kisantant (Párizs támogatását maga mögött tudva) a legdurvábban támadta, s a legfőbb támaszának gondolt Németország nemhogy semmi segítséget nem nyújtott, hanem inkább a Belgrád iránti rokonszenvével tüntetett.

"Lesz-e reform?" – kérdezte Németh László a Magyarország c. napilap 1934 karácsonyi számában megjelent írásának már címével is.^[114] Abból indul ki, hogy a mély külpolitikai krízistől való megmenekülést belső önvizsgálatra, az eddig követett módszerek elejtésére, jobbak megválasztására kell felhasználni. Kemény szavakkal ostorozza az "ostoba revizionista lármát", melyet az itthon élők meguntak, a kisebbségi sorsban élők pedig megsínylettek. "Tessék a bömbölő honfibú táplálására fordított összeget – követeli – okosabb dolgokra fordítani... Az elveszett területet – állítja nem csekély bátorsággal – 'vissza'-szerezni nem lehet, de szívós munkával 'meg' lehet szerezni valami mást a kis népek övében: a magyarság primátusát. Ennek azonban első és egyetlen feltétele: a magyar reform. Magyarországnak egy külpolitikája van ma: a belpolitika. Kifelé hallgatni, befelé tenni: ezzel erősödünk meg kifelé is." (Kiemelés -- P.P.)

Németh Lászlónak mélységesen igaza van, amikor a hatalom birtokosai által – manipulatív szándékkal – tovább deformált nemzettudatot ostorozza, aminthogy nem kétséges: nem a követett, hanem a belügyekre hangsúlyozó politika felelt volna meg a nemzet tényleges érdekeinek. Írása mégsem mentes az illúzióktól. Belpolitikailag nem veszi tekintetbe, hogy a "bömbölő honfibú táplálásának" a rendszer létébe kitéphetetlenül gyökerező okai voltak, és ilyenformán a külpolitikának nem csupán rendszerstabilizáló, hanem rendszerkonzerváló, a belső megújulás szükségességét elodázó funkciója is volt. El tehát nem halványodhatott, rovására a belpolitikának nem lehetett nagyobb mozgástere. Ettől függetlenül: a trianoni Magyarország nemzetközi helyzete nem passzivitásra, hanem sokkal inkább aktivitásra serkentett. A határok spiritualizálásának gondolatát – revízió helyett – egy progresszív berendezkedésű ország közvéleménye idővel talán elfogadta volna. De csakis abban az esetben, ha biztos jelei lettek volna annak, hogy a szomszédok ezt a programot magukénak vallják. Nicolae Titulescu román külügyminiszter ugyan többször hangoztatta ezt a spiritualizációt, de ennek sem Románia, sem általában a kisantant országok kisebbségi politikájában semmiféle nyoma nem volt.^[115] Éppen ellenkezőleg: még a polgári demokratikus Csehszlovákia is türelmetlen, mesterséges asszimilációs politikát folytatott. Ezért a két világháború közötti Magyarországon a revíziós politikának nem volt valóságos alternatívája. Mindez ellenben még korántsem jelenti azt, hogy a revíziós politikának szükségszerűen kellett abba tragédiába torkollni, amelybe a második világháború során az országot sodorta.

Mivel a hatalmon lévők akarata miatt a politikán belül nem lehetett a hangsúlyt a belpolitikára helyezni, nem lehetett megteremteni azt a modern társadalmat, amely (elvileg) bázisául kínálkozott – a külpolitika kedvező csillagállása idején – olyan szuverén magyar lépésnek, amely nem engedi a revíziót nagyhatalmi manipuláció eszközévé degradálni, s ezáltal egy kedvezőbb külpolitikai helyzetben a területi kérdésben tartós eredményt hoz.

A semmi realitással nem rendelkező cikk nyomán – amint azt maga Németh László említi meg hat esztendővel később, a Kozma Miklósról írott nekrológjában^[116] – akkora volt hivatalos körökben a felháborodás, hogy azonnali elbocsátását követelték a Rádió irodalmi osztálya éléről. Mégis a cikknek Német László gondolatvilágában való súlyát jelzi, hogy a szöveget nem sokkal azután, hogy a Magyarország 1934. karácsonyi számában megjelentette, azt utánközlésben hozta 1935. január 6-án a Kecskeméti Lapok, nem sokkal később, 1935 januárjában a Tanú 10. számában is publikálta, majd – igaz: meghúzva – közzé tette a Minőség forradalma c. nevezetes gyűjteményes kötetében is.^[117]

Németh László fél évtizeddel később is ezen tengelyre építi külpolitikai elgondolását. A Szekfű Gyulával való viaskodása jegyében is azt mondja, hogy hagyni kell egy időre a "pátriát" és helyette a "nációt" kell nézni. Azt kell úgy átszervezni, "hogy minden magyarnak helye legyen, s minden környező nép példát lásson benne. Ha ez megtörtént, fordulj a körüllakókhoz, s kérdezd meg: nincs-e kedvetek velem együtt új hazát építeni (nagyobbat akár a Nagy Lajosénál is, ha nem is épp Hungáriát) megtisztult nációinknak. A birodalom előttünk s nem mögöttünk van, s az út felé a népek megújhodásán át vezet. A legjobb külpolitika: épp azért a belső."^[118]

Meghökkentően hangozhat, ám a megváltozott körülmények között ez jelentette volna annak a húszas évekbeli nagypolitikai koncepciónak folytatását, amelynek hívei a nagyhatalmi partner(ek) jelentkezésére vártak. Amikor úgy jelent meg a nagyhatalmi partner (a náci Németország képében), hogy az ugyan ígért, majd ténylegesen adott is támogatást a revíziós programhoz, ám mindeközben az ország alárendelődést is mind reálisabb közelségbe hozta, akkor az új helyzet hatására a külpolitikának – a mindenkori alapcélt, ti. a meglévő állami szuverenitás és adott országterület védelmezésének elsőségét középpontban tartva – meg kellett volna állni, s a belpolitikára kellett volna összpontosítani.

Erre nem csupán Bethlen, de a vele mind keményebb küzdelembe bonyolódó Gömbös sem volt hajlandó.^[119] Gömbös ugyan tudott olyan tábort toborozni, amelyre támaszkodva az 1935-ös választásokon legyőzhette a bethleni konzervatív Magyarországot, ám az Új Szellemi Frontra készülő népi írókkal csalfa játékot űzött, a Kisgazdapárttal kötött paktumot galádul megszegte, az általa foganatosított reformok pedig nagyon haloványra sikeredtek.^[120]

Gömbös erősen szimpatizált a náci Németországgal, ám nem volt Hitler lakája. Az önálló magyar politikát a Führer előtt is igen nagy önérzettel képviselte. A magyarországi németek nem megfelelő helyzete ürügyén a magyar belpolitikába beavatkozó berlini kísérleteket keményen visszautasította.^[121] Ez is a birodalmi tudat maradványa, ám annak pozitív voltát alaposan lerontotta Gömbös téves helyzetértékelés: képtelen volt érzékelni, hogy Berlin szempontjából Budapest már réges-régóta elvesztette a bismarcki jelentőségét. A kormányfő nem vette tudomásul, hogy a németek számára már másfél évtizede a dunai-térség-politikát a dél-kelet-európai-térség politika váltotta fel, s abban Belgrádnak, Bukarestnek volt nagyobb jelentősége.

Ez a hiba pedig nem csupán Gömbös személyes tulajdonsága, hanem az uralkodó elit zömének hibája is volt. Ez a hiba mutatkozik meg Kánya Kálmán allűrjeiben,^[122] majd részletes kifejtést nyert Csáky István 1940-es elmélkedéseiben, mely szerint hazája – úgymond – középhatalommá emelkedett. Miközben a szomorú valóság az volt, hogy elenyészett az a mozgástér, amely a harmincas években a versailles-i rendszer eresztékeinek meglazulása, majd szétesése következtében keletkezett.^[123]

***

Az 1921 és 1931 között országló Bethlen István ugyan már sokkal jobb helyzetbe vette át az országot, mint ami a konszolidáció első keserves lépéseit megtevő elődjének, Teleki Pálnak jutott^[124], ám egészében mégis Bethlen épít országot a romokból. S ha már romokból kellett építkezni, akkor kézenfekvő volt, hogy a székesfehérvári Nagyboldogasszony-templom romjaiból is érdemes dolgot lehet konstruálni. Az alkalmat erre a nagy király halálának 900. évfordulója adta. A kultusztárcát ekkortájt Szekfű Gyula Magyar történetének megírásában inaskodó^[125] Hóman Bálint irányította. Az újabb székesfehérvári ásatás nyomán a területen Romkert, s benne az első király emlékét idéző díszes mauzóleum létesült. Ideológiai-politikai funkciója is rögvest támadt, hiszen míg a korábbi esztendőkben a vitézzé avatás ceremóniáját a Margitszigeten tartották, 1938. május 22-én a vitézzé avatandók a mauzóleum lépcsőjén ereszkedtek térdre a kormányzó előtt. Az augusztus 20-i állami ünnepségek is itt zajlottak, innen indult Horthy Miklós útra, hogy eleget tegyen Adolf Hitler vezér és kancellár meghívásának. A találkozó tétje messze nagyobb volt a székesfehérvári ceremóniákon történtekhez mérten, ám a kettő között spirituális kapcsolat létezett.

A székesfehérvári ceremóniák mítoszt sugalltak a javából, azt delejezték, hogy egyszer ismét megszületik Szent István Magyarországa. Kielben pedig megfogalmazódott a nagy ajánlat: Magyarország támadja meg Csehszlovákiát, a gyenge magyar haderőnek a német rögvest a segítségére siet, a győzelem nyomán az egész Felvidék ismét Magyarországhoz kerül. A kormányzó azonban tudta, hogy az ajánlatot nem fogadhatja el. Horthy természetesen nagyon szívesen részt vett volna a gyűlölt északi szomszéd államának szétzúzásában, ám szeme előtt a herderi jóslat beteljesülésének réme lebegett. A májusi válság – amely abból keletkezett, hogy London Berlin tudomására hozta: nem nézi tétlenül a Prága elleni machinációkat – nagyon világossá tette a kalandba bocsátkozó magyar államra váró sorsot. Ám a hitleri ajánlat visszautasításához is erő kellett. A székesfehérvári mítoszba kapaszkodni lehetett ...

1938 márciusában megvalósult az Anschluss, a náci Németországnak a magyar határon való megjelenése a magyar közvéleményben komoly riadalmat keltett, amelyet Horthy Miklós rádióbeszédében igyekezett április elején eloszlatni.^[126] A szélsőjobb ezt a veszélyt nem érezte, inkább elérkezettnek látta az időt, hogy Hitlert rávegye: adja vissza Magyarországnak Burgenlandot. A német külügyminisztérium (fentebb már jeleztük) vastag dossziényi anyagot gyűjtött össze ezekről. Közben azonban a kuruc-labanc ellentét jegyében tovább zajlott a belpolitikai csetepaté: most a legitimisták szólták le alaposan a kurucokat, hogy nem látták a készülő veszedelmet, amelyet ők természetesen a Habsburg-restaurációval gondolták elhárítani, a kialakult helyzet ódiumát pedig a kurucokra hárították ismét bebizonyítva, hogy a nemzetközi erőviszonyokat teljesen irreálisan szemlélik, hiszen az Anschluss elleni keményebb magyar fellépés sem lett volna komoly tényező a hitleri akarat meghiúsítására. Pethő Sándor ellenben így oktatta ki eszmei ellenfeleiket: "a mi nagy pipájú, kevés dohányú kurucaink addig tüzeltek és ádázkodtak az úgynevezett osztrák rém felkunkorodása ellen, amíg most, tíz esztendő múlva, Hegyeshalom és Sopron alatt majdnem megkapják ... nem a hétmilliós osztrák köztársaságot, hanem a hetvenötmilliós germán birodalmat, melynek peremén ott sorvadozhatnak a fogatlan kuruc tigrisek, arra várva, mikor nyeli le őket a dunai anarchia gazdasági sivatagának nagy ragadozója, a germán oroszlán!"^[127]

1939 márciusában Hitler bekebelezi Csehszlovákiát, s ezzel először foglal el nem németek lakta területet. Német földön erre születik meg Carl Schmitt híres tanulmánya, amelyben Hitler lépését a "térségidegen hatalmak" beavatkozása ellen felhozott érvekkel igyekszik ideológiai síkon segíteni.^[128] Itthon Németh László ragad tollat és megírja a Kisebbségben c. hatalmas vihart kavaró munkáját.^[129] Valamikor a hatvanas évek végén – amikor életmű sorozatának záró kötetét szerkeszti – maga Németh László írja: "39-ben az a veszély fenyeget, hogy Lengyelország helyett minket szállnak meg. Én legalább ezt hittem, s amikor a németek disszimilációjáról nyilatkozatra szólítanak fel,^[130] kimozdulok eszmei hallgatásomból, s megírom a Kisebbségben-t." További kutatásoknak kell tisztáznia, hogy Németh e félelme csupán a sajátja vagy szélesebb körök is osztják e nézetet. Egy biztos: amikor majd 1941 júniusában a Szovjetunió elleni hadba lépés kérdése kerül terítékre, akkor már Bárdossy László és környezetében sokan mások erősen tartanak egy esetleges német megszállás rémétől. Könnyen lehet, hogy e nézet gyökérzete nem csupán Németh László 39-es felfogásában, hanem szélesebb körök ekkortájt már megszülető felfogásában gyökerezik. A motiváció külpolitikai, a fogadtatás nyomán elharapódzó mérges vita ellenben kimondottan befele forduló, belpolitikai természetű: azokat is egymás ellen fordította, akik sok ok folytán inkább összefoghattak volna a németbarát külpolitikai kurzus egyoldalúságának a fékezésére.^[131] Szekfű Gyula a "lírai történelemszemlélet" dokumentumát láttatja a munkában, mire Németh László teljes könyvben tessékeli ki Szekfű Gyulát a magyarságból azzal a hevülettel, hogy a múltjára szorult magyarságnak a múltját neki kell visszapörölnie.^[132]

1939 nevezetes dátuma a magyar külpolitikának, hiszen a 20. századi magyar históriában alig akadt példa, hogy oly gerinces magatartást tanúsítson a magyar külpolitika, mint amit a Teleki-kormány tesz meg a Lengyelország elleni, Berlin által felvetett magyar–német együttműködés elhárításával, majd nyomában a lengyel menekültek tömeges befogadásával. Majd éppen negyed századdal később Kádár Jánosnak lesz bátorsága a bukott Hruscsov melletti kiállásra. Teleki tettét akkor a magyar társadalom széles körei helyeslik, csupán a nyilasok berzenkednek ellene. A hivatalos Magyarországon belül ellenben a pártfőtitkárnak ilyen lépés megtételéhez sokkal kisebb a támogatottsága. Ennek a hivatalosságnak a tudatába E. Fehér Pálnak az Élet és Irodalomban másfél évtizeddel később közölt, a Teleki-kormány tettét cinikusan számítónak bélyegző levele is belefért.^[133]

Nem kétséges, hogy valamire valóan hatékony külpolitika a dinasztikus korok után csakis nemzeti-nacionalista hajtóerővel lehetséges. Nálunk ellenben a hivatalos kádári Magyarország nem jelentéktelen hányada mindenfajta nemzeti büszkeségben veszedelmet szimatolt, amint azt Faragó Vilmos Kicsi ország c., szintén a korszakban értelmiségi orákulumként kezelt Élet és Irodalomban lehetett olvasni.^[134]

Történelmi közhely, hogy az ország nemzetközi helyzet általi erős meghatározottsága miatt a mindenkori vezetők a külpolitika irányítását saját kezükben tartották. Akik felületesen figyelik az eseményeket, azok hajlamosak arról beszélni, hogy Bethlen Istvánnak vagy Kádár Jánosnak – úgymond – hobbija volt a külpolitika. Természetesen nem hobbiról, hanem a sikeres politizálás alapvető terrénumáról volt szó. Kádár esetében ennek a rendszer jellege miatt még inkább így kellett lennie. Nos mindebből következőleg különösen izgalmas kérdés, hogy Kádár Jánosnak volt-e, s ha igen, akkor milyen nemzetfelfogása. Úgy véljük, hogy Kádár János kezdetben a nemzeti kérdéssel szemben erős bizalmatlanságot tanúsított. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy nagyon sokáig a nemzeti érzülettel való manipulálás a hagyományos uralkodó körök terrénuma volt, ha úgy tetszik a nemzeti kérdésnek erős jobboldali konnotációi vannak. Aki nem úgy volt nemzeti, ahogy azt az uralkodó körök érdekei megszabták, arra nagyon könnyen rásütötték a hazafiatlanság, "a magyartalanság" vádját.^[135] S az is ténykérdés, hogy a munkásmozgalom nagyon sokáig nem nemzeti keretekben, hanem szupranacionális módon gondolkodott, ami a marxizmus terminológiájában az internacionalizmus kifejezésével nyert leképezést. A Szovjetunió létrejöttével, majd még inkább a második világháború után, amikor a Moszkva az egész közép-európai térség urává válik, akkor ennek az internacionalizmusnak a tartalmát is a Kreml hatalomtechnokratái szabják meg, annak tartalmát kisajátítják, s ezzel összefüggésben alaposan meghamisítják. Kádár János ugyan élete végéig rengeteget beszél internacionalizmusról, s ennek keretében hangzanak el hírhedten ismert szavai arról, hogy az igazi magyar hazafiság egybeesik a Szovjetunió érdekeivel, ám joggal feltételezhető, hogy ő már jóval 1956 előtt világosan látja: a moszkvai ideológusok szájában az internacionalizmus jelentős mértékben a szovjet imperializmus malaclopó köntösévé vált. Ha nem így lett volna, akkor aligha lehet megérteni az októberi forradalomban, az első Nagy Imre-kormányban vitt szerepét, a szovjetekkel való tárgyalásainak keménységét.^[136] És éppen azért, mert tisztában volt ennek a moszkvai hatalomnak a tényleges természetével – vélelmünk szerint – ezért következik be a pálfordulása, ha úgy tetszik az "árulása". És mindennek nyomán bontakozhatott ki az a fajta nemzetfelfogása, amit mi plebejus nemzetfelfogásnak nevezünk. Ez a felfogás irtózott a hagyományos nemzetfogalom ismert kelléktárától, nagyon nagyfokú érzéketlenséget tanúsított a szomszédos országokban élő magyarság sorsa iránt, mert abban a hagyományos, s lelke mélyéről mély irtózással figyelt nacionalizmus-revizionizmus feléledésének veszélyét látta. Ugyanakkor azonban e nemzetfelfogás középpontjában a dolgozó nép felemelkedésének, mindennapi életkörülményei javításának állította. Az 1959-es ismert pártállásfoglalás tárgyba vágó megállapítása – "aki hű a Magyar Népköztársasághoz, aki munkájával, eszével és szívével segíti népünk felemelkedését, az hazafi. Ez a hazafiság csak a kommunistákkal való akív együttműködésben válik igazán alkotó erővé."^[137] – meggyőződésünk szerint minden szavával Kádár János felfogásával azonos. Kádár ragyogó politikus volt, s 1956 kataklizmáját soha nem feledte. Minden olyan jelre, amely a társadalmi feszültség növekedése irányába mutatott igen nagyfokú érzékenységgel reagált. A főhatalom birtokában, annak szilárdságát első helyen tartva, sőt éppen megőrzése érdekében a kompromisszumkeresés útját járta, ezért lesz a kompromisszumok robotosa. Ezért van az, hogy amikor a román nacionalizmus eldurvulásával párhuzamosan a magyar társadalomban lappangóan növekszik a rendszerrel szembeni elégedetlenség, akkor ennek a nyomásnak Kádár bizonyos pontig enged,^[138] az egész politikai játékban pedig Aczél Györgynek nagy szerepet enged, mert jól tudja, hogy ennek a belpolitikai elégedetlenségnek az irodalmi szféra a megszólaltatója, abban pedig az általa becsült Aczél Györgyöt megfelelő erőnek tartja a vonal megőrzésére. Ebben az összefüggésben van az Illyés–Aczél párbajnak nagy jelentősége. Az MSzMP KB mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség 1974. évi állásfoglalása számos szempontból új hangot jelent, a főhatalom gyakorlását azonban alapvetően nem változtatja meg.^[139]

A nagyhatalmak nem szoktak semlegesek lenni, mert a nagyhatalmi lét egyik sajátossága éppen az, hogy az adott nagyhatalom befolyását mennél gyakrabban, határaitól mennél távolabb akarja gyakorolni. A Szent István-i birodalom sem volt ez alól kivétel. A magyar uralkodó osztályoknak szerepük van a dualista állam külpolitikájában, ahol lehet, azt oroszellenesre próbálják hangolni. Az 1878 márciusában megkötött San Stefanó-i béke revíziójában, a berlini kongresszus létrejöttében is ott van a magyar akarat. Az 1908. évi annexiós válság kirobbanásában Budapest vétlen, azt Lex Aerenthal külügyminiszter nyegle cinizmusa robbantja ki, ám a szerbek elleni, azt követő nyomásgyakorlásban is jelen van a magyar szándék. Az első világháború csóváját nem Tisza István gyújtotta meg, ám a magyar miniszterelnök makacsul semleges álláspontja megakadályozhatta volna a konfliktus akkori kirobbanását.

A trianoni Magyarország – Ausztria mellett – a térség legkisebb és leggyengébb állama, nemzetközileg garantált semleges státust nem akart, hiszen az "örökre" a trianoni ketrecbe zárta volna, míg az alapcél éppen a ketrecből történő kitörés volt. Kozma Miklós – a korszak egyik fontos politikai szereplője, az MTI elnök-vezérigazgatója, 1935–1936-ban belügyminiszter – 1938. szeptember végén ezeket a szavakat jegyezte fel naplójában: "A trianoni Magyarország ketrecébe bezárva él 9 millió magyar. Három oldalról a kisantant veszi körül, negyedik az Anschluss óta Németország. Ha a jövőben, amiben ma már senki nem kételkedik, békésen vagy vérrel visszakapjuk a magyar területeket, az magában véve csak annyit jelent, hogy egy valamivel nagyobb ketrecben, valamivel több magyar fog élni. A ruténföld ellenben azt jelenti, hogy a kisantant gyűrűjét Románia és Csehország között megszakítottuk s megvan a közös határunk Lengyelországgal. Nem is kérdés, hogy akkor is folytatnunk kell Németországgal addig folytatott baráti politikánkat, de az sem kérdés, hogy egészen más körülmények között, mint értékes ország folytathatjuk. A Róma–Berlin tengely politikájának nem ellentéte, de nekünk megkönnyebbülés a Varsó–Budapest–Belgrád–Róma-i vonal."^[140]

Kozma Miklós teljes pontossággal adta vissza a korabeli hivatalos magyar külpolitika törekvéseit és homokra épült reményeit. Kárpátalja megszerzését azért akarták elérni, hogy Berlinnel szemben komoly mozgástérhez jussanak, az elkövetkező hetek ellenben azt bizonyították be, hogy Berlin akarata ellenére egy talpalattnyi újabb földet sem szerezhetnek meg. Az önállónak gondolt magyar katonai akció megállítására november 18-án érkezett meg az első német figyelmeztető jegyzék. Hatására Budapesten – azzal az öntudattal, amely a naplóbejegyzésnek is olyannyira sajátja – mindössze a támadás időpontját halasztották némileg el. 21-én ellenben jóval élesebben fogalmazott állásfoglalást kaptak, amelyet az olaszok ugyanúgy visszhangoztak. Ezért kényszeredetten visszavonták és leszerelték a felvonultatott csapatokat.

Azt pedig, hogy az elgondolt Varsó–Budapest–Belgrád–Róma-vonal (tehát lényegében a horizontális tengely már évek óta a fejekben élő, hatalompolitikai erővé azonban egyáltalán nem szerveződő elképzelése) mily mértékben bizonyult alkalmatlannak a tengelytől való megkönnyebbülésre, azt majd a következő évek tragikus fejleményei fogják Budapest számára véres komolysággal megmutatni.

A második világháború kirobbanása után működésbe lépett az a reflex, hogy az ország elkerülje az 1918 végi állapotokat, tehát, hogy a németek várható veresége ne rántsa magával hazánkat. Ennek alapján képviseli a Teleki-kormány a fegyveres semlegesség álláspontját, s azt egészen Jugoszlávia 1940 április elején bekövetkezett összeomlásáig sikerült fenntartani.^[141] A fegyveres semlegesség egyoldalú magyar politika vonalvezetést jelentett, amelyet majd a belgrádi pálfordulással kialakult új helyzet összeroppant. Olyan szándék azonban, hogy maga Magyarország a nagyhatalmak által elismert semleges státuszt nyerjen, mérték adó helyen, komoly formában továbbra sem merült, mert nem merülhetett fel.

Mintegy 80 ezer km², Hitler akaratából elnyert területi változás birtokában a Szovjetunió Németország által történ lerohanásának pillanatában a semleges státusz még kevésbé merülhetett fel. A háborúban az ország lakossága nem akart részt venni, a propaganda minden nagy hangoskodása közepette is tudta, hogy ahhoz nincs köze, érdeke ahhoz nem fűződik. A kialakult helyzet azonban az ország vezetését a részvétel felé nyomta. Az ország egészét óvó, a szélsőjobboldal háborús harciasságát lecsapoló elgondolás volt, hogy önkéntesek frontra küldésével találjon a kormány kiutat,^[142] Bárdossy László miniszterelnöknek azonban sem ereje sem judíciuma nem volt e javaslat realizálására.

A bukás felé haladva, amikor a magyar haderő jelentős részét a Vörös Hadsereg Voronyezsnél már szétverte, mind nagyobb valószínűsége volt annak, hogy a szovjet csapatok magyar földre lépnek, 1944-ben gyakran megfordult a fejekben Magyarország finnlandizálása, vagyis annak elkerülése, hogy a háborúból az ország a szovjetnek történő teljes alávetettséggel kerüljön ki. Ez gyakorlatilag (később talán jogilag is) a semleges státuszt jelentette volna. Az elgondolás nagy-nagy gyengesége az volt, hogy azt csak a magyar fél vetette fel, a nagyhatalmaknak nem hogy egésze, de még az egyik tényezője sem fontolgatta.

1946–497-ben azok a polgári demokratikus erők (élükön Sulyok Dezsővel) vetik fel a semlegesség gondolatát, akik abban menedéket láttak Moszkva túlsúlyával, az ország várható szovjetizálásával szemben. Az elgondolásnak mind a bel- mind pedig a külpolitikai feltételei hiányoztak. A parlamentben 1946-ban a semlegesség körül zajló vita ismét megmutatta a honi külpolitikai gondolkodás gyengeségét.^[143]

1955-ben Ausztria semleges státuszának megszületése nagyon sokakban ébresztette fel itthon a csalfa reményt, hogy hazánk számára is járható útról van szó. A következő esztendőben, a forradalom napjaiban azután a semlegesség gondolata az egész magyar köztudatot átjárta, s nagyon kevesen voltak tisztában azzal, hogy a nemzetközi feltételek dolgában jottányit sem változott a helyzet. November elsején, amikor Nagy Imre bejelenti a semlegességet, akkor azt szinte az egész ország támogatja. Formailag kedvező feltételt teremtett hozzá John Foster Dulles amerikai külügyminiszter október 27-én Dallasban elmondott beszéde, valamint az SzKP PB október 30-i nyilatkozata. A valóságban azonban semmiféle komoly nemzetközi támogatottsága nem volt. Dulles beszédében kakukktojásként bújt meg a lényeget kifejező mondat: Az USA a kelet-európai népeket nem tekinti "potenciális katonai szövetségesének"^[144], tehát Moszkva azt csinál, amit akar. A moszkvai akaratot pedig október 31-én Nyikita Szergejevics Hruscsov fogalmazta meg, amikor eldöntötte, hogy birodalma fegyveres erővel veri le a magyar forradalmat.^[145]

Az 1989–1990. évi rendszerváltás szellemi előkészítése folyamán merül fel ismét a semlegesség gondolata. Legerőteljesebben a népi-nemzeti ellenzék fogalmazza meg. Ennek az az oka, hogy e politika erő – amely pártként a Magyar Demokrata Fórumban ölt testet – szerette volna leginkább elkerülni azt, hogy a Szovjetuniót és a szovjet rendszertől való szabadulás a magyar társadalom azt a kapitalista utat kezdje ismét járni, amely a második világháború végén oly látványosan torkollott nemzeti katasztrófába. Az 1989-ben közzétett MDF-program számos harmadik utas elgondolásról tanúskodik, s azoknak szinte szerves kiegészítője a semlegesség.^[146] A semlegesség célja ugyanakkor, amikor még létezett a Varsó szerződés és a KGST, s mögötte ott volt az atomhatalom Szovjetunió, amelynek vezetésével az 1988. évi reykjaviki találkozó után az USA (a korábbi évek csillagháborús programja után) kimondottan jó kapcsolatot ápolt sok országgal, elérhetőbb célnak tűnt, mint az euro-atlanti orientáció.

Az USA számos jelét adta annak, hogy az ellenzéki mozgalmon belül a szabad demokraták kormányra jutását támogatja, s ugyanakkor annak is számos jele mutatkozott, hogy az MSzMP rendszerváltást elfogadó szárnya és az MDF egyes vezetői között valamiféle együttműködés formálódott. Ez az államfő adott parlamenti aritmetikában történő megválasztása tervében öltött konkrét formát. Ebben a helyzetben az SzDSz az euro-atlanti integráció távlati célját fogalmazta meg. Mivel a társadalom széles körei inkább a semlegességet részesítették előnybe, ezért a semlegességtől való elhatárolódást igen tapintatosan kellett megfogalmazni. Így került az SzDSz programjába az a formula, mely szerint a párt a semlegességet pozitív történelmi hagyományként vállalja.^[147]

***

Hazánk nem lett semleges, a mai világpolitika realitásai – lépten-nyomon tapasztalhatjuk – számos olyan helyzetet teremtenek, amelyek a szemlélőben nem ritkán a dézsá vü érzését keltik. Mily szép lenne, ha a jövő történései rácáfolnának azok pesszimizmusára, akik szerint a múlt ismerete sok mindenre jó, de arra, hogy okuljunk belőle – semmiképp.

Az alábbiakban a mindenkori magyar állam területén élő latin és görög szertartású katolikus egyház külpolitikai gondolkodását és cselekvését, a magyar állam (a kormányzat) külpolitikájához való viszonyulását, netán az abban való közreműködését vizsgáljuk.

A magyar kormányok külpolitikájának szerves részét képezte a kapcsolat az Apostoli Szentszékkel (közkeletűen a Vatikánnal), az egyetemes (katolikus) egyház központjával, amelynek a magyarországi "részegyháza". Ebből következően a magyarországi katolikus egyház kánonilag nem önálló alanya a világegyház külpolitikájának, csak annak (helyesebben a világi hatalmakhoz való kapcsolódásának) helyi megvalósításában közreműködő tényező. A magyarországi részegyház külpolitikai gondolkodását, netán cselekvését meghatározza, illetve behatárolja a Szentszék ilyetén felfogása, érdeke, aminek szükség esetén a rendelkezésére álló eszközökkel érvényt is szerez.

Másrészről a helyi egyház soha nem hagyhatta és hagyja figyelmen kívül az állam külpolitikai érdekeit, nem lehet közömbös céljaival szemben, s nem tudja maradéktalanul kivonni magát az állam külpolitikai doktrínájának, gondolkodásának a hatása alól sem. Magyarországon 1918-ig a király főkegyúri jogának érvényesítése, később az állami főhatalom valamilyen mértékű befolyásának érvényesülése nagyban megszabta az egyház élén álló főpásztorok ilyen magatartását, hiszen stallumukat végső soron az uralkodónak, később részben az állami egyetértésnek köszönhették. Az egyház külpolitikai gondolkodását és cselekvését pedig szinte kizárólag a főpapság szabta meg, reprezentálta, közöttük is első helyen az ország prímása, nem egyszer megerősítve a püspöki konferencia kollektív támogatásával. Ez azonban nem zárta ki azt, hogy nagy tekintélyű, nemzetközi horizonttal bíró szerzetesek vagy jelentős politikai-közéleti szerepet játszó más klerikusok ne adtak volna hangot külpolitikai nézeteiknek, véleményüknek.

A magyarországi katolikus egyházon belül legalább kétféle okból differenciálnunk kell a kimutatható álláspontokat, a külpolitikai gondolkodást vagy annak befolyásolását illetően. A legmarkánsabb a különbség a latin rítusú és a keleti szertartású egyházrész között, pontosabban a magyar és a román főpapok felfogása között volt. A latin egyházfők nagyobb, ezeréves történelmi érdemekre hivatkozó érdekérvényesítő erővel rendelkeztek, lévén hatalmas javadalmak jövedelmének élvezői, közjogi méltóságok viselői, a hatalmi elittel számos ponton összefonódó, az egyházi kapcsolatrendszert messze meghaladó közéleti tényezők voltak. Egyházi intézményrendszerük sűrű hálója épült ki és működött kiválóan, átfogva a társadalom mindennapi életét is. Ehhez képest a keleti rítusú hierarchia alig egy évszázados múltra tekintett vissza, létrehozása nem egyszer a magyar nemzeti (és részint egyházi) érdekekkel szemben, a Habsburg királyok akaratából történt. Javadalmazásuk szerénynek mondható, intézményrendszerük nincs kellően kiépítve, a közéletben saját nemzetiségük érdekeinek szószólói, s mint ilyenek nem egyszer elszigeteltek maradnak.

A másik előrebocsátandó distinkció az, hogy bár a prímás és a püspöki kar véleménye volt az egyház "hivatalos" álláspontja, ez nem zárta ki azt, hogy egyes főpásztorok, prelátusok nem alkothattak és alkottak ettől eltérő véleményt. Ebben ugyanis senki más nem gátolhatta (volna) meg őket, mint maga a Szentszék, a hitelvek és a kánonok, vagy a hatályos állami törvények és jogszabályok. A megyéspüspökök ugyanis a maguk egyházmegyéjükben teljes és önálló jurisdictio-t kapnak a püspökké szenteléssel és beiktatással, s ezt nem korlátozhatja sem a prímás, sem a II. vatikáni zsinatig csak tanácskozó testületként létező püspöki konferencia. Ha pedig a dogmák és kánonok ütköznek a világi hatalom által alkotott törvényekkel, az ordinárius elsősorban főpapi esküjének, és csak másodsorban az állam iránti hűségének tartozik engedelmességgel. Ebből következik, hogy az egyházon belül csak kellő óvatossággal beszélhetünk a ritkán tetten érhető egységes külpolitikai gondolkodásról. Sokkal inkább jellemző az, hogy a klérus is éppen úgy markánsan megoszlott e tekintetben, mint a magyar politikai elit vagy maga a közélet.

A modern katolikus egyháztörténet felfogása szerint a magyar állam külpolitikáját a magyar katolikus egyház lényegében mindig támogatta, külön politikát nem folytatott, ami arra enged következtetni, hogy nem is volt markáns gondolkodása, elképzelése a külpolitikáról. Ezzel a megállapítással – a konkrét érintkezési pontok, együttműködések, netán nézeteltérések számbavétele előtt – több okból egyetérthetünk. Először is 1848-ban megszűnt a katolikus egyház államegyház jellege, majd a dualizmus liberális érájában az érdekek összehangolására kialakult a felekezetek háromfázisú koordinált rendszere. 1949-ben sor került a szeparációra, az egyházak és az állam jogi szétválasztására, amely azonban az egyházak addig nem látott totális állami alárendelésének, "államosításának" lett a nyitánya a diktatúra évtizedeiben. A rendszerváltozás folyamatában a polgári demokrácia keretei között valósulhatott meg a vallásszabadságot biztosító szeparáció.

Az állam és az egyház szétválasztása azzal a következménnyel jár, hogy az egyház nem képezi részét a politikai hatalomnak, a hatalomgyakorlásnak és kormányzásnak, amelynek feladata a külpolitika alapelveinek alakítása, gyakorlati kivitele. Az egyháziak – kevés kivételtől eltekintve – nem találhatók meg a diplomáciai testületben. A hazai katolikus egyház és az állam kapcsolatrendszerének átfogó rendezése éppen úgy, mint a Szentszék és az állam kapcsolatainak alakítása kizárólag az Apostoli Szentszék joga (általában a nunciuson keresztül). Az egyház külpolitikai gondolkodására, illetve az állami külpolitikára való hatásgyakorlás inkább a törvényhozó hatalomban való részesedése által történt meg (lévén a főpapok 1945-ig a második kamara tagjai). Természetesen az egyháziaknak is rendelkezésükre álltak azok az eszközök (sajtó, egyesületek, tudományos fórumok, iskolák) az e téren való véleményalkotásra, amelyek más közéleti tényezőknek is. De az egyháznak volt egy ezek hatékonyságát is felülmúló lehetősége: a templomi szószék, az igehirdetés szabadsága, amit indirekt módon e célokra is fel lehetett használni.

Az egyház a külpolitikát illetően is háromféle magatartást tanúsíthatott: l. elfogadja és támogatja az állam politikáját, azonosul azzal és ennek hangot is ad, netán közreműködik megvalósításában; 2. elfogadja vagy elutasítja, de erről nem formál önálló véleményt, vagy amennyiben igen, azt nem juttatja kifejezésre (kvázi semleges marad); 3. saját, önálló koncepciójához, felfogásához ragaszkodva elutasítja azt, esetenként – vállalva a konfliktusokat – nyíltan is szembehelyezkedik vele. Véleményünk szerint az egyes korokban egyidejűleg szinte mindhárom lehetőség jelen volt, de közülük az egyik a domináló, a hivatalos egyházi álláspont. Az első esetben ab ovo nem volt szükséges és lehetséges önálló, külön egyházi külpolitika kialakítására és folytatására, míg a harmadik esetben egy markánsan szembenálló koncepciót lehetett, sőt kellett kialakítani. Az első esetben az egyház és az állam érdeke egyaránt azonosnak tűnhetett a nemzet érdekével; az utóbbiban az egyház szerint a saját érdeke és a nemzet közös érdeke áll szemben a hataloméval.

A továbbiakban – e megfontolásokat szem előtt tartva – korszakról-korszakra haladva, a csomópontokra koncentrálva tárgyalom a magyarországi katolikus egyház és Magyarország külpolitikája összefüggéseinek történetét.

A polgári forradalom és nemzeti szabadságharc idején a hazai katolikus egyház külpolitikai magatartása csak relatíve mondható külügyinek, hiszen a Szentszék felfogása szerint Habsburg Birodalom belügyéről volt szó, a magyarok és az uralkodóház konfliktusáról. A polgári átalakulásért és a nemzeti önállóságért folyó küzdelem "hazulról nézve" is belügynek számíthatott a főpapok előtt. Ezért a konfliktus is megosztotta a főpapságot: a püspökök egy része aulikus maradt, más része támogatta a szabadságharcot. (A már 1848 előtt hivatalban lévők többsége megmaradt a Habsburg Ház iránti hűségben – erre kötelezte a király kezébe tett hűségesküje is. A felelős magyar kormány kívánságára kinevezett főpapok többsége a magyar kormányhoz való hűségét elébe helyezte a főkegyúr (az uralkodó) iránti hűségnek, annál inkább, mivel a kinevezéssel (a nominatio-val vagy az egyházi felfogás szerint a praesentatio-val) még nem járt együtt a hűségeskü letétele. Akadtak a kétféle elkötelezettség okán meghasonló ordináriusok is – így maga az új esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása, Hám János.^[148]

A birodalom határain túlmutató kérdés volt, hogy megtörténik-e a forradalmi kormány javaslatára kinevezettek praeconisatio-ja (pápai megerősítése vagy a Szentszék értelmezése szerinti kánoni kinevezése). Erre, mint ismeretes, nem került sor.^[149] Továbbá a magyar–nemzetiségi relációban is tetten érhető volt a megosztottság: a horvát katolikus főpapok Jellasics mellé álltak, és az erdélyi görög katolikus egyháziak döntő többsége is a magyarokkal szembeni nemzeti szembenállás híve volt.^[150]

A szabadságharc leverését követő császári megtorlás nem tett kivételt a katolikus prelátusokkal sem: a "rebelliseket" szigorúan megbüntették, elmozdították, az aulikusokat magas(abb) stallumokkal jutalmazták.^[151] A neoabszolutizmus éveiben a magyar katolikus püspököknek nem volt lehetőségük külpolitikai vonatkozású cselekvésre: továbbra is a birodalom keretei közötti magyar nemzeti érdekek védelme képezhette a külsőnek vagy idegennek is mondható elnyomó hatalommal szembeni magatartást. A püspöki kar többsége a passzív rezisztencia politikáját követte, s ennek lehetőségei szerint hangot is adott. Az uralkodó iránti hűségük sem akadályozta őket abban – ide értve Scitovszky János hercegprímást is –, hogy az elítélt, bebörtönzött, elmozdított főpapok érdekében mind Bécsben, mind Rómában közbenjárjanak, ami nem is volt eredménytelen.

Az ordináriusok tudtával és hallgatólagos egyetértésével nem egy esetben nemzeti tüntetéssé váltak az egyházi körmenetek, s azzá alakult egyik vagy másik nemzeti hős temetése is. Nagy feltűnést keltett, amikor 1857 májusában Scitovszky hercegprímás Pesten magyar nyelvű beszéddel köszöntötte az ide látogató uralkodói párt. 1860. április 30-án a pesti belvárosi plébániatemplomban ő celebrálta az öngyilkos Széchenyi István gróf emlékére a gyászmisét, amelyen 80 000 ember vett részt. A bécsi nuncius felháborodva jelentette a Vatikánba, hogy szerinte a magyarországi katolikus klérus belesodródott a nemzeti mozgalmakba, s ezt veszélyesnek tartotta az egyházra nézve. Javasolta Scitovszky hercegprímás szentszéki figyelmeztetését (amire azonban nem került sor).

Nemzeti sérelemnek – egyházi és politikai értelemben egyaránt – számított a magyarországi katolikus egyházkormányzat jelentős átszervezése. Ez ugyanis nem alkotmányos viszonyok között történt, azt a magyar országgyűlés – nem lévén – nem cikkelyezte be, erről a prímás és a püspökök véleményét nem kérték ki. A változásokat az abszolutista kormányzat (az uralkodó) és a vele szorosan együttműködő pápa vitte keresztül. Így az 1852-ben felállított horvát egyháztartomány (Zágrábot érsekséggé emelték és ide sorolták Kalocsától a boszna-szerémi [diakovári], a zeng-modrusi latin és a körösi görög szertartású püspökségeket) a kalocsai érsekség rovására jött létre, jutalmul a horvátok 1848–49-es szerepéért. Ugyancsak 1852-ben szervezték meg Erdélyben a görög katolikus román egyháztartományt (a fogarasi püspökséget érsekséggé emelték, s ide sorolták a már létező nagyváradi és az ugyanekkor felállított lugosi és szamosújvári görög katolikus püspökségeket), amelyek korábban az esztergomi érseki tartományban voltak.

Az alapító bullák nem rendelkeztek a magyar prímás velük kapcsolatos joghatóságáról, holott az a mindenkori magyar állam területén érvényes, s azt az akkori prímás, Scitovszky János is fenntartotta.^[152] A mindenkori esztergomi érsek prímási joghatósága a magyarországi katolikus egyház önállóságának legfontosabb biztosítéka volt a Habsburg Birodalom azon törekvése ellenében, hogy az annak területén élő katolikus hierarchiát egységes birodalmi egyházzá szervezzék. A magyar egyház különállásának megőrzése szerves része volt a birodalmon belül a magyar államiság attribútumainak tekintetében is, így a katolikus egyház relatív nemzeti-állami önállóság melletti elkötelezettségét is jelentette. (A magyar prímás joghatósága kérdésének ekkori nyitva hagyása azzal járt, hogy a horvát és a román katolikus egyház nem ismert el a magyar prímás joghatóságát, hanem a magyartól teljesen függetlennek nyilvánította magát. Bár ezek a problémák is inkább belpolitikai jellegűek voltak, de távlatilag már jelezték, hogy a magyar egyház e vonatkozásban is a magyar érdekek védelmét képviseli az abszolutizmussal szemben.)

A magyar egyház birodalmon belüli különállását elszántan és eredményesen védő főpapok, elsősorban is az esztergomi érsek, az ország hercegprímása számára problémát jelentett az 1855-ben kötött osztrák birodalmi konkordátum is.^[153] Ezt a szerződést sohasem cikkelyezte be a magyar országgyűlés, ennek ellenére mind Róma, mind Bécs érvényesítette annak hatályát Magyarországra. A dilemmát az okozta, hogy a konkordátum lényegében helyreállította a katolikus egyház államegyházi státuszát, messzemenő kiváltságait és előjogait, sőt enyhítette az állam egyház fölötti jozefinista gyámkodását is. Ezért a főpapok ezt eleve nem utasíthatták el, hiszen az egyház érdekeinek hatékony érvényesítését jelentette. Ugyanakkor megnövelte a Szentszék befolyását (a nunciuson keresztül), erősítette a birodalmi centralizmust és a neoabszolutizmus politikai rendszerét. Ezek pedig nem csak a magyar nemzeti érdekeket fenyegették, hanem a magyar egyház fentebb említett különállásának megtartását is. Így a főpapok a konkordátummal nyíltan nem fordultak szembe, ám a magyar prímás, amikor Bécsben fogadta az ott "fordított-Canossát" járó IX. Pius, előtte a magyar egyház nagy érdemeire és történelmi jogon alapuló különállására hívta fel a figyelmét.

Az egyháztörténészek véleménye szerint a dualizmus korában a magyar katolikus egyház, mivel lojális volt a kormányokkal szemben, támogatta azok külpolitikáját, egyházpolitikai vonalon is. Az egyházi vezetés 1867-ben szakított az ókonzervatív politikai erőkkel (amelyekkel a reformkorban szorosan együttműködött). A püspöki kar 1867 után egy hallgatólagos szövetségre lépett a liberális Deák-párttal, és a változó kormányok mellett is kitartott egészen az I. világháború végéig, akkor is, amikor a kormánypárt és a kormányok már nem a deáki egyházpolitikai felfogást vallották. Az egyházi mottó 1867 és 1918 között így hangzott: "Quieta non movere" – a nyugvó dolgokat nem szabad háborgatni.^[154]

Deák utolsó képviselőházi beszédében elvileg az állam és az egyház szétválasztását tartotta kívánatosnak, ám Magyarországon ezt csak fokozatosan, történelmi távlatban látta lehetségesnek és szükségesnek.^[155] A liberális katolicizmus "szabad egyház a szabad államban" elve vezérelte Eötvös József, Trefort Ágoston és a Deák-párt egyházpolitikáját, ami a szeparáció és az államegyháziság közötti kívánatos köztes megoldást, a közös érdekek koordinálását vonta maga után. Ez a megoldás megfelelt az egyháznak is, mert így a hatalom védőernyője alá húzódva szabadon működhetett. Ennek ellenében respektálta a politikai hatalom működését, amelyben csak másodlagos szerepe volt a külpolitikának, lévén a külügy a Monarchián belüli közös ügyek legfontosabbika.

A dualizmus idején nem beszélhetünk önálló magyar külpolitikáról, így még kevésbé az egyház sajátos külpolitikai gondolkodásáról vagy szándékairól. A dualizmus természetéből adódóan a Monarchia két országa közötti közjogi kérdésekben az egyházi vezetés – kevés kivételtől eltekintve – 67-es alapon állt. A magyar egyház és a Szentszék kapcsolatai sem számítanak a külügyek közé, amint csak korlátozott értelemben tekinthetők annak az Osztrák–Magyar Monarchia és az Apostoli Szentszék kapcsolatai is. Ez utóbbiak azonban esetenként megkívánták a magyar főpapok közreműködését is, akik például maradéktalanul egyetértettek az osztrák birodalmi konkordátum 1867 utáni felmondásával.

A legjelentősebb konfliktus a Monarchia és a Szentszék között a pápai csalatkozhatatlanság, az infallibilitás I. vatikáni zsinaton (1869–1870) történő dogmatizálása körül bontakozott ki.^[156] Az infallibilitás a világi hatalmát vesztett pápaság egyházon belüli központosító törekvéseinek felerősödését, a részegyházak feletti fokozott ellenőrzését és ügyeikbe való beavatkozását szolgálta, illetve tette lehetővé. Így ennek ellenzésében találkozott a posztjozefinista tradíciókat őrző dinasztia, a liberális politikai hatalom (az állam) és az önállóságukat őrző helyi egyház érdeke. A zsinaton részt vevő magyar püspökök – az uralkodó kimondott óhajának megfelelően – a dogmát ellenzőkhöz csatlakoztak, sőt közülük egyesek az ellenzék vezéralakjai voltak. A végzetes szakadást elkerülendő a végszavazás előtt hazautaztak, így az infallibilitást a zsinat dogmává emelte. A liberális magyar kormány itthon meg akarta akadályozni a dogma kihirdetését, s ehhez nem lévén más eszköze, Eötvös kultuszminiszter a király előtt a placetum regium felelevenítésének szükségességét fejtette ki.^[157] Az ordinariusok azonban egyenként sem vállalhatták a Szentszék akaratával való szembeszegülést, így végül is minden egyházmegyében kihirdették a dogmát.

A dualizmus idején az egyházpolitikai kérdésekben – ide értve a püspöki kinevezéseket – harmonikus együttműködés alakult ki a hazai egyház, a magyar kormány, a király és a pápaság között. A századvégen kibontakozó kultúrharc idején, az 1894–1895-ös egyházpolitikai törvények körüli politikai csatározásokban a katolikus főpapság a liberális kormányzattal szemben lépett fel, s a szembeszegülésre kellő ösztönzést kapott Rómától is.^[158] Ferenc József azonban ragaszkodva az alkotmányossághoz, bár vonakodva és azokkal egyet nem értve, de szentesítette az egyházpolitikai törvényeket, amelyek jelentős lépést tettek a szeparáció felé. A Szentszék nyilvános beavatkozása (az úgynevezett. Agliardi-affér) pedig Kálnoky Gusztáv közös külügyminiszter bukásához vezetett.^[159]

A dualizmus idején a politika közjogi tengelye a 48-as–67-es szembenállás volt, amely óhatatlanul beszüremkedett a katolikus egyház gondolkodásába is. Bár a főpapokat kinevező király kezébe tett hűségeskü formálisan 67-ességet, aulikusságot tételezett vagy várt el a stallumot elfogadóktól, ennek dacára akadtak olyan főpapok, még inkább a lelkészkedő alsópapság egyes tagjai vagy szerzetesek, akik őrizték a teljes nemzeti függetlenség eszméjét, sőt akadtak olyanok is, akik a kuruc-kori szabadságeszményre támaszkodtak (lévén a vezérlő fejedelem is katolikus). A dinasztiával a püspökök közül Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök mert nyíltan szembeszegülni, akit Bécsben csak Tulpenbischofnak tituláltak.^[160]

A "labanc" katolicizmus, amely a hatalmas sikereket hozó barokkba torkollott, a dualizmus idején is gyümölcsöző magatartás volt: azok, akik ezt vallották vagy hirdették, nemcsak könnyen jutottak kanonoki vagy más prelátusi rangokhoz, hanem – a püspökök közé emelkedve – közülük kerülhettek ki az érsekek, a bíborosok, s maga az esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása. Míg Prohászka a legszegényebb egyházmegye, a székesfehérvári élére száműzetett, a szlovák parasztszülők gyermeke, Csernoch János esztergomi érsek, bíboros hercegprímás az ország zászlósurainak egyike lett. A kuruc–labanc szembenállást idéző alternatívák tetten érhetők a kormánypártban, a Szabadelvű Pártban szereplő papok és az ellenzéki Függetlenségi Párt klerikus képviselői között is.

A dualizmus végén a magyar nemzeti érdekek és a Szentszék szempontjainak ütközése érhető tetten a magyar anyanyelvű görög katolikus hívek régi követelésének, a külön magyar keleti szertartású egyházmegyének a felállítása kérdésében. A magyar parókiák ugyanis többségükben a román, kisebb részükben a rutén püspökségekbe tagolódtak, ahol a liturgia nyelve a román, illetve az ószláv volt. A kormányok által támogatott hajdúdorogi mozgalom célja egy magyar liturgiát követő egyházmegye felállítása volt Hajdúdorog székhellyel. Ez a törekvés a román püspökök éles ellenállását váltotta ki, akik Rómában magas pártfogókat találtak. (A szentszéki dikasztériumok egyes prelátusai abban reménykedtek, hogy a magyarokkal szemben a románoknak tett kedvezésekkel az ortodox románokat is visszahódíthatja a katolikus egyház.) Az 1912-ben felállított hajdúdorogi görög katolikus egyházmegyében azonban a Szentszék nem engedélyezte a nemzeti, a magyar nyelv használatát, mert az nem volt liturgikus nyelv. Ehelyett az ógörögöt tették meg a magyar unitus püspökség liturgikus nyelvévé.^[161]

A háborús vereség és a Monarchia széthullása nyomán, az 1918–1919-es forradalmi időszakban Magyarországon olyan fokú politikai bizonytalanság és átmenetiség alakult ki, amely óvatosságra intette az egyházi felső vezetést a gyorsan változó és gyengének bizonyuló hatalommal való viszonyában. A fokozatosan kibontakozó idegen megszállással szemben az egyháznak inkább csak erkölcsi, semmint hatalmi eszközei voltak. A megszállás nemcsak az ország leendő függetlenségét és integritását veszélyeztette, hanem az egyházét is.

A külpolitikailag teljesen elszigetelt országban jóformán a katolikus egyháznak maradtak meg a bevett kapcsolatai az Apostoli Szentszékkel. A Károlyi-, majd a Berinkey-kormány a bécsi nunciatúrán keresztül és Csernoch bíboros segítségével kísérelte meg az elszigeteltségből való kitörést, a magyar–szentszéki diplomáciai kapcsolatok felvételével. A kezdeményezést a Vatikánban érdeklődéssel fogadták, s megvalósulásának csak a Tanácsköztársaság proklamálása vetett véget.^[162]

A kommün bukása utáni első püspöki konferencián, 1919. augusztus végén Csernoch hercegprímás beszámolt a proletárdiktatúra alatt tett lépéseiről: "A hercegprímás az üldözés szomorú ideje alatt állandóan informálta az Apostoli Szentszéket [nyilván elsősorban a bécsi nuncius útján]. Kérte, hogy Magyarországon mint missióterület helyeztessék a katolikus egyház valamely nagyhatalom védelme alá. De ennek a kérésnek nem volt eredménye. Az entente-hatalmak az internacionális szociáldemokráciától való félelemből nem mertek Magyarország belügyeibe avatkozni, sőt Romániát a beavatkozástól vissza is tartották. Végül Románia a saját felelősségére verte le a magyar vörös hadsereget s evvel a kommunista uralmat megdöntötte."^[163] (Adriányi Gábor szerint Csernoch nem csak azt kérte, hogy a katolikus egyház mint missióterület kerüljön antant-védelem alá, hanem egyenesen azt, hogy az antant Magyarországot helyezze protektorátus alá.)^[164]

A függetlenné vált Magyar Királyság már rendelkezett önálló külpolitikával; ennek centrumában az igazságtalan trianoni békediktátum revíziója állt. Az új hatalom szakított az 1918 előtti liberális alapelvekkel, és magát keresztény nemzeti jellegűnek deklarálta, amelyben a keresztény egyházaknak, elsősorban is a katolikus egyháznak a korábbiakat meghaladó szerepet biztosított, illetve tett lehetővé és igényelt. Bár a Szekfű Gyula által neobarokknak nevezett^[165] új berendezkedésben nem állt helyre a katolikus egyház államegyház státusa, ám a dualizmushoz képest nagyobb részt kapott a politikai hatalom működtetésében, így közvetve vagy közvetlenül a külpolitikai gondolkodás formálásában, esetenként a cselekvésben is. Szembeszökő jele volt ennek Csiszárik János veszprémi kanonok, c. püspök kánonjogi tanácsosi működése a magyar külügyminisztériumban az 1920-as években. De a szentszéki magyar követségen is dolgozott egyházi személy, a kánonjogi tanácsos, aki elsősorban a magyar állam, és csak másodsorban az egyház szolgálatában állt. (1920-tól 1927-ig Serédi Jusztinián OSB, 1927-től a korszak végéig Luttor Ferenc.)^[166]

Az egyház külpolitikai gondolkodásának tengelyében is a trianoni békediktátum megakadályozása, az ország területi integritásának megvédése, majd a revízió állt. Legnyilvánvalóbban ez az átmeneti időszakban, 1919–1920-ban érhető tetten, majd pedig az 1930-as évek végétől a háborúba való belépésig mutatkozott meg.

Az ország területi integritásának a védelme és az egyház integritásának a megőrzése kérdésében teljes érdekazonosság jött létre a magyar állam, a kormányok és az egyház, a püspökök, szerzetesrendi vezetők között. A Szentszék álláspontja viszont az egyetemes egyház érdekeinek védelméből és érvényesítéséből táplálkozott, ami számos esetben nem a közös magyar érdekek mellett, hanem ellenükben, az utódállamok érdekében érvényesült.

A püspöki kar már az 1919. augusztusi konferenciáján felkérte a hercegprímást, hogy "az entente-missiónál s különösen Troubrigde dunai admirálisnál^[167] érdeklődjék az entente szándékai felől és mindent kíséreljen meg szegény hazánk jóvoltáért".^[168] Ezzel egyidejűleg Rott Nándor veszprémi püspök és Hanauer Á. István akkor kinevezett váci püspök Rómába utazott. Rott püspököt XV. Benedek pápa két ízben is fogadta, s "igen kegyes volt s Magyarország iránt különös jóindulatot mutatott" – számolt be az 1920. tavaszi konferenciának. Tárgyalt Gasparri bíboros államtitkárral, Tedeschini államtitkárral és Cerretti Bonaventurával, a rendkívüli ügyek kongregációjának titkárával is. "Kifejezte azt az óhajtásunkat, hogy a magyar katolikus egyház adminisztratív egysége változatlanul fenntartassék az ország határainak esetleges változása dacára. Az Apostoli Szentszék az újonnan alakult államok politikai nyomása miatt aligha teljesítheti ezt a kívánságunkat, de biztosított, hogy az egyházmegyei beosztásban a békekötés után 6 hónapig semmi változás nem történik" – jelentette küldetéséről Rott püspök.^[169] A püspöki kar elgondolása világos: a lehetőséghez képest ragaszkodik az integritáshoz, de amennyiben ez nem lehetséges, a dismembratio-t minél távolabbi időre szeretné kitolni. A kormánnyal egyetértve úgy vélte, hogy az egyházkormányzati határok változatlanul maradása vagy csak átmenetinek tekinthető módosítása hozzájárulhat az új politikai határok provizórikus jellegéhez, azok megkérdőjelezéséhez. De egyúttal tudomásul kellett venni azt is, hogy a Szentszék az egyetemes egyházi érdekek szempontjából nem hagyhatja figyelmen kívül az utódállamoknak a mielőbbi megosztásra irányuló törekvését, amint majd a magyar kormányoknak is bele kellett törődniük a trianoni határok létezésébe.

A leendő békeszerződés szövegének ismertté válása és a kormányzóválasztás (1920. március 1.) után a püspöki kar felkérte Csernoch bíboros hercegprímást, hogy utazzon Rómába. Az 1920. tavaszi tanácskozáson "Őeminenciája a hercegprímás részletesen beszámol a múlt püspöki konferencia óta az Apostoli Szentszékkel, külföldi püspökökkel és katolikus vezető emberekkel folytatott tárgyalásairól, amelyek célja volt a Magyarországra kiszabott békefeltételek enyhítése... – olvashatjuk a jegyzőkönyvben. – A Szentatya közbenjárását ismételten kérte. Legutóbb az olasz miniszterelnöknek a békefeltételek ellen való állásfoglalása alkalmából Valfre di Bonzo, Scapinelli volt bécsi nunciusok és Gasparri útján is felkérte a pápát, hogy az ezeréves Magyarország tönkretétele ellen nyilvánosan tiltakozzék. Ő Szentsége helyzete végtelenül nehéz. Jóindulata Magyarországhoz kétségtelen..."^[170]

Csernoch elsősorban a katolikus főpapokat igyekezett felvilágosítani a készülő sérelemről és megnyerni őket a magyar ügynek. A pápa nyilvános tiltakozására nem került sor, már csak azért sem, mert a Szentszéket nem hívták meg a párizsi békekonferenciára. A rokonszenv-nyilvánításokon túl a magyar prímás kéréseinek más eredménye nem volt, hiszen az illető főpapok sem vettek részt saját országuk kormányai külpolitikájának alakításában.

A magyar kormány igényt tartott a katolikus egyház közreműködésére a béke-előkészítés folyamatában. A magyar békedelegáció munkálataiban a katolikus egyház részéről gróf Apponyi Albert kívánságára Lepold Antal esztergomi prelátus kanonok (Csernoch bizalmi embere) vett részt. Lepold "a magyar békejavaslathoz csatolt emlékiratot készített a magyar katolikus egyház történetéről, szervezetéről és vagyonáról. Azonkívül közreműködött a békejavaslat két egyházi cikkelyének szövegezésében, amelyekben a mostani egyházszervezet változatlan fenntartását kérjük a határok változására való tekintet nélkül, valamint összes szerzett jogaink tiszteletben tartását vallási, vagyoni és iskolai téren."^[171] A trianoni békeszerződésben mindez nem kapott helyet, abban csak általánosságban volt szó a vallásszabadság biztosításáról.

A békeszerződés aláírásához közeledve aktuálissá vált a Magyar Királyság és az Apostoli Szentszék közötti diplomáciai kapcsolatok felvétele. Az erről szóló tárgyalások már 1919–1920 fordulóján megindultak. Magyarország számára különösen fontos volt a vatikáni kapcsolat, hiszen ez az egyik első lépés lehetett a nemzetközi elszigeteltség áttörésében. A kormány és a főpapság érdekei ebben a kérdésben ismét találkoztak. "Magyarország teljes függetlensége óta a hercegprímás ismételten lépéseket tett az Apostoli Szentszéknél és a magyar kormányoknál, hogy a diplomáciai viszony Magyarország és a Szentszék között létesíttessék. Az Apostoli Szentszék kilátásba is helyezte már követének elküldését Budapestre, de szándékának végrehajtását a békekötés utánra, a magyar állam nemzetközi helyzetének tisztázásáig elhalasztotta" – olvasható az 1920. márciusi püspökkari konferencia jegyzőkönyvében.^[172] A diplomáciai kapcsolatok 1920 őszén a legmagasabb szinten jöttek létre. A Szentszék ugyanerre törekedett az utódállamokkal is; azokkal a viszony rendezését szolgáló konkordátumok kötése már ekkor szóba került, míg Magyarországgal ilyenre nem volt szükség, illetve kölcsönösen nem volt kívánatos.^[173]

A román konkordátumról már 1920-ban megkezdődött tárgyalások különösen fájdalmasan érintették a magyar egyházat, de aggodalommal figyelte a kormány is. 1921 elején a magyar kormány kezéhez jutott a román konkordátum tervezete, s azt tájékoztatás és véleményezés végett megküldték Csernoch hercegprímásnak és az érintett magyar püspököknek. (A Szentszék – illetve a budapesti nuncius – ugyanakkor erről nem tájékoztatta sem a szentszéki magyar követet, sem a prímást.) A magyar kormány a román konkordátum ügyében két jegyzéket intézett a Szentszékhez, amelyeknek összeállításához figyelembe vette a főpapok véleményét, megjegyzéseit is. "E két jegyzéket a kormány avval küldötte meg a püspöki karnak, hogy ez magát a kormány álláspontjával azonosítsa és jegyzékeit a Szentszéknél egész tekintélyével támogassa. A püspöki kar a kormány két jegyzékét magáévá teszi és a Szentszéknél teljes súllyal támogatja" – szólt az egyhangú határozat.^[174] Ebben a kérdésben tehát közvetlenül is megvalósult a külpolitikai együttműködés az állam és az egyház között.

A püspökök többsége, főként a lehetséges dismembratio-ban érintettek szerint a Szentszék túl engedékeny politikát folytat az utódállamokkal szemben. Főként gróf Széchenyi Miklós nagyváradi püspök ragadtatta el magát az 1921. februári konferencián. "Itt az ideje, hogy a magyar püspöki kar többé nem a hódolat letompított hangján, hanem nyílt és sértett önérzettel beszéljen a Szentszékkel s figyelmeztesse eddigi politikájának veszedelmeire" – mondta.^[175]

A sokkal inkább reálpolitikus Csernoch bíboros nem azonosította magát az elkeseredett nagyváradi püspökkel, hanem javaslatára a püspöki kar megismételte az 1920. márciusi konferencián elfogadott, általunk is idézett ide vonatkozó határozatot.

A "király nélküli királyságban" az új keletű közjogi cezúra: a legitimizmus–szabad királyválasztás, amelynek nyilvánvaló a külpolitikai vonzata is, befolyásolta az egyháziak elképzeléseit az ország jövő elhelyezkedéséről. A Habsburg-restaurációnak voltak elkötelezett harcosai is a püspökök és a papok között: az első királypuccsban aktívan részt vevő "karlista" gróf Mikes János szombathelyi püspök vagy gróf Zichy Gyula pécsi püspök, majd kalocsai érsek, és viszonylag nagy számban a nyugat-magyarországi katolikus alsópapság (mint például Pehm József zalaegerszegi plébános, a későbbi Mindszenty József bíboros hercegprímás). Ők előbb Károly visszatérésén, majd Ottó királlyá koronázásán munkálkodtak. Úgy gondolták, hogy csak az Osztrák–Magyar Monarchia keretei között állítható helyre az integer Magyar Királyság, és benne a történelmi magyar katolicizmus szervezeti egysége.

