BARLANGLAKÓK


SÜLIÉK NYÚJTANAK

Behallatszik az utcáról, hogy jön valaki kocsival a külső emberek közül. Azt úgy meg lehet hallani a zárt ablakok mögül is. Hiszen nem lehet mondani, hogy ne járna elegendő kocsi az utcán, mert jár ott elég, de az mind egészen más. Másként zörög a stráfkocsi, meg megint másként az amely a szódavizes üvegeket hordja. A tejes ember féllova is másként húzza maga után a kerekeket, amiken a kocsi fekszik. Az ormótlan postakocsi úgy dübörög, mint a dob. A féllovas fiákernek megint más szava van a kövezeten. A pék kocsija alighogy befordult az utcasarkon, a Viktor cselédleányzó már kéri előre a hatost a zsömlék árában.

- Hiszen nincs itt még a pék, hé!

Azt mondja a Viktor:

- De hallom, hogy gyün.

- Hát honnan hallod?

- Hát hallom, hogy zörög a kocsija.

- Hát honnan tudod, hogy éppen a pék kocsija zörög?

A Viktor erre nemigen tud felelni. Vonogatja a vállát, s azt mondja:

- Hát tudom, aztán tudom.

- Ohó, hé! De tudod! Talán hogy szeretőd a pék kocsisa, hé?

Viktor a megbántásra elpirul, azután nyersen pattog vissza:

- Köllene a fenének.

No, ez jól van, Viktor, ez helyesen van, Viktor, ezt a beszédet szeretjük. Viktor. Vár terád odakint a jegenyenyárfás tanyákon hűséges, rendes legény, társul majd ahhoz szegődjél, ide rendben jöttél, innen rendben menj, s minden városi csapodárok csak kelljenek a fenének ezentúl is. Viktor megint elpirul, a hatossal a kapuba kiszalad, hát csakugyan ott áll a pék kocsija.

Ilyen külön tudomány ez a kocsizörgés. Vegyük például csak a vastengelyű kocsit. A féllovas bérkocsinak is vastengelye van, meg a kétlovasnak is. Mégis másként zörögnek. De most már a kétlovas bérkocsinak is vastengelye van, meg a tanyai hintónak is vastengelye van, mégis emez másként zörög, mint amaz. Emennek afféle üzlet csörömpölése van, amannak méltóságteljes úri kotyogása. Hogy azután honnan vannak ezek a dolgok, azt véges ésszel kitalálni nem lehet, ellenben arra egy egész káptalan előtt esküt lehetne tenni, hogy éppen most fordult be a sarkon egy tanyai igás kocsi, mert annak a zörgése a szobádba az asztalig szépen beszolgál. De szerfölött való nagy tévedés volna azt hinni, hogy az ezen kocsi elébe fogott lovakat Rajtik János barátunk kormányozza, mert ez nem felelne meg az adott viszonyoknak, a tényeknek és az igazságnak. Ennek a kocsinak az üléséről a lovakat bizonyos nevezetű Süli Mihály hajtja, ami onnan nyilvánvaló, hogy Rajtik kocsija megint csak másként zörög, mint a Sülié. Pedig egyforma kocsikenőcsöt használnak, hanem Rajtik már öreg, s ritkábban ken.

Süli megáll a ház előtt, s elsősorban a szűrből kifejtve magát, félistrángot old, s a lovakat betakarja. Ez így illik, mert aki a lovat nem tartja testi barátjának: nem érdemli meg, hogy a gyeplőt a kezébe fogja.

Süli behalad, mert hiszen azért jött, hogy behaladjon: bizonyosan van neki valami szót érteni valója. Előbb ugyan várni kell arra, hogy személyesen is láthassuk. Csak nehéz csizmáinak kopogása hallható. Süli, mint egyszerű kintvaló, nem tartja magát méltónak arra, hogy az elöljáró lépcsőn jöjjön föl, ő előbb végig ólálkodik az udvaron, s ott előbb a kutyának szól, mert az ismerőse neki, mivelhogy az is kívülről került be a városba, és most csillogó vaslánc csörög a nyakában, minélfogva azt mondja neki Süli: - Az ördög bújjon beléd, Talpas, hát már te is úri kutya lettél? - Talpas vinnyog, valami olyasmit mond, hogy hilidaridarabum, amit Mihály jóváhagyólag vesz tudomásul. Talpas a két lábát fölrakja Mihály combjára, s így egymás szemébe tekintenek. A pusztai ember szótalan természetű, a kutya nem tud beszélni, de azért valószínű, hogy tekintetükben beszéd lakozik; pusztai kocsisok meg tudják érteni, hogy az anyaló mit nyerít a csikajának, de ha felnőtt ló nyerít kocsi elől egyik a másiknak, ezt is tudni vélik, hogy most miben folyt az üzenetváltás. Ha két kocsi halad egymás után, s a második kocsi előtt, rúd mellett, anyaló is van, az azt kiáltja előre amazoknak: lassabban, hé, a kis csikó nem bír még veletek futni. Ha rendes kocsis van az első kocsin, ilyenkor szorosabbra fogja a gyeplőt.

Mindegy ez most már különben, mert Süli a Talpas lábait lerázza a combjáról, hogy odább haladhasson. Így a konyháig jut el Mihály, ott beszól Viktorhoz és szót ért. Hogy itthon vannak-e, továbbá, hogy be szabad-e menni, és hogy be lehet-e menni? A városi házak ebben a tekintetben nemigen alkalmatosak. Nincsen rajtuk ámbitus. Régi rendes házon az úgy volt, hogy a kintvaló ember a konyhából beizent, hogy szót akarna érteni, ha meghallgatnák. Akkor aztán a bentvaló ember kiment a házból az ámbitusra, s ott volt a beszéd, ahol az egyik sem tartozott levenni a kalapját. Most azonban a dolgok másként vannak, mert minden divatabbra válik, s vajon ki tudná megmondani: vajon a dolgok helyesebbek-e most, mint ezeknek előtte?

A dolog vége azonban mégiscsak az, hogy Mihály szót ért Viktorral: - Viktor, be löhet-e mönni?

- Hát menjen be - mondja a Viktor (mert hányiveti szokott a lány lenni az ilyen városi uraságban).

- De leginkább hogy maga van-e az úr odabent a szobában?

- Hát kit így, kit úgy - feleli a Viktor. - Próbájja mög kend, hiszen úgysem harapja le az orrát.

Mihály ennélfogva meggondoltan közeledik az ajtóhoz. A kalapját leveszi, és körülkeféli a könyökével. Azután ledobja a folyosó kövére. Kintvaló emberek régi tisztessége így hozta ezt magával. Ők kalapban vannak ugyan még a házban is, és csak étel alkalmával veszik ki a fejükből. De a város... az más. A városon az emberek minden alkalommal kiszedik a fejükből a kalapot, ellenben, ha isten tiszteletére délben zúgásnak, kongásnak és bongásnak indultak a harangok, akkor a kalapok a fejeken maradnak, mintha oda volnának kötözve. Kitudhatatlan nép a városi nép, és valóban nem lehet megmondani, hogy miért is laknak ilyen helyeken emberek? Vajon emberek-e ezek? A kintvaló ember a húst leeszi a csontról, a csontot a kutyának dobja, míg ezek talán sohasem is esznek, mert a nap minden órájában teli vannak velük a füstös ablakú tükrösházak, látni lehet, hogy egyesek csontokat lökdösnek botokkal az asztalon, míg némelyek egymás asztalán csontdarabokat hajigálnak. Miféle dolgok ezek? Tudnának ezek szántani? Értenének ezek a kazalrakáshoz?

...Mihály kopog az ajtón. Ezt is így hozza magával a tisztesség és a hozzáfűzött mellékfogalmak. A különbség csak az, hogy Mihály nem egy ujjával kopog, hanem az egész keze fejét üti oda néhányszor az ajtóhoz.

Ilyenkor erőteljesen kell kiáltani kifelé:

- Löhet!

Miután azonban az első kiáltást Mihály az ajtóveregetés zajától nem hallja, ismételt kiáltás szükséges:

- Löhet!

A bátorító szavakra az ajtó lassan megnyílván, óvatosan benyúlik egy csizma, helyet keresve ezen a szép vidéken. Utána jön Mihály, s kisvártatva beérkezik a másik csizma is.

- Jó röggelt adjon az Isten.

- Adjon az Isten mindnyájunknak, Mihály.

Most azt kell kérdezni, hogy: "no, hát mi járatban?" mert ha a kérdés elmarad, Mihály lehetős időig elhallgatna, s csak azután mondaná: - kérdözze már, hogy miért gyüttem? - Erre megint azt szokás felelni: - majd megmondod, mert te tudod leginkább, hogy miért gyüttél - de ez után megint szótlanságok, egyik lábról a másikra való állások következnek, célszerűbb tehát ezt mondani:

- No, hát mi járatban?

Most már isten és emberek előtt Mihályon a válaszadás sora, ki is előbb semmit sem szólván, kigombolja a nyakáról a mellényét, a kebelébe, azaz hogy a mellényének a belső zsebébe nyúl és tudatja:

- Nem ögyébben, mint hogy csak ezt a levelet hoztam.

A levelet kihúzván, az asztalra teszi, s bizalommal mondja:

- Majd kiolvassa belőle, hogy mi van benne.

Ez igaz. Írásból ért az ember. Ebből az írásból azonban valami sokat nem lehet érteni, mert mindössze ennyi van benne:

"Csinálj ezzel az emberrel valamit, mert én nem bírok az ügyében semmit sem csinálni. Szégyen, hogy a szegény emberrel ilyesmik történhetnek."

Ha Kriesch János annak idején úgy taníthatta a természetrajzot, hogy a lovat, ha figyelmesen megtekintjük, első tekintetre láthatjuk, hogy a teste szőrrel van fedve, joggal megállapítható ezen levélről is, hogy kurta soraiban vádat tartalmaz a fönnálló rend, nemkülönben a fönnálló rendet védő s ezt védeni hivatott álladalmi törvények ellen. Mert itt, a jó reggelét neki, valami baj történt Süli Mihállyal. Itt valamely pantallós ember némi kis pokrócot érzett Mihály alatt, s azt ki akarja alóla rántani.

Aminthogy igaz is. Becsapták írással. Mihály ugyan írástudó s világot járt ember, mert Bécsben volt huszár, azonban a közhuszárnak körülbelül mindegy, hogy Bécsben szolgál-e vagy Kutyanyakon, mert a ló mindig az istállóhoz köti: sátorosünnep az, ha egy kicsit mellőle elhaladhat. Szóval Mihály a világi élet csalafintaságaiból mit sem tanult. Így történt, hogy itthon egy afféle kódorgó gyalogvigéc, aki a tanyákat járja, rávette valami biztosításra. Apró kis lánya van a Mihálynak kettő, hát arra gondolt, hogy azoknak a kiházasítására előre lehetne tenni valamit, ha nem sokba kerülne.

- Nem sokba, persze hogy nem sokba - sietett biztosítani Mihályt a kósza pantallós -, öt korona csak minden esztendőben. Azután mikor a lányok felnőnek, ott a sok szép készpénz, lesz kérő a háznál elegendő.

Kislányaink ilyen jövendő szép, sorsát örömteljesen forgatta elméjében Mihály, s feleségével is megbeszélvén a dolgot, odaírta a nevét a papírosra, amit amaz elébe tett, s foglalót is adott, mint az már ilyen esetekben illik. S Mihály szeretettel tekintett gyermekei szöszke fejére, gondolván: ha isten megtart benneteket, felnőttötökre szomorú sorba nem juttok.

Azután pár hétre levél jön a pusztába, szép pecsétes levél Budapestről. Azon a Pesten igazi fénom-fánum urak laknak, mert megadják a levélben a szegény embernek is a tisztességet: lám, ez van ráírva a kopertára: Tekintetes Süli Mihály földbirtokos úrnak. Ami papír azonban a koperta belsejében van, az már nem ilyen nagyon udvarias, mert az van abba beleírva, hogy fizessen a földbirtokos úr a biztosítás után az első negyedre ennyi meg ennyi pénzt.

Mihály meghőköl:

- Hiszen ez az egész esztendőre az évi béremből se futná!

Nem is törődik a levéllel. Lehetetlen az, hogy ilyesmi lehessen. Igazságtalanság ez. Olyan jóképű ember volt az az úr! Tévedés ez, no, csak tévedés, elcserélték valami Süli nevű gazdag emberrel, ami lehetséges, mert az uraknak sem mindig káptalan a fejük.

De a dolog nem addig van. Bizonyos idő múltán megint jött írás a földbirtokos úrnak, ezúttal már kissé mérgesebb, mert az van benne, hogy pörlik a pénzért, persze odafönt Budapesten. Szaladgált most már Mihály, amennyire nehéz csizmái engedték, fűhöz is, fához is, hogy mit csináljon? Hogy menjen ő a maga igazáért Pestre mikor azt sem tudja, hogy merre van?

Elfakadt sírva:

- Tönkre tösznek. Koldusbotra juttatnak. Pedig csak kis árva cselédeimet akartam jó karba tönni. Miért is írtam oda a nevemet?

Nehéz volt nézni ezt a bikanyakú, erős pusztafit, hogy mennyire megroppantotta az a pesti írás.

- Ne sírj, Mihály. Hol elborul, hol kiderül. Menj csak nyugalommal haza.

A dolog el is intéződött. A biztosító tudatta, hogy a gyalogvigéc nemcsak Sülit csapta be, hanem őket is. A szerződést fölbontották, még Süli foglalóját is visszaküldték, így az igáskocsis szobája kisablakán ismét derülten tekinthetett be a nap, már nem talált többé elszomorodottságot.

Jól van ez, no. Idő múltával, hogy Süli valamely ügyben bent járt, megkérdezem:

- No, hát röndben van-e a dolog?

- Röndben - mondja. - Még a foglalót is visszaadták. A malacot mög kéröm szépen behozhattam volna most is, de mondom, egy-két hétig maradjon, mert még kicsinylöm.

- Már micsoda malacot?

- Hát kéröm - húzódozott -, nem kívánhatom ingyen. Hát a fáradságért. Karácsonyra gondoltam, de még nem arra való, hanem újesztendő utánra behozom.

- Hozod ám a körösztapádnak, hé! Hát mire gondolsz?

- No - mondta Süli határozottan -, tudom én azt. Nyújtani köll...

- Hát megbolondultál, Süli? Ide ne hozd azt a malacot, mert kiváglak vele együtt. Hát bajba akarsz keverni, he?

Felütötte a fejét.

- Bajba? - kérdezte.

- Hát persze, hogy persze. Hát nem tudod, hogy neköm azt a dolgot nem lött volna szabad mögcsinálni, mert azt csak fiskálisnak szabad mögcsinálni?

- Úgy hát? - mondta. - Értöm.

Persze hogy érti. Ezt megérti, mert érthetetlen. De azért azt, hogy nyújtani nem lehet, azt semmiképpen sem akarta megérteni. Elköszönt s kiment a kocsijához. Az utcán húzta a sapkát a fejére, de a nagy töksi fej még akkor is csóválódott; a koponyán belül való gondolatok húzták hol jobbra, hol balra.


A dolognak ezzel most már vége is lehetne, de nincsen még vége. Idő múltán, pár hét múlva, jön egy asszony szépen föl tisztálkodva, függő a füliben, arany metál a nyakában, két kosár a karján, az egyikben körte, a másikban alma.

Hát kiféle maga, és hát mi járatban? Hát ő egy kintvaló kovács felesége. Nagyon célszerű szegény ember az ilyen mezőségi kovács. Kis házban kis műhely; amely kevés ló odakint patkót szokott viselni, azt annak a lábán ő igazgatja, üsztökét és csoroszlyát csinál, csikojtós tézslát vasal, ráfot húz, karikát szerkeszt az elszáradt végiglyukra, baltát nádal, szóval olyasféle munkákat végez, amiknek a városi nyelv már a nevét sem ismeri.

A Süli gyalogvigéce, amikor a Tisza-Duna közén csinálta a hadjáratát, útba ejtette a kovácsékat is. A kovácsék szintén földesúri rangemelésben részesültek, s - mint az asszony mondja - majd megfőtt gondban a fejük. És nem tudták, hogy mit tévők legyenek, ha a dob megperdül a kis kovácsműhely előtt.

A Süli kitisztázódott esete után azonban megváltás érkezett. Valószínű, hogy a pesti biztosító jónak látta a gyalogvigéc kötéseit felülvizsgálni, mert fölbontotta a kovácsék szerződését, s visszaküldte a foglalót is.

- Kéröm szépen, ezt gyüttem megköszönni... Ha ezt a kis gyümölcsöt elfogadná. Majd kiönteném a kosárbúl.

- Azt se tudtam eddig, lelköm, hogy maguk élnek a világon.

- De, kéröm szépen, ha a Süli Mihály esete nem történik, a mienk se történik. Tisztölteti az uram is, hogy adjon az isten áldást...

- Köszönöm is az áldást, jó asszony. De a gyümölcsöt csak vigye el. Nem löhet ezt elfogadni. Tudja, mi az a törvény?

Sóhajt az asszony:

- Ne tudnám?

- Hát csak vigye el a kosarakat. Adja el a gyümölcsöt a piacon, vigye haza az árát.

- Hát kéröm szépen... - szólt elszomorodva az asszony. Fölvette a kosarakat, elköszönt s elment: sarkos papucsai lassan koppantak a kapu alatt.

Nincs más mód, mint hogy az asszony elgondolta a kapu alatt, hogy a nyújtás nem jól volt téve. Nem úgy van ez itt, mint mikor disznóöléskor átküldik a szomszéd tanyába a kolbászt, hogy: de a tányért meg a tiszta kendőt visszaadják. Úrnak edényestül kell nyújtani. Az asszony tehát fehér harisnyás lábait kihúzta a papucsokból, s nesztelenül, tolvajmódra visszalopta a kosarakat a folyosóra...

Nyújtani köll.

1911

 

HAJÓSOK

De már most csakugyan tavasz kezd lenni, ámbár lehet ugyan, hogy még majd májusban is hó esik. De most, ezúttal, egyelőre megint csak Urbán Vincének van igaza, akitől ha megkérdik:

- Lesz-e még hó, Vince bácsi?

Körülnézi az eget, látja, hogy tiszta és szép kék, s aztán feleli:

- Ha így tart, nem lösz.

Hát csakugyan, hogy csakugyan. Most az égen valódi tisztaságok vannak, mint ünnepnap szokás. Próbáltatok-e már ilyen szép tiszta egek alkalmával a tehén szemébe nézni? Abban meg lehet látni kicsiben az egész eget, és a tehén szemében úsznak a fehér bárányfelhők balról jobbra. Vagy jobbról balra? Ez különben mindegy, ez a kérdés nem sok vizet zavar, a fődolog, hogy a múltkori hó csak a mandulafának ártott, és ez nem nagy baj, mert elsősorban mandulafa úgyis kevés van a határban, másodsorban pedig nem föltétlenül szükséges az, hogy mandulasütemények is legyenek a világon. A fődolog, hogy ezúttal most már valószínűleg valóságosan és véglegesen kinyílt az idő. A Tisza-parton megnyílt a vízi élet, és az emberek százai különböző formájú vas- és faedényekben haladnak a vízen a kenyér után. A napocska kenyerecskét hozott az embereknek. Áldott szép nagy világító égi állat ez, nem csoda, ha az emberek imádják.

A vízparton most minden szép, fényes és derűs. A téli gondokat elfújta a déli szél. A nehéz, nagy csizmák ideje letelt, az emberek pantallóba öltözködnek, és a lábuk szárát könnyebben, vidámabban emelik. A hajókon repkedve lobognak a zászlók, magyarok, osztrákok, horvátok, bajorok, rácok, románok. Ennek megfelelő különféle beszédek hallatszanak. Mindenféle árukat raknak a partra, másokat hordanak be a hajókba azok az atléták, akiknek a karjából meg a lábuk szára vastaghúsából úgy áll ki az izom, mint a hajókötél, és akik közönségesen zsákolóknak neveztetnek.

Szép a vízi élet, ha egyéb végezni való dolgot nem mért volna rám a sorsunkkal intézkedő, el tudnám nézni naphosszat. A lassú és komoly, nagyszakállú kormányosok milyen méltósággal mozognak. Mennyi ötlet és tréfa hallatszik ki e zajgásból. A tréfa és az ötlet legtöbbnyire nyers, de hát a munka is nyers és erős, amit végeznek Hajóslegények apró gyerekei járnak a parton, s messziről megismerik a fölfelé igyekvő hajó számát: ahun gyün az édösapám! Menyecskék, szépen föltisztálkodva, bekötött fejjel, fehér harisnyásan, sarkos papucsban, várják az érkező hajóst, színes kendőbe kötve ételesszilke a kezükben. Megjött már a Jankó is, az isten különös bogara, aki ősszel a gólyák távozása idején eltűnik, és tavasszal a gólyákkal visszatér. Az idén ugyan ő volt a frissebb, mert ő már itt van, de a gólyák még nem érkeztek haza, pedig virágvasárnapra itthon szoktak lenni. De virágvasárnapkor az idén nehéz és súlyos havak estek, és a gólyák a piramisok tetejéről valószínűleg ideláttak, és úgy határoztak, hogy még ráérnek a hazajövetellel. Jankó ezt nem láthatta abból a barlangból, amiben téli álmát tölteni szokta ennélfogva megjelent, és lármáz a parton érthetetlen dolgokat, mert ő hat nyelven beszél egyszerre. Így azután nem is hallgat rá senki, és mellette hallgatagon mennek el az emberek.

És a túlsó part mezőiről, szántásairól a föld kedves illatát hozzák a déli szelek. Itt valóban szépségek és élvezetek tartózkodnak. Egyszerű szépségek és egyszerű élvezetek. És a lelkek is kinyílnak, és a hajósok barna arcából nevető szemek tekintenek szét a kis helyi világba.

Öreg, komor, vén hajóst megállít a parton egy pöttöm kislány:

- Bácsi, mikor jön meg a zimonyi hajó?

- Majd möggyün, kicsikém. Majd möggyün.

- Hát késik?

- Késik, kicsikém. Kicsikét késik, kicsikém.

- De hát miért késik, bácsi? Én az édösanyámat várom Belgrádból!

- Jaj, kicsikém - magyarázza az öreg vízi medve -, hiszen éppen ezért késik. Mert Zimonyba az éjjel esött az eső, osztán a hajó itthon felejtötte az esernyőjit, aztán nem akarta, hogy édösanyád mögázzon, hát várt addig az indulással, amíg az eső elállt. Hogy kedvesanyád mög ne ázzon, kicsikém. Majd möggyün a hajó, csak várjad anyádat szeretettel.

- Köszönöm szépen, bácsi.

...Egy darab ez a számtalan parti jelenetből, amit itt látni és hallani lehet.


Míg a hajó kirakodik, a hajóslegényeknek, kormányosoknak van dolguk is. De nem annyi, hogy olykor a parti bormérőbe el ne jussanak. Szükség van arra is: horvát, magyar, osztrák, bajor ott barátkozik, mert a szerény mennyiségben fölélt borocska erősíti a barátságot.

Alkalmas elnézni az ilyen társalgásokat is. Régi dolgokról beszélnek. Nagy utakat megjárt emberek ezek, jó nagy részük tengerész volt, mielőtt a folyami hajókra került volna. Sok mindenfélét megtárgyalnak, távol világrészeket úgy emlegetnek, mintha itt volnának a közelben egy napi járóföldre. Mondanak igazságokat, de meséket és legendákat is. Náluk is áll igazságul az a régi magyar mondás, hogy "a messziről gyütt embör sokat beszélhet, sönki se néz utána, hogy igaza van-e".

Érdemes e beszédeket hallgatni, távolosabbról.

A parti vendéglőbe belépek, s helyt is foglalok a legsarokban, egyedül. Szép, tiszta hely. Ami festhető, az mind világos zöld, az asztalokon fehér terítők, az ablakon át a napfény derűsen beszolgál.

És mégis, a szoba másik sarkában, ahol egy csomó hajókormányos s más vízi ember ül, komor és sötét hangulat uralkodik.

Egy nagybajusza, őszülő barna ember, a dunai hajósok egyenruhájában, elkeseredve mondja:

- Hát ezt is mög köllött érnöm? Hát nem igaz az, amit én beszélök? Hát hazudtam én valamikor?

Csönd van egy darabig, az emberek a vállukat vonogatják. Egy azután azt mondja:

- Hát ne haragudj, Mihály, de amit mondtál, az nem löhetségös. Én is átmöntem az egyenlítőn, de az nem igaz, hogy ott a szombat után mindjárt hétfő követközzön.

S a többiek bólogatnak a beszédhez. Mihály elszomorodva ül, ha nem volna kemény ember, talán sírva is fakadna:

- Én sohase hazudtam életömbe. Nem röndös embör, aki hazudik. Most ezt mög köllött érnöm, hogy hazugnak tartjátok a nyelvemet.

Ismét csönd. Az emberek érzik, hogy itt olyasvalami van, ami különös. Mihály tényleg igaz ember, és most már hogyan áll elő azzal a beszéddel, hogy szombat után hétfő következik? Miféle dolgok ezek?

Halk tanácskozás. Egy ember föláll a társaságból, és felém jön. Régi ismerős: kisebb fürdőháza van a Tiszán, ott tanultam annak idején úszni, s miután elég rendesen megtanított, fiamat is vele taníttattam. Érdemes polgár, apai ágon beolvadt olasz családból származik. Leül mellém:

- Nem háborgatom?

- Dehogy.

- Egy kérésöm volna.

- Tessék.

- Tessék hát megmondani, löhetséges-e az, hogy az történhessön valahol a világon, hogy a szombat után mindjárt hétfő követközik? Mert a Mihály ezt beszéli, de nem akarjuk elhinni. Azt mondja, hogy az Egyenlítőnél történik ez. De hát az Egyenlítőn többen átmöntünk katonakorunkban. Ott olyan matrózmulatság szokott történni, lelocsolják egymást, mint nálunk húsvétkor. De hogy egy nap kiugorjon a kalendáriumból, arról mi nem tudunk. Másfelől pedig annyi bizonyos, hogy a Mihály sohasem szokott hazudni. Hát hogy löhet ez a beszéd?

- Hát - mondom -, ez pedig csakugyan történik, hogy a hajón egy napot ugrik a kalendárium. Vagy előre vagy hátra, de egy napot ugrik. Attól függ, hogy a kelő nappal szemközt halad-e a hajó vagy pedig napnyugatra megy.

- Hát hogy löhet ez? - kérdezi. - Mi az oka löhet ennek?

- Hát - mondom -, Makó két órajárásnyira keletebbre van, mint mink. Ott hat perccel hamarább kel föl a nap...

- Ahán - mondta az emberem.

- Ha most már az embör a hajóval szemközt mögy a napnak, mindön nap előzködik és utoljára kispórol az előzködéssel egy napot. Ezt pedig el kell tüntetni, másként összezavarodik a kalendárium.

- Ahán - mondta polgártársam -, most már értöm. És az egyenlítőnél történik ez?

- Nem. Lefelé haladva nincsen a kalendáriummal baj. Csak ha körösztbe megy a hajó. Az a vonal, ahol a tengeren ez a furcsaság történik, Japán és Kína között van.

- Úgy hát - mondja polgártársam. - Köszönöm szépen az útbaigazítást.

Visszamegy a maga asztalához. Eleinte csendes társalgások vannak, azután Mihály bácsi hirtelen föláll, nagyot üt az asztalra és fölkiált:

- Hát, persze hogy Japán meg Kórea között történt! Üssön bele a ménkű!

Az emberek Mihály bácsira tisztelettel tekintenek. A becsület meg van mentve.

1911

 

LIBAI ÜGYBEN

Mióta a kislutri elmúlt, az álmoskönyvek sincsenek annyira forgalomban, mint ezeknek előtte. Ugyan a csíziók sem kaphatók már. Szép, vastag könyvek voltak ezek a csíziók, amelyek minden világi tudományról tájékoztatták az embereket. Abban benne voltak a planéták állásaitól kezdve mindenfélék, egészen addig, hogy mikor szokott megbokrosodni a tehén és egyéb udvarbeli állat. Szerelmi tanácsadások is foglaltattak bennük, külön-külön mindenkinek, akár a Venus, akár a Mars planéta jegye alatt született volna. A Luca székének miként való készítése is ezen tudományos könyvben foglaltatott. Útba igazított a rontásokról, varázslatokról, továbbá affelől is, hogyha éjféltájban hármas keresztútra ér az ember, az ott tartózkodó boszorkányok, ördögsuplencek és törpék furfangja ellen miként védekezzék. Mert van olyan törpe, akit egy kicsi skatulyába is bele lehet tenni, de a másik meg olyan, hogy királyi hatalmai vannak.

Az álmoskönyv sem egészen kivetnivaló. A legjavát Wajdits Ferenc uram betűivel nyomtatták Nagykanizsán: valóságos igazmondás tekintetében leginkább csak ez volt az elöljáró (mivelhogy a nyomtatott betűben már azon időben is voltak némi tévedések). A kalendárium után azonnal ez következett. Ennek az igazságaiban pedig benne foglaltatott az is, hogy mi esik jól az embernek álmában. Így például a toronyból leesni: haláleset; a koporsóból kimászni: föltámadás; szakadt kötelű kompon lenni a víz közepén: szerencsétlenség; ellenben lúdhúst enni: jó.

Biz az jó, kevés ember van, aki nem szeretné, minélfogva némelyik ember pénzért veszi, a másik ember pedig, egyébként sanyarú sorsában hozzá nem juthatván, lopja. Ludat meg libafélét könnyebb lopni, mint a malacot, mert a malacnak nem lehet kitekerni a nyakát a visítás megakadályozása szempontjából, míg a liba e tekintetben is kezelhető, s igazság szerint nem is tudják meg a tanyában, hogy mikor veszett el. De elég abból annyit is tudni, hogy elveszett.

A gazda nézi a hűlt helyét, az asszony meg is siratja. De már az ellen úgy sem lehet tenni semmit, legföljebb annyit, hogy úgysem lévén messze a tanyai rendőrség, oda bejelentik az esetet.

Hát oda éppen jó helyre mentek, mert van már ott vagy hat-hét ember meg asszony, aki mind az elveszett libáját panaszolja. A rendőrök igencsak mérgesek, hogy ilyen csip-csup ügyekkel kell bajoskodniok. Mert csakugyan, nem a lovon járó emberekhez tartozna a libatolvajok kergetése. Hanem hát jól van, csak kerüljetek kézre. Ha még ellazsnakolva nem voltatok, hát most lesztek.

A különféle panaszok nyomán a gyanú Szélpál Gergelyre és Doma Mihályra irányul. Ezek már csakugyan találtatódtak ilyen bűnökben más alkalommal is.

- De mindig kifürdötték magukat a vízből - mondja egy panaszos. - Hát azért vannak így elbátorodva.

- Nono - feleli a pusztázó katona -, hanem majd most...

A rossz hír sebesen jár. Szélpál és Doma hamarosan megtudják, hogy kereset alatt vannak. Meg is mondja egy ember Domának, ahogy találkozik vele az úton:

- Most már majd nem a libák nyakát tekerik ki, hanem a tiédet.

Doma nyaka kellemetlenül bizsereg. Különösen, hogy délután már idézőt is visznek neki, hogy másnap reggel kilenc órára legyen a rendőrségen. Doma szorongva Szélpálhoz siet: hát az is az idézést forgatja a kezében, s értelmetlenül néz rá, hogy mi ez? Hát lopott ő valaha libát?

Mindegy azonban ez most már. Reggelre csak oda kell menni a rendőrségi tanyára.

Aggodalmas éjszaka következik, ami után, mint rendszerint szokott, fölvirrad a reggel.

Reggel nyolc órakor a tanyai orvost különös látogató keresi föl. Ez Doma.

- Adjon Isten jó röggelt az orvos úrnak.

- Adjon Isten. Hát mi baj van?

- Hát kéröm sömmi, hála Istennek.

- Hát akkor mit akar itten?

- Nem ögyebet, kéröm, csak azt, hogy tessék vízi raportot állítani arról, hogy neköm sömmi bajom sincsen.

- Bolond kend? - kérdezi az orvos.

- Nem én, kéröm alásan - erősködik Doma -, hanem csak tessék mögírni a raportot. Fizetöm az árát.

Hát itt nincsen mást mit tenni, a doktor megírja a visum repertumot, hogy Doma Mihály ép, egészséges, semmi baja sincs. Doma lefizeti az angáriát, a papírt elteszi a kebelébe, s elégedetten távozik.

Kisvártatva a doktor elébe Szélpál Gergely nyújtja a kérelmet, ugyancsak vízi raport irányában. Hogy arról szóljon az a raport, hogy most, de pontomosan most, reggel nyolc órakor neki a kerek világon egy szikra baja sincs.

- Hát már csakugyan megbolondultatok - mondja doktor -, miről lesz jó ez az írás?

- Sohasem löhet azt tudni - feleli Szélpál. - Csak tessék mögírni. Az áráért.

- Hát hiszen jól van - gondolja a doktor, s megírja a levelet Szélpál állapotáról, amely szerint rendben van, egészséges, mint a makk. A papirost Szélpál is a kebelébe teszi, Doma várja odakint, s most már együtt mennek a rendőrségre.

Hogy ott mi történt, mi nem, arról nem lehet beszélni, mert ajtók mögött történt a komoly hivataloskodás. Csak annyi bizonyos, mert már a napvilágnál is látható, hogy tíz órakor Doma Mihály megint ott van a doktornál. Ezzel a szóval löki be az ajtót:

- Hát most már van-e bajom, orvos úr?

A doktor ránéz. Hát ennek csakugyan van egy kis baja, mert ennek éppen csak a torka nem véres. Ennek ugyan alaposan ellátták a baját. Az orra be van ütve, az egyik szeme bedagadt, a keze feje meg olyan, mintha fánk volna. Az élesztős fánk szokott ilyen szépen és gyorsan földagadni.

- Hát most már van baja - szól. - Mit akar?

- Hát, kéröm alásan, errűl is tessék kiállítani pontomosan a vízi raportot. Fizetöm az árát mög a stemplit.

A doktor azután meg is csinálja az írást az ő érthetetlen nyelvén a dagokról, aláfutásokról s a húszfilléres mekkoraságú folytonossághiányokról. Doma kifizeti a munkadíjat, a papirost a kebelébe teszi, s elégedetten távozik.

Nem kell egy fertály órát sem vetni neki, amidőn a doktor ajtaján Szélpál Gergely kopogtat:

- Van-e bajom, orvos úr?

- Az ördög bújjon belétek - szól a doktor -, ugyancsak összevertétek egymást. Ki látta már, fényes nappal verekedni?

- Hát hiszen éppen az a baj - mondja Gergely -, hogy nem látta sönki.

S fenyegetőleg teszi hozzá:

- De látta az Isten.

Azután ő is kebelébe teszi a visum repertumot, s eltávozik. Amerre megy, a tanyákból nézik a kerítés mögül. Messzünnen egy vékony asszonyi hang utána sivít:

- Köll-e liba, hé?

- Nono - gondolja Szélpál. - Nem mind az az okos embör, aki tükörbűl fésülködik.

Egy napon különféle népek haladnak be a tanyáról a városba a vasúton. A megállóhelyen, ahol a vonatra fölszállnak, a bakter csodálattal nézi őket:

- Talán búcsú van odabent?

- Nem - mondják az emberek és az asszonyok -, nem. Hanem a libai ügyben mönyünk a járásbírósági úr elibe.

De mennek ám ugyancsak. Van vagy tíz panaszos, ott van két városi pusztázó katona tanúnak, meg azután ott van Szélpál Gergely meg Doma Mihály is. És a többiek szemmel intenek a vasúti bakternek, hogy ehol-e, ez a kettő a híres, ezek fölött látnak ma törvényt. De azért a libai ügyről nem sok szó esik. Akad ugyan asszony, aki belekezdene, de a rendőrök csitítják. Nem kell itt veszekedni. Majd odabent elintéznek mindent. Szélpál és Doma nem szólnak semmit, pipáznak, és nézik a vasút ablakából, hogy mint szalad el mellettük a sok telegráfkaró. Igen el vannak szótalanodva.

Odabent a járásbíró előtt is megállnak zordonan. Mögöttük ott vannak a panasztévők, s a kardos, sarkantyús emberek a cifra városi ruhában.

- Hát tudják-e - mondja a bíró -, hogy mivel vannak vádolva?

- Majd mögmondja a tekintetös úr - szól Gergely.

- Meg is mondom. Hát az a vád, hogy maguk az egész tanyakörnyékről összelopdossák a libákat.

Doma tapasztalt ember. Nincsen itten helye esküdözésnek, sok beszédnek. Csak annyit szól:

- Már hogy mink? Hát ki látta?

- Hiszen nem is akkor szokás lopni a libát, mikor látják, hé? Van a lopónak annyi esze, hogy akkor tolvaj, amikor nem látják.

Gergely beleszól:

- Ez így igaz. Az én libámbúl is elloptak hármat, én se láttam, mikor ellopták. Hát hogy merik ezök azt mondani, hogy én loptam? Hát látták? Álljon elő csak egy, aki látta. Én nem loptam sömmit. Sönkitűl sömmit.

Mondja a bíró: - Ugyan ne beszéljen már. Hiszen a rendőrségnél beismerték, hogy aki panaszos csak itt van, mindnyájától maguk lopták el a libákat. Ehol a jegyzőkönyv róla. Alá is írták. Itt vannak a rendőrök is, akik ott voltak. Hát hogy lehet most már a beismerést letagadni.

Azt mondja Doma:

- Nem volt az beösmerés, kéröm, hanem gyilkosság...

- Már miféle gyilkosság?

- Hát az, kéröm alásan - kiáltja Szélpál Gergely -, hogy ütöttek-vertek bennünket a rendőrök. Orrunkon-szánkon csurgott a vér, azután pofoztak, még most is fáj a fülem! Hanem, hej, visszaadom én azt még, nem ver az Isten bottal!

- Úgy, úgy - mondja Doma komoran -, kényszereszközökkel csikarták ki a vallomást. Ütöttek, vertek, kínoztak, nyúztak. Gyalázatos munkát végeztek.

A rendőrök lépnek elő. - Egy szó sem igaz abból, amit mondanak. Nem nyúltunk hozzájuk egy ujjal sem. Egy ujj nem sok, de még annyival sem. Nem szoktuk mink azt, kéröm.

- Nem tudom - mondja kétkedve a bíró, s a panaszosok meglökik egymást könyékkel: valóban, azt ők sem tudják.

- Hát magukat verték a rendőrök? - kérdezi a bíró.

- De még hogy!

- Ezek?

- Ezök.

- Látta valaki?

- Hát már hogy látta volna. Úgy volt, ahogy a tekintetös úr a libalopóra mondta. Nem úgy csinálják ezök azt, hogy lássa valaki. De itt is van, kéröm alásan, a vízi raport, akit a tekintetös orvos úr írt. Kilenc órakor voltunk a rendőrségnél, tíz órakor az orvosnál. Mindjárt utána. Hát bele van írva az összeverésünk.

Nézi a bíró:

- Hát ebbe csakugyan bele van írva, hogy ez a két ember ugyancsak össze volt verve. Hát mit szólnak hozzá, rendőrök?...

A rendőrök mondják:

- Bizonyosan vereködtek elébb. Már mihozzánk úgy jöttek, ahogy voltak. Mert mink egy ujjal sem bántottuk őket.

- Már úgy mentek oda?

- Hát kéröm, csak úgy löhetött. Mert az előző este dugott bál volt Ótott Savanyóék tanyáján, bizonyosan ott vereködtek össze, aztán miránk akarják kenni. Mert ilyen az efféle nép!

Gergely és Mihály újból belenyúlnak a kebelbe.

- De kéröm szépen - szól Gergely -, itt van az orvos úr írása, hogy röggel nyolc órakor még semmi bajunk sem volt.

- Nini - szól a bíró -, hát maguk úgy mennek a rendőrségre, hogy előtte is, utána is megvizitáltatják magukat?

Keserűen mondja Doma: - Úgy.

Egy asszony a panaszosok közül belekottyan:

- Mert kínzatások történnek...

A többi elcsitítja, de azért az asszony halkan csak beszél: hiszen az én urammal is, most egy esztendeje...

A pusztázó katonák nagyon sápadtan állnak a bíró előtt:

- Nem igaz, nem igaz. Egy szó sem igaz belőle.

- Hát az orvos írása? - kérdezi a bíró.

- Nem tudjuk, nem értjük. Mink nem bántottuk őket.

Azt mondja a bíró:

- Ebben most már nincsen okos ember. Új tárgyalás lesz. Majd behívatjuk az orvos urat is. Most pedig elmehetnek.

Elmentek. A délutáni vonat viszi őket hazafelé. Most a pusztázó katonák ülnek külön, s nézik az ablakon át a szaladó telegráfkarókat. Fülükben van a bíró szava, amit külön mondott nekik: ha ez a panasz igaz, alighanem le kell vetni a cifra ruhát... Hát most mi lesz? Nem tudják. Mit mond majd az orvos? Azt sem tudják. Nagyon szomorúnak látszik előttük az egész világ. A másik csoportban az asszony beszél megint a kínzatásokról. Szélpál és Doma komoran bólingatnak hozzá, a szemek gyűlölettel tekintenek a pusztázó katonák felé...

1911

 

A BUJDOSÓ

Nálunk kétfajta nép van. Az egyik az alsóvárosi, amely földhöz van ragadva, s bizonyára akad köztük sok, aki a határon túl legfeljebb a közeli falvakig járt. A másik a felsővárosi, amely tele van kereskedelmi szellemmel, s üzleti érdekekből elkódorog akár a világ végére is. Ez az oka annak, hogy bajos úgy vasutazni akármerre-felé, hogy városbeli embert ne találjon az ember. Ha mást nem is, de pincért bizonyosan talál, aki ráköszönti a helybeli dialektusban a jó röggelt.

Egy barátom, aki ugyan Erdélyben sohasem volt, a Vaskapuról fogalma sincsen, s a Tátráról csak mesélni hallott, ellenben vagy tíz év óta minden esztendőben elviszi a fölösleges pénzét Olaszországba, nemrég visszatért a citromok s a száradás végett az utcai kötélre akasztott ócska fehérneműk hazájából.

- No - mondom -, hány idevalóval találkoztál?

- Többel - mondta. - De volt köztük egy, akiről el se gondolod, hogy kicsoda.

- Hát kicsoda?

- A Milcsi.

- A Milcsi?

- Az.

Régi emlékek... Képviselőnk volt egykor. Nevezetes kártya-affér hőse, aki nem ölte meg magát a suskus után, hanem elment idegenbe, s ott él. Itthon senki sem tudta, hogy hol van. Kalandos regények képződtek felőle. Az egyik szerint tiszt valamelyik dél-amerikai seregben. A másik szerint szőlőültetvényes Kínában. A harmadik szerint már régen meghalt. A negyedik szerint e sok beszédből semmi sem igaz, hanem itthon él álnév alatt valamely kisvárosban.

Az igazság pedig, a citromos barátom előadása szerint, az volna, hogy a bujdosó lent él a déli tengerpartokon, hol az olaszok, hol a spanyolok között. De haza nem jön.

Még most is a régi, szívós egészségű ember, csakhogy az idő eljárt fölötte is, s megőszült. Unalmában olasz, spanyol és francia lapokba írdogál. A magyar nyelvet kezdi feledni. Ha magyarul kell beszélnie, már keresi azokat a szavakat, amikkel kifejezni akarja az agyában képződött fogalmakat...


Nem is olyan nagyon régi történet ez pedig: mindössze valami tizenöt éves. Ugyan, ahogy az események mostanában nyargalnak egymás fölött, másfél évtized is elég nagy idő. Múlik, mint az árnyék, ez az élet, észre sem veszed, hogy semmivé lett. A szereplők letűnnek és elfelejtődnek. Milcsi letörése, tragikus sorsa abban az időben nemhogy országos föltűnést, hanem messze az ország határain túl is érdeklődést keltett. Pedig tizenöt év előtt a sajtó hírszolgálata még hírül sem volt olyan, mint most.

De így emlékezetben most hirtelen megint feltűnik szálas, szikár alakja. Szép férfi volt, kemény, erős arcvonásokkal. A hangja erős, csengő, harsogó, szinte harangozni tudott vele. Népszónok a szónak mindenféle értelmében, aki ezrek gondolatait irányítani, vezetni, csillapítani vagy lázongásba hozni tudja. Ez oknál fogva mindig jelentős szerepet játszott a Függetlenségi Pártban, fáradhatatlanul jött-ment, megjelent mindenütt, aminek ellenértékéül a párt tagjai meg az ő ügyvédi irodáját keresték föl minden bajos ügyeikben. Itt még jobban magához tudta kapcsolni az embereket. Nőtlen ember volt és jómódú, de abban az időben semmi költséges passziói nem voltak, kivéve, hogy néha nagyokat mulatott, aminek megint páros viaskodások voltak a következményei, mert ha az erős veres boroktól belakott, mindenkibe belekötött; az ilyen mulatságokban azután sokszor adott is, de sokszor kapott is sebeket. Ilyenkor vadembernek s krakélernek tartották. Kétségtelen, hogy volt benne valami a letűnt duellumos korszak érzéseiből, de ez csak akkor tört ki belőle, midőn már nem bírta fékezni magát. Később maga is megbánta e bolondságokat. Képviselő korában estebédjét már legénylakására hordatta, nem mert vendéglőben vacsorázni. Attól tartott, hogy társaságba kerül, jókedve támad, akkor előrendeli az ő kedvelt erős veres borait, s azután majd valami közbotrány támad.

Költséges passziói szóval nem voltak, kivéve az olykori kiruccanásokat. De ezek nem kerülhettek valami túlságos sokba. A "fejibe" való múlatás régi patriarchális szokása állott akkor még, ott nem potyázott senki, de nem is fizette a költséget soha egymaga senki. A költséget "kivetették fejibe", ami annyit jelentett, hogy mindenki, aki részt vett a mulatságban, egyformán nyúlt bele a bugyellárisba.

Anyagi helyzete ilyformán rendben állván, módjában állott, hogy mikor az ügyvédi irodájában a bevégzett ügy után azt kérdezte tőle a kliense:

- Most már mivel is tartoznék, fiskális úr?

Akkor Milcsi fölállt a székéből, kiegyenesedett, amilyen hosszú csak volt, odament a tanyai magyarhoz, belecsapott a jobb tenyerébe, s jól megrázva a kezét, azt mondja neki vidáman:

- Jó szóval, bátyámuram! Csak jó szóval, semmi egyébbel.

Nyilvánvaló, hogy apró ajándékok erősítik a barátságot. De Milcsi nemcsak az emberekkel tudott bánni. Babó, nemhiába, hogy amikor csak tehette, a kintvaló nép között forgott, de bele is látott a néplélekbe. Hamar meglátta, hogy itt a feleség, csakugyan feleség, akit az ura "kedves életöröm párjának" nevez. Az az asszony, aki rendes segítőtársa az urának a dologban, gondos családanya, s amellett tud "borjúkötelet engedni" az urának: parancsol a tanyában. A szava legalábbis úgy jár, mint az uráé. Milcsi értett a kedvökben járni, ahogy talán senki sem. Egyiknek virágot vitt, a másikat megtáncoltatta, hajnalig is eltáncolt velük a tánchelyeken. Szó is volt róla, mikor képviselő lett, hogy a Milcsit nem az emberek, hanem az asszonyok választották meg. Az asszonyok azzal eresztették el az uraikat a választásra:

- Addig a tanyába elő ne gyöjjék kend, amíg a Milcsi úrra le nem szavall kend.

Le is szavalltak. De nem minden asszony bízott az urában, hanem bejött vele a városba maga is. Irgalmatlan nagy hideg volt a választási napon, valamint erős, alkotmányos küzdelem. A szűz függetlenségi második kerületet előzőleg hódította el Herman Ottótól Ivánkovics János plébános, a későbbi rozsnyói püspök. A kormánypárt Ivánkovics nevével ment a harcba, abban a biztos reménységben, hogyha egyszer nyertek, másodszor is nyerhetnek. Mellette a küzdelmet Vass Pál városi főjegyző vezette, egy fiatal tisztviselő, aki értékes közigazgatási talentumnak ígérkezett. Ő csinálta meg a tanyai közigazgatás szervezetét, a kapitánysági beosztásokat. De egyben politikai szolgálatokra is felhasználta őket, ami könnyen ment abban az időben. A fizetéses ember oda szavazott, ahova parancsolták, s vonta magával a rokonságát, meg akire hatni tudott. Vass Pál szóval erős ellenfél volt ebben a harcban. Később a küzdők mindhármának tragikus vége lett. János püspöknek el kelle hagynia rozsnyói székét, s mint kolostorbeli ember halt meg. Milcsinek el kelle hagynia a haza határait, míg Palit egy napon halva találták egy városszéli kubikgödör sekélyes vizében.

De akkor még éltek, s folyt a harc. De a Milcsi pártjával nem bírt ott már az eleven ördög sem. A tanyai kocsik tömegben érkeztek befelé, mintha népvándorlás lennének. Már estefelé eldőlt a választás sorsa. De a szavazásra várók nem mozdultak. Féltek, hogy valami úri huncutság történik. Állták a hideget rendületlenül, s vártak. Beköszöntött a fagyos téli éj. Az italos emberek subában a kocsi alá feküdtek; az asszony ült a kocsin, vigyázott a lovakra, s a kikiáltásokra, hogy most kik következnek szavazni, s ha az ura következett, felköltötte a kocsi alól.

Küldték a népet, hogy menjen haza, de nem ment. Éjfél után a választási elnök, régi szegedi ember, akit úgyszólván mindnyájan ismertek, ment ki közibük, hogy ne fagyasszák már magukat, asszonyaikat, jószágjaikat, hanem menjenek haza. Babó megválasztása már teljesen bizonyos. Már akkor csak a szótöbbsége felül volt a nyolcszázon. Hiábavaló volt azonban a beszéd, az emberek nem mentek, s kitartottak úgy reggel négy óra tájig. Amíg csak az utolsó ember is le nem szavazott. Ezerkétszáz voks volt csak a szótöbbség, pedig Ivánkovicsra is sokan szavaztak.

Nagy feltűnést keltett ez annak idején az országgyűlésen is, amelynek egy tagja sem dicsekedhetett a bizalomnak és a szeretetnek ilyen óriási megnyilvánulásával. Hozzávéve ráadásul, hogy itt pénzzel nem lehet dolgozni, etetés-itatás nincsen, még alkotmányos fuvardíj sincs, sőt, mint más esetben láttam, még az igazán alkotmányos kiadást, a választási nyomtatványok költségeit is a jelölő értekezleten maga a nép rakta össze azzal a jelszóval, hogy csak takarékosan! Minek megfelelőleg nem is volt ott toll a kalapok mellett, hanem csak egy darab nyomtatott papiros a jelölt nevével. (De hiszen elég ez is, ha sok kalap viseli.) Hanem később, ha már kész ember a képviselő, s beszámolni a nép közé megy, akkor már más a dolog. Ez is néplélek dolga. Milcsi ebben is tökéletesen járatos volt. A beszámolók búcsúkor szoktak lenni, az meg nagy sokadalom még a tanyákon is. Három-négyezer ember. Ott nem lehet vendégeskedni. Hanem azt meg lehet tenni, hogy kocsin, jég között, kivitet a képviselő egy hordó sört, s azt megcsapoltatván, a tekintélyesebb vezető embereknek maga sajátkezűleg ereszt egy pohárral. Csak eggyel-eggyel, nem kell többel. Itt nem a sör a fődolog, mert az van a korcsmárosnál is elegendő, és az ő különös specialitása, hogy nem jégbe, hanem hóba van hűtve (ahol nincsen a környéken tó, amelyből jeget lehetne szedni, a havat szokták nyárára a verembe elrakni), hanem itt az a fődolog, hogy mindenek szemeláttára történik, hogy tulajdon maga a nagyságos képviselő úr tiszteli meg így a nép embereit. Mily örömmel nézik ezt távolosabbról az asszonyok is. S mily örömmel nézik mindenek, mikor a vallási ünnep délre elmúlván, délután a képviselő megtáncoltatja a menyecskéket, lányokat. Az, hogy valaki "jó táncos", külön érdem a népnél. Milcsi pedig értett hozzá. A hosszú szál ember kimagaslott a többi közül, fejét délcegen magasra vetette, s régi magyar mondás szerint valósággal "ropta az őszinte magyar táncot". Fekete haja, bajusza, fekete szemei, olajbarna arca olyan volt, mint valamely középkori marcona vitézé. Néha románfejűnek neveztük, amit ha tréfából történt, nem vett zokon. De mikor egy kortesírásban azzal is csepülték, hogy román származású létére mit keres itt a magyar nép között, nyilatkozott, hogy ez a beszéd nem igaz, a családja nemessége több évszázados, és Vágvecséről származnak.

Hogy politikai szereplésének volt-e értéke vagy nem, arról most már fölösleges volna beszélni. De annyi bizonyos, hogy e nép szeretetét az alkotmányos idők beállta óta nem bírta senki annyira, mint a Milcsi. Ha a kaszinóbeli baj be nem üt, onnan ugyan senki ki nem vette volna mindmáig, de sőt még most is benne van, s olyan legendák keringenek felőle, mint a Rudolról. A Rudol, az egy magyar királyfi volt, akit megöltek, mert pártját fogta a népnek, mint Kossuth Lajos. (Tanyai házakban olykor lehet látni a képüket egymás mellett a szobafalon, kis gyászfátyol van rájok akasztva.)

Ki gondolt volna arra, hogy ez a kaszinói baj elkövetkezhetik? Itthon Milcsi nem volt kártyás, s mint képviselő is Budapesten látszólag elég szerény életmódot folytatott. Legénylakása volt közel az országházhoz, a Sándor utcában, egy bérkaszárnya második emeletén. Még szolgát sem tartott, a csengetésre maga nyitott ajtót. Ki gondolhatott volna erre a katasztrófára?

Nem is akarták hinni, amint hogy az első hírek nem is voltak egészen bizonyosak. A pesti lapok akkor úgy délután négy óra felé érkeztek Szegedre. Burkolt közlések voltak bennük afelől, hogy valamely kaszinóban egy képviselőt kártyajáték közben paklizáson értek. Név nem volt említve, csak annyit mondtak a hírlapi közlemények, hogy az illető egy alföldi kerületet képvisel, ahol igen nagy szótöbbséggel választották meg az addigi követ ellen. Eleinte rá sem gondoltak, hogy ez a Milcsi lenne. De azután gyanúpörbe estek az emberek. Délután öt óra felé már kezdték a szerkesztőség kilincsét egymás kezébe adni a látogatók, akik mind azzal a kérdéssel jöttek, hogy csak talán nem a Milcsi? Volt köztük pártbeli ember, honorácior, tisztviselő, katonatiszt. Kérdéseikre nem kaptak hiányos választ: a fővárossal való telefonösszeköttetésnek akkor még híre-hamva se volt. Csak hat óra felé kezdtek szép sorjában érkezni a budapesti szerkesztőségek táviratai, de azok sem mondtak az ügyről semmit, csak egybehangzóan kértek Milcsiről minél részletesebb életrajzi adatokat. A szerződött pesti tudósító ugyanis csak éjféli postával küldte le a fővárosi híreket, s ez a "szerződött tudósító" is sok esetben csak a Nemzet és a Pesti Napló estilapjai voltak.

De már az életrajzi adatokról való kérdezősködés Milcsire terelte a gyanút. Hat óra után az egész város erről beszélt. Bár ekkorra már előkelő magánosokhoz is érkeztek táviratok a kártya-affér felől, a nagy tömeg kételkedett, s az volt a nézete, hogy itt valami alattomos csalafintaság van a dologban. A közönségbe egészen másként rögződött bele a Milcsi egész természetrajza, semhogy elhitték volna felőle, hogy ő nem üti azonnal agyon azt az embert, aki reákiáltja: Emil, te csalsz! Azt, hogy a kártyajátékban miskulancia történhetett, azt a táviratok nyomán inkább föltételezték, de azt nem hitték el, hogy Milcsi ilyen emberölő sértés után ne keljen azonnal, bármiféle fegyverrel is, élethalálharcra.

De azután másnap, harmadnap elszomorodva kellett belegyőződniük. Sokan megsajnálták, sokan meg is siratták, míg mások nem bánták, hogy az eset így esett. Mert ahogy tudott a tanyai magyarnak udvarolni a Milcsi, éppen úgy tudott hányaveti és gőgös lenni a városon, és a szertelen modorával sok embert szerzett magának ellenségül.

Másként azonban a tanyákon. Ott általános volt a megilletődés, azután a fölháborodás. Hamar kimondták odakint, hogy nem igaz az egészből semmi, hanem árulás történt. Féltették a nagy urak tőle a hatalmat, hát tőrbe csalták, megejtették, bujdosásba kényszerítették. És most bujdosik, mint Rudol, a királyfi, mert szerette a népet.

Ami a kártyaügyet illeti, azt részben nem hitték el, részben komoly szóra nem is méltatták. A nép a kártyázást ott kint nem tartja tisztességes foglalkozásnak, hanem olyan játéknak, amelynek az elvi alapja az egymásnak minél sikerültebb becsapásában rejlik. Ennélfogva megengedhetőnek tartja a paklizást. Nézete szerint a huszonegyet csak egyetlen tisztességes módon lehet játszani, de ahhoz sok kártya kell. Ez a mód pedig abban áll, hogy nem a bankos kezében van a kártya, hanem az rendes keverés után letétetik egy csomóban az asztalra. Akkor az egyik játékos kiveszi a zsebéből a bicskát, kicsattantja, és az élét belevágja a kártyacsomóba, ilyképp azt az asztalhoz szegezvén. Azután aztán így mindenki a bicskaélről húz magának "plattot", a bankos is. Itt azután csakugyan nem lehet csalafintáskodni, de ehhez a játékhoz sok pakli kártya kell, ami odakint nemigen adódik elő. Ennélfogva ha már játszanak, csak amúgy játszanak, s abban nincsen "szömélyválogatás".

- Hát aztán mi van abban, ha valaki paklizik? - kérdezték. - Ne játssz, huncut, nem vesztöl. Hiszen Gémnyakú Barna Gergő mindig paklizik, aztán avval a hosszú gémnyakával mindig belepislog a másik embör kártyájába, mégis leül vele mindönki egy asztalhoz! Hát micsoda beszéd ez most már a képviselő úr felül? Nem igaz abbúl sömmi! Hanem elpusztították, mert féltötték tűlle a hatalmat a nagyurak...

Nem telt bele pár hét, megszületett kint a bujdosásba küldött ember legendája. Egy darab valódi, naiv, népies meseköltészet, egyben tanúbizonyság arra, hogy Garay a Háry János császár-látogatását, Petőfi a Kukorica Jancsi francia királyát nem az ujjukból szopták, hanem a nép meséiben találták. Úgy mondja ez a mese:

- A nagyurak féltötték a hatalmat a Milcsi úr elűl. Mert már nagy hatalma volt neki is, és a király húzott hozzá. Mert a király azt mondta, hogy a Milcsinek van igaza, nem nektök, mert tük mindig csak magatok javát nézitök a nép rovására.

A nagy urak ilyenformán összetanakodtak, hogy hogy kéne láb alul eltönni a Milcsi urat.

Hát, fene teremti, rávötték a királyt, hogy a neve napján nagy ebédre hívja föl Buda várába az urakat, a Milcsi urat is. Mög is hítta, el is möntek mindnyájan, szép magyar ruhába. Szép nagy ebéd volt, parádés huszárok szolgáltak föl, a Stefánia ügyelt föl rájuk, mert az röndös gazdasszony, oszt ott forgott mindig az asztal körül. Hát öttek-ittak, volt még tengöri herkentyű is, narancs, hordósfüge mög mindön. Azután fekete kávé. Ahogy azt osztogatnák szét a huszárok, Stefánia kezdi már összeszedni az eszcájgot. Mert csupa valóságos színarany volt mindön eszcájg.

Összeszödi kötőbe, olvassa, nézi. Mögint olvassa, nézi. Azután odamén Ferenc József elé, aztán jelenti:

- Fölséges ipamuram, két arany kanál hibádzik.

- Lehetetlenség az, kislányom - mondta a fölséges király a mönyinek. - Olvasd csak össze még égyször, mert hátha tévedtél.

Stefánia újra olvassa a kanalakat, nézi, a fejit csóválja. Hát csakugyan hibádzik két darab. Megint jelenti:

- Fölséges ipamuram, de valóságosan hibádzik két arany levesös kanál.

Arra a király nagy haragra gyullad, mer a vagyonát ű se engedi. Az ajtónálló testőrzőknek odakiált:

- Csukjátok be az ajtókat. Itt mindenkit mög köll vizsgálni, kinél vannak a kanalak?

Aztán vizitálták a vendégöket. Mindönki kiforgatta zsebjeit. A Milcsi úr is bátran állt a vizitálás elibe, mert tudta, hogy ű nem tötte el a kanalakat. A zsebjeit kiforgatta: mögmutatta, hogy a mente ujja sincsen bekötve. De azután, ahogy a csizmájához értek, hát a csizmaszárban ott volt a két aranykanál.

Mert azt úgy lopták oda bele az ebéd alatt a hatalmi urak, hogy a Milcsi urat beárulják a király őfelsége előtt.

Hiába mondta azután a Milcsi úr, hogy fölséges uram, királyom, itten árulás történt, a király már nagy haragra volt lobbanva, oszt kiűzte Milcsi urat. Azt kiáltotta neki: Pusztulj a birodalmambúl, többet ne merj a szömöm elé kerülni.

Nem volt védeközés, mert a király szava ellen nem löhet tönni. A Milcsi úr elbujdosott, azóta bujdosásban van a szögény. De majd fölvirrad még, a Rudollal visszagyün, hogy mögigazítsa a nép feje alját...

A mese így végződik. A hallgatóság komoran és szótlanul bámul maga elé. Mit gondolhatnak ilyenkor a hatalmi urak felől?


Az említett barátom, aki a birodalom határán kívül találkozott az élet bujdosójával, önkéntelenül képviselőnek szólította:

- Tudja-e, képviselő úr - mondta neki -, hogy otthon a tanyákon még mindig visszavárják?

Meglátszott rajta, hogy hirtelen szinte belereszket ebbe az emlékezésbe. De a másik pillanatban már megint a régi nyers és erős ember volt.

- Á - mondta rekedten -, az régen volt. Isten önnel.

S minden további szó nélkül odábbment. Vitte magával szótalanul szomorú terhét.

1911

 

MEZEI DOLGOK

A fűnyüvő

Régi mesékben szerepel az az óriás, akit úgy hívnak hogy fanyüvő. Ez a szó: nyüvés, kezd apránkint kiveszni a nyelvből, bizonyára sokan vannak manap már, akik az értelmét sem ismerik. A fanyüvő olyan hatalmas termetű óriás volt, aki mérgében gyökerestül tépte ki a fákat a földből, s ha megharagudott, egész erdőket elpusztított féktelen dühében.

A tanyákon nem mesebeli óriás, hanem valóságos rossz ember a fűnyüvő. Aki a füvet nyüvi. Az éj bűnös alakja ez, egyébként rendszerint szegénysorsú ember, aki az egy malacocskájának, sovány tehenecskéjének éjszakának évadján lop takarmányt a más kaszálójáról. Nagyon gyűlöletes ember, mert nemcsak hogy lop, hanem pusztít is. A gazda, ha másnap a megkopasztott legelőt látja, elkeseredve mondja:

- Ugyan, hogy nem szárad el a keze a szömtelennek? Inkább kérne füvet, ha nincs a teheninek mit önni. Vagy ha már olyan fekete a lelke, hogy csak lopni tud, legalább kaszálná a füvet, de ne nyűné.

Ez ugyanis különbség, mégpedig nagy különbség. A fű, ha lekaszálják, kinő, újra, de ha gyökerestül tépik ki, persze hogy nem nő ki megint. A fűnyüvő pedig a lopásnak ezt az utóbbi formáját űzi. Van oka rá. Ha nappal kaszálnak, a kaszának alig van zaja. Nem hallatszik. Elnyomja a nappali élet zaja, a szellő susogása, falevelek zúgása, madarak éneke, kocsik nyikorsága a homoki utakon. Mikor azonban az est leszállt, a dolog és a szél pihen, az alvó fákon a madarak alszanak, akkor a csöndben a kaszálásnak hangja van, s harsogó szava messze elhallatszik a lapos mezőn. Azt a kutya meghallja, ha akár a tanya a kaszálótól kissé messzebb fekszik is, jelt ad, s a tanyai ember megérti a kutya beszédét. Az éjjeli őrtálló kutya különböző fajtájú észleteit különböző fajtájú ugatással jelzi a kenyéradó gazdának, aki akkor, ha veszedelmet jelent a házőrző, puskára kap.

Az éjjeli fűnyüvő ezért nem kaszálja, hanem a legnagyobb csendben, a sötétség leple alatt gyökerestül tépi ki a földből a füvet. Ez meglehetősen érzékeny kár, ha akár jómódú embert ér is. Mert nemcsak a termést lopja el, de a földbe fektetett munkát is tönkre teszi. Ahol a fűnyüvő járt, ott csakugyan nem terem többet a fű. Különösen nagy a baj, ha a lóherét nyüvi. A here, ha rendesen el van vetve, hét-nyolc évig magától terem, semmi gond rá nincsen. Értékes takarmány, nagy pénzt jelent. Míg az ország egyes részeiben egy hold földet száz forintért örök áron meg lehet venni, itt egy hold lóhereföldnek egy esztendei kaszálási jogáért fizetnek nyolcvan-száz forintokat. Nyilvánvaló, hogyha a fűnyüvő a herét gyökerestül kitépi, nemcsak a herét lopja el, hanem nyolc esztendő várható jövedelmét teszi tönkre. Ilyenformán érthető, hogy haragszanak rá; utálják és gyűlölik, s ha tetten érik, igencsak elbotolják. Lesik is, hogy miként lehetne megfogni. Vagy pedig kitudni, hogy ki az, aki nyüvi a füvet. Mert ha tetten nem érik is, de megtudják a kilétét, bizonyosan olyan társadalmi bojkott alá kerül, hogy egy mágnáskaszinó sem csinálhatja ezt különben.

A megfogásuk persze bajos. Az éj sötét, s pisztoly van a zsebekben. Egyet villan, egyet dörren, s a villanás után még nagyobb sötétség támad, mint amilyen előtte volt: s a fűnyüvő már eltűnt az erdőben vagy a kukoricásban.

Nehéz meglepni.

Azt mondja a kapás kora reggel:

- Tudom már, hogy kik nyüvik a füvet.

- Hát többen is vannak?

- Ketten. Az embör mög az asszony. Toppantó Gergöly mög a felesége.

Hejnye, hejnye, a jó reggelit neki. Gergőék szegény emberek, más házában laknak zsöllér gyanánt, napszakból élnek, van egy kis gyerekük s két sovány malacuk. Amúgy tisztességes család, jó munkás mind a kettő, szép, barátságos életet élnék, szeretik egymást, voltaképpen nincs is egyebük, mint a szerető szívük, a kis lányuk meg a két malacuk. Szörnyűség az, hogy éppen ők nyűnék a füvet. Hiszen ha kérnének, kapnának. Ha egy helye nem, a másik helyen bizonyosan (mivelhogy mindön szamár érzi a maga terhit). S ha rájuk derül a tett, mehetnek a határból világgá, mint a Döme kutyája: napszámot többé nem kapnak, mert nem kapnának. A bojkottnak odakint nem bojkott a neve, hanem az, hogy "sömmi embör". A sömmi embörnek szava nincs, súlya nincs, előle, ha szemközt jön, az út másik oldalára térnek, hogy ne kelljen vele beszédbe elegyedni. Mert még azt is a fejéhez vághatják az embernek, hogy - kend a sömmi embörrel is barátságban van.

Sötétben azonban minden tehén fekete. Honnan tudja a kapás, hogy csakugyan Toppantóék a fűnyüvők? Hátha nem ők azok?

- Hát pedig azok csakugyan azok - mondja a kapás. Az egyik lábát előre teszi, és a fejével bólintgat. Az ilyen állapot a meggondolt határozottság jeléül ismeretes.

- De hát hol van a bizonyíték? Mivel tudja igazolni, hogy csakugyan ők voltak?

A kapás csodálkozva kérdezi:

- Hát nem elég az, ha én mondom?

- Nem ám. A törvénykönyvben egész más van írva afelől, hogy mi a bizonyíték. Ha nem tud bizonyítani, akkor ne vádaskodjon, mert az olyan puska, hogy néha visszafelé is elsül. Hátha azután nem tud bizonyítani. Akkor magát csukják be rágalmazásért.

- De - mondja a kapás - neköm van bizonyítékom.

- Hát mi az?

- Hát elmondhatom - szól a kapás.

És elmondja a "bizonyítékait", amik a szabadban kint élő embernek talán a legérdekesebb megfigyelései:

- Hát gyüvök az úton, mert kívülről kerültem a szőlőt. A homokban nem hallották, hogy gyüvök, de én hallottam a fű harsogását, ahogy szaggatták. Ketten voltak, annyit láttam a sötétben is. Úgy láttam, hogy az egyik az embör, a másik az asszony. De hogy kifélék, azt nem löhetött mögismerni.

- Hát akkor hol a bizonyíték?

- Hát akkor - folytatta rendületlenül a kapás - szétnéztem. Mert oda nem möhetök, hogy mögfogjam űket, ha puska van is nálam. Mert a sötétben egy nem töhet föl kettő ellen. Mert mögbicskáznak, aztán elszaladnak. Itt nem löhet mást tönni, mint hogy szétnéz az embör.

Azt hittem eddig, hogy valamennyire ismerem a kintvalók észjárását, de ezt nem értettem meg.

- Hát mit nézett kend a sötétben? Hiszen azt mondja, hogy sötét volt.

- Hát este - mondja éktelen nyugalommal a kapás - az is szokott lönni, ha a hold nem süt, az pedig tegnap nem volt fönt az égön. Nem is a sötétöt néztem én, hanem azt, hogy melyik tanyában nem ég a világ.

- Ahán.

- Hát ügön - vélte. - Mindön tanyába égött az ablakba a világ. Csak a kis tanya, amelyikbe a Toppantóék laknak, az volt egészen sötét. Errűl tudtam mög, hogy a fűnyüvők nem löhetnek mások, mint a Toppantóék. Hát aztán mikor ebbe beleállapodtam, akkor lassan möntem feléjük, azután hangosan rájuk kiáltottam:

- Adjon Isten jó estét, Gergő szomszéd! Hát mire végzitök?

- Erre - mondja a kapás -, egyszörre elszaladt mind a kettő és belevesztek a sütétbe. Akkor vártam, a puska fertigben a kezembe. Onnan éppen hat-hét perc az út Toppantóék házáig. Hét perc múlva Toppantóék tanyája ablakában kigyúlt a világ.

Elhallgatott. Mondom:

- Hát aztán?

Azt mondja:

- Hát nincsen tovább. De ez már csak elég bizonyíték, hogy Toppantóék a fűnyüvők?

- Jaj, barátom - mondom -, ez nem úgy van. Tanúk kellenek ide. Ez a törvény előtt nem bizonyíték.

- Hát akkor - mondta nemes egyszerűséggel a kapás - üssön bele a ménkű a törvénybe, mög azokba az urakba is, akik csinálták. Esti sötétben én nem akaszthatok nekik tanúkat az akácfákról a mezőn...

Morogva elhalad. Elgondolkozva nézek utána: vajon neki van-e igaza vagy a törvénynek?

Alighanem mind a kettőjüknek igaza van.


Faj és felekezet

Hosszú évek óta durkáljuk már az Alföld földjét, s keresgéljük, hogy a népek megíratlan történetéből mi van benne eltemetve. Sok megíratlan történet van eltemetve benne. Eredménytelen ásatást csinálni szinte a lehetetlenségek közé tartozik. A munkás ásója nyomán megnyitja keblét a föld, s előadja rejtett kincseit. Természetesen csak tudományos értelemben vett kincsek ezek: az ősembernek is volt annyi magához való esze, hogy azt a holmit, amit ő értéknek tartott, ne ássa mind a halott mellé a földbe, hanem az élők hasznára magának megtartsa. Laikus szemmel nézve az ilyen régészeti ásatások igen érdekeseknek és izgatóknak tetszhetnek. Hallom nem is egyszer: de szeretnék veletek egyszer egy napra kimenni, hogy láthatnám én is. Ugyan miért nem szóltok, akárhonnan venném is azt az egy napot, de csak kimennék...

Pedig a mulatság nem is olyan érdekes. Reggeltől estig hol a gödör szélén, hol a gödörben, tűző napon úgy, mint esőben: csak az olyan ember kedveli az ilyesmit, aki már megszokta. Annak jó napkúra meg légkúra. Két hét alatt le is sül úgy, mintha csak mint szökött legionárus került volna haza Afrikából. És fárasztó. Tornának jó, de mulatságnak kellemetlen. Ráadásul olykor az egész napi munka hiábavaló, mert eredménytelen, s ha ilyenkor, fáradt testtel, a dolog másnapi folytatására a kellő energia hiányzik, akkor ebbe is éppúgy beleüthet a mennykő, mint a kapás szerint a törvénykönyvbe.

Azonban van egy kellemes oldala.

A munkásokkal való beszélgetés naphosszat.

Ez olyan munka, hogy vele sietni nem szabad, a sietés az ásóval csak kárt okozhat, s ha valami holmi ráért kétezer évig heverni a föld alatt, annak csakugyan mindegy, hogy május tizenegyedikén vagy tizenkettedikén kerül-e ismét elő a régen látott napvilágra. Itt egészen érvényben van az a régi magyar mondás, hogy sohasem volt jó az a nagy sietség. Lehet tehát beszélgetni, szót érteni: panaszok, reménységek, tréfák és élcelődések megmutatják a különböző észjárásokat.

Egyik ilyen telepünk, ahol jó néhány ezer év előtt a kőkorszakbeli ősember tanyázott, és sajátos kultúrájának maradványait ki lehet ásni a földből, Torontálban fekszik. A falu népe kevert. Részben magyarok, részben rácok. Belőlük kerülnek ki a munkások. És bár a szegedi, algyői, dorozsmai, csongrádi kubikosnak az ország határán túl is jeles híre van, itt a jobb földmunkások inkább a rácokból kerülnek ki. Szívós és könnyű emberek, példátlanul szolgálatkészek.

Egy ebéd után bent feledem a plébánián a felső kabátomat. Eső jött, megáztunk a mezőn, utána hideg szél támadt, mondom egy embernek, hogy ugyan menne be a faluba, s hozza ki a kabátot. A munkás egy tornász ügyességével pattan ki a gödörből, és azonnal szalad le a dombról a falu felé, mintha kergetnék. Ameddig csak látni lehetett, folyton egyenletes futásban haladt. Mikor megint előtűnt a kabáttal, újra csak ugyanezen egyenletes futásban közeledett, így futott fel a dombra, s ahogy átadó a kabátot, menten visszaugrott a gödörbe, és nyúlt az ásója után.

- Miért szaladt mindig, szomszéd? Nem mondtam én, hogy szaladjon.

- Hogy meg ne fázzon az úr - mondta nevetve a gödörből.

Sovány, de izmos nép ez. Minden porcikája rugalmas, így rendes munkásunk az öreg Vászó bácsi, aki a maga nyolcvankét esztendejével éppen úgy dolgozik az árokban, mint a többi. Nagyszerű ember az öreg Vászó. Politikus és szociológus egy személyben. Egyszer azt mondja:

- Miért neveztek ti bennünket rácnak, mikor minket a mi nyelvünk szerint szerbnek hívnak?

A kérdésre a többi gödrökből is felütik a fejüket az emberek. Mondom:

- Miért neveztek ti bennünket ugarnak, mikor minket a mi nyelvünk szerint magyarnak hívnak?

Erre az öreg Vászó nemigen tud mit felelni, s ásnak tovább szótalanul. Egyszer felüti a fejét, és azt mondja:

- Az úr szerbül beszél és mégse szerbül beszél. Hát milyen nyelven beszél?

Nem tudok ugyan rendesen szerbül, de maradt még imitt-amott belőle a boszniai időből. Mondom:

- Bosnyákul.

Az öreg kérdezi:

- Volt az úr Boszniában?

- Voltam.

Hallgatás megint. Azután szól a Vászó bácsi.

- Hát persze, az urak mindenfelé eljutnak. Mindig ráérnek utazni, mindig van rá pénzük. Ez a sok vasút, ami most van, mind csak az urakat hurcolja. A szegénynek erre nem telik.

Az emberek a gödrökben titkon mosolyognak. Az öreg Vászó jól beadott.

- Nono - mondom -, az nem egészen úgy van, Vászó bácsi. Gyalog jártam ott mint katona.

- Úgy?

- Úgy ám, Vászó bácsi. Sokan voltunk mink akkor ott lent magyarok, némely részünk még lent is maradt. Pedig a maguk kedvéért voltunk odalent. Hogy a görögkeleti keresztényeket felszabadítsuk a török uralom alul.

Azt mondja Vászó:

- Hüm.

- Márpedig hiába hümget. Azért voltunk odalent, nem pedig mulatságból meg pénzköltésből. Azután az a hála érte, hogy nagyon sok rác ellensége a magyarnak.

A kissé megnyomott szavakra az öreg Vászó a kezével tiltakozva hadonász:

- Az nem úgy van! Itt nincs ellenség! Nálunk mindenki megvan békén. Itt szerb meg magyar úgy él a faluban egymás mellett, mint a birka.

- Mint a birka?

A másik gödörből szól egy ember:

- Bárányt akar mondani.

- Igen, igen - hadonász Vászó -, mint a kis birka. Mint a kis fehér, szelíd birka. Békesség van.

...A dombról át lehet látni a Tisza túlsó oldalára.

Hatalmas vashídjával ott van Zenta. Magasabb épületei a lapos mezőn át ide látszanak.

- Hát Vászó bácsi, az nagyon szép, hogy maguk úgy élnek, mint a kis fehér birka. Hanem negyvennyolcban maga sem lehetett ilyen fehér kis birka. Mert akkor maguk odaát Zentán, a piacon, a szent szobrát a magyar emberfejekkel rakták körül.

Egy kis csend van... Csak az ásók és a lapátok zöreje hallatszik, amint az élükkel belemennek az ősember konyhahulladékaiba, s fölvetik a több ezer év előtt élt ős korhatag csontjait. Zajukból mintha meg lehetne érteni a kiáltást: Mit háborgattok? Miért nem hagytok bennünket nyugodni?

A nyolcvankét éves Vászó, négy nemzedék eleven őse, fölnyúl a gödörből a kis ásóért, hogy "finoman" piszkálgassa a neolitkori őst, akire most ráakadt. De mielőtt a dologba fogna, azt hiszi, hogy tisztázni kell azt az emberfejes vádat.

- No - mondja -, az sem úgy van egészen. Régen volt. Megtörtént. De nem mink csináltuk. Úgy éltünk akkor is, mint a kis birka. Nem mink csináltuk, hanem a papok csinálták.

- Nono, Vászó bácsi. A papok talán csak nem vágták el az emberek nyakát?

- Hát azt nem is - véli Vászó bácsi. - Hanem papok csináltak bolondságot. Szerb pap fölment templomba és prédikálta: gyünnek a magyarok, és megölnek minden szerbet. Akkor magyar pap is fölment templomba és prédikálta: gyünnek a szerviányok, és megölnek minden magyart. No, aztán addig prédikáltak, hogy összevesztünk.

Ezt elmondván, Vászó bácsi az ősnek a földből való kibontásába kezdett. Néztem az erős aggastyánt, ahogy négykézláb állva dolgozik az árok alján, s közben ráér történeti dolgokat olyan különös világításba helyezni, amilyenben eddig nem voltak.

1911

 

A FÓRUM

Az alföldi városok népének szokása volt, hogy vasárnap délelőtt a piacra tódult, s ott időzött délig. Ezt megtette nyáron is, télen is. Csak esőben nem ment ki, az ünneplő kalapot, meg a ruhát féltvén. Ott találkozott egymással a két különböző városrészben lakó rokon, a sógor meg a koma, a legényfiú meg a keresztapja. Az ország sorsáról ott tárgyaltak. A hírek oda futottak össze. Egyik ember ezt hallotta, a másik meg azt. Lapokat a nép nem olvasott még a hetvenes években, helyi lapok nem is igen voltak, legfeljebb ha egy-egy kisded hetilap, amit az intelligencia tartott fönn. Még Szegeden is csak az árvíz előtt pár hónappal támadt egy napilap, azelőtt a hírre szomjas közönség megelégedett egy hetenként háromszorossal. Patriarchális régi világ volt, pedig úgy tetszik, mintha most lett volna.

Mégis, mennyi változás azóta. Emlékszem, hogy gyermekkoromban a szegedi postának csak egy levélhordója volt, az is elegendő volt, de annak németül is kellett tudnia, hogy a kereskedők német címzésű leveleit kézhez adni bírja. Erre az öreg Katzky volt alkalmas, egy galíciai óriás, aki az osztrák zsandároknál őrmesterkedett, s mikor a kiegyezéskor azokat a hazájukba visszarendelték, itt maradt, s beállott Briefträgernek. Sokan Magyarországon maradtak akkor a letűnt korszak kezelábaiból, mert a szolgálati évek nyomán annyi magyar hangulat, érzés, gondolkodás lopózott a lelkükbe, hogy többé nem kívánták viszontlátni a fatornyos országukat. Ez is egyik oka annak, hogy magyar helységekben néha törzsökösnek látszó parasztgazdát lehet találni, akinek a családneve tisztára északi szláv. Még a negyvenkilences muszka hadseregből is maradtak az alföldön katonaszökevények.

Szóval, elég azzal annyi, hogy nálunk is csak egy levélhordó kellvén, a kisebb helyeken még kevesebb hírt hozott a világjárásáról a posta: ezt a főtéri gyülekezés helyettesítette az ünnepnap délelőttjén. Ez volt a fórum. A Forum Romanum oszlopos volt, ez nem volt oszlopos, de azért csak fórum volt ez is.

A makói fórum volt nagyon érdekes. Azt láttam hosszabb ideig, mert még az árvíz előtt az odavaló református algimnáziumba kerültem diáknak, s a lakásunk ablakai a főtérre nyíltak. A makói nép abban az időben tiszta fekete ünneplő ruhát viselt. Télen-nyáron ugyanazt a posztóból valót, a nyári "liszter" csak később került divatba. Öregebb gazdák subában mentek föl a fórumra, s itt-ott idősebb embereken már föltünedezett a fekete télikabát, azzal az asztrakánnak nevezett birkaprémmel a nyaka körül, amiből később európai úri divat vált. De a legénynép meg a fiatal gazdanép a subát viselni öregesnek tartotta, a télikabátot, mint a gyengülés jelét viselni restellte: ugyanazon egy szál rend ruhában állt a fórumon meleg nyáron, mint a hideg télen is. Pedig az akkori népies divat szerint a makói ruha kabátjának a szárnya csak derékig ért. Milyen rövid idő attól máig, alig három évtized, s ma már az ilyen testedzettség ritkaságszámba megy. Sem én, sem te, sem ő nem volnánk hajlandók hideg télen a havon reggeli nyolc órától délelőtti tizenegyig a szabad téren kaszinózni ugyanabban a testi ruhában, amit nyáron is viselünk. Azonban akkor állták, és semmiféle írás nincsen afelől, hogy valaki a fórumon való megjelenésbe belehalt volna. Az igaz, hogy akkor pálinkát meg nemigen ivott a magyar napközben, legfeljebb csak reggeli étel előtt. Az volt a nézet, hogy csak a tót iszik étel után pálinkát. Sörház meg nem is volt abban az időben Makón. Volt ugyan egy sörcsarnok nevű hely, de az is külön hirdette a hetilapban, ha olykor, meleg nyáron, hordós sört csapolt. Nagy dolog volt az akkor még, és nélküle is elvoltak az emberek.

A népnek ez az ősi szokása, hogy a hite szerint való munkaszünetes napon a tulajdon maga által alakított város főhelyén gyülekezik, és ott szeszes ital nélkül, nyugodtan és higgadtan tárgyalja az ország sorsát meg a maga sorsát, nem volt baj.

A baj csak ott támadt, hogy az alföldi városokban a főterek nemigen voltak kikövezve, ellenben a házak mellett a gyalogjárók vagy téglával vagy kővel kirakva voltak. Sáros időben azután a fórum közönsége fölóvakodott a saratlan gyalogjárókra a sáros köztérről, és ezáltal nagy tömegével valóságos közlekedési akadályul szolgált.

A közigazgatási hatóságok azután, éppen ezen oknál fogva, korlátozni akarták a fórum tömegeit. Mert a járókelőket csakugyan leszorították a kövezett gyalogútról a kocsiút sarába.

Más is játszhatott ugyan közbe. Nálunk például a fórum a városi bérház előtt van, amelynek a tere ma aszfaltos, huszonöt év előtt pedig kövezett volt, nem álltak útjában az egyszerű népi tanácskozók senkinek, mégis szét akarták őket zavarni. Azonban a nép az ősi jog megzavarása ellen erősen tiltakozott. Ugyan én ma sem tudnám megmondani, hogy miért akarták szétverni a fórumot, de akarták. Elsőbb kihirdették, hogy a másik vasárnap már nem szabad gyülekezni. E hirdetéssel egy árva garas árát sem törődtek: a másik vasárnap megint csak összegyűltek. Gyalogrendőrökkel próbálták őket oszlatni, de nem mentek.

- Mi egész hétön dolgozunk. Ünnepnap van jogunk egymással találkozni - hangzott a beszéd. - Nem tartozik mindönki már délelőtt a kocsmába mönni. Ez szabad hely. Ennek a küvezetibe mink is beleadóztunk. Hát még csak állni sem szabad rajta? Mit vétöttünk? Hiszen mink csak beszélgetünk!

Nem mentek no, hát nem mentek. Akkor lovas rendőröket küldtek ellenük, oszlatásra. Nem valami nagy kedvvel mehettek nekik azok sem, mert valami túlságos zavart nem csináltak. A fórum népe részben megfogta a lovak kantárszárát, részben kihúzta a lovasok csizmatalpa alól a kengyelt. Amire a lovasok visszafordultak, és a fórum, bár egyre csappanva és egyre kisebbedve, ma is áll ott, ahol eddig állt. Nem bánt az senkit, hát miért ne lehetne ott, ahol van? Nem árt senkinek. S idővel majd elmúlik magától is.

De némely helyen nem így volt a dolog. Olyan helyeken, ahol nem volt kövezett a tér, ahol a fórumra az emberek gyülekeztek. Ott apránkint a sáros időkben fölszoktak a gyalogjáróra, mint Félegyházán is, ahol úgy elálltak az utat, hogy tőlük már ünnepnapon még a templomba sem lehetett rendesen menni.

A tiszteletre méltó közigazgatásnak sokáig főtt a fejt ebben a dologban. A népnek lelkére beszéltek, hogy ne állják el az utat. Nem sokat ért. Az öregebbek hallgattak a szóra, de a fiatalság semmiképpen sem. Dacosan vonultak föl a főtérre, és hiába volt ellenük a szónoklás. Nem és nem. És megint nem. Itt álltak az apáink is, hát mint is itt állunk.

Új főszolgabíró került a járás élére. Csak névleg új, egyébként tapasztalt ember.

A gyalogjárók elállását előbb bírsággal kezdte sújtani. Nem sokat használt. Hiszen fizethetünk: van miből, továbbá szépek a búzák is. Hát fizették a bírságiumot, s maradtak úgy, mint ahogy voltak, útonállók a gyalogjárón.

Mivelhogy ezzel a rendszerrel nem sokra ment, a főszolgabíró az útonállókkal szemben a fogságot kezdte alkalmazni. A dacos legényeket becsukatta. Azonban ez sem ért semmit. Az ilyen börtönt nem tartották diffamálónak, mert hiszen se nem loptak, se nem raboltak, csak az ősi jogot védelmezték.

A főszolgabíró sokáig gondolkodott, hogy mit kellene most már itt tenni. A törvény hatalmának érvényt szerezhet a szurony, a kard, meg a puska, de hát ezeket legjobb a legutoljára hagyni. Mint az ágyút, melyről föl van jegyezve, hogy ultima ratio regum.

Látnivaló, hogy a bírság nem megszégyenítés, valamint a börtön sem. Mást kell itten kitalálni. Tépelődött. Egyszer azt mondja az első hajdúnak:

- Vásároljon kend nyírfasöprűket.

- Igen, kérem alássan. Minek lesznek azok, kérem alássan?

- Nagy a por az utcán, különösen a templom előtt. Nem járja, hogy amikor vasárnap templomba megy a nép, hogy ilyen port járjon.

- Az bizony úgy áll tekintetes főbíró úr. Volna ugyan ott egy kövezett átjáró is, de azt mind elállják a legények.

- Hát hiszen éppen azért - mondta a főbíró a hajdúnak. - Akik elállják a kövezett utat, azok söpörjék a port. Aki gazdafi be van fogva, annak mind söprűt kell adni a kezébe. Kendtek fegyveresen kísérik ki őket. Azután söpörjenek.

Az öreg hajdú nagyot nézett. Ilyent még nem hallott, gazdafiakkal söpörtetni az utcát! Hiszen forradalom lesz ebből! De nem merte mondani. Csak azt kérdezte:

- Azután mikor, kérem alássan?

- Már mit, hogy mikor?

- Hát a söprést. Este-e vagy hajnalban?

- Dehogy este, meg dehogy hajnalban - mondta a főbíró. - Délelőtt. Éppen akkor, mikor a leányok mennek a misére.

Azután így is történt. A parancs végrehajtatott. Szuronyos, puskás hajdúk őrizete alatt söpörték az utcát a legények ünnepnap délelőtt, amikor selyembe öltözötten mentek a misére a leányok.

Nagy szégyenkezés volt ez, és nagy fölzúdulás támadt a nyomában. Hogy ez már mégiscsak istentelenség. De a főbíró nem sokat adott a lármára.

- Hát pedig - mondta -, ez ezentúl így lesz. Nem volna erre szükség, hanem állnátok el a kövezett utat. De elálljátok a nép elűl. Illő dolog ennélfogva, hogy ha az útról leszorítjátok a népet az utcára, hát tartsátok tisztán az utcát. Én nem állom el az utat, hát én nem is söpröm az utcát nekik. Ti vagytok az útonállók, hát ti söpörtök. Vagy pedig olyan vasat tétetek rátok, hogy belekékültök.

- Ebben van igazság - mondta egy öreg gazda, aki éppen a fián esett sérelmet jött panaszolni -, mert ami igaz, az csakugyan igaz.

- Hát hiszen persze, hogy persze - mondta a főbíró. - Mi van ezen panaszolni való? Hiszen most még csak istenes dolog így nyáron a port söpörni. De majd ősszel a sarat hányják, télen meg a havat. A sarat majd el is kell hordani. Adok hozzá kétkerekű kordét, de lovat nem adok, mert a ló sem szokta elállni az utat. Majd egy legény húzza, kettő meg tolja. De nem mindig kell ezt csinálni. Csak ünnepnap délelőtt, misetájon. Hogy az ünneplő cipellőben ne kelljen a lányoknak a sárba járni. Nem tudjátok a régi nótát, hogy sárga csizma sárba járni kár?

De tudták. Annyira tudták, hogy elég volt egy vasárnap délelőtti söpretés: többé nem állták az utat a legények.

- Hát csakugyan - mondta ezen eredmény láttára a városbíró a főszolgabírónak -, hogy többet ésszel, mint erővel.

- Az ám - nevette a főbíró. - Régi igazság, hogy kevés ésszel kormányozzák a világot.

1911

 

BORSZEDÉS

Szőlővel való vergődés sohasem volt valami alkalmas gazdálkodás, mert sok dolog van vele. Sok rá a kiadás. Nagy munkát kíván. Tavasztól őszig a szőlősgazda egyebet sem csinál, csak veszi ki a fiókból a pénzt, és fizeti el napszámban - már ugyanis ha van pénze. Ha nincsen, elhanyagolva marad a szőlő, vagy pedig kölcsön kell a pénzt kérni, abban bizakodván, hogy majd csak terem őszre a szőlő, és a bor árából meg lehet fizetni az adósságot.

De hátha nem terem? Mert van az elégszer úgy, hogy nem terem. Sok ellensége van nagyon a mindenféle bogártól kezdve az időjárásig.

- Az a szőlőnek a baja - mondja az öreg Vas János -, hogy nagyon sokáig kint hál.

Hát ez igaz. Árpa, búza, kukorica már mind betakarodott födél alá a mezőkről, mikor a szőlő még mindig kint hál a szabad ég alatt. Mennyi az aggodalom vele tavasszal, a virágzás idején! Egy kis hajnali hideg fuvallat éri, és vége a jó termésben való reménykedésnek, de azért az őszig minden munkáját meg kell neki adni. Ha korán beáll az őszi éjszakák hidege, akkor is fagy érheti. Ha esős a nyár, az a baj, mert elrohasztja a növendék fürtöt. Ha napos a nyár, az jó, mert érleli a gyümölcsöt. De ha nagyon napos a nyár, az már megint baj. Mert a sok égi melegség elhervasztja a leveleket, amik lehullanak a fürt fölül. A védtelenül maradt fürt nem bírja ki a nap erős sugarait, és - mint mondani szokás - megsül.

- Olyan az - véli ismét Vas János -, mint a városi kisasszony. Napernyő alatt kell járnia, máskülönben fölégeti a nap a bőrit.

Az pedig szintén baj, ha a fehérszemély ilyen finnyás. A régi paraszti nótában is azzal indokolja a legény, hogy miért nem veszi el a szomszédasszony lányát, hogy azt mondja: Neköm pedig dologra köll az asszony. A kend lánya fölpirul még a napon.

A szőlő pedig nemcsak hogy fölpirul, hanem megég és elpusztul. És azután a többi veszedelem. A sok rovar. Mindez régente nem volt. A szőlő első átka, a filokszéra, itt nem sok vizet zavart. A homoki tőkéknek nem ártott, mert a homok megölte. Az élete olyan, hogy egyik időszakában lemegy a gyökerekre lakni, ahova utat ás magának. De a homok összefolyik mögötte és eltemeti.

- Kisüti a szömit, mögvakul, és nem lát visszamönni a tőkére - mondták akkor nevetve a Vas Jánosok, és örvendeztek azon, hogy a homok így megtréfálja a kutyafülű amerikait.

De most már nem nevetnek. Jött a kutyafülű amerikai helyett egész csomó más ártó féreg, egyik a tőkén lakik, a másik a leveleken, a harmadik magában a szőlőszemben. Honnan kerültek? Ez az utóbbi istenveszedelme egészen új keletű, pár év előtt még soha a hírét sem hallották. Mi hozta ide? Miért nem vitte az ördög máshova? És még mindig egyre ártóbb. Eddig csak a kukacát lehetett megtalálni a szőlőszemben. Az idén már a szőlőszemben begubózva is találtak hernyót. Mi lehet ennek a sok istenverésnek az oka? Az egyre szaporodó vasúti hálózatok viszik-e egyik országból a másikba? Vagy hogy a régebbi oktalan fészekpusztítások megfogyasztották a madarakat, és nincsen már belőlük annyi, hogy elegendők lennének az ártó férgek elpusztításához? Nem tudni. Bár ha tudnánk, akkor se sokat nyernénk vele, mert hiszen annak, akit agyonütött az istennyila, teljesen mindegy, hogy milyen istennyila ütötte agyon.

Az emberek elkomorodva mondják:

- Ha így tart, néhány esztendő múlva nem lösz szőlő.

Annyi bizonyos, hogy egyre költségesebb a vele való gazdálkodás, a termés meg egyre kevesebbet ígér. Ha néha beüt valami nagy termés, akkor meg nincsen ára. Ilyenkor megesik, hogy több a must, mint a hordó, és a hordó drágább, mint a must. A szőlősgazda ilyen esetekben valósággal elkótyavetyéli a termést, a bor ára azonban azért nemigen lesz olcsóbb. Leszáll egy félesztendőre, de azután fölmászik a létrán. S onnan már nem is igen jön le. Olyan az, mint a péksütemény, ami kisebb lesz, ha kevés búza termett, de nem lesz nagyobb, ha nagy a búzatermés. A bornak az ára is már csak előre megy, és azért még sincsen belőle a termelőnek valami nevezetes haszna. Talán mikor olcsóbb volt a bor, jobb hasznát látta. Nincsen még ötven éve, mikor három krajcárért mértek egy meszely bort. Még huszonkét-huszonöt esztendő előtt is tizenhat krajcár volt egy liter ára. Ma negyven meg negyvenöt. Az idén alighanem fölrúgtat a kimérési ára egy koronára. De miért ne rúgtatnák föl, mikor így is van rá vevő?


Azt lehetne hinni ezekből a magas árakból, hogy most már a szőlősgazdának könyökig tejföl a világ, s olyan vígasságos szüretek esnek, hogy az valóságos csoda. Pedig dehogy. Régen írták már azt a verset a szüretről, hogy "gondolatim mostan vigadozva járnak"... Nem járnak biz azok már vigadozva a szüreten, mert szigorú, számító gonddal járó üzlet lett abból is. A régi aratóünnepeket még föl lehetett újítani, de a régi, vidám, zajos, csőszpuskadurrogós, szüretelő-leánynótás, tűzijátékos, cigánybandás szüretek alighanem elmúltak végképpen, s egy újabb nemzedék már meg sem tudná érteni, hogy miért is voltak valaha?

Más már ennek a formája. Van már olyan szőlő, ahol nem is a gazda szüretel. Járnak a "szödők". Borkereskedők ügynökei, akik megveszik a bort még akkor, amikor még fürt alakjába a tőkén csüng. A megszorult szántóvető szokta volt eladni a búzát még lábon: ma már a borszőlő is elkel így. A "szödő" szedi össze a különböző szőlőkben így lábon a bort, azután maga szüretel a maga hordójába. A célja az, hogy a saját rendszere szerint szüreteljen, különböző szőlőfajokat ne keverjen össze. Külön tudomány ez, de a külföldi fogyasztásra szánt bornál fontos dolog. Mert azok odakint megkívánják, hogy a bornak mindig egyforma színe, íze meg ereje legyen. Ott nem lehet azt mondani, hogy:

- Most másfajta bor van, mert új hordót csapoltunk.

Mert a német sógorral így nem lehet beszélni; ő egyöntetű rendszert kíván még a poharakba való öntésben is.

Járnak hát a szedők. Különféle fajtájú népek, némelyik nem is tud magyarul, az társat visz magával. Ez is egészen felfordult világ, régebben nem volt ennek nyoma sem. Azelőtt a víg szüret után a csendes pincébe került, s ott a hordókban álmodozott. Azután megjöttek az ő édességnek a forradalmai, a must forrni kezdett és borrá alakult. S mikor már egyszer vagy kétszer meg is fejtették, csak akkor kezdtek utána járni azok az emberek, akiknek borra volt szükségük. Kereskedők, vendéglősök, kocsmárosok. Tanyáról tanyára mentek, s amely tanya mellett szőlőt láttak, oda betértek.

- Adjon Isten jó napot.

- Adjon Isten.

- Kérdezzék no, hogy miért jöttünk?

- Minek kérdözzem, úgyis tudom, hogy bor irányában.

- Persze hogy abban. Hát van-e?

- Hát hogyne volna, mikor van?

- Aztán jó-e? Mert mindenféle rissz-rossz borért le sem szállunk a kocsiról.

- Hogy jó-e? - kérdezi vissza büszkén a gazda. - Hiszen ilyent nem ivott, mióta a bábaasszony kezibül kikerült.

No, ez már más. Akkor csakugyan jó bor lehet, ennek a feltekintésére már csakugyan érdemes leszállni. A gazda lement a pincébe, hozott az újborból egy "szívatot". Már hogy teleszívott belőle egy lopótököt. Abból aztán úgy az ujja alól ereszti a poharakba. Míg a gazda lent járt, a borvételben járó ember kivett a zsebéből egy almát és beleharapott. Az volt a nézet, hogy az alma íze után jobban meg lehet állapítani a bor zamatosságát. Így kóstolgatták. Rágták a bort, de nemigen nyelték le, mert az ilyen bírálati foglalkozás nyomán nagyon könnyen be lehet törülközni. Fejrázások, gondolkozások, csettintgetések következnek. Azután az alku jön. Mennyiért? Ennyiért?

- No, engedjünk egymásnak.

Áru és pénz közelednek egymáshoz. Ha nem tudnak megegyezni, a borkereskedő tovább megy, de barátsággal válnak el: a gazda nyugodt. Ha ennek nem kell a bor, majd jön holnap a másik, akinek kelleni fog. Ha pedig megegyeznek, arra már csakugyan isznak áldomást. A pincébe is lemennek. A pincében csapról vagy lopóból poharazni ugyan egy kissé veszélyes foglalkozás, s a gazda figyelmeztet is rá:

- Nem azért mondom, mintha sajnálnám. De jó lössz vigyázni, mert a bor ereje idelent hamar mögcsapja embert.

Meg bizony. Sok tapasztalatlan ember megjárta már azzal, hogy a pincében csak kicsit is poharazott mikor a friss levegőre fölér, veszi észre, hogy meg van szédülve. Az esze rendesen szolgál ugyan, de a lába nem bírja. Ez tökéletes színigazság, aminek az eredendő okát nem lehet tudni. Talán ott keresendő, hogy új bor idején sok a pince levegőjében az ártó levegő. A nép azt mondja róla: a gáz. A pincében levő béka fel is szokott tőle fordulni. A szó való értelmében fölfordul: mielőtt elpusztulna a szénsav nyomán, előbb a hátára fekszik. Ellenben szokott a pincékben lakni egy rákféle, kis, soklábú állat, amit ászokbogárnak neveznek, annak nem árt meg; hozzá van szokva a kis korhely.

De azért a pincébe csak le kell menni. Az üzlet komolyabb része ott köttetik ugyanis. Ott már a vevőnek csakugyan innia kell, s minél több hordó bort vesz meg, annál több pohárral. No, nem nagyokkal, csak olyan aprókkal, amiknek kvaterkás pohár a neve, s a gyárakban rossztüdejű és vékonypénzű tótok által fúvattatnak: ezért marad az üvegje vastag, a belső világossága meg vékony. Igen alkalmas pohár, mert ez még akkor sem törik el, ha a földhöz vágják.

Szükség van rá a pincékben. A vevő tulajdon szemével és nyelvével akar meggyőződni afelől, hogy a hordóban csakugyan az a bor van, amiből a gazda mutatót fölvitt. Ez megállapítandó, és ebben nincsen sérelem a gazdára nézve, mert hiszen az eladó lányt sem szokás látatlanban elvenni.

Ha most már a mutató bor meg a hordó bora vág: kész a vásár, miután rajta van a hordón, hogy hány liter van benne. Beleverik a dugót. A vevő zsebében ott van a darab gyertya a spanyolviasz, meg a pecsétnyomó. Ezeknek a segítségével azután lepecsételi a hordót a száján is, az akonáján is, s otthagyja a pincében, ahol van. Most már ott is az övé. Kifizeti az árát, ha ismerős a gazdával, a felét, ha nem ismerős, az egészet. S majd eljön a borért, ha szüksége lesz rá. (Mert a városi pincék kisebbek, semhogy minden vett bor beléjük férne.)

A gazda ráhagyja:

- Én tüllem itt maradhat. Elfér. Láthatja.

S megkönnyebbülve néz a lepecsételt hordókra, gondolván: ezökkel nincs már több bajom. Nem is törődik velük, de nem is törődhetik, mert az idegen pecsét tilalma alatt állnak. Csak egy vékony papírszalag tartja ugyan a pecsétet, de az szent és sérthetetlen. És ha a vevő nem jön idején a borért, amelyet esetleg már harmadszor is le kellene fejteni, s a mulasztás miatt elromlik az ital, hát az is a vevő baja. A pöcsétöt a tulajdon vagyonáról csak neki magának szabad letépnie.


Van még ilyen szokás, de már nem teljes, mert járnak a szedők. Ezeknél bizonyosan jobban ki van fejlődve a borismerés tudománya, mint a régi divatú vevőknél. Mert neki nem a kész bort kell megítélnie, hanem még a tőkén levő fürtökből kell kitalálnia, hogy ebből a gyümölcsből majd annak idején milyen bor lesz? Csak a szőlőszemeket kóstolgatja, s abból érzi ki, hogy mit lehet érte adni. És bizonyára mégis eltalálja, mert ha nem tudná, hogy eltalálta, vaktában nem adna érte pénzt.

...Féllovas rozoga kocsin a tanyák homokos közét két különös ember járja. Nem valami túlságosan különösek ugyan, de ott szokatlanok, s az útszélen barmot legeltető gyerekek, pulykapásztor leányok megbámulják őket, mintha csakugyan ők volnának ketten a francia császár. Kopott fekete keménykalap a fejükön, ősz szakáll az állukon, hosszú ősz tincsek a fülük előtt, kaftán a testükön.

Nézik az emberek is: hát ez miféle szerzet, s ugyan honnan jöttek ide, az idegen földre.

Szedők. Szintén szedők. De alighanem ezek a szedők ősapjai. Vén ortodox zsidók. De az ócska féllovas kocsin nem üzletbe járnak, hanem vallási dologban. Bor kell nekik, nem sok, csak egy jókora hordóval, az ünnepre. Kósernek kell lennie annak azonban. Amit maguk szüretelnek a maguk hordójába a maguk eszközeivel. Hát bizony, jó darabig vándorolhatnak a szőlők között, amíg a hordójukat megtölthetik. Kinek volna kedve egy hordónyi bor kedvéért ilyen fölfordulásokhoz, mint amily ezek csinálnak? De türelemmel vannak, megszokták, s mennek tovább kitartóan. Nem is tudják, hogy hova mennek. Nem e tájra valók.

A környéken már nem is igen vannak ortodox zsidók, ami mégis ilyenfajta hitközség imitt-amott olyan kihalófélben volna, a maga határában is talál szőlőt. Leginkább távolosabbról jönnek, olyankor a Duna mellékéről. Egy hordó borért. Ki látott ilyent?

Adnának ők a borért jobb árat, mint bárki más.

- Az ördög vergődjön velük - vélik a Vas Jánosok ingerülten. - Mit kételködnek az én tisztaságomban? Adok én nekik bort, ha köll, de az én tanyámat ne forgassák föl az idegön istennel. Nem tisztább az ő kezük, mint az enyim, hát mit okoskodnak.

A két vén bolygó zsidó összenéz szótlanul, és mennek odább, mint gyámoltalanok, félreismertek és idegenek. Homokban, porban, napban. Viszi őket a vallás a rossz kocsin. Közpolgári ésszel alig lehet a kóborgásukat megérteni. Ha ennyi bajjal jár egy hordó kóser bor összeszedése, nem alkalmasabb volna-e, ha egyáltalán nem innának bort? Az egész életük lemondás, hát ne tudnának éppen erről lemondani? Úgy látszik, nem tudnak, s mennek tovább, mert ők küldetésben vannak.

Ugyan hiszen kódoroghatnának a világ végezetéig, ha a félló kocsisának nem volna több esze, mint nekik kettejüknek. A kocsis azonban látván ez eredménytelenséget, hirtelen letér az útról Ótott Kovács Biacsi Mihály tanyájába, aki tudvalevőleg nazarénus. Igen alkalmas nazarénus, még nem egészen püspök, de már majdnem. A Biacsi-tanyán a két felekezet bibliai tisztelettel üdvözli egymást, és az újabb vallás híve a régibb vallás híveinek a bor megszűrésére kezet enged.

A tanyák némely részein nagy lelki nyugalmak tartózkodnak, egyszerűségek és csodálatosan szép szeretetek társaságában. A bolygó zsidók levetik a kaftánt, fölgyűrik az ingujjat, dologba kezdvén. Ótott Kovács Biacsi megemeli a kalapját, s a háza népének mondja:

- A Megváltó segítségével a mai napra rendelt felebaráti jótétemény elvégeztetett...

A nap a melegítő sugaraival szelíden végigcsókolja az embereket.

1911

 

VISSZACSERÉLÉS

Ami teremtett csak van a világon, aközött mindig akad olyan, amelyik nem bír megegyezni a másikkal. A macskában is van olyan fajta, amelyik a másik fajtát nem szívelheti, az pedig tudvalevő, hogy a lovat össze kell próbálni a párjával, mert van olyan két ló, hogy nem férnek meg egy rúd mellett. A csigabigában is van olyan, amelyiknek a háza balfelé csavarodik, a másiké meg csak azért is jobbfelé van csavarodva. Az egyik hangya is hangya, a másik hangya is hangya, de azért, ha a világosbarna színű meg a sötétbarna színű hangya találkoznak, mérgesen szaladnak egymásnak, és amelyik az erősebb, az leharapja a másiknak a lábát. A gólyáknál is látható olykor, hogy egyet a többi agyonver, de ugyanez látható néha az apró csirkéknél is, amelyek pedig alig pár napja léptek elő a szétrepedt tojásból. Bizonyára van ez így más állatoknál is, csakhogy nem mutatkozik meg ilyen könnyen. És ha ez más állatnál így van, így kell annak lennie az emberi állatnál is. Talán már mikor legelsőnek napvilágot látnak, már akkor úgy születnek, hogy majd későbben ellenségekké válnak, és úgy fogják keresztülélni az életet. Persze, csak ha találkoznak, ha a sors úgy rendelkezett velük hogy egymás közelében egyék kenyerüket. Ha az egyik az egyik határban lakik, a másik a másikban, talán sohasem találkoznak. De lehet, hogy valamely vásárban vagy búcsún, vagy más mulatságon a sors közel hozza őket egymáshoz, és akkor megismerik egymást öntudatlanul, mert az egymást megértő és az egymást gyűlölő tekintetek találkozni szoktak még kint a szabad mezők emberei között is, mert ott sem tehet senki sem arról, hogy emilyenre vagy amolyanra van teremtve.

Olyan ez, mint az uborka meg a dinnyenövény. Külön-külön igen alkalmas gyümölcsöt terem mind a kettő. De ha egymás mellé kerülnek, a dinnye elrontja az uborkát, az uborka meg a dinnyét. Okos gazda nem is ülteti egymás közelébe ezt a két ősi haragost sohasem. De azért vannak ilyen elromlott gyümölcsök, aminek az alapja ismét csak az itt elmondott egyszerű tanyai elméletben keresendő. Ha a sors úgy rendelte például, hogy a gazda részére teremtett ellenség éppen a szomszédja legyen. Mert akkor ez a dinnye ellenében bizonyosan ültet egy kis uborkát, hogy elrontsa és jövedelmében megháborítsa amazt. Vagy ha pedig amaz uborkával akar gazdálkodni, valami kevés dinnyét ültet ellenébe a legszomszédosabb földön. Tudja ugyan, hogy az ő gyümölcse is az ízében megromlik, de hát elsősorban az övé kevesebb, mint amazé, azonfelül a gyűlölködés ártó istene, a megnevezhetetlen lelki ördög neki úgy rendelte, hogy csak azért is úgy cselekedjen. Mert rejtelmes indulatok uralkodnak az emberek fölött.

Az úristen bizonyára ügyel arra, hogy az ő emberi dinnyéit és uborkáit ne helyezze el ugyanazon határban egymás mellé. Távolabbra rakja el őket egymástól, s azután rájuk bízza, hogy az életben keresik-e majd egymást, mint ellenségek, vagy pedig az élhetés útjain el tudnak-e így haladni a sírig, hogy ne találkozzanak, mellel a másiknak neki ne feszülhessenek, és elkerüljék a kellemetlen sorsokat.

A pusztaszéli Tóth- és Török-famíliánál ez így is volt még úgy valami hatvan-hetven esztendővel ezeknek előtte.

- Akkor még távol voltak esve egymástól - mondja Zákány Mihály csikós számadó, aki öreg lévén, többet tud, mint minden más ember együttvéve.

Tóthék azonban örököltek valami ötven év előtt Törökék mellett elég rendes nyárfás tanyát, s odaköltözvén, mármost egymás szomszédságába férkőztek. Az ilyesmitől a mindeneket intéző felső sorsigazgatás sem tehet, minélfogva már a mostani Tóthnak meg a jelenlegi Töröknek az apja is ugyancsak lékelte egymást bicskával hol háton, hol karon, hol koponyán, amint már ezt a belső ördögi violenciáskodás rendelte nekik.

- Megbüntetem az apák bűneit hetedíziglen - mondja az írás, amit különféleképp lehet érteni. Néha az öregapa vagy a dédapa valami hibája tör ki az unokán, néha meg más esetek vannak. Van eset rá, hogy az apa talpig becsületes ember, de a fia rosszcsont, mert az volt az öregapja is. Így öröklődnek a bajok. De Tóthéknál és Törökéknél nem volt ebben az öröklésben semmiféle ugrás sem, mert a mostani Tóth János és Török Mihály éppen olyan ártó ellenségei voltak egymásnak, mint az apjaik.

Nem olyan ellenségeskedés ez, mint amikor két ember keresi egymást életre-halálra, hogy most már egyiküknek el kell pusztulnia a föld színéről. Dehogy. Ez egészen más. János és Mihály látszólag egészen rendben vannak egymással. Csak János, ha Mihályhoz átlátogat, a tanya sarkán, ahol nem látja senki, szívesen rúg egyet a falon, hogy lehulljon róla a vakolat. Míg Mihály úgy igyekszik a kocsijával áthaladni a közön, hogy János vetését egy kissé legázolhassa. János a törött cserepet szorgalmasan gyűjti, s valamely éjjeli útjában elszórja Mihály tanyája körül, hogy belehágjon a mezítlábas gyerek vagy a tehén, mert neki öröm az, ha a Mihály tehene sánta. Ellenben Mihály titokban beadja Jánost a fináncnak, hogy az bejelentés nélkül pálinkát főz, míg János hasonlóképp cselekszik, ha megtudja, hogy Mihály egész esztendőre való szűzdohányt vásárolt.

János földjén túl pusztaszéli erdő következik, amelynek az a hivatása, hogy útját állja a vándorló sívó homoknak Ezt az erdő meg is teszi, ilyenképp védi János vetését a pusztulás ellen, másként azonban sok varjút nevel, amik a János földjéből kiszedik a belevetett magot.

Mihály ezt örömmel nézi, és azt a tanácsot adja Jánosnak, hogy puskázza szorgalmasan a varjakat, gondodván, hogy János úgy sem tudja kiirtani a madarakat, másfelől pedig a puskapor árával is fogy a vagyona. De János csakugyan megfelelő igyekezettel puskáz, a varjúk száma napról napra csappan, végül az öregebb varjúfejedelmek haditanácsot tartanak a fák hegyén, és seregüket elvezényelik a határból.

Ez Mihálynak már szomorúságot okoz, ennélfogva galambtenyésztésre adja magát, mert a galamb is kiszedi a magot a földből, miután enni nem ad nekik. Igaz ugyan, hogy az ő vetéséből is kiszedi a szemet, de a Jánoséból is, s a galambot nem lehet puskázni. Lehetni ugyan lehetne, de nem szokás. S Mihály a maga földjeiről hajtatja is a galambsereget, hogy utoljára egészen átszoknak János földjeire. János ezért káromkodni szeretne, teszi is, mikor nem hallják, egyébként azonban nem szólhat semmit, mert Mihály olykor-olykor egy-egy pár fiagalambot átküld a tanyájába levesnek való hús gyanánt.

Így fest néha az egyszerű, nyugodt és csendes tanyai élet. Mihály elüti a réten János gólyájának a lábát, míg János, ha észreveszi, hogy Mihály éjszaka láncáról elereszti a kutyát, zsíros pirítós tarhonyát tesz ki a tanya háta mögé éjjelre, s mikor a kutya a szag után elmegy érte, lelövi, el is ássa azonnal a nagy almafa alá (majd kövérebb gyümölcsöket terem).

Másnap Mihály panaszolja, hogy ellopta a kutyáját valaki, pedig nagyon jó kutya volt.

- Tudom - gondolja Mihály -, sok tyúkomat megette, de most már jó helyen van az almafa alatt.

Egyébként pedig megvigasztalja Jánost, hogy majd ád ő kutyát, ha vet az övé, pedig nemsokára vet, mert úgyis hasas.

...Hát így vannak. És azt lehetne hinni, hogy olyan szigorúan benne vannak ebben az öröklött állapotban, hogy ez most már sohasem lehet másképpen.

Pedig ez is megtörtént. Sok mindenféle változandó esetek vannak a világon, bármily hihetetlenek legyenek is egyébként. Halad az élet, forgandók vagyunk benne, és olyan is történik, ami sohasem történt eddig.

Mondjuk például, hogy van az alsótanyai mezők közepén egy jókora, nagytornyú templom. Ezt bátran mondhatjuk, mert ha nem mondjuk, a templom akkor is ott van.

Éppen ezért mondhatjuk tovább is.

Ha most azt mondanánk, hogy a tanyai templom tornya elunta már az egy helyben való állást, fáj a lába, és a csúzát gyógyíttatni átment a dorozsmai széki tavakra fürdőzés szempontjából, ez semmi esetre sem volna lehetetlenebb dolog, mint az, ami Tóth Jánosék és Török Mihályék között történt egy hajnalban.

A nap e napon, amidőn fölkelt, csodálkozva tekintett szét a mezőn.

Mert Tóth János tanyája udvarába benézve, sehol sem láthatta Tóth Jánost. Mert János eltűnt. Végképp eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

A nap ezen elszomorodott, mert ő minden embert a helyén szeret látni, mert mindenki legyen ott helyben, ahova a sors kirendelte.

Szomorúságában Mihályék tanyájára tekint. A menyecske, bizonyos nevezetű Török Mihályné, Sári Viktória Apollónia - köznyelven Polló - ezen idő tájban szokta kiereszteni a mezőre a ludakat. A ludak már igen csak beszélik is, hogy jó volna, ha kieresztődnének, azonban a Polló nincsen sehol, a Polló eltűnt, mintha szintén akár csak a meghasadt föld nyelte volna el.

Igen, igen... ez csakugyan így történt. Eltűntek, elszöktek. Mikor szerettek egymásba, hol s miért, ki tudná megmondani? A két tanya között való örökös évődésben hogyan nyílt meg a szívükben a tiltott szerelem virága! Efelől nem tudott senki. A környék népe - ugyan nem sok népe van az ilyen pusztaszéli környéknek - nem sokat gondolkozott rajta, hanem csak nevették a dolgot, mert a kárörvendés szintén az embernek lelki betegségei közé tartozik. Tóth Jánosné pedig a rossz nyelvek elől behúzódott a tanyába, egyedül szomorkodván ölbeli kis gyermekével, s annak mondogatta csak:

- Elhagyott bennünket apád...

Török Mihály is csak így volt, azzal a különbséggel, hogy a Török-tanyában gyermek nem lévén, ő a szívbeli fájdalmait még csak ilyen kis ölbeli értetlennek sem panaszolhatta el.

Szokás mondani, hogy az idő minden sebet begyógyít, ami talán nem is egészen úgy van, hanem inkább talán a munka az, ami feledteti a gondokat. Dolog pedig akadt mindkét tanyában, mert most két ember munkáját kellett végezni egynek. Az udvarban is a jószággal, meg kint a földön. Különösen, hogy a kukoricát is vetni kellett. Láttak már kukoricát vetni a régi mód szerint? Az nagyon furcsa. Ha a mezőn messziről nézi az ember az ilyen munkást, azt hiszi felőle, hogy a bolondját járja. Előbb áll. Azután kinyújtja a bal lábát, és a lába sarkát beleszúrja a földbe. Azután visszakapja, lehajol és a kukoricaszemet beleejti a lyukba, ami a sarka nyomán támadt. Most másik lábával lép előre, és betapossa a lyukba a szemet. Azután újra egy lépéssel előre, megint lyukat nyom a sarkával, lehajol, felegyenesedik, tapos, és így táncol tovább, mert a kukorica megkívánja, hogy ez a tánc az ő tiszteletére megtörténjen.

Így, a földmunka táncában, az asszony és az ember a földön összeértek. Nézik egymást egy ideig szótalan, azután azt mondja Mihály:

- Hogy vagy, Veron?

- Köszönöm is a kérdést - feleli a Veron -, vagyok...

- Adjon az Isten hasznos munkát.

- Hasonlóképpen kendnek is.

Táncolnak tovább, és a sárga kukoricaszemek a kötőjükből hullanak a földbe.

Azt mondja Mihály:

- Te csak, te, Veron... Mert ott van a kislány... De kinek vetök én? Talán a bérösgyeröknek?

Nagyot szúr az asszony a sarkával a földbe, de azután nem a kötőbe nyúl a szemért, hanem a homlokát simítja végig sóhajtva:

- Miért tötték? Hova möhettek?

- Gyerünk, csak gyerünk - biztatja Mihály, hogy ne álljanak meg a dologban. Azután mondja: - Az enyim nem vitt pénzt. Hát a tied?

- Keveset. Igaz ugyan, hogy nem is igön volt itthon, mert akkor adóztunk...

Csend, csak a szellő jár a mezőn, és a szélkiáltó madár kiabál hozzá.

- Hát akkor? - kérdezi Mihály, értvén, hogy hát akkor hol élnek és miből?

Az asszony nézi a föld tiszteletére való táncot tovább, s lehajoltából feleli:

- Elvitte a subát, a talicskát, egy bográcsot, egy ásót, egy lapátot, egy ásókaparót, egy gyékényt, egy kulacsot, egy pálinkás butellát, só-paprikatartót... - s folytatná tovább, de Mihály belevág:

- Akkor kubikra mönt.

- Én is úgy gondolom - sóhajtja Veron -, legénykorában is odavolt a Galíciában kubikra, várat építeni a császárnak.

A császár... Mindenütt ott van. Még itt is itt van. Hatalmas ember. De a király is hatalmas. Itt a király törvényei parancsolnak. Ha most szólni lehetne a királynak a visszaparancsolás szempontjából. Azonban az messze van. Nem jár itt az ő képében más, csak néha a végrehajtó, de a múlt héten azt is kis híja, hogy agyon nem ütötték.

E gondolatokat Mihály a földbe temeti a kukoricaszemekkel együtt.

Veron mondja:

- Hogy él kend?

- Elvagyok.

- Étel?

- Melegöt nemigen öszünk. Könyeret hoz a bérös attúl az asszonytúl, aki a juhászokra süt.

A földnek a végére értek. Most már mindkettőjükig új barázdába kell kezdeni, s távolosabbra esnek majd egymástól, s nem beszélgethetnek, mert a szél lekapja a szájakról a hangot. A föld végén tehát megállnak.

Azt mondja Mihály:

- Veron.

- Hallom.

- Nagyon elhagyatott a tanya. Az eső mögverte a falát.

- Látom - felel elmosolyodva Veron -, már nem fehérlik, hanem szürkéllik.

