Tavaly március huszonkettedikén este igen furcsa eset történt velem. Naphosszat a várost jártam lakás után. A régi nagyon nedves volt, s én akkoriban már csúnyán köhögtem. Ősszel el akartam költözni, de kihúztam tavaszig. Egész nap nem akadtam megfelelőre. Először is különálló lakást kívántam, nem albérletit, másodszor, ha csak egy szobát is, de okvetlenül tágasat, és természetesen minél olcsóbbat. Észrevettem, hogy a szűk lakás még a gondolkodást is korlátozza. Én, amikor elgondoltam jövendő elbeszéléseimet, mindig szerettem fel-alá járkálni a szobában. Itt jegyzem meg, hogy számomra általában kellemesebb volt elgondolni műveimet és elábrándozni megírásukon, mint a valóságban megírni őket, de igazán nem lustaságból. Akkor vajon miért?

Reggel óta nem jól éreztem magam, alkonyatra meg már valósággal rosszullét fogott el: mintha lázam támadt volna. Ráadásul egész nap talpon voltam, és elfáradtam. Estefelé, amikor alkonyodni kezdett, épp a Voznyeszenszkij sugárúton jártam. Szeretem a márciusi napot Pétervárott, különösen az alkonyt, persze derűs, hideg estén. Ilyenkor az egész utca hirtelen felragyog, éles fény önti el. A házak szinte villognak. Szürke, sárga és piszkoszöld színükről egy pillanatra lefoszlik a komorság; a lélek is mintha felderülne, mintha felrezzenne az ember, vagy valaki meglökné a könyökével. Új szemlélet, új gondolatok... Csodálatos, mit művelhet egyetlen napsugár az emberi lélekkel!

A fény azonban kihunyt; erősödött a fagy, már csípte az orrot; megsűrűsödött az alkony, gázégők gyúltak fel az üzletekben és a bódékban. Miller cukrászdájával szemben hirtelen megtorpantam, szinte földbe gyökerezett a lábam, és átbámultam az utca túlsó oldalára, mintegy megsejtve, hogy mindjárt valami rendkívüli dolog történik velem, s ebben a percben megpillantottam a túloldalon az öregembert és a kutyáját. Jól emlékszem rá, hogy valami szerfölött kellemetlen érzés szorította össze a szívemet, s magam sem tudtam megállapítani, miféle érzés ez.

Nem vagyok misztikus, előérzetekre, sejtelmekre nem sokat adok, de mint ahogy talán mindenkivel, velem is megesett már olyasmi az életben, amit elég nehéz megmagyarázni. Itt van például ez az öreg: találkozásunkkor miért éreztem meg rögtön, hogy milyen szokatlan esemény vár rám azon az estén? Igaz, beteg voltam; betegségben pedig rendszerint csalókák az érzések.

Az öreg úgy rakosgatta a lábát, akár egy merev botot; erőtlen, lassú léptekkel, görnyedten vánszorgott a cukrászda felé, könnyedén meg-megkoppantva botjával a gyalogjáró kövét. Soha életemben nem láttam ilyen lehetetlen, furcsa figurát. Eddig is, ha összeakadtunk Millernél, mindig kellemetlenül lepett meg. Magas termete, hajlott háta, élettelen, nyolcvanéves aggastyánarca, foszladozó, ócska kabátja, legalább húszesztendős, formátlan, kerek kalapja, kopasz feje, a tarkóján meredező, már nem is ősz, hanem sárgásfehér hajcsomó; valahogy öntudatlannak tetsző, szinte rugóra járó mozgása - mindez önkéntelenül meghökkentette az embert, amikor először találkozott vele. Csakugyan, elég különös látvány volt ez az aggastyán, egyedül, felügyelet nélkül, annál is inkább, mert úgy festett, mint holmi őrült, aki megszökött az ápolóitól. Megdöbbentett szokatlan soványsága is: teste jóformán nem volt, csak csont és bőr. Kék karikás, nagy, de fénytelen szeme mindig egyenesen maga elé nézett, oldalt soha, és sohasem látott semmit - ebben bizonyos vagyok. Ha rátekintett is az emberre, egyenest nekiment, mintha levegő volna előtte. Néhányszor már megfigyeltem ezt. Millernél nemrég bukkant fel, nem tudni, honnét jött, s mindig vele volt a kutyája. A cukrászda vendégei közül soha senki sem szánta rá magát, hogy beszélgessen vele, s ő sem állt szóba senkivel.

"És minek mászkál Millerhez, mi keresnivalója van ott? - gondoltam, miközben az utca túlsó oldalán álltam, s nem bírtam elfordítani róla tekintetemet. A rosszullét és fáradtság következményeképp valami ingerültség forrt bennem.

- Mire gondol? Mi jár a fejében? - folytattam magamban.

- De gondol-e még egyáltalán valamire? Az arca olyan élettelen, hogy már teljesen kifejezéstelen. S honnét szerezte ezt az undorító kutyát, amely nem tágít a sarkából, szinte elválaszthatatlan tőle, és annyira hasonlít hozzá?"

Ez a szerencsétlen kutya alkalmasint szintén nyolcvanesztendős volt; igen, így kellett lennie. Először is olyan vénnek látszott, amilyen egyeden kutya sem szokott lenni; másodszor pedig miért jutott az eszembe mindjárt, amikor először láttam, hogy ez a kutya nem lehet olyan, mint a többi: egészen rendkívüli kutya, van benne valami fantasztikus, babonás erő, tán holmi Mefisztofelész kutya képében, és sorsa ismeretlen, titokzatos módon összefügg gazdájának sorsával. Egy pillantást vetve rá, nyomban elismernék, hogy nyilván húsz évvel ezelőtt lakott jól utoljára. Sovány volt, akár a csontváz, vagy - ami ugyanaz - akár a gazdája. Szőre csaknem mind kihullott, a farkán is, amely úgy lógott, mint egy pálca, mindig erősen behúzva. Hosszú füle volt, a feje komoran lehorgadt. Életemben nem láttam ilyen visszataszító ebet. Amikor együtt mentek az utcán - a gazda elöl, a kutya utána -, orra szinte érintette ruhájának szegélyét, mintha oda volna ragasztva. Járásuk, egész külsejük minden lépésnél szinte ezt mondta:

Vének vagyunk bizony, istenem, de vének!