A magukat szabad királyválasztónak mondó, Horthy Miklós és az új berendezkedés mögé állók közül a legkövetkezetesebb a keresztényszocialista Prohászka volt, aki képviselőséget vállalva az első nemzetgyűlésben, a fővezérben, a Nemzeti Hadseregben, majd a kormányzói hatalomban látta az ország függetlenségének biztosítékát és a majdani revízió letéteményesét.^[176] Ide sorolható a nagytekintélyű Szmrecsányi Lajos egri érsek, Horthy személyes jó barátja, vagy a gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter által favorizált, esztergomi érseknek is kiszemelt Glattfelder Gyula csanádi püspök is. Ők a hatalom és az egyház új típusú szövetségének híveiként, a "keresztény nemzeti ideológia" letéteményeseiként joggal várták – és meg is kapták – az egyház hatékony állami támogatását. Az ország és az egyház integritásának helyreállításában pedig nem a Habsburgoktól, vagy a nyugati hatalmaktól, hanem a Nemzeti Hadseregtől és Horthyéktól remélték a hatékony fellépést.

Természetesen voltak óvatosan politizálók – akikből nem hiányzott a kellő bölcsesség sem –, így elsősorban maga Csernoch János hercegprímás, vagy Hanauer Á. István váci püspök és mások, akik az úgynevezett "elvi legitimizmus" álláspontjára helyezkedve, ébren tartva a felkent király majd törvényes örököse iránti hűség eszméjét, ezt összeegyeztették a rendszerrel való gyümölcsöző együttműködéssel – az egyház érdekében.

A két háború között előbb-utóbb végül is sor került a politikai határok által szelt egyházmegyék ideiglenes megosztására. Ez elől a Vatikán nem zárkózhatott el, hiszen a Párizs környéki békékben megállapított határok megváltoztatásának a lehetősége a távoli jövő kérdésének tűnt.

1927 végén az esztergomi érseki széket Serédi Jusztinián bíboros foglalta el, s ha nem is mutatott olyan intenzitású affinitást a magyar külpolitikai kérdések iránt, mint elődje, ő is leszögezte a román konkordátum megkötésekor s annak következtében beálló dismembratio kapcsán, hogy "az egyházmegyék dismembratio-ját a maga részéről a lehetőség határain belül kitolni iparkodik s ragaszkodni fog ahhoz, hogy az ingatlanokat az érdekeltek ne megváltás alakjában, hanem természetben tarthassák meg. A magyar kormánynak a tárgyalásokba való bevonását sürgeti. A tárgyalások folyamatát római útjai révén ellenőrizni és befolyásolni iparkodik" – mondta az 1928. tavaszi püspöki konferencián.^[177]

Az 1920-as évek végétől a Bethlen-kormány a magyar külpolitika egyik stratégiai céljaként a békés revízió programját fogalmazta meg. A kibontakozó magyar–olasz együttműködés találkozott a püspöki kar, elsősorban is a Vatikánban "szocializálódott" Serédi bíboros egyetértésével. Az ország nemzetközi kapcsolatainak, tekintélyének erősítését jól szolgálták az 1930-ban Budapesten rendezett, nemzetközivé váló Szent Imre Jubileumi Év egyházi és világi ünnepségei. 1930 nyarán először tett látogatást az önállóvá vált Magyarországon pápai legátus az olasz Sincero bíboros személyében. A rendezvényeket úgy időzítették, hogy azok egybeestek az augusztus 20-i Szent István ünneppel. Sincero augusztus 16-án érkezett Budapestre. Beszédeiben több ízben is hangoztatta a pápa jóindulatát és szeretetét a magyarság iránt. Méltatta a magyar kereszténység ezeréves érdemeit, az államalapító Szent István király nagyságát. Sincero kijelentette, hogy "soha olyan bizalommal és odaadással küldetést még nem végzett, mint ezt és kéri Istentől, hogy Magyarország sorsa jobbra forduljon, szomorúsága örömre változzék".^[178] Utalásai egyértelműen az igazságtalan trianoni békeszerződésre vonatkoztak, amit az utódállamok nem is hagytak szó nélkül a Vatikánban.

Az evangélikus és különösebben nem vallásos Gömbös Gyula és a katolikus főpapság között nem mondható zavartalannak a kapcsolat. A prelátusok nem látták helyénvalónak a miniszterelnök radikálisnak mondható legitimizmus-ellenességét, amint az is zavarta őket, hogy ez a kormány arisztokrácia- és nagybirtok-ellenes propagandát folytatott.

Az 1930-as évek második felében, a 40-es évek elején ismét aktív külpolitikai együttműködés volt tapasztalható a főpapság és a kormányzat között. Ennek közös platformja a békés területi revízió fokozatos megvalósulása lett. A területi revízió nem tekinthető kimondottan belpolitikai kérdésnek, hiszen az a nagyhatalmi erőviszonyok és szándékok függvényeként valósult meg. Az 1938 őszén megkezdődő területi revízió (az első bécsi döntés) eredményeként visszakerült felvidéki magyarlakta részekkel együtt visszatért Esztergomhoz az érsekség nagyobb területe, valamint a rozsnyói és a kassai püspökségek székhelyével együtt azoknak is nagy része. A Szentszék gyorsan döntött: már az 1939. júliusában kiadott bullával újraegyesítette a korábban – Csehszlovákia által két évtizedig sürgetett – megosztott egyházkormányzati részeket.^[179]

A Szentszék magyar ügy iránti egyértelmű jóindulata összefüggött a gyökeresen megváltozott közép-európai helyzettel. 1937-ben XI. Pius pápa Mit brennender Sorge kezdetű enciklikájában elmarasztalta a nácizmust, a tiltakozott a német katolikus egyház üldözése ellen. 1938 márciusában sor került az Anschlussra, s Adolf Hitler bekebelezte a katolikus Ausztriát. Az 1938 őszi müncheni egyezmény megpecsételte Csehszlovákia sorsát. A Vatikánban aggódva figyelték a fejleményeket, különösen a szovjet–német szövetség lehetőségét. Ebben a helyzetben felértékelődött Magyarország, a magyar kereszténység szerepe, amelyre az ateista bolsevizmus és a náci újpogányság ellenében ismét a keresztény Európa ezeréves védőbástyájának funkciója várhatott. A magyar katolicizmus és az ezeréves magyar állam a Szent István-i gondolatban, a Szent István-i magyar birodalom eszméjében találkozott, amelynek világraszóló ünnepségeire 1938 nyarán került sor. A Szent István Év állami és egyházi ünnepségei, demonstrációi erősödtek fel a május végi budapesti Eucharisztikus Világkongresszus katolikus vallási aktusaival. Az ünnepségek, felvonulások a millennium fényét idézték, a háborús feszültségektől terhes Európa közepén a béke szigetének illúzióját keltették.

XI. Pius pápa bíboros államtitkárát, Eugenio Pacellit küldte legátusként Budapestre, aki egy év múlva az ő örökébe lépve XII. Piusként ült a pápai trónra. A nemzetközi eucharisztikus kongresszuson méltó módon képviseltette magát a világegyház: 14 bíboros, 37 érsek, 190 püspök vett részt az ünnepségeken. Mellettük több száz külföldi prelátus, katolikus pap, szerzetes és apáca imádkozott a hívők félmilliós seregével együtt a magyar fővárosban.^[180] Természetesen hiánytalanul megjelentek a magyar főpapok, egyházi személyek, az állam reprezentánsai a kormányzótól a miniszterelnökön át a tudomány és kultúra neves képviselőiig.

Bár az eucharisztikus kongresszus kimondottan katolikus ünnepség volt, középpontjában az Oltáriszentség tiszteletével, mégis összefonódott a világi, sőt esetenként a politikai jellegű vonatkozásokkal is. Az elhangzó beszédek, így elsősorban Serédi bíboros és Pacelli legátus szentbeszédei, szónoklatai számos utalást tartalmaztak a béke megőrzésének keresztényi kötelességére, a magyarság, a Szent István-i Magyarország történelmi és jelenkori szerepére. Az ateista és egyházüldöző sztálini bolsevizmust nyíltan és határozottan elítélték, mint a fő veszélyt a keresztény Európára nézve, ám ha óvatosan is, de értésre adták a náci újpogányság, a faj és vér mítoszának elutasítását, kereszténytelenségének, egyházellenességének elmarasztalását is. Erre megfelelő alkalmat kínált, hogy Hitler megtiltotta a német és az osztrák katolikus klérusnak és a híveknek a budapesti kongresszuson való részvételt. Az eucharisztikus világkongresszusnak – a vallási "hozadék" mellett – figyelemre méltó külpolitikai szerepe is volt: megnövelte Magyarország nemzetközi tekintélyét.

Az 1938-as Szent István Év pedig arra szolgált, hogy aktualizálja a magyar birodalmi gondolatot, historiográfiai és ideológiai érveket sorakoztatva fel a történelmi Magyarország területi integritásának helyreállítása, tehát a területi revízió mellett. Ezek az egyházi és világi elemeket ötvöző rendezvények, demonstrációk a szomszédos államokban aggodalmat keltettek, hiszen azok sérelme nélkül a megfogalmazott, össznemzetinek tűnő célok nem voltak megvalósíthatók.

A világháború kitöréséről, Lengyelország német és szovjet lerohanásáról a püspökök sem a bizalmas konferenciáikon, sem a nyilvánosság előtt nem szóltak. Vélekedésük valószínű megfelelt a Teleki-kormány politikájának, hiszen jelentősen közreműködtek a hazánkba menekülő lengyelek segítésében, gondozásában. Mivel a lengyelek szinte kivétel nélkül katolikus hívők voltak, az egyház még nagyobb felelősséget érzett irántuk. A katonákkal együtt jöttek tábori lelkészek, a hívekkel papok, szerzetesek és apácák. A püspökök bizalmas intenciói szerint, vagy ha ilyen nem volt, hallgatólagos tudomásuk mellett az egyházi intézmények, a magyar klérus barátsággal, testvérként fogata őket (gondoljunk csak az ekkor balatonboglári plébános, Varga Béla példájára). A lengyelek befogadásával egyidejűleg a magyar püspökök a kormánynál is tiltakoztak a Volksbundnak a dunántúli németajkú katolikusok között végzett erőszakos térhódítása miatt. A püspöki kar a papságnak megtiltotta a Volksbundba való belépést.^[181]

A békés területi revízió legjelentősebb állomása, a második bécsi döntés, Észak-Erdély visszatérése egyértelmű támogatásra talált az egész püspöki karban. Az 1940 őszi konferencián Serédi bíboros "mélységes hálát ad az isteni Gondviselésnek, hogy a mostani világégésben hazánkat megoltalmazta, a kockázatos és mind a nemzet, mind a katolicizmus erőit sorvasztó konfliktusoktól és hogy a Kormányzó úr Őfőméltósága, valamint bölcs államférfiúink közreműködésével mindkettőnek vérontás nélküli gyarapodását lehetővé tette. Erről körleveleiben és a hálaadó istentiszteletek alkalmával megemlékezett a püspöki kar."^[182]

A főpapság és a kormányzat közötti együttműködés Magyarország hadviselő féllé válása után sem változott érdemben. Az 1941. őszi konferencián az elnöklő hercegprímás "a harctereken küzdő vitéz honvédekről különös szeretettel emlékezik meg és az érettük, valamint az igazságos békéért való imádság elrendelését utólag bejelenti".^[183] Egyúttal örömmel konstatálta, hogy a Délvidék visszatérésével helyreállt a kalocsai érsekség és a pécsi püspökség területe, valamint azt, hogy a Szentszék 1941-ben helyreállította a nagyváradi és a szatmári egyházmegyék egységét.

A háború alatt az egyházi vezetés és különösen Serédi bíboros tartózkodott attól, hogy a nyilvánosság előtt exponálja magát a hadviselés mellett. A Szent István Társulat 1942. évi közgyűlésén a hercegprímás kifejtette, hogy "az egyforma emberi, illetve nemzeti méltóság és alapérték okán jog szerint minden embert és minden nemzetet egyformán kell megbecsülni".^[184] Ez a méltóság és alapérték abból következik, hogy Isten minden embert a saját képére és hasonlatosságára teremtett, s miután a nemzeteket az egyes emberek alkotják, ez az isteni szándék a nemzetekre is vonatkozik. Ez a vélemény szembenállást jelentett mind a faji megkülönböztetéssel, mind a nácik felsőbbrendű német nemzetről vallott felfogásával.

A Szent István Akadémia 1942. decemberi ünnepi ülésén Serédi hercegprímás a keresztény perszonalizmus alapelveit fejtette ki, amelyek érvényesek az adott szituációban is. "Krisztus Egyházának az emberi szabadságot egyéni és kollektív vonatkozásban, minden faji, nemzeti, születési, társadalmi és vagyoni különbségre való tekintet nélkül mindenkire nézve elismerő, alátámasztó és védelmébe vevő törvényeit" az államok egymás közi viszonyában is érvényre kell juttatni, az egyik állam nem veheti el a másik szabadságát.^[185]

A Szent István Társulat 1943. márciusi közgyűlésén – tehát már a doni katasztrófa után – Serédi bíboros óvatosan utalt az egyoldalú német elkötelezettség veszélyeire is. Álláspontja lényegében megfelelt a Kállay-kormány külpolitikai szándékainak. Az állam, a nemzet vezetőinek kötelességeit fejtegetve rámutatott: "az isteni Gondviselés éppen azért állította őket saját nemzetük élére, hogy annak életét fenntartani, a polgárok közjavát pedig előmozdítani és biztosítani iparkodjanak, nem pedig, hogy egy ember, illetve más nemzet iránt való szimpátiából, vagy halálos szerelemből mind a kettőt feláldozzák".^[186] Nem kellett hozzá nagy politikai affinitás, hogy a hallgatóság megértse: Hitlerről és a náci Németországról van szó, és arról, hogy érdekükben nem lehet feláldozni a nemzetet. Egyes püspökök – elsősorban Apor Vilmos győri püspök – úgy vélték, hogy nem elégséges a Serédi által lehetségesnek tartott óvásokra hagyatkozni, hanem a papság ennél konkrétabb útmutatásra szorul.

A korszakban utolsó, 1944. március 14-i püspökkari konferencián sem történt érdemi állásfoglalás a háború várható befejezéséről, illetve a háború után várható fejleményekről. Az elnöklő hercegprímás szerint is úgy vélte, hogy "hazánkra és egyházunkra nézve egyaránt felette súlyos és talán sorsdöntő idők" következnek, ezért egységre, szolidaritásra és higgadtságra van szükség mindenki részéről.^[187] Ennyi tellett a magas grémiumtól, holott már nyilvánvaló volt a háborús vereség és a szovjet megszállás elkerülhetetlensége. Néhány hónap múlva a front már a trianoni ország-területen húzódott.

A német megszállás után többé nem ült össze a püspöki konferencia, így azzal kapcsolatban sem formálhattak kollektív véleményt.

A nyilas hatalomátvétel után Serédi több ízben fordult a magyar és a német hatóságokhoz, katonai parancsnokságokhoz kérve, hogy Budapestet és Esztergomot tegyék nyílt várossá, elkerülve azok pusztulását. Megkereséseire azonban érdemi választ nem kapott. Nagyobb külpolitikai jelentősége volt a Mindszenty József veszprémi püspök által a háborús pusztítás megakadályozása érdekében kezdeményezett lépésnek.^[188] A püspök 1944. október 31-én memorandumot intézett a nyilas kormányhoz, amelyben rámutatott a további harcok folytatásának értelmetlenségére, és hogy ezek csak a maradék ország, a Dunántúl pusztulásával járhatnak. A dokumentumot sikerült aláíratnia Apor Vilmos győri és Shvoy Lajos székesfehérvári megyéspüspökkel, valamint Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapáttal. Serédi hercegprímást vagy meg sem keresték, vagy pedig elzárkózott az aláírás elől. A memorandumot 1944. november 13-án – miután Szálasi Ferencet nem sikerült elérnie – Mindszenty Budapesten átadta a nyilas kormány miniszterelnök helyettesének. A püspökök kérésének, figyelmeztetésének nem lehetett eredménye, viszont megtorlásul Mindszentyt és Shvoyt a nyilasok letartóztatták és Sopronkőhidára hurcolták^[189]

A korszak végére, a német megszállás és a nyilas uralom idején tehát megszűnt a politikai egyetértés és együttműködés az államhatalom és az egyház között. Az egyház "külpolitikai gondolkodása" ekkor kimerült a bukásra álló hatalomtól és szövetségeseitől való elhatárolódásban, ám annak nincs jele, hogy kialakult volna valamiféle, a háború utánra és a "hogyan továbbot" illető konstruktív elképzelés.

A katolikus egyház külpolitikai tájékozódását nagymértékben megnehezítette, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) kívánságára az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. április 4-én kiutasította Angelo Rotta budapesti apostoli nunciust. Ezzel a barátságtalan lépéssel egészen a rendszerváltásig megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok a Szentszékkel. 1945–1948 között, főként a békeszerződés aláírását követően, a kormány részéről is felmerült a diplomáciai kapcsolatok helyreállításának igénye. Ebben a kérdésben azonban áthidalhatatlan ellentétek voltak a szovjet szándékok, a magyar állami és egyházi, valamint a vatikáni érdekek között. Így nem került sor a nuncius Budapestre küldésére sem.^[190]

A háború végétől 1948–1949 fordulójáig – a népi demokratikus többpártrendszer, illetve Mindszenty József esztergomi érsek prímássága idején –, bár egyre korlátozottabb mértékben, de elvileg lehetséges volt egyféle külpolitikai koncepció kialakítása és képviselete a katolikus egyház részéről is. Ennek három objektív tényezővel kellett számolnia: l. a szovjet katonai jelenléttel, ami ekkor egyértelműen megszállás; 2. az egyre nagyobb hatalomra szert tevő kommunista párttal; 3. a Szentszék alapvetően megváltozott új nemzetközi orientációjával. Az első két tényező a vallás- és egyházellenességet erősítette, így velük a politikai együttműködés nem volt lehetséges. A Vatikán pedig a háború végétől egyértelmű szövetségese lett a győztes világhatalomnak, az Egyesült Államoknak, amely a szabad világ védelmében az egyház szabadságának biztosítása érdekében is mindent elkövetett.

A főpapságnak, Mindszentynek is tudomásul kellett vennie, hogy a háborús vereség következménye a győztes Szovjetunió katonai jelenléte, amin – mint kiderült – hosszú távon sem lehet változtatni. A békekötésig a megszállás, azt követően a szocialista táborba történő betagolódás relativizálta a magyar külpolitika mozgásterét, ami egyre inkább lehetetlenné tette, hogy az egyház ilyen tárgyú álláspontját nyíltan megfogalmazza, netán érvényesítse. Ugyanakkor a szövetséges hatalmak közötti egység felbomlása, majd a kibontakozó hidegháború közepette a Szentszék egyértelművé tette, hogy a helyi egyházak sem képviselhetnek vagy támogathatnak a másik oldalon álló szovjeteknek és szövetségeseiknek megfelelő külpolitikát.

1947-ig, a békeszerződés aláírásáig Mindszenty bíboros és a püspökök abban reménykedhettek, hogy azt követően a szovjet csapatok kivonulnak és helyreáll az ország szuverenitása. A prímás – esetenként a megszállást is figyelmen kívül hagyva – egyes megnyilatkozásaival óhatatlanul provokálta a szovjeteket, míg szoros, legális és bizalmas kapcsolatokat is igyekezett kialakítani a SZEB nyugati tagjaival, illetve az angol és az amerikai követségekkel. Ez a törekvése azonban inkább csak formális eredménnyel járt, mert a nyugatiak – Jalta szellemében – nem óhajtottak nyilvánosan a magyar belügyekbe avatkozni Ugyanezt a célt szolgálták Mindszenty hercegprímás külföldi útjai: az 1945–1946-ban tett két római utazása, illetve 1947-ben Kanadában és az Egyesült Államokban tett látogatása.^[191]

A békeszerződést követően a szovjet csapatok továbbra is Magyarországon maradtak, felgyorsítva a kommunista hatalomátvételt. 1947–1948-ban Mindszenty és a püspökök többsége – a kibontakozó hidegháborús nemzetközi helyzetben – abban reménykedhetett, hogy az angolszász hatalmak, így az atombombát birtokló USA, valóra váltja a felszabadítási doktrínát, és akár újabb háborúban, kiűzi a megszállókat a térségből, így Magyarországról is. Mindszenty bíboros a püspöki kar konferenciáin – amelyekről a politikai rendőrség első kézből kapott információkat – nem is titkolta e reményét.^[192] Meg volt arról győződve, hogy a változások rövid időn belül bekövetkeznek, és úgy vélte: addig minden áron ki kell tartani, s nem lehet és nem kell megbékélni a fennálló helyzettel.^[193]

Mindszenty és a püspöki kar 1945 után, e politikai elképzelésnek megfelelően gyakran tett olyan külpolitikainak számító lépéseket, adott ki körleveleket, szózatokat, mondott szentbeszédeket, amelyek szemben álltak mind a szovjet, mind a magyar kormánypolitikával.

Már 1945 tavaszán többször szóvá tették a kormánynál a szovjet hadifogolytáborokba hurcolt civil lakosok sorsát, illetve a szomszéd államokban – Szlovákiában, Jugoszláviában és a Kárpátalján – a magyarokat sújtó tömeges megtorlásokat. A püspökök a kormányt tehetetlenséggel vádolták, holott annak keze meg volt kötve a fegyverszünettel és a megszállással, hiszen a politikai főhatalmat a győztesek gyakorolták. A SZEB amerikai képviselői 1945. május 10-én megjelentek Esztergomba, ahol Drahos János káptalani helynökkel tárgyaltak az ország politikai helyzetéről, aki erről a május végi konferencián tájékoztatta a püspököket. Az 1945. május 24-i közös körlevelet Mindszenty írta, amelyben megállapította, hogy "a szörnyű háború országunk területén is átviharzott és nagy pusztítást hagyott maga után. Hazánk történelmének egyik legnagyobb katasztrófáját éltük át."^[194]

Mindszenty esztergomi érseki kinevezése után azonnal hallatta a hangját az ország jövőjét érintő kérdésekben. 1945. október 15-én a hívekhez intézett pásztorlevelében felemelte szavát a felvidéki magyarok üldözése, a Szudéta-vidékre történő tömeges deportálása ellen. Az 1945. október 17-i konferencián rámutatott az orosz–magyar gazdasági egyezmény káros voltára, amely "minden természeti kincsünket elveszi", s a püspökök nevében tiltakozott ez ellen a magyar kormánynál.^[195] Ugyanezen a napon közös körlevelet adtak ki, amelyben tiltakoztak a szovjetek általi elhurcolások, az internálások miatt és állást foglaltak a svábokkal szembeni tömeges megtorlás ellen.^[196] Több ízben felléptek a hadifoglyok mielőbbi hazaengedése érdekében is.

Az új hercegprímás első, 1945. decemberi római útján beszámolt az ország helyzetéről a pápának és a szentszék vezetőinek. Találkozott a szintén Rómában tartózkodó négy amerikai bíborossal is, akiket szintén tájékoztatott a megszállásról. Tildy Zoltán miniszterelnök elutazása előtt felkérte, hogy szorgalmazza a Szentszéknél a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását. Mindszenty azonban aggodalmát fejezte ki a pápa előtt a nuncius Budapestre küldésével kapcsolatban, mert szerinte a szovjetek és a kommunisták ezzel lepleznék az egyházüldözést.^[197]

1946. február 21-én, a háború utáni első konzisztóriumban XII. Pius pápa bíborossá kreálta Mindszenty József esztergomi érseket. Második római tartózkodása során beszámolt a kuriális hivatalokban a magyarországi helyzetről. Ami a nemzetközi politikát illeti, úgy látta, hogy az angolszászok érdeklődése megnőtt Közép-Európa iránt, s az amerikai bíborosok is magukévá tették Churchill felfogását a vasfüggönyről. Európa-szerte kiéleződtek az ellentétek a baloldal, a kommunisták és a kereszténység között: "A magyar helyzet élesedése tehát nem helyi jelenség" – állapította meg. A Szentszék és a Szovjetunió között semmiféle közeledés sincs.^[198]

A párizsi béketárgyalások megindulásával kapcsolatban Mindszenty többször felszólalt az igazságtalan béke, különösképpen a magyar–szlovák lakosságcsere ellen. 1946. augusztus 15-én a hívekhez intézett pásztorlevelében a Szent István-i Magyarország történelmi érdemeire, a nagyhatalmak által hirdetett igazságosságra hivatkozva bízott az elszakadt magyarság visszatérésének lehetőségében.^[199] (Eközben folyt a felvidéki magyarok elüldözése, tömeges menekülése az anyaországba.) A prímás a londoni és a new york-i bíborosokhoz intézett táviratban kérte közbelépésüket.^[200] 1946 végén Prágába akart utazni, hogy a helyszínen lépjen fel a magyarok védelmében, de vízumkérelmét elutasították.

A párizsi békeszerződés aláírásához közeledve, 1947. február 5-én a bíboros azonos szövegű táviratban fordult VI. György angol királyhoz és Harry S. Truman amerikai elnökhöz, és segítésüket kérte a készülő békediktátum ellen és a felvidéki magyarok deportálása miatt. Február 10-én a békekonferenciához intézett táviratot, amelyben a wilsoni önrendelkezési elvekre hivatkozva kérte a három és fél millió magyar más államokhoz csatolásának megváltoztatását.^[201] 1947 nyarán több beadványban, táviratban, beszédben tiltakozott – elsősorban az e kérdésben tehetetlen magyar kormánynál – a lakosságcsere és a svábok kitelepítése miatt. Ezek az akciók konkrét eredményeket nem hozhattak, ám jelzik a prímás és a püspöki kar külpolitikai gondolkodásának kontúrjait: a magyarsággal szembeni igazságtalanságokat kizárólag a szovjeteknek és a kommunistáknak tulajdonították, mintha a döntések meghozatalában a szövetségesek, illetve a kormány többi pártja nem lenne részes. És ugyanígy illúzió volt az is, hogy a nyugatiaktól – akár a főpapoktól, akár a felelős államférfiaktól – törekvéseikhez segítséget kaphatnánk.

1947 június második felében került sor Mindszenty utolsó külföldi útjára. Ekkor az ottawai Mária-kongresszus ürügyén járt Kanadában és az Egyesült Államokban, ahol elsősorban főpapokkal és politikusokkal, így Habsburg Ottóval is tárgyalt. Elragadtatással számolt be a kanadai és az amerikai egyház gazdagságáról, intézményeiről. Benyomásait a püspöki karnak így összegezte: "Erőteljes antibolsevista irányzat van... Tartóztatják le a kommunistákat. A fonal elszakadtnak látszik. Bellum in proximo."^[202] A prímás jól érzékelte a kibontakozó hidegháborús hangulatot, a szakítást a szövetségesek között. Ám arra nem volt lehetősége, hogy információkat szerezzen az amerikai kormányzat valós szándékairól. A "bellum" csak a propagandában, majd Koreában lett valósággá, mint lokális háború, ám szó sem volt az angolszász–szovjet összecsapás, új világháború, netán atomháború vállalásáról.

Nem felelne azonban meg a valóságnak, ha Mindszenty álláspontját abszolutizálnánk. Az egyházon belül több esetben megfogalmazódtak és hangot is kaptak más, sőt a prímáséval ellentétes vélemények. Czapik Gyula egri érsek már 1945-től kezdve másként ítélte meg a szovjet–magyar viszonyt, illetve a kommunisták, a baloldal és az egyház kapcsolatait. Sokkal toleránsabb volt, és ha nem is helyeselhette mindenben az új hatalom törekvéseit, a vele való tartós együttélés, a modus vivendi híve volt. Időben felismerte, hogy a térséget, köztük Magyarországot is a nyugatiak lényegében átengedték a Szovjetuniónak, így annak befolyásával és az általa támogatott kommunista erőkkel hosszú távon együtt kell élnie az egyháznak. A nagyhatalmi viszonyokat jól ismerő jezsuiták is lényegében osztották ezt a véleményt. Jánosi József S.J. ezért éppen úgy szembekerült a prímással, mint a KALOT-vezető Nagy Töhötöm atya, aki többször megjárta Rómát, sőt XII. Pius is fogadta.^[203] A koalíciós években a Független Kisgazdapárt katolikus pap-vezetői, Balogh István miniszterelnökségi államtitkár ("Balogh páter") vagy Varga Béla plébános, a Nemzetgyűlés elnöke a szovjetekkel és a baloldallal való együttműködés miatt Mindszenty szemében árulóknak számítottak.^[204] Tehát ezekben az években is két, egymással szemben álló bel- és külpolitikai vélemény található a katolikus egyház vezetésében.

1948-ban Mindszenty és a püspöki kar külföldi kapcsolatai megnehezültek. Szinte kizárólag csak a Vatikánnal álltak rendszeres összeköttetésben. A Szentszék ismételten biztosította a magyar egyház vezetőit, hogy a rendszerrel szembeni intranzigens szembenállás politikáját helyesli, s többek között ezért sem küldi vissza a nunciust Budapestre.^[205]

A Mindszenty-per 1949. február elején az egyház elleni hidegháború csúcspontja volt. A per politikai üzenete az amerikai imperializmussal szövetkező klerikális reakció megsemmisítése volt. Ebben a helyzetben a Vatikán és a nyugati hatalmak csupán erkölcsi-politikai demonstrációkkal válaszolhattak, ami egyértelművé tette a Mindszenty-féle addigi külpolitikai koncepció totális csődjét.

A hazai katolikus egyház 1949-től tulajdonképpen máig tartózkodik a közvetlen külpolitikai jellegű megnyilatkozásoktól. Ha van is valamilyen külpolitikai koncepciója, felfogása az egyházi vezetésnek, ebből kevés válik ismertté. "Külkapcsolatai" nagyjából kimerültek és kimerülnek az Apostoli Szentszékkel való érintkezésben, amelynek intenzitása időszakonként változó.

Az 1949–1956 közötti években az egyház hermetikus elzártsága valósult meg. A kényszerű szószéki, körlevéli megnyilatkozások a rendszer vagy akár a szovjet barátság és a béke mellett a hatalom által előírt tartalommal és időben kerültek sorra. A "béketáboron" belül a katolikus békepapi mozgalom vezetői számára kötelező volt az együttműködés, ami 1950-ben, az alakuláskor, a csehszlovákiai Velehradon kezdődött.^[206] 1955 áprilisában a "felszabadulás" 10. évfordulóján a Czapik Gyula vezette püspöki kar közös pásztorlevélben fordult a hívekhez. Ebben nemcsak méltatták az elmúlt évtized építő munkáját, hanem köszönetet is mondtak az ország (kommunista) vezetőinek. A körlevél deklarálta az egyház béke melletti elkötelezettségét és a béke megőrzésének szükségességét.^[207]

A hatalom külpolitikájával való formális azonosulásként is értelmezhető Czapik érsek részvétele az 1955-ben tartott helsinki békekonferencián. (Ez volt akkor az egyetlen eset, amikor egy magyar főpap külföldre utazhatott.) A június 23-i ülésen imponáló latin nyelvű beszédet tartott. "Megtiszteltetésnek veszem a kongresszusra való meghívásomat és kiküldésemet, a lehetőséget, hogy itt felszólalhatok... Hangsúlyozni szeretném, hogy hitemet valló keresztény, Egyházamnak és fejének, a Pápának hűséges alattvalója és magyar Hazámnak törvénytisztelő állampolgára vagyok... Ami pedig felszólalásomnak tárgyi részét illeti, röviden összefoglalhatom: Békét akarok a földkerekségen" – mondta nagy tetszéstől kísérve. Czapik addigi politikáját erősítette meg: eszerint az egyházhoz és a hazához való hűség nem zárja ki egymást. Fontos része volt felszólalásának az is, amikor a szocialista építőmunkát magáénak vallotta: "A magyar nép országának romba dőlte után nem állott ki a világ országútjára és nem nyújtogatta kéregetve kezét alamizsnáért. A magyar nép talpra állott, elhordta a romokat, hozzákezdett az újjáépítés erőfeszítést és áldozatot kívánó munkájához... Ebben a munkában mindenki összefogott, a kormánytól kezdve a kezét és eszét használni tudó minden becsületes polgárig."^[208]

1956. április végén meghalt Czapik érsek, és a börtönből kiengedett Grősz József kalocsai érsek lett a püspöki kar az idő szerinti elnöke. A felső egyházi vezetésnek nem volt kapcsolata azokkal az ellenzéki (reformkommunista) politikai csoportokkal, amelyek a rendszer megreformálására Nagy Imre körül szerveződtek. De nem tudott ilyen jelekről a békepapi mozgalom vezérkara sem, amelynek tagjai a forradalom kirobbanásakor éppen Csehszlovákiában tartózkodtak.

A felsőpetényi fogva tartásából szabaduló Mindszenty november 1-től 4-ig a budai prímási palotában tartózkodott. Hamarosan a gyorsan változó politikai helyzet egyik központi alakjává vált, aki körül megjelentek a külföldi hatalmak hivatalos és nem-hivatalos képviselői is. A püspökök közül egyedül ő tett érdemi nyilatkozatot arról, hogy az egyház miként képzeli el az ország nemzetközi elhelyezkedését, jövőbeli külpolitikáját. Idevágó nézeteit november 3-i rádióbeszédében fejtette ki.

A bíboros az eseményeket már a november 1-én tett nyilatkozatában sem forradalomnak, hanem a megszálló szovjet hadsereggel szembeni fegyveres szabadságharcnak minősítette. A rádióbeszédben – a pápának mondott köszönet után – az ország szerinte kívánatos külpolitikai elhelyezkedéséről azt mondta: "Mi magyarok, az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátsággal mindegyikkel... mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát pedig ebben a tekintetben úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását máris minden magyar a szívébe zárta."^[209] A készülő szovjet invázióval kapcsolatban rámutatott, hogy "mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adtunk okot a vérontásra... Mi most nem támadtuk meg Oroszországot! Őszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erők mielőbbi kivonása országunkból megtörténik." A szovjet csapatok kivonása és az ország semlegességének deklarálása egybevágott a Nagy Imre kormány politikájával.

November 4-én Mindszenty megtapasztalhatta, hogy szó sincs amerikai vagy NATO katonai segítségről. Az amerikaiakra építő külpolitikai koncepciója kudarcán az sem enyhíthetett, hogy budapesti követségükön rövid úton menedékjogot kapott. Csak erkölcsi elégtételül szolgálhattak XII. Pius pápa szovjet inváziót elítélő megnyilatkozásai vagy a nyugati fővárosokban zajló rokonszenvtüntetések. Mindszenty persze nem ismerhette azokat a titkos politikai alkukat, amelyek során az amerikaiak végül is szabad kezet adtak Moszkvának a saját érdekszférájában.

A magyarországi katolikus egyház a megtorlás éveiben, egészen az 1960-as évek közepéig ismét hermetikus elzártságban élt. Lassú változást e téren a hidegháborút felváltó nemzetközi enyhülés, benne a Vatikán új keleti politikája hozott. XXIII. János 1958-ban kezdődő pápasága alatt, majd az 1962–1965 között ülésező II. vatikáni zsinat szellemében az Apostoli Szentszék lazított az egyoldalú amerikai elkötelezettségén és nyitott a szocialista országok felé.

1961. november végén a pápa közvetlen kapcsolatba lépett a Szovjetunióval, ami a magyar egyház számára is lehetővé tette, hogy külpolitikai kérdésekben egyre nyíltabban kifejezésre juttassa egyetértését a kormány irányvonalával. Ennek jegyében 1962 júliusában Brezanóczy Pál egri apostoli kormányzó, Hamvas Endre csanádi püspök és Beresztóczy Miklós, a papi békemozgalom vezetője részt vett a moszkvai béke-világkongresszuson. Októberben pedig három püspök kiutazhatott a zsinatra.

Hosszas tárgyalások után (amelyekbe a magyar főpapokat nem vonták be), 1964. szeptember 15-én Budapesten aláírták a Magyar Népköztársaság és az Apostoli Szentszék közötti részleges megállapodást.^[210] Bár külpolitikai kérdésekkel nem foglalkozott, mégis nagy a külpolitikai jelentősége volt. Ez volt az első eset ugyanis, hogy a Szentszék egy kommunista kormánnyal nemzetközi jellegű szerződést kötött, ami ha nem is járt a diplomáciai kapcsolatok felvételével, a magyar kormány kvázi-elismerését, mondhatni legitimálását jelentette. A megállapodás fontos állomása volt a Vatikán új keleti politikájának. Ezt követően már Róma sem igen kérhette számon a magyar főpapoktól, hogy miért támogatják kormányuk bel- és külpolitikáját. (Ezt a támogató álláspontot pedig több ízben is ünnepélyesen deklarálták, főként az 1945-ös "felszabadulás" kerek évfordulóin a hívekhez intézett közös pásztorleveleikben. Ezek értelemszerűen azt is jelentették, hogy egyetértenek a kormány "külpolitikájával", a szocialista táborhoz való tartozással.)

Ha a katolikus főpapok nem is kaptak akkora szerepet a szocialista országok külkapcsolatainak építésében, mint a protestáns egyházak vezetői, figyelmet érdemel, hogy 1964. december elején három püspök vehetett részt a Bombayben rendezett XXXVIII. Eucharisztikus Világkongresszuson. l966 szeptemberétől a püspöki kar egyik bizottságaként működött a Külügyi Bizottság. Ennek feladata a püspöki kar és általában a magyarországi katolikus egyház külkapcsolatainak szervezése, tervezése és irányítása volt. Valójában a párt – a kormány, az Állami Egyházügyi Hivatal – ilyen irányú döntéseinek konkrét megvalósítása hárult rá. Ez érhető tetten az 1968. augusztusi csehszlovákiai bevonulással kapcsolatos püspökkari nyilatkozatban is: míg általában elítélték az idegen hatalmak katonai beavatkozását más országok belügyeibe, az akkori megszállás kapcsán a béke veszélyeztetettségére hívták fel a figyelmet. Eszerint a csehszlovák "bársonyos forradalom" a békét fenyegette, amit csak ezzel a lépéssel lehetett elhárítani.

Ugyancsak a magyar kormány külpolitikai sikere volt, hogy a Vatikánnal 1971. szeptemberében kötött megállapodás értelmében Mindszenty József bíboros az amerikai követségről Nyugatra távozott.^[211] Az e körüli tárgyalásokba sem vonták be a püspököket, ám nagy többségük egyetértett azzal, hogy a prímás eltávolítása javíthatja az egyház helyzetét és majd az esztergomi érsek lemondása vagy elmozdítása lehetővé teszi a hierarchia teljessé válását.

Mindszenty halála után még gyakoribbakká váltak a magyar politikai vezetők és a Szentszék érintkezései. 1975. novemberben VI. Pál pápa magánkihallgatáson fogadta Lázár György miniszterelnököt. 1977. június 9-én a pápa Kádár Jánost és feleségét fogadta a Vatikánban, ami nagy nemzetközi visszhangot váltott ki, s igencsak megerősítette itthon a püspököket addigi magatartásuk helyességét illetően.

Nem változott a Szentszék magatartása II. János Pál idején sem. Az 1964-es megállapodás 20. évfordulóján, 1984. szeptember 28-án a pápa magánkihallgatáson fogadta Miklós Imre államtitkárt, az ÁEH elnökét. Casaroli bíboros államtitkár a budapesti egyezményt eredményesnek, a többi szocialista ország számára példaértékűnek nevezte. Az 1980-as évek második felében a kapcsolatok zavartalannak tűntek. Miklós Imrét többször fogadta a pápa, magas rangú szentszéki küldöttségek jártak Magyarországon.^[212]

Megállapíthatjuk, hogy az 1960-as évek közepétől Magyarország külpolitikai kapcsolatainak javításában fontos szerepet kapott a vatikáni vonal, ami a hazai főpapság egyetértése nélkül aligha valósulhatott volna meg. A rendszerváltás előestéjén már sor kerülhetett a pápa magyarországi meghívására. 1989-ben feloszlatták az ÁEH-t. 1990-ben a magyar–szentszéki diplomáciai kapcsolatokat a legmagasabb szinten állították helyre.

A rendszerváltozáskor napirendre került a Magyar Köztársaság belépése a NATO-ba, majd pedig csatlakozása az Európai Unióhoz. A katolikus egyház mindkettőt üdvözölte és támogatta, hiszen ez egyet jelentett a keresztény gyökerekkel rendelkező európai nemzetek közösségébe való visszatéréssel.

A magyar külpolitikai gondolkodás történetének monografikus feldolgozása még megírásra vár. Az eddig megjelent tanulmányok csak részletekben vagy alig érintették e témát. A magyar külpolitika nem nyugat-európai/atlantista irányultságát vizsgáló tanulmányok száma még ennél is kevesebb. Bár manapság szokás a honi politika- és diplomáciatörténet túlírtságáról értekezni (s ezzel érvelni az egyébként hasznos és fontos mentalitás- és társadalomtörténeti munkák mellett), jelen cikk és az alapjául szolgáló előadás anyagának összegyűjtése közben kellett szembesülnünk azzal a ténnyel, hogy Magyarország két háború közti történetéből egy sor bilaterális viszony feltárása teljességgel hiányzik. Szórványosan születtek írások a magyar–finn viszonyról, ellenben a magyar–bolgár, a magyar–észt, a magyar–török és a magyar–japán kapcsolatról úgyszólván semmi, az ezzel kapcsolatos adatok megmaradtak egy-egy szakdolgozat, esetleg doktori értekezés nyilvánosságot kizáró keretei között. Az alant felvázolt gondolatmenet tehát szükségképpen vázlatos lesz, s részben elsődleges – és ezért töredékes – forrásokra támaszkodik, miközben megpróbálja megragadni a magyar külpolitikáról való gondolkodás keleti (kelet- és délkelet-európai, illetve ázsiai) dimenzióit a két világháború között.

A címben jelzett keleti gondolat alatt azt a törekvést értjük, amely különböző, a századelőn jelentkező eszmeáramlatok (pl. orientalizmus), illetve egyfajta magyar imperializmus^[213] együtthatásaként arra irányult, hogy – vélt vagy valós – fajrokonsági alapról kiindulva újrafogalmazza a magyar kül-, gazdaság- és kultúrpolitika prioritásait, és a finnugor, a török, valamint a "turáni" testvérnépek felé fordulva a magyarság számára bizonyos keleti, missziós hivatást jelöljön ki. E gondolkodásnak a század első két évtizedében aranykorát élő turanizmus csak egyik, bár kétségtelenül legmarkánsabb formája. S mivel elég jól megragadható, elemzésem legnagyobb része a turanizmus kapcsolatait firtatja. A magyarországi turanizmus történetéről jelenleg nem rendelkezünk nyomtatásban is megjelent monográfiával: Joseph Kessler kétségkívül alapos, de levéltári forrásokat nem használó doktori dolgozata Magyarországon alig hozzáférhető, Farkas Ildikó turanizmusról írott doktori értekezése jelenleg szintén kéziratban hever.^[214] E munkákat és egyéb, töredékes feldolgozásokat is használva igyekszünk a bemutatni a keleti gondolat hatókörét a korabeli Magyarországon.^[215] Nemcsak, sőt nem elsősorban a külpolitikai döntéshozatalban érdekes a keletről való gondolkodás szerepe: megjelenési formákat keresünk a diplomáciai apparátus, az egyesületi élet, a sajtó, az oktatás szereplői között: milyen hálózatok alakultak ki, milyen eszmék befolyásolták e gondolkodókat. E közelítésben másodlagos, hogy a javarészt értelmiségiek által képviselt gondolatmenetek mennyiben hatottak Magyarország külpolitikájára, hatottak-e egyáltalán. A gyakorlati megvalósulást firtatva azonban érdemes megvizsgálni, hogy milyen módon születtek meg azok a kétoldalú egyezmények, amelyeket a magyar kormány kötött rokonnépek kormányaival vagy közel- és távol-keleti országokkal a harmincas évek második felétől.

A 19. század második felében megjelenő eszmeáramlat terjedését Magyarországon több körülmény is segítette. Az orientalizmus nyugati világban megfigyelhető divatja (műgyűjtés, irodalmi alkotások, lakberendezkedés) akkor ért el Magyarországra, amikor a Vámbéry Ármin esszéje nyomán kirobbant ún. "ugor–török" háború, majd a megszaporodó keleti utazások (Széchenyi Béla, Zichy Jenő és mások) nyomán egyre hangsúlyosabban vetődött fel a magyarság eredetének kérdése. Felbukkantak olyan irodalmi alkotók is, akik munkáikban esetenként jelentős példányszámban népszerűsítették a magyarság keleti eredetének és keleti hivatásának eszméjét: a ma már kevésbé ismert szerzők közé tartozik Kozma Andor vagy Zempléni Győző, ugyanakkor Ady Endre és Móricz Zsigmond munkásságában is jól elkülöníthető egy rövid, de intenzív "turanista" szakasz. A szellemi élénküléshez hozzájárult az is, hogy a kiegyezés óta bekövetkezett gyors ütemű fejlődés nyomán a magyar politikai elit jelentős része úgy látta, hogy itt az ideje annak: Magyarország a Monarchiában növekvő ipari-gazdasági súlyának megfelelő szerepet játsszon a külpolitikában is. A turanizmus, vagy egyszerűen csak a keleti terjeszkedésről való gondolkodás ezt a befoglaló keretet szolgáltatta a századelő magyar imperializmusának.^[216] Egyes külpolitikai események (az orosz–japán háború, boszniai okkupáció stb.) szintén elősegítették, hogy néhányan úgy tekintsenek a turanizmusra, mint a kor két nagy európai "pán"-mozgalma (pángermán, pánszláv) közé szorult magyarság fennmaradásának zálogára. Amennyiben a Kárpát-medence lakói nem magányos és szórványos északi nyelvrokonokkal rendelkeznek, hanem – alkalmasint – a hatszázmilliós, Japánig nyúló turánság "turáni lándzsahegyének" Európába fúródó hegyei, s mint ilyenek vezetésre hivatottak.

A sokfelé tartó szellemi, gazdasági, politikai törekvést a Turáni Társaság volt hivatott egybefogni, amely 1910 decemberében alakult meg Budapesten. Elnöke Széchenyi Béla, a legnagyobb magyar fia lett, míg az ügyek operatív irányítását Paikert Alajos, a Mezőgazdasági Múzeum alapítója, valamint Teleki Pál végezte. A Társaság tagsága három nagy csoportra osztható. Egyrészt szerepet vállaltak benne a politikai és gazdasági elit mérvadó képviselői, Tisza Istvántól Károlyi Mihályon át Chorin Ferencig: számukra minden bizonnyal a Társaság tevékenyégének politikai-gazdasági oldala volt lényeges, ámbár részvételük a szervezetben nem volt túl aktív. A második csoportba azok a tudósok (földrajzkutatók, etnográfusok, történészek) tartoztak, akik a tudományos kutatás fontosságát hangsúlyozták: közéjük tartozott Munkácsi Bernát, Havass Rezső, Cholnoky Jenő vagy maga Teleki is. A harmadik csoportot a turáni "aktivisták" alkották, akik nemritkán egy távol-keleti út nyomán, esetleg személyes elhivatottságból csatlakoztak a turáni mozgalomhoz és lettek az ideológia – sokszor harcos – képviselői. E distinkciót azért érdemes hangsúlyozni, mert – bár az egyes elkötelezettségek akár egy személyen belül is keveredhettek – a turáni mozgalom az első világháború után nagyjából e törésvonalak mentén hasadt három részre. A Társaság céljaival, a keletkutatás fellendítésével egyetértettek olyan, a hivatalos politikától igencsak távol álló személyek is, mint például Szabó Ervin. A turanista ideológia jó pozíciókkal rendelkezett egyes állami intézményekben, így például a fiatal kolozsvári egyetemen, ahol számos oktató (Posta Béla régész, Márki Sándor történész, Cholnoky Jenő földrajztudós és több kollégájuk) terjesztette az eszmét. A kereskedelem világát is érezhetően foglalkoztatta a magyar keleti expanzió: többszöri átalakulás után 1899-ben alakult meg a Keleti Kereskedelmi Akadémia, s Balkányi Kálmán vezetése alatt a háború alatt létrejött a Magyar Keleti Gazdasági Központ is, amely a balkáni és közel-keleti magyar expanzió koordinálója lett volna. A Turáni Társaság a korban szokásos egyesületi életet élte: előadásokat, vetített képes konferenciákat rendezett Budapesten és az ország különböző pontjain, és 1913-tól Teleki Pál főszerkesztésében megjelentette a Turán című folyóiratot. A Társaság működését egy kisebb bank szubvencionálta, s a kormányzat is juttatott kisebb összegeket, de a munkát inkább az anyagi szűkösség jellemezte, s a világháború kitörése után, részint a behívások, részint az érdektelenség miatt a Társaság működése elhalt, a Turán kiadását pedig beszüntették. Azonban 1916 folyamán a kormányzat fantáziát látott a Társaság működésének újraélesztésében Turáni Társaság – Magyar Keleti Kultúrközpont néven. Újra megjelent a Turán (évente tízszer), bolgár, bosnyák, török, albán, sőt tatár ösztöndíjasok érkeztek Magyarországra, hogy itt folytassák tanulmányaikat, Temesváron felállítottak egy Balkán-irodát, s magyar (illetve osztrák–magyar) expedíciók indultak a Balkánra és Kis-Ázsiába. Ez a lázas másodvirágzás azonban nem tartott sokáig. Magyarország világháborús veresége egy időre ezt a tevékenységet is elsodorta.

Felületes szemlélő azt gondolhatná, hogy a vereség, a forradalmak és az ezzel járó megrázkódtatások egy olyan nagy-, illetve középhatalmi ideológiának, mint a turanizmus vagy a magyarság keleti terjeszkedése, nem sok érvényesülési lehetőséget hagytak. Hogy ez nem így történt, annak alapvetően két oka lehet – az eszme bizonyos mértékű értelmiségi beágyazottságán kívül. Egyrészt a trianoni békeszerződés igazságtalansága a nyugati civilizációban való csalódottságot, elfordulást generált Magyarországon. Az eltaszítottság érzete alapja lehetett a fokozottabb kelet felé való fordulásnak, a magyarság keleti eredete iránt érzett szimpátiának. A sértettség érzete azonban nagyon sok esetben megalapozta azt az illúziót kergető, idealizáló, bezárkózó magatartást, amely a turáni mozgalom egy részének jellemzője lett 1920 után. Ugyanakkor az sem volt elhanyagolható tényező, hogy a háború során több százezer magyar állampolgár esett hadifogságba, jelentős részük Oroszországban, s Szibériában vagy a Távol-Keleten megismerkedtek az ott élő nem szláv népek kultúrájával, esetleg nyelvével. Közülük kerültek ki azok, akik (mint például Mezey István és mások) – különböző mélységgel, elhivatottsággal – bekapcsolódtak a turáni mozgalomba. Hogy a turáni mozgalom továbbélésének két tényezője akár egy emberben is összekapcsolódhatott, arra jó példa az író, Németh László édesapja is, aki szibériai hadifogságából a magyarság keleti rokonságának naiv, ám sziklaszilárd meggyőződésével tért haza.^[217]

A Turáni Társaság és a diplomácia peremvidéke között korábban is volt szórványos kapcsolat, s ez a forradalmak és az összeomlás során csak erősödött. A tízes években a Társaság rendezvényein feltűntek a Budapestre akkreditált diplomaták vagy bizalmi embereik. Pröhle Vilmos és Raffay Sándor mint a Károlyi-kormány külügyminisztériumának nemhivatalos kiküldöttjei jártak Skandináviában – igaz, mint a Területvédő Liga képviselői. Paikert Alajos ügyvezető pedig, aki korábban a hivatásos diplomaták által lenézéssel csak "trágyadiplomataként" emlegetett mezőgazdasági szaktudósító volt Washingtonban, 1919 márciusában szervezni kezdte a Magyar Külügyi Társaságot.^[218] A Turáni Társaság egyébként már az őszirózsás forradalmat követő hetekben felajánlotta szolgálatait az új kormányzatnak. A Pekár Gyula aláírta memorandumban a Társaság összegezte addig elvégzett munkáját, melegen ajánlotta az ösztöndíjas programok fenntartását, főleg török, bosnyák és – a Délvidék megmaradása esetén – bolgár viszonylatban is, ellenben az albán akció beszüntetését javasolta (azt amúgyis elsősorban a közös hadvezetőség szorgalmazta), s a tatár diákok magyarországi taníttatását is "utópisztikusnak" látta.^[219] A polgári demokratikus kormány is támogatandónak látta a magyar keleti politika és annak legszervezettebb társadalmi testülete, a Turáni Társaság munkáját – s ebben nem tudni, mekkora szerepe volt annak a ténynek, hogy Berinkey Dénes, sőt maga Károlyi Mihály is a Turáni Társaság tagja volt.^[220] A Turáni Társaság mindenesetre pénzt kapott a büdzséből (100 ezer korona rendkívüli kiadást 50 ezer korona rendes államsegély mellett). S nemcsak a polgári radikálisokból, függetlenségiekből, szociáldemokratákból álló kormányzat látta szubvencióra érdemesnek a kelettel való foglalkozást, hanem a Tanácsköztársaság is, bármennyire igyekezett is a Társaság később üldöztetésnek beállítani azt, hogy az Országházban másik, kisebb irodába költöztették őket.^[221] Bár a Társaság egyes vezéregyéniségei nyilvánvalóan szemben álltak a kommün céljaival, ez nem változtat azon a tényen, hogy a Forradalmi Kormányzótanács elnöke, Garbai Sándor személyesen támogatta a török diákok részére a Társaságon keresztül juttatott államsegély ügyét, és a külügyi népbiztosság bizonyos ellenkezése mellett a Társaság kapott 50 ezer koronát.^[222] A szocialista–kommunista kormányzat, jelezve érdeklődését a probléma iránt, életre hívta a Szocialista Keleti Társaságot, és lapját a Keletet, amelynek működéséről jelenleg keveset tudunk.^[223]

A Tanácsköztársaság bukása után nem sokkal lezajlott a már fentiekben vázolt szakítás a turáni mozgalom három irányzata között. A Kőrösi Csoma Társaság és lapja a Kőrösi Csoma Archívum – laza összeköttetésben a Keleti Szemlé-vel – a tudományos keletkutatásnak szentelte magát jónéhány, a Turáni Társaságban szerepet vállalt tudós közreműködésével.^[224] Az intranzigens turanistákat tömörítő Magyarországi Turán Szövetség a húszas évek elején – első virágzása idején – nyelvtanfolyamokat (finn, japán, török és angol) indított, előadásokat tartott, sőt működtetett egy Turáni Sajtóirodát, amely az MTI-vel és a Dunaposta hírszolgálatával kötött megegyezés révén igyekezett magyar vonatkozású hírekkel ellátni a "turáni" országok sajtóvállalatait. (Sőt ebben az időben felmerült egy turáni napilap indításának gondolata is.)^[225] Az elképzelés az volt, hogy míg a Turáni Társaság az elit körében fejti ki működését, addig a szövetség a nagyközönség irányában folytat propagandát.^[226] A szövetség azonban nagyon hamar a szektariánus gondolkodás valóságos melegágya lett. Egyes kérdésekhez való hozzáállását mindennél jobban jellemzi az az 1922 elején keletkezett levél, amely egyik vezetőjének a készülőben lévő budavári Kapisztrán-szoborról vallott nézeteit tartalmazza:

"Nemrégiben láttam Damkó szobrászművész, képzőművészeti vezértanácstagunk műtermében a készülőfélben lévő Kapisztrán János szobrot. A szobor igen szép, de meglehetősen brutálisan van felfogva. Az ősz szerzetes kereszttel kezében egy mezítelen töröknek testére lép, ki a török lófarkas, félholdas szent lobogót tartja kezében. A lobogó is földre van tiporva. Ismerve a törökök óriási érzékenységét, teljesen kizártnak tartom, hogy a szobor ne a legnagyobb elkeseredést okozza náluk, pláne mostan, amikor élethalál-harcot vívnak. Szerencsére azonban a dolgon még lehetne úgy ahogy segíteni, ha a fekvő török kezébe a török szent jelvény helyébe valami másat adnak. Esetleg az arczát is zsidó jellegűvé lehetne tenni, s akkor azt mondhatnók a törököknek s így commentálhatnók a dolgot a leleplezés alkalmával újságainkban is, hogy a szobor tulajdonképpen a hit győzelmét jelenti a destrukció fölött. Egyszóval a kéz Ézsau keze, de a hang az Jákob hangja."^[227]

A szövetség nemsokára felbomlott. Bár az egyik turáni veterán későbbi írása szerint útjában állottak a bethleni–klebelsbergi konszolidációnak, s ezért került sor a szervezet ellehetetlenítésére, az 1923 eleji megszűnésben a sorozatos belső viták is minden bizonnyal szerepet játszottak: Dessewffy István szövetségnagy sértődöttsége és visszavonulása, a sajtóiroda körüli anyagi problémák, vagy az olyan viták, amelyek során kifogásolták, hogy Felvinczi Takács Zoltán neves művészettörténész, az 1922 folyamán előadásaiban (a velencei biennálé, valamint Lyka Károly ügye kapcsán) a "destruktív sajtó" mellé ált. Ezért Zala György szobrász, a képzőművészeti vezértanács vezére megfeddte őt. Felvinczi Takáts erre kilépett a szervezetből.^[228] Így bő másfél évtizedre a Turáni Társaság egyedül maradt a közéleti porondon a turanizmus, a keleti gondolat képviseletére.

Anélkül, hogy végig kívánnánk kísérni a Társaság két világháború közötti történetét,^[229] az egyesület és a magyar külpolitika kapcsolódási pontjait kívánjuk elemezni, és felvetni néhány szempontot, amelyek elemzése talán közelebb visz minket a probléma megértetéséhez.

Bár ismert tény, de érdemes hangsúlyozni: 1918 és 1945 között csaknem valamennyi magyar miniszterelnök a Turáni Társaság tagja volt^[230] – legalább élete egy szakaszában: Berinkey Dénestől Bethlen Istvánon és Teleki Pálon át Gömbös Gyuláig. Károlyi Gyula tagságáról nincs információnk, de Darányi Kálmánt például már miniszterelnökként kérték föl díszelnöknek, amit ő köszönettel elfogadott.^[231] A külügyminisztérium mindig megtalálta a módját annak, hogy tisztviselőit (leggyakrabban a sajtó- és kulturális osztály vezetőit) kvázi hivatalos státuszban bejuttassa a Társaság vezetésébe. Így kezdetben Békássy László volt a hivatalos minisztériumi összekötő (akit azonban szemmel láthatóan annyira magával ragadott a gondolat, hogy a harmincas években már az intranzigens turanisták között találjuk). Majd sorra felbukkannak a Horthy-korszak kormányzati sajtópolitikájának irányítói: Bárdossy László, Ángyán Béla, Gerevich Zoltán, Villani Lajos, Baranyai Zoltán, Náray Antal, Szentiványi Domokos (ő 1944-ben ügyvezető alelnök is lett). Pataky Tiborról, a miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztályának vezetőjéről pedig mint törekvéseik legnagyobb támogatójáról emlékeznek meg egy memorandumukban, amellett, hogy a harmincas évek végén a Társaság tiszteletbeli elnöke is lett.^[232] A Társaságot, főleg a húszas évek elején meghívták a minisztériumi propagandaértekezletekre, képviselőit beválogatták a hivatalos magyar kormánydelegációkba (Bán Aladár Finnországban és Észtországban járt Klebelsberg Kunóval 1930-ban, Pekár Gyula pedig Gömbös Gyulával Törökországban 1933-ban), magas rangú külföldi vendégek magyarországi látogatása idején a Társaság képviselői találkozhattak a külföldi politikusokkal: Galánthay-Glock Tivadar tábornok, festő és nyelvész, a Társaság egyik hiperaktív mindenese így mutathatta be török gyorsírás-szisztémáját a minden bizonnyal lenyűgözött Iszmet pasának, a török miniszterelnöknek.^[233] Rendezvényeiken pedig rendszeresen megjelentek a "turáni államok" (Finnország, Észtország, Törökország, Bulgária) Budapesten akkreditált diplomatái is. A személyi kapcsolódások itt azonban még nem értek véget: megfigyelhető, hogy az aktívak mellett nyugdíjas diplomaták is szerepet vállaltak a Társaságban, mint például Móricz Péter ügyvezető alelnök, volt konstantinápolyi, drinápolyi, trapezunti, ruszcsuki konzul.^[234] Mellette ott találjuk még Eöttevényi Olivért, a Magyar Külügyi Társaság és minden közéleti egyesület tótumfaktumát, Pröhle Vilmost, Japán budapesti tiszteletbeli konzulját és másokat – így tag volt például Jungerth-Arnóthy Mihály, volt észtországi magyar követ is. (A tagság súlyának megítélésében azonban óvatosságra kell intsen minket az a tény, hogy a Turán tanúsága szerint^[235] tag volt az a Zsirai Miklós is, aki másfél évtizeddel később a romantikus nyelvrokonítási elméletek, s ezen belül a turanizmus megsemmisítő kritikáját adta.^[236]) A turanizmus penetrációját a magyar diplomáciai apparátusba jól mutatja, hogy – főleg kultúr- vagy sajtóattaséi poszton – több tag is felbukkan: Fehér Géza régész Szófiában^[237], Habán Jenő és Metzger Nándor Tokióban, illetve oktatási téren Weöres Gyula helsinki magyar lektor Finnországban, Csekey István jogakadémiai tanár, tartui professzor Észtországban. A helyi kulturális élettel való kapcsolatépítést ezek a turáni gondolattal telített értelmiségiek végezték, s bár tapasztalataik hamarosan a realizmus irányába tolták őket, nem lehet kétséges, hogy motivációik között a keleti rokonság előkelő helyen állt.

A Turáni Társaság egy volt abban az egyesületi hálóban, amelynek szolgálatait a magyar külügyminisztérium szívesen és gyakran igénybe vette. Bár az elszámolásokkal gyakran gondok voltak, s a rendelkezésünkre álló információk is töredékesek, főleg a húszas évek második, valamint a harmincas évek első feléről, mégis úgy tűnik, hogy a világháborút követő inflációs években a miniszterelnökség, a vallás- és közoktatásügyi minisztérium, valamint a külügyminisztérium közvetlenül (segélyek, szubvenciók, egyes utazások vagy feladatok kifizetése) vagy közvetve (folyóirat-előfizetés, ingyenes helyiséghasználat, a Corvin-mozgó bevételéből való részesedés stb.) 200-250 ezer korona körüli összeggel támogatta a Turáni Társaság működését. Emellett a VKM például 300 ezer koronát adott 1924-ben a finnugor tanügyi kongresszusra utazó diákok költségeire, s ugyanebben az évben a Társaság Finn–Észt Intézetének működését 100 ezer koronával támogatta a külügyminisztérium.^[238] A harmincas évek második felétől a Turáni Társaság 3500-4000 pengő támogatást kapott a miniszterelnökségtől, amit a Társaság egykori elnöke, Teleki Pál még miniszterelnöksége idején sem volt hajlandó felemelni 5 ezer pengőre, tekintettel a "súlyos pénzügyi viszonyokra".^[239] A szubvenció összege ez maradt egészen 1944-ig, igaz, találkozni eseti segélyezéssel is: 1944 januárjában a Turán 2 ezer pengő rendkívüli segélyt kapott, tekintettel a megemelkedett papírárakra. Emellett, mint az egy 1944. áprilisi összegzésből kiderül, nemcsak a miniszterelnökség nyújtott támogatást: az egyesület ezer pengőt kapott a miniszterelnökségtől, ugyanennyit a Magyar Nemzeti Banktól és a Gyáriparosok Országos Szövetségétől.^[240] Az 1944-es közgyűlés ténye és a miniszterelnökség levéltárából előkerült iratok egyúttal azt az állítást is cáfolják, hogy a Turáni Társaságot a német megszállás után betiltották volna.^[241] Az egyesület 1944. május 16-án közgyűlést tartott, amelynek során Szentiványi Domokos ügyvezető alelnök magabiztosan kijelentette, hogy megvan már az a módszer, amellyel fel fogja virágoztatni a Társaságot.^[242] Nagyjából ugyanebben az időben, a költségvetés előkészítése során a miniszterelnökségi referens végre megadni javasolta az 5 ezer pengőt, mert "jó befektetésnek" tartotta.^[243] A rendelkezésünkre álló dokumentáció itt megszakad, de a betiltást egyértelműen cáfolja.