Dévajon fölkacag:

- A szürke tanya pedig sötétben nem jó lámpás. Éjszaka oda sem tudnék találni. Hogy talál kend éjszaka háza, ha oda van valahol inni?

Mihály nézi Veront. Szoknyáját hátul a korcba föltűzte, szőke haja kirepkedett a kendő alól. Azt mondja Mihály:

- Nem mögyök én inni sehova. Van bor otthon is. De nem kell. Én csak szomorkodok, mint elhagyatott.

Hallgatnak. Az utak most elválnak kétfelé. Utoljára Mihály szelíden szól Veronhoz:

- Veron, ne hagyd már így a tanyámat. Gyere át szombat délután meszelni.

Veron elpirul.

- Meszelni? - kérdezi. - Hát hogy mönjek én át meszelni? A kis ölbelimet kire hagyjam?

- Hozd át azt is - mondja Mihály. - Csak gyere át meszelni. Nagyon kopott a tanya. Nézd - mutatja a karjával a tanyát -, olyan szomorú, mint a koporsó.

Veron nézi a földet hallgatagon. Azután fölkapja a fejét dacosan.

- Meszelő van? - kérdezi.

- Van. Mész is van.

- Hát - feleli Veron -, szombaton délután átmék meszelni.

Mihály sürgősen készítette elő a hozzávaló holmit. Az ócska törött köcsögbe meszet oltott, és újra kötözte a madzagot is a meszelő nyelén. A bérese, bizonyos nevezetű Várakozó Franczia Péter, csodálkozva kérdezte:

- Hát tud kend meszelni?

Mert ez olyan dolog, hogy ehhez ember nem ért. A kenyérhez való tészta dagasztását meg bírja tanulni, de a meszelést nem. Sohasem lesz az ő munkája olyan, mint az asszonyé.

- Én nem tudok - mondja Mihály -, de tud Veron. Majd átgyün a Veron meszelni.

- Mi a fene? - mondta Várakozó Franczia Péter. - Hisz akkor szüret.

- Biz úgy - felelte derülten Mihály.


Ami kukoricaszemet a földbe elvetettek, már régen kikelt. Olyan hosszú szára nőtt, hogy a tábla közepén Mihály dohányt is ültetett, amit tehetett is, miután oda nem lát be a finánc. A tanya szép. Veron kimeszeli rendesen. A másik tanya is szép. Azt is Veron meszeli.

A másik tanya ajtaja egyébként zárva van, mert Veron innen jár át amoda meszelni.

Szép szelíd tekintetével, égi harmatokkal leszáll az ősz, s megváltozik a táj formája. Amit földanyó a tiszteletére tartott táncok nyomán, a kebele vére árán, fölnevelt: a kukoricák eltűnnek a földről, s messzire lehet megint látni. Most már meglátná a finánc is a dohányt: az ésszel élő ember azonban már ezt is betakarította, fődolog lévén a világi életben, hogy semmivel sem szabad dicsekedni. Az ilyesmi irigységet okoz, az pedig távol legyen mitőlünk.

Az őszi reggel ködében halad egy ember a másik tanya felől Mihály tanyája felé. Ki lehet? Veron nézi. Egyszer csak azt mondja:

- Jézus! Az uram! Értem gyün! Agyonüt!

- Ugyan - nyugtatja Mihály. - Bot sincs a keziben.

- Hát ha volna is - fejezi be a megnyugtatást a bizonyos nevezetű Várakozó Franczia Péter.

Hát pedig ez csakugyan a János. A János jön. Kezebeli nélkül. Kissé rongyos. A kutyák elibe szaladnak, ahogy az udvarra ér, és beszélnek neki kutyanyelven.

- Hát megüsmertök? - kérdezi tőlük a szegény János, amire a kutyák fenntartják előbb tett nyilatkozatukat.

Veron a házba fut, és azt mondja: - Jaj, istenöm.

János a Mihály elé áll, köszönti és azt mondja:

- Möggyüttem.

Végtelen keserűséggel feleli Mihály:

- Látom.

Ej, ez kellemetlen. Az eperfa lombtalan ágairól az őszi harmatok esnek a homokba, mondván: totty, totty. Mindig ezt szokták mondani.

Azt mondja János:

- Polló itt van, de nem mer előgyünni.

Mondja Mihály:

- Úgy hát?

Azt mondja János:

- Azt mondja, hogy négykézláb, hason csúszva gyünne ide, ha tudná, hogy a kutyákat rá nem eresztik.

Hejnye a keserves hajnalhasadását ennek a tarka világnak. Micsoda borzasztóságok vannak. A sors miket rendel. Boldog, kit nem szült anya. Hejnye, hejnye. Az indulatok miként száguldanak, és mily rettentő vérszaggatások vannak a szívekben.

Azt mondja Mihály, egy lépést téve János felé:

- A kutyáktúl nincs mit tartani. Azok megüsmerik.

Azt mondja János alázattal:

- Hát kend?

Most az hirtelen úgy van, mintha nagy erdők lángolnának, egymásnak szaladnának, égszakadások és földindulások történnének, és valamely szörnyű fekete siketség töltené be a földet. Rázkódások vannak Mihályban, de azután rekedten csak azt mondja:

- Én is.

János halovány reménységgel tekint rá:

- Visszacserélünk?

Mihály azt mondja:

- Vissza...


A surbankó béreslegény, ama bizonyos nevezetű Várakozó Franczia Péter, azt mondja a kutyáknak: - Holnap alighanem mind a hárman fánkot öszünk.

1911

 

SABOTAGE

Az újságban olvasom: sabotage történt Franciaországban. Most itt történt sabotage, most ott történt sabotage. Mit jelent ez a szó; valami új divatot vagy pedig tengeri herkentyűt? De azután írja az újság, hogy az a sabotage, mikor a drágaság miatt fölingerült gazdasszonyok föllökik a piacon a kofák sátrait és letapossák a földre a túrót, a vajat, a gyümölcsöt. Ez hát a sabotage? No, ez nem új dolog, ilyesfélét már láttam honi földön is. Az igaz, hogy nem most, hanem régebben. Szám szerint éppen huszonegy év előtt, éspedig - még kimondani is furcsa - a katonaságnál.

Az Arad megyei Csucsa község alatt történt, ahol marsolás közben éjszaka tábort ütöttünk. Az ezred hosszú úton volt akkor, szeptember második felében Bécsben kellett lennie, hogy ott fölváltsa a szolgálatban a brassói regimentet. De előbb végig kellett "csinálni" a székelyhídi királygyakorlatokat. Ilyenformán, bár augusztus másodikán indult az ezred Szegedről, csak szeptember tizennyolcadikán látta meg a Szent István tornyát, addig folyton kódorgott hol erre, hol arra, Csanádban, Aradban, Temesben, Krassószörényben, Erdélyben, Biharban. Már ez a hosszú csatangolás is kedvetlenítette a legénységet.

Azt nagy örömmel tudták meg a napiparancsból meg a nyár elején, hogy az ősszel Bécsben kell lenni, mert világot látni szeret a katonalegény. Különösen a gyalogos, akinek nincsen se lóval, se kocsival, se ágyúval dolga, hanem a hátára veti a bornyút, a kezébe veszi a puskát, s: omnia mea mecum porto, készen van, mehet. De ezt a bécsi kéjkirándulást a vén harcosok, agg csatárok, dicső csontok se vették haraggal, ha majd szépen fölrakják őket itthon a vasútra, és azután majd "sikojtozva mögy a vason a bagon" egészen Bécs városáig, ahonnan már csábító angyalként integetett az a hír, hogy ott a kantinban egy liter sört tizenkét krajcárért mérnek.

De ezt az örömöt jól lehűtötte és jégre tette a kilátásba helyezett negyvenhat napos út, amiből csak kettő telt el vasúton, a többi meg gyalogosan. Felső parancsok dobták, vetették az ezredet ide-oda, az ördög tudja, hova. A parancsnokok tudják, hogy hova, de a legénység nem tudja. Ugyan nekik tökéletesen mindegy, hogy minek hívják azt a helyet, ahova még ma el kell érni, de annyit tudni szeretne, hogy hány órai gyaloglás van rendelve erre a napra. Ezt nem tudja, csak annyit tud a parancs nyomán, hogy másnap hajnalban hány órakor kell útra készen állni. Ha tudná, hogy hány órai út áll előtte, könnyebben nekifohászkodna, és mikor már a nagy fáradtság kerülgeti, tudná biztatni magát az erőfejtésre azzal a gondolattal, hogy hiszen még csak egy kis óra az egész (annyit pedig még akasztva is elbír az ember).

Azonban ezt nemigen szokták megmondani neki, s ez kellemetlen. Ezenfölül abban a kitüntetésben részesült a regiment, hogy neki osztották ki kipróbálás végett az új gyalogsági sátrakat, hogy majd fent Bécsben bemutassa a tapasztalatait. Minden legény a hátán hordta egy-egy sátornak a felét, amely kiváló megtiszteltetéssel velejárt, hogy mindig másik ezred jutott a faluba hálni, emez meg kint éjszakázhatott a harmatos réteken. Márpedig tudvalevőleg szép az a harmat a versben, mikor csillog a rózsa szirmán, de aludni nem kellemes benne. Ha a költőtől azt kívánnák, hogy hajnaltól alkonyatig vigyen harminc kilót, azután vackolódjon le a nedves fűbe, s ott várja még azt az ebédet, amely talán esti tíz órára alighanem elkészül: a költő kevesebb kedvvel írna verset a harmatról.

Szóval kedvtelenek voltak a császár gyöngyei is. Elvégezték ugyan azt a dolgot, ami rájuk volt parancsolva, de morogtak.

A kantinos az országút szélén ütötte föl a sátrát. Jó dolga volt ott. A mi regimentünknek a hadtestben az aradi ezred a testvére, azzal szokott együtt dolgozni. Azok is ott voltak az országút túlsó oldalán. Hát két ezred éheseit kellett kielégíteni a kantinosnak, jó üzlete volt neki, mert úgy tolongtak a sátor alá a harci dicsőség kedveltjei, mintha ott ingyen mérnének. Még napvilágnál jól ment a dolog. Két finánc fegyveresen kióvakodott a faluból, és firtatni kezdte a kantinost, hogy van-e neki italmérési engedélye. Az agg csatárok és hős csontok ezen fölingerültek. Egy cigánytrombitás a fináncoknak a fülébe fújta a visszavonulás nótáját, amely magyarul úgy szól, hogy: hát-ra, csak csen-de-sen hát-ra... Miután a fináncok nem értették meg, a császár gyöngyei elég érthetően hozták a tudomásukra, hogy már régen nem ettek zöldhuszárhúst, és ha a zöldhuszárok el nem távoznának, akkor ennek a húsnak az evése fog bekövetkezni.

Hallván és látván ezen állapotokat, a királyi pénzügy őrei visszavonultak.

Mint látnivaló, hat óra tizenöt perckor a hadsereg tagjai a szabadkereskedelem hívei voltak, és a külső támadás ellen megvédték a kantinost.

A kantinos ilyenkor módfelett büszke azon irányban, hogy a fegyveres erő császári része őmellette van.

E büszkeségének folyománya, hogy a császári haderő tagjai részére az öt pénz ára szalonnák adagjait egyre kisebbre szabja. Amit a haderő tagjai eleinte megütközéssel vesznek tudomásul. Aztán méltatlankodnak. Akad legény, nem egy, hanem több, aki a csöppnyi szalonnát, mint véres kardot hordozza meg a táborban, kiáltván:

- Nézzétek a betyárt! Ennyi szalonnát öt vasért!

Az emberek, mint komor bikák tekintenek a szalonnára, amely valóban olyan kicsiny, hogy félfogra is kevés volna.

De még mindig semmi nyoma sincsen annak, hogy itt sabotage akar lenni.

Hát hogy történik mégis? Az ördög tudja. Összebeszélnek vajon? Nem. Hiszen a szabad ég alatt vagyunk valamennyien, azt meg lehetne látni és hallani, ha követ fújnának. De se nem látni, se nem hallani semmit.

Mindössze hol itt, hol ott egy-egy legény a puskája pucolván, vagy a nadrágjára varrva a leszakadt zsinórt, fütyörész. Azt fütyüli, hogy: tárititi, táratatta, tiri-tridum. Ez az ezred hívója. Trombitaszóból magyarra fordítva annyit jelent, hogy: A szögedi hírős lányok, helyre tyu-tyu-tyu. A spirituszgyárba járnak, helyre tyu. Harminc krajcár a napszámjuk, helyre tyu-tyu-tyu. Mégis slingös a szoknyájuk, helyre tyu-tyu-tyu... Nem valami kiváló műdal, hanem hiszen van ennél különb ezredhívó is. Némelyik olyan, hogy nem bírná kiállni a nyomdafestéket, de az mindegy. A fődolog az, hogy a tisztelt társaság megértse belőle, hogy most neki szólnak.

Megértik. Egyre többen fütyülik, hogy: mégis slingös a szoknyájuk, hejre tyu-tyu-tyu...

Az ilyesmiből már meg lehet érteni, hogy a császár negyvenhatos gyöngyei valamiben törik a fejüket. De hogy miben, az voltaképpen nem tudatik. A külső körülményekből csak annyi látszik, hogy a legények tisztogatják a feleségüket (már hogy a puskájukat), továbbá a derékszíjat viaszkolják azokkal a viaszból való, s már félig elkopott gyertyákkal, amiket ottjártuk alkalmával a radnai templomból "fogtak". (A baka ugyanis sohasem "lop", hanem csak "fog". Ezt sokan nem akarják megérteni, de azért ez nem változtat azon a tényen, hogy ez így van. A fogás, az csak fogás, de az nem lopás. A fogás csak játék. Próbáltam egyszer ezt, mint tolmács magyarázni a bécsi Heumarkt-kaszárnyabeli hadbíróság urai előtt, menteni igyekezvén egy szegény idevaló vért, aki három krajcár értékű fegyverkefét "fogott" a cimborájától, s akinek ezért kidukált a hat hónapi utánszolgálatos dutyi. Mondtam, hogy ez nem lopás, hanem csak fogás, a cimbora holnap vagy holnapután visszafogja tőle a kefét, és visszafog mellé még két pénz ára faggyút is, bakancsot zsírozni, de a hadbírósági kihallgató úr más véleményen volt, és az ügyeket egyéb területekre irányítván, megpörölt azért, hogy miért nem díszkabátban tolmácsolok. Álltam is szigorúan a pörölés alatt a haptákot, gondolván: bolond már megint a német. Abban az időben ugyanis teljes gondolatszabadság volt engedélyezve a hadseregben, csak éppen hogy kimondani nem volt szabad, hogy mit gondol az ember.)

Egyébként pedig ezúttal csak ott tartunk, hogy fütyülik az ezredhívót. És az országút túlsó oldaláról áthallatszik, hogy az aradi testvérek is fütyülik az ő maguk ezredhívóját.

Szép és hasznos dolog ám az: egy országút, amely elválasztja egymástól a regimenteket. Mert akármennyire testvér is a testvér, de azért választófalak nélkül különféle összeveszések történnének. A katona oly könnyen összevesz egymással, hogy az csoda. Például a debreceni és a nagyváradi regiment testvér. A debreceni magyar, a váradi románnal kevert. Ennélfogva a debreceni katona nustyunak nevezi a váradit, mert a román legénynek az a szokása, hogy minden kérdésre azt mondja a maga nyelvén: nu sciu - nem tudom. De a váradiaknál leginkább magyarok az altisztek, azok megtanítják magyarul a román legényt. Mikor azután az ilyen román legény elmegy a debreceni testvér mellett az országúton, csendes odavetéssel megkérdezi tőle:

- No testvér, tudsz-e már magyarul? - Amiből természetesen verekedés támad, és kiröpül a "sajt"-jából a "bajnét".

Könnyen áll az összeveszés.

Mikor a mieink Bécsben voltak a király szolgálatára, ugyanabban a kaszárnyában lakott a székesfehérvári hatvankilences Jellasich-regiment is. Szép, szálas emberekből való ezred, amelyet a mieink köznyelven bakonybéli betyárbandának neveztek, cserébe a szegedi bicskáskompánia titulusért. A kaszárnyában azonban azért nem veszhettek össze a legények, mert a mindenekről intézkedő felsőbb katonai igazgatás gondoskodott arról, hogy ugyanabba a kaszárnyába az egymásra agyarkodó magyarok közé oda helyezzen a középső helyre egy cseh dragonyos regimentet is. A magyarok részéről a gyűlölködés tehát közösen eme kocsisok ellen irányult, mint olyan lények ellen, akik a király úrnak való dicső szolgálatot istállószemét talicskázásával töltik el, és olyan rézbográcsot raknak a fejükre, hogy halat lehetne benne főzni. Szerencsére azonban a nyelvi határok választófalat vontak a különböző nemzetek indulatos fiai közé, és a csehek békességben nyakalhatták a mondhatlan számú söröket. Csak csendes megvetésben volt részük, amit ők - hatalmas testű, nehézlovassági mohamedemberek - még csendesebb megvetésül viszonoztak.

A két magyar regiment verekedési erőfölöslege a korcsmákban merült ki. Kis kurtakorcsmák voltak ott. Amikben négy krajcár volt a tea, öt krajcár a gyenge tejeskávé, a "melange", s egyes tobzódók csokoládét ittak porciónként hat krajcárért. És aki megivott négy porció csokoládét, danolni kezdett, és azt kérdezte a füstös falaktól, hogy barna kislány mi lesz vacsorára?

Mit tehet ilyenkor a barna kislány?

A barna kislány ilyenkor azt feleli, hogy: halpaprikás, mi gondja van rája, fehérvári bakát várok vacsorára.

A barna kislány pedig csak elméletben tartózkodik ott a császárváros falai között. Voltak Mirclik, különféle Mirclik, nem kalapos és kalapos Mirclik - de barna kislány, valóságos és tökéletes barna kislány hogyan lehetett volna ottan.

Az emberek a levegőbe bámultak, és ott keresték a barna kislányt. Kinek-kinek a kedve szerint imbolygott azután a füstben éppen az ő valóságos kívánsága szerint.

Némi gondolkodás után kitört a veszekedés. Itt a dolgok megértéséhez szükséges, hogy tekintetbe vegyük, miszerint a barna kislány fehérvári bakát vár a vacsorára. A bakonybéli betyárbanda Fehérvárról származott, onnan sorozták, onnan küldték idegenbe, ellenben a szegedi bicskás testület szintén jogot formált ezen címhez, amennyiben a Fehérváry generális az inhóberje a regimentnek.

Így tehát jogos viták támadtak afelett, hogy a füstben repkedő barna kislány melyik fehérvári regimentből való bakát várja vacsorára.

E kérdést - mint mindenki beláthatja - csak bajonettal, sörösüveggel és csokoládés ibrikkel lehetett elintézni.

Hát körülbelül ilyenforma szeretetben élt az idevaló regiment a csucsai réten is az aradi testvérekkel. Az is nustyu. Jó, hogy köztük volt az országút.

Azonban ezúttal ott is fütyülik az ezredhívót. Egészen átszól. Az emberek azt mondják:

- Nézd csak, nézd.

Hát nézik, de hát mit nézzenek. Nincsen azon semmi néznivaló, hogy némelyik embernek füttyszóra áll a szája.

De egyszer csak azt fütyülik: turutu, turutu, ritatitati!

Az emberek a fejüket fölütik. Hát ez mi? Hiszen nincs itt ellenség, ez csak hadgyakorlat. De a fütty szól: turutu, turutu, ritatitati...

Ezt a trombitanyelvből magyarra kétféleképpen lehet fordítani. Az egyik fordítás szerint így hangzik: Ká-poszta, ká-poszta, hús is van benne.

Ez a kedélyes, játszi és gyermekes fordítása az illető trombitaszónak. Vannak ilyenek is. Mint például, mikor a gyülekezőre hívó trombitaszót úgy fordítják le magyar nyelvre, hogy: az ezredes úr együtt akar-ja látni a szamarait.

De a turutu, turutu, ritatitatinak van más fordítása is. Ez így szól, hogy: elő-re, ma-gya-rok, ostro-mot fúj-nak. Fegyverre, magya-rok, véd-jük a hazát.

A katonaduda sok mindent el tud a maga nyelvén mondani, de ilyen izgató szava nincsen több, mint ez: turutu, turutu, ritatitati.

De azért ennek is van hibája. Mint ahogy hiba nélkül ezen a kerek világon nincsen semmi. Rossz a fordítás, amely nincsen tekintettel a haza nyelvi különbségeire, ezt már Guyon is tapasztalta, amikor Branyiszkónál rohamra fúvatott, de a csapatok tót része állva maradt, mondván: ez nem nekünk, hanem a magyaroknak szól.

Hanem most más volt az eset.

Az országútnak mind a két részéről fölhangzott egyszerre az ordítás:

- Hurrá! Hurrá!

A következő pillanatban csak egy porfelhő látszott ott, ahol eddig a kantinos terjedelmes sátora állott. Két ezred legénysége rohanta meg, elpusztította, tönkretette, megsemmisítette, tisztán csak azért, mert öt pénzért kevesebb szalonnát adott, mint amennyi dukál.

Másnap hajnalban fölszedtük a sátorfát, és tovább mentünk. A két ezred részéről körülbelül négyezer ember táborozott akkor a csucsai mezőn. Ki tudna itt, ennyi vitéz csont és császári gyöngy között igazságot és vizsgálatot tenni?

Szó sem lehetett róla. Másnap mentünk tovább, arrafelé, amerre az utunk vitt, és másnap a kantinos már egészen rendesen porciózta ki a szalonnákat.

1912

 

ASZTAGÉGÉS

A hosszú életnek egyik titka gyanánt a köhögést is emlegetik, mondván, hogy aki sokáig köhög, az sokáig él. De nem mindenkivel van ez így, mert van, akibe beleszárad az egészség, s múlnak el a napok felette nyomtalanul. Különösen úgy a pusztán van ez így, ahol az emberek egy és ugyanazon dologban élvén, voltaképpen észre sem veszik, hogy megöregszenek. Ott olyan egyforma minden, s egyik hét úgy halad el, mint a másik. A nap nyáron itt kél fel a tópart felől, télen emerre a kiserdő táján, s ez a hatvan évekkel ezeknek előtte is így volt. A hold lám, változandó, de mégis mindig csak ugyanazon utakat járja, az anyabürgék ha megöregszenek, eladódnak, s helyettük a fiatal bárányok lesznek anyabirkák, hogy idővel szintén eladódjanak. Így van ez mindennel, a dolgok egybefolynak, határkövekül maradván csak néhány emlékezés jó és rossz napokra: bő termés, szárazság, lakodalom, születés, halálozás, s más egyéb ilyen esetek, amikről valóban nem lehet mindig tudni, hogy melyik közülök a szerencsés és melyik a szerencsétlen esemény.

Így például, aki egy majorságban tölti el az életét elejétől végig, annak miként állt hetven évig a világ? Született és megmaradt. Nem vitték el azok az ártó rémek, boszorkányok és kísértetek, amelyek az apró gyerekek után ólálkodnak, s az öreg erdő korhadt fáinak odúiból azonnal előbújnak, ha valahol születés történik, és ott röpködnek halálmadár és denevér képében a ház fölött, s hallatszik a szél szavához hasonló, panaszos sivításuk, ha a szenteltvíz és a keresztbe tett seprő erejénél fogva annak a küszöbén átsuhanni nem bírnak...

A gyermek így megmarad, ha egyébként is arra van teremtve, hogy megmaradjon. Idő múltán már a pulykát s a libákat őrzi a mezőn, s őszi szélben, tavaszi esőben, nyári tűző napfényben testi ereje gyarapodik. Nől, s midőn már a négy ökörre való nagy ostorral is tud kongatni, hivatalba lép mint kisbéres. Ez valóságos hivatal, mert olyan uradalmaknál, ahol nyugdíj jár a cselédnek, a nyugdíjra való jog a kisbérességtől kezdődik. Nem csoda, ha a fiú komoly méltósággal látja el a rábízott ügyeket, s az anyja is olyan tisztelettel néz rá, mintha papnak készülne. Így telnek az idők, suhannak az évek, s rendes béreslegény válik a gyerekből. Ebben az időben történik a megfeleségesedés, mert megházasodásról szó sem lehet. Azután jönnek az élet eseményei, gyerekek születnek, némely része megmarad, míg elhal az a része, amelyik nem volt életrevaló. Aki közülük felnől, idővel szintén kisbéres lesz, majd béres, azután szintén megfeleségesedik: így formáztatja magát a változataiban az élet. Maga az öreg ilyenkor már nem egyszerű béres, hanem vagy öregbéres, vagy faragó béres, vagy belső kocsis, vagy lovascsősz, vagy pedig a szalmáskertnek a csősze, hol is úgy parancsol, mint a király szokott a birodalmában. Jár-kel, vigyáz tűzre-vízre, nappal az igáknak jelöli meg, hogy melyik kazalból kell hordani, éjjel pedig őrizetet tart kutyáival lopók és gyújtogatók ellen. De mert az élet kereke egyre halad, idővel ebből is kikopik, nem bírja már a járást, az éjszakázást, elérkezik a nyugdíj ideje, s így támad az egykori kisbéresből nyugdíjazott csősz.

Mit tud az ilyen ember csinálni? Hova menjen? Az egész életét egyazon majorban töltötte, a leányok férjhez mentek szerteszéjjel, a fiú más majorban béreskedik, vagy úgy lehet parádéskocsis a kastélyban, hogyan élhessen tehát az ilyen öreg, aki egy gazda szolgálatában vénhedett meg? Falura menni nem tudna, szédülne a feje ott a sok ember között, s idő előtt halálra válna a házban való lakás szokatlan kényelmei miatt. Mert az ilyen ember télen sem szokott szobában hálni, akkor is kint alszik az ereszet alatt, padon, subában. No, és most nyugalomba vonulván, mit tegyen? Ő maga bizonyára nem tudja, de azért van az uradalmi tiszt, azért járt iskolába, azért van neki esze, hogy kitalálja. Meg is teszi. Mindig van az úgy, hogy búzaasztagok, szalmakazlak valahol a majortól messze vannak egyberakva kint a földeken. Hát azt is csak őrizni kell. Hát elhúzatnak oda az ökrökkel az öregnek egy kerékre járó kis házat, egy szoba az egész, éppen csak hogy megfér benne egy ember, az öreg azután abban lakik, és számlálja csendesen, hogy mennyi napja van még hátra. Kenyeret visznek neki, kopolyakutat maga ás magának, konvencióban kijár a liszt és szalonna; voltaképpen duplán nyugdíjas az ilyen ember, és királyi életet él a fölöttébb kedvelt magányosságban, a föld illatai között, és a nevető csillagok ezrei alatt, amelyek e helyen mind tisztán csak neki világítanak.

Rákóczi Mihály tehát ebben a sorsban élt, ebben töltötte kedvét, olykor körüljárta a búzakazlakat, és szorgalmasan pipázott. Kis veres cseréppipájával társalkodott, ült a ház előtt a széken, a kutya lekuporodott mellé a földre, söpörte a farkával a homokot, a fejét a gazdája ölébe tette, s nézett reá beszédesen.

Ilyen alkalommal történt, hogy Mihály felugrik a székről, rohanni akar előre, de felbukik a tulajdon lábaiban; rettentő Isten, ég a búzakazal!

Ég-e? De ég ám! És azután van itt ilyenkor valami tennivaló? Dehogy van, hát mi volna? Nincsen az a záporeső, amelyik el bírná ezt a tüzet oltani. A meleg lángok megforgatják a levegőt, szelet csinálnak, a szikrák röpdösnek át a többi kazalra, s rövidesen tűzlángban van minden. Lehet ez ellen tenni valamit? Már látszik a pusztán, hogy valahonnan vágtat errefelé két csendőr, látszik az is, hogy a major felől szintén vágtatva halad errefelé a segédtiszt, és Mihály a kerekesház falához támaszkodva hajtja le öreg fejét azzal a gondolattal: az élők világából miért nem szólított el a jó Isten még tegnap, mielőtt ez a szégyen velem megesett volna?

Hát vágtathatnak a lovasok, mert hiába vágtatnak; a munkájuk hasznához akár kocogva is jöhettek volna. Mert segíteni a bajon úgysem tudnak semmit. Csak az elöljáró csendőr táskájából kerül elő a kis szolgálati könyv, hogy beleírja azokat az adatokat, amik a járásbírósághoz szerkesztendő jegyzőkönyv megrendíthetetlen alapjául szolgálnak.

Miféle szél hozta éppen most erre ezeket a lovasokat? Miért nem jártak ebben az időtájban másfelé? Azt az ördög tudja csak. Mert ha nem látják meg a tüzet, nincsen semmi baj. A búzakazlak biztosítva voltak, a kárt a biztosítótársaság kifizeti, és rendben van a dolog. A csendőrnek azonban kötelessége a bűnt keresni, hát keresi is. A bűnt ebben a formájában úgy hívják, hogy a gondatlanság által okozott tűzvész.

- Mert az úgy van, segédtiszt úr - mondja az elöljáró csendőr a majorbeli ifjúknak -, hogy gondatlanok az emberek. Pipára gyújtanak, és eldobják az égő gyufát. A gyufa meggyújtja a száraz füvet, a tűz lassún ellegel a kazalig, azután akkor itt a baj.

A csendőr Mihályhoz fordul:

- Persze, maga is eldobálta az égő gyufát?

Rákóczi Mihály mint a félbolond bámul a lovaskatonára. Jóformán nem is érti, hogy mit beszél, csak legyint egy nagyon szomorúat a kezével a tüzes, forró, meleg levegőbe. Elméjében csak az a gondolat jár, hogy miért kellett megérnie ezt a szégyent. Könnyei omolni kezdenek, a majorbeli ifjúr a vállára teszi a kezét:

- Ne sírjon Mihály, ne sírjon. Azon úgysem változtathat, ami történt. Azután nem készakaratból történt...

Készakarat... Mihálynak csak most ötlik az eszébe, hogy talán még abban is gyanúba fogják, hogy ő maga gyújtotta föl a kenyéradó gazdája vagyonát. A szálas vén ember teste megreszket az erős zokogástól, két könyékkel borul a kerekesház fafalához, s ott sír keservesen.

Azonban nem, ez nem úgy van. Mihályt senki sem gyanúsítja rossz szándékkal. De a csendőr a gondatlanságot megállapította, arról, mikor a falujába hazaért, jegyzőkönyvet szerkesztett, s beküldte a városba a bírónak. A bíró meg tárgyalást rendel, és kimegy a pusztába a levél Rákóczi Mihálynak és a major öreg tiszttartójának, hogy az ügyben ítélkezés lészen, arra megjelenni tartoznak.

Így lett hetvenkét éves korában Rákóczi Mihály leveles ember. Ez különös kifejezés; más nyelvre talán aligha lehetne lefordítani. Megszégyenítő, megbélyegző mondás. Az a leveles ember, akinek a hatóságokkal meggyűlt a baja. Akit ide-oda citálnak törvény elé, akinek sok pecsétes levelet küldenek. És a jeles nap előző estéjén izen az öreg tiszttartó az öreg Mihálynak, hogy háljon bent a majorban, majd reggel együtt mennek kocsin a messzi vasúthoz, s onnan a vaskocsin be a messzi városba - törvény elé.

És állnak a törvény előtt. Mihály sohasem látott ilyesmit.

A lelkében olyasvalamit érezhet, mint akit ártatlanul akasztani visznek. Kábultan hallgatja a kérdéseket, amiket a bíró a szándékosság felől a tiszttartóhoz intéz.

- Szándékosság? - mondja ez. - Szó sem lehet róla. Negyven évig szolgált a kezünk alatt. Becsületes ember. Az eset után két hétig mindennap jeget küldtem neki a veremből a fejét borogatni, mert azt hittük, hogy megbolondul.

Ez a rövid védőbeszéd elég arra, hogy a bíró a szándékosság gyanúját tovább ne feszegesse. Jön azonban a gondatlanság kérdése. A bíró felolvassa a csendőr jegyzőkönyvét, hogy Mihály eldobta az égő gyufát, s ebből származott a veszedelem.

- Én? - kérdezi az elszomorodott Mihály. - Én?

- Hát hiszen kendről beszélünk - mondja a bíró.

Mihály hallgat. Hol az egyik lábára áll, hol a másikra. Öreg tiszttartójára tekint:

- Mit mondjak erre tekintetös uram?

- Az igazat mondd, Mihály, az igazat.

- Hát ha az igazat mög köll vallani, nem üsmeröm én a gyufamasinát. Nincs is masinatartóm. Mióta élök, mindig acéllal szoktam a pipára csiholni.

No, ehol van ni. Most meg a bíró van már kétközben. Ilyen körülmények között Mihály csakugyan nem dobhatta el a gyufát, sem égve, sem ojtottan. Azonban a csendőrség levelének is becsületet kell szerezni. Mondja hát a bíró:

- Adja kend elő, Mihály, a pipáját.

Mihály a pipát előhúzza a kabátja belső zsebéből. Régi kis veres cserépdarab. Kurta gyűrűceszár van benne, amit a pusztai ember maga szokott a bokorról vágni, és maga is süti ki a belét tüzes dróttal. Mihály szeme szeretettel legel az öreg barátkozó eszközön, s félve nyújtja oda a bírónak: hátha nem adja vissza?

Nézi a pipát a bíró. Lefelé fordítja, rázza, lotyogtatja. Ráhúzza a kis rézkupakot, s megint csak rázza. Hát amint lotyogtatná, a rossz kupak, amit amúgy is csak az imádság tart az ócska készségen, hozzányúlás nélkül is kinyílik. Azután lecsukja a bíró megint, de hiába csukja, mert visszapattan magától. Ha nem pattan is vissza, olyan görbe az oldala, hogy nem fedi a pipa tetejét; abból ugyan a parázs mindig kieshetett.

- Hát ehol van ni, öreg - mondja a bíró. - Itt van a gondatlanság. Hát szabad a szérűskerti csősznek ilyen pipából pipázni? Amelyikből lépten-nyomon kihullhat a parázs?

Mihály nézi a bírót, de leginkább a pipát, ahogy jár a bíró kezében. Hát mit rá nem fognak? Lám, milyen a világi élet. Csendes elszomorodással mondja:

- Van vagy harminc éve, hogy használom ezt a pipát. De soha az én kezem alatt tűz nem támadt.

- Hát egyszer történik az, ami még sohasem történt - mondja a bíró. - Mert csak a pipa okozta a tüzet, nem más. Hát én csak megbüntetem magát ezért a gondatlanságért, hogy ilyen rossz kupakot tartott a pipán.

A vén nyugalmazott cseléd megrendül. Az öreg tiszttartó is nyugtalanul néz a bíróra: hiszen ha ezt az embert becsukják, ez élve többé nem mer hazakerülni. A bíró mondja tovább:

- Megbüntetem száz koronára, de egyúttal mindjárt el is engedem a büntetést.

Mihály e szavak hallatára a gondolataival igen csak kétközben van. Mert úgy gondolta, hogy vagy felakasztják, vagy eleresztik. Most azt hallja, hogy meg is büntették, meg nem is. A gazdájára néz, a tiszttartó mosolyog azon, hogy a kecske is jóllakott, s a káposzta is megmaradt. Mihály nekibátorodva tesz néhány lépést az asztal felé, s nyúl a pipa után.

De a bíró ráteszi a füstölőszerszámra a kezét:

- A pipát pedig bűnjelként lefoglalom, és az iratokhoz mellékelem. Most már elmehet, öreg. Nincsen több dolgunk egymással.

Mihálynak a pipa felé nyújtott, reszkető karja lehanyatlik. Fájdalmas, búcsúzó tekintetét a rabságba jutott, cserépből való élettársra veti, akivel a szabad mezőkön oly sok időt békességben töltött. Akihez ő beszélt, s aki a füstje által az ő beszédére felelt. Most válni kell a törvény rettentő hatalma folytán. A vastag ősz bajuszba a szemekből két öreg könnycsepp szalad, s onnan a földre hull. Mihály lassan megfordul, s tétován nézi, hogy melyik ajtón menjen ki. Nem sok válogatás van a kettő között. Elmegy az egyikig, megfogja rézkilincset, már menne is kifelé, de az ajtófélből megindult, könyörgő szavával még egyszer visszafordul:

- A szár nem találtatódott hibába. A szár nem bűnös. Legalább a szárat tessen hát visszaadni...

1912

 

KÜLSŐ ÉSZJÁRÁSOK

Albert Königgrätznél

Az öreg Albert véleménye és a világi dolgok környülállásáról való tekintete szerint méltóságos úr vagyok. E dolog genézise ott kezdődik, hogy amidőn Albert, mint célszerű szőlőmetsző-napszámos a tanyába került, úgy titulált, hogy tekintetös úr. Albert a Sebőkökből való, s valaha ez az egész táj a Sebőkök birodalma volt. A vidéket ma is Sebők-hegynek nevezik, s bár a birtok a Sebőkökről lemaradt, a tájról a név sohasem fog lemaradni. Az öreg Albertet tehát mint az egykori tulajdonos ősök leszármazottját kell tisztelni, s nem járja az, hogy egy ilyen ember tekintetes urazza azt a jöttmentet. Amúgy sem lévén a titulusokkal barátságos viszonyba elegyedve, mondtam, hogy mondják meg az Albertnek, hogy teljesen felesleges dolog az a tekintetesurazás. Albert másnap nagyságos úrnak nevezett, mondván: ide nézzön, nagyságos úr, hogy van-e még csak egyetlen tőke is a kerekvilágon úgy megmetszve, mint ahogy ez van? Mondtam aztán, hogy mondják meg Albertnek, hogy minek az a nagyságos titulus, mire Albertben feltámadt az ősi dac, s azótától fogva méltóságos urazott, mondván, hogy tudja ő, hogy mi dukál, mert nemhiába volt ő katona a Kőnigrécbe, a nagy szaladásnál.

Így állván a dolgok, délben, ahogy ennénk az ebédet az ereszet alatt, átszólok a másik asztalhoz:

- Albert bátyám csakugyan ott volt a nagy szaladásnál Königrécbe?

- Ott, ott - mondta Albert, s megállt a kezében a leveseskanál, hogy most már megint, igazság szerint, ha jól keressük, miről jó az ilyen régi dolgokról való beszéd.

- Aztán sokan voltak ott?

Azt mondja Albert:

- Voltunk löhetősen.

- Aztán mi történt ottan?

- Hát - feleli -, ami az ilyen katonai sokaságba szokott. Patallérozás, lüvés, szólt az ágyú...

- Hát aztán, Albert bácsi? Hát mondja már!

- Hát - mondja Albert bácsi -, hát addig lüvöldöztünk, hogy elbuktuk a csatát.

- Hejnye - mondom -, fene teremti. Magyar embör létökre, hogy bukhatták már el a csatát?

Egy árva szó nem sok, de Albert bácsi egy ideig még annyit sem szól. Idő múltán mondja csak megvetőleg:

- Hát pedig, méltóságos úr, amit kilenc nap alatt előremarsoltunk, azt két nap alatt visszaszalattuk. A szégyön azonban nem gyühet tekintetbe, mert a dolog nem a magyarokért történt...

...Erre az igazságra azóta alighanem mások is rájöttek.

1912

 

KUTYAVÉR A HAVON

Tél van, jól meglepte a határt a hó, minden aludni látszik, csend és némaság van a tájon. Ilyenkor nemigen járnak-kelnek az emberek a hidegben, amit nyilvánvalóan mutat az is, hogy az úton csak egy ökrös szekér mozog. Halad kifelé, a pusztának. Ritkaság az ilyesmit látni, mert errefelé nem szokás az ökrön való járás. Leginkább lóval haladnak. Nem is igen van itt szekér, hanem csak kocsi.

Most azonban úgy áll a dolog, hogy ez a szekér fáért megy ki az erdőbe. Barátságból, szívességből, meg egy kis részért, amit a fából kap. Mert a szekér Savanya Jánosé, ami fa pedig kint van az erdőn hazahozni való, az a komáé, bizonyos nevezetű Franczia Péteré. Péter ugyanis, mikor árverezték a rőzsét az erdőben, rálicitált egy kisebb rakásra, ki is fizette, és most azt mennek hazahozni. Mindketten ott ülnek a szekéren, beszélgetvén. Van rá módjuk, mert az ökör nem szokott valami nagyon sietni. Azért mondják a lusta emberre, hogy lassan jár, mint az uraság ökre. Ezek ugyan nem urasági ökrök, hanem csak célszerű szögény embör jószágai, bár úgy lehet, hogy ennélfogva még lassabban mennek. Alig hallatszik, hogy haladnak, pedig így a havas világban a csendek csendje ül a tájon. Nem mozog senki és semmi, még a varjak is eltávoztak jobb helyre, mert mit keressenek a havon? De éppen ezért, mikor némi zajt hall a hátuk mögött Péter, visszatekint.

- No - mondja -, gyün a kend kutyája, a kuvasz.

- A Talpas?

- Az.

Hát csakugyan. Jön a kutya, s ahogy a szekérhez ér, ugyancsak ugrál, és mint mondani szokás: nagyon hányja-veti a fülét. Ez kutyanyelven örömet jelent, s ha még trüsszög is hozzá, ez a legnagyobb fokú örvendezés. Az mondja ilyenkor a kutya:

- Hiába akartok elszökni előlem, csak utánatok jöttem a tanyábúl.

A gondolatban való beszédre azonban azt mondja Savanya János:

- Az ördög bújjon beléd, miért nem maradtál otthon.

De a kuvasz csak ugrál előre-hátra a szekér körül, valamit kiabál az ökröknek, mond is valamit, amit Franczia Péter alighanem megért, szólván:

- Hiszen otthon hagyta a pulit házőrzőnek.

Ez némi megnyugtatás volna, mert így a baj csak kisebb. De alig telik bele néhány minutum, már hallatszik hátulról a beszéd, hogy bek-mek belemek, mire felel kuvasz, hogy buff-buff balabuj. Mert jön ám a pulikutya is ész nélkül a szekér után, s a kis fekete gombóc állat szinte nem is szalad, hanem gurul a havon sebesen, mint a ballangógyökér, mikor az őszi szélvihar a pusztán kergeti. S közelbe érve, mondja a puli is ugyancsak:

- Engem sem lehet ám becsapni! Engem sem lehet ám becsapni!

A két állat bolondos táncot jár afölött való örömében, hogy megtalálták a szekeret. Savanya János ugyan jókedvvel legelteti a szemét a kutyákon, másként azonban ez baj, hogy eljöttek a tanyából. Mert ha a kutya így elszökik hazulról a gazda után, s az orra után menve megtalálja, azt visszakergetni nem lehet. A kutya hűsége mondja-e föl ilyenkor a szolgálatot, vagy hogy éppen a hűsége tartja ott az úton levő, ennél fogva esetleg veszedelemben levő gazdánál: azt nem tudni, de annyi bizonyos, hogy azt sem szó, sem ütés el nem riasztja. Ha megverik, néhány száz lépésre hátramarad, de azután újra elősompolyog, és olyan szomorúan tud a szeme nézésével beszélni: ne űzz el, engedd, hogy veled lehessek... A külső ember, ha a város felé megy kocsin, s észreveszi, hogy a kutya utána szökött, inkább visszafordul, így hazamegy vele a kutya is. Otthon azután a kutyát megkötik, s a gazda újból elindulhat. Mert egy rendes házőrző kutya ér annyit, mint egy borjú, s ha a kutya a kocsival a városba kerül, ott eltéved és elvész.

Itt ugyan nem a városba mennek most, hanem azért csak baj van. Mert a törvény szerint az erdőbe nem szabad bevinni a kutyát. Ha a csősz megtalálja a fák közt, lelövi.

Visszafordulni sem lehet a kutyák kedvéért. Mert itt most meg az a baj, hogy ökörrel vannak. Lóval még meg lehetne fordulni, mert sebes járású. De az ökörrel nem, mert akkor estig sem érnek ki az erdőbe. Pedig a rőzse már ugyancsak szükséges, mert hideg van, és a tüzelő Franczia Péteréknél végképpen elfogyott.

A kutyai ügyben a szekéren megindult lassú tanácskozás utoljára is abban állapodik meg, hogy nincsen itten már más tennivaló: hadd jöjjenek az állatok. János mondja:

- Majd oda parancsolom őket a szekér alá, a kerekek közé.

- Hát persze, hogy persze - feleli megnyugtatólag Péter, egyébként sem az ő kutyáiról lévén szó.

És mert senki sem tudta még ekkor, hogy mi következik.


Bárki bármit beszéljen, csak elér azért az ökör is oda, ahova kívántatódik, mert íme, idő múltán ott vannak az erdőben. Franczia Péter tanulmányozza a rőzserakásokat, és bár még az ősszel vette meg a magáét, ráismer a mostani havas állapotában is. Mert, amikor licitált rá, ócska asszonyszoknyából való kék rongyból azután pántlikákat csinált, s azokat a rakásnak mind a négy sarkára odakötötte. Mert hiszen szólásmondás ugyan, hogy igaz jószág nem vész el, de e tekintetben az elővigyázat sohasem fölösleges. A rongyok például most megmondják Péternek az igazát, és egyben arról is tanúbizonysága szolgálnak, hogy a rőzse egy sarkából sem lopott senki. Mert ha lopott volna, a lopott holmival elvitte volna a sötétben a rongyot is. Mert annyira már csak mégsem szemtelen senki, hogy nappal lopjon. Mert aki ezt tenné, az már csakugyan nem volna becsületes ember.

- Hát ez az no, ha mondom - vélte Franczia Péter a rőzsére mutatva.

- Hóha, hó - szólt Savanya János az ökröknek, mire azok (nagy nehezen: egy szóra) megálltak. Ki is veszi azonnal a jármot a nyakokból, e nagy fehér szótalanságokat kötélre eresztvén. Azután rakják a rőzsét a szekérre, ami voltaképpen nem nagy munka, mert nem olyan sok a rőzse, hogy egy fuvarban haza ne lehetne vinni. A kutyák ülnek a szekér mellett, s nézik a dolgot. Ahogy a rakodással készen vannak, a szekérrúdra ül a két ember, és előveszik a tarisznyát. Enni kell. Az ökröknek nem kell enni adni, mert azok a tulajdon belsejükben viszik a tarisznyájukat, kérődzvén kedvükre. Az emberek szalonnát esznek kenyérrel, a kutyák kapják a bőrét meg a héját. Ha majd ettek, fognak, s indulnak mindjárt visszafelé: így csak talán nem lesz a kutyákkal semmi baj.

Ekkor a nem messzi csőszházból, amely eddig a hóban eltemetve aludni látszott, kijön a csősz, és feléjük tart. De nemcsak maga jön, hanem az unokája is beleakaszkodott, fogván öregapó kabátjának a zsebje szélét.

Öregapó mondja neki:

- Ne gyere Juliska, ne gyere kicsinyöm, mögfázol.

De a kis vakarcs csak belekullancskodik, és húzatja pagát a zsebszélnél fogva. Így a csősz ráhagyja a dolgot s halad. Ahogy azonban közel érnek, a két kutya dühödt ugatással támadt rájuk. Azt amúgy is megtennék, hogy ugatnának az idegenre, mert a szekérnek és ökröknek védelmét kötelességüknek ismerik, de így étel idején különösen mérgesek, valószínű, hogy ilyenkor az állat az ennivalóját félti a közeledőtől. Mire Savanya János a szekérrúdról felugrik, az öreg csősz bot nélkül lévén, ugyancsak topog a kutyák előtt, tolván hátra a két kezével maga mögé a kis unokáját, hogy az ebek meg ne marják. A kislány azonban, mire Savanya odaér, hogy a kutyákat elkapja, már halálra rémült, reszket, sikít, ordít, kiabál.

Savanyáék kötelet vetnek a megdühödött veres kuvasz nyakába, és János a pulit a háta szőrénél fogva kapja el. De még így is alig lehet a kötélen tartani a kuvaszt, a puli pedig annyira menne neki a sikoltozó kisleánynak, hogy még a gazdája kezéhez is visszakapkod, hogy eressze.

Lehet, hogy az öreg csősz a legjobb szándékkal jött, de lehet az is, hogy némi bosszankodás volt benne. Lehet, hogy hivatali tekintélyét látta megsértve azáltal, hogy tudta és beleegyezése nélkül rakták föl a szekérre a rőzsét. Sőt, ez a valószínűbb, és a kutyák szörnyű megvadulásának az oka is ebben keresendő. Mert a kutya meg tudja érezni azt, hogy kiken kell ellenséget vélni. Mindegy azonban most már, bárhogy van a dolog, a csősz tökéletesen dühös. A csőszházból a nagy ugatásra, jajveszékelésre és lármára kiszalad a háznép, és az öreg szörnyű haraggal kiabál nekik.

- Hozzátok ide a puskámat! Lelüvöm azt a disznó dögöt! Ne tögye nehézségössé az én unokámat.

Savanya fogja a kutyákat.

- Csak talán nem lüvi kend le?

- Lelüvöm én - kiabál a csősz.

- De nem engedöm ám!

A csősz fia vagy veje azonban szaladva hozza már a puskát, és szalad utána a háznép is! Lüvés lössz. Az öreg kézbe ragadja az ócska mordályt, és a kutyára fogja. Azonban, ahogy ő takargatta az unokáját a kutya elől, úgy takargatja most Savanya a kuvaszt a puska elől.

- Ne bántsa kend, ne bántsa kend! - kiabálja.

A kötéllel odarántja a kuvaszt a lába közé, csizmáival átszorítja derekát. A csősz ordít:

- Eressze kend el a kutyát! Lelüvöm!

- Nem eresztöm! - ordít vissza Savanya, és a sok ordítozás olyan lármát csap a havas erdőben, hogy a többfelé fákon dolgozó napszámosok is előfutnak: talán embert ölnek itt.

Forog a csősz mindenfelé a puskával, hogy honnan találhatná el a kuvaszt, de forog Savanya is, a kutyával a lába között. Végül az öreg csősz, félig megvadulva azon, hogy a tekintélye így forog kockán, rálő a kutyára. Jól talált. A fejet találta el, a kutya megszűnik a gazdája lába között ugatni, megroggyan, egy szót sem szól, véresen a hóra esik.

Nagy lárma támad, az ökrök a lövéstől megvadulnak, majd elszakítják a kötelet, káromkodások hallatszanak, és a csősz, akit nagy indulatából a fegyverdörrenés észretérített, sietve vonul minden népével vissza a házba.

Franczia Péter fogja be az ökröket, Savanya nézi a döglött ebet. Véres feje mellett megáll a puli, és vékony, apró szűkülésekkel temeti a cimborát. De az egybegyűlt emberek is vetnek utána némi elismerést, szólván a riadalom után hirtelen beállott csendben:

- Kár érte...

- Jó kutya volt...

- Röndös kutya volt...

Savanya úgy érzi, mintha a torkát fojtogatnák. Nem szól semmit, mert attól tart, hogy talán sírva fakadna, ami mégsem volna illő. Csak némán emeli föl az öklét a csőszház ellen.

Azután elhaladnak a szekérrel, amely után szomorúan ballag a puli.

A kuvasz teteme ott maradt az erdőszélben, a havon.

A szekér már messze jár, de Savanya János olykor visszafordul róla, és átkozódva emeli az öklét a csőszház felé. Franczia Péter bólogat hozzá és azt mondja:

- Fiskálist köll fogadni.


Csakugyan, Savanya János ügyvéddel megy el a tárgyalásra, a járásbíróság elébe. Mert ez olyan dolog, hogyha a tanya egyik sarka rámegy is, itt igazságnak kell történni.

Egybegyűltek mindenek, panaszos, vádlott és tanúk is számosan. A fiatal fiskális izgatottan mozog köztük, mert bizonyára különös tetemrehívás ez. Az-e? Vagy kutyalövési ügynek nevezzük? Az sem, mert ez a törvény szerint nem más, mint idegen ingó dolog szándékos megrongálása. Ez a meghatározás Savanyát balsejtelemmel tölti el. Hiszen olyan kutya nem volt a határban. Azután csak ingó dolog. A kútveder az ingó dolog az ostorfán, mikor a szél fújja, nem pedig a kuvasz. Hát micsoda dolog ez?

De félre az elmélkedésekkel. A bíró a tárgyalásba kezd, és megkérdezi az öreg csőszt, bizonyos nevezetű Szőke Hadadi Sándort, hogy hallván a vádat, bűnösnek érzi-e magát?

- Hát nem - mondja az öreg, és hivatali méltósággal lép előbbre -, mert én törvényösen töttem, amit töttem. Itt a bizonyság...

És a belső zsebből előhúzza az erdőőri utasítást, amelybe bele van nyomtatva, hogy a kártékony állatot lelőni kötelesség.

- De - mondja a bíró - a kutya nem kártékony állat. Akkor nem tartanák a tanyákon, ha kártékony volna.

- De bizony csak - véli Szőke Hadadi -, kártékony az, ha nincsen kötve.

Ez érv. De most Savanya tanúi lépnek elő, és igazolják, hogy hiszen kötél volt a kuvasz nyakán, meg a gazda lábai között is volt.

- Itt - mutatja Savanya a lábait -, itt, a tulajdon két lábom közt volt.

- Hát pedig - mondja a csősz, bizodalmasan tekintvén a bíró felé (hiszen mindketten hivatalos emberek) -, én amellett vagyok, amit mondtam. Az a kutya van kötve, aki láncon van, karó mellett.

- De a gazdája lába közül lőtte kend ki?

- Hát ha onnan is - rángatja panyókára a vállát az öreg csősz -, akkor is törvénytelen állat volt. A törvény kötelez engöm.

A törvény... A csősz diadalmasan néz körül. Ki az, aki a törvény ellen mer? Savanya szomorúan kezdi érezni, hogy a kuvasz esete alighanem megbosszulatlanul marad.

Azonban okos ember a bíró, mert hiszen azért bíró. A csősznek most így adja föl a szót:

- Ha kendnek minden törvénytelen állatot le kell lőni, miért nem lőtte kend le a pulit is?

Savanyáék pártján elfojtott kacaj. Ahán. Ez azután kérdés. Ez már teszi.

Az öreg csősz is meg van lepődve. Az ám. Csakugyan. Erre nem számított. Kezd megzavarodni. De azután hirtelen támad az ősz hajak alatt egy gondolat, és csendesen feleli a bírónak:

- Mert a csőszpuskának csak egy csöve van.

Hiába azonban minden furfang és okoskodás. A bíró kétszáz koronára elítéli a csőszt, amit az megroggyanva vesz tudomásul. Csak akkor éled, mikor tudatja vele a bíró, hogy büntetlen múltjára való tekintettel az ítélet végrehajtását felfüggeszti.

- Hanem - mondja tovább - kártérítéssel tartozik. A kutya árát meg kell fizetni.

- Hejnye, hejnye - csóválja a fejét öreg Hadadi Sándor.

- De pedig úgy, úgy - vélik Savanyáék, és a fiatal, szorgos fiskális azonnal meg is állapítja a kutya árát:

- Nyolcvan koronát ér a kutya!

Savanyának ez tetszik. Hálás pillantást vet az ügyvédre, és a kuvasz méltatásába kezd. (Az sem gondolta volna világéletében, hogy ilyen úri helyen fájlalódnak a fejek végette.) Mondja Savanya:

- Hát szép kutya volt. Nagy kutya volt. Erős, bátor... Az üsmert a határban mindönkit.

Mélabúsan teszi hozzá:

- Ugyan űtet is üsmerte mindönki a határban.

A tanúk komoly meggyőződéssel bólogatnak:

- Hát ami igaz, az igaz.

- No, de - mondja a bíró - nyolcvan koronát mégsem ér egy házőrző kutya.

- Hát kit így, kit úgy - véli Savanya -, kutyája válogatja, mög gazdája válogatja.

Hát ez az. Savanya így állapítja meg, hogy mi az a praetium affectionis. A magyar törvény sokkal szebb szavat talált erre a fogalomra. Úgy hívja, hogy: kéj-becsár.

A bíró előszólít egy tanút:

- Hát ismerte maga azt a kutyát?

- Hát - feleli sértődve a tanú -, már mögkéröm az urat, hát hogyne üsmertem volna. Úgy igaz, ahogy a sógor mondja: üsmert az mindönkit, mög űtet is üsmerte mindönki.

- No jó - mondja a bíró. - Hát mennyi pénzt adott volna érte?

A tanú előreteszi az egyik lábát, s gondolkozva nézi a csizmája fejét.

- Pénzt - szól -, pénzt nem adtam volna érte.

- Akkor hát nem is ért a kutya semmit.

Most többen is szólnak:

- Dehogynem, dehogynem. Ért az. Csakhogy nem szokás kutyáért pénzt adni. A kutyát cserélni szokás.

- Azután mit adott volna cserébe?

A tanú megint gondolkozik, a bíró meg türelmetlenkedik. Valóban, a kéj-becsár megállapítása nem egészen könnyű dolog.

Az ember széjjelnéz, hátratekint, mintha a többitől várná beszédéhez a jóváhagyást.

- Hát egy birkát löhetött volna érte adni.

- Milyen birkát? Valami kis bárányt?

- Nem. Öreg birkát.

- Mit ér egy öreg birka?

- Hét-nyolc pengőt.

- Jól van - állapodik meg a bíró a dologban. - Tehát egy nyolc forintot érő birkát adna a kutyáért, ha megvolna.

A tanú helyénvalónak találta a teljes igazság kedvéért még egy megjegyzést tenni.

- Már, kérem alássan - mondja, és lassan sikálja a keze fejével az állát -, én nem adnék érte még egy kis bárányt se, mert neköm van kutyám. Hanem ezt úgy köll fölfogni, hogy akinek nincsen kutyája, annak mögért volna egy öreg birkát...

Jól van ez már így is. A bíró a különféle körülményeket mérlegelve, huszonöt koronában állapítja meg az elpusztult kuvasz árát.

- Hallotta - szól Hadadihoz -, huszonöt korona. Ennyit tartozik kártérítésben fizetni.

Az öreg csősz fél szemmel néz a bíróra, azután kérdezi:

- Mennyi az, kéröm?

- Mennyi? - mondja a bíró. - Hát hogyan mondjam? Huszonöt korona az huszonöt korona.

- Nem értök én ahhoz - feleli Szőke Hadadi elütőleg. - Hanem, hogy mennyi pengőben?

- Tizenkét forint ötven krajcár. Ennyit fizet kend. Belenyugszik?

Az öreg elszomorodva feleli:

- Hát, ha muszáj...

Azonban Savanya János áll elő:

- De kéröm alássan, én mög keveslöm azt a pénzt a kutya árában.

- Elég az pedig, hallja - inti le a bíró.

- De kéröm, veszteségbe, szomorúságba, fájdalomba miért volna az elég?

- Azért - mondja ki a bíró az igazságot -, mert a kutyának nincsen szalonnája.

Öreg Szőke Hadadi sietve gombolja ki a mellényt, hogy pénzeszacskót elővéve, azonnal fizessen. Amíg följebb nem megy a kutyának az ára. Savanya a pénzt zsebre teszi.

- No - mondja a bíró, az ügy sikeres elintézése után -, most már nincsen baj semmi, ugye? Meg vannak elégedve mind a két oldalon?

Szőke Hadadi fölhúzza a vállát, legyint a kezével.

- Hát a bírság... mindegy, no. Ha így van az ítélet, hát így van. De én már embörrel ezöntúl nem találkozhatok odaki, hogy mög ne kérdözze tűllem: mikor mögy kend mögint kutyára vadászni, Sándor bácsi?

Savanyáék gúnyosan mosolyognak. Mert hiszen ha csak ennyiből állna a dolog. De van folytatása is. Öreg Szőke Hadadi Sándor nevéből a mai naptól kezdve a Szőke név kimaradt. Mától kezdve a helyét a Kutyavadász gúnyszó foglalta el. Hatalmas úr az Isten, de ezt a nevet róluk többé még ő sem veszi le. Idővel, amikor az öreg csősz már nem is él, és a Juliska unoka lesz férjhez menendő, csak úgy fog arról a pusztaszélen a szó verni:

- A Kutyavadász Hadadiék Julcsájának holnap kötik be a fejét.

1912

 

A NAGYVÍZ

Hetvenhétben néhány esztendőre elszakadtunk az ősi várostól, mert édesapámék átmentek Makóra lakni. A nagyvendéglőt bírták bérbe a püspöki uradalomtól. Ott jártam iskolába, s hetvenkilenc tavaszán a harmadik gimnáziumi osztály küszöbét tapostam. Kis algimnázium volt, a reformátusok tartották fent, a négy osztálynak igazgatóstul együtt csak négy tanára volt. De abból is egy egyúttal pap is volt, Szalárdy Antal tiszteletes úr. Ha a tiszteletesnek délután el kellett menni temetni, akkor már valamelyik osztály tanár nélkül maradt. Ilyenkor engem küldtek le az első vagy a második osztályba, hogy tartsam meg az órát, azaz, hogy húzzam ki valahogyan az időt a négyórai csengetésig. E megtiszteltetés kedves anyámékat boldoggá tette, én pedig szigorú igyekezettel tanultam, hogy méltó maradjak a bizalomra. De kellett is erősen tanulni, mert alig nyolc-tízen járván egy-egy osztályba, körülbelül minden órán minden gyereket fölhívtak a leckéből felelni. Nem lehetett úgy spekulálni, mint itthon a népes piarista gimnáziumban tettük, hogy ha ma feleltem latinból, bizonyos, hogy két hónapig nem kerül rám a sor. Szóval, ott nemigen heverhetett a könyv, ha az első helyet meg akarta tartani "az ember". De mégis, ezen a hetvenkilencediki hideg, szeles márciusi estén nemigen ment a tanulás. Cajus Julius Caesarnak az írásai lettek volna a soron a gall háborúról: Tota Gallia divisa est in partes tres, quarum unam incolunt Belgae, aliam Aquitani, meg mi egyéb, de hiába, nem ment, mély aggodalom ülte meg a szíveket Szeged iránt, amely már napok óta vívta az élet-halál harcot. Kedves apám sűrűn bejött a kávéházból a szobába, pipáját a dohányos-szitából megtöltötte, s elfeledett rágyújtani, a lámpába tekintett mereven, kinézett az ablakon a sötét piacra, nagy, piros selyemkeszkenőjével törülgette a homlokát, anya kérdezte tőle: mi lesz, mi lesz? Az öreg csak legyintett egyet némán a kezével, s szótalan kiment, hogy újból bejöjjön.

Március tizenkettedike volt, Gergely napja jött, s régi paraszti időjövendölés, hogy Gergely meg szokta rázni a szakállát. Vihar volt ekkor is, rázta az udvaron az akácfák ágait, s a nagypiacon süvöltve ütközött bele a házfedelek sarkaiba. Szegednek vége - sóhajtotta anyám, s az ablakon át behallatszott, hogy emberek mennek el az ablak alatt, és szintén azt mondják: Szögednek vége... Gergő sógor mögrázta a szakállát.

Ilyen körülmények között nem bírtam törődni azzal, hogy Gyula császár idejében hol laktak a belgák meg az akvitánok. Letettem a könyvet, s kimentem a kávéházba. Az urak az emeleti kaszinóba járván, a város egyetlen kávéháza a jómódú polgárság gyülekezőhelye volt. A makói népviselet tisztes fekete ruhájába öltözött gazdák, nagy tajtékpipájú zsidó gabonakereskedők, néha egy-egy ősz szakállú török zarándok, aki Gül Baba felé való budai útjában pár napra megpihent, ez volt a kávéház rendes esti képe. A búzakupecek a Lloydot és a Fremdenblattot olvasták, a török egyfolytában szívta a cigarettáit, a gazdanép a billiárdokon játszott piramidlit meg russische kéglit, vagy pedig az asztaloknál gyertyavilág mellett rufmáriást és preferánszot. Ezúttal azonban nem volt a kezekben sem újság, sem kártya, sem dákó. Valami nagypénteki szomorúság és csönd lakozott a máskor oly kedélyes, egyszerű, nyilvános helyen. A szomszéd város nehéz sorsa mély kedvetlenséggel töltötte el a népeket. Valami különös megilletődés volt ez. Szeged még állt, de már mindenki sejtette, tudta, hogy ezen a viharos, süvöltőszeles éjszakán el fog veszni. Egy tisztes polgár, Görbe Sámuel presbiter mondja egy asztalnál a nagy csöndben:

- Az volt igaz, amit Madarász mondott az országgyűlésen. Tízezer katonát kellett volna kirendelni a szegedi töltésekre, hogy fölváltanák az elfáradt népet. Nem tették. Majd megbánják még. Úgy lehet, a jövő tavaszon mi is erre a sorsra jutunk. Nem tudják azok az urak odafönt Budapesten, hogy mi forog itt kockán, ha a Tisza megharagszik.

- Nono - mondta Diós-Szilágyi uram -, a rabokat már elvitette. Hogy valahogy bajuk ne essen. Azok voltak az elsők.

Valami végtelen fájdalom és elszomorodás vett rajtam erőt, ahogy ott az emberek ezeket a szavakat beszélték. Makón szerettem lenni mint gyerek. A nagy vendéglő udvarának változatossága az ő különféle népeivel, medvetáncoltatókkal, torontáli sváb parasztokkal, akik franciául beszéltek, savoyard majmosokkal, a gülbabás törökökkel, a megyegyűlésekre érkező vidéki, előkelő urakkal, mind-mind lekötötte a gyermeklélek figyelmét. A pajtások között jó cimborák, az iskolában kedves lelkű tanárok, s a kávéházban, ha nem volt lefoglalva az asztal, szabad volt billiárdozni: mi kell a gyereknek egyéb? Semmi vágyat nem éreztem haza, a város és a rokonok iránt. E pillanatban azonban, amikor kimondatott, hogy Szegednek vége, a hirtelen támadt fájdalom erőt vett rajtam, s kimentem a kávéházból az udvarra, hogy ne lássák a könnyeimet. S az udvaron is, az állás alatt azt beszélték a kocsik mellett a kocsisok, hogy Szegednek vége, mert Gergő ugyancsak rázza a szakállát. Nincsen az a töltés, amelyik ezt a szelet kiállja.

A szülővárosnak vége van tehát... Voltaképpen nem is szülőváros. Cegléden születtem a régi vasúti állomáson. Irtózatos nagy hideg volt hatvanhat karácsonyán, így nem is vittek be keresztelni a városba, hanem a papot hívták ki az állomásra. Aminél fogva előállott az a sajátságos helyzet, hogy sosem voltam még abban a városban, amelyben a keresztlevél szerint születtem. Aminél fogva ismét meg csak az a helyzet, hogy csak az a város a szülőváros, amelynek a földje apáék és nagyapáék csontjait barátságosan méhébe fogadta.


Ezen éjszaka csakugyan elveszett Szeged. Másnap kora reggel már tudtuk. Makó ugyan akkor még meglehetősen távol esett a forgalmas világtól. Vasútja nem volt, a Maroson gőzös nem járt, ma sem jár. Kocsival közelebb útja lett volna a tápai kompon át Lele felé, de arra a rossz út miatt nem járt senki. Inkább a másik úton jártak, Torontál megyén keresztül. Erre ment a kétkerekű talyiga is, amely a postát vitte, ha ki nem rabolták az útonállók, azután aztán szuronyos, fegyveres katona ült a kocsis mellett a talyiga bakján. A csendőrség nemsokára véget vetett ezeknek az állapotoknak, de akkor bizony még nem nagyon volt bátorságos az út. Távíróhivatal azonban volt már akkor is, oda érkezett az első hír, s onnan szétfutott a csendes városba nagy hirtelenséggel. Arról azonban, hogy mekkora a veszedelem, hogy nagy-e a baj, vagy csak olyan, ami könnyen kiheverhető, nem tudott senki. Talán a hatóságok tudtak róla, de még nem publikálták. Volt ugyan egy hírlap, de az csak egy héten egyszer jelent meg, szombat esténkint. Annak a tudósítására tehát néhány napig még várni kellett. A talyigás posta sem járt, hogy legalább a kocsisa valami hírt hozhatott volna.

Délután kezdtek kocsikkal érkezni az első menekültek s nagyvendéglő udvarára. A két legelsőn festett képű lányok, akik viháncolva ugráltak le a kocsiderékból. Az emberek bosszankodva mondogatták, ahogy a szegedi kocsik jöttére a kávéházból kicsődültek: hát előbb a rabok, azután ezek... Később azután jöttek mind többen mások is. Azonnal mindjárt megkezdődött a menekültek szétszállásolása, ruhaosztás, élelemosztás, és a nemes csizmadia-testület olyan alkalmas patkolt-csizmákat osztogatott, hogy azokhoz fogható kevés tartózkodik a világűrben.

Estefelé jött egy kocsi rokon is. A túlsóparti szőregi rác fuvarosok ugyancsak kihasználták a bajt. Rendes körülmények között "féderes üléses, kivágott derekú", szóval az azon idő szerint való fölfogás szerint "úri" kocsin négy forint volt a fuvar taksája. Ekkor azonban a kukoricaszárüléses trágyahordókocsiért is elkívántak harminc forintot.

- Még jó, hogy ennyiért is lehet kapni ilyen nagy forgalomban - mondta rá a menekültek keserű humora.

Szóval egy kocsi rokon jött. Vége-hossza nem volt a faggatásnak, hogy hát mi történt, és hogy hát a többiekkel mi van? A napok óta tartó izgalomtól, a földönfutóvá válástól, a hidegtől elcsigázott szegény hazátlanjaink nemigen tudtak a kérdésekre felelni.

- A töltés átszakadt, a víz bejött, menekültünk. Hogy a többiekkel mi van, nem tudjuk.

Még csak a borzalmakat sem beszélték. Elfásulva, szótlanul ültek, s az elébük tett melegítő italokra olyformán néztek, mintha azt kérdeznék: hát ilyen is van még a világon?

Másnap reggel, ahogy a könyveimet szíjaznám össze, apám szólt, hogy ma ne menjek föl az iskolába, fog a kocsis, menjek át vele Szegedre, s ha van ott még rokon, hozzam el. Mert talán azért nem jönnek, mert nincsen alkalmatosság, amin jöhetnének.

A megbízatás nagyon megörvendeztetett, s vidáman készülődtem az útra. Nem ritkán jut eszembe ez a kis epizód, de ahányszor csak az eszembe jut, mindig el tudok gondolkozni az akkori meg a mostani gyermeknevelés fölött. Ma aligha jutna akár nekem, akár más szülőnek eszébe, hogy egy tizenharmadfél éves gyereket olyan körülmények között, mint akkor voltak, megbízatással útra bocsásson. Abban az időben ez egészen természetesnek látszott. Mint már nagyvendéglőnél szokás, volt ugyan elég léhűtő a háznál, de ezek nem ismerték a szegedi rokonok lakásait, s nem jutottak volna semmire. Azonfelül ott volt a rettentő hosszú és hegyes, kiviaszkolt bajuszú, negyvennyolcas öreg huszár, a Sándor kocsis, annak a szárnyai alatt elereszthettek, mert az tapasztalt ember. Mint néhány forradás mutatta a mellén, annak idején a kozákok dárdáit is megtapasztalta.

A kocsit jól ellátták gúnyával, pokróccal. Sándor bácsi a bakon az úti pipára gyújtott. Vasút nem lévén, egyúttal fuvarosok is voltunk, s a kocsi bejárt hol Vásárhelye hol Szegedre. Az öreg Sándornak rettentő hosszú cseréppipája volt, abban egy tömet dohánynak el kellett tartani akár Vásárhelyig, akár Szegedig. Pedig Szegedig akkor körülbelül három óra volt az út. Hát mentünk, a szürkék kocogtak, átmentek a Maroson, a kiszombori erdőben (azt is kivágták már azóta), kékes köd legelt a makkfák lábjában, áthaladtunk Ferencszálláson, elértünk Klárafalvára, amelyet rácul Kukutyinnak hívnak, s ezen minőségben ott van a világ közepe, másodsorban az értelmetlen embert oda szokás küldeni zabot hegyezni. Az útszéli vendégfogadó ajtajára oda is volt írva nagyobb igazság szempontjából: "Itt a világ, közepe, ha nem hiszed, gyere be." Ezúttal bajos dolog lett volna belemenni, mert tele volt az országút szemközt jövő kocsikkal. Utasaik meg is bámultak minket: szerencsétlenek, hova mentek ti oda, ahonnan mindenki menekül? A fogadó előtt sok kocsi állott, hideg volt az idő, s az emberek pálinkával élesztgették magukban a melegséget. Sándor bácsi sok bajjal parancsolhatta ki magának a kocsira a maga porcióját.

A belső részek melegítésének elég tétetvén, a szürkék tovább kocogtak. Átmentünk Deszken, s azon túl már, valamely útkanyarulatnál, a lapos tájon odalátszottak a magasabb szegedi épületek. A tornyok és a belső város kétemeletes házai. Később, Mikes Kelemen szerint, sok más vidékre helyezte el a kenyeremet az Isten, több ízben voltam esztendőn át távol várostól, hazától, de a visszatéréskor soha nem éreztem azt a kimondhatatlan örömöt, mint ekkor, ahogy a város tornyait megláttam. Ide csakugyan illik a frázis, hogy szerettem volna, ha szárnyai nőnek a lovaknak, s biztattam is Sándor bácsit, hogy gyorsabban, gyorsabban, Sándor bácsi azonban csendesen szólt vissza a nagy pipa mögül, hogy lassan érünk messzire, ifijúr, amiben megint neki volt igaza.

Kétszeresen is. Már ahogy Szőregre értünk, mondták a szemközt jövők, hogy hiába mennek, úgysem eresztik be magukat sem. Hiába lett volna minden sietés. Újszegeden, amely akkor Torontálhoz tartozott, a vármegye lovas pandúrjai meg is állították a kocsit. Nem lehet bemenni, mert nagyon sok a hajóhídon a szemközt jövő. Nem szabad ellenük menni. Tanácstalanul álltam. Az egész úton a szabadító hős szerepében tetszelegtem magamnak, most meg íme, csak az vagyok, ami vagyok: gyámoltalan gyermek. Valaki mondta azután, hogy hiszen gyalog be lehet menni, Sándor bácsi is mondta, hogy csak menjek be, ő majd megvár. Így az öreg fahídon tolongók között átfurakodtam, s egyszerre elvesztem, eltűntem a nagy sokadalomban. A belső városnak egy kis része, a legmagasabb hely mindjárt a Tisza-parton szárazon maradt, s most minden élő, aki el nem szaladt hazulról, erre a kis darab szigetre szorult. Itt eleven, nyüzsgő élet élt, miután a siralom jajszavain már mindenki átesett, és az Istenbe vetett törhetetlen bizalom nyomán, a megpróbáltatás után, az új erő beleköltözött az emberekbe.

Ó, hiszen bizonyára maradt még szomorúság, nyomorúság és kétségbeesés, de azok e helyeken nem mutatkoztak, s elbújva voltak szokásuk szerint. E kis sziget néhány utcáján sietve jártak az emberek, s bár akkor még nem volt divat a sárga cipő, sokan mégis abban jártak, mert nem volt rá érkezés az új borjúbőrcipőt, amit akkor még nem árultak feketére festve, be is subickolni. A parti töltésen gyékényponyvák oltalma alatt hevenyészett vendéglők, sült a hús a szabad tűzön, és pirult a vaslábasban az illatos tarhonya.

Ahol víz volt, de sekélyebb, padlókon jártak az emberek, s az egy-két itthon maradt fiáker is fuvarozott a vízben azokon a helyeken, ahol olyan sekély volt, hogy nem folyt bele a kocsiba.

Beljebb, a mély, vizesebb utcákon különféle vízi edények jártak-keltek, a halászladiktól kezdve a műszaki katonák vaspontonjaiig; volt, aki hirtelen összebarkácsolt tutajon, volt, aki mosóteknőben haladt a dolga után. Hűvös idő volt, de napfény feküdte meg az elöntött várost, s a belső részeken, ahol a víz romlását még állták az erős téglafalak, olyan volt, mint valamely Velence, bár a víz piszkos volt és szemetes, s ott, ahol festékkereskedéssel is foglalkozó matralista-boltokat (a fűszerkereskedés neve volt ez akkor a Materialen-Waaren-Handlung nyomán) öntött el, ott az elolvadt festék folytán tarka-barka volt a színe. Ilyen volt a színe az elöntött patikák körül is. Itt az volt a furcsa, hogy vízi jószág, a kacsa meg a liba is belepusztult az áradatba, amelynek a vizét a sok beleolvadt patikaszer megmérgezte.

E kavarodásban, ami akkor volt, kerestem a rokonokat. Az egyik szerencsével járt, a háza kint maradt a száraz szigeten, s neki is, mint a szárazon maradt többi kevésnek, abban főtt a feje, hogy hol adjon helyet annak a sok hajléktalanul maradtnak, akik az ősi rögöktől a nyomorúságban sem akartak távozni.

Sokan, történetírással foglalkozók, úgy vélik, hogy az egykor három községből állott város neve az egykori, írástalan időkben Sziget lett volna. Ezen elmélkedés akkor valóra vált, a megmaradt rész csakugyan sziget volt, arra menekült, aki bírt, és lakót találtak a házak pincétől a padlásig.

A másik rokonnak amolyan félszerencse jutott osztályrészül. Mint a vásárra járó mészáros szokta volt hazatéréskor mondani: no, anyjuk, hatvan forint a nyereség, kilencven a veszteség. Nyomdász volt, könyvkereskedő, lapkiadó, s abban az időben már özvegy asszony. A villamos most éppen ott szaladgál, ahol akkor nagy háztelkének virágoskertje állott. A ház a szigeti emelkedés oldalában feküdt. Másfél méteres víz állott meg a telken. A ház alacsony volt, azt elvette, s apránkint düledezett, hol egy fal, hol a másik omlott össze. Az udvar emelkedő részén az újabb nyomdaépület már magasabbra készült, csak a küszöbig ért a víz, és nem is haladt tovább. Oda menekültek, s oda hordták a boltból is, a házból is, amit lehetett. Hordók voltak az udvar vizén, a hordókra keresztben létrák fektetve, ez volt a járda, s ahogy omlott be apránkint a lakóház, innen csáklyázták ki azokat a tárgyakat, amik a víz színén úszva maradtak. Amit nem értek el csáklyával, annak utánaküldték a kutyát. Kihozta, és mondhatni, házbeomlás még kutyának annyi örömet nem okozott, mint éppen ennek.

Mikor odaértem, éppen egy kis derű futott át a szomorúságon. Az omló házból valahogy kicsáklyáztak egy nagy aranyrámás tükröt, s más helye nem akadván, felakasztották a kapubolt alá. Ott volt menekült egy szegény öreg rokonasszony is, az ennek láttára siralmasan mondta:

- Ne oda tegyék, sógorasszony, azt a szép tükröt, mert ott lekopik, mert ott mindenki belenéz.

Nevettek a nyomorúságban, bár aznapon aggodalmas volt, hogy nem hág-e följebb a víz? Mert akkor vége a sok drága nyomdagépnek. Úgy volt azonban, hogy a felsőbb hatalmak már megelégelték a szíjostorsuhogtatását: a víz megállott. A néni, akit menekülésre invitáltam, a nyomdaház ablakaiból átnézett a telek túlsó oldalára, ahol apránkint rogyogattak a vízbe annak a háznak a falai, amelyben egy élet boldogságát élte át. Megköszönte a szívességet, küldte a rokoni tiszteletet, és azt mondta:

- Eredj csak haza, fiam. Mondd meg otthon, hogy amíg itt minden össze nem dűl, addig én innen nem megyek el sehova.

1912

 

KABARÉZÁS A CSÁRDÁBAN

A régi betyárvilágnak sok mindenféle története van. Leginkább rémesek és veszedelmesek. Legendák vannak róla, mint valami hősi világról. Csakugyan vannak mindmáig kitudhatatlan történetei. Kiderítetlen gyilkosságok s más egyebek. Például még ma sincsen tudva, hogy ki ölte meg az ötvenes években a Pallavicini-uradalom igazgatóját, Palásthy Jánost. Pedig az úgy lakott az algyői kastélyban, mint a várban, kőkerítések, zárt nehéz tölgyfakapuk védték a házat őrséggel, mégis, egy éjszaka, egyesek szerint húsz, mások szerint negyven lovas ember ostrom alá vette a házat, elfoglalta, s Palásthynak válogatott kínzások között a lelkét vette. Ha volt neki - teszi hozzá mesemondó, mert az volt a nevezetessége ennek a Palásthy Jánosnak, hogy bár paraszti sorból származott, igen nagy sarcolója volt a népnek. (Ámbátor ugyan talán nem is "bár"-t kellene ide leírni, hanem "azért"-et. Mert a parasztból lett urat általában rossz természetűnek tartják. Talán azért, mert a paraszti élhetés minden csínyját-bínját ismeri.)

De más egyéb dolgokról is szó van olykor. Állítólag egyszer egy betyárbanda elevenen megnyúzott egy külföldi kereskedőt, aki kocsival igyekezett Szegedről Szabadira, és a Putri nevezetű csárdánál a kezükbe került. Mit lehet ma tudni, hogy mi e beszédekből az igaz? Annyi bizonyos, hogy sokat beszélnek még ma is a Rózsa Sándorról, a Patkó Bandiról, a Bogarakról, különösen az Imréről, akiről a nóta is mondja, hogy:

Megáradt a Maros,
Nem akar megszállni.
Az a híres Bogár Imre
Átal akar menni...

Azután beszélnek az árendás zsidóról, akit a tulajdon felesége hajával fojtottak meg, a Gracza és Záhony honvédőrnagyok megöletéséről, akikért a Lefánti juhászt fel is akasztották, amire azt mondja egy öregember, volt pusztai rendőrtiszt:

- Más a mese, más a valóság. Jártam-keltem abban a dologban én is. Furcsa eset az. A világosi fegyverletétel negyvenkilencben volt, ez a két ember pedig még az ötvenes évek elején is itt csatangolt a határban. Ha menekülni akartak, miért nem mentek odább a pusztán, a Duna felé?

- Hát azt gondolja bátyám, hogy talán bizony azok is...

- No - vág a szóba -, nem mindig mondja ki az ember azt, amit gondol. De az már régi igazság, hogy aki a korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.

Ilyen beszédek vannak előre-hátra. Kétségtelen, hogy ezekben a történetekben máig sincsen világosság, és senki se tudja, hogy a legendákból mi igaz, mi nem.

Beszélgetünk erről, s mondom, hogy a mesékben talán nagyon is rémesre vannak festve az azon idők erkölcsei.

A hely, ahol tárgyalunk, nagyon alkalmas az ilyen ódon dolgok beszéléséhez. A régi szegedi várnak egy darabja. Amikor a felséges úr a város fejlesztése céljából ajándékba adta a várat a közönségnek, ezt a darabot meghagyták belőle régi idők emlékéül. Ezeknek előtte vendéglőt csináltak belőle, de ennek divatja múlt, s most a városi hivatalnokok egyesülete tartózkodik másfél méteres falai között. A vendéglői üzleti vállalkozás reklámot csinált a régi épületből, melynek falait még a törökök idején rakták, és a Rózsa Sándor egykori börtöne gyanánt hirdette. Ez is mese, egy szó sem igaz belőle, mert ez a megmaradt épületdarab lóistálló volt világéletében. Az igaz, hogy mint ilyen, eléggé előkelő volt, mert nem közönséges lovak, hanem tiszti lovak laktak benne.

Éppen erről van szó. Hogy a hazugságok miként mennek át igazság gyanánt a köztudatba. Mondom, hogy Rózsa Sándort úgy hirdették, mintha a kegyetlenségek kőbe faragott szobra volna. Pedig mondom, volt eset rá, hogy a tanyánkat meglátogatták, de az éppen kint időzött édesapámhoz be sem mertek menni. Csak az öregbéres házánál jártak, s az öreg Dékány József öregbéres óvakodott fel illő kopogtatással a tanyaházba, hogy a Sándor itt van ötödmagával, egy zsák zab, néhány kancsó bor, s vacsorára szalonna meg kenyér kellene. Kaptak is. És éjféltájig Józsefnél kancsózván, távoztak, a lelkére kötvén Józsefnek, hogy a szívességért a gazdának a köszönetüket tudtul adja.

Mondom ennélfogva, hogy sok mindenféle mesék vannak a világon. Talán abban a világban sem történt minden úgy, ahogy a mostani regék beszélik.

Azt mondja erre egy öreg ember.

- Hát én meg még kabaréztam is nekik.

- Kabarézott, bátyám?

- Hát. Akkor ugyan még nem volt kabaré. Hanem mulattam velük, ettem-ittam velük, s danoltam nekik.

- S mikor történt ez?

- Régen. A hatvanas évek elején, még talyigás-szenátor koromban.

Aki beszél, Vékes Sándor, aki negyven évi hivataloskodás után ment nyugalomba. Szálas ember még ma is, valamikor nevezetes nótázó volt. A szava most is erős, régente pedig a hangja nyomán megreszkettek az ablakok.

A talyigás-szenátorság gúnyszó, s nem valami magas hivatalt jelent. A városi tanácsnokot annak idején szenátornak nevezték, mint latinos világban illett is. A néphumor azután a városi kézbesítőket, akik az idézőcédulákat hordták ki a városházáról hivatalos ügyekben a közönségnek: gyalogszenátornak nevezte el. Voltak azonban olyan hivatalosak is, akik messzebbre jártak-keltek. Ezeknek hivatalból kidukált egy kétkerekű kocsi meg egy ló. A gyalogszenátor formájára tehát a nép ezekre a talyigás-szenátor titulust akasztotta.

Ilyen minőségben ment tehát Sándor bátyánk ki a csöngölei pusztára, hogy valami tizennégy forint körül való adót egy renitens magyaron behajtson. A csöngölei puszta jól fent van, egészen Félegyháza alatt. Nem is egymaga ment, volt vele egy városi lovas pusztázó katona is, bizonyos Ábrahám János. Másfelé az ilyent pandúrnak nevezték meg hajdúnak, de nálunk csak a gyalogos városi katonát mondták hajdúnak, míg a lovast pusztázónak hívták. Nem is a talyigán ment ki ilyformán Vékes, hanem összefogták a két lovat egy rendes kocsiba, feltették a gúnyát, a tarisznyát, a puskákat, már mint ahogy az ilyenkor szokásos, megindultak, el is értek oda, ahova akartak,

A tizennégy forintokkal nem sok baj volt, a gazda szó nélkül fizette meg az adót, és a behajtási költséget. Voltaképpen nem is kötözködésből nem fizették a kintvaló népek az adót, hanem a nagy távolságok miatt messze volt nekik a város; jobban szerették, ha helyükbe mennek a pénzért. Amúgy a bejárást meg nem nagyon kívánták. Még ma is él kint a tanyákon olyan öreg ember, aki legutoljára negyvennyolcban volt idehaza, akkor sem más egyébért, mint hogy beállhasson honvédnek.

A pénzt tehát fölszedvén, a hivatalos formák szerint indultak vissza. Késő délutánra értek ki, s a gazda tartóztatta is őket, hogy ne menjenek el éjszakára, háljanak ott.

- De - mondja Sándor bácsi - az abban az időben nem volt szokásos. Elviszem a pénzét adóban, azután még ott vendégeskedjek? Ez nem járja. Azért van csárda a pusztán, majd odamegyünk, s ott meghálunk.

Oda is mentek. A lovakat bekötötték az istállóba, a csárdásné meg vacsorát főzött.

- Valami jó ételt-e? - kérdem, tudván, hogy az öreg úr a régi magyar konyhának nagy ismerője, s bizonyos hónapokban még a finom pulykapecsenyét is eltolja maga elől azon az alapon, hogy úri ember nem eszi meg a pulykát akkor, amikor fészekszagú.

- Jó ételt? Mit képzel? Csárdában márciusban nincs jó étel, mert olyankor nincsen más főznivaló hús, csak a kotlóstyúk. Ez az eset pedig éppen március tizenhetedikén történt; onnan tudom, mert másnap volt a nevem napja.

Hát megették a kotlóstyúkot, megitták a messző borukat, Ábrahám János kiment aludni a lovak közé. Vékes pedig lefeküdt a vendégszobában. Mert úgy voltak akkor a csárdák berendezve, hogy tartoztak vendégszobát tartani arra az esetre, ha valamely kintjáró hivatalosra ráesteledik az idő. Az egész napi törődés után jólesett az ágy, és szívesen hajtotta Vékes álomra a fejét. Mikor úgy félszenderben volt, hallott még valami kocsirobogást, de nem sokat törődött vele. Bizonyosan utasok jöttek. Azért csárda, hogy a vendégek megszálljanak benne.

Elaludt. De alig hogy szunnyadt, a csárdásné fölrázta álmából.

- Keljen föl!

- Miért?

- Itt vannak a betyárok a kocsmaszobában. Hívatják.

- Kicsodák?

Az asszony az ajkára tette a két ujját, ami tudvalevőleg minden nyelven annyit jelent, hogy ne szólj szám: nem fáj fejem.

- Csak öltözzön sebösen, mert baj lösz. Mönjön közibük. Ne várja mög, míg érte gyünnek.

- Hányan vannak?

- Öten.

- Hát Ábrahám pusztázó hol van?

Legyintett a kezével a csárdásné:

- Elbújt a padláson a szénába.

- Hát akkor egészen helyben vagyunk, mint Makó - gondolta a talyigás-szenátor és öltözködni kezdett. Előbb azonban a kétcsövű vadászpuskáját eldugta az ágyba a szalmazsák alá. Pedig nem volt az az ember, aki a maga árnyékától megijedt volna. Erről később elég bizonyságot tett csendbiztos korában, meg az árvíz idején. De akkor...

- Hát féltem - mondja. - Ha maga az oroszlánszívű Rikárd mondaná, hogy ilyen esetben nem tart valamitől, még az is hazudna. Ha puskával megyek közibük, már az ajtóból azonnal lelőnek... Vagy hát mondjuk, a legjobb esetben lelövök belőlük kettőt. Akkor még mindig marad három. Azonfölül még kint is van legalább egy vagy kettő. Mert az csak a nótában van, hogy "szolgálóját istrázsára állítsa kend". Ha öt betyár ivott, egy vagy kettő mindig a csárdán kívül maradt józanul. Hát most már egymagamban mit csináljak ennyi akasztófavirággal szemben, éjszaka a pusztán? Bizony, csak féltem. Bizonyság rá, hogy mikor már fölöltözve voltam, akkor láttam, hogy a ruhadarabokat fordítva szedtem magamra. Akkor újra kellett vetkőződni meg öltözködni, pedig a csárdásné már ugyancsak sürgetett...

Kiment a betyárok elé.

- Jó estét adjon az Isten.

- Adjon az Isten - felelték. - Gyüjjön ide, üljön le.

Az elbeszélésbe beleszól egy öreges hang:

- Természetesen, e díszes társaságban az elnöki helyre ültették kendet?

Aki közbeszól, az Koncz Antal bátyánk, nyugalmazott gyöngye az ország összes archiváriusainak, s arról is nevezetes, hogy okosabb ember, mint az édesapja volt. Erről kézzelfogható bizonyság az, hogy bár negyvennyolcban az apjával együtt állt be katonának, s együtt mentek neki a branyiszkói hegynek is, az öregje csak káplár maradt, ő pedig hadnagyságig vitte, s Világos alatt hamarabb kibujdokolt az osztrák kéz alól, mint az öreg.

- Hogy mondja kend? - kérdezi Sándor bácsi. - Az elnöki székbe? Hát! Három betyár ült szemközt, kettő meg ezeknek ellenébe, ezek közé ültettek. Azután azt mondták, egyek az ételből.

Mondom: - Köszönöm, én már vacsoráztam.

- De, csak ögyön! - mondták. De olyan hangon mondták, hogy sietve fogtam bele megint a kotlóstyúk evésibe. Öt kétcsövű puska meg keresztben hevert az asztalon.

Nyilvánvaló, hogy elég csinos asztalteríték mellett kosztolta az öreg tyúkot Sándor bátyánk, többi felebarátjával együtt.

Étel után azt mondja az egyik betyár:

- Tíz itce bort ide az asztalra.

- Hát - mondja Sándor bácsi -, most kezdett már kellemetlen lenni a dolog. Jól tudjuk, hogy az úrféle is neveletlen, ha sok bort iszik. Hát mi lesz majd most itten a betyárok között?

Nem is csalódott. Egyik betyár azt mondja neki:

- Hát az úr vacsora után nem pipázik?

- De szoktam - feleli a szorongatott Vékes -, de pipám meg a dohányom bent maradt a szobában. Majd kihozom.

Készülődött is, hogy majd kihozza, de az emberek visszanyomták a padra.

- Sohase menjen. Majd kihozza a csárdásné.

Kihozta az asszony a pipát a zacskóval együtt.

- Gyönyörű szép pipám volt - beszéli az öreg -, tizenöt forintért vettem Okernyi kávéstól. Nagy pénz volt abban az időben a tizenöt forint. Hát megtömtem, rágyújtottam, s kínáltam tovább a dohányt. A betyárok szeme rámeredt a pipára. Egyszer azután a jobbfelül ülő szomszéd kirántja a szájamból a pipát, de olyformán, hogy egy fogam majdnem velement a csutorával.

Azt mondja:

- De szép pipája van az úrnak.

Azzal a szájába veszi a pipát, és szívja tovább. Birtokba vette, a kiskésit neki.

Most csönd volt. Az erőszakoskodás, így nyilvános helyen, a többi embernek nem tetszett.

Akkor azután az elöljáró betyár a fegyverekre tette a kezét, és azt mondta a piparablónak:

- Te kapcabetyár! Hát így mersz bánni a vendéggel? Hát nem adod vissza rögtön azt a pipát? Te kapcabetyár?

A pusztai csavargó megszégyenülten adta vissza a pipát.

- Még csak meg sem mertem a csutoráját törülni - mondja Sándor bácsi -, nehogy sértés történjen. Szívtam tovább.

A tíz itce bor elfogyott. Az elöljáró újból kirendelt tíz itcét, és azt kérdezte Vékestől:

- Hát tud-e danolni az úr?

- Jaj-haj - gondolta Vékes -, most kezdődik még csak a cifrája. Majd azután következik a kuferces tánc, és mit lehet tudni afelől, hogy a mestergerendába vagy az én fejembe hajítják-e bele a baltát?

- Danolni tudok - mondta Vékes, amire azt mondták az emberek: akkor jó.

S a kabaré megindult. Tetszettek a nóták. Sándor bácsi a harangszóhoz illő hangjával valóságosan elkábította az akasztófa jövendő virágait. Természetesen a hozzávaló szöveggel. Például:

Mikor Pista betyár lett,
Szennyes inget, gatyát vett.
Szennyes ingbe, gatyába
Becsapott a bandába.

Ez nagyon tetszett. S fölbátorodva rajta most már a betyárvirtust dicsőítette a következő nóta:

Nem vagyunk mi betyárok,
Útonálló zsiványok.
Aki szegény, nem bántjuk,
A gazdaggal tréfálunk.

Már beledanoltak a betyárok is, s nagy bődüléseikkel rontottak a nótán. Közben iszogattak és parancsolták, hogy:

- No még!

Mondta azután Vékes a régieket sorra:

Kizöldült az erdő fája, leveles,
Akinek nincs, csendes tanyát ott keres.
Akit otthon vetett ággyal nem várnak,
Minden bokor szállást ád a betyárnak.

Éjfélt kakukkolt az óra, a csárda ajtaja fölnyílt s belépett a hatodik betyár, az őr. Nem szólt egy szót sem, csak nyitott ajtónál, puskával a kezében megállt. Erre a bentlevők a fegyverhez nyúltak, s fölálltak az asztal mellől. Az elöljáró betyár egy ötforintos bankót vetett az asztalra fizetés gyanánt, s azt mondta Vékesnek:

- Köszönje az úr, hogy jól tudott danolni...

Ezzel kocsira kaptak, s elmentek a sötét éjszakába. Vékes a sok izgalom után nem tudott fekvőhelyére térni, kiment a csárda elébe, s ott járkált a füvön. Egyszer messziről, az erdő fái közül, puskadörrenés hallatszott. Ahán! Bizonyosan üldözik őket. Bár megfognák valamennyit! Vagy legalább csak azt a betyárt, aki a pipát majdnem a fogával együtt kapta ki a szájából.

Pedig nem így történt. Nem üldözte akkor éjjel őket senki. Hanem éppen az a pipás betyár lőtte hasba a vezért, hogy megtorolja a sértést, amiért lekapcabetyározta. Testét azután még azon az éjjel bevetették a csorda-kútba, másnap a hazatérő Vékes láthatta, amint onnan a gulyások kiemelték...

1912

 

LÓ NEM VALÓ KORCSMASZOBÁBA

Kint a mezőkön úgy szokás az, hogy szombaton délután megszűnik a földben való munka. A szőlőben, a gyümölcsösben sem dolgoznak. A szombat délután már valahogy beletartozik a vasárnapba, mert akkor már a rávaló készülődések folynak. Az udvart felsöprik, hogy az ünnepre tiszta legyen. Az asszonyok meszelnek. Az alföldi tanyák azért olyan fehérek mindig, mert a faláról szombaton délután eltüntetik azt a piszkot, ami esetleg a héten át rákerült. A lányok vasalnak kötőt, fejkendőt, pántlikát, hogy másnapra készen álljanak. Az ember széjjelnéz a szerszámai között, ami hibás, azt kijavítja, a baltát, metszőollót megköszörüli, s dohányt vág, ha van miből.

Ha mindezzel megvan, s még sincsen este, elmegy a korcsmába, szót érteni. Ott találkoznak többen, hogy megcsinálhassák a hétvégi beszélgetést: kinek milyen sora volt az eltelt hatodfél nap alatt, ki mit dolgozott, s mibe akar a jövő héten kezdeni. Ez azért is jó, mert itt tanácsokat lehet kérni és adni a dolgok mibenléte felől. Az egyik ember többet tud, mint a másik, ez onnan van.

Ilyképpen a jelen esetben is öt-hat pusztaszéli ember találkozik a mezei bormérésben egy-egy pohár ital mellett. Kisebb fajta gazda, különösen ha szőlője nincsen, otthon nem tart bort, s így egy héten egy pohár jólesik, ha még olyan rossz is. Amint hogy az ilyen helyeken jó bor ritkán szokott lenni.

Hát beszélgetnek. Látszik különben az ablakon, hogy jön Csúzi András is. Csúzi egy kissé távolosabbra lakik, lóháton jön ennélfogva. Nem valami díszesen ugyan, hanem csak úgy, mint szombaton délután szokás. Csak úgy - a kötőfék szára a ló szájában, nyereg gyanánt pedig valamely régi, szétszakadt subának a darabja van a hátára kötve. De jó ez így is, mert András úgysem akar itt parádés lófuttatást csinálni.

Megérkezik. Van valami sövény a csárda előtt, a lovat ahhoz köti, ő maga belép. Jó szívvel fogadják, mert András afféle jókedvű tréfálkozó ember, amúgy meg esze is van neki. A korcsmáltató oda viszi neki a borát az asztalhoz.

- Igyék kend, - biztatják. - Hiszen van kendnek pénze bűven.

- Az ám - mondja Csúzi -, helye van bűven, de pénz nem nagyon. Vasárnap váltottam föl egy tízfilléröst, azután már csak imitt-amott van belőle valami.

No, így nevetgélnek s beszélnek mindenféle bolondságokat előre-hátra. Tréfáikban, adomáikban nem sok változatosság foglaltatik, körülbelül mindig ugyanazokat mondják el, de úgy kell annak lenni, hogy vagy elfelejtik egyik hétről a másikra, vagy pedig el sem felejtik, de mégis nevetnek rajta, ha újra hallják. Ha valami fölvevős kártyát játszanak, és a fölvevőnek nem sikerül a színre való vágás, akkor azt mondja:

- Ez bevágott a színbe! - S csendesen utána teszi: - De a fás színbe!

Ez "hallhatatlan" jó mondás. Egy-egy játék ideje alatt tízszer is mondják, és mindig olyan jókat lehet rajta nevetni, hogy "szinte megfájdul az embörnek bele a haskérge". Ilyen egyszerű dolgok történnek, és ez a mulatság. El sem lehetne gondolni, hogy az ilyesmiből veszekedés is támadhat. Pedig igen.

Például: Csúzi András leteszi a pénzt a borért az asztalra, azt mondja:

- No, én már elmék.

Tartóztatják, hogy ne menjen el. Maradjon még egy fél literre.

- Maradjék kend, nem öszik mög a kutyák a tanyát.

- Majd mögönnék - véli Csúzi -, ha mind a négy sarka szalonnával volna bekenve.

De azért nem akar maradni, hiába szólnak újból neki.

- Vár az asszony - mondja, hogy a távozáshoz valami okot adhasson.

Ezzel azonban nem sokat ért el. Azt felelik vissza nagy egyértelműséggel, hogy hát hadd várjon az asszony. Nem akar itt úgysem senki eléjféledni, egy óra hosszat pedig várhat még az asszony, azért nem dől össze a világ.

- Nono - mondja András, mert elvégre a tekintély abban is fenntartandó, hogy nem az asszony viseli otthon a kalapot. - Hanem - teszi hozzá kis vártatva - szél van, ló mög ide van kötve a sövényhöz.

Csúzi azt hiszi, hogy ezzel az érvvel már csakugyan hat a többire. Azonban nem egészen így van a dolog. Mert bár csakugyan esti szél van, s a ló kint van a szélben, s nem azért dolgozott a ló egész héten át, hogy most ilyen sarcoltatásban részesüljön szombaton délután, de azért minek menjen el Csúzi András? Mondja is neki egy ember:

- Azért ne haladjék el kend. Inkább hozza kend be a lovat a szélrűl. Elfér itt köztünk.

Az ötlet többek részéről helyeslésre talál. Inkább a ló jöjjön be, mint András haladjon el, mert akkor ki mond ezentúl olyan hallhatatlan szépeket. András látván a bizalomnak és szeretetnek ilyen megnyilvánulását, kimegy a pejlóért, elköti a sövénytől, és bevezeti az ivóba, mindenek nevetésére. (No, majd lesz erről a jövő héten mit beszélni.)

A ló egészen rendesen megvan bent a korcsmában. Mikor bemegy, prüsszög egyet-kettőt, mint ahogy a lónak ez szokása, ha födél alá ér. Még a tulajdon istállóját is azzal üdvözli, hogy a belépéskor trüsszent neki egyet. Csendes állat ez, nem ijedezik, megáll az asztalnál, legyezgeti magát a farkával. Sok bent ilyenkor a légy, a szél mind befújja. A ló veri is ennélfogva a lábával a padlót.

A csárdásné bejön, s látja a lovat a házban. Azonnal sugdos valamit az urának, hogy ez már mégsem járja. Az ő házukkal ilyen tisztességtelenségek. Azután a szikelt padlót mind fölveri a lábával.

Ahogy az asszony mérgeskedik, egyszerre haragos lesz a csárdás is. Most már ő is mondja, hogy ez nem járja. Nem engedi magát megszégyeníteni. Rendes ember többet nem is jön ide, ha az eset hírét meghallja.

- Ugyan ne lármázzon kend - csitítja Csúzi -, hiszen a ló is vendég.

A korcsmárosné mérgesen kiált közbe:

- Ha vendég, fizessön.

- De ha nem iszik, mit fizessön?

- Helypénzt fizessön!

- Úgy van, úgy - szól haragosan a csárdás is. - Helypénzt.

- Hát mennyit? - kérdezi Csúzi.

A csárdás még dühösebb:

- Két koronát fizessön. Ezért a szégyönért!

Csúzi erre szó nélkül a mellényzsebébe nyúl, és kifizeti a két koronát.

Eleinte azt hiszik a népek, hogy ez tréfa. De amikor a csárdás el is teszi a pénzt, egy-két ember fölzúdul, hogy ez már nem járja.

- Ez zsarolás!

De vannak mások, akik azt kiabálják vissza, hogy ez nem zsarolás. Ha olyan úr a ló, hogy korcsmába jár, fizessen.

A lárma egyre hangosabb, s kezdődik a tülekedés szokásos módon: egy asztalt fellöknek, néhány széket a földhöz vágnak, s jól meghúzgálják egymást.

A ló ezt látván, önként kimegy az udvarra a szobából.

Az okos Csúzi utána megy, fölül rá, és elhajt rajta.

Az ok eltávozván, megszűnik az okozat. Az emberek már nem hajigálják az üveget, hanem mennek haza. De még az úton is nagyon lármáznak egymásra.

Ez baj. Szombat esténként a tanyák vidéke nagyon csendes, mert minden munka áll, s a szó messzire elhallatszik.

Arra halad egy csendőr. Hallja a zajgást, látja, hogy a csárdából jönnek: no, itt bizonyosan verekedés volt, minek utána kell nézni. Bemegy a csárdába, ott éppen akkor teszik rendbe a fölforgatott szobát: le sem lehetne az ügyet tagadni. Tehát a jegyzőkönyv fölvétetik, a résztvevők beleíratnak, a csárdás felhívatik, hogy a jegyzőkönyvet, mint panaszos, írja alá.

- Nem írom én - mondja a csárdás -, én nem panaszolok senkit.

- De kára volt - véli a csendőr.

- Hát négy pohár, egy félliteres üveg meg egy ablak. Vasárnap délután majd mögfizetik.

De a csendőr nem enged. Itt muszáj aláírni. Azért van a jegyzőkönyv, meg azért van a meghatalmazási papiros. A csendőr addig követelőzik, hogy a csárdás csakugyan odaírja a papirosra a nevét.

S a pör ezzel megindul.

Csakhogy más egy városi pör, s más egy pusztabéli pör. Mert például mi lesz ebből az ügyből? A csendőrségtől a járásbírósághoz megy, ahol a törvényes eljárás megindul. Szép hosszú hivatalos címe van a törvényes eljárásnak. Úgy szól: idegen ingó dolog szándékos és jogtalan megrongálásának vétsége.

Tárgyalás lesz bizony ebből. Az idézések kimennek a pusztaszélre, külön-külön mindenkinek, mert az olyan dolog, hogy ebben érdemes másfél napig idézőpapirosok hordozgatásával foglalkozni.

A csárdás is megkapja a pecsétes levelet, de meg is mondja a kézbesítőnek, hogy ő ugyan a messzi városba ezért a haszontalanságért nem megy be.

- Hiszen a káromat már meg is fizették - mondja -, hát minek menjek.

A kézbesítő a vállát vonogatja:

- A kend dolga, ha nem megy be.

A többi azonban bemegy a városba, ahol a bíróság van. Csekély hatvan kilométer a távolság, ami a pusztai viszonyok szerint annyit jelent, hogy két napon alul nem lehet megjárni. Ami megint annyit jelent, hogy fejenkint két napi munka is elvész.

Megjelennek tehát a népek, heten. Ebből négy ember a tanú, három meg vádlott. Panaszos azonban nincsen, minélfogva az ügy nem is tárgyalható, kivéve abban, hogy az összes fölmerült költségek a meg nem jelent panaszos nyakába esnek. A vádlottaknak nem járna se útiköltség, sem napszámpótlás - mivelhogy azonban már nem vádlottak, mert nincsen panaszos: hát nekik is jár.

Koponyánkint tizenhat korona az útiköltség, meg hat korona két napra jár az elveszett munkabér után. Ez hétszer számítva százötvennégy koronát jelent, amit a csárdásnak kell megfizetni. Mert a törvény: törvény.

Mint látnivaló, itt a város és a puszta között megint lényeges különbségek vannak. Ha valaki széles jókedvében a városon bemegy lóval a korcsmába, az virtus. Ellenben ha a pusztán történik meg ez a csárdában, akkor annyi pénzbe került a mulatság, hogy az árából másfél olyan girhes lovat lehetne venni, mint amilyen a Csúzi Andrásé.

1912

 

LEVÉL A PUSZTÁBAN

Az úrféle azt mondja, hogy levelez egymással, a paraszti ember azt mondja, hogy levelezi egymást. Möglevelezi. Hogy most már a kettő közül melyik az igaz, ahhoz tudósokon kívül senkinek semmi köze sincsen, mert hiszen nem is azon fordul meg a dolog. A tény az, hogy infanteriszt titulár gefrájter Valentin Borsodi oda alá katonáskodik az Artorácban, mint az illik is olyan legényhez, aki miután a király fegyverét idegen népek előtt éveken át viselte, majd hazajövetele után a tisztes csikósi foglalkozásban rendes, egy helyben lakó, adófizető polgárrá akar válni. Mert bármit beszéljünk, szolgálni kell a királyt. Vagyis hogy a császárt. Mert csak a honvéd szolgálja a királyt; a közös a császárt szolgálja, mert ez így van a szabájban. Sok minden benne van a szabájban. A szabáj nagy úr.

Ki csinálta a szabájt? Az ördög tudja. Van. Termett, mint a subagallér. De súlyosabb, mint a subagallér. A szabáj a maga töméntelen sokaságával ránehezedik az emberre és nyomja. Az ember hiába védekezik, mert a szabáj a hatalmasabb. Nincs mást mit tenni, mint hogy tűrni kell a szabájt: az ember palástul ellene veti a türelmét.

A türelem, mondhatni, a legszebb erények közé tartozik, minélfogva ritka madár már manapság, akár csak az arasztos szalonna. De aki katona és a szabájok alatt van, az a türelemnek a sótalan kenyerével él, és a sóhajtásait küldi csak a messziségből a hazai nagy, fényes rónák felé. Ezt megengedi a szabáj. A fennálló rend érdekében szükséges is, hogy ez így legyen, mert tudni való, hogy ha a sóhajtásait a távol idegenből nem küldhetné haza a fiú, akkor úgy eltelne bánattal és sóvárgással a keble, hogy belefulladna. Ennélfogva a szabáj ez ellen nem szól semmit. De nem is volna igaza, ha visszabeszélne. Így tehát a sóhajtások szállnak hazafelé, nagy hegyeken és mély völgyeken által, miután nehezen szakadtak föl a kintvaló lelkekből. Mondják, hogy korai őszön, regruták elvitele idején, ez hozza a háromnapos bánatos esőt, amidőn is mindenek lelke megtelik szomorúsággal. Bár ugyan, hogy ez igaz-e, afelől teljesen helyénvalók a kételkedések. Sok mindenféle haszontalanságot lehet efelől beszélni, ha a nap hosszú. De annyi bizonyos, hogy mink is, öregebbek, mikor oda alá hurcoltuk a fegyvert, fejfödőt emelve köszöntöttük a hazulról lefelé utazó felhőket, és az eszünkbe sem jutott elmélkedni afölött, hogy eme légtünettani körülmény voltaképpen cirrus cumulus-e vagy cirrus stratus. Ellenben a légi útjában lefagyott kis fecskét betettük fölmelegedés okából a keblünkbe az ing alá, mondván neki szeretettel, ha ébredezett: vajon nem a mi tanyánk ereszete alól való vagy-e? Ilyesmik történtek.

Mindez azonban tökéletesen és teljesen hiábavaló beszéd, amit nem is érdemes folytatni, mert nyilvánvaló, hogy sok beszédnek sok az alja.

Térjünk vissza ahhoz a tény dologhoz, hogy infanteriszt titulár gefrájter Valentin Borsodi onnan, oda alulról levelezni szokta az édesapját, bizonyos nevezetű idősb Borsodi Bálintot, ki is, mint ismeretes, számadó gulyás idekint az alsótanyán, az átokházi pusztán, a Két Rózsák járásában. Így is szokta a Bálint fiú címezni a levelet, nem pedig a tanyájukra. Ennek az oka abban keresendő, hogy a számadó felesége nem tud írást, ha a levél oda menne, nem tudná elolvasni. A gulyás pedig ritkán jár haza. Ez tény, amit ez a régi nóta is megerősít:

Cintányéron, cintányéron aprószőlős pogácsa,
Fáj a szívem, fáj a szívem a gulyásra, de a gulyásra.
Arra pedig ne fájjon,
Mert a gulyás, mert a gulyás ritkán hál ám az ágyon.

Azonban így sohasem lesz vége ennek a történetnek, ha folyton-folyvást más mezsgyéken kalandozunk. Maradjunk inkább csak a levélnél, amely jön. Valósággal jön, mert egy ideig a postapatrul hozza gyalog, amígnem aztán vasutat ér. Ekkor már könnyebben utazik a levél. Előbb a bosnyák kisvasút hozza, Bródban átteszik a nagyvasútra, és hát mi az egy olyan nagy vasútnak, egy ilyen kicsi levél: könnyen hozza. Elhozza egészen Szegedig. Itt automobilra ül a levél, úgy jön be az állomásról a főpostára. Itt azután megint kocsira ül a levél, úgy megy ki az alsótanyai postahivatalba. Itt azonban már nyeregbe ül, mint illik egy olyan levélhez, akinek az írója annak idején majd Isten szent segítségével csikós akar lenni.

De nem mindjárt ül a nyeregbe, mert az nem úgy van ám, kérem alássan. Az ilyen pusztaszéli postahivatalok csak olyan félforma hivatalok. Arravaló, hogy aki ott levelet ír, attól átvegye és az útjára küldje. De arra már nincsen neki embere, hogy ami levél hozzá érkezik, azt a nagy mezőség szétszórt tanyáiba ki is hordja. Némelyik tanya félnapi járóföldre van a hivataltól. Így hát a levelek várnak a jó szerencsére. Aki levelet vár, elmegy a postához s megkérdezi, hogy jött-e levele? Vagy pedig a lovas rendőrök vasárnap délelőtt elviszik a leveleket a tanyai bormérésekbe, tudván úgy körülbelül, hogy melyik terület melyik népe melyik csárdába jár. Vasárnap délelőtt valamelyikbe el szokás menni, mert az a börze, ott történnek a napszámos-fogadások, s ott állapítják meg a jövő heti napszámárakat. Hacsak valami baj nincsen akkor, akkor ezen a jeles aktuson ott szokás lenni mindenkinek. Ha azonban mégsem lenne ott, akkor ott van a szomszéd, az elviszi neki a levelet barátságból.

Hát bizony ilyen lassú odakint a levél útja. A Borsodi számadónak küldött levélé még lassúbb, mert az ilyen gulyásféle embernek nincsen meghatározott csárdája. Nem egy helyen van, ha a mező füvét föllegelte a jószág; odébb megy vele. S habár egy-egy gulya nyolcszáz darab szokott lenni, a buckák között úgy el tud velük tűnni, hogy kész mesterség a rátalálás. Hát ilyen helyre már csak akkor jut ki a levél, ha valamely lovas rendőrnek innen a pusztán keresztül van az útja, s ha már arra jár, megkeresi azt a gulyát, amelyben neki is legel az üszője.

Most éppen ez az eset. Kazi András öreg pusztázó lovas legény viszi is a levelet. Déltájban van az idő, a tájon a vénasszonyok nyarának langyos napfénye játszik. A gulya hever a dörgölőző fa körül, a gulyások a cserényben vannak, ebéd irányában. Most jó ebédet kászolított a szárnyék-ember, tejes levest benne főtt tarhonyával. Kanalazza ki-ki a bográcsból a tulajdon maga kanalával.

Ugatnak a kutyák. Egy ember föláll, hogy messzibbre ellásson. Mondja, hogy lovas rendőr látszik, erre tart.

- Melyik?

No, nem nagyon lehet melyikezni, mert nem olyan sok van.

- Alighanem az öreg Kazi András, mert Tóth Mártonnak fekete lova van.

Ez meg pej, tehát nyilvánvaló, hogy Kazi András ül rajta.

- Alighanem levelet írt a fiam - gondolja Borsodi, de nem mondja, mert hátha, úgy lehet, nem is írt levelet a fia.

Nyugodtan kanalaz tovább, mert várni kell. Nemcsak várni kell, hanem várni is kell tudni. Nem szabad mutatni itt az emberek előtt semmi kíváncsiságot, az apának a fia iránt való szeretetéből semmit, de semmit, mivelhogy az ilyesmi csak asszonyoknak való. Ami a várást illeti, Kazi egy kicsit váratja is. De ez nem ok nélkül van. Ha valaki kilátogat a gulyához, hogy föltekintse az üszőjét, annál az igen nagy darab szégyen volna, ha a gulyáshoz menne, hogy mutassa meg neki a jószágját. Azt magának a gazdának kell megtalálni, hogy melyik az övé a nyolcszáz darab közül. Ez a tarka jószágnál nem nehéz dolog, de a régifajta fehér magyar baromnál már nem olyan könnyű, mert nagyon egyformák. Ráadásul most, delelés idején, fekszik is a gulya, s így a nagyságban és testállásban levő különbségek sem mutatják magukat.

Idővel azonban azért Kazi csak megtalálja az üszője és megnézi. Szól neki: - Kajla -, amire az üsző fölemeli a fejét és a gazdájára tekint. Hát jól fölpöndült, mondhatni, megéri a fűbérét. Kazi le is száll a lóról, az üszőt fektéből fölkergeti, s úgy gyönyörködik benne. Szép az ilyesmi.

Idősb Borsodi Bálint csak várja, míg majd a cserényig eljön. Mán halad arrafelé, a kutyák üdvözlő beszéde mellett. Köszön. Adjon Isten. Hát adjon Isten. Hát löhet-e? Hát löhet. Hát mire végzik? Hát ehun e. Egészségükre szolgáljon az ebéd. Köszönjük, tessék velünk tartani. Hát csak Isten áldásával.

Ugyan, hiszen már nem is igen van a bográcsban, de a sajtot meg a kenyeret kiteszik a padra, a tülökkel együtt, miben a só és a paprika van célirányosan összekeverve.

No, pár falatot tisztesség okából is enni kell. András lovát egy bojtár elviszi itatni, maga András pedig vág egy szeletet a sajtból. Jó nagyon a tehénsajt annak, aki szereti. Rozskenyérrel. Sóval, paprikával.

- Hát erre járt kend? - kérdezi Borsodi.

- Erre - mondja Kazi. - Pöcsétöt vittem Széll Jánosnak. Már mögint hivatva van be a városba, a törvénybe.

A bírósági idézőcédula még mindig pöcsét. Sok száz éves szaga van ennek a szónak. A pecséttel való törvénybe idézésnek megmaradt nyoma ez. A citatio cum sigillio. Már másfelé az emléke is elhalt, s ott él a nagy csendességek birodalmában, ahol minden aludni látszik.

- Úgy hát? - mondja Borsodi.

- Az - feleli Kazi. - De mondom, ha már erre járok, elhozom ezt a levelet is kendnek. Úgy gondolom, hogy alighanem a lentvaló fia levelezi benne kendet.

Borsodi nyugodtan nyúl a levél után, s kibontja a takaró papirosból. Csakugyan, ez a fia levele. Mit ír vajon? Sorsa hogy áll? Talán baj érte?

Mi van a paraszti katona levelében? Nem sok. A táborokban kis levélpapirost árulnak a kantinosok, a katona betűi nagyok. A fegyver elhúzza a kezet, akárcsak a kapanyél. A katona nem is mondja, hogy levelet ír, hanem azt mondja, hogy rajzol. Magamagát gúnyolja vele. Mert csakugyan külön-külön rajzolja a betűket, mint az iskolásfiú, aki most tanul írni. A nagy betűkből kevés fér föl a kis papirosra. A szavak a levél elején s a levél végén jóformán mindig ugyanazok, csak a közepe táján van valami új mondanivaló. Az eleje ilyenforma: "Kelt levelem a Kistanyán, ide alá az Artorácba, október 20. 1912. Szeretett szülő anyám és tanító apám és kedves testvéreim. Kívánom a jó Istentűl, hogy ezen pár sor írásom friss jó egészségbe vagyok, melyhez hasonlót maguknak is kívánok. Továbbá tudatom, hogy Roza ángyi fia, a Sándor is friss jó egészségben van, melyhez hasonlót maguknak is kívánok." Ez az eleje. Ez lefoglalja a kis papiros egyik oldalát. A vége pedig: "Ezzel bezárom levelem, sok jó egészséget, hasznos munkát kívánok, tisztölöm Roza ángyit, a Vén Jánosék Pirosát, a Jóska sógort, a Mihály bácsit, ha érkezésük van, küldjék ezen levelemnek mását és a Pirosnak adják tudtul, hogy tisztölöm..." Ami a levélnek az eleje meg a vége közé jut, az az újság.

Borsodi lassan olvassa a levelet. Lassan, úgyszólván minden betűt külön. Foglalva. I-es: is, te-e: te, nö, té-ü: tü, lö: istentül. Hangosan megy ez, a többiek hallgatják, s egy fiatal bojtár csodálattal gondolja, hogy milyen jó fogalma van a Bálintnak odalent a katonaságnál.

Egy helyen aztán ezt olvassa ki a levélből az apa:

"továbbá tudatom kedves tanító apám és édös szülő anyám, hogy ha háborúról van szó otthon, annak hitelt ne adjanak, énfelüllem aggodalommal ne legyenek, s a szívüket ebbe a gondolatba ne szaggassák, mert elmondta a kapitány úr, hogy ő fölsége öreg létire nem akarja már, hogy háború történjen, hanem hogy a szolgálatot pontosan köll tartani, minekutánna komoj dologba vagyunk..."

Borsodi abbanhagyja az olvasást, s most már, szívéből fakad föl a sóhajtás:

- Hála Istennek...

Az emberek hallgatnak, csak a gondolatok forognak a fejekben, hogy jó fiú ez a Bálint, nemhiába, hogy szülő-szerető volt világéletében, még most is csak a vigasztalás szavait küldi nekik. Míg más hány van olyan, hogy örökké panaszokat levelez haza, hogy csak pénzt küldjenek neki.

Kazi lovas rendőr, mint tapasztalt fegyveres, aki itt a pusztán a hatalmat képviseli, azt mondja:

- Löhet, hogy úgy lössz. Löhet, hogy nem úgy lössz.

- Há én csak úgy gondolom - borul el Borsodi. - Nincsen ebben okos embör. Furcsa idő jár. A holdnak mindig nagy udvara van. Néha szömez az eső, pedig nincs is mibűl. A jószág is nyughatatlan.

Egy bojtár beleszól:

- A kupecok szödik a lovat.

Igen, vannak ilyen jelenségek. A kutyákat ugyan nem szedik a kupecek, mivelhogy minek kellene nekik, de a kutyákban is valami különösség észlelhető. Néha minden ok nélkül kirohannak a gulya közül a mezőre, és nagy ugatásokba kezdenek. Mit ugatnak ilyenkor?

- Ahun a! - kiáltja a Jancsi bojtár. - Hát az mi?

Mind arrafelé néznek, amerre a Jancsi mutat.

A messzi távolban, ahol a föld széle az ég aljával ölelkezik a tűző napsugárban látszik, hogy valami fényesség fut végig a föld peremén, de igen nagyon sebesen. Úgy száguld, mintha lovas ember vágtatna vele, de nem látszik sem ember, sem más teremtett állat, csak maga a kápráztató csillogás siklik tovább teljes csendességben.

Megdermedve nézik. Még a gulyabeli állat is, amelyiknek éppen arra volt a feje, odabámul.