Emlékszem, egyszer az is eszembe ötlött, hogy az öreg meg a kutyája mintha Hoffmann egyik, Gavarni illusztrálta lapjáról lépett volna le, s most a kiadvány mozgó hirdetéseként járna a világban. Átvágtam az utcán, és az öreg után bementem a cukrászdába.

Szerfelett furcsán viselkedett itt, s Miller az utóbbi időben már önkéntelenül elfintorodott a pultja mellett, amikor a hívatlan látogató belépett. Először is a különös vendég sohasem rendelt semmit. Mindannyiszor egyenesen odament a kályha mellett levő sarokba, és leült. Ha helye a kályha mellett foglalt volt, egy darabig értelmetlenül és értetlenül álldogált a helyét elfoglaló úr előtt, majd gondterhelten elvonult a másik sarokba az ablakhoz. Kiválasztott egy széket, lassan letelepedett, levette a kalapját, lerakta maga mellé a padlóra botjával együtt, aztán hátradőlt székén, s úgy maradt mozdulatlanul három-négy óra hosszat. Újságot sohasem vett a kezébe, egy szót nem szólt, meg se mukkant; csak ült, és tágra nyílt szemmel meredt maga elé, de olyan élettelen, bamba volt a tekintete, hogy le mertem volna fogadni: mit sem lát, mit sem hall a környezetéből. A kutya kétszer-háromszor körbeforgolódott, majd mogorván elhelyezkedett a lábánál, orrát a csizmái közé dugta, nagyot szusszantott, és teljes hosszában elnyúlva a padlón, szintén mozdulatlanul hevert ott egész este, mintha kimúlt volna. Úgy rémlett, ez a két lény naphosszat holtan fekszik valahol, s amint lemegy a nap, hirtelen megelevenedik, csupán azért, hogy eljöjjön Miller cukrászdájába, s ezzel valami titokzatos, rejtélyes kötelességet teljesítsen. Három-négy órás üldögélés után végre felállt az öreg, vette a kalapját, és hazaindult. Felállt a kutya is, és fejét lógatva, farkát behúzva, lassú léptekkel, gépiesen követte. A cukrászda látogatói végül már mindenképpen kerülték, még csak nem is ültek melléje, mintha undorodnának tőle. Ő azonban semmit sem vett észre.

E cukrászda vendégei jobbára németek. Ide gyűlnek az egész Voznyeszenszkij sugárútról a különböző műhelyek gazdái: lakatosok, pékek, kelmefestők, kalaposmesterek, nyergesek - valamennyien patriarkális emberek a szó német értelmében. Millernél általában patriarkális légkör uralkodott. A gazda gyakran odament az ismerős vendégekhez, elüldögélt velük az asztalnál, s ilyenkor tekintélyes mennyiségű puncs fogyott. Kisgyerekei és kutyái néha szintén ki-kijöttek, s a látogatók megsimogatták a gyerekeket és a kutyákat. Mindannyian ismerték és kölcsönösen tisztelték egymást. S amikor a vendégek belemélyedtek a német újságokba, az ajtó megett a gazda lakásában felzendült az Oh, du lieber Augustin dallama, melyet legidősebb lánya, egy fehér egérhez hasonló, lenszőke, fürtös hajú német kislány játszott a csörömpölő zongorán. A keringőt tetszés fogadta. Én minden hónap elején látogattam el Millerhez, hogy elolvassam a nála megtalálható orosz folyóiratokat.

Amint beléptem a cukrászdába, láttam, hogy az öreg már ott ül az ablaknál, a kutya meg szokása szerint a lábánál elnyúlva hever. Szótlanul letelepedtem a sarokba, és gondolatban feltettem magamnak a kérdést: "Minek jöttem ide, amikor nincs itt semmi keresnivalóm, amikor beteg vagyok, és jobb volna hazasietnem, innom egy teát és lefeküdnöm? Igazán csak azért vagyok itt, hogy ezt az öreget nézegessem?" Bosszúság fogott el. "Mi közöm hozzá? - gondoltam, ahogy eszembe jutott, milyen beteges, furcsa érzéssel bámultam már az utcán. - És mi közöm ehhez a sok unalmas némethez? Mire jó ez a fantasztikus lelkiállapot? Mire jó ez a semmiségekből támadó, olcsó izgalom, amelyet az utóbbi időben észreveszek magamon, amely zavarja az életemet és a tisztánlátásomat, amit már meg is jegyzett egy éles elméjű kritikus legutóbbi elbeszélésem felháborodott boncolgatása közben." Töprengtem és zúgolódtam, de azért mégis maradtam, a betegség pedig mindjobban hatalmába kerített, s végül sajnáltam otthagyni a meleg szobát. Fogtam a frankfurti lapot, elolvastam két sort, és elszunnyadtam. A németek nem zavartak. Olvastak, dohányoztak, s csak olykor, félóránként közöltek egymással halkan valami frankfurti hírt. Saphirtól, a híres német humoristától származó viccet vagy Scharfsinnt,^[1] majd kettőzött nemzeti büszkeséggel mélyedtek el ismét az olvasásban.

Úgy félórát szundikáltam, s erős hideglelésre ébredtem. Igazán haza kellett mennem. Ekkor azonban újra megállított a helyiségben lejátszódó némajelenet. Mondtam már, hogy az öreg, alighogy elhelyezkedett székén, mindjárt merőn rászegezte valamire a szemét egész este. Megesett az is, hogy én kerültem mit sem látó, bárgyún átható tekintetének tüzébe; szerfelett kellemetlen, sőt kibírhatatlan érzés volt, s rendszerint sietve helyet változtattam. Ezúttal egy keményített állógalléros, pirospozsgás, igen takaros, gömbölyded kis német lett az áldozata; az átutazó vendég, mint később megtudtam, Adam Ivanovics Schultz rigai kereskedő volt, Miller jó barátja, de még nem ismerte az öreget és a vendégek nagy részét. Élvezettel olvasgatta a Dorfbarbier-t, és iszogatta puncsát, de egyszer csak feltekintett, és észrevette az öreg mozdulatlan tekintetét. Ez meghökkentette. Adam Ivanics aggályoskodó és sértődékeny ember volt, mint általában valamennyi "nemes" német. Különösnek és bántónak érezte, hogy minden teketória nélkül ilyen merőn bámulják. Leplezett méltatlankodással vette le szemét a tapintatlan vendégről, valamit dünnyögött az orra alatt, és szótlanul elrejtezett az újság mögé. De nem állta sokáig, és két perc múltán gyanakodva kikukkantott: ugyanaz a merő tekintet, ugyanaz az értelmeden bámulás. Adam Ivanics még most is hallgatott. Mikor azonban harmadszor is megismétlődött a dolog, haragra lobbant, és kötelességének vélte megvédelmezni a tekintélyét, nehogy a nemes közönség előtt lejárassa a szép Rigát - hisz bizonyára a város képviselőjének tartotta magát. Türelmetlenül ledobta az asztalra az újságot, erélyesen koppantva a rudacskával, amelyre rá volt erősítve, s vörösen a puncstól meg az önérzettől, lángoló méltósággal most ő meresztette rá gyulladt kis szemét a bosszantó öregre. Úgy tetszett, a német és ellenfele tekintetük magnetikus erejével akarják legyőzni egymást, s azt várják, melyikük esik előbb zavarba, és süti le a szemét.