A külügyminisztérium és a miniszterelnökség több szempontból is hasznosnak látta a szervezet működését. A turanisták révén a magyar jelenlét hangsúlyosabb lehetett az úgynevezett finnugor kongresszusokon, amelyeken a magyar részvételt Teleki Pál támogatta, ő hívta meg a rendezvényt 1927-re Budapestre, a revali magyar követ (azaz a külügyminisztérium) erőteljes támogatásával.^[244] Valószínűleg ezzel függ össze az egyesület munkájának finom áthangolása: a Társaság előbb 1928-ban levette a Magyar Keleti Kultúrközpont nevet, majd elnevezése 1931-től Magyar Néprokonsági Egyesület lett: munkájában a finn, észt, bolgár, török "vonalra" helyezték a hangsúlyt, s ez tükröződött a harmincas évek közepéig a Turán szerkesztéspolitikájában is.^[245] A szubvenciókért és az "irányítás" elfogadásáért cserében a Turáni Társaságnak széles körű jogosítványokra és privilegizált helyzete tett szert a magyar egyesületi életben: a honi kereskedelmi életben elszaporodó "turáni" elnevezések miatt 1922-től a jelző használatát a belügyminisztérium a Magyarországi Turáni Szövetség és a Turáni Társaság engedélyéhez kötötte.^[246] A kultuszminisztérium rendelete szerint október harmadik szombatja hivatalosan is a néprokonság napja lett, amelynek keretében az ország iskoláiban előadások hangzottak el a néprokonsági eszméről, a turáni népekről. A hazai rádióadások beindulása után a Társaság adásidőt is kapott az új médiumban: havonta egy előadás hangzott el a rokon népek történetéről, a turáni eszméről a rádióban, elsősorban az egyesülethez közel álló értelmiségiektől.^[247] A Társaság nyelvtanfolyamai is viszonylag népszerűek voltak, 1935-ben például 83-an tanultak, a legtöbben finnt, s ebben az évben 22-en kaptak végbizonyítványt.^[248] S adataink vannak arról, hogy évente másfél-két tucat ember tanult például Budapesten japánul. A húszas évek közepén rövid időre 40 tagú turáni blokk is alakult a képviselőházban: összetételét nem ismerjük, a turanista sajtó név szerint csak Mokcsay Zoltán kunszentmiklósi egységespárti képviselőt említette tagjai közül.^[249] Továbbá közvetlenül a második világháború kitörése előtt a kormányzat a Turáni Társaságban látta a rokon népekkel foglalkozó egyesületek (magyar–észt, magyar finn, magyar–bolgár, Nippon Társaság stb.) egy ernyőszervezet alá vonásának zálogát. Támogatását is ama reménnyel indokolta, hogy az egyesület fogja majdan koordinálni a néprokonsági egyesületek munkáját: "Ez a mozgalom – bár döcögve – megítélésünk szerint előbb-utóbb eredményes lesz. Egy kis hivatalos nyomás mindenesetre sokat segítene" – áll egy előterjesztésben.^[250] Az együttműködés végül nem valósult meg.

Sőt tudunk arról, hogy nem csak nemzetgyűlési vagy minisztériumi szinten keltett érdeklődést a turanizmus: Horthy Miklós kormányzó 1930-ban megjelent Konsztantyin Szaharov orosz emigráns katonatiszt turáni témájú előadásán a Társaságban, s előzőleg dokumentációt is kért a turanizmusról.^[251]

A harmincas évek második felében feléledt a turanizmus integrista szárnya: hívei, mint például Zajti Ferenc, Túrmezei László, Szentgáli Antal (a Magyar Nippon Társaság első elnöke), Szilády Zoltán zoológus, Szeder János kormánypárti képviselő és mások, újraélesztették a Magyarországi Turán Szövetséget. Tevékenységük mindvégig kívül maradt a kormányhivatalok által elfogadott normákon, s tevékenységük fantasztikus tervezgetésekre, memorandumok írására és öldöklő belső küzdelmekre korlátozódott.^[252] Az újjáalakult Szövetségnek volt ötlete a szovjet hadsereg fogságba esett "turáni fajú" katonáinak megszervezésére, nagyszabású telepítésekre Halicsban (Galíciában), a Turáni Népek Levente és Diákotthonára Gül baba türbéje mellett, kultúrhistóriai múzeumra a Naphegy tetején, Attila-szoborra és rovásírásos folyóiratra. A turanisták szélső szárnyát, amely még az MTSz-nél is szélsőségesebb nézeteket vallott, a belügyminisztérium szektának tekintette és ekként is kezelte.^[253] Újbóli fellépésük azonban azt is jelezte, hogy a harmincas évek végén a közvéleményben is több fogékonyság támadt a turáni típusú gondolatok iránt: a lapok írásai és a turáni egyesületek tevékenysége mellett erre következtethetünk más mutatókból is: 1944 tavaszán a Turáni Társaságnak 225 fővel nagyobb taglétszáma volt (654 fő), mint két évvel korábban,^[254] 1941 után a Turán példányszáma ezerre emelkedett, büdzséje háromszorosa volt az 1936. évinek, számos új szerveződés jött létre (turáni írók, ifjúsági- és nőszövetség stb.), és számszerűsíthetően növekedett a turanizmussal foglalkozó irodalom is.^[255]

S aligha tekinthető véletlennek, hogy ebben az időben kötött Magyarország egy sor barátsági és/vagy kulturális szerződést a turáninak tekintett országokkal. Az elsőként, 1937-ben megkötött magyar–észt kulturális, illetve a vele szövegszerűen megegyező magyar–finn szellemi együttműködésről szóló egyezmény indoklásában ugyan hangsúlyozta a két nép (a magyar–észt, illetve a magyar–finn vonatkozásban) évezredes kapcsolatát, az újraközelítés igényét, de kínosan kerülte a turanizmusra vagy annak szervezeteire való utalást. Diákcserét, ösztöndíjprogramot, a néprokonsági nap állandósítását ígérte, s felsorolta a közelmúlt kapcsolattörténetének legfrissebb eseményeit Reguly Antal működésétől a finnugor kultúrkongresszusokig és a tartui egyetem magyar tanszékéig. A törvénybe iktatott egyezmény a parlamentben semmilyen vitát nem váltott ki.^[256] A két évvel később törvénybe iktatott magyar–japán barátsági és szellemi együttműködési egyezmény már keltett bizonyos hullámokat. Törs Tibor, a törvény előadója immár név szerint is említette azokat a szervezeteket – a Nippon Társaságot, a Kőrösi Csoma Társaságot, a Magyar Keleti Társaságot és a Turáni Társaságot –, amelyekre nagyobb feladat hárul a jövőben a két ország közti kapcsolat ápolásában. Baross Endre hozzászólóként saját, I. világháború utáni hadifogoly sorsát említette, míg Hóman Bálint kultuszminiszter a japánokat hozzánk "egy ágon kötő rokonság"-ról beszélt s nagyjából megismételte a törvénytervezet indoklásában foglalt gondolatmenetét.^[257] A törvényjavaslat rövidke vitájának igazi súlypontja azonban Hubay Kálmán nyilaskeresztes képviselő felszólalása volt: ebben igen elszántan kiállt a két nép rokonsága mellett, amellett, hogy a turáni egyesületek működését maró gúnnyal szláv és német származású kurzuslovagok magánakciójának tartotta. "Kelet népe vagyunk" – jelentette ki, s az ebből következő "lelki-etikai alap" mellé odatette a világnézeti és az érdekközösséget is mint az együttműködés lehetséges motívumait.^[258] A többihez képest feltűnően szófukar és nem sok konkrétumot tartalmazó szerződés végül 1940: I. tc.-ként került a Magyar Törvénytár-ba. E sorozatba (a hosszú várakozás után becikkelyezett magyar–iráni és magyar–iraki barátsági szerződés mellett) 1941-ben került bele a magyar–bolgár szellemi együttműködési szerződés. Makkai János, a törvénytervezet előadója a "két közös származású nép"-ről beszélt expozéjában, amit Hóman Bálint úgy finomított, hogy a két nép között "ősidőbeli rokoni kapcsolat áll fenn", lévén, hogy a bolgár és a magyar uralkodó réteg egy (ogur-török) nemzetben élt valamikor.^[259] Makkai ezenfelül azt remélte, hogy a magyar–bolgárhoz hasonló szerződések révén – s ez is régi turanista toposz –, Magyarország a Közel-Kelet számára "kulturális góc lesz". A törvénytervezett indoklása azonban az 1941 februárjában megkötött szerződéssel kapcsolatban mértéktartóbb volt: említette a rokonságot, de nem nevezte nevén sem a turanizmust, sem az annak terjesztésében aktív szervezeteket.^[260] A fenti példák talán igazolják azt, hogy míg a kormányzat felhasználta a turáni szervezeteket, s azok propagandistaként hasznosnak bizonyuló munkát végeztek számára, de a turanizmust – vagy általánosságban a magyarság keleti imperializmusát – nem állt szándékában hivatalos ideológiává emelni, jóllehet egyes kormányférfiaknak: Telekinek vagy Bárdossynak voltak turanista kötődéseik. Az 1937 és 1941 között megkötött szerződések ugyanakkor arra mutatnak, hogy a néprokonság eszméjét kormánytényezők komolyan vették, s ezek a szerződések (hozzávéve még a magyar–jugoszláv szerződést is) a korszakban azt az illúziót is kelthették, hogy Magyarország megőrzött valamennyit külpolitikai mozgásteréből, s egyes esetekben a néprokonság eszméje a külpolitika egyik mozgatóereje lehetett, például 1939–1940 fordulóján, a finnországi magyar légió ügyében.^[261] De a kormányzat soha nem tekintette sajátjának a turáni ideológiát, szervezeteiket csak diszkréten támogatta.

Az integrista (vagy ortodox) turanisták szereplése és nézetei azonban módot adtak arra, hogy a szellemi élet legkülönbözőbb oldalairól is támadják a turanizmus működését, pogánysághoz való vonzódását és tudományos dilettantizmusát. A kritikából kivette a részét például a Nyugat,^[262] a Magyar Szemle^[263] és a népi mozgalom jobboldalát képviselő Magyar Élet is.^[264] Ez utóbbi több okból is meglepő (s mint a későbbi bocsánatkérés jelezte: kisiklásról volt szó), mert a Magyar Élet-ben publikált Tagán Galimdsán, az egykori cári hadsereg Budapesten élő, baskír származású ezredese,^[265] a Turáni Társaság rendezvényeinek állandó szereplője, és Bendefy László geodéta, őstörténet-kutató, a Turán Szövetség egyik oszlopos tagja, a Turán gyakori szerzője vagy Máté-Törék Gyula katonatiszt is.^[266] S az is tagadhatatlan, hogy a népi mozgalom szemléletét nagymértékben alakító Szabó Dezső a húszas években a saját szája íze szerint formálta át a "turáni" szó jelentéstartományát, s használni is kezdte a kifejezést. Értelmezésében a turáni az "ősi, törzsökös magyarral" lett egyenértékűvé, s általa a népi nemzeteszményt, a saját országában elnyomott magyarság felemelését tűzte ki célul. A Bartha Miklós Társaság fiataljai nagyrészt az ő értelmezését vették át, amikor a "turáni-szláv parasztállam" koncepciójáról értekeztek.^[267] A népiek emellett – nemcsak a néprokonságtól vezetve – rokonszenvvel fordultak a skandináv – s ezen belül is a finn – modell felé (gondoljunk csak Kodolányi János vagy Boldizsár Iván északi útirajzaira). Kodolányi ráadásul fiatal korában a Turán lelkes olvasója volt, bár később kritikával tekintett a lap törekvéseire és főleg színvonalára.^[268] Az északi példa demokratizmusa, fejlettsége, vagy a balkáni parasztállamok (így Bulgária) dinamizmusa rokonszenvvel töltötték el a népieket, s e rokonszenv nyomai rendszeresen fellelhetőek a népi irodalom folyóirataiban, így a Magyar Élet-ben is.^[269] A turanizmus iránt egyébként rendkívül kritikus Németh László is – Szabó Dezső nyomdokain – a "most–punte–silta" hármasságával jelzett közép-európai-balkáni összetartozás elkötelezett híve volt. Ha a népi mozgalom rendelkezett egyáltalán külpolitikai koncepcióval, az e három pilléren nyugodott: az északi parasztdemokráciák közösségi példáján, a közép-európai "tejtestvériségen" és a néprokonságon. Ezek a mozzanatok, azonban inkább modellalkotó, modellkövető típusú elgondolásokra utalnak, s éppen intellektualizmusuk, illetve realitásokhoz való viszonyuk révén különülnek el a magyar külpolitikai gondolkodás realista, alkalmazkodó-modernizáló főáramától.^[270] Sok áttétellel valószínűleg az általuk is bírált turanizmus volt hatással a népi értelmiségiekre, s viselkedésük részben egybevágott a korszak Nyugat-Európától és annak mintáitól elforduló magyar közvélekedésével.

A másik oldalt megszemlélve, mit találunk a "fogadó" oldalon? Vajon a japán, a finn, az észt vagy a török, illetve a bolgár közegben volt-e fogadókészség a magyar értelmiség egy részének felvetéseire? A hézagos forrásokat és feldolgozásokat áttekintve úgy tűnik, hogy a turanizmus és a keleti rokonság fogadtatása országonként más és más volt – de jobbára tartózkodó. Míg Észtországban szívesen vették az Adriától Japánig húzódó közös haza gondolatát, addig Finnország politikai és kulturális köreiben egyáltalán nem lelkesedtek a turanizmusért.^[271] Amellett, hogy a mongol-török rokonságot – néhány marginális csoporttól eltekintve – Finnországban elutasították, Magyarországnak sok esetben politikai okokból sem volt jó imázsa. Elsősorban a baloldali politikai erők, illetve a liberálisok és agráriusok fenntartással viszonyultak a magyar rendszerhez, annak konzervatív, reakciós volta miatt; hiányolták a demokráciát és a szociális gondolkodást, nehezményezték a megcsontosodott magyarországi viszonyokat. Az agráriusok ugyanakkor pártolták a néprokonsági eszmét. S mivel néhány esetben a budapesti finn követek is baloldali politikai háttérrel érkeztek Magyarországra, fenntartásaik jelentéseikben, következésképp a finn hivatalos álláspontban is tükröződtek.^[272] A jobboldaliak elnézőbbek voltak, de távol attól, hogy aláírják a turáni mozgalom minden törekvését.^[273] Magyar–finn viszonylatban mindenképpen érvényes Karl Gustaf Idman budapesti finn követ 1922-es megjegyzése: "Magyarországon nagyobb figyelmet szentelnek népeink rokonságának, mint nálunk".^[274]

A magyar–bolgár viszonylat az egyik legkevésbé feltárt terület e tekintetben.^[275] A kapcsolatokat könnyítette, hogy mindkét országot megcsonkították az I. világháborút lezáró békeszerződések során, így a "sorsközösség" eszméje is megkönnyítette a közeledést. A rendelkezésünkre álló dokumentációból úgy tűnik, hogy a hivatalos Bulgária nem volt elzárkózó: bolgár diplomaták tagjai voltak a Turáni Társaságnak, ami minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy a két világháború között élénkültek fel azok a kutatások Bulgáriában, amelyek a nép török-türk gyökereit kutatták.

Törökország ennél lényegesen elzárkózóbb volt: az új kemáli állam a kezdeti bizakodás után csalódást okozott a magyar turanistáknak. A turanizmusnak nagyjából megfeleltethető pántörök mozgalmat Musztafa Kemál már 1921 végén elítélte, s egyértelművé tette, hogy Törökország az etnikai törökök szekularizált államát kívánja megteremteni, s nem partner semmiféle ködös, az ország határain túl nyúló hatalmi ideológia támogatásában.^[276] A magyar–török kapcsolatok a korszakban jók voltak, s Budapest nagyon korán, már 1932-ben kiadatási- és jogsegélyegyezményt kötött Ankarával (kulturálisat nem). Bethlen István és Gömbös Gyula is ellátogatott Törökországba. 1932-ben a Turáni Társaság kezdeményezésére avatták fel Abdurrahman Abdi Arnaut budavári emlékművét.^[277] Továbbá számtalan magyar dolgozott az ankarai építkezéseken, vagy lett szakértő-tanácsadó a modern török állam apparátusában; ennek ellenére a török fél jobbára elzárkózott a "rokoni" viszonyra hivatkozó kapcsolatépítés elől.

A magyar–japán viszony még ennél is összetettebb: a turáni rokonság magyar és japán diplomaták beszélgetései során csak mint a bevezető csevegés, a small talk eszköze bukkan fel, nincs nyoma annak, hogy bármelyik fél komolyan hitt volna benne. "Elsőnek a köztünk levő faji rokonság kérdésre fordítottam a beszélgetést, hogy ennek révén kissé közelebb kerüljünk egymáshoz" – írta le ismerkedési taktikáját az isztambuli magyar katonai attasé 1933-ban.^[278] A turanista szólamból nem lett a két ország közeledését szolgáló politikai-ideológiai alap, ám annál inkább erősítette a kapcsolatot a Szovjetuniótól való félelem. Ez motiválta a japán fél 1937-től erősödő nyomását, amellyel diplomáciai képviseletek felállítását szerette volna elérni. Erre végül 1939-ben került sor. A gazdasági előnyöket – a távolság miatt – egyáltalán nem hangsúlyozták, hanem különböző beszélgetésekben egyértelműen utaltak arra: Magyarországnak helye lenne egy közép-európai japánbarát, szovjetellenes blokkban abban az esetben, ha "Japán Oroszországgal megkezdi leszámolását a Távol-Keleten",^[279] mert "közösen kell védekeznünk a szovjet veszély ellen".^[280] A szovjet érintettség magyar részről is megvolt: magyar katonapolitikusokat elsősorban az érdekelte, hogy mire számítsanak egy szovjet–japán konfliktus esetén: mennyire tehermentesíti a távol-keleti front megnyitása és a Vörös Hadsereg lekötöttsége Romániát, s közvetve a kisantant másik két államát? Ez a perspektíva oly mértékben foglalkoztatta a magyar vezérkari főnököt, hogy 1933 végétől negyedévente részletes összefoglalók és térképek készültek a távol-keleti hadihelyzetről.^[281] A japán fél a húszas–harmincas években egy sor nemzetközi kérdésben Magyarország iránt jóindulatot tanúsított (határmegállapítás, optáns-per, a budapesti tudományegyetem csehszlovákiai birtokpere), a magyar félnek pedig szüksége volt egy mégoly távoli nagyhatalom jóindulatára is revíziós céljaihoz. Japán értelmiségiek, politikusok, újságírók számos esetben tettek magyarbarát nyilatkozatokat, vettek részt Magyarországot vagy a turáni kapcsolatot népszerűsítő rendezvényeken, de az eszme Japánban nem vált széleskörűen elfogadottá, s társadalomba való behatolása is jóval szűkebb körű volt, mint Magyarországon.^[282]

Összességében elmondható, hogy egyik kétoldalú kapcsolatot sem a turanizmus vagy valamiféle keleti hivatás eszméje kondicionálta, hanem sokkal hétköznapibb, nagyhatalmi realitások. A turanizmussal beoltott magyar törekvések ott és akkor jártak sikerrel, ahol és amennyiben a hangsúly a kulturális kapcsolatokon volt a hangsúly: kórustalálkozón, diákcserén vagy egyében; a nemzetközi politika szereplői, a diplomaták és a döntéshozók nem tudtak mit kezdeni a távoli múltba nyúló rokonság eszméjével.

A fenti, töredékes forrásbázisra támaszkodó elemzés alapján néhány következtetés kézenfekvőnek látszik. Ha a kérdés az: döntően befolyásolta-e a magyar külpolitika irányát a keleti gondolat vagy a turanizmus, válaszunk egyértelmű és határozott nem. Ha a kérdés a befolyásolás tényének meglétére vonatkozik, a válasz már korántsem ennyire határozott. Nemcsak Károlyi Mihály, hanem Kun Béla kormánya is támogatta bizonyos mértékben a Turáni Társaságot. A turanizmus hivatalos ága a Horthy-korszak negyedszázada alatt folyamatosan állami támogatást – anyagit és erkölcsit – élvezett, mégannyira önjelölt vezetőit tárgyalópartnernek tekintették a kormányhivatalokban. Bár némely politikus, diplomata, külügyi tisztviselő szemében nyilván nevetséges volt Pekár Gyula vagy Paikert Alajos sündörgése, de a kormánydelegációkban helyet szorítottak nekik. S a harmincas évek második felének nagyon is célzott szellemi együttműködési szerződéseit szemlélve a turáninak mondott országokkal, nehéz szabadulni attól a képzettől, hogy a szüntelen instanciázás, a lapkiadás, külügyi tisztviselők bevonása és a memorandumok tömege mégiscsak valamelyes sikerrel járhatott. Igaz, amikor (turáni) tartalommal próbálták megtölteni ezeket a bilaterális kapcsolatokat, jobbára kiderült, hogy a külpolitikai prioritások, a geostratégiai helyzet (például a Szovjetunió súlya, elhelyezkedése, szándékai), esetleg az államberendezkedés eltérő jellege miatt erre nincs mód. A már létrejött együttműködés akkor volt relatíve sikeres, már az egyezmények megkötése előtt is, ha valóban oktatási-kulturális tartalommal bírt.

A sikertelenség és a túlzók jelenléte természetesen nem azt jelenti, hogy önmagában a magyar külpolitika cél- és eszközrendszerének újragondolása, egyfajta keleti orientáció mérlegelése önmagában illegitim lenne. A gondolatkör problematikussá abban a pillanatban válhat, amelyben kiderül róla: politikai relevanciája minimális, valós tartalommal megtölteni úgyszólván lehetetlen, hacsak nem kulturális területen. Az akár önkéntelen felismerésből fakadó válaszok: a turanizmustól való elfordulás (Teleki Pál), az újraorientálódás: kulturális-oktatási-népművelési tevékenység (Turáni Társaság), az irrealitásba való menekülés, egyfajta szubkultúra kialakítása (Turán Szövetség). Utóbbi továbbélésének s napjainkig nyúló hatásának személyi bizonyítékai után sem kell sokat keresgélnünk. Pogrányi-Nagy Félix (maga is diplomata), a Turáni Társaság tanfolyamainak etruszk- és sumértanára, majd a Turán Szövetség Nagytanácsának tagja hosszas cikkeket írt e két nép és a magyar rokonságáról.^[283] Argentínai emigrációja során részletesen is kidolgozta a magyar–sumér rokonság elméletét, s eredményeire ezen elmélet mai is aktív hirdetője, Badiny Jós Ferenc nagyban támaszkodott.^[284] Az idén kilencvennégy éves Forrai Sándor, a hazai rovásíró-mozgalom referenciaszemélye,^[285] aki több könyvben szintén kifejtette a magyarság mezopotámiai rokonságának tézisét, 1940-ben póttagi jelölést kapott a Magyar Turán Szövetség Nagytanácsába, s édesapjával együtt az egyesület tagja volt. S már itt van az újabb generáció is, amely közreműködik e szubkultúra fenntartásában: a Turán című folyóirat 1998-as újraindulását, a rovásírás, a magyar őstörténet körül folyó diskurzusra, vagy a mágikus erővel felruházott tápiószentmártoni Attila-domb körül zajló sajtóhíreket látván lehetetlen nem gondolni az Attila-szoborért folyó két háború közti kampányra. A Magyarok Világszövetségének elnöke 2004-ben, a Magyarok VI. Világkongresszusán e szavakkal vezette be a Magyarság és a Kelet című őstörténeti konferenciát: "A Magyarok Világszövetsége elérkezettnek tartja az időt arra, hogy a magyarság őshazája felé fordítsa tekintetét. Abba az irányba, ahol közel egymilliárd ember tekint minket barátnak, rokonnak, tehetséges, nyugatra szakadt testvérnek"^[286] – ami elég erőteljesen a két világháború közötti turanista diskurzusra hajaz. Nem árt azonban tisztában lenni vele: egy, már a két világháború között is kudarcosnak bizonyult beszédmód felélesztésével állunk szemben, egy kulturális értelemben sokat ígérő, és kezdetben inspiráló, de politikailag úgyszólván hasznavehetetlen ideológiával.

A trianoni békeszerződés okozta társadalmi-gazdasági válságból való kilábalásnak, az ország konszolidálásának érlelődő lehetősége, a húszas évek közepétől azt a reményt keltette, hogy az ország kiléphet az elszigeteltségből, ami a mindenki számára elfogadhatatlan állapot megváltoztatásához vezető út kezdete lehet. Oldódott a történteket feldolgozni képtelen, talajt vesztett magyar hivatásos tisztikar bénultsága is

A Monarchia hadseregének veresége és szétesése nehezen feldolgozható lelki traumát okozott az uralkodó hűségében nevelkedett tisztikarnak, amit tovább fokozott a trianoni békeszerződésnek a hadsereg magyar nemzetiségű tisztikarára gyakorolt hatása. Jelentős részük az új határokon kívül találta szülőhelyét, szüleit, barátait, korábbi szolgálati helyét, ami feldolgozhatatlannak látszott számukra. Az amúgy racionális katonai gondolkodás ehhez a merőben új, bonyolult, irracionálisnak tűnő történelmi, társadalmi helyzethez nehezen tudott alkalmazkodni.

A békeszerződés határozmányai értelmében sorra kerülő kényszerű létszámcsökkentés során honvédek és közöshadsereg-beliek egyaránt szolgálatra jelentkeztek a Nemzeti Hadseregben. A szabad királyválasztók és egyes szélsőjobboldali szervezetek által is feltüzelt honvédtisztek előhozakodtak mindazon valós vagy vélt sérelmeikkel, melyeket a Monarchia hadseregének fegyelme, a császár-király személye nem engedett felszínre. Legitimizmussal vádolták a közösöket, míg ők maguk Horthy Miklós megbízható hívei közé tartozóknak vallották magukat. A politikai megbízhatóság mellett a magyar hazafiságot tartották döntőnek, mivel úgy vélték, az új honvédségben a nemzeti elemnek kell dominálnia. A közös hadsereg tisztjeinek meghatározó többsége a német és szláv elemet képviselte, s ezek – a honvédtisztek szerint – nem ismerték a magyar nép, a magyar katona pszichéjét. Előnyöket követeltek a szakmai elbírálásban, beosztásban és előléptetésben egyaránt.

A sikertelen királypuccsot követően az új Magyar Királyi Honvédség konszolidálásának időszakában simultak el az ellentétek. A szenvedélyek csillapodásával elcsitult a honvéd–közös vita. A vezetés a továbbszolgálat kritériumai között legkevésbé sem volt tekintettel a korábbi honvéd vagy közöshadsereg-beli szolgálatra. A honvédek vádaskodásai ellenére igen sok, később a honvédségben vezető szerepet betöltő volt magyar honos közöshadsereg-beli tábornok, tiszt szolgált tovább nemzetiségi hovatartozástól függetlenül. A kormányzóhoz való hűség mellett a honvédségben is a professzionalitás vált a fő követelménnyé, ami már a Monarchia hadseregében is meghatározó volt. A kor katonai gondolkodása olyan, a világnézeti, politikai és társadalmi hovatartozás, valamint a nemzeti tradíciók és célok, a sikeres külpolitika, a professzionalista tudás és a szakmai elméletek, valamint a sikerek és balsikerek által meghatározott mentalitás volt, amelyet behatárolt a hadseregeknek az államban betöltött helye és szerepe.

A professzionalitás ellenében hatottak a korszak katonáinak gondolkodására a hadsereg szerepét sajátosan, a maguk politikai-hatalmi céljai alapján értelmező pártok, csoportok, köztük szélsőséges eszmerendszerek hirdetői. A kormány politikájával ellentétes törekvéseik, azonban nem egykönnyen voltak feldolgozhatóak az eredendően konzervatív értékeket hordozó, ezen nevelkedő és a legfelső hadúrhoz hű katonák számára.

A konfliktusokat újjáteremtő békerendszer Európa-szerte az új háború lehetőségét, természetének és megvívása módjának vizsgálatát állította a katonai teoretikusok figyelmének középpontjába. Fokozottan érvényesült ez Magyarországon. A magyar társadalom, így a katonák is, ideiglenesnek és megváltoztatandónak tartották a háborút követő párizsi béketárgyalások határozatait. Általános volt a vélemény, hogy a megoldás minden bizonnyal újabb háború lesz. A várhatóan egész Európára kiterjedő háború ismérveinek meghatározónak kell lenniük a jövő magyar kül- és katonapolitikájának vitelére, a szükségszerűen kiépítendő szövetségi rendszerre. A politikai konszolidáció hatására éledező hadtudományi tevékenység középpontjába ezért az elmúlt világháború magyar és nemzetközi tapasztalatainak feldolgozása, a következmények levonása került. A nemzetközi elméletek nyomán, ha a magyar viszonyokra egyelőre alig alkalmazhatóan is, de előtérbe kerültek az elmúlt háború tapasztalataira épülő, a jövő háborúját érintő elméletek.

A jövő háborújának vizsgálata és a kibontakozás keresése nem volt elvonatkoztatható az első világháború elvesztésének fájó tapasztalataitól. A katonák között általános volt a vélemény, hogy a vereséget elsősorban a Monarchia állami és katonai vezetése – s benne a magyar adminisztráció – együttműködésének súlyos hiányosságai eredményeként a hátország megrendülése, dezorganizálttá válása, politikai, gazdasági és társadalmi bomlása okozta, ami szabad utat nyitott a forradalmi eszmék előtt. Alapvető feladat tehát ennek a kormánnyal és az új politikai elittel történő megértetése és a katonákkal közös gondolkodás kialakítása. Az elkövetkezőkben a politikai döntéshozóknak tisztában kell jönniük a hadvezetésnek egy vállalható háború előkészítésével majd megvívásával kapcsolatos válaszaival. A célok meghatározásánál az államnak számolnia kell a külpolitikai helyzettel, a gazdasági helyzet józan számbavételével, a személyi és anyagi erőforrásokkal, a nemzet háborús akaratával. Az állam teherbírásának objektív megítélése elsőrendű politikai feladat. Ha az állam nem találja elégségesnek az erőforrásokat, úgy a külső erőviszonyokhoz kell alkalmazkodnia. Ez történhet szövetségesek szerzésével, illetve az ellenfelek külpolitikai és gazdasági gyengítésével. Végső esetben nem marad más hátra, mint a politikai célkitűzések felülvizsgálata, illetve szerényebb keretek közé szorítása – fejtette ki írásában Náray Antal őrnagy, a Hadiakadémia tanára 1933-ban.^[287]

A háború elvesztésének szerinte alapvető okáról, a központi hatalmak politikai vezetésének a háborús vereségben játszott szerepéről vallott elméletét Werth Henrik vezérkari ezredes már a húszas évek elején terjedelmes és nagy hatású tanulmányban fejtette ki.^[288] Úgy látta, hogy a politikusok mind háború előkészítésében, mind pedig a megfelelő béke kieszközlésében adósak maradtak a megfelelő lépések megtételével és magukra hagyták a katonákat. A háború egészére kiterjedő politikai szűklátókörűségük csak a csúfos bukáshoz vezethetett. Werth elemzésének következtetései előremutatóak és megszívlelendőek voltak a jövőre nézve. Meghatározóvá váltak a tisztikar gondolkodásában, akik szívesen szabadultak a háborúvesztés rájuk háruló ódiumától.

A háborút megelőzően a politikai előkészítés, a háborús célok átgondolt és egyértelmű és meglepetések kizárásával történő meghatározása, nem volt összhangban a katonák készítette haditervekkel. Jelesül alapvető hiba volt, hogy a Brit birodalom semlegesítése elmaradt, s a háborúba való aktív beavatkozása döntő befolyással volt a központi hatalmak főerőinek Oroszország elleni alkalmazására. Ezért vagy a briteket kellett a háborútól minden áron távol tartani, vagy pedig az idősebb Helmuth von Moltke gróf által készített, Oroszország elleni főcsapással számoló haditervet kellett megváltoztatni. Végül ez utóbbi történt. Mint azt a német vezérkar 1912. évi memoranduma leszögezte: "Az offenzívát Franciaország ellen kell kezdeni. Itt remélhető a gyors döntés, míg a támadólagos háború Oroszország belsejében, beláthatatlan ideig tarthatna." Itt kell a döntést "a legnagyobb következetességgel keresni, nehogy a két oldalról támadó ellenség összemorzsolja őket".^[289] 1914-ben a helyzet éppen az ellenkező volt: a kihívó fél Oroszország volt, amennyiben elsőnek mozgósított, s hozzá minden igazi háborús ok nélkül. Amitől tartani lehetett, bekövetkezett, s ez végzetesen megosztotta és kétfrontos háborúra kényszerítette a központi hatalmak erőit.

A háború méretei és elhúzódása felkészületlenül érte és új helyzet elé állította a politikusokat és a katonákat. "A közelmúlt háború először is óriási terjedelmével alkot újdonságot a világtörténelemben. Több milliónyi hadseregek működtek és a háborús események a fél világot megrázkódtatták. A világháború még azoknak az államoknak a kereskedelmére és gazdasági helyzetére is érezhetően kihatott, amelyek a háborúban nem vettek részt. [...] Ezek a rendkívüli méretek a hadviselő felekre zavarólag hatottak. Az óriási számok még a vezető férfiakat is elragadták. A lelkesedés túlszárnyalta a belátást. A valóság háttérbe szorult és az emberek a látszatot uralták. A központi hatalmak lelkesültek győzelmeikért, melyek a nagy háború keretein belül nem voltak egyebek jelentéktelen epizódoknál. [...] A tévedés az volt, hogy világháború eseményeit tisztán a katonai eredmények alapján véltük értékelni. A helyes pedig az lett volna, ha azokat a világra való teljes hatásuk szempontjából néztük volna. Minthogy a háború is végeredményben politikai ténykedés, nem szabad azt tisztán csak külső tünetei szerint becsülni, hanem a politikához való viszonyát kell szem előtt tartanunk. A központi hatalmak ezt azonban elmulasztották. A hadvezérek és a politikai vezetők külön-külön úton haladtak. A katonák a harctéren győztek, de a politikusok képtelenek voltak ezeket az eredményeket a békéhez való közeledés érdekében kihasználni. Hadvezér és államférfi nem működött együtt és ez a egyenetlenség nagyrészt hozzájárult, hogy a központi hatalmak a háborút ily katasztrofális módon elvesztették."^[290]

A megoldást a politikusok és a katonák külön utakon keresték, ami csak a bukáshoz vezethetett. A háború kérdését nem lett volna szabad csak a külső tünetek alapján, hanem a világra gyakorolt hatás figyelembe vételével kezelni. A domináns szerep a politikusoké lett. Elsősorban nekik kellett volna időben kihasználniuk a katonák győzelmeit, s irányítaniuk az eseményeket, amit azonban elmulasztottak. A háború 1918 tavaszán kezdődő utolsó fejezete során döntőnek bizonyult a politikusoknak szűklátókörűségükből fakadó tehetetlensége, mellyel magukra hagyták a katonákat. Ekkor már "Ausztria–Magyarországon a felbomlás tünetei (zendülések, lázadások) nyíltan mutatkoztak. Sőt Németországban is az erkölcsi erő hanyatlása volt észlelhető (államellenes összeesküvés a tengerészetnél). Mindazonáltal Németország még nagy erővel rendelkezett és így az a központi hatalmaknak most még inkább főtámasza volt, mint bármikor valaha. [...] Az erőviszonyok megengedték, hogy a központi hatalmak a nyugati hadszíntereken az eddigi védelem helyett támadást kezdjenek. Csak az volt a kérdés, hogy a támadólagos harcmód az általános politikai helyzet alapján hasznothajtó-e?" A támadás a nyugati fronton csak sürgetően hathatott az amerikai csapatok Európába szállítására. Pedig minél több csapat volt Európában "annál valószínűbbé vált, hogy a harcot a központi hatalmak teljes leveréséig fogják folytatni. Megegyezéses békét ebben az esetben nem remélhettünk".^[291]

Werth felvetette a kérdést: "Mi is volt várható sikeres támadásaink esetén? Legfeljebb Franciaországban és Olaszországban további területek megszállása. De nem volt valószínű, hogy ezzel a háborút győzedelmesen be tudjuk fejezni, mert ezek az eredmények Angliára és Észak-Amerikára csak csekély hatással lehettek. Sőt félő volt, hogy a központi hatalmak sikerei ennek a két államnak a hadi készülődését még fokozzák, és hogy az egész világot ellenünk uszítják. Annál nagyobb volt azonban a kockázat abban az esetben, ha támadásaink nem járnak sikerrel. Különösen Németországnak nem volt semmi kockáztatni valója, mert fennállott az a veszély, hogy balsikere a szövetségeseit is magával rántja, melyek már amúgy is csak a német erő szuggesztív hatása alatt voltak képesek tovább harcolni.

Ebben a helyzetben a legsürgősebb politikai követelmény az lett volna, hogy a hadseregeket épségükben megtartsák mindaddig, míg az államférfiaknak a béke megkötése sikerül. Ameddig a hadseregek harckészek voltak, addig az államférfiaknak módjukban állott politikai tárgyalásokba bocsátkozni. Addig megvolt a lehetősége annak, hogy félig-meddig elfogadható békéhez jussunk. Ha azonban a hadseregeket latba vetjük anélkül, hogy ez által a háborút befejezhetjük, félő volt, hogy a helyzet reménytelenné válik. Az államférfiak azonban nem emeltek szót a készülődő támadások ellen, hanem félre álltak és várták, amíg a hadvezérek jelentik, hogy az ellenfeleket leverték."^[292]

Amikor a nyugati német támadás és a Piave-menti harcok nem hoztak eredményt, akkor a politikai vezetésnek végképp le kellett volna vonnia a következtetést, hogy "a háború a fegyverekkel egyedül nem fejezhető be és hogy az államférfiaknak kell a cselekvés színpadára lépni". Az államférfiak azonban tovább vártak. Alighanem arra, hogy mikor fogják a hadvezérek jelenteni, hogy a hadjáratot elvesztették. Erre nem kellett soká várni. Értékes, pótolhatatlan idő veszett el. Az események "ütésszerűen" követték egymást. "A politikai vezetőség a hadserege legyőzésével elvesztette a talajt a lába alól és már alig tudott annyi időt nyerni, hogy a fegyverszüneti tárgyalásokat megkezdje. [...] Hasonlóképpen, mint a háború kezdetén, a befejezéskor sem volt meg az összeműködés a katonai és a politikai vezetés között. Egymásután cselekedtek ahelyett, hogy együttműködtek volna. Ez az össze nem hangzás azután a fegyverletételhez hasonlító fegyverszünethez, a diktált békéhez és a központi hatalmak mai katasztrofális helyzetéhez vezetett."^[293]

A Werth által felvetettek nyomán magyar elemzők is kedvet kaptak e témához és nagy figyelmet fordítottak a jövő háborúja előkészítésének, eszközeinek és várható lefolyásának kérdéseire. Tanulmányozták az angol John F. C. Fuller, az olasz Giulio Douhet, és főként a német Hans von Seeckt elméleteit és igyekeztek azokat a magyar viszonyokra alkalmazni. Az adott időszak és a közeljövő várható szegénysége és a külpolitikai akadályok kétségessé tették az elvek magyarországi alkalmazhatóságát. Ez azonban nem akadályozta az alapelvek kifejtését, melyek nélkül egy jövőbeni, támadó hadműveletekre alkalmas modern ütőerő – legyen akár magyar is – alig volt elképzelhető. Megoldással – mint erre már utaltunk – csak egy olyan szövetségi rendszerhez való csatlakozás biztatott, amely a politikai támogatás mellett segítséget nyújt a magyar hadsereg felszereléséhez is, akár azzal a megfontolással is, hogy azt a saját céljaival összhangban használni tudja.^[294]

A hadügy múltja és jövője körül kialakult polémia közben megteremtődött a teljes elszigeteltségből kilépő ország hadseregének a külpolitikai és gazdasági viszonyok kínálta lehetőségeknek megfelelő, az alapok lerakását célzó óvatos fejlesztése. A Nagykövetek Tanácsa 1927. március 31-i hatállyal megszüntette az országban a Katonai Ellenőrző Bizottság működését. Ezzel az állandó helyi ellenőrzés megszűnt, és helyébe az alkalmi vizsgálatok rendszere lépett. Ezt csak a Nemzetek Szövetsége főtitkárához benyújtott panasz alapján a világszervezet Tanácsa rendelhette el. Az időközbeni politikai és gazdasági konszolidáció következtében az ország kiléphetett a teljes külpolitikai és gazdasági elszigeteltségből. Sor kerülhetett a revíziós politikára történő ráhangolódásra. Bethlen István miniszterelnök, aki 1924 februárjában még az egyetlen lehetséges külpolitikaként a türelmes várakozást jelölte meg, 1926 őszén Horthyhoz írt levelében, már a sikeres konszolidációt követő lépésként a katonai kontroll lezárását és a hadsereg kiépítését tűzte ki célul. Ezzel párhuzamosan a kisantant szétrobbantását célzó erőfeszítéseket tartott szükségesnek. A miniszterelnök ekkor 4-5 év múltán remélte Trianon likvidálhatóságát.

A kisantant elleni megfelelő partnert a javuló jugoszláv–magyar kapcsolatok feláldozása árán Olaszországban találta meg a magyar külpolitika, mely nem zárkózott el a magyar területi igények támogatása elől, sőt gazdasági és katonai segítséget is ígért. Bethlen 1927. április 5-én Rómában olasz–magyar barátsági és együttműködési szerződést írt alá. A felek megállapították, hogy Magyarország csak a kisantant megosztása esetén kezdeményezhet bármiféle hadműveletet annak valamelyik tagállama ellen, amihez az olasz fél majd politikai és katonai segítséget nyújthat. Bethlen a szerződés legfontosabb részének a magyar fegyverkezés olasz részről történő sokoldalú támogatását tartotta.

A magyar tisztikar a holtpontról való elmozdulásként üdvözölte ugyan az olasz kapcsolatot, de az első világháborús ellenség katonai erényeit nem értékelte túl nagyra. Szívesebben közeledett volna a német Reichswehrhez, a német bajtársakban jobban megbíztak. Azonban mind a katonai vezetésnek, mind pedig magyar és német vezérkariaknak a kapcsolatok felvételére irányuló magánjellegű próbálkozásai eredményteleneknek bizonyultak.

A katonák külpolitikai horizontja meglehetősen szűk volt. Azon keretek határolták, melyet a békerendszert megalkotó nagyhatalmak kijelöltek az ország és hadserege számára. Csak ezen a politikai színtéren fellelhető, a magyar külpolitika által a revízió támogatására megszerezhető szövetségesben gondolkodhattak.

Bethlen immár az olasz támogatással a háta mögött 1927 őszén Debrecenben elmondott beszédében kinyilvánította, hogy Magyarország nem nyugodhat bele a békediktátum határozataiba. A magyar vezérkar pedig, a kisantant előtt nyílt titokként, hozzákezdett a politikai és gazdasági helyzet figyelembe vételével történő szerény fejlesztés bevezetéséhez. A kormánnyal egybehangzóan távlati tervként egy olyan haderő megteremtését tűzte ki célul, mely képes lesz a revízió megvalósítása érdekében egy vagy több kisantant állam elleni fellépésre, fő hadászati elve a támadás, s ennek megfelelően majd szövetségeseitől támogatva gyors és hatásos csapást tud mérni.^[295] A közvetlen fejlesztési célt az ország politikai és gazdasági teherbírásának alakulásától, a külpolitikai helyzettől, az ellenségek várható erejétől kell függővé tenni, és a hadvezetésnek folyamatba kell tennie a megfelelő intézkedéseket. Már a felkészülés időszakában fontosnak tartották a vezetés legteljesebb összhangjának a megteremtését.

A kormány a rejtett hadseregszervezés és fegyverkezés előmunkálataival elfoglalt magyar katonai vezetés kötelességévé tette, hogy folyamatosan tájékoztassa a saját és ellenséges hadseregek felkészültségéről, egy ellenünk irányuló katonai akció várható sikeréről, az annak elkerüléséhez szükséges megfelelő külpolitikai irányváltoztatásról.^[296]

Bethlennek és a magyar diplomáciának a magyar–olasz szerződést követő, a vezérkarral aligha egyeztetett megnyilatkozásai, valamint az alig rejthető magyar katonai intézkedések mozgásba hozták a kisantant államok diplomáciáját. Két- és többoldalú szerződésekkel megerősítették szövetségi rendszerüket. 1930-ra kialakították a Magyarországgal szembeni közös, összehangolt katonai fellépés tervét, arra az esetre, ha a magyar külpolitika vagy a hadsereg számukra tolerálhatatlan lépésre szánná el magát. Ekkor a kisantant csapatai a magyar csapatok szétverését követően Budapestet és az országot a Duna vonaláig megszállnák. Ezt Budapestig a csehszlovák, Kalocsáig a román, míg ettől délre a jugoszláv hadsereg hajtaná végre.

A magyar politikai és katonai előkészületek irányítására hivatott, 1928-ban létrehozott Legfelső Honvédelmi Tanács 1929. áprilisi ülésén adott tájékoztatásában a helyzetet Rőder Jenő ezredes értékelte. A vezérkar főnökének helyettese hangsúlyozta a politika részéről megnyilvánuló külpolitikai előkészítés és támogatás fontosságát, mely nélkül az adott helyzetben még a burkolt előkészületek sem lehetségesek. Kifejtette: "Katonapolitikai helyzetünk ma teljes külpolitikai téren van: külpolitikai előfeltételek nélkül nemhogy háborúra nem lehet gondolnunk, de még csak egy adott helyzet előnyeit sem tudjuk kihasználni, sőt még az ehhez szükséges katonai előkészületeket sem valósíthatjuk meg. Ha külpolitikai céljaink eléréséhez a hadsereg közreműködése szükséges (akár mint előzmény, akár mint következmény), ahhoz ennek megfelelően kell a hadseregnek a cselekvési előfeltételeket megadni, éspedig minél valószínűbb és minél közelebb az eshetőség, annál alaposabban és annál hamarabb."^[297] A külpolitikai célokért a kormányfő az első felelős tényező; a katonai vezető, mint szakember, csak a hadsereg megfelelő alkalmazásáért viseli a felelősséget. Rőder ugyanakkor óvott a fölös optimizmuson nyugvó, elsietett külpolitikai lépésektől: "Korszerű hadsereget máról-holnapra nem lehet létrehozni. Korszerű hadsereg nélkül pedig háborút bevezetni nem lehet. Minden fejlesztés csakis politikailag, katonailag és anyagilag tervszerűen megalapozva hajtható végre."^[298] Rőder nem volt elégedett az elmúlt három évvel, sokkal célratörőbb politikát, támogatást kért a kormánytól. A külpolitika alapvető feladatként a békeszerződés katonai határozatainak nyílt vagy burkolt enyhítését jelölte meg, ami nélkül komolyabb fejlesztés elképzelhetetlen. Ha ez nem biztosítható, úgy a katonapolitikai és fejlesztési célokat mérsékelni kell vagy alapjában megváltoztatni. Aggodalmát főként a magyar külpolitika esetleges meggondolatlan lépéseitől való félelem motiválta. Hangsúlyozta, kiélezett helyzetben mennyire fontos a kormány és a hadsereg zavartalan együttműködése.

A katonai vezetők jó része – Rőder is – a szűkös lehetőségek között mozogva, kül- és katonapolitikára épülő stratégiai elképzelések által erősen határolt cselekvési lehetőségek között tevékenykedve, félt minden idő előtti kihívástól. Megítélése szerint a kisantant összevont erőivel szemben a magyar ellenállás legfeljebb csak demonstratív lehet. Egy ilyen akciót csak külpolitikai eszközökkel lehet megelőzni vagy leállítani, katonai erővel való visszaverése még balkáni olasz katonai nyomás esetén sem ígér eredményt. Az olasz kapcsolat miközben nem látszott meghozni a maga politikai és katonai hasznát, ezzel szemben a külső veszélyt növelte. A hadsereg védtelenül állhat, amennyiben az olaszok balkáni terveik érdekében Jugoszlávia elleni fellépésre szánnák el magukat. Egy ilyen hadműveletet a magyar haderő sem fedezni, sem támogatni nem képes, viszont az olasz hadsereg sincs abban a helyzetben, hogy Jugoszláviának az északi határait biztosító katonai ellenakciójával szemben megvédje az országot. Eminens érdekünk tehát, hogy az olaszok révén ne keveredjünk háborúba.

Miközben Rőder amiatt kesergett, hogy a szerény fejlesztést sem sikerül tervszerűen végrehajtani, a magyar katonai szakirodalom a honvédség modernizálásával foglalkozott. Csejkovits Károly ezredesnek és más szerzőknek a jövő háborúval foglalkozó tanulmányainál nagyobb hatást váltottak ki Werth Henrik tábornoknak az elit hadseregről a hadiakadémia számára – melynek ekkor tanára volt – 1930-ban kifejtett gondolatai.

Szerinte a békediktátumok kialakította helyzet békés úton nem oldható meg, ami háborúhoz fog vezetni, s ez a hadviselő országok energiáit igénybe vevő totális harc lesz. Az új és nagy hatásfokú fegyverek a háborút messze az ellenséges ország belsejébe is kiterjesztik. A technika döntő tényezővé válik. Az új harceszközök a védelemmel szemben nagy erőgyarapodást jelentenek, annak fölényét nemcsak kiegyenlítik, de felülmúlják. Az ilyen eszközökkel felszerelt hadsereg "a mozgó háború biztos vivője és így a gyors döntés tényezője lesz. Ez a fejlődés világviszonylatban, de a kis államokban is, a kisebb létszámú, de technikailag gazdagon felszerelt elit hadsereghez kell vezesse. Természetesen a jövőben is kívánatos lesz minél nagyobb erővel a háborúba kivonulni, de a számnak nem szabad a korszerű felszerelés és alapos kiképzés rovására menni. Lehetne ugyan, mint a múltban, milliós hadseregeket felállítani és azokat gépekkel gyengébben felszerelni, de ezzel az erőtényezőket csak csökkentjük."^[299] A jövő elit hadseregében a harckocsik és a repülők aránya a több fegyvernem rovására növekedni fog. De ezt a tömeg és bátorság nem tudja kiegyenlíteni. Ilyenformán a jövő hadserege a "gazdag felszerelés és a nagy szám közötti kompromisszum" eredménye lesz. Ez a hadsereg viszont gondos szervezést, vezetést és jól képzett személyzetet igényel.

Werth, nem kis voluntarizmussal, a magyar viszonyok között is lehetségesnek tartotta egy elit ütőerő kifejlesztését. Ehhez s az állam által maximálisan támogatott magyar hadiipar kiépítését vélte szükségesnek, melynek előkészületeit mielőbb meg kell kezdeni: "Jó előre okunk van a gazdasági háború lehetőségeivel és valószínűségével behatóan foglalkozni, és annak lényegét és jelenségeit tanulmányozni."^[300] A majdani katonai mozgósítással párhuzamosan vagy azt megelőzően egy ipari mozgósításnak kell megvalósulnia, mely a békés termelésről a háborús gyártásra történő zökkenőmentes átmenetet biztosítja.

Az elit hadseregről kifejtettek kétségtelenné tették, hogy azok csak vágyálmok lehetnek a magyar körülmények között. A gyakorlatban legfeljebb gépesített egységekkel szerényen ellátott tömeghadsereg létrehozására lehet törekedni. A célok és adottságok közötti ellentmondáson Werth minden bizonnyal azon megfontolással tette túl magát, hogy az állami politika általa kitűzött célként s külső szövetségesektől (olaszok, németek) támogatva rövid idő alatt megvalósítható lesz egy totális hadi és gazdasági mozgósítás, mely a kívánt cél irányába mozdítja el a magyar haderő fejlesztését. Addig is, míg ez megvalósulhat, a kitűzött offenzív célok és adottságok közötti ellentmondást az erkölcsi-politikai tényezők előtérbe állításával vélte megoldhatónak. Az elit hadsereg megszervezése és fenntartása ekkor még fejlett technikával rendelkező gazdag államok lehetőségét is meghaladta.

A jövő offenzív hadműveleteire készülő honvédség sem nélkülözhette a páncélos és gyorsan mozgó seregtestek felállításának és hadműveleti, harcászati felhasználásának egyelőre legalább elméleti megalapozását. Ezenközben azonban az ország válságoktól gyötört gazdasági és külpolitikai helyzetében gyengén felszerelt csapatok tisztikara feladatának gyakorlása közben zömében a világháború tapasztalatai felé fordult, és a gyalogság, lovasság harcának elemzésével és fejlődésének lehetséges irányaival foglalkozott. A csapattisztek zöme abban a tudatban élt, hogy a harckocsi az első világháborúban csődöt mondott, változatlanul a gyalogság marad a fő és egyedülálló üdvözítő fegyvernem. Többen azért ragadtak tollat, hogy az újítókkal szemben védjék a gyalogságot a káros új eszmék hirdetőivel szemben. Számosan voltak még a tisztek között, akik lebecsülték a jövő háborújának ismérveit és a magyar faji tulajdonságokra építettek, az úgy nevezett "faji harcászat" elméletében bíztak. Úgy vélték, hogy a magyar faj állítólagos eredendő erényeinek hangoztatásával, a magyar faji öntudat növelésével pótolni lehet a modern felszerelés hiányosságait.

A kormány 1935-ig a békelétszám 72 358 főre történő emelését vette tervbe. Folytatni kívánta a gyorsan mozgó alakulatok és légierő technikai megalapozását, a tüzérségi ütegek számának növelését. A fejlesztési munkálatokkal összefüggően a 1932-ben a tilalom ellenére megszüntette a zsoldos hadsereget és bevezette az általános hadkötelezettséget. Ugyanakkor kormányrendelet intézkedett a több éve szolgáló zsoldosok leszereléséről. Ettől kezdve minden év október 1-jén bevonultak a sorozott újoncok. A gyakorlatilag 12 hónapos szolgálati idővel azt akarták elérni, hogy az adott alacsony létszámkeretek között a korosztály mind nagyobb hányada kerüljön kiképzésre. A szűkös anyagi körülmények így sem tették lehetővé valamennyi sorköteles behívását, sőt még az elmaradt korosztályok rövid néhány hetes kiképzését sem.^[301]

A zsoldos hadsereg megszüntetése és a mégoly szerény fegyverkezés nem kerülte el a kisantant országok figyelmét, s politikai és katonai lépésekkel reagáltak. Az 1932 óta ülésező genfi leszerelési konferencián a magyar fegyverkezésre való hivatkozással akadályozták sikerrel a magyar hadsereggel szembeni fegyverkezési megkötések teljes vagy részbeni feloldását, s indokolták saját leszerelésük elnapolását. Csak megnemtámadási szerződés árán lettek volna hajlandóak hozzájárulni a magyar fegyverkezési egyenjogúság kimondásához. Tudták, ez a revízióról való lemondást jelentené, ezért a magyar kormány elzárkózik a javaslat elől. Az alakuló magyar–olasz–osztrák paktumot ellenük irányuló szerződésként értékelték. Mindez alkalmat adott, hogy az eddig kétoldalú szerződéseken nyugvó szövetséget 1933 februárjában többoldalú szerződéssé alakítsák. Genfben a kisantant államok legfelső fórumaként létrehozták az Állandó Tanácsot, kül- és katonapolitikájuk koordinációs szervét. Vezérkaraik egységes fellépésre készen figyelték a magyar hadsereg helyzetét. Elkészítették Magyarország három oldalról történő, immár teljes katonai megszállásának hadműveleti tervét.

A katonai veszélyeztetettséggel szembeni kiszolgáltatottság is motiválta 1932. október 1-jén hivatalba lépő és a honvédelmi tárcát is megtartó Gömbös Gyula miniszterelnököt, hogy az eddigi olasz orientációt megtartva, Németország felé forduljon. Az 1933. januári nemzetiszocialista hatalomátvételt követően szándékait csakhamar kinyilvánító és fegyverkezésbe kezdő, nem utolsósorban gazdasági előnyöket is ígérő Németországban, azt a dinamikus hatalmat látta, mely rövidesen meghatározó tényezővé válhat a közép-kelet-európai térségben. A közeledés olyan szövetségest ígért, mely rövidesen lehetőséget teremthet a kisantant államokkal szembeni eredményesebb magyar politikai és katonai stratégia kialakításához. Gömbös kedvenc eszméje lett egy Berlin–Róma tengely kialakításában való közreműködés, melyre az ország bizton támaszkodhat.

Gömbös tervei szervesen illeszkedtek a magyar vezérkarnak a külpolitika kezeléséről alkotott elképzeléseihez. A hadseregfejlesztés terén nagy lendülettel munkához látó Gömbös Gyulát 1928 szeptemberétől honvédelmi államtitkárként, majd egy évvel később miniszterként a tisztikar lelkes örömmel fogadta, és ő próbált is megfelelni a várakozásnak. A tisztikarnak tapasztalnia kellett anyagi helyzetének a várttól való elmaradását, ami növekvő elégedetlenséget keltett. Teret kaptak a különböző szélsőjobboldali csoportok, befolyásuk nőtt. A fegyelemre rossz hatással volt a tisztek – hivatalosan tiltott – politizálása. Gömbös igyekezett a maga hasznára fordítani a helyzetet. Uralmi rendszerének megvalósításában nagy szerepet szánt a hadseregnek. Jól tudta, a tekintélyelvű vezetés eszméje nem áll távol a tisztikartól. A hadsereg fejlesztésének, súlya növelésének szándéka, olyan hátteret képeznek számára, melyet használni akart politikája érdekében. Államtitkári kinevezése óta fáradhatatlanul járta a vegyesdandár-parancsnokságokat, hogy személyesen győződjön meg a csapatok elhelyezéséről, ellátásáról, kiképzéséről és vezetéséről. Lelkes szónoklatokat tartott a csapattiszti karnak s nem fukarkodott az ígéretekkel. A Honvédelmi Minisztériumban tapasztalt visszaélések, panamák felszámolását, a felelősök megbüntetését ígérte, mint egyik okozóját a tisztikar nehéz anyagi helyzetének. Egyszóval a jövőt, mint a hadsereg fellendülésének időszakát hirdette meg, ami gyökeres változást hoz majd a tisztikar megbecsülésében, anyagi dotálásában. Ígéreteinek megvalósítása azonban még kedvező gazdasági helyzet esetében is meghaladták volna az ország lehetőségeit.

Gömbös 1933 júniusában Adolf Hitlerhez utazott s tájékoztatta őt a magyar revíziós politika célkitűzéseiről. Biztosította arról, hogy az olasz–magyar együttműködés nem áll ellentétben a magyar külpolitika német orientációs szándékaival. Gömbös kijelentette, örülne, ha a két ország közeledésében közreműködhetne. Az anschluss pedig, bár egyelőre nem tartja időszerűnek, nincs ellenére. Gömbös nagyot csalódott, mikor Hitler felvilágosította, hogy a magyar revíziós igények csak Csehszlovákia felé számíthatnak a német kormány maradéktalan támogatására, míg Berlin Romániát és Jugoszláviát német érdekszférába akarja vonni. A honvédség fejlesztésének támogatása szóba sem került a tárgyalásokon.

Berlint megelőzően Gömbös Benito Mussolininél is járt. További szoros együttműködést s a fegyverkezési egyenjogúságnak a genfi leszerelési tárgyalásokon való támogatását, továbbá a honvédség fegyverzetének további kiegészítését kérte tőle. Időközben ugyanis bizonyossá vált, hogy Olaszország a tőle várt politikai és katonai támogatásnak képtelen eleget tenni. A magyar katonai vezetés számára egyértelművé vált, hogy az olaszok által állandóan veszélyeztetett Jugoszlávia és szövetségeseinek katonai fenyegetéseivel szemben az olasz hadsereg nem képes a térségben számottevő erőt felvonultatni A Karadjordjević Sándor szerb király 1934. évi meggyilkolása után kirobbant jankapusztai botrány kiváltotta éles helyzetben fel, mikor Jugoszlávia mozgósította magyar határ menti erőit, olasz részről fel sem merült az ország ellen fenyegetően fellépő és mozgósító kisantant elleni katonai segítség. Olaszország csak politikai támogatást nyújtott az ügy elsimításához.

A merénylet ügye szerencsésen lezárult, a fegyveres büntető akció elmaradt. Az esetleges egy vagy több oldalról indított támadás kivédhetetlen lett volna. A magyar kormány kizárólag a Nemzetek Szövetsége beavatkozására hagyatkozhatott, hiszen nemcsak, hogy megfelelő erők nem álltak rendelkezésére a támadás visszaverésére, de a legcsekélyebb előzetes intézkedésekre sem volt lehetősége, mivel ez szükségtelenül ingerelte volna a jugoszlávokat és szövetségeseiket.

Miután az olasz út nem bizonyult járhatónak, a magyar tisztikar olasz szimpátiája a mélypontra süllyedt. A tisztek fokozódó érdeklődéssel fordultak a rohamos fejlődésnek indult német hadsereg felé, melynek első világháborús szereplése illúziókat váltott ki bennük. Sürgették a német hadsereggel a kapcsolatok felvételét és elmélyítését, tőle remélték a hathatós szakmai és technikai segítséget. A vezérkar sem elégedett meg a külpolitikusok ez irányú törekvéseivel, hanem Gömbös támogatását is elnyerve saját összeköttetései révén újult erővel igyekezett kialakítani a két hadsereg közötti kapcsolatot és ennek révén is hatni a német politika irántunk való jó szándékának közelítésére. Az 1934-től egyre gyakoribb hivatalos és magánjellegű találkozások a két hadsereg vezérkari tisztjei között nemcsak a szakmai tapasztalatcserét szolgálták. A magyar vezérkariak a tradicionális fegyverbarátságra hivatkozva a hivatalos német külpolitika törekvései ellenében is igyekeztek megnyerni tárgyaló partnereiket a tőlük meglehetősen idegen magyar revíziós politika támogatására.

A honvédség helyzete az ígéretek és fejlesztési tervek ellenére lehangoló volt. Az 1934. novemberi vezérkari helyzetértékelés megállapította, hogy miközben a hadsereg szervezése egy helyben topog, az "egységes és szilárd" kisantanttal szemben a magyar revíziós külpolitika nincs arányban sem a magyar katonai erő jelenlegi és közeljövőben várható súlyával, sem pedig a szövetségesek jelenlegi támogatásával. A jövőbeni kilátások csekélyek, még részmegoldásokhoz sem vezethetnek. "Magyarország integritásának teljes helyreállítását csak olyan háború eredményeképpen érheti el, amely jelenlegi ellenfeleit és azoknak szövetségeseit annyira leköti, hogy azok követeléseink elfogadására kényszerülnek." Azonban ilyen, Magyarország számára "optimális" kitörés, bár kizárni nem lehet, valószínűtlen. Mindazonáltal, ha a konfliktus világháborúvá fejlődne, Magyarország "jól felfogott érdeke ellenére nem maradhat ki" – még jelen állapotában sem. Az ország földrajzi elhelyezkedése, határozott olasz orientációja és hivatalosan vallott revíziós politikája következtében a háborúba sodródást sehogy sem tudja elkerülni.^[302]

Az elemzés megállapította, a hadsereg abba a helyzetbe került, hogy akár olasz szövetségese is kellemetlen helyzetbe hozhatja. Egy olasz–jugoszláv konfliktus esetén a jugoszlávok hátában, sőt a konfliktus tovább gyűrűződése esetén egy a Németország ellen hadműveletet kezdő csehszlovák hadsereg hátában álló magyar hadsereg még tétlenség esetén is erkölcsileg és politikailag bénítóan hathat a két kisantant állam hadseregére, akadályozva annak felvonulását és összpontosítását. Egy védőleges csoportosítás jellegű határvédelem Magyarország ellen nem jelenthet a jugoszláv és csehszlovák hadsereg számára hathatós védelmet, mert "bármely gyönge is a magyar haderő, összehozva egy irányban eredményesen működhet, másrészt tetemes erőknek a lekötöttségét jelenti". Ez arra indíthatja a kisantantot, hogy terveik szerint összehangolt támadással kikapcsolják Magyarországot a hadviselő felek köréből. Ezért figyelembe véve hadászati helyzetünket és az egyes kisantant országok hadseregének egyenként is többszörös túlerejét, feltétlenül "arra a megállapításra kell jutnunk, hogy Magyarország fegyveres kikapcsolása – ha csak a magyar haderővel kell a kisantant hadseregeknek küzdeni – egy aránylag könnyű és biztosan megoldható hadműveleti feladat".^[303]

A csalódott vezérkar reálisabban és egyben sötétebbnek ítélte meg a helyzetet, mint a politikusok által befolyásolt, az olasz barátság védőernyőjében bízó közvélemény. Mert igaz ugyan, hogy a magyar erők jelenléte a jugoszlávok hátában az olaszok számára értékes, ám ezzel szemben – mint a közelmúlt történése bizonyította – a várható olasz támogatás mind politikai, mind pedig a katonai támogatás terén igen mérsékelt, nincs arányban a nekünk szánt szereppel és az azzal járó veszéllyel. Az olasz hadseregnek a vártnál nagyobb szervezetlensége és gyengébb felszerelése is megfontolás tárgyát képezi. Hozzájárul mindehhez német–olasz ellentét, melynek megoldásán vajmi kevés sikerrel fáradozik a magyar külpolitika.

A vezérkar egyértelműen leszögezte kormánynak: bár Magyarország számára a hadviselés szükségessége változatlanul fennáll, a magyar hadsereg "jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy háborút viseljen, földrajzi, katonapolitikai helyzete, hadseregének felkészületlensége, gazdasági helyzete erre képtelenné teszi. A kisantant velünk szemben tanúsított elszántságát mind politikailag, mind katonailag szilárdnak kell vennünk. Viszonyunk változatlanul feszült, s talán élesebb, mint valaha. A legfontosabb politikai cél tehát változatlanul a hadviselés lehetőségének megteremtése, a belső erőforrások mozgósítása, de legfőképpen a megbízható szövetséges bevonása révén szilárd katonai szövetség kiépítése. Erre minden bizonnyal Németország látszik a legalkalmasabbnak, mellyel viszonyunk még nem nevezhető kialakultnak. A magyar–olasz–osztrák kapcsolatot a németek bevonásával kell mielőbb katonai szövetséggé alakítani. Addig azonban engedmények árán is kell törekedni a kisantant egységének megbontására, hogy "egyszerre csak eggyel kelljen megküzdeni". Kerülni kell minden olyan helyzetet, amely felidézi a fegyveres összeütközés lehetőségét. A hadseregfejlesztés lehetőség szerinti meggyorsításával olyan helyzetbe kell hozni a hadsereget, hogy egy elkerülhetetlen agresszió esetén legalább késleltetni tudja az ellenség előrenyomulását addig, amíg a nagyhatalmak közbeavatkozása a konfliktust remélhetőleg felszámolja.^[304]

A keleti biztonság kialakítása érdekében tett francia erőfeszítések eredményeként 1935 májusában aláírt francia–szovjet segítségnyújtási szerződés, majd júniusban Csehszlovákia csatlakozása az egyezményhez aggodalommal töltötte el a magyar vezetést. A szovjet–csehszlovák katonai együttműködés és a szlovákiai légi bázisok telepítése új veszélyforrást jelentett. A feltételeket állító Románia és Jugoszlávia távolmaradása megakadályozta a paktum kialakítását, ami megnyugtatóan hatott. A vezetés ezt egyértelműen a két államra gyakorolt német nyomásnak tulajdonította.