Kazi András pusztázó katona hirtelen a lovára kap. Neki kötelessége megtudni mindent, ami a pusztán történik. A másik pillanatban már vágtat is a kutyák nagy ugatása között a titok után, szinte röpköd a kardja az oldalán.

Azonban messze van odáig. Vágtat Kazi, ahogy csak bírja a ló, de a fényesség egyre jobban távolodik, s utoljára eltűnik a fiatal akácos erdő fái között.

Kedvetlenül tér vissza idő múltával habos lován.

- Nem bírtam utolérni - mondja.

Hát hiszen nem is lehet az ilyent utolérni. Ezek földön túli dolgok. Jelzések, amik akkor történnek, amidőn valami veszedelem következik. Borsodi számadó is búsan legyint a kezével:

- Írhat a gyerök, amit akar. Beszélhet a kapitánya, amit csak akar. Mikor már jelönségök vannak...

S az emberek elszomorodva tekintenek maguk elé. Valóban, jelenségek vannak, amik intik az embereket és figyelmeztetéseket tartalmaznak.

Pedig mindössze annyi történt, hogy a puszta másik szélén lakó Vadlövő Mihály, közismert rossz csont, e napon új, fényes biciklit lopott a városban, s azon karikázott hazafelé.

1912

 

PARASZTI RÉGÉSZ

Csendesen, némán terül el előttem a puszta. Nincsen ember, aki rajta járjon. Még korán van, kora őszi reggel, a városból éjfél után indultunk, hogy erre az időre itt legyünk. Nincs itt más senki, csak a két ló, a kocsis meg én. Mélységes csend. Az embernek a füle szinte hallja azt, hogy nem hall semmit. Fönt, magas hegyek ormán lehet csak olyan némaságban lenni, vagy a léghajón, mikor fönt a fellegek fölött úszik. Vagy talán a hajókötelei annak is muzsikálnak, a hajókosár talán zörög. A hegyormon talán mozog valami, a zerge vagy a kőszáli sas. Itt azonban nem él semmi, csak a fű, amin egy kevés őszi köd legelész.

Vakondok bizonyosan vannak a földben, s itt-ott ürge is akad. De azok már alszanak ilyenkor, ritkán járnak föl a földre. Ugyan, ha följárnak is, akkor sem beszélnek semmit, mert nagyon szótlan jószágok ezek.

Az úri madár pedig már mind elment. Az itt hágy bennünket. Annak nem jó a tél. Ha kezdi érezni, hogy alighanem jön már a hidegebb idő, akkor országgyűlést tart, amelyen kimondják, hogy: de most már gyerünk. A fecske, a gólya, a daru, a népdalnak minden dédelgetett állata itt hagyja a földet, ha zordonná válott, csak a szürke pipiske, a még szürkébb veréb marad itt, akikről nem beszél senki. Meg a holló, meg a varjú, meg a túzok; de ez is kezd már ritkaság lenni. Hova lesz? Ki tudná megmondani? Csak annyi bizonyos, hogy döglött szamarat meg eleven túzokot látni ma már ritkaságok közé tartozik.

Varjú is, holló is elmegy már ilyen időben a pusztáról. Az erdőket keresi föl, a lombjavesztett fákon tanyázik, lejár róluk melegedni az avarba, abban keres bogarat. Onnan száll el, megnézni, hogy van-e a környéken ember, aki a föld föltörésével foglalkozik. Annak utána megy, s ahogy az eke hasítja a földet, kiszedi belőle a cserebogár pajorjait.

- Azonban a cserebogár se olyan már, mint ezeknek előtte volt - mondanák a hollók és varjúk, ha beszélni tudnának. Igen. Mert minél mélyebben hasogatja a föld szűzi testét az eke, a cserebogár annál mélyebbre rakja a pajorjait. Hogy az eke ki ne forgathassa. Hogy a holló meg ne találhassa.

Ilyképp szomorú már így is késő ősszel a holló élete. - Kár élni - kiáltja az erdő kopasz fája tetejéről a varjú. S a veréb is elhúzódik e tájakról, ahol még a madár sem jár. A pipiske szintén távozik. A veréb meg a pipiske afféle félig úri madarak. Télire bemennek a falukba és városokba, mert ők ilyen előkelőek, a jó reggelüket. Bekopognak a városszéli házak ablakán; adjatok valami morzsát. Már a cifrább házakhoz nem merészkednek, mert ők csak afféle szegény szürke vándorok.

Szóval, hát így elmegy a puszta földjeiről ebben az időben már minden mozgó élő, és valamely szomorú, bús elhagyatottság fekszi meg a tájat, amelyre álomszerű szürke fellegek borulnak. Minden régi, ősi, egyszerű. Mintha olyan volna, mintha itt minden a kezdetben volna. Kezdetben teremté Isten... A ködben nem sok értelme van a dohányzásnak, mert a füstjét nem lehet látni, s így elmarad az ebből származó élvezet. De ha mégis rágyújt az ember, szinte olyan furcsa itt eldobni a használt gyufaszálat: mert ebbe az ősi, töretlen, szűz pusztaságba hogyan illik bele ez a kései, furfangos vegyipari termék?

Pedig szó sincsen arról, hogy ez a puszta mindig puszta lett volna. Dehogy. Az alföldi nyelvben még a puszta szó sem azt jelenti. Hanem azt jelenti, hogy valaha, valamikor élet volt e helyeken, virágzó élet, mely azután elpusztult és pusztává vált a tájék. Idők folyamán elhagyottá lőn. Locus desertus, mondták róla régente deákul: locus humano cultu vacuus. Hely, ahol volt valaha valami, de azután elhagyták az emberek.

Alföldi pusztáinkon elborongva nézhetünk végig. A képzelet visszaszáll a múltba, s keresgél benne. Nem sokat talál. Az írott emlékek nagyrészt elvesztek; a puszta szellője csak regéket susog, amik a népnek, e csacska hegedűsnek az ajkán téltúl fönnmaradtak. Akik meg a föld alatt laknak, azok hallgatagok. S mennyien laknak itt lent! Jóformán egy nagy temető mind a pusztaság. Ha csak nem annyira lapos a föld, hogy valaha víz állott rajta, az ásó mindig rég letűnt világok emlékeit hozza elő a rögök alól. Egymásba keveredve van itt évezredek néprétege. A kőkorszak ősembere már itt tanyázott. Itt vannak egyszerű eszközei, csontból faragott, kőből simított bicebóca fegyverei. Azután jön az az ember, aki már ismerte a rezet. Azután jön a másik, aki már ismerte az ónt is, s a rezet az ónnal összeolvasztván, készítette rövid bronzkardjait, amelyeknek olyan kicsiny a markolata, hogy a mi tenyerünkbe bele sem fér. Mégis, micsoda nagy vagdalkozásokat csinálhattak azokkal! Micsoda óriási, begyógyult forradások vannak a több ezer éves koponyákon, amik a sírmezőkről előkerülnek!

Az anyaföld ilyenkor, ablakait kitárva, rég letűnt időkről regél. A kintlakó ember tanyát ver a pusztaszélen nagy kutat ás a rideg gulyának, s e munkái közben rájuk akad, s érthetetlenül szemléli őket, mondván:

- Ezek is még a török világból valók.

Hát igaz, néha onnan is. Ahogy halad egyre beljebb a pusztákba az eke, olykor már a nem nagyon mélyen járó ekevas is kifordít a hantokkal együtt egy kisebb harangot. Jakab András nézi.

- Itt valamikor valami löhetött - véli.

- Az ám - mondja a béres, aki a lovakat hajtja -, harang volt, templom is volt.

- Ha templom volt, falu is volt - mondja Jakab -, ha igaz. De hát hol van?

Az ám, hogy hol van. Semmi nyoma. Sem írásban, sem emlékezetben. Minden eltűnt közanyánk ölében. Ott lent vannak eltemetve, akik valaha itt éltek. Porrá váltak, olykor nem is porrá, hanem zsíros földdé, fekszenek hallgatagon. Titkuknak, hogy ők ott lent vannak, csak egy tudója van, a növény. De az is szótalan. A virág tudja, hogy e halottak ott lent vannak, s gyökereit leereszti hozzájuk. A gyökér pontosan tudja, hogy merre menjen. Lehalad a földben, s lebújik a mélyen fekvő koponyába, a nyakszirt mellett, az öreglyukon. Fönt, a föld színén szépen pompázik a puszta virágja, az ökörfarkkóró. Ez szép virág. Ha úgy hívnák, hogy a Yellowstone gyémántja s Amerikából való volna, pompázna bizonyára a díszkertekben is. Így csak pusztai kóró, ami azonban mit sem változtat a szépségén. Sárga virágának gyenge illata van. Ha szagolod, bizonyára nem is sejted, hogy ezt az illatát egy leányka agyából hozta, aki kétezer éve fekszik eltemetve itt a föld alatt.


Már van egy fertály órája, hogy itt ácsorgunk, s még mindig nem jön senki. A köd alant legel, jó messzire el lehet látni, de senki mozgó nem mutatkozik.

- Fene a fülüket - véli az öreg kocsis, aki már vagy harminc esztendeje hurcolja a pusztaszéleken a városi urakat. - Ha szót értöttek, hogy nem gyünnek?

Hogy miért éppen a fene, s miért éppen a fülüket, az nem tudható. Máskülönben azonban az öreg Gácsérnak igaza van. Ha a szót megértették, miért nem mutatkoznak. Mi hosszabb utat tettünk, mint ők, a pusztai udvariasság így hozná magával, hogy mán nekik kellett volna miránk várakozni itt a tett helyén.

Pedig értesítve voltak még tegnap délben. Mert furcsa mifelénk manap már a puszta. Egyfelől csakugyan locus humano cultu vacuus, másfelől ott meredeznek rajta a telefonkarók, s drótokon repül a pusztán át a beszéd. (Zúgását hallják-e azok lent a föld alatt. Úgy lehet, valamely karót valakinek a szívébe ütöttek.) No, és a dróton kimegy az üzenet valamely hivatalos állomásig, ott egy ember lóra ül, s elviszi az üzenetet oda, ahova illik.

Az üzenet ezúttal Kószó Mátyásnak szólt, hogy hat emberével másnap legyen a pusztán, a sivány mellett, a ráctövistől balra, mivelhogy földtúratás fog történni. Mátyás polgártárs afféle paraszti régész, akinek rettentő nagy szenvedelme az ilyesféle foglalkozás. Nem hogy napszámért, de még ingyen is elmenne földet ásni, ez azonban már tőle nem kívánható, mert igen csak célszerű szögény embör, és sok kis család van otthon. Az ilyen ember ne adja ingyen az erejét, mert kenyeret fecsérel vele.

Nem is kívánható az ilyesmi. Az azonban nagyon szükséges, hogy Mátyás ott legyen, ha már valami ásatásról van szó. Mert minden ember szeret ásni ilyen munkában. Csak ha nagyon sürgős a gazdasági dolog, akkor bajos rá a pusztaszélen munkást kapni, mert hiszen mégiscsak az az előbbrevaló. De máskor nagy távolságokról is elmennek ilyen dologra. Mert hiába, mégiscsak valami rejtélyes és titokzatos van abban: belevájkálni mélyen a földbe, keresni, hogy mi van benne, lesni, hogy melyik ásónyomnál tűnik legelsőbb elő az a bizonyos valami. Titkos kincsek keresésére úgyis nagy hajlama van a tanyai népnek. De Mátyás nemcsak vaktában cselekszik. Valami sejtései vannak, valami ösztönei, mint a forrásfölfedező varázsvesszőknek.

Volt eset rá, hogy délben értem ki a pusztaszélre, ahol már várt néhány emberével Mátyás. Előre küldtem őket gyalog, mondván, hogy majd utánuk érek a kocsival, de előbb befordulok egy közeli tanyába, valamit enni. Néhány főtt tojás, azután készen van az ebéd, s ráadásul megvan a fő előnye, hogy nem kell a tanyák közt válogatni. Tojás mindenütt van, s a főtt tojás mindig tiszta, még ha éppen a gazdasszony nem is az. Tehát csak éppen annyi volt a késedelem, míg tüzet gyújtanak, s a tojás megfő. Mégis, mikor utánuk értem, a domboldalban már a gödörben álltak az emberek, s föltárva egy bronzkori sír.

- Asszony volt - magyarázta Mátyás -, mert még most is itt van a karperec a keze szárán.

S úgy örült neki, mintha valóságos mestersége volna ez a foglalkozás.

Lehetséges, hogy ha Mátyás más viszonyok között születik, az is lehetett volna.


- No - mondja a kocsi bakjáról az öreg Gácsér -, mutatkoznak már.

Csakugyan, jó távolosabban látszanak az emberek, ahogy egy bucka mögül előbukkantak. Fegyvereik, a lapátok és ásók kalompálnak a vállukon, Mátyás még föl is tartja hosszasan a magáét, s integet vele.

Írástudatlan ember volna az, aki meg nem értené, hogy ez annyit jelent, hogy menjen értük a kocsi, akkor hamarabb ideérnek. Gácsér útnak is indul, bár nem sok kedvvel. Gácsérnak cifra zsinóros libériája van, s valóságosan a kocsi megszégyenítésének tartja, hogy bőrpárnáira rongyos tanyaiak üljenek.

Mert biz azok rongyosak. Nem azért, mintha más fölvenni valójuk nem volna, hanem mert a gödörben való munkához nem is érdemes más gúnyát ölteni. Ott térden is dolgozik, hason fekve is kapargál, ide jó akármilyen szakadt ruha is, csak melegítsen. Mert kint a tág mezőn, ha föltámad az őszi szél annak nincsen szeme, de foga van neki.

Mátyás köszönt:

- Jó röggelt adjon az Isten - mondja, s kihúzván a fejéből a sapkát, ismét visszahúzza rá. - Hát mire végzik?

- Hát mire végzöm? - mondom bosszúsan. - Hát ácsorgok. Nagyon jó kávéház ez, kényelmesen van beröndözve, éppen most kávéztam friss jó meleg kávét. Ezentúl mindig ebbe a kávéházba járok.

- Nono, kéröm alássan - mondja Mátyás engesztelőleg -, össze kellett várni az emböröket, hogy ide találjunk. Mert ha valamelyik nem talál ide, elvész a napszámja, és azt hiszi, hogy elbolondítottam.

Ez érthető. Ami igaz, az igaz. Az ilyen néptelen tájékon nem jó haragost tartani, s így Mátyás nem tette rosszul, hogy összevárta az embereit. Másfelől azonban illik bosszankodást mutatni, mert ez tanítás a jövőre való nézvést.

- Hát hol kezdjük mög? - kérdezi Mátyás.

- Bánom is én - mondom. - Elmönt a kedvem az egésztűl. Ma már úgysem lösz szöröncse. Kezdje, ahol akarja. Én majd nézöm.

Csakugyan érdemes nézni. Mátyás nem szól semmit, csak az egyik vállát rántja föl, ami annyit jelent, hogy bizonyosan gondolt valamit magában a városi úrféle rigolyái felől. Megfordul. Szétnéz. Kis, lankás helyen vagyunk. Látszik, hogy mellette, a lapályban, valaha víz folydogált. A víz mellett, a dombos helyen szeretett lakni a régi nomád ember. A dombon volt a sátra, a domb egyik oldalán a tűzhelye, téli vermése, ahol meghúzódott, míg halottait a domb másik oldalán, a víz felé eső részen szokta volt eltemetni.

Mátyás a lapátját a földre dobja. Az ásó a vállán. Még másik három ásót vesz el a többiektől. Megy, igen komolyan megy. A katonaságnál lehet látni az ilyen komolyságot, mikor például a század beosztását a káplárra bízzák. Mátyás az egyik ásót lecsapja a földbe, hogy megáll benne. A másik ásót nem messze amaz mellé. Ezek jelzik az egyik végét. Odább megy vagy húsz lépést, ott hasonlóképp a két másik ásót üti a földbe. Ekkor megfordul, s fölemelt fejjel büszkén visszatekint. E tekintet azt jelenti:

- Itt köll nekik lönni.

Hát - beszéljen bárki bármit - semmiféle tudományos elmélet alapján nem lehetett volna különben megmondani, hogy alighanem ott lesznek, ha vannak. Mert hiszen amúgy is csak lutri az egész. Sejtések és tapogatózások. A földbe nem lát bele senki.

Az emberek most sietve vonnak a földön vonalat a letűzött vasak irányában. Így meghatárolódik a dolog helye. Némelyikük ás, a másik lapátolja kétfelé a földet. Jókedvvel vannak, mert már sejtik, hogy alighanem találnak valamit. Ezt nem ésszel tudják, hanem a karjukon által érzik meg. A föld kétféle. Amelyik sohasem volt bolygatva, annak az ásása nehéz, mert a föld kemény és egybetapadt. Amelyiket azonban valaha megbolygattak, ha akár kétezer év előtt is, abba könnyebben megy bele az ásó. Igyekeznek tehát, sürgősen igyekeznek, hajtja őket a kíváncsiság is.

Mátyás rájuk mordul:

- Lassan a testtel, hé! Ne ugrálj, nem a tánchelyön vagy.

Igen, igen. Lassan érünk messzire - így mondja ezt a régi igazság is. Nem szabad heveskedni. Csak szépen, csendesen, ahogy Mátyás rendeli.

Már három ásónyomnyira lent vannak. Most szép simán a lapáttal kitisztítódik a gödör, hogy látni lehessen az alján a föld különböző színeit. Mert ahol valaha porrá vált az ember, ott más a színe neki. Sötétebb.

Mátyás mindenkit kiparancsol az árokból. Az emberek kissé türelmetlenül engedelmeskednek. (Nézd el, nézd a vén akasztófáravalót! Mikor a találásra kerül a sor, akkor csak egymaga hatalmaskodik a gödörben, hogy az övé lehessen az egész dicsőség.)

Mátyás négykézláb piszkálódik a gödörben. A föld felé fordított szájából tompán hangzik fel a szó.

- Ez vitéz vót, ehun a vasfegyver az oldalán.

Kisvártatva megint mondja:

- Ez lovas vitéz vót, ez magyar vitéz vót, itt a ló feje is, a ló lába is. Ehun a ló szájában a zabla még most is. Hejnye, fene teremti, de szép vitéz vót...

Sőregi Szilveszter, fiatal legényember, még nem látván ilyet, szinte majd megdermed a boldogságában, hogy íme, a régi magyar lovas ősök itt lakoznak mifelénk a tulajdon pusztán, a föld alatt. Ezeréves apák itt vannak fegyveresen halott korukban is, miként vehetné el valaha ellenség ezt a hazai földet, amelyért még a dédek és ükök porladó csontjai is lovasan őrt állnak? Elfogultan, remegő hangon szól le Mátyáshoz:

- Talán ez tulajdon maga az Árpád vezér...

Mátyás mérgesen mordul föl rá a gödörből:

- Majd hozzád vágom ezt az ásót, csak ilyenöket beszélj!

- Miért, Mátyás bácsi? - kérdezi elfogódva a fiú.

- Miért - dörmög Mátyás -, miért? Árpád vezér! Hát még mit nem? Nem látod, hogy milyen kicsi? Hiszen Árpádnak még az utolsó rabszolgája is háromszor akkora vót, mint ez e!


Igen. Árpád a legendák világában óriás, s úgy él a lelkekben, mint az erő és a hatalom istene. Kint, itt a pusztaszéli mezőkön, ahol egykor lovas seregével bizonyára végigdobogott. Úgy lehet, ilyen őszi idő volt akkor is, mikor ezt a vitézt ide letették, s a lova csontjait a tor után melléje rakták.

A rongyos emberek szótalan elmélyedéssel tekintenek le a gödörbe.

1913

 

FÖLDRAGASZTÁS IRÁNYÁBAN

Körülbelül hat hold az a föld, amin meg lehet élni. A kisebb darab már nem ád élhetést, az már kevéske ahhoz, hogy tanyát lehessen rajta verni, mert a tanyát leginkább nem építik, hanem verik, de nem úgy, mint hajdanta a sátrat verték, mert azt sohasem verték, hanem csak a karóját verték le a földbe. A tanyának ellenben a falát verik a földből, amit deszkák közé szorítanak. Régi, egyszerű kitalálás ez, a földön fölül való fal emelésének legősibb fajtája ott, ahol kő nincsen. De most Amerikában szintén így készítik az újfajta, egyszerű házakat, csakhogy nem földdel tömik ki a formát, hanem cementtel öntik tele. Ismétlődik a világon minden, újak válnak a régiekből, s régiek lesznek az újak. A kívülről fűthető kályha öregapja régen ott van a tanyai boglyakemencében, a boltban árult száraztészta a tarhonyában, a bádogba szorított húsételé abban a vászonzacskóban, amiben a pásztorember őrzi a napon szárított paprikáshúst.

Az. Ez azonban nem sokat segít azon, hogy hat hold földön alul már csak úgy lehet megélni, ha napszámba jár az ember is, meg az asszony is, így keresnek valami segítőpénzt az élethez. Nehéz már az ilyesmi, mert bizonytalan az élhetés. Kevés a van. Sokkal több a nincs. Betegség, halálozás, jégverés könnyen rongálhatja azt a kevés vant is, ami van. Az élet útján sok útonálló ólálkodik: hol szárazság, fakadó víz, hol fagy, hol tűzveszedelem.

Nem is igen tartós az ilyen kis földön élő embernek a maradása. Ha az adósság kikezdi a tanya egyik sarkát, nagyhamar harap egyet az a másikon is. S a föld apránkint úszni kezd. Lába kel, megy, és mentében nem lehet útját állani.

- Ahán - mondják az emberek -, Nagy Mihályék alatt megindult a föld.

És kezdenek belenézni a ládafiába, hogy mennyi pénz áll a háznál. Hogy mikor a föld egészen megindul, azonnal ott legyenek, hogy a más kezére ne juthasson. E tekintetben olyan nagy szorgalom észlelhető, hogy azt semmi más dolognál látni nem lehet. Mert a föld: az föld. Az az élet és az a birtok. Minden más vagyon elbukhat. A jószágot elpusztíthatja a dög. Ezüstöt, aranyat ellophat a tolvaj. A bankba rakott pénzt elsikkaszthatja az úri huncutság. De a földet nem veheti el semmi hatalom, még ha háború lenne, akkor is csak a gazdáé marad. Ha a víz elveszi, még az is visszaadja.

- Ez így van - mondja Sós Mihály. - Csakhogy az a baj, hogy nagyon sokan tudjuk, hogy így van.

Körülbelül nem is nagyon sokan, hanem valamennyien. Akinek pénze van, az azzal a gondolattal kel, azzal is fekszik, hogy hol lehetne földet venni. Arra kuporgat, azért takarékoskodik, hogy a hazából minél nagyobb darab legyen az övé. Akié a föld, azé az ország. Csak rebbenése legyen annak a hírnek, hogy valamely föld alighanem eladódik, már végigszárnyal az izgalom a határon, s az emberek gyanakodva kémlelik egymáson, hogy ugyan hányójukkal kell majd harcba szállni annak a kis földnek a megragasztásáért. Ez a neve: ragasztás. Ragasztani a meglevőhöz újat, akármi csippet-csuppot is, csak területében szélesbedjen és hatalmasodjon, s legyen majd mit örökölni a fiúknak. Mert az a vagyon, amin rajta áll az ember, és ami nem szalad ki a lába alól.


Pál János afféle szegényes ember. Kétkezi munkás, meg van egy kis földje is. A kis földön egy kis ház, mint mondani szokás: úgy soványosan vannak, de azért elélnek, mert az egész család csak az asszony meg egy gyerek. Az egész birodalma csak néhány holdnyi, de ez merészen áll nagyobb földek között. János, mikor a maga dolgától ráér, szorgosan jár napszámos munkára, de az asszony is, mióta a gyerek már akkora, hogy attól lehet menni. Vannak szőlők is a környéken, azokba gyakran kell a munkásember is, asszony is, mert az olyan dolog, az a szőlő, hogy ott mindig van tennivaló. Így hát keresnek és csendben éldegélnek, olyformán nézvén is örökföldjüket, mint a szentséget.

Kísértésben ugyan gyakran vannak vele. A szomszéd mind jómódú, s mind terjeszkedni vágyna a földjével. Volna pénz mindenütt néhány új holdat ragasztani a régihez. Egymástól nem vehetnek, azt tudják nagyon jól, így hát reménységüket mind abba vetik, hogy mikor pusztulnak majd ezek a rongyosok. No, majd, majd...

Azonban a pusztulás nem akar elkövetkezni. Jánosék élnek a szegénység kenyerével, és a kétkari munka erejével, kis holdaik pedig állnak egymás mellett rendületlenül. Az ember nem kártyás, nem mulatós, az asszony nem cifrálkodó, nem parádéznak, még csak kerítést se készítenek a tanya elé, mert minek kis helyre nagy udvar: jobb, ha abban is búza terem.

Szóval ezeket nehéz kivárni.

Rejtett gondolatok támadnak ugyan egy-egy emberben afelől, hogyha nem kapnának munkát, s azon nem keresnének, idővel csak felélnék a földet. De az csak olyan gondolatforma, aminek értelme nincsen, mivelhogy elsősorban jó munkások, másodsorban pedig úgyis kevés a munkás, örülni kell, ha dologidőben kapni lehet belőle elegendőt.

Mert ilyen bajok is vannak, ez valamely újféle veszedelem. Ahogy a ragasztások nyomán nagyobbodnak, már a munkáját nem bírja ellátni maga a gazda családja, különösen, ha kevés a gyerek. Vagy ha volt is elég, de felnőttek, megházasodtak vagy férjhez mentek, s kiröpültek az otthoni födél alól. Akinek az egykori örökföldjéből a ragasztások támadtak, a nincstelenségbe jutott emberek vándorbotot fogtak a kezükbe, s mentek kijjebb, be a pusztákba, töretlen legelőföldet keresni bérlet gyanánt. Így hát fogy a kétkezi erő, pedig a dolog szaporodik. A szőlőnek, gyümölcstermő kertnek annyi ártó veszedelme támadt, hogy tízszer annyi munka van vele, mint ezeknek előtte.

Tettek tehát Pál Jánosnak olyanféle ajánlatot, hogy adja el a földet, de azért ne menjen el a határból.

- Már hogy nincstelen zsöllér maradjak? - riadt föl János.

- Az. Van hely, ahol elférsz. Azután a pénz, amit a földért kapsz, kamatozik odabent a városon a bankba. Sömmi gondod rá, adót se fizetsz utána.

Van ilyen zsellérféle állapot. A ragasztott földeken, amelyeknek lábuk kelt az egykori örökös alól, mindig marad valamely rissz-rossz tanya, kidűlt-bedűlt oldalú, fakó falú, mint amilyenben már lakdosni szokott az, akinek úgyis kifelé áll a szekere rúdja. Az ilyen tanyának haszna nincsen; ha magára hagyják, előbb-utóbb csak bedől végképp, s még azt sem mondja, hogy befellegzett. Néha tűz is támad az ilyenben, nem tudni, mi okból, s vert romfalai azután évekig meredeznek a szomorú elhagyatottságban, míg csak szét nem mossa az eső, s a téli viharok egyenlővé nem teszik a földdel. Alkalmas tehát az elmaradt házba lakót fogni, ha akad. Van rá eset, hogy akad a nincstelenségből. Az ellakik benne, valamennyire rendben tartja, mert azzal kénytelen, ha nem akar kibetegedni belőle. A lakásért szolgál ezzel meg amazzal a dologgal a gazdának: afféle kisded hűbéresség ez, zsellérségnek neveztetvén. S hűbéri várából azután, mikor ráér, járhat napszámba, amerre akar.

Ezzel az állással megkínálták Pál Jánost is, de nem vállalta. Ha a magáéban lakhat, a más kezelába legyen? És elváljon kis örökföldjétől-e vajon? Gyermekének ne maradjon semmi sem abból, ami egykor volt, s amiből valami kevés még ő rá is maradt? Nem lehetséges ez. Otthon az asszony is ijedten hallgatta az efelől való beszédet, s gyermekét szorgos félelemmel húzta az ölébe. Apáink örökét elkótyavetyéljük-e, s menjünk világnak, mint a Döme kutyája?

János mosolygott, de erősen mondta.

- Nem, nem mögyünk. Csak az Isten erőt, egészségöt adjon. - Biz arra szükségünk van közös mindnyájunknak, mivelhogy nélküle semmire sem mehetünk....


Este van, a nap már régen lehaladt aludni, s a földi élet is pihenni tér. Sötét a világ, a hold még nem jár fönt az égen, de a csillagokat kigyújtották az égi pásztorok. Nyolc óra körül jár az idő, szegény helyen ilyenkor, hogy a világító olaj ne fogyjon, elteszik magukat holnapra: kászmálódnak, vackolódnak, fészkelődnek, miként ahogy ez az eset van most Pál Jánoséknál is. Lepihennek.

Azután akkor azt mondja valami az udvarban, de rettentő hangosan, hogy durr!

Lövés. A tanya bezárt ajtajára lőttek.

János fölugrik a padról, ahol feküdt a subaaljon.

- Mi ez?

A kutya nem ugat odakint. Ami nem csoda, mert a tanyai kutya, ha közelben hallja a lövés durranását, ijedtében elszalad. A puska szavától nagyon fél, talán azért, mert ritkán hallja. Ha meg van kötve, még a kötelet is elszakítja nagy ijedelmében, csak hogy menekülhessen.

János sietne ki a szobából az ajtó felé, de az asszony rákiált az ágyból, ahol a gyermekével fekszik:

- Ne mönj ki ruha nélkül!

Már tudniillik, hogy ne menjen ki a ház elébe abban a fehér testi ruhában, amiben van, mert az világít a sötétben. (Azért nevezik is csőszlámpásnak.)

János elérti a szót, nagyhamar magára rántja a kékbeli felsőruhát, s így siet az ajtóhoz.

Alkalmas volt az asszony figyelmeztetése, mert ahogy menne, újból hallatszik odakint a dörrenés, s újfent reccsen egyet az ajtó.

- Ne menj ki! - sikolt az asszony. - Majd megint lűnek!

- Nem lű már - csitítja János -, mert puskaszó volt ez.

Mert más szava van a revolvernek és más szava a puskának. Ha revolver szólt volna, akkor még négy golyó volna a fegyverben, de a puskának csak két csöve van, két csőben két töltés, ha azokat kilőtte, nincsen több.

János fölrántja az ajtót, s kiugrik a ház elé, onnan pedig mindjárt az öreg eperfa vastag törzse mellé.

Nem harcolni akar, nem verekedni szándékozik, nincs is vele kezebeli eszköz: csak azt akarja tudni, hogy ki volt az a jó szomszédok közül, aki az ő háza ajtaján két ízben belőtt.

Azonban az éj sötét, bár a csillagok némi keveset világítanak. Csak egy alakot lát, amint sietve oson vissza a búzába. Az arcát nem látja, de az egész mozgása olyan, mintha a szomszéd volna. A gazdag szomszéd. Az asszony is, ahogy az ura után az ajtóhoz ugrott, s kidugta félve rajta a fejét, szintén erre vél, mert azt súgja rémülten Jánosnak:

- Mit véthettünk neki?

- Mit véthettünk? - mondja János. - Hogy még a mienk ez a kis föld, azt vétettük neki. El akar űzni. Hogy adjuk oda, amilyen áron kéri. De hiszen - tör ki belőle a keserűség, s rázza az öklét a másik tanya felé -, van még Isten az égben!

- Jaj - csitítja az asszony -, csak vigyázz! Csak ne tégy semmi olyant, amiből baj keletközik. A szegény mindig a rövidebbet húzza!

- Hát hiszen az igaz - véli János.

Egy óra nem sok, de annyit sem alszanak ezen éjszaka a kis tanyában. Sötétben vannak, halkkal, csitítják a gyereket, aki nyűgös, fél, megriasztották a puskalövések, ők maguk is félve lesik, hogy nem következik-e újabb durranás. Mert hátha nem is jól láttak. Hátha nem a szomszéd volt. Hátha valami kósza cigányság támadása, ijesztgetése volt, hogy a lövő után induljon az ember, s addig a magára hagyott tanyába be lehet törni. Baltát, nagybotot kézügybe is készít az ember, más fegyvere nincsen, mert a puska drága, s adót is kell utána fizetni.

- De revolvert mégiscsak tartani köllene - mondja az asszony.

- Az igaz - szól János. - Ugyan az is drága, ha jó, de nem is igen tudok vele bánni. Én csak puskát tanultam a katonaságnál.

- Majd eltanulnád mástól a bánását.

- Hát ha majd kerül egy kéz alatt, vöszök.

- Úgy-úgy - biztatja Rozál -, legalább ilyenkor visszalűnél. Hadd tudná mög, hogy nem egymaga hatalmas a határban. Majd félne akkor, akárki volt. Lásd, Kisgucziéknál nem sajnáljak a patront, mindön hétön lűnek esténkint egyet-kettőt, hogy hadd tudja mög mindönki, hogy ott fegyver van a háznál.

Gondolkozik az ember. Az ám, ez igaz. De másként meg... ha most véletlenül eltalálta volna, a törvény előtt miféle bizonysága volna arra nézve, hogy a maga védelmére cselekedett?

- Hát ott az ajtó - mondja Rozál. - Az is mutatja, hogy körösztül van lűve.

Ez is igaz, de kérdés, hogy tanú-e a törvény előtt egy rozoga, puhafa deszkából készült ajtó. S meg tudja-e mondani az ajtó, hogy ki lőtt bele? Nem, ezt nem tudja megmondani. Próbálnak szunnyadni egy kicsit, de nem lehet. Hol a gyerek riad fel, hogy: - Jaj, gyünnek, édösapám.

Hol az asszony szól ijedten:

- Valaki jár kint. Hallgasd csak... Bezártad-e az ajtót?

- Be, be, csak ne félj. Ne ijedözz, aludjatok egy kicsit.

Fölsóhajt az asszony:

- Bírni is kéne... Hej, istenöm-istenöm, de leesött rólunk a tekintetöd ebbe a pusztaságba... Hallod, megint jár kint valaki. - Csakugyan hallatszik valami. János kinéz az ajtón, s látja, hogy a kutya. Lecsillapult az ijedtsége, s hazajött.

- Látod - mondja Rozál -, ez is azért szaladt el, mert sohase hall itthon lövést. Ha ráment volna arra a lövőre, azután kitépett volna egy darabot a ruhájából, most mindjárt tudnánk, hogy ki volt.

- Tudom én azt úgyis, hogy a szomszéd volt. Éppen azért, mert hallgat. Mert ha cigány lött volna a lüvő, akkor már itt volna a puskával segítségre.

Ilyen beszédek között telik el hajnalig az idő. Ahogy világosodik, János kimegy a tanyából az útra, mert ilyen tájban szokott arra a csendőrök két embere portyázni. Egészen megvirrad közben, a nap fölkel, s megcsillan a csendőrszuronyokon, amelyek a vetések között föltünedeznek. Megvárja az errébbhaladásukat, és jelenti a katonáknak az esetet, hogy lövés történt.

A két csendőr elmegy a tanyába, körülnéznek mindent. Az ajtón egy egész sor lyuk van, amit a sörétek átütöttek. Nyomot keresnének, de a homokban nincs nyom, mert abban könnyen összefolyik. Ha volt is, János meg a kutya már összetaposták. A búza is összehajlott már azon a helyen, ahol az éjjeli támadó besurrant. Így tanácstalanul állnak.

- Cigány nem volt - mondja a csendőr -, mert most nincsen a határban. Hanem nincsen magának valami haragosa a környéken? - Hát hiszen, ha mindent el volna szabad mondani, amit gondol az ember, majd mondana János most sokat. De nem szabad. Mert könnyű vádolni, de nehéz tanúsítani. Ennélfogva a ne szólj szám, nem fáj fejem régi igazság járta itt is.

- Löhet, hogy van titkos haragosom, de nem tudok róla. Olyan, aki mögmondta volna szömbe, hogy csakugyan ellenségem, olyan nincsen.

Nézi a káplár Jánost, s megint kérdezi:

- Nem nógatja itt magát valaki, hogy adja el azt a kis földet?

- Dehogynem - esik bele a szóba az asszony. - Nem is egy, de az egész szomszédság. Valamennyi kitúrna bennünket ebbűl a kis örökbűl.

Bólingat a káplár, hogy hiszen éppen ez az. Valamennyi, az senki. Egy a valaki. De ki az az egy?

Nézi az udvar homokját, keres valamit. Azután hirtelen lehajol.

- Ez megvan. Az egyik.

Ez az egyik puskalövéshez való fojtás. A másik nincs meg. Talán elégett, vagy elfújta a szél a búzába. De ez a papiros megmaradt. Az a fojtás ez, amely az elültöltő fegyver csövében a puskapor meg a sörét között szokott lenni. Kissé megfogta a puskapor lángja, némely része elégett, de azért a nagyobb darabja megvan. A csendőr vigyázattal bontogatja. Azután azt mondja: - Van itt a szomszéd tanyában egy iskolás gyerek?

- Van egy kicsi.

- De már az első osztályon túl van?

- Alighanem túl - mondja János -; mert már tavaly is járt a tanító úr elébe. Miért kérdezi?

- Csak azért - feleli a csendőr, s mutatja a papirost -, mert ennek a fojtásnak a papirosa ábécés könyvből van kitépve. Tud olvasni?

- Tudok.

- Hát olvassa el, mi van rajta.

S Pál János olvassa az ábécés könyv gyűrött, szakadozott papirosáról: ...z is-ten az ég-ben la-kik...

Egymásra néznek. Az asszony szomorúan fölsóhajt:

- Istenöm, te odafönt laksz. De mire idáig lejut a neved, a puska csövébe kerül.

- Hát az úgy van - mondták a csendőrök, s mentek tovább, keresni azt a tanyát, amelyiknek az ábécés könyvéből az a bizonyos lap ki van tépve.

1913

 

KAVARODÁS AZ ÚTSZÉLEN

Minálunk halottak napján nem szokás pappal menni ki a temetőbe, hanem mindenki kimegy maga, s ki-ki külön intézi el szívbeli ügyét a halottaival. Azonban ahány a ház, annyi a szokás. A szomszéd kun városban már paposan járnak ki. Processzió indul a templomtól, s három pap vezetése alatt mennek a népek az elődök néma városába tiszteletet tenni. Szintazonképpen késő délután a temetőből a papok vezérlik vissza a népet a föld alatti lakások helyéről a föld feletti lakásokba.

Jön hát így a kései délutánon a temetőből visszafelé a menet. Vagy talán nem is menet, mert csak kifelé menet, visszafelé talán jövet. Így azonban nem szokás mondani. Mondjuk tehát régi magyarosan: jön visszafelé a hárompapos processzió.

Ami a sarat illeti, arról nem lehet mondani, hogy ne volna az úton, mert van. Nem egészen úgy van ugyan már ma a világ mifelénk, amiként annak idején a Hármas Kis Tükör mondta, hogy: sárra sarat hánynak, utat úgy csinálnak, de bizony a kövecske drágácska, s ha diós-mákos béléssel lehetne kövezni az utakat, az bizonyosan olcsóbb volna. Ilyképp bizonyos takarékosság mutatkozik az utak csinálásánál. Csak egy részét, a közepét rakják ki kővel, a két széle pedig nyári útnak marad, száraz időben azt használják, a patkolatlan tanyai ló is jobban szereti, mert a köves utat megérzi a lába.

Jönne tehát, a nyári út sarát kerülendő, a köves úton hazafelé a processzió. De három kocsi meg megy rájuk szemközt, ugyancsak a köves úton.

Mikor egymáshoz közel érnek, a három kocsi megáll. Szép sorjában egymás után. Úgy akarják megvárni, amíg elhalad a processzió. Ennyi tiszteletet megadnak neki, de többet nem. Hogy állva maradnak addig, amíg elhalad mellettük a vallásos gyülekezet. Ez azonban a fennforgó esetben nem valami sok tiszteletadás. Mert ha a kocsik a köves úton maradnak, akkor az egyház tiszteletre méltó ruhájában levő papok, a keresztvivők s mind a nép kénytelenek letérni az útról a sárba, s abban lábolni végig a három kocsi hosszát.

A tisztesség az volna, hogy a kocsik állnának le a sárba az útról, s ott várnák meg, míg a temetőből jövők mellettük elhaladnak. A kocsikeréknek, lólábnak nem árt meg a sár. De hát azt nem teszik. A három kocsi csökönyösen ott marad a köves úton.

Két rendőr is van a processzióval, rend és fölügyelet okából, de meg dísz kedvéért is. A rendőrök kiválnak a menetből, s előresietnek a kocsikhoz, s mondják a lóhajtó embereknek, hogy álljanak le a köves útról addig, amíg a mozgó gyülekezet elhalad.

A lóhajtó emberek nem szólnak semmit, úgy tesznek, mintha nem hallanák a beszédet, s a kocsikkal az úton állva maradnak.

A kocsikon, az első ülésben, emberek ülnek, a hátulsó ülésben asszonyok. Ünneplő öltönyben szintén. Nem térnek ki azok elől, akik a halottaik tiszteletéről jönnek. Kik ezek és mifélék ezek a büszkeségben dagadozók? Biz ezek nem mások, mint pusztaszéli nazarénusok az átokházi homokok tájairól. Bent jártak a városban, ahol imaházuk van, szintén istentiszteletet tenni. S nekik nem vallás a másik vallás, vagyis hogy legalábbis így tüntetni akarnak ellene. Hát biz ezek a nazarénusok fölláttak egy kicsit. Úgy látszik, nagyon megfogta őket a dicséret. Jönne csak velük szembe egy szakasz katona, az elől majd kitérnének, vagy ha nem, hát hasadna a kard nyomán a ködmön.

Az elöljáró pap int a két városi gyalogkatonának, hogy csak semmi erőszak, majd kitérnek ők, s bele is megy mindjárt a pap a sárba. De a nép zúgolódik, hogy ez már csakugyan mégsem járja. A megbotránkozás fokozódik, amikor látják, hogy a kocsin ülők a magasra tartott kereszt előtt sem veszik le a kalapot.

Föl is szólnak a kocsikra:

- Miért nem vöszik le a kalapot?

Egy ember az első kocsiról felel a kérdésre:

- Mögvöttem mán a kalapomat a vásáron, minek vögyem mög még egyször?

Hát ez már valóságos gúnyolódás és kötözködés. A nép igencsak érzi, hogy sérelem történik rajta. De nem lármáz azért, csak a vádoló és szemrehányó tekintetek irányozódnak a kocsin ülők felé.

A második kocsin egy ember a korholó tekintetek hatása alatt mintha a lelkébe szállna: kezét lassan a kalapjához emeli, meg is fogja a szélét, már veszi is ki a fejéből, de akkor fölemelkedik ültéből a hátulsó ülésben az asszony, előrenyújtja a kezét, és visszanyomja az ember fejébe a kalapot:

- Ne vögye kend le!...

Nos, hát egyéb nem is történt azon a saras őszi délutánon, ott az országúton, csak ennyi. A nép kitért egy szálig a kocsik elől a sárba, néhány mérges szavat fölintézett a kocsin ülőkhöz, azután elhaladt mellettük, a kocsik pedig mozogtak tovább a messzi puszta felé.

De azért ez a kis úti eset szinte olyan hihetetlen forma volna, ha meg nem történt volna. Nem voltak ilyesmik ezeknek előtte. Ilyen ügyekben egymás mellett elfértek békén az emberek. De most mindenben elváltozások vannak. Mint a Róza néni mondja innen az alsótanyáról, a zákányi kapitányságtól:

- Mindig divatabbra válnak az embörök.

Az. Annyira divatabbra válnak, hogy már nem férnek egymástól. Szerteszéjjel való nézetek szaladgálnak a kintvaló mezőkön, s már még a nazarénus is kötözködik, fölütvén a fejét, mert úgy látja, hogy elég volt eddig a megalázkodásból.


Milyen különös az ilyen pör, amelyik abból támad, hogy az egyik ember a másiknak a vallásába köt bele. Milyen szokatlan, hogy nazarénust állítanak a törvény elébe: nem azért, mert nem akar fegyvert fogni, hanem hogy másnak kellemetlenkedik a türelmetlenségével.

Mert pár kocsi nem akart kitérni a sárba a jó útról, hanem inkább a sárba kergetett békés embereket, akik a hitük irányában jártak erre meg amarra, lám, elkezdenek megindulni a törvényháztól a pecsétes levelek, s mennek ki, haladnak arra a vidékre, amit az átok házának neveznek. Mondják, hogy ez az elnevezés onnan van, hogy mindazok, akik azon a pusztán letelepülni akartak, sorban szerencsétlenül jártak. Semmi munkájukon és iparukon nem volt áldás, hanem mindenre az átok súlyosságai nehezedtek.

És a kifelé menő pecsétes levelek idős embereket hívnak a törvény elé. Embereket, akik szilárdan állnak a vastag ködmönökben, és akik a törvény előtt még csak nem is élhetnek azzal a szokásos mentő körülménnyel, hogy borosak voltak, mivelhogy sohasem azok. Mi ütött hát beléjük?

Nem tudni. Csak annyi a bizonyos, hogy a hívásra pontosan megjelennek a bíró előtt. Ketten, mert kettőnek a nevét tudták ki a panaszttevők. Az egyik negyvenéves, a másik hatvanéves. Kérdik a hatvanas embertől:

- Mi a vallása?

- Nazarénus vagyok.

- Van felesége?

- Van.

- Gyermekei vannak?

- Vannak.

- Hány?

- Kilenc.

- Vagyona van?

- Egy kevés van.

- Mennyi az a kevés?

- Tizenkét hold.

- Írást ismer?

- Úgy gyöngésen írok. Gyerökkoromban nem volt még iskola azon a tájon.

Minden felelet nyílt, tiszta és egyenes.

- Miért lett maga nazarénus?

- Bent jártam egyször az imaházban, és mögtetszött neköm ez a hit.

- Más oka nem volt rá?

- Más okom nem volt. Egyszörű alázattal imádom az istent a testamentum szerint.

- Ott az országúton miért tört akkor a más hite ellen?

Mondja az öreg:

- Nem törtem, uram. Az imaházból haladtunk hazafelé. Mikor láttam, hogy jön szemközt a nép, mögálltam a kocsival. Letérni az útról nem tartozok. Mikor azt kérdözték, hogy mért nem vöszöm le a kalapot, akkor, azt mondtam, hogy mögvöttem már egyször, mért vönném mög másodszor is. Mert én a más vallását nem bántom, de a magamét tisztölöm. Ne kívánjanak tűllem olyant, ami nem tartozik hozzám.

Az öreg a panaszos pap felé tekint, s azután a bíróra nézve mondja bibliai kenetességgel:

- Mert jaj a botránkozónak, de még jajabb a botránkoztatónak.

A pap nem szól semmit, csak megcsóválja a fejét. Jön a másik vádlott. Ugyanazok a kérdések, s ugyanazok a válaszok is, de némi eltérésben. Például:

- Miért lett nazarénus?

A felelet őszinte:

- Rossz ember voltam én, uram. Én tolvaj voltam. Loptam. Iszákos voltam, és sokféle helytelenségöt csináltam. Beláttam, hogy én elbukok a világi életbe, ha így folytatom. Áttértem erre a hitre. Így megvagyok. Mióta áttértem, úgy élek, mint egy lány.

Azt, hogy tolvajos ember volt, hogy lopott, emelt hangon mondja. Mert az már csak a múlté, s ami kárt másnak okozott valaha, az megtérítve van. Mert ezzel kezdődik az új hit. Addig föl sem veszik a testvérek sorába. El kell mennie mindenkihez, akinek csak a vagyonában valaha valami kárt tett, s megmondani neki: Ekkor meg ekkor megloptalak. Ennyi pénzt ért, amit elloptam tőled, itt az ára, kérlek, fogadd vissza.

Mondja neki a bíró:

- Maga sem vette le a kalapot, mikor fölszólították rá.

- Nem vöttem le - feleli. - Nem vagyunk bálványimádók.

- No, ugyan. Hiszen már nyúltak is a kalapjuk felé, hogy mégiscsak leveszik tisztesség okából, de az asszonyok nyomták a hátulsó ülésből a fejükbe vissza, mondván: ne vegyék le kendtek. Itt vannak erre a tanúk, mindjárt le is teszik az esküt.

A két új hitű most szorongva tekint egymásra. Az öregebb előlép:

- Kéröm az urat, ne eskettessön mög sönkit. Nem tagadunk mink sömmit, mindön úgy van, ahogy mondják. Amit töttünk: töttük. Amit érte a törvény ránk mér: álljuk. De ne tessék esküt tétetni sönkivel. Mert meg van írva, hogy Istennek nevét hiába ne vegyed.

Ezzel a bibliai mondással véget is ér a beszéd, a két embert bírságra büntetik azért, hogy a processziót leszorították a sárba, de a büntetés végrehajtását föl is függesztik három esztendőre, hogy ha addig jóba foglalva tartják magukat.

A két ember ráhagyja. Nekik minden jól van úgy, ahogy van. Amit a törvény mér: állják.

- Elmöhetünk? - kérdezi az öregebb.

- No, azt még nem. Még a jegyző úr kíváncsi egyre s másra, mert bűnügyi statisztika is van a világon, s annak a rovatait ki kell tölteni.

A kérdésre, hogy szoktak-e szeszes italt inni, mosolyog, mondják, hogy nem élnek vele. Hitük tudvalevőleg tiltja, ha csak egyszer rajta érik is a nazarénust az italon, gyülekezet menten kizárja a kebeléből.

Kérdezi a jegyző az öregebbiktől:

- Hogy hívják a feleségét?

Az öreg ránéz, azután a földre néz, azután az állát birizgálja a két ujjával.

- Második asszony ez már - mondja.

- Mindegy az - véli a jegyző -, azért csak van neve neki.

- Van, van - feleli az öreg. - De nem jut az eszömbe. Az elsőt, azt tudom, hogy Rozálnak hívták... de a mostani feleségöm... ejnye, hejnye... ugyan, hogy is csak... tudom én, de hát most éppen kimönt az eszömből... olyan némötös név... ahán - derül föl hirtelen az arca -, írhatja már... Rózember Regina...

Ezzel vége van az ügynek. Az emberek mennek az ajtó felé, de az öregebb mégis gondol egyet, s visszafordul a jegyző felé:

- Nem is egészen jól mondtam, kéröm, az előbb a gyerököket. Mert nem is kilenc gyerököm van tűlle, mért most vagyunk várandóban a tizedikkel.

Most aztán megnyugodva távozott. Mert ha már még az ilyesmiről is írást írnak, írják bele legalább az igazat.

1913

 

A BAROM KÖRÜL

Azt mondják, hogy a birka tudatlan állat, és nem ismeri ki magát a világi forgalomban. Ez lehetséges, de nem mindig igaz a vélekedés. A birka ugyan gyámoltalan, s olykor, ha kalandvágyó kedvei vannak, úgy nekiindul a világnak, mint a Döme kutyája, amely tudvalevőleg a világ végének a fölkeresésére indult meg annak idején, de csak a második faluig jutott el, mert már ott is jó helyre talált, s nem ment vissza Döméhez, aki mindig csak szemmel tartotta, de ennivalót nem adott neki.

A birkában is vannak olykor világjáró ösztönök. A nyájból minden szó nélkül egyszer csak megindul, s megy neki a nagy mezőségnek. Gondolatai hol kalandozhatnak ilyenkor? Nem tudni. Általában mit gondolhat a birka, mikor így útra kel? Ezt sem lehet tudni. A birka agyával csak egy bogár szokott foglalkozni. Ezt a bogarat a birka a mezőn a fűvel együtt megeszi. A bogár a birkában fölmászik a birka eszébe, hogy ott új benyomásokat keltsen. A birka azonban ezt nem bírja ki. Mikor érzi a bogarat a fejében, forogni kezd önmaga körül. Eleinte lassan, azután sebesebben, végül megszédülve a földre esik, s nem is kel föl többet.

Ilyenkor a tanyai gyerek, ha éppen az udvarban van, beszalad az apjához az újsággal:

- Édösapám, alighanem megdöglött a birkánk, mert hozza a juhász a bűrit.

A birka, ha megindul is, nem megy sokáig. Nem távolodik el messzire. Egy ideig megy, de azután megáll. Várja, hogy érte menjenek, s visszatérítsék a rokoni körbe. A juhásznak tehát e tekintetben elég könnyű dolga van.

Más azonban a gulyásé, mert más az üsző.

Az üsző, ha megindul, elkódorog a végtelenségbe. Ez bolond állat. Ez nem ismer határt. Nincsen hozzávaló esze neki. Nem ért hozzá. Az igaz, hogy nem is foglalkoznak vele úgy, ahogy kellene. Rideg gulyások keze alatt van csak. Nincsen semmi utasítása arra nézve, hogy miként élje ezt az amúgy is rövid világi életet.

A kutya tudja, hogy meddig tart a gazdája földje, mert azon túl már nem ugatja az utast, gondolván, hogy ott már a másik kutya föladatai kezdődnek. De az üsző nem tudja, hogy hol van a legelő vége. Ha valamely tudományművelő ember megírja, hogy micsoda bogarak tartózkodnak a szegedi határban, s ismét egy másik férfiú megírja azt, hogy miféle bogarak élnek a szomszédos szabadkai határban, akkor valószínű, hogyha valamely szabadkai bogár a két határt elválasztó országútra téved, s azon meglátja a négyszínű szegedi határoszlopot, bizonyára ezt mondja magában: nem, én nem megyek oda átal, mert énrólam meg van állapítva, hogy én szabadkai bogár vagyok... Ez ugyan nem teljesen bizonyos, de föltehető, hogy így van.

Az üsző azonban ehhez nem ért. Ritkán indul ugyan meg, de ha megindul, akkor messzire elhalad. Ha útjában utána ereszkednek a kutyák, akkor szalad is. Ha valamely tanya előtt megy el, s az emberek be akarják hajtani, hogy addig náluk legyen, amíg majd a gazdája keresi, akkor is fut, s vadul rázza a fejét, hogy a szarvaitól nem lehet hozzáférni.

Leginkább éjjel szokott megindulni a gulyából. A gulya ilyenkor fekszik a karó körül, amely az otthona neki. Mert a gulya akármerre jár a pusztában, mindig be kell a részére egy jó magas karót ásni a földbe: a sík mezőn ebből tudja meg, hogy hol van az ő lakása, amelytől messzire eltávozni nem szabad, s úgy delelés alkalmával, mint éjszakai pihenésre, a köré kell telepedni. Ott is alszanak. Éjszaka csak a cserényember van fönt, ez vigyáz rájuk. A cserényembernek az a hivatala, hogy főz a gulyásokra, s miután ott nemigen szokás hatfogásos ebédeket csinálni, ettől a dolgától bátran alhat nappal eleget. Éjjel hát ő van fent, míg a gulyások, számadók és bojtárok egyaránt így alszanak, mint egy darab fa. Vagy mint a tej. Vagy mint a bunda. Hogy miért mondják, hogy az ember úgy alszik, mint a bunda, mikor a bunda sohasem szokott aludni, az nem tudatik, de hát ha egyszer így mondják, akkor így mondják, s afelől nincs mit beszélni.

Mert biz azok alszanak mélyen, hiszen hajnaltól estig talpon vannak, belefáradnak a jószág terelésébe, még inkább a vízhúzásba, mert nyolcszáz jószág részére tömérdek italt föl kell húzni napjában a mély kutakból. Alszanak tehát, vagy miként odakint mondani szokás, humnak, amely különös szó a szem lehunyásának az aktusából származik. Még a kutyák is alszanak, legföljebb arra neszelnek föl, ha idegen szagot éreznek a pusztában. De hát most nem éreznek semmit. Nem jár a határban sem tolvaj, sem zsandár. Erről az idegen szagról így mondja egy búsongó, olykor elhalkuló, olykor szomorúan kiáltó pásztornóta, talán a legszebb valamennyi között:

Nem akar a vezérürü legelni,
A kolompját haragosan zörgeti.
Idegön szagot éröz a pusztába,
Hátra nézök: hat zsandár gyün nyomomba.
Azt kérdözi az elülgyüvő zsandár:
Huvá való születés vagy, te bojtár?
Hej de Török-Kun-Szent-Miklós vót az én hazám,
Ott nevelt föl éngöm az édösanyám...

Ezt dúdolgatja az éjszakás, egymaga ébren a nyugvó nagy állattábor fölött.

Sötét van, az ég fölleges, a hold még nem jött föl. Az üsző ilyenkor gondolja magában, hogy ő majd meglép. Könnyű ezt megtenni manapság, mert ma már minden változik, és semmi sincsen úgy, mint ezeknek előtte. Azelőtt mind fehér volt a barom, most meg javarésze tarka. Aki még fehéres is, az is olyan szürke, hogy a színe egybeolvad a sötéttel. Az üsző elmegy, és senki sem veszi észre.

Reggel a szokott méltósággal húzódik föl az égre szép fényességében a tarhonyaszárító csillag, már mint ahogy tréfásan a napot tisztelni szokás. Gulyások és kutyák föléreznek, lerázván magukról az éji harmatot, a cserényember pedig, mielőtt humni menne, tejet melegít a bográcsban - abba kenyeret szokás aprítani. Kanállal éve jó, bolond, aki nem szereti.

A nehéz barmokat fölkeltik fektükből, s terelik szorgosan legelni. Mert ha addig kezd az evésbe, amíg harmatos a fű, az étel mellett egyúttal iszik is, s ezzel sok kútvödörhúzást meg lehet takarítani. A számadógulyás végignéz a mozgó barmokon, s azt mondja:

- Hejnye, a jó reggelit neki.

Az éjszakás ránéz: - No?

Mondja a számadó:

- Mintha egy hibádzana.

Honnan tudja, és honnan sejti? Talán ő maga sem bírná megmondani. Mondják ugyan, hogy a számadó úgy olvassa össze a jószágot, hogy megszámlálja a lábakat, és elosztja néggyel, ez azonban mind csak olyan városi úrfélék gúnyolódása, ezek az értetlenek szeretnek mindent kifigurázni, ami nem az ő eszükhöz való. Annyi azonban bizonyos, hogy valami különös megérzése van neki, mikor így azt mondja: alighanem hiányzik egy jószág. Mert honnan látná meg a nyolcszázból éppen azt, amelyik nincs ott.

- Hát én nem tudom, nem tudhatom - rázza a vállát az éjszakás -, itt lopó nem járt az éjjel. A kutyák még csak meg se mukkantak.

- Hát akkor - véli a számadó -, alighanem valamelyik bolond üsző megindult.

Azonban ez még nem egészen bizonyos. Előbb szót kell érteni a bojtárokkal. Mind a ketten nagy kiabálásokba kezdenek, hogy - haó, héj, erre, erre, legényök! Jönnek is vissza az emberek, húzva maguk után a csatakos fűben a botot. A gatyaszáruk föltűzve a korcba, hogy el ne ázzon, a magas, harmatos fű a veresre égett, meztelen lábszárukat verdesi: pásztorembernek ez a hideggyógyvíz intézete. Jönnek hát, és kérdezik:

- Mi baj van?

Bozontos állát sikálja a tenyerével a számadó:

- Úgy tetszik, mintha egy üsző hibádzana. Föl köll tekinteni az egész barmot.

Most bizony az éjszakás alvásának is befellegzett. Mennek mind a négyen föltekinteni a jószágot. Ez azonban nem úgy megy, hogy most előhoznak valahonnan egy irgalmatlan nagy rubrikás könyvet, állománykimutatást, törzslapokat s egyéb ilyenfélét, mert efféle tintás dolgaik nincsenek nekik. A tintához semmi közük sincs, némelyik részüknek az olvasáshoz sem, mert az inventárium bent van a fejekben, s bicskaheggyel rá van róva a pásztorbotok simára faragott négy oldalára. Ezen az ugyancsak egyszerű számadáson igazodnak el, teljes biztonsággal. Minden jószágról meg tudják mondani, hogy kié, a számadó pedig ráadásul mindenikről meg tudja mondani, hogy ki van-e már utána fizetve a pásztorpénz. Az igaz, hogy a koponyájuknak ezenfölül aztán nincs is egyéb gondja, de ebben az egyben tökéletesen eligazodnak.

Egyszer, régebben, van már vagy tizenöt éve, az alsópuszta külső baromjárásain haladtam át kocsival; már nem tudom, miféle szél vitt éppen akkor arra. Alighanem a honvédok sírját kerestem, mert negyvenkilencben két, Világos alól menekülő őrnagyot eltett láb alól egy pásztor. Aligha volt magyar ember, mert Lefántinak hívták, a Bach-korszak becsületére legyen mondva, hogy később a lófarkas zsandárok rá is derítették a bűnt, s föl is akasztották érdem szerint tisztességesen. Ma emlékoszlop jelöli a honvédok halála helyét, amit akkor még keresni kellett. Lehet, hogy éppen ebben jártam akkor, lehet, hogy másban, egyre megy.

Elég az avval, hogy a kereveti járás gulyája előtt elhaladva megállunk, s bemegyünk a barmok közé. Az ipamnak is volt egy üszője ebbe a gulyába kicsapva, mondom - nézzük meg, zsendül-e. Vasárnap volt, vásár is volt Szabadkán, a gulya mellől a többi nép mind oda takarodott, a rengeteg sok jószág egy fiatal surbankó bojtárgyerekre volt bízva. Mondjuk neki, hogy a Kiss Pál üszőjét keressük. A fiú a botra támaszkodva gondolkozik egy kicsit, s azután azt mondja a pipa mellől: Olyan nevű gazdának itt nincs üszője, se semmiféle jószágja. - Hát pedig az itt van. - Hát pedig az nincs itt. - Keresni kezdjük az üszőt a sok száz jószág között, s idő múltán meg is találjuk. - No, öcskös - mondjuk a fiúnak -, hát látod-e, hogy mégis itt van? - A bojtár végignézett bennünket tetőtől-talpig, ami a teljes megvetés kétségtelen jele, s csak annyit mondott:

- Hiszen ez nem Kiss Pálé, hanem Kispalcsié.

Így állván a koponyacsontok mögött a fejekben az inventárium, a számon vevő bizottság most is nagy hamar megállapítja, hogy csakugyan hiányzik egy üsző, afféle újabbfajta borzderes, az ördög bújjon bele, s ráadásul özvegy Kabók Jánosnéé, aki igen szegény asszony, az istenadta.

Hát most már hogy hívták a Dúberék kutyáját? A Dúberék kutyáját úgy hívták, hogy Mozogj. Itt nincsen más mód, mint hogy mozogni kell. Utána kell az üszőnek eredni. Jó szerencse, hogy mostanában már nincsenek annyira szigorúan felekezetekre osztva a barmok, mint ezeknek előtte. Öt-hat kicsapott ló is akad mindig a gulyában. Ilyenkor lovas ember lesz a bojtár, beleakasztja valamelyik alkalmas ló fejébe a kantárt, fölül a lóra, s megy.

- No, eredj te, Jóska - mondja a számadó. - Csak valami mönyecskébe bele ne akadj.

Ezen nevetnek, csak a Jóska legény pirul el. A Jóska legény ugyanis afféle lánytúl tartózkodó ritka pusztai virág, már huszonnyolc éves, s még mindig nem nézett asszony után. Az ilyen embernek, akármennyire érti is az iparát, nem sok becsülete van. Gyávának vélik, hogy egy asszony eltartásába nem mer belebocsátkozni. Éri a gúnyszó itt is, ott is. A Jóska legény tehát lehetősen elpirulva száll föl a lóra, s nekivág a pusztának. A számadó megnyugodva néz utána, ahogy a terhét érző szabad ló ficánkolva viszi az ég alja felé: ha valaki, hát akkor a Jóska visszahozza az üszőt.

A Jóska pedig megy a lovon lihegve, mintha mindjárt le akarna esni róla, pedig sohasem esik le. Nézi a dús füvet hol jobbra, hol balra, erre megy, arra megy, tevereg, kanyarog, mint ahogy azt a foglalkozás hozza magával. Ezt a foglalkozást kintvaló nyelven csapásozásnak nevezik. A fűbe vágott csapásokat keresi, hogy merre léphetett meg az üsző.

A Jóska a lóval utoljára már csak egy kis pont a föld peremén, azután arról is letűnik.

- Alighanem nyomon van - véli a számadó.

Azonban semmi sem bizonyos. A Jóska késő délután kerül elő, csaknem alkonyodik, a nap már fahegyben van. A ló szügyéről szakadozik a tajték, a Jóska képe pedig olyan veres, mint a valóságos égő piros paprika. De nem hajtja az üszőt.

- No - mondja neki megütődve a számadó -, hát pusztakézzel miért gyüssz vissza?

- Mögvan az üsző - mondja Jóska, ahogy leszáll, és a ló fejét a kebeléhez vonja köszönet gyanánt.

- Hát ha mögvan, hát hun van? - kérdezi a számadó.

- Amarra lejjebb - mutatja a Jóska. - A Bogárzó vize mellett balra fordul kend, azután a három nagy fánál jobbra, azután mindjárt a hatodik tanya, Frantzia Pétör nevezetű, oda betévedt.

Ez megnyugtató. Az üsző megvan, össze sem törte magát, az özvegynek kára nem esik. De...

- Hát mért nem hajtottad elő? - kérdi megint a számadó.

A Jóska hallgat. Olyanformán áll a számadó előtt, mint valamely gyerek. A mellényét gombolgatja ki-be.

- Úgy gondoltam - mondja -, hogy majd kend mönjön el érte.

Az irtózatos sértésre szinte megtántorul a számadó, mintha erős ököllel mellbe vágták volna. Indulatosan kiált a bojtárra:

- Hát énvelem szömbe játszod mög magadat?

A Jóska már megint csak ugyanolyan piros, mint a valóságos égő paprika, és zavarodottan gombolja be a mellényét éppen három gombbal följebb, mint kellene, mikor mondja:

- Nem én, Tóni bátyám. Hanem úgy tetszik, mintha asszonynak valót találtam volna abban a tanyában. Mögkéröm a szívességit, hogy ha az üszőért elmönne, talán a lányt is föltekintené.

A számadó képéről nagy hirtelenséggel lehervad a kegyetlen szigorúság, hogy barátságos mosolygásnak adjon helyet. A cserénybe lép. A nagy szíjas fakulacsot a ládából kiveszi.

- Lóra, Ferkó, lóra - mondja a kisbojtárnak -, de röttentő sebösen. Tőttesd mög a csárdában, de egészen telisteli tőttesd. Erre a nagy ijedtségre.

Széles tenyerét násznagyi szeretettel nyújtja a paprikaképű Jóska felé.

1913

 

PÉNZETLEN VILÁGBAN

Ez az igazi nincstelen világ, ami most van. Nincs munka, nincs pénz. Most csakugyan el lehet mondani a régi tréfát, hogy begyütt a liter, oda a hitel. Az emberek csak lézengenek, ténferegnek. Ha valaki valamely falun keresztülmegy a templom előtt, a fórumon olyan tömeget lát ácsorogni, mintha sátoros ünnep volna, pedig hétköznap van, szomorú, munkátlan, szürke hétköznap. Csak a mezei munkás végzi a dolgát, a többi áll, s hogy munkája nincsen, keresete sincsen. Ugyan a mezei dolog is úgy van, hogy a tavaszi munka már körülbelül elvégződött, a nyári meg még nem kezdődik; ez az idő, ami paraszti nyelven kistélnek neveztetik, mert csak nincsen kereset, és csakúgy a készből kell élni, mint a nagy télen, mikor mély, nehéz havak és hangtalan csöndek fekszik meg a tájat.

De azért, ha dángováznak is az emberek, élni csak kell. Enni is kell. A faluban van elég olyan módos ember, aki húst is eszik. Nem úgy, hogy leüt az udvarban egy otthon termelt csirkét, hanem marhahússal is él. Abból levest főzet otthon, a húsát meg elkászolítják alkalmasan ecetes tormával, ez nagyon jó étel, bolond, aki nem szereti. Ez nem tréfa beszéd, mert íme, legjobban igazolhatja, hogy éppen jön az utcán a mészáros haza a vágóhídról a legényével, és hozzák hazafelé egy fiatal bika bőrit.

Elég nagy jószág volt, ketten cipelik. Lassan haladnak vele, mert nehéz.

Éppen dél van, a toronyban megszólal a harang.

A mészáros felesége kardos asszony. Az megkívánja, hogy pont délben ott legyen az asztalnál mindenki, mert aki nem tud az ételidőben rendet tartani, az nem érdemli meg az ételt sem. A mészáros meg a legénye ennélfogva ledobják a bőrt az útszélre egy fa alá, és sietnek haza. Majd étel után megint érte jönnek. A bikabőr fekszik a földön, még rajta van a feje, az egyik szarvát beleszúrta a homokba.

Arra téblábol egy ember, afféle munkátlan munkás ember, akinek a toronyból ugyan hiába harangoztak delet, neki az ebéd abból áll, hogy három lukkal szűkebbre szorítja a nadrágszíjat. Jön hát arrafelé. Sétál. Ezt is csak akkor szokás csinálni, ha nincsen dolog.

Nézi a véres állati bőrt, amely alól kiszedték a húst. Azt a húst, amelyikből neki nem jut. Valamit gondol, ki tudná, mit. A facér pincér ilyenkor úgy tesz, hogy meggyújt egy szál gyufát, hagyja egy darabig égni, akkor ledörzsöli róla a szénné vált részeket, a megmaradt hegyes fával megpiszkálja a fogát, és azt mondja: láttam az ablakon keresztül, hogy nagyon szép vaddisznó pecsenyét ettek a Prófétában áfonyával - s nevet hozzá. Hogy azonban ez a falusi sétáló mit gondol itt az állati bőr előtt, azt senki sem tudhatja.

Jön még egy sétáló. Ez a Kurcsi Jancsi, a cigány. Abból a falusi fajtából, amely hol válykot vet, hol muzsikál. De most nem kell a vályog, mert nem építtet senki meg csak egy kerítésfalat sem, mert ilyen időben nagyon könnyen rámondják a rozoga kerítésre az emberek, hogy kibír az még egy esztendőt. Ami pedig a muzsikaszót illeti, hát az bizony nagyon vigályosan áll. Nemigen élnek vele az emberek. A bor drága is, savanyú is. Ha akad néha valaki, aki megkívánja a húr pengését, attól sem igen feslik a lóvé. Annak a mondásnak, hogy nem kell a cigánynak pénz, csak a magyarnak legyen, mert ha a magyarnak van, a cigánynak is van: ennek a mondásnak már vége van, talán örökre vége van...

Hát ami csakugyan, az csakugyan. Nem lehet már a basaválásbúl (már hogy a hegedülésbűl) úgy pénzt keresni, mint ezeknek előtte, mert mostanában már a magyarnak sincsen pénze. Már majd legközelebb úgy fordul a dolog, hogy a korotáró (vagyis hogy a sátoros cigány) lenézi a gletecsórét (vagyis hogy a letelepedettet), aki a hangszerével a fehér emberek rabszolgájává szegődött. Úgy kell neki. Miért ment a dicsőséges szabad nyomorúságból pénzes szolgasorba?

Kurcsi Jancsi ezen két fajta cigány között az átmenetet képviseli. Ha megvakarod a falusi cigányt, előtűnik a kupec. Kurcsi Jancsi nem pénz nélkül való ember, s miután most a vályogvetés nem ad pénzt, továbbá, mert a rajkók sem élhetnek meg otthon a kuckóban tisztán csak cimbalomszóból, hát Jancsi csiszárkodik. Úgy mondják ezt, hogy ügyeskedik. Eladja a rézkarikát aranygyűrű gyanánt, és e tekintetben örményebb a zsidónál, mert olyan új gatyát visz eladni a piacra, amit két ócska zsákból varrt össze. Megy tehát Jancsi az utcán a megölt bikaborjú bőre felé, és szintén csak nézi.

A célszerű nincstelen magyar ott áll a bőr mellett.

Azt mondja a cigány a magyarnak:

- Eladó ez a hitvány bűr?

Azt mondja a magyar a cigánynak:

- El. Hát el. De nem hitvány. Bikabornyú vót ebbe.

- Bánom is én - véli Jancsi -, akárki vót is benne eleven korába. Most csak bűr. Adok érte nyolc koronát. Négy pengő forintot.

Azt mondja a magyar:

- Annyiért nem adom.

- Miért?

- Azért, mert mivelhogy magamnak is többe van. Nem hiába őrzöm itten annyi idők utátúl fogva.

Azt mondja Kurcsi Jancsi:

- Hát tíz korona, az pénz?

Azt mondja a magyar:

- Az pénz.

Jancsi előkeresi a vagyont. Van öt korona a mellényzsebben. Három korona a nadrágzsebben. Két korona a csizmaszárban, mert annak is van a húzója mellett belül zsebje. Így együtt van a tíz korona. Jancsi most már ezt az összekotorászott vagyont nyújtja a magyarnak a bőrért.

A magyar azonban éppen ebben a minutumban előhúzta a mellénynek a belső gelebibűl a pipáját, és rettentő szorgos gonddal veri ki belőle a bal tenyerébe a bagót.

Nyilvánvaló, hogy ilyen munka közben pénzt a kezébe nem fogadhat, mert mind a két keze feje tele van dologgal.

Csak úgy int szó nélkül a cigánynak, hogy tegye a pénzt az ablak párkányára. Falusi házaknak ugyanis salugáteres szokott az ablaka lenni, a salugáter meg nyitva van nyáron, csak az üvegablakot szokás nappal becsukva tartani a por ellen: jó ablakpárkány van ott. Kurcsi Jancsi oda teszi a pénzt, mivelhogy a magyar pipacsinosítással van elfoglalva, s fölkapván a bikaborjú bőrét, viszi. A mészáros másodmagával cipelte, ő meg egymaga is bírja.

A magyar néz utána. Mikor magára marad, elkaparnyássza az ablakpárkányról a koronákat, és csendben elóvakodik hazafelé a hűvös oldalon.

Kurcsi Jancsi viszi a bőrt a hátán, de nem tudja: hova. Jó szerencse, hogy éppen szemközt jön vele a Kotogány Marci, aki szintén cigány, aki szintén válykot vetne és muzsikálna, ha volna kinek. Azonban ha egyszer most olyan világ van, hogy nincsen kinek, hát akkor mit lehet tenni. Az ember dángubáz az utcán, és várja a jó szerencsét.

Azt mondja a Kurcsi Jancsi a Kotogány Marcinak:

- Roma (ez cigányul embert, férfit, jó barátot, testvért jelent), nem tudod, melyik zsidó vösz bűrt?

- Tudom - mondja Kotogány Marci. - Egy koronáért mögmondom.

Azt mondja Kurcsi Jancsi:

- Ugyan a fekete himlő mért nem veri ki azt a mocskos cigány pofádat? Hát hun van az a zsidó?

- Hun a korona? - mondja a szemérmetlen Kotogány.

Azt mondja a Jancsi:

- Huszonöt pénzt adok, mög két tokos cigarettát.

Azt mondja Kotogány: - Hát pedig én egy koronán meg egy bőrszivaron alul nem árulom el a zsidót.

Itten most már - mindenki láthatja - nincsen más mód, minthogy meg kell egyezni. A csizmaszár zsebjéből előkerül egy korona, és most már két cigány cipeli a bikabornyú bőrit.

Erre az alvég felé mennek, mert ott lakik a Birnstingel úr, aki olykor leginkább a bőröket is szokta szedni.

Birnstingel úr éppen ebédel az udvaron, az eperfa alatt, a családjával, s kissé kellemetlenül tekint a két cigányra, mikor a bőrrel a kis kapuajtón át beóvakodnak:

- Nem tudtok máskor jönni?

Azt mondja Kotogány:

- Csókolom a kezit, Pistingli úr, húsz koronáért vöttük, de odaadjuk tizenhatért, mert éhségükben sírnak otthon a rajkók.

Birnstingel műértőleg néz a bőrre, s azt mondja:

- Tizennégy, vagy pedig mars ki innen.

Miután ez a végszó, mert a Pistingli arról ismeretes, hogy amit kimond, azt állja, a cigányok otthagyják nála a bőrt. Így is kerestek valamit, és az sem árt ebben a szomorú, pénzetlen világban. Mennek is azonnal az alvégi kocsmába áldomást inni.

Míg a cigányok így savanyodnak az idei csígertől, már jól belakott a mészáros is, a legénye is, s most haladnak az utcán vissza a bőrért. Úgy látszik azonban, hogy a benne volt bikát nem ütötték eléggé agyon, mert a bőrnek lába kelt. Hej, most nagy lármák történnek, hogy ilyen istentelenséget, még fényes nappal is lopnak a falu nagyutcáján! Hát mi lesz most már ezentúl a világból?

Keresik szóval a bőrt, és kérdezősködnek mindenkitől, hogy nem látták-e?

Van elég sétáló az utcán, mert nem lehet mondani, hogy ne érnének rá az emberek.

- Láttuk, hogy a túlsó soron két cigány vitt valami bőrt.

A mészáros siet a csendőrkaszárnyába. Éppen ebédelnek a csendőrök, az asztalfőn az őrmesterrel. A mészáros láttára tréfába fog:

- No, alighanem valami baja történhetett a borjúnak, mert hozza a gulyás a bőrit.

- Jaj, dehogy hozza, dehogy hozza - sopánkodik a mészáros. - Hiszen éppen az a baj, hogy nem hozzák, de vitték.

Az őrmester el is tolja maga elől a tányért azonnal, csak a nagy harcsabajuszát törüli meg előbb, azután felköti a kardot, vállára akasztja a kis sárga nyakú Kropacseket, s átalakul nyomozó járőrré.

Néhány emberrel szót ért a sarkon, tíz perc múlva Birnstingel udvarában van, ahol a bőr hever a földön, öt perc múlva megállapítja Birnstingel kiadási könyvéből s a gazda beszédéből, hogy tizennégy koronáért vette két fiatal idevaló cigánytól, az egyik hosszú, vékony, kopott, sárga urasági kocsismellény van rajta, a képe ragyás: ez a Kurcsi Jancsi, aki boldog világban az alvégi kocsmában szokott muzsikálni - bizonyosan most is ott lesz az akasztófáravaló.

Amint hogy ott is vannak, már egy félliter savanyúságon átal is estek. Ahogy az őrmester bemegy az ivóba, azonnal kezdi is mondani:

- A tűzs pattogtassa ki a sememet, ha nem késpénzsen vettem, főcsendőrmester úr.

Kíván magára sok átkot, a kénköves esőtől kezdve a fekete halálig.

- His - kiáltja - bizsonyítani is tudom.

- Kivel, no?

- Hát avval, akitűl vettem tízs koronáért, essen le a székrűl a születése napján. Azs a hogy híjják, no, az a topalábú, ott lakik azs égett házs mellett, vásárhelyi kurta barna subája volt a télen, hogy bár fagyastotta volna meg azs Isten.

Hát ez meg egészen bizonyosan Krizsán Péter. Az őrmester viszi arrafelé magával Kurcsit. Komoly aktus ez. A cigány folyton jajgatna az úton, de a katona csendet parancsol. Lányok, menyecskék suttogják a kerítések mögött:

- Valami rossz fűre hágott a Jancsi cigány. No, ez se muzsikál az idén az aratóbálon.

Krizsán Péter otthon ül az ócska zsellérház udvarán a padon, amely kékre meg rózsa-virágosra volt festve valaha, de a festék már régen lekopott. Kíváncsian tekint a megnyíló kiskapu felé, pedig tudja, hogy ki jön, mert átlátszott a kerítés fölött már eleve is a csendőrszurony.

Várja, hogy köszönjenek neki, és lógázza a lábát.

De a cigány mindjárt mondani kezdi:

- Hát ettíl a becsiletes embertíl vettem tízs koronáért.

Péter föláll és végigméri tetőtől talpig a cigányt:

- Én tűllem vettél? Hát mit vettél, te rongyos?

Kurcsi Jancsi majdnem sírva fakad:

- Hát le akarja tagadni! Hát a bírt nem magátúl vettem?

Péter éktelen nyugalommal mondja:

- Hát adtál nekem pénzt, te csavargó?

- Hát nem adtam?

- Hát nem hát.

- De bizs isten adtam! - kiabál a cigány. - Tízs koronát adtam a tulajdon kezsibe. Hát látott már ilyen magyart, főcsendőrmester úr, az úristen áldja meg magát.

Azt mondja Péter haragosan:

- Ne hazudj cigány, mert fölütöm az álladat.

- Majd fölütöm én a tiédet - szól most már bele az őrmester is -, csak itt komiszkodj. Hát te eladod a más bőrit?

- Én nem adtam el - feleli Péter. - Ott hevert az utcán. Bizonyosan azért tették oda ki, mert eladó. Aztán jött arra ez az újmagyar, aztán azt mondta, tíz koronát ad érte. Hát mondom, többet úgy sem ér, tedd ide a tíz koronát a ház ablakába, majd ott a bőr gazdája megtalálja.

- Azs ám - esik a szóba a cigány -, csakugyan azs ablakba tettem a pézst, mert éppen verte a markába a pipáját.

- No, ugye mondtam? - szól diadalmasan Péter.

- Aztán - mondja neki az őrmester - te meg onnan zsebre vágtad, mikor a Kurcsi elment a bőrrel.

Krizsán Péter kiegyenesedik büszkén.

- Én? - kiáltja. - Én? Hát olyan embernek ismernek engem? Hát bántottam én valamikor is a másét? Jól vigyázzon az őrmester úr, hogy ne mondjon olyant, amit tanúsítani nem tud. Hát kutassa fel a házat! Hát van itt tíz korona? Van a padláson a szelemenfán még egy kis avas szalonna, a szobában is van még a kosárban egy fél rozskenyér, itt a zsebemben is van tizennyolc krajcár, de ha ebben a házban nem tíz koronát, hanem csak egy koronát is talál, hát nyomban felakaszthat... Nini!

A csendőr gondolkozik, és azt gondolja, hogy az ördög bújjon belétek. Összejátszott-e a Kurcsi a Krizsánnal felehaszonra, vagy hogy csakugyan Krizsán becsapta az újmagyart.

Nevetséges dolog ugyan, de mégis meg kell tenni a vizsgálat teljes "lefolytatása" érdekében, hogy most maga előtt hajtsa a két embert ama bizonyos ablakig, hogy hátba csakugyan ott van mégis a tíz korona a párkányon.

Elmennek odáig. Hát persze hogy nincs ott. Kurcsi pedig ugyancsak mutatja: ide tettem, csókolom a kezsit, úgy éltesse mind a három rajkómat a sépséges úristen.

Jön loholva a kövér mészáros is:

- Őrmester úr, őrmester úr, megvan a bőr?

- Persze hogy megvan - feleli a csendőr. - Mind a kettő megvan. A bikabőr ott van a Pistinglinél, a szamárbőr meg ott van az úron, hogy mért hagyta a bikabőrt bitangjára az utcán.

A cigány nevet a nyers ötleten. Krizsán Péter azonban elkomorodva mondja:

- Ez nem nevetni való dolog. Csendőrszurony előtt engem még senki sem hajszolt, most meg az egész falu előtt csúffá tettek. De ha a házam két sarkába kerül is, fölmék a panaszommal a királyig...

A mészáros néz. Azt gondolja magában: ez a kettő gazember, a csendőr meg ostoba. A csendőr azt gondolja magában: bújjon az ördög mind a hármatokba. A cigány azt gondolja magában: a fene ennek a Krizsán Péternek az eszit. Krizsán pedig elkeseredve legyint a kezével és megismétli:

- Fölmék a királyig. Katonája voltam én neki...

1913

 

ÁLLATOK A HÁZ KÖRÜL

1

Fogynak a kutyák is meg a macskák is. A kutyáknál ugyan ez nem csodálatos, mert a városban adó van rájuk vetve, s amióta ez az adó áll, a külvárosi kis házakban legfeljebb egyet tartanak belőle, vagy egyet sem. Azt is csak olyan kisebb fajtát, hogy legyen, "aki" olykor ugasson. De ezek sem sok vizet zavarnak. Nem bántanak senkit, inkább csak mint afféle házibútorzat vannak az udvarban. Kis, apró jószágok, amiktől nem kell tartani. A külvárosokban ma már nem is igen járnak bottal, hacsak nem öreg az ember, s a bot támaszkodásul szükséges. Csak éjjel viselik. Nappal még a levélhordó sem hordja, pedig az sok házba bejár.

A tanyákon még nincsen adó vetve a kutyákra, hanem hiszen idővel majd eljön még az is. Azonban már ott is van arra törvény, hogy kötve kell tartani a kutyát, mert a kósza ebet ha lelövik, afelől nem lehet panasz. Mindenki magára vessen, hogy miért nem tartotta kötve. Mégpedig láncon, mert a kötelet elrágja. Másrészt egyre szűkebb határok közé szorul a pásztorkodás, oda is kevesebb kutya kell már. A régi nagy fürtös farkú fehér komondorok kivesznek. Ugyan nincs is már rájuk szükség. A farkasok az Alföldről végképp elpusztultak, ha akad egy-egy olykor, szigorú teleken puskacső elé, azt is bizonyosan a hegyek aljáról űzte ide az éhség. De a juhrablók is kivesztek már. Ezek olyan emberek voltak, akik lovon vágtattak a nyáj széléhez, a nyeregbe kaptak egy birkát, s elnyargaltak vele. Az állati farkas meg az emberfarkas ellen valók voltak a komondorok. Azok a farkassal megharcoltak, s a juhrablót is nyúzták addig, amíg a birkát le nem dobta maga elől. A ló szügyére ugrottak, s belemartak a nyakába, a másik a lovasra ugrott, a combjába harapott. De ez a világ már elmúlt. S vele a nagy, nyájőrző ebek is elmúltak.

A kutyák fogyásánál ilyenformán meg lehet találni azokat az okokat, amik az elmúlást okozzák. De miért fogy a macska? Erre nincsen kádencia. Pedig a macska is fogy, apránként fogyogat. Azután ami van, az sem az, "aki" régen volt. A nagy cirmosok, amelyek a vadmacskához voltak hasonlatosak, már ritkán láthatók. Azok is ritkák, amelyek szintén nagyok voltak, de a színük fehér-fekete-piros volt. Ezekről régebben az a beszéd járta, hogy aki az ilyen színű macskában nőstényt talál, annak ezer pengőt fizetnek az angolok Londonban. Ez a mese már akkoriban is bizonyára a ritkaságuk nyomán fakadt. A hetvenes években még minden olyan bolondságot, amely pénzzel járt, az angolokra fogtak. Így ötszáz pengő járt Londonban annak is, aki egy szivart végig tud szívni úgy, hogy egy darabban marad a hamuja.

De a tréfák mögött igazság rejtőzködött. Mert hát hogyan vigye el egy darabban a szivarhamut Londonig. Nem lehet az. Éppen olyan lehetetlenség, mint az, hogy fehér-fekete-vörös nősténymacska volna a világon.

A hamvas színű macskáról nem keringtek ilyen legendák, mert abból még volt bőven. Ma ez is meg lehetősen ritkaság. Bársonyfinomságú szőre volt, olyan forma, amelyet úgy mond a népies beszéd, hogy seszínű. Ezekből alighanem prém lett vagy boa, s aki nő viseli, bizonyára büszke rá, hogy milyen szép amerikai vagy ázsiai bőröket hordoz, pedig világéletében csak macska volt az valamikor, s csakúgy nyivákolt, mint a többi.

Nálunk az árvíz után, mikor ezrével volt itt az olasz földfuvaros, kőműves, napszámos, köznyelven digók, akkor azt beszélték, hogy azért fogy a macska, mert a digók elfogják, mikor éjszaka a háztetőkön mászkál, aztán megeszik, mint mi a nyulat. Nem tudom, mi volt igaz ebből a dologból. Hallottam gyakran, hogy a talián eszi a macskát, de sohasem láttam. (Ellenben tanyai magyart láttam már, aki megette a pókot.) De hát az árvíz már régen volt, harmincnégy éve már annak, hogy a viharos tavaszi éjjelen a halálordítások az öreg harangnak menekülésre intő kongásával vegyültek. Azóta mennyire megszaporodtunk... Akkor hetvenötezren voltunk, most százhúszezren vagyunk: lám az emberek mennyire szaporodnak, a macskák meg mennyire fogynak.

Azelőtt annyi volt a macska, hogy el kellett hajigálni, most meg olyan kevés a gyámoltalan, hogy vagy ajándékba kérik ismerős helyről a fiókját, vagy pénzért veszik, vagy pedig lopják. De nem sok haszon van belőle, mert a lopott macska megkerül.

Ugyan a másik fajta is. E tekintetben a kutyával nagyon egyazonos szokású. Volt már rá eset, itt a határban, a szatymazi homokon, hogy az Erdélybe ajándék gyanánt ketrecben, vasúton elküldött kutya hazatért. Alig bírta már magát, csupa csont meg bőr volt már csak, de hazament, s éjjel a tanyába érvén, sikoltozni kezdett a küszöbön, hogy eresszék be.

Az elajándékozott vagy pénzért eladott macskát ezen okból zsákban szokás a szülei házból elvinni, hogy ne lássa, hogy merre viszik. Hogy ne tudja, hogy milyen úton térhet vissza.

Azért olykor ez is hiábavaló, mert csak hazatér. Van eset rá, hogy vízen túlra adják a macskát, s onnan is előjön. A kutya tud úszni, hát annál még ez valahogy megérthető, de a macska nem tud úszni, és mégis, ez már igazán csodálatos, hogy azért csak hazajön. És a hazatérésben állhatatos. Ha egyszer megtalálta a hazatérés útját, akkor azt többé nem felejti el.

Volt eset rá, hogy a zsákban elvitt macska hazatért. Szívesen fogadták, adtak neki a konyhában enni húsocskát, inni tejecskét. De másnap már jöttek érte megint a zsákkal, mert tudták, hogy bizonyosan hazament. Elvitték megint. A macska harmadnap megint csak otthon volt. Hát elvitték ismét. Negyednapra csak otthon volt a cica, s benyávogott a konyhába egy kis tejért. Hát adtak neki azt is, egy kis maradék húst is, s a macska nagyon elvolt otthon.

De arról a helyről, ahonnan hazaszökött, újfent csak érte jöttek, kérdezték, hogy nem ment-e haza a macska. Mondják nekik: - Hazajött biz' az.

- Hát mi meg eljöttünk érte, ha még egyszer kiadják.

- Hát - mondják emezek az asszonyok (mert mindig asszonyokról van szó: a macskakérdések az asszonyok, a kutyakérdések az emberek dolgai közé tartoznak) - odaadhatjuk még egyszer. De hát valami baj van itten. Adjatok neki rendes élelmet, mert bizonyosan azért jön mindig haza, mert itt kap ételt.

- Ejnye-ejnye - sértődnek meg amazok -, hát csak adunk mi is neki ételt. Annyi élelem találkozik csak nálunk is a ház körül, amennyi egy macskának kell. Nini.

- De már akármit beszéltek, ott valami bajnak kell lenni az élelem körül. Nem mondom én, hogy nem adjátok ki neki. De nem ügyeltek a dologra. Mikor a malacoknak adtok enni, ugye odakönyököltök az ól deszkájára, aztán nézitek, hogy esznek-e? Hát a macskának is ne csak dobjátok oda az ételt, hanem ügyeljetek is rá, hogy meg is eszi-e! Úgy lehet, hogy aki nálatok van kutya, erősebb, mint a macska, és eleszi előle az önnijét. Mert az állatok el szokták egymás elől önni az önnijüket.

Így tanítgatják egymást a szoknyás emberek a macskai ügyben. No, jól van, köszönettel fogadjuk a tanácsot, majd élünk vele.

Éltek vele. Adtak enni a macskának elegendőt, ügyeltek is rá, hogy megeszi-e. Hát megette egészen alkalmason, de azért harmadnapra ismét csak elveszett. Éjjel megszökött, és elment haza.

Ezen most már végképp elcsodálkoztak. Ejnye, ejnye, hát már megadtuk minden módját, mégis itthagyott bennünket. Itt már csakugyan nem lehet más az eset, mint hogy otthon tejbe-vajba fürösztik.

Pedig dehogy. Ez nem úgy van. Ezt maga a macska bizonyította be. Mert hazaszökött az otthonba, de többé nem hogy a szobába, de még a konyhába sem ment be. A macska tudta, hogy ha megint kezes jószág lesz, ugyanaz, a sors vár rá, ami eddig: megfogják, zsákba teszik, és elviszik. Hiába rakták a konyhaküszöbre neki a tejet, feléje sem nézett. Elvadult. A szemétdombról élt. A padláson hált. Ha szeles időben becsukták a padlásajtót, hogy ne csapkolódjon, akkor a fára mászott, s ott aludt. Kerülte a volt gazdasszonyát; ha a kutya kötözködni akart vele, nekiment és megpocskolta. Hát így él ez a macska, aki ragaszkodik a hazájához. Végre tehát íme, egy társadalom, amelynek akad elvhű tagja, de ennek is előbb meg kellett vadulnia. Mert ilyen nálunk a világ...


Láttátok-e már, mikor a macska családostul hurcolkodik? Mikor viszi fiait a szájában. Hogy milyen szépen tudja vinni az apró kölyköket. A macskának igen hegyes foga van, s a kölyköket a nyakuknál fogva hurcolja föl-le. Vagy a padlásra föl a létrán, vagy a padlásról le valahova. Olykor a fára ugrik vele, mert csak a fáról tudja elérni ugorva azt a másik tetőt, amelyre igyekszik. A szájában a fiók, lehet, hogy néha kiejti, de ez bizonyára a ritkaságok közé tartozik. De azért, ha egy ilyen elhurcolt fiókát megnézel, a nyakán a hegyes fogaknak semmi nyomát, semmi kis karcolását vagy hasítását nem találod. Úgy viszi át az új helyre valamennyit, ha öt van is. Bár néha nyolc kis aprót is nevel, ha el bír velük valamerre úgy bújni, hogy rá nem akadnak. Csonttá és bőrré soványkodik bele.

Miből él ilyenkor? De különösen miért hurcolkodik? Ösztönökről beszélnek, de afelől csakugyan sokat lehet beszélni. A vadvirág megterem a kerítésnek azon az árnyékos oldalán, ahova másfelől is árnyék esik, minélfogva ott nemigen van napsugárban része. De a virág megtudja, hogy attól a helytől számítva, ahol ő született, hat lépésnyire van a kerítésen egy lyuk. Egy akkora lyuk, mint amekkora szokott lenni a fenyőfadeszkán, ha kiszárad belőle a csomó. És a növény egyik szárát odáig elküldi. Egyik virágos szárát elnyújtja odáig, hogy az átbújhasson a lyukon. Hogy legalább a szülötte gyermekeiből ha több nem is, hát csak egyetlenegy átmehessen a hideg árnyékból az élet napfényes világosságába, ott szirmait kibontsa, és a szárán által meleget küldjön haza a hideges helyen tengődő anyacsaládnak. Ezt látván, azt mondja az öreg szőlőkapás:

- Ennek is van magához való esze.

Azonban az eszük másképp jár ezeknek a szótalanságoknak, meg a többinek is. A tanyától nem messze van egy iskola. Régi tanulóhely, még abban az időben épült, amikor legelsőbb kezdtek a pusztákba iskolákat telepíteni. Ötven éve körül. Akkor nyárfát ültettek az udvarára, a hosszú idő alatt a fa igen hosszúra felnőtt és megvastagodott. Egy ágat, ahol háromfelé nyílik, alkalmasan lefűrészeltek, gólyafészek alá. Egy gólyacsalád oda is telepedett, ott éltek hosszú esztendőkön át. Soha nem volt semmi bajuk. Az erős fa megóvta a fészekalját vihartól, esőtől. Azután történt egy meleg nyári napon, hogy a két öreg gólya a fészekben nyakon fogta a fiókákat, s lehordta mind a hármat a homokba. Egy hitványas fészekbe, amit ott gallyból, rőzséből, szalmából hirtelen összeszerkesztettek. Ezt mindenki csodálva nézte, az öreg tanító pedig azt mondta.

- Itt valami baj lösz.

Csakugyan baj lött. Másnap vihar volt, olyan vad zivatar amely néha, tíz évben egyszer, e lapos tájakon végig szokott zúgni, amely tetőket tép, boglyákat és homokhalmokat hord el egy helyről a másikra: ez a vihar lehasította az öreg nyárfának azt az oldalát, amelyen két nap előtt még békességben lakott a gólyacsalád.

Ösztönök ezek vagy tudások - ebben nincsen okos ember. A madárféle a vihart hamarább tudja, mint az ember, a ló a földrengést hamarább megérzi, mint az errevaló műszerek. A szamár is ordítja olykor a juhásznak, hogy jó lesz a nyájjal valamely erdőszélébe következni, mert szélzivatar lesz és homokrepülés. S mikor a homok repül, még csak azt sem lehet látni, hogy merre szaladt széjjel a birka.

Ilyen különböző állati beszédek, észjárások és gondolkodások vannak.

Történt, hogy ellopták a macskát. Nősténymacska volt, némi előjeleivel már annak, hogy majd fiakat hoz a világra. Meg lehet látni, hogy a macska ilyenkor, ilyen állapotában, kissé bárgyú. Szótlanul elül egy-egy helyen, néz maga elé a levegőbe, nem figyel a dolgokra: ekkor történik meg vele, hogy arra megy egy asszony, a kötőjébe kapja és elviszi. Az ilyesmire nem szokás mondani, hogy ellopja, hanem csak úgy, hogy elviszi.

Szóval a macska elveszett, eltűnt, és ezt nagyon fájlalták a házban, mert a macska a tűzhelynél mégiscsak macska.

De reménykedtek abban, hogy a macskabecsület szerint majd csak visszatér oda, ahol mindig jól bántak vele.

De nem jött. Már le is tettek róla, hogy valaha viszontlássák. Már úgy vélték, hogy talán nem is lopták el, hanem valamely módon elpusztult.

Egy hajnalban azonban, amikor a gazdasszony kinyitná a konyhaajtót, hát ott kuporog a küszöbön a macska. No, azt az örömöt! - Hát elgyüttél, macskám? Hát ránk emléköztél, kis cicánk?

Szólt valamit a maga nyelvén az elsoványodott jószág, mire a gazdasszony fölkapta, tisztogatta, etette, s kérdezte tőle barátságosan:

- Hát a kis fiadat hol hagytad?

- Nyá - mondta a macska, és még aznap este eltűnt a házból. Sehol sem találták. No - nyugodtak bele -, talán kiment egerészni, reggelre majd előkerül. Mert a mezei egeret éjjel szokás vigyázni.

De reggelre kelve sem mutatkozott a macska, és most már egész nap arról volt a beszéd, hogy hova tűnhetett. Ha eljött, miért ment vissza?

Hm. Azért, mert a macska tudja, hogy mit csinál, és véges emberi ésszel nem mindig lehet az ilyesmit fölérni.

Mert a macska azért jött haza, hogy megnézze, vajon nem vettek-e már azóta egy másik macskát a házhoz? Hogy szívesen fogadják-e vissza.

Az anyamacska erről meggyőződést szerezvén, visszament az idegenben létező gyermekeiért.

S harmadnap hajnalban, mikor a gazdasszony a konyhaajtót kinyitotta, ott ült a macska a küszöbön a három apró fiókkal. Szoptatott.

Hát történhet a kerek világon egy gazdasszonyra nézve ekkora öröm?


2

Tárgyalunk, mivelhogy így nyári estéken nagyon ráér arra az ember, állatokrúl, fákrúl, pókokrúl, meg minden olyan élőről, amelynek nem ember a neve. Csak úgy összevissza, hogy éppen a szó ne egyezzen, mert különben elalszunk az asztal körül. A félvad kutyáról, amelyet némelyik ember tisztán csak a nézésével meg tud szelídíteni, és hogy igaz-e az, hogy csak a nagyon világos kékszemű emberek értenek az ilyesmihez?

Továbbá, hogy igaz-e az, hogy némely más emberek valamikor ismerték a kutya-veszettség gyógyításának titkát is. Erről régente sokat lehetett hallani, az úgynevezett "veszett emberek"-ről. Hallottam én is bizonyos Veszett Sándorról, aki a csongrádi pusztákon élt a Tisza mentén, de ez régen volt, azóta alighanem kint van már a sárga földben.

Egyik pajtás az asztalnál fölveti a kérdést, hogy ha igaz az, hogy a veszettség csak fertőzés útján mehet át másra, akkor honnan kapta meg ezt a bajt az a kutya, melyik legelőször betegedett meg benne? És ha valamikor megkaphatta egy kutya fertőzés nélkül, nem kaphat-e meg ma is ugyanígy egy másik?

Az illetőt azonban leintjük, hogy ne kalandozzon bele a tudományok világába, mert annak máshol van a helye. Az intelem szigorú, be nem tartása büntetéssel jár. A bűntevő azért, hogy vitát akart csinálni, nem szólhat bele mást a beszédbe, csak azt, hogy "kérem szépen". Bár a büntetés erősnek látszik, mégsem olyan igen nagyon túl szigorú, mert a kérem szépent mondhatja váltig. Akár csak a Mikszáth Mátyás madara, amely akkor is azt rikácsolta, hogy "Ne félj, Mátyás!", mikor széttépte a macska.

De ennyi szigorúság kell, mert a fődolog, hogy csak a szemlélődésnél maradjon mindenki, a további elmélkedéseket bízza másra. Csak szigorúan a szemlélődésnél. És csak nyomon beszéljünk. De hát néha persze hogy nem beszélünk nyomon, mert tévedések történnek olykor, ami nem csoda: a lónak négy lába van, mégis megtörténik vele, hogy megbotlik. Lám, a minap is azt írtam a vörös-fekete-fehér szőrű macskáról, hogy annak a nőstényjeért ezer pengőket adtak volna az angolok a hetvenes években Londonban, már tudniillik, hogy ez volt róla a szóbeszéd. Most kiderül, hogy hazugság ez már megint! Rendes ember a közönséges szóbeszédben sem hazudik, s íme, nyomtatásban százaknak, ezreknek és tízezreknek jelent meg ez a nem nyomon való beszéd. Pedig egy árva szó sem igaz belőle. Mert egészen az ellenkezője áll. Nem a nőstény, hanem a vörös-fehér-feketés kanmacskáért adták volna azt a bizonyos ezer pengőt a hetvenes években az angolok Londonban. Ha lett volna, de nem volt. Mert hiszen éppen az volt a vicc a dologban, hogy ha látott valaki egy ilyen színű macskát a háztetőn, minden különösebb vizsgálódás nélkül is fogadást tehetett rá, hogy az nem macska, hanem kandúr. Mert az ilyen elnevezésben is voltak különbségek. Ma már úgy mondják, hogy kandúrmacska, mint ahogyan a pulira is azt mondják, hogy pulikutya. Míg az öregebb fajta juhász a kutyát meg a pulit még ma is két külön állatfajnak tartja. A kutyának is van esze, azonban az a puli eszéhez még csak nem is fogható. Mert a pulival szót lehet érteni, a puli érti a beszédet.

Annyi bizonyos, hogy tanyahelyen van eset rá, hogy hever a puli az udvarban a homokon, mikor kijön a házból a gazdasszony, azt mondja neki:

- Az ördög bújjon beléd, de elurasodtál a jó módba.

A puli föláll, nézi a gazdasszonyát, de nem érti a szemrehányást.

Azt mondja az asszony:

- Hát nem látod, te buszma, hogy a pulykák belemöntek a búzába?

Ezt anélkül mondja az asszony, hogy csak egy karkinyújtással is útmutatást adna a pulinak arra nézve, hogy mit akar tőle.

A puli azonban enélkül is megérti, hogy itt már megint ezekről a pákosztos mexikói madarakról van szó, meg a búzavetésről. Ennélfogva elmegy a búzába, és kikergeti belőle a mexikóiakat.


Azt mondja egy ember, hogy a jövő embere talán már majd tud a keze ügyébe eső állatokkal beszélni. Már legalább annyiban, hogy megértik egymást.

- Bolondság. A jövő embere még jobban eltávolodik a természettől, mint a mostani... Nem kell egy kis "kérem szépen"?

- Jó, jó - mondja -, távolodik. De ez nem tarthat örökké. Lehetséges az, hogy a mai hatmilliós nagyváros harmincmilliós várossá fejlődik? Nem gondolom. Itt is csak áll a mondás az égbe növő fákról. Méline látnok volt, amikor azt mondta, hogy vissza a faluba.

- Te meg mindjárt visszamégy a "kérem szépen" határai közé.

- Beszélhettek, amit akartok. Az ember vissza fog térni természethez, ahonnan elindult. Az állatok megismeréséhez való érzéke fejlődni fog. Az emberi kultúra körében élő állatok esze, vagy ösztöne vagy akármije fejlődni fog. Egymásra találnak. Nem láttok elég telepatikus dolgot? Miért ne lehetne az meg emberek és állatok között is?

- Mese.

- Mese. Az is mese volt húsz év előtt, hogy a gondolat drót nélkül repüljön a levegőben. Mondom, hogy a jövő embere szót fog érteni tudni az állattal.

Polgártársunk, tekintettel arra, hogy ezen, ezúttal el nem intézhető, tehát teljesen gyakorlatiatlan értékű elméletnek a szőnyegre való hozása mellett még az öklével az asztalra is ütött, húsz percnyi kéremszépenre ítéltetett. Kegyelemből, mert egyébként a teljes félórát is kiérdemelte volna.


Van jó néhány esztendeje, hogy egyszer éjszaka jöttünk hazafelé a pusztából két kocsival is. A hold nem járt azon az éjjel (ezek a haszontalan tótok már megint elfeledték föltolni az égre), csillag sem mutatkozott, mert föllegesre fordult az idő, s ráadásul még ősz is volt. Mert havas télen nem baj az, ha se hold, se csillag nincs is. Olyankor nagy fehérségben a hóvilág magamaga világít, és közte a barnálló út megmutatja magamagát. Tavaszi és őszi éjszakákon, ha az égi világítók nincsenek a helyükön, az egész tájék fekete. Nem az a feneketlen koromsötétség ugyan, amilyenről olykor hall az ember, de hát mégiscsak fekete ott minden, és az árok egyenlő színű a földdel, s az ember csak akkor veszi észre az árkot, amikor már benne van. Ez különösen a Tisza menti pusztákon bajos állapot, mert ott sok, egykor használt, de már abbanhagyott töltés van. Alvótöltés meg nyúlgát a nevük.

Valamikor sebtiben emelték valamely váratlan támadt áradás elibe. Később, mikor a nagy töltések a rétek elébe kiépültek, többé már nem volt ezekre szükség, de azért csak megmaradtak a föld hátából kiálló gerincek gyanánt. Sötét éjjel azután az ilyeneken keresztül mászkálni nem egészen kényelmes dolog. A kocsival való egy-két fölfordulás ugyan minden pusztai emberrel megesik - ismerek egy birtokost, aki a kocsival való huszonötödik szerencsés felfordulása alkalmával jubileumi vendéglátást tartott -, de nem mindenki esik ennyire a szűz Mária kötőjébe, kéztörés, lábtörés könnyen megesik, ha nem jól ugrik a dűlő kocsiból.

Ilyen időben nem is olyan könnyen adogatják ki a parancsot, hogy János, fogj be. Hanem elsőbb behívatják, s azt a kérdést intézik hozzá, hogy János, el mersz-e indulni? S csak ha a János teljes bátorsággal mondja, hogy - el én, akkor mondják neki - hát akkor fogj be. De már ha János, mielőtt feleletet adna, nagyon nézi az eget, akkor inkább csak maradnak. Megvárják, amíg virrad.

De ebben a mondott esetben éppen azt felelték a kérdésre a Jánosok, hogy el mernek indulni. Éles szemű emberek ezek a pusztai kocsisok, a lovak szokását is jól ismerik, csak éppen amíg sík útra nem érnek, nem gyújtják meg a kocsilámpákban a gyertyát. Ezeket a lámpákat afféle úri bolondságnak tartják. Azt mondják, hogy nem látnak a lámpától hajtani. Aki sötétben pusztai vagy tanyai rossz úton hajtott már lovat, ebben a dologban tökéletesen igazat ad nekik.

Hát elindulunk, s üggyel-bajjal az alvó és nem alvó töltéseken keresztüljutván, ott már a sík út, a rendes műút következik. A Jánosok ott megállnak, s meggyújtják a kocsilámpákat. Ülök a második kocsi Jánosa mellett a bakon. A csás ló kanca, kis csikója van, az ott szaladgál a kocsi körül. Látni lehet, amikor a lámpa világába kerül, azután megint elvesz a sötétben. Az anyja, karcsú nyakát nyújtogatva, olykor tekinget utána.

Mondom a Jánosnak, hogy nem volna-e jobb a csikót a kötőféknél fogva az anyja hámjához kötni. Akkor mindig tudná az anyja, hogy mellette van.

Azt mondja a János, hogy jól van így is, ahogy van.

Hát akkor jól van. A kocsik megindulnak, az első kocsi jól nekiereszkedik, kisvártatva a lámpái csak mint fénybogarak látszanak az éjszakában.

Egyszerre a csás kanca itt, a második kocsi előtt, kocogás közben fölemeli a fejét, és hosszú, panaszos nyerítés tör elő a torkából.

Mondom a Jánosnak: látja-e, hogy csak a csikaját keresi?

Azt mondja a János, hogy nem azt keresi.

- Hát akkor miért nyerít?

Azt mondja a János, hogy a ló üzent az első kocsinak, hogy ne siessen annyira. Mert éjszaka, sötétben nem szeretnek egymástól elmaradni a lovak. Azonfelül a csikóval sem lehet olyan gyorsan menni, mint amazok.

Ez a János tehát már valamennyire ismerte az állati beszédet. És az elüljáró kocsin levő János szintén ismerte az állati beszédet. Megértette, hogy mit izen a másik kocsi elől a ló. Az első kocsi azonnal csillapította is a futását, s nem sok idő múlva egymás közelébe értünk...


3
A Mitlátsz kutya és Kucsora Mihály

Kisebb szőlőben kapást szokás tartani. Ez ugyanaz az ember, akit más vidékeken vincellérnek neveznek. Nappal munkás, vezetője a napszámosoknak, éjjel pedig csősz, aki őrzi a szőlőt. Éjszaka a tanya udvarán alszik, és puskával a kezében többször bejárja a földet.

De nagyobb szőlőnél már ezt a kétféle mesterséget nem bírja el egy ember válla. Vagy a nappali munkája lesz hiányos, vagy az éjszakai őrzés. Már nagyobb szőlőre csősz kell, akinek más hivatala nincsen, mint hogy vigyáz a vagyonra. Őrzi szigorú figyelemmel, lopni nem enged, legfeljebb magának lop egy kis csőszszőlőt, amit azután elfélkézkalmárkodik, ez azonban nem baj, mert a nyomtató lónak sem szokás bekötni a száját, továbbá sóra, paprikára, apróra, csöprőre neki is csak szüksége van igazság szerint. Éjjel-nappal járja a határt, s mikor az olykori szőlőmunkák ideje elmúlik, szép simára gereblyézi a szőlőutakat, hogy azoknak a homokján az idegen lábnyomot megismerje. A cipős lábnyomról még azt is meg tudja mondani, hogy a városból, a gazda családja köréből ki érkezett ki a tanyába.

A kapás a tanyaudvarban lakik, s tart kutyát. Néha kettőt, de hármat is, azonban azok láncon vannak. Míg a csősz bentlakik egy kis házban, a szőlő gyomrában, s nem szeretik, ha kutyát tart. Mert a csősz nem tartja kötve a kutyát, hanem az mint szabad állat velejár az útjain. De a szabad kutya nem jó a szőlőben, mert nagyon szereti az érő gyümölcsöt, és lelegeli a szüret hasznát. Pedig nyilvánvaló, hogy elég, ha a csősz lop, de ne még a kutyája is.

A szabályok azonban itt sincsenek kivétel nélkül. Kucsora Mihály például igen alkalmas csősz, egymagáról való özvegy ember, így nem sokat fogyaszt. De a szeme hibás, nem lát vele messzire, ennélfogva szüksége van egy másikra, akinek rendes a szeme. Ez a kutya. Ezt a kutyát úgy hívják, hogy Mitlátsz. Éppen azért hívják így, mert ő a Kucsora Mihály szeme. Mihály teljes egyetértésben él Mitlátsszal.

Történt, hogy nagyon sok ringlótaszilva termett. De olyan sok, hogy csoda. Az ilyen úri nevű szilva csak a városban kel el, be kell tehát vinni, de sebesen, mert a túlságos édességtől hamar megromlik. Még Kucsora Mihálynak is be kellett menni egy kocsi ringlótával a városba, nagy hirtelenséggel. A zűrzavarban elfeledték Mitlátszt megkötni, ennélfogva az éjféli induláskor Mitlátsz velement a kocsival. Ezt csak virradat táján vette észre Kucsora, amikor már nem lehetett visszazavarni a kutyát. Mitlátsz pedig a városi nagy kavarodásban elmaradt a kocsi alul, elveszett, eltűnt.

Mihály búsan és elszomorodva tért haza. Elveszett a szeme. Mi lesz most már vele? Elcsapják, alighanem elcsapják, a jó reggelét neki. Mert honnan szerezzen még egy olyan kutyát, amelyik így kiértette volna magát a hivatalában, mint Mitlátsz?

Mihály várt egy napot. Mitlátsz nem tért vissza. Várt még egy másik napot is. De a kutya másnap sem tért haza. Harmadnapra már odaforgatta sorsát az elméjében, hogy bemegy a városba, s ott tűvé tesz Mitlátszért mindent, és ki is doboltatja Mitlátszot.

De ez nagy vállalkozás a messzi tanyák emberének.

Előbb tehát a régi módhoz folyamodott.

Tudvalevő ugyanis, hogy valamely elveszett tárgyról rostapergetéssel szokás megtudni, hogy merrefelé veszett el, mely tájra lopták el. De a rostapergetés csak ennyit tud mondani. Az elveszett holmit nem adja vissza.

Hanem van más mód is. Azonban ez nem vonatkozik mindenféle holmira, hanem csak ésszel élő eleven teremtésre. Ez a kerékagyon keresztül való kiáltás.

Kucsora Mihály kivette abból a kocsiból, amely alól Mitlátsz a városi utazás alkalmával elveszett, a bal hátulsó tereket. Bevitte a konyhába, ott két kézzel feltartotta maga elébe, a konyhakémény kürtője felé. A hívó kiáltásnak ez a módja. Másként nem érvényes.

Most azután, így tartván föl a kereket, a kerékagyba, vagyis hogy az agynak a lyukába, amelybe a kocsitengely beleszolgál, s amely a közönséges beszédben végiglyuknak neveztetik, szívszorongva és bánatos lélekkel belekiáltott:

- Hol vagy, Mitlátsz? Gyere elő, Mitlátsz! A gazdád hív, Mitlátsz! Én, Kucsora Mihály mint gazdád szólítalak az egy igaz élő Isten nevében, hogy gyere elő! Ne hagyj el, Mitlátsz! Gyere elő, Mitlátsz!

Mitlátsz még aznap este, kissé lesoványodva bár, de megjelent a csőszházban. Nagy a valószínűsége annak a föltevésnek, hogy alighanem a végiglyukba való dudálás nélkül is megjelent volna, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy Mihály szent félelemmel tolta vissza a kocsitengelyre a kerékagyat.

1913

 

ÖREG REGRUTÁK


ÚJ TALICSKA IRÁNYÁBAN

Ki mivel keresi a kenyerét, azt szereti. Szabó a tűjét, kovács a kalapácsot, kubikos a talicskáját.

Hűséges kenyérkereső szerszám, erős fából való, miként a gazdája. Megszerkesztése külön tudomány, ahhoz bognárok, asztalosok, teknőcsinálók nem értenek, mert az egyedül csak a talicskakészítőnek tudománya. Ez meg viszont nem ártja bele magát a másféle fafaragásokba, mert az úgy igaz, hogy maradjon meg mindenki a tulajdon ipara mellett. Nem kell egymástól elszedni a kenyeret, hanem jusson belőle mindenkinek. Bolti targoncát ugyan csinálhat más is, a gazdasági udvarba való szemetes talicskát szintén, de már a kubikostalicska készítését csak erre kiválóan alkalmas emberek értik, és az egész életüket ebben a foglalkozásban töltik el. Csakis így gyarapodhatván egyre jobban a mesterség belső ismeretében.

Amiként nyilvánvaló, hogy kubikmunkát sem tud végezni mindenki, éppen olyan bizonyos, hogy a hozzávaló talicskát sem bírja megcsinálni minden ember. Nincsenek ugyan mérnöki számítások hozzá, de annak minden részének eltalálva kell lennie ahhoz, hogy valóban kézhezálló legyen. A kerék nagysága és vastagsága, az oldalak mélysége és magassága határoznak. Erős legyen és mégis könnyű. Az oldalak rézsút fekvése figyelembe veendő, hogy a homok bele tetejesre rakható legyen, és tolás közben mégse peregjen le. A keréknek a teherhez való távolsága is fontos, de leginkább még a talicskanyeleké, mert a terhet nem lefelé kell húzni, hanem fölfelé kell tolni. Számításba kell venni azt is, hogy mikor a kubikos izmainak az ereje fölmondja a szolgálatot, akkor a testi súlyát is segítségül hozza. Hogy amikor tolás közben csaknem ráfekszik a talicskára, annak a kereke akkor is csak haladjon fölfelé a járódeszkán: az erők egymásra való hatásának fölfoghatatlan tudományai ezek az olyan ember előtt, aki nem ért hozzá. Aminthogy azután az ilyen ember, lehetséges, hogy egész malmokat is tud fából kifaragni, de kubikostalicskát építeni nem tud.

- Nincsen mög hozzá a számítása - vélik az emberek. - Nem olyan könnyű ahhoz érteni. A jó kubikostalicska ritka madár, mint az arasztos szalonna. Hű asszonyt, jó asszonyt, dolgos asszonyt könnyebb találni, mint egy jó kezes talicskát.

Ez így van. S miután pedig a dolgok így állnak, Róvó Ádám sok szomorúsággal nézegeti a talicskáját, amin bizony már a haldoklás jelei mutatkoznak. Elnehezedett, mint az öreg ember. Pedig kellő ápolásban volt mindig, már amilyen ápolás a talicskát illeti. De mégis megrepedt hol itt, hol ott, és vaspántokkal kellett rajta erősíteni az összetartozandóságot.

- Hát az igaz egyébként - szól a romlásnak indult szerszámhoz Ádám -, sok munkát végeztél ez világi életben.

Sokat. Van olyan vasúti gőzkocsi, amelyik a hat kerekével nem jár be annyi földet életében, mint az egy vasráfos fakerekével az ilyen talicska. Szerteszéjjel téglaépítőknél dolgozik, mert ez kötelessége, miután a cifra házakhoz honnan vennék az emberek a téglát a kubikostalicska közreműködése nélkül, s egyáltalán, mit érnének minden ilyen építési igyekezetek a jól és hasznosan megszerkesztett talicskák hiányában? Semmit, mert itt is csak egymás segítségével élhetnek a népek. De más alkalommal megint a földvárak munkáinál van segítségül Galíciában, vagy pedig Olaszországban épít töltést a Duna vize ellen. Van eset rá, hogy Németországba viszik el, míg más alkalommal Boszniában segít utat csinálni. Okos darab fa egy ilyen kubikostalicska, mert sok világot járt, sok országot megtapasztalt, sebeit becsületes munkával szerzé, s élemedett korában hazajön az egy keréken elpusztulni, mint most, íme, Róvó Ádám talicskája is, amely az élet iránt való kötelességeit megtevén, a tűzre kerül, és haló porainál majd szalonnát pirítanak. Parazsába, a szalonna csepegő jó zsírja mellé, belepördül Róvó Ádám néhány könnye is, amikkel az elhalt munkatárs emlékének adózik.

Azonban a könnyek nem használnak semmit, az öreg talicska nem támad fel többé. Újat kell venni. Még most, a télen. Először, hogy mikorra a tavaszi dologra menni kell a talicska készenlétben álljon, másodsorban pedig a vétel nem egészen könnyen megy, mint gondolni lehetne.

Ádám gondolkodva pipázik otthon, és az ujjain számolja elő a talicskakészítőket. Ehhez a foglalkozáshoz elég a félkeze is, mert nem valami nagyon sokan vannak e tudós mesterek. Nem lehet mondani, hogy az egyik különösebb lenne, mint a másik, mert mind a három az apjától örökölte a tudományát.

Ádám ócska és kopott kártyát vesz elő a tükörfiókból, szép kerekre vannak kopva a sarkai. Hármat kiválaszt. Nagy Péter lesz a zöld csikó, Szemerédi Mihály a makk csikó, ellenben a piros csikó Bujdosó Jánost jelképezi. A kártyákat összekeveri, s lefelé fordított képükkel szétrakja az asztalon. Azután azt mondja a fiának: - No Janika, húzzál egyet.

A fiú lassan nyúl a kártyák fölé, hol az egyikre, hol a másikra teszi kezét. Azután egyet megfog s fölvágja. A piros király - vagyis, hogy Bujdosó Jánosnál kell megvenni a talicskát.

Ádám megtömi a dohányzacskót, masinát tesz a zsebébe, s nagyot húz a vizeskancsóból annak a jeléül, hogy ezen útjában másféle itallal találkozni nem kíván.

Így szalad el Bujdosó házáig, ami nincs is messze, mert csak a második utcában van. Szép kis fordított elejű ház, amit el sem lehetne téveszteni, mert az ajtó fölé egészen akkurátusan ki van kicsibe faragva egy talicska. Hát Ádám ide benyit. Kölcsönös üdvözlés, s a vélemények kicserélése az időjárás felől. Azután mondja János:

- Hát talán fiákert?

- Leginkább - mondja vidáman Ádám. - Finomat, de könnyűt. Egy kerékre járjon, mert én löszök benne a ló.

- Nono - mondja János, tekintettel a világi állapotokra, amely szerint egyiknek így, másiknak úgy. Az egyiknek ötkerekes a hintója, aztán csak ül benne, a másiknak csak egykerekes, azt is maga húzza.

Rámutat az ereszet alatt a sok talicskára, amik egymás tetejébe rakva várják a vevőt.

Ádám lefordít egyet a tetejéből. Félkézzel fogja az egyik nyelét s rátekint. János pedig elmegy a dolga után, hogy a bíráló a tanulmány tárgyával magára maradjon.

Ádám fordítja ugyancsak félkézzel a talicskát jobbra-balra, figyelemmel kísérvén, hogy miként lotyog a kerék vastengelye a talicskafej lyukaiban. - No - véli helybenhagyólag -, egészen rendes lotyogása van neki.

Leteszi most már Ádám a talicskát a földre. Három lépésre távozik, s onnan nézi. Lassan körüljárja megfelelő távolságból, s minden oldalról megtekinti. Hát, ami azt illeti, alkatrészei jól vannak egymásba eresztve, csak az ékek, a jó reggelét neki - nézzük az ékeket!