A rudacska koppanása és Adam Ivanics különös tartása rájuk irányította a vendégek figyelmét. Mindenki nyomban félretette foglalatosságát, és szótlan, komoly kíváncsisággal fürkészte a két ellenfelet. Rendkívül komikus jelenet volt. De a vörös arcú Adam Ivanics kihívó pillantásának magnetizmusa tökéletesen kárba veszett. Az öreg rá sem hederített semmire, tovább is mereven nézte a nekibőszült Schultz urat, s egyáltalán nem vette észre, hogy az általános érdeklődés középpontjába került, mintha nem is a földön élne, hanem valahol a holdban. Végre elfogyott Adam Ivanics türelme, s kitört.

- Miért néz rám olyan merőn? - kiáltotta németül, átható, éles hangon és fenyegető ábrázattal.

Ellenfele azonban nem szólt, mintha nem értené, sőt nem is hallotta volna a kérdést. Adam Ivanics rászánta magát az orosz beszédre.

- Kérdezem magát, mért engemet néz olyan kitartóan - kiabálta fokozódó dühvel. - Engemet ismernek az udvarnál, de magát nem ismernek az udvarnál! - tette hozzá, és felpattant.

Az öreg nem moccant. A németek körében méltatlankodó morgás támadt. A zaj odavonzotta Millert, bejött a szobába. Átlátva a helyzetet, azt hitte, az öreg süket, és odahajolt a füléhez.

- Schultz úr kérte, hogy ne bámulja őt - mondta tőle telhetően hangosan, és fürkészve nézegette az érthetetlen vendéget.

Az öreg gépiesen rápillantott, s eddig mozdulatlan arcán valami aggodalom, valami nyugtalan riadtság árnyéka suhant át hirtelen. Kapkodni kezdett, krákogva lehajolt, gyorsan felvette a kalapját, botját, felállt, s szánalmas mosollyal - a tévedésből elfoglalt helyről elkergetett szegény ember alázatos mosolyával - indulni készült. A szerencsétlen, roskatag öregnek ez az alázatos, jámbor sietsége olyan szánalmat keltő, olyan szívfájdító volt, hogy kezdve Adam Ivaniccsal, az egész közönség tüstént megváltoztatta nézetét. Nyilvánvalóan nem sérthetett ő meg senkit, sőt maga volt állandóan tudatában annak, hogy mindenhonnan elzavarhatják, akár egy koldust.

Miller jószívű és részvevő ember volt.

- Nem, nem - mondta, és bátorítóan megveregette a vállát -, üljön csak! Aber Herr Schultz nagyon kéri, ne nézzen őt kitartóan. Őt az udvarnál is ismernek.

A szegény öreg azonban most sem értette meg; még jobban sietett, lehajolt zsebkendőjéért, a kalapból kihullott ócska, lyukas, kék zsebkendőért, és szólongatni kezdte a kutyáját, amely mozdulatlanul feküdt a padlón, és két mancsa közé dugva a pofáját, szemlátomást mélyen aludt.

- Azorka, Azorka! - motyogta öreges, reszkető hangján. - Azorka!

Azorka nem moccant.

- Azorka, Azorka! - ismételgette búsan, s botjával megérintette, de az állat fekve maradt előbbi helyzetében.

A bot kiesett az öreg kezéből. Lehajolt, letérdelt, és két kezével felemelte Azorka fejét. Szegény Azorka! Halott volt. Mukkanás nélkül halt meg gazdája lábánál, talán az öregségtől, de talán az éhségtől is. Az öreg egy percig elképedve nézte, mintha nem fogná fel, hogy Azorka már nem él; aztán csendesen lehajolt egykori szolgája és barátja fölé, és sápadt arcát halott pofájához szorította. Egy ideig csend volt. Mindnyájan meghatódtunk... Végül az öreg felemelkedett. Nagyon halvány volt, és reszketett, mint a hideglelős.

- Lehet kitömni - szólalt meg a részvevő Miller, aki legalább valamivel vigasztalni akarta. - Lehet szépen kitömni; Fjodor Karlovics Krieger nagyszerűen megcsinálja kitömést; Fjodor Karlovics Krieger nagy mester kitömésben - bizonygatta, miközben felvette a földről az öreg botját, és odaadta neki.

- Igen, én nagyszerűen megcsinálok kitömést - jelentkezett szerényen maga Herr Krieger, az előtérbe lépve. Borzas, rőt hajú, jámbor német volt, nyurga, szikár ember, hajlott orrán pápaszem ült.

- Fjodor Karlovics Kriegernek nagy tehetsége van, hogy csinálja mindenféle nagyszerű kitömést - tette hozzá Miller, akit lassanként egészen elragadott tulajdon ötlete.

- Igen, nekem nagy tehetségem van, hogy csináljam mindenféle nagyszerű kitömést - állította ismét Herr Krieger -, és én ingyen kitömök a maga kiskutyáját - fűzte hozzá áldozatkész nagylelkűségi rohamában.

- Nem, én megfizetek, hogy ön megcsinálja kitömést! - kiáltotta mérgesen Adam Ivanics Schultz, még jobban kivörösödve; tüzelte a nagylelkűség, s ártatlanul is magát okolta a szerencsétlenség miatt.

Az öreg hallgatta őket, de szemlátomást mit sem értett, és továbbra is egész testében reszketett.