Gömböst a katonai helyzet alakulása is erősítette szándékában , hogy a külpolitikában egyértelműen a német irányzatot kell erősíteni még akkor is, ha egyelőre Németország nem támogatja Csehszlovákián kívüli revíziós terveinket. Nem volt kétséges, hogy a hadkötelezettséget bevezető és nyílt fegyverkezésbe kezdő, a status quó-t felborítással fenyegető Németország erőre kap és hamarosan meghatározóvá válik a térségben, ami a nyugati hatalmaknak a konfliktust kerülő magatartása nem fog megváltoztatni. Biztosította Hitlert, nincs szándékában Olaszország oldalán katonai kötelezettsége vállalni, s nem zárkózott el politikai, gazdasági engedményektől.

Gömbös külpolitikai vonalvezetésének megerősítését is parancsuralmi rendszerének bevezetésétől remélte. Terveihez szükségesnek látott személycseréket az államapparátusban és hadseregvezetésben egyaránt. Sikerült elérnie a gyanakvó Horthynál, hogy 1935-ben a szokásos ötévenkénti tábornoki nyugdíjazással leváltassa a számára nehézkes, politikai kalandoktól magát és a hadsereget óvó, konzervatív, a jobb felé nyitásra kevésbé fogékony Kárpáthy Kamilló és Vogt Valdemár altábornagyot, a honvédség főparancsnokát és helyettesét. A neki gyakran ellentmondó Rőder Vilmos altábornagyot, a vezérkar nyugállományba vonuló főnökét, sem tartotta alkalmasnak, hogy a tervezett fordulat esetén megfelelő partnere legyen a vezérkar élén. Ám végül csalódnia kellett, ugyanis kiszemeltjei helyett Horthytól megkapta Somkuthy József tüzérségi tábornokot és a nyugállományból visszahívott Shvoy István altábornagyot. Mindketten, a kormányzó megbízható hívei, konzervatív öreg katonák, ellenzői mindennemű hadseregbeli politizálásnak.

A magyar vezérkar 1935. novemberi helyzetfelmérése kevésbé volt csüggesztő, mint az előző évi. Megállapította, hogy kimondatlanul is egy várhatóan defenzívába szoruló, kevésbé veszélyes, alkalmasint tárgyalásokra is hajlandó szövetséges csoporttal állunk szemben. A fordulat oka, hogy az európai politikai helyzet stabilitása "szűnőfélben" van, s ez a tendencia 1936-ban is folytatódni fog. Az európai államok fegyverkezése máris soha nem látott mértéket ért el, ami előbb-utóbb összetűzéshez fog vezetni. Ebben új erő fog jelentkezni, ami hatással lesz a térség kis államainak helyzetére. A megosztásuk irányában ható politikai hatások ellenére Magyarországgal szemben a három kisantant állam egységes. A revízió megakadályozása létkérdés számukra. Tisztában vannak vele, hogy a szövetségi rendszerükön ütött legkisebb rés is katasztrófát okozhat, ezért egyik sem hagyja magát a szövetségből kiemelni. Ha magára hagyott társukkal az ellenségnek sikerül végezni, akkor rájuk is sor kerül. "Ha van is némi ellentét a három állam között, ezek egyike sem olyan jelentőségű, hogy képes lenne a nagy kérdésekben tanúsított egységes magatartásukat megváltoztatni." Magyarország fegyverkezési egyenjogúságának megadásával szemben azonos álláspontot képviselnek: csak akkor hajlandóak engedményeket tenni, ha biztonságuk fokozására további garanciákat kapnak, a magyar kormány szerződést köt velük, ami a revízióról való lemondást jelenti.^[305]

A külpolitikai változások következtében belátható közelségbe került a honvédség erőteljesebb fejlesztésének lehetősége. A revízió megvalósítása érdekében kitűzött offenzív célok elérhető közelségbe hozták a gyorsan mozgó alakulatok kiépítését és hadrendbe állítását. Nagybaczoni Nagy Vilmos altábornagy 1936 februárjában kifejtette nézeteit a gyorscsapatoknak a honvédségben betöltendő szerepéről, és meghatározta a fejlesztés irányát. Ő is egyetértett azzal, hogy a jövő háborújának előfeltétele a "megfelelő lökő erőt gyorsan és meglepetésszerűen a döntő helyen összefogni, hogy ott túlsúlyban legyünk". Azonban tisztában volt vele, hogy felszerelésük még gazdagabb államokban is ipari, pénzügyi nehézségekbe ütközik, ami számunka legfeljebb csak vegyes (lovas, gépkocsizó, kerékpáros) alakulatokból álló gyorsan mozgó seregtestek felállítását teszi lehetővé.^[306]

A magyar katonai sajtóban felsőbb indíttatásra is megszaporodtak a gyorsan mozgó seregtestek szervezésével, azoknak a honvédség hadrendjébe illesztésével kapcsolatos írások. A Heinz Guderian 1936-ban megjelent Achtung, Panzer! című munkájában kifejtett elveken alapuló szervezést és harcászati elveket tették magukévá. A tisztikar zöme lassan elfogadta a páncélosok szerepéről megfogalmazott és lassan a szabályzatokban is megjelenő elveket, még ha az új iránti ellenállásuk és bizalmatlanságuk, ami részben képzettségük jellegéből és hiányos ismereteikből fakadt, nem szűnt is meg egy csapásra.

Az abesszin kudarcot követően a Németország felé nyitó magyar katonai vezetés a két hadsereg között igyekezett kialakítani az együttműködés különböző formáit, és a fejlesztési lehetőségekre való hivatkozással segíteni az országok közötti politikai kapcsolatok elmélyülését is. Somkuthy vezérkari főnök 1935. márciusi berlini látogatása során a régi fegyverbarátságra építő katonai együttműködésen alapuló, a német politikai célokkal összehangolt magyar politikai és katonai revíziós stratégia, valamint az ennek megfelelni képes honvédség kialakítása került a tárgyalások középpontjába.

Nemcsak a katonai vezetés értett egyet a vezérkar főnöke által képviselt, a magyar kül- és katonapolitikára és az ebből eredő új stratégiára épülő célkitűzésekkel, az megértésre talált a tisztikar körében is. Valamennyien a Németországgal összehangolt, a magyar politika által is egyértelműen támogatott együttműködésben látták a célravezető utat. Azt vallották, hogy amennyiben a magyar politika egyértelmű lesz, úgy mind a hadsereg kiépítéséhez, mind pedig a revízió megvalósításához gyors és jelentős segítséget kaphatunk.

Gömbös alig egy hónappal élte túl, hogy a kormányzó kinevezte pártfogoltját, Rátz Jenő tábornokot a vezérkar főnökévé. Az ismert és tehetséges katona jobboldali szimpátiáját Horthy Rőder Vilmos honvédelmi miniszterré történő kinevezésével vélte ellensúlyozni.

Rátz igyekezett odahatni, hogy a magyar–német kapcsolat alakítása a magyar külpolitika vezérlő gondolatává legyen. A Rajna-vidék francia–brit részről megtorlatlanul maradt remilitarizálása megerősítette abban a meggyőződésében, hogy a nagyhatalmak nem fognak akadályokat gördíteni Németország közép-kelet-európai tervei elé. Rátz arra a következtetésre jutott, hogy 1940 körül háború lesz Európában, amiből Magyarország geopolitikai helyzeténél fogva nem maradhat ki. Az sem volt kétséges előtte, hogy ebben Németország oldalán kell részt vegyen. Ez lehetővé teszi, hogy az ország a kisantant államok jóváhagyása nélkül is hozzáfogjon az újrafelfegyverzéshez. Darányi Kálmán kormányának mérsékeltebb bel- és külpolitikáját látván azonban Rátz és a katonai vezetés számos tagja attól félt, hogy a nemzetközi helyzet változásaiból fakadó külpolitikai lehetőségek kihasználatlanul maradnak. Rátz nem is késett figyelmeztetni a fontolgató politikusokat: "Már most is világos, hogy Németország oldalán a helyünk, mert csak így várhatunk előnyöket. Csak el kell képzelnünk Németországot határainkon, ha ellenségként kerülne ebbe a helyzetbe" – érvelt a fenntartásokkal élőkkel szemben.^[307]

Rátz véleménye ismert és meggyőző volt a katonák körében. A német expanziós politikával összhangban Csehszlovákiával szemben kell érvényesíteni területi követeléseinket. Jugoszláviával rendezni kell kapcsolatainkat, s nem hagyható figyelmen kívül a német–román viszony alakulása sem. Stratégiai helyzetünk egy Németország által támogatott és – vele összehangoltan – észak felé indított, kelet és dél felé fedezett magyar katonai akció lehetőségét valószínűsíti. Rátz már ekkor feltételezte, hogy a nagyhatalmak nemcsak csehszlovák szövetségesük megsegítésétől maradnak távol, de abba is belenyugszanak, hogy a másik két kisantant szövetséges a német befolyás alatt tétlen marad. Utasítására egy szigorúan bizalmas Csehszlovákia elleni hadműveleti terv is készült belső használatra. Ez feltételezte, hogy Csehszlovákia politikailag elszigetelődik, és erőit egy német támadás nyugaton és északon leköti. A jelentéktelen erőkkel biztosított keleti és déli határon szomszédaink német befolyásra nem indítanak semmiféle katonai akciót ellenünk

A fegyverkezési egyenjogúság proklamálásának várható következményeiről 1937-ben a kormány részére készített jelentésében Rátz megállapította, megérlelődtek a katonai felkészülés politikai és katonai feltételei. Az 1934 és 1936 közötti időszakkal szemben, amikor a kisantant államok még összehangolt támadást indítottak volna ellenünk, a Németország és Olaszország megerősödése következtében megváltozott külpolitikai helyzetben legfeljebb csak opponálnának. Mozgósítást bizonyosan nem rendelnének el, míg meg nem győződnének Németország várható reagálásáról. A német–olasz befolyás kikapcsolja egy összefogott kisantant megtorló akció lehetőségét Ezt követően, renitenskedésünk esetén előfordulhat, hogy a két kisantant állammal mint német szövetségessel találjuk szemben magunkat.

A német politika fontosságát a katonák biztatásától függetlenül is felismerő Darányi-kormányt azonban az európai erőviszonyok óvatosságra késztették. Darányi miniszterelnök és külügyminisztere Kánya Kálmán Németország jelen és várható helyzetét nem látták annyira egyértelműnek, mint a katonák. Igyekeztek kipuhatolni a fegyverkezési egyenjogúságra irányuló törekvéseink francia és brit megítélését, valamint azt, hogy London és Párizs mennyire toleráns a keleti irányú német ambíciókkal szemben. Azt is meg akarták tudni, hogy a magyar politika meddig mehet el a Németországgal történő együttműködésben a nyugattal való szakítás és háborús konfliktus veszélye nélkül. A magyar kormány a német birodalmi kormány rosszallásától kísérve tárgyalásokat kezdett a kisantant államokkal is a fegyverkezési egyenjogúság kérdésében, amit azonban az általuk makacsul képviselt megnemtámadási szerződés követelése eleve eredménytelenségre ítélt.

A fontolgató politika miatt bosszús német vezetők tudtára adták az 1937 novemberében Berlinbe látogató Darányinak, hogy egyértelmű politikát várnak. Közölték, a csehszlovák kérdés megoldása napirenden van, amiben a magyar katonai szerepvállalást sem utasítanák vissza. Felhívták a figyelmet a magyar–jugoszláv közeledés, valamint a magyar–román viszony javításának fontosságára is. A magyar hadsereg kiépítésének további támogatását a magyar–német viszony alakulásától tették függővé. Számukra mind bizonyosabbá vált, hogy a térségben tapasztalható egyre agresszívebb német befolyás nem ütközik merev nyugati ellenállásba.

A hadsereg fejlesztése felgyorsult, amit a külpolitikai helyzet változásának következményeként az ellenőrzés és rejtés egyre formálisabbá válása, a gazdasági fellendülés, valamint az élénkülő német–magyar gazdasági kapcsolatok keretében az élelmiszer-szállítások ellentételeként vállalt német hadianyag-szállítások tettek lehetővé.^[308]

A katonai vezetőség 1937-ben egyértelműen a vezérkar főnöke által képviselt, a magyar kül- és katonapolitikára és az ebből eredő új stratégiára épülő célkitűzéseket tette magáévá. Rátz nyíltan a magyar–német politikai és katonai kapcsolatok erősítésében, a Németországgal összehangolt Csehszlovákia elleni fellépésben, a régi fegyverbarátság alapján történő, a hadsereg fegyverzeti támogatására is kiható, a magyar külpolitika által egyértelműen támogatott együttműködésben látta a követendő utat. Azt vallotta, hogy amennyiben a magyar politika egyértelmű lesz, úgy mind a hadsereg kiépítéséhez, mind pedig a revízió egyre közelebbi megvalósításához gyors és jelentős segítséget kaphatunk. Azt hirdette, hogy a béke tétlenségét követően, ami a hadsereg szellemét tekintve demoralizáló, most a katona legjobb erkölcsi és szellemi, szakmai tulajdonságát előhívó háborús szerep tűnt fel a láthatáron. Németországban a magyar tisztikar – de a politikai elit jelentős része is – egy olyan erősödő totális államot látott, amely a térségben bekövetkező változás igényével hozzákezdett hadseregének nagyarányú és gyors mennyiségi és minőségi fejlesztéséhez, s amelyre meghatározó szerep vár Európában. A magyar tisztikar nézetrendszerét régi tapasztalatok és nosztalgiák határozták meg, értékítélete pedig közel állt az állami bürokráciát is a katonai parancsnoklási viszonyokhoz közelítő, a túlzott liberalizmust és demokráciát elítélő porosz-német gondolkodásmódhoz.

A magyar vezetés – Rátz maga is – figyelmen kívül hagyta a nemzetiszocialistává lett Németországban lejátszódó folyamatokat, melyek során a harmincas évek közepétől Hitler fokozatosan megszüntette a hadsereg autoritását, rátelepedett annak vezetésére, félreállította a neki ellentmondókat. Magyar részről kizárólag a revízió támogatásának szemszögéből nézték a kétoldalú kapcsolatokat, a németországi belső állami- és pártügyektől távol tartották magukat.

A politikai törekvések ellenére változatlanul nem sikerült közelíteni Olaszországot és hadseregét a magyar tisztikarhoz. A hozzájuk fűződő viszonyt lenézés felhőzte be. A Jugoszlávia ellen ígért politikai és katonai segítségnyújtásuk hiteltelensége kiábrándító volt. Hadseregük szervezetlensége, haditechnikájuk elégtelensége és abesszíniai balsikereik tovább rontották megítélésüket.

A magyar katonai vezetés és a tisztikar elégedetlen volt a megítélésük szerint máris késésben lévő magyar–német kapcsolatok alakulásával s ez ügyben határozott állásfoglalásra és lépésekre biztatta a kormányt, amely viszont nyugati nexusaira is ügyelni kívánt. Érthetetlen volt a katonák előtt, hogy a revíziót fő célul kitűző kormányzat miért akadályozza a hadsereg felkészülését. Ez a helyzet feszültséget eredményezett a tisztikarban. A kormányzattól jobbra álló szélsőséges csoportok egyre erőteljesebben hallatták hangjukat, sőt jobboldali hatalomátvételt is elképzelhetőnek tartottak. Horthy és a kormány attól tartott, hogy a fenyegetően előretörő szélsőjobb behatása eluralkodik a tisztikarban, megingatja kormányzóhűségét, megosztja egységét, elvonja figyelmét a szakmai értékektől és feladatoktól. Félő volt, hogy a fegyverkezési program bevezetését sürgető Rátz Jenő maga is azonosul ezzel a politizálással.

A Rátz által előterjesztett és 1938 márciusában a kormány által elfogadott egymilliárd pengős újrafelfegyverzési program egyre bővülő megvalósítása, majd a Németország felé elkötelezett politika eredményeként bekövetkező területi gyarapodás csak erősítette a tisztikar jelentős részének radikalizmusát, mely e sikerekben látta a szélsőjobb iránti szimpátiájának igazolását. Rátz utódja a vezérkarfőnöki poszton, a magát a pártpolitikától távol tartó, de a kitűzött célokat minden fenntartás nélkül megvalósítani kívánó Werth Henrik gyalogsági tábornok, károsnak és megszüntetendőnek tartotta a vezérkar tisztjei között is elterjedt politizálást. Közben, ha a pártpolitikától távol is, de ő maga is a politizálás útjára tévedt. Régi meggyőződése volt, hogy a vezérkar befolyását növelni kell a hadsereg elé kitűzött célok megvalósítása érdekében. Nem akarta vállalni az ódiumát annak, hogy a számára a politika kijelölte feladatot éppen megbízói értetlensége és tehetetlenség miatt nem tudja teljesíteni. Ő és vezérkara igyekezett jelen lenni és hallatni hangját az államvezetésnek számára idegen területein is.

A rövid áttekintés végére érve megállapítható, hogy a második világháborút megelőző időszak magyar katonáinak – a tábornokoknak és a tisztikarnak – a Trianon okozta politikai és társadalmi helyzet, a hadsereg ellehetetlenítése, valamint a revízió megvalósítása és a tiltott hadseregfejlesztés által meghatározott, a bel- és külpolitika események alakulásának megfelelően módosuló gondolkodása meglehetősen zárt, külpolitikai horizontja pedig igen szűk volt. Azon keretek határolták, amelyeket a békerendszert megalkotó nagyhatalmak kijelöltek az ország és hadserege számára. Csak az e politikai színtéren fellelhető, a magyar külpolitika által a revízió támogatására megszerezhető szövetségesben gondolkodhattak és csak az így kialakuló keretek között kereshették a megoldást.

A sajtó mint médium (mint az észlelés "új" eszköze)^[309] lényegi tulajdonsága nyomán, már megjelenésétől kezdve a külvilág "tágulását" eredményezte: az olvasó a személyesen meg nem tapasztalt, nem látott világot ismerte meg belőle. Az első Magyarországon kiadott újságlevél, az 1591-es Newe Zeitung ausz Ungern például a szigetvári pasa vereségét mutatta be, majd ennek bővített változata a Konstantinápoly felett feltűnt üstökösről is tartalmazott leírást. Az első magyarnyelvű újság, az 1780-tól megjelenő Magyar Hírmondó első szerkesztője, Rát Mátyás 1779. július 1-jén kinyomtatott programadó írásában, az Előre való tudakozásban többek között azzal indokolta vállalkozását: Európában nincs olyan nemzet, "aki a maga hazájában történő változások, a világnak viszontagságai [...] felől szóló híreket naponként, hetenként vagy hónaponként, az ő saját nyelvén nyomtattatott írásokban tanúság és mulatság kedvéért ne olvasná". Ilyen "nyomtatvány" hiányában Magyarországon "...úgy élünk mint a féreg a dióban, azt se tudván, ami körülöttünk történik, s minket legközelebbről érint".^[310] Ugyanígy vélekedett Kazinczy Ferenc is, aki a Hírmondó megjelenése előtti és utáni helyzetet vetette össze. Az újság megjelenése előtt – írta Rát Mátyásra, "nemzetünknek [...] igazi Prometheusa[ra]" emlékezve – "Mik valának addig összejövéseink falukon, mint arról űzött discussiók, hogy a sárga kopó-e jobb vagy az a fekete, s hanyadikunk tudá, az Atlanticus tenger keletre fekszik-e tőlünk vagy nyugotra?"^[311]

A 19. század utolsó harmadában, 20. század első felében, az észlelés további technicizálódásnak következményeként, azaz a vezetékes és drótnélküli távíró, a telefon, a fénykép, a film, a rádió megjelenésének majd elterjedésének hatására a szociológusok, a filozófusok, a sajtótudomány stb. művelői, illetve maguk az újságírók is foglalkozni kezdtek az érzékszerveinkkel nem látható világ megismerésének módjaival és – ezzel összefüggésben – a sajtó mint szervezett informátor működésével. Különböző módon mind azt fogalmazták meg, hogy a "krajcárért osztogatott betű jobban behálózza a világ testét, mint a vasutak", hogy a kor embere az újságok révén az egész világot látja és "egészen szokásszerűen az egész világot éli".^[312]

Témánk szempontjából azonban fontos, hogy a külpolitikai információkat, a más országokról és népekről szóló ismereteket nem csupán az időszaki sajtótermékekből, hanem a "vegyi és technikai úton" sokszorosított termékekből "általában" nyerték a befogadók.^[313] Az újságokon ("a" sajtón) kívül például szépirodalmi alkotásokból: Verne Gyula 80 nap alatt a Föld körül c. művétől kezdve Szerb Antal Utas és Holdvilág c. regényén át Körmendi Ferenc Budapesti kaland és Földes Jolán Halászó macska uccája c., nemzetközi regénypályázaton nyertes alkotásaiig: az utolsó helyszíne Párizs, a Budapesti kalandé többek között Anglia és Dél-Afrika. De említhetjük Radnóti Miklós 1933-as kötetéből a Ku-Klux-Klanról "szóló" versét,^[314] vagy Déry Tibor 1922-ben csak részleteiben megjelent illusztrált költeményét, Az ámokfutót, amely a Föld minden tájára "elvezette" olvasóját, s képekkel együtt "mutatta meg" többek között Afrika dzsungeleit, a sarkvidékeket, Amerikai őslakóit és felhőkarcolóit. Az újságról és a világ megismeréséről itt olvasható:

"A nyomdák gépészei is ilyenkor mennek haza, / zsebükben még meleg az újság, gyomruk hideg, / kezük kék ütőerén / sok ezer kilométer lüktetett át a világ / fekete, zöld és lila történeteiből s az arcuk / mégis, mégis színtelen mint a pénz."^[315]

A személyesen meg nem tapasztalt nagyvilágról falragaszok, plakátok is informáltak. Például a mosonmagyaróvári férfidalárda 1901-es, Egy éj Pekingben c. hirdetménye, amely a kínai kultúra és életmód idegenszerűségét hangsúlyozta:

"Meghívó. A Magyar-Óvári Férfi-Dalárda 1901. évi február hó 16-án a »Fekete Sas« vendéglő új termében jelmezes és álarczos mulatságot rendez e cím alatt: Egy éj Pekingben [...] Jelmez nélkül megjelenő urak a pénztárnál chinai jelvényt váltani tartoznak [...]

Kivonat a műsorból: Influenziás ordítozó buddhisták. – Szabadalmazott chinai önműködő hazudozó és igaz mondó gép. – Wy-Ly és Au-Yust pekingi utcai énekes föllépte. – Tolakodó chinaiak [...]"^[316]

Említhetjük továbbá az olyan képeslapokat, amelyek modern amerikai városok felhőkarcolóit vagy lovát a szőrén megülő, háncsruhában lévő és kezében dárdát tartó afrikai férfit mutattak. És a nagyvilágról szóló ismeretek nyerhetők filmekből is. Amint Szabó Dezső a Moziban c. írásában fogalmazott:

"...a mozit nagyobb dolognak tartom a parlamentnél, a monarchia balkán-politikájánál, a nyugdíjtörvénynél, Pavliknál, mert [...] 2. Hatalmas szociális propaganda, ha egyszer megtanulnak élni vele. 3. Az embert egy ülő helyében megsétáltatja az egész világon s így elősegíti a citoyen du monde lélek kialakulását."^[317]

Magyarországon 1924-től heti rendszerességgel készítettek filmhíradót, így a mozikban ettől kezdve már nem a (fikciós) játékfilmek voltak a "külpolitikai" információk fontos forrásai – noha a befogadók világ-képét továbbra is alakították. Horváth Barna 1939-es könyvében egyértelműnek nevezte a "vezető film (sláger) véleményképző szerepét", mondván: "A mozivásznon [a játékfilmekben] igazi népvándorlás folyik [...] különféle népek jellegét, szokásait, életstílusát és gondolkodásmódját vonultatja fel a szereplőkön keresztül."^[318] Ráadásul nem csupán a Horváth említette külföldi produkciókról van szó, hanem magyar filmekről is. Többek között az első világháborúban játszódó Café Moszkváról vagy a Lelki klinika c. szerelmes történetről, amely egy napilap szerkesztőségének működését mutatta meg – így azt is, hogy a nagyvilágból az úgynevezett nemzetközi telefonok révén érkeznek a hírek.^[319] Az első hangosfilm, az 1927-es Jazzénekes pedig Amerikát "hozta közel" a nézőkhöz. Ezeken kívül – természetesen – információkat hordoztak a rádió műsorai (ide értve a rádiós istentiszteleteket is)^[320] és mondjuk a dalok: például Heltai Jenő század eleji kupléja, amely szerint "hozzánk az Újvilágból egy-két nóta átkerült, éjjel-nappal lelkesedve ezt daloljuk négerül". Az így nyerhető információk egymásra épültek: az első világháborús magyar propagandában is felbukkant az amerikai és angol csapatokban harcoló néger katonák "kulturálatlansága";^[321] a második világháború alatt a rádió jazz-műsorait Magyarországon is – részben – faji okok miatt kívánták tiltani (mivel "néger zene").^[322] A szélsőjobboldal képviselői 1938-tól protestáltak a jazz-bemutatók ellen. Sérelmesnek találták például, hogy "Chappy [a parkett-táncosból lett jazzdobos, Orlay-Obendorfer Jenő] büszkén kijelentette: az amerikai néger jazz zenét képviseli", és azt is, hogy – miként Gál Csaba nyilas képviselő a rádió panaszkönyvébe diktálta 1944 elején – a rádió "...a »Néger bölcsődal« című dalt játszotta akkor, amikor templomainkat Amerikából származó néger pilóták bombái zúzzák össze".^[323] Másfelől a rádió a magyar–német szövetség elfogadtatása érdekében Berlinből való zenei műsorokat is sugárzott a második világháború alatt.^[324]

A külpolitikai gondolkodás szempontjából tehát a tágabb médiatörténeti megközelítést praktikus használni, és pontosan a témánk miatt legalábbis meggondolandó Peter Burke és Asa Briggs megközelítése, amely szerint a média rendszerébe tartozóként kell tárgyalni a közlekedési eszközöket is, lévén azok segítségével is ismereteket közvetítettek.^[325] És itt nemcsak az úti beszámolók szerzőiről van szó, mint például a Budapesttől a Föld körül Budapestig c., fényképeket is tartalmazó kötet írójáról, Pásztor Árpádról.^[326] Hanem – többek között – az Amerikába kivándorlókról, akik vagy hazatérve személyesen, vagy levélben számoltak be a látottakról. Vagy például a festő Joan Miró asztalos nagyapjáról, aki vonaton beutazta Oroszországot.^[327] Annak a gondolatnak, hogy a média történetének része a közlekedés története, természetesen létezik előzménye: a két háború közötti szociológia, amely szerint a távközlési forradalom valójában közlekedési forradalom.

Egy kuplé, egy plakát, egy regény azért is tartozik a külpolitikai gondolkodást alakító "eszközök" közé, mert az "átlagos befogadó" esetében a külpolitikai gondolkodás nem átfogó koncepciókat, a nemzetközi kapcsolatok alapos ismeretét, hanem a nagyvilágra vonatkozó és elszórt (a fent említett csatornákon érkező) ismeretek, benyomások "halmazát" jelentheti. És azért is, mert az olvasók, a befogadók általában – békeidőben – nem célirányosan keresik a külpolitikai információkat, nem rangsorolják azokat valamiféle fontossági rangsor szerint (pontosabban a média az úgynevezett feltételezett hírérték alapján szelektál, és szempontrendszere eltérhet az övéktől). Körmendi Ferenc említett regényének egyik hőse például az orvosi váróteremben lapozgatja a külföldi újságokat, és csupán egyetlen egy fényképes magazin egyetlen egy híre, pontosabban fotója kelti fel az érdeklődését: az, amelyik egykori osztálytársát mutatja, aki milliomosként egy villanegyedet avat fel.^[328]

Az "átlagos" befogadó esetében tehát vélhetőleg nem is külpolitikai gondolkodásról érdemes beszélni, hanem inkább "világ-képről". A kérdés tehát az, hogy a közvetített információk alapján mit gondoltak a befogadók az általuk személyesen meg nem tapasztalt világokról. Vagy másként: mi a medialitás szerepe az elgondolt világokról való gondolkodásban? A forrásadottságok (és a terjedelmi korlátok) miatt azonban a továbbiakban elsősorban azt vizsgálom, hogy a sajtó milyen módon hatott a befogadók külpolitikai gondolkodására/világképére – ám hangsúlyozni kell, hogy ez csak a médiahatások egy részét jelenti.

Az első kérdés természetesen az, hogy mekkora volt a befogadók köre, amelynek külpolitikai gondolkodására egyáltalán hathattak az újságok, a rádióműsorok stb. (másként fogalmazva: mekkora az a kör, amelyet biztosan nem ért el a média). A lapok példányszámadatai e tekintetben nem irányadók, mert nem tudható, hogy egy újságpéldányt hányan olvastak. Annyit azonban bizonyosan mutatnak, hogy "vészhelyzetben" (elsősorban háborúk idején) e csoport nagysága jelentősen nőtt (erről később lesz szó).

A budapestiek újságolvasására a két világháború közötti időszakra nézve Illyefalvi Lajos munkáiban viszonylag pontos adatok találhatók – ám csupán bizonyos foglalkozási csoportokra. Eszerint Budapesten 1927-ben a háztartási alkalmazottak 35,7%-a "rendesen" olvasott napilapot, 39,9%-a ritkán. 1929-ben a munkások 33%-a állandóan, 13,6%-a gyakran, 29%-a ritkán vett kezébe ilyen sajtóterméket. 1928-ban a közalkalmazottak 50%-a, a nyugdíjas közalkalmazottak 56,8%-a, 1930-ban az orvosok 69%-a, a mérnökök 75%-a, az ügyvédek 78,6%-a járatott napilapot. A könyvekre, folyóiratokra, hírlapokra fordított összeg nagysága alapján (összevetve a Budapesten kiadott napilapok éves előfizetési díjával) pedig azt az állítást kockáztathatjuk meg, hogy a magántisztviselők 82%-a biztosan nem járatott napilapot, míg a kereskedelmi alkalmazottaknál ez az arány 96% – de azt, hogy mekkora arányban olvastak napilapot, nem tudni.

Mint látszik, az adatok nem összevethetők egymással, ugyanis hol a napilapok olvasására, hol előfizetésére kérdeztek rá, hol arra, hogy mennyit költött előző évben könyvre, folyóiratra és hírlapra (vagy semmilyen irányadó adatot sem szerepel). Ráadásul nem minden foglalkozási/társadalmi csoportnál tüntették fel a nemek szerinti arányt. Ahol ezt megtörtént, ott az látszik, hogy kevesebb nő olvasott újságot, mint férfi: például 1930-ban a fiú-iparostanoncok 33,6%-a állandóan, 20,7%-a gyakran, 18%-a ritkán olvasott napilapot, míg a leány-iparostanoncok esetében ezek az arányok így alakultak: 23%, 17,7%, 23%.^[329]

A vidéki népesség újságolvasási szokásairól még ilyen mélységű adatok sem állnak rendelkezésünkre. Feltételezhetnénk, hogy vidéken minden budapesti napilap egy példányára legalább 3 olvasó jutott (ez a napjainkban alkalmazott szám) – és így a Budapesten postára adott és onnan vasúton szállított példányszámadatok alapján úgy becsülhetnénk, hogy 1930-ban a 20 évesnél idősebb vidéki népesség legalább 20%-a rendszeresen olvasott ilyen sajtóterméket (5 olvasónál ez az arány 33%).

A Magyar Rádió 1925-ben kezdte meg a rendszeres műsorsugárzást, és tíz év alatt, tehát 1935-re 350 ezer előfizetője lett. Ekkor megközelítőleg minden második budapesti háztartásra jutott egy készülék, miközben ilyen arányt egyetlen vidéki város sem ért el. (1930-ra vonatkozó becslésem szerint 10 fővárosi háztartás közül kb. 4-re jutott készülék, míg vidéken csak minden 10-re.) A külföldi adásokat rendszeresen hallgatók országos aránya 27,8%, Budapesten 23,8% volt. Ez Magyarországon majdnem 98 ezer előfizetőt jelentett, akiknek majdnem a fele legszívesebb Ausztriát hallgatta, míg a megközelítőleg 30 ezer budapesti hasonló arányban választotta az olasz műsorokat.^[330]

Ezeket az adatokat és becsléseket összefoglalva azt mondhatjuk, hogy 1930 körül a vidéki népesség minimum kb. 1/5-e rendszeresen olvasott "országos napilapot", míg a fővárosban ez az ("átlagos") arány sokkal magasabb lehetett. Vidéken ugyanekkor a külpolitikai információk médiaforrása inkább a napisajtó volt, mint a rádió, míg Budapesten a két forráshoz való hozzáférés kiegyensúlyozottabb lehetett.

Harminc évvel később a médiafogyasztás intenzívebb volt – legalábbis egy országos ismeretszint-mérés adatai szerint. 1966-ban a megkérdezettek 65%-a naponta legalább egyszer hallgatott híreket a rádióban, 50%-a minden nap olvasott újságot, 22%-a minden adásnapon nézett TV-híradót.^[331] Tizenegy évvel később, 1977-ben a felnőtt lakosság 70%-a minden nap olvasott újságot, 60%-a minden adásnapon nézett televízió-híradót, 81%-a naponta legalább egyszer meghallgatta a híreket a rádióban.^[332]

A következő kérdés az, hogy a média milyen mértékben hatott (hathatott) a befogadók külvilágról alkotott elképzeléseire. Azaz milyen módon alakította a potenciális és "valóságos" médiafogyasztók külpolitikai "gondolkodását". Erre nézve olyan 1945 utáni adatokkal rendelkezünk, amelyek részben a véleményváltoztatásról, részben a tájékozottság mértékéről tudósítanak.

Elöljáróban le kell szögezni, hogy a hírek iránti érdeklődés, a tájékozottság vágya nem jelent automatikusan jól informáltságot. A befogadók külpolitikai információinak "minőségéről" több empirikus kutatás nyomán is tájékozódhatunk. 1966-ban Magyarországon 27, főleg külpolitikai jellegű kérdést tettek fel egy ismeretszint-mérés során: az átlagos ismeretszint (ami a helyes válaszok arányát jelenti) 34%-os volt, ám a földrajzilag távol eső országokkal kapcsolatos kérdéseknél ("általában") 25%-os volt a helyes válaszok aránya, és a "viszonylag nehezebbeknél" általában nem a helytelen, hanem a "nem tudom" válaszok aránya magas. Ami a konkrét kérdéseket illeti: a megkérdezettek 44%-a nem tudta, hogy tagja-e Magyarország valamelyik nemzetközi gazdasági társulásnak, 58%-a, hogy ki az NSZK kancellárja, 67%-a, hogy melyik szervezet rövidítése a NATO, 76%-a, hogy mi történt Ghánában, 79%-a, hogy kötöttek-e békeszerződést Németországgal a győztes hatalmak a második világháború után. A legkevesebben (19%) a következő kérdésre tudtak felelni: "Meg tudná-e mondani, hogy a felsorolt országok jelenlegi kormányfői melyik felsorolt politikai irányzathoz tartoznak? Anglia, NSZK, Jugoszlávia, Spanyolország, Csehszlovákia – fasiszta, kereszténydemokrata, kommunista, egyik sem." Egy hat évvel későbbi, 1972-es felmérés során a megkérdezettek 82%-a nem tudta, hogy minek a rövidítése az ENSZ, 66%-a nem tudta, hogy Magyarország melyik katonai szövetség tagja, 41%-a pedig úgy tippelte, hogy a Szovjetunió nem tagja az ENSZ-nek. A politikai ismeretszint ekkor 38%-os volt. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy a belpolitikai kérdésekre adott helyes válaszok aránya is hasonló, azaz nem külpolitika-specifikus az ismeretek – viszonylag – alacsonynak mondható szintje: 1966-ban a megkérdezettek fele nem tudta, hogy ki Magyarország miniszterelnöke – 1972-ben már 70%-a; az első méréskor 54% nem tudta, hogy mi a Magyarországon működő párt neve – hat évvel később 67%-a.

Az adatok elemzése mind a két esetben azt mutatta, hogy az ismeretszint elsősorban az iskolai végzettséggel, és – ezzel összefüggésben, de a végzettségnél kisebb mértékben – a foglalkozási csoporttal függ össze. Például 1966-ban a felsőfokú végzettségűek esetében a helyes válaszok aránya 83% volt, a nyolc általánost végzettek esetében 40%, az ennél alacsonyabb végzettségűek esetében pedig 21%. Ugyanez az arány a vezető állású értelmiségieknél 84%, a szak- és betanított munkásoknál 36% (az iparban és építőiparban dolgozók külön kategóriát alkottak), a nyugdíjasoknál 25%, a háztartásbelieknél 20% volt. Meglepőnek tűnhet, de a médiafogyasztás közel sem ilyen arányban magyarázta az ismeretszint alakulását: mint említettem, a megkérdezettek 65%-a naponta legalább egyszer hallgatott híreket a rádióban, 50%-a minden nap olvasott újságot, 22%-a minden adásnapon nézett TV-híradót. A naponta újságot olvasók kevesebb mint fele, 45%-a, az újságot soha sem olvasok 13%-a válaszolt helyesen; a rádióban naponta többször is híreket hallgatók 40%-a, a híreket soha nem hallgatók 18%-a. Amint Békés Ferenc fogalmazott: "...az újságolvasás, TV-híradó-nézés és a hírhallgatás gyakorisága jóval kisebb mértékben hat az ismeretszintre, mint az iskolai végzettség, vagy a foglalkozási csoport jellege. [...] a hírek iránti szükséglet intenzitása sem befolyásolja jelentősen az ismeretszintet."^[333]

Hasonló eredményeket mutat egy 1974-es, "a fiatalok külpolitikai véleményéről" végzett közvélemény-kutatás (a vizsgálatba 14 és 30 év közöttieket vontak be). A 23, az iskolai tananyagra épülő kérdésre csak maximum kilenc helyes választ adók aránya 8% volt – miközben az ő 46%-uk naponta olvasott újságot, 54%-uk naponta hallgatott híreket a rádióban. A 21-23 helyes választ adók aránya 7% volt – 85%-uk naponta olvasott újságot, 80%-uk naponta hallgatott híreket. (A megkérdezett 922 fő 70%-a válaszolt úgy, hogy naponta olvas újságot, háromnegyede azt mondta, hogy naponta hallgat rádiót.) Az "intenzív hírfogyasztók" tehát nem föltétlenül voltak tájékozottabbak is, miközben az igaz, hogy a tájékozottabbak nagyobb arányban voltak intenzív hírfogyasztók is. Ez utóbbi azonban magától értetődő, hiszen a "komoly" külpolitikai ismeretek (és ilyenekre kérdeztek rá a kutatók) forrása a média: például a megkérdezett fiatalok 44%-ának elsőrendű (külpolitikai) hírforrása a televízió, 33%-ának a sajtó, 11%-ának a rádió volt, míg 13%-uk vagy máshonnan tájékozódott, vagy sehonnan se. A hírfogyasztás ismeretszintben mutatkozó hatását többek az "rontotta", hogy a megkérdezettek 32%-a "sose" beszélt a feltett kérdésekről, és csak 33%-uk felelte azt, hogy "gyakran" beszélget ezekről – ami azt mutatja, hogy az érintett témák csak 1/3-ukat foglalkoztatta, miközben körülbelül 3/4-ük rendszeres médiafogyasztó volt.^[334]

Meg kell azonban jegyezni, hogy az ilyen típusú felmérések készítői azt feltételezik, hogy az általuk meghatározott ismeretekkel rendelkeznie kell az "ideális" állampolgárnak, és nem vizsgálják, hogy a "komoly információkon" kívül mit tudnak a nagyvilágról a megkérdezettek, és milyen elképzelések élnek bennük például egy-egy országról, erejéről, helyéről a nemzetközi életben. Ezek az adatok továbbá arra utalnak, hogy a média csak korlátozott hatással bír a befogadókra, azaz csak nagyon visszafogottan lehet arról nyilatkozni, hogy a tömegközlési eszközök hogyan befolyásolja a befogadók külpolitikai gondolkodását.^[335] Az "információ-felvétel" hatékonyságát mindenesetre érzékelteti egy 1974-es, "tegnapinterjúkra" épülő vizsgálat. Eszerint a megkérdezettek 30%-a ugyan előző nap hallgatott híreket és/vagy nézett híradót, de semmilyen hírt se tudott felidézni.^[336]

A média hatását/hatástalanságát Szecskő Tamás így magyarázta: "a bevésés, a »megjegyzés«... nem csupán az érdeklődéstől, nemcsak az információra való »ráhangoltság«-tól függ, hanem... [elsősorban attól] , hogy élete, tevékenysége, munkája során mennyi információ, tapasztalat, tudásanyag halmozódott fel a hallgatóban, s hogy a most kapott, új információt valamilyen formában hozzá tudja-e kötni ezekhez."^[337]

Az, hogy a befogadók csak arra figyelnek, csak azt jegyzik meg, ami véleményüket megerősíti, és/vagy ami érdekli őket, amiről föltételezik, hogy életükre befolyással van (és többnyire azt, amiről már rendelkeznek ismeretekkel), azt "jelenti": léteztek olyan külpolitikai témák, amelyekről a fentieknél több információkkal rendelkeztek. A befogadókat érdeklő események voltak például azok, amelyek miatt veszélyeztetve érezték magukat – azaz a háborúk vagy azok lehetősége. Egy 1983. tavaszi kutatás adatai szerint a megkérdezettek 90%-a tudta, hogy az Egyesült Államok rakétákat akar telepíteni Nyugat-Európában és azt is, hogy szovjet–amerikai tárgyalások zajlanak a rakéták számának korlátozásáról, és közel 50%-uk még a tárgyalások helyszínét is meg tudta nevezni. Ősszel a megkérdezettek 43%-a úgy ítélte meg, hogy javult, 28%-a úgy, hogy nem változott, és csak 19%-a úgy, hogy romlott a kelet–nyugati viszony – viszont 57%-a úgy vélte, hogy a megelőző években nőtt a világháború kitörésének esélye.^[338] A pesszimisták aránya azonban pár év alatt jelentősen csökkent: 1985 tavaszára a világháború esélyének növekedését a megkérdezettek 37%-a, a veszély csökkenését 12% vélte érzékelni; 1986-ban az előbbiek aránya 27%-ra csökkent, az utóbbiaké 20%-ra nőtt. Ezzel párhuzamosan arra a kérdésre, hogy vannak-e Magyarország békéjét és biztonságát veszélyeztető országok, az igennel válaszolók aránya a jelzett egy év alatt 26-ról 22%-ra csökkent.^[339] Azt, hogy a külpolitikai témák közül a háborúé (illetve annak veszélyéé) foglalkoztatta leginkább az "embereket", 1982. augusztusi adatok is mutatják: ekkor a legjelentősebb külpolitikai eseménynek Izrael libanoni invázióját vélték a megkérdezettek; a második helyre a Falkland-válságot, a harmadikra az iraki–iráni konfliktust sorolták. Az érdeklődés alapján viszont úgy módosult a rangsor, hogy a harmadik helyre a lengyelországi események kerültek.^[340]

Mivel az érdeklődés növekedésével párhuzamosan a hírfogyasztás intenzívebbé válik, arra, hogy a befogadókat a "közvélemény-kutatás előtt korszakban" mi érdekelte, következtetni a lapok példányszámadataiból lehet. Ezek azt a nem meglepő eredményt mutatják, hogy elsősorban a Magyarországot közvetlenül érintő háborúk idején nőtt meg jelentősen a médiafogyasztás. 1866-ban, az osztrák–porosz háború idején például jelentősen emelkedett a Pester Lloyd példányszáma. Az "újságbélyeg fejében" befizetett összeg az 1860-as 17,5 ezer forintról 1861-ben 28,8 ezer forintra nőtt, majd 1862 és 1865 között 25,2 ezerrről 23,3 ezerre csökkent; 1866-ban ez az összeg 32,2 ezer forint lett, majd csökkeni kezdett és 1868-ban 25,6 ezer forintot tett ki.

A befogadókat "érintő" háború tehát a példányszám és az előfizetői létszám növekedésével járt együtt, ami jelentős bevétel-növekedést eredményezett. Az ilyen fegyveres konfliktusok jó üzletet jelentettek a lapok számára. Erre a legismertebb példa William Randolph Hearst-é, aki sajtóvállalkozásának üzleti érdekei miatt aktívan be is avatkozott a spanyol–amerikai háborúba; de említhető a Reuters hírügynökség is, amely jelentős fejlődést produkált például a búr háború alatt, mivel az angol napilapok (amelyek példányszáma 1896 és 1906 között megduplázódott) fokozottabban rá voltak utalva a híreire.^[341]

Magyarországon az 1877–1878-as orosz–török háború egy új laptípus, az illusztrált napilap megjelenését eredményezte. A Politisches Volksblatt öt nappal a hadüzenet után kisebb formátumban és háromhasábos tördeléssel jelent meg, és a címlapján rendszeresen közölt háborús témájú illusztrációkat; október 14-én indult a Neues Politisches Volksblatt, amely egy héttel később váltott át illusztrációk közlésére; november 15-én pedig – pontosan az állandó háborús szenzációra bazírozva – megjelent az első magyar nyelvű illusztrált napilap, a Budapest. Bosznia okkupációjának kezdete után egy nappal, július 30-án jelent meg a példányonként két krajcárba kerülő, és szeptember 8-áig illusztrált Budapester Tagblatt. (A lap 16-án jelent meg utoljára, mert a kiadó nem tette le a kauciót, és ezt nem tudta pótolni.) A Magyar Hírlap szeptember 5-étől a küzdelem végéig, október 22-éig közölt képeket, míg a Budapest "Az első nagy erkölcsi és anyagi siker[e] a lap második évfolyamához fűződik. Ez a boszniai megszállás éve volt. [...] A Budapest napról-napra bő tudósításokat és megrázó csatképeket hozott a boszniai hadjáratról. A közönség ekkor mohón kapkodta a lapot."^[342] E példák – és az itt most nem említettek – alapján írja Balogh János Mátyás: "A költséges napilap-illusztráció megindulásához tehát a tőkén, az üzleti szellemen és a sajtószabadságon kívül szenzáció, méghozzá előreláthatóan hosszan tartó szenzáció volt szükséges. Ez Magyarországon az 1877–78-as orosz-török háborúval következett be." Amihez még hozzáfűzi: "E háborúnak a »jótékony hatása« több területen is érvényesült a magyar sajtóban, nemcsak az illusztrált napilapok megjelenéséhez vezetett, általában növelte az olvasóközönség hírigényét, így nőttek az – esetenként a háború következtében át is alakuló, új melléklettel megjelenő stb. – lapok eladási statisztikái. Új sajtóvállalkozás is indult 1877 októberében: a Magyar Hírnök."^[343]

A háború tehát legalább olyan jó üzlet volt, mint egy-egy gyilkosság, vagy egy-egy pikáns történet, vagy egy-egy természeti katasztrófa, a lapok pedig hasonló módon igyekeztek ezeket az eseményeket "kihasználni" és feldolgozni. Sőt: mivel egy háború általában tovább tart, mint például egy gyilkosság kiderítése, ezért biztosabban lehetett rá építeni egy-egy sajtóvállalkozást.^[344]

A 20. századi háborúk közül – érthető módon – a két világégés volt a legnagyobb szenzáció (a hírérték és az állandóság szempontjából egyaránt). Az első világháború alatt például a Pester Lloyd példányszáma az 1914-es 13 ezerről 1916-ban 27 ezerre nőtt, és hasonló mértékű változás következett be a többi országos napilap példányszám-adatában is (egyes források szerint a Pesti Hírlap példányszáma elérte az 500 ezret, ez azonban a papírfogyasztási adatok alapján túlzásnak tűnik).^[345] Schöpflin Aladár arról is tudósított, hogy "...az egyes írók folyton a közönség előtt vannak cikkeikkel [haditudósításaikkal] s [a háborúról szóló] könyveik is, úgy tudom, nagyobbára igen tetemes kelendőségre találtak".^[346]

A második világháború alatt szintén jelentősen nőtt a hírfogyasztás intenzitása, amit jól mutat a Magyar Rádió előfizetői létszámának gyarapodása: 1939 őszén megközelítőleg 468 ezer előfizetője volt az intézménynek, 1941 januárjában 600 ezer, 1944 elején azonban már 900 ezer.^[347] Ugyanezt jelzi Horváth Barna 1942-es, úgynevezett közvélemény-kutatása, amelynek "válságlélektani" vizsgálata szerint a 600 megkérdezettből 388 többet olvasott újságot, 421 többet hallgatott rádiót, mint "békeidőben".^[348]

Magyarországon a világháborúk időszaka alatti intenzív médiafogyasztás (időben) a békeszerződések megkötéséig, azok ratifikálásáig fennmaradt, és csak ezek után mérséklődött. Ennek azonban belpolitikai okai is voltak, hiszen ezzel párhuzamosan mind a két alkalommal alapvetően változott a hatalmi struktúra: új pártok jelentek meg és régiek tűntek el, új intézmények születtek, zajlott a felelősségre vonás, illetve jelentősen romlott a közellátás. Azaz például annak, hogy 1920-ban 95,8 millió, 1921-ben 103,5 millió napilapot adtak Budapesten postára és szállítottak vasúton, viszont az ezt követő három év alatt (1924-re) ez a szám 55,2 millióra csökkent, bel- és külpolitikai okai egyaránt voltak.^[349]

Ezt az állítást támasztják alá bizonyos 1945–1947-es (igaz, részben korlátozott értékű) közvélemény-kutatások. 1945. november elején az újságokban a megkérdezett nagy-budapestiek 30%-át a közellátás, 21%-át a belpolitika, 10%-át a külpolitika, 6%-át a politika általában, 11%-át a háborús bűnösök ügye érdekelte. Egy 1946. július eleji, szintén budapesti felmérés szerint a megkérdezettek egynegyede-egyharmada járt rendszeresen moziba (a legkevesebbet az értelmiségi férfiak, a legtöbbet a munkásférfiak), a filmhíradókban viszont leginkább külpolitikai aktualitásokat kívántak látni (a legalacsonyabb értéket kispolgárnők "adták" – 19,8%, a legmagasabbat a munkásférfiak – 30,3%). Szeptemberben a Nagy-Budapesten megkérdezett 2000 rádióelőfizető közül az értelmiségi kategóriába soroltak 83,5%-a, a kispolgárok 82,2%-a, a munkások 76,7%-a "naponta, állandóan" hallgatott a rádióban híreket (1946-ban csupán 282 ezer előfizető volt). Egy decemberi felmérés szerint a rádióhallgatók 50%-a külföldi állomásokat is hallgat (Nagy-Budapesten egy 1946. februári adat szerint ez az arány 80% volt), elsősorban híreket. 1947. május 1-én arra a kérdésre, hogy "Az utóbbi hetekben leginkább mivel töltötte szabadidejét?" a budapesti felvonulók 20,2%-a az "olvasás, újság" választ adta, 1,8%-a pedig a rádióhallgatást "választotta" (legkedvesebb szórakozásként 20,5, illetve 2,5% jelölte meg a két tevékenységet).^[350]

E kutatások továbbá azt is mutatják, hogy melyek voltak azok a témák, amelyek annak ellenére sem érdekelték a befogadókat, hogy olvashattak, hallhattak róluk, illetve azt is, hogy mi és mennyire intenzív módon érdekelte őket. Az "érdektelen események" közé tartozott 1945-ben például az "iráni helyzet", amely kapcsán a válaszoló 1000 nagy-budapesti 67,5%-a úgy válaszolt, hogy "nincs tájékozódva". 1946 decemberének végén pedig arra a kérdésre, hogy "véleménye szerint mely országokban vannak még komolyabb elintézetlen problémái a világpolitikának?", 31,4% meg sem kísérelt válaszolni.^[351]

Fontosabb kérdés azonban, hogy a sajtóból, rádióból, filmhíradóból szerezhető információk alapján hogyan ítélték meg a válaszolók a magyar békeszerződés esélyeit. Itt azt az állítást kockáztatnám meg, hogy jórészt a vágyaiknak megfelelő híreket "észlelték" a befogadók, miközben intenzíven követték a külpolitikai eseményeket, fordulatokat és az ezekkel kapcsolatos belpolitikai és hírlapi csatározásokat.

Mint köztudott, 1945 decemberében komoly hírlapi vita kezdődött arról a kérdésről, hogy Magyarországnak milyen esélyei lehetnek a béketárgyalások során. December 2-án megjelenő írásában Dessewffy Gyula (és nyomában sokan) a Kis Újságban azt fejtegette, hogy lehetséges az etnikai határok elérése. Először Révai József reagált erre és bélyegezte veszélyesnek még a revízió gondolatának a felvetését is; ehhez csatlakozott januárban Darvas József a Szabad Szóban és Horváth Zoltán a Népszavában. Ugyanakkor a parasztpárti Kovács Imre (ugyancsak a Szabad Szóban) az etnikai álláspontot tartotta egyedül méltányolhatónak és képviselhetőnek. A Kis Újság Magyarország külpolitikai lépéseit is ennek megfelelően értékelte. 1945 végén a magyar–csehszlovák kapcsolatok kapcsán azt írta, hogy – a lakosságcserére – a megoldás a "nemzetközi megállapodáson alapuló" határmódosítás; a következő év áprilisában Nagy Ferenc moszkvai útja kapcsán a Svenska Dagbladet tudósításából idézett: "Moszkva jóindulattal fogadta a magyar kívánságokat a határokra és a szlovákiai kisebbség helyzetére vonatkozólag". Itt azonban meg kell jegyezni, hogy a magyar politikusok általában is félreértették a szovjet álláspontot. Rákosi Mátyás például április 22-i békéscsabai beszédében úgy nyilatkozott: "...a magyar küldöttség [...] meg tudta értetni a Szovjetunió vezetőivel a magyar békecélokat, és meg tudta nyerni a békecélok érdekében a nagy Szovjetunió jóindulatát." Május 2-án a miniszterelnök hasonlóan fogalmazott a nemzetgyűlésben tartott külpolitikai beszámolójában. Az Erdéllyel kapcsolatos illúziók (amelyek minden pártot jellemezték) a Külügyminiszterek Tanácsa május 7-i állásfoglalása után is fennmaradtak, és ezért látogatott Washingtonba, Londonba és Párizsba magyar kormánydelegáció, illetve ezért vetette fel a békekonferencia augusztus 14-i plenáris ülésén a külügyminiszter, Gyöngyösi János, hogy Magyarország Romániától 22 ezer négyzetkilométernyi területet kapjon vissza – majd ezt az igényt 4 ezer négyzetkilométerre csökkentette.^[352]

E hírlapi és politikai vitát, illetve a béke-előkészítés eseményeit természetesen élénken követték Magyarországon – és a közvélemény-kutatási adatok szerint a megkérdezettek ezeknek megfelelően alakították véleményüket. 1945 decemberében a trianoni határokat 37%-uk várta, valamilyen mértékű határkiigazítást 54,8%-uk; 1946 januárjában 29,1%-uk az előbbi variációt tartotta lehetségesnek, 63,2%-uk az utóbbit. Márciusban a (nagy?) budapestiek 72,1%-a, a vidékiek 77,6%-a várt határkiigazítást (trianoni határokat pedig 22,2, illetve 15,3%).^[353] 1946. június 18–19-én ("a szokásos körülmények között") Nagy-Budapesten azt kérdezték: "Gondolja-e, hogy a washingtoni tárgyalások eredményeképpen a magyar békeelőkészítő tervezet megértésre talál?". A válaszadók ž -e igennel felelt.^[354]

Ennek az optimista felfogásnak – a fentiekkel összefüggésben – az alapja lehetett az is, hogy 1946 januárjának második felében Nagy-Budapesten a válaszolók úgy vélték: a háborús felelősség leginkább Romániát, "második helyen" Szlovákiát terheli, s Magyarország csak utánuk következik – viszont megelőzi Ausztriát és Horvátországot.^[355] Február 24-e és március 16-a között országos felmérésen tudakolták, hogy "Megérdemeltük-e már a békereményeink kedvező elbírálását?". Az értelmiségi kategóriába soroltak 64,5%-a szerint igen; a "kispolgárok" 72,1, a "munkások" 72,7, a "földművesek" 88,7%-a ugyanígy vélekedett.^[356]

Ez az illuzórikus változás lett semmivé 1946. augusztus végére, amikor a "közönség többsége a béketervezet kérdésében a hivatalos magyar állásfoglalással teljes mértékben vagy részben egyetért. Azok, akik egyáltalán vagy csak részben értenek egyet, úgy nyilatkoznak, hogy [...] néprajzi határokat kellett volna kérni [...]

A közönség közel ž része a békekötés eredményeként trianoni vagy annál rosszabb határokat várt és csak kb. ź-e mutatott ennél nagyobb bizakodást, főleg a szegényebb jövedelműek."^[357]

Az 1946-os adatok azt mutatják tehát, hogy a közönség az őt rendkívül intenzíven érdeklő témákról szóló, sajtóban, rádióban, filmhíradóban megjelenő beszámolókat élénken követte, és a hírek stb. – vélhetőleg azért, mert vágyaival összhangban voltak – véleményét megerősítették és jelentősen befolyásolták. Azaz a befogadók azt hallották, "vették észre", ami véleményükkel összhangban állt, ami pedig azzal ellentétes volt, azt – sokáig – kikerülték.^[358] Ez részben azt is jelentheti, hogy például a rendszeresen olvasott lapokat "másként olvasták", mint a lapkészítők "írták". Azaz az olvasat ellentétes is lehetett a közlő szándékával. Ezt a lehetőséget csak azért említem, mert Nagy-Budapesten, ahol többen olvasták például a Népszavát és a Szabad Népet, mint vidéken, 1945-ben is jelentős arányban bíztak abban, hogy Magyarország nem szorul a trianoni határok közé, és december és 1946 márciusa között még jelentősen nőtt is a valamilyen mértékű revízióban bízók aránya (49%-ról 72%-ra).^[359]

A preferált és a közlő szándékaival ellentétes olvasatok kérdése talán még élesebben vetődött fel a második világháború időszakában. Mint köztudott, ekkor nemcsak a belpolitika "szűnt meg", hanem a külpolitikai újságírás is irányított lett. Pontosabban a háborús propaganda – az első világháborús "tapasztalatok" birtokában – a külpolitikai gondolkodás megváltoztatására, részben a magyar–német szövetség támogatásának biztosítására stb. irányult. A rádió, a filmhíradó és az újságok jelentős része ebben a szellemben tudósított a hadieseményekről, az ettől eltérő álláspontok pedig csak burkolt formában jelenhettek meg, ami többek között a "sorok közötti olvasás" képességét kívánta meg a közönségtől. A második világháború után végzett (és ezért is korlátozott értékű) közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az olvasók érzékelték a lapok irányvonala közötti különbséget, és úgy emlékeztek, hogy 1944. március 19-e előtt a Népszava és a Magyar Nemzet objektív módon tudósított és a szövetségesek melletti álláspontot képviselt.^[360] Ehhez képest meglepő az 1944 márciusa első felében végzett közvélemény-kutatás leírása. Eszerint amikor a "...sajtó nagy része" azt hirdette, hogy "...a németek oldalán minden szövetséges köteles kitartani [...] Arra a kérdésre, hogy Finnország a maga szempontjából helyesen tenné-e, ha kilépne a háborúból, a túlnyomó többség azt válaszolta, hogy igen!

A következő kérdésre, hogy ez a lépés Magyarország sorsát előnyösen vagy hátrányosan befolyásolná-e, a többség azt válaszolta, hogy előnyösen. Ha a két kérdést együtt értékeljük, világosan kitűnik, hogy a névtelen polgár ezekben a kritikus napokban a háború folytatása ellen foglalt állást."^[361]

A felmérést végző Harkai Schiller Pál viszont egy évvel később általánosságban úgy értékelte a háborús évek alatti "lelki tömegfertőzöttséget", hogy "a baj forrása az ellenállás meggyengülése, a cselekvési szabadság gúzsbakötése, a tájékozottság beszűkítése".^[362]

A közvélemény-kutatók és a szociálpszichológusok nem kérdőjelezik meg, hogy Harkai Schiller módszertani szempontból helyesen "járt el", és hogy eredményei relevánsnak tekinthetők. Pedig – mint látszik – még az is kétséges, hogy az olvasók valóban az általa leírt módon dekódolták-e az üzeneteket, és emiatt az is igen bizonytalan, amit a lapok hatásáról írt.

Magyarországon a "hosszú 20. században" a befogadókat a nemzetközi élet eseményei közül – természetesen – nem csupán a háborúk érdekelték. A külpolitikai hírek iránti stabil és jelentős igény a 19. század végétől folyamatosan létezett – ami azonban (a már említett okok miatt) vélhetőleg nem jelentette az ilyen témák alapos ismeretét is. Erre nézve azonban semmilyen releváns forrással sem rendelkezünk, lévén 1945 előtt ilyen tárgyú közvélemény-kutatást nem végeztek. Így a szakirodalomban felbukkanó minden, a külpolitika iránti érdeklődésre vonatkozó megjegyzés puszta spekuláció, amelyek forrása egy-egy kortárs véleménye.^[363] Néhány állítást azonban megkockáztathatunk. A 20. századi Magyarországra jelentős mennyiségben érkeztek külföldi hírek, a nagyvilágról szóló beszámolók, és ilyen "információkat" szépirodalmi művek, filmek, slágerek egyaránt hordoztak. Folyamatosan nőtt azoknak a köre, akiknek a világ-képére ezek a közvetített ismeretek egyáltalán hathattak: míg 1930 körül a népesség 20–30% lehetett rendszeres médiahasználó, arányuk az 1970-es években már 70–80% volt – ráadásul ez csupán az újságolvasókat, rádióhallgatókat és televíziónézőket jelenti. Ez a növekedés azonban nem jelentette az ismeretek hasonló mértékű gyarapodását.^[364] Ha ennek okait a médiahatás- és befogadás-elméletek felől közelítjük, akkor többféle magyarázatot kísérelhetünk meg adni. Felhozható például, hogy az újságolvasó, a rádióhallgató és a televíziónéző stb. nem a konkrét információkat jegyzi meg, hanem az információk beállítására, (értelmezési) keretére figyel fel. (Ezt tapasztalták az 1974-es ifjúsági felmérés készítői.) Egy lehetséges magyarázat szerint az "egyén" a többséginek érzett véleményhez alakítja saját álláspontját, és egy véleményt vagy a média alapján, vagy a környezet "nyomására" gondolhat többséginek. Ez utóbbival összefüggésben megemlíthető egyrészt, hogy véleményét nem csupán a média, hanem személyes tapasztalatainak összessége alakítja, másrészt az, hogy egyes teóriák szerint a média hatása többlépcsős, azaz a mikroközösségek úgynevezett véleményvezérei révén éri el az egyént. (Talán ezzel magyarázható a Harkai Schiller-féle 1944-es közvélemény-kutatás eredménye.) Lehet érvelni azzal, hogy a befogadó csak azt hallja meg, veszi észre, ami őt érdekli, ami nem ellentétes a véleményével, illetve amit el tud helyezni valamilyen korábban kialakult értelmezési keretben. (Ez magyarázhatja a békeszerződéssel kapcsolatos 1945–1946-os optimizmust, valamint a médiahasználat és az információ-felvétel összefüggéseit.)

E médiahatás- és befogadás-elméletekben az a közös, hogy egyik sem illeszkedik a nagyhatású média koncepciójához, például ahhoz a feltételezéshez, amely szerint a média-inger automatikusan és egy meghatározott befogadói választ eredményez. Ennek (egyik) magyarázata a "média változó hatása", azaz a média "hatalmáról" szóló elméletek egymást követő korszakai.^[365] A 20. században ugyanis a nagy és a kis hatalommal bíró média teóriái egymást váltogatták, és e változásnak megfelelően képzelték el például azt: miként hat a sajtó a külpolitikai gondolkodásra. A magyar szociológus Dékány István (Karl Büchert idézve) 1921-ben még ezt írta: "a tömeg nincs abban a helyzetben, hogy a ráható újságvéleménnyel szemben kritikai érzéket tanúsítson [... az újság] nemcsak az agyproletár vezetője, hanem [...] mindenkié". Az újság ugyanis "véleménygépfegyver", míg olvasója "gépies én", aki a készen kapott véleményen nem töpreng, nincs is rá ideje, egyszerűen magáévá teszi.^[366] 1938-ban viszont már úgy érvelt: a kitágult világot már nem lehet átlátni, azért az ember szervezett informátorra, azaz a sajtóra szorul. A szerkesztőségek révén kiválogatott valóságelemek alkotják számára azt az egységes valóságot, amelyben megpróbálja önmagát elképzelni, amelyben megkísérli önmagát elhelyezni, amelyhez alkalmazkodni próbál. És bár nem nagy kritikus, de azért észreveszi a saját világa és a média világa közötti eltéréseket.^[367]

Arra a kérdésre tehát, hogy a 20. században miként alakította a média a befogadók "külpolitikai gondolkodását", az elméleti kérdéseken túl a forrásadottságok miatt (például nem ismerhető meg egy-egy hír összes olvasata) csak körülbelüli válaszok adhatók. Mindezek ellenére megkockáztatnám e hatás-befogadási folyamat általánosabb leírását. Eszerint a médiafogyasztók mindenkor szelektáltak a különféle események, pontosabban az azokról érkezett hírek között, s ennek során kiválasztották azokat, amelyek (szerintük) jelentős hatással vannak életükre vagy amelyek (például) megerősítették korábban kialakult véleményüket. Ezek általában olyan médiaszövegek voltak, amelyek a környezetük alapvető változásáról vagy a normasértés magas fokáról tudósítottak. Az így nyert információkat valamilyen értelmezési keretbe illesztették, és az ehhez kapcsolódó további beszámolókat is élénken követték, ennek megfelelően dolgozták fel. Az olyan eseményekről azonban, amelyek (gondolták) nincs hatással életükre, szinte semmit sem tudtak. Ezzel magyarázható mondjuk az, hogy 1966-ban a megkérdezettek 76%-a nem tudta, mi történt Ghánában, viszont 1983-ban 90%-uk tudott az európai rakétatelepítésről és az erről folyó tárgyalásokról. Ezek a példák ugyanakkor azt is mutatják, hogy bár a nagymértékű médiafogyasztás egyik legfontosabb oka mindenkor az informáltság iránti vágy, ám ez miért nem eredményez minden esetben és minden témáról való tájékozottságot.