Ádám már egészen barátságos viszonyban van a talicskával, amelyet pedig még az előbb is csak mint idegen jószágot rángatott. Hozzámegy, leguggol mellé, s minden éket külön megvizsgál. Nincsen repedés-e rajtuk? Nincs. A csapba rendesen vannak-e beleeresztve? Hát az igen.

Most az oldalakat és feneket kell megvizsgálni. A fa ellen nem lehet kifogás, mert az mind jó fa. Tölgyfa. Jó az. Nem olyan világ van, hogy talán diófából legyen a talicska. Diófából ma már még koporsóra sem telik, pedig a kétkezi munkásnak az az egyetlen valódi parádéja az életben, mikor temetik.

Miután az oldalak rendesek, az ellen nem lehet észrevétel. De átvizsgálandó még, hogy a fenéknek van-e játéka. Mert annak játékának kell lenni. Száraz időben nagyon szét ne váljon, nedves időben nagyon össze ne dagadjon, mert szétszorítja egymást. Azonban e tekintetben sem lehet panasz. A játék egészen rendesen el van találva. Bujdosó János jön föl az udvar alsó végéből, ahol a fásszínben tartott szemlét. Ahogy elhalad Ádám mellett, kérdezi:

- Mondja-e?

- Hát hiszen - felelé térdenálltából Ádám - majd kitudódik...

- Azért - mondja odavetőleg János -, mert van miből válogatni. Ha ez nem alkalmas, ahol a többi.

Ez nem sok gőggel, de mégis bizonyos gőggel van mondva. Mert Bujdosónál alku nincsen, ellenben korlátlan a személyválogatás. Tehát tudja meg Ádám, amit különben amúgy is tud, hogy akár holta napjáig is válogathat a talicskák között, de ha azután kedve szerint valót talált, ne alkudozzon rá.

- Hiszen nem is - gondolja magában Ádám, ahogy a felülvizsgálatot folytatja.

A vizsgálat ezúttal a csomókra tér át. Ádám a bicskát veszi elő a zsebéből. Alkalmas bicska, hosszú, szükség esetén fegyver is néha odakint az idegenben, ha nincsen kéznél az ásó, amelynek a suhintása nyomán úgy hasad a koponya, mint az alma - szép bicska szóval, tülök a nyele, a végei rézzel vasalva.

Csomó van a fában, az bizonyos, mert senki sem lehet teljesen hibátlan. Az a kérdés, hogy könnyen állnak-e ezek a csomók. Mert ha könnyen áll a csomó, kiesik a fából, s lyukas lesz a talicska. Így tehát a csomók bicskavéggel végigkalapácsolandók, hogy szigorúan állnak-e helyükön.

- Az ördög bújjon belétök - tanácsolja nekik Ádám -, ki ne essetök. Mert néha még kukoricacsév sincsen, amivel bedugnálak.

A csomók ilyenkor valószínűleg fogadalmat tesznek Ádám előtt, hogy soha és semmi körülmények között nem hagyják el sem őt, sem a talicskát. Ez nagyon hihető, mert Ádám azt mondja nekik:

- Úgy is akarom. - Rendben van. Ádám föláll. Azután lehajol a talicskához, és két kézzel fogja meg a nyeleket. Fölemeli a levegőbe. Azután leteszi a kerekével a földre és tolja. Egészen jó menése van neki. Próbál nekifeszülni. Persze ez csak játékból van, mert üres talicskának nekifeküdni: bolondság. Azután megfordul a talicska előtt, kezet vált a fogókon, és húzza a talicskát. Elsőrendű követelmény, hogy jó kézváltás lehessen a talicskán, mert enélkül fordulások alkalmával a talicska nem ér semmit. Hogy ez így lehessen, ahhoz a nyeleknek nem szabad széjjelebb állni, mint ahogy az megkívántatódik.

Valóban, e tekintetben sem észlelhető semmi hiba sem. Úgy látszik, mintha ez a talicska a világ összes talicskáinak a királya volna.

Fölületes bírálat volna azonban az, amely így a dolgok közepén megállana. Ádám most hirtelen az ereszet falához tolja a talicskát, s odatámasztva a falhoz állítja. Odaáll mellé, és azt nézi, hogy mellmagasságban meddig ér föl hozzá. Hát egészen fölér.

A faügyek vizsgálata ezzel körülbelül véget is ért. Ádám fölkapja a talicskát, és most már úgy fordítja meg, hogy nyelével áll a földön. Ádám négy ujját nedvesíti meg a nyelvén, s úgy üt a kerékre, hogy pörögjön. Lássuk azt is, hogy miként pörög. Elég jól forog. Ezen pörgés ellen senkinek kifogása nem lehet, hacsak nem kötözködő az ember. Tehát a vastengelyek felülvizsgálata következik. A tengelyek elég jól állanak, a pántok jól fognak. A kerék ráfján nem sok vizsgálat szükséges, mert első tekintetre is megállapítható, hogy egy darabból van, meleg korában húzták a kerékre, minélfogva jól tart.

- Hejnye - mondja Ádám a talicskának -, talicskám, talicskám... Kenyérkereső társam...

Ilyen az elfogultság. Ádám az új szerszámmal oly baráti viszonyba ereszkedett, annyira megtetszett neki a formája, állása, játéka, hogy ím meggondolatlanul már csaknem birtokba vette. De az önfeledtség pillanatait a józan meggondoltság percei követik. - Ohó, hát a húzó karika? Lám, mit nem tenne az elhamarkodás.

Ádám szigorú vizsgálat alá veszi a karikát. Ez az, aminél fogva meredek helyre a talicskát fölhúzni segít a kubikos társa, a csikónak nevezett gyerek. Ebbe a karikába akasztja a vaskampóját, annak hát egészen rendesen a fejtől való talicskafal közepén kell lenni.

Ádám a karikába akasztja az ujját, és úgy emeli a talicskát a levegőbe. Ebből megállapítható, hogy csakugyan a középen van-e a karika. Mert ha nem volna a karika a rendes helyen, félrebillenne az eszköz.

Azonban ott van, egészen ott van. Ez jó. A szege sem kivetni való. Cigányszeg, kétágú. Helyes, maradjunk csak meg a régi igazságoknál. Vannak ugyanis újítók, akik csavaros karikaszeget csinálnak, és sróffal erősítik a tölgyfadeszkához.

Ez nem volna hiba, de ha kint, valahol idegenben, a sróf lecsavarodik a szegről, és elvész a homokban, hol veszel mását? Jobb a cigányszeg itt, bárki bármit is beszéljen, mert annak két ága van, és a végét kétfelé lehet visszaverni a fára.

Bujdosó János a szeg tekintetében nem tartozik az újítók közé. Ezt Ádám örömmel látja, s mikor János újból arra jön azzal a kérdéssel: - Hát mondja-e?

Azt mondja:

- Ez már az enyém.

Fizet s elkezelnek. Ádám tolja haza az utcán az új talicskát. Derült kedvvel taszítja be az utcaajtón, s a talicska csodálatára a házból az udvarra mindenek kijönnek; az asszony, a Janika, a kicsi Etal.

Janika fölfogja és tolja.

- Édös apám - kiáltja -, édös apám! Milyen könnyű!

Róvó Ádám az asszonyra néz. Azután büszkén mondja:

- Hát hiszen, akit én kiválogatok...

1912

 

HÓBAN

Ha az embernek ilyen téli időtájban van ráérése és költsége, s fölmegy a Tátrába, és ott járja a havat, akkor úr az ember, aki a sport nemes szenvedélyét űzi. Ha azonban itthon lépdel az országúton a hóban, akkor csak célszerű szegény ember, akire szánakozó tekintetet vetnek azok, akik mellette a kocsikon elsurrannak. Azonban ez nem baj, azért csak érdemes a hóban mászkálni, mikor a mezők mind szép tiszta fehérben vannak. Ha szél nincsen, a tél nem is tél, s aki megy, az nem fázik. Irtózatos nagy hangtalanságok vannak, még a tulajdon lépés koppanása sem hallatszik. Kocsi sem jár sok, mert a földben ilyenkor munka nincsen, aki pedig hosszabb útra megy, például a másik faluba, azt elviszi a vasút. A tanyák az út két oldalán mind aludni látszanak. Csak egy céltalan kóbor kutya jön szemközt, valami olyan gazdátlan, kivert állat, akinek nincsen a fejét hova lehajtani, s a más háza fala alatt fog elpusztulni. Bús az ilyen kutya nagyon, mint minden, ami hazátlan. Kitér előled, de azután megáll a hóban és rád néz. Tisztán, mintha csak nyomtatott betű volna, olvasható a szeméből: Ugyan szólj hozzám egy jó szót, végy magadhoz és legyél a gazdám, én jó és hű kutyád leszek.

- Hát gyere no, majd csinálok veled valamit.

Szokás így, ilyen alkalomkor, hogy valami fél perec vagy egyéb kenyérmaradék tartózkodjon a zsebben. Mert van eset rá, hogy az úton a madár is barátkozik, mert ilyenkor igen csak szigorú világot élnek, mivel hogy a hó mindent betakar, még a szemétdombokat is, amikben kotorászni lehetne. Az okosabbja ilyen időben bevonul a város szélére, de alighanem úgy kell lenni a dolognak hogy köztük is van észbeli különbség, mert nem mind megy be. Kint kódorog a kis szürkeség az országúton. Ha a téli időben az ország útján jártok, tegyetek a zsebbe mindig valami morzsalékot, a pipiskék egész nemzetsége énekelni fog majd nektek érte a tavaszon.

Odáig azonban még messze van. Csak a kutya van közel, egészen láb mellé húzódván, hogy az idetartozandóságát minél nyilvánvalóbban kifejezze. Mert van ugyan olyan kutya, hogy vissza tud farkasodni, de már a legtöbbje nemigen bírna elélni a maga sorsán. De hát most mit csináljak vele? Tudom is én. Mondani szokás azonban: jó az Isten, jót ád. A fél perecet már megette, csupa hó a szája széle, s most nézi, hogy van-e még. No, nem igen van. Azonban a falu már integet. Bárki bármit beszéljen ugyanis az ilyen csatangolásokról, mégis csak jó néha faluba érkezni. A kocsmai intézményt nem is tudja úgy értékelni senki, mint a kósza vándor. Ahol fagyos szalonna, száraz kolbász, kétszeresből sült kenyér, s egy pohár jó bor található. Az is bolond, aki bele nem megy.

A kutya a küszöbre teszi az egyik lábát, s föltekint, kérdezvén, hogy hát ő is bejöhet? Hát persze, hogy persze, nini.

No, bent nincsen valami vakmeleg, de azért némi alkalmatos melegséget nem lehet eltagadni. Más nincs is a szobában, a gazda kint van valahol az udvaron. Csak a kezesmalac kínlódik az öreg kutyával, amely a kályha mellett fekszik féloldalt elnyúlva. A kezesmalac mindenáron szopni akar, s az orrát odaütögeti az öreg kutya emlőihez. A kutya ilyenkor mérgesen vakkant, és odakap a malac füléhez. A kezes pedig méltatlankodva visít. Meg lehet érteni a beszédet. Az öreg kutya azt kiáltotta neki: Nem mégy innen a keresztapád térdébe! A malac pedig, mint makrancos gyerek, azt nyafogja vissza: De én szopni akarok! Minek vették el tőlem a szülőanyámat?

Nem lehet tagadni, az ilyen kezesmalacnak jobb sorsa van így a világi életben, mint ha az ólban tartózkodna a hidegben. Másfelől azonban, idő előtt az anyjától elszakíttatván, olyan, mint az árva. Ha fiatalabb volna a kutya, talán pártját fogná, de mert öreg már a kutya, hát öregkutyakedvű.

Az új kutya, a kivert állat, aki talán már ott kint a havon úgy forgatta elméjében az élete sorsát, hogy négy fal közé nem juthat, a vándor koldus szerénységével lapult meg az ajtó mellett, és szinte észrevétlen igyekezett onnan az asztal alá bújni. Mikor idegen helyen van a kutya, féltében ilyen védelmeket keres. Ha a tanyai ember kocsijával a kutya a városon keresztül megy, akkor a négy kerék közé veri magát, s hasonló esetben a juhász kutyája a csacsi lábai között ballag.

Az nem úgy megy ilyen helyen, hogy talán kiabáljunk a gazda után, vagy hogy éppen valami üvegen zörögjünk a gyűrűs ujjunkkal, mert lehetséges, hogy az ilyesmit sértésnek veszi. Különben is ráérős idő van, s különben az a kevés pénz, amit költeni fogunk, a nagy hangra semmiféle jogot sem ad. Inkább csak szépen ki kell várni, míg a gazda előjön. Addig lehet a képeket nézni a falon, mert igazság szerint azért vannak odaakasztva. Magyar képek vannak a falon, néhány hadi jelenettel, az utóbbi a balkáni háborúból, mert a falu népe kevert nemzetiségű. Mindenütt a törökök szaladnak a képeken.

Jön a gazda. Adjon Isten - hát adjon Isten. Hát mi volna valami ennivaló. Hát van ez is, amaz is. Különösen a legutolsó ölésből való disznónak valami hihetetlen finom szalonnája maradt, az ember azt hinné, mikor eszi, hogy dió. Kenyér is van, friss rozskenyér. No, ezek éppen alkalmatos komendenciák. A fődolog azonban, hogy hol tartózkodik a szalonna. Vannak ugyanis emberek, akik erre nem sok ügyet vetnek, és a szalonnát a kamrában tartják. Hiszen még olyan emberek is vannak, akik a petróleumos kannát meg a böjti főzéshez való napraforgóvirágolajat is egyben tartják a szalonnával. Pedig az ilyesmi nem járja. Még csak a szappannal sem szabad a szalonnának együtt lenni, pedig egyazon állatból valók. A szalonnának az igazi lakása a padláson van, ahol mindig járja a levegő, és nem fertőzik meg a finomságait más egyéb illatok. Továbbá a padláson is vannak különbségek. A cseréptetős padlást a szalonna tekintetében már semminek sem hívják. A zsindelytető már megjárja, de az a padlás, amelyben a szalonna megérdemli a fölséges titulust, mintha csak király volna, náddal kell, hogy födve legyen. Azután az nem úgy van, hogy a szalonnából a padlásról lehozzanak valamely egy-két napra való darabot. Az már nem az igazi, mert megérzi a levegőváltozást, mint a beteg gyermek. Hanem azért úgy kell felmenni esetről-esetre. A falusi vendéglő tisztessége ebben van, és ezt máshol már nem lehet megtalálni.

De itt meg lehet. Itt minden körülmény alkalmasan közrejátszik. Nádfödél és gazda, aki nem restell felmászni a padlásra pár garas ára szalonnáért. Még külön halbicskát is visz magával hozzá.

Megint magunk maradunk. A kezesmalac jár-kel a szobában és röfög, helyét nem találván. Fölfedezi az idegen kutyát. Odamegy hozzá, és azt csiklandozza. A kutya sikít, mintha csak karszügyön fogott leányzó volna, s kiugrik az asztal alól. A malac utána és játszadoznak. A kutya kecses ugrálásokat végez, a malac meg esetlenül forgolódik körülötte.

Jön a gazda a szalonnával.

- Nini - mondja - a magáé?

- Nem egészen. Csak úgy jött be velem az útról. Nem baj talán?

- Baj? - mondja a gazda. - Az nem baj. Ha kitörik az embernek a lába, az a baj. Dehát ilyen az a hivatalnoki kapric.

- Már miért?

- Hát tudja, itt van ez a szomszéd. Egy városi ember volt, szolga volt a törvényszéknél, de olyan belső szolga. Azután az ősszel nyugalomba vonult, megvette itt ezt a házat, aztán azóta itt lakik. Nagyon akkurátus ember, és sokat tart magára, mint afféle hivatalnok-forma. Hát aztán, hogy tegnap hó esett, hát elsöprette a háza előtt a gyalogutat.

- Hát a városban az úgy szokás.

- Hát tudom, hogy úgy szokás - mondja a gazda. - Az ő dolguk. De itt nem szokás, mert letaposódik az a kis hó magátúl is. Aztán senki sem esik el rajta. De ha elesik is, akkor is a puha hóra esik, a szűz Mária kötőjibe esik, aztán nem történik semmi baja. A szomszéd meg elsöprette az utat, aztán ahogy reggel kilépett a kis kapun, elesett rajta, aztán eltört a lába. Most majd tákolhatják három hónapig a doktorok. Hát ilyen kérem a hivatalnoki kapric.

- Hát igen. Ez így van és nincsen másképp.

- No lám, kérem alássan. Mert azt mondják ugyan, hogy ebcsont összeforr, de az ilyen vén ember csontja már nem olyan, mint a kutyáé. Még lehet, hogy bele is hal. Már gondoltam is, hogy nem az idevaló doktor kellene ide, hanem van itt nem messze, a Simon-pusztán egy rakóasszony, az jól össze tudja rakni a csontokat. Vagy pedig Vásárhelyről kellene elhozatni a röktönös doktort, mert az a röktönsugárral keresztül lát a húson.

- Pénzért adják azt is.

- Hát - vonja a vállát a gazda - van neki. Az ilyen törvényszékieknek. Mert telik a stemplibűl...

Hát íme, ilyen dolgok történnek, ezen el lehet elmélkedni. A szalonna pedig olyan, hogy ennél különbet nem találna az ember, ha az utána való járásban térdig elkopna is a lába. De a csendes elmélkedés nem tart sokáig. A gazda beszél. Mert így a falusi helyen nem szokás a vendég kezébe képes újságot nyomni, hogy azzal mulatozzon, hanem arra való a gazda, hogy szóval táplálja a vendéget. Ennélfogva azt mondja:

- Maga is magyar, ugye?

- Hát.

- Hát - mondja lassan - akkor ugyan mit szól ahhoz, hogy ezek a szerbek ide alá annyi földet elvettek a törököktől?

- Hát onnan veszik el, ahol van. Ahol nincs, onnan nem lehet elvenni semmit.

- Ugyan - mondja megütődve a gazda -, aztán maga ebbe bele van alapodva.

- Hát ha nem volnék belealapodva, akkor se változtathatnék rajta.

A gazda megáll a sétálásban, és gúnyosan néz végig rajtam. Azt mondja: - Aztán magyar ember létire így beszél? Hiszen a török testvérünk nekünk! Kossuth Lajosnak ki nyújtott menedéket Ferenc Jóska ellen, ha nem török? Aztán magyar ember létire így beszél? Ennyi vérontást csinálni! Hát mit vétett nekik ez a szegény török? Mert ha más hiten van is, mégiscsak testvér. Hát nem testvér?

No, most légy okos, Dóczi, mert meg vagy fogva. Hogyan szabadulsz ki a testvéri viszonyból?

- Hát testvérnek testvér, azt nem lehet tagadni. De hát ezen a földön is volt úr ő egy időben, aztán szolgául tartotta a magyart. Aztán mikor eluntuk, mink is kivertük innen. Hát amazok is kiverték, hát mi van abban? Föl kerék, le kerék.

Jó, hogy bejön az asszony, mert itt másként politizálás keletkezne, az meg csak arra való, hogy egymás haján búcsúzzon az ember. Szép barna menyecske az asszony, a malac azonnal szalad is bele a szoknyába, a két lába közé, s azt visítja: Van már új kutya, van már új kutya.

- Hattyú! - mondja a szelíd tekintetű asszony a fehér kutyának, s alighanem Hattyúnak is hívhatták valamikor, amidőn még otthon volt, mert odamegy az asszonyhoz, felágaskodik rá, és a két lábát az asszony combjaira teszi, fogadjatok föl, fogadjatok föl - ez annyit jelent a szűkszavú kutyai nyelven.

- Fogadják föl - mondom. - Énhozzám csak az úton szegődött.

- Hát hiszen - mondja az asszony, az urára nézve. - Mert emez már öreg, mindig csak ott a kályha mellett tehénkedik.

- Hattyú! - mondja a kutyának a gazda, s a kutya a csizmaszárak közé dugja a fejét.

A kutya föl van fogadva. No, hála Istennek. Most már mehetünk visszafelé. Fizetni kellene. De a gazda ebbe a dologba sincsen belealapodva. Azt mondja, hogy a fáradságért is jár valami. Hát micsoda fáradságért? Hát, hogy a Hattyút idehozta. Jaj, azonban így nem egyezünk, akkor inkább soha többet nem jövök ide. No, így méltányos árban meg is egyezünk, mint illik. A szalonnát meg kell dicsérni, s tréfából felvetődik a kérdés, hogy ugyan él-e még az a disznó, aki ilyen alkalmas zsírokat termel? Azt mondja erre az asszony, hogy maga milyen bolondosokat beszél, a gazda pedig azt mondja:

- Abba mégse alapodhatok bele, hogy ezek itt ide alá a török testvéreket így megsarcolták. Mennyi vérontás, mennyi szomorúság! Miért teszi egyik ember földönfutóvá a másikat.

Hm. No, értem. Áldja meg magukat erővel, egészséggel - szervusz, Hattyú. Szép fehér az országút, fehér és néma a táj, itt nem politizál senki. Akik itt politizáltak valaha, mind lent vannak a hó alatt és a föld alatt. Egy nagy darab csatatér az egész tájék, az Isten tudná csak megmondani így hirtelenében, hogy hányszor ontották itt egymás vérét az emberek. A búza meg a repce itt embervérből táplálkozik. István első királyi urunk idején Csanád itt kezdte Ajtony embereit visszaszorítani az oroszlámosi berkekbe, s legutóbb Haynau itt szorította meg Dembinszkyt. Csontokból nőtt itt fel még a vadrózsabokor is. De most hallgat minden és nem beszél. A hó eseget, ezer év előtt alighanem szintén így esegetett, mivelhogy létrán akkor sem jöhetett le a magos egekből. Egy lélek nem sok, de annyi sem látható a tájon, csak a Hattyú kódorogna itt, mint kivert szomorúság, de már annak is helyét találtuk, s elvégre ezúttal mégis csak ez volt a fődolog.

1914

 

HAJÓFEJELTETÉSNÉL

Az újfajta hajó vashajó, a régifajta hajó fahajó. De azért van ebben is különböző. A legnagyobb a bőgős-hajó, amit alighanem azért hívnak így, mert az orrán éppen olyan cifraság van, mint a nagybőgő nyelének a végén. Ez a legnagyobb fajta. De azután vannak kisebbek, luntrák, burcsellák, amiken kavicsos homokot szállítanak. Vannak piaci hajók, inkább nagyobbfajta ladikok, de födél van rájuk építve, hosszú rúd a kormányuk, lefelé dalladzó-evezővel jár, fölfelé pedig a parton húzzák. Vagy lovak, vagy emberek. Szállítja a kofákat, akik viszik be a városba az eladnivalót. Azután hajózza vissza a faluba azokat a holmikat, amit a városban vásároltak. De más személyeket is szállít, akárcsak a vasút vagy a gőzhajó, persze, nincsen olyan nagy ereje, mint a vasbikának, hanem lassan jár. De ha jó kormányos van rajta, az ilyen hajónak a víziútjain soha baj nem történik. Így az utazó személyek is könnyen rábízzák magukat. A taksa nem drága, mert nem lehet mondani, hogy drága volna. Az ilyen hajó személyszállításáról szokás mondani, hogy mikor már indulna alulról a városba fölfelé, még egy utas jelentkezik, s meg is kérdezi, hogy mi a taksa.

- Hát nem sok - mondja a kormányos -, csak négy hatos bent a hajón, hanem ha segít kend húzni a kötelet a parton, akkor csak két hatos.

E felvilágosítás után az utas, mint takarékos ember, az olcsóbb taksát választja, és húzza a hajót a parton a városig.

No, ez így van, így járnak s kelnek a hajók a vizecskén előre-hátra. A nagy hajók az életet viszik, ami alatt búzaszemek, árpaszemek, kukoricák s miegyebek értendők. Ezek messzire eljárnak. Egyfelől lemennek a Fekete-tengerig, másfelől fölmennek a bajorok országáig. A kisebbek azonban csak rövidebb utakon csellengnek. De a hajónak az teljesen mindegy, hogy messzi vízen van-e, hogy közel vízen, mert úgyis csak mindig vízen van. A víz pedig úgy van a hajóval, mint a csikó a nyereggel, hogy nem szereti, ha a hátán vannak. Ennélfogva eszi és rágja a hajót, minélfogva idővel minden hajó elpusztul, bár hiszen idővel mi is elpusztulunk, ha igaz. De mégis, hogy egészen idő előtt ne távozzunk el közanyánk ölébe, arravalók a reparálók, akik orvosoknak neveztetnek. Azok a tudományukkal megfejelnek bennünket. A hajót is így kell fejelni, ha beteg. A hajófejeltetés orvosai a hajóács meg az iszkábacsináló cigány, a patikája a neki való fa, a moha meg az iszkába.

A hajó abban hasonlatos az emberekhez, hogy a gerince meg a bordája olyan, mint az emberé.

- Csak az a különbség - véli Táborosi János hajóács -, hogy az embör bordája magátúl nyől, a hajóét mög én csinálom.

Hát ebben van valami igazság. Táborosi János azonban egymagában semmire sem menne a hajóval, mert az itt is úgy van, hogy az egyik kéz a másik kéz nélkül nem sokat ér. Mert fát a gerinchez és a bordához, meg testet alkotó deszkákat a bordákra lehet kapni annál az értelmes embernél, aki ilyenféle fákkal kereskedik, azonban mohát ott nem mérnek. A moha pedig szükséges. Mert a hajó teste nem olyan, mint az emberi test, hogy végig befogja a bőr, hanem annak hasadékai vannak a deszkák között, amiket mohával be kell dugdosni. Máskülönben a mérges víz belemegy a hajóba és elsüllyeszti, hogy ezzel is kevesebb tehénkedjen a hátán.

Ami pedig most már a mohát illetné, el kell felőle mondani, hogy az sem terem leginkább ma már minden bokorban. Sekélyes vizek a szülőanyjai, meg néha régi erdők öreg fáinak északi oldalán is terem hozzá hasonló. Sekélyes vizek hínárja elmarad azonban, mert a vizek is kimaradnak a világi forgalomból a réti tájakon. Nincsen annyi, mint azelőtt volt. Ennélfogva már ritka az az ember, aki a mohát árulja, és hosszú időbe kerül, míg belőle egy kocsira valót gyűjthet. De ha van is már neki egy kocsiravalója, azt sem hozza be azonnal a városba, mert hiszen hátha nem veszik meg, mivelhogy éppen akkor nincsen rá senkinek sem szüksége.

A mohásember ennélfogva csak egy marék mohát tesz a bőrtarisznyájába, és azzal halad be a városba. A városban aztán valamely olyan utcasarkon, amerre a hajósoknak s hajóépítő mestereknek járása van, ledobja a tarisznyát a földre, kiveszi belőle a marék mohát, ráteszi a tarisznyára, s vár. Vár a tarisznya mellett estefeléig. A tarisznyára tett moha azt jelenti minden dobszó nélkül, hogy moha van eladó. Ennek híre megy, s ha szükséges a moha valakinek, elmegy az emberhez alkudni, s megcsinálják a vásárt. Ha estefeléig nem jön érdeklődő, ez azt jelenti, hogy mostanában nem lesz hajófejeltetés. A mohásember ebben az esetben hazamegy, s vagy egy hónapig nem is mutatkozik a városban.

De ha van fa meg van moha, ez a kettő még nem elég az üdvösségre, mert hiszen hol van még az iszkába? Iszkába nélkül nem tökéletes a hajófejeltetés. Mert az iszkába tartja össze a hajó oldalán a deszkákat, amiknek a szélei közé azután betömködik a mohát. Mert az ilyen furfanggal jár. Ha iszkába nélkül tömködnék a deszkák közé a mohát, akkor szétmennének a deszkák, ennélfogva előbb össze kell kapcsolódniok, hogy ne mehessenek széjjel. Mint látnivaló, körülményes állapot ez, s iszkába nélkül nincsen hajófejeltetés, enélkül meg nincsen hajózat, s akkor hogyan építünk házat, emberek, ha nincsen hajó, amelyik a Marosról vagy a Kőrösről a kavicsos homokot hozza? Ha meg nem építünk házat, akkor hogyan él meg a sok kőműves meg más mindenféle házépítő mesterember, és miből kapná a fizetésit a fináncminiszter, ha nem fizetnénk házadót?

Iszkába nélkül mindez nem lenne, iszkába nélkül iszonyú fogyatkozások lennének a világi életben, és az iszkábát pedig nem csinálja más ezen az egész földkerekségen, mint az iszkábacsináló cigány. No. Ilyen hosszú elmélkedéseket kell előbb tartani, amíg rájutunk arra, hogy a cigánynak is van valami haszna.

Ki csinálta ezelőtt az iszkábát, míg a cigányok nem jöttek elő Ázsiából? Ezt nem lehet tudni, ez ésszel föl nem fogható. Csak az a bizonyos, hogy az iszkábát nem csinálja más, csak a cigány. Ezt a különös formájú vasat, amely kicsiben olyan, mint a régifajta szélestalpú törökkengyel, de a két szára nem kapcsolódik egymásba, hanem hegyes, mint a szög. Miért nem csinálja ezt más is, csak a cigány? Ezt sem igen tudni. Talán valami nagyon alacsony mesterség lehetett ez valaha, azért bízták a cigányra. A céhek idejéből való régi írásokban van is nyoma ennek, mert akármilyen hatalmasok voltak is a nemes kovácsmesterek, azért a magisztrátus az iszkábacsinálást mindig megengedte a cigányoknak. Ilyenformán aztán annyira rajtuk maradt ez a tudomány, hogy most már más nem is ért hozzá. Hogy azt úgy csinálja meg, hogy az iszkába könnyű legyen, vékony legyen, s mégis erős legyen, mert hiszen ha az iszkábák derékben kettétörnének, a nehéz homokos hajó lemenne lakni a halak társaságába, s a rajta levő hajóslegények mihamarabb vacsorán érnék Pilátust.

De nemcsak abból áll a mesterség, hogy új iszkábát kell csinálni, ha vas is van hozzá, mert hiszen disznóöléskor a hetrefüles gazdasszony is meg tudja tölteni az üres kamrát. Hanem mikor fejelik a hajót, akkor kihúzzák abból az ócska iszkábákat, s most már a cigánynak a dolga, hogy azokból újat csináljon. Ez nehéz sor, és nem könnyű hivatal. Mert az egészen más, mikor a dorozsmai asszony azzal kérkedik, hogy tegnap varrt a fiának egy ócska zsákból két új gatyát, s a kölyök már a templom előtt fitogatja benne magát, hanem hát az iszkába nem zsák, azzal nem olyan könnyű az elbánás.

Így tehát, mikor hajófejeltetés van, izenet megy a cigányért, hogy jöjjön be. Mert ez a tudós vasműves nem lakik a városban, ugyan mit is keresne ottan. A falu szélen van a hazája, az neki jó hely. Ha izennek érte, bejön, s azt mondja:

- No, mit akar kend?

Neki mindenki kend, akár ember, akár asszony, ha a királlyal beszélne, azt is kendnek tisztelné.

- Hát csináld meg az ócska iszkábákat, az ördög szánkázzon a hátadon - mondják neki. - Ha tudod.

- Hát mit gondol kend? - morogja a cigány. - Hát én ne tudnám? Akkor ki tudja?

Most akkor beszélnek a cigánynak. Rákívánják a hólyagos himlőt, a fekete fenét, a szeme kifolyását, a kezeszára eltörését s egyéb ilyesmiket. Ez azonban mind csak barátiból történik. A közönséges szóbeszédben az ilyesmi nem járatos. Hanem az iszkábás cigánynak ez a szavajárása, az mindig esküdözik, magamagára kívánja a legnagyobb átkokat, minélfogva az ő szava szerint beszélnek vele. Másként nincsen ottan se harag, se semmi, csak éppen a beszédnek a járása ilyen.

Azután alku kezdődik afölött, hogy mennyiért javítja az iszkábát. De ez nem tart sokáig, mert a cigány nem nagyon ért a számokhoz. A lókupec-cigány elsőrendű számoló, de az iszkábás nem. Ha a vasaknak darabját egy krajcárért vállalja reparálásra, akkor ki tudja számolni, hogy mennyi pénz jár neki a munkáért, de ha már párját vállalja három krajcárért, azt már nem tudja kiszámolni. Ennélfogva az alku vége az, hogy azt mondja:

- Úgyis tudja kend majd, hogy mi jár érte, majd ide adja kend. Kend is becsületes, én is becsületes, hát mit akar kend? Aztán úgy se igen van otthon kenyér, hát csinálom, aztán csinálom...

Azt mondja a hajófejeltető:

- No, jól van cigány, essön ki a nyelved, nem csaljuk mög egymást. De ez a dolog most sürgős. Nézd, van itt üllő, kalapács, fogó, a tüzet ingyen adom, hát ne vidd haza ezt a sok rossz iszkábát, hanem itt reparáld mög.

A cigány hátralép, és a fejit rázza:

- Azt nem lehet. Csak otthon csinálom.

- No, hát azt hiszed talán, hogy kilessük a tudományodat?

- Hát - feleli a cigány -, akár kilesi kend, akár nem, csak otthon csinálom.

Próbálják biztatni tovább: - Te bolond, hiszen ez több mint egy félmázsa, de van nyolcvan kiló is. Hát minek cipelöd olyan messzire ezt a terhöt, gyógyuljon be a szád?

A cigány egykedvűen mondja:

- Nem én cipelem, hanem az asszony.

Most aztán rátámadnak:

- Óh, te pokolra való! Te, te kutyahitű! Hát nem átallod így sarcolni azt a gyönge, beteg asszonyt? Hát nem elég, hogy a kilenc rajkóval elhúzattad az erejit, most még ilyen állati sorsba fogod, a görcs igenyösítse ki a nyakadat?

A cigány hallgat egy darabig, azután ránt egyet a vállán, s másik kérdéssel intézi el a kérdést, mondván egykedvűen:

- Hát akkor minek lett asszony?

Hanem most már csakugyan dühösek mindenek. Hát ez a kutya így mer beszélni egy asszonyról, kilenc élő gyermek anyjáról. - Óh, hogy a hóhér kössön pántlikát az inged nyakára, te ronda korotáró. Hát tenállad csak annyi az asszony, te félkegyelmű? Ugyan, miért gyüttettök elő az Egyiptombúl az öregapátokkal együtt, hogy mért nem övött bennötöket ott mög az avas a fatornyos hazátokba, te feketeség? Ugyan, hogy nem bújik beléd száz ördög, te haszontalanság?

A fekete csendesen hallgatja a fehérek lármáját.

- Hát - mondja -, mért bújjon az ördög éppen egy ilyen szegény sovány cigányba? Kendtek sokkal vastagabbak, kendtekbe jobban belefér.

1914

 

ADÓÜGY

Azt nemigen lehet tudni, hogy a pusztaföldeknek miért van olyan különféle nevük. Az egyiknek emilyen, a másiknak amolyan. Ha két pusztának egymás mellett kétféle neve van, mikor állapították meg köztük a határt, ahol az egyik név végződik, a másik meg kezdődik? Némelyik név a török világból származik, mint a Sziu pasa halma meg a Kara homokja. Más nevek alighanem még a honfoglalás korából valók. Béla király urunk jegyzője is említi, mint a Körtvélyes meg a Gyümölcsény. Ami pusztát, pedig sok van ilyen, Fehértónak neveztetnek, ott vagy most is van, vagy valaha volt olyan tó, amelynek a vizét szikes föld fehérre festette. De már teszem azt: Síróhegy? A hegy nem szokott sírni, de meg nincs is hegy ezen a tájon egy falatnyi sem. Ugyan a hegy szó nem mindig jelenthetett sziklákat és köveket. Mifelénk lapos a mező, mint az asztal, mégis, amely részén régi szőlők vannak, azt hegynek nevezik. Például a mi szőlőnk is ahol van, ott szőlő van jobbról-balról, elöl-hátul. Valaha mind a Sebők-nemzetségé volt, innen a neve most is Sebők-hegy, mikor itt hegy sohasem volt. A Sebőkék pedig leginkább kihaltak.

De a síróhegyi pusztán sohasem volt szőlő. Valami domb lehetett rajta valamikor, de már az sem látszik, mert ha volt is, már elhordta a szél. A szél itt, ha megindul, furcsa tréfákat csinál. Hogy a szalmaboglyákat elvigye egyik helyről a másikra, ahhoz nem is nagyon erőlködik. De néha úgy megjátssza magát, hogy a fák a földre fekszenek, s a vas járomszög megtanul repülni. Ilyenkor elviszi a homokdombot az egyik helyről, s a másik helyen fölépíti. Ilyenkor, mikor a dombok utaznak, csontok maradnak azon a helyen, ahol eddig állottak, s gurigáz a vihar a régi koponyákkal, pedig a koponyák nehezek, mert földdé vált bennük az agyvelő, finom porhanyós földdé, amibe szívesen ereszti gyökerét a virág. Mert a virág megtudja a föld felett, hogy alatta hat láb mélységben olyan föld van, amely valaha ember volt: lemegy hát valamely szálával hozzá, s belebújik az egykori emberfejbe.

Kérdés, hogy ama régi, letűnt, íratlan történetű világban mind holtan mentek-e le ezek a koponyák a földbe. A mesékben, az elevenen való sírbaszállásokról való beszédben nincsen-e valami igazság? Nem elevenekre hányták ott a földet, s így támadt az a hegy, amelyik azután sírt, amíg el nem hallgatott? Hát ki tudná ezeket? Hogy mi fűződik a névhez s honnan? Hát ahol van egy halom, s azt úgy hívják, hogy Táncoshalom, és ha lakodalmasok haladnak arra kocsival, ott meg kell állni, egy sor táncot eljárni, mert csak úgy érvényes a továbbhaladás. Emerre pedig lefelé, ölelkezve a bácskai határral, van egy jókora pusztaság, annak Átokháza a neve. Hát ez miért? Beszélik ugyan, hogy valaha ottan tanyaverések történtek, de amely nép csak odament lakni, mind elpusztult vagyonában, egészségében, életében. Így maradt volna azután a puszta, s akkor kapta aztán a nevét az átokról, amely rajta fekszik.

Lehetséges, bár hiszen erről sincs írás, a szóbeszéd pedig csak szellő. De legalább van hozzá egy kis magyarázat. Hanem mellette van egy másik puszta, annak a neve Mérges. Erre azután már senki sem tud mit mondani, hogy miért mérges, honnan van a mérge neki, kin vagy min tölti ki a mérgét, hanem csak azt mondják róla, hogy Mérges, aztán Mérges...

Ennek a pusztának a szélén lakik egy ember, bizonyos nevezetű Kara Mihály. A neve után, de meg a barnasága után ítélve az is valami török maradvány. Ez az ember most mérges a puszta helyett is. Bent van a szobában, és néz ki az ablakon. Rendes körülmények között nem sok nézni való van a tájon, mert ha csak valamely gulya ott nem legel, nemigen mozog azon semmi. Ezúttal azonban mozog rajta, és a ház felé tart egy kordé. Kétkerekű talyiga, ami elébe egy ló van fogva, ilyen eszközt nem használ más, csak a hivatalos ember. Akinek sok járás-kelése van a külső részeken, de terhet nem visz a kocsin, csak magamagát kell hurcoltatnia, meg egy táskában az írásait.

Ez a kordé is ilyen hivatalos talyiga; az ember, aki a lovat hajtja, az adótól van. A királyi adótól és a városi adótól egyaránt.

- Hát mit akarhat? - gondolja Kara szorongva. - Hiszen az adóm röndben van, itt van a könyv is róla.

Rendben van? Hát van olyan adó a világon, vagy volt valaha olyan, hogy rendben van? Az ilyen adót el kellene tenni emlékül spirituszos üvegbe.

Karának az a reménysége, hogy a kordé majd csak elmegy a tanya mellett baj nélkül, mert van néha ilyen eset még az istennyilával is. A remélés azonban nem vált valóra. A kordé befelé tart, s a kutyák már védekeznek. A kutyák leginkább tudni szokták, hogy ki mi járatban van. Ha Karának a veje jön a fiatal asszonnyal, akkor is kiabálnak a kocsira, de az egészen másféle lárma. Az inkább üdvözlet, s közben trüsszögnek, ami a kutyai nyelvben az elképzelhető legnagyobb örömöt jelenti. A lovasrendőrre rövid buffogásokkal szólnak, mint tisztelettel illik, azonban kardos ember a finánc is, aki néha a pálinkásüst vizitálása céljából arra jár, arra már éktelenül rikoltoznak, és kiabálják: már megint itt van, már megint itt van! Ki hítt ide, ki hítt ide? Csendes üdvözlés csak a mészárosféle embert illeti meg, akik vágni való jószág szedése végett szokták olyankor járni a határt. Azoknak a ruháján megérzi a kutya a vérszagot, talán azt hiszi, hogy húst hoznak neki, ezekre hát nem ugat, mivelhogy némi önzés lehet őbenne is.

Most azonban annál dühödtebb ugatással vannak, szinte belekapnak a fogukkal a kordé kerekébe, hogy csak ne jöjjön be az udvarba. Megsejtették róla, hogy ez az ember, aki a kocsin ül, nem lehet valami szívesen látott vendég. Ez alighanem azok közül való, akik sohasem hoznak, hanem mindig visznek.

Kara most már sietve megy ki a házból, hogy elzavarja a kutyákat. Ugyan nem bánná, hogy a kutyák egy kicsit megforgatnák a vendéget, de hát igyekezni kell azon is, hogy békességben megférjünk egymás mellett. A kutyának voltaképpen kötve kellene lennie, s a hivatalos ember, ha akarná, le is lőhetné a szabadon eresztett kutyát. De hát nem lövi le, mert akkor ellenséget szerez magának. Se föl nem jelenti Karát, mert Karának akkor bírságot sóznak a nyakába, s az nagyon kellemetlen. Mert ha kutyai ügyben a városi ember kap két korona bírságot, az egy órai, esetleg két órai időveszteségbe kerül, amíg elmegy a városházára s befizeti. De Karáéknak odakint, negyven kilométer távolságban, a bejövetel magára, kocsijára-lovára nézve legalább egy napi időveszteséget, éjféli fölkeléssel járó törődést, itt bent a kocsinak-lónak helypénzfizetést jelent. S másnapra a ló annyira fáradt, hogy nem lehet munkába fogni, mert odavissza nyolcvan kilométer az út, s abból egy rész a nehéz homokra esik. De még a gazda sem való dologra másnap, mert megviselte a töretés. Ilyenkor inkább csak hever. Hát ilyenformán ha a városi emberre esik két korona sarc kutyai ügyben, hát az körülbelül harmadfél koronát mutat veszteségben. Ellenben Karáéknak ugyanaz a két korona legalább is tizenöt koronát jelent. Ilyen sajátságos ázsiói vannak mifelénk a pénzeknek.

Miután azonban a hivatali ember nem kergeti bele ebbe a kínzatásba Karát, ő is tartozik annyi szívességgel amannak, hogy a kutyákat elhessegeti róla.

- Adjon Isten - mondja a hivatalos, s leszáll a kordéról.

Kara nézi. Még nem tudja, hogy mit akar. Elvégre lehet, hogy csak azért állt meg, hogy egy pohár pálinka, vagy valami. Az a kérdés, hogy leveszi-e a talyigáról azt a paksamétát, amiben a papirosait hurcolja magával. Hát leveszi, bátya, már látszik, hogy leveszi.

Kara elszomorodva, kedvetlenül, félvállról viszonozza a köszöntést:

- Hát... adjon Isten...

No, aztán ilyenkor mégis csak tisztesség dolga azt mondani, hogy kerüljön beljebb. Bent a házban azután a szívesen látottat meg szokás kérdezni, hogy: mi járatban? Az ilyentől azonban nem kérdezik. Majd megmondja, ha akarja.

Mondja is már.

- Hát baj van, Kara. Mert foglalni jöttem.

- Úgy hát? - mondja Kara, mérges bika gyanánt a földnek szegve fejét. - Hát aztán miért? Hiszen az adó ki van fizetve.

- Hát éppen az a baj - feleli amaz -, hogy ki is van, meg nincs is.

Kara erősködik, s fölnyúl a mestergerendára, ahol az adókönyve szokott tartózkodni:

- Hiszen itt a könyv! Belenézhet. Nemrég fizettem. Amit csak bekívántak, azt befizettem.

Az asztalra veti az adókönyvecskét. Szép kis adókönyvecske. Ha ki van nyitva a lapjára, majd egy rőfnyi széles.

A hivatalos azonban csak a paksamétában kutakodik. Abba néz bele, és úgy beszél:

- Tudom, tudom. De hát az a baj, hogy három fillér elmaradt. Az még a múlt esztendeibűl hiányzik. Azt még be köllött volna fizetni. De nincsen befizetve. Aztán most énneköm foglalni köll.

Kara rábámul, hogy talán megbolondult.

- Három fillér? - beszéli hitetlenül. - Aztán azért hajkurásznak? Aztán azért foglalnak? Hát nem várhatnak vele újig? Talán attúl tartanak, hogy kiszökök az Amerikába?

Pénz dolgában a külső ember olyan, akárcsak a királyok. Ő sem szokott odakint a zsebében pénzt tartani, mivelhogy minek. Úgy sem lehet rajta venni semmit. Kara tehát odamegy a sarokba a ládához. Előbb leemeli róla a kenyeres kosarat, azután fölnyitja a tetejét. Kiveszi belőle a bőrzacskót, abból két darab két fillérest kivesz, és az asztalra veti:

- No - azt mondja -, ehol e! Adjon egy fillért vissza.

Most meg a hivatalos ember csodálkozik:

- Mit akar kend?

- Hát itt a három fillérje, aztán vigye haza, lögyenek vele boldogok az urak.

- Jaj - mondja a hivatalos -, ez nem így van! Ezt kendnek magának köll bevinni, aztán befizetni a könyvre.

Kara azt hiszi, hogy fölfordult vele a világ. A szemébe vér szalad, egy széket fellök, és szeretné a hivatalos ember nyakát megtorkolászni.

- Hát ilyen is történhetik? - hörgi. - Ilyen embörgyilkolás három fillérért? Aztán nem viheti be maga? Hát adok két hatost, aztán vigye be maga. Érti, húsz krajcárt.

De a másik csak legyint a kezével.

- Ugyan, ne okoskodjon kend. Tudja, hogy ez nem löhet. Ami törvény, az törvény. Azt hiszi maga, hogy énneköm kellemetös a lovat ide kihajkurászni magához a három fillérért? De hát ami muszáj, az muszáj. Hiszen neköm olcsóbb volna, ha a magamébúl fizetném, minthogy idetöröm magamat. No hát. Foglalok, aztán foglalok. Lefoglalom az ágyat ott a sarokban.

Kara belátja, hogy amannak igaza van. Nincsen igaza, de mégis igaza van. Nem tehet róla, hogy ilyen hivatalra született, mert ilyen a szegénység, hogy mindenbe bele kell törődni, a legkutyább sorsba is.

Utóbb még meg is sajnálja a hivatalost.

- No, csak írja - mondja neki -, majd hozok egy kis bort.

Hoz is a kamrából egy kancsóval meg két poharat. Nem egyformák ugyan, de az nem baj. A bor sem valami híres, de hiszen jó az is ott, ahol jobb nincsen.

- No - mondja -, igyon. Igya ki mind. Igyunk hosszút, a jó lónak nincsen rossz út.

Így azután koccintgatnak. Kara kimegy a kamrába háromszor is borért, mígnem azután a hivatalos fölül a talyigára. Kara igen szigorúan és többszörösen kezel vele, meg is öleli, és biztosítja afelől, hogy az egész házanépével együtt igen nagyon köszöni a megtiszteltetést.

Amaz meg köszöni a barátságot meg a jóakaratot. Kihajt. A kutyák most is fogják a kereket, mintha nem akarnák elereszteni. Ilyen bolond a kutya, mert a kutyák szeretik a boros embert. Talán azért, hogy olyankor más a szemeállása, és a kutyára barátsággal tekint.

Kara sokáig néz utána. A talyiga ugyancsak libeg, néha úgy tetszik, hogy majd felfordul, mert a ló is olyan állat, hogy a száján megérzi, ha boros ember kezében van a gyeplőszíj.

No, de azért csak elment a hivatalos. Kara még elmegy a kamráig a kancsóval, s azután már alig várja, hogy előkerüljön az asszony, aki odaát van a szomszéd tanyán a Szűz Mária poharával. Ágyas-asszonynak szokás vinni a Szűz Mária poharában tyúkhúslevest, mert annak erősítőre van szüksége, maga meg nem főzhet. Mert nem igaz ám az úgy, ahogy az úrfélék értelmezik a szentírás parancsát a beteglátogatást illetőleg, hogy csak elmennek a beteghez, s annyit fecsegnek neki, hogy pihenni sem hagyják, hanem az az irgalmasság igazi cselekedete, hogy ételt visznek a betegnek, és megigazítják a fejealját.

Az asszony elő is jön, és Kara újságolja neki, hogy hajnalban megy befelé a városba, mert már megint bekívánták a porcióját. Az asszonynak nem sok beleszólása van az ilyesmibe, az ő dolga csak az ünneplőruha előkészítése, s a tarisznya ellátása. - No - véli Kara -, majd föl löhet tönni a kulacsot is.

Mert áll Karában az ördög. Az igaz, hogy alig hogy lámpagyújtat van, már lefekszik, de éjfélkor fölkel és befog. Öltözik, a pénzeszacskót a szíjánál fogva a mellény gomblyukába köti, az adókönyv pedig a kabát belső zsebében talál helyet. Egyebekben mindent az asszonyra bíz, csak a kulacs iránt vannak bizonyos érdeklődései. Meg is húzza.

- Ilyen korán kezdi kend? - kérdezi az asszony. Karának kicsit zavaros a feje, de azért rátréfál az asszonyra:

- Csak azt nézöm, hogy nem-e vizet töttél bele?

Végül elindul, előbb megkötvén a kutyákat, mert másként a kutyák elmennének a világ végéig is a kocsival. A városban meg eltévednek, csavargókká válnak, s utoljára is megveszekednek az éhségben és a nyomorúságban. Okos ember ennélfogva megköti a kutyát, mikor az udvarból kocsival messziútra indul.

Hát az út elég messzi a városig. Kara pedig azon tanakodik, hogy melyiken menjen, mivelhogy van kettő is, lehet bennük válogatni, hála Istennek. Az egyik valamivel rövidebb, de az a baja, hogy nincsen az oldalán egyetlen korcsma sem. A másiknak van egy kis kerülője, de nemcsak hogy útszéli csárdák vannak hellyel-közzel az oldalán, hanem még falun is visz keresztül. S Karában állván már az ördög, az utóbbit választja, s a kulacshoz szorgalmasan folyamodik.

Ide okos beosztás kell. A kulacs tartalmának addig kell tartania, amíg az úton el nem érődik az a ház, amelyre ki van írva, hogy itt a világ közepe, ha nem hiszed, gyere be. Ott meg kell töltetni a faedényt, s annak most már el kell szolgálnia a másik csárdáig. A kulacs eredeti tartalma eltartott addig, amíg a nap fölkelt, s azontúl már minden rendben van, mert a csárdákban is korán kelnek az emberek. Kara így idő előtt kedvre derül, s minden helyen fontoskodva jelenti ki, hogy:

- Mék befelé, mert hívatva vagyok az adóhivatalba.

Mikor a falun keresztülmegy, különös szerencse is éri. Találkozik a sógorával, aki sűrűn bejár oda, mert nazarénus, és ott van a templomuk. Kara persze vinné mindjárt valahová egy félliterre a sógort, de az az ember, aki a Jézusban hivők gyülekezetéhez tartozik, nem él itallal.

- Olyan kend, mint az ökör - mondja neki bosszúsan Kara -, mert az is vizet iszik.

- De még azt is csak akkor - mondja rá a szelíd nazarénus -, ha szomjas. Jobb volna ha kend is így tenne.

- Nem löhet - harcol Kara -, mert hívatva vagyok az adóhivatali urak által.

Szóval, Kara vigályos állapotban van, mikor bent a városban az adóhivatali urak elé kerül. Tömérdek nép van ott, úgy dűl itt befelé a pénz, mint a régi időben a sóházhoz. Kara furakodik köztük a subában, amely már igencsak rámelegedett. Lökdösődik, amire visszalökik, szerencsére azonban olyan sok itt az ember, hogy nem lehet tőlük elesni.

- De - mondja Kara - ne lükdössenek kendtök, mert én sok pénzt hozok.

- Mennyit?

- Hát három fillért - mondja Kara -, de muszáj befizetni, mert a végrehajtó lefoglalta érte az ágyat, aztán hogyan aludjak én lefoglalt ágyban, hé?

Nem hiába, hogy a humor a gyöngye az emberi életnek, de az emberek jó lélekkel, derűsen nevetik Karát, s utat engednek neki. Ha már ilyen nagy hivatala van, hát hadd végezze. Kara lefizeti a pénztárnál a három fillért, meg a foglalási sallangokat, ezután bemegy az Arany Pávába, ott eszik egy "kishúst", meg marhahúslevest, mert az a kintvaló emberre nézve a legritkább madarak közé tartozik. Azután fölül a kocsira, megmondván a lovaknak: most hazafelé mögyünk, öcskösök, hát jobban mönjetök.

Ami azt illeti, a lovak mennének is, mert ténydolog, hogy hazafelé jobban megy a ló. De hát hiábavaló az igyekezet, mert Kara most is csak a hosszabbik utat választja. Tőttet itt is, tőttet ott is.

- Szippantsunk egyet - mondja baráti szeretettel a korcsmáltatónak.

- De hiszen ez a kulacs folyik - mondja neki a korcsmáltató.

Kara hüledez: - Folyik?

- Hát. Ami ital csak benne van, az mind belefolyik kendbe.

Ezen Kara megbékül, mert hiába, tréfaság nélkül nem élet az élet.

- Jaj, vagy úgy, kéröm szépen - emeli a szavát. - Hát hiszen, ami azt illeti, a jelönlegi helyzetbe valószínűleg, kéröm szépen...

Azonban egy helyen egy kis csúfság is éri. Már jó kifelé van Kara. Andalogva mennek ugyan a lovak, de a harminc kilométert már meghaladták. Kara megint csak megáll, ahol ki van írva, hogy hó, utas megállj, az istenedet imádd. Nyújtja a kulacsot. Azt mondja a bormérő:

- Ugyan él-e még, aki csinálta?

- Mit?

- Hát a kulacsot.

- Tudja a rossz seb! Merítse kend mög - rendelkezik Kara.

- De hiszen tele van - mondja a korcsmáros.

Kara lemondólag legyint a kezével. El vagyunk hagyatva végképp, a jó reggelét neki. Ilyesmik is történhetnek. Kara fölmászik a fűrhécen a kocsiba, hajt, de azután hanyattdől a subában, és az alcserényen szelíden elaluszik. A Badár ló hátranéz, és azt mondja a Csinosnak: az öreg már megint becsudálkozott.

Ugyan azért hazaviszik, ami nem nagy virtus, mert így napáldozat táján már csak kifelé haladó kocsik mozognak az úton. Minélfogva nem kell kitérni a szemközt jövő elől, s így árokba fordulás sem lehetséges.

Kara csak akkor ébred, amikor a lovak megállnak vele a tanyaudvarban, és az asszony szedi le a kocsiról az adóhivatal ezen bizalmas emberét.

- Hát kend, kend? - korholja az asszony. - Hát kend, kend?

Kara álmosan feleli: - Éhös volt az állam, hát mögétettem...

1914

 

FAVÁGÓK

Volt nekünk három favágónk, három öreg, elesett ember, akik hónapról-hónapra vágták a pincében a tüzelőfát. Sokáig azt sem tudtam róluk, hogy vannak-e a világon. A fontos kérdés mellett, hogy legyen fa télire, elenyészik az a másik, hogy ki aprózza föl. Csak annyit tudtam felőlük, hogy öregek, törődöttek és nyomorékok. Az egyik, a sánta, az még leginkább helyt állt magáért, még volt némi erő a karjában. Ő egymaga állt a kecskeláb egyik oldalán, s maga húzta a fűrészt. A másik oldalon már ketten álltak, ott már csak úgy járt a fűrész, ha mindketten húzták.

Kis, földszintes házakban a pincéből minden zaj fölhallatszik a szobába, még az is, mikor a hasábfa lefűrészelt része a kecskelábról a többi közé hullik. A fűrész sivítása is hallható, meg az a kellemetlen hang is, mikor vékony acélfogait reszelik. Ősszel, a telelő homályos, hideg hónapjában a legjobb cigányprímás nótájánál is szebb muzsika, mikor a pincében szól a fűrész és azt kiáltozza: Idenézzetek hé, mert nem fog itt senki sem fázni, mikorra a hó leesik!

A hideg különben is kutyának való mulatság. Hallottam már a külvárosban a népeket tárgyalni a hidegségek felől, s azt beszélték, hogy a hosszú télen át, mikor minden munka áll, a kenyér kevés volta nem olyan szigorú dolog, mint a fázás. A kis családnak valamely módon mégis csak jut valamicske kenyér, de, azt mondják, nincsen szívszaggatóbb valami, mint mikor a fűtetlen szobában nincsen védekezés a hideg ellen, s az apró gyermeknek fáztában a könnyei megerednek.

Így hát hallatszik föl a fűrész sivítása a pincéből ma is, holnap is, de meg az ötödik nap is, meg azután a következő héten is.

Ej - mondom otthon -, de jó világ jár rátok, hogy egész héten át vágatjátok a fát. Talán valamely jólelkű ember erdőt testált rátok?

Nono - mondják -, ez nem egészen így van. A fa nem olyan sok, inkább kevés, de még az is drága, mivelhogy az elődök kivágták a fákat, de újat nem ültettek helyettük, úgyhogy nemigen sok erdő maradt meg a lábán. A pincében nem a fa sok, hanem csak a favágók nyomorúsága... De az elesettséget pártolni kell. És az emberek anélkül, hogy összebeszéltek volna, egyértelműleg elhatározták az elesettek felkarolását.

Az úgy volt ezen három favágókkal, hogy egyik házban ekkor, a másik házban amakkor fogy ki a fa, és új ölet kell felfűrészelni. Azok a házak aztán, akik ebbe bele vannak egyezve, tudatják ezt velük. De maguk is utánanéznek. Azonban hát úgy áll a bál, hogy az a három, összetört ember négy nap alatt sem igen tud egy öl fát fölvágni. Ha pedig négy napig egy házban dolgoznak, a többi munka elmarad tőlük, mivelhogy ha a fa a végit járja, nem lehet vele várni, az étel nem fől meg magától, s a szobában a kályhák mindig tátogatják a szájukat. Így aztán hát azok a házak, amelyek a három öreget fölfogadták, afféle csendes és ártatlan megegyezésre jutottak, hogy hiszen folytatásokban is vághatják a fát. Az egyik házban egy délelőttön dolgoznak, akkor a fa már egy hétre elegendő. Délután már a másik háznál vágnak, másnap a harmadikban, a negyedikben, és így tovább. Ha úgy gondolják, hogy az első házban már fogytán a fa, oda térnek vissza, dolgoznak ott megint egy délelőttöt, hogy azután ismét a második meg a harmadik házat keressék föl. Nem volt arra még eset, hogy ne éppen a pontos és megkívánható időre érjenek oda, és a fejszét, a fűrészt és a kecskelábat hiába hurcolták volna. És ahol dolgoznak, ott olyan rendet tartanak, hogy az a párját ritkítja. A pince falához katonásan sorakoztatják a fadarabokat, a fűrészport a sarokba gyűjtik (hamuval nagyon jó az nyáron a kerti virágok alá), és fölsöprik a pincét. Minden lassúságuk mellett is öröm nézni, hogy a három öreg, rendszerető ember miként dolgozik, és hogyan felelnek meg annak a munkának, amit vállaltak. Abba bele is nyugodhatnak, hogy elesni nem hagyják őket a házak. Hanem hát annyi bizonyos, hogy ilyesmi már csak a földszintes házaknál eshetik meg, a magas házaknál már más rendelések vannak, amik a favágás körülményeit szabályozzák; az ilyen fölkarolás, meg az olyan házrend már két külön világba tartozik. Azonban mégis csak úgy áll a dolog, hogy nem mindig a magas téglafalak parancsolnak: nem tűnnek el addig az alacsony házak, amíg ez a három ember él.

Később persze, ha a kis házak elmúlnak ez világi életből, a favágatásnak ez a módja is változás alá esik.


Nehány év előtt némi bajba jutottak ezek a három favágók. Ebben az időben jó alkalmas hideg tél volt, és kartellbe álltak a hivatásos favágók. Lassan érkezett el hozzájuk a divat, de azért csak elérkezett, de hát az másként nem lehet: mindennek kell jönni valahonnan, hogy azután idők múltával megint eltűnjön valamerre. Nagyot csattan a villám odafent a föllegek között, de míg a mezők füveihez lejut, lármája már sokkal szelídebb, s úgy lehet, hogy a folyóbeli halak már nem is hallják, pedig azok is csak élnek.

Hát akkor úgy volt, hogy kartellt kell csinálni. A népek, akik egész életükön át a fejsze után éltek, abban az időben így gondolták, hogy egyik ember ne vegye el a másik munkáját. Rendes munkának rendes ára légyen, ne szabadjon alkudni, mert jól van-e az, hogy rendetlen munka rendes árat követel.

Mert hiszen, uramisten, rendetlen munka mindenütt van a világon. Mindenfelé el vannak vetve a rosszaságnak a magvai: itt kis hiba nől belőlük, amott nagy. Vannak az ölfában olyan hasábok, amikkel birkózni kell. Néha nemhogy rendesen hasogatni lehetne, de még a fejszét sem ereszti ki magából, ha belevágták. Aki csalni akar, az ilyennel nem törődik. Otthagyja, fölvágja a többit, s azután a pincesarokban leborítja a többivel. A házban csak akkor tudják meg a csalást, mikor a tönk fölül a többi fa elfogyott, s akkor aztán nem tudnak mit csinálni vele, mert még a mosókonyha üstje alá sem lehet betenni.

Ha azután az ilyen tönkök elszaporodnak, a felhasogatásukhoz megint favágókat kell hívni, s ez újabb kiadás a gazdának. Rendes ember ilyen csalást nem is csinál. Mivelhogy azonban ilyen tönkök gyakran találkoznak az aprófa alatt a pincében, ez mutatja minden külön szóbeszéd nélkül is azt, hogy nem minden ember rendes ember.

Így gondolkoztak tehát az emberek a kartell felől, és semmiképpen sem fért a fejükbe, hogy becsületességért meg csalásért egyazon árban részesüljön a munka. Legyen rendes munka, de kartellben. Senki olcsóbban favágást ne vállaljon, mint más. Ebbe legyenek beleállapodva. És mondassák ki a legnagyobb szégyen, ami csak embert érhet, hogy aki az állapodást megszegi, azt szemközt lehessen köpni. Továbbá második fokban: hogy kezet ne adjon neki senki. Még más ilyen fogadkozások is történtek. Például, ha ugyan szóval nem is volt mondva, hogy az olyan embert, aki az állapodást nem tartja, akár le is lehessen ütni. És az ilyesmi már kellemetlen, ha fölizgulnak az emberek, és a karok az éles fejszéket rázogatják.

Ebben az időben történt - ugyan megtörtént máskor is, de hát ekkor is megtörtént -, hogy egy öl fát hoztak az üres telekről, ahol a fát árulják, a házba. És a kartell emberei, akik ott a fapiacon voltak, sötét arccal nézték mindezt: hogy közülük senkit sem hívnak. Mert úgy kellett volna, hogy hívassanak. De itt nem úgy történt a dolog: a kocsi kísérők nélkül tartott hazafelé. Hát ez olyan, mint valamely temetés gyászolók nélkül. Hanem azért a kartell emberei csak követték a kocsit távolabbról, hogy kitudják, hogy hova viszi a kocsi a fát, s kik lesznek majd azok, akik ezeket a hasábokat feldarabolják? Mert hiszen a kartellhez is kell ellenőrzés, a jó reggelét neki. Így hát három ember követte a kocsit, míg csak az utcákon át a házhoz nem ért, ahol megállt, s a kocsis a hasábokat róla lehányta. És a bizalmi férfiak, vállukon a kecskebakkal, és kezükben a fejszével, mogorván állottak a farakás előtt. Álltak. Úgy gondolták, hogy még nincsen a beleszólásra semmi ok sem, mert még eddig senki sem nyúlt a fához.

Kisvártatva azonban kinyílt egy pinceablak, azután kinyílt a kapuajtó is, és kilépett rajta egy öreg nyomorék ember, akinek sánta volt az egyik lába, és béna az egyik kezeszára. Ez az öreg nyomorúság odabicegett a farakáshoz, fölemelt belőle egy hasábot, s bedobta a pinceablakon. Azután a másikat. Lassan ment a dolog; a hasábok nehezek voltak, és az embert az évek súlyai is nyomták.

- Mit csinál itt kend, öreg? - kérdezte az egyik bizalmi ember. - Kiféle kend?

Az öreg ránézett:

- Én? - mondta. - Én csak aféle szögény ember vagyok, aki nem azt öszik, amit akar, hanem amit adnak.

A bizalmi emberek egymásra tekintettek.

Néhány fahasáb azonban már beesett a pincébe az ablakon, amennyi éppen elég arra, hogy a kecskelábra rakják alul. Mert azt így kell megerősíteni, hogy ne mozogjon. Lám, ilyen bolond a fa: magamagát adja oda, hogy szétdarabolhassák a hozzáértők.

Mikor aztán a kecskeláb erőhöz jutott, a két ember odalent a pincében azonnal belekezdett a fűrésszel való muzsikába.

A bizalmi férfiak bosszúsan estek neki az utcai öregnek:

- Hát ki fűrészel odalent?

- Ki? - kérdezi az öreg. - Hát a cimborák.

A kartell emberei megvetőleg néztek rajta végig. Még hogy ennek a nyomoréknak a cimborái? Hogy azok fát fűrészelnének? Nem igaz az. Hazudik.

Mind a hárman az utcaajtóhoz léptek, betolták vadul, hogy a falhoz csapódott, s megálltak az udvaron. Ott aztán lármázni kezdtek. Hogy mit kiabáltak, azt nem hallottam, de a zaj behallatszott, és szaladva jön a cselédlány is: három favágó kiabál az udvarban, hogy ki mer itt az ő tudtuk és engedelmük nélkül fát vágni.

Nohát akkor gyerünk csak az udvarba, nézzük meg, hogy mit akarnak ezek a különös emberek, és micsoda jusson csörtettek be a házba?

Micsoda jusson? Nem keresték azok, hogy juss-e, vagy nem juss. Felbőszítette őket az a gondolat, hogy itt valami történik a kartellen kívül, hogy csalás megy végbe, hogy ők be vannak csapva. Úgy gondolták, hogy a kartell, amit ők a fapiacon csináltak, valami szent dolog, amit mindenkinek tudnia és félnie kell. Azt mondták, hogy mindenki rossz véget ér, aki a kartell ellen mer tenni valamit. Tudni akarták, hogy ki fűrészel a pincében, és milyen árért vállalták föl a munkát. Aki pedig olcsóbban vállalta, mint ahogy azt a kartell kimondta, annak az úristen legyen kegyelmes!

Kicsit kellemetlen, mikor ilyesmik történnek a házban. Az emberek betörtetése törvénytelen, a lármájuk illetlenség, és hát nem így szokott viselkedni a célszerű szegény ember. Azonban mit csinálhatsz ilyen esetben, felebarátom? A dolgot ugyan többféleképpen is el lehet intézni, például ha előveszed a revolvert, felhúzod a ravaszt, és durrantasz egyet-kettőt a levegőbe, és az emberekre kiáltasz nagyobb hangon, mint ők, hogy igen csak alkalmas lesz innen minél sebesebben eltakarodni. A másik esetben felülsz a jog magas lovára, s onnan tartasz előadásokat a magánlaksértésről és a velejáró börtönről, s hogy némi nyomatéka legyen a szavadnak, rendőrért küldesz. Ezek azok az eszközök, amikhez ilyenkor folyamodni lehet. Azonban minek?

Azt mondja egy régi példabeszéd, hogy szóból ért az ember. Kevesebb veszekedés volna a világon, ha az emberek szót értenének. Azonban inkább szeretnek összevissza kiabálni, semhogy egymás szavát megértsék.

- Ugyan mi ütött kendtekbe, emberek, hogy ilyen nagy hanggal vannak? Azt hittem már, hogy jönnek a tatárok. Mióta szokás az, így rátörni a más házára? Törtem én a kend házára így valamikor, földi?

- Az én házamra? - kérdezte keserűen, de csendesen az ember. - Hát bár tötte volna az úr. Akkor legalább volna házam. De elúszott az még az apám idejében.

A többiek integettek, igen, igen, ami igaz, az igaz. Nem egy ház úszott itt el az árvíz alkalmából. Még a halottak is úsztak. Az egyiket kisodorta a temetőbe az ár, a másikat koporsóstul visszaúsztatta a városba.

- Hát az igaz, arról azonban én nem tehetek. Inkább azt mondják meg, hogy mi szél hozta kendteket ide? Kit keresnek kendtek? Majd én segítek.

Nemigen tetszett ez a beszéd a keserű embereknek. De nem tudtak rá mit felelni, inkább hallgattak. Idő múltán aztán azt mondja az egyik:

- Mert minket a kartell küldött...

- A kartell? Hát az ugyan miféle?

- A kartell? - esik a szóba egy magas, barna ember. - Mink vagyunk a kartell. A kartell parancsol.

- Kinek?

- Mindenkinek - felelték egyszerre.

- No, az talán mégsem egészen úgy van, emberek. Annak parancsol, aki beletartozik, de nekem ugyan nem parancsol.

Megint hallgatás.

Azután a szigorú ellenőrző-bizottság vezetője adja fel a szót:

- De parancsol mindön röndös favágónak, hogy egymás könyerit ne rongálják. Egyik se lögyön olcsóbb, mint a másik. Senkinek se szabad a megállapított bérön alul dolgozni. Aki nem tartja a kartellt, az elrabolja a szövetségtűl a könyeret.

A többiek is beleszóltak:

- Az áruló!

- Az mögkeserüli!

A két öreg lent a pincében igencsak szorongva hallgatta ezt a beszédet, mert közel álltunk a pinceajtóhoz, és minden szó lehallatszott. Mit gondolhattak most a világról, a sorsukról, az élhetésről, a kenyérről?

Lekiáltok nekik:

- János bácsi, Mihály bácsi, jöjjenek elő.

Nem nagyon siettek.

- Gyerünk csak, gyerünk, no, én is itt vagyok, nini.

Előjöttek, azaz, hogy inkább előmásztak, mert a Mihály bácsi már olyan öreg és olyan görbe, hogy a néhány lépcsőfokot már csak négykézláb mássza meg. De valahogyan mégiscsak a napvilágra jutottak, s megálltak a pinceajtó előtt, esetlenül, félénken a sánta lábakon, egy keserű élet súlyával a vállon, és az aggkor havával a fejeken.

- Hát - mondom -, hát ezek azok a népek, akik kendtektől a kenyeret elrabolják?

Az öregekre nézett előbb a három kiküldött, azután a földre. Majd megint egymásra tekintettek, és hallgatagon, szótlanul kihaladtak az udvarból. Ahogy az utcára értek, a falhoz támasztották a kecskelábat, és segítettek a harmadik öregnek a hasábokat a pincébe ledobálni. Nem mindet, azt nem lehet mondani, de mégis, úgy, a nehezebb darabokat...

Néhány éve van ennek a kisded esetnek. Úgy jutott az eszembe, hogy hallom, hogy az öregek társasága megfogyatkozott. A kétrétgörbe Mihály bácsi meghalt, és bizonyára fölment a munka megérdemelt mennyországába, bár a pokolban jobb helye lett volna, ott vághatta volna a fát az üstök alá, amikben a kartellisták főlnek. Azonban a földöntúli dolgokba nem avatkozhatunk bele. Legfeljebb annyiban, hogy megőrizzük az öreg munkás emlékét. Még a múlt héten is becsoszogott abban az irányban, hogy van-e még elég fa, s hogy itthon van-e a kisasszony, már hogy a kislány, mert az öreg Mihály igen szerette a kislányt, s ha csak elkaphatta, megcsókolta a kezét: az ötven, hatvan év előtti időkből ugyan ki juthatott ilyenkor az eszébe? Ezen azonban most már hiába törnénk a fejünket, inkább azon járjon az eszünk: tud-e az asztalos olyan görbe koporsót csinálni, mint amilyen az öreg Mihálynak szükséges?

1914

 

TALÁLKOZÁS

Mikor az egész világot ellepi a hó, valami olyan különös vágyam támad, hogy gyerünk ki valahova, mindegy akárhova, csak olyan hely legyen, ahol nincsen város. A tanyákra, amelyek a méla csendben aludni látszanak. A havakon varjak ténferegnek. Mondják, hogy farkasok is járják a havakat, bár ugyan én járom már elég idő óta mindenféle időben a külső részeket, de eleven farkast még nem láttam máshol, csak ketrecben. Egyszer híre járt az újságban, hogy a vadászok lőttek a határban farkast, ki is van állítva egy fegyverkereskedés kirakatában. Megnéztem, biz ez kutya volt, elvadult, nagyfajta, farkasformájú szürke juhászkutya, nem canis lupus, hanem canis familiaris lupuli formis. Bár hiszen majdnem egyre megy a dolog. Néha az ilyen kutya a lovat csaknem leszedi a lábáról.

De azért mégis kedves dolog kint kódorogni a téli havakban. Jó revolver a zsebben, jó fokos a kézben, meleg lábbeli (mert alulról fázik föl az ember), s azután mehetünk, csak egy kis ráérős idő legyen hozzá. Ez azonban nem nagyon könnyen jut ki a városi hivatalos embernek. Legfeljebb a vasárnap délután. De hát egy délután nem lehet messzire menni. Magunknak is volna egy ilyen tanyánk, amit így télen érdemes volna fölkeresni, de messze van, nem lehet megjárni egy délután.

A télen egy öreg cimborám meghívott a tanyájára, egy ilyen délutánra, mivelhogy az közelebb van. Jól meghánytuk-vetettük a dolgot, mert éppen ráértünk. Az úgy volt, hogy én is éppen a gyereket adtam föl a vasútra, meg a cimbora is a gyerekét adta föl a vasútra, mert mind a két gyerek a gépészmérnöki tudományokkal bajlódik odafönt Budapesten. Kissé szigorú sorsban vannak, nem "egyetemi polgárok" azok, nem is "hallgatók", hanem tanulók, mintha csak a műegyetem a középiskola kilencedik meg tizedik osztálya volna: szabadságot csak ritkán kapnak, mert sok a dolog. Most is, hogy két hétre itthon voltak a lelkek, úgy mentek vissza, hogy a nyárig nem jönnek haza, mert "sok a dolog". Az ördög bújjon ebbe a dologba, csúnya szerzet ez, mert akárhogy fogyasztja is az ember, mindig marad belőle.

És hát mint a paraszti nóta mondja, vitte a gyerekeket sikojtozva az vason az bagony, és hát mit tagadjuk, hiszen ezt is a nóta mondja, mindkét szemem könnybe lábbadt, úgy néztem én teutánad... Ahogy elment a vasút, leültünk a vendéglőben egy pohár bor mellé. Mélységesen hallgattunk.

Azt mondja egyszer a cimbora:

- Hát mönnek a gyerökök.

- Az ám - mondom -, mönnek.

Idő múltával én mondom:

- Hát, pajtás, mönnek a gyerökök.

- Az ám - mondja. - Mönnek. Már alighanem Dorozsmán vannak.

E pillanatban úgy tetszett mindkettőnknek, hogy lelketlenség lenne a gyerekeket így Dorozsmán elhagyni. Várjuk ki, amíg fölérnek Kistelekig. Hát jó, ezt valóban meg lehet tenni. Azután azt mondtam:

- Várjuk ki, míg Félegyházáig fölérnek a gyerekek.

- Hát ezt is meg lehet tenni.

No, így aztán kivártuk, amíg egészen Ceglédig fölértek a fiúk, onnan azután a jó sorsukra hagytuk őket. De ezen idő alatt szó szót ért, beszéltünk erről is, arról is, s közben indítványozza a cimbora, hogy gyerünk ki vasárnap a tanyájára. Itt van közel, nincsen messzire, csak másfél óra járás kocsin. Az út jó, a ló jó, a kocsi rendes: mi kell egyéb?

- Mit tudom én, hogy mi lesz velem még vasárnapig. Hátha éppen nem futja az időből?

- De futni kell. Az ilyesmire rá kell érni. Kell az, hogy néha megfújja az embert a szél.

Ez megint igazság. Hiába, ki kell néha menni a sok kőfal és kőszénfüst közül, mert másként megpenészedik, és túlontúl kormos lesz az ember.

- Azonfelül - mondja a cimbora - még majd egy meglepetéssel is szolgálok.

- Meglepetéssel? Talán valami szép régi dolgod van odakint? Kép vagy porcelán?

Néha ugyanis ez így szokott lenni. Régente az ócska holmit nem kótyavetyélték el, hanem ha új berendezést vásároltak a boltosoknál a városi ház részére, a régi cókmókot kiküldték a tanyára. Bútort, edényt, evőeszközt, falra való képet, régi lábasórát, ablakra való ráccsipkét. Némelyik régi tanyában egész múzeum van az ilyesmiből. Nem kopik és nem romlik, mert nemigen koptatják: a városi gazda legföljebb csak a nyári hónapokban időzhet kint. Mondom tehát: régi kép van kint vagy porcelán?

- Dehogy - neveti a cimbora. - Még csak be sem megyünk az én lakásomba, mert az ilyenkor hideg, és nem lehet egy délutánra rendesen fölfűteni. Csak majd a kapásom lakásában leszünk, ott jó meleg a búbos kemence. Más, egészen más lesz az a meglepetés.

Hát jól van no, gyerünk. Elvégre nem kocsma az a hivatal, hogy örökké benne legyünk. Ki is megyünk, a jó reggelét neki. A kocsira való gúnyát elkészítik otthon, a fődolog, hogy a fejébe olyan valami fedőt dugjon az ember, amit onnan a szél ki nem fúj, bőrrel legyen bélelve a kabát, amin a szél nem fúj át, és a lábakról elsőrendű gondoskodás tétessék. A lábzsákot is föl szokás tenni a parádé kedvéért, de ez nem okos embernek való, mert ha dől a kocsi, nem lehet miatta kiugrani az ülésből.

De nem dől havazáskor, mert olyan az út mint a deszka. A nap szelíden végigtekinti az utat, és fölolvasztja rajta az apró jegeket: úgy megy a ló, mint a parancsolat. Szép és jó levegők tartózkodnak a föld fölött. Különös dolog: de valóságos élvezet, mikor a ló az út sarát a lábával az ember arcába vágja, és a sár az emberi bőrön csendesen kéreggé fagy. Lehet, hogy idővel még gyógytudományi eljárás is lesz ebből.

A kutyák az úton üdvözlik a kocsit. Távolosabban köd legel, mert a nap csak könnyű - csakugyan, mikor ezek a kutyák a tanyákból lóingerlés céljából előrohannak, farkasoknak látszanak. Mert a ködnek kint a mezőkön megvan az az optikai játéka, hogy minden kétakkorának látszik benne, mint amekkora a valóságban.

Nem kell azt kérdezni az úton, hogy messzire van-e a tanya még. Ezt a kutyák megmutatják. Ameddig a kocsi üldözésére rúgtatnak ki az udvarokból, addig a tanya nincsen a közelségben. Hanem mikor előnkbe gurul a havon egy kis fekete gombolyag - ez ama bizonyos pulikutya -, és azt mondja kutyanyelven a lónak: szervusz, hát te is kigyüttél, hát mit csináltál ennyi ideig azon a városon? -, akkor már nyilvánvaló, hogy nemsokára födél alá érünk.

A kocsi befordul a havas udvarra. Egy kis topogás a fagyon, azután be a szobába melegedni. Hiába, jó találmány ez a régifajta búboskemence. Kár, hogy kimegy a divatból, s ma már jóformán csak a tanyákon található. Azt befűtik hajnalban jól, s egész nap tartja a meleget, felé sem kell többé nézni. Amúgy meg úri hely ez, mert még a kapásnak is két szobája van. A tiszta szobában tele a vendégágy finom tollakkal, dunnákkal, párnákkal. Hímzés a sublóton s az asztalon. A falon szentképek, az egyik Szent József a gyermekkel, bizánci stílusban. A sublóton poharak, porcelánok, köztük egy könyv, a kötésen látszik, hogy a tanyai népkör könyvtárából való; nézem, hogy micsoda: Kipling-fordítás.

Miből áll az ilyen tanyai ünnepdélutáni időtöltés? Nem egyébből, mint evésből és ivásból, s mikor már elteltünk minden jóval, gyerünk haza. A füstölt oldalast betolják tepszin a kemence szájába, ott majd megsül, mi pedig megyünk a boroskamrába, deputálni, hogy melyik bor vág majd jobban az oldalashoz. Ugyan nem nagy a válogatás, hanem azért van fehér is. Mind a kettő jó, mert az ősszel megemberelte magát a szőlő, és kitűnő levet adott. Nyílt közszavazás a siller mellett dönt, amely olyan gyönyörűen fénylik, mintha olvasztott rubin volna. No, aztán mikor van az asztalon hús is meg bor is, teljes a tanyai boldogság. Beszélgetünk, mint már ilyenkor szokás, a kártyázás ezen a tájon nem tartozik a házi foglalkozások közé. Egy kis beszéd a politikáról, irodalomról, azután a helyi ügyekről. A termésről ilyenkor még nem lehet beszélni, kint alszik az egész a hó alatt. Hanem az útkérdésről tárgyalunk, s arról, hogy de jó volna már az a vasút, csak lenne. De mikor lesz? Megérjük-e még a mi életünkben, hogy meghalljuk a fütyülését? No, ez nem egészen bizonyos. Deresedők vagyunk már mindnyájan, öten együtt már jól kitesszük a kétszáz esztendőt.

Nyílik a külső szoba ajtaja, de menten el is sötétül a bejárás, egy olyan ember lép be rajta, aki hosszabb, mint az ajtó. A gazda a szomszéd tanyáról. Kint marad a kapással a külső szobában, mert urak beszédébe nem szokás beleavatkozni. Nézem a hosszú embert, a széles fejét, a nagy erős orrát. Egyszer, már régen feküdtem én Novibazárban, az útszéli szikla oldalában eszméletlenül, s mikor eszméltem s kinyitottam a szememet, ezt a fejet láttam, amint aggódó gonddal fölém hajolt, a blúzomat kapcsolta ki, s kulacsából vízzel kínált. Igen, ez ilyen valami volt.

- Tekintetös úr - mondja az ember -, ismer-e még?

Hát persze, hogy persze. Nini. Az arc kissé megöregedett, a hang azonban ugyanaz most is, mint negyedszázad előtt. Ez az ember csakugyan nem más, hanem ugyanaz, aki ott lent, Savin-Lakat veres sziklái között is ott volt, ez infanteriszt Alexander Ördög, a nemes és mindig szolgálatrakész 4/46-os gyalogbataillontól, süccös, pionnier és szanitéc egy személyben.

No, ez aztán csakugyan öröm.

- Hős atyám, Ördög - mondom megindultan, s ő is megindultan mondogatja: - Őrmester úr, őrmester úr... - Nagy tenyerében szinte elvész a kezem.

S most már sem vasút, sem politika, hanem élünk a régi emlékeknek. Mikor a király fegyvereit lent hurcoltuk a törökök között, s a balkáni nyarú tűző nap, téli hideg hold fénye a mi rónaságunk fiainak szuronyán csillogott. Emlékezünk a régi török cimborákról, őfelsége, a szultán anatóliai vitézeiről, csausz Jusszufról, bascsausz Ibrahimról s a többiekről - hogy ugyan hazajutottak-e már azóta a messzi Ázsiába, amelynek a cédrusai után vágytak vissza, mint mi a mi homokunk rezgőlevelű nyárfái után.

Vége-hossza nincsen a beszédnek. Hát az albán kantinos, a Pietro, aki mindig a Mária-kép előtt duzzogott rozoga viskójában, s mély zsebébe csúsztatta a nemes és mindig szolgálatrakész 4/46-os aranyait.

- Ugyan él-e még, az ördög bújjon bele? - védi öreg társam, mert infanteriszt Alexander Ördög az albánnál nem is egyszer becsodálkozott.

Hó, most mennyit nevetünk ezeken. Hogy mikor hírül vitték a káplár Maksának a barákba, hogy iszik már megint az albánnál a hosszú Ördög, hogy akkor Maksa egy egész sor derékszíjat csatoltatott össze, mert a hazatérő Ördögöt ezekkel kellett leszíjazni az ágyába, mert különben szétrúgta volna az egész hitvány kis barákot, amelyben a dicső tizenhatos század első szakasza lakott. Így is csak rohammal tudták bedönteni, miután előbb a fölkapott asztaltetővel leverte a lámpást, s az alacsony termetű tambour Emerich Asztalost félkézzel áthajította a negyedik ágyra. Most mindez már csak nevetség. A streifungok az őserdőkben, a nehéz szolgálatú téli postapatrouillok a szörnyű nagy havakban, a rablókergetések - ez ma már mind csak nevetség. Emlékezés csak, amire a rubinszínű borral koccintani lehet.

- Ugyan, a mienk-e még az a Novibazár? - kérdezi a régi koma.

Mondom: - Már nem. Visszaadtuk a töröknek.

- Aztán most nem úgy vagyunk ott, mint akkor, hogy a török meg magyar katona együtt? Hanem csak az Ibrahimék maradtak ott?

- Nem, most már azok sincsenek ottan. Azoktól elvették a montenegróiak.

- Ejnye-hejnye! - csattan föl Ördög. - Aztán volt hozzá hatalmuk?... Különben - neveti - muszáj volt, hogy lögyön, mert ha nem lött volna, nem vöhették volna el.

Minden nevetnivaló már ebből a históriából, mert hiszen olyan rég volt, hogy némely részére már alig emlékezünk. De jólesik róla beszélgetni így a melegben, dohányfüst között. Egyes cimboráknak a neve még az emlékezetbe jut, de már csak keveseké. Az alakok látszanak, imbolyogva a szivar kékes füstjében, de már a nevük a múlté.

- Ugyan - mondja elgondolkozva - a hadnagy úr... a hadnagy úr, aki ott lakott a táborban, merre löhet most?

- Most őrnagy Bécsben.

- No, az Isten éltesse. Szépen fölvitte.

Így megy sorra a beszéd.

- Hát az "öreg", a kapitány úr?

- Az nagy rangra vitte. Mint altábornagy ment nyugalomba, tavaly vagy tavaly előtt.

Ez láthatólag tetszik Sándornak. Ejnye, ejnye, úgy hát. No lám, lám. De hát rendes katona volt mindig, nem lehet tagadni. Szigorú ember volt, de jó ember volt. De hát szigorúság kell oda, nini. Abba a vad országba, ugye, bizony?

Hát ez úgy van. És sorra megyünk mindenkin, aki még észbe jut. Így telik az idő, míg egyszer csak itt az ideje, hogy a lovat is befogják, mert messze van még a városig. Elköszönünk egymástól azzal a gondolattal, hogy a véletlen vajon összehoz-e még bennünket ez életben. Másik huszonöt év múlva? Addig talán már nem is igen volna érdemes élni, mert öregség: betegség - legalábbis szokás mondani.

A kocsi megindul. Sándor állván az udvarban, utána kiált:

- Hát az őrnagy úrral mi lött?

Kiáltom vissza:

- Az altábornagy lett, de már elhalt.

Úgy látszik, a feltámadt esti szél elkapja az utolsó szavakat, mert Sándor ezt kiáltja vissza:

- Az Isten éltesse!

Vagy pedig, úgy lehet, az emlékét tiszteli meg ezzel a szóval. Mert jó ember volt az is, világéletében...

1914

 

AZ ÖREGBÉRES PENZIÓBAN

Az öregbérességhez sok mindenféle kívántatik meg, ha ki akarja érteni magát a mesterségben. Nyugodt, józan ember legyen, aki parancsolni és rendet tartani is tudjon. Elsőnek legyen talpon, s utolsónak menjen pihenőre. Értsen ahhoz, hogy miként kell a földnek megadni a munkáját. Különbséget kell tudnia a napszámosokban, mert nem minden ember egyforma. Egyiknek fölügyelet kell, a másiknak nem. Azután ügyelni kell az igára s a hívekre, a rendes etetést és itatást illetőleg. Hogy bajok ne történjenek. Beteg jószágot nem szabad töretni. A szalmáskertben rend legyen, és tűzre, vízre vigyázat fordíttassék. A bérescsaládokban ne légyen asszonyveszekedés, mert kedvetlenül dolgozik az az ember, akivel otthon házsártoskodik az asszony. Azután a nagyobb majorban sok a gyerek, hogy azok túlságos csínytevéseket ne csináljanak, pedig unalmukban sok mindent kieszelnek.

Azután erőben és testi egészségben is elöl kell járni. Ez egészen úgy van, mint a katonaságnál, hogy nemcsak észben kell elöljárnia a káplárnak, hanem a fáradalmak viselésében is. Mert csak úgy igazodhat utána a többi, ha elöljár. Akkor gondolja: ha az kibírja, én is kibírhatom. De ha az dől ki, utána dől a többi is.

Ilyenformán van az öregbéres is, s továbbá, hogy szavunkat ne felejtsük, írástudónak is kell lennie. Vagy legalábbis ez nagyon kívánatos, bár olykor, más egyéb kiválóságok mellett, néha ettől el lehet tekinteni. Ismertem olyan öregbérest, aki nem tudott írást. De azért ha öt levelet adtak neki oda, hogy azokat ötfelé kell elküldeni, nem történt a dologban hiba. Csak minden levelet külön kellett neki oda adni, s megmondani, hogy az hova való. Minden levelet külön a jobbkeze két-két ujja közé, az ötödiket a balkezébe fogta, s rendben elküldte valamennyit széjjel a pusztai majorokba, kit gyerekkel, kit kisbéressel, kit lovasemberrel, mineműség szerint.

Aki nem támaszkodhat a betűk ismeretére, annak az emlékezőtehetsége erősbül, mert nincsen másba fogóznia. Különös fajta jelzései vannak, s azok után igazodik el. Abban, hogy a mellény tizennyolc pakfong-gombjából ez be van gombolva, amaz meg nincsen, nem rendetlenség található, hanem rendszer. Az írást nem ismerő Jakab öregbérest bátran el lehetett ereszteni tíz mustraökörrel a vásárba, hogy adja el, Jakab átvette a tíz passzust, s mindig tudta, hogy abból melyik tartozik erre az ökörre s melyik a másikra. Csak egyenkint kellett neki a passzusokat átadni, mondván:

- Ez a Csákóé, ez a Bimbóé, ez a Ráróé - s így tovább.

Jakab azután minden passzust különböző formában hajtott össze, s úgy rakta bele a bugyellárisba. S így azután minden passzusról kívülről, a hajtogatásáról meg tudta mondani, hogy melyik marhára tartozik. Aztán a pénzzel is úgy számolt, külön rakta valamennyit. Ha valamely fiatalabb, írástudó béressel figyeltették is, Jakab számadása a följegyzéssel mindig egyezett.

Megjegyzendő ugyan, hogy Jakab sohasem élte valami erősen az italt. A puszta gyér mulatságain, lakodalomkor vagy disznóölés alkalmával, ha hozzányúlt egy pár pohárig, de másként nem kedvelte. A komoly, hatalmas és erős ember mindig mértékletes életet élt.

Talán így is maradt meg a nagy ereje. Mikor a legelőről istállóba hozott vadtinót kezdték a járomba szoktatni, s a szabadságát vesztett állat minden erejével menekülni igyekezett, Jakab egymaga többet rántott vissza a kötélen, mint öt más ember.

Ezt olyan nyugodtan tette, mint mikor más ember arra használja fel az erejét, hogy gyenge száráról letépjen valamely gyümölcsöt. Máskor, ha ment valahova a majorba, s látta, hogy nem rendben dolgoznak az emberek, a kézügyben levő talicskát kapta fel félkézzel, mint más a sétapálcát, s azzal fenyegette meg őket.

Ilyenforma életeket élt Jakab hosszú ideig, sok esztendőn által, mint főnöke minden rendbeli cselédségnek. De idővel elkövetkezik az öregség, s Jakab gyöngélkedni kezdett. Nem bírta már úgy a dolgot, mint azelőtt. Olykor az esti raporton jelentést tett a tisztnek:

- Holnap odahaza maradnék a szobában.

- Jól van, Jakab, csak pihenjen.

De azért másnap fent volt a szénásszekér tetején Jakab, azzal járt-kelt a határban, a szénába feküdt bele az ágy helyett, mert, mint mondta: kész löhetetlenség a szobában maradni... Mert vannak így, akik nem állják a szobabeli levegőt. Nem hogy nappal állnák, de éjszaka sem állják. Van olyan, aki még télen sem állja, akkor is kifekszik subában az ereszet alá, mert úgy érzi, hogy a szobai levegőben összehorpad a melle. Egy közeli faluban még a bírót is olyannak ismertem, hogy a jól betöltött hetven éve mellett még nem aludt szobában. Ágya volt az ereszet alatt, rajta a szúnyogháló, de azt még télen is rajta hagyta, mondván, hogy így tökéletes a készség.

Jakab is ilyenforma testvéri viszonyban volt a szabad levegővel, és idegenül gondolt arra az időre, amikor majd nyugalomba kell mennie. Mert itt még vannak nyugdíjas cselédek. Ha a negyven évet eltölti, kidukál a penzió. Miután korán beáll a szolgálatba, aránylag elég hamar hozzájut, és még élhet az idejitől bátran. A fiai ilyenkor már szerte vannak szárnyukra eresztve, a leányt férjhez adta. S a negyven év alatt, takarékosan élve, csirkével, malaccal gazdálkodva, lehet annyit félretenni, hogy az egy pár öreg cselédnek való kistanya ára kifussa belőle. Nem messze a majortól vannak már "örökföldek" a pusztában, szép dombos helyen, a rét oldalában apró kis szőlőcskék, a nyugalmazott letelepülő ezen a helyen keres magának vermést, hogy a hátra levő éveket még leélje, amíg csak ki nem énekli a temetőbe a tanító. Mert a külső tájakon, ahol a pap messze van, a pusztai tanító is elvégzi az ilyesmit.

Így egy kis szőlőt, amelyből már kihaltak az előző öregek, s a fiatalok még nem értek rá arra, hogy nyugalomba menjenek, megragasztott magának Jakab, s ott éldegélt.

De az ilyen arasznyi földhöz kevés dolog van. Jakab, ha elunta magát, csak átballagott a majorba, hogy valamivel az unalmát űzze. Tett-vett és segített, s tanácsokkal is szolgált a fiataloknak. Ezért már nem jár fizetés, mert nem lehet egy rókáról két bőrt nyúzni: az öreg Jakab mindezt ingyen teszi. Mert neki mulatság. Azután mikor hazafelé megy a kis szőlőbe, egy pohár borra be is néz a csárdába. Sőt, arról is ver a szó, hogy Jakab bácsi azért sétálgat annyit ide-oda, hogy olykor módja legyen a korcsmaajtó nyitogatáshoz.

Úgy látszik, Jakab abban a véleményben volt, hogy a hosszú szolgálati évek alatt elég ideig tartotta fönt a hivatalos tekintélyt minden irányban, tehát most már majd él egy kis jobb világot, csak úgy olykor-olykor, módjával.

A múltkor is, hogy sertést öltek a majorban a tisztnél, öreg Jakab e foglalatosságból el nem maradhatott. Ott volt reggeltől estig. De nem baj az, hogy ott van, mert a töltelékek elkészítésében az ilyen időseknek van nagy jártassága. Már a régi magyar szalámit, az elálló paprikáskolbászt keverni csak az öregek értik; ugyan megcsinálja más is, de hát az nem olyan. Húsát összeválogatni, savát-borsát megadni: külön tudomány ez, amely semmiféle könyvben sem foglaltatik.

Jakab este elköszön, s útnak indul hazafelé. Mivelhogy a fáradságért pénzt nem fogad el, szivarokat raknak a zsebébe.

Jakab ezen esti útjában nem ment egyenesen haza, mert behívta a csárda, ahol még égett az ecet a lámpában. Jakab ott sokáig elbarátkozott, a mulatás egy kicsit össze is törhette a vén testét, mert csak harmadnap mutatkozott megint a majorban, ügyelni arra, hogy megforgatták-e a sonkákat a pácban, mert e nélkül a sonka nem tökéletes. Mondják tehát Jakabnak:

- Hallottuk, hogy csak benyitotta a csárdaajtót. Hát minek az? Bort itt is kaphatott volna még, ha akart volna.

Jakab rángatja a vállát, hallgat egy darabig, azután az egész dolognak azt a magyarázatát adja:

- Tíz szivart adtak... Hát csak valahol el köllött szívni.

Ebben van valami értelem. A szivar, az úri dolog, nem makrapipa az, hogy otthon szívódjon, hanem az elégetésének bizonyos ünnepélyes formát kell adni. De meg ezt a tisztelet is úgy hozza magával.

- De - évődnek megint az öreggel - az asszony azért alighanem csak megbúbolta a fejét.

- Már mér? - kérdi Jakab. - Nem szólt az egy szót se, mert három cigány volt a csárdában, azokat hazavittem, azután muzsikáltattam neki.

- Úgy? Hát annyira szereti a muzsikát az asszony?

Öreg Jakab mosolyog, csendesen mondja, és sok szeretet van a szavában:

- Hát elhallgatja ű is...

1914

 

A SZÜLE A REGÉNNYEL

A már rég elmúlt években, fiatal legénykoromban, az is hozzátartozott a napi kenyér dolgai közé, hogy regényt fordítottam a Szegedi Napló regénycsarnokának. "Angol" regényt, németből. Igen érdekfeszítő írkálások voltak ezek abban az időben. Körülbelül a később fejlődött detektívregények öregapjai. Jó hosszan eltartottak, harminc fejezeten alul nemigen adta egy-egy. Sok ember szerepelt bennük, és minden második-harmadik intrikus volt, akik aljas bosszúszomjtól vezetve igyekeztek megakadályozni egy minden erényben gazdag fiatal pár boldogulását. A regény mindig valahol Indiában kezdődött és Skóciában végződött, vagy pedig emitt kezdődött az ódon kastélyban, átment Kanadába, és eljutott Afrikába, a gyémántmezőkre. Tömérdek kaland történt eközben a szereplőkkel, mert mindenütt ott volt a sötét intrika; az intrikusok lehetőleg fekete szakállt viseltek, volt bennük valami visszataszító, és egykedvűen játszottak vastag arany óraláncukkal. De azért a fejezetek során csak pusztulgattak. Az egyiket elvitte a tigris, a másikat benyelte a tenger, végül a félreértések kiderültek, a boldogság napja pedig a sokat szenvedett fiatal párra földerült. Egy bécsi lap fordította ezeket a regényeket németre, s abból fordítottuk magyarra. S ha a bécsi újságnak egy-egy lapszáma elkallódott, azért még nem dőlt össze a világ, mert könnyen bele lehetett szerkeszteni a regénybe a hiányzó kapcsolatot.

Egyszer reggel, még pihenek otthon, valaki kopogtat a szobaajtón. Jó hangos, népies kopogás, mert a nép nem a begörbített ujjával kopog, hanem az egész kezefejét odaveri az ajtóhoz, hogy hallják meg odabent, ha akarják, ha nem.

Az engedelemre csendesen és félénken nyílik az ajtó. Ez az a lassú nyitás, mikor a legjobban megkent ajtósarok is nyikorog. A nyíláson aztán beóvakodik egy alacsony feketés ruhába öltözött, öreges polgárasszony. Megütődve néz szét a szobában, hogy nem lát benne embert, míg végül az ágyban megtalál.

- Jaj - mondja ijedten -, talán még háborgatom is. Azt hittem, hogy fönt van már ilyenkor.

- Nem az, szülém. Nem háborgat. Hanem tudja, ez a mienk olyan mesterség, hogy későn fekszünk, hát későn kelünk.

- Úgy, úgy - hagyja jóvá. - Mert mi másként szoktuk. Mink a nappal kelünk, kéröm.

- Jól van az nagyon, szülém. Hát üljön már le, ahol van a szék.

- Azt is köszönöm, kéröm szépen.

A néni leül, előbb a széket a kötényével letörli, mint ahogy ezt az illendőség hozza magával.

- Hanem - mondja - most már kérdözze mög, hogy mért jöttem.

- Majd mögmondja, szülém.

A szüle a széket közelebb húzza az ágyhoz. No, ebből valami bizalmas beszéd lesz.

- Hát - kezdi a beszédet -, tudja, mink járatjuk az újságot. Én olvasom is. Tudja, ha ráérök, környes-körösztül elolvasom. Ugyan már csak a pápaszemmel látom mög a betűt. Hanem, tudja, az egész újságban énneköm csak a regény tetszik a legjobban. Azt borzasztó szeretöm. Ha énrajtam állna, az újság egész felinek regényből köllene jönni.

- Csakhogy nem lehet ám, szülém.

- Tudom, tudom - integet -, hiszen nem azért mondom, mert mondom, hanem csak mondom. De hát most mást beszélök. Valami kérésöm volna magához. Ha mögtönné. Mög is szolgálnám a szívességét.

- Nem kell azt megszolgálni, ha megtehetem.

- Ha mögtöhetné? - kérdezi a szüle. - Más mög sem töhetné, csak maga. Hiszen maga fordítja azt a regényt! Vagy nem úgy volna? Mert neköm úgy mondták.

- Hát úgy igaz, ahogy mondták.

- No lássa - s meghúzogatta a szüle a fejkendő csücskeit -, hát azért beszélöm... Hát kéröm szépen, bajom van énneköm evvel a regénnyel. Én már nem bírom ennek a szögény, ártatlan Alice kisasszonynak a gyilkoltatását tovább szenvedni. Miért bántják annyira? Az a sok szörnyűségös embör mind az életire tör. Hát miért tűri ezt maga?

No, most már erre felelj, Dóczi. Miért tűröm, hogy a kisasszonyt ennyire gyilkolják?

- De szülém - mondom -, én arról nem tehetek. Nem én írtam a regényt, hanem valami angol. Mit tegyek én afelől?

A szüle lehajtotta a fejét, és gondolkozott. Azután kétkedve nézett rám, hogy igazat beszélek-e? Elszomorodva kérdezte tovább:

- Hát maga csakugyan nem töhet ebben a dologban sömmit sem? Nincsen hozzá hatalma?

- Bizony, ahhoz nincsen.

A szüle lemondóan intett a kezével:

- Hát akkor vége is van a kisasszonynak. Utoljára is csak eltöszi láb alul az a sok alattomos. Szögény Alice - sóhajtott a szüle -, ugyan mivel érdemölted?

Öregasszonynál könnyen áll a sírás, s a szüle szeme kezdett már könnybe lábbadni.

- Nono, szülém - vigasztalom -, az nem egészen úgy lössz. Biztosítom magát, hogy az Alice kisasszony kimenekül a sok gazember körmeiből, és elveszi a Wilmore lord. Ha ezzel megnyugtathatom magát, hát erre ígéretet tehetek. Hitelhetek is.

A szüle fölvidámult, nagy hirtelenséggel egészen más emberré vált. Mosolygott a szeme is, a könnye szivárványán át nevetett.

- Lélökre? - kérdezte.

- Lélökre hát. Ez olyan igaz, mint ahogy egy Isten van az égben.

- Akkor - mondta a szüle -, akkor nem bánom, ha még egy kicsit szenved is az Alice, mert köll tisztító tűznek is lönni. De ne hagyja el az ártatlant! Az Isten is mögaranyozza érte a kezit.

A szüle nyugodtan, teljes lelki egyensúlyban távozott a küszöbről, amelyet előbb súlyos gondok terhével lépett át. Nem csalódott. A regényben ugyan Evelint kellett volna elvennie a lordnak, de a szüle kedvéért mégis inkább "az ártatlan Alice kisasszonyt" adtam hozzá feleségül. De azért Evelinnel sem történt semmi baj. Jött egy vikomt, és bekötötte a fejét.

1914

 

FONATOS KISKALÁCS

A mi gyermekkorunkban még negyedannyit sem kellett otthon az iskolakönyvekkel bajlódni, mint a mostani kisdiáknak. Az igaz, hogy több volt az iskolai idő. Reggel nyolctól tizenkettőig, délután kettőtől négyig. Otthon kevesebb tanulás is elég volt, mint amennyi most kell. Ha a gyermek délután négy órakor hazament, s az uzsonna mellett ötig tanult, készen volt a másnapi dolgával, s mehetett játszani az utcára. A cimborák már várták. Azokból a régi gyermekjátékokból ma már alig van meg valami, mind csak a labdát rúgják. Ugyan még a csigázás és a dólézás itt-ott, külvárosokban látható. De az utcák szűkebbek lettek, nincsenek már olyan nagy terek: a fölbiccentett és elütött dólé könnyen nekimegy az ablaknak, minélfogva már tilalmazzák. Sárkányt ereszteni csak a város szélén lehet, mert máshol a madzagja beleakad a telefonvezetékbe és a villamos vasút drótjaiba. A többi pedig magától elmúlt. Nagyméta, kisméta, ostoros, kanászos, csülkös, leütős, falhozverős, hátbavágós, kápláros - volt sok, lehetett bennük válogatni. Ugyan visszajönnek-e még valaha? Lehet. A divatban a magas mellény után nem jöhet más, csak az alacsony mellény, a magas gallér után az alacsony gallér. De a csülkös meg a passolós glikkerezés már nem jöhet vissza, mert az aszfaltba nem lehet megcsinálni csizmasarokkal a hozzávaló lyukakat.

Akkor még lehetett. Szabad volt, és a gyereké volt az utca. Ki bánta akkor a magunkfajta kölykök vijjogását, lármájait, vagy akár a verekedéseit is. Hiszen majd megbékülnek a maguk kenyerén, s akit ma megvertek, holnap szervezkedik a kovácsinasokkal, és visszaadja a kölcsönt ráadással. Egy kis ütés, egy kis zúzódás, daganat - ki törődött volna azzal. Ebcsont összeforr - mondták, s napirendre tértek fölötte. (Majd möggyógyul akkorra, míg te löszöl Tápén a bíró.)

Azonban este hét órára haza kellett térni, mert ebben az időtájban volt a vacsora. Hazatértem hát én is a rendes időre, hogy valamiként szó ne érje a ház elejét. Otthon mondják:

- Van itt egy kimaradt színházjegy, szeretnél-e színházba menni?

- Hogyne szeretnék!

- No, akkor itt a jegy, aztán siess, hogy ott légy az elejinél. Majd kapsz ételt, ha hazaérsz.

Azzal a zsebembe dugnak két darab kalácsot, s aztán el lehet menni. Nem házikalács volt az, hanem péksütemény, de fonatosra volt csinálva. Később kiment a divatból.

Micsoda boldogság volt az, színházba menni! De nem, mint néha jeles napokon, a családdal a páholyban lenni, ott is leghátul, ahonnan nem látott az ember semmit, hanem önállóan helyet foglalni a földszinti állóhelyen, ahol még csak egy helyben sem kell ülni órák hosszáig. És micsoda tündéri dolog volt az a színház. Terjedelmes faház volt a theátristák épülete, ma egy nagy sörcsarnok van a helyén. Fa volt annak minden darabja, mégsem égett le sohasem. Ellenben mikor benne Violát, az alföldi haramiát játszották, és égett a színpadon a petróleummal lelocsolt gunyhó, az egész közönség zúgolódott a nézőteret betöltő füst miatt, mint ahogy ezt a kritikus az újságokba is beleírta.

Ezúttal azonban nem a Violát játszották, s nem rabláncok csörömpöltek a színpadon, hanem finom, vékony kardok csattogtak. Operettet játszottak. Úgy hívták, hogy a Kis herceg, vagy pedig úgy hívhatták, hogy a Hercegkisasszony, de mindegy, akárhogy hívták, elég az azzal, hogy nem sok szoknya volt azokon a kisasszonyokon, akik a színpadon szaladgáltak és énekeltek pajzán dalokat. És azután párbajt játszottak, a pengék csillogva verődtek egymáshoz, és azután akkor azt danolták: Folyik az orra vére, Sajnáljuk őt, szegényt...

Lehet ennek olyan negyven év körül való ideje. Ma már olyan apró gyereket egymagára nemigen eresztenének este színházba, akkor azonban még nem voltunk olyan erkölcsösek, mint most vagyunk, hála istennek. És szép volt nézni a kisasszonyokat, hallani éneküket, alighanem Nikó Lina tudott akkor legjobban énekelni, és bizonyos Halmi nevezetű úr is itten játszott, akiről már akkor megmondták, hogy ez a Nemzeti Színházhoz fog kerülni.

Igen, odakerült. De elmúlt már, mint ahogy azóta sok minden elmúlt. Ennek az esetnek az egész emlékezete is. Mit sem tudtam róla már, hogy ilyesmi is történt valaha velem, mint apró lurkóval. A pékünk azonban, miután most "egyre divatosabbra válik a világ", újításokat csinál, és egy egészen újfajta fonatos süteményt hozott a forgalomba. Éppen akkorát, ugyanazt, mint amilyent akkor otthon a zsebembe dugtak, hogy siess, hogy odaérhess az elejére. De valóságosan ugyanaz, csakhogy most világosabb, már nem sütik olyan barnakeményre, mint ezelőtt, mert azóta a fogak is alkalmazkodtak a viszonyokhoz, és a süteménynek is alkalmazkodnia kellett a fogak viszonyához. De most, hogy az a fonatos sülttészta megjelent az asztalunkon, egyszerre megjött vele az elfelejtett régi világ. Nikó Lina, Halmi úr, a nem sok szoknyájú kisasszonyok, a nagy fahodály, amelynél tündéribb palota nem volt e széles világon, és a távolból kedvesen hallatszik a röpke dal: Folyik az orra vére, Sajnáljuk őt, szegényt...

Nyilvánvaló, hogy a hangulatok némely része kétkrajcáros péksüteményekben tartózkodik.

1914

 

HANGULATOK

Ilyenkor nyáron nincsen nálunk délután hivatal, az ember ráér magának dolgozni. Régi szokásom, hogy mindjárt ebéd után átmegyek a szomszédba, negyedik ház innen, ott volt egy kis Tisza-parti vendéglő, nevezetes halfőző-hely. Vidékiek szoktak ebédre odajárni, hogyha már itt vannak, kiveszik a részüket a halból, sültből, főttből, kocsonyásból, ecetesből, már kinek hogy jólesik. De étel után mindjárt elmennek, mert a vidéki embernek mindig sietős az útja, a vendéglői szoba aztán üres, nincsen benne senki. Ha jön is be ilyen tájban vendég, kint marad a külső szobában, vagy kimegy az udvarra, ahol szellősebb. Így a szoba csendes, ellehet benne az ember egész alkalmasan a gondolataival.

Régebben az éjszaka volt az az idő, amikor írni szerettem. Amikor otthon a házban már mindenki nyugalomra tért, és csendesen bólintgatnak az udvaron a fák, s néha álmában csettint egyet a fészkében a fecske. De azután, hogy igazlátó üveget kellett a szemek elé akasztani, abbanmaradt az esti munka. És hogy miként szoktam erre a kis helyre, azt nem tudnám megmondani, mert így tart ez már valami tíz esztendeje. A cikkeket a lapokba vagy a szakfolyóiratokba otthon csinálom meg, de ha irodalmi dologról van szó, az már nem megy máshol, csak ezen a helyen. Ha más elfoglaltságom nincsen otthon ebéd után, szinte önkéntelenül megyek által, akár van írni valóm, akár nincsen. Mert biztos, hogy mikor odaérek, akkorra már van. Így van ez minden héten két-három ebéd után. Nincsen benne ugyan semmi különös, mert csak a megszokás dolga az egész, de ez a megszokás aztán olyan erős, hogy például a hónap elején is elmentem a hegyes vidékre időt tölteni, de ötödnapra már itthon voltam: nem tudtam írni, nem tudtam reggeltől estig mit csinálni.

A múlt pénteken ebéd után azonban hiába mentem át a megszokott kis helyre, ahonnan az ablakon át látni lehet a parti életet, vízenjáró emberek jövés-menését, és ahová beszolgál a friss tiszai szellő. Nem ment a dolog sehogysem. Minden rendben volt pedig: a dohány, a gyufa, a szemüveg, a papiros, a tintástoll, az asztalon friss fehér terítőn a könnyű piros sillerecske a szódásüveggel, azonban a nagy levél elment már Belgrádba, és az izgalom úszott a levegőben.

Amúgy csendes, meleg nyári délután. A budapesti orkánnak mi csak a szélét kaptuk, az is elült délre, délután már a szokásos alföldi száraz meleg uralkodott, melyben aludni látszik minden, csak a napfény vakít, és sötétbarnára pirítja a bőrt a parti munkások izmos karján. Még látszólag nyugalom van, de már nem megy a munka. Még a kora délutáni krajcáros lapot sem kapkodják jobban, mint máskor. Vidéki úr jön be egy öreg hajóssal, s csendben alkudnak afelől, hogy a gőzhajóját mennyiért vezetné föl Budapestig. Hamar elintézik az ügyet, csak az öreg hajóstiszt köti ki, hogy Titelnél kapjon a hajóra olyan kormányost, aki jól ismeri a Dunát, mert ő már régen nem járt rajta. Rendben van, ebben így megegyeznek, és szó sincs az egész beszédben az eshetőleges háborúról, meg arról, hogy az út majd lent a szerb partok felé nehezebb lehet, mint máskor. Mint látnivaló, a nyugalom teljes, ilyen gondok még nem bántják az emberek fejét.

De már nekem sehogy sem esik a kezemre a megszokott, kedves dolog, amely inkább nevezhető mulatságnak, mint dolognak. Mi ütött hozzám? Nem tudom. Bámulok ki a partra, hogy mikor látom elvonulni az ablak előtt a zimonyi hajó kéményét, pedig nem is jön ilyenkor hajó onnan. Izgatott vagyok, pedig talán minden betegség között az idegesség esik tőlem a legmesszebb. A toll a kezemben, s nem tudom folytatni a megkezdett dolgozatot, pedig éppen csak olyan átélt eseményről van benne szó, amit csak le kellene írni, nem kell hozzá se virtus, sem erőltetés. Mi ez? Az egykori katona érzete-e a háborúságról? Hirtelen a kecskeméti katonalovak jutnak az eszembe, azok már délután megérezték, hogy éjszaka földrengés lesz. De csinál-e csakugyan ez a belgrádi nagy levél háborút? S ha háború lesz, lesz-e hozzá valami közöm, mint egynek a sok közül? Nem. Már túl vagyok rajta, már a népfölkelők közül is kikoptam. Mégis, most mennyire tűnődöm vele, s mennyire izgat. Mikor az utóbbi években arról volt szó, hogy háborúnk lehet odalent, hányszor jutott az eszembe a nyers gondolat: ha akar lenni, hát legyen; ha én hurcolhattam a fegyvert annak idején a Balkánon, hát hurcolja más is, mert ez az egyenlő kötelességteljesítés. Most megint az jut az eszembe, hogy mikor huszonhat év előtt jöttünk haza Novibazárból, s a Metálka-Karaulánál, a török őrség házikójától visszanéztem a magas hegyről a mély völgyekbe, amelyekben még a római légiók építette utak kövei fehérlettek, az volt a gondolatom, hogy nem utoljára látom ezt a helyet, ide még egyszer vissza kell jönni. És nem kellett visszamenni. Hányszor volt pedig hadizaj, hogy no most, no most. Azután mégsem lett semmi. Jó volt-e a diplomácia, nem volt-e jó a diplomácia, mit tudom én, annyi azonban bizonyos, hogy még egyszer nem kellett lemenni. Azóta sok idő telt el. Egy medália csak mint emlék lóg a fegyvertartó zöld posztóján, már tréfa alkalmául is szolgált, mert egyszer egy nálam vacsorázott barátom a mellére tűzte, s ott feledte, s mikor elment agglegény-módra a kávéházba, úgy mutogatta vele magát, anélkül, hogy tudta volna, hogy a ruháján van az érem. Az ám, ez már csak emlék. És Kimnach László művészi rajza, amely a népfelkeléstől való eleresztést ábrázolja, fönt hever a padláson tokban. Hazamegyek. Csodálkoznak:

- Nincsen egy órája sem, hogy átmentél.

- Nem tudok dolgozni.

- Ahán - mondják kárörvendve -, hát a híres tématermőhely is kiapadt?

- Dehogy apadt. Csakhogy nem tudok dolgozni.

- Miért?

- Miért? Tudom is én.

Fölmegyek a hídra, itt van a közelben. Nálunk, ha az ember nagyon messzire akar látni, fölmegy a városháza tornyába, ha nem egészen messzire akar látni, fölmegy a hídra. Onnan a torontáli lapos zöld mezőben apró rác falvak tornyai látszanak, amint fehér falukon fénylik a napsugár. Csendes nyugalomban fekszenek. Itt-ott fehér füstfelhő, ez az országút pora. Hátul a mélységben sötétzöld erdők, Tisza-parti füzesek. Szép tájék ez, már így alföldi szemmel nézve. Ki tudja, milyen gondolatok laknak a kis faluk alacsony házainak barna tetői alatt. Különösen most. Negyvenkilencben, mikor az orosz sereg Dembinszky embereit zavarta maga előtt, sok honvédet földeltek el itt ezeken a tájakon. Még tizenhétévest is. Írás is van róla. Így mondja az akkori idők szép magyar beszédének szomorú írása: elhalt sebeinek vérelfolyásában. Most szép zöld mezők vannak fölötte, az egykori piros vérek fölött, s a búza az egykori vérekből táplálkozik. Különös világ azonban. Csanád vezér egykor ezen a tájon ütközött össze Ajtonnyal, abból a vérből nőttek meg az oroszlányosi berkekben a bodzafaerdők. Oroszlános vára is állott a magas homokhalmon, ma azonban nyoma sem mutatkozik. Némely káposztáskádak nyomtató kövei történelmi emlékek, amikbe évszázadok előtt vágta bele a kőfaragó mester a cifraságot. Most itt különböző nyelvek uralkodnak. Az egyik falu még magyar, a másik már rác, a harmadik bolgár, a negyedik román, az ötödik sváb. A bibliabeli babyloni torony föl van itt építve újfajta módon.

A hídon megy egy öreges ember meg egy fiatal. Lassan sétálnak. Hallgatom, ahogy a fiatal mondja:

- Huszonnyolc napra hívtak be az idén. Nagyon sok dolgom van, valahogy kikönyörögtem, hogy inkább a jövő évre hívjanak be. Most meg itt van a háború, csak le kell menni a Balkánba.

Az öreg megsodorja a hosszú ősz bajuszt, és csendesen mondja:

- Öcsém, harminchat év előtt én is lent voltam, hát lögyön lent más is.

(Úgy látszik, a kiszolgáltak észjárása nagyon egyforma.)

Azután gyengédebben teszi hozzá:

- Azért ne aggódj.

- Hát hiszen - tört ki a fiatal -, nem azért mondom én, hogy félnék. Mert azért katona az embör, hogy katona lögyön...

- Úgy, úgy - mondja az öreg -, én is azt mondom. Aztán nem mindönki kerül ott sem az első sorba. Az én időmben is került onnan haza a háborús-medáliával ölég olyan ember, aki még puskalövést se hallott...


Így beszélgettek az emberek pénteken. Estére kelve elmúlt az izgalom, az emberek eltették magukat másnapra, aminthogy nem is tehettek egyebet. Szombati nap délelőtt csönd van, de úgy látszik, a hatóság már tud valamit, mert a szabadságon levő hivatalnokokat hazatelegrafálták. Huszonegyen voltak szabadságon, egynek a kivételével mindet megtalálta a hívólevél. Egyet közülük, aki a norvég fjordok között akart hűsölni, Hamburgban ért utol a sürgöny, onnan fordította vissza.

De a délután megint csak izgalmasra vált. A hevesebb fajtájúak már mindenáron azt akarták tudni, hogy mi lesz. A nyugodtabbak sorra mondták nekik az ezúttal nagyon időszerű türelmi szokás-mondást: várjuk be a hatórás gyorsvonatot. Megjön a zimonyi gőzös, a hajósok újságolják, hogy lesz valami, mert sok szállítóhajót kibéreltek már katonaszállításra. Csakugyan ácsok vonulnak le a parthoz kikötött sleppekre, s ahogy a nóta mondja: lent a Tiszán kopognak az ácsok, idehallik fejszekopogásuk... Ez a nóta valaha magyar-rác nóta volt, az eleje magyarul szólt, a vége rácul, hogy: hej neka, neka, neka, nekaneka jé! Most azonban már aligha fogják közös nyelven danolni a Tisza innenső meg a túlsó partján.

Azután megjött a hat óra, de nem lehetett tudni semmit. A távíró meg a telefondrótok csak a hivatalosoknak zörögtek. Végre, hét óra felé érkezik a hír, hogy a követ se szólt, se beszélt, hanem otthagyta Belgrádot, és átjött Zimonyba. Most egyszerre felébredt a bizonytalanság érzetéből a város, fiatal emberek tömegei vonulnak végig az utcákon, zászlók alatt, Kossuth Lajos nótája hangzik, és Ferenc József királyt éltetik...

1914

 

ÜZENET A MÁSVILÁGRA

Sokféle katonalevelet láttam már, meg írtam is. Naiv és egyszerű írások a katonalevelek, de van azért olyan ember, aki nem tudja egybefoglalni. Azután régebben több volt az írástudatlan is. Akiből kinézték, hogy jó altiszt lenne, azt megtanították az írás-olvasásra, de a többivel lent a Balkánon nem értek rá bajlódni. Azután a fegyver is nagyon elhúzta a kezet, nemhiába mondta a legény: rajzolok már haza egy levelet, de azt csakugyan nem is írta, hanem minden betűjét úgy rajzolta rá a papirosra. Sok jó kívánsággal és Isten nevével kezdődik az ilyen levél, és sok tiszteletküldéssel végződik. Az eleje és a vége közé nem sok üzenet és kérdezősködés szorul. Leginkább érdeklődés a családi ügyek, a termés, az időjárás és a jószágok iránt. Bizonyos leányzónak sem igen szokott kimaradni belőle a tiszteletküldés. A Novibazárból küldött levelek pénzt ritkán kértek, a fizetés a különböző patrulculágokkal elég volt, el sem igen tudták költeni, ellenben volt köztük olyan szegénysorsú legény, aki a pénzt hazaküldte az édesanyjának.

Egy-egy nehéz kezű helyett írtam olykor. Külön erre a célra jó nagy betűket vetve, hogy otthon el is tudják olvasni. Isten bocsássa meg a bűnömet, még verses levelet is írtam. Most, huszonhét esztendő után, bevallhatom, hogy a versek szerkesztésében plagizáltam is. De csak pár sort a Mikes Kelemenről szóló költeményből, a levél elejére. Ami azután szabad átültetésben így szólt: Egyedül hallgatom a Lim mozgását, A Lim habja fölött futó szél zúgását, Nagy Törökországban...