- Várjon! Igyon meg jó konyakot egy pohárral! - kiáltott fel Miller, látva, hogy a rejtélyes vendég menni akar. Kihozták a konyakot. Az öreg gépiesen megfogta a poharat, de keze remegett, s még mielőtt ajkához emelte, kilöttyentette a felét; nem ivott egy csöppet sem, visszatette a tálcára. Aztán elmosolyodott, az alkalomhoz egyáltalán nem illő, különös mosollyal, és botladozva, sietősen kiment a cukrászdából, otthagyva Azorkát. Mindenki álmélkodva állt ott, felkiáltások hallatszottak.

- Schwerenot! Was für eine Geschichte!^[2] - mondogatták egymásra meredve a németek.

Én azonban utánarohantam. A cukrászdától néhány lépésnyire jobbra nyílik egy hatalmas házak szegélyezte, keskeny, sötét sikátor. Valami azt súgta, hogy az öreg bizonyosan arra fordult. Jobb kézre a második házat éppen javították, egészen körül volt állványozva. Kerítése csaknem az utca közepéig nyúlt ki, mellette deszkapallót raktak le a járókelők számára. A kerítés és a ház sötét szögletében megtaláltam. Ott ült a fajárda szélén, térdére könyökölt, és két kezére támasztotta a fejét. Letelepedtem melléje.

- Figyeljen ide - mondtam, de jóformán azt sem tudtam, mivel kezdjem. - Ne búsuljon Azorka miatt. Gyerünk, hazaviszem. Nyugodjék meg. Mindjárt keresek egy bérkocsit. Hol lakik?

Az öreg nem felelt. Nem tudtam, mire határozzam magam. Senki sem járt arra. Egyszer csak a kezem felé kapott.

- Fulladok! - nyöszörögte alig hallható, rekedt hangon. - Fulladok!

- Menjünk haza! - kiáltottam, felálltam, és őt is erővel felemeltem. - Iszik egy teát, és ágyba fekszik... Tüstént hozok bérkocsit. Orvost hívok... van egy orvos ismerősöm...

Nem emlékszem, mit mondtam még neki. Fel akart állni, de alig emelkedett fel egy kicsit, megint visszaesett, s elfúló, rekedt hangján újra motyogni kezdett valamit. Még közelebb hajoltam hozzá, hogy halljam.

- A Vasziljevszkij-szigeten - hörögte az öreg -, a Hatodik soron... a Ha-to-dik so-ron...

Elhallgatott.

- A Vasziljevszkij-szigeten lakik? De hát nem arrafelé indult; az balra van, nem jobbra. Mindjárt hazaviszem...

Nem mozdult. Megfogtam a kezét; élettelenül hullott vissza. Az arcába néztem, megérintettem - már halott volt. Úgy rémlett, az egész csak álom.

Ez a kaland sok vesződségembe került, s közben magától elmúlt a lázam. Felkutatták az öreg lakását. De nem a Vasziljevszkij-szigeten lakott, hanem kétlépésnyire attól a helytől, ahol meghalt, Klugen házában, közvetlenül a tető alatt, a negyedik emeleten, külön lakásban, amely kicsi előszobából és egy igen alacsony, nagy szobából állt, három résszerű kis ablakkal. Szörnyű szegénységben élt. Bútorzata mindössze egy asztal, két szék és egy ócska dívány, kemény, mint a kő, és mindenütt kilóg belőle a forgács - s ez is a házigazda tulajdona. A kályhába szemlátomást rég nem gyújtottak be, gyertyának nyomát sem lelték. Most már valóban azt hiszem, az öreg pusztán azért járogatott Millerhez, hogy gyertyafényben üldögélhessen, s egy kicsit megmelegedjen. Az asztalon üres agyagkorsó állt, és száraz kenyérhéj hevert. Pénzt nem találtak egy kopejkát sem. Még csak egy váltás fehérnemű sem akadt, hogy abban temessék el; valaki odaadta a tulajdon ingét. Világos, hogy nem élhetett ilyen módon, teljesen magára hagyva, s ha ritkán is, valaki bizonyosan látogatta. Az asztalfiókban megtalálták az igazolványát. Az elhunyt külföldi volt, de orosz alattvaló, Jeremija Smith, hetvennyolc éves gépész. Az asztalon két könyv feküdt: egy rövid földrajz és az Újtestamentum orosz fordításban, a szélén ceruzával és körömmel húzgált jelek. Ezt a két könyvet magamhoz vettem. Kikérdezték a lakókat, a házigazdát - jóformán semmit sem tudtak róla. Sokan laktak a házban, jobbára mesteremberek és német asszonyok, akiknél szállást és kosztot lehetett kapni. A nemesi származású házgondnok se mondhatott sokat egykori bérlőjéről, legfeljebb annyit, hogy ezért a lakásért hat rubel jár havonta, a megboldogult négy hónapja lakott benne, de az utolsó két hónapra nem fizetett egy kopejkát sem, úgyhogy ki kellett volna tenni a lakásból. Tudakolták, nem járt-e hozzá valaki. De erre sem kaptak kielégítő választ. A ház nagy, rengetegen járkálnak az ilyen Noé bárkájában, nem lehet mindenkire emlékezni. A házmester öt éve szolgált itt, s alkalmasint tudott volna valami magyarázatot adni, de két hete hazalátogatott a falujába, s addig unokaöccsét állította a helyére, egy fiatal legényt, aki a lakóknak még a felét sem ismerte személyesen. Nem tudom biztosan, mivel végződött ez az egész vizsgálat, de végül is eltemették az öreget. Ezekben a napokban egyéb szaladgálásaim közben elmentem a Vasziljevszkij-szigetre a Hatodik sorra, s csak amikor már ott jártam, akkor mosolyodtam el magamon: mit láthattam a Hatodik soron a közönséges házakon kívül? "De vajon miért emlegette halála percében az öreg a Hatodik sort és a Vasziljevszkij-szigetet? - gondoltam. - Talán félrebeszélt?"

Megnéztem Smith megüresedett lakását, és megtetszett. Kibéreltem. Ami a fő: a szoba nagy volt, ha igen alacsony is, úgyhogy eleinte úgy rémlett, beverem a fejem a mennyezetbe. Különben hamar hozzászoktam. Havi hat rubelért nem lehetett jobbat szerezni. Külön bejárata nagyon csábított; már csak személyzetről kellett gondoskodnom, mert azt nem lehet teljesen nélkülözni. A házmester megígérte, hogy az első időben legalább naponta egyszer feljön, és szükség esetén rendelkezésemre áll. "S ki tudja - gondoltam -, talán valaki majd érdeklődik az öreg felől!" Egyébként már öt nap telt el azóta, hogy meghalt, s még nem jött senki.