Zeidler Miklós
A Nemzetek Szövetsége a magyar külpolitikai gondolkodásban^[368]

Tanulmányunk alapkérdése: miként viszonyult Magyarország a Nemzetek Szövetségéhez? Pontosabban: hogyan tekintett a magyar politikai gondolkodás a világpolitika ezen új szereplőjére, hogyan alkalmazkodott hozzá a magyar külpolitika s miként próbálta meg felhasználni saját céljainak megvalósítására? Ahhoz, hogy e kérdésekre választ tudjunk adni, először tisztáznunk kell, mi is volt valójában a Nemzetek Szövetsége, s honnan eredt a "népszövetségi gondolat".

Az európai uralkodók és szuverén államok közötti tartós béke megteremtésére a középkortól kezdődően nagy számban születtek tervek. Ezek érvrendszerében kezdetben a morális, vallási megfontolások domináltak, a felvilágosodás korától viszont fokozatosan a racionalitás és a közhasznúság szempontjai kerültek túlsúlyba.^[369]

A képviseleti alapon létrehozandó, a pápaságtól független "világállam" projektumával először Páduai Marsilius lépett fel az 1324-re datált Defensor pacis c. úttörő művében. 1517-ben kiadott Querela pacis c. traktátusában Rotterdami Erasmus arra figyelmeztette kortársait, hogy még a legrosszabb béke is jobb bármilyen háborúnál, melyet mint a zsarnokság eszközét állította pellengérre. Ezért azt javasolta, hogy a fejedelmek közötti konfliktusok megoldását bízzák az egyház világi és rendi elöljáróinak sorából választandó tanácsra. Emeric Crucé 1623-ban megjelent Le Nouveau Cynée c. művében a nemzetközi viták békés elintézését hirdetvén Pürrhosz király tanácsadóját, Küneaszt idézte fel, aki a háború hiábavalóságáról igyekezett meggyőzni urát. Sully hercege (Maximilien de Béthune) 1638-ban kiadott visszaemlékezéseinek 30. fejezetében tette közzé Le Grand Dessein c. vízióját, mely szerint a jövőben a 15 többé-kevésbé egyenjogú állam kooperatív közösségeként működő Európa közös hadsereggel védekezne külső ellenségeivel szemben, belső ellentéteit pedig tárgyalások révén oldaná fel.

Más tervek nem kimondottan elméleti alapon, inkább az aktuális politikai helyzetre reagálva, általában a fenyegető ellenséggel szembeni védekezés fontosságát hangsúlyozva szorgalmazták az erők egyesítését. Ilyenek voltak Pierre du Bois röpiratai az 1310 előtti és utáni években, melyek arra buzdították az európai fejedelmeket, hogy tegyék félre ellentéteiket és szövetkezzenek a Szentföld felszabadítására. A 16–17. században számos hasonló kísérlet történt a keresztény államok koalíciójának létrehozására az Oszmán birodalom ellen.

A modern európai államrendszer kiépülésének időszakából megemlítendő az angol William Penn 1693-ban közzétett An Essay toward the present and future peace of Europe by the Establishment of a Diet, Parliament or Estate c. műve, mely egy évente vagy háromévente ülésező európai parlament felállítását indítványozta, valamint azt, hogy a fejedelmek között fellépő, a diplomácia eszközeivel meg nem oldható konfliktusokat egy, az államok arányos képviseletén felépülő és döntését titkos szavazással meghozó bíróság számolja fel. 1713-ban látott napvilágot Charles-Irénée Castel de Saint-Pierre abbé béketervének végső változata Projet pour rendre la paix perpétuelle en Europe címmel; ez az államok és fejedelmek közötti érdekütközések feloldását állandó döntőbizottságra kívánta bízni. Ennek szövegét Jean-Jacques Rousseau 1761-ben kivonatosan újraközölte, de annak üzenetét az abbé moralista argumentumaival szemben inkább érdekközpontú érveléssel igyekezett alátámasztani. Jeremy Bentham 1789-ben befejezett, de csak halála után, 1843-ban publikált műve (A Plan for an Universal and Perpetual Peace) már tisztán utilitárius alapon érvelt a tartós béke mellett. Szorgalmazta a potenciális konfliktusforrások kiküszöbölését – javasolta például a gyarmatok feladását és a hadseregek létszámának csökkentését –, a már meglévő viszályok ügyében pedig egy az államok képviselőit felsorakoztató, a nyilvánosság előtt működő bíróság döntését tartotta kívánatosnak. Immanuel Kant 1795-ben kiadott, Zum ewigen Frieden c. műve az államok függetlenségének és egyenjogúságának elvéből vezette le koncepcióját, mely az állandó hadseregek felszámolásával, a fegyveres intervenció eltörlésével és az államok közössége által létrehozandó nemzetközi alkotmány megszövegezésével alapjaiban kívánta megváltoztatni a nemzetközi politika rendszerét.

E projektumok azonban nem váltak realitássá, s inkább csak irodalmi előzményei voltak a 19. század folyamán fokozatosan létrejövő nemzetközi intézményrendszernek. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson 1814–1815-ben két eltérő javaslat született a status quo őrzésére: Claude Henri de Saint-Simon és Augustin Thierry kétkamarás európai parlament felállításával kívánta tárgyalásos úton megszilárdítani az új európai rendet, ezzel szemben azonban az I. Sándor cár által elképzelt Szent Szövetség merev rendszere jutott érvényre. Az amerikai William Ladd 1840-ben kiadott Essay on a Congress of Nations c. munkájában egy olyan világszervezet létrehozását javasolta, amely magában foglalná a nemzetek parlamentjét és a szintén újonnan létrehozandó nemzetközi döntőbíróságot. A francia Gustave de Molinari a krími háborút követően 1857-ben szintetizálta a korábbi pacifista nézeteket és nemzetközi bíróság által hozott nemzetközi szankciók által kívánta fenntartani a békét. Ezek az egyre korszerűbb és egyre gyakorlatiasabb köntöst öltő eszmék a század végén nemzetközi tudományos és emberbaráti szervezetek konferenciáin, valamint több baloldali egyesület programjában is megjelentek. A Nemzetközi Jogi Intézet (1873) és az Interparlamentáris Unió állandó nemzetközi bíróság létrehozását szorgalmazta, a brit Fabian Society nemzetközi kormány felállítását sürgette, a Szocialista Internacionálé pedig a háború elítéléséről szóló nyilatkozat kiadására készült.

A 19. század lélekszámban, anyagi javakban és közösségi öntudatban gyorsan gyarapodó társadalmai felismerték a háború katasztrofális hatásait és az együttműködés áldásait, és több intézményes eszközt is kifejlesztettek a háború kiküszöbölésére, illetve a kooperáció előmozdítására. (E törekvés természetesen nem volt mindig sikeres.) Míg azonban a politika világát továbbra is a regionális érdekszövetségek uralták, a nemzetközi jog és a nemzetközi gazdasági, kereskedelmi és kommunikációs kapcsolatok terén jelentős előrelépés történt az egyetemesség irányába. A nemzetközi jog, amelynek kezdeteit Hugo Grotius 1625-ben kiadott De iure belli ac pacis c. műve jelzi, az 1870-es évektől jelentős részben a német Johann Caspar Bluntschli progresszív felfogásának köszönhetően egyre nagyobb léptekkel haladt a kodifikálás útján. Ennek fontos eredményeit rögzítették az 1899. és 1907. évi hágai konferencián elfogadott egyezmények, amelyek többek között megalapították a hágai Állandó Döntőbíróságot, továbbá intézkedtek a nemzetközi viták békés elintézéséről, a döntőbíráskodás gyakorlatáról és a hadijog egyes részleteiről.

Eközben sorban alakultak a nemzetközi társaságok és szervezetek különböző praktikus célokra. Az elsők között volt a Nemzetközi Duna Bizottság (1856), a Nemzetközi Vöröskereszt (1863) és a Nemzetközi Távközlési Unió (1865), melyeknek – természetesen – nem volt közvetlen hatásuk a nagypolitika kérdéseire.

Az első világháborút megelőző években a pacifizmus eszméje erőteljesen terjedt az európai közvéleményben, a diplomáciai köröket azonban nem hódította meg. Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok volt elnök, az 1906. évi Béke Nobel-díj kitüntetettje, aki a négy évvel később, a díj átvételekor mondott beszédében azt javasolta, hogy a nagyhatalmak hozzanak létre egy hivatalos Békeligát, amely nem csupán az egymás közötti békét garantálja, hanem más fegyveres konfliktusoknak is elejét veszi. Ugyanebben az évben publikálta korábbi békepárti beszédeinek gyűjteményét Léon Bourgeois volt francia kormányfő Pour la Société des Nations címmel. (Bourgeois 1920-ban maga is Béke Nobel-díjat kapott a nemzetközi kapcsolatok előmozdításáért.)

Látható tehát, hogy a népszövetségi gondolat a századelőn minden vezető atlanti nagyhatalom közvéleményében nagy hatású szószólókra tett szert, s végigjárta az eszmei és kommunikációs előkészítés folyamatát. Áttörést azonban maga a négy éven át tartó pusztítás hozott. 1915 májusában Londonban megalakult a League of Nations Society Herbert Asquith miniszterelnök és Edward Grey külügyminiszter nyílt támogatásával. A következő hónapban Philadelphiában jött létre a League to Enforce Peace William Howard Taft volt elnök vezetésével. A Liga 1916. májusi nagygyűlésének szónoka a republikánus Henry Cabot Lodge és a demokrata Woodrow Wilson volt. 1917 augusztusában XV. Benedek pápa (Giacomo della Chiesa) adott ki békefelhívást a hadviselő felekhez, melyben a fegyverzetcsökkentés és a kötelező nemzetközi bíráskodás mellett foglalt állást.

S ahogy folytatódott a háború, úgy szaporodott a népszövetségi gondolat híveinek száma a korábban inkább elzárkózó diplomaták és politikusok körében is. Olyannyira, hogy 1919 januárjában, a párizsi békekonferencia megnyitása idején, a győztes hatalmak delegációiban már jelentős többségben voltak. Felismerték, hogy az egyszerre konzultatív és defenzív szervezet alkalmat adhat arra, hogy viszonylag csekély kompromisszumok árán érvényesíthessék legfontosabb hadicéljaikat, s ehhez megszerezzék saját közvéleményük támogatását. Úgy tűnik tehát, hogy elsősorban nem a pacifizmus, hanem inkább a (potenciális) agresszor legyőzése és elszigetelése, valamint az új világrend védelme állt annak a politikai szándéknak a hátterében, amely végül – 1919 júniusában – a Nemzetek Szövetsége létrehozásához vezetett. Más szóval: a példátlan emberi és anyagi veszteséget okozó háború kellett ahhoz, hogy a győztes hatalmak vezetői létrehozzák a béke és a nemzetközi együttműködés intézményrendszerét.

Az alapítók azonban – "természetesen" – kettős játékot űztek. Miközben ugyanis a békepolitika és a széles körű kooperáció hangsúlyozásával az erre fogékony közvélemény megnyerésére törekedtek, s ezzel mintegy a humanizmus és a progresszió zászlóvivőiként léptek fel, a klasszikus hatalmi politika folytatásáról sem kívántak lemondani. Igyekeztek megőrizni korábban megszerzett hatalmi pozícióikat, hogy világpolitikai befolyásuk szükség esetére továbbra is működőképes maradjon. Az egyes hatalmak ezért egyéni érdekeiket is igyekeztek érvényesíteni az immár a Nemzetek Szövetségével kiegészülő új világrendszer körvonalazása idején.

Az Egyesült Államok részéről Wilson és Edward Mandell House a békecélok között az első helyre tette a Nemzetek Szövetsége létrehozását. Ám e szándék mögött nem csupán a liberalizmus pacifista és emberbaráti eszméi sejlettek föl, hanem az a törekvés is, hogy a vitathatatlanul a nagyhatalmak sorába emelkedett Egyesült Államok nagyobb beleszólást kíván magának a világpolitika – s főleg az európai ügyek – intézésébe. Washington egyszersmind azt is kikötötte, hogy nem csorbulhat a száz éve érvényben lévő Monroe-doktrína alapján gyakorolt latin-amerikai befolyása. Wilson az Egyezségokmányban kívánta rögzíteni a nemzeti kisebbségek újonnan kodifikált jogait, ám e kérdésben az amerikai küldöttség vezetőinek véleménye erősen megoszlott.

Nagy-Britanniában a Walter Phillimore báró vezette bizottság dolgozott a világszervezet projektumán. Javaslata szerint a nemzetközi vitákban nemzetközi döntőbíróságnak vagy az aláíró hatalmak konferenciájának kellene ítéletet hoznia, aminek ellenszegülés esetén közös politikai – és esetleg katonai – nyomással szereznek érvényt. A párizsi brit delegációban Robert Cecil és Jan Christiaan Smuts a népszövetségi gondolat őszinte híve volt, s őket támogatta az amerikaiak kedvét kereső Arthur Balfour külügyminiszter is, míg David Lloyd George kormányfőt kevésbé érdekelte a Nemzetek Szövetsége. Valamennyien egyetértettek azonban abban, hogy Nagy-Britanniának meg kell őriznie gyarmati pozícióit és – lehetőség szerint – hagyományos európai egyensúlyozó szerepét.

Franciaországban a Bourgeois-bizottság dolgozott a népszövetségi terveken. A kormánypolitikusokat – a grandeur és a sécurité hagyományának megfelelően – elsősorban a kontinentális hegemónia megszerzésének szándéka, illetve a várható német reváns elleni biztonság igénye motiválta. A francia javaslatban ennek megfelelően nagy hangsúlyt kapott a nemzetközi vezérkar által irányítandó haderő felállítása. Párizs erőteljesen törekedett arra is, hogy a világszervezet ne akadályozza nyugati és keleti szövetségi rendszerének kiépítésében.

A feltörekvő regionális hatalmak – Olaszország és Japán – nagyhatalmi státuszuk elismertetését várták attól, hogy a népszövetségi rend irányító csoportjába nyertek besorolást. Mindkét állam a kirajzásban és az új kolóniák, befolyási övezetek megszerzésében látta egyre több gondot okozó népességfölöslege levezetésének lehetőségét. Olaszország Közép- és Délkelet-Európában kívánt gazdasági és politikai pozíciókra szert tenni, és részt kért magának a népszövetségi mandátumterületek elosztásakor. Japán a Távol-Keleten igyekezett terjeszkedni, s remélte, e törekvését honorálják majd a nagyhatalmak, ha építő jellegű munkát vállal a Nemzetek Szövetségében.

Ezek az eltérő szándékok természetesen olykor szembe is állították a győztes államokat, de az ellentétek dacára az alapelvekben egyetértés mutatkozott: a Nemzetek Szövetsége feladata lett a viszályok békés elintézésének előmozdítása, illetve a békebontó elleni közös fellépés, a fegyverzetkorlátozásról való gondoskodás és a nemzetközi szerződések közzétételének ellenőrzése. Ezeken az alapokon – igaz, hosszas munkával és elsősorban House és Cecil kodifikációs és közvetítői tehetségének köszönhetően – már létre lehetett hozni azt a kompromisszumot, amely végül valamennyi delegáció számára kielégítő volt. Franciaországnak le kellett mondania a közös népszövetségi haderőről, Nagy-Britannia tudomásul vette, hogy a kontinentális egyensúly fenntartásán már nem őrködhet egymaga, az amerikaiak felismerték, hogy az európai hatalmi kérdésekre nem lesz számottevő befolyásuk. Olaszország és Japán pedig tudomásul vette, hogy sem a mandátumok igazgatásában, sem a népszövetségi apparátusban nem kaphat olyan szerepet, mint a britek és a franciák. Wilson szomorúságára a kisebbségvédelmi rendelkezések végül kimaradtak az Egyezségokmányból; e kérdés szabályozására a nagyhatalmak később külön szerződést kötöttek az újonnan alakult, illetve megnagyobbodott államokkal. Mindennek eredményeként a békekonferencia plénuma 1919. április 28-án elfogadta a genfi székhelyű Nemzetek Szövetsége 26 cikkelyből és két függelékből álló Egyezségokmányát.^[370]

Ez többek között rendelkezett a világszervezet operatív testületeként működő Tanács összetételéről (4. cikkely),^[371] célul tűzte ki, hogy a tagállamok a nemzetbiztonság és a nemzetközi kötelezettségek által még megkívánt legalacsonyabb mértékig szereljék le hadseregüket (8. cikkely), leszögezte, hogy a Nemzetek Szövetsége tiszteletben tartja és a külső agresszióval szemben megvédi a tagállamok függetlenségét és integritását (10. cikkely), jogot adott a tagállamoknak arra, hogy felhívják a Közgyűlés vagy a Tanács figyelmét "a nemzetközi viszonyokat érintő minden oly körülményre, mely azzal fenyeget, hogy megzavarja a békét vagy a nemzetek között a jó egyetértést, amelytől a béke függ" (11. cikkely). A tagállamok kötelezték magukat arra, hogy vitáikat választott bíróság vagy a Tanács segítségével rendezik, s csak akkor kezdenek háborút, ha e békés egyeztetés nem vezet eredményre; ellenkező esetben a tagállamoknak közösen kellett fellépniük az agresszorral szemben (12–13., 15. cikkely). Ezt az önmérsékletet, illetve kötelezettséget a 16–17. cikkely – bizonyos korlátozásokkal – arra az esetre is kikötötte, ha a nemzetközi viszálynak legalább egyik érintettje nem volt tagja a világszervezetnek. Az Egyezségokmány arra kötelezte a Tanácsot, hogy vesse meg egy új törvényszék, az Állandó Nemzetközi Bíróság alapjait, amely minden nemzetközi vitában illetékes lesz, továbbá szakvéleményt ad a Nemzetek Szövetsége által elé terjesztett kérdésekben (14. cikkely). A diplomácia nyilvánosságát szolgálta az az előírás, mely szerint minden tagállam köteles volt letétbe helyezni új nemzetközi szerződéseit a Nemzetek Szövetségénél, amelynek viszont ezek közzétételéről kellett gondoskodnia (18. cikkely). Preventív célokat szolgált a 19. cikkely, amely felhatalmazást adott a Közgyűlésnek, hogy eljárjon a világbékét fenyegető politikai viszonyok felszámolása érdekében. Az új békerendszer megszilárdítása és a Nemzetek Szövetsége szerepének növelése érdekében a 20. cikkely kimondta, hogy az Egyezségokmány visszamenőleg és a jövőben is hatálytalanít minden olyan, vele ellentétes nemzetközi megállapodást, amely a tagállamok között született, illetve születik. Ugyanakkor érvényben maradtak a béke fenntartására irányuló, már létező nemzetközi megállapodások – az Egyesült Államok szándékainak megfelelően külön is kiemelve a Monroe-doktrína (21. cikkely). A 22. cikkely úgy rendelkezett, hogy a gyarmati fennhatóság alól kikerült, de önmagukat még kormányozni képtelen területek népszövetségi felhatalmazás alapján átmeneti valamely nagyhatalom igazgatása alá kerülnek. Az egyezségokmány végül állást foglalt az emberi jogok érvényesítése, a kereskedelem szabadsága és a hatékony egészségügyi szabályok világméretű elterjesztése mellett, ugyanakkor elítélte a gyermek-, leány- és ópiumkereskedelmet, s népszövetségi ellenőrzés alá helyezte a békét fenyegető fegyver- és lőszerkereskedelmet (23–25. cikkely).^[372]

Amikor a Nemzetek Szövetsége 9 hónap múlva, 1920. január 10-én, a versailles-i békeszerződés életbe lépésével nemzetközi jogi értelemben is megszületett, új szereplő jelent meg a világpolitikában. A Genfben berendezkedő világszervezet célja a béke megőrzése és a komplex nemzetközi együttműködés előmozdítása volt. Ehhez a nemzetközi viták békés elintézése, a nemzetközi bíráskodás szerepének növelése, valamint a széles körű gazdasági, munkaügyi, kulturális, egészségügyi és menekültügyi kooperáció révén kívánt eljutni. A Nemzetek Szövetsége feladata volt ezenkívül az első világháborút követően megkötött nemzetközi kisebbségvédelmi szerződések szavatolása, ellenőrzése is.

Az első világháborút lezáró és az új korszak világpolitikai kereteit – és a stratégiai szempontok alapján megvont új államhatárokat – rögzítő párizsi békerendszer szigorú és meglehetősen merev szerkezetében tehát a rugalmas elemet a Nemzetek Szövetsége, illetve a népszövetségi eszme jelentette. S mindazok az államok, amelyek azonosulni tudtak e célokkal, illetve részt kívántak vállalni e feladatokból, a már felvett tagállamok egyetértése esetén csatlakozhattak a világszervezethez.

Ha most visszatérünk e tanulmány alapkérdéseihez, s megvizsgáljuk, mennyire harmonizált a népszövetségi gondolat a Magyarországon uralkodó politikai eszmékkel, s hogyan volt beilleszthető a Nemzetek Szövetsége – új békerendszer szülötte és őrzője – a párizsi békerend kárvallottjává lett, azt kárhoztató Magyarország külpolitikai kalkulációiba, első ránézésre azt mondhatjuk: bajosan. S valóban: Magyarországot sem a népszövetségi gondolatot tápláló progresszív eszmék, sem a Nemzetek Szövetségének a győzteseket favorizáló célkitűzései nem hozták közel a világszervezethez. Az utolsó másfél évszázadban a felvilágosodás, a liberalizmus, a baloldaliság és a nemzetköziség mezében jelentkező progresszió sohasem tudott meghatározóvá válni a magyar politikai gondolkodásban, ráadásul a Nemzetek Szövetsége akkor vált valóságos intézménnyé, amikor Magyarország – a forradalom-ellenes hangulatok csúcspontján – a legkevésbé volt fogékony az ilyesmire. A nemzetek közötti együttműködési együttműködés eszméje szakítani kívánt a terméketlennek ítélt nacionalizmussal, miközben Magyarországon ekkoriban éppen ez volt az alapvető, a külpolitikát is meghatározó eszmei-politikai áramlat. Jó száz évre visszamenőleg a nemzeti gondolat jegyében "működött" Magyarország, s az ez idő alatt szerzett tapasztalatok – a magyar–osztrák viszony, a nemzetiségi kérdés, a vámháborúk, a világháború és végül a trianoni békeszerződés – éppenséggel nem az államok, nemzetek közötti megértés diadalát, hanem sokkal inkább a nemzeti kérdés konfliktusos voltát bizonyították a magyar szemlélő előtt.

Másfelől azonban tekintetbe kellett venni azt a tényt, hogy a diplomácia világában döntő fontosságú a jelenlét – és lehetőség szerint a részvétel. A magyar külpolitika irányítói felismerték, hogy a világszervezettől való távolmaradással az ország éppen attól a lehetőségtől fosztaná meg magát, hogy visszatérjen az elismert államok közösségébe és jelen legyen az őt is érintő döntések megszületésénél. A Nemzetek Szövetsége mint új intézmény a világ minden független állama számára felkínálta ezt az esélyt, amivel a legtöbben élni is kívántak.

A kisállamok számára a népszövetségi tagság szinte csak előnyöket kínált: fórumot biztosított számukra, lehetőséget teremtett arra, hogy "közel kerüljenek" nagyhatalmakhoz, pontosabb képet nyerhettek a világpolitikai eseményekről és folyamatokról és – nem utolsósorban – a szervezeten belül formailag egyenjogúságot élveztek. Nehézséget okozott viszont – főként a tengerentúliaknak – a nagy távolság és a tagdíjakból, illetve a kiterebélyesedő diplomáciai tevékenységből fakadó többletköltség.^[373]

De még a nagyhatalmak is csak ritkán engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy kimaradjanak. A nagyhatalmak a Nemzetek Szövetségének megjelenésében jobbára nehézséget láttak. A politikai nyilvánosság akadályozta a hagyományos, "klasszikus" diplomácia érvényesülését, a korábbinál jóval nagyobb számban nyilvánosságra került problémák elől nem zárkózhattak el, ugyanakkor a népszövetségi konfliktuskezelés újabb és újabb kudarcaiért is nekik kellett viselniük a felelősséget, hiszen az operatív működésért felelős Tanácsban ők voltak az állandó tagok. Közvetett módon azonban előnyt kínált számukra az a lehetőség, hogy egyes politikai ígéretek teljesítését vagy kényes problémák elintézését Genfbe irányíthatták át, a népszövetségi reprezentáció keretei között pedig újra és újra nyilvánvalóvá tehették nagyhatalmi státuszukat. Csupán az Egyesült Államok választotta ezt az utat, mivel Wilsonéknak nem sikerült meggyőzniük a törvényhozókat arról, hogy a politikai és anyagi téren vállalt amerikai kötelezettségek egyensúlyban lesznek a várható nyereséggel.^[374] Még a kiközösített hatalmak, Németország és a Szovjetunió is hamarosan a világszervezetbe igyekeztek – azon az áron is, hogy ez ellentétes volt a Nyugat imperializmusát vádoló kampányszólamaikkal.^[375] Azok a nagyhatalmak pedig, amelyek később elhagyták a Nemzetek Szövetségét (Japán és Németország 1933-ban, Olaszország 1937-ben), azért távoztak, mert a világszervezet akadályozta őket önkényes terjeszkedési törekvéseikben.

Mindezt 1920 elején természetesen még nem lehetett látni, az azonban kétségtelen volt, hogy Genf fontos szerepet fog játszani a világpolitikai folyamatokban. Felvetődött tehát a kérdés, Magyarország is kérje-e felvételét a szervezetbe, segíti-e ez külpolitikai érvényesülését, egyensúlyban vannak-e a népszövetségi tagságból fakadó kötelezettségek az általa kínált előnyökkel.

Nos, ami az Egyezségokmányt illeti, Magyarország számára a 8., 10., 11. és 19. cikkelye hordozott különösen érdekes tartalmat. A 8. cikk a béke fenntartásának követelményeként tételezte a minimálisan szükséges szintig történő kölcsönös lefegyverzést, amit a leszerelt Magyarország természetesen támogatott, hiszen ha ez az elv a gyakorlatban is érvényesül, a szomszéd államok sokszoros (korabeli számítások szerint az 1920-as években mintegy 15-20-szoros) fegyveres túlereje nem nehezedett volna rá oly nyomasztóan. A 10. cikk "a Szövetség valamennyi tagjának területi épségét és jelenlegi politikai függetlenségét" védelmezte. Ez Magyarországnak rövid távon előnyös volt, mivel így az önvédelemre is alkalmatlan saját hadseregén kívül külső támadás esetén a tagállamok segítségére is számíthatott. Hosszabb távon azonban megnehezítette a revízió érvényre jutását, hiszen ez szükségképpen egyes államok területi integritása ellen irányult volna. A 11. cikk lehetővé tette, hogy a tagállamok felhívják a szervezet figyelmét "a békét vagy a nemzetek között a jó egyetértést" fenyegető nemzetközi viszonyokra. Mivel a magyar külpolitika a hamarosan megalakuló kisantant magyarellenességét, de lényegében magát a trianoni szerződést is ilyen békét fenyegető állapotnak tartotta, e cikkelyre is gyakran hivatkozott. A legnagyobb reményeket a 19. cikk iránt táplálta Magyarország: ez jogot adott a Közgyűlésnek arra, hogy felhívja "a Szövetség tagjait az alkalmazhatatlanná vált szerződéseknek és olyan nemzetközi állapotoknak újabb megvizsgálására, amelyeknek fennmaradása a világbékét veszélyeztethetné". E szakasz – nemcsak magyar értelmezés szerint – lehetőséget adott akár a békeszerződések nemzetközi jogi és diplomáciai úton történő felülvizsgálatára, módosítására. Ám nehézséget jelentett, hogy e revíziót minden érintett egyetértésével kellett volna megvalósítani, ami a győztes nagyhatalmak és kis szövetségeseik számára nem csupán önnön tévedésük beismerését, tehát komoly presztízsveszteséget, hanem szükségképpen hatalmi pozícióik meggyengülését is jelentette volna.

A népszövetségi tagság a határon túlra szorult magyar kisebbségek védelme szempontjából is előnyökkel kecsegtetett. Az Egyezségokmány – mint arra már utaltunk – nem rendelkezett a nemzetiségek jogairól, a Nemzetek Szövetsége azonban szavatolta azokat a nemzetközi szerződéseket, amelyek – többek között – az elcsatolt magyarság jogainak védelméről is gondoskodtak.^[376] A kezdeményezés a győztes nagyhatalmak oldaláról indult ki, s azt célozta, hogy az első világháborút követő határváltozások nyomán idegen közhatalom alá került nemzeti és vallási kisebbségek harmonikusan integrálódhassanak a többségi társadalomhoz. Ami Magyarország szomszédait illeti, Ausztriában a saint-germain-i békeszerződés, Csehszlovákiában, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban és Romániában pedig a Szövetséges és Társult Hatalmakkal megkötött külön kisebbségvédelmi szerződések biztosították az érintetteknek az egyéni kisebbségi jogokat – a hagyományos liberális felfogás alapján – azonos elvi alapokon, jelentős részben azonos szöveggel, de a helyi sajátosságokra is tekintettel. Aláírásukra 1919. szeptember 10. és december 9. között került sor, a Nemzetek Szövetsége 1920–1921-ben vonta őket saját garanciája alá, ettől fogva a Tanácsnál lehetett panaszt tenni a szerződések megsértése esetén.

Mindez azt jelentette, hogy a világszervezet mint a politikai konzultáció világfóruma és a nemzetközi válságkezelés legfelsőbb intézménye fontos szerepet játszhat majd a magyar állami függetlenség megőrzésében, valamint a kibontakozó revíziós külpolitika mindhárom törekvése: a méltányos határmódosítás, a fegyverkezési egyenjogúság, és a hatályos kisebbségvédelem elérésében. Miközben tehát a magyar diplomácia a legkülönfélébb módokon kereste a háború elvesztéséből fakadó károk csökkentésének lehetőségét – a román–magyar perszonálunió ötletétől, határmódosítást célzó magyar–francia titkos tárgyalásokon, a Szovjet-Oroszország elleni intervencióban való részvétel felajánlásán, a német szélsőjobboldali körökkel együtt végrehajtandó, Ausztria, Csehszlovákia és Románia elleni hadjárat tervén át egészen a nyugat-magyarországi fegyveres ellenállásig – egyre világosabban ismerte fel, hogy számottevő katonai erő és szövetségesek híján először integrálódnia kell a nemzetközi rendszerhez.

Ennek megfelelően a külpolitikában járatosabb körök a világszervezethez való csatlakozás mellett foglaltak állást, a kormány pedig már 1920. február 12-én – egy hónappal a Nemzetek Szövetsége formális megalakulása után – kilátásba helyezte, hogy a békeszerződés aláírását követően azonnal csatlakozik a világszervezethez.^[377] Április 18-án, a magyar közönség külpolitikai ismereteinek bővítését és a külföldi közvélemény magyar ügyekről való felvilágosítását célul tűző Magyar Külügyi Társaság alakuló ülésén Apponyi Albert gróf elnök, a párizsi békekonferenciára kiküldött magyar delegáció vezetője szintén a Nemzetek Szövetségéhez való közeledést szorgalmazta. Bethlen István gróf kormánya 1921. május 23-án hivatalosan is kérte Magyarország felvételét a Nemzetek Szövetségébe, a tárgyalások folytatásával pedig – nyilván az előzményekre való tekintettel – Apponyit bízta meg, jóllehet a néhány héttel korábban a világszervezet mellett akkreditált genfi magyar titkárság szerint népszövetségi berkekben a franciabarátnak vélt Teleki Pál grófot szívesebben fogadták volna.^[378]

Ám szeptemberben, a Nemzetek Szövetség évi rendes Közgyűlésének idején, Magyarország felvétele kilátástalan volt. A kisantant-államok ellenezték a magyar belépést, a remélt támogatók közül pedig Olaszország és Bulgária sem lelkesedett az ötletért. Apponyi hiába tárgyalt a legbefolyásosabb francia politikusokat, őket sem sikerült megnyernie. Magyarországgal szemben az volt a fő kifogás, hogy nem teljesíti a trianoni békeszerződés rendelkezéseit, hiszen nem szerelte le hadseregét, az elcsatolt nyugat-magyarországi területeket (Burgenlandot) pedig nem adta át Ausztriának. IV. Károly trónigénye – és az a tény, hogy Magyarország a tavaszi királypuccsot követően sem hajtotta végre a trónfosztást – szintén neheztelésre adott okot; különösen a kisantant számára, amely úgy ítélte meg, hogy a trianoni békeszerződést el nem ismerő Károly esetleges restaurációja nyílt támadás lenne az új békerendszer ellen. E fenntartások nem is voltak alaptalanok, s Apponyi szeptember 24-én – hogy elkerülje a nyílt elutasítást – a magyar felvételi kérelem tárgyalásának elhalasztását kérte.^[379]

1922 tavaszán már kedvezőbb volt a nemzetközi széljárás. Népszövetségi körökben elismeréssel nyugtázták, hogy a Nemzetgyűlés még az előző év végén törvényt hozott a trónfosztásról, a kormány pedig nemzetközi konszenzussal zárta a nyugat-magyarországi kérdést. Lassan megmutatkoztak a magyarországi konszolidáció első eredményei is. Általában jó visszhangot keltett a kormány kiegyezése a szociáldemokratákkal és fellépése a szélsőséges politikai mozgalmakkal szemben. Magyarország javuló megítélését látván a Bethlen-kormány megújította csatlakozási kérelmét, ám erre elő kellett készíteni a hazai közvéleményt is, amely nagyon is bizalmatlan volt a világszervezet iránt.

A két szélsőséges értelmezés közül Magyarországon a legtöbben Raymond Poincaré francia köztársasági elnök szavait tartották hitelesnek, aki a Nemzetek Szövetségét diadalmas túlzással egyszerűen a "győztesek klubjának" nevezte, míg a wilsoni felfogást – miszerint a világszervezet "a világon az első őszinte kísérlet az örök béke biztosítására" – porhintésnek vagy egyszerű naivitásnak tekintették.^[380] Nagy Elek (berei) budapesti ügyvéd – akinek egész irodalmi munkássága a szabadkőművesség elleni harc és a magyar társadalom turanizálása jegyében állt, s aki csak névrokona volt Nagy Elek (verseghy) diplomatának, a később a Nemzetek Szövetsége mellett akkreditált genfi követnek – például egyenesen a "fajzsidószabadkőművesség" mesterkedésének állította be a népszövetségi eszmét. Maga a világszervezet pedig szerinte "úgy mai rendelkezéseinek keletkezésében, mint eszközei és céljaira nézve, merőben zsidó-szabadkőműves alkotás és Magyarország mai helyzete a nemzetközi fajzsidó-szabadkőművesség szándékos és céltudatos munkájának eredménye".^[381]

De még a népszövetségi gondolat olyan elvi támogatói is, mint Irk Albert nemzetközi jogász, bizonytalanok voltak abban, hogy vajon a világszervezet a gyakorlatban képes lesz-e megfelelni magasztos célkitűzéseinek. A Nemzetek Szövetségéről 1921-ban kiadott könyvének még 1920 januárjában, tehát a világszervezet megszületésével egy időben írt előszavában úgy vélte, még nem lehet tudni, hogy a világszervezet "csak az első állomás a tökéletesebb államközi organizáció felé vagy hozzáférhetetlen börtön a legyőzött népek rabbilincsekbe verésére".^[382] Kollégája, Polner Ödön, 1922-ben már élesen bírálta az alapító államoknak az Egyezségokmányból kiolvasott diszkriminatív szándékait, egyszersmind a békeszerződések azonnali revízióját sürgette. Mint írta: "A Nemzetek Szövetsége, amely biztosítja a [béke]szerződéseknek joggal, az igazsággal és az egyenlőséggel oly nagy ellentétben álló rendelkezéseit [...] ilyen előzmények után, ilyen szándékokkal és ilyen részrehajlással nem kehet békeszövetség és nem biztosíthatja a tartós békét".^[383]

Mindenesetre, amikor Bethlen miniszterelnök 1922. május 8-i debreceni beszédében áttekintést adott a magyar külpolitikai rövid távú céljairól – a gazdasági egyenjogúság helyreállításáról, a háborús jóvátételről szóló döntés elodázásáról, a magyar kisebbségek megvédéséről és a magyar belügyekbe való beavatkozás megszüntetéséről –, ezek mind szorosan kapcsolódtak a Nemzetek Szövetségéhez.^[384]

A Nemzetek Szövetsége angol főtitkára, Eric Drummond, augusztus 2-án értesítette Bánffy Miklós gróf külügyminisztert, hogy a Közgyűlés tárgyalni fogja Magyarország felvételének kérdését. A magyar kormányt ezúttal Bánffy képviselte Genfben, mivel Apponyi és Teleki szereplése a királypuccsok idején tanúsított magatartásuk miatt nem jöhetett szóba. Bánffynak külföldön is jó volt a sajtója, messzemenően alkalmasnak tartották Magyarország képviseletére, s ő ügyes taktikával elérte, hogy 1922. szeptember 18-án Magyarország felvételét újabb ígéretek és nyilatkozatok követelése nélkül is egyhangúan támogatta a Közgyűlés.^[385]

Három hónappal később, a miniszterségről való lemondásával egyidejűleg, Bánffy részletes beszámolót készített Horthy Miklós kormányzó számára a népszövetségi csatlakozás részleteiről.^[386] Nem hallgatta el, hogy sokan – tekintélyes politikusok is – úgy vélik, "a Népszövetség végelemzésben a győzők szövetsége, amelyben Magyarország sohasem találhatja meg a maga igazát", ráadásul a tagság sok pénzbe kerül.^[387] A revíziós törekvések szempontjából hátrányosnak tekinthető – folytatta Bánffy –, hogy az Egyezségokmány 1. cikke a nemzetközi szerződések betartására kötelez, a 10. cikkely pedig garantálja a tagállamok területi épségét. Ezzel szemben kiemelte, hogy a Nemzetek Szövetsége elháríthatja a váratlan támadás veszélyét – 1921 őszén, a második királypuccs idején a kisantant lerohanással fenyegette Magyarországot –, elősegítheti a viszonyok normalizálódását, a kisebbségek nemzetközi jogvédelmét. A későbbiekben pedig "Magyarország céltudatos, kitartó munkával hozzájárulhat a Népszövetség szellemének fokozatos átformálódásához s a Népszövetséget idővel céljai elérésére is felhasználhatja".

Mások a nemzetközi szerződések revíziójáról, illetve a békét fenyegető állapotok felülvizsgálatáról szóló 19. cikkelyt emelték ki. Hozzátehetjük, hogy az ismét önállóvá vált Magyarország új állami életének számos mozzanatát – az állami szuverenitás, a királykérdés, a határmegállapítás, a kisebbségvédelem, a honvédelem, a jóvátétel és a hadifoglyok ügyeit – jelentősen befolyásolták a békekonferencia, a Nagykövetek Tanácsa és a Nemzetek Szövetsége döntései. Ilyen körülmények között érthető, hogy a népszövetségi tagság híveinek visszatérő érve maradt: ostobaság lenne távol maradni azoktól a fórumoktól, ahol az országot és a nemzetet érintő tárgyalások folynak és a döntések megszületnek.

Ezek az argumentumok hangzottak el pro et contra a csatlakozásról szóló törvényjavaslat nemzetgyűlési vitájában 1923 januárjában. A belépést pártoló szónokok valamennyien a békerevíziós törekvéseket hangsúlyozták, melyeket – szerintük – a Nemzetek Szövetsége mint konzultációs fórum és operatív intézmény elősegítheti. Daruváry Géza, a Külügyminisztérium vezetésével ideiglenesen megbízott igazságügy-miniszter úgy vélte: "a magyar kormány nem vár csodákat a nemzetek szövetségének működésétől, mert ismeri összetételének fogyatékosságát és azokat a nagy nehézségeket, melyekkel még küzdeni kell". Ennek dacára "Magyarország, amely a maga jogos követeléseit az igazság nyílt fegyverével akarja kivívni, azt hiszem, bizalommal tekinthet a nemzetek szövetségének működésére".^[388] Másnap, a részletes vitában Apponyi Albert összegezte a támogató véleményeket, melyek szerint a világszervezet "pártatlan fórum, egy a viszályok megelőzésére és kiegyenlitésére alakult olyan testület, amely valóban teljes egyenlőséget ismer el és állapít meg a világ összes államai számára". Magyarország számára a Nemzetek Szövetségébe való belépés "nem jelenti a megnyugvást azokban az állapotokban, amelyeket a trianoni szerződés reá nézve létesített, hanem jelenti azt, hogy elsősorban és mindenekelőtt a rajtunk elkövetett igazságtalanságoknak békés úton való kiegyenlítésére és javítására törekszünk".^[389] Február 1-jén a plénum megszavazta a csatlakozást, mely aztán 1923: XII. tc. néven került be a törvénytárba.^[390]

A téma kutatói többé-kevésbé egyetértenek abban, hogy a világszervezet fennállásának első évtizedében eredményesen működött, számos sikert ért el a béke megőrzése és a nemzetközi együttműködés előmozdítása terén. Ilyen volt a tagállamok számának gyors gyarapítása – aminek révén 1926 szeptemberében, Németország belépését követően a Nemzetek Szövetségének már 54 tagja volt^[391] –, a határmegállapítás lebonyolítása, a katonai ellenőrző bizottságok működtetése, a háborús jóvátételek megállapítása, a hadifoglyok és menekültek százezreiről való gondoskodás, nemzetközi társintézmények (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, Nemzetközi Egészségügyi Szervezet, Állandó Nemzetközi Bíróság) életre hívása, néhány vesztes állam gazdasági konszolidálása, több nemzetközi viszály (lengyel–litván, olasz–görög, görög–bolgár konfliktus) lecsendesítése, Németországnak az új nemzetközi rendbe partnerként való integrálása és a béke védelme céljából létrehozott paktumok megalkotása. Gondot jelentett ugyanakkor, hogy az Európától távoli földrészek képviselete gyengült, mivel a latin-amerikai és ázsiai államok a vártnál kisebb aktivitást mutattak. Intő jel volt az is, hogy Ruhr-vidéki konfliktus idején Genf tehetetlennek bizonyult az erőszakos francia intervencióval szemben, a leszerelés folyamata pedig már az első lépéseknél megtorpant. Az 1920-as évektől azután már aggasztó jelek mutatkoztak: a vezető hatalmak egyre gyakrabban szűk körű tanácskozásokon kerülték meg a plenáris konzultációt, ami a kis államok elégedetlenségét váltotta ki, a világgazdasági válság kárainak enyhítésében és a krízis felszámolásában a világszervezet sokáig késlekedett, a latin-amerikai határkonfliktusok megoldása hosszú éveken át elhúzódott, az agresszív terjeszkedésre törekvő Japánt és Németországot nem sikerült a világszervezet keretei között tartani, a leszerelési konferencia kudarcba fulladt, a kisebbségvédelem rendszere pedig fokozatosan működésképtelenné vált. Az 1930-as évek második felében már senki sem vitatta, hogy a Nemzetek Szövetsége válságban van, presztizse és cselekvőképessége rohamosan csökken. Ezt mindennél világosabban mutatta, hogy 1933 és 1942 között 21 ország tűnt el a tagállamok sorából, az elmarasztalt felek pedig mind gyakrabban egyszerűen figyelmen kívül hagyták a Tanács döntéseit.^[392]

A Nemzetek Szövetsége magyarországi megítélése nagyjából ugyanezt az ívet követte. A különbség csupán annyi volt, hogy a világszervezettel szemben kezdettől táplált erős bizalmatlanság hamarabb jutott el a kiábrándulásig. S mivel Magyarország – mint látni fogjuk – minden reménye és igyekezete ellenére kevéssé tudott érvényt szerezni érdekeinek, egyes kritikus hangok már 1925-ben a világszervezetből való kilépést pedzegették.

Tény, hogy Genfben az első számottevő magyar vonatkozású ügy mindjárt a "vádlottak padjára" ültette Magyarországot. A zsidó diákok egyetemi felvételét korlátozó numerus clausus törvény ellen egy-egy londoni és párizsi zsidó szervezet nyújtott be petíciót a Nemzetek Szövetségéhez, a Tanács pedig megalapozottnak találta ezeket, s 1925 végén a törvény módosítására hívta fel a magyar kormányt. Genf többszöri sürgetésére a magyar Országgyűlés 1928 januárjában végül elfogadta a novellát, a presztízsveszteséget azonban nem lehetett semmissé tenni.

Eközben a határon túli magyar kisebbségek védelmében benyújtott magyar petíciók – 1925 végéig mintegy 30 – nem hozták meg a várt eredményt. Java részüket megalapozatlannak ítélték a kivizsgálással megbízott diplomaták, a többi esetben elfogadták a bepanaszolt csehszlovák, illetve román kormány magyarázatát. Mindössze egyetlen esetben, a bánsági telepesek birtokainak törvénytelen kisajátítása ügyében született kedvező határozat, a román kormány által felajánlott 700 ezer aranyfrankos kártalanítást azonban a panaszosok elégtelennek ítélték.

Ugyancsak nagy viták kísérték az 1924. évi népszövetségi kölcsön ügyét. A Bethlen-kormány által a korona stabilizálása és a költségvetési deficit lefaragása, de még inkább Magyarországnak a nemzetközi gazdaságba való reintegrálása érdekében felvett kölcsön felhasználását és a fedezetül szolgáló állami bevételek biztosítását egy Budapestre küldött népszövetségi biztos ellenőrizte, akinek tevékenységét sokan a belügyekbe való beavatkozásnak tekintettek. A Nemzetgyűlésben a Gömbös Gyula vezette fajvédő ellenzék a Nemzetek Szövetségét tirannizmussal, Bethlent az állami függetlenség feladásával vádolta.

Ezzel párhuzamosan zajlott különböző nemzetközi fórumok előtt az ún. optáns-vita – az elcsatolt területeken fölbirtokkal rendelkező, de az impériumváltások után magyar állampolgárságot választó (optáló) tulajdonosok ingatlanjainak kisajátítása ügyében. A magyar kormány a Tanács döntését kérte a magyar–román vitában, a testület azonban nem kívánta vállalni a konfliktust és inkább kétoldalú tárgyalásokat szorgalmazott. E gesztusban magyar részről rosszhiszemű diszkriminációt, a francia szövetségi rendszer részét alkotó Románia politikai indokokból történő favorizálását látták. Mindezek a fejlemények arról győzték meg a magyar diplomáciát, hogy a nemzetközi vitáit a politikai szempontok szerint működő Nemzetek Szövetsége helyett inkább a nemzetközi jog alkalmazására létrehozott Állandó Nemzetközi Bíróság elé kell vinnie.

1925 októberében Teleki Pál ex-kormányfő a Nemzetgyűlésben arról faggatta Bethlent, vajon nem kellene-e elhagynia Magyarországnak a Nemzetek Szövetségét, amely teljesen meddőnek bizonyult a kisebbségvédelem és a leszerelés terén. Bethlen úgy vélte, elkerülhetetlen a kilépés, ha "kísérlet tétetnék arra, hogy bár egy keskeny résen keresztül, a 19. §-on keresztül, a paktumban biztosított revízió jogát valami megegyezéssel lehetetlenné tegyék, vagy ha kísérlet történnék, vagy olyan határozatok hozatnának, amelyek az egyenlőtlenséget, mely a szerződésből folyik, örök időkre perpetuálni akarnák". Egyelőre azonban Magyarország még mindig több eredményt remélhet tagállamként, mint kívülállóként, hiszen "les absents ont [toujours] tort" – vagyis: a távollévőnek soha sincsen igaza. Bethlen sokat várt a hatályosabb kisebbségvédelmet szorgalmazó ügyekben Németország küszöbön álló csatlakozásától is, hiszen ha a németek – mint az várható volt – a Tanácsban állandó tagságot is kapnak, a kisebbségi petíciók elbírálásakor a panaszosok nyilvánvalóan kedvezőbb helyzetbe kerülnek majd.^[393]

Ezzel szemben a már említett Irk Albert a világszervezetről szóló műve második kiadásának előszavában – 1926 júliusában – végleg leszámolt reményeivel, s keserűen állapította meg: "a népszövetség ideájának a háború alatt az entente államférfiai részéről történt feltámasztása elsősorban is propaganda cél szolgálatába volt szegődtetve". A világszervezet "nem a népek szövetsége, hanem bizonyos államok kooperációjának biztosítására irányuló szervezet, meghatározott államok közös célkitűzésű szövetsége", s "nem a sok száz éves népszövetségi idea testté válása, hanem a győztes hatalmak szervezete a győzelem eredményeinek biztosítására". A Nemzetek Szövetsége "kórosan fogant beteg szervezet", melynek "kóros állapota zavarja annak minden működését".^[394]

A pesszimista várakozását támasztotta alá az a tény is, hogy Németország csatlakozása sem javította jelentősen a kisebbségi petíciók eredményességét. Jellemző volt, hogy amikor Németország 1926. szeptember 8-án – hosszas és kényes egyeztetéseket követően – végül felvételt nyert a világszervezetbe, s a Tanácsnak is állandó tagja lett, az ideiglenes tagok között Európának járó öt helyet Belgium és Hollandia, valamint Csehszlovákia, Lengyelország és Románia foglalta el. Ezek az államok valamennyien a francia szövetségi rendszernek voltak a tagjai, az utolsó három pedig kimondottan ellenezték, hogy a kisebbségvédelem nemzetközi jelentőségű kérdéssé vált.

Elégedetlenül szemlélte "Franciaország és a háborúban gazdagodott utódállamok" népszövetségi térfoglalását Mengele Ferenc londoni követségi titkár is, aki 1927-ben rendkívül informatív könyvet jelentetett meg a világszervezet működéséről. Általános ítélete szerint a "békeszerződések jogtipráson és csaláson alapuló művében a Népszövetség az egyetlen alkotás, amely Wilson eredeti békeprogramjából megmaradt. A békekonferencia egyetlen kísérlete, amely nem rombolásra, hanem jövőbe tekintő építésre irányul." Ugyanakkor tény, hogy a "Népszövetség Egyezségokmánya nem az emberiség egyetemes munkálkodásának eredménye, hanem a győzők alkotása". Németország csatlakozásával immár három hatalmi centrum van jelen a Nemzetek Szövetségében: Franciaország a status quo fenntartásában, Németország a revízióban, Nagy-Britannia pedig a béke bármely eszközzel – a status quo alapján vagy a revízió révén – való fenntartásában érdekelt. Ebben az erőtérben "Magyarország a Népszövetséggel kapcsolatban nem helyezkedhetik sem a fenntartás nélkül való helyeslés álláspontjára, de nem volna indokolt feltétlen elzárkózása sem. [...] Feltétlenül kockázatosnak minősítendő a nemzeti szuverenitásról való bármily lemondás, mindaddig, míg a mai helyzetnek az igazság és nemzeti szabadság alapján való újjárendezése be nem következik. Nem arra van szükség, hogy a fennálló állami szabadságok megnyirbálásával a Népszövetség államfeletti hatalmat nyerjen, hanem, hogy a Népszövetség útján az önrendelkezéshez és önállósághoz nem jutott nemzeti alakulatok (kisebbségek) joga és igazsága is érvényesíttessék. [...] Ha a Népszövetség a fejlődés elől elzárkózik, nemcsak a magyar eszmével való kapcsolatát, de saját létjogosultságát is elveszti."^[395]

Még rosszabb bizonyítványt állított ki a világszervezetről Czakó István az optáns-ügy kedvezőtlen fordulata feletti keserűségében. A "genfi csoda összes döntőbíróságaival együtt a legnagyobb emberi hazugság, melyet valaha is egy professzori agyvelő kitermelhetett". A "nihilista szentszövetségnek [...] a múltja nem őszinte, a jelene nem biztató – jövője pedig egyáltalában nincs" – írta a szegedi Széphalom c. folyóiratban 1927 végén.^[396] Mivel Czakó ekkor már aránylag termékeny jogi közírónak számított (később a jó nevű Külügyi Szemle állandó munkatársa lett), a szegedi lokálpatrióta, az egyetemen francia irodalom történetéből magántanári címet szerzett Baranyai Zoltán – ekkor a genfi magyar Képviselet beosztott diplomatája – fontosnak látta, hogy helyreigazítást tegyen közzé. Hosszabb cikkben próbálta megvilágítani a Nemzetek Szövetsége tevékenységét és jelentőségét, egyszersmind eloszlatni a magyar közvéleményben uralkodó "teljes káoszt", a "rossz és renyhe formulákat". "A Népszövetségnek nincs léte, egzisztenciája a tagállamokon kívül" – figyelmeztetett Baranyai. Döntéseiben a tagállamok szándékai nyilvánulnak meg, ezért nincs értelme az olyan felületes megfogalmazásoknak, mint "magunkat a Népszövetség igájába hajtottuk a szanálási kölcsönnel", "a Népszövetség rendszeresen negligálja a magyar kisebbség panaszait" vagy "a Népszövetség urai azt kívánják tőlünk". Az átlagembert csak félrevezetik ezek a túlzások: "A végén azt hiszi már, hogy valami tüzet okádó és kisebbségeket evő apokaliptikus állat ez, valami Főcsászárja a világnak, aki azon tépelődik éjjel-nappal, mi módon bánthatja a szegény magyarokat." Baranyai végül leszögezte: "1 A Nemzetek Szövetsége államok társulása bizonyos célok (elsősorban a béke fönntartása és a világ művelt népeinek sokféle irányú együttműködése) elérésére; 2 A Nemzetek Szövetsége, államok egyesülete lévén, híven visszatükrözteti a világpolitikában mindenkor meglévő erőállapotokat, hatalmi viszonyokat; 3 A Nemzetek Szövetsége az államok közötti állandó vagy esetenkénti együttműködésének egyik módszere. És mi nem: 1 Nem pacifista egyesületek, nem privátemberek gyülekezete, nem felelőtlen emberek társasága, nem rajongó idealisták klubja, de nem is teljhatalmú, államok fölött álló Legfőbb tanács, Világok Ura; 2 Nem világotmegváltó, idealisztikus célok szolgálatában álló akadémia, önképzőkör, külügyi társaság; 3 Nem ideológia, doktrína, mentalitás, szellem, gondolat, rajongás."^[397]

Kétségkívül volt ebben az érvelésben valami elhárító hivatalosság, mégis sokkal közelebb állt a valósághoz, mint bármely közszájon forgó összeesküvés-elmélet. Czakó azonban nem hagyta magát és a bírálatokra^[398] tekintélyes politikusok megidézésével, indulatosan válaszolt. Lukács György volt kultuszminiszter, a Magyar Külügyi Társaság és a Magyar Revíziós Liga vezetőségi tagja – "a Népszövetség egy olyan testület, amelynek gyarlóságokban gazdag szervezete és elfogult politikai mentalitása a rajtunk esett enormis sérelmek orvoslását egyenesen lehetetlenné teszi" –, valamint Bethlen István miniszterelnök – "a Népszövetség Tanácsa halasztó jellegű határozatok megindokolásában utolérhetetlen tökélyre tett szert" – ítéletén felbátorodva valósággal halmozta a vaskos gorombaságokat, melyekből a Nemzetek Szövetsége mint "genfi sötétség", "idétlen szörnyszülött", "szellemi kintorna-csarnok", "életképtelen intézmény", "szellemnélküli farizeus tákolmány" és "a legnagyobb emberi hazugságok pantheonja" bontakozott ki.^[399]

Mindezek dacára a magyar kormány mindvégig magas szinten, tekintélyes személyiségekkel képviseltette magát Genfben, s igyekezett aktívan részt venni a világszervezet munkájában. Bethlen, Teleki és Apponyi mellett rendszeresen járt Genfbe a tanácsi és közgyűlési időszakban a mindenkori magyar külügyminiszter, valamint számos gazdasági és katonai szakértő, az állandó Képviselet élén pedig elismert, magas rangú diplomaták váltották egymást. Sikertelen maradt ugyanakkor a kormány azon törekvése, hogy nagyobb számban juttasson be magyarokat a népszövetségi apparátusba. (A tisztviselők ugyan elvileg nem képviselhették hazájukat – "nemzetközi szellemben" kellett dolgozniuk –, mégis minden tagállam arra törekedett, hogy minél több polgárát vétesse fel a világszervezet állományába.) Magyar részről rendre csupán két-három főt találunk a ranglistákon, s mellettük egy-két gyakornokot, akik csak néhány hétig vagy hónapig voltak szolgálatban. A magyarok közül Makay Pál és Radisics Elemér töltött be fontosabb pozíciót. Előbbi a Titkárság Belső Ellenőrző Hivatalának pénzügyi szakértője volt, utóbbi az Tájékoztatási Szekcióban dolgozott. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy ez az aránytalanság Magyarország ellen irányult volna. Inkább arról volt szó, hogy általában a Nemzetek Szövetsége két hivatalos nyelvét, a franciát és az angolt, beszélő, illetve a magas kvótát fizető államok polgárai voltak felülreprezentálva, míg a vesztesek és a kisállamok az elvárhatónál kevesebb státuszt szereztek. Így például 1930-ban a 630 népszövetségi alkalmazott (irodista és tisztviselő) közül 183 volt svájci, 142 angol, 104 francia, 32 olasz, 14 belga és 13 ír, s mellettük mindössze 20 német, 12 lengyel, 6-6 csehszlovák, jugoszláv és osztrák, 3-3 magyar és román, illetve 1 bolgár állampolgár található – hogy csupán néhány európai országot említsünk.

Ami a területi revízió kérdését illeti, a Bethlen-kormány sokáig ódzkodott attól, hogy azt megfelelő politikai előkészítés nélkül, idő előtt a világszervezet elé terjessze. A jogfenntartás alapján azonban újra és újra leszögezte, hogy igazságtalan és káros döntésnek tartja a történelmi Magyarország feldarabolását. Ezért különösen kényes helyzetbe került, amikor 1928 augusztusában megszületett a háborút mint a nemzetközi viták elintézésének módját elítélő Kellogg–Briand paktum. A magyar diplomácia felismerte, hogy "nem lehet az alá nem írással a háború mellett demonstrációt csinálni ugyanakkor, amikor minden állam az aláírással a béke mellett demonstrált". A kormány ezért külön nyilatkozatot mellékelt a Magyarország csatlakozását bejelentő dokumentumhoz, melyben leszögezte, hogy a háborúnak a nemzetközi életből való kiküszöbölése csak akkor lehet eredményes, ha "más hatékony módot találunk az igazságtalan vagy természetellenes helyzetekből álló bonyodalmak megoldására" – számolt be az eseményekről Walko Lajos külügyminiszter az Országgyűlés Felsőházának Külügyi Bizottsága előtt 1928. október 17-én.^[400]

Maga Bethlen még 1929. január 15-én, az Egységes Pártban elmondott újévi beszédében is azzal felelt az őt ért bírálatokra, amiért nem veti fel a revízió ügyét nemzetközi fórumokon, hogy nem hajlandó "addig, míg a megfelelő nemzetközi helyzet lehetővé nem teszi, túlbuzgó patrióták kedvéért ezt a nemzetet egy világraszóló blamázs elé vinni".^[401] Egy interpellációra pedig egy hónappal később azt válaszolta, hogy a magyar kérdést csak akkor szabad a Nemzetek Szövetsége elé vinni, ha a talaj kellőképpen elő van készítve.^[402] Erre 1929 szeptemberében mégis váratlan alkalom adódott, amikor Csao Csu-vu, Kína washingtoni követe az Egyezségokmány 19. cikkének hatályosabbá tételét szorgalmazta. Csao ezzel a kínai kereskedelmet bénító régi szerződések megváltoztatását kívánta elérni, a magyar delegáció egyik tagja, Tánczos Gábor tábornok azonban rögtön a trianoni békeszerződés szempontjából értelmezte a felvetést, és kijelentette: "éppen az Egyezségokmány 19. cikkelye volt az, ami morális alapot adott a Nemzetek Szövetségébe való belépésünkhöz. A 19. cikkely az Egyezségokmány 10. cikkelyének nélkülözhetetlen kiegészítése és pontosítása."^[403]

Hevesy Pál genfi miniszterrezidens kiadatlan visszaemlékezése szerint Horthy már 1926 elején megkérdezte tőle, vajon "lehetséges volna-e a békeszerződés revízióját a Nemzetek Szövetsége útján elérni". Hevesy nem bízott ebben, de kifejtette, hogy egy hosszú távú, békés rendezés lebonyolításához meg lehetne nyerni a világszervezet közreműködését. Elképzelése szerint az elcsatolt országrészekben 10 évre felfüggesztenék az utódállamok szuverenitását, a külügyeket a Nemzetek Szövetsége megválasztott bizottságára bíznák, majd népszavazáson döntenének a területek hovatartozásáról vagy önállóságáról.^[404] Öt évvel később Hevesy Revízió és közös vámterület címmel felújította javaslatát, amely – a világgazdasági válság keltette nehézségeket is tekintetbe véve – közös vámpreferenciális rendszer, mintegy 80 milliós gazdasági tér létrehozásának tervével egészült ki. Az elgondolásnak voltak ugyan pártolói, de sem a magyar, sem a külföldi diplomáciai körök nem karolták fel, így hamar süllyesztőbe került.^[405]

A magyar határok megváltoztatása végül sem ebben, sem másmilyen formában nem került fel a Nemzetek Szövetsége testületeinek napirendjére, jóllehet a magyar küldöttek olykor utalásokat tettek rá beszédeikben. A kisebbségi kérdésen sem sikerült számottevő javulást elérni. Apponyi három alkalommal is (1924, 1925, 1930) kezdeményezte a Közgyűlésben a petíciós eljárás reformját – nagyobb átláthatóságot és nyilvánosságot kívánt a beadványok elbírálása terén, kötelezővé akarta tenni a panaszok Tanács általi megtárgyalását és a panaszosok képviselőinek rendszeres meghallgatását, valamint az Állandó Nemzetközi Bíróság bevonását –, javaslatainak megvalósításához azonban nem volt meg a politikai akarat. (Paul Hymans, a Tanács belga elnöke Apponyi első, 1924. szeptember 9-i beszéde után egyenesen úgy fogalmazott, hogy a Tanács nem fogadhatja el a javaslatokat, mert azzal kapitulálna a magyar politikus előtt.)^[406] Az 1930-as évek végére a népszövetségi kisebbségvédelem rendszere működésképtelenné vált. A kisebbségi petíciók egyre inkább az államok közötti politikai harc eszközeivé váltak, maguk a kisebbségek pedig jogi és politikai védelem nélkül maradtak.

Apponyi később is a folyamatos reformok híve maradt. 1933. január 28-án Bécsben, az Osztrák Népszövetségi Ligában a Nemzetek Szövetsége válságáról tartott beszédet. (Ekkor még senki sem gondolta, hogy ez lesz utolsó beszéde, s 10 nappal később éppen Genfben éri majd a halál.) Előadásában Apponyi nem annyira várakozásainak, mint inkább reményeinek adott hangot, amikor megállapította, hogy a népszövetségi gondolat legfontosabb tanítása: "az elsőbbségért való küzdelem helyébe a kölcsönös együttműködés elve és szelleme lép", a Nemzetek Szövetsége pedig ennek a szellemi átalakulásnak a politikai eszköze. A világszervezetet adott állapotában koraszülöttnek tekintette, mely "olyan időpontban létesült, amikor ez a mentalitás, amelynek el kell töltenie, még nem érett meg, amikor éppen az ellentétes gondolkozásmód, az atavisztikusan megerősödött s a világháború rettenetes kitöréseiben szinte delíriummá fokozódott imperialisztikus mentalitás szinte orgiákat ült". A világpolitika erői "megteremtették a formát, még mielőtt az emberiség képes lett volna ennek megfelelő szellemi tartalmat adni". Ehhez a világszervezet reformjára, megerősítésére van szükség, amiről a Közgyűlésnek kell gondoskodnia. A hibákat ki is fogják javítani – vélte Apponyi –, sőt ezek "idővel egészen el fognak tűnni. Ismétlem: hiszek a Nemzetek Szövetségében, nem mai formájában, de amilyen majd a jövőben lesz."^[407] Ám a népszövetségi "evolúció" iránt táplált reményei nem váltak valóra. A világszervezet keretei egyre merevebbé váltak, s ez nagyban akadályozta a magyar külpolitikai érdekek érvényesítését is.