- Ejnye, de valami finom - örvendezett a legény, és hozni akarta honorárium gyanánt a virginiai szivart, amit két krajcárért lehetett kapni a pék-őrmesternél. Azután ment a levél, azaz, hogy vitte a postapatrul hazafelé, ingyen. Csak rá kellett a borítékra írni, hogy K. K. Feldpost. Nem K. u. K., hanem csak K. K. Az u betű később szorult közébük...

Tegnap reggel, ahogy a hivatalos postát nézem, van köztük egy rózsaszínű levelezőlap. Mondom, ugyan mit közgyűlésezik ilyenkor a város, mert az szokott ilyen színű meghívókat küldözni széjjel. Azután látom, hogy nem az ez, hanem a tábori posta levelezőlapja, rá is van nyomtatva magyarul. Az is rajta van, hogy ára egy fillér. Ott a postabélyeg rajta: Zemunból, azaz, hogy Zimonyból jött. A "feladó neve" nyomtatott betűk után oda van írva ceruzával: Zombory Lajos őrmester. Lám - gondoltam -, nem is tudtam, hogy az ily nevű jeles festőművész földink az ecset mellett a kardot is tudja forgatni. De azután oda van írva a "feladó címe" nyomtatott betűk után: 44. gy. ezr. 5. század. Nini, mondom, hát az miféle dolog. A negyvennégyesek túladúnaiak, a vasi magyarok szolgálnak benne, hát hogyan kerül oda szegedi ember. Megmondta aztán a túlsó oldalon az írás, amit ide iktatok egészében, mert ilyen, a másvilágra üzenő katonalevelet még nem láttam. Azt mondja:

Kedves Pista bátyám!

Mögbocsásson, hogy így szólítom mög, de így kívánja a szívem, mert szögedi árva volnék. Régön idegönbe elkerültem, oszt néha-néha, ha urambátyám írását olvastam, úgy éröztem, hogy mégse vagyok egészen árva. Áldja mög az Isten érte.

Azért kedves Pista bátyám arra kéröm, ha majd egyször ráér, ballagjon ki a Deszkásba, oszt a hatodik sorba súgja mög az öregöknek, Zombory Jánosnak mög az édösanyámnak, hogy elbúcsúzott a gyerök.

Vörössipkások előre!!

Ki is mentem mindjárt ebéd után a felsővárosi Deszkástemetőbe, Zombory Jánoshoz, aki a levél szerint alighanem vörössipkás volt Damjanich alatt, mert a negyvennyolcas vörössipkások szintén ide mihozzánk voltak tartozandók.

A nyári délutáni nap forró verőfénye reszketett a csöndes, régi temető fölött. Csillogott az új kövek aranybetűin, és bebújt a futó borostyánok közé, amik szelíden ölelik körül az elbarnult, revesedő fakereszteket. Kerestem a hatodik sort, de nem találtam meg: sok hatodik sor támadt itt azóta, mióta Zombory Lajos őrmester a városból elkerült. Néhány ember meg leányzó foglalatoskodott a sírvirágok körül, megkérdeztem tőlük: nem tudják-e vajon, hogy öreg Zombory János meg a felesége merre szoktak feküdni. Nem tudták.

- Talán amott, az új vágásban - mondták.

Az "új vágásban" azonban csupa új kövek sorakoznak egymás mellé. Próbaképp kérdeztem, hogy Dugonics András sírját tudják-e. Arra sem véltek. Egy ember mondta azt is, hogy ilyen nevű család talán nincs is a felsővároson. Hát az igaz. Nincs már. Elmúltak.

Nem bírtam megtalálni az öregek sírját. A régi fakereszteket befutotta fejig a borostyán, s a vágott betűk is szétmállottak rajtuk, nemigen lehet azokat már kiböngészni.

Az üzenetet pedig át kell adni. Elmentem hát az öreg piaristának, régi magyar vitézi erények hegedősének a sírhalma elé, ahol áll az ezernyolcszáznegyvenhétből való nagy veres kő, hamvurnával a tetején: Dugonics Andrásnak kegyesrendi tisztelői. Bár ugyan ő már kilencvenhat éve elhalt, de a sírhelyen vannak még az ő halála előttről való családi kövek is. Így 1816-ban emeltetett egyet Szilber Anna, végig vers van rajta, de a veres márványon úgy szikrázik a napfény, hogy a majd száz éve vágott betűket nem tudom elolvasni. És az Etelka írójának folyondáros sírhalma körül, mint komor gárdisták, nagy fehér és veres kövek állanak díszőrséget, mind a famíliához tartozottaknak a kövei: Szojkák, Endrék, Beniczkyek, Bánhidyak.

Erről a helyről üzentem azután hangos szóval öreg Zombory Jánosnak és hites életpárjának a másvilágra, hogy elbúcsúzott a gyerök: vörössipkások előre!

Jó szerencse, hogy nem tartózkodott a közelben senki. Mert különben azt hihették volna, hogy ennek az úrformának is alighanem elvette az eszét a háború.

Pedig dehogy. Éppen csak hogy átadtam az üzenetet.

1914

 

MESÉLNEK

Arról van a beszéd, hogy a hatodik hónapjában vagyunk már a háborúnak, és szinte beleszoktak az emberek. Szinte már majd az lesz a szokatlan, hogy egyszer beüt a régi, csendes, békés világ. Mert már el is felejtettük, hogy mint volt azelőtt. Pedig a most élő emberek nem szokták meg a háborút, mert régen nem volt. Azt mondja egy öreg:

- Ugyan, elég strapa volt Boszniában is az okkupációkor, mert én is azt hittem, nem kerülök onnan élve haza, mikor csonttá fagyott rajtam még az ing is. De azért az csak nem volt igazi háború. Hatvanhatban volt az utolsó igazi háború, annak pedig már negyvennyolc esztendeje. Kevés embör van már azokból, akik ott puskafüstöt szagoltak. Kevés embör van még azokból is, akik akkor mint gyerökök látták, hogy mint hozzák a vasutak a sebesülteket... Azután azért apránkint csak beleszoktunk ebbe a háborús világba. Már olyan, mintha mindig így lött volna.

- Beleszoktunk - véli egy másik -, mint a kiskutya az ugatásba. Semmi se tűnik már föl; ami történik, hát történik, aztán vége.

- Az. Mikor az első sebesültet temették a nagykórházból, az egész környék minden utcája tele volt néppel. Ma mán? - Nem fejezi be a mondást, csak legyint a kezével.

- Mint ahogy a rác mondja - szól egy hajós. - A rác azt mondja: szvaki csuda tri dana. Mindön csuda három napig tart. Azt példázza evvel, hogy mindönt mög löhet szokni.

- De erre mög a cigány azt mondta, mikor akasztani vitték, hogy ebbe az egybe már sehogyse tud beleszokni.

- No - mondja egy másik hajós -, ez a szvaki csuda tri dana sem egészen igaz. A kis rác király is azt mondta, mikor elvötte az elvált mönyecskét, a Drága Masinát, hogy szvaki csuda tri dana. Hogy majd beleszoknak. De csak nem szoktak bele a szerbök.

Ilyen különböző vélemények vannak. Mert az ilyesmiben csakugyan nincsen okos ember. Mégiscsak a cigánynak van igaza, hogy egészen mindent csakugyan nem lehet megszokni. Egy öreg ember emlékszik hatvanháromra, mikor gyönyörű bor termett, de más semmi a nagy szárazságban. A cigány nem tudott a tehénkéjének szénát adni, hát elhullott. Akkor azt panaszolta a cigány, hogy már beleszokott volna a koplalásba a tehén, aztán éppen akkor köllött fölfordulnia.

Egy ember így vélekedik:

- Hát van abba a szvaki csudába mégiscsak valami. Azt a báróné esete példázza leginkább. Ha möghallgatjátok, elmondom.

- Hát hiszen, hogyne hallgatnánk. Ráérünk a nagy szalonna aggatástúl.

- Hát az úgy volt - mondja az ember -, hogy möghalt a báró. De a báróné asszony még fiatal volt, nem akart embör nélkül élni. Azután gazda is köllött a birtokba, mert szép birtok is volt ottan, mert nem olyan báróság volt az, hogy csak a rang lögyön mög, de mód ne lögyön hozzá. Akkor úgy forgatta az elméjében a sorsát az özvegy báróné, hogy nem fogad el maga mellé valami olyan urat, aki itt beleül, úgy löhet, elkártyázza, aztán a hitös felesége mellett szeretőt tart Pestön.

- Ezt egészen okosan gondolta - hagyták helybe az emberek. - Egy valami alkalmas fehérszemély löhetött, ha így forgatta az elméjében a sorsát.

- Hát hiszen azért mondom - feleli a mesélő -, mert másként nem is volna érdemös az esetöt elbeszélni. Hát ahogy forgatná a báróné a sorsát, mögakad a szöme az Andráson, a parádés kocsison. Ez valami nagyon dörék embör volt, ez az András. Mikor a báróné férjhöz mönt, még az édösapja adta vele a maga birtokárúl inasnak. Hát fölhívatta maga elébe az Andrást. Azt mondta neki:

- Én vagyok a te urad és parancsolód, András.

- Igönis - mondta az András -, egy életöm, egy halálom, mind a kettőt fölajánlom, mert engöm még a méltóságos asszony édösapja neveltetött kicsi koromtól fogva. Mert úgy fogott föl, mint apátlan-anyátlan árvát.

Erre a szóra azt mondta a báróné:

- Jól van, András. Hát én most azt akarom, hogy az én jó uram elhalt, én pedig özvegyül nem akarok élni, hát te lögyél az én párom, te lögyél ebben a kastélyban és az egész birodalomban a gazda.

- Ujnye, fene teremti! - mondják az emberek. - Ez ugyan rátalált a szöröncsére.

- Hát az pedig így van, ahogy mondom. Azonban a báróné beszédjitűl röttentő megijedt az András. Hogy ű abba sehogyse alapodhat bele. Nem tud ű az ilyesmikhöz. Azután mit szólnának hozzá az embörök, hogy báróné mög kocsislegény, miegymás...

Akkor azt mondta neki a báróné:

- Hát sehogyse alapodsz bele a tervezetömbe?

Azt mondta az András:

- Nem töhetöm, mert én csak kocsislegény vagyok, aztán mit szólna hozzá a világ?

Akkor haragra gyulladt a báróné. Azt mondta az Andrásnak:

- Hát akkor azt parancsolom neköd, hogy holnaptúl fogva, ahogy az Isten szent napja fölvirrad, befogod az ezüstös hintóba a parádés négyest, aztán segítesz az ökörigának a szántóföldre kihordani a poszmatot.

- Nohát, ez is csak furcsa dolog löhet - mondják az emberek.

- Hát pedig ez úgy van, ahogy én mondom. De akkor az András könyörgött, hogy ne tögye vele ezt a csúfságot. Az embörök majd azt hiszik felőle, hogy megbolondult. De nem löhetött a parancs ellen sömmit se tönni. Vinni köllött az ezüstös kocsiba a poszmatot. Aznap este András fölment a bárónéhoz leportra, hogy mentse föl a sarcoltatás alul, mert az egész faluban nem maradt épkézláb teremtés, mert mind a csudájára szaladt, úgy kísérték ki a földig, mikor vitte az ezüstös batárba a négy fínom-fánum parádéslóval a szemetet. Most már azt beszélik a faluban, hogy a méltóságos asszony mögbolondult.

- No hát, ebben a dologban nem is löhetött neki tökéletös esze - vélik az emberek.

- Hát pedig ez úgy van, ahogy én mondom - szól a mesélő. - A báróné sömmit se hajtott az András rimánkodására, hanem azt parancsolta, hogy csak hordja tovább szigorúan a poszmatot. Másnap este megint leportra mönt az András, hogy mentse föl a báróné a kínoztatástúl, mert ahány gyerök csak van a faluban, mind a kocsi után szalad. De a bárónéban szigorúan állt az egyenösség, hogy amit kimondott, azt mögtartja, és továbbat is csak a szándékára mönt. András harmadnap is hordta az ökörigákkal együtt az ezüstös hintóban a poszmatot. De akkor este nem mönt föl leportra a bárónéhoz. Akkor leküldte érte a báróné az istállóba a szobalányt, hogy gyüjjön föl. András fölmönt. Akkor aztat kérdözi tűlle a báróné:

- Hát máma mért nem gyüttél a panaszoddal leportra?

Arra azt mondja az András:

- Már nincsen okom panaszra, mert már a gyerökök se szaladgálnak a kocsi után. Mögszokták.

Akkor azt mondta neki a báróné:

- Hát látod, András, amazt a csudát is majd mögszokják. Mert mindön csuda csak két napig tart.

Akkor aztán az András ebbe beleállapodott, és kisvártatra hitös ura lött a bárónénak. Szép, nagyfejű gyerökök származtak utánuk. Még most is élnek, ha mög nem haltak...

- Hát így van ez - mondta a mesélő. - Mindönt mög löhet szokni. Az első katonahalottat a fél város kísérte a halóporába, ma hatot is visznek, s nem megy utánuk sönki. Mindönt mög löhet szokni...

Ez így van. De mégis milyen szomorú az, hogy mindönt mög löhet szokni.

1915

 

NEM HISZIK A FIAKAT

Két sógor, öreges sógor beszélget a pohár mellett, arról szólván néha egy-egy szót, hogy mint vannak a fiaik odaalá és odafent. Mert a fiaknak némely része fölfelé van, a másik része lefelé. Hogy most már melyiknek van jobb dolga, azt ki tudná megmondani.

Mert olyan kavarodott világ van, híre jár, hogy még a régi katonák közül is némely részének le kell menni a király szolgálatára egészen az ötvenkettős évig. Ez ugyan nem baj, mert csak gyerünk, ha köllünk, elbírjuk még ma is azt a fegyvert, amit egykor idegen földeken tisztán meghurcoltunk. Azután legalább megérjük azt a furcsaságot is, ami szintén nem mindig adódik elő a világi életben, hogy együtt rukkolunk a fiakkal. Azután majd meglátjuk, hogy melyik viszi a kettőnk közül többre.

Az öreg sógorok azonban, akik a pohár mellett ülnek, már túl vannak az ötvenkettőn, ők már nem mennek. De a fiak onnan is oda vannak. Bizonytalanságban vannak. Nem lehet tudni, hogy hol vannak? Sebben vannak, vagy eltemetve vannak?

Azt mondja az egyik öreg sógor a másik öreg sógornak:

- Aztán hiszi kend aztat a halált, sógor?

Feleli a másik:

- Én nem hiszöm, sógor. Mert messziről gyütt ember sokat beszélhet.

Bólintanak hozzá, mert ez régi igazság. Ki bírna annak utánajárni, hogy mi igaz van abban, amit a messziről jött ember beszél?

A tutajbajuszú sógor azt mondja:

- Mindönbe kételködök. Volt már énnálam káplár, aki hazagyütt a sebivel, az azt mondta, hogy látta, amikor a fiú elesött. Mellbe tanálták.

A vékonyabb bajuszú sógor erre is csak bólint, szótalanul. Azután lassan beszéli:

- Ilyen híradással szolgáltak neköm is. Az enyimrűl. De én még csak mög se mondtam a feleséginek. Hát... még majd mit nem? Az ilyen beszédi forgalomban, mint most van, csupa szószellő az egész világ.

A másik sógor láthatólag fölvidámul ezen a beszéden. Ez kellemes. Hát hiszen emez sem hiszi az ő fiát, hát akkor ő miért higgye az ő fiát?

Azt kérdezi a sógortól a szemébe nézve:

- Hát akkor kend se hiszi, kedves sógorom, a fiát?

Legyint a sógor a kezével a levegőbe:

- Oj - mondja -, oj, ugyan sógorom, hát hogy hinném a fiamat? Aztat a szép, erős fiatalembert.

Kissé sértődve mondja a másik sógor:

- Hát az enyimrűl mit képzel, sógor? Hát miféle fogalma van kendnek az én fiamrúl, sógor. Hiszen a vasék: az vasék, de az sömmi ahhoz képest, ami az én fiam, sógor?

Hallgatás van megint. Öreg szívek halkan dobognak a háborús csataterek felé.

A másik sógor szivart szív szivarszívó szopókájából. Valami véghetetlen jó dohányt szerkesztett bele a tekintetes állami hatóság, mert sehogy sem akar égni. Miután nem sok látszatja van a szipákolásnak, így adja föl a szót:

- Hát azt hiszi kend, sógor, hogy talán az enyim kutya? Hiszen ha azt a falhoz vágják, visszarúgódzik, mint a gumilabda. Látott kend már gumilabdát, sógor?

- Nono - véli a sógor -, löhet, hogy láttam, amikor két szúnyog vitte vasrúdon. De alighanem az is csak olyan kerek, mint a többi.

A másik sógor helyreigazítja az abroszt, amely egy kissé már el volt könyökölve. Simogatja, takarítja, szépíti, a jó Isten tudja csak, hogy mostan kit simogat.

- Az - beszéli csendesen -, azután gyütt haza egy cukfírer is. Mert a káplár azt mondta, hogy látta is, amikor eltemették. A cukfírer mög azt mondta, hogy ű föl volt szorulva a fára, onnan látta, hogy a fiú nem halt mög, hanem a muszka szanitécok tragacson elvitték. Hát most már akik a tött helyön voltak, azok is így beszélnek. Összevissza. Hát én nem hiszöm a fiamat.

A szemközt való sógor azt mondja vigasztalásul:

- Tudja kend, sógor, én is hallottam sok beszédöt a fiamról, kit így, kit úgy. Hogy így sebes, úgy sebes. Hogy halott, már el is temették. Hát én nem hiszöm a fiamat. Mert tudja kend, az is valóságosan olyan volt, mint a gumilabda. Hát mit képzel kend az ilyen embörrűl, sógor?

A sógor nem képzel semmit. Két öregember egyértelműleg beleállapodik abba, hogy nem hiszik a fiakat.

1915

 

A SZENVEDÉLYRŐL

Ebben a történetben tisztán csak arról van szó, hogy miféle a huszár és miféle a baka. De nem a mostani bakai és huszári nemzetekről van szó, hanem a régiekről, az ezeknek előtte valókról, akik valaha éltek. Mert mindezen szavak igen vén harcosok között történnek, akik már olyan öregek, hogy azt ki sem lehet mondani. A volt baka azt mondja:

- Tudja kend, sógor, én már olyan öreg régi katona vagyok, én már olyan régen voltam valóságos virtigli, hogy aztat az időt tizenhat manikulás cseh őrmester, ha egy hétig összedugva tartja is mind azt a pisze orrát, akkor se tudja kiszámolni. Mert én, tudja, valóságos novibazári baka voltam. Az az úr, aki ott ül a sarokba, akár eleven tanú is löhet rá.

- Nono - mondja a másik. - Hát hiszen, ami aztat illeti.

- Nono - mondja megint amaz. - Mert én nem ögyébért mondom, hanem csak mondom. Az én szavam járó pénz, hallja-e kend. Mert én nem tréfabeszédöt mondok.

- Hát hiszen - mondja megint csak amaz - senki se kételködik benne.

De azért hiába sógorozza emez amazt, csak idegenül néz rá, a poharát az asztal legszélére húzza, hogy amaz a koccintás kísértésébe ne jöhessen, pipázik, szív egyet, azután eltartja magától a pipát, úgy nézi, hogy miként bodorodik a füstje. Azt mondja a másik ember:

- Kend, sógor, volt-e valaha katona? A régi időkbe?

Azt mondja emez:

- Úgy löhet, hogy vótam. Mifelénk is esött az eső, mink is odanyőttünk a katonagléda alá. Nézd csak - teszi hozzá megbotránkozva -, nem is olyan a természetöm, hogy ne löttem vóna katona.

- Csakugyan?

- Hát...

Amaz az ember most már teljesen ki van elégedve a világi sorsokkal. Mivelhogy mindjárt más a beszélgetés, ha az hozzáértővel történik. Hinti tehát a kezét barátságosan a szemközt való öreg csont felé, mondván:

- Hát hun szolgált kend, sógor?

Amaz féloldalt helyezi el a pipaszárat (úgy mondják ezt, hogy félagyarra vágja), s csak úgy odavetőleg feleli:

- Nem tud maga arrúl. A bakának még a madara sem járt arra, amerre a mi lovunk kocogott. Oda alá a Klágenfurtba, a Villakba, egészen oda alá az adriai tengerpartján: mit tud ahhon egy baka?

No, hát éppen csak ez kellett a szomszédnak. Visszahőköl, és elborultan néz az egyasztalnál ülő cimborára, akit most lát először. Azt mondja:

- Hát kend kend?! Hát kend kend szavall? Hiszen kendnek a lovával együtt hat lába vót, mégse járt be vele annyi földet, amit a kettővel én. A török katonákkal vótam én patrulba idegön országba, kend mög akkor a poszmatot talicskázta ki az istállóbul a Majdánfurtba.

- A Klágenfurtba - igazítja ki emez.

Amaz legyint a kezével. - Egyre mén - mondja. - Ide fúrt, oda fúrt, fúrtonfurt. De csak nem meri kend magát föltönni egy öreg virtigli infanteristával?

Nyújtja a poharát az asztal másik oldalára. De a pipásnak nem sok kedve a beszédre. Csak lassan, vontatottan feleli:

- Én nem szóltam magáhon, maga se szóljon énhozzám. Mi az a baka? A szenvedéj, az a különbség. Mi a szenvedéj dolgában a baka a huszárhoz. A baka nagyságos úr, az azt se tudja, hogy mi a szenvedéj. Kipucolja azt a risz-rosz puskáját, lekeféli a kölökcsizmát, aztán elibe hozzák az önnivalót. Étel után dögölhet. Mit tud az a lópucolásrúl, a futrázsrúl, szénárúl, szalmárúl, zabrúl, szerszámrúl, kardrúl, puskárúl, istállórúl, szénapadlásrúl, zabmagazinrúl - mit tudja az a nagyságos baka, hogy mi az az igazi katona szenvedéj?

Csak úgy oda vannak vetve csendesen ezek a szavak, de azért tagadhatatlanul súlyosan esnek a beszélgetés latjába. A volt baka zavarodottan forgatja poharát az ujjai között köröskörül. A szenvedéj - mégis csak súlyosabb amott a szenvedéj. Azt mondja a baka:

- Maguknál, tisztölt úr, hogy fújták a maródivizitöt röggel?

- Micsodát?

- A maródivizitöt. Mikor a betegek möntek röggel az orvos elébe. - Azt mondja az egykori huszár:

- Nem fújtak mifelénk ilyesmit. Én nem tudok rúlla.

Jaj, de most már a baka feltámad. Most már kételye támad afelől, hogy amaz a másik volt-e valaha csakugyan katona. Ha még a maródi-fúvást sem ismeri.

- Hát - mondja kiváló felsőbbséggel - az van. Az mindön trombitán van, ahun csak kaszárnya van. Előbb gyün a doppelte stósz, mert az a rúf. Azután pedig azt mondja a dudán az avizó: jaj, de be-teg va-gyok...

A huszár megzavarodva néz a bakára. Hát mit mondjon? Magyarázza ennek az értetlennek, hogy az Ajk faluban nem olyan kaszárnyák vannak, mint a bakáéknál a városokon? Nem is érdemes az ilyesmivel vergődni, mert úgysem tudják ezek a gyalogos népek fölérni ésszel, hogy mi az a valódi szenvedéj. Hát megint csak úgy odavetőleg, félvállról mondja:

- Mifelénk ilyesmit nem fújtak. Mert miköztünk nem szokott annyi beteg lönni, mint a nagyságos gyalogságnál, pedig több vót a szenvedéj...

1915

 

NOMÁD KATONA

Ha itthon, a piacon, vagy a vásáron nézi az ember a különböző népeket, akik egy és más dolgaikban ide összegyűlnek, a ruhákról könnyű megmondani, hogy ki micsodás és hogy ki honnan való. Melyik fajtához tartozik. A ruha beszél. Ugyan még a ló is beszél, mert az egyik vidék másfélét nevel, mint a másik. Még a kocsik is beszélnek, ha akár senki sincsen is mellettük, mert az oldalcserények, a kerékagyak, a keréktávolságok, a kisafák fölakasztásai másformák. Mások a saroglyák, és mások a saroglyaláncok. Más a tarisznya színe, amely a lőcsvállra van akasztva. Más a lőcsváll is, más a vasalása is. Más ember az, aki a takarót a lóra a hámra húzza, más megint az az ember, aki a takarót a lóra a hám alá húzza. Az is más ember, aki az ingit a gatyába beleköti, s megint más az, aki kívül hagyja lobogni. Azután a ruhák sokfélesége. Csak a csizma orrának a hegyessége, vagy pedig a kácsorrúsága is határoz. Hogy a tarisznyát csak a hátára veti, és félkézzel előlrűl tartja, vagy pedig hogy átalvetőben viseli, az már két különböző határt mutat. Az asszonydivatról nem is szólva, mert abban igen sok különféleségek vannak. Csak tisztán így az emberekben. Egyik a honi föld művelésében tölti el az életét, éppen úgy, mint a másik, éppen úgy, mint az apjuk, s az öregapjuk, de mások mégis. Az otthoni öröklött szokások nem változnak: a mellénybe berakott apró, gránátos ezüstgombokról bízvást rá lehet mondani a fiatal surbankó legényre: - Édösapád talán elhalt? - El.

Ezekről a dolgokról, ha hosszú esztendőkön átal nézi őket az ember, apránkint abba a belegyőződésbe jut, hogy csak úgy első tekintetre is meg tudja mondani, hogy melyik ember micsoda, honnan való, milyen nyelvet beszél, milyen formában tiszteli az Istent, mely tájon tesz az elődök sírhalmára koszorút. Mikor ezután így az egész nemzet, mint most is, belegubódzik a katonaruhába, akkor lehet látni, hogy ebben az észjárásban nem sok igazság tartózkodik. Az uniformis, vagy amiként mifelénk régente mondani szokás volt, a formaruha, egyformává teszi az embereket. Nyakig egyformák, csak a fejek maradnak kint a formaruhából, és a fejek, uramisten - mindenütt vannak kugligolyófejek és káposztahasábfejek, vannak széles vállak és vannak keszegformájúak, görbe orrok, és aki csecsszopó korában a pólyában levickolódik az asztal sarkáról, csak laposra töri a homlokát, akármilyen fajtához tartozik is. Azonfölül pedig ezen az alföldi vidéken keveredések vannak. Nincsen ebben okos ember, mikor a formaruhába öltözködik, hogy katonának mehessen a nemzet. Mert akkor egyformák vagyunk. Ejnye, de nemzet vagyunk...

A hely, ahová benyitok, tele van. Nagyrészt katonával, mert vasárnap délután van, szabadságidő. Van ebben tizenkilencéves meg negyvenkétesztendős. Fölkészülve a harcra a harci ruhában. Mily tisztességtudók. Mint tudnak egy kevés helyet szorítani, mert hiszen régi igazság, hogy sok jó ember elfér kis helyen. Újabb katonák jönnek be egy vasárnap délutáni pohár bor irányában, de hely nincsen, még a nagyanyónak a kályha mellett levő gondolkodó-karosszékében is tartózkodik egy bús árkász: akkor a bejött négyek láttára más négyek fölállnak s elmennek. Mehetnek, mivelhogy becsület szerint előre szokás fizetni.

Jó füst van. Az ilyesmire szokás mondani, hogy a tollpehely nem szállna benne alá, és már régen kialudt volna a lámpa, ha petróleum égne benne... Hát most már itt nézd ki, Dóczi, hogy ki micsodás? Ugyan abban el nem igazodsz, amíg a beszédüket nem hallod. De hallhatod, ha kedved van rá. Hat nyelven beszélnek, és csak a beszéd nyomán lehet meglátni, hogy sváb, román, szerb, bolgár, bunyevác, magyar: ez így együttvéve a formaruhás nemzet.

Akkor bejön az ajtón a hetedik fajta.

A sátoros cigány, egyenruhában.

A mostani harcokban tapasztaltak után ezeknek a nomádoknak némely részét más szemmel nézhetjük, mint eddig. Láthatta, aki akarta, hogy miként vánszorgott utcáinkon át a maga faluszéli putrijába, nagy szellős sátorába ez a hindu, akit nem gőzösön hoztak ide, mint az angolok a gurkát, hogy ment boton, ment félmankón, mint ama nagy harcokból jött sebes ember, és a hóban lábalván utána a mezítlábas, félmeztelen rajkók, boldogok voltak, ha foghatták a kopott, szürke, a bornyú nyalása folytán a háton barnára feketült rongyos katonaköpönyegét.

Bejön a beduin az új szürke ruhában, a vastag posztójú szürke köpönyegben. Most nem valami szigorú előírás a gombok fényesre pucolása, de a cigányé valamennyi fénylik, ez az a bizonyos fényesség, amelyről "még a légymadár is lecsúszik". Van ugyan olyan szerb, amelyik éppen olyan füstösképű, mint a cigány, de azért a rom-ot mégis csak föl lehet ismerni a szürke öltönyben is, mert vele van a felesége. Szép barna asszony, tarka-barka ruhában, ahogy már a sátorosok öltözködni szoktak. Mindketten módfölött büszkék, hogy ilyen helyen megjelenhetnek. Az asszony olyan mosolygó örömmel néz az embere arcába, mint a tükörbe, melyből a tulajdon szépsége nevet rá vissza.

A korotáró (ez a szabad ember neve, ellentétben a letelepült, földhözragadt glete csórééval) szétnéz hely után. No, nem sok akad. De ennél az asztalnál még van egy szék. Az asszony állva marad, a cigány mit sem törődik vele. Akkor az asszony az asztalok között elmegy a másik sarokba a söntésig, ott kér a lánytól két kis üveg pálinkát. Kifizeti, elhozza, az asztalra teszi az embere elé, ő maga a szék mögött állva marad, és simogatja az ura ruháját a vállán.

A szomszéd asztalnál sváb katonák ülnek, éppen arról van szó, hogy van köztük két testvér, s az öregebb már mégis járta a tűzvonalat, míg a fiatalabbat, valami névcsere folytán, csak most hívták be.

- Mindegy az - mondja a köztük levő őrmester.

- Persze hogy mindegy - felelik -, csak bátran neki, ez a fődolog. Nur tapfer hinein...

Hogy látják állni a cigányasszonyt, egy a székről a többi mellé a padra szorul, a másik a széket a menyecskének viszi:

- Tessék.

Emez asztalnál is szorítanak helyet a szerbek, románok, így az asztalsaroknál a nomád ember és az élete párja egymással szembe kerül. Nem szólnak semmit, csak nézik egymást, és a négy szem beszédéből, a büszke mosolygásból ki lehet olvasni, hogy azt beszélik egymásnak, hogy valaha, mióta a világ csak világ, ekkora megtiszteltetésben volt-e részed? A tavaszi alkonyatba lehajló nap betekint a kis ablakon, és a füst kékes szivárványán át a két sátorosra veti sugarait. A napsugárban az asszony barna szemegolyója olyan sárgaszínűvé változik, mint a borostyángyöngy, a cigány orracimpájában pedig a vér olyan pirosan világít, mintha vörös üveg volna.

Nézik és megint csak nézik egymást. Az asszony képén mondhatatlan szeretet, bámulat és csodálat van az ő szépruhás, csillogógombú hőse iránt. Áthajol hozzá, az új sárga szíjat, a fényes címert simogatja a derekán. Néha szólnak egy-egy szót az ő kevert és kavart, érthetetlen nyelvükön, amiben van cigány, rác, román, és isten tudja csak, hogy még miféle. A pálinkához nemigen nyúlnak, látszik, hogy azt inkább helypénz gyanánt vették, hogy ilyen úri helyre juthassanak, ahol még sohasem voltak. Az asszony föláll, elmegy megint a söntésig, cigarettákat vesz, és az ember elé teszi. Egy katona gyufaskatulyát tol elébük. A cigány tolja a cigarettát az asszonya elébe, hogy gyújtson rá ő is. Az asszony azonban szemérmesen int, hogy nem, ugyan hova gondol, hiszen nem a sátorban vagyunk.

De eddig itt, ahol mindenki barát és testvér, a korotáróhoz nem szólt senki. Egy másik asztaltól föláll egy szálas magyar, ráteszi a kezét a cigány vállára, és azt mondja:

- Mi fityög itt a sapkád mellett, cimborám?

Papiros van a cigány sapkájába dugva, fölnyúl érte, s a négyrétre hajtott cédulát kinyitja. A rajtavaló ákombákomok ismeretlenek előtte, ez a fehérek dájmánája vagy sivályija: ez egy fehér varázseszköz, aki ezt a fehér őrök előtt fölmutatja, annak nem szól este nyolc órakor a takarodó. A fehérek nem fára faragják vagy kőbe vésik a bűvös jelvényeket, hanem papírra írják. Mondja a cigány:

- Ez kimaradási engedély.

- Tudom - neveti a magyar -, de hát ne tartsd ott a sipka mellett, mert sok égetni való rossz csont van ám itt köztünk. Aztán valamelyik kikapja a sapkád mellűl, aztán akkor ű mén vele estére az asszonyához, nem te. Oda a köpönyeged ujjába tödd bele. Látod, a köpönyegujjadon föl van hajtva a posztó, annak a hajtásába tödd bele, cimborám, hogy el ne fogja valaki, testvér.

A cigány odadugja a papirost, és ismét nézik egymást az asszonnyal boldogan. A rom és a májko végtelenül büszkék egymásra. Egy sváb fehér széket adott az asszonynak, egy rác gyufaskatulyát nyújtott a korotáró felé, egy magyar fehér testvérének nevezte a korotárót. Hát nem érdemes katonának lenni Fran Joszip alatt?

1915

 

ETAL ÉS TÓNI

A kapásunk lánya volt az Etel, sudárnövésű, karcsú teremtés, de talán egy kissé sudárabb is, mint kellett volna. Nem jó matéria - vélte felőle az apja, az öreg Kánya Sebők Tóni, aki nem sok ügyet vetett az egész életre, mert már az ötvenes években a piemontézerek ellen verekedett az olasz földön, és sokszor volt a halállal szemközt. Szolgált vagy nyolc esztendeig, mindig oda alá, hol a Venedigbe, hol a Pádovába, és sokszor évődött az öreg nazarénus szomszéddal, kétségbeejtvén ezen istenfélő embert a régi katonatréfáival.

Tudvalevő ugyanis, hogy ha valaki a nazarénusságra tér, mindenkitől engedelmet kell kérnie, akit addig megbántott. Ha valakinek kárt tett, vissza kell térítenie. Ha valakit valaha meglopott, el kell mennie ahhoz az emberhez bűnbánattal, mondván: ennyit loptam ekkor meg ekkor, itt van az ára, és kéröm a bocsánatát. Ezt mind meg lehet tenni, ha valaki rászánta magát az új életre, de itten az volt a bökkenő, hogy a nazarénus annakidején Kánya Tónival szintén lent volt a piemontézerek ellen, és jó egynéhányat elküldött belőlük a nyugalomnak csendes éjjelébe. Kérdezte hát tőle olykor csendes tanyai gúnnyal Kánya Tóni:

- Hát azoknak hogy adod vissza azt, amit elvettél tűllük? Aztán hogy kérsz tűllük bocsánatot? - Amely kérdésre az újhitű nemigen tudott felelni, csak ingatta a fejét, mert erre vonatkozólag nem talált utasítást a könyveiben.

Ilyen legény volt az öreg Kánya, aki a nagy sasorrától kapta ezt a gúnynevet, egyébként a derék és jeles sebőkhegybeli Sebők-nemhez tartozván. Mindig úgy nézte a világ sorsát, mintha katona volna, úgy is ment el az életből nagy hirtelenséggel, mintha kilőtték volna belőle. Alighanem azzal sem sokat törődött, mint ahogy az volt mindennemű dolgok felől a nézete, hogy egyszer, valaha, valamikor már mindenféle dolog megtörtént, s ez a nézete tág teret engedett neki mindenféle furfangok előtt, amit azzal indokolt, hogy a király se mindig a katonákkal veszi be a várat, hanem fehér lovat áldoz érte.

Etel tehát - azazhogy a szebbszavú tanyai nyelvben Etal - ilyen észjárások között élt az özvegy vén katona kisded kapási lakásán; nem lehetne mondani, hogy valami sok törődés történt volna vele, mert nem is történt. Az öreg Kánya abban a véleményben volt, hogy a száraz betegség ellen nincsen orvosság, és kinek milyen sors van kimérve, olyan éri. Karcsú volt tehát az Etal, de karcsúbb, mint kellene, bár a járása olyan gyors és sebes, mint az ünőszarvasé.

Ez a szarvas járása, vékony formája tette alighanem, hogy szívesen váltott vele szót egy erős termetű legény, csupa izom, olyan, mint a vasék, aki napszámba járt a tanyába, s a forró homokon, a szőlővenyigék között való fulladt melegekből gyakran bement az udvarba, mert nem vitt magával vizeskorsót, jobb volt mindig a kútból meríteni az udvarban, ahol láthatta Etalt is.

Így történt, hogy idővel ez a fiatal Antal legény azt mondta az öreg Antalnak, hogy elveszi az Etalt, amire a sasorrú Kánya olyanformán legyintett a kezével, hogy: ha eddig csizmában jártál, ezentúl járhatsz mezítláb. Azonban ez mindegy, mindenki azt csinál, amit akar, miután a sorsok amúgy is meg vannak írva a láthatatlan nagy könyvben és az égi lámpásokban, amiket a tanyai pásztor nyári éjszakákon át hanyattfektéből olykor addig bámul, míg csak szét nem foszlanak.

Tóni meg az Etal így összekerültek, bár többen mondták, hogy ennek nem kellett volna megtörténni, mert miért párosodjon az egészség a betegséggel, és az olyan katonaviselt legény, mint Dicső Tóni, másfelé is szétnézhetett volna a tájékon, mert elég messzire el lehet rajta látni amúgy. Azonban lehet, hogy az úgy van, hogy az egészség átruházódik a tiszta és erős szerelemben, de az alig is lehet másként, mert napszámba jártak mind a ketten és bírták. Etal még sudárabb lett, még karcsúbb, s bírván az aratási marokverést, az öreg Kánya ismét csak belegyőződött abba, hogy minden megtörténhetik a világon. S látván pedig, hogy élettapasztalatainak nagy igazságai így beteljesülnek, nagy hirtelenséggel meghalt, azt sem mondván, hogy befellegzett. Ilyen körülmények között az öreg Dicső sem tehetett mást, mint hogy szintén meghalt, amit annál könnyebben megtehetett, mert a zselléreknél szolgált, és azok szokva vannak a föld alatt való létezéshez. Így, az öregek Ábrahám ölében találván meg a másik lakást, a földi dolgokat itthagyták emezeknek. No, nem túlságosan hagytak, annyit nem hagytak, hogy abból ezek ketten is élhessenek, de ketten hagytak annyit, hogy ezek ketten rajta élhettek, a maguk munkája nyomán. Az egészség átadta a maga felesleges részét a betegségnek, és az a szó vert szét a tájon, hogy nincsen takarosabb asszony a környéken az Etalnál.

Történt azután, hogy a nagybajuszú és nagyszakállú király "kiszólt a szőr közül" a tanyákra, hogy aki katonának érzi magát kint a homokon, ne várjon tűllem levelet, mert ögyéb dolgom is van most, nini, mint hogy mindön katonámnak leveleket írkáljak, nini... Tóni elköszönt tehát Etaltól, mint ahogy azt a régiek is tették annakidején, ha a szó szétvert a tájon, és elment még a tavalyi nyáron, mert rendes ember nem marad ilyenkor takarásban. Mehetett könnyen, mert kisdedet nem adott nekik az Isten. Etal pedig azt mondta, hogy ami dolog van azon a kettejük élhetésére való kis földön, elvégezheti maga is. Tóni meg ismerte már a szolgálatot, az igaz, hogy szolgálatban még nem verekedett, de verekedett odakint eleget, mikor gúnyolták azért, hogy a betegséget akarja elvenni.

Ment, aztán oda van mostig. Levelezi Etalt. Okos ember volt az a katona, aki kitalálta, hogy rózsaszínűek legyenek ezek a levélkártyák: így szebbek, mikor érkeznek, és már a rájuk való tekintés is csendes örömöt lop a szívekbe. Etalt sűrűn levelezi ilyen kártyával Tóni, de nem a tanyára címezi, hanem be a városba ipamékhoz, mert azt a helyet hamarább megtalálja a messziről jött levél, mint a tanyai postás, mivelhogy ezeken a helyeken még mindig áll az a régi igazság, hogy arra közelebb, erre hamarább.

A rózsaszínű kártyapapiroson Tóni egészségkívánatokat küld mindazoknak, akiknek a jó egészségben levését óhajtja. Ez a levél bekezdése, és ez a levél vége is. Minden régies levél ilyen szokott lenni, ez a szokás a régi latin levélformáknak a maradványa, s úgy lehet, hogy a latinok is más népektől tanulták, mert a távolban levő mindig egészséget szokott kívánni az otthoniaknak. Dicső Tóni is ezt teszi csak, amidőn a bornyú hátán a levelet írja, amelyben a neve aláírásával tudatja Etallal, hogy hol van.

Tudatja vele, hogy hol van.

Ez persze most már megint más dolog, s az ilyesmit a városi észjárás előtt világossá kell tenni. Etalnak ugyanis ott kint a homokon az teljesen mindegy volna, ha Dicső tudathatná vele, hogy odafent olyan helység körül van-e, amit Ziksównak, vagy Vókzisznek neveznek, mert ebből úgysem okosodna ki. Etal azt akarja kitudni a piros kártyából, hogy Dicső a tűzvonalban van-e, vagy a második vonalban, vagy pedig a munkásosztálynál, mert a remény és a kétség eszerint váltakozik a lelkében az életpárja iránt.

A levelet tehát Dicső sehonnan sem írja, mert nem is szabad valahonnan írni. Ellenben megegyezés van az Etallal, hogyha a levélkártya alján a neve megkezdését, a Dö betűt így kanyarítja, akkor hátul van, ha pedig emígy a nyomtatott Dö betű formájára rajzolja, akkor az első tűzvonalban van. Ebből Etal megérti azt, ami neki kell, és küldi a dohányt, mert Dicsőnek csak az a baja, hogy kevés a dohány.

Ami levelet most küldött Dicső, abban nem szól a dohányról. Sok szép egészségkívánás van az elején és a végén. A közepében pedig benne, vonalozott sorokban (alighanem a bajonettal vonalozta):

Szeretet kedves párom, szeretet feleségem, kedves jó párom, itt jó idő van, virágzik a barackfa és a körtefa, szeretet kedves párom.

A levél a nyomtatott Dö betűvel van jelezve, mutatván, hogy Dicső a tűzvonalból tudatja Etallal, hogy ott a körtefa virágzik.

Mennyire vágyhat ennek a tanyainak a lelke haza, mikor itt virágba van borulva az egész Sebőkhegy ilyenkor, s mégsem tudat mást, csak hogy némely fa már ott is virágzik.

Megérti azonban ezt is Etal, mert hiszen nemcsak politikából, hanem lelkekből is lehet a sorok között írni.

Etal, mikor a mását küldi a levélnek, azt írja benne:

Ne tarts semmitűl, Ditső, learatok magam is. Egy sort levágok, aztán markot verök. Azután mögint egy sort levágok, aztán mögint markot verök. Azután van segítő is. Ugyan aki idejár segíteni, arrúl mind azt mondják, hogy a szeretőm, de hát hagy mongyák...

Rózsaszín levelezőkártyák így váltakoznak egymással. Tóni áll a határon, és Etal áll a földeken.

1915

 

TANYAI ASSZONYOK

A földművelő ember vasárnap délelőtt elmegy valami olyan helyre, ahol a szomszédokkal, a környékbeliekkel találkozhat. Ez a hely a templom előtt, néha pedig a bormérésben van. A tanyákon legtöbbször csak ott, mert ugyan van már kint a mezőkön négy templom, de azok egyes vidékektől olyan távol esnek, hogy némely tájék emberei csak az élet nagy dolgainál: keresztelésnél, esküvőnél s a halál alkalmával jutnak el a templomba. Azonban vannak apróbb kápolnák itt-ott, oda olykor vitetnek ki barátot, hogy misézzen és gyóntasson. Ugyan a keskeny falak közé ilyenkor be sem fér a lelkiekre összegyűlt nép, a gyóntatás pedig a szabad ég alatt történik valamely fa tövében; ilyenkor a fa lombja a templom. Azután vannak kint jobbmódúak, akik a földjük előtt az útszélre díszesebb keresztet állíttatnak. Az állíttató a nevenapján itt misét tartat. Ha pedig elhal, az utódok tartatják meg az elhalt nevenapján a misét: emlékezete ilymódon megőrzésben marad. Ilyen helyen a szent aktust is a szabad ég alatt tartják meg útszélen. A pap miséz, amelyik kocsi arra megy, megáll, a rajtalevők az úton álló néphez csatlakoznak, vagy pedig lekuporodnak az árokpartokon. Nincsen azonban ez azért minden fény nélkül, s a gyerek, akit elvitt oda az anyja, dicsekedve újságolja otthon:

- Ott mindön vót. Mert még mozsárdurrogtatás is vót...

De ha nincsen ilyen jeles nap a környéken, akkor csak a bormérésbe mennek az emberek. A tanácskozás ott történik meg afelől, hogy milyen földmunkát kellene végezni a jövő héten. Mert a föld megkívánja a maga munkáját lehetősen, ha azt akarjuk, hogy teremjen is.

- Szépen köll vele bánni - mondják. - Mög okosan.

Afelől folyik hát a tanácskozás, hogy az elvégzendő munkák közül melyik az előbbrevaló. De mégis, melyik várhat még egy hetet. Beszélgetés közben aztán egymás tapasztalatán okulnak az emberek, s megszívlelik az öregek tanácsadásait. Azután akinek munkásra van szüksége, azt is ott fogad a bormérőnél, ahol közös egyezéssel szintén azt is megállapítják, hogy mekkora legyen a következő héten a napszám. Ez az egyezkedés békés szokott lenni, s hamar megtörténik. Néha hallatszik egy-egy beleszólás: - De a Lovászi Jancsinak a gyüvő hétön már nem gyeröknapszám jár, hanem embörnapszám. A Jancsi már nem gyerök, hanem legény. Mert a múlt vasárnap már vereködött is a tánchelyen.

(Csakugyan, a Jancsinak be van kötve a feje, jeléül annak, hogy az első legényi virtus-mérkőzésben biz azt beütötték... No, de hát majd visszaadja.)

A vasárnap délelőttnek ez a dolga. Ebéd után pedig a gazda otthon tárgyalja meg a következő héten végzendőket. A család az asztal mellett van, a gazda ül a régiektől örökölt gondolkodószékben, ha ugyan még megmaradt. A gondolkodószék nem olyan, mint a többi. Nemcsak háta van, hanem karfája is. A magyar fotel volna, de a fotel neve a magyarban párnás karosszék. A fából való karfás széké meg karosszék, vagy pedig, szókopás révén, karszék. A gondolkodószék azonban mégis más. Díszesebb holmi, faragott, festett. Virágok vannak rajta: nefelejcsek, rózsák, tulipánok. A belső hátán domború faragások, az ország címere. Betűk: "Éljen a kiráj!" Továbbá: "Dobó István uramé." Ebből a székből szokás megtárgyalni vasárnap délután pipaszó mellett az asszonnyal, a családdal a jövő hét munkáját, hogy holnap, hétfőn hajnalban mi dologba fogunk Isten segítségével a földben.

Az ember is mond valamit, az asszony is szól. A gyerekeket kérdik, hogy mit hallottak a tanító úrtól, mikor lesz a vizsga? Hogy - ha az iskolából szabadulnak - segíthessenek a pásztorkodásban, babszedésben, a jószág körül, miegymás. A Marci elnyargalhatna a Badáron a kovácshoz, mert lotyog a lábán a patkó. Az asszony mondja:

- A Pista is elmöhetne a Mihály sógorékhoz, hogy adják kölcsön a nagy fúrót, mert a padláslétrát mög köll csinálni, különben szétesik, aztán akkor hogy mögyünk a padlásra. A bótba is el köllene mönni drótért mög lámpaüvegért, mert már csak egy van.

- A bótba - mondja a gazda - majd a Marci mönjön el lovon, mert messze van.

Így megy azután a közönséges napi munkás földmívesélet dolgainak meghányása-vetése szokás szerint.

Ma azonban más a szokás.

A gondolkodószék nagyrészt üres, vasárnap délután nem ül bele senki, hogy tanácskozzon földanya megművelése felől. A gazda király szolgálatára, ország használatára "oda" van. Mert "elő" van az ember, ha a tanyában van, "haza" van az ember, ha a városban van, és "oda" van, ha másfelé van. Most pedig jól oda van másfelé, nem is lehet tudni, hogy hol. Az asszonyokra maradt a gazdálkodás, a tanácskozás feje hiányzik. Az emberek egyre kevesebben járnak vasárnap délelőtt a beszélgetésekre, és a Miska napszámosgyereket sem a tánchelyen avatja már legénnyé a virtus. Másfelé "áll bennük az erkölcs", és szép tanulmányokat szereznek rohamoszlopok elején fejbeverésekben.

De bár a gondolkodószék gondja az asszonyokra maradt, a határban, ahogy a kocsi halad, látni lehet, hogy bírták vállalni ezt a gondot. Olyan szép minden, hogy a lélek röpdöshet örömében. A kalászosok, a kukorica, a krumpli. Kukorica nem sok van. Az asszony beleült a gondolkodószékbe, és arra a megállapodásra jutott, hogy kevesebb kapásveteményt és több kalászost kell csinálni, mert a kapáláshoz nem lesz elég a munkaerő. Éppen csak annyit, amennyi otthonra kell. Inkább a rozsbúzát használták, mert a homok és a rozs jó barátok. A kapa vasát inkább a krumpli körül fényesítik. Mert a kapavas akkor fényes, ha munkáskezekben van a nyele. Egy asszony áll, kapával a kezében az út mellett, a krumpliföldben:

- Adjon isten jó röggelt, Vera asszony.

- Adjon isten maguknak is.

- Ejnye, de gyönyörűséges a krumpliföldje, Vera asszony.

Szerény büszkeséggel feleli a tanyai:

- Mögadtam neki a módját, ahogy csak löhetött. Csak azután most már röndös fészökalja lögyön. Jég ne lönne, fagy ne lönne, köd ne lönne.

Elneveti magát.

- Nagyon sok "ne lönne" köllene.

- Az igaz.

- Csak mán - véli - a háborúnak vége lönne. Hogy hazagyühetne az embör mög a fiú. Maguk jobban tudják odahaza: ugyan mikor lössz vége?

- No. Majd. Idővel.

- Idővel? - kérdezte az asszony. - De jól biztat!

- Hát pedig most türelömkönyérön köll élni.

- Tudom - mondja Vera -, hiszen azon vagyunk.

S kapál tovább szorgalmasan, hogy a krumplinak meg legyen adva, amit kíván, hogy azután a krumpli is megadja azt, ami tőle megkívántatódik. Néha fölhúzódik szép magasra, a szára megnő, de a földben nem sokat termel. Van az úgy, hogy így néha megjátssza magát. Lehet ugyan, hogy az idén másféle lesz a szokása.

Az asszonyok szorgos gonddal vannak rajta. Föltúrták a földet, ahol csak lehetett, a ház háta mögött levő árnyékos kis pihenőt sem kímélték, mert úgyis kinek most az enyhely. Sok a dolog, nem ér az ember délután egy kicsit beleringatózni a félszenderbe.

- Úgy szunnyadunk csak délután - mondják -, mint az öreg Hódi szokott, míg élt. Hogy állva a fa ágába fogódzott egy kézzel.

Ez csakugyan jó szer a délutáni hosszú alvás ellen. Mert mikor a fába fogódzó karjában a vér elhervad, akkor a kezével elereszti a faágat és elesik. Jó puha ez az áldott homok, nem üti meg benne magát, de fölébred. Próbául ajánlható mindenkinek. Az öreg Hódi ilyen elvek mellett élt lehetősen hosszú életet, és akkora földeket ragasztott meg, hogy öregségére dicsekedve mondta: Annyi a cselédöm, hogy ha közibük állok, még a szél se érhet tőlük.

Bár persze, hogy az ilyen örökké húzó-vonó élet is, mint az öreg Hódié volt, mit ér, az más kérdés. De most olyan szigorú világ van, hogy a Hódi példaadását kell alkalmazni: öreg, elhalt, takarékos magyarok élete így tanítja most munkára a fiatal asszonyokat, akik gazdák a földben, mert a gazdák más földön vannak; akik ássák mélyre a földet, gondolván magukban szeretettel az urukra, akik még mélyebbre ássák a lövészárokban azt a más földet.

Szép májusi esők után olyan ez a föld, mint a paradicsom. A tetején színes virágok, dús, haragosan duzzadó növények, amik mind a föld alól, az ősök csontjaiból táplálkoznak: e virágok és növények, emberek, mind az ősök üzenetei, akik így küldik az élőkhöz szeretettel élő leveleiket. Nem igaz az, hogy mostanában találták föl csak a postát. A rokonok már ezeknek előtte is levelezték egymást, a föld alul meg a föld fölül.

Szép volna az ilyesmin sokáig elgondolkozni, de nem ráérős az idő, a homlokába csapzott barna haját félresimítva, újra csak munkába fog az asszony. Sok gondolatot belekapálhat a földbe. Bizonyára gondolja azt is olykor, hogy az emberével vált üzenetet, mondván: látod-e párom? Mert az sem igaz, hogy a drót nélkül való telegrafálást csak most találták volna föl. Ó, a lelkek már régen telegrafálnak, az üzenetek mennek és jönnek a levegőn át: mikor valaki alszik, aztán nagyot rúg a lábával, akkor üzenet ment rajta keresztül.

Ugyan nem kell mindig poétázni. Lám, itt a másik tanyában, kifelébb, az öreg Jóljárt valóságos levelet szerkeszt a nagyságos polgármesteri hivatalhoz négy mázsa rozsbúza irányában. Jóljárttól elrekvirálták ugyanis a rozsot, és Jóljárt úgy véli, hogy nem történt méltányos módon. Vigyék el attól, akinek több van. Neki csak éppen ennyi volt, aztán most mi lesz? Hát adják vissza, mert ez a rendje a dolognak. Jóljárt levele alig nyolcsoros, nincsen ebben sem ennélfogva, sem minekutána, sem sőt, sem tehát, sem annálinkább. Öreg Jóljárt tudatja a nagyságos polgármesteri hivatalt vezető tekintetes polgármesterrel, hogy a négy méter rozsbúzát adják vissza, mert arra szükségük van a malacoknak is meg neki is. Mert ha nem adik vissza, a malacok is füvet ösznek meg ő is. Utoljára - végzi a levelet Jóljárt - a malacok még csak öhetnek füvet, de én nem öszök füvet, mert én embör vagyok... Zaporogi szabad kozákok írhattak valaha ilyen ultimátumokat a muszka cároknak, akik ellen hadakoztak, bár hiszen régen volt az is.

Igaza van-e öreg Jóljártnak, vagy sem, azt valójában nem lehet tudni. Ez azon kérdés mellé sorozandó, hogy milyen magos volt voltaképpen a babyloni torony. Lehet, hogy igaza van Jóljártnak, lehet, hogy csak tréfát szerkeszt, a mérgét töltvén a papiroson afölött való indulatában, hogy úrfélék lépték át a tanyaküszöbét, anélkül hogy oda hívattak volna. Annyi bizonyos, hogy minél kijjebb halad a kocsi, annál alkalmasabb a kenyér, a háborús sorsok, életek, izgalmak világát annál kevésbé ismerik. Hogy az embereknek el kellett menni, abba mindenki bele van nyugodva. Ha kósza cigánybanda támadná meg éjszakának évadján a tanyát, akkor is az ember megy ki először ellenük. Ez sem más, csak hogy nagyobban van. A sors kit eltalál, kit nem. A hazát hagyni nem lehet. Az ősök szerezték, itt fekszenek lent a föld alatt Árpád lovasnépei, ez tudott dolog, mert a földmunka alkalmával gyakran előtárulnak a lovukkal temetkezett elődök fegyveres sírjai, a virágokat is azok küldik a kései utódnak biztatásul fölfelé.

- Hát a János?

- Hát a Sándor?

- Möghalt.

- Itthon?

- Oda.

Ennyi az egész. Hogy a lélekben mi van, az nem látható. Éjjel lehetnek sírások és párnarágás a nagy sötétség kietlenségében. De így, mások előtt? A fogak összeszorítódnak, a fej kissé félrehajlik a naptól fölpirult barna asszonynyakon, s a szó, amivel a szívéből való darabnak elszakadását tudatja: möghalt. A könnyek nem a piacra valók.

1915

 

SZIBÉRIA

Közismert mondás, az újságokból is, hogy a magyar akkor tanul földrajzot, ha háború van. Mert akkor legalább megnézi a háborús hely térképét, ami benne van az újságban. Másként azonban a földrajzi tudományok nem valami kedveltek, nem is sokat adnak nálunk a tanítására. A középiskola harmadik osztályában van a gyerek kezében utoljára földrajzi könyv, azután már csak még egyszer tanul keveset a történelmi földrajzból. Azután, ha csak később az egyetemen nem a tanári foglalkozást választja pályául, többé a tanulóévekben nem ütközik földrajzi könyvekbe.

Így azután nem is túlságosan nagy a tájékozottság, ha csak nem bélyeggyűjtő valaki, mert ennek a szenvedélynek a révén meg szokás tanulni a földrajzot. Mint a régi pénzgyűjtés révén a történelmet.

Azonban bélyeggyűjtők kevesen vannak, azok között az asszonyok között pedig, akiknek az uruk vagy a fiuk most orosz fogságban van, alighanem egy sincsen. Erről a tájról pedig sokan vannak orosz foglyok, mert egyik egész ezredünk bent volt a przemysli várban, mikor Kuzmanek az éhínség miatt megadta magát.

Jönnek hát a fogolylevelek Oroszországból az asszonyokhoz, s az asszonyok följönnek a levelekkel a közkönyvtárba, hogy mutassuk meg nekik a mappán, hogy hol van az uruk.

- Ugyan, jó asszony - gondolom magamban -, ugyan mit nyersz te azzal, ha odabökök az ujjammal valahova arra a színes papirosra s azt mondom: itt van.

Ezt azonban csak gondolom, de nem mondom, mert hiszen hogyan is merészelhetné az ember megbántani az anya vagy a hitves szent érzéseit. Sőt inkább jólesik, hogy ide folyamodnak, mert úgy gondolom, hogy a közvagyonból fönntartott közkönyvtár akkor végzi rendben a dolgát, ha a közönség minden rétegére nézve olyan, mint valamely német Auskunfts-Bureau. Jönnek hát a levelekkel, és szorongva kérdik, hogy meg lehet-e azt a helyet találni a mappán (a tanyai makfát mond mappa helyett). Szerencsére megvannak az André-féle atlasznak s a Mayer-féle lexikonnak az új kiadásai, e két igen érdemes német munka alapján pár perc alatt el lehet igazítani minden kérdést. Pedig néha elég bonyolódottak, mert az orosz a foglyait igen messzire elhurcolta. Vannak ugyan a Kaukázus vidékén is, a Káspi-tenger mellett is, de némely részét nagyon messze elvitték Ázsiába. Gondolom, hogy úgy lehet ez a dolog, hogy azok a transzbajkáli vonatok, amik Japánból hoznak nekik segítést, úgy is üresen mennének vissza, hát ezekkel az üres kocsikkal elvitetik a foglyokat olyan helyre, ahol az őrzésük nem nehéz, mert nagyon messze vannak a hazájuktól. Mert onnan már csak legföljebb Kínába lehet átszökni.

Mert egész odáig, a Japánnal szemközt levő tengerpartig elviszik a foglyokat. Ha a béke beáll, hosszú idő lesz azoknak onnan a hazajövés. Tegnap is egy igen tisztán öltözött fehérszemély jön, a kezében a levéllel, hogy hol van az a Nikolajevszk-Usszuriszk, mert az ura onnan íratta ezt a levelet. Hát - gondoltam -, a jó fene tudja csak, hogy hol van, hiszen Oroszországban több Nikolajevszk van, mint nálunk Szent-Márton - azonban André majd kisegít. Csakugyan. Szibériában, a Japán-tenger felé van az Usszuriszk-öböl, ott folyik az Usszuriszk folyó, s ott van Nikolajevszk városka.

- Jó messzire elvitték az urát - mondom. Balkézzel mutatok a makfa balfelére, hogy itt vagyunk mink, a jobbkézzel a makfa jobbfelére, hogy ott van ő.

- Hű! - csattan föl az asszony. - De messzire elsarcolták szögént...

No, de legalább így most már az asszony láthatja a makfán, hogy hol van az ura. Nézi azt a kis kerekséget a makfán, ami oda van rajzolva, hogy ez Nikolajevszk. Csodálatos az emberi lélek, amiben az ilyesmi is némi megnyugvást kelt. Nem teljeset ugyan, ez nem is kívánható. S más egyéb bajok is vannak. Az asszony mondja:

- Az uram azt írta ebbe a levélbe, hogy sürgönyözzek azonnal afelűl, hogy egészségössek vagyunk-é. Jártam mán a postán, de ott azt mondta a kisasszony, hogy oda nem löhet sürgönyözni, mert oda nem vezet el a drót.

A drót... Ez a kis hitvány holmi, amely behálózza és keresztüldrótozza az egész földet. És miként várhatja az az ember ott a föld túlsó oldalán az asszonynak meg a kis családnak az egészségéről a választ. (Tanyai nyelven: választot.)

Cédulát kell tehát írni az asszony részére, hogy oda elér a drót. Mert a tengerparton álló Vladivosztok felé vezető vasút mellett ez a hely vasúti állomás. Ha pedig vasúti állomás, akkor muszáj drótjának lenni.

Az asszony ezen is csillapodik. Már nem piheg olyan izgalmasan a melle, mint mikor jött. Mert löhet sürgönyözni az embörnek. De még előbb lehajol a térképre.

- Ugyan, mondja már - kérdezi -, micsoda ország ez, ahun az uram van?

- Hát az Szibéria. A napkelet felől való része.

Az asszony összeteszi a két kezét, és szótalanul nézi a makfát.

- Szögény uram - sóhajtja aztán -, ott a hidegbe, hóba, fagyba, jégbe... A fejemre szeretném kulcsolni a kezemet, hogy úgy jajgassak... Én párom, én hitvöspárom, de mögszenvedsz...

A szerető léleknek ezt a fájdalmas kitörését már nem először hallom. Rettenetesen hat reájuk az a szó, hogy: Szibéria. Jég, fagy, hideg, hó, dermedés, fagyott föld, világtalan mező, ólombánya jut az eszükbe.

Ilyenkor alkalmas egy kissé erősebb beszédet használni:

- Van fagy a fenét! Ugyanolyan délkörön van, mint a mi országunk, nézze csak itt ezt a makfát. Az a nap süt ott is, ami itt. Télön ott is hideg van, nyáron mög ott is meleg van. No. Nincsen ezön mit sírni. A fölső részin hideg van, de a déli részin meleg van.

Az asszony a két szép barna szemével a könnyei szivárványán keresztül föltekint.

- Aztán ez így van? - kérdezi.

- Hát persze, hogy így van. Nincsen a maga ura belefagyva a jégbe.

Mentegetőzve mondja:

- Úgy tanultuk az iskolában, hogy az a Szibéria a legröttentőbb zord vidék. Hogy ottan nem él mög még az állat se, nemhogy az embör.

Azután elmegy az asszony. Előbb a szokásos kérdés, hogy mivel tartozok a szívességért, azután, hogy akkor hát az Úristen aranyozza mög a kezit, azután kimegy a házból, s ahogy lehalad a följárón, újból csak erős sírás könnyei fakadnak ki az asszonyból. Nem bírja a lelke elhinni a vigasztalást, mert az iskolakönyvek egészen mást tanítanak.

1915

 

ÖREG REGRUTÁK

Már még a múlt nyáron, mikor mentek felfelé meg lefelé a csapatok, hallani lehetett, amint a vasúti állomás felé menés közben ki-kiszólt a sorból egy-egy idősebb tartalékos a csapat mellett haladó civilre vidáman:

- Hát öreg tatám, maga nem gyün? Olyan szépen elillene pedig ide közébünk.

A civil, a régi katona, aki csak megszokásból ment ki a "régi ezreddel mög a fiatalokkal" az állomásra, nyugodtan mondta neki vissza a sorba:

- Várjál fiam, várjál. Negyvennyolc vagyok én már. De azért ne tarts attúl, hogy ha hívnak, ne mönnék. Öreg katona vagyok én. Mikor én szolgáltam, te még pöndölös ingben csúszkáltál odahaza a porban.

Úgy, úgy. Ezen nevettek a menők s az itthonmaradottak egyaránt.

- Ugyan - mondták a katonák -, kend már irtóztató öreg szentség, a kend csontja már el se bírná a bornyút.

Emez megvigasztalta:

- Ne féltsd azt a csontot, fiam. Elbírja az még, ha épp muszáj. Ha majd a bornyú ökörré nyőlt a hátadon, elmögyök érte, aztán átvöszöm tűlled.

Tréfálkozás volt az ilyen beszéd eleinte, senki sem gondolta volna, hogy valóra válhatik. A régi, kiszolgált katonák, akik már a népfölkelésből is kimaradtak régen, akiknek a szobája falán már barnult aranyos rámában van üveg alatt a végelbocsájtó levél, eleinte csak évődésformán kérdezgették egymástól, ha találkoztak az utcán:

- Hát mink mikor mögyünk, komám?

- Majd szólnak, ha köllünk, komám.

Persze, ez nem is mehet másként. Amíg nem szólnak, nincsen mit keresni ezen a dolgon. Előbb hadd menjen a fiatalja, az még könnyebben bírja, a vére is melegebb az ilyen fürge mókusnak. De azután a régi emberek egyre csak komolyabban kezdték vallatni egymást: - Hát nem mögyünk, vagy mi? Nem köllünk? Már csak annyiba néznek bennünket, mint a sömmit?

Akkor azután meg egymást nevették, és egymáson évődtek az emberek, akik egykoron a király fegyvereit messze földeken "hurcolták". Arra, ki időközben hasban elvállasodott, azt mondták, hogy ne is várja, hogy hívják, mert az ilyen könyérpolcüresítő még kránfutternek sem való, bár hogy voltaképpen mi volna az a kránfutter, arról nem történt magyarázat. Hát kránfutter, aztán kránfutter. Aztán ha fölfelé kellene sturmolni a hegyre, mit csinálna azzal a nagy pókhasával? Mert azt nem lehet úgy elhajítani, mint a bornyút.

- Hát nem - szégyenkezett az elkövéredett koma. Lehajtott fejjel tekint végig megvastagodott termetén, és sóhajtva teszi hozzá. - Hej, sokba van ez neköm, kár ezön évődni.

Igaz. Nem tehet róla, hogy ott vállasodott el, ahol nem kellett volna. Elég neki a maga baja.

- Az ám - mondja részvéttel egy soványra maradt régi katona -, amelyik kerítésön én körösztülugrok, azon a kövér koma csak úgy jut át, ha előbb gödröt ás alatta, mint a kutya szokta.

Nem megy azonban az ilyen beszéd valami sértésszámba, mert az egyidőből való emberek, akik együtt voltak "oda", leginkább mind csak úgy testvérszámba mennek. Annak idején, a fiatal erő virágjában, különb játékokat is csináltak egymással. Nem kis csillagrúgatást, ágyeresztést (ha volt ágy), sátordöntést (ha volt sátor), álmában lepedőbe való bevarrást, pokrócolást, meg egyéb ilyen szelíd játékokat, amikben a fiatal vérben a tábori élet unalmasságai között fölgyűlt energia tombolta ki magát. Az volt felőlük a nézet, hogy szükséges néha az ilyesmi, akárcsak a köpülyözés vagy az érvágás.

Nem haragudtak hát meg egymás között az öreg komák. Csak furfangoskodtak azon való igyekezetükben, hogy valami olyasmit mondhassanak, amin nevetni lehet. Jó ember az ma, aki a nevetnivalót kitalálja, mert nagyon sok sors van most olyan, amelyik a szomorúságokat találja ki.

Időközben pedig bejött, azaz hogy kijött az új törvény, ami az öreg komákat és testi véreket illetné. No, most már - állapították meg - nekünk is vetnek majd néhány szót, nem néznek le bennünket annyira, mint eddig, hogy még csak nem is hívnak. Bizakodások történtek. Hát nem vagyunk mink annyitérők, mint a fiak? Az.

Azonban a kijött törvény sokáig nem szólt semmit. Hallgatott az öregek felől. A törvény megvolt, de semmiféle érvénye sem mutatkozott. Mondta is felőle ez a Tisza széli Csányi János, öreg trombitás:

- Olyan, mint az alvótöltés. Van is, meg nincs is.

Az az alvótöltés, amit valamikor a víz ellen csináltak, de később meg elébe a víz ellen jobbat csináltak, s azóta a második töltés áll ugyan, de csak haszna nélkül alszik, senki sem tudja, hogy miért van.

Az új törvényről is ilyenforma nézetben voltak némely régi, egykori fegyveresek, hogy ha már megvan, akkor csináljanak is vele valamit. Vagy legyen, vagy ne legyen. Mit ér az, ha azt mondja, hogy behívhatók vagyunk, de nem hívnak. Csak a türelmes Selymes János figyelmeztette a többit:

- Várjatok csak, várjatok. Mert régi szokás-mondás az, hogy ami késik, nem múlik.

Csakugyan, az újságokban egyre jobban kezdett a szó verni aziránt, hogy ekkor meg ekkor érvénybe lép az új törvény. Ahán - mondták az emberek -, hát a régi katonáit mégiscsak együtt akarja látni a király. A nagy piros papirosok szétröpültek a tanyák kapitányságaiba, s odaszálltak a tanyai kapitányok, esküdtek háza falára, s felakasztódtak a korcsmák, csárdák szobájában a szögre.

- De különben - vélte a csárdás - legjobb az ilyent az ajtóra szögezni a kilincs mellé, mert akkor mindönki belebotlik.

Úgy igaz. Az emberek belebotlottak s olvasták. Az egyik szépen hangosan, a másik lassan, betűzve, némelyik sehogy sem, mert az ötven év körül valók között vannak, akik nem tudnak írást. Negyven-egynéhány év előtt, mikor még ők gyerekek voltak, más világ járta a tanyákon, kevesebb volt az iskola. Ma van vagy nyolcvan körül való, akkor volt valami húsz; aki gyerek messze esett tőle, nem járt bele. Meg ha járt is néhány télen át, idővel elfeledte a betűt, különösen ha nem került katonasorba, ahol visszaszoktatták rá.

Olvassák a piros papirost. Aki katona volt, az bizonyos fontoskodással és büszkeséggel, mert úgy érzi, hogy a papirosról most egyenesen őhozzá intézi szavát a király, az egykori ezredes úr, az egykori vitéz kapitány úr, míg aki nem próbálta a katonai sorsot, egy kissé féloldalt tartja a fejét. Ennek az jár az eszében, hogy haj-haj, nehéz lesz azt deresedő fejjel megtanulni, amit a másik már el is felejtett.

No és hát aki katona volt, az az évszámokkal is inkább rendbe tud jönni. Mert azt bizonyosan tudja, hogy hánybeli, vagyis hogy melyik esztendőben sorozták. De már például Muladi szomszéd így adja föl a kérdést: - Hát most már énvelem igazság szerint tulajdonképpen mi lösz?

- Már miért?

- Hát hogy - tanakodik Muladi - én mönjek-e, vagy ne mönjek?

- Itt van az írásban, hogy aki ötven évig van, az tartozik az ország szolgálatára lönni.

- Úgy ám - feleli Muladi -, csakhogy én nem tudom, hogy hány esztendős vagyok. Hogy úgy ötven körül, azt én is úgy vélöm. De hogy egy-kettővel alatta-e vagy fölötte, azt már nem tudom.

Ilyen "kétközbe" alighanem nemcsak Muladi jut. Még a volt katonáknál is megtörtént, mikor még tavaly a népfölkeléshez hívták be őket, hogy a hirdetésben kitett esztendőket eltévesztették, azaz hogy összezavarták őket. A születési évet összetévesztették a sorozási évvel, s nem ők voltak benne a hibásak. A múlt században még négy korosztályból soroztak, s így nem sokat numerált az, hogy ki hányban született, hanem, hogy hánybeli sorozás volt. Mert akit az első korosztályból soroztak, az már kiszolgálta a három esztendőt, s hazament mint kitanult öreg katona, mikor az ugyanazon évbeli születésű ember, akit csak a negyedik korosztályból soroztak be, még csak nem is fogott fegyvert. Azután jóval többen voltak abban az időben, akik idő előtt, tizennyolcéves korukban álltak be. Viszont a szolgálat elől való eltakarás is könnyebben ment, mert nem volt meg a katonai közigazgatásnak a rendes rendje, s nem akadtak olyan hamar rá az úgynevezett katonaszökevényekre, mint most. Volt aztán az ilyen között olyan, akit huszonhatéves korában soroztak. Minélfogva a születési év alapján nem is lehetett az emberek katonamivoltja felől eligazodni, hanem csak a sorozás esztendeje volt az útmutató. A mi időnkben még az a kérdés, hogy "hánybeli", sohasem azt kérdezte, hogy melyik esztendőben született, hanem hogy hányadik évben sorozták.

Most pedig a születési év az irányadó, és ebben a külsőbb részek öregjei között lesz, aki megtéved. Mert tavaly is, mikor az öreg volt katona-népfölkelőket szólította a király, voltak ilyen megzavarodások. Megszólít az utcán egy öreg hagymás magyar a makói tanyákról, tarisznyával a vállán, de a tarisznya már üres.

- Nézze már, kéröm - mondja méltatlankodva -, szóltak nállunk is, hogy gyerünk be, hát csak begyüvök. Azt mondták, kétnapi eleségöt hozzak, hát hoztam, de már elfogyott. Oszt most már itt állok negyedik napja a kaszárnya előtt, de még csak hozzám se szólt sönki. Nem szólítják az embört.

- Hát hánybeli maga?

- Hetvenötbeli.

- Nem löhet az, bátyám, hiszen maga jóval öregebb, mint én.

- Hát persze hogy öregebb vagyok - mondja a magyar -, hiszen mondom, hogy hetvenötbe soroztak engöm a makai városházán.

A katonai hirdetés pedig, amelyiknek a szava szétvert ott a Maros menti tanyákon, a hetvenötben születetteket szólította a régi zászló alá. Az öreg magyar pedig hetvenötben már katona volt, így hát ötvenhatban született, tavaly lehetett olyan ötvennyolc körül való. Mesébe illő naivság, de egyúttal a néplélek hőskölteménye is lehetne az ilyesmi: az öreg tanyai nem kereste, hogy ő már mennyi idős, hogy ő már nem is lehet katona, hogy már tőle nem követelhet senki semmit, ő csak egyet tud, azt, hogy alighanem valami baj lehet, mert a király szólt, hívja régi katonáit, hát csak sebesen két napra való szalonnát, kenyeret a tarisznyába, azután gyerünk. Azután íme, mily megbotránkozva mondta: lám, már itt van negyednapja, a tarisznyája is ellaposodott, és még csak nem is szólították!

- Jaj - mondta a fölvilágosítás után -, ma már az egész világ másként forog, mint azelőtt. Az urak már megint kitaláltak benne valami változtatást.

A világ bizony másként forog. Sőt olyanformán forog, legalább így katonai szempontból, ahogy még sohasem forgott. A régi időben is előfordult, hogy gyakorlatra berukkolt a főszolgabíró meg a hajdúja, azután a bíró káplár volt a századnál, a hajdúja meg őrmester. De most már apák és fiak lesznek, azaz hogy lehetnek ilyenformán.

Erről sok szó is esik. A városi katonai hivatal fönt van egy kőház második emeletén, a lépcsőkhöz nem szokott tanyai embernek egész hegymászás az ilyesmi, szinte lihegnek, mire fölérnek. De azért igyekeznek, mert ott történik az "iratkozás" az új törvény szerint. Olykor viharos örömök vannak a hivatal folyosóján, ha olyanok találkoznak, akik már régen nem látták egymást, pedig valamikor, huszonnyolc-harminc év előtt, egy században voltak "standbeliek".

- Nini - mondja egy negyvenkilences ember -, hiszen ez mög a firer úr Borsodi! De möghízott a pofaszíjad, komám!

Pofaszíja. A rendes beszédben nem járatos szó, de a régi bakanyelvben az arcot, a fej képes felét jelenti. Úgy lehet, hogy az az ember ezt a szavat húsz-néhány év óta egyszer sem mondta ki, de most, hogy újból regruták lettünk, az emlékezések visszatorlódása nyomán megint csak elhatalmasodott a szavajárásában a már feledésbe jutott katonanyelv.

Barátságos kezelések történnek a kopottfalú folyosón. Némelyek oly régen nem látták egymást, "hogy az ritkaság". Illetve az a ritkaság, hogy most találkoznak. A városi ember, ha az egyik ismerős Erdélyben, másik Túladunán lakik is, csak találkozik egymással valahol, vagy a vasúton, vagy Budapesten, vagy pedig ha nyáron elmegy valamerre. A tanyák emberei nem laknak olyan messzire egymástól, némely része mégiscsak ritkán találkozhat. Az egyik Félegyháza alatt lakik, a másik Szabadka mellett, az ilyen távollakók leginkább csak adót fizetni járnak haza, vagy azt is csak küldik mással, vásárjaik, piacaik másfelé vannak, ezeknél bizony már ebben a korban ritkaságszámba megy a találkozás lehetősége. Mikor az utolsó fegyvergyakorlat a közösöknél, az ellenőrzési szemle a harmincegyéves korban a honvédségnél letelt, azután aztán már nincsen meg az összehúzó kapocs. Többé az életben, úgy lehet, sohasem találkoznak. Hát most persze, hogy nagy az öröm, hogy a katonai kapocs megint föltámadt, és összehozta az embereket.

Előbb csak úgy húzódozva, gyanúsan nézik egymást, hogy csakugyan az-e, akit benne vélnek. Mert hiszen nem mind él már a cimborák közül, s aki él is, megváltozott. Az egyikre szerencsés világ járt, nagygazdasorba jutott, csupa egészség, kicsit sok is a hús rajta, a másikat megtörte az élet, egyet-egyet a pálinka is; van, aki megsántult, mert a vasvillába esett a szénaboglyáról, van, akinek a szemén csinált hibát a trachoma, meg miegymás. Egykori szép, ifjú fiatal életek vidám képein ecetes spongyával húzogatott végig az élet.

Nézik az emberek egymást, tűnődve, jó sorsúak meg az éppen csak hogy élhetős nincstelenek. Olyanformák lehetnek a belső érzések, mint a huszonötéves találkozón az érettségi után.

Egy ember megáll egy másik előtt. Nézegeti, mustrálja. Egyszer csak azt mondja: - Hát kend csakugyan kend?

- Hát persze - feleli amaz örömmel afölött, hogy megismerték egymást. A neveket nem is kellett mondani, elég volt a néhány szó. Mert ha a testi forma változott is, a hang megmaradt olyannak, mint amilyen volt.

Így történik a katonai iroda folyosóján a különös "ismerkedési estély", amilyen még nem volt, mióta a világ áll, s talán nem is lesz rá még egyszer szükség. Gond vagy bú nem mutatkozik, uram isten, az csak természetes dolog, hogy segítsünk a fiaknak a munkában ott, ahol még bírunk. Egy öreg koma, szinte büszkélkedve a dús egészségben, mondogatja:

- Engöm oda állíthatnak, ahova akarnak. Nincsen sömmi bajom, bírom ma is úgy, mint akkor Novibazárban.

Egy régi káplár felel rá, kissé húzódozva:

- A bírás felül itt se volna hiba. De hát tudjátok, hogy én sicces voltam. Ötszáz lépésrűl négyet beleküldtem a mozgó figurába. Most mög ott van ennek az udvarnak a sarkába az a feketés forma, mi az?

- A szemetesláda.

- No. Hát ha az én kedves fegyverömet adnák is vissza, még avval se tudnék beletalálni. Mert a szöm... a szöm...

Szomorúan húzza elő a zsebéből kopott fekete tokjában a pápaszemet.

- Ez - mutat rá - ez... Ez letött engöm. Nem látok az óromon túl.

De azután nevetni kezdi a maga baját, mert hiszen nincsen értelme a szomorkodásnak, mikor így is, úgy is csak egy a fizetés. - Az - folytatja vidáman -, én is úgy volnék már, mint mikor háztüzet voltak nézni a vaksi lánynál, aztán leütötte a kulacsot az asztalról, mert azt hitte, hogy macska.

Jön az öreg komák közé egy az egykori őrmestereik közül. Ohó, most van csak viharos üdvözlés, a jobbkarok magasra emelkednek, és kézszorítást kínál mindenki. Azonnal bizalmas kérdések kezdődnek és fölvilágosítások kéretnek. Mert a manikulás az, aki mindent tud. A katonanyelv szerint csak a világ és az élet legnagyobb rejtélyei azok, amiket "még tizenhat manikulás sem tud kiszámolni". Minden egyéb dolog a manikulások által kiszámolható. Mint például, hogy a berukkolás után az asszonyoknak jár-e majd valami. Altisztek mondják: régi sarzsinkért böcsülettel megszolgáltunk, hát most majd visszaadják-e vajon? Egy ember azon évődik, hogy hogy komandírozzon ő majd a honvédoknál, mikor sohasem volt a honvédokhoz behíva, minélfogva nem tud honvédül. Az annak idején a mesterségénél fogva altisztté nem lehetett iparos azt szeretné tudni, hogy lesz-e majd különbségtevés öreg és fiatal között. Ez a feketefejű káplár öreg Takics Vladimír, nem hiába, hogy nagy kujon volt világéletében, csak az iránt érdeklődik, hogy ugyan, ha berukkolnak, lesz-e majd minden estére kimaradási engedély.

Ígérnek is neki mindjárt néhány bokszot, nyúlnyomot, fecskefészket s egyéb régi kedvességeket.

Így telik el az újból regrutává való "íratkozás" ideje. Szomorú volna, ha szomorúbban telne az irtózatosan vén régi katonai szentségek és öregségüknél fogva már nem is látó agg csontok között. Élcelődnek s egy kicsit gúnyolódnak is, mert az szintén velejár az ilyesmivel. Például mikor egy ember azt mondja:

- Hát másodszor hívnak bennünket regrutának, bátya.

Azt mondja rá Csáki Pál nevetve:

- De mikor még a lutrit tartotta az állam, aztán az embör nyert rajta, sose hívták az embört kétszer, hogy majd kétször is kifizetik a nyeremént.

Ez igaz. De a lutri már elmúlt. Alighanem valami tévedés történhetett - mert az ilyesmi előadódik -, hogy akkor nem hívták kétszer az embört...

1915

 

VIGASZTALÁS

Bottal és mankóval sétál a háborúból hazakerült ember. Már polgári ruhában van, annak a jeléül, hogy végképp eleresztették a katonaságtól, mert eleget tett a honnak magáért, ha valaki nem hinné, ott van a béna lába bizonyságul, nem is kell hozzá írás és nagypecsétes levél. Bizony, egy kicsit lassan sétál a szép barnaképű sebesült ember, még szokatlan neki a falábakon való járás.

Egy kis barna kutya megy a nyomában. A kertben csak gyéren sétálnak, de a kiskutya minden szemközt jövőt megnéz, mint az már némely kutyának szokása szokott lenni. Némelyikre nem szól semmit, a másikat egypár rövid szóval figyelmezteti, hogy tessék rendben kitérni ennek a sebesült katonának. Hű kis jószág, a szemközt jövők kérdezik a mankós embert:

- Régen a gazdája, ugye? Mikor hazajött, bizonyosan megismerte.

- Nem - mondja a mankós. - Csak ma reggel szegődött hozzám. Küldtem előbb elfelé, de nem ment, itt maradt mellettem. Úgy látszik - tette hozzá némi borongással -, a kutya szereti a katonát, ha mankón jár.

Még lépdel egy kicsit a három lábon, amelyből kettő fa. De néha azért a negyedik is éri a földet. Amelyiket a lövés rövidebbre csinált.

A megkurtult láb fején már szép, fényesre tisztított, új fekete bőrcipő van, többujjnyi vastag talppal, szóval mesterséges úton meg van hosszabbítva, minélfogva olykor érinti a sétány kavicsos homokját. Már mégsem olyan szomorú, mintha be volna bugyolálva mindenféle kötözésekbe.

Helyet keres egy padon a volt katona. A leülés bizony még nem megy egészen könnyen, inkább lezökken, mint leül. A botot és a mankót kétfelé támasztja a padhoz, a hiányos lábat pedig a két kezével ráteszi az egészséges lábának a térdére. Szinte negédesen van így, ha a falábak nem volnának mellette, nem is lehetne belőle kinézni, hogy a hadjáratból jött haza.

Ha sebesült katona ül a padon, mindig akad a járókelők közül, aki leül mellé, hogy némi beszélgetésbe kezdjen, s hallhassa, hogy merre járt az a katona. Hátha tud valamit az ő fiáról, aki odavan, s már régen nem adott hírt magáról. Mert van olyan fi, aki már nyolc hónapja nem adott hírt magáról. És sem a halottak lisztájában nincsen benne, sem a sebesültek lisztájában nem foglaltatik, sem pedig semmi híradással nem volt afelől, hogy fogságba esett volna. Hol lehet az ilyen? Elképzelhető, hogy nagy tépelődések és szívszorongatások vannak az ilyen esetekben, bizonyára egyikünk sem lenne vele másként. Az asszony nem tud az uráról, az apa a fiáról, levelezik a Vörös-kereszttel, de az sem tud más választ adni, hogy nincs benne a lisztában a keresett, hát reméljenek. És a Vörös-keresztnek ez a vigasztaló szava nem is egyszer valóra válik. Mikor az apa elszomorodva mondogatja:

- Nem jön az már többé vissza soha, ha már hat hónap óta nem adott hírt magáról - másnap kap attól levelet, akire már keresztet vetett.

De nem mindenki ilyen szerencsés. Van, aki teljesen, mint itt mondani szokás: kétközben van a fiú, a vő vagy a sógor felől. Az ilyen ember azután úgy van, mint a vízben fuldokló, akiről azt szokás mondani, hogy még a borotvaélbe is belekapdos. Az ilyen ember aztán minden hazatért katonát megszólít, keresi a vele való beszélgetést, mert hátha... hátha tud felőle valamit... Olyan kis zömök vállas volt, hát talán ismerheti.

Ilyképp a padon pihenő volt katona mellett is helyet foglal egy-két ilyen szorongó, öregebb polgár, hogy beszélgetést kezdjen. Nekik az igen alkalmas dolog volna, ellenben amaz nagy halálharcot megjárt ember olykor unja már a sok beszélgetést. Egyszer, kétszer, háromszor még csak elmondja, de azután elunja, s azt szeretné, ha a kérdések ostromával békét hagynának neki.

A kérdések leginkább így kezdődnek:

- No, hát hazagyütt?

- Hát haza.

- Ejnye, hejnye - mondja tovább a kérdezősködő -, aztán ilyen nehéz állapotban.

A volt katona, aki a falábai között ül a padon, erre egy kicsit megtüzesedik. Azt mondja:

- Hát miféle nehéz állapotban? Nem vagyok én nehéz ember azért, hogy mögsebesültem a hazáért. Mert cipész vagyok én. Én csak úgy dolgozhatok ezöntúl is, mint eddig. A suszter akkor is ember, ha sánta is. Éppen ez a vigasztalásom, hát ne sajnálkozzon énrajtam senki.

Szép, büszke szavak, bár hiszen nem mindenki lehet suszter. De a kis barna kutya a pad alól vakkant a ma felfogadott gazdája mellett, mondván, hogy neki van igaza. Imitt-amott, különböző kereseti sorsokban, van még vigasztalás.

1915

 

MEDDIG TART MÉG?

Járnak-kelnek ezen a Vanélia téri piacon az emberek. Valéria tér volna ugyan, de szebb Vanéliának mondani, amint hogyha hivatalosan Vanéliának volna nevezve, akkor alighanem Valériának neveznék. Mert az úgy van, hogyha a rendőrt röndérnek neveznék, akkor rendőrnek hínák, de mert rendőrnek nevezik, röndérnek hívják. Ösztönszerű eltávolodás ez mindattól, aminek hivatalos formája van.

Sokan vannak a piacon, mert ezen a részen árulják a bürgehúst, a csövespaprikát s egyéb jókat. Odajön a többek között Ozsvát bácsi is a felsővárosról, akire mindjárt rátámadnak:

- Hát már mindönki idegyün? Hát a fölsővároshoz nincsen közelebb piac? Né!

- Hát - mondja Ozsvát az évődésre -, én az adóban az egész város területére fizetöm a helypénzt, hát már ha erre jártam, ide is csak elgyühetök.

- Nono - mondják amazok. - Hát hiszen. Nini. Adjon isten jó napot.

- Adjon Isten.

- Hát aztán hogy van?

- Hát elvagyok.

- Hát a fiak?

- Oda vannak.

- Aztán merre?

- Hát azt honnan tudhassam? Csak a tábori postaszámokat tudom, egész írást köll rúluk tartani, hogy melyik milyen szám alatt van.

Megint csak kérdezik:

- Hát mindön fia oda van, Ozsvát bácsi?

- Nem - mondja az idős férfi -, nem. Hát hogy képzel olyant? A hetediket még csak most sorozták. Hat fiam van oda, mert az mind kitanult katona már, de a hetedik még nem löhet oda, mert az még csak most tanulja mög a katonaságot, hát akkor hogy löhessön az is oda? Mint képzel olyant?

Nono, hát nem is képzelnek ilyent az emberek, ellenben becsüléssel és szeretettel nézik Ozsvát bácsit, az apát, akinek hat fia van oda az ország használatára, s írást kell a postaszámaikról vezetni. És ebbe az írásba legközelebb beleíródik a hetedik szám is, a hetedik gyerek postaszáma.

Egy özvegy asszony mondja a paprikászsák mögül:

- Én is két postát tartok számon, mert neköm is két gyereköm van oda. Nem tudom, merre vannak, csak a számukat tudom. De leveleznek haza leginkább. Tegnap is mind a kettő írt.

Nagybajuszú, öreg, sánta tüzérkáplár szól bele a beszédbe:

- Aztán jót írnak-e leginkább?

- Jaj - mondja a paprikásasszony -, jó gyerökök azok nagyon. Mindig azt írják, hogy nincsen sömmi bajuk, hallották, hogy itthon drága a gálickű, de hát, azt mondják, ne búsuljak, majd csak vége lössz a háborúnak, akkor osztán hazagyünnek, aztán majd röndbe tösznek űk mindönt, csak én ne búsuljak.

Az öreg, sánta népfölkelő tüzér a hosszú, szőke tutajbajuszát húzgálja és bólintgatja a fejét. Úgy tetszik, hogy a fej csak azért bólintgat, mert a kéz ráncigálja azt a nagy szőrcsomót, amely kidudorodott a fejből. Pedig nem. A tüzér a fejével a lelke szerint bólingat.

- Úgy, úgy - mondja. - Az igazi fi nem is ír haza szomorúságot. Mert mit szaggassa vele a szülőanya szívét, mikor az úgy sem segíthet rajta? A maga fiai akkor igazi fiak, asszonyság.

Ozsvát bácsi is beleszól:

- Az enyimek se terhölik gonosszal a levelet.

A sánta katona mondja:

- Úgy, úgy. Magyar fi ne panaszkodjon. Úgy se ér sömmit se az a nyávogás. Azután pedig... azután pedig... hát azután pedig majd csak hazagyünnek idővel...

Szép vigasztalás az ilyesmi is, mert most meg a paprikásasszony elfakad sírva. Hullanak ugyancsak a könnyei.

- Idővel... idővel - sírja. - De mikor lössz az az idővel? Ó, én szép édös két gyerököm!

Ozsvát bácsi elkomorodva mondja:

- Mög az én hatom...

Azonban azért katona a katona, hogy katona legyen, ha sánta is. A tüzér, botjára támaszkodva, látja, hogy itt csak tréfával lehet elütni ezeket a szomorú dolgokat. Mikor az asszony azt mondja kétségbeesve, hogy:

- Hát hun van az a matamatikus tanár, vagy az a katonamanikulás, aki ki tudná számolni, hogy mikor lössz vége ennek a háborúnak?

Ezt feleli rá:

- Nem köll ahhoz se matematikus, se manikulás, mert aztat én is mög tudom mondani.

- Hát maga tudja? - éledezik az asszony.

- Hát hogyne tudnám - mondja komolyan a tüzér. - Onnan gyüvök a harctérrűl. Nem itthon ütöttem mög a lábamat a szalmába, nini.

- Tudom - mondja az asszony békülékenyen -, de hát ha tudja, mér nem mondja mög, hogy mikor lössz vége a háborúnak?

A tüzér felölti az arcára azt a fontoskodó ábrázatot, amit bádogpofának is szokás nevezni.

- Hát - mondja - én megmondhatom. Karácsony előtt vége lössz...

- Karácsony előtt? - kérdezi az asszony.

- Ügön - mondja a tüzér megnyugtatólag. - Ha pedig véletlenül karácsony előtt nem lönne vége, akkor majd vége lössz karácsony után.

De biceg is már elfelé, mint a féllábú szarka szokott a tanyaudvarban. Azonban az asszonynak a könnyhullatása elcsillapodott, olyan félnevetve, félmérgesen kiáltja utána:

- Kendbe is belebújhatna az a sánta obsitos ördög.

Ezzel azonban a plezurus ember nem törődik. Sírás helyett nevetést támasztott, s az neki elég. Biceg tovább. Ozsvát bácsi utánamegy, kínálja is egy szivarral, de a botos katona azt mondja, hogy nem fogadhatja el, mert olyan az ilyen mankósforma ember a szivarral, mint a kisasszony a nadrágban.

1915

 

RÉGI HUSZÁR MUSZKASIPKÁBAN

Zömök, pirosképű, nagybajuszú, mélyhangú magyar betolja a külvárosi vendéglő nyitott ajtaján a biciklit, a falhoz támasztja, és azt mondja, hogy adjanak neki sebössen egy pohár sört, mert ő most jókedvű. No, ezt nem is kell mondani, meglátszik a derűs ábrázaton, hogy Pista bácsi valamivel már igen meg lehetett elégedve, és ennek az örömére némi kis áldomást csinált valahol.

- Ugyan micsoda nagy öröm érte, Pista bácsi - kérdezi a gazdasszony.

Pista szinte elhűlve döngi a reszelős mély hangon:

- Hát nem látják rajtam?

Nézik Pista bácsit, nézik, de nem látnak rajta semmi különöset. Most is olyan, mint máskor szokott, az ingujj fölgyűrve könyéken fölül, egyébként pedig alkalmas bőrpapucsban. Nem tudnak neki egyebet mondani:

- Nem látunk a formáján semmi változást, akárhogy nézzük is.

- Jaj, jaj - indulatoskodik tréfásan Pista bácsi -, pedig éppen csak azért gyüttem be a barákok közül a biciklin, hogy lássanak már így is vagy egyször. Még le is estem a bicikliről az úton, ehun a karomon a helye - de hiába esök én le, mert fölugrok ám mingyárt, mint a gumilabda.

A figyelmes szemlélők akkor veszik észre, hogy csakugyan, a Pista bácsinak a könyöke véres. No, de hát ezért csak nem jött be a barákok közül, mert ezt már útközben szerezte a biciklin. De hát mi van akkor valami különös mutogatnivaló az egész emberen?

- Ejnye, a teremtésit neki - dörgi megint méltatlankodva Pista bácsi -, hát nincsen szömetek? Hát a fejemre nézzetök!

Az ám, csak most nézik a fejit, hogy mi van a fejibe. Hát egy irgalmatlan hosszú nagy sipa van a fejiben, fehér asztrakánból. A magyar is szokta ugyan viselni az ilyen bárányból való hosszú föveget, de csak feketéből, de mert a túlatiszai rácok fehéret meg tarkát is viselnek, hát nem volt valami nagyon feltűnő ez a viselet. De most látják, hogy ez sipka mégsem olyan, mint milyennek az idevaló sipkák leginkább szoktak lenni. Pista bácsinak lemén a nyakáig, az oldala kerek, a teteje szürke bársony - hát miféle sipa ez a Pista bácsi fejiben?

- No - mondja Pista mögelégödve -, csakhogy megláttátok! Hát illik-e neköm?

Nézegeti magát a tükörben, előrehúzza, hátratolja, azután a balszemére vágja, mert mégis csak úgy a legalkalmasabb az ilyen viselet.

Hát hiszen illik neki, illik, a pirosképű fejhez, a bajuszhoz, de hát hol szedte ezt a sipkát?

- Hol ám! - mondja ellágyulva Pista bácsi. - Hát tudjátok, olyan jámborok ezök a muszka foglyok ott a barákokban, mint a bárányok. Ha egyet kiáltok vén huszár létömre, olyan haptákot állnak, mintha én volnék a generális. Az... Ma délelőtt is, ahogy összebarátkoztam a fogoly muszka főhadnaggyal, úgy mögszerettük egymást, hogy azt mondta, hogy cseréljünk kalapot. Aztán cseréltünk. Én a fejibe nyomtam az én csárdás kis kalapomat, ű mög a fejembe nyomta ezt a nagy mihókot... Hát ezt gyüttem be mutogatni, nézd csak.

Így már érthető a dolog, s mindenek kedvtelve nézik Pista bácsit, mikor megkeresi, hogy hol van a falon a tükör, és a tükör előtt illegeti a fejében a mihókot.

Néhány pohár sör nélkül azonban nem megy az ilyen örvendetes foglalkozás, úgyhogy mire Pista bácsi azt mondja, hogy no, most már jó lesz visszamenni a barákok közé, ajánlják neki, hogy ne üljön fel a biciklire, hanem inkább vezesse csak, maga úgy menjen mellette, mert majd megint leveri a másik könyökéről a "funért".

Azonban Pista bácsi tiltakozik:

- Én - mondja sértődötten -, aki mindön remondalovat mögültem, ezön a hitvány vaslovon ne tudnék ülni?

Hiszen jól van, no. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Pista kihajtja az ajtón a vaslovat, s az utcán próbál rá felülni. Nem megy azonban a dolog. Ha a Pista bácsi jobbra billen, akkor a vasló balra billen. Azután a bicikli hajtóján vaspapucs van, a Pista lábán meg bőrpapucs, s ez a kettő sehogy sem akar összebarátkozni. Ha néha a bicikli papucsába bele is igazodik a bőrpapucs, akkor a Pista bácsi lába marad ki belőle. Hol az egyik oldalon, hol a másikon, hol mind a kettőn. Pista kezd mérges lenni. - Talán az ördög bújt beléd? - kérdezi a biciklitől. Egy öreg ember, volt lovaskatona, ajánlja Pistának, hogy inkább vezesse a vaslovat "vezetékön", mert különben összetöri magát, s azután majd három orvos is varrhatja, mégsem tudja összefoldozni.

E megszégyenítő gyanúsításokra Pista bácsi nem is felel. Ez alul van minden méltóságon. A szó nélkül való felelet abban áll, hogy a kabát belső zsebéből előveszi a pipát. Szép kis makrapipa, egyenes szárral. - No - mondják neki az emberek -, ha ezzel bukik kend föl az úton, körösztülmén a pipaszár a kend torkán, aztán hátul gyün ki a nyakán... Majd ott ereszti a füstöt a pipa.

Azonban Pista bácsi erre is csak azt mondja, hogy akkor is csak ő lesz a hibás, nem más, senkinek semmi köze a dologhoz. Próbálja megint a vaslovat, s íme, történik egyszer, hogy mind a papucsok, mind a lábak egyformán szolgálatba állnak. A bicikli megindul, előbb imbolyog ugyan jobbra is, balra is, de azután nyílegyenesen száguld vele Pista bácsi a fák alatt, a szájában az egyenesszárú pipával, a fejiben a nagy muszka asztrahán mihókkal.

Akik a kocsmaajtóból indulását nézték, a vállukkal egy kicsit billegtek utána, ameddig ugyanis Pista bácsi is billegett a vaslovon hol erre, hol arra. De amikor már egyenesre nyílt ki a vágtatása, megnyugodtak a sorsa felől, s az előbb említett egykori öreg lovassági ember meggyőződéssel mondta:

- Hát huszár volt, a fene teremti... Huszár még a mai nap is.... Az ördög bújjon a bolond sipkájába...

1915

 

CIGÁNYOK ASSZONYA

Délutánra hajlik az idő a lóvásáron, a vásári népek nagyobb része már hazatakarodott, mert vagy talált olyan vennivalót, amit akart, vagy nem, másfelől pedig vagy eladta már, amit akart, vagy nem: további céklézésnek, haszontalan időtöltésnek nincsen értelme ebben a megdrágult idejű világban. Csak éppen még azok vendégeskednek a duttyán sátora előtt, akik ráérnek, s olyan vásárt csináltak, hogy maradt, még olyan pénz is, amivel mulatni, vagyis hogy jobban mondva: az "időt mulatni" lehet. Mert a mulatás szónak nem az az értelme, ahogy a városi nyelv használja, hanem a kedvtöltést jelenti, amelyben vidáman s gyorsan múlnak a percek meg az órák, s telik az idő.

Az időt ilymódon mulatók között van egy csomó cigány is, mert a lókupec-cigányokra még aligha járt olyan jó világ, mint mostanában. Az alkalmas lónak úgy fölment az ára, hogy az csoda, s még az öregje, hitványabbja is érték, mert kevés van belőle. A mindenféle üstfoltozó, kártyavető, teknőcsináló, tenyérből jövendölő cigányság nem is ért ehhez a mesterséghez, a lócsiszár-cigány külön kaszt a barna faj társadalmában. Ezek a lóhozértők előkelőbbek, formásak, lábhozálló hetyke csizmát és bársonyszőrű kalapot viselnek, a szakállukat nem eresztik meg a hindu maharadzsák szokása szerint, hanem csak vékony pakompartot hagynak a képükön, amely különös szó még a német Backenbartból származik, s lehet, hogy a lószedő katonatisztektől tanulták el a régi időben.

A bársonyszőrű kalapban ül a sátor előtt a kocsin az a fiatal cigány, aki ebben a mesterségben az elüljáró, mellette ül a Mári, a felesége. A kocsi szép, új eszköz, sárgára van festve, sárhányók az első meg a hátulsó ülésen, ezek szolgálnak asztalul, mert a sárhányókra rakatja a söröspoharakat a cigány. Mert a kocsiból le nem száll, két jó ló van a kocsi előtt, azoknak a gyeplőjét a kezéből ki nem ereszti, két alkalmas csikó van hátul a saroglyához kötve, azokra is ügyel, hogy valaki el ne kösse. Ez a jómódú cigány vásári időtöltése, a sátor előtt kocsiból való mulatás. Legyes a tájék, mert közel vannak a sertéshízlalók, s lepik a lovakat. De ha a ló néha bokroskodik, mert már unja az állást, a cigány a kocsiból halk szót szól nekik, arra megint csendesek. Hátul néha ugrik egyet valamelyik fiatal csikó, a cigány, szinte hátra se nézve, szelíden legyint az ostorral a hasukalja felé, s szól nekik. Az ostorszíj alig éri, talán nem is éri, s a két csikó megint a huszárló rendjében áll egymás mellett a kocsi mögött.

Pedig eléggé zavarja őket a többi cigány, akik hordanák nekik a sört. Már hogy a lovaknak. A maguk korsóspoharát nyomják a szájuk elé, hogy igyatok. Mert van egy egész kápláralja suplenc lócsiszár-cigány a kocsi körül, alighanem így, jó vásár után, az udvartartás személyiségei; míg a kocsiban, az első ülésen, a fejedelem ül. Van is a részükre hátulsó ülés a kocsiban, ugyan ez is megfordított világ, náluk az ül elül, akié a kocsi meg a ló, a hátulsó ülés csak azoknak való, akiket hurcol. Egyre-másra isszák a sört, a Mári fizeti a kocsiülésből.

- Fizesd ki, Mári! - kiáltják a szép asszonynak.

Egy sörnemissza fiatal cigány a kovászos uborkára veti magát, amik a sátor alatt állnak vízben, mindenféle növényi levelek között ázván és illatosodván.

- Fizesd ki, Mári! - kiáltja az is a Márinak, s a barnaképű, de semmiképpen sem cigányos barnaságú, telitestű fiatalasszony mosolyogva fizet a sátoros embernek, öreg magyar polgárnak, akinek az ilyen sátoros korcsmáltatás is a családfölnevelő kenyérkeresetei közé tartozik. A Mári mindig egészen friss, ropogós kétkoronás papirosbankóval fizet. Mert ahányszor csak mondják neki, hogy Mári, fizess, mindig újra fizet, nehogy összeszaporodván a dolog, nehéz legyen az elszámolás. Márinak van is mit fizetni, mert mellette az ura, és ugyancsak parancsolja kifelé a söröket, tele van velük a sárhányó, ott melegszenek, de hát nekik ez így jó. A bankók a Mári zsebéből egyre csak mennek a duttyános ember kezébe, s mindig újak, mindig ropogósak lévén, az öreg magyar panaszkodva mondja:

- Te, Mári, tik azt mind az éjszaka csináltátok valamin, valami hamis bankóprésön.

A Mári ezt is neveti, csillogtatván pirosbarna képéből a fehér fogait.

- Ne törődjék kend vele - mondja vidáman. - Elégedjék meg kend avval, hogy a cigánynak van.

- Ajha - feleli az öreg magyar -, a bolondnak beszéld azt, Mári, hogy te cigány vagy. Nem cigány volt a te apád.

Akik némely népek még a sátor alul nézik, értékelik és mértékelik Márit, szintén azon a nézeten vannak, hogy a Mári nem cigány. Vagy nem cigány volt az apja, vagy pedig úgy lopták maguk közé kiskorában.

Lehet, mivelhogy mi sem tudható. Lehetséges, hogy talán éppen azért a pénzhatalom köztük a Mári, mert nem közébük való, s idegen, fehér szépsége szolgájává teszi a barna népeket. Mind rajongva néz rá, az ura is ott a kocsiülésen, már félittasan, elhalássza balkézből a Mári nyakát, s magához húzva, csókolni akarná, de a Mári képen üti, mondván nevető megbotránkozással: eredj, te disznó,

A sörhozatal egyre tart, s az uborkáslegény is folyton kiáltozza - fizesd ki, Mári! Odakerül a szőregi Jóska bácsi is, a zsinóros szakadt kék ruhában, a nagy meggyfabottal, de az már annyira beszedelőzködött a jóból, hogy nem ismer embert, s a füvön is fölbukik. A fiatalabb cigányok már megint azon próbálkoznak, hogy a csikókkal sört itassanak, a fiatal ló az ital elől félrevágja a fejét, s orron üti vele a cigányt, amiért a cigány hátbaüti. A Mári ura a kocsiülésből ráordít:

- Ne bántsd a lovat! Hogy mersz egy lovat megütni.

No, itt alighanem veszekedés lesz, cigánydisputa pedig bot és bicska nélkül nemigen végződik. Mári elkapja az ura kezéből a gyeplőszárat, szól a lovaknak, azok megindulnak. De az ura visszakapja a kezéből a szíjakat, szól a lovaknak, mire megállnak a szép sárgára festett új kocsival, aminek söröspohárral van kirakva az első sárhányója. Mári ura elkapja a Mári fejét, csókolja, Mári szótalanul tűri. Még nem érkezett el az ő ideje. Még néhány hozatal sört ki kell várni. Mígnem Mári urának a feje lekonyul, és kiesik a fejibűl az alcserényre a borzas kalap. Mári most már végképp elkapja a gyeplőszárat, meg az ostort is. Az ostorral a csás lónak érinti a füle hegyét, a szíjat meghúzza, csettint, az állatok a kocsival gyors kocogásban megindulnak, mert hiszen a gazdasszonyuk szólt nekik. A sárhányóról a söröspoharak hullanak le a fűre, a gyalogmaradt cigányok pedig szaladnak a Mári elporzó kocsija után, kiabálva, hogy állj meg, Mári. De Mári nem áll meg. Gondolja magában: az ördög bújjon a cigány apátokba, gyertök gyalog.

A sátoros öreg magyar a cifra kocsi után néz. Azt mondja:

- Az embör folyton munkában van, keresi az élhetést, aztán éppen csak hogy élhet... Ezök örökké mulatnak, mégis jobban élnek... Jó világ jár a cigányokra. Okos asszony ez a Mári, hogy közibük adta magát.

Mári kocsija az országút akácfái alatt már messze szalad. Valahol, valamely alkalmas enyhe helyen majd csak megáll, hogy a többi cigányt is felszedje a saroglyába. Mert a kácsaorrú csizmában lehet gyalogolni. De a testhezálló hegyesorrúban a gyaloglás nem túlságosan kívánatos.

1915

 

AMI NINCS MESSZE

A városi ember nemigen szeret gyalogolni, minélfogva a kis út is messze van neki. Ha a harmadik utcában van dolga, már azt keresi, hogy miként juthasson oda villamoson. Ellenben, ha az orvosa ráparancsol, hogy többet mozogjon, akkor elmegy a hegyek közé drága pénzen gyalogolni. Jó, hogy ott nincs villamos, mert, úgy lehet, akkor ott is azon gyalogolna.

Mert minél több a kényelmi eszköz, annál több a kényelem. Amikor még nem volt sem villamoskocsi, sem lófejű vasút, a városi ember is gyalog járt. Iskolásdiák koromban csak harminc fiáker volt a városban, azokat is csak inkább az olyan utasok használták, akik poggyásszal jöttek-mentek a vasúthoz, vagy onnan befelé. Még előbb, a hetvenes évek elején, még télen a bálokba sem ment kocsin az úri közönségnek az a része, amelynek nem volt magának kocsija. Abban az időben bálba, színházba, koncertre a hordárok kísérték a dámákat és a kisasszonykákat; a lámpával való kísérgetésnek harminc krajcár volt a rendes taksája.

A tanyákon nincsen se villamos, se lófejű vasút, a ló meg a kocsi is inkább gazdasági dologra való, s nem arra, hogy kocsikázzunk rajta. Legfeljebb vasárnap, de kis útért akkor sem érdemes a lovat befogni, mert az állat is megérdemli a pihenő ünnepi napot. Inkább a gyaloglás járja, amit megszoknak a népek, úgyhogy azután ami a városi embernek messzi út, náluk fel sem vevődik. A gyaloglás a homokon nehezebb, mint a fekete földön, mert szétfolyik a lépés alatt, minek folytán módfelett megedzi az izmokat. A kapás surbankó gyereke beviszi a városba vállán a tejet, leteszi, visszafordul, s a tanyába érve meg sem pihen, hanem munkába áll, pedig harminchat kilométert gyalogolt, felit teherrel.

Így azután a messze sem messze. Ha arról van szó, hogy Pap Jánosék tanyája mennyire van, az a válasz, hogy az nem esik messzire, mert csak másfél óra járás. Néha azt lehetne hinni, hogy az ilyen beszéd csak gúnyolódás a városi emberrel szemben, aki nem szeret gyalogolni - pedig nem. Egészen természetes. Városi kocsival megesik, ha a külső utakon járatlan a kocsisa is, az utasa is, hogy az úton kérdezősködnek az irány felől, amerre haladjanak. Hogy ugyan a Jóljárt Mihály tanyája merre van? Messze van-e még?

- Dehogy van messze - mondja a magyar, akit megállítottak.

Hátrafordul, s mutat visszafelé:

- Látják azt a három nyárfát ottan balra?

A láthatár széle felé, ahol az ég a földdel ölelkezik, áll sudáran, magasan, mint egy-egy templomtorony, a három jegenye-nyárfa.

- Látják?

- Látjuk.

- No - mondja a tanyai. - Odáig mönnek, ott balra már csak egy kis fél óra járás.

A kis fél óra néha azonban kinyúlik egy órára is. Hát közönségesen ez az, ami nem messze van. Egy-két-három óra. No jó, ebbe még bele lehet alapodni. Hanem már, amit a Kata menyecske mondott a közelségről, az már csakugyan sok. A Kata asszony bejött a piacra a féllóval, s találkozik ott Veron ángyóval, akiknek a tanyájuk szintén azon a tájon van, ahol az övék "nem messze".

A Kata ura orosz fogságba esett, mikor odafent a nagy várat elszerezte a muszka császár, ami elég baj volt ugyan, de hát afelől most mán semmit sem lehet tenni.

Az öreg Veron azt kérdezi:

- Aztán a te urad is oda van messze: a Szibériába?

Kata megnyugtatólag világosítja fel Vera ángyát:

- Dehogy. Csak ide van nem messze az Asztragánba.

Nem messze. Az Asztragánba. A Káspi-tó mellett. Az ősök is tanyáztak arrafelé valamikor. Régebben, mikor még Krisztus urunk a földön járt.

1915

 

NEHÉZ EMBEREK

A Tisza-parti vendéglőbe bemegyek, s leülök a legsarokban, egy üres asztal mellé. Ugyan a többi is jóformán üres, délutánra jár az idő, olyankor nemigen szoktak ott tartózkodni a népek. Csak a harmadik asztalnál ül egy fiatalosforma ember, látszik rajta, hogy volt katona, mert hónaljas mankó van a széke mellé támasztva, s az egyik lábafeje be van bugyolázva különféle kendőkbe. Egy kis pohár bor van előtte, azt forgatja, nézegeti, néha szól egy-egy szót, a vendéglősnek vagy a falaknak. A tágas, bolthajtásos helyen hangzik a szava. Egyszer azt mondja felém:

- Ugye-e maga pincér?

- Nem - mondom -, nem vagyok az.

- Nem? - csodálkozik a sánta katona. - Nem? Hát hogy lehet az?

- Hát már nem tudom, hogy hogy lehet, de úgy van, ahogy van.

- No - mondja -, ez furcsa. Magának olyan szép pincértekintete van. Muszáj, hogy maga pincér legyen.

- Nem vagyok az - mondom, nem tudva mire vélni a beszédet.

Az ember ingerülten kap a mankója után, föláll, a másik kezével a poharát fogja, átbiceg az asztalhoz, leül, s azt mondja:

- Hát akkor, kérem, kiféle maga?

- Ejnye - mondom -, hát egy kis röndöt mégis csak köllene tartani. Ha maga kíváncsi a nevemre, mégiscsak magának köllene előbb mögmondania a nevét.

Elgondolkozva nézett maga elé az ember, s forgatta a poharát.

- Hm - mondta lassan -, ez igaz, ez csakugyan igaz.

Nyújtja a kezét.

- Én Tóth János vagyok.

Én is megmondom a nevemet.

- Úgy hát - mondja. - Akkor csalódtam.

Nyújtja megint a kezét.

- Kéröm is az engödelmét.

- Nincsen miért, Tóth úr, nincsen baj sömmi.

Kezelünk barátságosan. Az ember megint hallgatva maga elébe mered, azután végighúzza a kezefejét lassan a nyakszirtjén, mintha valami darazsat akarna elhessegetni onnan.

- De azért csak kéröm az engödelmit... Tudja, nem töhetök rúlla. Mert hiszen a lábam is sebesült, de az semmi.

Megint a tarkójára teszi a kezét.

- Hanem egy golyó - mutatja -, itt mönt körösztül. Azután azóta néha olyan izgatott vagyok. Izgatott. Összevissza beszélök mindönt. Most is éppen rajtam van. Most is olyan izgatott vagyok.

Megint csak kezel:

- Isten áldja mög.

- Isten áldja, Tóth úr.

S kibiceg az ajtón az obsitos sánta katona. Csakugyan ideges, nem tud vigyázni, a küszöblépcsőn a mankójával majdnem felbukik. Az erős vendéglős kapja meg a vállát, hogy el ne essen. Azután szomorúan néz utána, és sóhajtva mondja:

- De sok nehéz embörünk lössz a háború után, uram. Tegnap is volt itt egy, egy ilyen fejlüvésös... úgy összeszidott, hogy még az apám se kiskoromban. Sömmiért. Hát mit csináljak szögénnyel? Más embör röpült volna kifelé... de hát ilyen esetbe... Hallgattam, ű mög szidott.

A távozó után nézve ismételte:

- Sok nehéz embörünk lössz, uram.


Idős emberek ülnek egy asztalnál. Szótlanul szopogatják a borukat, mint öregek szokták. Azután közülök egy hirtelen, minden szó nélkül, nótát kezd énekelni. Hogy elszerette a Balaton a szeretőm tőlem.

A hang kissé öreges, de azért szép és erőteljes. Ám a másik asztalnál egy ember, nehéz ember, idegesen kezd dobolni az ujjával az asztalon. Mondja a társainak:

- Ez nem járja. Még nyolc óra sincsen. Ha valakinek danolókedve van, danoljon éjfél után.

A többiek csitítják. Hallgass már. Öreg ember. Ki tudja, mi baja. Az ideges azt mondja:

- Mindegy. Ilyenkor még nem szokás danolni.

A szó ugyan nem ér el a másik asztalig, az öreg danol. Mikor odáig ér a nótában, hogy a haboktól kérdezi, hogy a halott hol van, de a habok sem tudnak mást mondani, hogy lent a Balatonban, reszketővé válik a hang, elcsuklik, az öreg ember sír.

A másik asztalnál egy ember csendesen súgja a többinek:

- Az egyetlen fia elesett, de nem tudja, hogy hol... Azért danol, hogy hol van...

Mindenki elhallgat. Az öreg újból kérdést intéz a habokhoz, de most sem bír egészen a végére jutni.

1915

 

A DRÁGASÁGRÓL

Ami a drágaságot illetné, azzal körülbelül úgy vagyunk, hogy ahány ember csak van, annyiféle orvosságot talál ki ellene, de egyik sem használ semmit. Teca néni mondása szerint most van az a világ, amikor az utolsókból is elsők lesznek, és kiváló csemegévé rukkolt elő elhagyatott alpári állapotából a sülttök. Csemöge már a pörkölt tökmag is, bár hiszen ami magát ezt a sütni való tököt illetné, kint a messzi mezőknek némely részén ott pusztul el a termése az elhagyatottságában, a gazda akár ingyen is adná, ha volna, aki elvinné - de hát hol van a ló meg a kocsi hozzá? Nincsen. Oda van valahol a gránicon, ha ugyan már eddig dögrovásra nem került. Mikor Teca néni arról értesül, hogy a városon már megint ügön csak szidják a drága parasztot, csak úgy odavetőleg mondja már, egyébként nem törődvén a dologgal:

- Elvitték a fiamat. Azután elvitték az uramat. Azután elvitték a lovamat. Kocsimat-lovamat. Ugyan azoktúl a városi nyavalyásoktúl mit vittek el, hogy ennyire zuhognak? De jó volna már minket is sor alá állítani, de velük együtt, hogy kinek hány fia, hány ura, hány lova van oda ország szolgálatára?

- Azt mondja, Teca néni, hogy hány ura? Hát hány ura van magának?

- Nono - mondja Teca néni némi zavarodással -, hát az csak egy van. De az is oda van szögény. Hanem tudja, hej... hej...

Teca néni igen sokatmondólag sikálja az asztal sarkát s hüvelykujjával.

- Mondja már, Teca néni, ha Istent ismer.

- Eüm - mondja a nenő lassan, s legyint. - Ne szólj szám, nem fáj fejem.

- Jaj, csakhogy ez nem így van. Ha át mondott valaki, mondjon bét is.

- Vagy pedig - véli Engi János -, ne kezdjön bele a beszédbe.

- Ee-e-üm - mondja megint Teca néni. Mert nem akar beszélni. Mert sok beszédnek sok az alja, azután pedig a szó szétver... híre hallatszik... tódítják... ahány tanyába átér, mindenütt hizlalják, így nől az egérből macska... Jobb, ha mindenki kapicányon tartja a nyelvit... A csöndös nyelviért még senkit sem vertek agyon... miegymás.

Mint látnivaló, Teca néni bele van átalkodva, hogy nem szól. Egy árva szó nem sok, de annyit sem szól... Nincsen értelme ugyanis.... (Nem a szónak, hanem a beszédnek.)

A férfinépségnek azonban vannak barátságos hangjai. Ha megköti magát, olyan szép szölíden tud könyörögni.

- Ugyan Teca néni...

- Teca nenő, ha Istent ismer...

- De a jó reggelit, Teca néni, ha gondolta, hát mondja is.

Nenő elgondolkozva néz végig a sok vén kujonon. Fiaik, lovaik ugyan, ami azt illeti, ezeknek is oda vannak. Hejnye no. Minek is beszél az ember.

- Hát hallják, embörök - mondja mégis. - Én csak aztat akartam mondani, hogy most olyan világ van, hogy az lössz az úr, aki eddig nem volt. Mert például a köleskása se gondolta volna magárúl tavaly ilyenkor, hogy nyolc hatos lössz belűlle egy kiló. - Ez igaz. Tizenkét vas volt ennek az ára valamikor. Becsülete nem volt. Azt mondták felőle, hogy tót nem ember, kása nem étel. Csak a parasztnak hagyták, a parasztnak, akit tetőtűl talpig szemmel néztek végig. Azután lábtúl megint vissza, szemmel, hogy azután a szem a fejtül megint lehaladjon a lábáig, lenézés szempontjából.

Az idők változván, úr azonban már a kása és ember a tót. Hej, táci, vojáci, hej szlováki, hej! Hej horvátszki, jimáki, bosnyánszki, jimáki, hej!

Mindenki láthatja ebből, hogy Teca néni a kásaelmélettel csak takargatni akarta a gondolatait. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy az öreg Tecát most afelől kellene "kinyilvánításra" bírni, hogy mi a véleménye a városi drágaságról.

Ne a kását beszélje, hanem a csirkét. Hogy miért olyan drága odabent a csirke?

Öreg szülénk, Teca nenő, már megint csak kertel. Azt mondja: - Ugyan mondjátok csak, embörök, hát nem bolond az, aki nem adja drágán, ha egyször drágán is mögvöszik?

Ahán. Ez már egy kicsit más beszéd. A szüle kezd közel járni a tűzhöz. Ebben van csakugyan némi kis igazság. Így volt ez már békeidőben is, hogy nagyhét alkalmával négy forint volt egy kiló hal ára, de ha kétannyi lett volna, akkor is elkapkodták volna a fisértől - hát akkor miért ne adta volna négy forintért. Köszönjétek meg, hogy nem hatért, mert még azt a pénzt is megadták volna érte ezek a városi, könnyű keresetű értetlenek.

Azonban.