Akkoriban, éppen egy éve, még dolgozgattam a folyóiratoknak, cikkecskéket írtam, és szilárdan hittem, hogy sikerül majd valami jelentős és szép dolgot írnom. Egy nagy regényen dolgoztam akkor, de az lett a vége, hogy lám, megrekedtem egy kórházban, és nyilván nemsokára meghalok. De ha nemsokára meghalok, mire jó feljegyzéseket írni?

Akaratlanul is életemnek ez az utolsó nehéz esztendeje jár a fejemben szüntelenül. Most mindent le akarok írni, s ha nem eszeltem volna ki ezt a foglalatosságot, azt hiszem, meghalnék bánatomban. A közelmúlt élményei néha fájdalmasan, gyötrően izgatnak. Tollam alatt megnyugtatóbb, kiegyensúlyozottabb jelleget öltenek majd, s nem hasonlítanak annyira a lázálomra, lidércnyomásra. Így vélem. Már maga az írás mechanizmusa megnyugtat, lehűt, felébreszti bennem régebbi írói szokásaimat, az elfoglaltság leköti emlékeimet és a beteges álmokat... Igen, jó ötlet volt. És valami örökség a felcsernek: legalább beragasztja kéziratommal az ablakokat, amikor a téli rámákat felteszi. Egyébként, nem tudom, miért, középen kezdtem elbeszélésemet. Ha már mindent leírok, akkor az elején kell kezdeni. Nos, kezdjük hát az elején. Úgysem lesz hosszú az önéletrajzom.

Nem itt születtem, messze innét, az ...-i kormányzóságban. Szüleim feltételezhetően jó emberek voltak, ám hamar árván hagytak, s én Nyikolaj Szergejics Ihmenyev kisbirtokos házában nőttem fel - szánalomból vett magához. Csak egy gyermeke volt, Natasa, nálam három évvel fiatalabb kislány. Úgy nőttünk fel, mint testvérek. Ó, kedves gyermekkorom! Milyen buta dolog, hogy huszonöt éves korban vágyódom és búsulok utánad, és haldokolva, egyedül csak rád emlékszem hálával és elragadtatással! Milyen ragyogó, mennyire nem pétervári nap járt akkor az égen, s milyen élénken, vidáman vert a kis szívünk. Akkor erdők és mezők vettek körül, nem pedig holt kövek halmaza, mint most. Milyen csodás volt a kert és a park Vasziljevszkojéban, ahol Nyikolaj Szergejics jószágigazgatóskodott; ebben a kertben sétálgattam Natasával, a kerten túl meg nagy, nyirkos erdő terült el, mi, gyerekek, kétszer eltévedtünk ott... Gyönyörűséges aranyidő! Először mutatkozott nekünk az élet rejtelmesen és csábítón, s oly édes volt ismerkedni vele. Akkor minden bokorban, minden fában mintha még valaki lakott volna, valami titokzatos, ismeretlen lény; a mesevilág összeolvadt a valósággal; s amikor a mély völgyekben megsűrűsödött az esti pára, és kígyózó, szürke foszlányai beleakaszkodtak a nagy szakadék sziklás oldalára tapadó bozótosba, Natasával néha ott álltunk kézen fogva a szurdok peremén, félős kíváncsisággal leskelődtünk lefelé, s azt vártuk, hogy mindjárt feljön hozzánk valaki, vagy felkiált a ködös mélységből, s dajkánk meséi tiszta színigaznak bizonyulnak. Jóval később egy alkalommal eszébe juttattam Natasának, hogyan kaptuk meg egyszer a Gyermekolvasmányok című folyóiratot, hogyan szaladtunk tüstént a kertbe a tóhoz, ahol a lombos, vén juhar alatt ott állt kedves zöld padunk, mindjárt le is ültünk, s olvasni kezdtük Alfonz és Dalinda varázslatos történeté-t. Még ma is furcsán megdobban a szívem, valahányszor erre az elbeszélésre gondolok, s egy évvel ezelőtt, amikor Natasának felidéztem első sorait: "Alfonz, történetem hőse, Portugáliában született. Apja, Don Ramir..." stb. - csaknem sírva fakadtam. Alkalmasint roppant bután hatott a dolog, s bizonyára ezért mosolygott Natasa olyan különösen elragadtatásomon. Egyébként rögtön észbe kapott (emlékszem), s vigasztalásomra maga is emlegetni kezdte a régi időket. Szó szót követett, s ő is elérzékenyült. Gyönyörű este volt; sorra vettünk mindent: azt is, amikor engem intézetbe küldtek a kormányzósági székhelyre - istenem, hogy sírt akkor! -, meg utolsó elválásunkat, amikor örökre elbúcsúztam Vasziljevszkojétól. Akkor már elvégeztem az iskolát, és Pétervárra indultam, hogy felkészüljek az egyetemre. Tizenhét éves voltam, ő tizenöt. Natasa azt mondja, olyan nyakigláb, suta figura voltam akkoriban, hogy nem lehetett nevetés nélkül rám nézni. A búcsú percében félrevontam, hogy valami szörnyen fontosat mondjak neki, de nyelvem hirtelen megbénult, és felmondta a szolgálatot. Emlékszik rá, hogy nagyon izgatott voltam. Beszélgetésünkből persze nem lett semmi. Én nem tudtam, mit mondjak, ő meg tán meg sem értett volna. Csak keservesen elsírtam magam, s úgy utaztam el, szó nélkül. Legközelebb Pétervárott találkoztunk, sokkal később. Ez két éve történt. Az öreg Ihmenyev feljött, hogy perét szorgalmazza, én pedig akkor törtem be az irodalomba.