Ahogyan a revízió és a kisebbségvédelem terén, úgy a leszerelés – illetve az arányos fegyverkezés – dolgában sem tudott a magyar diplomácia számottevő eredményt elérni. A Nemzetek Szövetsége hosszadalmas előkészületek után csak 1932 februárjában nyitotta meg a leszerelési konferenciát. A magyar álláspont világos volt: minden államnak legyen joga olyan haderőt tartania, amilyen a biztonságának megőrzéséhez ténylegesen szükséges. Ezért a delegáció úgy döntött, hogy "semmi olyan megoldásba nem megy bele, mely a jogegyenlőséget nemcsak teóriában, hanem valóságban is érvényre nem juttatja" – számolt be Walko a Felsőház Külügyi Bizottságának 1932. augusztus 12-én. Ez a magatartás Magyarország helyét a legyőzött államok és Olaszország oldalán jelölte ki.^[408] A résztvevők élesen eltérő érdekei miatt azonban a tárgyalások hamar zsákutcába jutottak, Japán és Németország távozását követően a konferencia lényegében értelmét vesztette, s végül 1934 júliusában dolgavégezetlenül félbehagyta munkáját. Két esztendővel később, 1936. október 29-én, egy újabb felsőházi beszámolón Kánya Kálmán külügyminiszter borúlátóan nyilatkozott a lefegyverzési kérdésekkel foglalkozó népszövetségi szakbizottság munkájáról. Kánya szerint "leszerelt helyzetünkre való tekintettel gyakorlatilag sincs értelme annak, hogy belekapcsolódjunk olyan tessék-lássék tárgyalásokba, amelyekben olyan államok állanának velünk szemben tárgyaló felekként, amelyek erősen fel vannak szerelve és fegyverkezésüket, legnagyobb részben, ezidőszerint is erőteljesen tovább folytatják".^[409] A magyar kormány tehát nemzetközi felhatalmazás nélkül, de lényegében zavartalanul folytatta 1928-ban megindított felfegyverzési programját.

Ekkoriban Magyarország népszövetségi politikáját már erőteljesen befolyásolta a szövetségesi kapcsolatok logikája. Ez már az Abesszínia elleni olasz agressziót követő népszövetségi szankciók vitája során is kézzelfoghatóvá vált. Az Olaszországot sújtó intézkedésektől csupán Róma szövetségesei: Albánia, Ausztria és Magyarország maradtak távol. Mint azt 1935 októberében Velics László berni és genfi követ, egyben a közgyűlési küldöttség tagja kijelentette, "sem az Olaszország iránti barátság, sem az ország gazdasági helyzete, amely a római egyezmények révén szorosan az olasz piachoz irányodik, sem pedig Magyarországnak a Népszövetség feladatáról való elvi elgondolása nem engedik meg, hogy olaszellenes akcióban részt vegyen".^[410]

S amikor Adolf Hitler Németországa után 1937 decemberében Benito Mussolini Itáliája is kilépett a Nemzetek Szövetségéből, szinte már csak az volt a kérdés, mikor követi példájukat Magyarország. Erre végül az első magyar revíziós sikerek nyomán – az első bécsi döntést és a kárpátaljai bevonulást követően – 1939. április 11-én került sor, s két nappal később Csáky István gróf külügyminiszter expozét tartott a két ház Külügyi Bizottságában. Csáky elmondta, hogy a Nemzetek Szövetsége nem váltotta be a hozzá fűzött magyar reményeket. Nem is tehette, hiszen a húszas években a "status quo kultuszának szolgálatába" állították, a harmincas években pedig "az ún. antifasiszta és nemzetiszocialista ellenes ideológia érdekében űzött egyoldalú propaganda céljaira" használták fel, így nem teljesíthette céljait: nem volt képes garantálni a kisállamok biztonságát és a kisebbségvédelmi szerződések végrehajtását. "Ellenkezőleg, a Népszövetség egész apparátusa [...] csodálatraméltó összeműködést fejtett ki a kisebbségi kérdésnek a világból való eltüntetése érdekében." És nem történt meg az arányos leszerelés sem, ami nem is volt meglepő, hiszen a legyőzött államok nem kaptak megfelelő képviseletet a Nemzetek Szövetsége testületeiben. Miközben a világszervezet az Egyezségokmány 10. cikkelye értelmében vigyázta a status quó-t, a racionális és méltányos revízióra lehetőséget nyújtó 19. cikkelyről megfeledkezett. "A genfi intézmény a világbéke fenntartása és a világot mozgató nagy események alakítása körül a sajátmaga hibájából teljes tehetetlenségre van kárhoztatva s voltaképpeni céljának megvalósításától távolabb áll, mint valaha" – zárta gondolatmenetét a miniszter, végül kijelentette, hogy Magyarország továbbra is részt vesz a nem politikai jellegű bizottságok, valamint az Állandó Nemzetközi Bíróság és a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal munkájában.^[411]

Tanulmányunkban az 1932-ben alapított Nouvelle Revue de Hongrie (NRH) c. folyóirat külpolitikai vonatkozású írásaival foglalkozunk. Röviden ismertetjük folyóirat és a Külügyminisztérium különös kapcsolatának történetét s kísérletet teszünk a lap sajátos szellemiségének bemutatására.

A NRH első száma – a Revue de Hongrie utódaként – 1932 januárjában jelent meg, Ottlik György (1889–1966) kezdeményezésére és Bethlen István gróf jóváhagyásával, akikhez később értékes munkájával Balogh József (1893–1944) is csatlakozott. Ekkor a Bethlen híveként számon tartott Károlyi Gyula gróf volt a miniszterelnök, de a folyóiratnak 1944-ben történt megszűnéséig igazodnia kellett a hét egymást követő kormányváltás következtében kialakuló politikai változásokhoz. E változások mellett azonban, melyek végső soron a magyar politika Németország és a Nyugat közötti útkereséséből fakadtak, jellemző volt egyfajta folytonosság is, amely elsősorban – de nem kizárólagosan – az apparátus, különösen a minisztériumi és diplomáciai középvezetők hosszú pályafutásának tudható be.

A folyóirat költségvetése 1932-ben 66 ezer pengő volt, ennek felét a Külügyminisztérium állta, a fennmaradó összeget nagyrészt más minisztériumok – elsősorban a miniszterelnökség (5000 pengő) – folyósították,^[413] de a kiadásokhoz a magánszféra pénzintézetei, a budapesti polgármesteri hivatal (2500 pengő) és az egyéni előfizetők (4 ezer pengő) is hozzájárultak.^[414] 1933-tól a francia külügyminisztérium is évi mintegy 3 ezer pengő "támogatással" bővítette a lap forrásait.^[415]

1932 és 1936 között Gömbös Gyula kormánya nélkülözhetetlen, s ha nem is mindig hasznos, de legalább lelkes partnere volt a lapnak. Így a NRH Gömböst kérte fel, hogy győzze meg Károlyi Gyulát, foglalja el a szerkesztőbizottság Apponyi Albert gróf halála után megüresedett elnöki székét.^[416] Károlyi azonban az elnökségre való felkérést továbbra is elutasította, miközben a tagságot elfogadta. A NRH első éveiben számos nehézséggel nézett szembe. 1934 júniusában valamelyest csökkent az állami támogatások összege,^[417] a szerkesztőbizottság elnöki posztjának betöltetlensége miatt pedig a szerkesztőségében állandó pánikhangulat uralkodott.^[418] E létbizonytalansággal szemben gyakran a gyengék taktikáját, a lemondással való fenyegetést alkalmazták: "Amennyiben Nagyméltóságodat az bírná rá erre a redukcióra [ti. a Külügyminisztériumtól érkező támogatás csökkentésére – H. de M.], mert a NRH fenntartását már nem tartaná szükségesnek, kérem méltóztassék ezt velem közölni és én ilyenirányú előterjesztést teszek választmányunknak. [...] Ha Nagyméltóságod és a M. Kir. Kormány bölcs ítélete szerint erre nincs tovább szükség, amit én szerény egyéni vártámról megítélni képes nem vagyok – méltóztassék erről bennünket értesíteni és mi mindannyian kész örömest lemondunk a teherről, melyet ez számunka jelent" – írta Ottlik Kánya Kálmán külügyminiszternek 1935 tavaszán.^[419]

Ezekre a zaklatott mondatokra Kánya megnyugtatólag közölte, hogy egyáltalán nem áll szándékában megvonni a támogatást a NRH-tól, hiszen teljes mértékben elégedett a lappal.^[420] Két hónappal később Ottlik mégis ugyanazt a kérdést feszegette, immár az erkölcsi támogatás keserűen megtapasztalt hiányára helyezve a hangsúlyt: "Énnekem egyedül sajnos nincs elég tekintélyem arra, hogy erkölcsileg megvédjem munkánkat a támadások ellen. [...] Az elnökség ugyanis nyilván azzal az ódiummal jár, hogy az illető francia-barát hírébe keveredik, ami hazánkban, bizonyos áramlatokat ismerve, hamar hazaárulási váddá alakulhat át. [...] Magam is azon a véleményen vagyok, hogy a NRH exisztenciája nem elég nagy országos és nemzeti érdek ahhoz, hogy a legnagyobb hazafias áldozatkészséggel is érdemes lenne, hogy egyszerű, tisztességes emberek reputációjukat feláldozzák érte."^[421] (Mindenesetre a NRH fennmaradásához kétségkívül Kánya Kálmán hidegvére és kiegyensúlyozottsága is hozzájárult, olyannyira, hogy amikor 1938 novemberében távozott a miniszteri székből, felkérték, csatlakozzék a folyóirat szerkesztőbizottságához.^[422])

Gömbös halála, majd Darányi Kálmán menesztése után, 1938 májusában az az Imrédy Béla foglalta el a miniszterelnöki széket, aki több éve tagja volt már a NRH szerkesztőbizottságának, s akihez a folyóirat munkatársai nagy reményeket fűztek.^[423] Ám a folyóirat már szeptemberben nehéz helyzetbe került, s még a nyomdával kötött szerződést is fel kellett függesztenie.^[424] 1939 februárjában örömmel fogadták a szerkesztőbizottság elnöki posztját hosszú ideje betöltő Teleki Pál gróf kormányra lépését is.^[425] Pedig éppen a Teleki-kormány idején (1941 februárjában) döntött úgy a Miniszterelnökség sajtóosztálya, hogy – tekintettel a külügyi sajtóosztállyal történt egyesítésére – megvonja külön támogatását a NRH-tól. Végül utóda, Bárdossy László kormányfő állította vissza az évi 6 ezer pengős támogatást.^[426]

Hiába keresnénk a folyóirat életében olyan feszültségektől mentes időszakot, amelyet nem zavart meg a létfontosságú támogatásokkal összefüggő bizonytalanság és a lemondással való fenyegetések sorozata.^[427] A folyóirat szüntelen harcot vívott e bizonytalanság ellen, egyrészt hogy bizonyítsa, mennyire fontos része a magyar propaganda eszköztárának – főként a félhivatalos kapcsolattartás, a kényes információk gyűjtése és továbbítása, a protokolláris baklövések diszkrét helyrehozása terén (mely témák bemutatására e cikkben sajnos nem vállalkozhatunk) –, másrészt hogy javítsa a magyarság megítélését, egyszersmind hogy a nemzetközi kapcsolatok elsőszámú szakértőjeként lépjen fel.

Balogh számára – aki Szent Ágoston Vallomásainak fordítója volt –, tartalom és forma szorosan, mondhatni misztikusan kötődött egymáshoz. A szerkesztő igényessége már az induló folyóirat küllemében, a felhasznált papír, a betűszedés és a tördelés minőségében is megmutatkozott. Ez kortársaira is mély benyomást tett,^[428] s Balogh levelezéseiben igen gyakoriak a NRH-nak nem csupán a tartalmát, de formáját is méltató dicséretek.^[429]

Balogh természetesen éppilyen magasra helyezte a szakmaiság mércéjét is, és a szakértő szerzők rendkívül kiterjedt hálózatát építette ki. Levelezése e tekintetben úgyszólván kimeríthetetlen forrásnak számít. A vezércikkek vagy a kényesebb tartalmú cikkek lektorálását a NRH szerkesztőbizottságával többé-kevésbé egybeeső csapat végezte, melyben minden szakterületnek megvoltak a szakemberei. Még ennél is fontosabb azonban az a körülmény, hogy Balogh sohasem közölt cikket idegen országról anélkül, hogy ki ne kérte volna az érintett ország valamelyik tekintélyes képviselőjének a véleményét.

A szerkesztősége ezenkívül rendszeresen kért szakvéleményt a Külügyminisztériumtól (elsősorban Mengele Ferenctől, a Sajtóosztály vezetőjétől) és a párizsi magyar követségtől (Khuen-Héderváry Sándor követtől és Gesztesi Gyula sajtóattasétól), valamint a francia diplomáciai testületektől.^[430] Balogh minden bizonnyal azért kért minél több helyről szakvéleményt, hogy a Külügyminisztériumtól való függőségét más szellemi műhelyek bevonásával ellensúlyozza, egyszersmind gyengítse a folyóirat hivatalos jellegének látszatát.^[431] Így a NRH, amikor felettes minisztériuma politikai utasításait követte, voltaképpen nem tett egyebet, mint meghallgatott egy szakvéleményt a sok közül. Mindez arra is alkalmat adott a lapnak, hogy nyitott fórumként lépjen fel a hivatalos politikai véleményeket közlő folyóiratok között.

A kulturális anyagban (irodalom, festészet, zene)^[432] gazdag NRH a gazdasági kérdések tárgyalásának is nagy terjedelmet szentelt.^[433] Ugyanakkor a folyóirat munkatársai kapcsolatban álltak a liberális kapitalista gazdasági berendezkedést kritikusan megítélő francia körökkel is.^[434]

A NRH szemében a kultúra igen jó, a gazdaság pedig hasznos dolog, de mindkettőt alá kell rendelni a gyűlöletes voltától – a győztesek diktátumától és a népszövetségi illúzióktól – természetesen megszabadított politikának, másképpen fogalmazva a bölcs polisznak, melyben a valódi szakértelem is helyet kap. Mert hiszen kik lettek volna a politika mesterei, ha nem a magyarok? A magyar nép ezer éve a dunai térség első számú politikai közössége volt. És a magyarok tudták, hogy csak politikai eszközökkel lehet megoldani a dunai térség, sőt egész Európa problémáit is. E tekintetben a NRH szorosan követte a hivatalos magyar külpolitika vezérelvét: elsőbbség a politikának, a gazdaság csak utána következik. Az Aristide Briand, majd André Tardieu által kidolgozott – amúgy igen eltérő – francia terveket előszeretettel bírálták a folyóirat hasábjain, mivel azok elkövették azt a hibát, hogy teljes mértékben a gazdaságra építettek. A szerkesztőség valóságos hadjáratot indított az e nézetet osztó francia értelmiségiek ellen, így Ottliknak kapóra jött, hogy Wladimir d'Ormesson gróf egy francia folyóiratban 1934-ben megjelent cikkében a NRH nézeteivel lényegében megegyező gondolatokat fejtett ki: ti. hogy "a dunai térség problémáinak megoldásában a politika nagyobb szerepet kap, mint a gazdaság".^[435]

A politika elsőbbsége tehát két, egymást kölcsönösen erősítő okkal magyarázható: 1) a békerevíziót – a katonai beavatkozás lehetőségét elvetve – csak politikai döntés alapján lehet véghezvinni, 2) a magyar nemzet elsősorban politikai nemzet. A NRH 1935 februárjában közölte Pierre Drieu La Rochelle[436] föderalizmusra buzdító írását, melyben a francia publicista megállapította, hogy a dunai kisállamok túl későn jöttek létre, akkor, amikor a nacionalizmus ideje már lejárt, ezért a pánszláv törekvéseknek csak föderalista államberendezkedéssel lehet gátat szabni.^[437] Ám ugyanebben a számban a szerkesztőség – melyet meglepett, hogy a francia újságíró Magyarországot is a "közép-európai kisállamok" közé sorolta – elutasította Drieu érvelésében a nacionalizmus hiányát, s helyette a nemzetnek az Ernest Renan által vallott francia felfogására hivatkozott: "a nemzet egy lélek, egy spirituális elv".^[438]

Ez a kölcsönös meg nem értés – afféle iróniával fűszerezett "süketek párbeszéde" – köszön vissza Drieu-nek a République du Var c. napilapban 1935. március–áprilisban megjelent cikkeiben is, melyekben magyarországi látogatásáról számolt be. A jelenet egy szabadelvű magyar arisztokrata nagybirtokán játszódik. Drieu és vendéglátója a kertben sétálgatva szivaroznak, beszélgetésük lassan a revízió kérdésére terelődik. Drieu a dunai föderáció mellett érvel, amelyben Magyarország lemondana minden területi igényéről egy erős hatalmi tömbért és békéért cserében. Svájcot hozza fel példának, mely kitűnő szervezettségével képes volt ellenállni Németországnak. A magyar azonban nincs elragadtatva az ötlettől, és a szomszéd államokat szemforgatással vádolja. Drieu úgy véli, a magyarok "elkeseredettségükben a németek karjaiba vetik magukat", mire beszélgetőpartnere így felel: "Önök viszont elkeseredettségükben minket vetnek oda."

E keserű párbeszéd egyszerre tükre a szomorú magyar sorsnak, és a kudarcba fulladt magyar propagandának – különösen, ha figyelembe vesszük a francia közíró szerepléséhez fűzött magyar reményeket. Nem sokkal a cikk megjelenése előtt ugyanis Balogh még azt írta barátjának, Gesztesinek Párizsba, mennyire örül, hogy jó benyomást keltett Drieu-ben, akit a "legjobb irodalmi szerzeményének és reklámfogásának" tekint.^[439] S valóban, Balogh szervezte meg pártfogoltjának említett vidéki látogatását is – abban a reményben, hogy Drieu-ből a NRH-ban és más lapokban is publikáló magyarbarátot farag.^[440]

A NRH kezdettől nyitott volt a vitára, sőt ezeket olykor maga kezdeményezte. 1932 januárjában megjelent nyitó számában jó nevű nemzetközi szerzőgárda – többek között Apponyi, Nicholas M. Butler amerikai filozófus és diplomata, a Carnegie Alapítvány a Békéért elnöke, Édouard Herriot francia ex-miniszterelnök, a Radikális Párt vezetője, Salvador de Madariaga spanyol irodalmár, diplomata és Virginio Gayda, a Giornale d'Italia igazgatója – tárgyalta a leszerelés kérdését. A későbbi számok is több szerzőnek adtak lehetőséget arra, hogy egy-egy téma kapcsán írjanak: így született meg az Apponyi emlékére szerkesztett ünnepi szám (1933. május) vagy az európai fiatalokról szóló tanulmánysorozat (1933. július). A kedvelt forma mégis az volt, hogy a vitaindító cikkeket hosszabb-rövidebb ideig változó számban követték a reagálások. A szerkesztőség ezt azzal is igyekezett elősegíteni, hogy írásait elküldte egy-egy híres publicistának azzal a kéréssel, hogy amennyiben nem értenek egyet vele, válaszcikkben tegyék meg észrevételeiket.

Nem meglepő, hogy a vitatémák között elsősorban a Magyarországot vagy a francia–magyar kapcsolatokat érintő legfőbb külpolitikai kérdéseket találjuk meg. Így a kisebbségi kérdést (1932–1935 között 16 cikk^[441]), a Nemzetek Szövetsége kiterjedt kérdéskörét, a francia–olasz kapcsolatok problematikáját (1932–1934 között több cikk), a magyar királyi trón betöltésének kényes témáját^[442] és a német–francia kapcsolatok kérdését (csak 1932–1938 között 14 cikk). Ám a magyarok szemében e konkrét problémák csupán különböző megnyilvánulási formái voltak a fő kérdésnek: a revízió, illetve – tágabb értelemben – a dunai térség újjászervezése problémájának.

A leszerelés kérdésének szentelt szám beköszöntőjében a szerkesztőség leszögezte, hogy munkájával "a nemzetközi együttműködés és a szolidaritás ügyét szolgálja, melynek össze kell kötnie az egyazon civilizációhoz tartozó népeket" miközben "ő maga ez alkalommal a vitán kívül marad, hogy ne gátolja a legkülönfélébb vélemények kifejezését".^[443] Bár a lap toleranciájáról kialakított kép folyamatos megerősítése érdekében a szerkesztőség újra és újra a szabad vita mellett foglalt állást, e szabadság mögött gyakran ott ólálkodott a cenzúra. S valóban, bizonyos határokat – úgy tűnik – nem lehetett átlépni.

A párizsi magyar követnek címzett egyik, 1934-ben kelt levelében Ottlik György a következőket írja: "csupán olyan franciáktól kell és szabad politikai cikket kérnünk, akik objektivitásukban nem mennek el addig, hogy arra kénytelenítenek bennünket, miszerint ellenfeleink érveinek magunk szerzünk publicitást".^[444] A témák kiválasztásával szintén befolyásolni lehetett a cikkek hangvételét. Balogh József ezt a következőképpen magyarázta: "Egy pacifista téma nem tűnik szerencsés választásnak [...] Közép-európai szemszögből nézve úgy tűnik, Benda a legszélsőségesebb szabadkőműves irányzat híve, és tőle legfeljebb csak irodalmi témában szeretnék cikket közölni."^[445] Ennek megfelelően az 1935. májusi számban megjelent Julien Benda A civilizáció és a bölcsészettudományok c. cikke, amelyben a híres francia író olyan gondolatokat fejtett ki, amelyek minden tekintetben hasonlítanak Baloghnak a Nemzetek Szövetsége által patronált és a bölcsészettudományok védelmének szentelt 1936. évi budapesti Entretien konferencia szervezését előkészítő cikkeiben leírt gondolataihoz.^[446]

Ám az eszmék és a valóság között meglehetősen széles szakadék tátongott. Így például a szerkesztőség elállt Georges Marot, az Europe Centrale prágai hetilap főszerkesztője egyik vitacikkének közlésétől, jóllehet Marot-t "a NRH barátjának" tekintették, s a cikk megírására maga a lap kérte fel őt. Néhány félreértésről Budapest és Prága között c. írásában Marot megállapította: "Egy német–magyar győzelem esetén a korábbi határait minden bizonnyal visszanyerő Magyarország teljesen elszigetelődne Európában, elveszítené külföldi barátait és ezek támogatását; ezért cserébe szövetségre léphet, de leginkább farkasszemet nézhet a hatalomtól megrészegült és egész Közép-Európát uraló Németországgal. A belpolitikában pedig egy újonnan fellépő bolsevizmust kellene megfékeznie tizenkét millió – a korábbiakkal ellentétben egyáltalán nem szendergő, hanem öntudatra ébredt, harcra kész – más néphez tartozó emberrel és egy forrongó nacionalizmussal szemben". Majd – már a háborús esélyeket latolgatva – feltette a kérdést: "Kíváncsi vagyok, hogy az óriási erőfeszítéstől legyengült, kivérzett magyarok szenvedései ezzel valóban véget érnének-e. – És vajon mi történne vereség esetén?" Marot megválaszolatlanul hagyta e szónoki kérdést. Cikkét egyébként a külügyminisztériummal történt gyors egyeztetést követően visszautasították.^[447]

Ez játszódott tehát le a NRH színfalai mögött. S 1936-tól kezdve megváltozott a folyóirat stílusa; az egyre keményebbé váló hangnem a lap olvasásakor is érezhető.

A NRH munkatársainak jelentős erőfeszítéseket kellett tenniük annak érdekében, hogy elfogadtassák a rájuk jellemző finom szerkesztői kiegyensúlyozottságot. Ez utóbbi abban is megnyilvánult, ahogyan a német–francia kapcsolatokat kezelték. 1934 októberében Balogh azt írta barátjának, Haubert Kamillónak, a berlini magyar követség sajtóattaséjának, hogy olyan német újságírót keres, aki válaszolna Jean de Pange cikkére: "Ismered folyóiratunk orientáltságát és stílusát: polémia helyett nyugodt, udvarias hangvételű, magas "európai" színvonalú, az egyéni érdekek felett álló cikkeket várunk, amelyek a hivatalos propaganda kereteibe is beleillenek."^[448] A főnökeivel történt egyeztetés után Haubert azt válaszolta, hogy de Pange cikke nem arat sikert német körökben, és főként nem kívánnak még nagyobb nyilvánosságot biztosítani neki azáltal, hogy válaszolnak rá, még akkor sem, ha a válasz a német álláspontot mutatná be.^[449] Nem tudott hát Balogh mást tenni, mint sajnálkozni "az objektivitás hiányán", ami egyben taktikai nézeteltérést is jelentett.^[450] Az ehhez hasonló helyzetek 1935–36 után, s főként 1938-tól lassan mindennapossá váltak.

A NRH hangneme a nemzetközi viszonyok, elsősorban Olaszország helyzetének súlyosbodásával párhuzamban vált keményebbé, s a folyóirat szempontjából Olaszország végeredményben talán még Franciaországnál is fontosabb szerepet játszott. 1935-ben az abesszíniai olasz hadjárat – amelyet éppen a franciákkal az év januárban kötött egyezmény tett lehetővé – jelentősen meggyengítette Benito Mussolini rendszerét. A magyar revíziós törekvések számára előnyöket rejtő francia–olasz barátság zsákutcába jutott. 1938-ban Olaszország ismét a középpontba került, hiszen az anschluss közvetlenül a német–olasz egyezményhez kapcsolódott.

Ebben az új helyzetben a NRH – úgy tűnik – elvesztette a vitába vetett hitét és elvesztett néhány barátot, s Balogh a derűlátását is kezdte elveszíteni. 1938. májusában így írt: "A külpolitikában Magyarország egyre inkább elveszíti önálló mozgásterét, Franciaország pedig még semmit nem tett azért, hogy – Magyarországéval egyidőben – saját mozgásszabadságát is visszanyerje a Duna völgyében. Mindketten ismerjük egymás véleményét e tekintetben, és úgy hiszem, egyetértettünk abban, hogy a nyugati hatalmak az elmúlt húsz évben számos olyan hibát követtek el, melyek nélkül Közép-Európa és Magyarország ma vidámabb helyzetben lenne."^[451] Balogh néhányszor még megpróbálta újraéleszteni a vitákat folyóiratában, de csak bizonyos esetekben és szerényebb formában, a többnyire sikertelenül.^[452]

Végül a francia cikkek forrásának elapadása és a folyóirat hozzáállásában tapasztalható változás által előidézett probléma ellensúlyozására azt a megoldást találták, hogy 1) a Párbeszéd rovat helyét átadták a különc, de a laphoz hű Louis de Vienne, a volt budapesti francia követ hosszú "monológjának",^[453] 2) Szent István évfordulója és az Eucharisztikus Világkongresszus (1938) apropóját használták fel arra, hogy az olvasó figyelmét a keresztény Magyarországra tereljék, mert a vallási dimenzió jóval távolibb, kevésbé megfogható és kevésbé kényes volt, mint a diplomáciai kapcsolatoké. Jellemző egyébként, hogy az 1938 utáni német–francia kapcsolatokat tárgyaló legfőbb cikket 1940 augusztusában egy nyolcvanas éveiben járó bencés pap írta, aki a patrológia és a paleográfia világhírű tudósa volt, de ahhoz talán kevéssé értett, hogy megítélje az 1940. júniusi francia politikai-katonai összeomlást. A nyugat két szárnya eufemisztikus címet viselő cikk már-már hallucináció.^[454] Az óvatos szerkesztőség bejelenti, hogy közli "a »nyílt fórum« rovatban az alábbi, számos érdekes és mély gondolatot tartalmazó cikket, mert ragaszkodik ahhoz, hogy hangsúlyozza teljes objektivitását éppúgy, mint pártatlan hozzáállását a cikkben felvetett kérdésekkel kapcsolatban".^[455] A történelem teologikus megközelítésében a cikk szerzője minden politikai katasztrófát a gondviselés művének tekint. Szerinte a római, majd a barbár inváziókra a francia földnek azért volt szüksége, hogy termékennyé tegyék ősi kelta rétegét. A mai Franciaország sebzett ugyan, de a németek – hibáik ellenére – mérsékelt magatartást tanúsítottak, főként a fegyverletétel feltételeit illetően. "Most az a lényeg, hogy Franciaország és Németország szükségszerűen napi kapcsolatban lesznek, s így megtanulják egymást jobban megismerni [...] Ki tudja, talán a népek ilyen, a tiszteleten, megbecsülésen, esetleg még a kölcsönös szimpátián is alapuló keveredése nem hozza-e meg azt a kívánt közeledést, amely a puszta erővel nem tudna létrejönni ? [...] A nemzetek modern evangéliumának valami ilyesfélének kellene lennie: Értsétek meg egymást ! A megértés [...] a szeretethez vezető első lépés."^[456]

A francia nyelv már önmagában is eszköz volt arra, hogy a NRH bármely ország, s nem csupán Franciaország művelt közönségének nagy részéhez eljusson. Ugyanakkor már a folyóirat megalapításakor megfogalmazódott az a célkitűzés, hogy a magyar propagandát más idegen nyelveken megjelentetett folyóiratokkal is gazdagítsák.^[457] Ez a terv 1935 júliusában a Hungarian Quarterly (HQ) c. lap elindításával konkretizálódott, melyet az Ottlik–Balogh páros irányított és amelynek elnökségével hivatalosan Bethlent bízták meg.^[458] Említettük már, hogy a francia kormány 1933-ban elhatározta, hozzájárul a NRH finanszírozásához, jóllehet, ez a hozzájárulás valójában kedvezményes árú előfizetéseket jelentett. 1934-től kezdve a NRH-t kiküldték a világ különböző országaiban működő francia követségeknek és külképviseleteknek (187 példány), valamint az ország főbb könyvtárainak (99 példány) is.^[459] Mindent összevetve Franciaország támogatása igen szerény volt, sőt az évek során – a frank leértékelésével párhuzamosan – már csak jelképes volt.^[460] Nagy-Britannia viszont – ismereteim szerint – soha nem vett részt a HQ finanszírozásában. 1938-ban, az egyik finanszírozási krízis idején Ottlik, ahelyett hogy a Foreign Office-hoz fordult volna, elküldte Eckhardt Tibort Lord Rothermere-hez, hogy kérjen tőle évi 10 ezer pengőt, aminek fejében a szerkesztőség eljuttat 200 példányt az angol mágnás által kijelölt brit könyvtárakhoz.^[461]

De lépjünk vissza egy kicsit 1932-be! Amikor Balogh József átvette a NRH szerkesztőségét, arról számolt be az egyik tudósítónak, hogy Magyarországon és Közép-Európán kívül az egész balkáni térséget is szeretné lefedni. Előzetes kapcsolatfelvétel céljából szeptemberben Rómába, Athénba, Ankarába, Szófiába, Bukarestbe és Belgrádba utazott.^[462] Látogatásai azonban nem hozták meg a várt eredményt.^[463] Mi több, a Prágával való kapcsolatfelvétel szándékát csehszlovák részről aggodalommal vegyes értetlenség kísérte.^[464] 1934-ben Balogh Norvégia irányába tett lépéseket.^[465] 1935-ben Svájc és Belgium, majd Lengyelország felé próbált nyitni. Ez idő tájt indult útjára a HQ. A folyóiratok közép-európai, a balkáni, a nyugat-európai és a végeredményben egészen az Egyesült Államokig nyúló terjeszkedésének mindenkori iránya a magyar külpropaganda prioritásait követték. Ugyanakkor 1937-ben Ottlik és Balogh Ázsia felé is megpróbáltak nyitni. A Magyarok Világkongresszusa Állandó Szervezeti Irodája tájékoztatta Ottlikot arról, hogy egy Sanghajban élő magyarnak, Komor Pálnak sikerült "a helyi angol nyelvű sajtót Magyarország javára fordítani". Tevékenységének elősegítése érdekében el kellett tehát küldeni a HQ néhány példányát Kínába.^[466] S valóban, felajánlottak egy előfizetést a China Press-nek, amiért a lap főszerkesztője háláját fejezte ki.^[467] De az ázsiai kampány nem merült ki ebben, így például 1939. április 29-én Bethlen a Singapore Free Press c. laphoz fordult.^[468]

Ha korábban jeleztük, hogy az 1935–36. évi olaszországi fordulatot a NRH-ban a nyílt viták ritkulása követték, hozzátehetjük, hogy az ezzel párhuzamosan viszont kitágultak a folyóirat propagandatevékenységének határai. Hasonló jelenség történt egy másik kulcsfontosságú évben, 1940-ben is.

A második világháború kitörése (1939. szeptember) és főként Franciaország veresége (1940. június) két "földrajzi" természetű reakciót váltott ki a NRH orientációjában. Az első teljesen ésszerű reakció volt, melyet maga a KÜM rendelt el: irány a balkáni térség!^[469] A második változás azonban meglepő volt, ezért érdekesebb is a számunkra. 1941 elején a NRH munkatársai megpróbáltak meghódítani egy távoli, de ígéretesnek tűnő kontinenst: Dél-Amerikát. Balogh a budapesti brazil követtel együtt egy éven át dédelgette a portugál nyelven kiadandó, a NRH-ból és a HQ-ból fordított cikkeket közlő szemle tervét. Ez a folyóirat azonban sohasem látott napvilágot, mivel a brazil hatóságok nem adtak rá engedélyt.^[470] Ennek ellenére 1941 novemberében Balogh még hitt ötletében, sőt egy spanyol nyelvű változaton is törte a fejét.^[471]

A magyar külpolitikára jellemző néhány illúzióban a NRH is osztozott. A revízió kérdésének napirenden tartása egyszerre eredt annak erkölcsi (s ennyiben egyetemesnek és időtlennek vélt) imperatívuszából és a propagandára irányuló konkrét erőfeszítésekből. A tervek gyakori és taktikai váltogatása úgy tűnik, a magyaroknál azt az illúziót táplálta, miszerint a revízióval kapcsolatos vitának Sanghajtól Valparaisóig kell terjednie. Ráadásul a NRH – és minden bizonnyal Magyarország – önmagáról is ábrándképekben gondolkodott, s őszintén toleránsnak képzelte magát, holott ezt a hozzáállást nagy részben taktikai megfontolások vezérelték. Mi több, a NRH szerette magát teljesen függetlennek láttatni, holott költségvetésének több mint 90%-át a magán- és közintézmények hozzájárulásai tették ki.^[472]

Ezek a józan észnek már-már ellentmondó illúziók elválaszthatatlanok attól az alapvető paradoxontól, ami a folyóirat működését jellemezte, s amit általában a következőképpen fogalmaznak meg: a NRH-nak a tengelyhatalmakkal közös érdekei voltak, ám mentalitása a nyugati hatalmak felé irányította. E tekintetben el kell ismernünk, hogy a NRH-nak a kormánnyal való kapcsolatát gyakran feszültség övezte, s a folyóiratot valóban gyakran illették a franciabarátság vádjával. Ám azt is hozzá kell tennünk, hogy ezt a vádat azért is nehéz volt eltűrni, mert nem volt teljes egészében megalapozott.

Ottlik és barátai a hivatalosan abszolút baloldali Franciaországot hosszú ideig nem tekintették partnernek.^[473] Az a kevéske jobboldal pedig, ami fennmaradt, elveszett a nacionalizmus útvesztőiben, s ezzel megközelíthetetlenné vált.^[474] 1940 után a helyzet némileg világosabbá vált. A NRH nem tagadta meg az Eckhardt Sándornak oly kedves, magasan szárnyaló "francia szellemet"^[475], és 1942. áprilisi számában közölte Philippe Pétain marsall védőbeszédét Andorka Rudolf tábornok tollából, aki a marsallal egyidőben teljesített követi szolgálatot Spanyolországban.^[476] A Vichy-kormány vezette Franciaországnak az "Új Európába" való beilleszkedését követően Magyarország összhangba hozhatta a francia szellem iránti rokonszenvét, a revíziót és még azt a törekvését is, hogy elhatárolódjék a náci rezsimtől azáltal, hogy menedéket nyújt a német hatóságok elől bujkáló francia foglyok számára.^[477] A NRH ekkor úgy tekintett Spanyolországra^[478] és Olaszországra, mint lehetséges közvetítőre Franciaország és Magyarország között. Szakítva a francia baloldallal szemben tanúsított közönnyel, Gesztesi Gyula 1936-ban megjegyezte, ha a francia radikálisok közelítenek Olaszországhoz, akkor már Magyarországtól sincsenek nagyon messze.^[479]

A NRH már az 1930-as évek elején dicsőítette a fasiszta Olaszországot, ami egyébként szinte megoldhatatlan dilemmát jelentett a szerkesztőség számára. Vajon Balogh hogyan tudta összeegyeztetni az 1932–33-ban a fasiszta Olaszország dinamizmusának magasztalását^[480] és a humanizmus iránti aggodalmát^[481] – anélkül hogy kizárólag a diplomáciai érdekekre hivatkozzék? A NRH viszonya Olaszországhoz még sokáig nem volt teljesen egyértelmű; erre az ambivalenciára utal a fasiszta értelmiséggel szemben tanúsított bizalmatlanság a budapesti Entretien konferencián egyfelől, és a Duce magasztalása egy ugyanabban az évben írt levél másfelől. "Mindkettőnket [ti. őt és Baloghot – H. de M.] – írta Ottlik Baranyai Zoltánnak, a Külügyminisztérium Kulturális osztálya munkatársának – igen hosszú esztendők óta a tanulmányokon és számos hosszú olaszországi tartózkodáson alapuló őszinte rokonszenv szálai fűznek Olaszországhoz, a fasiszta államrendszerhez és világszemlélethez, nem utolsósorban magához az olasz kormányelnökhöz, akinél mindkettőnknek külön-külön szerencsénk volt magánkihallgatások során tisztelegni."^[482]

Egyébként a NRH-nak az olasz befolyásos körökkel való együttműködési szándékát többször is elutasították – olyan okok miatt, amelyekre nem sikerült fényt derítenem.^[483]

Úgy tűnik, a kibékíthetetlen ellentétek kibékítésére irányuló törekvés éppen a NRH szellemiségének legszembetűnőbb jegye volt, s ennyiben a folyóiratot akár a két világháború közötti magyar külpolitika jelképének is tekinthetjük. Egyébként ez a gondolkodásmód – mely bizonyos értelemben azon az elven alapult, hogy nem fogadták el a hatalmi helyzet polarizálódását, és ennek premisszáit is elvetették – jellemezte a magyar ügy iránt legőszintébb érdeklődést tanúsító francia köröket is. Azaz: néhány monarchistát és a perszonalista ifjúságot, akik elvetették a hagyományos jobboldal–baloldal, haladás–reakció, egyén–közösség ellentétpárokat, és akik – a tartalmi különbségeket leszámítva – a magyarok makacsságában a saját hozzáállásukhoz hasonló attitűdöt véltek felismerni.

A magyarok egy igencsak szűk kapu küszöbét próbálták átlépni. És olyan okok miatt vallottak kudarcot, amelyekért nem csak ők tehetők felelőssé. Mindazonáltal – anélkül, hogy a forgatókönyvet utólag kívánnánk megírni – meg kell jegyeznünk, hogy nem mindig voltak tekintettel francia barátaik irányukban tanúsított érzelmeire. 1938-ban Balogh azt írta a lap párizsi tudósítójának, hogy de Pange gróf "ködös fejtegetései több zavart, mint örömet okoztak" neki. Nem áll módunkban kétségbe vonni ezen állítás helyességét, hiszen ezt nyilvánvalóan csak ő tudta megítélni. Balogh mindenesetre azzal a javaslattal folytatta levelét, hogy bemutatja a francia grófot Khuen-Héderváry grófnak, mivel úgy tűnt számára, "hogy az ambiciózus De Pange úr ég a vágytól, hogy megismerje a követ urat"^[484]. De vajon nem volt-e ez túlságosan is leegyszerűsítő ítélet Jean de Pange grófról, erről az idealista, a hóbortosságig őszinte és a vakmerőségig bátor emberről, aki 1942 és 1944 között az orosz fronton belépett a híres Normandia-Nyeman repülőszázadba? S vajon nem mondható-e el ugyanígy, hogy a legtöbb európai ország szerint a magyar propaganda is tele volt "ködös fejtegetésekkel"?

Nézzünk egy másik példát: 1941 végén Simon Arbellot, aki 1940-ben a folyóirat párizsi szerkesztője volt, a bolsevizmus ellen harcoló és a Németországgal való együttműködés felé hajló Európa eszméjétől áthatva tért vissza a hadifogságból.^[485] Balogh a következőket írta róla egy Franciaországban élő barátjának: "Valójában nehezen fogható fel ennek az Action Française gondolatköréhez tartozó derék embernek a jelenlegi gondolatvilága és lelkiállapota".^[486] A NRH soha nem esett vajon hasonló gondolatok kísértésébe? Egyébként egy, a Felvidék visszacsatolása után lebonyolított levelezésben a Külügyminisztérium – úgy tűnik – hasonló, már-már az érzéketlenség határát súroló közömbösséget táplált Aldo Damival, a talán legelismertebb nyugat-európai magyarbaráttal, az etnikai revízió szószólójával szemben, akinek az első bécsi döntést követően a Külügyminisztérium nem volt hajlandó támogatni felvidéki tanulmányútját.^[487]

A NRH igen ambiciózus volt külpolitikai gondolkodásában. Végső céljának a Szent István-i királyság határaihoz való visszatérést tekintette, és a magyar ügy érdekében számos olyan témával is foglalkozott, amelyek jócskán meghaladták a fiatal, ráadásul új határok közé szorított független Magyarország politikai lehetőségeit. Ám a NRH azon törekvésében, hogy hasábjain túllépjen a magyar horizonton, talán nem csupán a hajdani nagy királyság iránti nosztalgiát, hanem a közvetítés (tartalom) és a nyílt vita (forma) régi magyar hagyományának újabb változatát figyelhetjük meg. Sajnos a NRH munkatársai igen gyakran keveredtek konfliktusba legjobb – tényleges vagy reménybeli – szövetségeseikkel, miközben maguk is ellentmondásba kerültek saját eszméikkel, s így még illuzórikusabbá tették célkitűzéseiket.

Vajon a folyóirat munkatársai egyfajta időtlen könnyelműség miatt hagyták figyelmen kívül a modern ideológiákat? Úgy tűnik, nem voltak hajlandóak ezeket összefüggő egységként kezelni. Csak felületes pillantásokat vetettek Magyarország "természetes" határain túlra, s a geopolitikai megfontolásokat leszámítva érdeklődésük is csupán elméleti jellegű volt. Bár a magyar ügy érdekében folytatott propagandatevékenységük sok szállal kötötte őket a külföldhöz, mégis mintha azt hitték volna, hogy Magyarországot átjárhatatlan határ óvja az idegen hatásoktól. Akárhogyan alakult is a nemzetközi politikai helyzet – Európában például előretört a nácizmus és a fasizmus –, a NRH számára a háború előtti Magyarország visszaállítása volt a feladat. És bármilyen fejleményekkel jártak is a különféle politikai kísérletek Európában, a NRH a magyarok ésszerű és helyes ezeréves politikájában bízott. A folyóirat irányítóinak külpolitikai gondolkodását kétségkívül ugyanolyan mértékben táplálta az a bezárkózás, amit a Nyugat Magyarországtól való elfordulása váltott ki, mint az a bizalom, amellyel a NRH hitt abban, hogy Magyarország képes újra rátalálni a sorsa által kijelölt útra. S lám, 1938 és 1941 között az a diadal, amit Magyarország a békerevízió terén elért, olyan virtuális kompromisszumokkal járt együtt, amelyeknek hátrányai hamar megmutatkoztak s amelyek újabb tragédiát vetítettek előre.

A felvidéki magyar katolikusok az első világháború után az új történelmi szituáció által felvetett, jövőt meghatározó kérdések sorával szembesültek. El kellett dönteni, hogy mi a követendő: tudomásul venni a hazától, a magyar egyháztól való elszakítottságot vagy dacolni vele; berendezkedni az új körülmények között vagy elutasítani azokat; a sérelmi politizálás vagy az építő munka. Katolikus és nemzeti sorskérdésként merültek föl a következők is: meddig terjedhetnek a szlovákiai egyházon belül a magyar nemzeti igények; a szlovák hierarchiával szemben engedelmesek legyenek vagy szükséges a konfrontatív érdekérvényesítés; kell-e szlovákiai magyar püspökség; milyen legyen a Magyarországhoz, magyar egyházhoz való viszony? Húsz év katolikus közéletének, politikájának voltak ezek súlyos dilemmái, melyekre a válaszadást az is nagyban befolyásolta, hogy szlovákok és magyarok hogyan értékelték az ezeréves közös múltat, a két nép viszonyát, a Csehszlovákia keretei közti együttműködés lehetőségét. Két évtized elteltével, 1938 körül pedig az okozta a legnagyobb fejtörést, hogy a szellemiségében megújult, nagykorúvá vált és önállóan gondolkodó felvidéki katolicizmus számára miként lehet megtalálni a Magyarországhoz való harmonikus újrakapcsolódás lehetőségét.

A felvidéki katolikusok vezetői közül, akik e felvetésekre is választ adtak, négyet emeltünk ki. A választás egyrészt a katolikus politikában szerepet játszó egyházi és világi személyiségek jelentősége, hatása alapján történt, másrészt korszakolást is kifejez.

A háború utáni első néhány évre az elszakadás traumájának és az állapotok ideiglenességében való bizakodásnak kettőssége nyomta rá a bélyegét. Ezt az időszakot véleményünk szerint Csernoch János esztergomi érsek gondolatvilága és politikája fejezi ki leginkább, akinek felvidéki vezetőként való szerepeltetése csak első pillantásra tűnhet meglepőnek. Az érsek ugyanis, akinek egyházmegyéje a szlovákiai katolikus magyarok többségét magába foglalta, a fordulat után jó ideig a legfontosabb igazodási pontnak számított. Egyrészt azért, mert továbbra is ő volt a törvényes főpásztor, másrészt mert a felvidéki magyarok a helykeresés időszakát élték – átfogó katolikus politikai koncepció és a magyar katolikusok tömegeit összefogni képes, karizmatikus vezető nélkül. Az egyházi intézmények megszokott formájához érzelmileg is erősen kötődő papok érsekükhöz fordultak tanácsért és biztatásért, magatartásukat az ő álláspontjához igazították. Csernoch pedig védte, képviselte a felvidéki katolikus érdekeket, elsősorban természetesen a Vatikán irányában.

Az 1925-től 1932-ig terjedő időszakot Szüllő Géza neve fémjelzi, aki a katolicizmusra mindenekelőtt a politika szemszögéből tekintett. Az egyházpolitika magyarságpolitikájának volt lényeges alkotóeleme, így távlatilag egyházvédelmi tevékenysége is a revíziót szolgálta. Személyén keresztül pillanthatunk be abba a külpolitikai kapcsolatrendszerbe, melyet a Budapest–Prága–Vatikán világi, és az Esztergom–Nagyszombat–Szentszék egyházi hármascsoportok törekvései határoztak meg. Szüllő vezetésével a szlovákiai katolikus magyarság e relációkban erőteljes érdekérvényesítő politikát folytatott – s ebben a megállapításban benne rejlik a válasz arra a kérdésre is, hogy mit értünk a felvidéki kisebbségi közösség felekezeti jellegű "külpolitikája" alatt.

Az egyes véleményalkotók által kissé egyoldalúan provinciálisnak tekintett sérelmi jellegű egyházpolitika mellett a harmincas években kibontakozott a kor kihívásaira korszerűbb válaszokat adni akaró felvidéki reformkatolikus mozgalom is. Legmarkánsabb képviselői a prohászkások voltak, akik a politikai katolicizmus terén a kiváró jellegű egyházpolitikai alapállással szemben a társadalomszervező, kisebbségi lét feltételeiből kiinduló magatartást képviselték. Felemelték szavukat a katolicizmus átpolitizáltsága ellen, ami véleményük szerint "leszűkíti a szellemi horizontot és elmossa a keresztény értékek sorrendjét",^[488] majd 1938-ban Magyarország társadalmi jellemzőinek éles kritikáját fogalmazták meg. Ezt a szellemiséget Pfeiffer Miklós kassai kanonok személyén keresztül villantjuk fel. A tanulmányt Esterházy János jellemzésével zárjuk. Véleményünk szerint Esterházy nyitott, befogadni kész gondolkodásában a fenti markáns [határozott – P.L.] felfogások – konzervatív egyházpolitika, reformkatolikus megközelítés – harmonikus szintézist nyertek.

A cseh megszállással a félmilliónyi felvidéki magyar katolikus az elszakítottság, a magára hagyatottság érzését tapasztalta meg. Az egyház adminisztratív szakadása a gyakorlatban bekövetkezett, elméletileg fennmaradó joghatósága ellenére megszűnt a prímás Felvidékre vonatkozó minden közvetlen befolyása. A felvidéki egyházmegyék közül a legproblematikusabb helyzetbe a Nyugat-Szlovákia jelentős részét, így a magyar lakosság többségét lefedő esztergomi főegyházmegye katolikusai kerültek, hiszen főpásztoruk a többi felvidéki püspökségtől eltérően Magyarország területén maradt. Az érsekség magyar papjainak döntő többsége – akiknek az új rendszer magyarellenessége mellett még az antiklerikális állami politika is nyakába zúdult – nem tudta elfogadni az országvesztést és ezzel együtt a kiszakítást a magyar egyház keretei közül. Öntudatukból, identitásukból, neveltetésükből fakadóan továbbra is esztergomi egyházmegyésnek, "Csernoch érsek papjainak" tartották magukat, a nemzeti és vallási érzületet sértő intézkedések pedig megadták számukra a lökést a szerveződésre, a sérelmekkel szembeni nyílt állásfoglalásra.

1919 végén Palkovich Viktor gútai plébános esztergomi egyházmegyés papi értekezletet szervezett. Itt született meg a felvidéki papság első memoranduma, amelyben különösen a törvényes főpásztortól, Csernoch Jánostól való elvágást hangsúlyozták. A hercegprímás a memorandum vétele után, 1920. március 7-én küldött üzenetet a csehszlovák területen rekedt papságához: köszönetet mondott a határozott kiállásért és biztosította őket, hogy nem nyugszik bele a történtekbe, minden befolyását latba veti a felvidéki magyar katolikusok védelmében. "Amit hűséges papságomról feltételeztem, amit biztosra vettem, abban nem csalódtam. Papságomnak az egyházhoz, az ezeréves főegyházmegyéhez való tántoríthatatlan ragaszkodásáról tanúságot tesznek azok a sérelmek, melyek nem csak az érseknek, hanem a papságnak és az egész egyházmegyének sérelmei."^[489]

Karol Medvecký, a teljhatalmú szlovák minisztérium egyházügyi referense, besztercebányai egyházmegyés pap, szintén fontosnak érezte a reagálást a memorandum felvetéseire. Indulatokkal teli, kendőzetlen hangú és egy nyomtatásban megjelent válasza egyértelművé tette a papság számára a hatalmi meg nem értést, és azt is, hogy a magyar katolikusoknak "többfrontos harcra" kell felkészülniük. Nem csupán az állami egyházpolitikával, de a vele számos kérdésben érdekközösséget mutató szlovák egyházi hierarchiával, a kibontakozó klerikál-nacionalizmussal is szembe kell a jövőben nézniük. Medvecký ingerülten vette tudomásul a magyar papok főpásztorukhoz való visszavágyását, és csupán rabulisztikának minősítette az arra való hivatkozást, hogy az esztergomi egyházmegye címére vannak felszentelve: "Mintha az valami dogmatikus tételt képezne, s az egyháztörténet nem nyújtaná számtalan példáját az egyes egyházmegyék feldarabolásának, új körülhatárolásának, ami különben is ily nagyméretű államátalakulások idején igazán tizedrangú kérdés, ki melyik egyházmegyéhez tartozott, vagy fog tartozni."^[490] Az egyházügyi referens nacionalizmustól fűtött értékelése semmilyen megértést nem tanúsított a magyar katolikusok törekvéseivel szemben, és elvárta tőlük az országtól, egyháztól való zökkenőmentes elszakadást. "Ha valaki mégis visszasír Esztergomba, csak azt bizonyítja, hogy neki fontosabb az irredentisztikus fészkelődés az egyházi jurisdictiónál. Ha a kétmilliónyi szlovák katolikus el tudta szenvedni majd ezer évig tartó alárendeltségét nem szlovákfajú, nyelvünket nem értő, fajiságunkat irtó hierarchiával szemben, színmagyar hittestvéreink talán csak elviselhetik most azt, ha az Apostoli Szentszék által kinevezendő szlovák egyháznagyok fogják teljes méltányossággal mérni az igazságot szlováknak-magyarnak egyaránt."^[491]

A Palkovich-féle emlékirat pozitívnak értékelt szlovák–magyar együttélésre vonatkozó állításaira Medvecký így reflektált: "Mert mennyi őszinteség lehet az emlékirat azon állításában, hogy az egyházmegye vegyes nyelvű papsága és hívei évszázadokon át békében éltek egymással? Igen, ez a szlovák katolikusok részéről a halál békéje volt, melyre ráillik a költő mondása, »csendes mint a sír«. E béke idején üldözték, mellőzték a szlovákérzelmű papságot, tucatszámra zárták ki szlovák növendékeinket... égették a papneveldei könyvtárak szlovák könyveit... kényszerítették a szlovák hangzású nevűeket atyai nevük megmagyarosítására, falusi iskoláinkból kidobták még az anyanyelvű kátét is, és ily egyházi nyomással megmagyarosították több mint száz szlovák falu népét. Az egyházi méltóságokat a magyarok számára foglalták le, úgy hogy mára szlovákhon nyolc káptalanjában alig akad két szlovákérzelmű és öt szlovák származású kanonok."^[492]

A magyar papság egészen másképp látta a közelmúltat: "A régi magyar világban az egyházkormányzatba nemzetiségi politikát sohasem kevertek, sőt éppen például az esztergomi főegyházmegye területén a hívek anyanyelvét kellő figyelemben és védelemben részesítették."^[493] Csernoch érsek is ezt vallotta. Meggyőződése szerint a szlovákság tömegei Magyarországhoz pozitívan viszonyulnak és ragaszkodnak törvényes főpásztorukhoz: "Csehtótországban a magyarok és tótok között nincs komoly antagonizmus. A tótokat Magyarországon egyházilag nem nyomták [el], az esztergomi érsekek mindig kiváló gondot fordítottak a szlovák nép lelki szükségleteinek kielégítésére. Újabban a cseh garázdálkodás miatt a magyar és tót katolikusok között megnyilvánul a közös védelem szükségességének érzése... A két nép mindig megértené egymást és egymás jogait tisztelné."^[494] A szlovák–magyar konfliktus felelősei szerinte a csehek és a kisszámú szlovák nacionalista. "Sajnos Tótországban azok vezetnek, akik a csehekkel tartanak, s ezeknek vad nemzetiségi fanatizmusát és erőszakosságát magukévá tették... Az a néhány pap, aki szolgálatukba szegődött, szintén úgy viselkedik, mintha mindegyik egy középkori inkvizítor lenne, s adják nagyban a bankot. A legionáriusok a magyar feliratokat lerántják, az iskolákban a magyar címert letépik, és tűzbe dobják vagy lábbal tiporják. A katolikusok egész Felső-Magyarországon annyira elkeseredtek a csehek erőszakos és vallásellenes politikája miatt, hogy népszavazás esetén majdnem egyhangúlag a csehek ellen nyilatkoznának."^[495]A múltbéli szlovák–magyar sorsközösség és a korabeli érdekközösség gondolata, melyet a prímás is kifejtett, hamarosan koncepciózus megfogalmazást nyert felvidéki körökben, és az úgynevezett őslakos elmélet formájában a magyar keresztényszocialista politizálás egyik vezéreszméjévé vált. A reálpolitikai megfontolások által meghatározott elmélet rendelkezett vallási alapú ideológiai támasztékkal is: ez a katolicizmus univerzalizmusának szemlélete volt. Eszerint Krisztus követői egy nemzetek feletti társadalmat alkotnak, melynek szupranacionalizmusa különbözik a baloldal nemzetek feletti internacionalizmusától, hiszen az előbbi nem a hazafiasság tagadását, hanem annak megnemesítését, a nemzetek igényeivel való összeegyeztetését fejezi ki. Katolikus érvelés szerint ez az univerzalizmus a nemzeti, történelmi értékeket megbecsüli, fejlődésüket nemcsak nem akadályozza, hanem kívánatosnak, szükségesnek tartja. Teljes jogúnak, sőt tiszteletre méltónak ismeri el a nemzetek külön földi céljait. A magyar keresztényszocialista elképzelések szerint a Felvidék őslakos népeinek vallási közössége a nemzeti igények igazságos és békés összeegyeztetésének a lehetőségét nyújtja, ami politikai téren a szlovákok, a magyarok, a németek és a ruszinok egységét megteremtő katolikus front létrehozását jelenti.

Az elmélet sikeréhez persze elengedhetetlen volt, hogy a magyar keretekből kiszakadó szlovákság is pozitívan értékelje a közös múltat, negatívan a csehekhez való kapcsolódást és elfogadja a magyarokkal való katolikus alapú politikai szövetséget. Ez azonban illúziónak bizonyult. 1918 után a dualizmus magyar egyházpolitikája és a nemzetiségi kérdés összefüggéseiről mondhatni nyilatkozatháború zajlott. Szlovák és cseh részről, sokszor az egyházügyi referenshez hasonló stílusban, a sötét elnyomás koraként emlegették az előző időszakot, míg a magyar katolikusok a legtöbb esetben olyan pozitív gyakorlatként hivatkoztak rá, amelynek toleranciájával, egyensúlyt kereső szellemével szakítottak az új hatalom egyházpolitikai intézkedései. Az utóbbiak megfogalmazták azt is, hogy rendkívül méltánytalan az olyan eljárás, amely az esetleges korábbi sérelmeket rajtuk, vétlen felvidéki magyar katolikusokon torolja meg.

Az államfordulathoz való szlovák viszony nem csupán nemzeti, de egyházi szempontból is pozitív volt; abban az önálló szervezetű, szlovák arculatú felvidéki egyház – püspökségek, káptalanok, szerzetesrendek, iskolák stb. – megteremtésének lehetőségét látták. Ráadásul a magyar egyháztól való leválási törekvésben Prága és a szlovák katolicizmus – az állami egyházpolitikából fakadó feszültségek ellenére – fegyvertárs lett: a trianoni békeszerződés minden területen való érvényesítésében, az államhatárokon átnyúló egyházszervezeti formák lebontásában érdekazonosság állt fenn köztük. Ennek okán, és az ehhez hasonló egyéb magyar–szlovák érdekellentétek miatt az őslakos elmélet nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. A két katolikus jellegű politikai csoportosulás, az Országos Keresztényszocialista Párt és a Hlinka vezette Szlovák Néppárt között a többszöri próbálkozás ellenére sem jött létre ellenzéki szövetség.

A szlovák nemzeti politika élesen támadta Csernoch János hercegprímást, és különösen a kormányhoz közel állók tábora – a Katolikus Néppárt egyházi kérdésekben valamivel visszafogottabban nyilatkozott – renegátnak, magyarónnak bélyegezte őt. Elutasították azt a magyar részről hangoztatott állítást, miszerint a szlovák származású Csernoch karrierje a bizonyítéka a korábbi harmonikus együttélésnek, a szlovákság hajdan létezett lehetőségeinek, egyszóval annak, hogy Magyarországon nem volt nemzetiségi elnyomás. Szlovák részről nem tagadták, hogy a nemzetiségek képviselői világi és egyházi téren is a legmagasabb pozíciókig juthattak a Monarchia idején, de ennek véleményük szerint súlyos ára volt. Meg kellett tagadniuk nemzetüket, meg kellett szakítaniuk minden közösséget annak politikai, kulturális törekvéseivel.^[496] Egyházi téren – vélekedtek – különösen a 19. század második felétől, Moyses, besztercebányai püspök aktív nemzetiségi ténykedése után ügyelt arra a hatalom, hogy csak magyarok vagy megbízható magyarónok kerüljenek főpapi székekbe. Az "árulás" ezen formájára, a nemzeti elkötelezettség, sőt hovatartozás pozíció érdekében történő megtagadására az egyik legjobb példát éppen Csernoch személyében vélték felfedezni. Nem meglepő, hogy Medvecký a Szakolcán született, szlovák származású hercegprímást így jellemezte: "...nem azért emelkedett ily méltóságra, mert szlovák anya szülte, hanem ellenkezőleg azért, mert önfaját érzelmeiben, társalgási nyelvében, politikában megtagadta."^[497]

A hercegprímás megnyilatkozásait szemlélve azt tapasztaljuk, hogy számos alkalommal magyarnak mondta magát, más esetekben viszont szlovák mivoltát hangsúlyozta. Csernoch ugyanis a nemzetiségi hovatartozás kérdését tágabb keretek közt értelmezte, nemzettudatát nem a nacionalista nemzetfelfogások merev sablonjai szerint alakította. Felfogása leginkább – a világháború után sajnos gyorsan feledett – hungarus tudathoz hasonlítható, amely a soknemzetiségű Magyarország népeit egy felettes, közös identitásban fogta össze. A magyarság iránti elkötelezettségét hungarus, ha úgy tetszik politikai értelemben hangoztatta, beleértve a fogalomba az ország összes népét, lakosát. Ebből fakadóan saját helye és szerepe, a szlovák vagy magyar politikához való viszonyulásának kérdése nem okozott számára fejtörést, még kevésbé lelkiismereti problémát. Soha nem érezte úgy, hogy választás előtt állna, a nemzeti önérzet vagy pozíció dilemmájában kellene döntést hoznia, hiszen magyarságtudata harmonikusan megfért szlovák származásának tényével. Medvecký állításával szemben származását soha nem tagadta, sőt, miként leveleiből is kitűnik, inkább hangoztatta azt. Önmagát így jellemezte egy 1921-es, Gasparri vatikáni bíboros államtitkárnak írott levelében: "Én szlovák származású vagyok. Ez nem volt akadály, hogy az állítólag soviniszta Magyarországon hercegprímás lettem. A politikában a magyar állam rendületlen híve voltam és vagyok. Nyelvi és kulturális téren mindig az igazság álláspontján voltam, vallási térre a politikát átvinni sohasem engedtem."^[498] Csernoch nemzeti elkötelezettségét tehát nem a kizárólagosság határozta meg, s azt még kevésbé szabad a modernkori nacionalizmusok fogalomrendszere alapján értékelni. Politikai, illetve egyházpolitikai gondolkodásának evidens és megkérdőjelezhetetlen kereteit a Szent István-i határok jelentették, s e felfogásához egyházi emberként a katolicizmus univerzalitásának gondolata társult, melyben a nacionalizmust a keresztényi egyetemesség semlegesítette. Hungarus tudattal bírva és egyháziasan gondolkodva ő valóban előbb tartotta magát a magyar haza fiának és katolikusnak, mint szűk értelemben véve magyarnak vagy szlováknak. A szlovák nemzeti felbuzdulás e hungarus tudatból fakadóan sem a magyar időben, sem utána nem érintette meg, a szlovák államiság és egyház kialakulásában pozitívumot nem látott. A háború utáni eseményeket pusztán veszteségként, a népek harmonikus együttélésének kereteit ezer éve biztosító Szent István-i állam és egyház szétveréseként élte meg. Ez azonban nála nem eredményezett passzivitást: a "menteni a menthetőt" jegyében már 1918 végétől mindent elkövetett a felvidéki egyházrész védelmében. Elsősorban azon igyekezett, hogy az északi érsekségi terület valami módon továbbra is joghatósága alatt maradjon. A Szent István-i egyházszervezet minél több elemét próbálta meg átmenteni az új viszonyok közé.

Csernoch – pozíciójából fakadóan – különösen a Szentszék irányában volt aktív, lévén az az egyházi rendezés terén kizárólagos kompetenciával bírt. Az antiklerikális kormányzati törekvések mellett az egyházpolitikai nacionalizmus érvényesülésére is figyelmeztette: "Ha a cseh kormánynak valami befolyása volna az egyházmegyék új beosztására, bizonyosan úgy szeretné azokat körülírni, hogy a magyarokat több tót egyházmegyébe elszórja és mindenütt minoritássá tegye... Természetes tehát, hogy a Tótországhoz jutó magyarok aggodalommal gondolnak a jövőre."^[499]

A húszas évek közepének kormányzati terve bizonyítja, hogy a prímás ezirányú félelmei nem voltak alaptalanok. Prága és néhány szlovák püspök ugyanis arra törekedett, hogy a főegyházmegye dismembratio-ja során annak szlovákiai területén alakuljon egy új szlovák egyházmegye, lehetőleg érseki ranggal és Pozsony központtal. Az elképzelés szerint ez nem terjedt volna ki az egész korábbi érsekségi részre, annak nyugati határától csak a Vágig húzódna. A többi területet felosztanák a szomszédos püspökségek között, így a Vág és Garam közti területet a nyitrai, a Garamtól keletre esőt a besztercebányai kapná meg. A terv része volt a többségében magyar lakosságú rozsnyói püspökség "felosztása" a vele határos egyházmegyék között – azaz a megszűnése.^[500] A térképre tekintve rögtön feltűnik, hogy mindez a magyar hívők különböző egyházmegyékbe való teljes szétszóratását eredményezte volna. "A magyarokat védeni kell a régi vagy önálló magyar dioecesisek keretében"^[501] – hangzott a hercegprímás csehszlovák törekvésekkel szembeni és a Szentszéknek címzett elvárása. Csernoch az esztergomi érseki joghatóságot olyan várnak tartotta, amelynek falai a jövőben is bizonyos védelmet nyújhatnának egyrészt a magyarellenesség, másrészt az egyházellenes, szabadosságra irányuló törekvésekkel szemben.

Az áttekinthetőség kedvéért pontokba foglaljuk Csernoch hercegprímás Szentszék irányában megfogalmazott és egyházpolitikai felfogását tükröző konkrét kívánságait.

1. Nem indokolt, hogy az esztergomi érsek joghatósága a csehszlovák köztársaság területén megszűnjön. Metropolitai jogköre is maradjon meg Nyitra és Besztercebánya fölött. Az esztergomi egyházmegye felvidéki részét továbbra is egy szlovák nemzetiségű vikárius kormányozza, akinek szinte teljes önállósága lenne, csak a legfontosabb ügyekben tenne Esztergomnak jelentést.

2. A magyar papok képzése továbbra is Esztergomban történjen, esetleg külön szlovákiai regionális szeminárium állíttassék fel a számukra.