Azonban csak bele kell nézni a Teca nenő furfangos, kissé alattomos, kissé pedig játékos két szőke szemébe, s akkor tisztába lehet azzal minden célszerű szegény ember, hogy a szüle még mindig nem azt az igazságot mondta meg, amely a szívén fekszik, s amely nyomja a szívét úgy, mint hét kősó és mint hét vigasztalanság.

Ezen kősavakat Várakozó Albert így igyekszik kiásni:

- De mostanában mégis kevesebb csirke vivődik be innent mitűllünk a városba, mint azelőtt, Teca néni.

- Hát kit így, kit úgy - mondja a szüle. - Hullik is. Valamikor még a selyömbogár se volt olyan veszendő, mint most ez a növendék. Pusztul, pusztul, aztán pusztul. Pusztul. Ahogy mondom, úgy pusztul. Aztán pedig, ahun van... Hogy is mondjam csak... Itt a szomszédban, a Sárgahögyben van ögyvez Járati Ferencnének százával is...

A szájára üt önmagának Teca néni, hogy talán imitt-amott most már, ha azt keressük, mégiscsak valamiképpen elszólta magát. No, most kezd kijönni az igazság.

- Azután mi van ott a Járatinénál, szülém?

Gondolkozik a szüle, hogy kimondja-e vagy ne mondja.

Ej, egy életünk, egy halálunk, amit gondolunk, mondjuk is ki, akik oda vannak, azok is kimondták mindig, urak és fiak, csak a lovak nem mondták ki, mert azoknak nem adatott meg a szótehetség. Kimondja hát:

- Hát fiatal muszka van az ögyvez Járatinénál, azokra mén a csirke. Olyan vigasság van ott esténkint, hogy nem löhet aludni a muszka nótátúl. Hát nem ér rá a csirke bemönni a városba, mert idő előtt beleöregödik a bográcsba kint a tanyán is a muszkák kedviért...

Mi igaz ebből a szóból, ami szétver a tanyákon s mi nem, ki tudná megmondani. Ögyvez Járatinénak nagy tehetsége van, miután hatvan hold után fizet adót. Ami pedig ezeket a fiatal muszkákat illetné, azok felül úgy áll a dolog, ahogy Vízhányó Mihály mondja: - Elsőbb gyün majd a vafonstiltánd, aztán csak azután gyün háromszor a valóságos abláz.

Régi katonák bólintanak rá, hogy ez valóságosan így szokott lönni.

- No hát - esik nagyot a jóváhagyó véleményeken Mihály -, hát ezöknek a fiatal muszkáknak legalább a felit még kötéllel se húzhatja haza a muszka császár. Inkább elmönnek ide a pusztába a Honvéderdőbe betyárnak.

Lehet. A drágaságról való értekezéseink mindig ilyesmivel végződnek.

1915

 

TERMÉSKŐSZÍVŰ MIHÁLY

- Hát viszik, bátya - mondják egymásnak az emberek -, egyre jobban viszik.

- Hát az úgy van...

Már hogy a fiakat viszik, és rettentő sűrűségekben távoznak elfelé. Már csak imitt-amott marad belőlük valami, viszik az egyetlent is, mert most nem olyan világ van, mint békeidőben, hogy az apja vagy az anyja eltartására itthon hagynák.

- Kendnek hány van? - kérdezik Mihályt.

- Egy - mondja egykedvűen. - Evvel az eggyel együtt van egy.

- Elvitték?

- El - feleli. - Miért ne vitték volna. A többit is vitték, hát hagy vigyék ezt is. Nincsen mostan semmi szömélyválogatás.

Ilyen könnyeden beszél Mihály, s beszéd közben ránt egyet-egyet a vállán. A többi ránéz: ez valami keményszívű ember lehet. Alighanem terméskő van a szíve helyén.

- Hát éppenséggel nem sajnálja kend?

A szigorú Mihály megint csak úgy beszél, mint az előbb.

- Mit sajnáljak rajta? Eggyik gyerök olyan, mint a másik gyerök.

Hm. Ez igaz. Különösen ebben a tátorjános világban. De mégis, az ember a magáéhoz húz, jobban, mint a máséhoz, ha csak egy szikrát is szívleli. Hát nem szívleli. Lehet, hogy nem jó a gyerek, hogy anyakeserítő volt, hogy apagyász volt, nem lehet tudni. Az ilyesmi előadódik a világi életben. Már a régi nóta is mondja, hogy mindön jó családban köll egy rossznak lönni.

- Hát talán afféle kivetni való az a gyerök? - kérdezik.

Mihály az emberekre néz, sértődötten a bozontos szemöldök alul:

- Nem kivetni való az, mert az röndös gyerök. Olyan, mint a többi gyerök, aki odavan.

- Aztán mégse húz kend hozzá?

- Hát mit húzzak? - kérdezi Mihály.

A fejüket csóválják az emberek. Hiszen ők sem mondják és nem mutogatják, de a gondolataik csak arrafelé járnak a véres mezőkön, a fiak után.

A mélyhangú Mihály olyanformán int a fejével, s panyókára rázza a vállát, hogy abból meg lehet érteni, hogy hát nála ez így van.

- Azt mondják, hogy nem szeretöm. Hát nem szeretöm. Mert mi az, hogy szeretöm mög nemszeretöm. Hát nem szeretöm, aztán az úgy van...

Így volt ez a beszéd valami olyan hat hét előtt. Egy nap aztán látható Mihály, jó degez tarisznyával a vállán, fölkészülve útra, halad a vasút felé.

- Hát kend?

- Hát - dörmögi Mihály -, majd mék föl a Galíciába.

- Talán hívatva van kend?

- Nem én. Csak majd elmék, oszt mögkeresöm a gyerököt.

No, ez nagy út lesz. Hát hogy mer ilyen vállalatba fogni? Idegen országba menni ilyen kavarodások idején. Azt mondja Mihály, hogy neki nem idegen az az ország, mert járt már ott a nagy szárazság alkalmával szénáért többedmagával, akkor kénkűport tettek a csizmába, hogy ne essen beléjük a tetű.

- De hát hogy talál kend a gyerökre?

- Addig keresöm, ameddig csak mög nem találom.

Ejnye, hejnye. Lám, ez a Mihály.

- Aztán tudja kend leginkább, hogy mőre van a gyerök?

A földre tekint, előre teszi a lábát, nézi rajta a csizmát.

- Nem tudom - mondja elgondolkozva -, de tudom a tábori postaszámot, amin levelez. Hát ahova a levél el tud mönni, oda én is el tudok mönni. Majd útbaigazítanak. Van még arra is jó embör.

- De hiszen kend mindig azt beszélte, hogy nem szereti kend a fiát?

Mihály a mélyhangon dörmögi:

- Hát nem is szeretöm. Mit szeressek rajta? Én mostan csak azért mék utána, hogy még egyször láthassam, azután nem bánom, ha mindjárt möghalok is.

1915

 

ALKU A SZÜLÉVEL

A városi ember, ha be akar valamit hozni a múzeumba, leginkább a vasárnap délelőttjét választja ki erre a célra. Ha egész héten nem is volt a belső városban (a palánki részen, mint mondják az öregek), vasárnap csak bemegy, hogy a piacon találkozzon az alsóvárosi sógorral, továbbá, hogy megnézze a vizet. Kimegy a partra, megnézi a Tiszát, és látván, hogy most is ott van, ahol ezeknek előtte, megnyugszik benne. S ha már ott van a parton, bemegy a múzeumba is, s amit be akar adni, magával viszi.

A tanyai embernek pedig erre a célra a hetivásáros nap az alkalmas, mert vasárnap nem szokás bejárni, az országos vásárt kivéve, akkor meg egyéb dolguk is van, mint a múzeumban időzni. A szüle tehát, aki most íme, szombaton déltájban benyitja az ajtót, feltétlenül tanyai. Kendő van a kezében, a kendő sarkán csomó: bizonyosan hoz valamit. Valami régiséget, amit a földben leltek, amiről az ásó vagy az eke vasa lefordította a homokot, mást nemigen lehet behozni a külső világból.

- Adjon az Isten jó napot - mondja a szüle.

- Adjon Isten. Üljön le, szülém.

- Köszönöm a szívességit - húzódozik -, nem vagyok arra méltó.

- Már miért ne?

- Nono... Csak úgy. Aztán ültem is a kocsin öleget. Mert mink arra a Madarász-tó felé vagyunk. Talán maga tudja is azt, hogy az merre van.

- Hát. Ahol a Géczy tanító szokott tanítani a fás-iskolában.

- Az, az - hagyja rá a szüle, s most már több bizodalommal van, mert hiszen látható, hogy ilyenformán ismerősök vagyunk.

- Kérdezze már, hogy mért gyüttem?

- Majd megmondja.

Ez a szokásos elöljáró beszéd. Utána a szüle kibontja a kendő egyik csücskét. Pénz van benne, ezüstpénz, régi.

- Nézze már mög, hogy mi ez? Maga bizonyosan jobban tudja.

- Ez régi pénz, szülém. Egy régi királynak volt a pénze.

- Nono - hagyja rá a szüle. - Mindig ezek szokták veretni.

A szüle most már leül, de előbb gyanús tekintetet vet a székre, melyet a bentvaló cifra beszéd fotelnek, a kintvaló egyszerű beszéd párnásszéknek mond.

- Arra volnék én most már kíváncsi - mondja -, hogy ér-e ez a pénz valamit?

- Biz ez nem sokat ér. Két hatost legfeljebb.

A szüle gyanúskodva néz. Hogy ilyesmit. Két hatost. Nem lehet az. Mondja is megsértődve:

- Két hatost? Húsz krajcárt? Ugyan már hova gondol? Hiszen errűl a pénzrűl azt mondta a tanító úr, hogy a háromszázötven esztendőn fölül van, tudja-e maga aztat? Háromszázötven esztendő. Nem is annyi, hanem még fölül rajta. Hiszen akkor talán még a Krisztus urunk is a földön járt.

- Jaj szülém, csakhogy nem a régiség határoz itt, hanem a ritkaság.

Ezt úgyszólván mindig el kell mondani, de sohasem akar belemenni a fejekbe. Gyanút fognak és kételkednek. Úgy érzik, hogy az ilyen alkunál ők vannak alul, és az úrféle, hej, az úrféle (hogy bújna bele az ördög...).

- De hát ez csakugyan úgy van, szülém, ahogy mondom. Próbálja meg a piacon felkínálni az ezüstművesnék, az talán majd ad érte valamit, mert az ráteszi az ezüst óraláncra fityegőnek.

A szülének homlokába szalad a vér. A szüle haragszik.

- Hát nem próbálom én. Hát hiszen nem akarom én ezt pénzért eladni.

- Hát akkor miért kérdezi, hogy mennyit ér?

Azt mondja a szüle:

- Mert én eztet magának akarom nyújtani. Aztán csak nem nyújtok kéthatosárát.

Ez más beszéd. Ez az úgynevezett "nyújtani köll" elmélet. Azt tartalmazza, hogy ha az úrfélétől valami szívességet, szolgálatot vagy akármiféle tevés-vevést várunk, akkor "nyújtani köll" érte valamit. Azon az alapon, hogy a Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Mi lehet azonban most már az a szolgálat, amiért a régi pénzt nyújtani akarja szülénk. Másként kell tehát itt forogni a beszéddel.

- Hát akkor mi volna a kívánsága, szülém?

A szüle bontja a kendő másik csücskét. Összevissza hajtogatott, vékony, zöldesforma papiros bontakozik ki belőle. Féltékeny szeretettel fogja a kezébe, mondván:

- Ez madárlevél... Úgy hallottam, tudja-e, hogy itt bent maguk ebbe a házba a magyar katonák levelit eltöszik.

- El hát.

- Hát azért hoztam be. Ezt az unokám küldte, a Zemislibűl, mikor körülsáncolták üket az oroszok. Ez madárlevél. Ezt egy nagy gépmadár hozta. Tögyék el eztet is a többi közé. Hogy mögmaradjon mindig, hogy az én onokám még akkor se felejtközött el az öreganyjárúl. Eltöszi-e hát?

- El, bizony, nagyon. A többi közé.

- No - áll föl a párnásszékről a szüle -, akkor itten hagyom. De jól eltögyék. Hogy ha valamikor keressük, előmutathassák.

- Úgy, úgy, szülém.

Ebbe belenyugszik, búcsúzik, a jobbkezéből a balkezébe tévén a kendőt, hogy kezet foghasson.

- No, az Isten áldja mög.

- Az Isten áldja, szülém. Hát ezt a régi pénzt nem viszi magával?

A szüle az ajtó felé való haladtában félformán visszafordul:

- Csak maradjon - mondja -, a szívességiért...

Hát igen. Mert mégiscsak úgy áll a világ, hogy "nyújtani köll". A szüle elment, itthagyta Lipót XV. krajcárosát, és azt a szép új magyar paraszti szót: madárlevél.

1915

 

A BÁTORSÁGRÓL

Beszéd van a bátorságról. Hogy kinek mekkora bátorsága van, és hogy miféle dolog tulajdonképpen az a bátorság. Vannak a társaságban az első tűzvonalból hazajött népek is, továbbá tanyai emberek, szóval akik sokfélét próbáltak. A tanyán, különösen a régi időkben, amikor rablók és kósza cigányok ellen éjjel fejszével kellett védeni a magányos házat, az emberek megtanulták, hogy mi az a bátorság.

- De az más - mondja a másik. - Ha mög vagyok támadva, kénytelen vagyok védeni magamat. Az nem bátorság, hanem kénytelenség. - Ennek azonban ellenében: senki se kénytelen beleugrani a Tiszába, hogy a fuldoklót kihúzza. De aki beleugrik érte, az kemény legény.

Ilyen beszédek vannak. Hogy a gulyás, aki egész életén át mérges bikákkal vergődik, mindig kitéve magát annak, hogy a haragra gyulladt állat föllöki és agyontapossa, az szintén nem bátorság, mert velejár a mesterséggel. A lópásztor dolga sem bátorság, mikor nyereg alá töri a csikót, mert az benne van a foglalkozásában. Csak azt csinálja, amire vállalkozott. Ráadta magát arra az életre, hát csinálja, amit vállalt.

- Mert hiszen - véli Hódi Vas János -, ha a mestörséggel járó életveszödelmet keressük, akkor a vasúti állomáson a kocsitologató napszámos a legbátrabb embör, mert azt napjában akár hatszor is összetörheti a vaskocsi, mikor kötözgeti űket egymással össze.

A tárgyalás egyre bővül, és tódul, és oda lyukad ki, hogy ami a mesterséggel velejár, az nem bátorság. Hanem csak ami a harctéren van, az a bátorság. Vagyis hogy - vélik mások - az nem bátorság, hanem vitézség.

- Ménkű - szól bele egy ember az asztalvégről. - Bátorság, vitézség: ménkű.

Ránéznek. Széles barna ember, a gyalogos katonák szürke ruhájában. A kigombolt köpönyeg alól kilátszik a blúzra akasztott vitézségi ezüst. Ez az ember azt mondja, hogy bátorság, vitézség: ménkű.

Hát már miért és hogyan? Az ember magyarázni kezdi, hogy ő most katona, de a polgári életben tűzoltó, csővezető, aki minden "eset" alkalmával szemközt néz a tűzhalállal, de hát az csakugyan úgy van, hogy annak semmi köze sincsen a bátorsághoz, mert már az benne van a mesterségben. Vagyis hogy a mesterségben van benne a bátorság, nem az emberben.

- Nono - kap a szón az ember, aki a bátorság harctéri elméletét fejtegette -, azért mondom én, hogy az ércfalnál mutatkozik ki a bátorság.

Az "ércfal" voltaképpen "ernstfall"; a közös seregnél szolgált emberek nevezik így a verekedési gyakorlattal szemben a komoly, háborús verekedést. De a barnafejű szürkeruhás katona megint csak azt mondja rá:

- Ménkű.

Kigombolja a vitézségi medáliás blúzt, alatta van a polgári mellény. Annak a zsebében kutatódik egy darabig az ujjával, azután kihalász belőle egy golyót, vagyis egy mostani fajta, hosszúkás lövedéket, ami ugyan semmiképpen sem golyó, de azért a magyar nyelvben a neve csak az marad. Nem hívják azt még az unokáink idejében se lövedéknek, se projektilnek.

A golyót az ember az asztalra veti, nagyot koppan rajta. Azt mondja az ember:

- Ezt a fejemben hoztam haza. Nemrég vötték ki belülle, innen a nyakam alól.

Nézik. Egy ember tudományosan megállapítja, hogy ez dumdum. Efelől vita támad, és a beszéd valódi alapjáról megfeledkeznek. Ez nem lehet dumdum, mert a dumdum harántosan meg van faragva. Annak éle van építve, hogy szakítson. Ez meg nem szakított, úgy-e bizony?

- Nem - mondja a tulajdonos -, nem szakított. Nincsen neköm mán semmi bajom. Hónapután már mögyök is vissza a harctérre... Csak éppen írni nem tudok miatta.

Megint újabb vitatkozási tér keletkezik. Mért nem tud írni? Egy, az emberek belső ügyeiben járatos tudós azt mondja, hogy ez bizonyosan attúl van, hogy az esze velejéből éppen az írás tudományára való részt szakította széjjel a golyó.

A tulajdonos erre is csak azt mondja egykedvűen:

- Ménkű.

Hát hogy? Hát mi? Utóbb a tűzoltó azt mondja, hogy mikor kivágták a feje aljából a golyót, összeszűkült a nyaka táján a bőre, nem tud tőle fejjel az asztalra hajolni, ha pedig nem bír fejjel az asztalnak szegülni, akkor nem látja a betűt: ezért nem tud írni addig, amíg a nyakabőre ki nem enged. Nyúlik az idővel - tanácsolja egy ember a dolgokba való megnyugvást -, mint a gummilásztikum.

Hát hiszen. Majd elválik. A bőrnek sajátságai vannak, és más az öreg bőr, mint a növendék.

Miután azonban efelől nem lehet semmit sem tenni, megint csak rátér a beszéd a bátorságra.

Az ember, aki a golyót az asztalra hajította, visszateszi a mellényzsebbe.

Azt mondja:

- Hát majd mék hónapután vissza a szerbökre. De én rájuk mék ám! Mert eddig is rájuk möntem.

Megveregeti a mellényzsebet, amelyben a golyó van, amit a fejiben hozott haza. Azután a blúza mellén a körömhegyével megkopogtatja a vitézségit.

- Ezöket - mondja és igaza is van neki - nem adták ingyen. Hát én nekik möntem. Aztán újbúl nekik mék, mihelyst a közelükbe eresztenek. Én rájuk mék, úgy, hogy az csuda.

Az az ember, aki a bátorsági elméletet kikezdte, most a tenyerével az asztalra csap, és azt mondja:

- Hát ezt beszélöm én. Ez a bátorság.

A tűzoltó megint csak egykedvűen feleli:

- Ménkű, nem bátorság. Én csak azért mék nekik, hogy vagy agyonlőjenek, vagy mögsebesüljek. Ha agyonlőnek, vége van mindönnek, ha seböt kapok, bevisznek a kórházba. Az ördög dekkungoljon a tavaszig abba a lucskos gödörbe.

Amely mondással a bátorságról szóló hadicikkely rövid és barátságos értelmezése befejeztetett. Csak Tóásó Mihály vélte még utólagosan, szigorúan tömvén a pipáját:

- Hát kit így, kit úgy. A légy se ügön iparkodik befelé a hideg szobába, mert attól fél, hogy megfázik. Inkább belefullad a meleg konyhában a tejbe...

1915

 

KUN LÁSZLÓ SZEKERE

A csirkefélét igen hallgatag állatnak tartják, azt mondják felőle, hogy nem sok esze van, mert nagyon kicsi a feje, a testéhez képest. Annyi bizonyos, hogy vannak kisebb madarak és nagyobbfejűek, de azért mégiscsak a csirke az közöttük, amelyik becsülendő, mert a kisfejű csirke húsa jó, a nagyfejű bankáé meg nem jó.

Azonfölül a csirke finom állat. A bankát nem ülteti el senki, mégis megterem, a csirkét pedig már tojás korától kezdve ajnározzák, mégis pusztul, ha rájön az ideje. Ilyenkor szomorúan nézik a csirke sorsát a tanyaudvarban. Hogy ugyan miért pusztultok? Még a világon sem voltatok - mondja nekik a gazdasszony -, már is szóltatok hozzám, aztán most mégis panaszkodtok? Aztán akkor szóltatok, most meg hallgattok, ahelyett, hogy mondanátok, hogy mitek fáj.

Ez így van. Mert a fiatal csirke már a tojásból is beszél, és jelenti csipogással az élete ébredését, mikor pedig felnő és valami betegsége támad, akkor nem tudja megmondani, hogy mi baja van. Csak odamegy az udvarban az ember elé, s előtte elesik. Úgy, mintha mondaná: segíts - mert szólni nem tud. Nincsen meg a hozzávaló tudománya. De azért nem igaz az, hogy bolond állat a csirke, mert ha az volna, nem ismerné a némabeszédet.

Öreg Tandari ül a tanyaudvarban, a fa alatt, az ócska kövön, onnan beszél a csirkékhez, mert a csirkék körülállva tartják az öreget.

- Majd én bevinnélek bennötöket a városba, ott jobb dolgotok lössz.

A csirkék nem bánják. Nekik mindegy. Az életük sorsa eddig is az volt, hogy mire fölnövekedtek, bementek a városba. Mit tud a csirke afelől, hogy miért viszik be a kőházak közé?

Tudja Tandari. Azonban most akármilyen oldaláról keressük is a dolgokat, mindenfelé más világ van, mint ezeknek előtte. A csirkét be kellene vinni a városba, mert ide a tanyába nem jön ki érte olyan, aki megvenné. Azonban mivel? Egy ócska kocsi volna még ugyan a félszer alatt, ez megmaradt magnak, de a hozzávaló lovak már régen elmentek, a többi állattal együtt, nincs ebben a tanyában a kutyán meg a macskán kívül már négylábú jószág egy fia sem. S a tanya a várostól messze van: húsz kilométer.

- Ejnye, hejnye - gondolja öreg Tandari, nézvén a csirketársadalmat ott a szeme előtt. - Pedig másként a nyakunkon vesz a csirke, még a tojás árát sem hozzák mög.

Az öreg ember kimegy a ház háta mögé. Ócska deszkadarabok vannak ott, törött lécek, öreg gyümölcsfák leszáradt, girbe-gurba ágai.

- Gyere no, kis unokám, velem, segíts öregapádnak.

Tandari és Misa gyerek az ócska fákból új csirkeházakat építenek. Nem lábon állót, hanem csak olyan hosszú szekrényformát, ketrecet, ami fölférjen a talicskára. A csirkék az udvarról Tandari után mennek, és nézik, szokásuk szerint félszemmel, hogy mit csinál. - Lakást szerkesztök nektök - mondja Tandari -, majd ebben uraskodtok befelé a városba. - A csirkék nem szólnak semmit, azt is lassan mondják. Néha csipognak, de ki érthetne vajon a madarak nyelvén?

Lassan barkácsol ugyan már Tandari, mert a keze sem egészen szolgál már hozzá, de azért a ketrec idővel csak elkészül. Van ajtaja is, a vasalása madzagra jár, a Misa gyerek bontotta szét a madzagot abból a kötélből, amelyik a malac nyakán volt, amikor még a malac megvolt.

A ketrecet kinyitott ajtóval leteszik a földre. A csirkék nézik, s látván, hogy ez nekik való, s jó, hát belemennek. Jó új helyen lenni, ha csak csirke is az ember. Van ugyan köztük néhány, aki igen csak csavargatja a nyakát, ezek azok, akik nem akarnak tanulmányaik további kiegészítése végett bemenni a városba. Azonban a Misa gyerek szárnyon kapván őket, csak betolja a renitenseket is a ketrecbe, s rájuk kötözi az ajtót.

Idáig most már tehát, ha jól keressük, ami azt illeti, körülbelül valószínűleg rendben van a dolog. Nagyapó örömmel legelteti Misán a szemét: lám, ez segítő fiú, nem hiába nevelték.

Azonban valami baj mégiscsak van itt. Mert könnyű a csirkét betolni a ketrecbe, ellenben nehéz a ketrecet csirkéstül a talicskán betolni a városba. Mikor messze van. Mikor még az is messze van, mikor már a messzeségből a tornya látszik.

Azonban - mennyi azonban van mostanában, emberek - hát az ilyent is meg kell érteni. A ketrecet a talicskára teszik, öreg Tandari próbálja. Nem valami finom talicska, csak afféle istállóbeli, nem tolták azt még életében sem be a városig. Nehéz, és homok is van az úton lehetősen. Vadnövények is nőttek az úton ebben az elhagyatottságban, amik elfogják a talicskán keresztbetett csirkekastély útját. És húsz kilométer. Hány embernek sok volna az még csak besétálni is.

Nincsen hát más mód, mint hogy szöget kell verni a talicska falába a kerék fölé, éppen punktumosan a közepébe, mert annak rendeltetése van. A szöget karikába kell hajtani. Azután egy vasdrótot kell előkeresni a szerszámos ládából, ha van. Hát van-e? Van, mert a Misa talált egyet. No, most kalapácsot ide, hol van a kalapács? Hm, hát hol van a kalapács? - A tavasszal - véli Misa - édösapám kezében volt, a szőlőt karózta vele... Az. Az lehet, hogy így van, de miként hívod most haza apádat a Galíciából, hogy hova hagyta el a kalapácsot, kis gyámoltalan, apátlan-anyátlan, elhagyatott tanyai kisfiú?

Rágja a szája szélét öreg Tandari; ez igen jó istenadomány, ez a száj szélrágás, mert ha az ember a szájszélit rágja, nem nedvesedik el a szeme. Mostanában már többen próbálták, és hasznosnak bizonyult. Huj, huj, öreg úristen, de rajtunk felejtetted a tekintetedet... Azonban nem ér ez a beszéd eggy-semmit sem, kalapács kell, aztán kalapács, mert kalapács nélkül nem tökéletes az ember. Misa azután el is fogja valahonnan az ereszet alól a kalapácsot, mert kilátszott a nyele. Lám, milyen jó, hogy nyele van neki.

Már most a vasat a kalapáccsal mind a két végén görbére szerkeszti nagyapó. Az egyik végén csak kampóra, hogy beleakasztathatódjon a talicska hátába, a másik végit pedig görbekerekbe, mert abba majd hám szolgál. Nagyapó kopácsol. Nem hiába, hogy juhász volt valamikor, amidőn még a világi pásztoros életet élte, de eltanulta a vasverést a kószapusztai cigányoktól.

Kész a vas. Öreg Tandari maga elébe tartja, s kedvtelve nézi.

- Ebbűl mi lössz, öregapám? - kérdezi Misa.

Öregapó elkomolyodva néz a gyerekre, talán úgy is érzi, hogy a szíve környékén valami szakadások történnek. Csönd azonban most, csönd:

- Ez a te hámodnak készül, Misa.

A fiú örül ennek, tapsol.

- Az én hámomnak? Hát én ló löszök, öregapám?

Tandari most már ócska kötőfékből, istrángból a hámot készíti a vasra. Gondosan bogozza, ahol össze kell kötni, hogy a csomója majd ne törje a gyerek testét.

- Nem, fiam, nem kis onokám, nem ló löszöl. A ló majd én löszök. Te mög a csikó.

Misának így is jó, mint ahogy ez így is van. Elkészül a vasas hám a talicska elébe. Minden készen van az útra, amihez hajnalban hozzá is fognak. A ketrec fölkerül a talicskára, az öreg fölveszi a vállára a melles hámot, a madzagjait a talicska két fogójára akasztván. A Misa gyerek pedig a talicska elébe fogja be magát, és a fogat a tanyaudvarából lassan a köz homokjára kifordul. A homokban nehéz az ilyen újfajta hintó, de Misa belesegít öregapó dolgába, mert úgy nekifeszül a hámnak, hogy a keze majd a földet éri.

- No, csak a homokról kiérjünk - lihegi Tandari -, majd a kövesúton jobban haladunk.

Nono. Csak módjával. A várost jó messzire elrakták innen az elődök, akik a falát ott a víz szélén letették. Gyakran kell pihentetni, majd pedig lassítani, de hát ez nem baj, mert lassan érünk messzire. Jó, hogy kutak vannak imitt-amott az útszélen, jó ivás esik a vödörbűl, s Misa a kalapszélből megkínálja a csirkéket is.

Biz, ez nem gyors haladás, Kun Lászlónak ezzel az újmódi szekerével, de azért minden lépés mégiscsak egy lépés. Szemközt jövő gyalogos emberek köszöntik az igyekvő Tandarit, s elhaladván mellette, megállnak s utána néznek. Olyan látnivaló ez, amilyen még nemigen volt mostanában. Nagykalapú Tóth János elgondolkozva csóválja a fejét, s bökdösi a botjával a gyalogösvény mellett a füvet.

- Teljes tetejivel fölfordult a világ. Az embörbűl ló lött, a gyerökbűl csikó, a csirkébűl úr. De most már fizesse is mög az árát odabent a városon az, aki önni akar belűle...

Az újmódi hintó egy szál kereke az úton nyikorogva kocog tovább. A kocogása egészen úgy szól, mintha valahol messze lassan katonadobot vernének.

1915

 

SZÁRADÓ ÁGAK

Csak lassan tudja, tekintetös úr, csak lassan. Ebbe lögyön mindön tanyai parasztikus embör belealapodva. Lassan, lassan, csak lassan, de mindig. Tudja, én sohase siettem egész életömbe, mert városi embör szokása az a nagy sietség. Csak lassan dógozzunk, de mindig. Hogy tudja, hogy ha a szőlőben, délután, kapálás közben, elfogott az álom a melegben, akkor is csak az almafa ágába fogózva állva aludtam. Mert az nem úgy van, hogy nappal heverjünk. Lassan, lassan, de mindig.

Az öreg Hódi mondta ezeket a tanácsokat, olyan szomszédforma tanyai ember kint a belsőzákányi kapitányságban. Hosszú Hódinak is nevezik, mert magas, szikár, ősz ember, mert nem ért rá a dologtúl megkövéredni: lassan, csak lassan, de mindig. Nem ok nélkül mondta, az ebbe való belealapodással meg az almafaág végin való alvással takaros örökföldeket, istenszemével kicifrázott, padláselejű öregtanyát szerzett. Meg becsületet is, ami szintén fölér néhány hold földdel odakint.

Gyalog haladván egyszer befelé a külső vidékről a közökön, a dorozsmai fürdőnél elért a délidő, mondom, bemegyek ide ebédelni. Zákányi kocsi áll a fürdő előtt: nini, hiszen ez a magas Hódi lova. Az hát. Öreg Hódi bent ült a fürdő teraszán, a fehérre terített asztal mellett, ebédelt étlap szerint, mondván:

- Én már nem tagadom el magamtúl az ilyesmit, azért, hogy én csak parasztikus embör vagyok. Mert én megszolgáltam. Mert lassan, csak lassan, de mindig.

...Azután lassan eljött a háború, és tart még mindig. A Hódiak istenszemes tanyájából elsőbb elment az egyik fiú, azután a második. Majd pedig elment a harmadik is, és elment az ország szolgálatára a negyedik is, aki nős, két kis családja van, de a felesége már nem érte meg a háborút, mert még a tavaly tavasszal elment a nyugalomnak csöndes éjjelébe, közanyánk ölébe.

A fiakból egy még harcol, egy elesett, kettő ötös honvéd volt, azok Przemysl eleste alkalmával orosz fogságba kerültek. Öreg Hosszú Hódiné nem sokáig állta már a világi életben a szíve szaggatásait, visszament a homokba, honnét formáltatott, öleli föld porát, lakja sötét boltját. Öreg Hódi magára maradt a tanyában az öreg béresével és a két unokával. Ezeknek a fejére tette olykor hidegülő kezét.

- Csak lassan, lassan - motyogta.

Azonban nem ment a dolog lassan, hanem sebesen. Vannak a dolgoknak néha ilyen megszaladásaik. Magas Hódival is megszaladtak, a múlt héten ő is csak lement a homokba, és immár istenét és kegyes teremtőjét onnan áldja örömmel. A tanya padlásfaláról ugyan az istenszeme most is derűsen, sugárkévésen tekint szét a Hódi-semjék füvein, de a tanyafödél alatt már nem maradt meg más, csak az öregbéres meg a két kis unoka. Csak lassan, lassan, de mindig... Úgy van ez egészen, ahogy öreg Hosszú Hódi mondta: lassan fogyunk, de mindig.

A Hódi-földet sem szántja föl már a tavaszra senki. Az emberek, ha elmennek mellette, szomorúan legyintenek a kezükkel:

- Puszta főd...

Egy sovány kutya szótalanul néz utánuk a föld sarkából.

1915

 

A KRASZNIKI CSATA


TEJFELES KÉPPEL

Öreg katonák ülik körül az asztalt, s arról jár a szó, hogy ki mennyi ideje van már az angyalbőrben. Vén csontok, vékony, hosszú harcsabajuszú az egyik, egészen ősz a másik, meg így tovább. Olyan üdülő betegek, akiket már kieresztettek a kórházból, de még nem állott össze a transzportjuk, amelyik visszavigye őket a társakhoz. Összevisszavaló szolgálati idők vannak itt. Az egyik ott volt a lembergi visszavonulásnál, a másik a lembergi visszamenésnél, emez megjárta Sabácot az első alkalommal, ez a vén pihanér öt folyón is épített hidat, s mégiscsak egyszer lőtték bele a vízbe. Hát van köztük fiatalabb is, nem lehet mondani. Aki még csak nyolc hónapja van oda. De a másik már esztendőn túl. Azután aki a kezdete óta járja a táncot, pedig már negyvenhárom éves, azonban tavaly még negyvenkettő volt.

A csöndes délelőttön nyílik az üvegajtó, s belép rajta egy vékony, fiatal katona. De egészen fiatal katona, még a bajusza éppen csak hogy ütközik, soványka arcocskáján a fiatalság rózsapirossága. Az asztalnál a vén csontok összenéznek: miért is viszik el még az ilyen gyereket is, hiszen ennek még az anyja kötője alatt volna a helye. Pedig a sárga csizmáján kopott sarkantyú van, tehát vagy lovas, vagy kocsis, a nyakán föl van tűrve a köpönyeggallér, hát nem látszik, hogy sarzsi-e, de bizonyosan sarzsi, mert sárga bojt van a kardján. Hogy lehet egy ilyen vékony gyereket egy ilyen vastag kardhoz kötni? Azután sarzsi. Hát hogy lehet az ilyen már sarzsi? No, protekció. Nem lehet más, mint bizonyosan protekció. Talán püspök a nagybátyja vagy ilyesmi.

A fiú tisztességtudóan szalutál a vén csontoknak, s a vén csontok jóváhagyólag mondják rá a szervuszt. Azután leül egy asztalhoz, s egy pohár sört kér egy asszonytól. Az öregek, izmos, erős emberek, szótlanul nézik: valóban, mégsem járja, egy ilyen törékeny, vékony iskolásfiút odakötni ahhoz a vastag kardhoz. A tutajbajuszú hős atya átszól hozzá:

- Ugyan édes öcsém, te hány hete löhetsz katona.

Csöndesen sodorgatja a cigarettáját a fiú, és szintén csendesen mondja: - Már ötödik esztendeje, bátyám.

- Micsoda?! - fakadnak ki a vén csontok. - Hát téged még a születésed előtt soroztak?

A fiú rágyújt a papírszivarra, s megint csak csöndesen mondja a lányos hangján:

- Ötödik esztendeje, bácsi. Mert mikor kiütött a háború, akkor telt volna le a három esztendőm. Azután, hogy kiütött, nem löhetett hazamönni, hát most már ötödik esztendeje, hogy szolgálok.

Egy vén csont kérdezi:

- De persze itthon? - A fiú mondja:

- Itthon nincs trén. Én a trénnél vagyok.

- Hát akkor hol szolgált, az Isten irgalmáért?

Megint csak csöndesen mondja a fiú:

- Előbb lent, azután fönt. Azután megint lent, meg megint fönt. Azután a keletin, ahol möglőttek.

A gyerek ezzel leteszi az asztalra a sörért a tizenkét vasat, szalutál a hős atyáknak, az asszonynak azt mondja, hogy csókolom kezeit, s távoztában szelíden húzza be maga után az üvegajtót.

A hős atyák szótalanul néznek utána, s nem beszélnek tovább arról, hogy ki az öregebb katona.

1916

 

JÁNOS A FÖLDDEL

A szakasz megy előre a földön, amit szántásnak hívtak még tavaly, de egészen rendben mozog, úgy tetszik, az ellenség messze van, hiszen még csak ezentúl kell a rendes fedezékbe jutni. Úgy van, hogy ezen a darabon még nincsen mitől tartani, azonban egyszer csak nagy hirtelenséggel odavágnak a másik ágyúk, itt-ott lecsapódik a srapnel, nincs más mód, mint hogy feküdj le sebesen az anyaföldre, kotorászd elő a derékszíjról a kis kurta Linnemannt, és túrd föl vele magad elébe a földet.

János is ássa a földet, úgy félkézformán, ahogy a teljes lelapulásban lehet. Ahogy ásná, a Linnemann lapátjáról egy darab hant a bal keze tenyerébe esik. János önkéntelenül morzsolgatni kezdi: feketés, de könnyű, nem heves fajta, van egy kis keménysége, de azért mégis omlós, ez a rozsbúzát igen csak bírná. János mellett fekszik a hadnagy, János a földet átnyújtja:

- Hadnagy úr, ez jó főd.

1916

 

INTELEM KATINAK

A tanyai kocsi lassan, lépésben halad a városi aszfalton. Fiatal orosz hajtja a lovakat, aki nem tudja, hogy melyik sarkon van nagyobb forgalom, vagy hol ütközik bele a villamoskocsiba. Jó szabály az ilyenkor, hogy lassan járj, tovább érsz. A muszka mellett eladó lány ül; így mennek kifelé a mezők mostani vadvizes birodalmába, üresen, mert már eladta a lány, amit behozott. Jó az, lépésben menni, mert a csirkepiac táján sok nép van, különösen így hetivásáros napon. De ez a sok nép nem mozog, hanem áll egy helyben, s mintha valamennyinek hátratekerték volna a nyakát, mind a fejével tekint föl az ég felé. Kék ég van most fölöttünk, nem egészen nyári sötétkék, de azért mégis kék és tiszta, mert most ilyen az időjárás. Tizenöt év előtt történt utoljára, hogy nyitott ablak mellett lehetett elkölteni a karácsonyi ebédet, és újévre kibújt a vetés a földből. Most azt mondják, hogy a nagy háború hozta ezt az időt, hát tizenöt év előtt mi hozta? Nem lehet tudni, mert forgandósága van ennek is - elég az avval, hogy a kék égen lassú méltósággal megy át a csirkepiac fölött egy Zeppelin, köznyelven: a némöt hajó. Azért vannak a nyakak kicsavarodva, mert mindenek a némöt hajót nézik olyan áhítatos csöndben, amely jól illik ehhez a fölséges látomáshoz. Némely kofa elől akár minden csirkéjét el lehetne emelni, de most erre senkinek sincsen ideje, sem gondja, s a piaci zsivaj hirtelen beállott csöndjében hallani lehet, amint egy öreg külső ember önkéntelenül mondja:

- Ejnye, de szép nagy állat!

A muszka kénytelen megállítani a kocsit, mert úgysem tér ki előle senki. A lány pedig, papucsos lábát a fűrhércre téve, leszökken a kocsiról, hogy a tömegbe álljon, mert állva jobban lehet az ilyesmit nézni, mint ülve.

A nagy szürke hurka magasan járhat, mert nem ér le a földre a szava, másrészt pedig úgy látszik, hogy éppen csak kis híja, hogy bele nem akadt a hátulsó sarkával a városháza tornyába. Halad és röpül. S ahogy elhalad a város közepe fölött, a piac népének egy része, emberek, asszonyok, gyerekek futva mennek a nyomába a német hajónak.

Hirtelen, ahogy ezt nézném, eszembe jut egy régi följegyzés a múlt század negyvenes éveiből, amikor Széchenyi István először jött föl idáig Titel alól a Tiszán gőzhajóval: "A torontáli svábok a partról elámulva nézték, a bácskai rácok keresztet hánytak magukra, míg a magyarok lóra kapva, nagy kiáltozások között vágtattak utána a víz szélén." Most a magyarok a némöt hajó után szaladnak, mert jaj de szép nagy állat ez is.

A fiatal orosz is nézi, amíg el nem tűnik a házak tetejei között.

No, lehetne menni. A ló is türelmetlen, mert a ló nem szeret ácsorogni, ha tudja, hogy hazafelé megy. De a lány nem mutatkozik, talán az is utána szaladt a némöt hajónak. A muszka szelíden csitítja a lovakat:

- Brr, brr. - Majd pedig az eszébe jutván, hogy ezek nem tudnak oroszul, magyarul szól hozzájuk: - Hó, Kese, hó Badár...

De hát hol a pokolba marad az a lány? Ahán, ott van egy csoportban, amely visszatért a nézésből, s beszélget ott különféle Mihály bácsikkal és Teca nénikkel, s úgy tetszik, mintha ennek a beszédnek vége sem akarna szakadni. A lovak türelmetlensége átragad a muszkára, mert hiszen dolog van otthon is, föláll hát az ülésben, és rákiált a lányra:

- Sijess mán, Kati!

A lány megrezzen a kemény szó nyomán, és sietve kapaszkodik föl a kocsira. Mert hiába, bárki bármit beszéljen is, az csak a városon van úgy, hogy a kocsin az parancsol, aki bent ül. A külső kocsiban az az úr, aki a lovat hajtja.

1916

 

A KUKASÁGRÓL

Vasárnap délután van egy kis idejük az öreg katonáknak, hogy elmenjenek egy kicsit időzni a maguk módja szerint. Az ő módjuk nem az, ami a fiataloké. A fiatal elmegy sétálni, elmegy a sétaterekre a lányok közé, vagy beül a kiskávéházba újságot olvasni. Más része a színházba megy, vagy a mozikat járja. A negyvenes-negyvenkettős öreg katonának már nemigen kellenek ezek a mulatságok. Csendes hely kell neki, ahol behúzódhat a maga pohár bora, üveg söre mellé a sarokba, s bámulván a pipája füstjébe, hazagondol. Akkor jön egy másik, szintén odaül, és szintén hazagondol, föltámasztván az állát könyökkel. Nem szólnak. Jön a harmadik, negyedik, sorjában húzódnak a fal mellé, a hosszú asztal mögé. Hogy mik otthon, civilben, az mindegy. Hogy melyik kaszárnyából jönnek, az is mindegy. Az egyenruha nagyon demokrata-öltöny. Bemutatkozás? Némely részük bizonyára ismerte ezt a szokást civilben, de itt az felejtésbe megy. Bizonyára a kalapot sem viselte otthon mind a szobában is, de itt a sapka a fején marad. Jó ez a sapka. Nem kell mondani egymásnak jó napot, se adjon istent, se fogadj istent, egy legyintés a jobb kézzel a sapkaszél felé, s készen van az egész. Az emberek nem tudják egymásról, hogy kik meg mik, nem is kíváncsiak rá: katonák, aztán ez is készen van.

Szó nincsen. Némelyik még csak azt sem mondja meg, hogy mit akar. Zörög az asztalon, s mikor odamennek, szó nélkül mutat a szomszédja előtt álló üvegedényre, hogy neki is olyant adjanak. Hogy a gyufa megdrágult, de meg kevesebb is van a skatulyában, mint azelőtt, az ilyen kis helyeken leginkább ott van ugyan még asztalon a porcelán gyufatartó, de gyufa nincsen benne. Az ugyan van a drága gyufa miatt, hogy a már elfeledett "kérek egy kis tüzet"-nek megint divatja támad. Az öreg katona, ha rá akar gyújtani a cigarettára vagy a bőrszivarra, szó nélkül nyúl a másik ember keze után, amelyikben égő szivar van. Az engedi elhúzni a kezét, amaz rágyújt, s azután visszaereszti a kezét. Két legyintés a sapkaszélhez, s készen van. Se kérem, se köszönöm, se szívesen.

Minek? A gondolatok hazajárnak, ott van a legjobb helyük. Arra, hogy közülük ki hová való, gazdag-e otthon vagy szegény, egyik sem kíváncsi. Sem hol járt már a háború ideje alatt, fönt-e, lent-e, arra sem kíváncsi senki, mert mindenkinek elég volt annyi, amennyit próbált. Azután meg a különböző faggató kérdésekre annyiszor elmondták már a civileknek, hogy beleuntak a beszédbe. Néha-néha egy-egy ilyen pár szó:

- Maguk lent vótak? - Honvéd kérdezi az utásztól.

Int a fejével, hogy lent.

- Aztán most itthon vannak?

Int a fejével, hogy itthon.

- Aztán nem tudja, hogy huva mönnek?

Int a fejével, hogy nem.

Csak később mond annyit, hogy:

- Odalent mán nekünk nincs dogunk.

Igen lassú az összemelegedés. Olyan különös beszédtelenségek ezek, hogy szinte rossz hallgatni. Egy ember föláll, áthajol a szomszédja fölött a harmadik szomszédhoz, fölemeli a karját, megnézi rajta a rákötött órán, hogy mennyi az idő, visszaereszti a kart, s megint leül.

Idő múltán azután egy ember halkan dúdolni kezd valami régi katonanótát. Teszem ezt: prjepoljei várnak várkapuablakába ki van tűzve, sejhaj, magyar baka zászlója...

A többi azután halkan mondani kezdi vele, de nem mind, némelyik hallgat. Ezek más nyelven dicsérik az urat. Néha egy ilyen asztalnál ötnyelvű emberek ülnek. Magyar, német, román, bolgár, szerb. Azután régi torontáli francia községekből, az egykori Saluthurnból, Charleville-ből, akik közül azonban ma már csak elvétve akad olyan, aki még ismeri az ősei nyelvét, mert beolvasztotta őket magukba a magyar svábság. Az a svábság, amelynek a honvédjaitól negyvennyolcban itt a szegedi piacon azt kérdezte Kossuth:

- Nicht wahr, Kinder, ihr seid Schwaben? - És a sorokból mérgesen szólt vissza egy katona: - Wir san Schwaben, wir san aber halt ungarische Schwaben.

Egyik a nótát csöndesen fújdogáló katona odafordul a hallgató szomszédhoz:

- Maga nem magyar, cimbora?

Int, hogy nem.

- Sváb?

Megint int, hogy nem.

- Bunyó?

Nem.

- Román - mondja. - Nem tucc magyar. Mondaná nóta, ha tudná, de nem tudja. Menetben magyar énekel, én nem énekel, mert magyar honvédségbe románt nem szabad énekel. Mért nem szabad románt énekel?

Az emberek összenéznek, hogy csakugyan, hogy csakugyan, ez is könnyebben gyalogolna a menetben, ha olykor danolhatna a szoptató anyja nyelvin, hát mért nem szabad nekik úgy danolni.

A román mondja tovább:

- Baj. Faluba nincs magyar: nem tucc magyar. Baj: nem tucc magyar. Román van őrségen, kapja magyar parancs, nem megérti jól, mert nem tucc magyar.

Hallgatás. A másik asztaltól átszól egy szabadságon levő fiatal tengerészlegény:

- Úgy van maga is, apám, mint mink. Nálunk tájcsolnak némötül, kázsélnak isztriánul, panlároznak taljánul, csak magyarul nem. Hiába mondom, hogy nem értöm, amit tanítanak, csak nem beszélnek magyarul, üssön bele ebbe a sokfajta beszédbe az a tarkabarka csillagos ménkű.

Hát most már tégy itt igazat, Dóczi.

Egy ember azt mondja:

- Azért legjobb, ha kuka az embör.

1916

 

PALI - PÁL

Paliról, amíg legény volt, az volt a nézet, hogy kutyalegény, túlságos sok a vére, nem ártana megcsapolni. Ami az utóbbi dolgot illetné, afelől nem panaszkodhat, hogy ne lett volna benne része, mert némely félreeső, pusztaszéli tanyán, a dugott bál alkalmával, a lámpa leverése után, nem egyszer állt meg a más ember bicskája a hátában. Ebből azonban sohasem támadt semmi különösebb baj, mert könnyű gyertyagyújtás után megismerni a bicska gazdáját. Azé a bicska, akinek a zsebében nincsen. Ilyenkor aztán kiderül a tárgyalások folyamán, hogy tévedés történt, nem tégöd akartalak pajtás, a bicska utat tévesztett a sötétben. Az ilyesmiről pedig nem lehet tenni semmit, sötétben sok minden megesik, a dolog rendben elintéződik azzal, hogy ha nincsen panaszos, nincs bíró, egyébként pedig az eltévedt bicska tulajdonosa felelettel tartozik, ő adja a kocsit a doktor hurcolásához, és viseli a patikasarcot. A dolgok így könnyen és egyszerűen intéződnek el, egészen addig, míg egyszer a Pali bicskája nem áll meg a másik hátában, szintén csak tévedésből.

Úgy remélték az öregek, hogy Pali vad kölyök ugyan, de majd megtanítja, s kissé megtöri a katonaság iskolája. Be is kívánta a kaszárnya sárga fala közé annak idején a király, de az öregek reménye nem vált be. A hosszú, szikár, csupa csont Kemény Pali nyakára a mondtambolondneveddrád-ruhában hármas csillagok hulltak, zászlótartóvá emelkedett, ő vitte a parádés rukkolásokon a regimencfánit, és hát miként ne lehetne büszke az az ember, akinek a fajtájából csak egy van az egész regimentben?

Pali virtusából ilyenformán nem is igen törtek le a katonaévek egy szikrát sem. Ahogy az idő telt, s utóbb az ő szabadságos kiskönyve volt a manikulás őrmester ládájában legfelül, s ahogy a kaszárnyaszoba vaságyát fölválthatta megint az ereszek alján a göndör bárányból való legénysubával, megint csak az volt, aki addig. Duhaj volt, vad volt, káromkodott, miként a jégeső, húzta le a valóságos öreg úristent a lábánál fogva az egekből, nyakalta az italt mint a gödény avagy a pelikánmadár - az öregek egész bátran megállapodhattak abban, hogy ezen a szilaj fiún nem segíthet már más, csak a házasság.

Pali idő múltán szót is értett Falu Rozállal, akit ugyan igazság szerint Vízhányó Rozálnak hívnak, de olyan szép volt, hogy ha nem tanyán lakott volna, hanem falun, bizonyosan falulányának nevezték volna a deli járásáért, gyönyörű szaváért, a homlokára bodorodó hajáért. Mert olyan volt, mint az ünőszarvas.

Mikor Rozál bodor haját kerek kontyba fonyatta Pali, Pál lett belőle. De más változás nem esett rajta. Nem tékozolt, de italozott, a tenyere könnyen ökölbe szorult, a káromkodásairól pedig azt mondta Teca néni, hogy:

- Azok olyan irtóztatóságok, hogy még aki hallgatja, az is elkárhozik.

Mégsem volt Pali egészen Pál.

Történt azután, hogy a többi néppel együtt a káromkodó Pált is megint csak fegyver alá kívánta a király, mert olyan sorsok történtek, hogy vérben kell fürödni mindenkinek, aki katonának érzi magát. Pali-Pál ment hát nagy hirtelenséggel, sok jó kedvvel, hogy no, most már törvényes legyen a bicskázás, vághatja úgy, ahogy akarja - hát nem lehet mondani, hogy ne vágta volna, mert vágta, ameddig bírta, de azután odafent a nagy várban sokadmagával meglepték a torzonborz északiak, meglepték őket tökéletesen és végképp, elvették tőle a nyeles bicskát is, Pali mint fogoly bandukolt hóval telefútt ázsiai pusztákon át valahova a Szibériába.

Pali ott a nagy idegenségek havas pusztaságán Pál lett. Levele úgy mondja:

Szeretett kedves párom! Isten áldjon mög Rózsi, engöm is áldjon mög az Isten. Az Isten áldja mög az olvasót is. Miháj sógorral nem tudom, hogy mi lött, mert mellettem csapta fejbe a srapnel. Szeretnék bötű lönni, hogy hozzád ezön a kártyán eljuthassak. Ha valaha ebbűl a Szibiriábúl hazajutok, nem iszok, nem káromkodok. Továbbá sürgönyözzél, hogy lássam a kezed írását.

Az irgalmatlan nagy távolságokból éjjel-nappal suhanó vasúti kocsikat haladtatnak hozzáértő masiniszták. Muszka masiniszta, német masiniszta, magyar masiniszta fűttet, gőzöltet, haladtat, hogy Pál betűje Rozálhoz jusson. Utóbb a városi pusztázó lovas katona kezébe jut a kártya, melyet előbb valamely tungúztól vagy egyéb kutyaorrú rokontól vett át útnakindítás végett, hogy azután megint egy Ázsiából szakadt magyar vér adja le a nyeregből Rozálék tanyaudvarán.

Rozál olvassa:

- Szeretnék bötű lönni, hogy hozzád eljuthassak. Nem iszok, nem káromkodok... Fölséges Isten, mérhetetlenök az intézködéseid.

1916

 

KATONALEVELEK

A régi katonalevél leginkább ezekkel a sorokkal kezdődött: "Kívánom az Istentől, hogy ezen pár sor írásom magukat jó egészségbe találja, én hála Istennek egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok." Így tanulta az egyik katona a másiktól, az egyik író a másiktól, mert sokan "így íratták" haza a leveleiket. Kevesebb volt az iskola jóval az alföldi városok tanyavilágában, mint most, sok katonasorba került legény nem tudta az írást, ha tanult is valamit, abból is inkább a nyomtatott betű és a számjegy maradt meg az emlékezetében, az írott betűt elfeledte. Ha tudta is, lassan írta, mert elszokott tőle, s a kezét is elhúzta a munka, a vékony tolltokot, amiből egy krajcárért adtak kettőt, alig bírta az elnehezült ujjak közé fogni. Minden betűt külön nekifohászkodással vetett a papirosra, azért is volt belőlük annyi betű kimaradva. Azért is mondta a katonanyelv, hogy a levelet nem írják, hanem rajzolják. Minélfogva ritkán is küldtek, mert nehéz volt a rajzolása.

A fogalmazása már könnyebben esett, mert hiszen valami sok újságot nem írhatott, egyik hete úgy telvén el a kaszárnyaéletben, mint a másik. Legfeljebb ha kért valamit: egypár forintot, vagy egy kis magyarországi ennivalót, s ha pipás volt, magyar dohányt. Aki szülőnek futotta, úgyis küldött a gyereknek néhanapján pár garast apróra-csöprőre, egy-egy pohár italra, s ha megszúrtak itthon malacot, abból is jutott hurka, kolbász, félgömböc, ha olyan alkalmas hideg idő volt hozzá, hogy nem romlott el az úton.

Ugyan elvétve akadt köztük olyan szülőpusztító is, aki minduntalan zaklatta valamiért az otthoni házat. Az ilyen írásokon azután furfang dolgában nem tettek túl azok a jogászlevelek sem, amikben ötven forintot kértek azért, hogy beiratkozhassanak az egyetemi könyvtárba. A katonalevél a maga forintját meg azért kérte, mert eltört az indiblánc, vagy pedig hogy elvesztette a gliderdistáncot, aztán azt meg kell venni. Otthon bizonyára megsajnálták a rosszcsont kölyköt, hogy ejnye-hejnye, szegény, talán még meg is büntették, hogy elvesztette azt a miacsudát. Pedig a gliderdistánc a sortávolságot jelenti, amit el lehet ugyan veszteni, de pénzért megvenni nem lehet.

Azonban az ilyen kutyafülűktűl eltekintve csak afféle csöndes tudósítások voltak ezek a levelek. Csak éppen tudatták, hogy megvagyok, s küldték a tiszteletet a sógoréknak, a többi rokonnak és a szomszédoknak, s a tisztesség az volt bennük, ha mindenki megtalálta benne a maga nevét, még a lány is, akit tiszteltetett a levél rajzolója. Az írás vége azután megint csak a jó egészségről beszél, meg arról, hogy majd csak megsegít az Isten, és a végső szó ebben a mondatban az, hogy: melyhez hasonló jókat maguknak is kívánok.

Ki találta ki a katonalevélnek ezt az egyhangú formáját, nem tudni, de annyi bizonyos, hogy mindig így volt. S a másnyelvű egyszerű katona levele is ezt a formát mutatta. Talán valami régi úri divat maradványa, mert sok népszokás meg viselet is egykori úri szokásokból származik. S régente, százötven, kétszáz év előtt az íródiák fogalmazta úri levelek is úgy kezdődtek az egészségkívánással, mint később a katona rajzolása, melyben még azt is kérte, hogy "külgyék a levélnek mássát".

A háború azután megváltoztatta a formájukat. Jár-kel most is a levél, de nem a kaszárnyaszobából, hanem messzi hegyoldalakból meg a fogolytáborokból. A frontokról való katonalevél is rövid, sok nagy betű nemigen fér föl a kis kártya egyik oldalára. Némelyik éppen csak tudatja, hogy megvan, aki írta. Azután szokásba jöttek a közös levelek. Egy kártyalapon tíz-tizenöt név is, csak azzal a tudósítással, hogy élünk, és köszöntjük az otthonvalókat. Przemysl ostromakor sok ilyent küldtek azok, akik a várba voltak szorulva. Mert sem a léghajó, sem a repülőgép nem vihette ki a várból mindenkinek a külön-külön levelét, így aztán sokan írtak egy darabon egyszerre. Még az sem volt rendes kemény kártya, hanem vékonyka papírlap, hogy a levegő gépmadarának minél könnyebb legyen.

Mind így sem jutott el a helyére, attól függött, hogy hol ér földet a léghajó. Ritkák is. Aki ilyent kapott, úgy őrzi, mint a szentképet az imádságos könyvben. Vagy pedig berámáztatja, üveg alá téteti, és a tanyában a tisztaszoba falára akasztja. Kossuth képe, Rudolf képe mellett a gyűrött papiros, amit a léghajó hozott: három darab történet egymás mellett. De mégis, ami keveset nem őriztek meg, annak már piaca van a nagy háború emlékeit gyűjtők között; mint ritkaságot keresik.

Most is kurta a katonalevél. Kurtább, mint volt. Vállon keresztüllűttek, itt meg itt fekszek a kórházban. Az azelőtt is jóírású fiatal katona levele alig olvasható, hol hegynek, hol völgynek menő pár sorral tudatja, hogy a jobbkarjába csapódott a srapneldarab. Nem kell arról beszélnie, hogy mekkora a plezúr, az iromba betűk jól mutatják. "Tudassák maguk is, hogy hogy vannak." Csak röviden van írva, mégis mennyi vágy van benne, mennyi ragaszkodás az otthonvalók után, s micsoda öröm lehet az ott a spitályban, mikor a küldött tudósításnak "mássa" érkezik. Jó gondolat, hogy halványrózsaszínű papirosból vannak csinálva a mienkfajta kártyák, mert öröm annak minden sora annál a betegnél. Hát még ha követi a másik rózsaszín papiros, a postautalvány. Mivelhogy nemcsak jókívánságokkal él az ember, különösen, ha az ágyat nyomja.

Mennek és jönnek azonban írások, amiket nem rózsalevélre írtak. Jönnek fehérek, mennek zöldek. A fehérek a föld túlsó oldaláról, telenyomtatva ismeretlen betűs pecsétekkel, a zöldek pedig mennek az itthonhagyott hazából idegen puszták és tengerpartok felé.

A foglyok küldik a kártyák pár sorában hazafelé a lelkük egy-egy darabját, s megy vissza az itthoni lelkekből a zöld papiroson megint egy-egy darab "szakítás".

Van azokban azután különféle. Minden. Szomorúság meg humor elegyesen. Meg gondolatok, amikről az isten tudja csak, hogy honnan szedték. Egy asszony például bizonyára azt hiszi, hogy a király kezén megy keresztül az ő levele, az írást így kezdi: "Felséges Uram, adják át a levelet az uram kezébe, Kis Jánosnak Kabarovszkba." Az ember pedig így ír vissza: "Dicsértessék az Úr Jézus neve, evvel a szép szóval köszöntök be hozzátok."

Másik ember vidáman köszönt haza, mintha csak a szomszéd tanyából jönne, mondván: "Adjon Isten jó napot, vagy jó estét: ahogy a levél érkezik."

A régi levélírás "melyhez hasonló jókat" való kívánságát nem tudja elfelejteni egy fogoly, aki alighanem öregkatona, mert azt mondja a levélben: "Tudatom, hogy hadifogoly vagyok, melyhez hasonló jókat nektök is kívánok."

Megint másik ezt így tudatja: "Ebbűl az irgalmas háborúból hadifogságba kerültünk." (Lehet ugyan, hogy az "izgalmas" helyett írta az irgalmast.)

Van, aki az orosz fogságban megtanulta a cirill betűket, s ezekkel a betűkkel ír magyar nyelvű levelet. Ami nem egészen könnyű feladat, mert nem minden hangunkat lehet az orosz betűkkel leírni. Azonfelül hogyan olvassák el az ilyen levelet itthon?

Mert nem jó az idegen beszéd. Némely fogolytáborban megkívánják, hogy olyan nyelven írjon a fogoly, amit az ottvaló cenzúra is megért. Alighanem erre vonatkozik az, mikor az asszony azt írja az urának: "Ne német levelet küldjél, mert mindig a plébános úrhoz kell elmenni vele, aztán nem hiszem, hogy azt mondja, ami benne van. Alighanem nem akarja az asszony a pap vigasztaló szavait elhinni, az pedig ilyenkor nemigen tehet egyebet, minthogy vigasztal.

Azt mondja egy asszony levele: "Indítom pár sor írásomat december harmadikán én, Anna, és tudósítom kendet, Ferenc."

Másik asszony följajdulása ez: "Tudom, hogy itthon a rossz hírömet költik, pedig az nem is igaz, mert csak az öregök mög a gyerökök vannak itthon."

Hasonló irányban egy szicíliai fogoly ezt írja haza az asszony megbékéltetése szempontjából, hogy: "Csupa vén asszony van itt, de csak az ablakbúl látom űket."

Sok ilyen van, össze-vissza, tarka-barka sok minden, pár sor írásban annyi egyéni dolog. Pár odavetett sorban teljes leírás. Például Mandzsúriából írja egy ember a feleségének: "Továbbá tudatlak, hogy Halottak napján gyertyát gyújtottunk, a tatárok mög nézték."

Mandzsúriában most ilyen "nézedelmek" vannak magyarok és tatárok között...

1916

 

A SZÖKÉS SZIBÉRIÁBÓL

A gyerekek az apjuk haditetteiről beszélgetnek az iskolában. Mindnyája tud valamit mondani, van azonban olyan is, akinek orosz fogságban az apja. Onnan ritkán jön levél, nem lehet felőle sokat beszélni. Csak egy gyerek mondja, hogy az ő apja hazaszökött az orosz fogságból. Kérdezi a többi, a gyerek büszkén felel, s mikor a tanító bemegy az iskolába, újságolják is neki azonnal, hogy tanító úr, a Csurgó Pista apja hazaszökött az orosz fogságból, itthon is van.

A tanító is kérdezi hát a fiút, hogy hogy volt, mint volt a dolog? Beszélj, fiam, mert hiszen az érdekes, hogy valaki Szibériából egész Magyarországig szökött.

- Hát honnan jött haza az apád, Pista?

- Szibériábúl, az ólombányákbúl.

- Az ólombányákból? - No, ez talán egy kis túlzás lesz, azon az alapon, hogy a messziről jött ember sokat beszél. Nem teszik az oroszok sem a foglyokat az ólombányákba, legalább erről eddig semmi hír sem volt. De a Pista gyerek azt mondja, hogy a bányákban volt az apja. Hát ki tudja? Talán úgy is van.

- Aztán hogy szökött meg az apád?

- Másodmagával.

- Aztán hogy nem fogták el őket?

Mondja a Pista:

- Csak éjjel gyüttek, nappal elbújtak, ahova löhetött, aztán nappal aludtak.

- De hát hogy éltek?

- Kúdultak.

- Mindig kaptak is elég ennivalót?

- Kaptak. A falukba mög a tanyákon. A nagy városok felé nem möntek.

- Aztán sehol se fogták meg őket?

- Nem - mondja a gyerek. - Csak mikor már beértek Magyarországba, itt mindjárt megfogták űket a csendőrök. Azoknak aztán mögmondták, hogy kicsodák, attúl kezdve aztán vasúton gyüttek.

Mondja a tanító:

- Tudom, megörültetek, mikor egyszer csak betoppant hozzátok?

- Hát bizony örültünk egy kicsit - mosolyog a Pista.

- Aztán mit szólt apád, mikor hazajött?

- Sömmit.

- Semmit? Hát valamit csak mondott, mikor bement a szobába?

A gyerek gondolkozik, keresgél az emlékezetében, azután azt mondja:

- Azt mondta édösapám: no, ehun vagyok e!

- Aztán most hol van édesapád?

- Nappal a kórházban van, de estére mindig hazaeresztik.


A tanító elmondja az esetet az újságírónak, mert ez csakugyan érdekes dolog. Érdemes volna beszélni a bizonyosan sok kalandot átélt Csurgó Mihállyal. Igaz, hogy jól kint laknak a város szélén, a Petres utcában, az is igaz, hogy csak este van otthon, de hát este annál jobban ráér beszélni. Az újságíró, persze hogy elmegy Csurgóékhoz, egy jó riport megér ennyit. A Petres utcában aztán a kis házban egy síró asszony fogadja:

- Bár úgy volna igaz, ahogy a gyerök mondja, tekintetös úr. Bár hazaszökött volna az én jó uram. De hát most is ott van a Szibériába. Csak a gyerök találta ki az egészet. Mindig arrúl eszmélt, hogy az ű apja csak hazaszökik, aztán addig eszmélte, addig eszmélte, hogy utoljára beleképzelte magát.

Szóval nem igaz a história, csak a gyerek találta ki a maga mulatságára. Meg arra, hogy neki is legyen az iskolában a többi gyerek előtt valami dicsekedni valója. Hanem annyi bizonyos, hogy az ólombányás zökkenőt leszámítva, elég jó mesemondó, még talán majd tollforgató-ember lesz belőle. Mert annyi bizonyos, hogy ha csakugyan hazaszökött volna Szibériából Csurgó Mihály, csakugyan úgy köszönt volna be a hites asszonyához:

- No, ehun vagyok e!

1916

 

ÖTVENESEK

Az egyik már a legöregebbek közül való, ötvenes, azaz hogy már benne van az ötvenegyedikben. De azért amúgy szálas ember, egyenesen ül a széken, a válla rendben tölti ki a katonagúnyát, a hosszú ősz bajusz a nyakparolira hajlik lefelé, a vastag ősz szemöldök alól szőke, de kemény tekintetű szemek tekintenek ki a világba a sasállású veresbarna orr fölött: ez az ember nem most lett először katona, és ez az ember szép legény lehetett valamikor.

A másik még nem egészen a legöregebb fajta, csak úgy olyan negyvenötös forma, a szürkülő széles tutajbajusz lengyelesen, fésületlenül halad kétoldalt szétfelé, a barnaveres arcban fekete szemek, a katonaköpönyeg nem ráncos a háton, inkább nagyon is ki van töltve a feszülésig testtel: ez az ember egykor kubikmunkával foglalkozott, azért görbe a háta, de azért ez az ember sem most először katona.

Pár napja, hogy rukkoltak, mint illik annak, akit hívatnak. Most ülnek az asztalnál, mint estenden, egy üveg bor mellett. Nem szólnak semmit, mert mit szólnának. Nem szokatlan világ ez nekik. Rukkolás, hívatás: hívatás. Hívatva vagyunk, aztán mit akartok! Kurtaszárú kis fekete pipa hol a kézben, hol a szájban; ha a füst kiszáll a kupak alól, nézik, hogy merre száll?

A görbehátú önt a két kis pohárba, s az egyikkel az egyenesvállú felé taszítja a másikat. Ízlelik.

Az egyenesvállú lehúzza a köpönyeg ujjának a felső részét, ráhajtja a kezefejére: nézi, hogy ha majd hideg lenne, meddig érne? Amaz is lefejti a jobbkezével a balkezefejére az ujjaelejét. Nézik egymásét. Rendben kell lennie a dolognak, mert nem szólnak semmit, az ujjeleje-posztót fölhajtják megint az ujjra.

A görbehátú szívja a pipáját, hát nem szól. Megint csak szívja, de most sem szól, megkötötte magát, alighanem kialudt. Nyúl önkéntelen mozdulattal a fazekasmunkával készült gyufatartó felé, de már feleútjában visszahúzza a kezét, mivelhogy úgyis hiába nyújtaná, mert mostanában nemigen raknak a gyufatartóba gyufát. Lassan kezdi hát magát körültapogatni gyufa irányában, még kissé szokatlan ez a ruha, másfelé vannak szerkesztve a zsebjei, mint a tanyaiban.

Amaz ember azonban ekkorra már föl is gombolta a köpönyeg elejét, benyúl rajta a blúza külső kebelébe, előhúzza belőle a gyufaskatulyát, s odatolja a görbehátú elébe.

A görbehátú biccent a fejével. Ez az első eset, hogy szólnak egymáshoz, amióta itt ülnek. Kitolja a skatulyából a gyufatartó kis szekrényfiókot, de mert éppen a gyufa fejes részével tolta ki, hát visszatolja.

Amaz nézi.

Közben hol nyílik, hol csapódik az ajtó, jönnek-mennek negyvenötösek meg ötvenesek, kis fiatal regruták meg egészen öreg, új és finom regruták. Ott van köztük az ötvenes Karácsony Fekete Pétör, akiről most azt lehetne józan, emberi ésszel gondolni, hogy az elszomorodott gyászfátyolság szobra volna, mert az októberi sorozásnál is azt mondta neki a főorvos úr, hogy megint csak huszár lesz, nagyot is ugrott hozzá Karácsony meztelenül örömében, aztán most ehol-e: baka. Lehet azonban néhány jópálos-negédes lépést eljárni a kölökcsizmában is, nemcsak a hosszúszárúban, mert mint Karácsony Fekete mondja Vödörlopó Deli Mihály ötvenesnek:

- Nem szobába neveltek bennünket palántának az ágy alatt, mint a virághagymát, nini.

A görbehátú nem szól semmit, az egyenesvállú sem szól semmit. A görbehátú kitolja a skatulyából a gyufaszekrény másik oldalát, most már a nyelvével van kifelé a gyufa. Kivesz belőle egy szálat, és végighúzza a skatulya oldalán. De nem gyullad meg a gyufa. Nézi, gondolván, hogy ugyan akkor téged miért csináltak a tótok, ha még meg sem gyulladsz. Akkor maradtál volna otthon fenyőfának a fatornyos hazádban.

Venné ki már a második szálat a kis szekrényből, amikor a sasorrú átnyúl a skatuláért. A kezébe veszi, fölfogja az elejtett és már semmire sem valónak nézett, megvetett gyufaszálat, és a gyufaszálon húzza végig a skatulya oldalát.

Lángra kap így, és a sasorrú nyújtja a tutajbajuszúnak a tüzet a pipába.

Biccentés. Visszabiccentés.

Most már kisvártatva azt mondja az egyenesvállú.

- Gyarló vagyon most nagyon a disznó.

A görbehátú a pipával bajlódik, mert féloldalra kell az ilyesmit ilyenkor fordítani, ha hasznát akarja látni az ember. Kiveszi a szárát a makkból, hogy megnézze, hogy jól volt-e belecsavarva. Mert a szár is olyan, hogy szára válogatja. Továbbá a belecsavarás is ténykörülmény.

A disznó... Hát ez gondolkodni való dolog. Mert ha most olyan is a világ, hogy az emberben nincsen szömélyválogatás, de a disznóban van.

- No, no - mondja. - A beótott embör beótott embör, de a beótott disznó nem beótott disznó. A disznó szöröncse.

Bólint a másik öreg katona szótlanul. Hosszú hallgatás van megint. Tolják a poharakat egymáshoz. Közben keresztülmegy a szobán egy ötvenes, akiről azt mondják, hogy civilben nagyságos úr, s Karácsony Fekete a másik asztalnál azt véli felőle, hogy - akkor miért nem maradt fönt a fán?

Ez a bolond beszéd azonban nem zavarja a társalgást. Az egyenesvállú azt mondja:

- Az. A disznó olyan, mint a szöröncse. De a szöröncsének az a szokása, hogy elpártol az embörtűl.

A görbehátú a köpönyeggombokat vizitálja. Sorra húzgálja valamennyit, hogy vajon melyik áll közel a leszakadáshoz, hogy azt azután rendben odavarrja a posztóhoz. Hát van bennük néhány ilyen vigályos állapotban. Nézi az öreg katona a gombokat, hogy ugyan él-e még, aki csinálta őket, azután azt mondja:

- Magyari sógor huszonhatezör korona ára földet vött a disznóbúl, mert negyvenhatot tartott.

A sasorrú kérdezi:

- A háború ótátúl fogva?

Most meg a görbehátú hallgat, nem szólván semmit. Csak későbben mondja:

- Nem. Csak a tavalyi esztendőben.

Az ötvenes katona lehajtja a fejét. Mire gondolhat? Talán ő maga sem tudja. Az eszmélet szétszóródik. A fiak oda szerteszéjjel ország használatára, már az unokák is növekedőben, ő maga is íme megint fegyver alatt, mintha csak semmivé vált volna az a harminc esztendő, ami közben elmúlt. Próbáltatások, kódorgások, három év alatt hat ország. Úgy lehet, hogy mindezt elgondolja az ötvenes, de nem szól felőle semmit. Elfeledte már ezeket, mert az élet mindig új gondokat teremt, és ezek a sírásói a régi gondoknak. Azonban a Magyari sógor ügye, ez már csak valami. Huszonhatezör korona ára föld. Ha minden magyart így áldana meg az isten! Hej, kutya Magyari sógor, de furfangéros ember kend, alighanem a fejünkre akar nyőlni kend, mert csámpás kend, kendet még sohase hívta a király. Hát most már annak van ebben a magyari országban szörzési igazsága, aki csámpás?

Körülbelül így mászkálhatnak a gondolatok a sasorrúban, a koponya agytekervényei között. De nem szól felőle semmit sem. Csak annyit mond a görbehátúnak:

- Igön kis körme van a disznónak, néha mégis nagyokat ugrik vele.

A görbehátú bólint, s hidegszájú lévén, megint csak a gyufa irányában nyújtja a kezivel a panaszát. Az egyenesvállú elébe is tolja a gyufaszekrényt, mondván, mint ötvenes a negyvenötösnek:

- A tokja ódalát húzzad végig a fejin, fiam.

Úgy illik az ugyanis, hogy az idősebb katona tanítsa a fiatalabbat, amiben tudja.

1916

 

MINDENEK VÁLTOZNAK

Bajos most a földművesnek megbirkózni a föld munkájával, hogy apránkint elfogy az erő, ámbár hiszen így van ezzel kerekátaljában mindenki. Például az öreg Halbőr Förgeteg János nem földművelő, mert ő még mindig megmaradt a pásztorkodás ősi foglalkozása mellett, de azért csak baja van ezekkel a mostani állapotokkal.

János juhászos ember, a juhból él, vagyis, mint mondani szokás, a birkával vergődik, minélfogva egy kissé így többre is tartja magát, mint aki földhasogatással és magvetéssel keresi a kenyerét. Ez a kis rátartiság azonban nem is igazi alapon keletkezett Halbőrben, mert hiszen majd hasítaná ő is a föld hátát, ha olyan volna földje, hogy azt érdemes volna különféle kisebb-nagyobb vasakkal forgatni. Némely darab földet azonban egyenesen a bürge számára teremtett az isten, mert azon csak ez az egyszerű jószág teng-leng el valahogy. Azután a nyájhoz való még egyszerűbb csacsi, az igénytelen pulikutya, meg az ősi nomádéletbe beleszokott juhász, akiről még a nóta is azt mondja a lánynak: a szíved a juhászra ne fájjon, mert a juhász ritkán hál ám az ágyon.

Hát nem is igen, a telet kivéve, vagy pedig, ha olyan a tél, hogy attól legeltetni lehet, még télen sem. Az bizony kint jár éjjel-nappal, szélben, esőben, s mert hogy a birka örökké kódorog azon a gyérfüvű földön, még csak olyan szárnyékot sem csinálhat magának, mint a gulyás vagy a csikós. Egyedüli háza, félszere, ágya, kamrája a suba, hozzá nyárára a nagyszélű kalap, hideg időben a nagysipka, amit szintén a birka adózik be neki a subával együtt.

Ilyen életet élt Halbőr is annak idején sokáig, hosszú esztendőkön át, szerzett szép darab juhfalkát, "ragasztott" is magának a legelőszélben tanyát, s mikor elöregedett, már csak onnan kormányozta a négy lábon járó vagyont. Voltak legényei, akiknek a keze alá adhatta a nyájat, mert erre a szabad életre mindig akad, aki ráadja a fejét. Így aztán tanyábanlakóvá vált idős korára Halbőr, igaz ugyan, hogy nemigen szeretett a szobában hálni, hanem inkább az ereszet alatt.

Azonban történt, hogy elkövetkezett a háború, s apránkint Halbőrnek bekívánta minden emberét. Katona szokott lenni a juhász mind, leginkább huszár, mert mint állattal foglalkozó, jószágszerető embert odasorozzák. Hát elmentek, no. Maradt még Halbőrnek egy tizenhétéves suplenc bojtárformája, afféle apátlan-anyátlan pusztai gyerek, az meg beállott önként, s így egymagukra maradtak Halbőr is, meg a nyáj is.

Ilyenkor mit csinálsz, Dóczi? Nem csinálhatsz egyebet, mint hogy magad uram, ha szolgád nincsen; ilyenformán tehát az öreg Halbőr Förgeteg hatvanéves korában beállt önmagához juhászbojtárnak. Meg lehet ismét szokni, amit az ember amúgy sem felejtett el.

Csak hát szokatlan egy kicsit mindig az ég alatt lenni, éjjel is, meg nappal is. Rossz idő is jár, sok eső esik, a föld éjszakára mindig nedves, nem jó fekvés esik rajta, ez az árva birkának való szikföld ebben a sok nedvességben úgy elmállik, mint a szappan. Azonfölül éjszaka hidegségek vannak, a szélvihar úgy száguldoz végig a lapos mezőn, mintha minden boszorkány éppen abban a förgetegben lovagolna a söprőnyélen. Azután hatvan esztendővel az ilyesmit már megérzi az ember.

Halbőr egy nap, mikor éppen a tanya körül jár a bürge után, bemegy a tanyába, és kigurít a színből egy olyan nyolcakósforma hordót. A felső abroncsát megereszti, azután beveri a tetejét. Így csinál belőle kádat, vagy ahogy másként mondani szokták: kanca-hordót.

Ahogy ez megvan, oldalt dönti a hordót, és kigurítja maga előtt a bürgékhez. A birkák ijedten ugrándoznak, mert ilyen állat még nem volt a nyájban, a pulikutya megugatja, a szamár pedig előbb néz a hordóra, azután a gazdára, de nem szól semmit, mint türelmes filozófus gondolván: ez nem tartozik énrám. Hát nem törődik vele.

Halbőr csak neveti a sok értetlent:

- Hiszen tudom én, amit tudok - mondja nekik magyarázólag.

A nyáj megindul, a pulik terelik, a szamár halad elül, mert azért szamár, hogy elöljáró legyen, viszi a hátán a szamárnyergen az elemózsiás bőrtarisznyát, a subát meg a csobolyót.

Halbőr, mint régi "nyájajuhász", hátul "mén", s a kecsegeorrú juhászcsizmával rúg olykor egyet a kancahordón, hogy guruljon az is a lábonjárók után.

Persze, az egész eljárás, így külsőleg és fölületesen nézve, nem érthető. A juhászos mesterség már ugyancsak régi foglalkozás, de afelől még senki sem hallott semmit, hogy a szerszámaihoz hordó is tartozzon, amit úgy kelljen a mezőn gurigálni.

Nem is telik bele pár nap, hogy egy városi kocsi, rövid utat keresvén ott a szikeken, megáll Halbőr Förgeteg János sajátságos berendezkedése előtt.

No, köszönés után:

- Hát János bácsi, hát mire végzi?

- Hát ehun-e - mondja Halbőr -, ténförgök utánuk, mert magam maradtam.

- Nono, hát ez nem mögy most másként. De a hordó.... Talán bort gurigat benne?

- Bort? - ismétli sértődve Halbőr. - Nem iszik a röndös juhász bort, csak ha csárda mellé ér.

- Mög ha ögyéb alkalom előadódik.

- Nono - neveti az öreg -, az is mögtörténik néhanapján, a kutyafáját. No hát ez a hordó, ez csak olyan kancahordó, üres ez, kéröm.

- Aztán mirűl jó?

- Hát - mondja Halbőr -, most ez a tanya.

- Tanya? Guruló tanya is van.

- Eddig nem volt - neveti megint az öreg -, de most már van. Mert tudja, kéröm, nappal csak elvagyok én itt a birka mellett, de már az éjszakai hálást nem bírom ki a röttentő szelek miatt. Elkisasszonyosodtam én nagyon, amiuta födél alatt háló tanyai lakos löttem. Olyan fínum-fánum lött a bűröm, mint a városi kisasszonyé. Nem állom éjjel a szelet. Hiába húzom a fülembe a sipkát, hiába a suba, hiába kötöm a nyakamba a hátárúl a fióksubát, csak érzöm a szelet, aztán akkor nem bírok pihenni, nem bírok pihenni, no.

- Hát aztán a hordó?

- Hát mikor szél van, mög eső van, belebújok a hordóba, aztán abban alszok.

- Úgy hát? Ilyent se talált ki még senki, csak maga avval a pihent eszivel, János bácsi. Aztán csakugyan olyan jó tanya ez a hordó.

- Ez? - néz végig a hordón meggyőződéssel János. - Ez? Ez különb, mint a vert falú, födeles tanya. Mert ezt úgy fordítom éllel a szélnek, ahogy én akarom...

Öreg Halbőr Förgeteg Diogenes nagyot rúgott a hordón, hogy menjen a többi lábasjószág után.

1916

 

A NAP ÉS A FÖLD

Továbbá tudatlak, hogy édösanyád is möghalt, tűz is volt a tanyába, az istálló leégött, de nem baj, mert a lovakat úgyis elvitték, továbbá a kutya sincsen már meg, mert az is elszökött.

Egy asszonylevélből


Apránkint kitavaszodik, mert a béka ugyancsak brekeg már a vizek szélén, a fák is levelezni kezdenek, a gyerekek örülnek, hogy sár helyett por van már a földön, lehet benne játszani, a tanyákon mezítláb van már valamennyi, mert a gyerek talpa bőrének még nem verték föl az árát.

A nap is feljön hajnalonkint az égre, mint más években is tette a kalendárium utasítása szerint, és egyre jobban melegítő sugarait széthinti a földre. A nap tekintete nyomán illatos párák keletkeznek; a föld, amely a télen át aludt, álmából fölébredt. Némely virágok is megindulnak. Vannak fiatalos hevületű virágok, és vannak csendes, meggondolt, tartózkodó fajtájúak. - Ohó - gondolja magában -, még nem búvok elő, még lehet zord idő, fagy meg jég. A másik virág ezzel nem törődik, s fehér gyöngyeit tiszteletadás okából a melegítő napisten elébe terjeszti.

A bogárban is vannak hasonló fajtájúak, így némely darázsformájú már ott röpdös a napon, s másodiknak a nem túlságosan kedves szürke jószág, a mezei poloska, szíveskedik megmutatni, hogy ő is él még a világon. Bár csak poloska vagyok - gondolja -, azért mégis a nap tiszteletére vagyok, és mászkálok a homokban, amit ő sárból porrá és meleggé tett.

Hasonlóképpen a libaféle jószágnak vannak ilyenkor mondhatlan örömei. A régnemlátott, régnemérzett melegségű napnak, mikor a délelőtti sugarai leérnek, a gúnár parancsszavára hangos kiáltásokkal nekirohan, kerítést repül, és csapatostul tart hozzá üdvözleti lármát.

Történnek más hasonló hódolati dolgok is. A vakondok a lapát lábával fölássa magát a téli takarásból a föld színére, s mielőtt hirtelen visszabújna, a vaksi szemével néhány pillantást mégiscsak vet a napocska felé. És, mint a gyerekvers mondja, a padlásföljárón a napfényben megfürdik ám a macska is, nyalván picike lábait. És hűj, mekkora csiripolással van a veréb, mivelhogy a kis szürke koldusról elmúltak a téli nyomorúság napjai.

A nap, amint rengve száll fölfelé az ég boltozatán, a földre küldött langyos, tapogató sugaraival látja mindezt. Megszokott dolog ez. Minden évben így van.

De most mégis némi különbségek vannak. Nem egészen úgy megy minden, amint ezeknek előtte. A nap ezt a ténydolgot csodálattal nézi. Egyre növekvőbb csodálattal nézi, mert most már a harmadik nyárba fordul bele az az idő, amióta ezek az új változások vannak.

Sokan azok közül, akik eddig üdvözölni szokták a tágas mezőkön a téli álomból megváltó tavaszi napot, elmaradtak a különféle élők sokaságából. Nagy fekete szemét sokkal kevesebb tehén emeli föl hozzá, s megfogyatkoztak a tarka-barka borjak is, amelyek játékos bakugrásokat szoktak járni a tiszteletére. S különösen hol vannak a lovak, s még különösebben hol vannak, hol vannak az emberek, akik kalapot szoktak előtte emelni szép, tiszta és kedves hajnalokon?

Ezek nincsenek. Lovak még vannak imitt-amott, de az emberek elmúltak azokról a földekről, ahol a nap őket eddig látni szokta. Elmentek onnan. Más földekre és más, messzi tájakra távoztak. Miért kellett a népeknek így elmenekülni onnan, ahol eddig éltek?

A nap aligha érti ezt meg. Magasabban van sokkal, semhogy beleláthatna minden dologba itt a földön, mert elvégre sok más csillag is van az égen, s figyelmet kell fordítani arra is, hogy azokon mik történnek. De annyit a tekintetével mégiscsak lát, hogy az emberek és a lovak ezen a csillagon elmentek a sík mezőkről a hegyek közé, s ott nagy tömegekben egymásnak esnek.

A mezőkről elóvakodott emberek helyett a lapos tájakon más alakok mutatkoznak. Szoknyás alakok s apró gyerekek. Húznak-vonnak, ahogy lehet, s a földet ápolják. Munkájukat a földbe vetik azok helyett, akik távol vannak a földtől. Szoknyák, öreges kékbeliek és kurtás, rózsaszínű viganók. Látja a nap azt is, hogy messzi más mezőkről, orosz pusztáktól idegenfajta népek fiataljai következnek ide, hogy itten a föld munkájába beleártsák magukat. Lát a nap különböző dolgokat, látja Dobó Veron esetét, aki mint fiatal leány egymaga maradt a tanyában, aki nem hálhat egy födél alatt más, ázsiai puszták idegeneivel, ahova a tanyába reggel kísérik ezeket az idegeneket, s este, dologvégeztével, elkísérik, ha pedig éppen úgy történik, hogy nem kísérhetik el őket, akkor csak Veront látja a földben a nap, midőn a jövendő termés tiszteletére földnek és napnak kapával egyaránt áldozik.

A nap, ha jól széttekint, sok ilyen Dobó Veront lát most az emberektől elnéptelenedett síkon.

1916

 

GÜL BABA ZARÁNDOKAI

Olvasom, hogy a budai öreg török szent sírjához újra zarándokolni kezdenek a mozlimok, hogy térdre boruljanak az ódon falak előtt. Jó utat kell majd megtenniök ezen a búcsún, talán nincs is ezen a földrészen olyan szentjük a törököknek, aki ilyen messze tájon talált meghalni. Vagy pedig lehet, hogy volt, de elmúlt az emlékezete, elmúlt a sírja is. Mint ahogy nálunk is a hosszú török uralomból semmi emlék sem maradt kőből. Csak a régifajta pékműhelyek, a simindzsiák, néhány girbe-gurba utcadarab, egy kutyaszorító köz, ahol két kocsi nem bírna egymásnak kitérni. Egy ház, amelynek nincsen ajtaja az utcára, hanem a szomszédból járnak bele, egy másik, megbukkant, alacsony ház, amelynek nincsen ablaka az utcára. Több nincs. Se mecset, se dzsánia, még csak a régi térképeken sem. Ellenben elevenen megmaradt a sok Török nevű ember, s a tanyákon a Kara nevezetű családok, ezek a nevükhöz képest (Kara feketét jelent) a hosszú idő után is, most is leginkább barnabőrű, feketehajú emberek, s régebben szakállt viseltek.

Megmaradt iparnak a sarkos babucskészítés papucs formájában, amely régente vassarokra járt, de papucsra vált a neve, azután a bicsakcsinálás, de a bicsak neve bicskává változott. Ezenfelül nincsen más, csak néhány helyi elnevezés. Az alsótanyákon a Kara-homokja, azután a Szubasi-halom, amely valaha valamely török gazdálkodó úrnak volt a szállása, s bent a városban a Hobjárt basa utcája, a felső részen, az egykori halász- és hajós-fertályban. Arra járt-kelt valaha ez a neves török úr, ott volt valahol az utca végén a szilléri szőlőkben a nyári nyaralója. A szájhagyomány szerint ez a jeles basa nagyon szeretett a felsővárosi menyecskékkel barátságos viszonyba elegyedni, minélfogva egyszer a halászok agyon is találták verni - no, az Isten nyugtassa szegényt, régen volt ez is.

Más aztán nincsen. A többi elmúlt, elkopott, elporladt. Csak a budai török szenthez, a Gül Babához való zarándoklás maradt hosszú ideig, bár ugyan ma már ez sem látszik. De még gyerekkoromban is járták ezt a hosszú utat öreg török búcsúsok, a nagy turbánban, kopott, prémes kaftánban, bugyogóban. Lehet, hogy most is járják, de már vasúton, még a hetvenes évek végén is azonban gyalog tették meg a hosszú utat öreg törökök. Olykor talán fölkéredzkedtek az országúton haladó kocsikra. Szállást adott nekik ingyen is a falusi kocsma, a sovány embereknek az igényük nem sok volt: egy darab kenyér s néhány uborka, ezt nyújtották nekik barátságból is. Ha olyan városba értek, ahol kávéház is volt, ott több napra is megpihentek, hogy éledjenek a hazai ital mellett, szelíden meghúzódván a sarokban, avagy az inasok és huszárok között, akik várták az alispán urat meg a szolgabíró urat, hogy este kilenc órakor az úrikaszinóból lámpával hazakísérjék.

Volt közöttük ismerős, aki egy kicsit tudott magyarul is, mert minden esztendőben megjárta oda-vissza ezt a hosszú utat. Az ilyenek - úgy mondták felőlük - nem a maguk kedvéért teszik meg a zarándoklást, hanem más, gazdag törökök kegyes alapítványából kapnak rá útiköltséget, hogy az egykori török budai várban alvó szent sírja feledésbe ne menjen. Ők Budára mentek, a török várba, a török szenthez, s hogy most már az a vár nem az ő kezükön van, az mindegy. Ebbe nem szólhat bele ember, mert Allá intéz mindent. Ők azért csak úgy néztek mindent, mintha minden a régiben volna, még kétszáz év múlva is ugyanazon az úton jártak, amik utak voltak a török világban is. Temesvár felől Szegedre jövet kerülő volt Makót is útba ejteni, de azért csak arra jártak, mert háromszáz év előtt ez volt a rendes útja, s az öreg búcsús szemében azóta nem változott semmi.

Csendesen, békességesen jártak, szótlanul szívták a kis csibukot a kávéházban, s ha mint gyerek, kíváncsiságból körülöttük settenkedtem, a kezüket szeretettel nyugtatták meg a gyerekfejen.

Szegedről Budáig szintén csak azt az utat használták, amelyik a hadiországút volt az idejükben is. Az utak azóta másfelé vannak, még a községek is eltűntek a föld színéről, amelyeken egykor a régiek keresztül vezettek, a Gül Babához igyekvő öreg mozlimnek azonban ez is tökéletesen mindegy volt. Az egykori községek és út helyén puszta volt, a ridegbarom legelt rajta, de ő csak arra ment, hogy micsoda térképpel vagy útmutatóval, ki tudná megmondani. Szállást adott neki ott is a pásztor vagy a csárda, tudták felőlük, hogy jójáratban vannak, s nem tesznek semmiben sem kárt.

Azaz hogy mégis. A Csizmás János esete. Volt itten a tanyákon egy gazdálkodó, vidáméletű, urasforma passziójú ember. Hosszú, mint a petrencerúd, kártyás, mulatós, italos, lovonjáró. Büszke is volt, rátartó, Erdélyi Csizmásnak nevezte magát, mert nemeslevele volt otthon, valamelyik erdélyi fejedelem adta az őseinek, de valami zavaros világban azok onnan lemenekültek ide a pusztákba, ahol könnyen el lehetett bújni.

János, erdélyi bujdosók utolsó ivadéka, élte hát a kiviruló mezőkön a lovonjáró életet, mert nem bírta ki a természete, hogy sokáig otthon maradjon.

Elkocog este a csárdába "emberek közé", a lovát beköti, bemegy a házba, de biz ott nem sok ember van: az egyik sarokban csibukozik egy öreg török zarándok, a másik sarokban pedig búsul szótlanul a szomszéd gulyából való öreg számadó. Csizmásban bor volt már, állt benne az ördög, italozik. Rendes szokása szerint nem bír magával, odamegy a törökhöz, rángatja a vállát, mondván:

- Gyere török birkózni.

A török nem érti, de Csizmás felrángatja a székről, és húzgálni kezdi az öreget. A mozlim kapadozik, hogy mi lesz vele most már.

Ellenben a másik sarokból bikahangon belemordul a játékba az öreg gulyás, mondván:

- Nono...

A figyelmeztetés nem sokat használ Csizmásnak, csak rángatja jobbra-balra a törököt.

A számadó lassan fölkászmálódik a padról, odalépked a csárdaajtóhoz, aztán becsukja kilincsre.

- Mit akarsz - kiáltja rá megvetőleg Csizmás -, te ronda barom után járó? Tudod-e, hogy én Erdélyi Csizmás János vagyok?

A gulyás néz a törökre:

- Hát már - mondja - a nyitott ajtón nem virtus senkit se kivágni a csárdából... Én már csak így szoktam.

Azzal aztán megfogja Jánost, az ajtóhoz veti, s János ajtóstul együtt kiesik az udvarra.

- No - mondta ezek után a gulyás a zarándoknak - engöm mög Öreg Kara Török Mihálynak hívnak... Úgy is írják a nevemet.

1916

 

HÁBORÚS NÉPBESZÉDEK

Polló néni megáll a kocsival a ház előtt, jővén a tanyáktól, ahova való. A gyeplőt átveti a félló hátára, mert nem kell ám most a lőcsén keresztül a kerékküllőhöz kötni a gyeplőt: a félló nem szalad el amúgy sem, inkább örül, ha állhat. Polló néni leszáll a fürhécen által az első ülésből, mivelhogy második nincs is, s benyit a kiskapuajtón mint egymaga büszkén, mint önálló gazda, aki még nem jutott odáig, hogy muszka foglyot fogadjon magához, hogy azután azt beszéljék róla, hogy szeretőül tartja a muszka legényt. Polló néni nem akar ezzel a ház előtti megállással semmit, csak éppen beszól, mint külső szomszédhoz illik, hogy vennénk-e tőle valamit abból, ami a kocsin van. Mert ha kell, jó, ha nem kell, úgy is jó; megvesznek most mindent a piacon, még a tengeri herkentyűt is; csak ennivaló legyen a neve.

- No, adjon Isten - mondja Polló néni, bezökkenve a kiskapun.

- Adjon Isten - mondjuk örvendezve, s hogy valami tanulmányos kérdéssel oldalba ne üssön bennünket, mindjárt meg is kérdezzük tőle: - Ugyan, Apollónia szülém, maga sokfelé jár, sokat tud, nem mondaná mög, hogy mikor lössz vége ennek a háborúnak?

Tűzgyújtás az ilyesmi, védekező tűzgyújtás. Régente a réten, ha talált bíbictojást sárgalacsinba gyúrva tűz mellett sütötte a pásztorfiú, volt eset rá, hogy ügyetlenségében fölgyújtotta vele a rétet. Akkor a rét másik szélén levő pásztor, hogy a kondáját meg magát is védhesse, ellentüzet gyújtott. Mostanában ilyen ellentűz az, mikor megelőzik a kérdést, és amattól kérdezik meg, hogy mit gondol: mikor lesz vége a háborúnak?

- Hát kit így, kit úgy - feleli a kérdésre Polló. - Sokfélét beszélnek, mert az ujjunk sem egyforma. Hanem úgy hallatszik, hogy a kiráj most mán nem üzenget a népnek papiroson, hanem kiadja fölszólításba, hogy mindönki a tizennégy esztendőstűl a hatvanadik esztendőig mönjön el a hívására.

- Ugyan?

- Úgy ám. Akkor annyi embör lössz katona, hogy letaposik az ellenségöt egy szálig. Akkor azután, mikor letaposták, akkor hazatakarodik mindön.

- Ugyan? Akkor aztán vége lössz a dolognak.

Polló csóválja a fejét.

- Nem - mondja. - Akkor a kiráj összeszámoltatja azokat, akik a taposásból mögmaradtak. Aztán akkor összeszámoltattya, hogy mennyi asszony van az egész országba.

- Aztán ez mirűl lesz jó, Polló néni?

- Hát - véli Polló - akkor, aki asszonyba fölöslegös marad, azt agyonverik, hogy ne lögyön.

Hejnye, hejnye, hát ilyenek is történhetnének? Hogy a király a fölösleges asszonyokat agyonvereti? Lehetetlen az. Nem szokása az ilyesmi a királynak. De meg azután, ha csakugyan így volna is, honnan szed össze annyi észt a király, hogy meg tudná állapítani, hogy melyik asszony a fölösleges?

Polló néni sunyi módon nevet.

- Csak mögtréfáltam magukat - mondja.

Ój, hát úgy? No, ez nagy megkönnyebbülés, mert most már nyilvánvaló, hogy csak a Polló néni tréfájában vereti agyon a fölösleges asszonyokat a király. De a Polló arcáról lassankint elsimul a nevetés ránca, elkomolyodik az öregasszony, csendesen és titokzatosan szólván:

- Tudom, amit tudok.

- Hát mondja már.

- Titok - feleli.

- Hát hiszen nekünk elmondhatja, mink nem adjuk tovább senkinek.

- Tudom, tudom - hagyja helyben a Polló - ...de mégis.

Könyörgünk: - De hát mondja már el, ha Istent ismer.

Polló tétovában van: mondja-e, ne mondja-e?

- Hát - mondja -, de titokban mondom. A baksi szőlőkbe fiúgyermeket szült egy asszony. Nincsen abban sömmi. Eleven elevennek adott életöt.

- Leginkább.

- No. A gyermököt akkor bevitték a paphoz, hogy körösztölje mög. A pap körösztölné, de amikor kibontják a gyermököt a párnábúl, hát a gyermök helyött hal van a párnába.

- No. Akkor mit csinált a pap?

- A pap - erősíti a Polló - azt mondta, hogy halat nem körösztöl.

Hát mit volt mit tenni, a halat visszavitték, de amikorra visszavitték a szülei házba, megint csak gyerek lett a halból. Hejnye, a jó reggelét neki - mondta ezen tényálladékra odakint Bélteky Ferenc számadó gulyás.

Néhány nap vártatva megint csak beviszik a gyereket a paphoz, hogy keresztelje meg. De nem lehetett. Mert, ahogy a párnát kibontanák, három vérpiros bazsarózsa van benne a gyermek helyett. Hát a pap ezeket se keresztelte meg, mert olyanok a törvényei, hogy virágokat nem keresztelhet. (Magyarországi szent Erzsébet rózsái kiveendők.)

Megint csak hazavitték hát a három bazsarózsát, de mire hazavitték, ismét gyerekre változtak.

Akkor úgy mondták a baksi szőlőbeli asszonyok és Bélteky számadó is, hogy ha a gyermek elváltozik, ha a pap elébe viszik, akkor jöjjön ide ki a szőlőkbe a pap a gyerek után, mert hátha akkor nem változik el.

Csakugyan, Bélteky számadó be is fogta a féllovat a kocsiba, s elhozta rajta a papot.

A pap előtt kibontják a párnát: benne a gyermek.

A pap keresztelni kezdi.

Akkor a gyermek átváltozik igen nagy hirtelenséggel három búzakalásszá.

A pap riadtan húzódik szentelt eszközével vissza - azonban hiába, most már mindegy, az átváltozás alatt megkeresztelte a három búzakalászt.

Akkor a három búzakalászból visszaváltozott testi formájában a gyerek.

És - mint Polló mondja - a gyermök szót szólni kezdött. Azt a szót szólta a papnak:

- Köszönd Istenödnek, hogy nem körösztöltél mög hal gyanánt, mert akkor árvíz lött volna.

Azután azt mondta a gyermök:

- Köszönd Istenödnek, hogy nem körösztöltél meg bazsarózsa gyanánt, mert akkor a világ végezetéig állott volna a háború.

Azután azt mondta a gyermök:

- Köszönd az Istenödnek, hogy megkörösztöltél búzakalász koromba, mert most már, mikor a búza virágzani kezd, akkor vége lösz a háborúnak...

...Így mondta azt Apollónia szülénk, hozzátévén, hogy aki nem akarja elhinni, hát ne higgye el. Nono, hitetlenekkel nem beszélünk. Akik azonban hitelt adnak a Polló beszédének, azok menjenek ki olykor a napfényes mezőkre, s lessék rajta, hogy mikor kezdi a fejét hányni a búza: akkorra biztosan vége lesz ennek a mostani tátorjános violenciának.

1916

 

GONDOK OTTHONHAGYÁSÁRÓL

Az Úristen legöregebb katonái közül való Deák Menyhárt is, innen a zákányi kapitányságból, túl a Kis István körösztjén, kissé oldalosabban a zabosfai iskola mellett, húsz kilométer a távolság, kétszázharminchat a házszám. Az ősz Menyhárt idebent van az ország használatára, nem parancsol senkinek, oda megy, ahova küldik, s egyébkent egészen könnyen van ezzel a mostani kispuskával, mer amaz, amit régente hurcolt, löhetősen nehezebb volt.

Vasárnaponkint beóvakodik a tanyáról Menyhárt után az asszony, hoz némi miegymást, ennivalót, tiszta, pirosstráfos fehérkendőben, maga dagasztotta kenyeret kétszeresből, kemény túrót szilkében, amit bicskaheggyel szokás abból kiszedni, kis üvegben otthon barackból főzött pálinkát, szárazkolbászt paprikával alkalmas módon elkászolítva.

Vasárnap délután a mondott helyen várja Kata néni Menyhártot, aki ország szolgálatában van. Menyhárt parancskiadás után oda elhalad. Vele megy Nagygéczi Oltványi Mihály is, mint szomszéd, aki után nem járhat a felesége, mert elhalt, mert nagyon italos volt szegény, ráült a borkű a mejjire, aztán attúl halt mög. A kisvendéglőben azután elbeszélgetnek, bár nem valami sűrű a szó: az emberek eszegetnek kézből, az asszony nézi, s olykor összébbhúzza a fejkendő csücskeit a nyaka alatt. Mert beszélhet bárki bármit, a hazulról hozott étel a legjobb, és nincsen olyan dagasztása senkinek sem, mint az asszonynak, és a sütőkemencét a tanya háta mögé, ahol boldog időben a konyhába járó kezesbárány szokott legelni, Menyhárt sajátkezűleg építette.

Az ételből elég lévén, Menyhárt is, Mihály is becsattintják a csillagosnyelű bicskákat, gondosan visszarakván a maradt ételt a régi adókönyv papirosába meg a kendőbe. No. Erre egy pohár könnyű, pirkadt sillerbor, szódával elbolondítva, igen alkalmas. Az asszonyt is kínálják. Szomorúan néz a pohárra az asszony.

Azt mondja Menyhárt:

- Ugyan van-e egy kis cérna mög tű a zsebödbe?

Mondja Kata néni:

- Van. Hogyne volna. Hoztam, hogy hátha köll valamit varrni kendön.

- No, akkor jól van - véli Menyhárt. - Nézd, itt a hónom alatt el van szakadva ez az örömlajbi, varrd mög.

- Vesse kend le - mondja az asszony, és sürögve keresi elő a parasztszoknya mély zsebéből a hozzávaló szerszámokat.

Azt mondja Menyhárt, furcsállva az asszony beszédét:

- Hát csak nem vetkőződök le, öregembör létömre, nyilvános helyiségbe?

- Nem, nem - csitítja az asszony -, hiszen nem is az. De belülről köll az ilyesmit mögvarrni.

- Köll az ördögöt - feleli Menyhárt -, nem határoz most az ilyesmi, hogy kívülről vagy belülről. Varrd mög kívülről.

Menyhárt az ember, Menyhárt parancsol: az asszony dolga az engedelmeskedés.

- Hát akkor tartsa föl kend a karját - mondja az asszony. Menyhárt fölteszi a kezeszárát a feje tetejére, az asszony melléje ül, s varrni kezdi a szakadást a kopottas katonagúnyán, amit régente, az ärmelleibelből fordítva, úgy hívtunk, hogy örömlajbi.

Varrja az asszony, de lassan varrja, mert könnyhullatásai kezdődtek, mind a két szeméből omlik a fájdalomvíz, és annak a szivárványán keresztül nem lát rendesen. Menyhárt megütődve kérdezi:

- Miért sírsz? Ki bántott mán mögént? Kit siratsz?

Halkan rebegi az asszony.

- Kendet siratom...

Menyhárt nevet:

- Nézd el, nézd - mondja. - Milyen bolondos vagy, asszony.... Engöm ne sirass. Ha éppen sírni akarsz, sírjál otthon a magad gondján. Mert amikor mink berukkoltunk, a gondot otthun hagytuk. Nem igaz-e a beszédöm, öreg komám, Mihály sógor?

Öreg kománk, Nagygéczi Oltványi Mihály, egykori batajónszhorniszt a nemes és mindig szolgálatrakész negyvenhatnál oda alá a Spanyolviaszkországban az első hegyi brigádban a vörösorrú Fuksz generális keze alatt, komoly meggyőződéssel mondja:

- Hát.

Kata könnyhullatása csillapul. Varrja a folytonossághiányt a lajbin, és szemrehányólag mondja Menyhártnak:

- Kend se tud sose leszokni a tréfárúl.

Menyhárt azt mondja:

- Hát.

1916

 

ÖREG KALANDOR

A külvárosi kisvendéglő fagrádicsain lassan lépked fölfelé egy öreges ember. Benyit, jó napot kíván, és azt mondja az asszonynak: adjon fél deci pálinkát. Hoznak neki, az öreg lassan, csendesen kóstolgatja, s nem szól semmit.

Emezek nézik. Nem idevaló ember, nem ismerik, de a ruházata sem olyan, mint ami itt szokásos. Fekete magyar, pakfonggombos mellénnyel, de kopott és viseltes rajta minden. Az ábrázata sincsen valami rendben, az ősz haj nyíratlan, a bajusz összevissza, a szakálla is régen látott borotvát, szóval, olyan koldusforma, akire azt szokás mondani: az egész embörért nem adnék egy hatost - ám ennek az embernek mindene olyan furcsa, különös. Éppen azért nézik. Furcsa a járása, a leülése, azután a fejét ahogy a nyakán mozgatja jobbra-balra. Azután a szemével mindig a másik ember szemét keresi, és valami szúrása van a szemének, amivel szinte belemélyed a másik emberbe a szemén keresztül. Voltak ilyen tekintetűek régente a külső pásztorok között, akiknek a szemenézésétől kezesbáránnyá változott a még oly vad komondor is. Ezek voltak azok, akik a láncosebet fogadásból bevitték ölben az asztalra.

Megszólal az ember lassan, a szava is idegenül csendül:

- Milyen jó hely ez itten maguknál, lelköm.

- Jó, ugye, kéröm? - mondja az asszony örvendezve, mert hiszen az mindig jólesik, ha valakinek földicsérik a házatáját.

- Hát hogyne - fűzi tovább a szót az öreg. - Különösen annak, akinek semmilyenje sincsen, mert nem találja benne a helyit.

- Hát hogy nem találja a helyit a maga otthonában, bácsi? - kérdezi az asszony.

Legyint az ember szomorúan mind a két kezével.

- Ne is kérdözze. Nem is mondanám, ha nem tetszene neköm ez a hely is, mög a maga családja is olyan nagyon. Elhagyatott embör vagyok én, mert nincsen neköm senkim. Kecskemétre tartozandó vagyok én, ott van a házam, földem. A pénzöm is ügyvédnél. Azután van énneköm ősi jusson Szerbiában, négyszázhetvenöt hold földem, az mostan fölszabadult, hogy a magyarok oda bemöntek, de hát minek az neköm, mikor senkim sincsen, aztán otthon sem találom a helyemet.

- Hát senkije sincsen? Felesége, családja?

Bort kér most már az ember meg egy darab kenyeret, mivelhogy nem esik addig jól az ital, amíg nem eszik elébe valamit.

- Senkim... - mondja lassan s nézi a padlót. - Ez is milyen tiszta itt, ez a padló. Hát nincs. Család nem is volt sohase. Asszony volt, de ahogy jöttünk haza a tanyáról este, elütötte a kocsimat a rámpánál a gyorsvonat. Engöm möggázolt, az asszony möghalt. Fizetött is akkor az asszonyért halálpénzt, tizenhatezör koronát, neköm mög a töretésért nyolcezröt. Az is otthon van az ügyvédnél.

Így megy a beszéd apránkint mindig beljebb. Ez az öreg sokat tud mondani, s ki tudja, nincsen-e neki igaza. Voltak ilyenek régente, ilyen sorsok, meg ilyen sorsban levő emberek. Az életnek játékai vannak, s elvégre, ha jól keressük: kit így, kit úgy ér el ez a játék. Valami szomorúsággal nézik, s csak akkor riadnak meg egy kicsit, ha az öreg szembetekint.

- Milyen alkalmas itten maguknál mindön. Énneköm még egy hely se tetszött így, mint ez a maguké.

- Hát hiszen, hiszen...

Az öreg folytatja:

- Én itten el tudnék lönni, maguk között. Én itten maguknak adnám mindönömet, amim van földekkel együtt, akik odalent vannak a Szerbiába, ha én itten csöndben maguk között ellöhetnék.

Öreg este lesz közben, közeledik a kilenc óra, amikor az ilyen közpolgári helyen eloltják a lámpát. Előbb ugyan már ettek, az öreget is megkínálták. Most pedig, hogy elmentek a korcsmaszobából a sváb népfölkelők is, akik este lefekvés előtt egy pohár teavizet szoktak inni melegítő gyanánt, az öreg újból csak mondja:

- Tudnának-e neköm egy kis éjjeli pihenőhelyet adni? Valami közepes is jó lönne, csak ne valami kemény, mert összetörte a vasút a testömet. Szeretném kipróbálni, hogy az is olyan jó-e itt maguknál, mint mindön.

Nono, hát azt lehet. Találnak olyan helyet, ahol az öreg elfekszik valahogy, s alszik rajta reggelig.

Reggel pedig, étel után, folytatja ott, ahol az este elhagyta. Beszél és hallgatják. Megnevez egy ügyvédet, s kérdezi, hogy ismerik-e?

- Hát - mondja az asszony - a neve szerint ismerjük, de amúgy nem, mert minket még nem pörölt senki, mink se pöröltünk senkit.

- Nohát, pedig ottan - mondja az öreg büszkén - tudakozódhatnak felűllem.

- Minek? - kérdezi a vendéglősné. - Elvagyunk mink anélkül is.

Az öreg bólint. Jól van így is. El löhet a dolgot intézni másként is.

- Hanem - mondja - most akkor neköm haza köll mönni az ügyvédhöz, hogy tögye át mindön pénzömet ide a szögedi ügyvédhöz. Az majd idejuttatja.

- Úgy, úgy - hagyja helyben a menyecske.

De a vén ember megint csak mond valamit. Azt mondja:

- Hanem énnálam most nincsen ölegendő pénz. Adjon hát húgomasszony ötven koronát, majd Kecskemétrűl azonnal sürgönyileg százat küld helyötte az ügyvéd. Mert én még itten jótékonyságot is akarok gyakorolni.

Erre már azt mondja a vendéglősné: - Tudja, bácsika, ha volna se adnék, de azért se adhatok, mert nincsen.

Az öreg ezt egészen nyugodtan veszi tudomásul. Helybenhagyólag int.

- Persze, hogy persze - szól. - Ha nincs, nem is löhet. De majd lössz, csak visszagyűjjek. Lössz mindön. Mert ez csak olyan kipróbálás volt. No, majd csak eljutok hazáig. Most azt mondja mög, húgomasszony, hogy hol van itten a közelben borbély?

- No, itt mindjárt a Kis utcán körösztül, balra az első ház.

- Úgy? No, majd oda elmék, azután visszagyüvök egy kicsit, mert olyan jó itt maguknál lönni.

Elment, lekecmergett a falépcsőn, s eltűnt az utcasarkon. Az asszony néz utána az ajtóablakból, és tűnődve kérdezi magától:

- Ugyan kiféle és miféle löhet ez? Hogy így hitelt adtam a beszédjinek?

A kérdésre válaszul azt kérdezi a lánya:

- Kedves anyám, nem tulajdon maga az ördög volt ez azokkal a szúrós szömeivel?...

Járt másfelé is a vén ember. De nem sokáig csinálhatta a dolgát, mert híre megy az ilyesminek, s apránkint ráismertek. Valahonnan kitessékelték, akkor észre ébredt, hogy jó lesz már erről a tájról másfelé menni. Ki tudja, merre kószál most ez az újfajta paraszti kalandor-típus. Mert újfajta. Volt a népies kalandorokban sokféle fajta; betyár, útonálló, vásáros-fosztogató, lókötő, házásó, félkézkalmár, fűnyüvő, gazvető meg miegyéb, de ilyen nem volt. Nem is hallottam soha felőle, hogy ilyen is lett volna. Új típus, amit alighanem a háború teremtett meg ebben a senkisemtudja-hogylesz-mintlesz-világban.

1916

 

NAGYCSÜTÖRTÖKÖN

Öreg katonák nyitnak be déltájban a kis vendéglő szobájába, egy pohár sör irányában. A vendéglősék ülnek az asztalnál, és eszik a délebédet. Van leves is, zöldfőzelék is, hús is az asztalon. Azt mondja egy vén fegyveres nekik.

- Hát maguk is pogányok?

- Már miért? - kérdezi a vendéglősné asszony.

- Miért? - kérdezi vissza a katona. - Hát hiszen most a nagyhétben vagyunk. Aztán ma nagycsütörtök napja van.

- Hát aztán?

- Hát aztán? Hát nagycsütörtökön böjtölni köll, vagy mi?

- A másik világban volt az úgy - mondja rá az asszony.

Ebből disputa támad. Kell-e, vagy nem kell? Az egyik azt mondja, hogy kell, a másik azt mondja, hogy nem kell. A más asztaloknál levők is beleszólnak, mintha ma egyében se lehetne gondolkozni, mint ezen a fontos kérdésen. Vannak, akik annak a katonának a pártján vannak, aki pogányságnak tartja a nagycsütörtöki bő ebédet. Mások az egészen ellenkező oldalon való álláspontot vitatják. Amely szerint éppen nagycsütörtökön szabad bőven enni, mert az utána következő nagypénteken úgy sem szabad enni.

- Hiszen éppen ezért nevezik zabálós napnak.

- Ohó, azonban - véli az ellenpárt - az nem úgy van. Lám az emberek némely része nem tudja a vallást, sem a kalendáriumot. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy nem a nagycsütörtök a zabálós nap, hanem a farsangi csütörtök. Hát az mikor van? Sok csütörtök esik bele a farsangba. Egy újabb ok arra, hogy a vita az úgynevezett szélesebb mederbe terelődjön. Egy sánta katona leszedi a falról az akasztós kalendáriumot, időszámításokat csinál. Latin szavak hallatszanak. Okuli, letáre, judika, palmáre, miegyéb. De sehogy sem tudnak egy gyékényre jutni. Mérgesen kiáltja egy népfölkelő: - Nem tudtok a valláshoz sömmit. Pogányság az, ilyesmit beszélni. Most van a zabálós nap, nem pedig a farsangon. Mit tudtok ti a valláshoz?

Egy másik mondja:

- No, de most éppen jó helyre jutottatok a beszéddel. A vallás. A talián püspök, a francia püspök, a belga püspök, meg a többi vadkácsanyelvű püspök mind azért imádkozik, essön ránk a fészkes fene csőstül. Azt akkor még arról veszekedtek, hogy mikor van a zabálós nap. Ne beszéljetök itt vallásról, nem ide való az, inkább igya ki mindönki a sörét, aztán gyerünk, mert félkettőkor állni köll. Összevissza van kavarodva már úgyis annyira a sok vallás, hogy ha az Úrjézus lejönne megint a földre járni, nem találná mög köztük, hogy melyik az övé. Már hogy az a bizonyos.

Erre egy kis csönd támad. Az emberek elmélyedve hallgatnak. Egy csupaszínősz népfölkelő csendesen mondja:

- Ne okoskodjatok. A vallás olyan, mint ez a magyar nadrág, aki rajtam van.

Rátámadnak: - Ejnye, János bácsi, hát már így még se köllene beszélni.

- No - mondja a János bácsi, a szentséges agg csont -, azért az mégis csak úgy van, ahogy én mondom... Mert ide hallgassatok. Ez a magyar viselet, ez az enyim, szép, mert kevés vitéz van rajta. De nézzétök mög az urasági hajdúnak, vagy pedig a megyei huszárnak a nadrágját: az úgy ki van hányva vitézzel, hogy nem is látszik tűlle a nadrág. No. Hát némelyik vallást is úgy kihányták a papok sallanggal, hogy a sallangtúl már nem is látszik a vallás. No.

A vén szentségek elhallgattak. Csak csendesen mondják egymásnak, hogy kitalálósfejű ember ez a János bácsi, mert íme, milyen különös példázatai vannak neki.

1916

 

AMI A DALÁRDÁZÁST ILLETI...

Egy ember ülvén az asztal mellett a vásárállási duttyánban, már jó délután, nagy bot a lába között, bőrszivar a szájában, juhászkalap a fejében, bor is van előtte, azt mondja, hogy aszongya, hogy aszongya.

Nyilvánvaló, hogy ebből nótázás lesz, mert az szokott leginkább így kezdődni, minélfogva Luklábú Monori Kis Illés, aki botfülű létére nem szereti a nótát, rászól:

- Ha dalárdázni akar kend, akkor mönnyék kend a másik asztalhoz, mert az én fülem nem állja a hujántgatást.

Azt mondja erre a bőrszivaros ember:

- Akkor mér nem hagyta kend otthon a fülit.

- Azér - mondja Monori -, mer nem akartam.

- No - mondja amaz -, ha kend nem akar, akkor csak akar. Én is akarok. Úgy akarok, hogy én most danolni akarok.

Monorinak is van a két térde között egy jó vastag, kézszárra akaszthatós kampós bot, azt magához vonja egészen az ölébe, hogy kézügyben legyen. Azt kérdezi:

- Aztán kend, ha jól fölkérdözöm, kiféle?

Mondja megint amaz a juhászos kalap alól:

- Nem sok hivatala van magának ahhoz, hogy ezt a kérdést föltögye.

Magának. Monori megütődik. Öreg ember létére azt mondják neki, hogy maga. A kend helyett. Sértés az ilyesmi, mert a megvetés jele. Ennél már csak az a súlyosabb sértés, ha azt mondják valakinek: az úr. Sértés továbbá az is, hogy: ön. Az új doktor is, aki nemrég került a kapitányságra, azért volt kénytelen elmenni onnan, mert senki sem hívatta, mivelhogy önözött mindenkit. Rendes embert pedig ne önözzön senki, mert az nem járja. De ne is magázzon, mert - s Luklábú Monori megfogta a kampós botot. Elsötétülve kérdezte a bőrszivarostól:

- Hát maga vagyok én?

A másik ember viszont kérdezi:

- Hát talán a szomszédék kutyájának a fia vagyok én? Hogy engöm kend a másik asztalhoz utasít? Hát engöm talán ki löhet hajítani innen, mint a beteg macskát? Hogy én ne dalárdázzak?

Monori kissé lapul, mikor mondja:

- Nono... hiszen... ami azt illeti... De kend még fiatal. Kend még csak az ötvenet se haladta túl...

Monoriban új ötlet keletkezik, az asztalra üt, és újból kérdezi:

- Hát akkor mit akar itt dalárdázni, mért nem mén el katonának, mint a többi?

A bőrszivaros feleli:

- Az egyik lábam egy ujjal rövidebb lött, mint a másik. Itt a szájam szélin a fóradás, szerb szurony csinálta. Ehun a jobbkezemrűl hibádzik a mutatóujjam, mert ellűtték. Aztán van még egy golyó bennem itt a jobboldalomban, de azt mondták a koncoló orvosok, hogy hagyjuk benne, amíg magamagátúl közelebb nem gyün a bűrhöz.

Mutatja a balkezefejének megcsonkult ujját, a jobb karjával megtapogatja az oldalát, hogy akaródzik-e már belőle kifelébb jönni a golyó. Mert ha kijjebb jön, akkor csak egy borbélyvágás kell hozzá, és kihúzzák a testéből a koncoló orvosok.

Luklábú Monori nézi sok sebbel ellátott magyar testvérét. Megilletődései vannak. Nyújtja a jobb kezét szorításra a testvér megcsonkult balkeze felé. Ő maga pedig a tulajdon balkézével fölfogja az üveget, és önt belőle az öreg testvér poharába. Szótalanul kezelnek. A bőrszivaros azt mondja:

- Visszamék én nemsokára, mert most Orsova alatt vagyok határőrségön, csak most nyóc napra szabadságot kaptam, hogy mögnézzem egy kicsit a fődet...

- Mög a családot.

- Nono.

A poharak egymáshoz érnek. Monori Kis Illés azt mondja:

- Ugyan dalárdázzon kend egy valami szép régi magyar nótát.

1916

 

NYELVÉSZET A DUTTYÁNBAN

A közönséges szóbeszéd ugyancsak gyakran összecserélgeti azokat a szavakat, hogy tudok, meg bírok. Az embert, ha hívják valahova, s nincsen éppen érkezése az elmenésre, egyformán mondja úgy is: nem tudok elmenni, vagy pedig nem bírok elmenni. Bár úgy is maradhatna, hogy nincsen rá érkezésem, de ezt nem mondják, mert régi szó és elfeledték. Kiment a divatból. A tudok meg a bírok összekeveredett. Mondják úgy is, hogy úgy elgyöngítött a betegség, hogy jártányi lépést se tudtam tenni, de úgy is mondják, hogy nem bírtam tenni.