Nyikolaj Szergejics Ihmenyev jó, de rég elszegényedett családból származott. Egyébként szülei után százötven lelkes, szép kis birtokot örökölt. Húszéves korában elhatározta, hogy felcsap huszárnak. Minden jól ment; de szolgálatának hatodik évében egy szerencsétlen estén elkártyázta vagyonát. Egész éjszaka nem aludt. Másnap este ismét megjelent a kártyaasztalnál, és a lovát tette fel - az utolsót, amije még maradt. Lapja győzött, másodszor, harmadszor is, és egy félóra múlva visszanyerte egyik faluját, Ihmenyevkát, amely az utolsó revízió szerint ötven lelket számlált. Ekkor abbahagyta a játékot, s másnap nyugdíjazását kérte. Száz lélek visszavonhatatlanul elveszett. Két hónappal később főhadnagyként leszerelt, és hazament a falujába. Soha életében nem beszélt veszteségéről, s közismert jólelkűsége ellenére is bizonyosan összeveszett volna azzal, aki emlékeztetni meri rá. Szorgalmasan gazdálkodott, és harmincöt éves korában elvett egy szegény nemeslányt, Anna Andrejevna Sumilovát, akinek egy garas hozománya sem volt, de jó nevelést kapott a kormányzósági székhelyen Mont-Revèche emigráns francia nő nemesi intézetében; Anna Andrejevna egész életében büszkélkedett ezzel, noha soha senki sem tudta kitalálni, miben állt tulajdonképp ez a nevelés. Nyikolaj Szergejicsből kiváló gazda lett. A szomszéd földbirtokosok tanultak tőle. Eltelt néhány év, s a szomszédos birtokra, a kilencszáz lelkes Vasziljevszkoje faluba hirtelen beállított Pétervárról a földesúr, Pjotr Alekszandrovics Valkovszkij herceg. Érkezése nagy port vert fel az egész környéken. A herceg még fiatal ember volt, ha túl is első fiatalságán; magas méltósággal, jelentős összeköttetésekkel, jó külsővel és vagyonnal rendelkezett, s végül özvegysorban élt, ami különösen érdekelte a járás hölgyeit és hajadonjait. Sokat beszéltek arról, milyen pompás fogadást rendezett neki a kormányzósági székhelyen a kormányzó, akivel valamiképp rokonságban volt; arról, hogy a kormányzóság hölgyeit "valósággal megőrjítette a kedvessége", és a többi, és a többi. Egyszóval egyike volt az előkelő pétervári társaság legragyogóbb képviselőinek, akik ritkán mutatkoznak vidéken, s ha megjelennek, rendkívül nagy hatást gyakorolnak mindenkire. A herceg azonban nem volt nyájas ember, különösen azokkal nem, akiket nem tudott használni, vagy akiket valamivel alacsonyabb rangúnak tekintett. Birtokos szomszédaival nem tartotta érdemesnek megismerkedni, amivel rögtön sok ellenséget szerzett. Így hát mindenki szerfelett csodálkozott, amikor a herceg hirtelen elhatározta, hogy látogatást tesz Nyikolaj Szergejicsnél. Igaz, Nyikolaj Szergejics egyik legközelebbi szomszédja volt. Ihmenyevékre igen nagy hatással volt a herceg. Mindjárt elbűvölte mindkettőjüket; különösen Anna Andrejevna volt elragadtatva tőle. Nemsokára már egészen fesztelenül viselkedett náluk, mindennapos lett, meghívta őket magához, tréfált, anekdotákat mesélt, játszott ócska zongorájukon, énekelt. Ihmenyevék nem győztek csodálkozni: miképpen lehetett egy ilyen aranyos, kedves emberről azt mondani, hogy büszke, gőgös, száraz, egoista, amit a szomszédok egyhangúan állítottak? Azt gondolhatnánk, hogy a hercegnek valóban megtetszett Nyikolaj Szergejics, ez a nemes lelkű, önzetlen, egyenes és egyszerű ember. Egyébként hamarosan fény derült mindenre. A herceg azért jött Vasziljevszkojéba, hogy elkergesse erkölcstelen német jószágigazgatóját, aki pápaszemmel és hajlott orral megáldott, tisztes, ősz hajú, becsvágyó gazdász volt, de eme előnyei mellett mértéktelenül és szemérmetlenül lopott, s ráadásul megkínzott néhány parasztot. Ivan Karlovics végül is rajtavesztett, és leleplezték; nagyon megsértődött, sokat beszélt a német becsületről, de ennek ellenére elég dicstelenül szélnek eresztették. A hercegnek tehát jószágigazgatóra volt szüksége, s választása Nyikolaj Szergejicsre esett, aki kitűnő gazda volt és a legbecsületesebb ember, amihez persze kétség sem férhetett. Alkalmasint azt szerette volna, ha Nyikolaj Szergejics maga ajánlkozik, ez azonban nem történt meg, így egy reggel a herceg maga tett ajánlatot a legbarátibb, legalázatosabb kérés formájában. Ihmenyev először elutasította; ám a szép jövedelem csábította Anna Andrejevnát, s a kérelmező fokozott kedvessége eloszlatott minden habozást. A herceg elérte célját. Nyilván kitűnően ismerte az embereket. Rövid ismeretségük során fölismerte, hogy Ihmenyevet nyájas, baráti módon kell megnyernie, a szívére kell hatnia, mert enélkül a pénz itt nem sokat használ. Olyan jószágigazgatóra volt szüksége, akire egyszer s mindenkorra vakon rábízhatja magát, s többé akár el se nézzen Vasziljevszkojéba, mint ahogy valóban tervezte. Ihmenyevet úgy megbabonázta, hogy őszintén hitt a barátságában. Nyikolaj Szergejics azok közé a jóindulatú, naivul romantikus emberek közé tartozott, akik - bármit beszéljenek is róluk - olyan jók itt nálunk Oroszországban, ha megszeretnek valakit (néha igazán nem tudni, miért), a lelküket is odaadják, s ragaszkodásuk olykor szinte komikussá válik.

Sok esztendő telt el. A herceg birtoka felvirágzott, Vasziljevszkoje tulajdonosának és jószágigazgatójának viszonya csak száraz üzleti levelezésre szorítkozott, nem bukkant fel benne a legkisebb kellemetlenség sem. A herceg nem avatkozott bele Nyikolaj Szergejics intézkedéseibe, de időnként olyan tanácsokat adott, amelyek hozzáértése és gyakorlatiassága meglepte Ihmenyevet. Látszott: nemcsak hogy nem szereti elvesztegetni a felesleget, hanem még a szerzéshez is ért. Öt évvel vasziljevszkojei látogatása után megbízást küldött Nyikolaj Szergejicsnek, hogy vegyen meg egy négyszáz lelkes, kitűnő birtokot ugyanabban a kormányzóságban. Ihmenyev el volt ragadtatva; a herceg szerencséjét, a sikereiről, emelkedéséről tudósító híreket úgy fogadta, mintha édesbátyjáról volna szó. De elragadtatása a tetőfokra hágott, amikor egy alkalommal a herceg valóban megmutatta rendkívüli bizalmát. A következőképp történt... Egyébként itt szükségesnek tartom, hogy néhány sajátos részletet elmondjak ennek a Valkovszkij hercegnek az életéből, aki elbeszélésem egyik főszereplője.