3. Amennyiben az esztergomi érsek metropolitai jurisdictiója megszűnne szlovák területen, más metropolita alá ne kerüljenek, hanem az egyházmegyék immediate a Szentatyának vettessenek alá.

4. Az államhatárok nem tekinthetők véglegesnek, ezért ne kerüljön sor az egyházmegye végleges diszmembrációjára. Ha a vikárius helyett apostoli adminisztrátor neveztetne ki, akkor a magyar részek maradjanak érseki joghatóság alatt. Ha ez nem lehetséges, a magyar nyelvű hívek részére külön adminisztrátor neveztessék ki. A szlovák lakosságú északi egyházmegyerészt irányító adminisztrátor Nagyszombatban, a magyaroké Komáromban lakhatna.

5. Semmilyen végleges egyházkormányzati döntést ne hozzon a Szentszék, amíg a lefoglalt birtokokat a kormány az egyháznak vissza nem adja, a függő anyagi kérdéseket a magyar egyház számára is megnyugtatóan nem rendezik.^[502]

A felvidéki Országos Keresztényszocialista Párt elnöke 1925 és 1932 között Szüllő Géza volt. A Pozsony vármegyei Bacsfa birtokosa, az államfordulat előtt a bazini választókerület országgyűlési képviselője a csehszlovák államot sem érzelmileg, sem reálpolitikai megfontolásokból nem tudta elfogadni. Bár a köztársaság létrejöttekor a magyar közösség a parlamenti életben való részvételt választotta, és ezzel tulajdonképpen az új állam alapjára helyezkedett, Szüllő e (kényszer)helyzethez mindig fenntartásokkal viszonyult. Mivel a magyarság idegen államokhoz csatolása a nemzetrészek megkérdezése nélkül, erőszakosan történt, így véleménye szerint Csehszlovákia valódi elfogadása nem jelentett volna mást, mint a nemzeti önrendelkezés elvének feladását. Csehszlovákiát életképtelennek, egy "rosszabb kiadású Ausztriának" látta, amely "különböző népek, nemzeti gondolatok konglomerátuma" s e népek kapcsolatából még a sok száz éves tradíció vagy a dinasztia összetartó ereje is hiányzik.^[503] Ráadásul a mindenkori prágai kormányok, mivel látják a szétfeszítő erőket, durva nacionalista politikát folytatnak – vélte Szüllő. Igyekeznek minden nemzeti és konzervatív tényezőt elgyengíteni, megpróbálják elnyelni az ország területén lakó hét nemzetiséget, a szlovákot, a németet, a ruszint, a magyart, a románt, a zsidót és a lengyelt, hogy az új határok között új lelket, és egy egységes, cseh hegemónia alatt álló nemzeti államot teremtsenek.^[504] Mindezekből fakadóan politikája legfontosabb értékének az ellenzékiséget és a kisebbségi sérelmek kimondását tekintette.

Politikai ars poeticájához idomultak egyházpolitikai elképzelései is. A revízió elérésében fontos szerepet szánt a katolicizmusnak, mondhatni politikai fegyvertárában az egyik fő stratégiai eszköznek számított. Abból indult ki, hogy Csehszlovákiában a katolikus konszolidációt ügyes politikával hosszú ideig késleltetni lehet, s így a katolikus kérdés rendezetlensége a csehszlovák állam teljes konszolidációját, határainak végleges megszilárdítását is lehetetlenné teszi. "A csehszlovák kormány törekvése, hogy az egyházi ügyeket végleg rendezze. Az én célom pedig ennek a konszolidációnak a megakadályozása, mert tudom, hogy a mi politikánk szempontjából mit jelent az, ha a katolikus kérdés még rendezve nincs, mert Szlovenszkón a katolikum egyet jelent a magyar orientációval."^[505] Bevallottan azon fáradozott, hogy közbelépéseivel zavarja a csehszlovák állam és az egyház közötti jó viszony kialakulását.

A felvidéki katolicizmus képviseletében évente Rómába látogatott, ahol – mint írja a magyar külügyminisztériumnak szóló jelentésében – "vigyáznom kellett arra, hogy szerepem ne úgy tűnjék fel, mintha az Magyarországnak volna az akciója, de úgy mint az ittlévő magyar katolikusok hitéleti prosperálásának az előmozdító törekvése".^[506] A Vatikán rendszeres tájékoztatását elsőrangú fontosságúnak tartotta. Ottjártakor mindig hangsúlyozta, hogy a felvidéki magyar klérus nem törődött bele az Esztergomtól való leszakítottságba, a katolikus lakosság pedig abba, hogy az iskolákban igyekeznek a vallásos nevelést, a templomokban a magyar szellemet háttérbe szorítani.

1934-ben így foglalta össze római útjainak általános célkitűzéseit: 1. Célja az, hogy a revízió érdekében felhasználja az egyház rendkívüli nagy befolyását. 2. Ennek módja az, hogy a csehesítést szolgáló intézményeket, amennyire lehet, megszüntesse és megerősítse mindazt, ami a régi Magyarországhoz való ragaszkodást a katolikus klérusban és a laikusokban lehetővé teszi. 3. Eszköze a római Szent Kollégium politikai kongregációinak a vezető kardinálisok útján való befolyásolása.^[507]

Azt, hogy ennek a programnak a konkrét megvalósítását milyen módon képzelte, az 1930-as jelentése is mutatja. Ebben kifejtette: hátráltatni kívánja, hogy a köztársaság konkordátumot kössön Rómával; meg akarja akadályozni, hogy az 1927-ben megkötött modus vivendi életbe lépjen, hogy az esztergomi egyházmegyét négy "szalagra" felosztva az elszlovákosítás céljából hozzácsatolják Nyitrához, Besztercebányához, Szepeshez és Kassához, továbbá hogy a rozsnyói egyházmegyét felosszák.^[508]

Az egyházi kérdések revíziós összefüggéseit Budapest is rendkívül komolyan vette, ezért fontosnak tartotta, hogy minden magyar tényező, amely a felvidéki magyar katolikusok érdekeinek és jogainak védelmében a Szentszékre próbál befolyást gyakorolni, egységes szellemben cselekedjék. Magyarországon szerették volna elkerülni, hogy egymást nem fedő kívánalmak merüljenek fel, köztük esetleg olyanok is, amelyek ellentétben állnak a magyar kormány álláspontjával. A harmincas évek közepén viszont úgy tapasztalták, hogy az összhang megbomlott, káosz alakult ki a célok, kívánságok területén, ami igen ártalmas. "Mást akar Szüllő, mást Esterházy, mást a felvidéki papok, mást a pesti tényezők. Szlovenszkóban most minden pap lehetőleg püspök akar lenni, vagy legalábbis vikárius. A személyi ambíciók igen mértéktelenek. Mindenki összevissza beszél és fontoskodik, pedig teljes összhangra lenne szükség"^[509]

A miniszterelnökség II. ügyosztálya e "káosz" miatt részletesen kidolgozta, hogy miként lehetne megteremteni az egyházi kérdésben közös nevezőt, és sor került annak eldöntésére is, hogy vajon a felvidéki katolikus magyarság érdekei egy külön magyar püspökség vagy inkább magyar vikariátus(ok) révén lenne-e jobban biztosítva. A dokumentum leszögezte a Trianon óta követett elvi álláspontot, miszerint az évszázados egyházi beosztások megbolygatása nem indokolt, és egy ilyen rendezést a magyar kormány csak a békeszerződés teremtette kényszerhelyzetben hajlandó eltűrni. Egy szlovákiai magyar püspökség felállításának kívánalma elvfeladást jelentene, hiszen annak létrehozása csak végleges egyházmegyei elhatárolással, az esztergomi egyházmegye dismembratio-jával együtt lenne megvalósítható. Ezzel szemben az érsekség északi területén 1922-től létező nagyszombati adminisztratúra csak ideiglenes rendezést jelent és késlelteti a csehszlovák határok megszilárdulását. E logikából fakadóan az adott körülmények között inkább magyar vikariátusok felállítását vélték szorgalmazandónak, ami egyrészt nem jelent végleges egyházjogi elhatárolást, másrészt biztosíték volna arra nézve, hogy a magyar katolikus kisebbség egyházszervezeti, hitéleti és oktatási jogkörrel bírjon.^[510]

A területi kérdést Esztergom sem kívánta különösebben bolygatni. Az érseki aulában egyébként is úgy vélték, hogy magyar püspökség felállítására nincs sok esély, hiszen a Szentszék "nacionalista alapon" püspökségeket létesíteni nem szokott.^[511]

Szüllő a hivatalos magyar álláspontot, azaz azt a felfogás képviselte, hogy bár fontos a kisebbségi magyarokról való gondoskodás, de annak nem szabad veszélyeztetnie a külpolitikai célkitűzéseket. A felvidéki magyar papságot és híveket viszont nem mindig jellemezte ilyen taktikai óvatosság. Számos memorandumban, újságcikkben, római meghallgatáson a külön püspökség óhaját fogalmazták meg. Nem csupán magyarul tudó, de velük érző főpásztort, és nem csupán püspöki hatalomnak alárendelt vikáriust, hanem tényleges egyházi hatalommal bíró püspököt kívántak maguk fölé. A saját egyházmegyében hitéleti, sőt kisebbségi problémáik legnagyobb részének a megoldását látták, úgy vélve, hogy ha van magyar püspökség, akkor ott nincsenek gondok a hitéleti nyelvhasználattal, az egyházkormányzati nyelvvel, nemzeti sérelmek a püspök részéről nem érik a magyar katolikusokat, a felekezeti iskolák magyar jellege biztosított lesz, sőt számuk is növekedhet. Ráadásul akkor, ha van magyar püspökség, annak magyar szemináriuma is van, ami megoldja a papképzést. A követelés a sajtóban és katolikus gyűléseken szüntelenül ismételt formulává vált, ám ezzel az arra hivatott körök gyakorlatilag nem foglalkoztak. Szüllő ez utóbbi tény ellenére a magyar papok kevésbé körültekintő magatartását nem helyeselte, aminek többször hangot adott. (Ez is hozzájárult az OKP papi szárnyával való nem igazán felhőtlen kapcsolatához.)^[512] Ugyanakkor a papsággal egyetértve hangoztatta a magyar katolikusok sérelmeit és a püspökségen kívüli egyéb egyházi igényeit. A kérelmek elutasítását, a magyar hívekhez való nem kielégítő viszonyt gyakran felrótta a szlovák hierarchiának: "Jelek vannak arra, hogy a katolikus magyarságot az egyházi hatóságok a szlovák testvér mellett nem egészen tekintik testvérnek, csak amolyan féltestvérnek, vagy éppen mostohatestvérnek, jelek melyek mellőzést, idegenkedést, visszaszorítást láttatnak és keltenek... Fáj ez nekünk, mert a csehszlovák államot fűtő ellenszenv a magyarság iránt mind tudatosabbá akar lenni egyházi téren is."^[513] Szüllő ennek tudta be, hogy a Felvidéken nem lehetett magyar szeminárium, a papság magyar prédikálást nem tanult, az új káplánok a magyar gyónást nem értették. "Miután a főpapok lelki beállítottsága inkább nemzetiségi, és a vélt elnyomás következtében keserű volt, kezdték magukat tisztán a nemzeti gondolat apostolai gyanánt gerálni... Kezdetben olyan pásztorleveleket adtak ki, amelyekben szlovák püspököknek nevezték magukat. Ez ellen éppen én szólaltam fel, hirdetve... hogy nincsenek szlovák püspökök, csak római katolikus püspökök, mert hiszen akkor a magyar katolikusok nem érezhetnék, hogy nekik is atyjuk és lelkiatyjuk az a püspök..."^[514]A régi Magyarország Szüllőnél e tekintetben is kiállta az összehasonlítást. Gyakran idézte Simor prímás szlovákokhoz való viszonyulását, aki a Felvidékre ment papoknak mindig azt mondta: "Ne felejtsétek azt, hogy titeket nem a grammatika tanítására, de a katechizmus tanítására küldelek ki."^[515]

A húszas évek felvidéki magyar közéletének legtöbb képviselője Szüllőhöz hasonlóan az értékmegőrzésre, a magyar öntudat fenntartására, katolikus téren pedig a konzervatív értelemben vett egyházpolitikára összpontosított. Szemléleti változást a harmincas évek hoztak. Az időközben felnövekvő új nemzedék tagjai már kevésbé tudták elfogadni a kisebbségi politika és a hozzá erős szálakkal kötődő katolicizmus hagyományos formáit; radikálisabb nézőpontból az "apák" politikáját külsőségek sorával tarkított végzetes körbenjárásként látták. Az eddiginél jóval sokoldalúbb, az élet minden területét felölelő társadalmi, politikai és katolikus tevékenységet kívántak.

A katolikus irányultságú felvidéki reformnemzedék legnagyobb hatású szerveződése az úgynevezett Prohászka Körök volt. A mozgalom képviselői a szociális, nemzeti és egyházpolitikai kérdésekben autonóm, a hazai vagy akár magyarországi konzervatív állásponttól nem egyszer eltérő véleményeket fogalmaztak meg, amelyeket rendszeres kongresszusaikon, előadásaikon valamint lapjuk, az Új Élet oldalain tártak a nyilvánosság elé.

A harmincas évek reformszellemű, és azon belül prohászkás társadalmi munkásságának részleteivel nem foglalkozunk, annak mindössze egy fontos következményét konstatáljuk: a felvidéki magyar gondolkodásban – jobb- és baloldalon egyaránt – gyökeret eresztett az a sajátos eszmeiség, amelyet azóta felvidéki szellemként emlegetnek. A katolicizmusban ez a konzervatív egyházpolitikai felfogás formaiságával szemben a tartalmi kérdések előtérbe helyezését, a sérelmek hangoztatása helyett a megújulásra való törekvést fejezte ki, amit a szociális elkötelezettség, a nemzeti gondolat és a keresztény szellemiség alapelvei mentén képzeltek el. A kíméletlen kritikai attitűdből fakadóan törvényszerű volt a reformgondolatot képviselőinek ütközése a hagyományos politikát folytatókkal, a visszatérés pillanatában pedig a szembesülés a magyarországi keresztény kurzus kiüresedettségével, azzal, hogy az említett alapelvek többnyire csak az eszközként és a retorika szintjén voltak jelen. 1938-ban vált igazán nyilvánvalóvá, hogy az eltelt húsz év során a felvidéki katolikus gondolkodás nem egy kérdésben eltávolodott az anyaország hivatalos kereszténységétől, megértésre Magyarországon csak a reformkatolikus irányzattól számíthat, igazi párbeszédre csupán annak képviselőivel van lehetőség.

Pfeiffer Miklós kulcsszerepet játszott az ifjúság újkatolikus eszméknek való megnyerésében és a Prohászka Körök létrejöttében is. Gondolkodásának eredetisége és hatása miatt személye témánk szempontjából is megkerülhetetlen. Mindenekelőtt Pfeiffer magyar társadalom- és országképének legjellemzőbb vonásaira szeretnénk rámutatni, amelyeknek nem véletlenül a visszacsatolás időszakában adott leginkább hangot. Véleményünk szerint e nézetek bemutatásával lehetséges a felvidéki katolikus reformnemzedék gondolkodásának és ezzel együtt a felvidéki szellemiségnek megértése.

A kassai kanonok számára a fribourgi tanulmányainak tapasztalatai, a svájci példa bizonyíték volt arra, hogy a különböző nemzetiségek békés együttélése nem hiú ábránd. A nemzetiségi együttélés közép-európai megoldásáról vallott nézetei leginkább abban jelentettek újdonságot a szlovákiai magyar közéletben, hogy a kisebbségi életben nem csupán nemzeti feladatot, hanem szociális kérdést is látott, s a kettőnek a helyes egyensúlyát a keresztény erkölcs alapjáról akarta biztosítani. A világnézeti tartalmat a pápai enciklikákból és Szent Tamás filozófiájából merítette. Törekvéseit az úgynevezett hivatalos körök a határ egyik oldalán sem fogadták lelkesedéssel, viszont egyre több követőre talált főként azoknak a fiataloknak a táborában, akik már az új viszonyok között cseperedtek fel.^[516]

Az első bécsi döntés után Pfeiffer az Új Élet hasábjain sokat foglalkozott a visszacsatolás szellemi és társadalmi következményeivel, ugyanis a Felvidék nehezebben illeszkedett be a magyar keretekbe, mint azt sokan remélték, gondolták. A visszatérés után különböző politikai felfogások, életformák, gondolkodásmódok ütköztek, amelyek számos integrálódási bonyodalmat okoztak. Pfeiffer a harmonikus egymásra találás legfőbb akadályozójaként a magyarországi társadalmi közeget, illetve a közigazgatás képviselőit nevezte meg. Lakossági tapasztalatokra hivatkozva írta cikkeiben, hogy az odahelyezett magyar katonák, katonatisztek és állami tisztviselők képtelenek megérteni a felvidékiek eltérő mentalitását, magatartását. Egyfajta fölényes modort, uraskodó szemléletet tulajdonított nekik, amit nemcsak a szlovákokkal, de a magyarokkal szemben is képviseltek.^[517]

Figyelemmel kísérte az "anyaországi" egyházi életet is, kereste a szövetségeseket. Remélte, hogy az ottani reformkatolikusokkal összefogva sikerül a szociális reform oldalára állítaniuk a magyar egyházat. Hamarosan kiderült azonban, hogy túlértékelte a reformerek erejét és lehetőségeit, s a prohászkásokkal együtt be kellett látnia, hogy haladó társadalmi szemléletük miatt nemcsak az új közigazgatás, de a magyar egyházi hierarchia részéről is jórészt a meg nem értés az osztályrészük.

1939-ben a visszacsatolás utáni egyetlen prohászkás kongresszust Kassán tartották. Ennek legfontosabb témája a földkérdés volt. A résztvevők a földreform mellett álltak ki, követelve sürgős megvalósítását, az agrárlakosság helyzetének javítását Magyarországon. Várható volt az összeütközés a neobarokk, nagybirtokos egyházzal, ami hamarosan be is következett: a hivatalosnak tekinthető katolikus lap, az Új Nemzedék a prohászkásokat a vörösödő jelzővel látta el.^[518]

Több megértésre talált a felvidéki szellemiség a magyar egyház új utakat kereső képviselői között. Nyisztor Zoltán, a "harcos katolicizmus" képviselője, a Magyar Kultúra szerkesztője, aki maga is tagja volt a reformokat sürgető fiatal nemzedéknek, arról írt, hogy a katolicizmus bár dogmatikailag, szervezetileg egy és ugyanaz, népek vagy országok szerint sokszor egyéni formákat ölthet magára. A katolikus egyház állandó, kölcsönös és termékeny viszonyban áll emberi környezetével, a hit épen hagyásával átveszi a környező népek mentalitását és szokásait, s maga is termékenyítőleg hat azokra. Véleménye szerint valami hasonló mutatkozott az anyaország és a felszabadult területek katolicizmusa körül is. Ez ezek közötti különbséget Nyisztor így fogalmazta meg: "Itt konzervatív, sok tekintetben még feudális ország, ott egy szájas, tradíciót nem tisztelő és bizonyos szabadságjogokban a szabadosságig menő féktelen demokrácia, itt egy ősi, pompás, közjogi méltóságokba beágyazott gazdag egyház, amott egy mindentől megfosztott és csak saját hívei áldozatkészségéből fenntartott katolicizmus. Itt ősi intézmények, régi alapítványok, egyházi vagyonok, akadémiák, főiskolák, saját nyomdák, ott egy erőszakkal letarolt pusztaság és csak az egyéni kezdeményezés és a hősi áldozatkészség lehetőségei. Itt elsőszülött gyermekei az államnak és az Egyháznak, ott mostohái az elsőnek, és sokszor hamupipőkéi a másodiknak. Csoda-e, ha a katolicizmus ott sok tekintetben új utakra tért, s új intézményeket és szervezeteket épített ki magának?"^[519] Nyisztor szerint mindkettő a magyar katolicizmus egy-egy formája, de az egyesítés után már céltalan és egyenesen a magyar katolicizmus gyöngítése volna, ha a kényszerű külön utak nem torkolnának bele egy nagy, egyenes országútba. Egymáshoz kell hasonulni gondolkodásban, érzésben, akarásban. "Az ő nagyjaik – írta Nyisztor – fenntartás nélkül a mieink is a demokrácia ellenére, és a mi nagyjaink az ő nagyjaik is kell, hogy legyenek a feudalizmus ellenére. Nekik maguknak érdekük ez, nekünk meg parancsoló kötelesség."^[520]

Pfeiffer 1939 tavaszán egy hosszabb tanulmányt közölt az Új Életben A felvidéki szellem címmel. A fogalom neki mindenekelőtt a demokratikus gondolkodást, a toleranciát, az együttélés szükségességét, más népek értékeinek elismerését jelentette, amit a visszacsatolás idején, elsősorban az úri szellem miatt, veszélyeztetve látott. A visszatért magyarok típusjegyeit is felvázolta írásában, három alapvetőnek gondolt világháború utáni felvidéki karakter jellemzőit mutatva be. Véleménye szerint a felvidéki ember első típusa a húszesztendős kisebbségi küzdelem alatt gyengének bizonyult. Az e csoporthoz tartozók magatartása a helyes óvatosságon túlmenő alkalmazkodástól egészen a kétkulacsosságig, sőt a nemzetárulásig terjedt. Fogalomhasználatából kiderül, hogy az elvtelen, a kormányhoz dörgölődző aktivista politikusokat tartotta e réteg mintapéldányainak. A második csoportba a gondolkodásban megrekedteket sorolta, akik az új hatások feldolgozására, az új tanulságok levonására már nem voltak képesek. A kisebbségi sors számukra várakozás volt arra, hogy ők vagy gyermekeik visszakerülnek egyszer a régi állásba, rangba, vagyoni helyzetbe. Ide tartoznak azok is, akiknek "nem kultúregyletek, hanem kultúrsérelmek" kellettek, mivel lecsupaszított revíziós szemléletükbe nem fért bele az elszakadtak kulturális és gazdasági felemelésének gondolata. Náluk a szociális gondolat, a széles népi törekvések naiv túlzások vagy felesleges, sőt veszélyes utópiák voltak csupán. E mentalitásból olyan megnyilvánulások is fakadtak a visszacsatolás után, mint amikor "egy vallásos szervezeti gyűlésen az egyik résztvevő azt mondta, hogy a demokrácia ideje lejárt és ezentúl az illető vallásos egyesületbe már csak úri hölgyeket szabad felvenni... vagy midőn az egyik felszabadult város báljáról húsz esztendő óta újból először zárták ki az iparos családokat."^[521] Említésük nélkül is nyilvánvaló, hogy a felvidéki magyar politika képviselőinek jelentős részét ebbe a csoportba vélte tartozónak. A felvidéki magyar harmadik típusát képviselőkből a kisebbségi helyzet új értékeket tudott kiváltani, és – vélte Pfeiffer – valójában ők számítottak a felvidéki szellem képviselőinek. Erényeik – válogatva a tanulmányban használt fogalmakból – a következők: a nemzethűség, a népi gondolat vállalása, a népi közösség hirdetése, a demokratikus gondolat, a szociális beállítottság, a frázismentes gyakorlatiasság. Pfeiffer leírta, hogy a "felvidéki szellem" hordozói számára az elmúlt húsz esztendő sajátságos lelkületet adott, amit mindenekelőtt két tényezőnek köszönhettek. Hatott rájuk Csehszlovákia demokratikus és szociális berendezkedése – amire annak ellenére is elismerően tekintettek, hogy a magyarok kevésbé részesedtek ezek áldásaiból –, valamint a kisebbségi helyzet nehézsége, ami az összetartozás-tudat erősödését eredményezte. Csehszlovákiát példaként hozta fel a választójog, a demokratizált közigazgatás, a földreform, a szociálpolitikai törvénykezés kérdésében, és sürgető feladatnak nevezte az úri osztály és a nép között tátongó társadalmi szakadék betemetését. Véleménye szerint a felvidékiek legjelentősebb hozománya – éppen a kisebbségi helyzet folyományaként – az úri és a nem úri társadalom közötti távolság minimálisra csökkenése. "A nemzet erejét féltő felháborodással látjuk ezért, ha most itt-ott a hatósági közeg annyira megfeledkezik önmagáról, hogy a falusi kisembert megvetően tegezi... Ahol van népi gondolat, emberi méltóság, nemzeti felelősségtudat és politikai érettség, ott egészséges demokrácia van. Ott nincs helye bizantinizmusnak, áltekintélynek és címkórságnak. Ott tudják, hogy ez az állás tekintélyének az aláásása, ha nem elég valakinek hivatala szerint azt mondani, hogy tanácsos úr, vagy tanár úr, hanem hozzá kell tenni, hogy méltóságos vagy kegyelmes, mintha a tekintély nem a tanácsosi, tanári hivatalban lenne, hanem a hozzáragasztott címtoldalékban... Ez a lényegnek árt, külsőségessé, alakiassá tesz. Komolytalan. Ellenszenvesen groteszk."^[522]Pfeiffer szerint tehát a megelőző húsz év következtében a felvidéki társadalomfejlődés előbbre járt a magyarországinál, sokkal több demokratikus és népi vonásról árulkodott, amit az is mutat, hogy az új értelmiség jelentős része paraszt- és munkásszülők gyereke volt.

A kanonok elítélően szemlélte, tévedésnek tartotta az anyaország szlovákokhoz való viszonyulását is: azt, hogy a 19. századi regényírók ábrázolásának megfelelően még ekkor is a jó tót atyafi szelídlelkű, kedélyesen népies típusát látta bennük. Képzeletük szerint ezek vágyva vágytak vissza a magyar állam keretébe "a magyar szolgabíró és csendőr, meg a szlovákul egy szót sem tudó néptanító után". Ha az ilyen anyaországi magyar a visszacsatolt terület vegyes nyelvű vidékére került – írta Pfeiffer –, szörnyű kiábrándulásban volt része, ugyanis ekkor tapasztalta meg, hogy a szlovákság közhangulata finoman szólva nem barátságos. És újabb hibákat is elkövetett: háládatlan lázadónak gondolta a "tótok" túlnyomó részét, akikkel a megegyezés nem lehetséges, és kezdte velük éreztetni a magyar államhatalom erős kezét. "Az anyaországi magyarnak mindenekelőtt meg kell tanulnia, hogy húsz év előtt nemzeti öntudattal alig bíró szlovák nemzetet veszítettünk el. Most pedig a nagyra fűtött nemzeti öntudattal bíró szlovák nemzet egy részét kaptuk vissza..., aki még a régi tót elnevezést is sértésnek veszi. Aki ezt nem tudja, az a szlovák kérdésben vak, tehát képtelen annak helyes megoldására."^[523]

A szlovákkérdés helytelen megítélése Pfeiffer látásmódjában egy tőről fakadt a félreértelmezett hazafisággal. "Hazafias, nemzeti szólamokkal, frázisokkal nem lehet eredményt elérni... Minden igénytelensége ellenére az aprómunka nagyobb nemzeti tett, mint a szóvirágos szónoklatok. Az utóbbiakat mi, a kisebbségi iskolán nyílt szemmel átment magyarok kifejezetten utáljuk. Csodálkozva és sajnálkozva vesszük, ha anyaországunk ifjának-öregjének egy része ma is zengzetes szólamokban látszik hazafiságát kiélni."^[524]

A Felvidék és Magyarország között kialakult szellemi és társadalmi törésvonalak, az 1938 utáni szemléleti konfrontáció érzékeltetése a fentiekben prohászkás nézőpontból történt. A kisebbségi élet magyarságra gyakorolt hatásait azonban Esterházy János, a felvidéki magyarok politikai vezetője is hozzájuk hasonlóan látta. Az OKP majd az Egyesült Magyar Párt, végül a szlovák állam területén működő Magyar Párt arisztokrata elnöke szinte mindenkinek kisebb-nagyobb meglepetést okozott harmincas-negyvenes évekbeli politikai tevékenységével, szemléletével. Peéry Rezső Esterházy-képének alakulása a legjobb példa erre. Ő a politikában való feltűnésekor még így vélekedett: "János grófot olyan ifjú arisztokratának tudtam, akit a származás és vagyon jelöl ki számomra cseppet sem rokonszenves szereplésre, ahol majd Szüllő vonalát követi, Szüllő eleven szelleme, liberalizmusa, látóköre és műveltsége nélkül, nagyjában úgy, ahogy a Nemzeti Kaszinóban számára előírják."^[525]

Ugyanő 1941-ben már a "nemzet legjobbjainak szócsöveként" említi, mégpedig azzal az előadással kapcsolatban, amelyet Esterházy 1941 nyarán a debreceni egyetemen tartott. Peéry a következőket írta: "Húszévi tapasztalatunk, vizsgálódásunk, több millió magyar élet elsikkaszthatatlan értelme és eredménye csengett a jólesően egyszerű és dísztelen megállapításokban, melyeket vállalni esztendőkkel ezelőtt politikus számára eretnekségnek számított volna, melyeknek igazát csak az érzi végzetes teljességében, aki előbb tapasztalattal vagy szenvedéssel fizetett érte... A bécsi döntés után aggódva láttuk, mint fenyegeti az új élet élménye a régi tapasztalatot. A kisebbségi ember gondolati és élettapasztalatát, magatartását, értékeit, hangját, mely csakúgy magyar hang volt, ha nem magyarabb más szólamokénál... A szlovákiai magyarság vezetője az elmúlt húsz esztendőről szólva szemléletének romantikamentessége jegyében végre bátran hitet tett ama pozitívumok mellett, melyekre a szenvedés megtanított. Izmuson és divaton túl most valaki beszélni mert róla józan és egyszerű szavakkal."^[526]

Az 1901-ben született Esterházyt, bár életkorban közel állt a prohászkás nemzedékhez, sem politikai pozíciója, sem arisztokrata származása nem a velük való rokon szemléletre predesztinálta. A "debreceni hitvallás" mégis erről árulkodott. Beszédének elején a magyarországi közvélemény fájó tájékozatlanságát állapította meg: azt, hogy nem ismeri az elszakadt magyarok húsz év alatt kialakult életkörülményeit, munkáját, küzdelmeit, és így azt sem vette észre, hogy lelkületükben jelentős átalakulás ment végbe. Kialakult a sajátos felvidéki karakter, amelynek fő jellemzőit ő is számba vette: a felvidéki ember képes a kollektív munkára, kifejlődött benne az összetartás érzete; az érintkezésben keresetlen, közvetlen, az embert nem rang, cím, társadalmi hovatartozás szerint értékeli, hanem jelleme, munkateljesítménye szerint; elszokott a fényűzéstől, józan, realista gondolkodású. (Mindezek Pfeiffer jelzőit idézik.) Nem tett összehasonlítást az anyaországi karakterrel, de szavainak sugallata így is egyértelmű volt: az anyaországiaknak hasznosítaniuk, sőt átvenniük kell a felvidékiek hozományát, mert a magyarság csak ebben az esetben tud helyes választ adni az időszerű sorskérdésekre. "Mi politikailag iskolázott, magyarságukban megedződött, társadalmi, kulturális és gazdasági vonatkozásban kellően megszervezett gerinces magyarokat adtunk át az anyaországnak 1938 novemberében... A más népekkel eltöltött két évtized feltétlenül kihatott a csehszlovákiai magyarok felfogására, életformájára és magatartására. Új színek kerültek a felszínre. Az alaptónus azonban változatlan maradt. Bizonyos, hogy az új színekben sok érték rejlik. Az államkormányzati bölcsesség és a fejlett társadalmi érzék feladata ezek kiaknázása."^[527] Esterházy egy szociálisan igazságos, gazdaságilag és katonailag erős, társadalmilag kiegyensúlyozott jövőbeli Magyarországot képzelt el, amelynek megteremtésére csak a nemzetet átfogó szemléleti reform útján látott esélyt. Egy ilyen országnak – vélekedett – meg lenne a tekintélye és vonzerőt gyakorolna a Duna-medence többi nemzetére, amit semmiféle ellenséges propaganda sem tudna ellensúlyozni.^[528]

Az OKP pártelnöki székében Esterházy 1932-ben váltotta Szüllőt, aki a szemében a politikai rutin, profizmus megtestesítője volt, és akit emiatt sokáig mesterének tartott. Esterházy politikai stílusa és gyakorlata ennek ellenére eltért az övétől, ami nem csupán jellemükből, felkészültségükből, eltérő képességeikből származott. Ha sommásan akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk, hogy míg Szüllő tevékenységére alapvetően a dualizmus kori politikai stílus, illetve egyéniségének pragmatikus céltudatossága, addig Esterházyra keresztény hite és az ehhez kapcsolódó, szociális enciklikák által ösztönzött modern katolikus gondolat hatott nagy formáló erővel. Egyik politikus esetében ebből a nemzeti öntudat ébrentartását célzó, rezisztenciával áthatott politika, a másiknál az alkotó kisebbségi cselekvés szükségességének felismerése fakadt. A két magyar vezető között fennálló distinkciót jelzi Esterházy 1932-es karácsonyi nyilatkozata is: "Ameddig nem történik a mai viszonyoknak keresztény szellemben való általános rendezése, addig hiábavalók a konferenciázások, teóriahirdetések, jósolgatások. Amíg a mai tarthatatlan gazdasági rendszer fennáll az államok közötti viszonyban és magukon az államokon belül is, addig magunkon önerőnkkel kell segítenünk. Így van ez itt is, szűkebb határainkon belül is. Erősítenünk és fejlesztenünk kell már meglévő, jól működő gazdasági szervezeteinket, elő kell mozdítanunk gazdáink, iparosaink, szellemi és fizikai munkásaink megszervezését, hogy mindenkinek biztosíthassuk a mindennapi kenyeret."^[529]

Esterházy ugyanúgy hitte és várta a revíziót, ugyanúgy annak érdekében politizált, mint Szüllő, de az idézetből kicsengő önszerveződési, a kisebbségi magyarságot gazdaságilag is erősíteni akaró igény távol állt a – kis túlzással mondva – "minél több sérelem és megpróbáltatás éri a felvidéki magyarokat, az a végső cél szempontjából annál jobb" felfogásától. Ő ráadásul a felvidéki katolikus reformmozgalommal testvérén keresztül is érintkezésbe került. Esterházy Lujza a harmincas évek elejétől intenzíven részt vett a kisebbségi és katolikus közéletben, és rendszeresen írt Új Életbe. A tizenkét évfolyam alatt összesen harminchárom hosszabb írása jelent meg – például a következő, már címükben is programadó publikációk: A szlovák–magyar jó viszony akadályai és azok áthidalása; A nő a kisebbségi sorsközösségben; Ellenségszeretet és nemzethűség. A Használ-e a klerikalizmus az egyháznak? c. tanulmányában a következőket fogalmazta meg: "Az új keresztény társadalmi rendszernek mentesnek kell lennie nemcsak a liberalizmustól, hanem a klerikalizmustól is, mert az nem alkalmas arra, hogy az egyházat a mai ember számára rokonszenvessé tegye. A modern katolikus gondolkodók, pl. Maritain, tudatában vannak ugyanis annak, hogy a katolikus pártokhoz éppen úgy, mint minden más politikai alakulathoz, rengeteg gyarlóság tapad, amely gyarlóságot azután, éppen mert katolikus cégér alatt lesznek elkövetve, a megkülönböztetni nem tudó tömegek a katolikus egyház rovására könyvelik el."^[530]

Szembeszökő, hogy mennyire hasonlóan látta Esterházy János is a katolikum és a politika kapcsolatát. Egy helyütt például kijelentette: "Ab ovo tiltakoznunk kell minden olyan kísérlet ellen, amely a katolikumot a politika vágányára akarná terelni..."^[531] Egy másik beszédében pedig azt mondta: "Mi vallásos érzésünket és hitünket, legyünk akár katolikusok, akár protestánsok, soha nem süllyesztjük a politika kétes értékű eszközévé."^[532] Akár testvére révén, akár más úton, de minden bizonnyal tudomása volt azokról az értékelésekről is, melyeknek a prohászkás katolikusok már a harmincas évek elején hangot adtak a felvidéki katolikus politikával kapcsolatban: "Szüllő elve a teljes negáció. Mindent elszabotálni és ad abszurdum vezetni. Szüllő semmiféle katolikus magyar szempontból elfogadható megoldást nem akar. Pedig a katolikus vallás erre a politikára nem jó."^[533]

Esterházy gondolatvilágát alapvetően persze nem a magyarországi társadalom, politikai szemlélet vagy akár Szüllő kritikai megítélése jellemezte. A hivatalos magyarországi konzervatív körökkel jó kapcsolatot ápoló politikus volt, akinek nézetei, katolicizmusa is leginkább az ő konzervativizmusukkal mutatott rokonságot. A gyakorlati politika bevált módszereit, alapvető célkitűzéseit tekintve nem tért le a régi, az első felvidéki politikusnemzedék által kijelölt vágányról, de felfogásukat sokszor más megközelítéseket alkalmazva, mondhatni modernebb és katolikusabb szemlélettel képviselte.

A nemzeti kérdést szorosan összekapcsolta a kereszténységgel, s a problémakört alapvetően a keresztény univerzalizmus szemszögéből közelítette meg. Bízott a katolicizmus nemzetek közötti kiegyenlítő erejében. Keresztény felfogása növelte kompromisszumkészségét és megkönnyítette számára a szlovákokhoz való közeledést. Cikkeiben, beszédeiben amellett, hogy elsősorban a magyarság politikai, kulturális sérelmeit hangoztatta, pártelnök elődeihez hasonlóan a felvidéki őslakosság érdekközösségére, a közös katolikus platformra hivatkozott. 1932-ban a következőket hangsúlyozta: "A Keresztényszocialista Párt, mely éppen eszmei programja által képes magához ölelni nemzeti különbség nélkül mindazokat az őslakosokat, akik keresztény világnézet alapján állnak... és nemzeti eszméikért aggódva készek azokért síkra szállni... Egyik legfőbb célunk Szlovenszkó és Ruszinszkó autonómiája, mely részben attól is függ, hogy sikerül-e fiainkat megnyerni a mi céljainknak."^[534] A gyakorlati politikában, az OKP hagyományaihoz híven, Szlovákia autonómiájának céljával kereste a többségi nemzettel való politikai együttműködést. Ennek során jól megfértek gondolkodásában a rövid távú taktikai és a hosszabb folyamatot igénylő távlati célkitűzések. Az előbbit a szlovákok megnyerése, a csehellenes szövetség kialakításának szándéka, az utóbbit az együtt élő nemzetek egyenjogúságának, a közép-európai népek szolidaritásának szükségességébe vetett hit jelentette.

Arra is figyelmeztetett azonban, hogy a katolikum csak akkor válhat igazán az együttműködés közös alapjává, ha a nemzeti igények jogossága is elismertetik, konkrétabban, ha a szlovák egyházi körök felhagynak az univerzalizmus elvének félremagyarázásával, és nem akarják ezzel letéríteni a katolikus magyarságot a nemzeti jellegű törekvések útjáról: "Újabban az újjáéledő katolicizmus az, amellyel egyes körök mint kábítószerrel szeretnék eltompítani a magyarok nemzeti érzését. Pedig a katolicizmus szupernacionalitása sohasem jelenti a nemzeti érzés, a nemzeti elv elfojtását, hanem ellenkezően, a nemzeti gondolatnak szabad érvényesülését."^[535] Különösen a hitélet anyanyelvi törekvéseinek relativizálásában mutatkozott meg a hierarchia ilyetén hozzáállása, illetve abban, hogy nem törekedett a magyar plébániákra magyar nemzetiségű lelkipásztorok kinevezni, elegendő feltételnek vélte a magyar nyelv ismeretét.

A nemzeti kérdéssel kapcsolatban a visszacsatolás után a magyar politika kritikája is hangsúlyossá vált Esterházynál, s ennek keretében megfogalmazta a szlovákokhoz való viszony felülvizsgálatának szükségességét is. Debreceni előadásában ezt mondta: "Ha azt akarjuk, hogy más nemzetek megbecsüljenek bennünket, akkor mi is becsüljük meg őket, még akkor is, ha számszerűleg kisebbek... Ha a magyarság meg akarja tartani szerepét Közép-Európában, akkor olyan légkört kell itt teremtenie, amely kizárja a gyűlöletet, féltékenységet, és biztosítja a különböző nemzetek között a békés együttélést."^[536] Esterházy bízott abban, hogy a háború utáni politikai garnitúra tanult az 1918-as sorscsapásból. Mikor a bécsi döntés után nem egészen ezt tapasztalta, határozottan kiállt a Magyarországhoz került szlovákok nemzetiségi jogai mellett.

A felvidéki magyar politikai katolicizmus szemlélete, világlátása – állapíthatjuk meg a tanulmány zárásaként – húsz év alatt változások során ment keresztül, sajátos fejlődési utat járt be. A trianoni traumától, a helykeresés kezdeti bizonytalanságától az öntudatos sérelmi politikán át vezetett ez a szellemi út a korábbinál társadalmilag jóval aktívabb tevékenységet kívánó szemlélet kibontakozásáig. A magyar katolicizmus így nemcsak az anyanyelvi hitélet fenntartásához, a magyarság nemzethűségének megmaradásához járult hozzá, de 1938-ban társadalomszervező, megújulást szorgalmazó ambíciókkal tért vissza az anyaország és az anyaegyház keretei közé. A felvidékiek szellemi hozománya a bécsi döntés után kedvezően hatott a magyar társadalmi erjedésre, fellépésükkel az egészségesebb osztályviszonyokat, a szociális tevékenységet szorgalmazókat támogatták. A reformerők halk, de szívós munkájából azonban, a magyar történelem számos megrekedt reformfolyamatához hasonlóan ezúttal sem származhatott az ország oly régen várt társadalmi, politikai megújulása. Pedig mi más is lehetett volna a Felvidék húszéves megpróbáltatásainak valódi értelme, ha nem az, hogy egy tisztább és nemesebb létforma megvalósulásához járuljon hozzá?

Az 1989 után megindult, részben a volt szovjet, főként a kelet-európai levéltárak anyagának feltárásán alapuló történeti kutatások mindinkább világossá teszik, hogy a szovjet Westpolitik kiemelt célja már a hatvanas évek közepétől az európai biztonságnak a keleti blokk érdekei alapján való megteremtése volt. Ez nem kevesebbet jelentett, mint a második világháború utáni helyzet nemzetközi rendezését, vagyis az 1945 után létrejött európai status quo kodifikálását. A probléma központjában a német-kérdés állt, s a megoldásra váró feladatok között olyan, mindaddig megoldhatatlannak bizonyult ügyek voltak, mint az Odera–Neisse-határ, illetve az NDK elismerése, Nyugat Berlin státusza és a két német állam viszonya, valamint a diplomáciai kapcsolat felvétele az NSZK-val.

A kollektív európai biztonsági rendszer létrehozásának ötletét a Sztálin halálát követően hatalomra került régi-új szovjet vezetés először 1954-ben fogalmazta meg. A nem teljesen irreális, ám az adott helyzetben korainak bizonyult elképzelést a Nyugat azonnal egyszerű propagandafogásnak minősítette, és minden különösebb tesztelés nélkül elutasította.^[537] A javaslatot az 1961-es berlini, majd az 1962. évi kubai válságot követő enyhültebb nemzetközi légkörben, 1964 végén vetették fel újra, ezúttal lengyel kezdeményezésként. Előbb Adam Rapacki külügyminiszter tett javaslatot egy európai biztonsági konferencia összehívására az ENSZ decemberi közgyűlésén, majd Władysław Gomułka, a lengyel párt vezetője terjesztett elő hasonló tervet a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének 1965. januári varsói ülésén. Noha a kérdés eredetileg nem szerepelt a napirenden, a résztvevők egyhangúan támogatták a felvetést, és a találkozóról kiadott nyilatkozatba bekerült, hogy a VSZ-tagországok szükségesnek tartják a kollektív európai biztonsági rendszer létrehozását, valamint a kérdés megvitatására nemzetközi konferencia összehívását az európai államok részvételével.^[538]

Az európai biztonsági konferencia ügye – szoros összefüggésben a német-kérdés rendezésére irányuló törekvésekkel – 1965 második felétől az 1970-es évek közepéig tartó időszak központi problémájává vált. A VSZ PTT következő, 1966. júliusi bukaresti ülésén ezért – hosszas, többfordulós multilaterális egyeztetést követően^[539] – olyan nyilatkozatot bocsátottak ki, amelynek már csak egyetlen, világos és hangsúlyos üzenete volt: arra szólította fel a kontinens országainak vezetőit, hogy kezdjenek előkészítő tárgyalásokat egy európai biztonsági konferencia megrendezése érdekében. A javaslat gyenge pontja volt, hogy a keleti blokk a konferencián való részvételt rögtön komoly feltételekhez kötötte: a Nyugat fogadja el a két német állam létét, az NSZK mondjon le a német nép egyedüli képviseletének elvéről és ismerje el a keleti határokat. A felhívás ellentmondásossága dacára a keleti blokk első jelentős kezdeményezése volt a kelet–nyugati viszony intézményes rendezésére, és egyben az első lépés megtételét jelentette a Helsinki Egyezmény aláírásához vezető hosszú úton. A deklaráció visszhangja ekkor már Nyugaton sem volt kedvezőtlen, bár a konferencia megrendezésének feltételeit a legtöbben még nem tudták elfogadni, noha ezek a lényegében defenzív jellegű követelések korántsem voltak irreálisak. Éppen ezért fogadhatta el a Bukarestben megfogalmazott feltételeket néhány év múlva, 1970 és 1973 között, a német-kérdés általános rendezése során a Nyugat és az NSZK is.

A VSZ bukaresti felhívása az adott körülmények között még nem volt alkalmas arra, hogy elindítsa a konferencia előkészítésének folyamatát. A deklarációval kapcsolatos nyugati reakciók elemzése alapján a szovjetek ezért úgy döntöttek, hogy Nyugat-Európa meggyőzése érdekében nagyszabású, a kormányzati erőket és a társadalmi tényezőket egyaránt megcélzó politikai kampányt indítanak. A közvélemény megdolgozása terén mindenekelőtt a nyugat-európai kommunista pártokra számítottak – számukra a második világháborút követő néhány év Moszkvából irányított népfrontpolitikája, majd az antiimperialista békeharc után valójában ez a harc lett a végső.

A nyugati kormányzati körök meggyőzése ügyében a szovjetek a decentralizációs politika eszközét alkalmazták. A VSZ bukaresti felhívását követően a szovjet vezetők határozottan szorgalmazni kezdték, hogy az egyes VSZ-tagállamok kétoldalú tárgyalások során igyekezzenek meggyőzni a nyugat-európai államokat arról: a szovjet blokk kezdeményezésének a kelet–nyugati kapcsolatok fejlesztése terén igen nagy jelentősége van. E kampány célja, mint láttuk, egyértelműen az ekkori legfontosabb szovjet stratégiai cél előmozdítása, vagyis az európai biztonsági konferencia létrehozása, ezáltal pedig a második világháború után kialakult európai status quo szentesítése volt. A folyamat nem elhanyagolható következményeként azonban a kelet-európai országok, köztük Magyarország, teljesen "legális" módon megerősítették nyugati politikai kapcsolataikat. A "feladat" teljesítése közben, az intenzív tárgyalások során ezek az államok olyan tárgyalási rutinra tettek szert, amellyel korábban nem rendelkeztek, s mindez jelentősen hozzájárult gyorsított ütemű emancipációjukoz a kelet–nyugati viszony struktúráján belül. A hatvanas évek elején még mint csatlós országok szerepeltek a nyugati közbeszédben és a nyugati hatalmak titkos politikai irataiban egyaránt, az évtized végére azonban – az NDK kivételével – már elfogadott, legitim partnerként jelentek meg a nemzetközi politikában. És ez nem egyszerűen a kelet–nyugati viszony radikális átalakulását eredményező enyhülési politika járulékos következménye volt, hanem jelentős részben saját jogon szerzett, minőségileg új státusz, amelynek megszerzését elsősorban a hatvanas évek közepétől a nyugat-európai államokkal folytatott, a biztonsági konferencia előkészítését szolgáló kétoldalú tárgyalások sorozata tette lehetővé.

A kelet-európai országok természetesen korábban is, főleg a hatvanas évek elejétől folytattak kétoldalú tárgyalásokat a nyugat-európai államokkal, ám ezek elsősorban klasszikus értelemben vett bilaterális tárgyalások voltak, amelyek a gazdasági kapcsolatok fejlesztésére koncentráltak. A keleti blokk képviselete a világpolitika nagy és rendezésre váró kérdéseiben mind ez idáig a Szovjetunió feladata és privilégiuma volt. Ekkor viszont – az európai biztonság kérdésének rendezése érdekében – a szovjet vezetés igyekezett "helyzetbe hozni" szövetségeseit a világpolitika porondján, és közben egyre inkább rákényszerült, hogy korlátozott értelemben ugyan, de maga is partnernek tekintse őket. Kijelenthetjük tehát, hogy az EBK-folyamat előkészítő szakasza döntő jelentőségű volt a kelet-európai államok számára abban, hogy az évtized végére többé-kevésbé emancipálódtak mind a saját szövetségi rendszerükön, mind a kelet–nyugati viszonyon belül. Mindennek köszönhetően a helsinki értekezlethez vezető többéves előkészítő tárgyalásokon a Szovjetunió európai szövetségesei már korántsem egyszerűen a szovjet akarat végrehajtóiként vettek részt, hanem sok esetben – és számos területen – önálló tényezőként jelentek meg, és nem ritkán a folyamatok irányításában is központi szerepet játszottak.

Az európai biztonsági konferencia előkészítésének folyamata Magyarország szerepét is felértékelte a keleti táborban. Magyarország ugyan 1956 miatt komoly hátránnyal indult az emancipációs versenyben, ezt azonban a hatvanas évek közepére lényegében sikerült ledolgoznia, sőt a relatíve liberálisabb belső viszonyok következtében kezdett a Nyugat számára a desztalinizáció mintaállamává válni.^[540] A nemzetközi politikában a Szovjetunió mellett már nemcsak Lengyelország és Románia, hanem Magyarország is kezdett érdemi szerephez jutni. Ezt a pozíciót tovább erősítette az a tény, hogy 1968 januárjától Magyarország két évig az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem állandó tagja volt, 1969 márciusában pedig egy évre a magyar ENSZ-képviselő lett a Tanács soros elnöke. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás ezt a pozíciót nem érintette, mivel az augusztusi invázióból csak Románia maradt ki, így a többiek egyformán "bűnösnek" számítottak. A Nyugat ezért továbbra is az 1968 augusztusa előtti körülmények alapján ítélte meg a keleti blokk országait. Fontos itt megjegyezni, hogy a Varsói Szerződés akciójának elítélése inkább csak a retorika szintjén érvényesült, és a kelet–nyugati kapcsolatok további alakulását ezután is elsősorban reálpolitikai szempontok határozták meg. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Lyndon B. Johnson amerikai elnök magatartása, aki 1968. augusztus végén a közvélemény számára hangzatos nyilatkozatban ítélte el a csehszlovákiai beavatkozást, majd néhány héttel (!) később, szeptemberben diplomáciai csatornán csúcstalálkozót javasolt a szovjet vezetőknek a vietnami és közel-keleti helyzet, valamint a rakétaelhárító rendszerek kérdésének megvitatására.^[541]

Románia és Lengyelország mellett Magyarország tehát vezető helyen küzdhetett a kelet–nyugati kapcsolatok fejlesztéséért és az európai biztonsági konferencia ügyének előmozdításáért. Ráadásul ekkor már némi előnnyel is: az 1968 januárjában bevezetett magyar gazdasági reformot Nyugaton a piacgazdaság irányába történt jelentős elmozdulásként és kifejezetten pozitív fejleményként értékelték, miközben az 1967-es közel-keleti háború után Lengyelországban kibontakozott antiszemita kampány kifejezetten ártott a varsói vezetés nemzetközi tekintélyének. Ugyanakkor a keleti blokk egészének 1968 augusztusa előtti tevékenysége alapján Magyarország általános nyugati megítélése a hatvanas évek elejétől kezdve fokozatosan és dinamikusan javuló tendenciát mutatott. A magyar diplomáciának az évtized során végrehajtott nyugati nyitás politikája ugyan kevésbé volt látványos, mint a hasonló román törekvések, a lényeget tekintve azonban ez a politika jelentős eredményeket ért el a "keleten lojális szövetséges, nyugaton megbízható partner" imázsának építésében. Magyarország, egyedül a szovjet blokkból, már 1964-ben megállapodást írt alá a Vatikánnal, amely rendezte a katolikus egyház működésének feltételeit.^[542] A Mindszenty-ügy ugyan egészen 1971-ig zavaró tényezőnek számított, de a hatvanas évek második felére a Vatikán és az Egyesült Államok számára is egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a kérdés kompromisszumos rendezését leginkább maga a bíboros teszi lehetetlenné. A magyar vezetést a vietnami háború eszkalációja és a keleti blokk ezzel kapcsolatos hangzatos antiimperialista propagandája sem akadályozta meg abban, hogy 1967-ben egyezményt kössön az Egyesült Államokkal a diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szintre emeléséről.^[543] Magyarország gyorsan és pozitívan reagált az NSZK új, nagykoalíciós kormányának 1966 végén tett kezdeményezésére is, és többhetes közvetlen előkészítő tárgyalások után, 1967. január végén készen állt a diplomáciai kapcsolatok felvételére a nyugatnémet állammal. Ezt a lépést azonban megakadályozta a VSZ-külügyminiszterek 1967. februári varsói ülésén hozott "közös" döntése, amelyet a lengyel és keletnémet vezetők erőszakoltak ki. Az indok az volt, hogy a kapcsolatfelvételre még nem értek meg a feltételek.^[544] Ugyanebben az évben a magyar vezetés még radikálisabb lépésre szánta el magát: az új gazdasági mechanizmus közelgő bevezetésével kapcsolatban előkészítő tárgyalásokat kezdett Magyarország csatlakozásáról a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz. Ezt a tervet viszont Moszkvában minősítették elhamarkodottnak, így megvalósítására csak 1982-ben, egészen más viszonyok között kerülhetett sor.^[545]

Az EBK-folyamat komoly hatással volt a magyar külpolitika irányítóinak gondolkodására és tevékenységére is, amit pregnánsan jelzett, hogy ebben az időszakban született meg az első olyan magyar külpolitikai koncepció, amely minőségileg új, távlatosnak nevezhető elképzeléseket fogalmazott meg Magyarország nemzetközi politikában játszott szerepével kapcsolatban. Péter János külügyminiszter 1967. januári átfogó előterjesztése jelentős szerepet szánt Magyarországnak az enyhülési folyamat elmélyítésében és a kelet–nyugati viszony radikális javításában.^[546] Az európai biztonsági értekezlet megteremtése érdekében intenzív – hivatalos és személyes – kapcsolatok kiépítését javasolta elsősorban Ausztriával, Angliával és Franciaországgal, valamint olyan kisebb nyugat-európai országokkal, mint Belgium, Dánia, Hollandia és Norvégia. A tervezet legradikálisabb és egyben legtávlatosabb tézise a "Duna-völgyi és közép-európai országok" (Magyarország, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Ausztria) szoros együttműködésének kiépítésére tett javaslat. Péter János valószínűleg az egész 1945 utáni korszak egyetlen olyan magyar külügyminisztere volt, aki nem egyszerűen politikai funkciónak, hanem a körülményektől függetlenül hivatásának tekintette beosztását, s akit ezért joggal nevezhetnénk a magyar Adam Rapackinak.^[547] "Duna-völgyi" koncepciója alig burkoltan szándékozott újraépíteni az Osztrák–Magyar Monarchia egykor racionálisnak és működőképesnek bizonyult regionális egységét. Mindez azt jelezte, hogy ő már 1967 elején prognosztizálni tudta a kelet–nyugati kapcsolatok olyan radikális átalakulását, amelyben elképzelhetőnek tartott egy társadalmi rendszereken átívelő szoros együttműködést. Péter, aki valószínűleg személyes ügyének tekintette a koncepcióért való lobbizást, a hetvenes évek elejéig számos kísérletet tett a szovjet vezetés meggyőzésére: többek között azzal a rafinált érveléssel is próbálkozva, hogy ily módon a semleges Ausztriát közelebb lehetne hozni a keleti blokkhoz. Noha a következő években az enyhülés valóban soha nem látott közeledést eredményezett a két tábor között, a kelet-európai regionális szerveződésektől zsigerileg ódzkodó szovjet vezetés számára a Duna-völgyi koncepció sem ekkor, sem később nem vált elfogadhatóvá.

Az 1967. januári tervezet azonban egyértelműen jelezte az a törekvést, hogy a magyar külpolitika aktívan és meglehetősen innovatív módon kíván részt venni a kelet–nyugati kapcsolatok átalakításának folyamatában. Ennek részeként az európai biztonsági értekezlet népszerűsítését célzó kampányból a magyar diplomácia is komolyan kivette a részét: a VSZ bukaresti felhívását követően, 1966 és 1969 között számos nyugat-európai országgal folytatott egyeztető tárgyalásokat külügyminiszteri, külügyminiszter-helyettesi vagy szakértői szinten. Ebben az időszakban, 1968 márciusában került sor az első miniszterelnöki látogatásra is Nyugat-Európában: Fock Jenő Párizsban tárgyalásokat folytatott Charles De Gaulle elnökkel és Georges Pompidou miniszterelnökkel is.

A Varsói Szerződés budapesti felhívása, amelyet a PTT 1969. március 17-én megtartott ülésén bocsátottak ki, mérföldkőnek számít az EBK történetében, mivel az 1975-ben megkötött Helsinki Egyezményhez vezető folyamatot közvetlenül ez a kezdeményezés indította el. Az alapvető nóvum, és egyben a siker záloga, hogy ekkor – eltérően bukarestitől – minden előfeltétel nélkül szólították fel Európa országait egy biztonsági konferencia megrendezésére. Paradox módon ugyanazok a feltételek, amelyek a bukaresti kezdeményezést eleve kudarcra ítélték, néhány évvel később, a nemzetközi politikában bekövetkezett jelentős változásoknak köszönhetően mind teljesültek, miközben a VSZ álláspontja mindvégig az marad(hatot)t, hogy semmiféle előfeltételt nem támaszt a biztonsági konferencia megrendezése ügyében.

Meglepő, de a források alapján ma már világos: a Varsói Szerződés budapesti felhívása korántsem egy jól átgondolt, részletesen megtervezett és egyeztetett akció eredményeképpen született meg, ahogyan a külsőségek és a precedens nélküli korabeli sajtónyilvánosság alapján gondolni lehetett. Valójában sok improvizatív elemet tartalmazó, rendkívül éles belső vitákkal terhelt és meglepően rövid folyamat eredményeként született meg a végül történelmi jelentőségűnek bizonyult dokumentum.^[548] A feltételekhez szinte a végsőkig ragaszkodó lengyel–keletnémet, illetve a lényegesen rugalmasabb szovjet–magyar–román pozíció között megteremtett kompromisszum létrehozásában mind Kádár János, mind a betegeskedő Péter Jánost helyettesítő Puja Frigyes, a külügyminiszter első helyettese végig rendkívül aktív és meghatározó szerepet játszott. Ez a sikeres közvetítés egyben az 1956 utáni magyar külpolitika egyik legjelentősebb eredményének tekinthető.

A szovjet vezetés a VSZ budapesti tanácskozását követően úgy értékelte, hogy elérkezett az idő a döntő áttörésre, ezért 1969. március végén intenzív kampányt indított az európai biztonsági konferencia ügyének propagálása céljából.^[549] A konferencia záródokumentumának aláírására ugyan csak 1975-ben került sor, de a legújabb kutatások alapján kijelenthetjük, hogy a folyamat megalapozása két budapesti tanácskozás közötti másfél éves időszakban – a VSZ PTT ülése és a VSZ külügyminisztereinek 1970. júniusi találkozója között – történt meg.

A biztonsági konferencia kérdése kitüntetett helyet foglalt el a hosszú évek előkészítő munkájának eredményeként néhány hónappal később, 1969 júniusában Moszkvában megtartott kommunista és munkáspártok értekezletén, és hangsúlyosan szerepelt a konferencia záródokumentumában is. A terv megvalósulását azonban valójában a másik térfélen bekövetkezett pozitív változások segítették elő. Az 1969 januárjában hivatalba lépett Richard Nixon amerikai elnök már áprilisban, a NATO Tanács ülésén elmondott beszédében pozitívan nyilatkozott egy újabb kelet–nyugati enyhülés lehetőségeiről. Legalább ilyen fontos fejlemény volt az is, hogy az 1969 szeptemberében megtartott választásokat követően az NSZK-ban az SPD alakított kormányt, és hamarosan új keleti politikát hirdetett meg.^[550] Vagyis a nyugati fél magatartását meghatározó mindkét kulcsszereplőnél, az Egyesült Államokban és az NSZK-ban is lényeges elmozdulás történt a korábbi állásponthoz képest, ami jelentősen növelte a keleti blokk kezdeményezésének esélyeit.

A szovjetek 1969. szeptember végén jelezték szövetségeseiknek, hogy októberben értekezletet tartanak a VSZ-tagállamok külügyminiszterei, amelyen az európai biztonsági konferenciával kapcsolatos közös álláspont kialakítása lesz a fő feladat. Az egyes országok véleményének előzetes szondázása céljából több szovjet külügyminiszter-helyettes tett egy időben látogatást a tagállamokban; Budapesten szeptember 26-án Leonyid F. Iljicsov tárgyalt Péter János magyar külügyminiszterrel. A moszkvai javaslat szerint a VSZ-értekezlet két fő napirendi pontja az erőszakról történő lemondást tartalmazó deklaráció és az európai államok közötti gazdasági, kereskedelmi és műszaki tudományos kapcsolatok fejlesztését szorgalmazó nyilatkozat lett volna.^[551] Ezt követően az MSZMP PB október 7-i ülése megbízást adott a külügyminisztériumnak a magyar álláspont kidolgozására. Az október közepére elkészült koncepció jelentős számú önálló javaslatot tartalmazott, amelyek a minisztérium szerint azt a célt szolgálták, hogy "vonzóbb, tartalmasabb formában mutassák be az európai szocialista országok [...] elképzeléseit", illetve megkönnyítsék a még ingadozó országok meggyőzését.^[552]

A dokumentum a következőket indítványozta:

Az első napirendi pont kiegészítéseként kerüljön sor az európai biztonsági rendszernek és intézményeinek megvitatására, az alábbi témákat érintve:

– kétoldalú és regionális szerződések megkötése (például a Duna-völgyi országok között);

– a lengyelek által javasolt európai biztonsági szerződés előkészítése;

– az európai biztonsági konferenciák rendszeresítése, az európai biztonság kérdéseivel foglalkozó Európai Biztonsági Tanács létrehozása, az Európai Gazdasági Bizottság csatolása az Európai Biztonsági Tanácshoz.

A második napirendi pontnál a dokumentum kiegészítésként javasolta:

– az európai gazdasági együttműködés rendszerének kidolgozását (amely érintené az európai villamos energia, földgáz–kőolaj, postai és telekommunikációs rendszerek összekapcsolását, az európai közlekedési hálózatok összehangolt fejlesztését, az ipari kooperáció elősegítését, a szabványok összehangolását, a kereskedelmi korlátok leépítését, a turistaforgalom ösztönzését);

– az európai gazdasági együttműködés bizottságának létrehozását, vagy annak biztosítását, hogy az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága az európai biztonsági konferencia irányelvei szerint dolgozzék;

– az európai fővárosok polgármestereinek tanácskozását Budapesten a fővárosok közötti jobb együttműködés és a közös kommunális problémák megvitatására.

A tervezet végül, a külpolitikai koordináció erősítése érdekében javasolta, hogy a prágai VSZ külügyminiszteri ülés után kerüljön sor a tagállamok illetékes KB-titkárainak találkozójára az európai biztonsági konferencia tárgyában.

Mint a fentiekből kitűnik, a magyar javaslatok igen ambiciózus és távlatos elképzeléseket fogalmaztak meg az európai együttműködésről, számos ponton pedig a kooperáció olyan formáit célozták, amelyek megvalósítására csak a rendszerváltást követően került sor, vagy amelyek Magyarország EU-csatlakozása után következhetnek be.

Időközben azonban az előzetes kétoldalú konzultációk alapján a szovjetek számára kiderült, hogy nem is lesz olyan egyszerű egységes álláspontot kialakítani a közelgő külügyminiszteri találkozón, és ezúttal sem csupán a várható román magatartásról volt szó. Október 17-én ezért Vlagyimir Szemjonov szovjet külügyminiszter-helyettes sürgős személyes konzultációt kért a magyar féltől és másnap Erdélyi Károly miniszterhelyettes már Moszkvában tárgyalt partnerével.^[553] A szovjetek komolyan aggódtak amiatt, hogy a túlzónak minősített lengyel, román és keletnémet javaslatok miatt nem tudnak konszenzust kialakítani, ami azzal fenyeget, hogy a biztonsági konferenciával kapcsolatos kezdeményezést a VSZ a kedvező nemzetközi feltételek ellenére sem tudja majd a kezében tartani. A lengyelek az európai kollektív biztonsági szerződés címén olyan kiegészítéseket javasoltak (a területi status quo, a határok és az NDK de jure elismertetése), amelyek szovjet értékelés szerint békekonferenciává változtatnák a biztonsági konferenciát – de eleve lehetetlenné is tennék annak létrejöttét. A románok a katonai blokkok megszüntetését javasolták, és ezzel együtt az európai országokban állomásozó idegen csapatok kivonását, az idegen támaszpontok felszámolását, továbbá követelték az erődemonstrációról való lemondást. A keletnémet kiegészítő javaslatok pedig kifejezetten arra irányultak, hogy a biztonsági konferencia ismerje el az NDK-t, noha ekkor a keletnémet államot még egyetlen nyugat-európai állam sem tekintette legitim partnernek. A szovjetek úgy vélték, mindez elfogadhatatlan a NATO-országok számára, így e javaslatok erőltetése a konferencia megtorpedózását jelentené.