De azért van még imitt-amott a nyelvnek helyes magyarázója is a világon. Például az öreg Dékány István innen az alsótanyáról. Most éppen ül az öreg a vásárálláson, a duttyán ponyvája alatt, egy kis paprikás hús mellett, mert délutánig megéhezik az ember országos vásár alkalmával a sok gyüszmékelésben. Mert az öreget százfelé is hívják napközben, hogy menjen deputálni, hogy jó-e a ló, amit meg akarnak venni, vagy alkalmas-e az a tehén, amit amott árul az a rác ember. Dékány szemügyre veszi ilyenkor a tehenet, és azt mondja róla, hogy ha alkalmas volna, akkor nem volna olyan bolond a rác, hogy megválna tőle. Mert ilyen tréfás ember Dékány, azért is olyan százráncú a szeme környéke, mert sohasem fogy ki a nevetésből.

Most is éppen halad befelé a sátorponyva alá Vas Mihály is, szintén valamely "kishús" irányában (mert drága világ van most ahhoz, hogy vezérhúsokban válogasson az ember). Mihály fáradt is, bús is, látszik, hogy valami baja van. Odatelepszik Dékánnyal szemben a padra, kérdezvén:

- No, mire végzi kend?

Azt mondja Dékány:

- Beszéld el előbb, hogy mit testálsz rám, ha möghalsz, akkor mögmondom.

- No - mondja Mihály, kissé kedvederültebben -, ha möghalok, én ráhagyhatom kendre az egész világot, csak aztán el bírja kend kormányozni, mikor a sok nagyfejű se bírja.

- Hát - véli Dékány - nem bírni köll azt, hanem tudni.

- Ugyan - rántja föl a vállát Mihály -, egy kutya az a szóbeszéd, akárhogy mondjuk is.

Dékány hallgat, és a pipával bíbelődik, mert nem akar állni a szárban. Azután kérdezi:

- No, hát tanáltál-e alkalmas tehenet, Mihály?

Legyint a Mihály.

- Dehogy tanáltam. Hiszen éppen azért vagyok ilyen öregkutyakedvű, hogy röggeltűl kezdve térdig lejártam a lábam, még se bírtam vönni.

Dékány a pipával bajlódik, és csendesen kérdezi:

- Hát akkor miért gyüttél be a tanyárúl?

Mihály nagyot néz rá:

- Miért gyüttem be? Hát mondtam már kendnek, hogy tehenet akartam vönni.

Dékány szelíden évődik tovább.

- De ha nem bírtál... Aki nem bír vönni, mit keres a vásáron?

Mihály gyanakodva nézi. Már látja, hogy a vén tréfacsináló a falhoz akarja állítani. Akkor hirtelen észhez kap, s a homlokára csap a tenyerével.

- No né. Bírni bírtam volna, mert itt van az ára a zsebömben, csak nem tudtam vönni, mert nem tanáltam a kedvemre valót.

Dékány rendbeszedte a pipát, s kinyújtott kézzel eltartva magától, nézi. Azután mondja:

- Látod-e, Mihály, hogy más-más dolog az, tudni mög bírni?

A többiek az asztal körül nevetnek. Mihály ezen fölingerül, s azt mondja Dékánynak:

- Ha kendnek ilyen sok esze van, miért nem ül föl vele a fára?

1916

 

VITA A KUTYA MIATT

A kisvendéglő berendezéséhez tartozik, hogy a vendéglő kutyája szaladgál az asztalok alatt, kapar az ajtón, ha a konyhába akar menni, akkor kinyitják neki, továbbá a macskák mosakodnak az ablakpárkányon a napfényben, s ha ki akarnak menni a konyhába, a kutyához mennek, és mondják neki macskanyelven, hogy kaparja meg a konyhaajtót.

A kutya ezúttal még nem volt ehetnék, nem kívánkozott a konyhába, hanem az asztalok lába között sétált. A fejét fölfektette a vendégek térdére, az ismerősökére a két lábát is föltette, s a szemükbe tekintvén, mondta nekik kutyanyelven, csak úgy nézéssel:

- No, adjon Isten sógor, hát hogy van kend?

Bejön egy öreg bácsi a csöndes, napfényes délutánon, valami ideges ember lehet, mert ahogy széjjeltekint, már bosszankodik is azon, hogy minek ide ez a kutya-macska állatsereglet? A kutya valószínűleg nem érti ezt a beszédet, mert odamegy hozzá, és a térdére teszi a fejét. A bácsi megharagszik, s elrúgja a kutyát. Szokatlan üdvözlés ez a kutyának, nem szokta meg az ilyesmit, előbb nagyot kiált hát, és úgy szalad el.

A kutya nyikkantására az asztaloknál ülő emberek közül többen az ideges bácsira néznek, és korholás van a tekintetükben. A bácsi fészkelődik, és a maga védelmére azt mondja:

- Más vendéglőkben ki van írva a falra, hogy kutyák bevitele tilos. Hátha máshol még a vendég sem viheti be a kutyáját, akkor miért tart itt a vendéglős maga kutyát a szobában? Tartsa az udvarán, ha már kedve van a kutyatartáshoz.

Egy ember a falhoz támasztott mankók mellől csendesen szól:

- Azért még se köllött volna mögrúgni a kutyát. Löhet avval beszélni. Löhet annak azt is mondani, hogy csiba. Mögérti.

A bácsi visszabeszél, mondván:

- De kérem, ha magának így nekimegy a kutya, aztán a piszkos lábait fölrakja a ruhájára, hát... - ránt egyet a vállán.

Az ember nézi:

- Nem piszkos annak a lába.

- Nem? - kérdezi a bácsi. - A sáros lába.

Az ember megint mondja:

- Nincsen most sár.

A bácsi apránkint földühösödik.

- Hát akkor poros, az ördög bújjon bele.

Az ember szól:

- Akkor a maga lábába is belebújhatna az ördög, a maga cipője is poros. Mög ha sár van, akkor az embör talpa éppen olyan sáros, mint a kutyáé. Nincsen abban szömélyválogatás.

A bácsi hallgat egy kicsit, de sehogy sincsen a kedvére ez a rendreutasítás. Rágja a szivarját, s utóbb csak kifakad:

- Ha magára úgy rátehénkedett volna ez a kutya, mint énrám, maga is csak elrúgta volna. Vagy nem?

Az ember csendesen mosolyog.

- Nem nagyon rugdalózhatok, mert nem alkalmasak hozzá a lábak. Mert mind a kettőre ráhibázott a srapnel.

A bácsi jobban odanéz, látja a béna lábakat, kissé megrestelli magát. Azt mondja békülékenyen:

- Nono, kérem, azt nem tudtam. Csak úgy gondoltam, hogy egészséges lábbal...

A béna honvéd mondja:

- Akkor sem. Tudja uram, ha maga is úgy köszönhetne az életét egy hadikutyának, mint ahogy az enyimet én köszönhetöm, magának is másforma véleködése volna a kutyákrúl.

Az emberek bólintanak, hogy az így van. A bácsi megilletődve néz körül a kutya után. Szól neki:

- Gyere ide, kutyuska, kedves kutyuskám... Hozzanak már egy feketekávét, mert cukrot akarok adni a kutyának.

A kutyaügy ezzel a lovagiasság ismert szabályai szerint elintéződött.

1916

 

MÁSODIK FELESÉGGEL

Azt lehetne hinni, hogy papucshősök nincsenek is a valóságban, hanem csak úgy a nyomtatott papiroson, az élclapok szerkesztőinek a kitalálásaiban. Azt pedig még jobban lehetne hinni, hogy ha véletlenül, esetleg imitt-amott, valahol, talán vannak is ilyenféle emberek, de akkor sem található a fajtájuk a tanyákon. Ahol az ember "kend", az asszony "te", ahol a családfő gazda és sohasem férj, hanem bizalmasabban mondva: az én emböröm, tisztelettel mondva pedig: az én uram. Ez is változik különben többféle formákra. Az én hitös uram. Az én jó uram. Az én áldott jó uram, aki fölemelt engöm magához.

Pedig vannak efféle sorsüldözött halandók kint a tanyaföldek között is, mint a példa mutatja.

A példa egy olyan jó közepesforma ember, úgy átesve már az ötvenen, de még azért magabírós, rendben felöltözködve, halad a törvényház folyosóján, s a járásbíró ajtaja elé érve, tisztességtudóan odaveri az ajtóhoz a kezefejét. Többször odaüti, de mert a kopogtatásra nem kap belülről hangot, csak benyit, teljes bátortalansággal állván meg a bírói asztal előtt. Forog a kalap a kezében, belső felindulások külső jele gyanánt.

- Mondja kend, no - biztatja a bíró.

- Aztán mondhatom? - kérdezi bizalmas reménységgel a magyar.

- Hát. Néma gyeröknek az anyja sem érti a szavát.

Lép egyet előre a tanyai ember, leszegi a fejét, azután fölszakad belőle sóhajtással a szó:

- Hej, tekintetös uram, magának hatalma van ahhoz, oszlasson szét bennünket az asszonnyal, mert már nem bírom tovább állni a kögyetlenködésit.

- Hát mit csinál kenddel az asszony?

Fölhúzza a magyar a vállát. Leereszti, megint fölrángatja. Ezt a foglalkozást úgy hívják a külső nyelven: panyókára rázza a vállát. Azt mondja az ember:

- Hát üt. Tizenhat esztendő óta az asszonyom, mert második feleség, aztán azóta mindig üt.

A bíró kérdezi:

- Aztán kend tűri?

Megint csak panyókázik az ember, s visszakérdezi:

- Hát mit csináljak?

Faggatja most már a bíró, hogy miféle okok meg bajok eshetnek itten.

- Van-e család?

- Van, négy kis család van.

- Talán szegénység van, és az élhetés végett vannak kétféleképpen?

- Nem mondható - véli az ember -, mert harminchat hold föld van a tanya körül, el lehet rajta lenni.

- De talán kendnek kemény a kapanyél? - kérdezi a bíró.

- Énneköm? - kérdezi vissza méltatlankodva a magyar.

No, akkor itt alighanem másformán áll a dolog. Másfelé lehetnek a hibák elvermelve. A bíró kérdezi:

- Kend talán úgy gyakrabban elóvakodik hazulról?

Az ember nagyot esik a szón:

- Van eset rá - mondja beismerőleg -, hogy nem vagyok mindig jelönleg otthun. Vannak olyan kisféle eltartózkodások.

Ahán, hát itt van a bajok vermése. Eljár a vén kutya a háztól. Annak pedig az a törvénye, hogy azt meg szokták verni. Mondja a bíró a magyarnak:

- Nem köllene kendnek éppen ilyen nagyon hívőnek lenni.

- Már miért, kéröm szépen - lepődik meg a külső férfiú.

A bíró csak úgy könnyedén veti oda:

- Hát hogy mindig odatartózkodik kend a templomban...

A szó azonban szíven találja Mihály sógort. Néz föl is, le is, néz a szoba fölső sarkába, csak éppen a bíró szemébe nem nézne.

- Hát - mondja -, hát... ami azt illeti... hogy éppen az igazat mondjam, nem a templomba szoktam én járni. Messze van az mitőlünk, oda csak kocsival szoktunk járni vasárnap, ha jó idő van.

- Hát akkor közelebb mit talál kend? Más asszonyát?

Mihály lelegyinti az egész beszédet, s elkedvetlenedve mondja:

- Nem ártom én az ilyesmibe magamat.

Most rászól keményen a bíró:

- Hát akkor hova a pokolba viszi el kendet az ördög mindig hazulról, mi, vén korhely?

Mihály bólint, s olyan, mint a megrettent iskolás gyermek.

- Az - feleli elszomorodottan -, az... A kocsmában szoktam én olykor eltartózkodni.

- Ejnye, hejnye - mondja elgondolkozva a bíró -, hát hiszen más embör is csak elmén a vendéglőbe olykor, én is csak elmögyök, de azután idején csak hazamögy az embör, mert régi mondás, hogy jó kutya hazajár. Hát kend mért nem óvakodik haza idején?

Hallgatás. A bíró folytatja:

- A gyerekeire nem gondol kend? A kis családra? Hogy hátha, amíg oda van kend, valamelyik leesik a kemöncepadkáról?

Mihályból ki lehetne faragni a megszomorodás szobrát, ha most hirtelenében hozzáértő kőfaragómester akadna. Azt mondja:

- Nem úgy van ám az. Mert a kocsmában azt mondják a többiek, hogy ne mönjék még kend haza, Mihály sógor, mert hiszen ígyis-úgyis mögtapogatja kendet az asszony. Hát már akkor egykutya, akármeddig maradok, mert csak mögver.

- Azután nagyon üti kendet?

- Hát - mondja Mihály - nincsen énneköm mán egyetlen ép részöm se. Mikor mék haza, bújok be az ágy alá. Többet vagyok én az ágy alatt, mint az ágyon, hogy ne üthessön.

Ejnye, a fene teremti. Ez baj, hogy Mihály sógort ilyen kellemetlenül tángálják otthon, hogy már a családnak meg a vagyonnak a szétosztásán jár az esze. Nem jól van ez, mivelhogy micsoda dolgok mégis már csak az ilyesmik? A bíró kérdezi:

- Kend úgy a testi erejében gyönge?

- Nem - mondja Mihály. - Egy köblös zsákot el bírok vinni a félvállamon.

Mondja a bíró:

- Akkor talán az asszony még erősebb?

Mihály sógor nemet int:

- Dehogy.

A melle közepe táján végighúzza a balkeze fejét, s úgy mondja:

- Csak eddig ér.

- Hát akkor - pattan föl a bíró -, mért tűri kend, hogy törje-zúzza? Hát nem tud kend védeközni, a kend gyáva teremtésit?

- Nono - mondja diadalmasan Mihály -, védeközés, az van. Mert azelőtt, mikor az ágy alá bújtam, kihúzott alúlla. De azóta cöveköt vertem az ágy alá a földbe, azután abba fogódzok, aztán akkor nem bír kihúzni.

A bíró elgondolkozva nézi Mihályt. Az élet a kisemberek történetéből senki elé sem vet annyi furcsa dolgot, mint a kisemberek ügyével és bajával foglalkozó, ítélkező ember elé. Kérdezi Mihálytól:

- Aztán birkózás sohasem volt? Kend sohase ütött vissza az asszonyra?

- Nem - mondja Mihály sógor. - Inkább oszlasson szét bennünket a tekintetös úr, de én asszonyt nem ütök mög, mert nem visz rá a lelkiismeret.

1916

 

MANKÓK A PAD MÖGÖTT

A kert padján, öreg fák alatt, emberek. Végig, a deszka hosszáig, a pad hátához pedig mankók vannak támogatva. Különfélék az emberek is és a mankók is. Az emberek némely része már civilben, a másik meg katonaruhában, itt-ott a kopott blúz balfelén a fehér-piros szalag vékony vonala. Az egyik gyürüceszáros, garasos fekete makrapipából pipázik, a másik ezüst pikszisből csavargatja papirosba a dohányt. Ehhez képest a mankók is különböző sarzsikban vannak. Az egyik mankó hónaljvége már párnás bőrrel van borítva, a másiké csak egymásra csavart ócska vászon. Az egyiknek az alsó vége csak botvég, a másikon gummidugó van. Nyers, még csak ki sem száradt fa az egyiknek a nyele, a másiké politúros és két ágra szolgál kézfogóval. Divatja van már ennek is.

Afféle szótalan beszélgetést folytatnak a padon az emberek. Az egyik szól valamit, arra nagy hallgatás következik; idő múltán szól rá a másik, s utána megint csak hallgatás. Az egyik reménykedve mondja:

- Én már a jövő héten alighanem csak bottal topogok.

Mondja egy külső, gazdálkodóforma ember rá a lemondás száraz fahangján:

- Én pedig aligha tudok még valaha a magam embörségibűl fölülni a tulajdon kocsimra.

No így, meg úgy. Ilyen meg amolyan beszéd. Remél az egyik, a másik már nem hisz semmiben. Szórványosan esik csak szó. A mankók a pad háta felől a fejükkel belehallgatnak, mint a földön ülő juhászok társalgásába a csacsik szoktak, de azoknak sincsen sok hallgatni valójuk. A fákról szelíden hernyók hullanak, mert most nemcsak a mankójárásnak, hanem a hernyójárásnak is divatja van.

- Üsse kend le, apám, a nyakamról - mondja egy egészen fiatal negyvenhatos káplár - mert én nem érök el odáig.

Igazsága van neki, mert csakugyan nem érhet el odáig, mert mind a két kezefeje hibázik. Az. Hajította a gödörből a taliánra a kézibombát, mert igen jól tudta hajítani, azután egyről úgy vélte, hogy nem jól ütötte be a szögét, beütötte hát még egyszer, akkor meg a tulajdon bombája elvitte mind a két kezét. Ezen az eseten az, akivel megesik, eltépelődhetne önmagában egészen a toronyból való halálugrásig. Ez a gyerek meg a két csonka karjával most is csak nevet, vidám mindig, a szivart, amit valaki meggyújtva a szájába dugott, a két bebugyolázott kezeszárával veszi ki olykor onnan, s elmegy vasárnaponkint a tánchelyre lányokkal kacsalódni, mondván nekik:

- Azért, hogy kezem nincsen, tudok én táncolni, szép angyalom.

A kezetlen fiú olykor egy kis nevetést is bír bohó beszédeivel csinálni a pad emberei között. De ez azután csakhamar elmúlik, mert a mankók a fejükkel benyúlnak az emberfejek közé. Föléled a gondolat minden lélekben: mi lesz velünk?

A föl se tett kérdésre feleli egy a bénák közül:

- Vagy suszter, vagy snájder. Vízugrók már nem löhetünk.

- Se kötéltáncosok...

- Se staféták...

...Honnan támadnak föl a béna emberek emlékében ezek az elfeledett szavak és elfelejtett kenyérkereseti foglalkozások? Ki tudná? Talán, hogy a lábak elmaradtak: meggyarapodott az ész. A vízugró valamikor az ország folyóvidékeit járta, hosszú rúd tetejéről fejeseket ugrott a Tiszába, miközben égett rajta a gyantás ruha, a fia tányérozott, a felesége sírt. A staféta valamikor komédiás ruhában, csörgő láncokkal futotta be órák hosszáig pihenés nélkül a város utcáit, s az utána futó asszonya tányérjába hullottak a kétgarasosok. A kötéltáncos lejött a toronyból kötélen, és rántottát főzött a kötélen - mindezek most a gondolatokban előjönnek, szent Jézus, segíts, a lábatlan emberek gondolataiban! Vajon föl tudja-e érni valaha az ország, hogy mivel kergetheti el a lábatlan emberek fejéből ezeket a maguktól született gondolatokat. A szó, hogy suszter és snájder, szintén régi keletű. A hatvanhatos háború után, ha benyitott valaki valamely vendéglő belső szobájába, és sok mankót látott a sarokban meg az asztalok körül, azt mondta: - Itt vagy suszterek gyülésöznek, vagy snájderok... Mert a háborúban lábatlanná lett ember mind erre a két kenyérre ment, amiket lábfej meg lábszár nélkül is meg lehetett keresni.

A bénák a fejüket lehorgasztva ülnek a padon. Csak a kezetlen közös káplár tréfálódzik olykor.

Arra megy előttük lánnyal egy fiatal tengerészkatona. Vidám beszédük elcsillapul. Szótalanul haladnak el a megcsonkult emberek előtt, a tiszai vízilegényből lett tengerjáró tiszteleg a padról hiányzó embertagoknak. Azután elhaladtában mondja a lánynak:

- Mivelünk ilyesmi nem történik... Vagy hazagyövünk épkézláb, vagy pedig nem gyövünk haza, hanem lent maradunk a hajóval együtt a tengörbe.

- Hát az nagy víz löhet - mondta rá a lány.

1916

 

JÓ FRANCIA DOHÁNY...

Van eset rá, hogy hetivásáros napon némely öreg tanyaiak nem mennek haza mindjárt a piac után, hanem egy kicsit elidőznek a vendéglőben. Úgy mondták ezt ezeknek előtte, hogy időt múlatnak. Nem mulatnak, mint ahogy mondják, hanem múlatják az időt, vagyis hogy teletik. Hogy teljen egy kicsit az idő, úgyis elég hosszú az éjszaka még aludni, mire kiérnek is a homokra. Kicsit elbeszélgetnek, aztán itthon ebédelnek. Néha szabad az ilyen paksziózás, különösen hogy odakint ritka madár a marhahúsleves, itt bent meg kapható; van olyan öreg külső ember, hogy tisztán csak a húsleves kedvéért bentmarad harangozásig. A kisvendéglőnek tágas udvara van, a kocsi ott lehet, és a tanyai lónak nem éppen kell nappal is istálló.

No, így Mihály, János és Zakar, három vén ember, élvezik a levest a viaszkosvásznos asztalon szép fehér tányérból. A fejek előrehajolnak, hogy csak egy drága cseppje is el ne hulljon hiába. Zakar már igen csak hajlik, mert egyenes természetű volt világéletében. Zakar tehát, mikor a tányérból magához emeli a megmerített kanalat, a balkezével mindig a kanál alatt jártatja a kenyeret, hogy semmi veszendőbe ne mehessen a finom jó levesételből, az úristen aranyozza meg a kezit annak is, aki főzte.

Azután esznek még valami kis paprikáshúst, mert az úgy szokás kis helyen, hogy előbb levest főznek a húsból, és azután kászolítják bő lére, mártogatós paprikásnak. Bicskaheggyel dolgoznak öreg Mihályék meg Zakarék, érintetlenül hagyván a villát, mert így: ízűbb. Akkor egy kis borocskát parancsolnak, nem sokat, csak egy félliternyit, még hozzá egy kutyaijesztőt vagyis hogy szoldátot. Akkor felkönyökölnek az asztalra, és néznek hallgatagul a világba. Jó volna, ha jönne valaki, aki beszélne.

Jön is ez a Várakozó Kis Vastag Ferenc, aki szintén odavaló az átokházi kapitányságba, jelönleg katona, de rosszcsont irgalmatlanul, az is volt világéletében.

Kis Vastag bot nélkül van ugyan, de sántít a kopott katonamondurban, és odakiáltja az öregeknek:

- Adjon isten, tatámék.

No, ez jó, hogy jött. Helyet kell csinálni neki, továbbá adjanak poharat Várakozó Vastagnak. Zakar szivart vesz elő, azzal kínálja. Várakozó Kis azonban zacskót hajít az asztalra, és azt mondja:

- Én mán csak pipálok. Ha Magyarországon ilyen dohány volna, mint ez, akkor én mindig csak pipálnék. Kóstolják meg kendtök, taták, ezt a dohánt, ilyent még nem szíttak, mióta az orruk kilikadt. Mert ez valóságos jó finum-fánum igazi francia dohány.

A pipák előkövetkeznek. Tömődnek, fészek is csinálódik bennük, János bácsi, aki gányó volt valamikor legénykorában Csányon, s ennélfogva ért a dohányhoz, műértőleg kapargatja bele a pipába a zacskóból a nevezetes miegymást. Valóban, már a tapintásából is kiérzik, hogy ez valóságos francia dohány.

János rágyújt. Szép fehéres kékforma füstje van neki, sok.

- Hát - mondja János teljes elismeréssel - hiszöm az Istent, de ez francia dohány.

A többiek is élvezik. Az. Hát az. Az íze is más, meg a szaga is más, mint aki idevaló dohány.

- Hát hunnan szőrözted te eztet, Fercsi?

Várakozó Kis Fercsi könnyedén ránt egyet a vállán, s egykedvűen feleli:

- Verdunbúl.

Zakar mondja:

- Az messze löhet.

Fercsi mondja rettentő komolysággal:

- Franciaországba. Ahun facipőbe jár a paraszt. Mink csak a káposztát tapossuk bele kádba a facipőbe, azok mög mindig abban járnak. Jaj, de nyomorúságos népek. Inkább a pokolban lönnék pokolbeli ördög, mint a franciáknál paraszt. Olyan vékonyak, hogy ha a fapapucs nem tartaná, a szél elvinné űket. Mint a szabót, mikor szeles időben elfelejtötte a vasalót beletönni a zsebibe.

Hát lám, ilyen nevetni valók is vannak. Erre már csak adjanak egy liter bort meg egy kutyaijesztőt, vagyis hogy kányát, vagyis hogy szoldátot.

- Hát aztán - kérdezi Mihály -, hogy kerültél haza abbúl az idegenbűl, Fercsi?

Fercsi a lábára mutat:

- Itt van a térgyem kalácsába a krasnel. Aztán hazaküldtek. Most itt vagyok a hatos számú kótpórházba, a pulcaltábornagyutcába, elsőosztályú szanaszét katona, betegek felett.

Ez szép. A pulcaltábornagyutcába első számú hatos szanaszét. Ez se egészen valami utolsó sarzsi lehet. Még egy liter bort lehet hozni erre a nagy ijedtségre. Aztán.

- Aztán - kérdezi Zakar -, hogy gyüttél onnan a Verdunbúl haza?

Mondja Fercsi:

- Negyedfél napig hozott a vasút. Akkor Durazzóba bele köllött mönni a hajóba, akkor azután álló teljes két és fél napig hozott a tengörön. De a lábam majd elveszött a fájdalomtól, ahogy hányt-vetött az a hajó.

- Huj - mondja az öreg Mihály.

A vendéglősné iskolásleánya meglöki hátulról Várakozó Kis Vastag vállát, kérdezvén:

- Hogy kerül maga Verdünből Durazzóba?

Fercsi megint csak rázza a vállát. Azt mondja:

- Maga ahhoz nem ért, kis kisasszony, öszöm aztat a szép lánycímer fekete haját. Azért köllött leszállni a vasutrúl Durazzóba, mert akkor a vasút az ellenségöt szállította. Mert azoknak is csak köll helyet engedni, hogy mozoghassanak.

A kétely, amit a kisleány kérdése Mihályék lelkébe ütött, Fercsi erélyes szavaira eltűnt, elszakadt, mint futó felhő árnyéka a virágos mezőn.

- Huj - mondja Mihály bácsi -, hát ott a bagony az ellenségöt is viszi?

Fercsi mondja, tömögetvén a kisujja körmével a pipában a francia dohányt:

- Hát persze. Mert az ott úgy van beosztva. Ott beosztással élnek, nem úgy, mint minálunk a kórmán.

No, hogy a kormány mifelénk nincsen beosztással, az mán igaz. Azt mondja Zakar.

- Félegyházárúl egy lovat se vittek el, mert ott kórmánpárti kerületöt akar csinálni a kórmán. Mi tűllünk mög mindön valamirevaló lovat elvittek, mert úgyis tuggyák, hogy nekünk hiába beszélnek.

- Azonban ne politizáljunk. Háború van, és a nemzet fogjon össze - véli Mihály -, ráérünk majd azután is mögént veszeködni. Inkább arrúl beszéljön a Fercsi, hogy mi volt abban a Verdunban?

Fercsi nagyot húz a levegőből. Aztán beszélni kezd. A mozsarak... negyvenkét centiméter, hatvanhat centiméter.... százhúsz centiméter... hu... hu... sss... sss... ahogy aljában olvadtak a halottak, ahogy tetején a hóban pedig úgy mög voltak dermedve, mint a fagyos kutyalábszár - az öregek elhallgatnák azt estig is, de közben bejön, az ostort lóbálva, Nyikuláj, és szól Mihály gazdának:

- Gázda, gyerünk már. Messzi van tánya.

Öreg Mihály gazda kikeres valami üres poharat az asztalon levő csetres közül, önt bele, és nyújtja Nyikulájnak. De a kocsis nem fogadja.

- Nye - mondja - nye. Muszkáli nem szlabad kocsmába bor. Hozz kocsira kis bort, gázda. Gyerink, gázda. Mári mami komédia csinál tanyába.

Mihály, mint célszerű tanyai ember, nem fél senkitől. Verekedett már a cigányokkal is annakidején vasvillával, és katona is volt valamikor oda alá a Spanyolviaszkországban, ahol spanyolviaszkforma sipkában jár az értetlenség. A muszka beszédére sem ad semmit. Attól nem ijedne meg. Az csak olyan mellékes. Hanem hogy a Nyikuláj a Mári mamát is említi, ez már csakugyan meggondolandó ténykörülmény. A hites asszony. A hű és jó asszony. Négy katonafiú anyja. Hát igen. Igaza van a Nyikulájnak. Bár emígy pedig ez a minden széllel bélelt Várakozó Kis Vastag annyit tud beszélni a Verdunról, ahol a hatvanhetes vártörő mozsaraknál szolgált, hogy azt el lehetne hallgatni, amíg csak a nap fel nem jön. Mert rettentő szép beszélőtöhetsége van neki. Gondolni kell azonban Márira is. Mári vár otthon, a kis tanyában, az ereszet alatt, susogó jegenyenyárfák és álmosodó akácok között... Mári most alighanem locsolja a kiskertben, mint délután szokás, a legényvirágot, a bazsarúzsa tövét, miegymást, szegfüvet, őszirózsát - igaza van a muszkának, ne hagyjuk Márit, gyerünk a Márihoz, fizessünk és bújjunk ki a város ormótlan kőfalai közül a szabad mezők levegőjére: fizessünk. Mihály zörög a poháron.

Jön a gazdasszony. Számolnak, nincsen benne összeveszés. Azt mondja azok után a vendéglősné:

- Aztán maguk, Zakar bácsi, elhiszik mindazt, amit ez a kutya rosszcsont Várakozó beszél. Hiszen ez, mióta csak katona, egy elő lépést se tött ki a város határábúl, mert a marhavásárlásnál van, ez a kutya csalafinta embör még csak eleven puskaport se szagult, nem hogy a Verdunban lött volna.

Várakozó Kis Vastag nevet. Mihály bácsi, János bácsi, Zakar bácsi egy kicsit összenéznek. Utóbb Zakar idő múltán azt mondja:

- Szép eszmetöhetsége van neki.

Nyikuláj zörög az ajtón:

- Gázda...

1916

 

MUTATÁS NÉLKÜL

Csendes külvárosi délután, a nap szelíden neveli az akácfák levelét. Nemigen jár az utcasoron senki, egy vendéglő nyitott kapuján belátni, tanyai kocsik állnak az udvarban, mert délelőtt hetivásár volt, s úgy látszik, némely magyarok bent időznek egy kicsit. A vendéglős egyébként szintén komám, mint annyi más, vagyis hogy valamikor együtt szolgáltunk fegyver alatt, s most megint be van hívatva. Illendő hát beszólni a koma feleségéhez, pár kérdést tenni afelől, hogy-mint van az ember, merre jár, mit ír? Azután azt is érdemes megnézni, hogy miféle dolog lehet az, ami még ennyire idő múltán is bent tartja a külső magyarokat? Mert annak mindig valami különös oka szokott lenni. Ugyan leginkább csak áldomás valamely sikerült vásár fölött.

Benyitok. Nincsen azonban ott a világon senki, csak a csendesség, az uralkodik. Hát hol van itt az öt kocsira való ember? Beljebb van ugyan még egy szoba, jókora nagy, de onnan sem hallatszik semmi zajongás sem. A sarokban van az ajtaja, az is nyitva, de nem látni be rajta a szobába, csak az ajtó küszöbéről. Csak mikor odajutok s benézek, lépek meglepődve hátra. Ilyent még nem láttam korcsmahelyen sehol sem, még sohasem.

A belső szoba belső, hosszú asztalán hosszú, sárga, templomi viaszgyertyák égnek, gyászfátyollal körülkötve a derekuk. Az asztalon tányérokba fölrakva kalácsok, szalonnák, szárazkolbász, túró, más tányérokon ételek maradványai. Félig üres boros- meg sörösüvegek, szódavíz, kávéscsészék. Üli körül pedig az asztalt egy tanyai asszonyokból, lányokból, még sor alá nem került legénykékből és ősz emberekből álló társaság. Mindenki ünneplőben, öreges asszonyok barnásfeketében, menyecskék színes viganókban, a gyerekek kalapján, az öregek sipkáján ugyanolyan gyászfátyol, mint az égő gyertyákon. Ez tor. A pár óra előtt eltemetett halott búcsúzó ünnepe.

Visszalépnék a küszöbről, de a koma felesége halkan szól, hogy csak tessék belépni, valamelyik másik asztalhoz, ezek a tort ülők nem zavarnak senkit.

Csakugyan nem. A kipirult arcokon látható ugyan, hogy tor után vannak már, de a beszéd csendben, sorjában megy, senki sem vág a másik szavába. János bácsinak mondják, hogy János bácsi. János bácsi mondja Mihály bácsinak: - Sógor, sógor... hát még hogy ezt is mög köllött érnünk... Az asszonyok bólintanak egyszer, háromszor, ötször is, hogy... hát ez így van... hej, hej, az ártatlan... ilyen véget érni... De ilyen véget... Szerelmes Jézus...

Mi lehet ez? Mi hozta ezt a társaságot ide, hogy a halott emlékezetére az ételt megegyék, és utána a kezüket megmossák, így még megtartván régi, szinte feledkezésbe ment temetési szertartások végső szokásmaradványait. A tanyákon ugyan meg van még imitt-amott, de hogy így, vendéglőshelyen, ezt még csak nem is hallottam eddig.

A vendéglősné aztán mellém ül, hogy csendesen szólhasson. Úgy mondja, hogy a kórházból temették délelőtt a halottat a belső temetőbe, s ezért került a külső tor belső helyre.

- Mert - mondja - ölés történt. Asszonyölés történt. A tulajdon sógora. Aztán mögrémült a töttitűl... Aztán fölakasztotta magát.

A háború jól ellátta a nemzetet tragédiákkal a frontokon is, de csinált itthon is. Ez is egy az itthonvalókból. Kismódú legénybe beleszeret a jómódú lány, apja-anyja oda is adják, hiszen van miből kettejüknek élni. Boldog, külső, csendes élet, felhő az égbolton csak az, hogy unoka nincsen. No, majd kivárjuk. Unoka helyett a háború következett, az ember elment katonának. Idő múltával szabadságra hazatért, a sógora már ekkor bökdöste a szívébe a tőröket, hogy hűtelen az asszony. Pedig azért történt ez a vád, mert a sógort nem hallgatta meg az asszony. De a gyanú az gyanú marad. A szabadság leteltével az embernek az asszonytól való elválása sem úgy történt már, ahogy kellett volna. Nehéz szívvel ment a frontra. S azután a sógor rátört éjnek idején az asszonyra, megölte. Kora reggel már keresték a gyilkost a portyázó lovasrendőrök. Nem sokáig kellett csapásozni utána: a tóparton ott volt a jegenyefán, amire istállókötéllel felakasztotta magát.

Nehéz történet. Talán valami tisztább, békés világ el sem hiszi majd, hogy valaha ilyenek is lehettek...

A tor a végéhez közeledik. A legénykéknek intenek az öregek, azok mennek ki a kocsikhoz az udvarba, a lovakat befogni. Egy ősz, pirosképű ember, ez a megölt menyecske apja, önt még imitt-amott a poharakba, még egy-két üveg sört hozzanak hát az asszonyoknak. Aztán félrehúzza más asztal mellé a vendéglősnét, a tárcát is előhúzza a belsőzsebből, s azt mondja:

- Hát ami vót...

A kréta ilyen helyen nem számít duplán. Még a söröket is visszaviszik, amiket az asszonyok nyitatlanul hagytak. Az öreg magyar fizet. A megindulásnak semmi nyoma rajta, mikor a lánya torát intézi. No, azután még egy szent János áldását, aztán gyerünk, mert jó kutya hazajár. A lovak már az udvaron befogva vannak. Búcsúzás, egymásnak a jó Istennel való éltetése, és semmi szó arról a szomorúságról, ami egybehozta őket. Az udvaron aztán a kocsikon elhelyezkednek. Az emberek elül a hajtóülésen, az asszonyok a szénán háttal az emberek felé, föltűrvén az ünneplő szoknyát, hogy ne törjön.

- No, Jézus nevében - az ostoros kéz a sapkához emelődik, a lovak szüggyel a hámnak feszülnek, s a kis kocsitábor a kapun át sorjában a mezők felé kiindul, és egy kocsinak a tengelye sem akarja magával elhúzatni a kapufélfát. Azért, hogy egy kicsit elidőztek, hajtani tudnak az öregek. De különben a lovak ügyelnek, mert nekik is csak legjobb minél hamarább otthon lenni.

Ahogy elhaladtak, beszélgetünk felőlük. A csapás, a fájdalom, a szörnyűség... Azután a halott urához még talán oda sem ért a gyászlevél, mikor a vérétvettnek a teste már a föld alatt.

- Az. De a toron csak mögvigasztalódtak egy kicsit. Jó az a tor-szokás, felejteti a bánatot.

- Hát... hát, igen. De az éjjel ezeknek a szíve majd leszakadt.

- Az éjjel is itt voltak már?

- Itt. Úgy volt, hogy tegnap délután temetik, hát begyüttek már tegnap mind. De a doktorok tegnap nem bírtak készen lönni a kórházban a vizsgálattal, így aztán mára maradt az eltakarítás. De az éjjel, ahogy itt tanyáztak, ki hol fért, kocsin, kocsiszínben, egy zokogás volt az udvar. Az embörök a szín oszlopába fogóztak, aztán annál sírtak. Meg van az siratva ölegendőképp, a szögény. De a tornál nem mutatják.

Tornál nem szokás mutatni. Minek az a mutatás?

1916

 

AMIT A SZÜLE NEM ÉRT MEG

A szüle, időses tanyai kun asszony, bemegy a jegyzőhöz a faluba. Azaz hogy, engedelmet kérek, nem falu az, hanem város, mert a kun nem engedi a községét falunak nevezni, mert az város, sőt vaáros, de leginkább, ha éppen valaki tudni akarja: kúcsos város. Sok veszekedésre adott ez alkalmat annakidején a katonaságnál, amikor odalent, ha éppen az úgynevezett Waffenstillstand állt, s unták magukat az emberek. Mert a városi legény figurázta a falusit, a falusi a tanyait, a tanyai megint különbséget tesz örökföldes meg bérföldes között, s ha a kunok azt mondták, hogy ők nem falusiak, hanem városiak, akkor mindjárt jött az évődés a kúcsos várossal, ahol ímé, Erzsók asszony csak most szombaton varrt a Miska gyereknek két ócska zsákból egy új gatyát, és lám, a Miska már vasárnap reggel a templom farka előtt fitogtatta benne magát... A kunok évődtek vissza, mindenki beleszólt, mert nincsen olyan község, amelyről valami gúnyszólás ne volna. Az egyikben találtak egy zsebórát, de agyon is verték azonnal, mint ketyegő fenét, a másikban azért vágták le a rövid bíróhoz a hosszú bírói pálcának a gombját, mert a bot fölülről volt hosszú, másutt keresztbe vitték a létrát az erdőn, s hogy elférjen, kivágták a fákat. Amott víznek nézték a hajdinavetést és megúszták, amaz helyen a bíró kiíratta egy utcasarokra tapasztalat nyomán, hogy: vigyázz, mert itt leüt a ménkű. De emitt meg eltették a nagy jégcsapot nyárára emlékül, a másikban meg kukoricakapáláskor toronyiránt teszik le a csizmát, hogy rátalálhassanak - meg sok más egyéb ilyen történet van, s végeredményükben arra alkalmasak, hogy összekapjanak a legények. Ölre mennek, s egyszer csak egy gomolyagban forog a földön valamennyi. Ez öröm volt, a testi erőnek ezt a játékát nézni - bár aki ilyenkor alul maradt, annak ez nem jó volt.

Mondjuk tehát inkább csak azt, hogy a szüle a városba ment, nehogy alul maradjunk. A szüle a városházánál bemegy a jegyzői úrhoz. Ez nagy aktus tanyai asszony részéről, aki az urak fejét nem szokta fájdítani a maga dolgával. Mondja is jegyzői úrnak:

- Hát kéröm, látja, már megint a maga fejit fájlalom.

- Nem baj az, szülém, arra való.

- Úgy hát? - esik nagyot a szón a szüle, örvendezvén a dolgok ilyetén állapota fölött. - De amúgy mög úgy is van, maguk a népért vannak a hivatalban. De hát kérdözze már, hogy mér gyüttem?

- Majd elmondja, szülém.

Simogatja a szüle az asztal sarkát, hallgat egy darabig, azután mondja:

- De hát hogy is kezdjem csak? Hiszen ösmer maga engem. Most öt esztendeje is itt jártunk, amikor a gyerök sorozódott.

- Hát persze. Azóta a maga ura meghalt, a gyerek meg katona.

- Meg... katona...

Szüle húzgálja össze az álla alatt a tisztes fekete kendő csücskeit, ez a lelkiindulatok és bánatok feltámadásának a jele.

A jegyzői úr belesegít:

- Szülém, most alighanem abban jár, hogy a gyereket eresszék haza aratási szabadságra.

A szüle sírása elmarad, a jegyzőre néz, és azt mondja:

- Hát most látom csak, hogy mi az a tanult ember. Én ki se tudom mondani, maga meg már tudja. Hát ez hogy van?

- Hát hol szolgál a gyerek? - kérdezi a jegyző.

- A katonaságnál - mondja a szüle.

- De merre?

- Merre? - kérdezi a szüle. - Azelőtt a huszároknál volt, mert az apja is azoknál szokott szolgálni, most pedig oda van messze az oroszoknál a Szibériában.

A jegyző úr mondja:

- De hiszen akkor fogoly.

A szüle mondja:

- Az. Katonarab a muszkánál. De nem készakarattal, hanem sebbel... Az. Nem szántszándékkal, hanem vére elfolyásában.

Mondja megint a jegyzői úr:

- Onnan nem lehet hazahozni, szülém.

A szüle megütődve lép hátra a papucsban.

- Nem? - kérdezi. - Hát miért nem? Hát én azt nem értem. Mondták ugyan már mások is, hogy nem lehet, de azt hittem, hogy ez nem igaz beszéd. Hát maga is azt mondja, hogy nem lehet? Hiszen a katonaságtól milyen sok ember haza van eresztve az aratásra. Hát akkor az én gyermekemet miért nem eresztik haza, amikor úgy kellene itthon, mint a falat kenyér?

- De hát hogy is gondolja azt szülém, hogy valakit a fogságból hazaeresszenek?

Mondja a szüle:

- Úgy gondolom, hogy szót ád, mikor elgyün, arra, hogy az aratás után visszamén. Hiszen azoknak úgy sincsen ott semmi dolguk, hát mért nem eresztik haza? Aki a harctéren van, annak több dolga van, aztán azt mégis hazaeresztik. Akkor miért nem eresztik haza a foglyot?

- Hát - mondja a jegyzői úr -, ezt már nem lehet nyélbe ütni sehogy se, szülém.

- Igaz lélökre mondja? - kérdi a szüle.

- Hát.

- Hát akkor - mondja elszomorodva a szüle -, akkor én hiába is fájlalom a maga fejit, ha ilyen értetlen világ van.

A szüle kimegy a szobából, búsan. Hát nem eresztik haza a gyereket Szibériából. Micsoda világot élünk, szerelmes Jézus! Még onnan sem eresztik haza, pedig ott nincsen dolga semmi...

A kapu alatt mondja is az ott időző egyenruhás hivatali személynek:

- Már nem tart úgy a néppel a jegyzői úr, mint eddig. Nincsen a gondunk iránt már olyan jó fogalma, mint ezeknek előtte.

Persze, persze. Háborús világ van. Az emberek fogalmai megváltoztak.

1916

 

JÁNOS MEGALÁZÁSA

Az öreg János odavolt a másik utcában, a kocsmában, két deci bort inni, mert nagyon jó sötét sillerje van a Teca néninek. Ha még egy kicsit sűrűbb lenne, megállna benne a kanál, mint valamikor Boszniában a cérna vinában. János meg is fogadta, hogy ezentúl nem megy át Tecáékhoz mindennap, mert borzasztó az, ahogy verik ezek a kocsmáltatók a bor árát fölfelé. Elvégre jól esik ugyan öregembernek egy kis bor, mert az erősít, és a jó siller kellemes melegségeket csinál, de hát nem muszáj annak nap-nap után meglenni.

Csak lassan - gondolja János, ahogy lépked hazafelé az utcán -, mert háború van. Csak spórolósan kell élni. Csak kevés bort, csak az a baj, hogy két decinél kevesebbet nem adnak. Úri helyen ugyan adnak egy decit is, de három deci árban, aztán az íze még hírül sem olyan, mint a Tecáéké. Ennélfogva ezentúl majd csak minden másodnap megy által. Másodnap igen. Elvégre emberek közé is kell menni néha, híreket hallani a háborúról s más egyéb körülállásokról.

Most is a drágaságokról tárgyaltak, és rettentően panaszkodtak az emberek, mert ami igaz, az igaz. Egy malacnak akkora az ára, mint valamikor egy jó futós lóé volt. Hogy leszünk a télire zsírral, szalonnával? János is elmondta a maga panaszait, de magában azt gondolta, hogy okos ember ésszel él. És eljővén a Tecáéktól, csak azt forgatja a fejében. Mindenki gondoskodjon magáról, idején és ahogy lehet. Elvégre nem muszáj mindenáron malacot vágni. A hús sem feltétlenül szükséges, anélkül el lehet lenni. A dohányocskából a legolcsóbb fajta is megteszi, az elég rossz, hála Istennek, és így kevés kell belőle. Bár olyan rossz lenne, hogy semmi se kellene, mint akkor, amikor a pipázás még nem volt kitalálva, s mégis megéltek az emberek. Hanem három fődolog van. A liszt, a szalonna meg a krumpli. Ha ez a három megvan, akkor minden van, akinek nem tetszik, egyen tengeri herkentyűt meg lekváros csirkét kuglóffal. Mert abból a háromféléből mindenféle olyan jó eledel elkészíthető, ami a táplálkozáshoz szükséges. A liszt jó kenyeret ad, torta meg nem szükséges. Hát a sültszalonna kutya? Vagy a szaggatott tészta kutya? Vagy a zsíroskenyér, vagy a lángos, vagy a sült krumpli hajában, továbbá nyilvánvaló, hogy a krumplileves csipöttel aranyérmet kapna, ha katona volna.

János nevet befelé magában. Mert gondoskodott idején arról, hogy a három fődologból legyen elég, még "gyugaszban" is. Lisztecske a zsákban, krumplicska a pincében, zsírocska szép régi fajta fazekasmunkájú edényekben. Néhány szalonnahasáb is lóg a kamrában. De azonfelül hűvösöl a padláson egy egész oldalszalonna is, jól eldugva a sötétebb helyre, a gyugasztóban, hogy ha a hatósági makszimilálás keresné is, ne nagyon találjon rá. Szép oldalszalonna, el lehet mondani. Fehér, dúsan sózva, még a bőre is ennivaló, mikor a maga zsírjában paprikásan megsül. Haj-haj, az ételek királya az, és reggel használva különösen tisztítja a mellet, nem hiába, hogy a disznót nem disznónak kellene hívni, hanem úgy, hogy öszömadta.

- Hej - gondolja János -, de jó volna, ha még egy ilyen oldalt löhetne szörözni...

Néha a reménységek hirtelen valóra válnak. Jön az utcán szemközt egy ember, cipel egy féloldal szalonnát.

- Ihun - szól neki János -, de szép szalonna, ugyan hun szörözte?

- Itt vöttem - mondja az ember -, nem messze, a Hóbiárt basa utcájába egy bizonyostúl.

- Eltönni valónak?

- Nem. Eladásra.

János alkudik a szalonnára azonnal, mert pénz van nála (mert nem tudni, mikor találkozik alkalom). Ez a jó ember nem is tartja drágára a szalonnát, megmondja őszintén, hogy mennyiért vette, s mekkora haszonért válik meg tőle. Megalkudnak, János fizet, mert nem súlyra megy a dolog, hanem szömmértékre. A szalonna János vállára kerül, az ember elmegy. S János megint befelé nevet magában: hiába, okos ember ésszel él. Csak fel vele a padlásra, a másik mellé, a gyugaszba, mert a bolond ember azzal is dicsekszik, ami nincs, az okos ember azt is eltagadja, ami van.

- Ketten lösztök - mondja János bizalmasan a szalonnának, ahogy viszi felfelé a padláslétrán -, olyan alkalmas társad lösz ott a hűvös helyön, hogy az csak csuda.

Az oldalszalonna nem szól semmit, ugyan nem is szokása. Csak János szól a padláson megdermedve, elkábulva, mellenvágva és sárbatiporva...

- Szerelmes Jézus... Hivalkodásomban de megaláztál...

János ugyanis a tulajdon szalonnáját vette meg attól a becsületes embertűl.

1916

 

BESZÉLGETÉS

Két lábadozó katona jön ki a templomból. Az egyik nehezen húzza a lábát, a másik a bekötött kezét a blúza nyílásában hordja. Azt mondja az egyik:

- Én nem szeretöm az ilyen sötét templomot. Olyan, mint a halottasház. Csupa sütétség... Aztán a gyertyák. Ha az embör nem vigyáz, vagy fölbukik valamibe, vagy föllük valamit. A rókusit jobban szeretöm. Az világos.

Azt mondja a másik: - Neköm mindegy. Nem nagyon hajkurászom az egyiket se, de ha már elmögyök előtte, aztán nyitva van az ajtaja: csak bemék.

- Az. Egy miatyánkot...

Emez felel:

- Hát ügön. Ha csönd van benne. De mikor az öregasszonyok danolásznak benne, még a miatyánkba is belezavarodok... De hát azért szokásbúl csak bemék.

- Szokásbúl?

Ez, aki a lábát fájlalja, megáll egy kicsit.

- Csak szokásbúl? - kérdezi megint.

- Hát - mondja megint amaz. - Szokásbúl. Tudod - mondja a fiatalabbnak -, a háborúban úgysincsen Isten. Hanem gyilkolás van.

A másik értetlenül néz rá.

- Hogy mondhat kend ilyet? - kérdezi. - Hát háború van. Harc van. De nem gyilkolás.

Legyint amaz.

- Mindegy. Pogányság van. Gyilkolás van, hogy ne lögyön annyi pogány. Mert most pogányok vagyunk. Mindönki pogány.

- Én is?

- Hát te is.

- Hát kend?

- Hát én is.

Elmosolyodva kérdezi a másik:

- Nem sok pálinkát tanált kend máma frustokolni?

Az öregebb megáll, egy ideig nem felel a kérdésre. Aztán mondja:

- Nem mondom, hogy nem ittam, mert ittam. De nem sokat. Nem azért mondom.

Az ép kezével megfogja amazon a blúzt.

- De tudod... Bajos ezt kimagyarázni. Hát, hogy mondjam? Hát éccaka vót, sturm vót, hurrá vót, aztán mikor beleszúrtam a bajnétot, akkor láttam csak, hogy a barátom. Hát nem vagyok én pogány?

A két lábadozó szótalanul ballag tovább.

1916

 

A KRASZNIKI CSATA

Pihenőre itthon levő öreg katonák beszélgetnek egy-egy üveg sör mellett. A pihenő abban áll, hogy egy kicsit hazajöttek a harctérről, s most foglyokat őriznek. Ahhoz képest, ami ott van, pihenőszámba megy az ilyesmi is. Vén trénkatonák meg azért vannak itthon, hogy kocsikat, szekereket szedjenek rendbe, fessenek, mázoljanak, javítgassanak, ezeknek meg ez a pihenő. Azután vannak egészen fiatalok is itthon, akik még csak majd ezután mennek el háborús világot látni, öreg altisztek jöttek haza a tanításukra, mint már ez háborúban szokás. Estefelé aztán, munka után, a sokféle katona összekeveredik a kisvendéglő asztalai körül, pohár bort inni, falubelivel találkozni. Hírt hallani attól, aki szabadságról jött, üzenetet küldeni azzal, aki szabadságra megy, és megosztani egymással a hazulról jött elemózsiát, mint háborúban szokás.

Azután, ahol ennyi katona együtt van, ott hamarosan felüti fejét az üzlet, mert a háborúban ez is szokás. Felkeresi a sok embert a kínálat a bakancsfűzőzsinórtól kezdve a nyolcadcédulás osztálysorsjátékig. Háborús verseket kínálnak, sapka mellé való díszítéseket, nyakbavaló pénzt, noteszt és levelezőlapot, szép képeset. A másik üzletes fotográfust ajánl, a harmadik a fotográfus mellé olyan mestert, aki a fényképet hihetetlen olcsón üveg alá rámázza, de hátúlról még be is ragasztja, hogy nem megy bele a por.

- No, ez okos dolog - véli egy katona -, ha a por legalább a fényképünkbe nem mén bele. Mert mibelénk úgyis mönt elég tavaly nyáron a Szerbiába.

Ilyen tréfás megjegyzések hallhatók. A pucpomádét kinevetik, hogy hát még mit nem, majd még a gombot is pucoljuk. Régi világbeli katonaság volt az, amikor még a gombot is olyan fényesre pucolták, hogy a légymadár is lecsúszott róla. Az osztálysorsjátékost biztatják, hogy bizonyosan vesznek tőle, de majd csak akkor hozza elő a cédulát, ha már nyert.

- Hát csak nem vagyok bolond, akkor eladni - mondja a mozgó kereskedő -, amikor már nyert.

- Hát mink mög - mondják a katonák - nem vagyunk bolondok addig mögvönni, amíg még nem nyert.

Így évődnek. Egy ember azt kérdezi, hogy a fényképen rajta lesz-e a füléből az a darab is, ami valahol a Balkánon levickolódott róla. A fotográfusi ügynök ígéri, hogy akár kétakkorát is csinálnak hozzá. Akkor jön egy kalapos kisasszony, szép háborús képeket árul. Nagyon szép képek, tanácsos mindenkinek venni belőlük egyet emlékül, hogy otthon is legyen, és nagyon szépen, olcsón rámázzák a Karika utcában.

A kisasszony nagy táblához viszi a képeket, az egyik kezével a vállára támasztja a táblát, a másik kezével pergeti a képeket. Huszonöt-harminc év előtt félosztrák-félolasz, mosolygós, nagyszakállú krajnaiak hordozták így az olajnyomású képeket, azután az elmúlt, és megint feltámadt a szokása, mert a háború mindent feltámaszt, csak az elesetteket nem bírja feltámasztani.

Mondja a kisasszony az öreg vendéglősnek:

- Itt egy szép Ferenc József és egy szép Vilmos, vegye meg, bácsi, ez nagyon ízléses most a vendéglőkben.

A bácsi mutat a falra. - Ott vannak már régön. A király már nagyon régön, a Vilmos mög mindjárt azóta, hogy a háború kiütött... Ugyan mán az is régön volt...

Mondják fejbólintva az öreg katonák:

- Bizon régön kezdtük mög a táncot. Némely részünk már el is felejti, hogy civil volt valaha.

A kalapos kisasszony szokva van már a beszédekhez, csak pergeti tovább a képeket. Ez a Belgrád ostroma, ez a valjevói ütközet, ez Szendrő várának diadalmas védelme... Ez a kraszniki csata...

Egy őrmester beleszól: - Nézzük.

- Tessék - nyújtja át a kisasszony -, ez a valóságos kraszniki csata.

A katona kissé eltartva magától a képet, nézi.

- Hát - mondja - hát... tudom is én. Ilyenforma volt. De mindön csata ilyenforma. Nézze már maga is, Mihály.

Nyújtja a képet egy öreg közkatonának. Az is nézi, nézi. Billent féloldalt a fejével.

- Ilyenforma is löhetött. Ki ért rá akkor széjjelnézni? Csata: csata.

A kisasszony kérdezi:

- A vitéz úr ott volt?

- Hát - mondja az ember.

- Akkor - folytatja a kisasszony - ez nagyon szép kép a családi szobába, örök emlékül. Ezt tessék megvenni, igen ajánlom. Szép kép és művészi kivitelben, kérem.

Az öreg katona visszaadja a képet, mondván:

- Nem vöszöm én, kéröm. Elég volt azokat egyször látni, nemhogy még a szoba falára is fölaggassam.

Azután elmosolyodva teszi hozzá:

- Hanem tudja, ha majd azt a képet áruli, amelyikön a kirájok mög a császárok mind szerbuszolnak egymással... aztat a képet majd mögvöszöm.

- Akkor - mondja elszomorodva a kisasszony - sokáig kell nekem várni arra, amíg én magával üzletet csinálok.

A katonák az asztalra könyökölve, szótlanul nézik az asztalt.

Azután egy ember már nem állhatja meg, de elsóhajtja a mondást: - Csak félóra hosszáig löhetnék én guta...

1916

 

TESSÉK

A kisvendéglő ajtaján belép egy szálas fiatalember. Polgári ruhában, de az azért úgy valahogy látszik rajta, hogy katona volt. A rövid haján, a barna képén, a fölfelé hajlított bajuszon, szóval "olyan frontra való kinézése van neki", mint mondani szokták. Mosolyog, a szeme vidáman jár-kel a tekintetével erre-arra, a takarásban levő alantjáróságnak az ilyen alakról támadnak a gondolatai: mit keres ez itthon?

A fiatalember benyit az ajtón, s azt mondja a gazdának:

- Tessék.

A gazda azt mondja vissza:

- Tessék.

Az új vendég nem sok régi vendéget talál, még kora délután van. Csak néhány ember hallgat szerteszéjjel, mindenik beletemetkezve a maga gondolatába. Az új vendég elhalad az asztal mellett, s odaszól:

- Tessék.

Hallgatok. Nem tudom, mire vélni. Ismét odaszól emeltebb hangon.

- Tessék?

Mondom úgy, ahogy az előbb a korcsmárostól láttam:

- Tessék.

Ebbe belenyugszik s rámondja: - Tessék.

Azzal leül egy asztalhoz, s rendelés szempontjából azt mondja:

- Tessék.

A gazda ereszt neki a csapról egy nagy pohár habos sört, elébe teszi, s mondja:

- Tessék.

A vendég elővesz a zsebből egy darab papírpénzt, s odatolja a gazda elé, mondván:

- Tessék.

A gazda a papirosból visszaad egy sor apró vekerlepatkót, mondván:

- Tessék.

A vendég elteszi, mondván csendesen:

- Tessék.

A sört jobbkézzel próbálja fölemelni, hogy a nap felé tartván, a színét nézze az üvegen keresztül, de jobbkézzel nem megy a dolog. De balkézzel megy. Ez tetszik neki, mert diadalmasan mondja:

- Tessék!

A söröcskét azután hamarosan betessékeli, feláll s elhaladóban van. Mondja a gazdának:

- Tessék.

A gazda feleli vissza:

- Tessék.

Mikor az ember elhaladt, s becsukódott mögötte az üvegajtó, a gazda utánanéz, és azt mondja:

- Tessék... Hát tessék. Nyaklüvés...

1916

 

SOVÁNY BÚCSÚ

Az alsóvárosi templom tornya messze ellátszik, ki a tanyák közé, s le a torontáli falvakba. A híre pedig messze elszolgál, mert benne van a csodatevő fekete Máriakép, amely megúszott már sok mindenféle árvizeket, tűzvészeket és háborúkat, a törökök behaladásától s az elvonulásától kezdve. Sokat látott az öreg kép, hozzá csodák fűződnek, libegvén szelíden Mária körül, aki áll aranykoronával az ezüst félholdon. Föl a Mátra aljától le a messzi déli határokig zarándokolnak elébe a népek havi boldogasszony napján. Nem havi volna ez voltaképpen, hanem havas, aminthogy a sváb Maria Schneenek nevezi is, de ezen már nem lehet változtatni, mert évszázadok óta rajta maradt a havibúcsú elnevezés. Megtartják minden évben, akár van hirdetve, akár nincsen. Volt eset rá, hogy el is tiltották járvány miatt, ám azért egyes távoli népek, akik valaha idetartozandók voltak, akiknek elődei hosszú idők előtt rajzottak ki az anyavárosból, a kereszt zászlója alatt csak fölkeresték.

Mint most is. Most ugyan nincsen tilalmazva; semmiféle járványos betegség nem dühöng a háború betegségén kívül. Milyen egy ilyen búcsús sokadalom a harc harmadik véresztendejében? Az ősi templom most is úgy áll, mint ezeknek előtte, mint régen, mikor a janicsárok lovai álltak benne. A nép, mint hangyaboly a magas falak körül, a homályos ódon boltívek alatt, ahogy viszi az Istenhez a szívét. Kevesebben, mint máskor, ami hát természetes is. Leginkább asszonyok, lányok, gyerekek, meg öregek. Ahogy egy tanyai magyar mondja:

- Embörök vannak most is a búcsún, de férfiak nincsenek - férfi alatt értvén a nép katonáskodó részét.

Halkan suhannak a barnakámzsás franciskánus barátok a nép között, hogy a klastrom folyosóján a gyóntatószékből lelki szenvedők sebeire írt adjanak. Megfogyatkoztak ők is. Némely része elment katonapapnak, a hat világi testvér közül öt cserélte föl a kámzsát a katonasapkával. Az öreg egyház falai körül a sok árusátor, majdnem olyan minden most is, mint gyerekkoromban volt, amikor a nagynénik krinolinban jártak, és a fiatalság a Schneider Fánival való találkát énekelte az alsóvárosi promenádon, ahol "találkozik két szerelmes pár, mind a kettő forró csókra vár..." A sátrak csak a gyorsfotografussal, Olgával, a gondolatolvasó nővel szaporodtak, ellenben elmaradtak a kengyelfutók, s a híres vízugró sem invitálja már mutatványaihoz a közönséget a Tiszaszélre. Elmaradt a talián majmos is, a botáruló tótok, akik kordén húzták maguk után a botokat, s "igen drágák" voltak (egy bot négy krajcár), s a medvetáncoltató móc is lemaradt végképp. A többi ugyanaz, ami ezelőtt volt, Mézeskalács, kaláris, kis fésű, nagy fésű, énekeskönyv-áruló, lacikonyha, ahol húst sütnek. Dinnyeérés ideje lévén, abba is csak úgy van árusítás, mint máskor, de nem lehet annyi dinnyehéjon elcsúszni, mint máskor, mert a gyerekek mindjárt összeszedik és hazaviszik a malacnak. Ha fuvaros megy arra, ahol vidékiek dinnyéztek, megáll és föléteti a lovával a dinnyehéjat, külön dugdosván minden darabot a szájába. Hja, háború van, szükség van, s a templomban térden állva énekelik az asszonyok: - Mária, a szükségtől ments meg minket...

Bús hangulat és megalázkodás a templomban, asszonyok a nagy márványkockákra rogynak, nem bírván nehezedő szívük súlyával. Orosz foglyok félénken óvakodnak be a templomkapun, hogy szabad-e vajon nekik is ide bemenni. A sekrestye feketére barnult ajtaján embermagasságnyira bevágva egy nyilazott vonás, alávágva (valami tót barát munkája lehetett): "Víz 1879 márc. 12 itt volt."

Kint városi lárma, adás-vevés. Szuronyos-puskás kis fráteralja katonák, mint rendtartók. Az öreg szobornál énekel a szent jeruzsálemi embör, és visszaad a kétkoronás jancsibankóból, ha vesz valaki tőle nyomtatott éneket. És Dudás Mihály takácsholmis sátorának a ponyvájára ki van festve: Mikhael Dudás, Hanf und Werg Export. Nohát. Ne mondja senki, hogy nincsen itten üzleti érzék, és ne volna kellő megtiszteltetésben részesítve a szövetséges hatalom.

Amott pedig a kis komédiássátor elé kiáll egy gyerek, és csapdossa össze a réztányérokat. Kijön az asszony tarkabarka ruhában, és fúj egy síprajáró trombitát. Azután odaszövetkezik melléjük piros hóhérruhában egy ráncos képű, törődött öregember, és kényszeredetten veri a nagydobot.

Nézi Kutasi Pétör, és azt mondja:

- Szerelmes isten, be keserű könyeret tudsz is némelyik embörnek osztogatni.

A kenyér... Egy öreg, zarándokforma ember a templomfal mellett föláll egy kőre, s prédikál. Ezúttal az asszonyi bűnösségek és hivalkodások ellen. Azt mondja, hogy a keményített ruha sátáni parázna hivalkodás. Mert a keményítő búzából készül. A búzát Krisztus kenyérül adta. Minden búzaszemen rajta van a Krisztus képe. Az az asszony, aki a búzaszemet keményítő gyanánt világi hivalkodásra használja, parázna, hivalkodó és vétkező. És Sodoma és Gomora. És jaj annak, aki vétkezik. Mert lessz az időnek eljövetele, lessz sírás, rívás és fogak csikorgatása.

Azt mondja neki erre egy takaros pötyke menyecske, keményített kékfehér vászonruhában:

- Bolond lukból bolond szél fúj. Hát a kend agyarán mér lóg ott mindig az a mocskos pipaszár? Hiszen ha abba a fődbe mind búza teremne, amibe dohányt termesztenek, még kendet is ki löhetne vele keményíteni.

A szónok leszáll a kőről, s lemondólag legyint. Hát nem... Már látnivaló, hogy nem lehet az asszonynépekkel bírni. Nagyon "el vannak világosodva".

1916

 

TORONYBELIEK

A békeidőben egyszer, a többek között, lejön ide hozzánk a boltom néprajzi osztályát vizitálni Semayer, a nemzeti múzeum néprajzi osztályának az igazgatója, az országszerte közkedvelt Vilibáld. A hivatalos aktuson átesvén, azon közbevető indítvánnyal éltem, hogy vacsora után gyerünk át özvegy Ónozó Lépoldné összes termeibe, egy igen alkalmas vízparti halfőző helyre, halászok, hajósok, matrózok, superek meg más egyéb vízenjárók néprajzi föltekintése szempontjából. Annak, aki a mesterségéből folyólag foglalkozik a faji leszármazás ismereteivel, érdekes dolog az ilyesmi. Mert összevissza való, kavart és kevert dolgok vannak így, a leszármazást illetőleg. Az élet szele szerteszórja az embereket, amiként fölmegy a madár lábán az ecetfa magja a torony tetejére, s ott fává nő. A mi udvarunkban nőtt már datolyapálma, pedig sohasem ültettük. Most is nől a fal mellett egy félméteres fügefa, annak a magja hogyan került vajon ide? Talán egyedül az egyedül hatalmas Isten lehetne a megmondhatója. Talán a déli távolokról jött, örökké lármás, haszontalan kis fecskék hozták magukkal a magját, amely a lábuk bőrpikkelyében meghúzódott. Így az ember is. Ismertem a Csongrád megyei pusztákon Hoffmann nevű juhászt. Ismertem a Dugonicsokkal rokon, neves Bánhidy-famíliából egy erős szép asszonyt, aki egy pusztai béresembernek volt a felesége. A Halbőr-Förgeteg juhászcsaládnak a fölfelé menő rokonságát keresve, az ember eljut a szabadkai Halbrohrokig, akik ma is a Mózes törvényei szerint dicsérik az Urat. Érdekes dolgok ezek, érdemes velük törődni - ráérős időben.

Semayernek van egy tantétele a magyarság leszármazása felől. Kétféle magyar volna eszerint: az ugoros magyar az északi keveredés, azután a törökös magyar a déli rokonsággal való keveredésből. Az Alföld az utóbbiakhoz tartozna.

Ahogy hát a kis halfőzőhelyen nézdegélnénk az embereket, bejön egy középkorú férfi, tipikus barna fejjel a nyakán, kék szemek, őszülő, fekete, magyaros bajusz, sasorr. Mondom, a törökös magyarságról való elmélethez ezt a fejet oda lehetne nyomtatni illusztráció gyanánt. Nézi Semayer is, mint az elmélete eleven bizonyítékát. Csakhogy - mondom - az a kis baj van itt, hogy ez az ember véletlenül az Andrea bácsi, a szerbek harangozója.


Azóta több év eltelt, Andrea bácsi megőszült, de azért most is ő kezeli a harangokat a ráctoronyban. S mert a lábjában lakunk, van elég részünk a harangzúgásban, ha valamennyit megindíttatja az Andrea bácsi, a mi udvarunkon alig értjük meg egymás szavát. Valamikor gazdag egyház volt a szegedi szerbeké, régi nagy harangjaik vannak, azokkal kiáltozván szerte a mezők fölött, s át a Tisza túlsó oldalára, a szerb falvak felé.

A héten egy nap a harangoknak különös szava hallatszott. Tompa, mély hangok, mint mikor a tűzoltók félreverik a harangot. Egy-egy mély, nehéz sóhajtás, mint mikor a városházi öreg harang a vészt hirdette az árvízi éjszakán. Többször és hosszasan kiáltoztak így a harangok, előbb mély zengéssel, azután rekedten, kopottan, mintha elhasadtak volna. Alig lehetett tőlük az udvarban dolgozni. Föl is kiáltottam a toronyba: - Andrea bácsi, mit csinálnak a harangokkal? Gyerekek szabadultak oda fel játszani, vagy mi?

Pedig dehogy. A harangok utaztak, a harangok elmentek, más tornyok harangjaival együtt. Ezúttal nem képletesen, mint mikor a nagyhéten Rómába szállnak, s helyettük fakalapáccsal verik a gyerekek a fatáblát. Most ágyúnak mennek el a harangok, s nem Rómába, hanem, úgy lehet, Róma ellen. És amelyik nem fért ki a toronyablakon, azt fönt a toronyban verték széjjel darabokra. A haldokló harangok jajkiáltása volt hát az a toronybeli lárma.

Nem volt hirdetve a távozásuk, mégis, a templomok lábjánál a népek nagy tömege gyűlt egybe, nézni az ágyúöntőbe való végleges elutazásukat. Azaz, hogy nem is végleges. Visszajöhetnek még újra harangnak. Negyvenkilencben, a szenttamási tábor megostromlása után, Damjanich az ottani harangokból verette azokat az igen ritka szenttamási katonai érdemkereszteket. Tudtommal csak egy valódi példány maradt meg belőle, az itt van a városi múzeumban, a többit a magyar zászló lehajlása után megint csak harangnak öntötték, s felakasztották a rókusi templom tornyába. Gondolom, elment most ez a harang is, hogy a reze, ezúttal már negyedszer, változtasson formát.

Úgy kísérték ki a harangokat a népek a vasútra, mint a menetszázadokat szokás. Mintha emberek volnának ezek a rézdarabok, amelyek eddig beszélni tudtak, és a tornyokból szóltak az emberekhez, most pedig elnémultak egy darabig, hogy azután a szavuk mennydörgéssé változzon. Sok öregasszony sírva ment a harangok után, mint valaha, mikor tizenhat esztendős barna kislány volt, s ment a regiment után. Hát bizony, úgy jár az ember, ha megöregszik, hogy változnak az ideáljai.

Megy két öreg ember is a többek közt a harangok után. Azt mondja az egyik:

- Hát most már ezöntúl hogy halunk mög?

- Már miért? - kérdezi a másik.

- Hát majd mikor haldoklunk, nem húzzák értünk a toronyban a Szentlélök-váltságot, mert nincsen mivel. Nem lössz, amivel besegítődünk a másvilágba.

A másik öreg elmosolyodik. Azt mondja:

- Úgyse azért húzták azt eddig se... Hanem, hogy aki mönni akar, ne teketóriázzon sokáig, hanem mönjön...

1916

 

A SZOMBATISTA

A vásári sátor alatt, jó szellős helyen, emberek ülnek civilruhában, az egyik tanyaiasan, a másik hivatalszolgai uniformisban, de mind katona, akik aratási szabadságra jöttek haza, s most menőben vannak visszafelé. Beszélnek arról, hogy ki hogy aratott, hogy van a család, ki merre megy vissza, eddig ismeretlen országrészek, faluk, városok, hegyek nevei hallatszanak. S fölvetődik a szokásos kérdés: - Lössz-e már vége? - Hát tudja isten. Maguk a főgenerális urak sem tudnák megmondani. - Nem ám - véli a harmadik ember -, még maguk a fejödelmi személyiségeik se. Mert az egyik hejjön előre mögyünk, a másik hejjön visszafelé mögyünk: ki tud ebben okos lönni? Egy ember azt mondja, hogy ő soha életében sem sírt, még mikor gyerekkorában megverték, akkor sem jajgatott - hanem egyször volt köztünk annyi sebesülés, hogy elfakadtam sírva...

Egy tanyai zörög a pohárral az asztalon, s cigarettát kér.

Mondják neki a sátorbeliek, hogy nincsen, kifogyott a trafikból.

- No... - mondja -, még ez is.

- De hát - mondják neki -, kend sohase pipázott ezelőtt.

- Nem - legyint az ember -, de odafönt a gödörben rászoktam. Éhösség ellen jó. Azóta aztán kívánom. Nem sokat, de kívánom. Most is, amikor nem vagyok éhös.

Mondja egy juhászos-forma ember:

- Hallom beszélni ezt az éhösségöt, hogy nem volt mit önni. Nálunk ez nem volt így. Ha más nem volt is, de könyér volt.

- Nono - mormog a másik, mintha hazugságban találódott volna -, van az néha másként is. Nálunk is volt, de hátul volt, de nem bírt eljutni hozzánk az első frontba a konyha, mert zárótűz volt három napig. Volt olyan étkös embör, hogy mögötte a herét.

- No - vélik amazok -, ugyan lógyomra löhetött.

- Már mér? - véli emez. - A lónál tisztább étkű állat nincsen. Aztán egyik növény olyan, mint a másik növény. Az embör is nyersen őszi meg a galambbögyet, a fejessalátát, a zöld paprikát, mér ne löhetne mögönni a herét, ha éhös valaki?

- Ejnye - mondják a többiek -, de védelmezi kend ezt a fűövést.

- Hát - feleli az ember -, nem ögyébért, mint csak azért, mert magam is mögpróbáltam, de nem ízlött sehogy sem. Inkább ráfanyalodtam a száraz dohányfűre...

Ezen aztán az egész társaság nevet, hogy ez már aztán csakugyan figura, hogy az egyik fű zölden nem jó, de a másik nyersen is jó, ha száraz.

Azt mondja aztán a hivatalszolgaruhás ember:

- No, a mi szombatistánk ugyan el nem szívott volna egy cigarettát az egész kerek világért sem.

- Hát az miféle, az a szombatista.

- A fene tudja jobban. Szombatista, akkor van az ünnepe, aztán nem fog fegyvert.

- Úgy hát! - vélik az emberek. - Hát akkor nazarénus? Mert az nem szokott fegyvert fogni.

- Olyanforma valami - beszélte amaz -, de nem az idevaló nazarénusok közül való. Mert ezük csak mögfogták a fegyvert. De az nem. Mint került a kompániánkhoz, mint nem, én ezt már nem tudom, de egyször csak ott volt. Aztán nem fogta mög a fegyvert, mert a hite tiltja.

- Üm - mondták az emberek -, akkor könnyű világ lönne, ha mindnyájan azt mondanánk. De ha a hitöd nem tiltja a menázsit, akkor ne tiltsa a fegyvert se.

- Nono - mondja a fehér vászonruhás -, de hát neki tiltotta.

- Üssön bele a ménkű az olyan magyarba.

- Hát - folytatja emez -, várjatok csak. Beleütött. Hanem az később volt. Mikor a kompániához került, aztán nem fogta mög a fegyvert, akkor a főhadnagy úr kezdte kezelni. Hát nem fogta mög, nem fogta, no. A főhadnagy úr beszélt neki mindönt, amit ilyenkor a nazarénusnak beszélni szokás, a szép eszplikálásokat a hazárúl, az asszonyunkról, a gyerekökrűl, a fődről, hát akár a lóval imádkozz, nem fogta mög. Akkor a főhadnagy úr megvörte. Hát mit csináljon vele? Agyonlűjje? Mögtöhette volna, mert följogosítja a szabál. De nem lűtte agyon. Csak mögverte a szömünk láttára. De jól ám, hogy csak úgy zuhogott.

Elhallgatott kissé, kisvártatva folytatván, a pipaszárral arra az emberre mutatva, aki még sohasem sírt, csak "akkor":

- Hát - mondja megint az elbeszélő -, nem sírt ez se. Egy jaj szava nem volt. Hanem azután azt mondta:

- Főhadnagy úr, tögyön a legveszélyesebb helyre, helyt állok. De fegyvert nem fogok, mert a hitöm tiltja.

Vélik a többiek:

- Akkor csak nem szaladt annak az inába a bátorsága.

- Hát - mondja megint az elbeszélő -, a főhadnagy úr azt mondta neki: én nem lűlek agyon. De ezöntúl te hordod a muníciót, a könyeret, mög mindönt, akármilyen zárótűz van, ha úgy kopog is golyó, mint háztetőn a jégeső.

- Hát aztán?

- Hát vállalta.

- Hordta?

- Hordta. Csak a fegyverbe nem bírt belealapodni, mert azt a szombatista vallás tiltja.

- Úgy - mondja elgondolkozva egy ember. - Az új testamentum könyvben benne van, hogy aki kardot emel, kard által vész el.

Tréfálkoznak vele:

- De nagy tudománya van kendnek.

Ránt a vállán egyet:

- Én nem olvastam. A nazarénusok beszélik.

- Ugyan? - kérdezi egy népfölkelő. - Hátha a muszka kardot hoz ellenöm, akkor én talán a mézeskalácsostól vigyek ellenibe mézeskalácskardot?

- Én csak - védekezik amaz -, azt mondom, amit hallottam. Azt mondják, hogy az írásban van. Én alúllam a lovat is kilűtték, hát én bennem ne kételködjön sönki.

Persze. Nincs is erről egy árva szó sem. Csak éppen hogy beszélgetés közben mindenféle előadódik. A fődolog most már inkább az volna, hogy mire végezte a kompániánál a szombatista.

- Az úgy volt - folytatta az elbeszélő -, hogy egy kis rohamra kimöntünk a gödörbűl, vagyis hogy a régi beszéd szerint sturm volt. Azután a muszka is möghátrált vissza a gödribe, mink is visszacurukkoltunk a gödörbe, de a főhadnagy úr ott maradt a füvön, mert meghalt. Akkor mondta a szombatista:

- Hát a főhadnagy urat ott hagyjuk?

- Akkor mondtuk neki, hogy dehogy hagyjuk oda, hanem várunk vele egy kicsit, majd ha estelödik. Akkor a szombatista kimászott a gödörbűl, elmászott a halottig, a maga hátára fordította, akármint erőködött is a muszka, aztán mászott vele visszafelé. Aztán egészen a gödör széléig elhozta, csak akkor, amikor oldalt mászott, hogy a gödörbe befordulhassanak, akkor érte a szombatistát is a fejlüvés... Az...

Alkonyodik. A nap kezd a dorozsmai dombos templom tornya felé hajolni, hogy a háta mögött a puszták végtelenségén átal valahol a maga tengeri fürdőjét megtalálja. Itt az idő a szétmenésre. Bontják a sátort is, az asszony egyre szól a lányoknak, hogy szedjék széjjel az asztalokat, ne csak a szájatok járjon mindig, hanem a kezetek is. Az emberek, a szombatista sorsa felől elgondolkozva, szétmennek. A szabadság letelt, holnapután jelentkezés.

- No, Isten áldásával. Talán még tanálkozunk.

- Talán.

1916

 

GYURKA

Mihály régi katona volt ugyan, de azért nem hívták be, mert mán fölülhaladta az ötvenegy esztendőt. Ellenben az első feleségétől való három fiát beszólították, azokból egy gyalogos, egy huszár, egy pedig tengerész volna, de mert Durazzónál megsebesült, és a ballábára hibás, áttették a hajóról kutyamosónak Kataróba. Mihály a második fiatal asszonnyal egyedül maradt a tanyában, utóbb kapott segítségül egy orosz foglyot is, úgy nevezik, hogy Gyurka.

Jó ember a Gyurka, az állattal jól bánik, csinált bodzafából furulyát, és esténkint, mikor a hold szelíd fényével elönti a csöndes tanyaudvart, dudál a bodzafán.

- Szépen sipíttatja a száraz fát a Gyurka - mondta ilyenkor az asszony.

- Ühüm - felelte rá Mihály.

Aztán akkor parancs jött, hogy Mihályt is bekívánja a király, hogy menjen el a két lóval, kocsival hadikocsisnak, mert ez most már nem megy másként. Mihály nehéz szívvel kászmálódott, és szomorúan nézte, mikor az asszony rakta bele a tarisznyába a füstölt szalonnát meg a sonkacsülköt.

- Mért olyan szomorú kend? - kérdezte az asszony. - Hiszen csak az ország határáig mén kend. Akkor mögvöszik kendtűl készpénzön a kocsit, lovat, azután kend hazagyühet. Úgy van benne a hirdetésbe.

- Az ám - mondta Mihály -, aztán azt hiszöd, hogy mind igaz az, ami a katonai hirdetésbe benne van. Majd akkor odább visznek. Aztán te mög itt maradsz evvel a Gyurkával, a szél hordja el a haját...

Az asszony sértődötten szól:

- Ugyan, hova gondol kend? Hát én csak nem töszök föl egy muszkával?

A muszka beleszól:

- Mihály bácsi. Gyurka jó embör. Gyurkát nem köll félteni.

- Hát hiszen - mondta Mihály -, nem is tégöd féltelek én, hogy az ördög bújna beléd.

- Aj, aj - mondta a muszka -, Mihály bácsi mérges. Gyurka nem bánt senkit. Gyurka nem bántja asszonyt. Gyurkának van otthon feleség, három kis gyerek.

Mihály így aztán elment a kocsival, lóval, és persze hogy nem volt igaz az, amivel a hirdetésben traktálták. Mászkált Przemysl alatt, Lemberg alatt, Tarnopol környékén, igyekezett ország használatára elvégezni a dolgát, de hát olyan ez a katonai mesterség, hogy minél alkalmasabb az ember, annál kevésbé eresztik. Mihály tehát időn túl is fönt maradt a "vereködési színvonalba". Írt olykor pirosszínű kártyalapot haza, amelyekben őszintén kívánta a muszka császár ábrázatára a hólyagos himlőt. Hazulról pedig küldött neki a levélnek mását a Kati asszony, hogy ne aggódjon semmi felől, és Gyurka is ráírta a levélre a maga bice-bóca betűivel, hogy a Gyurka jó ember.

Azután ez így volt. Azután egy napsütéses délután kaszált itthon a Gyurka a közön, mert az ároknak a senkiésem füvét kaszálta a tehénnek.

Akkor kijött a tanyaudvarból a Srapnel kutya, azután ugatott bele a világosságba.

- Mit ugatsz, Srapnel? - kérdezte a Gyurka. - Nincsen itt sömmi.

De a Srapnel csak ugatott. Buju, buju, dijidi, dijidi, mek-mek-mek. Srapnel az útra ugatott.

Az út kanyarulatánál előtűnt Mihály hadikocsis, a mellén a kisezüst vitézségi medáliával.

A Srapnel, mint a bolond nekirohant, és azt kiabálta hihetetlen örvendezéssel, hogy akati, meketi, bukkenfukk.

Gyurka pedig, visszafelé fordulván, bekiáltott a tanyába:

- Kati, gyere ki! Meggyitt másik gázda...

1916

 

DISPUTA

Nem lehet mondani, hogy az ne volna nagy öröm, mert csakugyan az, mikor afféle vén ötvenesztendős célszerű agg szentségek találkoznak egymással, akik harminc évvel ezeknek előtte együtt szolgáltak, különösen pedig nem is itthon, hanem oda alá messze a Törökországban, ahol olyan tornya van a templomnak, hogy a harang lejár belőle esténkint aludni. És más különféleségek is vannak ott lent, a jó Isten háta megett.

Ül hát a vén népfölkelő a féldecije mellett, nézi a kis kotyogtatósnyakú üveget, benne a törkölyt, s mondja neki magában: de fölmönt a dolgod, de fölmönt a dolgod, hogy így mögdrágultál. Te is fölmásztál, mint az uborka a fára.

Akkor jön egy másik rettentő módon vén csatár a pirosszalagos medáliával, és nézi amannak a ruháján a pirosszalagos medáliát. Aztán nézik egymást, előbb kissé idegenkedve, azután, bizalmasabban, végezetül mind a kettő ezt mondja:

- Nini.

Azután mondja az egyik:

- Hát kend az?

Mondja amaz:

- Hát... Hát kend is csak az.

- Hát. Zekszumfircik, firte batalion...

- Hát. Drájcente kompánia, firte cukk, cvájte kamarájcsaf.

- Kend akkor a Szécsi Márton.

- Nem, a Vőneki Illés. Kend mög a Borsodi Bálint.

- Az. De a Borsodi Bálint cváj, mert vót Borsodi Bálint ájnc is.

- Tudom, tudom - int jóváhagyólag Vőneki -, de az a fircenténél vót, az italos kapitán keze alatt. Aki, mikor hazagyüttünk, örömibe úgy berúgott, hogy éjjel kiesött a kaszárnyaablakbúl, aztán möghalt ott a kaszárnya falánál. Odale nem halt mög, hanem hazagyütt a városháza fala mellett möghalni.

A másik emlékezik rá: ez csakugyan így volt.

- De - mondja - nem a városháza fala mellett történt ez. Hanem odaki a Mars térön, a Normálba.

Csakugyan. Az öreg kaszárnya is fiatal volt még akkor, úgynevezett minta-laktanya, minélfogva normál-kaszárnya volt a neve.

- Hát igön - feleli a másik vén csont -, a Normál fala mellett. De hát azt is a város csináltatta, hát az is csak a város háza.

- Nono - hagyja rá Bálint No. II. -, hát hiszen... Ha így keressük.

Mindegy azonban ez most már, akárkié volt is a fal, a fődolog, hogy az öreg kapitány bácsi kiesett az ablakon, éppen az utcai fabehányó vasrácsra, s ott is maradt, semmit sem szólván. A szomorú esemény ezúttal csak arra jó, hogy a két vén csont megtudja egymásról, hogy ők csakugyan régi cimborák. Nem afféle "messziről gyütt" emberek, akik hazudhatnak össze-vissza mindent, hogy merre jártunk, meg amarra jártunk, még halat is láttak a tengeren repülni, meg miegyéb bolondság. Most már lehet beszélni, egyik sem bolondítja el a másikat.

- Nem állítjuk egymást a falhoz - mondja Bálint. - Kend most hun szolgál?

- Krakkóba. Fönt a Galíciába.

- Az nagy város löhet.

- Még nem értem a végit, pedig ide-oda mászkálunk őrségre. Hát kend?

- Én mög oda alá a Pólába. Az is messze van, úgy a tengör szélin van, hogy majd beleesik. A kuk fesztungferpéknél. Most idehaza vagyok két heti urlapon.

- Az én lapom is csak tizennégy napra szól, de hat nap ráadás van utazásra.

Illés eltolja Bálint elől a pálinkásüveget, mondván:

- Ne igya kend ezt a kutya mérget. Igyunk bort.

Bálint védekezik:

- Könnyű kendnek. Odale van cerna vina. Krakkóba nincsen, vagy ha van is, ahhoz nem juthat a mienkfajta embör.

- Hát hiszen éppen azért - mondja Illés. - Itthon ne éljön kend vele. Étel után tót iszik pálinkát.

(Az ám, jó emberek. Meg az urak patkolják meg a jó ebédet snapsszal, mert az úgy finom, pedig voltaképpen a tót szokása ez.)

Azonban ez is mindegy. A pálinkás karafina félretolódik, és bort "szipolyoznak" őfelsége legöregebb hű katonái, akik már olyan rémséges vének, hogy a lépésük alatt a föld is hajladozik. Apránkint a nyelvük megered. Bálint a sapkaszélből egy féltett félszivart húz elő, és a fészkes fenét kívánja a korcsmára, mert van ugyan benne gyufatartó elég, de a tartóban nincsen gyufa: talán porcelánbolt ez, vagy mi? Így kerül gyufa, az erélyes fölszólalás nyomán, amit megelégedéssel vesznek tudomásul. Mert ami dukál, az dukál. Illés egy fél virzsíniát halász elő a sapkaszélből (kincs ez most, emberek). Nézi. Előhúzza a bicskát. A fél virzsíniát a bicskával, kettőbe vágja.

Azt mondja Bálint évődve:

- Mér nem hosszában vágta kend ketté?

Azt mondja Illés:

- Bolond kend, sógor. Nem ért kend ehhön. Inkább igyunk.

Illés aztán a bicskával fölaprózza a negyed virzsíniát alkalmasan, a dohányt beletömi a pipába, s rágyújtván, a bölcs nyugalmával jelenti ki:

- Így viseli az embör a sapkaszélbe a dohányzacskót.

- Hát - mondja Bálint -, holtig tanul az ember.

Régi dolgokról beszélgetnek, amik oda alá történtek. Mikor a puskaműves be volt rúgva, aztán ágynak nézte a török temetőt, aztán mikor lefeküdt benne, aztán mindjárt kijózanodott, mikor a kumsiák rálüvöldöztek. Mikor a suszter elment patrulba, de a barákba felejtette a puskáját. Mikor az infanteriszt Ördög a poszton megabfertigolta a macskát, mert dezertálni akart. Mikor a sáncon a Bakacsi a sötétben ellenségnek nézte a fekete tehenet, aztán belelőtt. Meg sok egyéb furcsaságokat, amik a régi tarkabarka életből csendesen elvermelve voltak a koponyák valamelyik kisebb skatulyájában, s most ezek a skatulyák nagy hirtelenséggel egyszerre kinyíltak. Minden bújukat-bajukat elfelejtik, hogy a fiak is oda vannak, miegymás, Illés akkorákat nevet, hogy "könyvedzik" tőle a szeme.

- Hűjnye, de jól mulatunk - szól Bálint. - Ilyent nem löhet Pólába tapasztalni a fesztungba.

Fesztung... Régi emlékek rajai jönnek elő, mint ócska fa derekából a darazsak. Egy régi nóta, a morva testvérek énekelték odalent. Generál Laudon. Laudon rükt ejn. Mit fircig tauzen Mann rükt generál Laudon ejn. Generál Laudon, Laudon rükt ejn. Rükt in di fesztungen mit fircig tauzen Man. Halt! Gever herausz, patrul forbej! Ver da? Generál Laudon! S a vén kóbuszok fújják:

Rükt in di fesztungen, mit fircig tauzen Man, Generál Laudon... Laudon rükt ejn...

- No - mondja Illés vidáman -, még ezt se felejtöttük el.

Bálint neveti. A susztert neveti, mikor otthon hagyta a puskát. Hát még...

- Hát még - mondja szinte fulladozva nevettében -, mikor kend a kutyát nyúzta...

Illés képéről elülnek a nevetés ráncai. A szájszél körül is, meg a szemek körül is. Illés ridegen néz Bálintra. Azután áthajlik az asztalon, és úgy süvíti:

- Micsoda? Hogy én nyúztam a kutyát? Az nem igaz. Kend nyúzta a kutyát!

Bálint megütődve néz Illésre. Hm. Hát micsoda beszéd ez? Hát nem Illés nyúzta a kutyát, mikor a bűre a dobba köllött?

- Hát mán csak ne beszéljék kend. Kend nyúzta. Hát nincsen abban szégyön. Nem kendnek köllött a kutyabűr, hanem a dobnak.

- De mikor nem én nyúztam, hanem kend nyúzta!

Szentséges hős atyák és hihetetlenül agg csontok ebben a pillanatban már mint ellenségek állnak egymással szemben. Egyik sem nyúzta a kutyát. - Hazudik kend - mondja Bálint. - A kend szava sem jár - replikáz Illés.

A háború egyértelműleg azon a kijelentésen nyugszik, hogy csak sintér nyúz kutyát, ők pedig nem sintérek. Illés is, Bálint is egyaránt nyúztak már nyulat, birkát, esett lovat, tehenet, de kutyát nem nyúztak. A sintér szokta nyúzni a kutyát, nem röndös gazdálkodó embör. Szömtelenség ilyet mondani.

Illés és Bálint már úgy vannak egymással szemben, hogy nemcsak az üres féllityiket, hanem a telit is emelgetik. Nem azért, hogy öntsenek belőle egymásnak, hanem hogy az egymás fejéhez vágják. Ilyen esetben, katonai szempontból, azon a defenzív részen van a stratégiai előny, aki a fal mellett ül, s így az offenzíva hátulról nem vághat a fejéhez semmit. Bálint, a fal mellett lévén, diktál:

- Mönjék kend el elűllem. Mögtagadom kendet. Nem üsmeröm el kendet vén szentségös harcos komának. Böcsületös embör nem hazudik. Nem én nyúztam a kutyát. Kend nyúzta a kutyát.

Mielőtt azonban a háború véglegesen kitörhetne, a harmadik asztalnál egy ember leteszi maga elől az újságlepedőt, s átszól a vén szentségekhez, kérdezvén:

- Hát nem arrúl az esetről van szó, mikor a tizenháromnál beszakadt a dobbűr?

Illés és Bálint egyértelműleg mondják:

- Hát.

- No - mondja amaz a harmadik asztaltól -, hát nem a káplár Szeless lűtte le a kutyát, hogy lögyön dobbűr?

Illés és Bálint csodálattal igazolják:

- Hát.

- No - mondja megint amaz -, hát nem azt a kutyát lűtte le, aki a vásárhelyi sánta zsidó Dikk kantinos kamráját lopkodta?

Illés és Bálint növekvő értetlenséggel néznek a cibilre, mondván ismét:

- Hát.

- Hát a Lim partján aki volt, nem abba a meszes gödörbe hajították azt a kutyát?

A szentséges vén agg csontok már szinte megdermednek a rémületükben. Hát honnan tudja ez ezeket, cibil létire? Bálint halkan mondja:

- Ilyenkor látszik mög a tanult embör. Azt is tudja, ahun ott se vót.

- No - mondja megint az a harmadikasztalos ember -, hát nem a tizenhatodik század adta kölcsönbe a Malkócs cigányt, hogy nyúzza meg a kutyát?

Illés és Bálint képe földerül. A Malkócs. Hát persze hogy a Malkócs, a makai Cigánybécsből! A feketeképű nagy lomha katona. Illés azt kérdezi:

- Honnan tudja ezöket az úr?

- Úgy, újságbúl - mondja a másik asztalos. - Bele volt ez már szerkesztve az újságba.

Illés már majd elalszik. Bólogatva mondja:

- Ilyenkor látszik mög a tanult embör. Azt is tudja, ahun sohase vót.

1916

 

A SZŰZDOHÁNYOS VILÁGBÓL

A szaladás

Netu Márton halad hazafelé Torontálból egy kocsi dohánnyal, a felesége is a kocsin. Az ilyen vállalkozás szerfölött veszedelmes, mert a kocsival nem lehet elbújni sem erdőbe, sem árokba, sem híd alá (a hidat most újmagyarul hivatalosan úgy hívják, hogy: áteresz, mivelhogy átereszti a vizet. Hivatalosan olyan szépen fejlesztik ezt a magyar nyelvet, hogy valóságos csoda, hogy még imitt-amott marad belőle valami).

Netu fülel a kocsiban, mert tudja, hogy lesnek rá a fináncok. Kémje volt azoknak is, mert pénzért mindig adódik minden, s hát nagy dicsőség lett volna az, egy egész kocsi szűzdohányt elfogni az országúton.

Czukkerman-dohányt.

Csongrádon vagy Szentesen, már nem tudom bizonyosan (ennélfogva alighanem Szegvár lesz) lakott egy Czukkerman nevű gazdálkodó, kisebb birtokos, aki dohánynövesztéssel foglalkozott. Nem sok termett a földjén, mert kis földön sok nem nőlhet, de ami termett, az a pipás embernek a mennybéli gyönyörűsége volt. Minélfogva aztán a csalfa Netuék akárhonnan csempészték is a dohányt, valamennyire ráfogták, hogy az Czukkerman-fajta. Az ilyen aztán kelt, mert hiszen, haj, ha az ember bontogatta ki a zacskót, és kínálta vele a többit, mondván egyszerű szóval: Czukkerman, akkor valószínűleg még a pipák is könnyezni látszottak örömükben.

Hát így van ez. Sok szivaros ember mondja, hogy a garasos szivar meg a tízkrajcáros szivar íze között megtalálja a nyolckrajcáros különbséget, de a tízkrajcáros szivar meg a negyvenkrajcáros szivar finomsága között lehetetlen megtalálni azt a harminc krajcárt, ami az árban köztük van, de azért, akinek módja van hozzá, mégiscsak a negyvenkrajcárost szívja, mert annak más a formája, és el van cifra papirossal bolondítva, mint az éjjeli kocsmának az a butéliás aszúbora, amely itt termett a delavare-tőkéből a homokon. Netu sem tett mást, Netu üzleti alapon állt, és Czukkermannak nevezte a dohányt, mondván:

- Ilyen szép eretlen levelest még nem látott világéletében az úr.

A fődolog azonban most az, hogy ezúttal a dohány még csak az országúton van a kocsin, annak még előbb be kellene érni a városba, hogy Czukkerman gyanánt eladódjon. A falvak között elballaghatott vele valahogy Netu, de már ím a város közeleg, a lapos mezőn a tornyai messze ellátszanak, s a kocsiülésből az alsóvárosi ősi templom felé tekintvén Netuné, fölfohászkodik: ó fekete Mária, segíts a pogányok ellen.

Mária asszony az országúti levegőégben meglibben széles köntösében, tartván karjaiban szerelmes kisdedét, Mártonné előtt, és Mártonné megnyugodva mondja Netunak:

- No, csak ügyeközzék kend a lovakkal.

- Nono - mondja Márton.

Nem érdemes ugyanis asszonnyal sokat feleselni, mert annak másként jár az esze. Hajtani, hohó! hát még mit nem? Cammogni kell, éppen csak hogy mászni kell - mert íme, az országút szürke porában fekete pontok mozognak így távolosabban, némely fény is csillan meg köztük, az bizony nem mást, mint a finánc szuronyos puskáját jelenti. Mária nem segített.

Dehogynem azonban. Netu cammog a kocsival. A fekete pontok közelednek, mert kocsi és a fegyveres katonák szemközt mennek egymással. Mikor már jó közelre érnek, Netu kiugrik a kocsiból, a szalmazsákot a vállára kapja, átugorja az árkot, és szalad be vele a szálát hányó búzavetésbe.

A pénzügyi katonák meg utána, mert ez most már bizonyosan az a híres, nevezetes, keresett Netu Márton dohányügyi rablófőnök. Netu szalad a zsákkal ész nélkül, a fegyveresek loholnak utána, a szabadon maradt országúton pedig Netuné szól a csáslónak: Ráró!

Ráró megindul, viszi a rúddal a Vilmát, csattog a patkó, porzik az út, tűnik a kocsi, bent a földeken Netu az üldözők kiáltásaira lihegve megáll.

A fegyveresek odaérnek.

- Ide a zsákot!

Netu a szentek egyszerűségével nyújtja át, mondván:

- Ehun e!

- Mi van benne?

- Leginkább - mondja Netu -, szalma szokott ebbe lönni, hacsak valami csodát nem tött vele az isten.

- Az ám - mondják az üldözők -, hacsak nem dohány.

Netu a zsákot balkézzel nyújtja, a jobb kezét a szívére teszi, kérdezvén:

- Hát pipálok én?

A pénzügy katonái kifordítják a zsákot. Abban bizony csak szalma van. Rátámadnak Netura:

- Hát mért szaladt kend evvel?

Netu angyali ártatlansággal mondja:

- Ennyi puskát még sohase láttam az országúton. Azt hittem, hogy maguk a Rózsa Sándorék... Mögijedtem. De hát ugye, maguk nem bántik a jó embört?


Mire jó a búcsú?

Volt régebben Arad megyében néhány nevezetes dohánytermelő község. Mifelénk, az Alföldön, a Czukkerman-dohányon kívül a többi nem volt valami híres. Kapadohánynak, komiszdohánynak nevezték, nem is igen adtak rá semmit. A négykrajcáros pakli dohányra rá volt nyomva, hogy K. D. Ez bizonyára királyi dohányt jelentett, de csak úgy volt szokás olvasni, hogy kapadohány. A katonaságnál meg úgy fordították le a két betűt, hogy komiszdohány.

Hanem azok az Arad megyeiek - azokról a valódi pipás úgy beszélt, mint valami kincsről. Mikor azzal megtömték a pipát, és rágyújtottak a parazsa magasra kidagadt a pipából, és piros tüzével tekintgetett széjjel, erre azt mondták: - Ez aztán dohány, ez keresi a fináncot, hogy merre van?

Az pedig ott volt mindenütt, ahol csak kellett, az volt róla a mondás, hogy a föld alól is előbúvik éppen akkor, amikor nem is várják. Csak éppen Netu Mártont nem tudták elfogni. A házat, amelyben az alsóvároson lakott, vigyázták állandóan, hogy rajtaüthessenek, föl is dúrtak ott kamrát, pincét, padlást, de sehol a dohánynak nem tudták nyomát találni. Az rejtély marad, hogy Márton útközben hova és hogyan dugdosta el a kincseket.

Netu herével megrakott kocsival jött át a hídon, fekete pápaszem az orrán, a szűr kifordítva: ki gondolta volna, hogy a here alatt dohány van. Kukoricaszár között is behozta, pedig Arad megyétől idáig sok falun, városon keresztül kellett haladnia. Hajtott Netu néhány hitvány bürgét is, mint juhász és a szamárháton, a szamárnyeregben, amin zsákban a juhász szokta az élelmét vinni, volt a dohány. Az sem volt utolsó, hogy az üres kocsinak az aljára volt kötve a vásári etetőponyva: abban jött be a kincs. Sötét éjszakákon segítettek a vízenjáró ladikos emberek is, s a ladikok csendesen faroltak oda a vízimalmok oldala mellé. Ki gondolt volna arra, hogy a csöndes vízimalmok búzaőrlés helyett dohánnyal foglalkoznak? Ki gondolt volna arra, hogy a hídon átjáró menyecskék miért olyan kövérek, talán húsz szoknya van rajtuk tápéi szokás szerint? S ki gondolta volna, hogy aratás után az ide-oda húzgált cséplőgépben dohány van? Jó, hogy repülőgépek nem voltak még abban az időben, mert Netu alighanem még a levegőn át is vitte volna a dohányt, hogy a tekintetös urak éhön ne maradjanak valahogy.

Netu szeptemberben befogatott, s átporoszkált a Bánátba. Csak maga ült a kocsiban az asszonnyal. Még Makóig se ér, már megfogják az országúton a pénzügyőrök:

- Hova megy kend, vén kujon.

- Csak ide - mondja Netu -, az apátfalvai vásárra. Kehös az egyik lovam, el akarom adni, hátha akad valami jó embör, aki mögvöszi.

Netu azonban nem Apátfalvára megy, túlhalad rajta, Pécskán kifog etetni, s másnap hajnalban ott van az aradi faluban, ahol az aranyszín dohány szagától illatos a határ. Netu megrakodik. A kocsira ponyvatartó lécek kerülnek és ponyvatakaró. Négyszegeletes templomi lobogó is kerül elő valahonnan, a gyékényponyva külsejére virágágyak, mintha szentelt barkák volnának, még szentkép is jut a gyékény oldalára. Olvasó, az szintén szükséges. Netu ebbe a fölszerelésben megvárja, amikor az országúton kibontakozik az a kocsisor, amely a máriaradnai zarándokokat viszi haza a búcsúról Csanádba, Csongrádba. Templomi zászlójával ekkor valamely alkalmas pillanatban, itatás alkalmával, közébük verődik. Megy velük odább, hazafelé, Netu hajt, Netuné énekel, mikor a körülmények úgy hozzák magukkal.

Lesik ugyan Netut az ahhoz értők úton-útfélen, mert tudják, hogy üres kocsival ment át a Bánátba. De ki gondolná, hogy ebben az ájtatos kocsisorban foglaltatik, s ki gondolná az öreg rózsafüzéres zarándokról, hogy ez a Netu, mikor mellette egy öreges asszony olyan szívhezszólóan énekel a kapcsos könyvből? Netut már csak akkor fogják meg, amikor estére kelve, a zarándokok búcsúzása után a kocsival a kapun a portájára befordul.

- Hej, hát hol a dohány, Márton?

- A dohány? - kérdezi Márton. - Miféle dohány.

- Amit hozott kend.

Netu nevet. Szépen, világosan, a lelkéből.

- Én, dohányt? Hát van az én kocsimon dohány?

Biz azon nincsen, akárhogy dúrkálják. Van rajta egy zsák, abba beleszúrnak a bajnéttal, amire Netu csöndesen mondja:

- Nem jó az fövetlenül, mert az csak krumpli.

Az állami monopólium emberei utoljára is csak nem tehetnek egyebet, mint hogy megfenyegetik Mártont mindenféle rettenetes büntetésekkel, amire Netu panyókára rázza a vállát, felelvén:

- Ez a rossz kocsim van, mög ez a rossz két lovam, hát elvöhetik... Föl csak tán nem akasztanak.

A nadrágellenzőből előhúzván a selyempillangósra hímzett dohányzacskót, kicsavarja, a szélét legyűri s kínálja:

- No, tessék, no. Ilyen dohányt nem pipáltak, miuta az óruk kilikatt.

S a távozók után nézve, Netu mondja az asszonyának, a minden próbálkozásában hű csempészbajtársának:

- Már mögint elvezettük űket a Tiszára inni, aztán szomjan gyüttek vissza.

Netuné nézi az urát, mint hőst. Mert az csakugyan olyan világ volt, hogy ők az államhatalommal szemben való, harcoló hősnek nézték magukat.


Harangszó

Ahogy a dohánycsempésznek volt kéme és besúgója, éppen úgy volt az az állami pénzügy embereinek. Az egymás üldözése, meg az egymás elől való bujkálás sohasem ment másként. A régi polícia eseteiből erről sokat lehetne beszélgetni. Hogy csak egy példát mondjak efelől. Ittebefalva lent van a déli vidéken. Egy őszi este Ittebén bemegy a bérlőhöz négy subás ember, puska náluk, még régifajtájú mordályrevolver. Megvan természetesen a szokásos ijedelem: ezek rablók.

- Dehogy - mondja az egyik subás -, én Bende szegedi komisszárius vagyok, ezek meg a rendőrlegényeim: a rablók majd csak éjféltájban jönnek. Feküdjön le mindjárt mindenki.

A bérlők ugyancsak kétközben voltak afelől, hogy mi igaz ebből a beszédből, de hát lefeküdtek, mert mást nem tehettek. Éjfélkor pedig jöttek amazok a subások, és emezek a subások részben beléjük lőttek, részben elfogták amazokat a subásokat.

Az ilyesmi sohasem ment besúgó nélkül. Volt a csempésznek is besúgója, hogy merre jár a finánc, volt a fináncnak is besúgója, hogy merre van a csempész megbúvóhelye, ahogy akkor mondták: vermése. Ahol, ha üldözik, a dohányt lerakja a kocsiról, eldugja, s ő maga az üres kocsival bátran halad az országúton, legföljebb szemibe nevet a fináncnak.

Volt egy ilyen falu. Kissé alább, lefelé, már a kevertbeszédű vidéken. Arról a fináncoknak hírül vitték a besúgók, hogy az a legnagyobb vermés. Ott, ha az egyik házban nem, de a másikban bizonyosan találnak dohányt. Mert az a raktár, onnan hordják széjjel.

A besúgó nem dolgozik ingyen, várta is a besúgásért az angáriát, de nem kapta meg, mert ahányszor csak a finánc őrcsapat rajtaütött a falura, sohasem talált benne szűzdohányt, legföljebb annyit, amennyi a dohányzacskóban volt.

Sokáig így tartott ez. A súgók folyton jelentették a dohányt, a fináncok sohasem találtak semmit.

A falu lapos mezőn feküdt. Csak kétfelé szolgált bele az országút. Az alvégről meg a felvégről. A falu közepén pedig állt a templom. A templom fölött a torony. A toronyba a harangozó, egyúttal tűzbakter, meg eleven óra, aki a marhaszarvon keresztül széttülköli a falu házainak alacsony tetői fölött a torony sétálójáról a fertályórákat. A toronyból el lehet látni mind a két országútra messzire.

Ha most már akármelyik országúton föltünedezett a sötét ruhájában, az országút fehér porának hátteréből a fináncőrjárat, a harangozó a toronyban megütötte néhányszor a harangot.

Akkor azután, aki falusi lakosnak szűz leveles vagy vágott dohány volt elrejtve a házában az ágy deszkák közt, a derékalj alatt, az mind vitte föl a dohányt a toronyba. Minélfogva azután az állam pénzügyei fölött szigorúan őrködő zöldhuszárok semmiféle dohányt sem találtak a derékaljakban.

Rég volt ez. És csak addig tartott, amíg a besúgók föl nem ismerték a harangozó szándékait. Akkor a fináncok föltörtek a toronyba, és megtalálták ott a dohánymagazint. És a falubeliek, nézvén föl a toronyba, kétségbeesve kérdezték egymástól:

- Hát már még az Úristen se véd mög bennünket az osztrák ellen?

1916

 

ELHAGYOTT KIS HELY

A kis vendéglő udvarát ugyancsak belepte az ákácfalevél. Nemigen söprik, mivelhogy minek és kinek. Az asztalok félrefordítva állnak, egy-egy szék alájuk dugva, hogy lecsurogjon róluk a víz, ha esik az eső. A kuglizóban egymás tetején hevernek a babák, ahogy valamikor az utolsó kuglipárti ott hagyta, de azok is elmentek már mind eleven babákkal kuglizni. A gazda is elment, az udvaros is elment, csak az asszony maradt otthon, mint a görög az üres boltban. Egymaga vár, de nem tudja mit, nem tudja kit. A kilincset nemigen nyitják rá. Néha egy-egy itthonmaradt, de az is csak ritkán, betekint. De hamar elmegy az is, a bornak hallatlan ára van, a sörét is ugrasztják napról napra, dohány nélkül nem is ízlik, a cigaretta pedig már régen kifogyott a fiókból. Elhagyatott világ ez, a macska az asztalon, a kutya az asztal alatt alszik. A toronyból néha szól az egyedülmaradt kisharang, s az ereszet alatt olykor ver a kanári.

- Ugyan, kinek danolsz, kis ártatlanom? - kérdezi az asszony. - Talán éhös vagy?

Lehetséges.

- Ugyan - beszéli neki az asszony -, csak gyünne már valaki, hogy elmöhetnék a bótba.

Jó hogy mondta, mert van az úgy, hogy kívánni kell az ilyesmit, s akkor megtörténik. Öreg katona nyitja be az ajtót, benéz az udvarba, de hogy nem lát ott senkit, megint csak visszahúzza. Az asszony odakiált.

- Vagyunk itten, hé!

A katona bejön, azaz hogy bejár a bóton.

- No - mondja -, úgy nézöm, elférnek egymástúl a nagy tolongásban. Adjon Isten.

- Magának is. Messzirűl-e?

- Nem nagyon - mondja az ember -, csak Lengyelországbúl.

- Hát üljön már le.

- Éppen azt akarom, mert már majd elszakad a lábam.

- Mi van benne? Golyó?

- Ménkű - mondja a katona. - Ha golyó volna benne, ki löhetne vonni, de aróma van benne, aztán jár-kél benne a fájdalom. Aztán azt nem vöszi ki belüle sömmi.

- Nono, hát hátha? Majd kiszívatik a doktorok. Történt már ilyen eset. Csak üljön le. Aztán lögyön szíves vigyázni a házra, amíg én elmék.

Az ember idegenül néz az asszonyra. Mit akar ez?

- Én? - mondja. - Hát hogy vigyázzak én a más házára? Idegön létömre?

- Ugyan - szól neki az asszony -, hát magyar katona maga talán?

A katona keresi a fájós lába helyét, hogy hova volna a legjobb letenni, aztán ránt a vállán:

- Az vagyok, hát persze hogy az vagyok. De hát hogy őrizzem én a más házát, az enyimet se őrzi sönki.

Az asszony beszéli: - Hát nézze mán, hát ott az a kanálimadár a kalickába, aztán éhös, aztán annak hoznám el a bótbúl az önnijit, hát addig csak csőszködhetne egy kicsit.

A katona brummog:

- Hát mi közöm énneköm ahhoz a verébhöz? Mit tartja kalickába? Mért nem ereszti ki? Nem való a madarat rabságba tartani.

Az asszony összecsapja a kezét. Hát mekkora értetlenség ez már megint:

- De hát nem veréb ez, hanem kanáli.

- Ménkű - mondja a katona. - Úri huncutság. Veréb, csakhogy bekenték sárgára.

- Jaj, az én kanálimra még ilyent mondani is! Hiszen ha ezt kieresztöm, elpusztul. Hát a lelkire vönné a halálát?

A katona nézi a kanálit, az asszonyt, a szomorú udvart. Halál... Játszott vele eleget, s ha jól keressük, a lelkire sok halált vehetne Uzsoktól mostanáig... De ki törődik most az ilyesmivel?... A ménkű.

Azonban a madár. Hát mégis. Kalickába a madár, miegymás...

- Hát, hát mönnyön a madár önnijiért, majd addig itt maradok.

Az asszony elmegy, a katona szétnéz. Hát biz ez a telek is el van hagyatva nagyon. Milyen lehet az otthon való?

No, majd meglátja már nemsokára, estére hazaér. Ráér itt csőszködni, a vasút úgyse indul hamarább. Csak rá ne nyissa valaki az ajtót, mert mit tudna neki szólni, hogy mi járatban van itt. A kutya fölkel, és a térdére teszi a fejét. A katona a kutya fejére teszi a tenyerét. A macska megirigyli a kutya sorsát, a katona vállára mászik.

- No - mondja a katona -, még az kéne csak, hogy az a veréb is idegyüjjön a kalickából.

Azonban azért jól van ez így. Bizonyosan otthon is így lesz ez a kutyával meg a macskákkal. A kanáli élete most őrajta állt. Hány ellenség élete állhatott rajta, s bukott el, ki tudná? Egyre-kettőre emlékszik - az a vörös milyen nagyot kiáltott -, de hát a golyók járását ki tudja, belőlük hány találhatott?

Jön vissza az asszony a papiroszacskóval. - No - mondja -, köszönöm is, hogy így mögsegítött. Csak most már le tudnám vönni a kalickát.

- Hát álljon székre - mondja a katona.

- Én? - kérdezi a terjedelmes néni. - Evvel a százhúsz kilóval?

Az ám. A katona odabiceg a kalickához, a botot a falhoz támasztja, s leemeli a madárházat. No, így jól van. Akkor mondja az asszony, az eszéhez kapván...

- Jaj, nézze mán, még majd el is felejtöttem kérdözni, hogy mivel szolgálhatok?

- Hát, adjon egy üveg sört.

Az asszony viszi a sört. A katona azt mondja:

- Hát poharat minek hozott?

- Hát nem pohárbúl issza?

- Ménkű...

Fölhajtja, mondván:

- A Flóriánvíz így jó.

Az asszony nagyot esik a szón:

- Az ám. Látja. A szép régi jó világba, mikor a kulacsbúl ittak... De nincs is az mán, ebben a nagy bűndrágaságban. Hát mondja mán, huva lött a kulacs?

A katona unja már a sok beszédet, azt mondja rá:

- Oda, ahuva innen a vendég.

Ezzel aztán nem is szólnak többet. Nézik a földet, amelyre halkan peregnek lefelé az ákáclevelek, forogván maguk körül, mint a bolond, mint ahogy forog most maga körül ez az egész bolond élet. Az egyik azt akarja kiolvasni az ákáclevélbűl, hogy hova lett a kulacs, a másik meg azt, hogy hova lett a vendég?

Idő múltán mondja a katona:

- Tűnőben vannak. Tűnőben vagyunk mindnyájan, mint ez a rossz levél. Némely részünk még fönt van a fán, a másik részünk mán leforgott.

A katonának a vörös jut az eszibe: mekkorát kiáltott....

1916

 

NÉPFÖLKELŐK

Fehérfejű népfölkelők az asztal körül, vagy hatan-heten: úgy együttvéve kitesznek valami háromszáz esztendőt. Szabadságon vannak, mind messziről jöttek. Némelyik a fronton, a más része őrszolgálaton állt, de valamennyi idegen országban. Most két kis hét szabadság, annak is a fele éjszaka. Viseltes gúnyában egészséges fejek, némelyiknek a bajusza ősz, a másiké még feketés, mert nem egyformán szürkül az ember. Leginkább ötven év körül vannak, némelyik már túl is rajta. Haj, haj, az régen volt, mikor csak a harminckétéves korig tartott a katonáskodás, mikor az utolsó fegyvergyakorlat után azt mondta a katona a kaszárnya falának: Szervusz, maradhatsz most már magadnak, sohasem látlak többet... A sipkát az egyik sarokba, a kardot, panganétot a másik sarokba vágtuk, mivelhogy megtörtént, ami történt, a végleges és visszavonhatatlanul utolsó háromszoros lefúvás. Mindennemű agg csont és vén plenker részére szívszaggatóan fújta a dudás, és csorogtak a könnyei mellé: hogy ugyan neki még majd mikor fújják? Most meg itt ülnek fehér fejjel a vén katonák, nem beszél az egy sem, pedig imitt-amott bizonyosan átestek egyen és máson, de hát minek arról beszélni? A másikkal is megesett, csak éppen hogy az egyikkel a Sztríj partján, a másikkal az Isonzóén, vagy a Vojusa mellett.

Kérdezi tőlük egy idősebb ember:

- Aztán nehéz a strapa?

Összenéznek, hallgatnak. Idő múltán mondja közülük egy fehérfejű:

- Gondolhati... Öreg embörnek már a szíve is nehéz.

Megint csak szótalanok. Olykor meglökik egymás poharát. Van, aki lenyúl az asztal alá a térdekalácsához s dörzsölgeti. Azt mondja a másik: - Kendnek is?

- Az.

- Borecet, az jó.

- Az jó.

A harmadik mondja:

- Ecetös korpazacskóban... Az jó.

Bólintanak rá, hogy az csakugyan jó. Ugyan a méhecskével megcsípetni, az is jó. De mégis, a borecet, az az igazi. De nem akit odabe a városba a gyárba csinálnak. Azt nem hívják semminek sem. Azután a gyöngén főtt vöröshagyma, úgy a kés lapjával szétnyomkodva:

- Az a lűtt sebrűl is jó. Mög a vágott sebrűl is. A szúrt sebrűl is.

- Kendnek vót?

- Nem - mondja az ember -, csak mástul hallottam. Mögszúrt ugyan a kozák, de csak a csizmám szárát, de azután a Papdi sógor auszfaltozott úgy a régi módi szerint. Fejbe ütötte a lovát, aztán ahogy a ló félrefordult, fölszúrt a kozákba hónaljon, aztán levötte a lórúl.

Papdi sógor nyomkodja a pipán a parazsat, s azt mondja:

- A régi legrama, mit még odafent tanultunk, jobb vót. Ugyan a bajnét is hosszabb vót akkor.

- Hát - mondja egy katona -, jobban fölásta a lovast. Mert például....

Papdi mutatná, hogy miként megy az, fejbeütés balrúl, hogy a ló jobbra menjen, akkor szúrás fölfelé balrúl, jobbra kilépéssel, oldalba. No. Ez szép. De a tanulmányos mutatvány közben Papdi Illés föllökte a poharát, s a bor szerteszét folyik az asztalon. A kocsmárosné mondja a hatéves kislányának:

- Eredj, kislányom sebössen, törüld föl arrúl az asztalrúl a bort.

A kisleány csak néz, de nem megy.

- Eredj no - biztatja az anyja -, nem bántanak azok a katona bácsik.

Azt mondja Papdi:

- Dehogy bántalak, kislányom, hiszen a kis unokám is nagyobb, mint te vagy.

A kisleány a törülőronggyal az asztalsarokhoz odamerészkedik. A vérben dolgozó fehérfejűek közül egyszerre három hajol rá, hogy megcsókolja a csitri haját.

1916

 

JAKAB JAKAB A DIPLOMÁCIÁVAL

Az öreg szomszéd a közelben legelteti a lovát a tarlón, mert most olyan világ van, hogy akinek lova van, az bérbe veszi a más ember tarlóját, hogy legyen a lovaknak valami falnivalójuk. Most a tarlónak is ára van, annak a giz-gaz szalmának, amit a kasza rajtahagyott, és ami paréj nőtt volna rajta, ha eső lett volna hozzá.

Az öreg a fák felé tessékeli legelésükben a lovakat, hogy így közelebb jusson a fák alatt ülőkhöz, és szóbeszélgetésbe elegyedhessen. Jószándékú, célszerű ember az öreg Jakab Jakab, kis tanyán nagy családot nevelt, minden fia elment katonának, kettő már el is esett, az egyik a Doberdón, a másiknak az oroszokkal volt összeütközése. A lovakkal idébb jön Jakab bácsi. Köszönések vannak, azután kezelések. Adjon Isten. Hát adjon Isten magának is. No, mire végzik? Hát csak ehun e, hát maga? Hát vergődök itt ezökkel a szögény párákkal, mert ezök is úgy élnek már, mint az angyal, hun ösznek, hun nem. Már majd a tarisznyát rá löhet a combjukra akasztani, mint a szögre.

- Nono, a másé se különb. Aki eddig nem tudta, hogy hány bordája van a lónak, az most megolvashatja.

- Hát hiszen kéröm, ami azt illeti... Mindön soványodik, az embör is...

Jakab ezt a meglepő kijelentést teszi:

- Hát kéröm, a ló mög az embör: az kettő.

- Hát persze hogy kettő. Két ló is kettő.

- De ne tessék furfangérozni - veti közbe Jakab -, hanem a ló mög az embör: az kettő. Mert ha az embör soványodik, a szíjon húz eggyet, de ha a ló soványodik, az akkor is csak a kocsit vagy az ekét húzza. Az nem a szíj után igazodik. Hacsak nem a szíjustor után.

Ez igaz. Az apátfalvi kántor azért énekelte már a régebbi időkben is, hogy: oh, mely keserves az lónak élete, húzás és vonásban telik el élete... Lónak lenni nem jó.

- Imitt-amott már még majd embörnek sem - véli Jakab elkomorodva. - Szégyönlet a világra ez a háború.

Ej, ne is beszéljünk róla, úgysem segíthetünk vele rajta egy szikrát sem. Ez igaz. Ez megint azon igazságok közé tartozik, amelyek igazak. Ha az ember szélütés lehetne úgy egy jó féldélután formáig, talán ezzel az erővel intézkedhetne benne valamit. Vagy például ha láthatatlan hóhér löhetne, ott löhetne, ahun akar, aztán a pányvát annak a nyakába vethetné, akinek a nyakára az a pányva éppen a legjobban ráillik.

A mezőszélen ilyen szelíd beszélgetések folynak, de csak a vén fák levelei alá itt-ott bejáró napfény a hallgatójuk, az meg nem szól rá semmit. A cinkék sem, amik a fák alatt ugrálnak, a fakopáncs-madár sem, amely a fák oldalán dolgozik rovarirtási célokból, mintha külön napszámot kapna érte, a kutya sem, amely láncáról eresztve bódultan kering a füvek fölött, örülve a szabadságának, a macska sem, amely barátságosan vágja a körmét a Jakab szomszéd csizmaszárába, csak a Badár ló jön közelebb és rázza a fejét.