Már említettem, hogy özvegy volt. Fiatalon nősült, mégpedig pénzért. Szülei teljesen tönkrementek Moszkvában, tőlük alig kapott valamit. Vasziljevszkojét már hosszú ideje elzálogosították; sőt hatalmas adósság terhelte. A huszonkét éves herceg kénytelen volt valami moszkvai kancellárián szolgálatot vállalni; egy kopejka nélkül lépett az életbe mint "ősi család koldus sarja". Egy kereskedő-adóbérlő vénülő leányával kötött házassága mentette meg. Az adóbérlő persze becsapta a hozománynál, de felesége pénzén mégis vissza tudta váltani családi birtokát, s talpra állt. Így szerzett felesége, a kereskedőlány, alig tudott írni, nem értett a csevegéshez, csúnya volt, és csak egy jó tulajdonsággal rendelkezett: az alázatos jósággal. E tulajdonságát a herceg tökéletesen ki is használta: házasságuk első esztendeje után adóbérlő apjánál Moszkvában hagyta feleségét - aki akkoriban fiúgyermeket szült -, maga pedig elutazott az ...-i kormányzóságba, ahol egy előkelő pétervári rokona pártfogásával elég tekintélyes állásra tett szert. Lelkében magasabb rangra, karrierre, kitüntetésre szomjazott, s mert véleménye szerint feleségével sem Pétervárott, sem Moszkvában nem élhetett, kedvező fordulatot várva elhatározta, hogy vidéken kezdi pályafutását. Azt beszélik, hogy már házasságuk első évében majd agyongyötörte feleségét durva bánásmódjával. Ez a pletyka mindig felháborította Nyikolaj Szergejicset, és hevesen kiállt a herceg mellett, azt bizonyítva, hogy képtelen ilyen nemtelen eljárásra. Hét év múlva aztán a hercegné végre meghalt, s megözvegyült férje nyomban Pétervárra költözött. Némi hatást ott is tett. Még fiatal és szép ember volt, vagyonos, ragyogó tehetségekkel megáldott, kétségtelenül szellemes, jó ízlésű, kimeríthetetlenül vidám, s nem hajszolta a szerencsét meg a protekciót, hanem meglehetősen függetlenül élt. Azt mondják, volt benne valami elbűvölő, igéző és hatásos. Roppant tetszett a nőknek, s kapcsolata egy nagyvilági szépasszonnyal botrányos dicsőséget szerzett neki. Nem takarékoskodott, szórta a pénzt; noha számító volt, sőt fukar, tudta, kinél kell veszítenie a kártyázásban, és szeme se rebbent az óriási veszteségeknél. De nem a szórakozások kedvéért ment Pétervárra: véglegesen meg kellett alapoznia pályáját és megszilárdítania karrierjét. El is érte. Előkelő rokonát, Nainszkij grófot, aki rá sem hederített volna, ha hétköznapi kérelmezőként jelentkezik nála, bámulatba ejtették társasági sikerei; illőnek és lehetségesnek találta, hogy különös figyelmet szenteljen neki, sőt arra méltatta, hogy hétéves fiát odavegye a házába nevelésre. Erre az időre esik a herceg vasziljevszkojei utazása és megismerkedése Ihmenyevékkel. Végül a gróf útján jelentős állást kapott az egyik legfontosabb követségen, és külföldre utazott. A további hírek kissé homályosak: rebesgették, hogy volt valami kellemetlensége, ami idegenben történt vele, de ennél többet senki sem tudott. Csak annyi derült ki, hogy négyszáz lelket vásárolt, amit már említettem. Hosszú idő után tért vissza külföldről, magas ranggal, s mindjárt kiemelkedő helyet foglalt el Pétervárott. Ihmenyevkában híre járt, hogy másodszor is megnősül, s valami előkelő, gazdag és befolyásos családdal kerül rokonságba. "Nagyra tör!" - mondta Nyikolaj Szergejics, elégedetten dörzsölve a kezét. Én akkor Pétervárott jártam az egyetemre, s emlékszem, Ihmenyev írt nekem, arra kért, tudakoljam meg, igazak-e ezek a házassági hírek. Írt a hercegnek is, pártfogását kérte számomra. Valkovszkij azonban nem válaszolt levelére. Én csak annyit tudtam, hogy tizenkilenc éves fia, aki először a grófnál, majd líceumban nevelkedett, akkor végezte el iskoláit. Megírtam ezt Ihmenyevnek, s azt is, hogy a herceg nagyon szereti, kényezteti a fiát, és már most gondol a jövőjével. Mindezt egyetemista társaimtól tudtam meg, akik ismerték a fiatal herceget. Ekkortájt történt, hogy egy reggel Nyikolaj Szergejics olyan levelet kapott a hercegtől, amely nagy csodálkozásba ejtette...