Ezért arra kérték a magyar vezetést, hogy a találkozón segítsen leszerelni e törekvéseket, hogy ne veszélyeztessék a biztonsági konferencia megrendezését. A moszkvai vezetők a siker kulcsát a fokozatosságban látták, ezért arra törekedtek, hogy a tanácskozás az említett két napirendi pontra koncentráljon, mivel ezekben a nyugatiak oldaláról megfelelő fogadókészség tapasztalható. Egyúttal kérték a magyarokat, hogy tekintsenek el nagyszabású javaslataik előterjesztésétől, mert – bár a szovjet fél egyetért ezekkel – azok szintén nem segítenék a konszenzus létrejöttét. Azzal vigasztalták a magyarokat, hogy a folyamat egy későbbi fázisában előterjeszthetik majd elképzeléseiket, amelyek, mint láttuk, valóban nem a kezdeti stádium taktikai igényeihez szabott programot, inkább közép- és hosszú távra szóló "csomagot" jelentettek.

A VSZ külügyminisztereinek 1969. október 30–31-én Prágában megtartott ülésén, illetve az azt megelőző külügyminiszter-helyettesei értekezleten komoly viták zajlottak a biztonsági konferencia lehetséges tematikáját illetőn. Itt a szovjetek várakozásainak megfelelően a lengyel, a román és a keletnémet képviselők igen erőteljesen léptek fel javaslataik védelmében. Végül azonban sikeresnek bizonyult az előre eltervezett szovjet–magyar összjáték, és a tanácskozás végére az eredeti szovjet–magyar pozíció mentén alakult ki konszenzus.^[554]

A külügyminiszteri tanácskozás egyik legfontosabb eredménye a biztonsági konferencia napirendjének konkrét megnevezése volt. A VSZ-tagállamok ekkor deklarálták, hogy két témakörről kívánnak tárgyalni; ezek az európai biztonság kérdései és az erőszakról való lemondás az államok közötti kapcsolatokban, illetve az európai államok közötti politikai együttműködést szolgáló, az egyenjogúságon alapuló kereskedelmi, gazdasági és műszaki-tudományos kapcsolatok kiszélesítése.

Az értekezleten több olyan magyar javaslatot is elfogadtak, amelyek ugyan nem kerültek be az említett dokumentumokba, de a későbbi fejleményeket a szovjet blokk közös előzetes álláspontjaként határozták meg. Ilyen volt például az, hogy a biztonsági konferencia ne egyszeri alkalom legyen, hanem biztonsági konferenciák sorozatát kell szervezni,^[555] vagy az, hogy hozzanak létre egy az európai biztonság kérdéseivel foglalkozó állandó szervezetet, valamint, hogy a szovjet blokkon belül gazdasági szakemberekből alakítsanak szakértői csoportot az európai gazdasági együttműködés elveinek kidolgozására. (E javaslat fő célja a Kelet-Európa elleni nyugati gazdasági diszkrimináció és izoláció felszámolása volt.)

Az előkészítő munka összehangolásával a magyar külügyminisztériumot bízták meg. A dolog érdekessége, hogy ezeknek az indítványoknak a többsége valójában eredetileg valamelyik nyugati tárgyalópartnertől származott, a magyar diplomácia érdeme pedig az volt, hogy ezeket a VSZ-en belül folyó diskurzus részévé tudta tenni és végül el is fogadtatta őket. Ez azt mutatja, hogy ekkor már bizonyos értelemben egy összeurópai lobbi-folyamat kezdetéről beszélhetünk, ahol a keleti és nyugati partnerek a közös cél érdekében kölcsönösen befolyásolni tudták egymás pozícióit.

A prágai értekezlet másik fő eredménye, hogy ezután újabb intenzív kétoldalú kelet–nyugati tárgyalássorozat kezdődött a kelet-európai országok rendkívül aktív részvételével. Magyarország 1970 júniusáig belga, svéd, holland, norvég és olasz külügyminiszteri találkozókat tartott, valamint miniszterhelyettesi és főosztályvezetői szinten szervezett konzultációkat az angol, a francia, a nyugatnémet, az osztrák és a török külügyminisztériummal a biztonsági konferenciáról.^[556] Az EBK-folyamat ekkor lépett intenzív szakaszába, s ez nemcsak Magyarország nyugati politikai kapcsolatainak fejlesztése terén volt fontos mérföldkő, hanem – sajátos módon – jelentősen befolyásolta a magyar–szovjet viszonyt is. 1969-től ugyanis egy különleges szovjet–magyar együttműködési mechanizmus alakult ki: a magyar vezetés ideális partnernek bizonyult a szovjetek számára ebben a rendkívül bonyolult folyamatban, ahol a szövetségesek meggyőzése sokszor nehezebb feladatnak tűnt, mint az ellenfeleké. Az ekkor már jó nemzetközi pozíciókkal rendelkező magyar vezetés kezdeményező és innovatív volt, ugyanakkor kezelhető, lojális, rugalmas és engedelmes partnernek bizonyult, aki maximálisan alkalmazkodik a mindenkori szovjet taktikai igényekhez.^[557] (Ez a rugalmasság ekkoriban, mint láthattuk, korántsem volt elmondható a keletnémet, a lengyel és a román vezetőkről.)

A hatvanas–hetvenes évek fordulóján minőségi váltás következett be magyar külpolitika alakításában is: formailag maradt a régi modell: vagyis a döntés az MSZMP PB-ben történt ezután is. A döntés-előkészítés, a lebonyolítás, a kezdeményezés, a javaslattétel és a diplomáciai aprómunka területén azonban lényegi változás következett be: a külügyi apparátus szerepe jelentősen megnőtt, a sokoldalú és sokirányú tárgyalások – intenzitásuk miatt – egyszerűen "kinőttek" a PB fennhatósága alól, és bizonyos értelemben önálló szerepet kaptak. Valójában ettől számíthatjuk a magyar külügyi munka professzionalizálódási folyamatának kezdetét.^[558] Ennek ugyan voltak előzményei 1963–69 között is, de minőségi változást az EBK-folyamatban való aktív és intenzív szerepvállalás jelentett a magyar diplomácia számára.

Az EBK-folyamat első szakaszában a valódi fordulópontot a VSZ külügyminisztereinek 1970. júniusi, magyar kezdeményezésre összehívott budapesti ülése jelentette.^[559] Ekkor ért véget a tapogatózó tárgyalások időszaka, és ez után indultak meg az európai biztonsági értekezlet létrehozása érdekében folytatott közvetlen kelet–nyugati megbeszélések. A tanácskozáson, illetve az azt megelőző a külügyminiszter-helyettesi értekezleten ismét rendkívül intenzív vita folyt a résztvevők között, és a végül kialakult konszenzus létrehozásában a magyar házigazdák legalább olyan komoly szerepet játszottak, mint a budapesti felhíváséban.^[560]

Az értekezlet mindenekelőtt azért jelentett fordulópontot, mert a szovjet blokk országai ekkor fogadtak el a nyugati fél által támasztott két olyan feltételt, amelyek nélkül nem lett volna esély az előkészítő tárgyalások megkezdéséhez szükséges minimális egyetértés megteremtésére. Egyrészt a tanácskozásról kiadott nyilatkozatban elfogadták, hogy a konferencián az Egyesült Államok és Kanada teljes jogú tagként vegyen részt, másrészt hozzájárultak ahhoz is, hogy a VSZ által javasolt két napirendi pont mellett szerepeljen egy harmadik, a kulturális kapcsolatok, valamint az emberi környezet megvizsgálásának témaköre. A szovjetek, illetve a VSZ tagállamai korábban is jól tudták, hogy az Egyesült Államok és Kanada részvétele nélkül nem lehet megtartani a konferenciát, ám taktikai okokból ezt a lehetőséget mindeddig lebegtették, annak érdekében, hogy cserébe elérjék az NDK részvételének elfogadását. A kulturális kapcsolatok témakörét magyar javaslatra fogadták el; ez nem kevesebbet jelentett, mint az előkészítés későbbi fázisában harmadik kosárnak elnevezett "fellazítási bomba" beemelését a tárgyalási tematikába. Mint tudjuk, a harmadik kosár kulcsszerepet játszott a későbbiek során, hiszen mindenekelőtt ebben szerepeltek a nagy európai rendezés során a nyugati érdekeket megjelenítő tényezők. Ez a tematika szolgált alapul a Helsinki utáni időszakban kibontakozott emberi jogi kampány számára is, amely végül a nyolcvanas évek végén jelentős szerepet játszott a kelet-európai kommunista rendszerek felbomlásában is.

A budapesti külügyminiszteri értekezleten döntés született az európai biztonság és együttműködés kérdéseivel foglalkozó állandó szerv felállításáról is, amelynek fő feladata a fegyveres erők csökkentésének megvitatása lett volna. A Szovjetunió ugyanis ekkor beleegyezett, hogy az EBK-val párhuzamosan tárgyalásokat kezdjenek az európai fegyveres erők csökkentéséről, ami kifejezetten bizalomerősítő jellegű lépésnek számított, bár elsődleges célja az volt, hogy csökkentse az ekkoriban megfogalmazott hasonló NATO-javaslat jelentőségét. Mindemellett egy gazdasági, műszaki-tudományos és kulturális együttműködésről szóló dokumentumtervezetet juttattak el a nyugati kormányokhoz. Ekkor fogadták el Helsinkit a tanácskozás helyszínéül, és ekkor vált hivatalos javaslattá, hogy a finn fővárosban akkreditált nagykövetek végezzék az előkészítő munkát. Végül, de nem utolsósorban a budapesti külügyminiszteri értekezleten megerősítették: az európai biztonsági értekezlet megrendezésének nincs előfeltétele. Ennek azért volt nagy jelentősége, mert lengyel, keletnémet és csehszlovák részről, mint láthattuk, éppen a budapesti felhívás utáni időszakban jelentkeztek határozott törekvések arra, hogy a szovjet blokk igenis tekintse előfeltételnek a német-kérdés rendezését. Az erős belső nyomás hatására ezért elvileg történhetett volna taktikai visszalépés a VSZ részéről, ami komolyan akadályozta és késleltette volna a folyamatot. Sajátos módon ezt mindenekelőtt a szovjet és a magyar diplomácia szoros együttműködése, valamint a román fél virtuális támogatása akadályozta meg.

Budapesttől még hosszú út vezetett Helsinkiig, ahol 1972 novemberében megkezdődtek a hivatalos előkészítő tárgyalások, de az európai biztonsági konferencia megrendezéséhez szükséges alapokat az 1970. júniusi budapesti külügyminiszteri értekezleten lerakták, így megnyílt az út a közvetlen kelet–nyugati párbeszéd előtt.

A magyar diplomácia a szovjet blokkon belül a Helsinki Egyezmény 1975 augusztusában történt aláírásáig tartó időszakban mindvégig rendkívül aktív, kezdeményező és moderáló szerepet játszott. Hasonló, sőt látványosság szempontjából még jelentősebb aktivitást mutatott ebben a folyamatban Románia is, Magyarország azonban mindezt mindvégig a szovjetetekkel való szoros stratégiai-taktikai együttműködésben, s így többnyire a színfalak mögött hajtotta végre. Magyarország ebben az időszakban nyugati relációban is hasonló aktivitást tanúsított az álláspontok harmonizálása és a biztonsági konferencia előmozdítása érdekében: a legfontosabb célország Ausztria, Belgium, Finnország, Hollandia, Olaszország, Svédország és Törökország volt.

Helsinki után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szovjet blokkban Magyarország lett az elsőszámú haszonélvezője a biztonsági konferenciának és az időközben kibontakozott enyhülésnek. A nyitott gazdasággal rendelkező ország számára ugyanis kulcsfontosságú volt és egyre inkább létkérdéssé vált a nyugati kapcsolatok zavartalan fejlesztése, amihez a helsinki folyamat sikere kiváló lehetőséget teremtett. Másfelől a nyugati oldalon Helsinki után kibontakozott emberi jogi kampány éppen Magyarországot érintette a legkevésbé, sőt a folyamatos összehasonlítás csak felértékelte a magyarországi viszonyokat. A nyugati elvárások ugyanis – különösen a kezdeti időszakban – valójában meglehetősen korlátozottak voltak: a politikai foglyok szabadon bocsátását, liberális családegyesítési politikát és a zsidó kivándorlás engedélyezését kérték számon a kelet-európai kommunista vezetőkön. S bár mindezek számos ország számára komoly problémát jelentettek, a magyar vezetés viszonylag könnyen tudta teljesíteni ezeket a feltételeket.

A Helsinki után kialakult kedvező helyzet kihasználásában a magyar diplomácia nem késlekedett: már 1976-ban 19 nyugati ország, köztük az Egyesült Államok részére juttatott el – a szovjet blokkból egyedül – olyan javaslat-csomagot, amely az adott relációban javaslatot tett a bilaterális politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok intenzív fejlesztésére.^[561] A helsinki folyamat kiteljesedése ugyanis ekkortól nem kevesebben jelentett, mint Európa virtuális egyesítésének lehetőségét, amelynek során az európai status quo fenntartása és hosszú távú elismerése mellett a cél az Európa keleti és nyugati fele közötti civilizált viszonyok megteremtése volt. Ez a felismerés ekkortól a magyar külpolitika egyik vezérfonalává vált, amely egészen a rendszerváltásig alapvetően meghatározta az ország nemzetközi kapcsolatait.

Mindennek köszönhetően az ország nyugati kapcsolatai dinamikus fejlődésnek indultak, s a hetvenes évek második felétől a legfelső szintű látogatások sorozata következett: Kádár János 1977-ben Bonnban és Rómában, 1978-ban Párizsban járt, 1977-ben pedig Raymond Barre francia miniszterelnök, majd 1979-ben Helmut Schmidt nyugatnémet kancellár látogatott Magyarországra.

A magyar külpolitika már a hetvenes évek végétől egy sajátos, relatív önállóságra tett szert. Ennek egyik fő jellemzője az volt, hogy Magyarország éppen azokban az években épített ki intenzív gazdasági és politikai kapcsolatokat a nyugati államokkal, amikor a kelet–nyugati viszony a kubai rakétaválság óta nem tapasztalt mélypontra jutott – részben a hetvenes évek közepétől bekövetkezett újabb elhidegülés, részben Afganisztán szovjet megszállása következtében. A magyar vezetés azonban mindezt többnyire nem a moszkvai vezetés szándéka ellenére vitte végbe, hanem annak tudtával és beleegyezésével. Kádárnak ugyanis sikerült időről időre meggyőznie Leonyid Iljics Brezsnyevet és utódait, hogy a drasztikusan romló gazdasági helyzet miatt Magyarországon a politikai rendszer stabilitása csak ilyen eszközökkel tartható fenn.

E politika szemléletes példája az Afganisztán szovjet megszállása után a kelet–nyugati viszonyban, illetve a szovjet blokkon belül kialakult válsághelyzet kezelése. 1980 januárjában a szovjet vezetés – az amerikai embargós intézkedések bejelentésére válaszul – arra szólította fel kelet-európai szövetségeseit, hogy azonnali hatállyal fagyasszák be nyugati kapcsolataikat, és mondják le éppen esedékes felsőszintű nyugati tárgyalásaikat. A magyar vezetés, az MSZMP PB január 29-i, drámai hangulatú ülésén, legjobb meggyőződése ellenére és hosszú vitát követően végül eleget tett a moszkvai kérésnek.^[562] A megaláztatás, amelyet Kádárnak ekkor el kellett viselnie, meglepő módon végül mégis azt eredményezte, hogy ország nemzetközi pozíciói ezt követően jelentősen javultak. Az ülésen ugyanis arról is határozat született, hogy Moszkvát felkérik, sürgősen rendezzenek többoldalú tanácskozást az afganisztáni helyzet kelet–nyugati kapcsolatokra gyakorolt hatásának megvitatás céljából. Gyenes Andrást, a KB külügyi titkárát különmegbízottként sürgős személyes konzultációra Moszkvába küldték, maga Kádár pedig levelet írt Brezsnyevnek.^[563] Ebben ismertette a magyar álláspontot: a jelen helyzetben a szövetségesekkel rendszeresen konzultálni kell a szovjet blokk nemzetközi kérdésekkel kapcsolatos közös politikájáról, illetve az enyhülés eredményeit feltétlenül meg kell őrizni. Ez viszont csak úgy lehetséges, ha a kelet-európai országok fenntartják és erősítik kapcsolataikat Nyugat-Európával, ami azzal az előnnyel jár, hogy a kölcsönös érdekeltségre alapozva ezáltal meg lehet akadályozni az amerikai befolyás érvényesülését ezekben az országokban.

Brezsnyev ekkoriban tartósan betegeskedett, ezért a szovjet vezetésen belül felélénkült a lobbi-harc. Ilyen körülmények közepette érkezett Moszkvába a sürgős konzultációs igényt megfogalmazó magyar kérés. Andrej Gromiko külügyminiszter idegesen reagált a javaslatra, mivel nem értette, miről akarnak a magyarok tárgyalni.^[564] Végül azonban 1980. február 26-ra Moszkvába mégis összehívták a szorosan együttműködő szocialista országok külügyi KB-titkárait. A konferencián Borisz Ponomarjov, az SZKP KB külügyi titkára magáévá tette a rafinált érveléssel operáló magyar álláspontot, és annak fő téziseit beépítette az aktuális SZKP-irányvonalat ismertető referátumába.^[565] A dokumentum ennek értelmében kiemelte, hogy "a szocialista országok maximális mértékben használják ki a nyugat-európai államokkal meglévő kapcsolatokban rejlő lehetőségeket az Egyesült Államok külpolitikai irányvonalának ellensúlyozására".^[566]

A magyar diplomácia számára ez jelentős győzelem volt, hiszen így végül, némi vargabetű után, Magyarország mégis szabad utat kapott az (ország gazdasága szempontjából kulcsfontosságú) nyugati kapcsolatok zavartalan fenntartására és fejlesztésére.

Még nagyobb azonban a jelentősége a magyar fellépésnek az egész keleti tábor és a kelet–nyugati viszony alakulása szempontjából. Kádár személyes közbeavatkozása ugyanis egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet vezetésen belüli viták során a kooperáció fenntartásában érdekelt, főként az SZKP KB apparátusában működő liberális erők végül felülkerekedjenek Gromiko és a külügyminisztérium által képviselt konfrontációs irányzat felett. A határozott magyar fellépés nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Afganisztán szovjet megszállását követően sikerült elkerülni a kelet–nyugati kapcsolatok általános romlását, miközben a szovjet–amerikai viszony évekre mélypontra jutott. Vagyis részben ez a magyarázata annak, hogy miért nem alakult ki "második hidegháború" Európában – ahogy egyébként számos történész ezeket az éveket nevezi. Az afganisztáni intervenció paradox módon valójában éppen a Helsinki után fokozatosan formálódó, a tömbszemléletet egyre inkább zárójelbe tevő közös európai tudat kialakulásának folyamatát erősítette fel. Helmuth Schmidt kancellár például Kádár hozzá intézett személyes üzenetére válaszolva az európai országok előtt álló történelmi kihívást így fogalmazta meg: most rajtuk múlik, hogy "hagyják-e magukat belesodorni a két szuperhatalom által szított hidegháborúba, vagy sem! Sem az NSZK, sem más nyugat- vagy kelet-európai ország nem tudja magát egyedül távol tartani. Ez csak együttes összefogással lehetséges."^[567] És valóban: a nyolcvanas évek elejétől Magyarország egyre növekvő mértékben vált függővé a fejlett nyugati technológiától, kölcsönöktől, valamint a kereskedelmi kapcsolatoktól, így a virtuális összeurópai összefogáshoz való csatlakozás kényszere a magyar külpolitika számára legalább olyan meghatározó erővel bírt, mint az országnak a szovjet blokkhoz való tartozása.

A nemzetközi kapcsolatok terén Magyarország számára ez az időszak, az Afganisztán megszállása és Mihail Gorbacsov 1985-ben történt hatalomra kerülése közötti periódus valójában korábban soha nem látott dinamikus fejlődést hozott. Az országnak 1982-ben sikerült belépnie a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba, s már 1981-től az Európai Gazdasági Közösséggel is puhatolódzó tárgyalások folytak a kapcsolatok hivatalos felvétele céljából.^[568] Ebben az időszakban rendkívül intenzívvé váltak a legfelső, illetve magas szintű kapcsolatok a nyugati országokkal. Kádár 1982-ben újra az NSZK-ban, majd 1985-ben Angliában járt. 1982-ben François Mitterand francia elnök, 1983-ban George Bush amerikai alelnök, 1984-ben pedig Helmut Kohl, Margaret Thatcher és Bettino Craxi látogatott Magyarországra.^[569] Emellett (más) miniszterelnöki, miniszteri szintű látogatásokra is nagy számban került sor ebben az időszakban. A magyar diplomácia közvetítő szerepének elismerését jelentette, hogy 1985-ben Budapesten rendezték meg az Európai Kulturális Fórumot – ez a helsinki értekezletet követő utókonferenciák sorában az egyetlen olyan tanácskozás volt, amelyet a szovjet blokk valamely országában tartottak. És a kapcsolatépítést sajátos módon előmozdította az is, hogy Lengyelország az 1981-es szükségállapot bevezetésével elveszítette a nyugati államok szimpátiáját, Románia pedig elnyomó politikája következtében vált népszerűtlenné. Az afganisztáni szovjet intervenciót követő néhány éves átmeneti időszakban ezért Magyarország kivételes szerephez jutott a kelet–nyugati kapcsolatok alakítása terén. Mint a keleti blokk legszalonképesebb országa, első számú favorit lett a Nyugat szemében, és ebből adódóan kiemelkedő szerepet játszott a két tábor közötti párbeszéd fenntartásában, az enyhülés eredményeinek megőrzésében. Gorbacsov színre lépése után ez a helyzet annyiban változott, hogy a kelet–nyugati párbeszéd és közeledés első számú előmozdítójának szerepkörét a szovjet vezetés vette át. A magyar külpolitika kezdeményező, moderáló jellege azonban – most már a másodhegedűs pozíciójában – mindvégig megmaradt.^[570]

A magyar külpolitikában a minőségi változás – akárcsak a belső átalakulás terén – 1988-ban következett be. Ez a fordulat azonban nem Kádár János leváltásával vagy a májusi pártkonferenciával volt összefüggésben, hanem a nemzetközi politika színterén bekövetkezett jelentős pozitív változásokkal. Ekkor kezdett körvonalazódni az a koncepció, amely a kialakulóban lévő és az együttműködésre épülő új világrendben a Kelet és a Nyugat között hídszerepet szánt Magyarországnak. Ez az elképzelés még az adott szövetségi keretek (Varsói Szerződés, KGST) tartós fennmaradásával számolt, ám azzal is, hogy szükségszerű demokratikus átalakításuk következtében többé nem fogják akadályozni, hogy Magyarország nemzeti érdekeinek megfelelő kapcsolatokat építsen ki a világ bármely országával vagy nemzetközi szervezetével.

A korábbi, a hetvenes évek végétől érvényesülő külpolitika még a relatív önállóságra épült, és ennek lényege – leegyszerűsítve – az volt, hogy ami nem tilos, azt szabad. Az új koncepció viszont – a közlekedésből vett hasonlattal élve – azt jelentette, hogy ha a rendőr tilosat int, nem kell elbátortalanodni, hanem meg kell győzni, hogy gyorsan engedje át járművünket, sőt, indokolt esetben – az utólagos dorgálás rizikóját is vállalva – a tilos jelzés ellenére is át kell hajtani a kereszteződésen. Ennek a folytonos kezdeményezésre épülő, dinamikus és tulajdonképpen a kvázi semlegesség megvalósítását célzó új külpolitikának a tételes megfogalmazására ilyen kategorikus formában – sem nyilvános, sem pedig belső használatra – nem került sor. Ma már azonban megállapítható, hogy a magyar törekvéseket 1988-tól az 1990-es választásokig eltelt időszakban lényegében ez a törekvés jellemezte. A kvázi semlegesség programjával a magyar külpolitika lényegében a helsinki folyamat által teremtett keretek maximális kitöltését célozta, és – amint látni fogjuk – e keretekhez egy ideig még akkor is ragaszkodott, amikor a Szovjetunió hatalmi pozíciójában bekövetkezett radikális változás valójában már teljesen új lapot nyitott Európa történetében.

Nyugat-Európa 1992-ben várható egységesülése komoly kihívást jelentett a magyar külpolitika számára is, hiszen a tét nem kevesebb volt, mint hogy sikerül-e a nyugati relációban megtartani, illetve javítania az addig megszerzett kivételesen jó pozíciókat. Ellenkező esetben Magyarországnak – a keleti tömb többi országával együtt – a fejlett világtól való leszakadás veszélyével kellett volna szembenéznie. Komoly eredménynek számított, hogy hosszú évek kitartó munkájával és – mindenekelőtt – az NSZK hathatós támogatásának köszönhetően^[571] 1988 szeptemberében a szocialista táborból Magyarországnak elsőként sikerült kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodást kötnie és diplomáciai kapcsolatot létesítenie az Európai Gazdasági Közösséggel. Pozitív és egyben a jövőre nézve is bíztató fejlemény volt a magyar és a nyugatnémet vezetés között kialakult különlegesen szoros és gyümölcsöző kapcsolat, amelynek eredményeként Magyarország 1987–1989 folyamán összesen 2 milliárd márkás hitelt kapott az NSZK-tól a gazdasági átalakítás támogatására, a Bundestag pedig - a nyugati világban egyedülálló szimbolikus aktusként – 1989 júliusában a magyarországi demokratikus átmenetet támogató nyilatkozatot fogadott el.^[572]

A magyar vezetés a nyugat-európai integráció megvalósulása utáni helyzetre való felkészülés jegyében már 1989 januárjában részletes elemzést és intézkedési tervet készített a szükséges lépésekről,^[573] az MSZMP PB március 14-i ülésén pedig elfogadták a világgazdasági nyitás prioritását, ami lényegében a gazdasági orientációváltás kezdetét jelentette.^[574]

Amennyire radikális volt ez a váltás a gazdasági orientáció tekintetében, olyannyira óvatosnak nevezhető a magyar külpolitika álláspontja a semlegesség kérdésében. A magyar vezetés ugyanis, amely távlatokban, a két katonai-politikai tömb egyidejű felszámolása után maga is számolt ezzel a lehetőséggel – ekkor már "Helsinki foglyaként" – rövid távon irreálisnak tartotta a semlegesség megvalósítását és a békés átmenetet veszélyeztető tényezőnek tekintette ezt a követelést.^[575] Persze nem alaptalanul, mivel ebben az időszakban mind a Szovjetunióból, mind – és ez még fontosabb jelzés volt – a magyar átalakulást támogató nyugati partnerektől folyamatosan olyan jelzéseket kaptak, amelyek arra figyelmeztettek, hogy egy ilyen törekvés nem számíthat támogatókra a nemzetközi politikában. Grósz Károly 1989. március végén tett moszkvai látogatása során Gorbacsov azt hangsúlyozta, hogy "a mai viszonyok között a VSZ korszerűsítése a reális célkitűzés és nem a semlegesség".^[576] Volker Rühe, a CDU/CSU parlamenti frakciójának helyettes vezetője 1989 áprilisában szintén azt fejtegette magyar tárgyalópartnereinek, hogy számos kérdésben "nagy illúziók élnek a magyar társadalomban, mint pl. a semlegesség, Magyarországnak a Varsói Szerződésből való gyors kilépése, a Nyugathoz való azonnali integrálódás". Egon Bahr, az SPD elnökségének tagja pedig a következőkre figyelmeztetett: "a Szovjetunió ma elismeri szövetségesei szuverenitását és lehetővé teszi, hogy maguk válasszák meg belső fejlődésük útját. A Szovjetunió számára a határ ott húzódik, hogy a sajátos út keresése ne veszélyeztesse a Varsói Szerződés egységét. Nagyon fontos, hogy valamennyi magyarországi párt között konszenzus jöjjön létre arról, hogy ezt a határt senki se lépje át."^[577]

Jellemző módon nemcsak az MSZMP, hanem – egy ideig – az ekkor megszerveződő ellenzék is "Helsinki foglya" volt. A politikai átmenet során a külpolitikai orientációt érintő egyetlen közös deklaráció ugyanis, amelyet valamennyi ellenzéki szervezet elfogadott, az 1989. március 15-ei nemzeti ünnepen szervezett ellenzéki tüntetésen felolvasott Mit kíván a magyar nemzet c. kiáltvány 12. pontja volt, amely a semlegesség megteremtését tűzte ki célul. Ez a követelés ugyan sokkal inkább egy érzelemi alapon megfogalmazott jelképes állásfoglalásnak volt tekinthető, mintsem egy kiérlelt és egységes ellenzéki álláspontnak, mégis jól érzékelteti az átmeneti helyzet átmeneti gondolkodását.

Az 1989 szeptemberében a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások lezárásaként létrejött megállapodás megteremtette a békés demokratikus átmenet feltételeit. Az 1990 tavaszán megtartott szabad választások után Magyarország számára is megnyílt az út, hogy Európának a helsinki folyamat által felajánlott látszólagos egyesítése helyett az ország a valódi európai integráció részese lehessen. A történelem viszonzása, hogy ez a csatlakozás éppen akkor következhetett be, amikor az Európai együttműködés maga is a korábbinál lényegesen magasabb szintű integráció szakaszába érkezett.

Néhány évvel az Észak-atlanti Szövetséghez és az Európai Unióhoz történt csatlakozás, valamint 2001. szeptember 11. után lassan-lassan indokolt valamilyen önvizsgálat, s a jelek szerint ez napirendre is került az utóbbi időben. 15-16 év azonban általában is elég hosszú ahhoz, hogy a politika művelői és szakértői megkonstruálják a közelmúlt történelmét. Tény, hogy jó néhány ilyen elemzés készült már, igaz, nem annyira a fordulat, a korszakváltás szemszögéből, inkább az eddig lezajlott négy kormányzati ciklus politikai értékeléseként. Magam gyakorló diplomataként szerzett tapasztalataimat összegzem, melyeket 1990 és 1994 között szereztem, ezekből tanulságokat és néhány további következtetést igyekszem levonni a külpolitikai gondolkodás változásával kapcsolatban. Nem vezet a teljesség igénye.

1989 és 1994 között minden megváltozott Magyarország körül, miközben itthon a változás, az átmenet zajlott. 1990 októberében megszűnt Németország kettéosztottsága, 1991 februárjában felbomlott a KGST és a Varsói Szerződés, 1991. december elején szétesett a Szovjetunió, és ettől kezdve Ukrajna választotta el hazánktól Oroszországot, a tulajdonképpeni utódállamot. Csehszlovákia 1993 januárjában szakadt két önálló országra, ekkor ment végbe Jugoszlávia felbomlása egy, a második világháború óta példátlanul heves európai polgárháborúban. Magyarországnak hét szomszédja lett a korábbi öt helyett, közülük öt ország újonnan alakult. Szomszédaink közül csak Ukrajna és Románia nagyobb Magyarországnál. A mintegy két és félmillió határon túl, a szomszédságunkban élő magyar kivétel nélkül csökkenő népességű országban lakik. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Magyarország két, egymáshoz is számtalan szálon kötődő szövetségi rendszer tagja lett időközben, akkor magunk előtt látjuk, hogyan alakultak azok a körülmények, amelyek kijelölték a közismert, hármas, külkapcsolatainkat meghatározó prioritás kereteit.

Antall József felfogásának jellemzéséből szeretnék kiindulni. Miközben a közmegítélés elfogadja, hogy Antallnak meghatározó szerepe volt az elmúlt másfél évtized külpolitikai gondolkodásának alakulásában, az ezzel kapcsolatos szakirodalomban ritkán történik rá hivatkozás, nem szerepel még a témakör bibliográfiájában sem.^[579] Pedig ennek más vonatkozásban is vannak olyan elemei, amelyek, a liberalizmusról kialakult új közéleti vitákat tekintve, ismét aktuálisak.

Történészként Antall József Eötvös Józsefről kiváló tanulmányokat írt, amelyekben felismerhetőek a későbbi politikust mozgató fontos politikai elvek is. Nagy átéléssel összegzi például Eötvös 1865-ben kifejtett gondolatmenetét, miszerint a felelősség elvének kimondása a közjogi szemlélet egyik pillére, amely az országos kormányra, a vármegyére és a községi önkormányzatokra egyaránt vonatkozó, a miniszteri felelősségnek megfelelőt jelent.^[580] Diplomatáitól miniszterelnökként is ezt a közjogi szemléleten alapuló felelősséget kérte számon, ami egy másként szocializálódott apparátusban nem volt egyszerű feladat. Az Eötvös tanulmányozása során Antall József által megfogalmazott másik gondolat a következő: "A 19. század belső ellentéteit a három uralkodó eszme – a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség – összeférhetetlenségében jelölte meg [ti. Eötvös – G. Gy.]. Megítélése szerint az egyik kizárja a másikat." Ebből az okfejtésből most annyit érdemes megjegyezni, hogy Antall felfogása szerint az egyensúly volt a lényeg, amelyben egymással ellentétes erők is szerepet játszhattak.^[581]

Antall külpolitikai felfogását a folyamatok múltja iránti érdeklődése befolyásolta. Ezzel kapcsolatos gondolatait már miniszterelnökként fogalmazta meg, 1993-ban. Antall szerint a magyar külpolitikai gondolkodásnak több évszázadon keresztül állandó eleme volt, hogy a Nyugatot támasznak tekintette a közép-európai térség biztonságának megvalósításában. E biztonság megóvásában más külpolitikai tényezők is szerepet kaptak, mert a térséget folyamatosan fenyegette a felmorzsolódás, a külpolitikát ezért itt mindig a stabilitás védelme irányította. Hasonlóan fontos elem Antall szemében, hogy a középkori államiság elvesztése után Magyarország külpolitikája csak alkalmi fellángolások folyományaként érvényesülhetett, igaz mindig az Európához kötődő törekvésekkel. A Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot, 1848–49-et és a XIX. századi nagy újrarendeződések időszakát említi példaként. Az államiság hiánya miatt a külpolitika azonban gyakran provinciális lett, elhalványult, mert zavarok voltak a fő politikai irányvonalak felismerését illetően, máskor idegen nagyhatalmak hoztak létre, felelőtlenül, kényszerhelyzeteket. Mindkét körülmény a követendő út eltévesztéséhez vezetett a belpolitikában és a külpolitikában egyaránt.

Ezek a gondolatok történészi szemmel nézve inkább a politikusnak a korszak aktuális problémáihoz kapcsolódó történeti fejtegetéseiként jelennek meg, mintsem történészi koncepció elemeiként.^[582] A történelem ebben az esetben érveket szolgáltat és meg is erősít bizonyos politikai tételeket, döntéseket. Ami persze nem csökkenti Antall fejtegetéseinek jelentőségét a külpolitikai gondolkodás megértésében.

1945, 1956 és 1989 külpolitikával kapcsolatos jelentőségéről néhány olyan állítást is megfogalmaz, amelyek a cselekvő szemtanú megfigyelésein alapulnak. 1945-ben a magyar értelmiség körében viszonylag hamar nyilvánvaló lett, állítja Antall, hogy az ország szuverenitásán alapuló jövő veszélyben van. Egyrészt nagy ellentmondás volt a parlamenti demokrácia elvei és a szovjet megszállás gyakorlata között. Másrészt a kezdeti nagy Amerika-barátságot hamar felváltotta a kijózanodás, egyebek között Walter Lippman Amerikai külpolitika és Wendell Wilkie Oszthatatlan világ c., 1946-ban lefordított könyveinek hatása alatt. Antall külpolitikai gondolkodásának egyik fontos eleme ezen a kiábrándulás-élményen alapszik. Jalta képzete azt sugallta, hogy az atlanti közösség nyugat-európai, amelyből kirekesztették a kontinentális Európa nagy részét, benne Magyarországot, mert a német és az orosz érdekszféra ütközőövezetében foglalt helyet, és Németország elveszítette a háborút. A Nyugat Közép-Európában azért nem vállalta az összeütközést a Szovjetunióval, mert az, katonai értelemben, elérhetetlen terület volt a számára, vagyis a nyugatiak legfeljebb a semlegességünket voltak képesek garantálni. E felfogás szerint 1956 a probléma változatlan, drámai aktualitását elevenítette fel, mert azt igazolta, hogy 1945 óta a helyzet nem változott.^[583] Másrészt igaz az is, hogy Magyarország 1956-nak köszönhetően rehabilitálódott a nyugati világ szemében.

1956-nak három szempontból volt nemzetközi jelentősége Antall szerint. Ez volt az első eset, hogy egy egész ország, törvényes kormányával és miniszterelnökével együtt szállt szembe az akkori Szovjetunióval, a világhelyzetet meghatározó két nagyhatalom egyikével. A bukás ellenére történelmi fordulat történt ekkor, mely része a nyugati világ történetének is. A másik az a tanulság, szerinte, hogy egy rabló korszak után "szinte egyik napról a másikra egy egész ország vált erkölcsössé" 1956-ban, amit a világ előtt büszkén vállalhatott és hivatkozhatott is rá, igazolva demokráciájának életképességét. Végül külpolitikai jelentősége volt Antall megfogalmazásában annak is, hogy a forradalom bebizonyította, Nyugat-Európában baloldali értelmiségi, vagy párt többé nem működhetett együtt szovjet típusú kommunista párttal.^[584]

Antall külpolitikai gondolkodásában ezek az okfejtések azért játszottak szerepet, mert az 1989–90-ben bekövetkezett változásokat külpolitikai fordulatként, egyszersmind e változások következményeként tudta értelmezni. Megváltoztak az erőviszonyok a Varsói Szerződés és a NATO között, mert Európa kontinentális térsége immár elérhető lett az Észak-atlanti tömb számára. Az 1990-es évek elején ebből a felismerésből lehetett levezetni több, a külpolitikai gondolkodást formáló antalli tételt. Így azt, hogy az USA katonai jelenléte stabilizálja Európát, hogy a német egység európai egységet jelent, ezért Németország az euro-atlanti együttműködés pillére. Természetesen a politikai tárgyalásain, eszmecseréin számos ötletet, sőt bátorítást kapott, amelyek finomítottak ítéletein, az elképzelés fő részei azonban már régóta jelen voltak.^[585] Így többek között az a meggyőződése, hogy Magyarország és környezete számára a stabilitás a legfontosabb, amely ellentétes erők közti egyensúly megteremtését igényli. Antall röviddel az 1990-es választások után megfogalmazta az ország külpolitikai céljait: euro-atlanti integráció, Magyarország visszatérése a demokráciák politikai és gazdasági közösségébe, az összmagyarság érdekeinek érvényesítése.

***

A Varsói Szerződés és a KGST feloszlatásában játszott kulcsszerepe nem vakmerőség következménye volt, hanem a felismerésen és világos gondolatmeneten alapuló bátor cselekvés eredménye. Hatása kisugárzott a kormányzati tevékenység egészére. Elsősorban a már jól ismert három pillér – vagy dimenzió – keretei között. Másrészt, ezekkel összefüggésben néhány olyan, itt csak röviden összefoglalható külpolitikai érv jelent meg a nyilvánosság előtt, melyek új szempontokat és felfogást fejeztek ki:

1) Magyarország nem akar semleges lenni. A transzatlanti gondolat elkötelezettje, ezért a NATO-tagságra törekszik, nem fűződik érdeke az önálló európai haderő felállításához, az azóta megszűnt Nyugat-európai Unió nem játszik szerepet külpolitikai stratégiájában.

2) Az európai integrációban az ország biztonsága ugyanolyan jelentős, mint a politikai és a gazdasági együttműködés.

3) Antall személyes kezdeményezése volt a gyors kapcsolatfelvétel Jelcin elnökkel. Jelcinről adott pozitív jellemzése tárgyalásai során nagy figyelmet keltett, ami a magyar–orosz kapcsolatoknak különleges jelentőséget adott. Így elősegítette az orosz elnök nagyjelentőségű állásfoglalását 1956-ról a magyar Országgyűlésben.

4) A híres-hírhedtté vált, "lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke" kifejezés az eötvösi értelemben felfogott egyensúly jegyében hangzott el Antall részéről. Egyrészt a határokon átnyúló összetartozást, másrészt annak kulturális jellegét szándékozott így kifejezni.

5) A szomszédainkkal jó kapcsolatokra és pozitív viszonyra törekszünk, teljes mértékben elismerve és tiszteletben tartva a békeszerződésekben és a nemzetközi szerződésekben megállapított határokat.

Az 1990 és 1994 közötti időszak külpolitikai gyakorlatából a következő jelentősebb tényezőket lehet felsorolni. Az euro-atlanti integrációval kapcsolatban sikerült konszenzust kialakítani a parlamenti pártok között. Ha ez szóba került, rendszerint hozzáfűztük, hogy a lengyel parlamentben például volt párt, amely az európai társulási megállapodás ellen szavazott, miközben nálunk ilyesmi nem fordult elő. Ezt annak bizonyítékául hoztuk fel, hogy a magyar országgyűlést mérsékelt pártok alkották, amelyek mind felismerték az integráció jelentőségét.

Ebbe a kérdéskörbe tartozott az is, hogy a NATO-kapcsolatok kiemelt jelentőséget kaptak. Egyrészt azért, mert az időszak kezdetén a szovjet csapatok még Magyarországon állomásoztak, másrészt azért, mert később közvetlenül fenyegetett a délszláv válság. Véleménykülönbség ebben sem volt a pártok között. A hírhedt, csak mérsékelt anyagi kárt okozó barcsi bombázást a jugoszlávok Antall NATO-beli beszédének idejére időzítették. Mindez újból és újból elvezetett az ún. biztonsági garanciák sürgetéséhez.

Egészen a választási kampány 1993-as beindulásáig konszenzus látszott a kisebbségpolitikában is. Ez egyrészt annak elfogadását jelentette, hogy a magyar politikának alkotmányos kötelezettségei vannak a határon túl élő magyarság iránt. Azonban az is részét alkotta a külpolitikai érveléseknek, hogy az egyensúly elvének kell érvényesülnie, mert a kisebbségpolitika nem lehet kizárólagos meghatározója a külpolitikának. A külpolitika arra törekszik, hogy a szövetségeseinkhez fűződő érdekek és a nemzeti érdekek, a nemzeti szuverenitás egyensúlyban legyenek.

A szomszéd országokkal a jó kapcsolatok ápolásában nagy szerepet kapott a válasz arra a kérdésre, hogyan bánnak a területükön élő magyarokkal. A magyar külpolitika megnyilvánulásaiban különleges jelentőséget tulajdonított az ukrán és az orosz diplomáciai kapcsolatoknak. A visegrádi együttműködés célja a tagországok euro-atlanti integrációjának a gyorsítása volt. Ez igen biztatóan indult és a Benelux országok részéről olyan különleges támogatást élvezett, amely minden bizonnyal konszenzuson alapult, egyébként döntően a diplomáciai együttműködésben, információk és tapasztalatok kicserélésében nyilvánult meg. Fokról fokra nyilvánvalóbb lett, hogy az együttműködés a három – majd Csehszlovákia kettéválása után négy – kiemelt partner ország csatlakozását kívánta felgyorsítani a NATO-hoz és az Európai Unióhoz. Ami addig tartott, amíg Václav Klaus cseh miniszterelnök véget nem vetett neki.

A külpolitikai érvelésekben a tapasztalatok alapján, különösen a periódus közepétől hangoztattunk már egy-egy kritikai észrevételt is. Ezek közül kettőt emelek ki. Hiányoltuk, hogy a stratégiában gondolkodó külpolitika helyett a nyugati demokráciák térségünkben csak a defenzív, követő politikára képesek, amit a délszláv válság illusztrált. Felvetettük, emlékezetem szerint a nyilvánosság előtt első ízben éppen Antall József, hogy az új demokráciákat szociális és jóléti jellegű vasfüggöny fenyegeti. Az érvelés lényege az volt, hogy a közép- és kelet-európai országok növekvő instabilitása és gazdasági-társadalmi lemaradása súlyos veszélyt jelentene nemcsak számunkra, hanem az Európai Unió számára is. Amennyiben a térség felzárkóztatása nem következik be, sőt nő a fejlett és a fejletlen Európa közti különbség, az jóléti vasfüggönyhöz és súlyos bizonytalansághoz vezetne. Ezért kell tehát fenntartani, sőt gyorsítani – így szólt az érvelés – az integrációs folyamatot.

A másik, kritikai jellegű eszmefuttatás, melyet ugyancsak többen és több alkalommal hangoztattunk, a következő volt. Sajnálattal kell tapasztalnunk, hogy a nyugati világ nem volt felkészülve a kétpólusú világrend felomlására. Igaz, mi sem voltunk rá felkészülve, de korlátozott szuverenitásunk ezt nem is tette lehetővé. Feltehetően ezzel magyarázható, hogy nincsen elmélete a Észak-atlanti Szövetség és az Európai Unió bővítésének. Európa vonatkozásában ez azt jelentette akkoriban, hogy senki sem volt képes megfogalmazni, miként működhet majd egyszer az Unió 20-30 taggal. Az egyezmények nem adtak erre a kérdésre választ, a Római Szerződés 237. cikkelye csak annyit mond, hogy minden európai ország kérheti, hogy az Európai Közösség tagja lehessen. A kilencvenes évek elején stratégiát sem láttunk arra vonatkozóan, mi legyen majd az egyesült Európából 1996 és 2000 között. Továbbá választ szerettünk volna kapni arra a kérdésre, hogy partnereink szerint hol húzódnak a NATO, illetve Európa határai. Két olyan szövetségi rendszerbe törekedtünk, amelyek még nem döntötték el, hol lesz belső és külső szuverenitásuk határa. Ezzel kapcsolatban nem emlékszem vissza megjegyzésre érdemes válaszra. De erre nem is volt szükség. A cél sokkal inkább az volt, indítsunk el eszmecserét az információgyűjtés reményében, továbbá a beszélgetés során mód volt rátérni a stabilitással és az integrációs folyamat gyorsításával kapcsolatos gondjainkra. 1992 után gyakoribbak lettek azok a kérdések, amelyek a szomszédainkhoz fűződő kapcsolatokat firtatták, vagy a határon túli magyarság helyzetére, a lehetséges feszültségekre vonatkoztak. Elhangzott az is, hogy nem lehet feszültségeket importálni az integrációs folyamat keretében.

Nem sok emlékem, ismeretem van arról, hogyan álltak fel és kezdtek el nálunk működni 1990 után a különféle külpolitikai műhelyek. Brüsszeli állomáshelyemre az első két évben döntően a miniszterelnök és szűkebb tanácsadói környezete adott számomra érdemi instrukciót, illetve velük vitattam meg saját tapasztalataimat, javaslataimat.^[586] A biztonságpolitikai és az európai integrációs témakörök tekintetében a gyakorlatban tapasztaltam meg, hogy nem szerencsés és nem is lehet őket különválasztani. Ezeket illetően a következő jelentősebb koncepcionális problémákat szeretném felidézni.

Az 1990-es évek első felét a külpolitikánkban a stabilitással összefüggő aggodalmak határozták meg. Minden partner tudta már, hogy a problémát előbb-utóbb szóba hozzuk, ha mód nyílik rá. 1991–92-től igyekeztünk konstruktívabban és árnyaltabban fogalmazni. Hangsúlyoztuk, hogy egyrészt a NATO közelsége önmagában is növeli a biztonságot, másrészt térségünk országai kivétel nélkül törekszenek az európai integrációra, ezért érdekeltek abban, hogy ne legyenek egymás közti konfliktusok. Ez az általános törekvés önmagában is olyan stabilizáló tényező, amely a nyugati világnak nem kerül semmibe, de komoly haszonélvezője. Többek között azért, mert térségünk stabilitása a globalizálódás előfeltétele.

Ez volt az az időszak, amelyben intenzív korszakába érkezett a hidegháború utáni NATO és az Európai Unió szerepének és keleti bővítésének végiggondolása. A magyar külpolitikai gondolkodás számára nagy kihívást jelentett, hogy egyrészt hallatnunk kellett a hangunkat, másrészt csak kívülállókként tudtunk megnyilvánulni olyasmivel kapcsolatban, ami a sorsunkat befolyásolni fogja. Antall József tárgyalásain, beszédeiben és a NATO Tanácsának küldött informális üzeneteiben kitért a balkáni helyzet veszélyeire, továbbá rámutatott az iszlám fundamentalizmus veszélyére és kihívásaira, amelyeknek megelőzésében és kivédésében Törökországnak kulcsszerepet tulajdonított a NATO keretei között.

A kilencvenes évek elején a NATO-n belüli két vita is zajlott. Az egyik a megváltozott világhelyzethez igazodó új stratégiai koncepció körül forgott. A másik a szervezet szerepének átértékelésével volt kapcsolatos és ebbe tartozott a csatlakozni kívánó országok problémaköre is. A szervezet apparátusa és politikusainak jelentős része a hidegháború idején került pozícióba, komoly erőt képviseltek tehát azok, akik a szervezetet hagyományos védelmi szervezetnek tekintették, és azt kérdezték a felvételüket kérő országok képviselőitől, hogy a Szovjetunió megszűnése után mi és kik ellen kérnek védelmet. A másik táborba azok tartoztak, akik a biztonsági kockázatok elleni védekezésre, az új veszélyekre és az újfajta szerepvállalások kötelezettségeire helyezték a hangsúlyt. Menekülthullám és bevándorlás, nemzetközi bűnözés és kábítószer-kereskedelem, nukleáris fegyverek ellenőrizhetetlen terjedése, a határokon át terjedő környezeti szennyezések, az energiarendszerek összeomlása stb. – olyan a biztonságot fenyegető veszélyek, amelyek megoldása hagyományos katonai eszközökkel lehetetlen. Ebből bontakozott ki a békefenntartás témája s magunk ehhez kapcsolódva vetettük fel újra és újra a fenyegetett helyzetben lévő nemzeti kisebbségek ügyét. A vajdasági magyarok ügyét sikerült a koszovói albánokéval párhuzamba állítani.^[587]

Az Európai Unióval folytatott kapcsolatok egyik általános tanulsága az volt, hogy gazdasági együttműködés, a szabadkereskedelmi kapcsolatok témaköreit kiválóan képzett és rutinos tárgyalók, főtárgyalók képviselték, akikkel igen kemény egyezkedések folytak a társulási szerződéssel kapcsolatban, s ugyanez folytatódott, jóval nagyobb méretekben, a csatlakozási tárgyalások folyamataiban. 1992-től kezdve azonban csökkent a tagországok egyetértése az integráció politikai céljait illetően, nem látszott sem az akarat, sem az eszköztár, amelynek révén az Európai Unió a kontinens újjászervezésének fő hajtóereje lehetett volna. Mindezt a tárgyalások politikai részeinél lehetett tapasztalni, a szociálpolitikai vonatkozások, pedig mindvégig hiányoztak.

***

Az eddig elmondottak alapján néhány tanulságot le lehet vonni. Egyrészt azzal kapcsolatban, mi maradt aktuális 1994 után, másrészt arról, mi változott. Az 1990-ben megfogalmazott külpolitikai stratégiai célok közül 1994-ig kétségtelenül sikerült az, amit a "Magyarország visszatérése a demokráciák politikai és gazdasági közösségébe" jelentett. Az országot politikai, társadalmi és gazdasági értelemben is visszavonhatatlanul "nyugatinak" tekintették, amit vezető, különleges helye mutatott az új demokráciáknak nevezett ország csoportban, továbbá az a nem mellékes körülmény, hogy az ezekben beruházott külföldi tőke legnagyobb hányada hosszú időn keresztül hozzánk jött. Az eredeti várakozásokhoz és illúziókhoz képest nem valósult meg ellenben a gyors euro-atlanti csatlakozás, mert az több évet késett. Végül mind a mai napig nehezen megválaszolható az a kérdés, hogyan alakul az idők során az a törekvés, amit "az összmagyarság érdekeinek érvényesítése" jelent.

Több mint másfél évtized alatt módosult néhány, a külpolitikai gondolkodást alakító körülmény. A leglátványosabb az ún. integrációs cél beteljesülése, hiszen ennek nyomán lényegi-tartalmi és gyakorlati változások tömege zajlott le, nemzedékváltás is történt. A nemzeti külpolitika értelmezése is megváltozott. Antall József még abból indult ki, hogy külkapcsolatait tekintve az ország Hunyadi Mátyás óta nem volt olyan kiváló helyzetben, mint az 1990-et követő két-három évben.^[588] Ebben igaza is volt, de az integráció olyan átalakulást jelent, amelyet történelmi analógiák alapján nehéz értékelni, mert nincs rá példánk. Ma már aligha művelhető az a hagyományos külpolitika, amely korábban a klasszikus, szuverén nemzetállamot jelenítette meg a nagyvilágban. Az imént felsorolt, a rendszerváltozást követő időkben jelentősnek tekintett problémák közül jó néhány mára a múlt része lett.

Másrészt a változások a nemzeti szuverenitást nem tüntették el, a nemzeti érdekek védelme gyakran régi problémák újfajta aktualitását jelenti. Törökország vagy Ukrajna integrációja például visszahozza az Európai Unió határaival kapcsolatos vitákat. Antall József egykori, Törökországra vonatkozó, fenntartás nélkül pozitív értékelésével szemben ma vannak, akik felvetik, hogy előretolt védőbástya ugyan, de nem a nyugati világé kelet felé, hanem fordítva, az iszlám fundamentalizmusé. A nemzetközi terrorizmussal, az USA iraki szerepvállalásával kapcsolatos hazai és külföldi viták pedig sok vonatkozásban ellenpontozzák azt az Amerika-barátságot, ami a kilencvenes évek elején még eléggé elterjedt volt a magyar közvéleményben.

Antall Józsefnek Eötvös felfogásával kapcsolatban tett, fentebb idézett megállapítása azért érdemel külön figyelmet, mert bizonytalanság van abban, mi az aktualitása napjainkban, és hogyan értékelhetőek ennek fényében az utóbbi tíz év fordulatai. Szabadság, egyenlőség és nemzetiség egymás mellett, mint láttuk, Antall szerint úgy értendő, hogy azok ellentétben vannak egymással. A modern magyar demokráciában ez azt jelenti, hogy egyensúlyozni kell három nagy, egyszerre jelenlévő, egymással is alkalmanként szembekerülő tendencia között, mert nincsen köztük harmónia. Ha a nemzetiség kifejezés helyett "összmagyar ügyet" értünk, előttünk áll a dilemma, amelyre a magyar politikai életben mindmáig nehéz volt megnyugtató választ találni, részben a belpolitikai ellentétek, részben a határon túli magyarság életében végbemenő változások miatt. Újra és újra napirendre került az is, mi a kapcsolat az ún. magyar ügy és a külpolitikai célok között. Más szóval: tartható-e az egyensúly, amelyet 1993 második feléig a külpolitika a maga háromdimenziós terében igyekezett fenntartani.

E problémakör számtalan részlete körül folyamatos és heves az ellentét az élesen különböző politikai megítélések és prioritások miatt. Talán még az egyensúllyal kapcsolatos mostani állítás is bírálható. Legfeljebb abban lehet egyetértés, hogy a magyar külpolitikai gondolkodást formáló tényezők kapcsolatáról ebben a vonatkozásban szentenciák hangzottak el, de vita nem volt. A továbbiakban néhány megállapításra szorítkozom, a teljesség igénye nélkül, inkább saját vitapozícióm tisztázása céljából.

Magyarország és szomszédai az integráció sikerét fő külpolitikai céljuknak tekintették. Ez a szomszédságpolitikájukban tompította, de nem tüntette el az érdekkülönbségeket. Hamarosan kiderült, hogy a három visegrádi ország gyorsabban halad a cél felé, mint Románia, ami aggodalmat, féltékenységet gerjesztett, sőt, a délszláv válság kiszámíthatatlan bonyodalmakkal fejtegetett a vajdasági magyarok sorsát illetően. Csehszlovákia kettéválása azért jelentett további gondot, mert Szlovákia nacionalista vezetése eleinte a híd szerepét szándékozott betölteni Európa és Oroszország között. Egyrészt kérdés volt, hogy ebben mennyi a blöff és mennyi a geostratégiai változás a közvetlen szomszédságunkban, másrészt ez a körülmény, új veszélyekkel, tovább szűkítette az ott élő magyarsággal kapcsolatos magyar politikát és kilátástalanná tette a bősi gát ügyének megoldását. Az egyensúlyozás példái között említhető, hogy erőteljesen és folyamatosan szorgalmaztuk a biztonsági ernyő kiterjesztését a vajdasági magyarokra. Antall néhány nap alatt megszerezte a parlamenti pártok jóváhagyását a délszláv válságot figyelő NATO-gépek (az AWACS-ek) magyarországi légtérhasználatához. Az Európai Uniót közvetítésre kértük fel a bősi ügyben.

Az egyensúlyra való törekvés 1993 második felétől veszített jelentőségéből. Ennek első jele volt, hogy az ellenzéki pártok a választások közeledtével a kisebbségpolitikát illetően mind erőteljesebben vonták kétségbe az addigi konszenzust. A biztonságpolitikában Boross Péter miniszterelnöknek az AWACS-ek kivonását szorgalmazó, majd bizonyos idő elteltével visszavont kijelentése a színfalak mögött igen súlyos károkat okozott a NATO-kapcsolatokban. A finom egyensúly, mely több fronton is sikert jelentett, felborult. Elvileg arról volt szó, hogy Magyarország követelte, a NATO közvetett védelmet nyújtó, egyben integrációnkat is elősegítő különleges akcióját szüntessék meg a vajdasági magyarok életét fenyegető atrocitások elkerülése érdekében.^[589] Egyébként egyoldalúan, úgy, hogy cserébe nem kapunk semmit. A válság később elcsitult, minden maradt a régiben. Hasonló elbillenést képviselt az új miniszterelnök, Horn Gyula kijelentése, mely szerint ő az európai integrációnak elsőbbséget ad a NATO-integrációval szemben. Itt is sikerült azután visszatérni a kiinduló állapothoz.

De az egyensúlyra való törekvés fokozatosan csökkent a külpolitikai gondolkodás más területén is. 1994-től kezdve alternatíva jelent meg a külpolitikai diskurzusban: vagy ragaszkodik az ország a határon túli magyarok ügyének fontosságához, vagy az euro-atlanti integrációt választja. Horn miniszterelnök ezt úgy fejezte ki, hogy ő csak 10 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. A szlovák–magyar szerződés ebben az értelemben jelzés volt. A határon túli magyarok ügyében a konszenzus lehetősége szűkebb lett, amit a státustörvény és a kettős állampolgárság körüli, bukásukhoz vezető heves viták is jól tükröztek.

A politika, így a külpolitika művészetének kérdése, milyen mértékben és milyen formában szükséges az egyensúly a különféle politikai irányzatok vagy a politikumban zajló, egymással nem szükségképpen harmonizáló folyamatok között. Egyébként a konszenzusos magyar politizálásnak volt több látványos megnyilvánulása is az Európa Tanácsban és újabban az Európai Parlamentben is. Mindazonáltal általános irányzatnak látszik, hogy az összhang tudatos keresése, amely a politikai erőket jellemezte az 1990 utáni első években gyengült, a nemzeti egyetértés iránti érdeklődés és igény is mérséklődött, sőt általában is csökkent a külpolitika problémái iránti érdeklődés, vele párhuzamosan a külpolitikai aktivitás.

Végül két megjegyzés, melyek a magyar külpolitikai gondolkodásban, az utóbbi években felbukkant problémákhoz kapcsolódnak. Egyén és közösség, identitás és nemzet viszonya új értelmezéseket igényelt az elmúlt másfél évtized tanulságai nyomán. A megváltozott európai környezetben, itthon, nemzet és demokrácia kapcsolata, kölcsönhatása, egymást feltételező létezése, mint gondolat, újnak számít, vagy legalább új értelmezéseket kíván. Új látásmódot és nyelvet kell elsajátítani, amely a liberális demokráciák közegében jobban leírhatóvá teszi nemzeti sajátosságainkat. A nemzeti sajátosságok védelmét így jobban, hatékonyabban lehet biztosítani. Többek közt azért, mert csak az 1945 után kibontakozott és a hidegháború tanulságait is magában foglaló demokrácia kultúrájában lehet őket a közös értékekhez kötni. Magyarország számára a kisebbségek, különösen pedig a határon túli magyarság problémáinak a demokrácia intézményeihez való kötése, elfogadtatása nagy feladat volt és nem is fejeződött még be.

Hosszú ideig több európai ország elutasította a kisebbségek létezésének és védelmének befogadását a demokrácia védendő értékei közé, más országok közömbösek voltak iránta. Természetesen ebben közrejátszott a korzikai vagy az északír helyzet kezelésének dilemmája is. Az általánosan elfogadott elv az volt, hogy az egyén állampolgárként részesül minden, a személye szabadságát biztosító jogban, nincsen szükség különleges státuszokra. Ilyenkor előszeretettel hivatkoztak a Code Napoléon-ra. A kisebbségi lét különlegességének felismeréséhez a balkáni háború tragédiái nagyban hozzájárultak, mert ott a tömeges kegyetlenkedések túlnyomó része kisebbségi hovatartozásuk miatt érte az embereket. A magyar külpolitikai gondolkodás ezen a területen előrébb járt a többinél, de az összmagyar ügy diplomáciai képviselete, megértetése hosszabb folyamat volt. Mára azonban a kisebbségek problémái és védelmük keretei jól leírhatóak az európai liberális demokráciák nyelvén, s ennek köszönhetően bizonyos konszenzus alakult ki. Most az autonómiakövetelésekkel kapcsolatos helyzet emlékeztet erre, azzal a megszorítással, hogy, meggyőződésem szerint, a problémák megfogalmazása és megértetése ugyanezen a nyelven és érvrendszerben még sok kívánnivalót hagy maga után.

A másik megjegyzés arra vonatkozik, hogy a külpolitikai gondolkodásban fordulatra van szükség. E fordulatot a kulturális külpolitika kibontakozása jelentheti.^[590]

A mai hazai külpolitikai gondolkodásban nyomaiban még mindig a régi szemlélet van jelen, függetlenül attól, mennyire igényesek a műfaj művelői az elméleti felvetések iránt. Ez a "realista" szemlélet azon alapszik, hogy az állam, mint a nemzetközi kapcsolatokat meghatározó tényező dönt arról, milyen legyen a külpolitika, ami, másként kifejezve, ésszerű, haszonmaximalizáló és költségcsökkentő magatartást jelent. A külpolitikai döntés tehát az állam szemszögéből nézve mindig racionális. A külpolitikának ebben a hagyományos modelljében a kultúra, a nemzeti identitás nem játszik önálló szerepet. A nemzet kultúrájának tekintett magas kultúra eszköz a külpolitikai célok megvalósításában.

Ám éppen 1990 után a nemzetközi kapcsolatok nagy változása abban áll, hogy Európa újrafogalmazza önmagát. Ez szükségszerű volt a két világháborúhoz vezető, óriási emberveszteségekkel és anyagi pusztulással járó válságok után, továbbá annak következtében, hogy megszűnt a kétpólusú világrend, példátlanul nagy mértékben épült ki az európai intézményrendszer, valamint az euro-atlanti biztonsági rendszer, nem utolsó sorban pedig új világpolitikai erőtér van kialakulóban.

Ebben az átalakulásban megfigyelhető, hogy a szellemi, kulturális tényezők végig döntő szerepet játszottak és játszanak ma is.^[591] Igen komoly átértékelésre van tehát szükség a külpolitikai gondolkodásban, amelynek a következőt kell mérlegelnie. A műalkotásokban, szövegekben, filozófiai és vallási nézetekben megtestesülő magas kultúra, éppenséggel, mint a nemzeti presztízs része, nincsen ellentmondásban a kultúra ennél is jóval tágabb értelmezésével. Ám az Európai Unió kulturális erőterében a helyi, csoportos, regionális, kisebbségi, nemzeti és más közösségi identitások csak a széles értelmében felfogott kultúra jegyében érzékelhetőek, csak így válhatnak ösztönösen, véletlenül, majd egyre tudatosabban is a kulturális diplomácia részeivé. Mindez jóval több, mint amit az államközi kapcsolatok képviselnek. A kommunikáció forradalma is közrejátszik abban, hogy ma már a kulturális külpolitika a hivatalos (állami) mellett a társadalmi külpolitikát is magában foglalja. Például úgy, hogy kormányzati és nem kormányzati szervezetek egész sora vesz benne részt. Vagy a turizmus, a nemzetközi kulturális, tudományos, sport és egyéb tömegeket megmozgató kapcsolatai által.

Az új jelenségek felbukkanását, következményeit, a hagyományos szemlélet átértékelését megindokoló másik példa a következő. A kulturális autonómiák egyre határozottabban jelentkező, gyakran megoldásokat sürgető, nemzetközi bonyodalmakhoz is vezető felvetései, konfliktusai új viszonyokat, meghatározásokat tükröznek mindazzal kapcsolatban is, amit kulturális örökségnek szokás nevezni. De hasonló a helyzet a nemzeti történelmek és a történelmi emlékezet megnövekedett súlyát illetően. Gyakran előfordul, hogy közös identitások, határokon átívelő közös emlékezetükkel, ellentétbe kerülnek a nemzeti történelmekkel, ami a hagyományos külpolitika számára komoly dilemmát okozhat.

Mindent egybevetve a magyar külpolitikai gondolkodás utolsó másfél évtizedére vonatkozó fenti felvetések legfőbb tanulságát abban látom, hogy a különböző külső és belső folyamatok kapcsolatában nem a harmónia, hanem az ellentétek kiegyenlítését szolgáló egyensúly a lényeges. A politikai egyensúly jellege sokat változott 1990 óta, jelentősége olykor mintha háttérbe is szorulna, ám fontossága bármikor előtérbe kerülhet, mert nélkülözhetetlen az ország stabilitásához.