- No - mondja neki Jakab -, estére szél lössz, majd kevesebb lössz a szúnyog.

- Hát mondja már, Jakab bácsi, hát hogy is van?

Az öreg végighúzza a barna kezét a homlokán. Birizgál a hajában, mert van neki még, szürke ugyan, de sok.

- Hát - mondja a kérdésre -, mint a kutya a kútban.

Hát ez elég. A kutya a kútban sohasem időzött szívesen. Jakab szava nehéz, Jakab szava szinte bántó, szinte nyers, ám Jakab öt fiúnak az apja, és kettő már belőlük az ország használatára életével végképp adózott. Három pedig még forgatja a fegyvert, a puskát, a kardot, a fokoscsákányt, még az is - mondja Jakab - akit a napsugárral helyrehozattak.

Ez a legfiatalabb fiú, aki még a békében volt katona, de a kaszárnyában vendégül kapta a csontszaggatást, amivel hazaküldték, és otthon a tanyavégi napsugárral kiszedette a csontjából a hétfájdalmat a doktor. A felséges napisten így segítvén az Imrén, az Imre legény elment a többi után.

- Most az Albániába van a tüzéröknél - mondja Jakab, és rászól a lóra: - Eredj a pokolba a fejeddel innen, mindig a képembe fújsz, mint a duda.

Az ilyen barátságos lófúvás után nem győzi az ember a szemét törölgetni.

Azt mondja Jakab:

- Mi keresni valónk van nekünk oda alá abba az Albániába?

Kár, hogy szitakötők nincsenek már ebben az időtájban a levegőben. Mert azok talán meg tudnának erre a kérdésre felelni. Más aligha. Jakab előhúzza a zsebből az újságlapot, abból mutatja:

- A Vojuzánál állnak, hát mért köll innen a makraszéki tó vizitűl a Vojuza viziig mönni?

Ez az. A napokban hallottam, hogy egy nagy csapat fiatal katona jött a hídon átal ide, és más nagy csapat fiatal katona ment rajta átal a túlsó oldalra, hogy egy öreg ember a híd gyalogjárójáról csodálkozva mondta:

- Miért mennek ezek a fiatalok imide-amoda? Miért nem marad mindenik a kaszárnyájában, aztán akkor nem kellene ennyit mászkálniok.

De a fiatalok is gondolkoztak így valaha. A szerelmes kislány, amikor megtudta, hogy elviszik a városból a világoskék mentés huszárokat, és helyettük sötétkék mentések jönnek, azt kérdezte, hogy miért nem cserélik csak ki a mentéket?

Azonban hát most nem így forog a világ. Imre legény eddig a makraszéki tó vizében tapogatózott hal után az ócska kassal, most meg a Vojuza vizénél tölti az időt. (Ugyan van-e abban potyka?)

Azonban ki tudná mindezeket megmondani, Jakab bácsi? Nem az úristen kormányozza már a mi életünket, hanem a diplomácia.

- Szálljon rá a hólyagos himlő - véli Jakab Jakab.

Véleménye közhelyesléssel találkozik.

- Hát - mondja Jakab - én is voltam odalent, amikor a hunyadi Noák kapitány elsőnek rakta föl az ászlót a szerajevói vár falára. Hát aztán tudom én, hogy mért voltam én odalent? Mért van most az Ümre odalent?

Az újságot rázza a kezében Jakab Jakab. Azt kérdezi:

- Hát micsoda az a balkáni politika?

- Ezt nem tudja sönki.

- Nem tudja? - hördül fel Jakab. - De hiszen maguk tanulmányosok. Maguk olvasnak könyveket, írnak újságokba. Mért köllött az Ümrének a Vojuzához mönni? Hát mi az a balkáni politika?

Kint a tanyán, öreg fák alatt, kutyák, macskák, elsoványodott lovak között kérdezi Jakab Jakab, egykori boszniai katona, hogy mi az a balkáni politika. Ki tudná megmondani? Talán a Badár ló, aki belefúj az öreg Jakab nyakába, hogy jó lenne már hazamenni mindenestül.

Mit magyarázzak? Mikor lent jártam, a keresztény szláv csókolta a "svába" katona kezét, hogy az ottlétünk enyhítette a mohamedán vallású szlávok szigorú uralmát. Mert akkor a török országához tartoztak. Tavaly pedig, amikor a fiam járt fegyverrel ugyanazon a helyen, akkor már részben Montenegróhoz, részben Szerbiához tartoztak ezek a novibazári népek. És ekkor, az idők újrafordulásában, a "svába" katona kezét a török vallású népek csókolták, mivelhogy fölszabadították őket a szerbiai meg a montenegrói keresztény szláv uralom zsarnokságai alól. Hát van itt politika? Huszonnyolc év - csak egy fél emberöltő - és ezen idő alatt baráttá váltak az ellenségek, és gyilkosokká a barátok. Még ma is a fülembe cseng a kis kurta kafanákban az öreg szlávtörökök szava: ki tudnánk mi benneteket innen verni, de hát most nem... elég vér folyt már eddig is... sokan vannak eltemetve a hegyoldalakban, ahova ti fölírtátok, hogy - kakoje si ti jos?

Mit beszéljünk azonban erről öreg Jakab Jakabnak, aki látta, amikor hunyadi Noák föltette az ászlót, és bizonyára ment is utána ennek a vitéz kapitány úr hunyadi Noáknak.

Legjobb nem szólni semmit, a nyugalom kedvéért. Jakab hazavezeti a Badár lovat itatni, a szíve mélyébe temetvén két elesett fiát.

1916

 

AZ ÁROKBAN

Széles árok van a külvárosi utcán, a fák alatt, ilyenkor nyáron száraz és jó nyaralóhely a hűvösben. Olyan a hajlása, mint a jól vetett ágyé, az árokpart buja füve adja hozzá a puha derékaljat, amit még megjavít a fákról leperegő, hulló falevél. Békeidőben is szoktak az ilyen helyeken nyaralni meleg délutánokon öregemberek. Asszonyok a házukból kimennek az apró gyerekekkel oda varrni vagy ruhát foltozni: akinek fürdőre nem telik, annak ez is elég. A fa mindenütt fa, a levegő mindenütt levegő, jó a fák alatt heverni annak, aki ráér, s hogy valamelyik házból mindig szól a külvárosokban nagyon elterjedt gramofon, az ingyen koncert mellett ingujjban elszunyókálnak az emberek. Jó az ilyesmi is időtöltésnek, és a fődolog még hozzá, hogy nem kerül semmibe sem.

Most a katonavilágban a katonák is megpróbálják ezt a mulatságot. Olyanok, akik betegen üdülésre hazaküldve vannak, így próbálnak üdülni. Öreg őrszolgálatos népfölkelő a szabad délutánján a fák árnyéka alatt időzik, a zsoldból többre amúgy sem igen telvén, foldozza madzaggal a bakancsát, mert már nagyon "oszolni" készül. Apró cigánygyerekek a hadbament apjuk letett hegedűjével itt próbálkoznak játszani, az egész malacbanda ott kuporog az árokban, és a primás rászól a másik rajkóra:

- Gizsdúrt, gizsdúrt, te dili!

Tegnap délután egy öreg népfölkelő töltötte az árokban az időt. De se nem hevert hanyattfekve a fa lombsátorát nézve, se nem aludt a sapkát a szemére húzva, hanem négykézláb mászkált az árokban, mint valami lassújárású állat. Mint a medve. Meg-megállt, azután megint tovább lábalt. Nézem messziről, hogy ugyan mit akar és mire végzi? De nem tudom elgondolni, hogy miféle okból mászkál így árokhosszat, lehajtott fejjel, kutató szemmel tekintgetve szét. Ahogy közelebb érek, fölveti a fejét, rám ismer, s mosolyogva mondja:

- Adjon Isten.

- Adjon Isten, komám. Maga most tartja farsang háromnapját?

Azt mondja:

- Már mér?

- Hát akkor volt szokás legénykorunkban a bolondját járni.

- Aj - mondja sértődötten a vén katona -, ugyan már, mit nem néz ki belüllem. Nem a bolondját járom én, hanem az okossát.

- Már mér?

A katona mutatja a félig teli dohányzacskót a kezében, úgy négykézlábálltából.

- Hát - mondja diadallal -, engöm se lát többet a trafikosboltos.

- Ugyan?

- Hát. Mert ez a falevél olyan dohán, hogy pipába különb dohán, mint a dohán.

- Az akáclevél?

- Dehogy - mondja. - Az nem jó. Az kesere. Mög csíp. Hanem ez a nagylevelű e. Ezt úgy köll kikeresni a többi közül. Ez ojan finom, édös ízű, hogy csak csuda.

Mutatja is az újfajta dohányfüvet, egy magnólia-féle fának a levelét. Ezzel aztán az öreg katona megy tovább négykézláb, kutatva az avarban. Arany mondja valahol, alighanem Toldiban: Én az avart jártam, tűnődve megálltam. Egy régi levélen azt írva találtam. Ezt bizonyára nem találta az avar levelére fölírva: ötvenéves magyar, katonaruhában, négykézláb mászkálva keresi az avarban a levelet, amit fölpipálhasson...

Azonban: ha egyször ojan jó, hogy az valóságos csuda.

1916

 

AZ ÖREG WEISZ HARAGSZIK

A Tandelmarktot magyarra zsibpiacnak fordították le. Nálunk a nép közönségesen szögénypiacnak nevezi. Általában jobb szavakat tud adni, mint amiket hivatalosan megállapítanak. A hivatalos gőzekére azt mondja, hogy az szántógép, a haláleset-fölvevőre, hogy az halálbíró. A zsibpiac is csakugyan helyesebb úgy, hogy szegénypiac, mert oda a szegénység viszi ki az ócska cókmókjait, hogy a magafajtájú másik szegénynek eladja. Változatos holmik csodálatosan tarka raktára, mert különösen érdekes, mert az árdrágulás a szegénypiac fölött sem suhant el nyom nélkül. S olyan holmik is kerülnek ki rá, amik eddig meghúzódtak a régi családi-szekrény valamely zugában. Régi megbarnult "Maria hilf"-képek fekete keretekben, rézkapcsos könyvek, nemes diploma bádogtokja a titkosan járó lakattal, néha egy rozoga biedermeier bútor, amott egy töröttfülű bécsi porcelán. Ez összekeveredik a mostani élet ócskaságaival, kopott szalmakalappal, bőrtarisznyával, amin látható, hogy ócska csizmaszárból készült, törött tajtékpipákkal, kopott rézárukkal.

Van nagykereskedelme és van szatócsüzlete. Némelyik csak országos vásár alkalmával teríti ki a földre az egész vagyonát, amikor az egész héten ott heverhet, a másik naponta kihordja egy garabolyban. Leterít a földre egy kopottas kendőt, arra ráteszi minden kincsét: öt-hat orvosságos üveget, egy petróleumlámpát, egy csizmahúzót, egy réz óraláncot, s árul, ott ül vele naphosszat, pedig az egész kacat nem ér meg két hatost. Elesett katona holmiját árulja amott bús özvegyasszony, az ünneplő tajtékpipától kezdve a patkós csizmáig. A csizmából, haj-haj, kimaradt a gazda végképp. Odébb valami nagyon régi patikából maradt edény, benne szürkés por, az edényre ráírva: carbo humanum. Égetett emberi csontliszt. Kinek a porából égették vajon, s miről lehetett orvosság Paracelsus Bonbastusék idejében?

Néha nem tudják szögénypiacosék, hogy mit árulnak. Nem ismerik az értéküket. Porcelánnak, csiszolt régi üvegnek az árát nem sejtik: egyik ócska edény olyan mint a másik. Olykor régi hímzések vetődnek a szögénypiac porába, s az újdonsült cigánybíró is ott kódorog, hogy nem találna-e vajdabotra való nagy ezüst buzogánygombot. Sóhajtás innen is, onnan is, alkudozás közben:

- Nem adnám el, édös lelköm, a világ kincsiért sem, de hát ez a háború... Ez töszi...

Ócska vasai között trónol egy hajlított lábú, múlt századbeli, szakadozott dívánon az öreg Weisz bácsi, régiség maga is sok elvásott, rozsdás holmi között. Weisz bácsinál minden van, ami csak kell, éppen csak hogy elkopott szántógép még nincsen. Voltak a régi alföldi nagyfalukban olyan boltosok, akik mindent árultak, az volt felőlük a mondás, hogy be lehet menni a boltjukba meztelen, s ki lehet hajtani az udvarukból négylovas hintón, csak pénz legyen hozzá. Weisz bácsi hasonlóképpen király az ócskavasak birodalmában, nincsen az a holmi, amit elő ne tudna piszkálni a többi közül. Mivelhogy "van itt mindön".

Halad Weisz bácsihoz valamelyik unokája a sok közül, vigyázva lépegetvén mezítlábával a sok szúrós rozsdásság között. Viszi nagyapónak kendőben az ebédet, egy darab kenyeret. Haj-haj, jó az is, ha van, amilyen világot élünk. A vén ember kitakarja a kendőből a kenyeret, a térdére teszi, előveszi a bicskát, s kenyerez.

Weisz birodalma előtt elhalad egy furfangos, évődő ember, és odakiált neki:

- Adjon Isten jó étvágyat, Weisz bácsi.

Weisz mérgesen néz az emberre, és leteszi a bicskát a kanapéra, amelyen egykor arszlánok tették a szépeket delnőknek. Lehajol Weisz, fölvesz egy darab vasat a többi közül, s az emberhez hajítja.

- Ejnye - mondja a furfangérozó ember -, hát már mér vágta hozzám ezt a juhászgamót, Weisz bácsi?

Weisz bácsi mondja:

- Te kutya... Te csúfondáros kutya! Hát szabad most jó étvágyat kívánni a szögény embörnek? Hát olyan világot élünk, te rosszaság?

- Nono - mondja az ember -, éppen erre a juhászgamóra vót szükségöm.

1916

 

KÜLSŐ ÖREGEK

A puszta csendes és elhagyatott. Nem legel rajta a ménes, mert a ménes elment katonalónak. Csak messze lent látszanak némely juhnyájak, belemosódva az őszi avar színébe. Itt-ott néhány fa, amely küszködik a szikes földdel; valaha sok volt, de elpusztultak, mert ahogy a gyökere elér a szikföldig, a fa beadja a derekát, és lefekszik a földre aludni. Másfelől kútágasok jelentik, hogy hol lehet vizet inni, egyébként csend van a tájon. Az igen elszaporodott nyulak nem sok lármát csapnak, ahogy egymást látogatni mennek a buckaoldal bozótjába. Nem vadász rájuk más, csak a parlagi sas, amely is a sasülési fák közül megindulván, halkan keringél fönt a magasban. Csak az úton nyikorog egy kunlászlószekere, a kétkerekű kordé, előtte öreg csacsi, a kordéban öreg asszony. Messze a puszta aljában épületek látszanak, az a puszta majorja, Kun László szekerén az öreg fehércseléd oda igyekszik.

Kissé kiesünk a puszta hangulatából, ha elmondom, hogy az öregasszony egy nyugalmazott juhászné. Az ilyen egzisztenciák ritkaságok, itt azonban kivételesen vannak. A birtok, amelyhez ez a néma puszta tartozik, külön nyugdíjtörvénnyel gondoskodik az elöregedett emberei felől, s a béres vagy lovascsősz, magtáros vagy tehenes, juhász vagy gulyás, ha a kenyere javát megette, és az életének a nagyobbik részét a föld szolgálatában eltöltötte, nem jut ebrúdra, hanem kijár neki a nyugdíj, köznyelven gyugdíj. Azért gyugdíj, mert a népnyelv nem tűri a csinált úri szavakat, s ha már mást nem tehet velük, legalább csavar rajtuk egyet.

A gyugdíj pénzben, búzában, rozsban, kukoricában jár, fertályesztendőnkint adódik, s a nyugalmazott juhászné azért viszi most a kordén az üres zsákokat a major felé, hogy ott majd a magtáros a gyugdíjat belegyugja a zsákba.

Nincsen ebben baj semmi. Az öreg magtáros az egyik fertályesztendőben éppen úgy kiméri a kidukáló gyugdíjat, mint a másikban. Csak éppen hogy most azt kérdezi a magtáros, bizonyos Papdi Balázs:

- Tán beteg az urad, Etal, hogy nem maga gyütt?

- Az uram? - mondja az asszony. - Az uram möghalt két hónapja.

- Úgy hát? Hát akkor neköd nem jár annyi, mint ezöknek előtte. Egynek nem jár annyi, mint kettőnek.

- Nono - mondja megint az asszony -, aztat én is úgy gondoltam. Azért is mondtam, hogy möghalt az uram, pedig sömmi baja se volt, csak hogy éppen már nyolcvan éves volt. Még vasárnap röggel föltisztálkodott, azután azt mondta: nem tudom, fiam, mi löhet ez, nem jól esik a dohány, azzal aztán mög is halt. Mert mindig mondta, hogy majd akkor hal mög, ha majd egyször nem esik jól a dohány.

- Haj-haj - gondolta a magtáros -, neköm se esöget már olyan jól, mint ezeknek előtte. - Hát akkor Bálint möghalt. De hát most már itt baj van. Gyerünk Etal a kasznár úrhoz.

Az öreg Etal ijedten rebben meg, kérdezve.

- Csak tán nem vöszik el a gyugdíjat?

- Dehogy vöszik, már hova gondolsz? Csakhogy errűl írás köll.

- Írás? - Etal nem ismer írást (nem voltak még abban az időben iskolák, Balázs is csak bicskával rótta az írást a pásztorbotra). - Mi lehet az az írás? A halott írás nélkül is halott.

- Az bizonyos - véli mély meggyőződéssel a magtáros -, de azért írás csak köll.

No, nem valami sok. Azt mondja a kasznár Etalnak, hogy megkapja a nyugdíjat, de azután hozzon a halottról születési levelet. Már hogy keresztlevelet.

- Születési levelet - ismétli megzavarodva öreg Etal. - Az. Ha én tudnám, hogy az milyen. Bálint sohase beszélt arrúl, hogy ű születött.

- Hát pedig - mondja a kasznár -, alighanem ő is csak születött valahol.

Etal sietve felelt.

- Hát hiszen kéröm, aki élt, annak születni is csak köllött. De hát hun születött? Hiszen amióta csak élt, mindig itt élt a pusztába. Juhászbojtár volt már tizenkétéves korába. Hát hunnan tudjam én most már azt, hogy születött-e, vagy hogy hun születött?

- Nem beszélt sohase a szüleirűl?

- Árva volt az, kéröm alásan.

- Azt se említette sohase, hogy mikor bojtárgyerek volt, melyik faluból mostak rá?

Örömmel kap a szón Etal:

- De bizony csak, kéröm. Kutyanyakrúl mostak rá.

No, ehol vagyunk e. Kutyanyak csak egy sor ház a pusztaszélen, nincsen ott se pap, se kántor. Ott ugyan nem ád születési bizonyítványt senki. De talán Vértelekre vitték Bálintot keresztelni annak idején, amikor a világra született, hogy juhászattal töltse az életét, nézvén nyolcvan esztendeig a napot, a holdat és a csillagokat, amelyek csendes nyári éjszakákon a pásztorral titkos beszédbe elegyednek.

- Hát öreg Etal, Bálinttal milyen oltárnál esküdtek?

Etal gondolkozik. Hogy is, hogy is csak... Hiszen olyan régen volt. De mégis csak... Csányon volt-e?... Nem, Kistelekön volt... Persze, igen, a Varga volt a plébános (akiből később püspök lött, vagy miniszteri titkár, vagy ilyesvalami, ámbár ezt nem lehet tudni bizonyosan).

No, de a dolog rendben van. Ha Bálintra annak idején Kutyanyakról mostak, akkor ott is született, ha pedig ott született, akkor Kisteleken keresztelték, mert a csordakúthoz nem vihették: a dolgok ezen megállapításukat megnyervén, Etal föltette a gyugdíjat az alcserényre, s nyugodtan húzatta ki a kordét a csacsival a majorudvarból. Kun László szekere nyikorgott, a kutyák ugatták, s Etal határozottan ismételte:

- Persze, hogy Kutyanyakrúl mostak rá. Hiszen csak tudom, beszélte eleget...


Az sem utolsó dolog a huszadik századbeli puszta életéből, mikor fegyelmi büntetést kap a számadó gulyás. Miért? Hosszú volna azt elmondani, meg nem is tartozik másra az egész ügy. Csak elég az avval, hogy a síróhegyi öreg számadónak adják ki egy este parancsban, hogy úgy nézze magát körül a világi sorban, hogy novemberben hurcolkodhat, mert át van helyezve a rohodai puszta gulyájához, azontúl afelől tartozik majd felelettel.

- Úgy hát? - kérdezi az öreg ember, állván a parancs kiadáson a többi elöljáró cselédség között.

Kicsit elborul az öreg előtt a világ. A másik pusztába menni. Az olyan neki, mint más embernek, ha másik országba kell menni laknia. De hát mindegy, a parancs parancs. Nem kérdezi, hogy miért, bizonyosan tudja is, hogy "valami történt és valamit észrevöttek". Megy. Október végén az igák előállnak, s viszik az öreg pásztor holmiját, bútorát, házanépit át a Rohodára.

- Helytállok én, uram, ott is. Mert hiszöm az Istent, hogy az én kezem alatt...

- Nono - mondják neki -, hát hiszen nem is azért, hanem mert, tudja, mert éppen úgy van, hogy a Rohodára maga köll.

Megy, bár a szíve felit itthagyja a síróhegyi pusztában. Terel a Rohodán, jár a barom után, őrzés közben a botra támaszkodva "kinézi magát a világból", közben terel, amerre legelő van, bár hiszen halad a barom a maga esze után is. A bikagulya télen sincsen födél alatt, csak karámban, Mihály télen tehát subában támaszkodik a botra, s látván a tömérdek varjút ténferegni a havak tetején, azt gondolja magában, hogy alighanem háború lössz már mögént a burkussal.

Így telik el két esztendő a számkivetésben. Egy este pedig Rohodán a parancskiadásnál azt mondják Mihálynak, hogy úgy nézze a világi sorsát, hogy novemberre visszahelyeztetik a síróhegyi gulyához.

- Úgy hát? - kérdezi Mihály, miközben a melle majd szétpattan a boldogságtól.

- Úgy.

- Hát, helytállok én ottan is, kéröm, mert hiszöm az Istent, hogy aki barmot én az én kezem alatt neveltem...

- Nono, hát az most úgy van, hogy most ott van kendre szükség, öreg Mihály.

Október végén az iga előáll, Mihály, barombeli törzsfőnök, háza népével ismét vándorol. Lassan mennek ezek az igabeli ökrök, csakugyan lassan. Ám idővel mégiscsak föltűnik a síróhegyi puszta. Ez más mező, bárki bármit beszéljen, ez más mező, s a kenyérváróhalom oldalából elszáradt ökörfarkkórók integetve szólnak Mihályhoz: - No, möggyütt kend?

- Hát - feleli a kóróknak Mihály.

Az iga délután a majorudvarba bekanyarodik. A házakból népek jönnek elő, és üdvözlik Mihályt azon alkalomból, hogy az Isten hazasegélte, és arra járván az ispán, szól az is Mihálynak, hogy:

- No, öreg Mihály, ugye, hogy csak jobb lössz itthon?

Öreg Mihály tisztelettel mondja:

- Már kéröm, ami azt illeti. Mit feküggyek én abba a nehéz rohodai fekete fődbe? Jobb lössz énneköm ebbe a könnyű síróhögyi homokba feküdni.

Rakják le az igáról Mihályné régi, kopott menyasszonyi ládáját. Mihályné bólint, mondván:

- Jobb, jobb, párom. Könnyebb lössz nekünk ebben a homokban feküdni, párom.

1916

 

FÖLTETSZIK A HAJNAL

Hajnalodik a legelőn. Arról messziről, a Duna felől, egy olyanforma dárda jelenik meg az égen, mint valami tüzes vasrúd. Fekszik a föllegek között, s lassan emelkedik fölfelé. A birka még összebújva fekszik, a pulikutya azonban már fölkel, lerázza magáról a harmatot, s ásít, mondván kutyanyelven:

- Csakugyan jóízűt aludtam.

Most lehet. Kevés az ember a pusztaszélen, nem úgy van, mint más időben; cigányok sem járnak, nem fogdossák el a birkát, bár hiszen elég kevés van már úgyis. A birkára nincsen háború, mégsem ér rá megöregedni.

Kothencz János fekszik a földön, a kifordított subában. A vasrúd egyre jobban halad fölfelé a föllegek között, utána már küldi világosságait a nap. (Ez is lassan jár még ilyenkor, álmos szegény, azért vannak a hat tótok a tápéi réten alkalmazva, hogy hajnalonkint rudakkal tolják fölfelé.)

Kothencz mozog. A szamár a birka túlsó végén megmozdul, s Kothencz felé haladván, mellette megáll. A juhász kihemperedik a subából, föláll, s a nagy darab állati bőrt a csacsira teríti.

- No - mondja -, adjon az Isten jó röggelt -, s köszön a napnak, amely a föld peremén felpislant, s nézi a mezőt, hogy úgy van-e, ahogy tegnap este hagyta, mikor elment az Óperenciás tengerbe fürdeni.

A puszta azonban úgy áll most is, mint tegnap. Mély csend fekszik rajta, még mélyebb és hallgatagabb, mint máskor. Kothencz int a pulinak, hogy zargassa meg egy kicsit a bürgét, aminek a puli eleget is tesz. Nehezen mozdul ugyan a birka, de a puli a lustájának a hátára ugrik. A birka próbálná lerázni, de a puli a szőrébe kapaszkodik, s a gyámoltalan jószág kénytelen tűrni, hogy lovagol rajta a kutya.

- No, ögyünk - mondja Kothencz.

A csacsi odaáll, mert rajta van a tarisznya. A suba is lekerül megint róla, az előbb ágy volt, most szék lesz. Kothencz a tarisznyából ételt húz elő, elsőbb kenyeret, abból szel, a kenyeret a tarisznya szája felé fordítván, hogy a morzsa abba visszaessen. Takarékos világ van most.

A puli János elébe áll, a csacsi a háta mögé. A kenyér héjából János vet a pulinak, más darabokat pedig átnyújt a válla fölött, mint a nagyobbik állat részét. Közben széttekint olykor a nyáj fölött. Ez szükséges, mert a birka igen balgatag állat, s néha minden ok nélkül megindul a mezőn, haladván, maga sem tudja, hogy hová. Egy gyámoltalan jószág most is így tesz, mondja hát János a kutyának:

- Hé.

Kinyújtott karjával mutat a kószálásnak indult állat felé. A puli azonnal ugrik, kiált a birkára: belebeff, belebeff, húj, húj. Szalad a kutya, hirtelen azonban megáll, s nem megy a birka után.

- Né! - mondja Kothencz.

Az. Ez csakugyan az. Ilyen még nem történt. Csakugyan elváltozik hát egészen a világ?

A puli megfordul, és szalad a pusztaszél másik vége felé. Kothencz csak nézi, a csacsi is utána bámul. A puli úgy vágtat, mintha ló volna.

- Hát - mondja Kothencz a csacsinak - ezt is mög köllött érni. Hát mi löhet ez?

Hiszen ha csak ennyit kellene megérni. Azonban van folytatása is. A puli a székhalom felé halad, a kutyatejbokrok felé. Valami mozog a kórók között, valami szürke. Kothencz nézi, vagyis hogy inkább csak nézné, de az öreg szem már nemigen szolgál el odáig, szivárványos is már előtte minden, a két gyerek régen elment, hírük-hamvuk sincsen, írásuk nem érkezik... Lehet bár, hogy küldik a levelüket, de ha küldik is, hogyan találjon az ide a pusztaszélbe, s ha idetalálna is, ki értene itt az elolvasásához? A szamár, az okos állat, azért nevezik szamárnak, de az íráshoz az sem ért.

- Igaz-e, csacsi? - kérdezi öreg Kothencz.

A csacsi azonban nem int a kérdésre most a beszédes szemével, mert a csacsinak is elvette az isten az eszét, mert szalad a kutya után, és olyan bolondul hányja-veti magát, mint a borjú szokta a mezőn, de az is csak egészen fiatal korában.

A kutyatejből halad előre a szürkeség. Kothencz ernyőt csinál mind a két tenyerével a szeme elé, hogy jobban lásson. Föl is áll a kanapéról: ember az, sánta katona, szürke molnárszín-köpönyegben, a puli ugrál már rá a melle-magasságáig, a csacsi táncol, mintha muzsikaszót hallana, az öreg Kothencz szalad a nagy juhászkampóval a csacsi után, hogy hej-haj, a jó reggelét. A gyámoltalan birkaság, egyedülhagyatását látván, rémülve fut Kothencz nyomában.

A nap pedig, a nagy égi világító állat, szétrúgván maga körül a föllegeket, sugarai által nevetve üzeni a jegenyefának:

- Tudtam, hogy mára megjön a Jancsi fiú...

1916

 

PÉTER NAPJA FÖLKEL

Hosszú, hajlott ember az öreg Péter, a nagy csontjai el vannak görbülve egy kicsit. Ezt a kubikmunka okozta, az tette. A kubik az olyan foglalkozás, hogy mindig megfizették az árát, mert nem minden emberfajta bírja, mivelhogy nehéz. De éppen azért aztán megtöri az embert idő előtt a talicska, amit a magas töltésoldalakra tol naphosszat és esztendőkön átal, behúzza magához a vállakat. A csontok a föld felé hajolnak, ami a talicskában van, s amiből élnek ezek a nehéz munkájú népek. A hosszú Péter is ebből élt, mint fiatal, járván országot-világot, tolván a kurta kubikos talicskát az országutakon azon földek felé, ahol ezzel a talicskával a kenyerek a kis családnak megkereshetők. Sokfelé eljártak a földépítésnek ezek a pionérjai. Csináltak Németországban vasúti töltést, építették a földvárakat úgy a Przemysl meg a Rzesów alatt, mint ahogy a bukaresti földfalakat is csak ugyanezen kurtanyelű talicskák tolták össze, egyformán becsapván őket a vállalkozók Németországban a márkával, Romániában a leivel minélfogva némely elkeseredett kézben levő kubikosásó nemcsak kubikgödröt ásott, hanem koponyát is hasított.

Mindez azonban régen volt. Péter nyugalomba helyezte a subát s a gyékényt, a kubikoslakás ezen két alkatrészét, a konyhába került a bogrács, amint főzni szokott, s a zacskókat, amikbe vitte magával a tarhonyát, libagégét s a paraszti asszonytudomány egyéb tésztakonzerveit. Így lesz az országjáró itthonülővé, mikor az idő elhalad fölötte.

Történt azonban mostanában, hogy Péter megint csak előkereste a subát s a gyékényt, hogy szakértői szemlét tartson fölöttük. A bográcsot is elővette, a talicskát is körülnézte, mondván derülten az asszonynak:

- Alighanem elmék. Készítsd a fehérruhát.

- Mén kend? - kérdezte az asszony. - Hát hova a jó Isten világába menne kend?

Péter a csizmát vizsgálta, hogy milyen a mibenléte, a rézmasinatartót is előkotorászta a fiókból, de megint csak visszatette, mert nincsen már ehhez való gyufamasina a mostani világi forgalomban. Ellenben a kosnak a szarvából készült sópaprikatartó még egészen beválik, mert az ilyen állati csontféle maradandó.

- Mék ám - ismételte jókedvvel Péter, mert előbe tűnt megint a régi szabadkószálás, amit baráberéletnek is neveznek -, mék ám, mert hívnak. Aztán ha hívnak, akkor muszáj mönni, ha akar az embör, ha nem.

Péter sürögve keres az udvaron egy ákácfadarabot, s faragni kezdi belőle az ásókaparót, tudvalevő ugyanis, hogy ásókaparó nélkül nem tökéletes az ember. Lassan és hozzáértéssel barkácsolja Péter az apró falapátot, s a nyelébe bicskaheggyel belevágja a félholdat a három csillaggal meg a kígyóval, mert Nacsa Péter kubikos szerszámain mindig ez volt a címer, amely az eszköznek a gazdához való tartozandóságát jelentette a régi időben is.

- Úgy hát? - kérdezi az asszony. - Úgy hát? Hát mén kend?

- Én ne mönnék? - egyenesedik ki, már amennyire a csontok engedik, Péter. - Hát azt hiszöd, hogy nem tudok én még helyt állni? Én, Nacsa Pétör, bokorgazda? Mi?

Roza kedvtelve nézi az öreg Pétert, forgatván s hajtogatván ki-be a térdén az ócska subát, hogy bizony ennek sem ártana, ha megfiatalodna, s mondja is:

- Hiszen... Hát kend is csak kend.

- No? Tán nem?

- De ügön - feleli öreg Roza. Azután félve teszi föl a kérdést:

- Azután hát... ha már elmén kend, miféle dologra mén kend?

Péter megnyugtatja:

- Nem víz ellen mögyünk. A harctérre se mögyünk sáncot csinálni. Csak vasutat építünk... Csak olyan szárnyvasutat.

Roza megkönnyebbül. Csak vasút. De még az sem egész vasút, hanem csak a szárnya. Milyen lehet egy vasútnak a szárnya, s hány szárnya van vajon neki?

Ezt már nem kérdezi meg, mert nem az asszony dolga az ilyen beleavatkozás. Ellenben a másik kérdés, ezt föl kell tenni:

- Aztán mit fizetnek?

Péter most megint a régi, kiegyenesedett ember. Olyan büszkeséggel, amilyen ezen különleges eset természetéhez illik, tudatja:

- Tizennégy korona a napidíj.

Roza értelmetlenül kérdezi:

- Napidíj? Nem napszám?

Péter büszkén feleli:

- A napszámnak letelt. Nem olyan világ van. Nincsen már napszám, hanem napidíj. Aztán tizennégy korona a napidíj.

Az asszony csodálattal tekint föl Péterre. Napidíj. Aztán tizennégy korona napjára. Nem napszám, mert hiszen a szó is határoz. Péternek vénségére fölkelt a napja. Boldogan mondja az asszony:

- A bográcsba úgy nézhet kend bele, mint a tükörbe...

1916

 

A VÁROS VÉGÉN

A város végén, a legszélső házak lábjában van most az Úristen legszebb állatkertje: libák és kacsák eveznek a lábukkal a vizen, a víz szélén három malac ül egymás mellett, s figyelemmel nézik az ingyencirkuszt, ahogy a füvön két fiatal pulykakakas berzenkedik, és vágják egymást a szerelmi vetélkedésben egy idősebb, testes, de még jómagabíró özvegy pulyka kedvéért. Nézi a cirkuszt egy komoly kecske is, de nem sokat ad rá, alighanem látott már különbeket, s lehet, hogy túl is van már azon a koron, amikor még az ilyesmi érdekelni szokta az embert. Az apró pásztorgyerek száraz kóróból, miegyébből tüzet rakott, és a víz szélén sarat gyúr, alighanem pulykatojást talált, azt majd belegöngyöli a sárpalacsintába, és megsüti a kóró parazsán: a primitív konyha Tubalkain óta nem sokat változott.

A víz szélére kirúg a kis ház sarka, inkább födél, mint ház, az udvarán a régi magyar kert hervadó virágai, bazsalyikum, bazsarózsa, legényvirág, mályva, miegyéb, a kerítés mellett ki tudná mi szél idehajtotta fügefa, a kerítés meggörbült, lukas deszka, halászbárka oldalai voltak egykor, a kis ajtó küszöbje piros, törött félmalomkő, ez meg vízimalomban "őllt" valamikor, amikor még az a nóta járta, hogy: Két malomra tartok számot, De csak egytől szedek vámot. Kopik a kő, majd megvágattatom, Félrevágom csárdás kis kalapom. - Azonban nincsen már csárdás kalap, s a kő lekopott küszöbnek, a kövön most azoknak az unokái járnak, akiknek valamikor a kő őllt. De még ez a szóbanforgó unoka sem egészen mai csirke, hanem korosabb asszonyszemély, aki halad a kerítés felé az udvaron át, s kinyitván a kis ajtót, azt mondja barátságosan:

- Adjon Isten jó napot, kéröm.

- Adjon az Isten jó napot magának is, szülém. No, hát mire végzi?

- Hát csak tudja, kicsit kigyüttem ide, hogy mögnézöm magát, hogy ugyan ki jár erre mifelénk itt a város végin. Úrforma nem igen szokott errefelé járni.

- Csak talán a végrehajtó?

- Az, az, a jó Isten akárhova tegye. De nem tréfaképpen mondom, kéröm. Hanem valóságosan. Nincsen erre az úrfélének járása. Mit is keresne itt, úgy-e bizony?

A szüle ezzel azt akarja mondani, hogy: hát te mit keresel itt?

- Hát csak erre járok, nézelődök, szülém. Egy kicsit megjáratom magamat.

- Úgy-úgy - mondja a szüle, birizgálva az állát a két ujjával. Azután gyanakodva pislog, s azt kérdezi:

- Mondja már, ha mög nem sérteném, nem dedegtiv maga?

- Nem én, szülém, nem vagyok dedegtiv. Hát honnan gondolja, hogy az volnék?

Húzódozik, fölveszi kötőjét a két kezébe, összehajtja meg kisimítja megint.

- No - mondja -, nem olyan dedegtiv, aki a röndérségnél van. Nem olyant gondolok én.

- Másforma pedig nincsen, szülém.

A szüle tiltakozik:

- Dehogy nincsen. Tudom én azt jól, hogy van. Az a bizonyos, az a másik. Az újságdedegtiv. Hát csak azt kérdözöm én, hogy nem olyan újságdedegtiv maga, kéröm?

- Nincsen olyan dedegtiv, szülém, már akármit mond is.

A szüle most megharagszik, hogy lám, hát az ő szava nem jár? Micsoda beszéd ez? Nézd el, nézd.

- Hát csak tudom, amit tudok - szól megsértődve. - Van újságdedegtiv. Itt is volt valami két hónapja a szomszéd házban, amikor egy embör fölakasztotta magát, aztán olyan szépen kiszerkesztötte az újságba az egész esetöt, hogy az csuda. Egészen akkurátusan ki volt abba írva mindön.

- Úgy hát, szülém? Hát akkor az újságíró volt.

- Az, az - esik nagyot a szón a szüle. - Hát az... Hát hiszen éppen ezt beszélöm. Hogy mondom, nem olyan újságdedegtiv maga, aki mindönt tud?

Ez fogós kérdés, ugyan mit akar vele a szüle? Talán valaki rosszul szerkesztette ki az újságba?

- Azután, ha az volnék, akkor miben löhetnék én a maga hasznára, szülém?

- Hát maga csakugyan az?

- Hát úgy, körülbelül... szögrűl-végrűl, ha éppen nagyon keressük.

- No, kéröm szépen - mondja most már vidámabban a szüle -, hát akkor azt mondja mög, kéröm, hogy aki katona, aztán odaszolgál messze, az olyan embört mennyi idő múlva eresztik haza szabadságra?

- Hát kit így, kit úgy, szülém. Van, akit hat hónap után, a másikat tíz hónap után.

- No, ugye - mondja diadalmasan a szüle -, ugye, hogy maga is úgy mondja? Hát tudtam én eztet. De hát akkor mivelünk micsoda röttentő igazságtalanság történik, nézze már!

- No?

- Hát van énneköm egy öcsém, az katona. Aztán már álló két esztendeje oda van, aztán nem eresztik haza. Más mindönki hazagyütt már azóta, hogy egy kicsit szétnézzön a ház körül, csak eztet a szögény ártatlant nem eresztik.

- Nem löhet az, szülém.

- De amikor úgy van, ahogy mondom - erősködik a szüle.

- Nem esött el?

- Dehogy - véli a szüle -, nem szokott az elesni.

- Nem is beteg?

- Nem hát. Nincsen annak egy szöm baja se. Csak az a baja, hogy nem eresztik haza az ártatlant. Hát micsoda dolog ez? Hát szabad így sarcoltatni valakit? A másikat előeresztik, ezt mög nem eresztik elő? Hát van akkor isten az égben?

- Aztán hol szolgál ez a maga öccse, szülém?

- Hát hol szolgálna? - mondja a szüle. - Hát Oroszországban szolgál. Ottan fogoj Oroszországban, az oroszoknál. Levelez is onnan minket, de nem eresztik haza.

Jaj, hát ez már más, ha így van a dolog. Ha egyszer fogoly. De hát a szülének hosszasan kell ezt magyarázni, és csak nem érti meg.

- Nézze, kéröm - szól elszomorodottan -, ezt még neköm sönki eddig nem mondta, hogy a fogjokat nem eresztik haza. Hát mért nem eresztik a fogjokat is néha haza. Hogy szétnézhetne mégis... egy kicsit... a ház körül.

Könny csillan meg a szemében, és a szüle csendesen itatni kezdi az egereket. Jó világ jár most az egerekre: sok asszonyszem itatja őket - a szüle is belesegít zokogva.

- Aki fogoly, az fogoly, szülém, azt nem eresztik haza. Aki orosz fogoly itt van, azokat se eresztjük mink haza, hát az oroszok sem eresztik haza a mitűllünk valókat.

A szüle a két karjával a kerítésre borul, annak búgja el lelki szomorúsággal:

- Hát akkor hiába is várom... Hogy énneköm eztet két esztendő ótától fogva nem mondta mög sönki... hogy hiába várom...

A malacok ülnek a víz szélén, nézik az asszonyt, és nem tudják mire vélni a dolgot.

1916

 

MÁRI NÉZSI AZS URÁT

Szemközt velünk egy kis utca nyílik ki a Tisza-szélre. Békeidőben nagyon csendes hely, mert olyan különösen van megépítve, hogy az utca házai közül egynek sem nyílik a kapuja erre az utcára, csak a tanyákról a piaci kocsikkal beszökött s itt eltévedt kutyák kódorgó helye volt. Most járatos hely, mert az egyik sarki háza, amely iskola volt, a háború óta katonakórház. Három utcára szolgáló nagy kétemeletes épület. Lányok jártak ezelőtt bele, most gyűröttruhájú, plezúros, beteg emberek, sántítva cipelvén sebjeik terhét, nagy szótalansággal. Meg a felgyógyultak mennek belőle örömmel haza, pihenő szabadságra. S mint katonakórháznál szokás, beteglátogató népek rajzanak körülötte, apák, anyák, hitvesek, öreganyók és apró gyerekek, hogy a szeretteiket, ha rövid időre is, megölelhessék. Különböző fajta népek, különböző viseletekben jönnek-mennek, az orvosok kocsijai haladnak, az elhagyott kis utcában szomorú forgalmat csinált a háború. Mindenki halad és siet, csak a nagy házzal szemközt, az utca napos felén ül a falhoz kuporodva, kék szoknyában, piros rékliben, sárga fejkendőben mezítláb a Mári cigányasszony és pipál. A kurtaszárú piros cseréppipa merészen mered ki a kemény foga közül, s Mári pipálja benne az újfajta dohányt, krumplilevelet vagy ilyesvalamit.

Mári így pipálván, állandóan a második emelet ablaksorára néz. Ha esik az eső, Mári a fejére borítja a felsőszoknyát, az alsó alá behúzza a lábát, előbbre húzza a fejkendőt, de azért csak ott kuporog: néz föl ez "emelet"-re és pipál. Egy pakli gyufa egy napra aligha elég neki. Olykor föltámad a felsőtanyai puszták felől az északi szél, s végigzúdul az utcán, mert a nyílásával éppen az útjába esik neki. Mári ilyenkor még jobban összegubódzik, mivelhogy a szelet a cigány éppen nem szenvedheti, de a helyét el nem hagyja. Néha segítőtársa is akad a foglalkozásban, egy másik cigányasszony, de az már öreg, az már csak hajlított csutorájú pipából füstöl, alighanem nincsen már elegendő foga az egyenes szárhoz. Ha jön, az is lekuporog a fal mellé, és segít a Márinak semmit sem csinálni.

Mondom a Márinak:

- Talán itt akarsz a más háza fala mellett möghalni, hogy olyan szorgalmasan támogatod nap-nap után, Mári asszony?

A pipa mellől mondja a Mári, szemérmesen ráhúzva a szoknyát a lábafejére:

- Nem én. Hanem csak nézsöm azs uramat. Nézzse, ahun nézs ki most is, a. Nézzse, mijén sép ember azs én uram!

A második emeleten a finom, befelé nyíló, belga üveges ablak mögött katonasipkában cigányfej mutatkozik. Ami nálunk sápadtság, az az ő barna bőrükön sárgaság, a bajusz meg a pakompart rendben van tartva:

- Egészen röndös embör az urad, Mári.

- Azs enyim ne lenne azs? - kérdezi büszkén a Mári. - Ehezs nincsen fogható, tudja azst a ténsúr? Azs én uram a világ legelsé katonája.

- Az derék dolog. De hát be is szabad hozzá menni, Mári.

- Tudom én azstat. Délután. Akkor bemék. De csak kis időre sabad bemenni, azsután pedig innen nézsöm az uramat. Ugyan, nézzse mán, hogy mijén sép ember azs én uram. Még magánál odabe a búzseumba sincsen ijen sép ember festve, mint azs én uram.

- Nono, Mári, az már nem egészen úgy van! Hát a szőregi vajda?

- Ugyan ne besíljen a ténsúr - legyint Mári a pipaszárral. - Azstán azs nem is katona. Azs én uram katona, a világ legelső katonája. Ahun van mán megin a, nézzse csak, de jól nézzse mög.

- Hát aztán rajkók otthon, Mári? Azokkal mi van.

- Hát otthon van azs öreg májkó. Azstán kijár azs uram után a hadisegélység. No, mit gondol, majd ijen katona után ne járna ki? Most van becsülete a csigánnak, tudja-e? Nézzse, mijén sép házsba lakik. Sohase lakott még ijen sép úri házsba csigán.

Mári mondhatatlanul büszke, alighogy kiverte a pipáját, újra tölti.

Aztán hirtelen mondja:

- No, nézzse mán, megint ott van! Hát van ennél sebb ember a világon? Ó, esem azstat a sépséges fejedet, ugyan mikor boruls azs ölembe? Hogy elbirizsgálnék abba a sejem hajadba?

S Mári kuporog tovább a fal mellett, és nézsi az urát. A világ legelső katonáját nézsi.

1916

 

MENNEK HAZAFELÉ

Megjön az állomásra a messziről jött vasút, sok utast hoz, katonákat is, akik kurta szabadságra érkeztek haza. Mások pedig mennek vele tovább, mint ahogy a vaskocsi egyebet sem tesz, csak húzza-vonja az embereket. Az egyik jön, a másik megy, a kormos vaskocsinak mindegy, viszi-e, vagy hozza a népeket, némelyiket úgy elviszi, hogy vissza sem hozza, a másikat úgy hozza vissza, hogy maga sem ismerne rá. Valamikor szokás volt, hogy a vasút töltése mellett a mezőn dolgozó asszonyok a katonavasút láttára a földbe vágták a kapát, és sírtak egy sort, ma már csak nézik, vagy talán már nem is nézik: nagyon megszokott dologgá vált az, ami egykor ritkaság volt.

- Most olyan élet van - mondja kiszállóban egy öreg népfölkelő a másiknak -, annyi számba se mögy az embör, mint a veréb.

A másik nem szól. No, majd otthon. A verébnek is van fészke, gyerünk haza, ha már idáig jutottunk, verebek. Végig tekintenek az állomás eresze alatt, csak úgy próbaképp, hogy ugyan van-e ismerős, vagy hogy várja-e őket hazaérkezőben valaki, bár hiszen úgyis tudhatják, hogy nem várhatja, mivelhogy honnan tudnák az érkezésüket. No, majd otthon. Van fészke a verébnek is.

Lassan haladnak kifelé, mert sok az ember, az egyik felekezet igyekszik el a vaskocsitól a földek közé, a másik felekezetet hívja már el a parancs a mezőkről a bagonyhoz. Aztán akkor a sok bagony elébe fogott vasbika mén-mén az emberekkel, némelyikkel elszaladt egészen a másvilágba. Azt mondják, ott jobb.

- Haó - mondja egy, a bagony felé tülekedő fiatal katona a népfölkelőnek. - Möggyütt kend, Pétör bácsi? Hát arrafelé esik-e?

- Szokott - mondja Péter. - Hát te?

- Mék.

- Hát otthon?

- El vannak...

A forgatag elszakítja őket egymástól, mert eléggé alkalmas a forgalom, még a pipák is egymásba ütődnek, nemcsak az emberek. Amott az újfajta borjúnak, a hátizsáknak a kapcsai akadnak egybe, egy italos huszár elkiáltja magát: - No, ehol a kétfejű sasmadár... -, s az emberek megállnak nevetni, hogy még nagyobb legyen az összegabalyodás.

- No - mondja az öreg, gyűrött népfölkelő -, hogy még most is ráérnek tréfálni.

- Fiatalság, bolondság - feleli a másik -, mink is ilyenök voltunk legénykorunkba.

Az igaz. De azóta az idő eljárt, és nagyot haladt a vállak és a fejek fölött.

- Haj, haj...

Szétnéznek az állomás előtt a téren, lám, ez is csak olyan, mint azelőtt. Most is összevissza szaladgálnak rajta az emberek, mert az ilyen helyeken mindig és mindenütt értetlenség uralkodik, mert örökké sietnek, és sohasem tudják, hogy hova érnek evvel a nagy sietséggel.

Az egyik népfölkelő megfordul. A másik utána. A gondolat közös: egy pohár bort kellene inni. Ugyan olyan-e még, mint volt? Azonban lehet is! Tele van a váróterem végképp. - Ha egy almát elhajítanának, nem érne köztük a földre - véli Péter népfölkelő és a szótalanabb társa feleli rá: - Egy sraknel tán igön... Hát igaz is. Nem lehet annyi utazás után pénzért egy pohár borhoz jutni. Azt mondták pedig odafönt, hogy csak odafönt nincsen a pénznek ára. (Úgy látszik, kevés a bagony: nem tudja elhordani az útban levő népeket.)

- Hát gyerünk, no - mondja Péter -, hazafelé.

Mennek. Áthaladnak a töltésen, amely alatt a sok bagony szaladgál, s hurcolja előre-hátra ismeretlen világokba a népeket. Haladnak azután az út mellett, az alacsony eperfák alatt, a gyalogösvényen egymás mögött, libasorban, csak úgy kettesen, átvetve olykor a zsák terhét az egyik vállról a másikra.

Kocsik haladnak el mellettük, az országúton kocogván oldalt rájuk tekintenek.

Valamikor, ha Péter vagy János így haladtak volna gyalog a fák alatt, s kocsik mentek volna el mellettük az országúton, ha egy kocsin nem, hát a másikon bizonyosan meghúzták volna a gyeplőszárat, szólván le a kisülésről.

- Pétör bácsi, gyék kend, szívódjék kend föl ide a kocsira, úgyis egyfelé mögyünk.

Most azonban nincsenek ilyesmik a világi forgalomban. A kocsikon muszkálik ülnek, s nem kiáltanak brrt a lovakra, hogy álljanak meg. A szemükbe húzzák a tepszisipkát, s hajtanak "hazafelé". Péterék is ugyanebben az igyekezetben vannak, szintén haladnak az otthon felé, s bár alacsonyan eresztették ki alsó ágaikat a gyalogösvény fölött az eperfák, a fejüket mégsem kell lekapni előlük, lent van amúgy is.

Péteren néha az látszik, mintha meg akarna állni, hogy majd szól valamit a társának, úgy félformán meg is áll, de aztán ránt egyet a vállán, gondolja, minek?, s megy tovább.

János megérti, s szintén ránt a vállán, ezúttal azonban nem a régi huszármentét rázza panyókára, hanem a zsákot. Haj, régi világ, szép régi katona, huszárvilág voltál-e valaha, vagy csak mese vagy?

Két gyűrött, öreg népfölkelő bandukol, s az oroszok hajtanak a kocsiúton. Péter olykor odatekint. Hogy milyen a kocsi, a szerszám, a jószág?

Kisvártatva visszaszól, menésben féloldalt, Jánoshoz:

- Azonban azt mög köll nekik hagyni, hogy röndbe tudják tartani a lovakat.

A szótalan János bólint rá. Két vén katona lépdel az alkonyuló, álmos földek között, hazatérőben, rövid szabadságra.

1916

 

A JUHÁSZ MEG A MUSZKA

Azt mondják, hogy Budán lakik még olyan sváb a braunhaxlerek közül, aki még sohasem volt Pesten. Nálunk nem tudom, van-e olyan ember, aki még nem volt a városban, de olyannal már találkoztam kint a messzi pusztában, aki negyvennyolcban járt bent utoljára, akkor is csak azért, hogy beálljon honvédnek. Az igaz, hogy ez nem most volt, lehet valami tíz esztendeje. Jártuk a pusztát valami hivatalos ügyben, már nem tudom miben, alighanem azt a helyet kerestük, ahol a Lefánti juhász a Világos alól bujdosó Gracza és Záhony honvédőrnagyokat a pénzükért megölte, vagy hogy még régebb dolgokat kerestünk a kietlenségben, ahol virágzó élet volt valaha, elég az avval, hogy egy nyárfaerdő enyhelyében megálltunk etetni, s az erdőből előjött egy idős ember, azt kérdezve, hogy nem borszedésben járunk-e, mivelhogy neki is volna jó bora eladni való. Mondtuk, hogy nem abban járunk, de ha bora van eladó, mért nem visz be belőle mustrát a városba, ha jó a bor, valamely korcsmáros azon minutumban megveszi, még maga ki is jön érte. Mondta az ember erre, hogy ő nem szokott azzal vergődni, hogy a városba járjon, talán nem is ismerné ki magát benne. Kérdeztük, hogy mikor volt bent utoljára. Mondta, hogy negyvennyolcban, mert akkor kivert a szó a városból ide a pusztaszélekbe is, hogy Kossuth szólítja a népet, akkor bement katonának, de azóta ő már a városbajárással nem vergődik, a törvénnyel sose volt baja, hát afelől nem hajkurásszák, az adót mög beszívesködi a szomszéd.

Különös dolog az ilyen, nem is minden emberrel esik meg, de szórványosan előfordul. A határ nagy, a felső széléről a félegyházi piacra járnak a pusztalakók, az alsó szélén pedig a szabadkai harang szavához igazodnak. Így némelyik ember nem is tud a városról, évtizedek múlnak el, amíg rászánja magát, hogy belemegy, különösen, ha a törvény a pecséttel nem hajkurássza, a harácsot pedig beszívesködi a szomszéd. Azonban persze most más világ van, áll a had, s minden kocsi kereke kifordult a tengelyéből.


E pár sor praefáció elmondása szükséges volt az alábbi dolgok elmondásához:

A felsővároson söpri a kocsiút kövéről a szemetet egy szálas délorosz káplár, az utcába pedig bekanyarodik egy pusztai kocsi, öreg juhászosforma ember van rajta, ül az alcserényen. A lovak a kocsi előtt ide-oda bandukolnak, mert a ló a gyeplőn keresztül mindjárt megérzi, ha a gazda nem tudja, hogy merre menjen. Aminthogy nem is tudja. Tekintget erre is, arra is a széles juhászkalap alól, utóbb megáll a sarkon, leszáll a kocsiról és odamegy a káplárhoz:

- Dicsértessék.

- Dicsértessék.

Mondja a juhász:

- Nézze mán kéröm, egy kis sót vinnék ki a birkáknak, nem tanálom a sóházat. Pedig aszongyák, hogy erre szokott lönni.

A káplár kérdezi: - Hol urak adnak só népeknek?

- Az, az, kéröm. Azt keresöm én. Hiszen itt van valamin. A nagy víz előtt is erre szokott lönni.

Mondja megint a muszka:

- Akkor menjen bácsi ott sarok ulica balra.

- Értöm - mondja a juhász, és szemközt állván, mutat a balkezével jobbfelé.

- No, nem - mondja a fogoly. - Megfordulsz és úgy balra, bácsi. Nem tudsz, mi az balra? Nem tudsz, mi az: csele? Mikor ekernek mondod: csele? - A fogolyban hirtelen föltámad a káplár, és rákiált a juhászra: - Napolje!

- Igönis, kéröm - mondja a juhász -, tudom mán, erre napkelet felé, ki a Tiszapartra.

A káplár bólint:

- Ott megtalálsz, hol urak adnak sót népeknek.

A juhász mondja:

- Most már értöm. Az Isten fizesse mög a szívességit.

A káplár fölnéz az égre. Isten? Hol lehet az most?

Most a fekete Isten uralkodik, a halál fekete Istene, a crni bog, a fehér Istent elbújtatták a pópák valami cifra aranyos ikonosztáz mögé.

A juhász fölmászik a kocsira, a káplár nézi, hogy merre hajt. A seprőnyél a széles válla mélyedésébe vetve. Mikor látja, hogy jófelé fordította a lovak fejét az öreg, bólint. Két kézbe veszi a seprőnyelet, azután megint a vállába ereszti, a két kezét előre terjeszti, a két tenyerét fölfelé fordítja, és azoknak mondja:

- Muszáj vót én gyinni Oroszországúl, hogy í tuggya, hol urak adnak sót népeknek...

...Hát, muszka káplár, utcaseprő fogoly, ha semmi nem bizonyos is, de az bizonyos, hogy furcsa világ jár most urakra és népekre egyaránt.

1916

 

MAGUKBANÉLŐK

Hó van a városszéli utcákon, arra kint az aklok felé, és a hónak a csendje. A hó elveszi a kocsizörgés zaját, de meg nem is igen jár most kocsi, néha egy-egy alacsony paraszti szánkó suhan végig az úton, az ócska suba széle leér róla, s a birkaszőr cifraságokat ír reá. Némely varjak mint bús fekete testek ülnek a száraz ákácágakon, mert a varjú most a vetésekről beszármazott a városba, ebben a fordított világban. Azelőtt havas télen a pipiskemadár jött be a mezőkről a verebek társaságába, hogy sanyarú téli élhetést keressen az úti szemétben, most a veréb meg a pipiske mind elment a háborúba a lovaskatonák meg a trénkocsik után, mert azoknak a táborában talál elszemetelt zabot. S az apró szürke kis hidegrevetettségek helyébe bejöttek a tarlókról e nagy feketeségek, a varjúk, de találkozik olykor holló is közöttük.

- Tán jóllaktatok már a harctéren? - kérdezi tőlük a vén Csúszó Menyhárt, ahogy baktat az öreg csizmákban a fák alatt az új kutyával. Mert Menyhárt divatozik, kutyával jár.

- No, Menyhárt bácsi, hát kendbe is beleütött az úri mód, hogy hat lábat visz magával sétálni? - kérdezik a szánkóról.

Menyhárt nézi a lovat, a kutyát, kicsit belerázza magát a subába, mondván:

- Hát fölfogtam űtet. Úgy sincsen sönkim, hát lögyön valakim.

Az új kutya a két lábát Menyhárt subájára teszi.

- Jó, jó - mondja Menyhárt -, ne hízelögj, még majd ellopsz valamit.

Menyhárt halad aztán tovább a kutyával, mint olyan öreg ember, akinek valakije van.

Míg a kutyát "fel nem fogta", senkije sem volt, csak az emlékei az elhaltak után, s egy szomorú, csendes, bús és kietlen porta, magános ház, amelynek a konyháján Menyhárt maga főzött magának, mert minden, aki csak valaha vele élt, oldalteső, felfelé menő, lefelé való, testvér, rokon, fiú, szülő, feleség, mind elhagyták már végképp, s kimentek lakni a nyugalomnak csendes éjjelébe, közanyánk ölébe, honnét istenüket, kegyes teremtőjüket áldják örömmel. Menyhárt úgy maradt a házban, mint egymaga, téblábolván nappal, hányódván-vetődvén éjszaka, amikor néha megroppant a sublót vagy az ágydeszka, s Menyhárt kérdezte ilyenkor tőlük: ugyan melyiktök jár most itthon?

Nem sokat érő élet az ilyen élet, annyi szent bizonyos, s Menyhárt egy hajnalon, mikor a kósza kutya egymaga csatangolt az utcán, s megérezte, hogy ebben a házban szintén egy elhagyatott élet vergődik, s végighúzta a körmeit a kis kapuajtón, gondolván, hogy ő itt elférhetne lehetősen, Menyhárt kiment a kutya elébe, kinyitotta neki a kis ajtót, és azt kérdezte tőle:

- Mit akarsz?

A kutya nem szólt semmit, hanem bement az udvarra, hevert egy ócska ködmöndarab az ereszetsarokban, azon meghúzta magát a födéltelen nincstelenség alázatával, s a fejét emelve, Menyhártra nézett, mondván: én, mint ínséges senki és semmi, nagyon jól ellehetnék ezen a ködmöndarabon.

- Hát - mondta Menyhárt -, abban igazad van, hogy én tégöd csakugyan föl is foghatnálak... Aztán éppen azért föl is foglak. Úgy sincsen sönkim, hát lögyön valakim. De aztán nem hagysz-e el holnap vagy holnapután valami jobb helyért?

- Nem - mondta a kutya. - Hiszen kutya vagyok én, nem embör.


Az öreg Mihály, innen a városszélekről, az aklok közeléből, nem szereti a villamost, ezért nem is igen használja, ha a belső városban van olykor dolga, mert kíméletlenség az az örökös hajtás, amit a villamos csinál. Mert ha nem ló húzza is, de valami erő csak húzza: hát mért nem pihentetik néha ezt az erőt?

Ezúttal azonban Mihály mégiscsak felszáll a villamosra, mert hallotta a hírét annak a bírónak, akivel szót lehetne érteni, de messze van a hivatala, Mihály pedig fáradt, s azonfelül be is van csapva. Mihálynak a lelkéből ez a tarkabarka csúfondáros élet letört egy darabot, s az egymagaéletét élő Mihály keresne valakit, akinek elébe a törött lelkének a megmaradt darabjait odaterjessze: dúrkáljon köztük.

Mihály viteti tehát a lelke darabjait a villamossal, zökkenve néha igen alkalmasokat, mert emennek a vaslelke darabjaiból is letört némely részeket ez a tarkabarka, csúfondáros háborús élet, amelyik nem pihenteti az erőt. Mihály némi keresgélés után rátalál a bíróra, akiről ver a szó, hogy szót lehet vele érteni, és azt mondja neki: - Tekintetös úr, én is a bajos embörök közé tartozok.

- Hát csak el kell mondani, ha lehet, segítünk rajta. Hát mi a baj?

Azt mondja Mihály:

- Hát kéröm, én be vagyok csapva, mög ki vagyok fosztva.

- Aztán ki fosztotta ki?

- Egy szöméj. Egy asszonyszöméj mög a két lánya.

- No. Egy asszony, meg két lány: sok az egy ilyen öreg embernek.

Mihály megzavarodik egy kissé, belefogózkodik a bajuszába, az asztal sarkát megsimogatja két ujjal.

- Az kéröm nem olyan valami dolog. Hanem. Neköm nincsen sönkim. Mert aki volt, már mind rég elhalt. Magam élök a házban. Aztán egy estefelé, ahogy mék haza, ott ül a ház előtt a kis padon egy mönyecske mög a két lánya. Aztán akkor azt mondja ez az asszony: - Engöm kivertek onnan, ahun eddig laktam. Aztán nincsen sönkim. Nincsen, ahun a fejemet lehajtsam, evvel a két lányommal. Aztán akkor úgy gondoltam, hogy én itten kendnél elférhetnék. Fogjon kend föl.

- Tekintetös úr - mondja Mihály -, esött az eső, szél fújt, ez a három mög ott a házam előtt... Hát én akkor úgy gondoltam, hogy elférhetnének. Úgy sincsen sönkim. Aztán fölfogtam űket.

- Ismerte azelőtt?

- Hát úgy. Tudtam, hogy a harmadik utcában laktak.

- Azután mi lett?

- Hát kéröm - beszéli Mihály -, elvoltak. Gondot viseltek rám. Már örültem is neki. Pedig jobban töttem volna, ha úgy töttem volna, mint Menyhárt, aki kutyát fogott föl. A kutya hű, emez mög... - s Mihály búsan ütött rá a kezével a levegőre.

- Hát elhagyták?

- El - erősíti Mihály -, el. Eltűntek. Tudja, mint amikor a galambász nagyon magasra kergeti föl a galambokat, azután utoljára úgy fölmönnek, hogy tűnőben vannak, hát úgy eltűntek. Azután elvittek mindönt. A pénzömet, akire rátaláltak, aztán egy féldisznót. Pedig azelőtt főztek rám, mostak rám, most mög eltűntek. De mindönt elvittek. A himmi-hummit is elvitték, még kéröm, a dagasztófát is elvitték. Hát ki vagyok én fosztva.

A kifosztott Mihály megtörten áll a bíró előtt. Már alighanem csakugyan úgy van, hogy a "szöméj" nemcsak a féldisznót meg a dagasztófát vitte el, hanem a Mihály vén szívéből is egy alkalmatos, jókora darabot.

- Aztán, öreg Mihály - kérdezi a bíró -, valami kis olyan csalafintáskodás, olyan szerelmeskedés nem történt közbe-közbe?

Mihály áll egy kicsit a kérdésre, azután megzavarodva mondja: - Hát kéröm, ami azt illeti, a magamfajta öreg embörnek is jól esik, ha néha egy kicsit mögverögetik a hátát...

1917

 

1917 TELÉN

Szűrszabó István, öreg népfölkelő huszár, odafönt "kapott négyet", hát hazaeresztették, hogy pihenjen egy kicsit, aztán szerezze vissza a vérét, ami elfolyt. Az öreg Pista ugyan nem négyszer sebesült meg, hanem csak háromszor, de mert a sebeket flastrommal, megpatkolták egy kis vitézségi ezüsttel, mégis csak úgy mondják ezt, hogy négyet kapott. Ül hát István otthon a tanyában, mint vitézséges szakaszvezető, a vállára vetve a prémgalléros bőrös. Csendes, havas világ van odakint, néma és fehér a tájék, csak a hulló hó fátyolán keresztül lehet látni, hogy jönnek más katonák is errefelé, lábalván a havat a szürke köpönyegben. Csak egy jön mankón, a Biacsi Ferenc, mert annak a lába hibás, azt mondja, megütötte a szalmába odafönt a Czartoriszknál, mikor a nagy összemönés volt.

Jönnek az emberek egy kicsit elbeszélgetni, mert jó néha otthon is lenni, nemcsak mindig oda az idegenségben. Aztán Pistát csak nem régen küldték haza, ő még többet tud mondani, mert emezek már elmondtak mindent, ami az eszükbe jutott.

- Adjon Isten.

- Hát adjon Isten.

- No, hát hogy vannak kendtök ebbe a dekkungba, aztán a koch micsoda menázsit főzött máma?

- Hát ehun van ez a pad e, tessék helyet foglalni, itt jól fölnyújthatja kend a fejit, akkor se üti bele kend a golyóba. Aztán olyan menázsi volt, hogy kendtök ahhoz foghatót még álmukba, mikor lakodalomban voltak kendtök, még akkor se hallottak; mert itt lekváros csirke volt ebédre, tengöri herkentyűvel.

- Hűjnye, a fene teremti, hát aztán bor volt-e hozzá?

- Hát - mondja Szűrszabó, kínálván a vizeskancsót - citronyos fóralt bor volt szögfűszöggel mög cimethajjal, tessék belülle. Ugyan mán egy kicsit meleg, de szokott ez néha melegebb is lönni, úgy aratás idejin.

Hát így tréfálnak, hogy teljen az idő. Eljön a hátulsó szomszéd is, Baráczius Józsep, akinek öt fia van a hadban, a Sándor éppen a Szűrszabó szakasztjában teszi a nyerget a lóra: hogy talán a Pista tudna felőle valamit mondani.

- Hát - mondja a Szűrszabó -, jó huszárfattyú az a Sándor is, csakhogy a fene ebbe a sok regrutába, ennek mindnyájának csak az a háború, ha lóhátrúl hadakozhat a karddal, hogy eredj neki, lükd föl. Ha már gyalogosan köll dolgozni a karabéllyal, az már nem mén a fejibe. A múltkor hozzá is nyúltam.

Baráczius elváltozott hangon kérdezi:

- Mögütötted?

- Mög. Hát mög, no. Hát nem szántszándékkal, hanem csak tanításbúl. Mert az úgy volt, hogy gyalogosan voltunk, aztán gyütt a röpülő. Akkor telefonoztak hátra, hogy miféle ez a röpülő? Akkor hátulról mondták, hogy nem a mienk ez a röpülő, löhet rá lűni. Akkor lüvetök. Aztán nézöm a Sándort éppen a háta mögött, hogy hogy lű? Hát ahogy féltérgyön van, behunta mind a két szömit, aztán csak ereszti vaktába fölfelé a gojót.

- Aztán ezért ütötted mög? - kérdezi Baráczius.

- Nem én - neveti Szűrszabó. - Ezért még nem szóltam volna sömmit. Hanem aztán, ahogy eleresztötte a gojót, fölnízett a repülőgépre, oszt aszongya:

- Hát mögbillent, bátya.

- Hejnye - mondom -, hát oda se nézöl, ahova lűssz, osztán még azt mondod, hogy mögbillent, hát kupán vágtam, hogy máskor jobban billögessön.

Nevet a társaság, Baráczius pedig azonnal fogja is elő az ajtó mellől az ostorát, hogy nohát ezt a billentést elmondja otthon az asszonynak addig, ameddig el nem felejti - mert olyan felejdékeny természetű ember ez a Baráczius (már egyszer föl is ült a kocsiba, s csak azután vette észre, hogy a ló még az istállóban van).

Nagy a beszéd. Katona Ferenc azt mondja, hogy ő azelőtt nem tudott halottat nézni, most azonban már haj, haj - s legyint. Sólyom Tánczos Pálnak a balkezében van a pipa, mert a jobbkezét szintén megütötte a szalmába, s a pipa kíséretében arra vélekszik, hogy ami vót, az vót, aztán sok beszéd: szögénység. Ellenben Révbeli Jóljárt Mihály, mint vízi utászkatona abban a véleményben van, hogy az utász a világ első katonája, mert ha a Sztríj mellett, meg a Sztohod mellett nem lett volna akkor kutászat, akkor megehette volna a fene az egészet. De most erre a beszédre fölszabadul az egész társaság rája, és azt mondja Jakab Jakab, öreg Jakab Jakabnak a fia, hogy az infanteriszta katona, az katona, a többi mög az infanterisztaság nélkül egy hajítófa, nem sok, de annyit sem ér. Aztán az infanterisztaságban jó a horvát katona, jó a bosnyák katona, aztán ezök a nagy fene mahumet tiróli szakállas katonák (én végig csókoltam belüllük odafönt egyször egy egész szakasztot - szól közbe Szűrszabó), hanem mégis legelül mégiscsak a magyar infanteriszta jár. No, így aztán többen szólnak a zöldre festett asztalon kínlódó ügyhöz, csak Muladi Mihály szanitéc nem szól bele, mert ő csak afféle szanaszét katona, dögész.

Hát Szűrszabó beleszól:

- Hát - mondja -, ne bántsátok a lovas katonát. Mert a huszár már sokszor leszállt a lórúl a baka kedviért, de a baka még sohase ült föl a lóra a huszár kedviért. Hát akkor testvéri szeretet lögyön, embörök, aztán nem ér sömmit se a vetélködés.

De Jakab Jakab más véleményen van. Azt mondja:

- De nagyra vagy avval a lóval. Én négyet kaptam a Czartoriszknál.

A kutászat tagja beleszól:

- Én egyet, de az is elég, mert a nagyjábúl való.

Szűrszabó mondja:

- Én is négyet kaptam.

Jóljárt azt mondja:

- Hármat kaptál, nem négyet, hát ne beszélj.

Szűrszabó mondja:

- A medáliával együtt négyet kaptam.

Jóljárt már kezdi verni az asztal sarkát:

- De én nem kaptam medáliát, mégis négyet kaptam.

Szűrszabó kételkedve néz Révbeli Jóljártra, kérdezvén:

- Négyet?

- Hát négyet - mondja Révbeli Jóljárt.

A vita tovább tartana, levetkőzések következnének, a szemtől-szembe való mutatás céljából, hogy ki, hol, mit és mennyit kapott, hogy ide nézzön kend, ha látni akar kend valamit, mert kend még ilyent nem látott, amióta közfal van az orrában, de mindez fölösleges, mert azt mondja az a bizonyos nevezetű Muladi Mihály szanaszét katona:

- A Pista hármat kapott, a Mihály négyet kapott. Én vittem mindakettőt hátra a vonalbúl a hátamon. Ha akkor ott nem vagyok, akkor most is ott kuruttyolnátok, hé, a vérötökbe.

A zöldre festett, kopottas asztal fölött nehéz paraszti katonatenyerek nyúlnak át a szanaszét katona felé. Szűrszabó Istvánné, mint hites asszonyszemély, elkapja a szanaszét embernek a kéznyújtásra emelt karját, bekötött fejkötős menyecskefeje lehajlik, és az ajkával illeti a karon a mondúrt, mondván - hát akkor a jóságos Isten áldja mög magát is.

1917

 

EZ IS ELMÚLIK

Az öreg utcaajtónkon, amióta ismerem, még nem esett meg ilyen dolog, mint ebben a három egyfolytában való vizes esztendőben: úgy megdagadt, hogy vagy nem lehet becsukni, ha pedig nagyon becsapják, nemigen akar kinyílni. Ez eddig sohasem volt szokása, s most már nem tudni, a két fal ment-e össze, s azok nyomták ilyen szűkre, vagy pedig ezek a nagyon vizes idők dagasztották meg a fáját, mivelhogy mindig veri az északi szél rá a havat meg az esőt. Miután azonban a falak még a régi helyükön vannak, nincsen más mód, hogy a sok víz tette az öreg kapuval ezt a csúfságot.

- Ezt a sok esőt pedig - véli a szomszéd - a háború tötte a sok ágyúval, hát olyan a háború, hogy az semmit sem hagy helyben, még ezt a vén kaput is kiforgatja a maga valóságából.

Hallatszik, hogy valaki könnyesen benyomta a kapuajtót, azután meg be akarja csukni, de nem bírja benyomni. Csapdossa de hiába. A kapualja meg döng. Kinézek már, hogy ugyan kiféle van a kapuval ilyen vergődésben, hát egy bozontos, őszhajú, nagysipkás, bocskoros ember kínlódik vele.

- Sose vergődjön, úgy sem bírja becsukni.

- De... - mondja a háttal fordult ember -, be kell azt tenni, hogy ki ne szaladjon az utcára a csirke.

- Van is itt csirke.

Az ember megfordul, akkor látom, hogy vén cigány, valahonnan ismerős is. Azt kérdezi:

- Már még maguknál sincsen csirke?

Nagy szakálla van, régen látott ollót. Elég hideg is van, de azért nyitva van a felöltője is, az inge is, a szakálla beszolgál az inge alá. A fekete szeme olyan szemöldökök alól csillog, amik beillenének bajusznak is. Kopott az öreg nagyon és sovány. Mintha láttam volna valamikor, a jobb világban. Nagy ezüstgombos, feketezsinóros, kékposztós vajdaruhában, vajdabottal a kezében, az ezüst óraláncon tallérokkal, állatfogakkal, ezüstlóval, ezüsthallal, az arcán fényes, fekete, kiborotvált állú szakállal, ahogy azt a hindu maharadzsák szokták viselni... Az ám... Ez Ráfael, a János, vagy a Mihály, vagy a Pétör, az már mindegy, de valamelyik Ráfael. Valami tíz év előtt, szintén erős hideg télen, mikor ugyancsak megvolt akadva az élhetéssel a sátoros nép, cigány-ékszereket vettem tőle, gombot, láncot, mentekötőt, vagy az ékszert, vagy a zálogcéduláját. Akkor vajda volt, amit eladott, úgy adta el, hogy majd jön még tavasz, meleg nyár, lesz még a cigányra is jobb világ, ha a napamnak ád az isten pénzt, feslik abból a cigánynak is, bográcsért, kártyáért, nótáért, lókupeckedésért.

- Nem a Ráfael vagy te?

A tegezésre visszategez, s örül, hogy a régi ismeretség föltámadt. - Az. Az hát. Tudod te. A Mihál. A Ráfael Mihál.

- Aki vajda volt azelőtt.

A vén cigány a földre néz, azután végigtekint a maga sáros, ázott, kopott mivoltán. Mintha a lelke szakadna ki, akkorát sóhajt.

- Vajda! Valamikor... Hova lett az már. Nincsen már meg a cigánynak a nemzetsége. Se a lova, kocsija. Se a sátorja. Elment, elmaradt. Minden elmaradt.

Akkor megint fölemeli a fejét, a mellére üt:

- Katona a cigány. Mind katona.

- Aki meg nem szökött.

Megbotránkozva int a fejével az öreg. Ráfael Mihál vajda keze alatt, aki a sátorokban fölnevelkedett, az nem. Hozzáteszi:

- Hiszem az Istent, hogy nem.

- Más is katona, Ráfael.

- Tudom - mondja. - Most muszáj. Elszökni? Mit szökne el? Csak megfogja zsandár. A fehér inkább szökhet. De a cigányt mingyárt megismeri.

A tarisznyát a szíjánál fogva előrántja, s néhány fakanalat húz elő belőle. - Nédd - mondja -, faragtam ezt a kis kevés kanalat. Vedd meg ezt a kevés kis kanalat. Beteg a rajkó, hideg van, kis gyerek sír, vedd meg ezt a kevés kis kanalat...

Rossz kis fakanalak, amikre a bicska rávágta a félholdat, a csillagokat, a hullámosan futó kígyót, s a soklábú, madárfejű állatot, amelyik mindig szalad. Művészetét az egykori vajda maga sem becsüli sokra, mert szomorúan nézegeti. Az. Az ám. Ezüstgomb, tajtékpipa, kékposztóruha, kecsegeorrú rámáscsizma, zöld erdő, rónaság, szabad sátoros élet, vajdabot, bársonykalap - visszatérnek-e még valaha? Nincsen már más meg belőlük, csak ez a néhány kis fakanál.

1916

 

TALÁLKOZÁS

A homoki dűlőúton lassan halad egy féllovas kocsi, öreg ember ül benne az alcserényen. Semmiféle ülése nincsen készítve, a csatlós ülést sem tartotta szükségesnek fölvetni: nyilvánvaló, hogy nem valami messze útja van. Csak talán ide valahova a szőlők közé, talán a sógorhoz vagy a komához, szót érteni valamin. Odakint minden apró dologért már utazni kell, lehet, hogy lámpaüvegért megy az öreg tanyai boltba, vagy eladó fiatal macskát keres, mert az övék elpusztult. Macska nélkül pedig nem ér a ház környéke semmit.

A közön szemközt is jön egy kocsi. Mint mondani szokás: ráhalad emerre. Szűk az út. Valaha bővebb volt, de hol az egyik ember szántott el belőle egy darabot, hol a másik, utoljára annyi maradt csak az útból, mint a pántlika. Így megy ez nagyban. Az országok elszántják egymástól a földet, aztán akkor a népek összevesznek.

A szemközt jövő kocsi is csak olyan szegényes készség, mert szintén féllovas, de az már hosszabb útra készült föl, mert van egy kis ülés rajta kukoricaszárból, és szűrből kormányozza a féllovat egy kopott bőrsipkás ember.

A kocsik összeérnek.

- No - mondja amaz -, várjék kend, majd egy kicsit oldalra fordulok, aztán kend is forduljon oldalra.

- Ügön - mondja amaz is -, az jó lössz, hogy kerékagyat ne akasszunk.

Hát hiszen, uramisten, könnyen el lehet a dolgokat intézni, ha egymást megértik az emberek.

Ahogy mind a két kocsi úgy a féloldalával az árokban van, hogy valamiként egymás mellett elférjenek, megállnak. Mind a két ember kitekint oldalt a kocsiból, hogy a kerékagyak nem akadnak-e össze. A két ló is megáll, s félformán hátratekintvén, egymás oldalbordáit nézik. Elég jól láthatók, valamint hogy a lábuk csontjára is föl lehetne akasztani a tarisznyát, megállna rajta bátran, mint a szegen, amelyik a falba van verve. A lovak szótalanul állapítják meg magukban a sanyarú sorsukat, az emberek pedig szóba elegyednek.

- Ugyan kéröm - mondja a hosszújáratú a rövidjáratú emberhez -, én jól mék-e erre, ha a Szelek birodalmába akarok érni?

- Hát melyik Szelet keresi? Mert a Szél Miska az amarra odább van, a Szél János egy kicsit idébb, a Jóska pedig úgy van, hogy körösztül köll mönni köztük. Ott van három jelös jegenyenyár, amellett elfordul balra, aztán kisvártatva jobbra mén kend, aztán akkor ott van. A Jóska tanyája messzirűl mögmutatja maga-magát, mert a padlás vége kékre van festve.

- Úgy hát? - kérdezi a másik. - Hát akkor az új tanya?

- Hát, olyan újforma. Valami tízesztendős.

A bőrsipkás az állát birizgálja az ujjaival, s elgondolkozik. Az egyik ló hátranéz, hogy mi lesz már: megyünk, vagy nem? Szól:

- Tizenöt esztendő... Én már régebben elszármaztam errűl a tájrúl.

- Hm - mondja emez, s mást nem szól.

Mert vannak ilyen elszármazások. Valaki leég, vagy betegség megy a családjára, vagy pörbe keveredik, s azon úszik el a tanya sarka egyik a másik után; vannak rossz fiak is, meg van sok mindenféle olyan eset; hogy valakire rá van téve az átok, az olyan ember alól kiszalad a föld, az ember elszármazik, s világgá megy, mint a Döme kutyája.

Az ember veregeti az ostornyéllel a kissaroglya szélét, mondván:

- Hát sehogy se ismeri ki kend már magát ezön a vidékön?

A másik mondja:

- Sok új tanya keletközött itt.

Az igaz. A földek folyton-folyvást darabolódnak. Mindig több lesz az út meg az udvar. Ha sokáig így tart, a rozsbúza részére a földből mindig kevesebb marad. Olyan lesz ez idővel, mint a város, hogy egyik ház a másik mellett, utca utca mellett, az egyik házban lakik a fiskális, a másikban a bába, a harmadikban az orvosdoktor, azután megint fiskális, bába, doktor, már ahogy ez a városokban szokott lenni. Az emberek szaporodnak, a tanyák keletkeznek, a földek elaprózódnak, mindig több út kell, több tanyahely kell, kutat is többet ásnak, igen, ez a szaporodás, de a föld nem szaporodik, inkább elfogy, s mikor az emberek sokaságai a hadba mennek, a már kiszáradt szemű asszony, mereven kitekintvén a távozók után, azt mondja: - ez azért van, mert már nagyon el vagyunk sokasodva.

Szóval sok új tanya van a vidéken, a messzibbről jött ember azt megállapítja. Emez nézi. Aztán nézi a kocsirúd mellett az út homokját. Megint csak nézi az embert. Azt mondja:

- Én úgy homályosan vélök kendre.

A másik csendesen feleli:

- Löhetségös.

- Kend nem olyan fuvaros embör volt?

- De.

- Csépára a holtakat látó vén embörhöz nem kend hurcolta a szent asszonyokat?

- De.

- Négy szent asszony volt nyolc pöngő odavissza?

- Az.

A kérdezősködő most már teljes bizonyossággal mondja:

- Hiszen akkor kend a Muladi sógor.

A kopottas ember nem szól, csak integet, hogy: az. Elég is erre integetni. Jobb nem szólni, mert a torkán akad az embernek a szó az emlékezéstől meg a fájdalomtól. Hej, jó lovacskák, finom lovacskák, akik fölszaladtatok egy nap alatt a szolnoki vármegyébe, másnap meg visszaszaladtatok, harmadnap már szántottatok, hová lettetek? Tanyaház, eperfás, öreg malomkő az eperfa alatt, ki néz most annak a tanyának a hátuljából le a rét felé, ahol a messzi határon földpárába vesző jegenyeóriások állanak sorfalat? Muladi meghajol az emlékek súlya alatt, s a pipát a gyeplőszárhoz veregeti, mondván:

- Kend mög akkor Dobó Illés.

- Hát - esik nagyot a szón az Illés. - Akkor van annak húsz esztendeje, hogy kend innen elszármazott?

Muladi int:

- Több is.

- Aztán?

A kérdésre Muladi húzódozva mond annyit:

- Hát? Hát.

Amaz megérti, nem faggatja tovább ebben az irányban, mivelhogy minek is. Csak aziránt adja föl a szót:

- A Szelek közül melyik Szélhez akar kend odajutni?

Muladi komoran szól:

- A Szelekön túl akarnék én mönni. A Szelekön túl van az én sógorom, a Várakozó Fekete János. Ahhoz akarok én mönni. De úgy akarok én odamönni, hogy sömmiféle új tanyába énneköm be ne kölljön szólni, hogy merre van az útja, mert akkor... mert akkor... mert akkor szégyenletömbe... - a megroskadt Muladi fejjel hajlik le a gyeplőszár felé.

Illés nézi az elszármazottat. Hej, teremtő Isten, de sok tarkabarka dolgot művelsz néha-néha. Hát akkor itt a Szelek tették azt Muladival, amit tettek. A föld elszaladt Muladi alól, mert a szelek kifújták alóla. Azután az új földeken új tanyák, új tanyában jegenye meg páva - bár hiszen majd elpusztul az a tanya is, amelyiknek pávája meg jegenyéje van... Illésnek most hirtelen az eszébe jut, hogy Muladiék tanyáján is páva seperte a farkával az udvart. Hát - gondolja Dobó Illés -, ahányat fordul a kerék fölfelé, annyit lefelé... Nem gazdaságos dolog pávát tartani. Bizonyos káröröm ver fészket egy pillanatra Illés gondolataiban, de azután, ahogy az elesett Muladira néz, ezek a lelki kegyetlenségek elmúlnak Illésből.

- Akkor - mondja akadozva -, ha a Szelekhön nem akar kend beszólni... akkor tudja kend azt a tanyát, ahun a Fogas János a padláson mögégött?

Muladi bólint, hogy tudja.

Illés folytatja: - Aztán akkor azt a régi tanyát is tudja kend, amelyik előtt Hódi András bérössit leverték.

Muladi megint bólint, hogy igen. Az emlékezetes hely, mert éppen az út szélén van, aki arra járt egykor, az mind tudta, hogy a béressel ott történt, ami történt. Két kés is volt a hátában. Bár ma már nem tudni, hogy miért is történt ez az egész dolog. Szép legény volt a béres, de szegény legény volt a béres - a homok sok mindent betakar, talán nem is volna jó, ha valamely nagy Luca-szél mindent kifújna alóla.

Nem is igen szól Dobó efelől semmit. Csak annyit mond, hogy: - Onnan aztán kisvártatva balfelől ott vannak a Várakozóék.

- Értöm - feleli Muladi.

A gyeplőszárak áttevődnek a balkezekbe, jobbkezek átnyúlnak a kocsioldalon keresztül egymás felé. A féllovak megindulnak, a két szegénység megy, egyik lefelé, a másik fölfelé a közön...

Kis idő múltával mind a két kocsi megáll. Dobó meg Muladi visszanéznek egymásra. Azután megint csak haladnak a kerekes edények tovább, a nap a fölszakadt föllegek közül kisüt, de az is csak a Szelek birodalmára süt. Látszik, hogy Muladi emeli a kukoricaszárülésből az öklét. - Emelgethetöd már - gondolja Illés, és a masinatartó után kotorász a zsebben.

1917

 

A RIBILLIÓRÓL

A kocsiállásos vendégfogadó udvarán muszkák ácsorognak. Régi hely ez, negyvenkilencben alighanem az öregapjaik kötötték be ide a lovaikat, most a késő utódok szintén lovakkal bajlódnak, ahogy otthagyta őket a kocsi mellett csőszül a gazda. Rájuk lehet bízni a jószágot bátran, kedvvel bánnak vele, s beszélnek hozzá, a ló a becéző hangot megérti, akár oroszul van, akár tatárul.

Ácsorognak a foglyok a kocsik mellett az istállóajtóban, valami nagy társalkodás nincsen köztük, mert az Isten tudja csak, hogy hányféle nemzetségből vannak összeverődve. Némelyik alig a bukovinai határon túlról, a másik Ázsia túlsó oldaláról, az egyik csak nevetve nézi azt a telet, ami itt van, a másik már a forró homokú pusztákról való. Az a szakállas széles, aki egy darab fából bicskával farag a kocsisaroglyához valami olyan darabot, ami abból kitört, az alighanem a szibériai nagyerdőkből származik, ahol minden ember barkácsolómester, emez meg madzaggal, szegheggyel a szíjat varrogatja, hogy ugyan miként lehetne az ócska hámból újat csinálni. Egy meg ül a fűrhécen, s komolyan nézi a maga elé terjesztett magyar újságot: ugyan mit olvashat ki belőle? Arra megy egy falábú ember, az tud néhány szót szólni velük a nyelvükön, bólintanak rá, egy a sapkához emeli a kezét, s a bicegve haladó lábatlan rokkant katona után tekint.

Hallgatnak azután megint csak, egyebet mit is tegyenek. Egy fiatal, bajusztalan legényke cigarettát csinál, néhány szem dohány a földre esik, gondosan hajol le érte, hogy összeszedje, azután négyen is élvezik az egy darab papírszivart, a szíváshoz sorra járulnak.

Akkor jön közibük egy másik fogoly a piacról, annak felöltőt vett a gazdája, mutatja is, a többi nézi, végigsimítják, a posztóját kétujjal megcsippentik.

A felöltős ember csöndesen mond nekik valamit.

A foglyok fölütik a fejüket, és néznek rá. A tányérsapkák alatt csóválódásnak indulnak a fejek. Azután kételkedve néznek egymásra. A szemekben, mintha fölvillanna az öröm apróka lángja, azután hirtelen elalszik. Egy fogoly meglöki az újfelöltős muszkát, s rámordul valamit. Amaz nem sokat törődik vele, ráüt a csizmája szárára, és billeg. Némely része neveti, a másik része csak nézi, mint olyan emberek, akiknek már úgyis mindegy minden.

Akkor arra halad egy öreg tanyai magyar a nagy sipkájával, újság a kezében, odaszól nekik:

- No, Vasziliek, kiütött a fóradalom Oroszországban. Nem sokáig lösztök mán itten.

Nem értik. A magyar magyaráz:

- No... Revolúció! Ribillió!

Hogy még teljesebb igazságot mondjon, nemzetközi nyelven nagyot kanyarít a karjával a levegőbe, rúg is hozzá egyet, szólván:

- Cár: fuccs! Cárusgye: obsit! Merre a nap süt!

A fogolyszemekben megint egy kis fényforma villan föl. De csak egy kis hirtelenségre. Mert hihetetlen az ilyesmi.

A cár... Az sohasem megy el onnan, ahol van. Vagy ha elmegy, jön helyette másik. Mese lehet ez csak, újságkitalálás, a szegény muszka foglyokat akarják vele bolondítani. Igen, hányszor mondták már, hogy a cár az oka mindennek, hányszor kívánták a pokolba, a neve említésekor hányszor tették össze a két kezüket úgy, mint mikor valaki a csirke nyakát kitekeri, de most csak mégsem akarják elhinni, hogy Russzijában olyan világ is lehessen, hogy a cár ne legyen. Csak a szibírják hagyja abba a saroglyaléc faragását, s vidáman tolja föl a fején a sapkát - ő tudja miért. Az öreg tanyai ránéz, s azt mondja:

- No, csakhogy van legalább egy őszinte embör is köztetök...

1917

 

HA A PALÁNTÁK NŐLNEK

A szabóműhely üveges ajtaján lassan nyomul befelé a boltba egy időses asszony, halad utána az ura: aféle célszerű külvárosi magyarok, akik odakint a városszéli földön a paprikával szoktak vergődni. Sok dologgal jár az ilyesmi, mert a paprikával palántás korától kezdve úgy kell bánni, mint a gyerekkel, ásni, ajnározni, takargatni, de azért alkalmas foglalkozás, mert paprika nélkül nem bírt ellenni a világ régebben sem, most meg egészen rákötötte magát. Ami egyébként nem egészen nagy baj, nem muszáj mindig tengeri herkentyűvel élni, lehet olyasmivel is, ami itthon terem. A paprika ára pedig mászkál fölfelé a létrán, mint a levelibéka az üvegben.

Az egypár cseléd megállt a boltban, nézik, hogy ejnye de nagy talpigérő tükör van benne. A falon képek, amik mindenféle embereket különféle ruhákban ábrázolnak. De mind csak fiatalember van így leábrázolva, ami az asszonynak éppen nem tetszik sehogy sem. Legalább egy öreges ábrázolás is lehetne köztük, olyanforma, mint az ő ura, hogy ahhoz lehetne mérni a ruházatot. Miért mérnek mindent csak a fiatalokra, öregebb emberek is élnek talán a világon, mi?

Ez csakugyan így is van, ezek a szabórajzolók sohasem akarnak öregembereket ábrázolni, de hát az a másik újság, amelyik a varróné műhelyében van, szintén mindig csak fiatal szép leányokat mutogat, afelől tehát már egyelőre nem lehet tenni semmit, olyan ez a szabómesterség mind a két oldalon, hogy nem akarja ismerni az öregedést. De azért ruha kell az öregnek is, hiszen éppen azért nyitották be most is az ajtót.

- Majd - mondja az asszony - valami jófajta posztóbúl egy rönd ruhát szeretnénk hasíttatni az uramnak. De az olyan lögyön, hogy abban sönki se találhasson kivetni valót.

- Hát kéröm - mondja a szabó -, azt löhet, ameddig még szövet van, mert nem löhet tudni, hogy meddig lössz.

Az öreg nem szól, az asszony megütődve kérdezi:

- Hát az is fogyóban van? A szövet, vagyis hogy a posztó.

- Hát a posztó, a posztó szövet.

A szabó ki is nyit egy nagy almáriumot, de bizony abban nem úgy állnak a posztók most egymás tetején, mint a régebbi időben. Félretolja a nagy ollót, lerakja valamennyit az asztalra, s magyarázza, hogy ki micsodás... ez ilyen, amaz olyan. Ez itten például még régifajta finom posztó, ez a bőrrel vetekszik, hanem aztán ahhoz való ára is van neki.

Valami nagyon alkalmatos ember lehet az asszony ura, mert nem szól semmit, csak éppen nézi azt a posztót, amit a szabó ügyes lebbentessel elébe terjeszt. A szüle azonban sorra tapogatja valamennyit, az ablak felé tartja, s úgy néz rajta keresztül a sűrűség meghatározása szempontjából, azután pedig megmorzsolgatja a két ujja között.

- Hát tudja - vigasztalja a szabót -, az igaz, hogy most kevés a posztó, mert köll a fiaknak, akik oda vannak katonának. De tudja, hogy majd béke lössz, aztán a sok embört hazaeresztik, annyi katonaruhája marad az államnak, hogy nem köll neki új tíz esztendeig sem.

- Az löhet.

- Hát - folytatja a biztatást a szüle -, van az úgy néha némelyik családba, hogy hirtelen többen elhalnak belűle, aztán akkor annyi ruha marad utánuk, hogy az élők alig győzik elhordani.

Az ember mondja:

- Ugyan, ne beszélj már ilyesmiket össze-vissza...

- Hát mért? - kérdezi az asszony. - Ami igaz, az igaz.

Nézi tovább a posztókat. Hát ez jó volna például... azonban a színe... nézze csak, inkább emezt... Nézi emezt. Ez lehetős, de egy kicsit "vigályos", vagyis hogy nagyon vékony, az ilyen hamar szétmegy, szétfoszlik. Az a kockás meg úrnak való, játsszon rajta a babákkal dominót, vagy minek is hívják, tudja, mikor a babákat tologatják. A szüle a bírálatban apránkint csak odaér a régifajta posztóhoz, arra aztán azt mondja:

- Ez az a bizonyos. Ebbűl hasítson le egy rönd ruhára valót.

- De - szól a szabó - errűl mögmondtam már előre, hogy ez drága. Ez a legdrágább valamennyi közt.

A szüle, mintha valamely angol regényből volna a gazdag lord ollóval kivágva, teljes egyszerűséggel feleli rá:

- Az mellékös. Csak mérje mög.

A ruházati tudományok embere méri tehát az embert. Egy kicsit konyult a háta, mert sok hajlongással jár a paprikafoglalkozás. Ennek ellenében hasban egy kicsit vállas az öreg. Azonban azért van a mérték, hogy a posztó a kiszabásnál az emberhez igazodjon.

A szüle addig szemléli a képeket. Egyet talál kedvére valót.

- A kabát ilyen kételejű lögyön, két sor gombbal.

- Igen.

A szüle tovább vizsgál (ilyenkor látszik meg, hogy mégis van valami értelme ezeknek a képeknek), egyen megint talál valamit.

- Aztán ez a kabát ne lögyön olyan testhözálló, mint a régifajta. Hanem inkább, ilyen tűlledálló, mint ez is, ezön a képön.

- Úgy - mondja a mester -, olyan harangaljú.

- Az - örvendezik a szüle -, egészen a számbúl vötte ki. Olyan harangaljú. Jól mondja. Olyan, mint a harang.

Jól van. Készen van minden. A szüle idejénvalónak találja, hogy a ruha ára után érdeklődjön. Hogy most már mennyibe lössz, készen, de egészen készen, az utolsó gombig. - Mert, nini - véli a szüle -, a házat is az utolsó szögig szokás készíteni.

- Hát persze, hogy persze - mondja a mester -, az úgy szokás. A ruha ára pedig ebbűl a posztóbúl háromszázötven korona.

- Jól van - mondja a lord, azaz hogy a szüle, s egy százkoronást csúsztat az asztal sima lapján a mester felé. - Ez mög a foglaló.

- Úgy. Röndben van. Majd a másik hétön benézünk próbára. Úgy. Az is nagyon alkalmas lössz, hiszen úgyis erre szoktak járni, ha a városba mennek. Nono, hát az igaz. Hiszen azért is nyitották be éppen ezt az ajtót. No, hát azt jól tették, tartsa meg az Isten a szokásukat.

Így vidáman történik az elkezdés és a távozás. Elöl megy az asszony, utána lassan húzza be az ajtót az öreg. Az utcán nagyot lélegzik, mint a beteg, aki átesett az operáción. Egy kicsit büszke, ha a harangaljára gondol, másként azonban vannak némi lelkiismeretfurdalásai is. Valamikor, legénykorában, a piacon vásárolták készen a ruhát, négyen is deputálták, elalkudtak rajta, ameddig csak lehetett, próbát tettek a másik sátornál, a harmadiknál is, hogy visszatérjenek az elsőhöz, és micsoda ára volt akkor a ruházatnak a mostanihoz képest... Bár hiszen igaz, hogy ez régen volt, ezeknek előtte... De mégis, az öreg nem állhatja meg, hogy az utcán ne kérdezze meg a róla, lám, ruhával való fölöltöztetésben is gondoskodó párját, mondván:

- Aztán Kata, nem lössz mégis csak nagy ár az a pénz azért a rövid ruháért?

- Ugyan - üti el Kata asszony a beszédet -, sose vergődjön kend vele. Hiszen papirospénzzel fizetjük.

1917

 

KÓSZA PARTI LÉLEK

Janónak nagy meleg posztósipka volt a fején nyáron is, amilyent az úri vadászok szoktak viselni téli nyulászások alkalmával. Ez volt a Janó felső vége. Az alsó végén két nagy vastagbőrű fűzős bakancs volt, amilyent megint az ausztriai nép szokott viselni a hegyes vidékeken. Janó többi része zsákba volt burkolva. Zsákból volt varrva a nadrágja, a kabátja is, alighanem maga varrta. A kabátra gomb helyett madzagok voltak varrva, mint az egyszerűbb népeknél szokás, mint ahogy a régi alföldi parasztikus ember ingeleje sem igen ismerte a gombot. Nagy út volt az a ruhánál való előhaladásban, a kötőmadzagtól a porcelángombig és a gomblyukig. Janó nem is jutott el sohasem idáig, megmaradt a zsinórdísz legegyszerűbb formájánál a maga ízlése vagy a nembánomsága szerint.

Jó-e az ilyen viselet, az irgalmatlan vastag sapka, a még vastagabb lábbeli szöggel meg sarokpatkóval, zsákruha kócmadzaggal? Nem lehet rossz az olyan nincstelen embernek, mint Janó, mert az ilyesmi nem marad le az emberről. Valami húsz esztendő óta mászkált itt a vízparton a Janó ebben a fölszerelésben, s nem maradt le róla semmi, pedig Andersen mindig azt mondatta a féllábú bádogkatonával a mesében, hogy csak a disznóbőr marad meg, az aranyat pedig elmossa az idő. Janó nem volt sem disznóbőr, sem arany, csak egy ember volt zsákban, s hogyan került húsz esztendővel ezeknek előtte éppen erre a víz-szélre ez az ember, ki volt ennek az apja, milyen országból származott, apró macskaszemei hol pislogtak legelőször a napvilág láttára, ki tudná ezt megmondani. Janó bizonyára maga sem. Janó egyszer, valahogy, valamiképpen, valahonnan ide esett, bizonyosan valamely más vízpart idelökte, mert most az Úristen itt hullajtotta el azt a kenyeret, amit neki meg kell ennie.

Janó egyszer csak föltűnt a parton, mászkált a hajók között, s egészen úgy viselte magát, mintha mindig itt lett volna, mintha egészen a mi kutyánk fia lett volna. A töpörödött, hajlott vállú öregre a kopott zsákban idegenül néztek a parti népek, kishajósok, matrózok, halászok, zsákolók s minden egyéb vízutánélők, hogy hát ez az isten csudája ki fia-csikaja lenne? Janó azonban a valahonnan kivert kutya olyan alázatosságával kívánt minden létezőnek kunnámot németül és dobrvecst szlávul, hogy utóbb az emberek ráhagyták, hogy jól van no, ha jól keressük a dolgot, el lehet itt a parton a többi közt ez a figura is. A víz majd elélteti ezt is. Janó kívánta a jóestéket reggel is, délben is, dolgozott, ha vetettek neki érte valamit, s idővel hordárrá dolgozta föl magát a hajóállomásokon. Egyszerű ember volt Janó, akit a víz éltetett, egy féldinnyén elélt egy napig, s külön darab zsákvászonban tartogatta nyolc szál gyufáját.

A víz hozza-e el magával az ilyen életeket, mint a tiszavirágot, vagy mi? A víziélet már nem az, ami volt, mert kifordult a régi formájából, de azért még mindig húz magához embereket, ilyeneket is, mint a Janó, akik nem tudják, hogy honnan jöttek, miért vannak, s hová lesznek elmenendők az idők végtelenségében. Janó oly sok nyelvet beszélt, hogy valójában egyet sem beszélt; amit mondott, azt nem értette meg senki, talán ő maga sem értette meg, de Janót messziről hajította ide az élhetés, amit némelyek sorsnak, s a poétásabb lelkűek végzetnek neveznek; ellenben itt volt példának okáért a kispap, aki idevaló volt, s akit kihúzott a reverendából magához a szótalan és titokzatos víz, és belekényszerített egy elsüllyedt hajó féligdűlt hombárjába lakni - annak sem lehetett a beszédét érteni, lehet ugyan, hogy a halak megértették, bár ezek hangtalan népek, a víziországok világa nem szereti a beszédet, egyedül a pontyról mondják, hogy mikor a vágódeszkán elevenen kettévágják, azt mondja: ó!

A régi vízi élet réti világában voltak emberek, akik valahonnan valamiképp kiszármaztak a vízre, félig benne éltek, mert nekik a sárcsónyikot meg a tapogatót ott hullajtotta el kenyérül az élhetés, s mondják emlékező öregek, hogy ezeknek az ilyenforma népeknek a vízzel való barátság nyomán halbőr nőtt a lábán. Ez azonban nem mese, mert ezek emberek voltak, nem pedig halfarkú kisasszonyok, mint a szép Meluzina abban a történetben, amit régebben sokszor le szoktak írni, és panoráma előtt is beszéli a kikiáltó a piros sipkában, mikor hirdeti, hogy a vászonfalon belül még most is látható egy ilyen halbőrös kisasszony abból a fajtából, amelyikből a fiatalja "mekél szász esztenté, ezek kétszász". - A jó reggelét a szokásuknak - mondja a sátor előtt időt mulató Kürti Sólyom Tánczos Mihály juhász -, de sokáig marad mög bennük a szusz -, mindez azonban a vizek hatalmán nem változtat semmit.

Honnan van az, hogy néha egy embert, aki talán addig mindig a víz ellenségéből, a földből élt, valami odahúz a vízhez, olyan helyre, ahol még rejtekes füzesek vannak, ahova az ördög sem megy be a sok szúnyog miatt, ahol sarkantyúja van a fövenynek és limányja a hullámnak, minélfogva ott keres magának vermést az uszadékfa, megütődve a hosszú vándorlás után a homokban, hogy az az ember a fűzfából hasított nyeleshoroggal ezt az uszadékholmit összefogja, a parton száradás okából a nap meleg tekintete elé teríti, azután a füzes legmélyén, a malyban, gunyhót barkácsol össze magának, látó szemek firtató nézése elől elbújván, hogy egymagában csapkodhassa le a kezeszáráról a szúnyogot? Hogy van az, hogy idők múltával találkozik asszonyszemély, akit a földön való élhetésből szintén a vízből való élhetéshez húzott a halk folyó ereje, s hogy akkor a nincstelenség és az elbujdosottság az uszadékfaházban baráti életre találkozik.

Hát hiszen, uram isten, hogy most van-e ebben az égedelmes világban, azt nem tudni, de azelőtt volt, hogy volt a pusztában valami víz, odaeresztették-e, fakadás, vagy forrás, vagy hogy elsüllyedt falu templomtornyának a befödésére rendeltetett, de elég az avval, hogy voltak vizek, amik kényesen foglalták el régi helyüket a földeken, és bár a víz hatalmas erejénél fogva odaszívták magukhoz a nádakat, sásakat, bölömbikát, szárcsamadarat és búvárvöcsököt, de a partjuk szélén nem volt semmi, csak kiáltó pusztaság. Azután akkor egy ember odament. Honnan küldték ezt az embert el, a föld, a homok miért tagadta meg tőle az élhetést, hogy immár ezért a vizek birodalmára kellett támaszkodnia? Ezt most már megint ki tudná megmondani? Az ember odament, és szétnézett a lápos sumár fölött. Lehet, hogy éppen akkor a víz alatt a sekrestyés bement a templom tornya alá, és meghúzta a harangot. Az ember tehát úgy határozta azt az izét, amit némelyek sorsnak neveznek, hogy jó lesz itt lenni. Nagy mélaság van itt, csak a béka kuruttyol, azt pedig pár hét alatt úgy meg lehet szokni, hogy később már az a baj, ha nem kuruttyolnak. Akkor aztán az ember sárból válykot ver, szárazt, apránkint fölépít magának sárból, nádból valami vityillót, s egyszer csak azután, hát ahol van, él benne, s régente nem is hajkurászták érte az ilyen hontalan kószaéletűt.

Janó is így valahogy került a víz szélére, s neki még födéllel sem kellett vergődnie. Egy ócska ladik alatt, amely ki van a partra vetve, az aljával fölfelé fordított formájában, egy fadarabbal oldalt kissé föltámasztva, el lehet hálni, eső elől oda lehet húzódni a híd alá, s annyi gallyat mindig hoz a víz, hogy amellett a parti kövek között egy ócska bögrében meg lehet a krumplit főzni. Mikor Janó főzött, s a hagyma sistergett a bögrében a szalonnadarabon, a felső partról hány étvágytalan, beteges úrforma szívta be magába mohón a füsttel kevert illatot, Janó pedig rakta a bögre mellé a gallyat arányosan, s nevette az urakat, akik aranylánccal vannak, de az aranyláncot nem bírják megenni, krumplit meg nem tudnak főzni így a bögrében a parton. Finom uracskák lennyi, nem tudolsz ennyi, ó Bogami, cum Teufel, kukuruc, mit megcsinálsz akkor világgal, he? No, akkor csobbant valami, Janó fölugrott, deszkát kapott a hóna alá, aztán szaladt bele a vízbe a gyerek után, aki beleesett, de máris kiabált, hogy ördög bújjon zapadba, klapec, mindig parton maszkanyi, mindig Wasser zsupsz, mindig Janó kihúznyi - de amíg kivette a vízből a gyereket, a bögre féloldalt billent a kövön, kifolyt a java, a vizes Janó nézte, s mondta: Kutya teremtés zapadnak, klapec... Kihúznyi: kihúznyi, aber Krumpier fuccs! - Janó ilyenkor hat nyelven káromkodott, és sietve rakta ki a zsebéből a bicskát, hogy bele ne rozsdásodjon a nyelébe.

Újságokban gyakran lehet olvasni, hogy emberi életért a magáé föltevésével ez vagy amaz érdemes ember valami kitüntetést kapott. Az ilyen vízszéli kószanépek zsákkabátjának a mellére talán már föl se férnének a kis csillogó emlékeztetőjelek, ha mindannyiszor kapnák, ahányszor másért a vízbe mentek, vagy ladikra kaptak. Azonban az eszükbe sem jut az ilyen gondolat, vagy talán valószínűbb, hogy nem is tudnak róla, hogy ilyen cifraságok is vannak a világon - elvégre, ha valamely tutajról elszabadult fenyőszál kódorog a vizen, azt is kifogják, ha halott úszik búsan lefelé, azt is partra teszik, hát miért ne fognák ki az elevent, különösen mikor még az kiabál is. Némely szomorú embereket, különösen nőszemélyeket, mikor úgy érzik, hogy a szívük le akar szakadni, a víz hallgatag mélysége húzza magához. Tévetegen jár az ilyen rokkant a parton, nézi a vizet, Janó nézte, s mondta magában: - No, most hiába szólok neki, csak belemegy. Ha belemegy, akkor majd kiabál. S akkor lesz majd kihúznyi, kihúznyi...

Hát az bizonyos, hogy az ilyen bemutatásban különös is az emberi élet: félperccel elébb még se isten, se világ, jobb a halál, félperc múlva kiabál, s a Janó mérgesen kiabál vissza: Schon wieder kihúznyi, kihúznyi... Nagy titok a víz. A halak azért szótalanok, mert a titokban laknak, csak ez a nyavalyás béka kuruttyol, annak meg nem lehet a szavát érteni.

- Ja pin kein bolond - mondta Janó, mikor a felsőpartról egy tollas női kalapot csapott a szél a víz tetejére -, ezt nem kihúznyi. Teremtésit zapadnak, mit járolsz cifra kalapba, mért nem viselod sapkát, mint Janó? Kukumene, kukumene? Mit kiabálolsz? Erigy be vízbe, majd akkor kihúznyi, ó boja tvoj, mindig vagyolsz bolond?

Janó így igazgatta a parti életet hosszú esztendőkön át, miközben a vizek némán haladtak lefelé a komor vasrudak alatt, és szívták magukhoz azokat a népeket, akiknek a lelkük eltört, mint a cserépedény a konyhán a szerelmes szolgáló kezében, s némely részük beszíva is maradt, mikor a Janó be volt rúgva, és estéli vackolódásában elrúgta a helyéről a ladiktartó deszkát, s a ráborult ladik alól nem bírt kibújni. Janó deszkáján ilyenkor emberek élete fordult meg. - No - mondta -, mit mászolsz vízbe, mikor Janó kis pajinkut ivolt? Úr szabad cifra kávéház sampányor, Janó ne treba kis pajinku, he?

A vízbeszándékozóknak ezen az alapon az lett volna a kötelességük, hogy mielőtt belemennének a titokba, hogy kiabáljanak benne, elsőbb megnézzék Janót, hogy van-e benne pálinka. Ezt többen elmulasztották, s ilyenkor Janó a vállát rázta, s idegen nyelveken elmélkedett, emlegette a bogot, a gottot, a dumnyezőt, s végezetül odáig jutott, hogy mégiscsak sok bolondság van ezen a világon.

Ez a nézete, hogy az idő apránkint elhaladt fölötte, s a bakancs is már kopni kezdett, igen elhatalmasodott benne. Gondolta: belemenjen-e ő is a vízbe, hogy aztán akkor a Merkurról a matróz kihúzza? No, ezt nem. Hát így nem. Másként kell ezt csinálni. Janónak a nyakába volt akasztva a takarékpénztára a zsákkabát alatt bőrzacskóban, Janó tehát nyúlt a zacskóhoz, s megnézte, hogy mennyi pénz van benne? Volt benne. Ahhoz képest, hogy Janó födél nélküli földönfutó volt, aki viseltes zsákokban élte az életét, ahhoz képest volt a pénz a zacskóban lehetősen. Janó a parti kövek közül, az ő rejtekhelyeiről, ahol az értékeit tartogatni szokta, előkeresett egy jókora üveget, azt aztán a szeszesember boltjában telemérette olyan drága pálinkával, hogy olyant még nem hallott a világ.

- No - gondolta a kósza lélek -, most is bevegyem, aztán belemenjek a vízbe? Nem.

Elment a víztől, hogy ne is lássa. Végignézett még egyszer a parton, áttekintett a túlsó füzesekre, ahol a szúnyogok laknak, s azután elment. Messzire ment, keresztül az egész városon, ki a földek közé, amerre a vasút töltése halad. Azon ment tovább, s közben társalkodott az üveggel. Mindig lassabban ment, s mindig többet társalkodott. Azután elunta a menést, leült, majd pedig le is feküdt a töltésre, mert azt mondja egy régi mondás még a török világból, hogy jobb ülve, mint állva, jobb fekve, mint ülve, jobb halva, mint fekve. A régi mondás utolsó részére a vasút tette rá a pontot, mert ráment az elaludt Janóra, s kettévágta, mint a vágódeszkán a pontyot szokás, de Janó még azt se mondta, hogy ó. A ponty, néha, halálakor, hagy maga után érdemi nyilatkozatot. Janó azonban azt sem tette, mivelhogy minek? Nem maradt meg utána más, csak néhány nyelet ital az üvegben, annak is pártját fogta egy arra haladó drótostót, mert ezek is leginkább a vasút mentén szoktak járni, hogy egyik toronytól a másikig jussanak. Az az eleven Janó kiszívta az üvegből a lelket, s az üveget visszatette a halott mellé, hogy legalább valami fejfája mégis maradjon neki.

1917

 

MENET ELŐTT

Vasárnap délután, parancskiadás után, a városszéli kis helyen összegyűlnek a katonák, akik a mezőn egy félbemaradt nagy házban tartják a kaszárnyájukat. Öregek, fiatalok, némelyik még szinte gyerek, a másik a fehér fejével szinte amannak az öregapja lehetne, kicsi meg nagy, jól megtermett szál ember s bukotthátú vénség, s a nyelveknek különféle összekeveredett zagyvasága. Az egyik németül szól, a másik a másik asztaltól románul felel, amott rácul kázsélnak, emitt magyarok panaszolják, hogy jobb a svarctérön, mint itthon, mert ott legalább dohány van. Háromvitézséges szakaszvezető csöndesen dumáló öreg bolgárok asztalához kiált át, mint a földművelés paraszti tudósaihoz, hogy mit gondoltok, hé, bogarak, ha ez a sok víz, ami most a földeket ellepte, még idején letakarodna róluk, lehetne-e még azt a földet valami haszonra bírni? S bogarak mondják: ha idejin lemegy, akkor... Lesz árpa?... Az már nem, arra már késő, de kukorica, az igen, s - teszik hozzá az ő szelíd mosolygásukkal - majd az asszonyok otthon majd meglátják, hogy mit csináljanak vele, az öregek tanácsa szerint.

A bogarak mindig az öregek tanácsa szerint igazodnak, fehér posztóban s fehér állati bőrökben járó, borotváltképű, pirosarcú öregek után.

Egyébként leginkább arról van szó, hogy szombaton menet indul, kettő, vagy úgy lehet, három is, ki tudja magáról, hogy benne van-e a menetben?

A svábok közt vannak már, akik tudják, hogy benne vannak, csak azt nem tudják, hogy melyikben. Az asszonyok, akik a faluból az embereik látogatására jöttek, a svábok asztalánál a fal felül való padon összébb húzzák az álluk alatt a fejkendő csücskét. - Tehát már megint mentek... Alig voltatok itthon.

Csongrádi magyarok a másik felekezetben szintén vélnek már hozzá, hogy benne vannak, csak azt nem tudják, hogy merre. A digók felé-e, vagy a Romániába (Zolcsáni felé jó bor van), vagy pedig csak ide föl a Kirlibabához?

A rácok meg románok asztala felől azt beszélik, hogy egykutya az, akármerre megy az ember, az egyik póstaszám olyan, mint a másik póstaszám. Majd jön nemsokára a mamuska, mert az ígérte, hogy idejön, az majd megmondja, ha tudja, hogy merre lesz a menés.

Jön is kisvártatva a mamuska. Ez az öreg őrmester, akire, mikor benyitja az ajtót, egyszerre minden oldalról nyújtják feléje a poharat, hogy no, tessék már egy kicsit, ha meg nem veti. Alacsony, idős, veresreszívottképű ember, a strapa a bajuszát már régen seszínűre fakította, a kigombolt köpönyeg alól elővilágolnak némi színükhagyott szalagdarabok, fehér-piros, piros, feketesárga. Nem mai csirke lehet az öreg, a piros szalagot katonának utoljára még a múlt század végefelé adták, egyébként aki a rekedtség szobrát meg akarná faragni, igen jóravaló mintát találhatna benne. Már csak úgy recseg az öreg, mint téli időben a befagyott trombita, azonban azért, hogy az asztalok felől ötféle nyelven száll feléje a kérdés, ötféle nyelven felel vissza a "gyerekeknek". A mamuska ez, a század anyja, a vén strázsamester.

- No igen, hát hogy lesz a menet?

- Jaj, fiam - mondja a magyaroknak -, tik benne vagytok, tik velem gyüttök. Te is jössz, Szepi. Te is, Jozef. No - fordul a rácok felé a nyelvükön -, bogati, tiközületek is jön az Ilia, a Vászó, a Pájó.

Így magyarázza tovább a különböző nyelveken a népeknek, hogy ki megy, ki marad? A népek összenéznek, egyik elszomorodva, a másik felvidámodva, ahogy éppen a kedve tartja. A csongrádiak koccintanak, mondván:

- No, akkor a mai napon is jó napra virradtunk.

Megint csak nyújtódnak a poharak az öreg strázsamester felé, az öreg elveszi, mert ennyit meg kell tisztességből tenni, azután leteszi a gazdája elé az asztalra. - Hejnye, hejnye, öreg komám - mondja egy magyar -, hát mögvetöd? - Nem, nem - mondja az öreg -, dehogy vetöm mög, amit a jó komám kínál, hanem hát neköm még sok a dolgom, aztán ilyenkor a bor három lépés távolságra lögyön.

Egy román föltartja a lábát, ahogy ül a széken, úgy mutatja: - Domme, ez az én bakancsom már nagyon ócska.

- Látom, fiam, látom. Jó az is itthon. Majd kapsz, ne félj, újat, szépet, meleget, sárgát, mindjárt holnap reggel.

- No, akkor ezt el is szakítom.

- Dehogy szakítod, fiam - feddi az öreg -, dehogy szakítod. Nem szabad azt elszakítani. Jó lesz az még másnak addig, amíg itthon van.

A román ráhagyja, az ám, igaz, annak, aki itthon van takarásban, annak az is jó lesz. No, így egy pár kopott bakancs megkímélve maradt.

- Herst, Herr Feldwebel - szól hozzá egy idős sváb -, hát én is megyek?

- Hát. Már mondtam az előbb.

- De a te századoddal megyek?

- Nem. A másikkal.

- Az baj - véli a sváb.

- Már miért? - neveti az őrmester. - Nem egyre megy az? A srapnel egyformán eltalálhat itt is, ott is, aztán egy lesz a fizetés.

- Nono - mondja az ember -, de én veled szerettem volna menni. Eddig is veled voltam oda.

- Hja - támad rá az öreg -, akkor miért nem nyitottad ki reggel a szádat? De különben... várjál csak... azt még talán ki lehet csinálni. Majd szólok én a főhadnagy úrnak, ha már sehogy sem lehetsz el énnélkülem.

Az emberek aztán mondják egymás után: - Engöm is, engöm is a te századodba, öreg komám... a maga századába, őrmester úr! - A kis öreg ember meg neveti, a szeme villog, rángatja a vállát: - Nini, hiszen csak nem vihetem el egymagam az egész világot.

Megint csak nyújtogatják feléje a poharakat.

- Jaj - mondja -, az nem úgy van! Majd mikor kellene, akkor adjatok, de gondolom, majd akkor se nekem nem lesz, se nektek.

Nevetnek azon, hogy ez bizony úgy is fordulhat. A menet, az olyan dolog, hogy az elmegy, de nem lehet tudni, hogy hova megy, s továbbá, hogy visszajön-e?

- Aztán merrefelé lössz a mönés, őrmestör úr?

Az öreg int a háta mögé a hüvelykujjával, mintha csak itt volna a szomszédban:

- Csak ide a Kirlibaba alá. Csak éppen még miránk várnak.

Az emberek úgy néznek a kis öregre, mint szép lány a tükörbe szokott. Bizalom és ragaszkodás van a szemükben, régifajtájú századanyja ez a berekedt vén katona.

Ismét csak kínálják mindenfelől, viszik is feléje, hogy ugyan már no, csak egy kicsit, az enyimbűl. Az öreg alig győz úgy hadonászni köztük, hogy valamelyiknek a poharát ki ne üsse a kezéből. Lassan nyílik az ajtó, bejön egy ember boton, az öreg egy poharat elhalász a sok közül, odaviszi a sántához mondván: - Ezt kínáljátok, ez mögérdemli. Ez még uzsoki embör.

Nézi egy katona a lábát, kérdezvén:

- Ott szörözte?

Azt mondja a sánta:

- Nem. Pestön.

- Pestön?

- Hát. Ezt a fát, amit a lábam helyött adtak, már Pestön szöröztem. Az igazi lábamat csak elvesztöttem az Uzsoknál, ott nem szöröztem én más egyebet.

A magyarok összenéznek, koccintanak, s mosolyognak hozzá, mert hiszen egy a fizetés úgy is: - No, a mai napon is jó napra virradtunk.

A század anyja pedig a gyűrött köpenyből rájuk nevet:

- Ugyan, mit okoskodtok? Eddig is elmentünk, mégis visszajöttünk. Ezentúl is elmegyünk, aztán megint csak visszajövünk. Nézd el, nézd, hát nem így van?

Az emberek ráhagyják, hogy így van. Mert csakugyan úgy van, és nem másként, hogy már többször elmentek, s megint csak ugyanannyiszor visszajöttek.

Bár másfelől sokan vannak, akik szintén elmentek, s nem jöttek vissza, hanem eltemették őket. Azt mondja egy ember:

- Ha itthon a vénasszonyok látnák, hogy hogy mén ott egy temetés, nem is találnának rajta annyi alkalmas sírnivalót, mint az itthonvalókon.

1917




Hátra Kezdőlap