Mint már említettem, kapcsolatuk eddig száraz üzleti levelezésre szorítkozott, most azonban a herceg részletes, baráti levelet írt, és nyíltan feltárta családi viszonyait; panaszkodott a fiára, aki rossz magaviseletével elkeseríti, s bár természetesen az ilyen fiatal gyerek, pajkosságát még nem szabad nagyon szigorúan megítélni (nyilván mentegetni akarta), mégis elhatározta, hogy megbünteti és ráijeszt - egy időre falura küldi Ihmenyev felügyelete alá. Hozzáfűzte, hogy teljesen rábízza fiát, "a nemes lelkű, jó Nyikolaj Szergejicsre és különösen Anna Andrejevnára", mindkettőjüket kérte, fogadják be a családba az ő kelekótyáját, ott a falusi magányban csepegtessenek a fejébe egy kis józanságot, szeressék, ha lehet, s ami a fő, csiszolgassák könnyelmű jellemét, "oltsák bele azokat a megmentő, szigorú elveket, amelyek annyira nélkülözhetetlenek az ember életében". Az öreg Ihmenyev persze elragadtatva kapott a dolgon. Megjelent a fiatal herceg; úgy fogadták, mint édesfiukat. Nyikolaj Szergejics nemsokára szívből megszerette, nem kevésbé, mint tulajdon Natasáját; még később is, amikor végleges lett a szakadás Ihmenyevék és az idősebb herceg között, vidáman emlegette néha Aljosát - így nevezte Alekszej Petrovics herceget. Valóban, roppant kedves fiú volt: szép arcú, gyenge és ideges, akár egy asszony, de ugyanakkor vidám, egyszerű és nyíltszívű, képes a legnemesebb érzésekre, szerető szívű, igazságos és hálás; Ihmenyevék házában szinte bálványozták. Tizenkilenc éves volt, de még valósággal gyerek. Nehezen lehetett elképzelni, miért száműzte apja, aki, mint mondták, nagyon szereti. Azt beszélték, hogy a fiatalember Pétervárott henyén és könnyelműen élt, nem akart szolgálatba lépni, s ezzel elbúsította apját. Nyikolaj Szergejics nem firtatta Aljosánál, miért hallgatta el levelében Pjotr Alekszandrovics herceg a száműzetés igazi okát. Egyébként holmi mendemonda járta Aljosának valami megbocsáthatatlan könnyelműségéről, valami kapcsolatról egy hölggyel, valami párbajkihívásról, valami hallatlanul nagy kártyaveszteségről; sőt holmi elvesztett idegen pénzről is suttogtak. Azt is pletykálták, hogy a herceg egyáltalán nem a hibái miatt távolította el fiát, hanem bizonyos önző indokok kedvéért. Nyikolaj Szergejics méltatlankodva utasította el ezt a híresztelést, annál is inkább, mert Aljosa rendkívül szerette apját, akit egész gyermeksége idején és serdülő korában alig ismert; elragadtatással, rajongva beszélt róla, látszott, hogy teljesen a hatása alatt áll. Aljosa fecsegett néha valami grófnőről, akinek apjával együtt udvarolt, de ő, Aljosa kerekedett felül, s az idősebb herceg ezért szörnyen megharagudott rá. Mindig örömmel, gyerekes egyszerűséggel mesélte el ezt a történetet, és csengő hangján vígan nevetett hozzá, de Nyikolaj Szergejics rögtön megállította. Aljosa is megerősítette apja nősülésének hírét.

Már csaknem egy évet töltött száműzetésben, bizonyos időközönként tisztelettudó, okos leveleket írt az apjának, s végül teljesen megszokta Vasziljevszkojét, így hát amikor a herceg nyárára lejött a faluba (amiről előre értesítette Ihmenyevéket), a száműzött maga kérte, hadd maradhasson itt minél tovább, azt bizonygatva, hogy a falusi élet az igazi rendeltetése. Aljosa minden elhatározása és vonzalma gyenge idegzetére valló fogékonyságából, heves vérmérsékletéből, néha esztelenségig fajuló könnyelműségéből, nagy befolyásolhatóságából és az akarat teljes hiányából fakadt. A herceg azonban valahogy gyanakodva hallgatta kérését... Valóban, Nyikolaj Szergejics nehezen ismert rá a régi barátjára; Pjotr Alekszandrovics herceg nagyon megváltozott. Váratlanul kötözködni kezdett Ihmenyevvel: az elszámolások átvizsgálásánál valami visszataszító kapzsiságot, fukarságot és érthetetlen aggályoskodást tanúsított. Ez nagyon elkeserítette a jámbor Ihmenyevet; sokáig megpróbált nem hinni a tulajdon szemének. Ezúttal minden épp fordítva történt, mint Valkovszkij első látogatásakor, tizennégy évvel ezelőtt: a herceg most megismerkedett minden szomszédjával, persze csak a tekintélyesebbekkel; Nyikolaj Szergejicshez soha be nem tette a lábát, és úgy bánt vele, mint alárendeltjével. Egyszer csak érthetetlen esemény történt: minden látható ok nélkül dühös szakítás következett be a herceg és Nyikolaj Szergejics között. Mindkét oldalon heves, sértő szavak estek. Ihmenyev felháborodva távozott Vasziljevszkojéból, de a történet ezzel még nem ért véget. Hirtelen csúnya rágalmak kezdtek terjedni az egész környéken. Azt állították, hogy Nyikolaj Szergejics, megismerve a fiatal herceg jellemét, kihasználta gyengéit a maga javára; hogy lányának, Natasának, aki akkor tizenhét éves volt, sikerült magába bolondítania a húszesztendős ifjút; hogy apja és anyja pártfogolták ezt a szerelmet, bár úgy tettek, mintha semmit sem látnának; hogy a ravasz és "erkölcstelen" Natasa megbabonázta a fiatalembert, azért nem vette észre az egész év folyamán a tisztes szomszéd birtokosházaknál virágzó, sok igazi nemeshajadont. Végül még azt is beszélték: a szerelmesek már meg is állapodtak, hogy Vasziljevszkojétól tizenöt versztányira, Grigorjevo faluban összeházasodnak, látszólag Natasa szüleinek háta megett, ők azonban mindent apróra tudtak, és ocsmány tanácsaikkal irányították lányukat. Egyszóval egy egész könyvben nem férne el, amit a mindkét nembeli vidéki pletykafészkek összehordtak ezzel kapcsolatban. Csodálatos azonban, hogy a herceg tökéletesen hitelt adott mindennek, s pusztán azért utazott Vasziljevszkojéba, mert Pétervárott névtelenül vádaskodó levelet kapott valakitől vidékről. Természetesen, aki csak egy kissé is ismerte Nyikolaj Szergejicset, egy szót sem hihetett a rá szórt rágalmakból; de közben szokás szerint mindenki hozzászólt, mindenki fecsegett, mindenki fenntartással élt, mindenki csóválta a fejét, és... visszavonhatatlanul elítélte. Ihmenyev meg túlságosan büszke volt ahhoz, hogy lányát mentegesse a vénasszonyok előtt, s Anna Andrejevnának is szigorúan megtiltotta, hogy bármiféle magyarázkodásba ereszkedjék a szomszédokkal. Maga a megrágalmazott Natasa még egy év múlva is alig tudott valamit ezekből a pletykákból és szóbeszédekből: gondosan titkolták előle az egész históriát, s ő vidám és ártatlan maradt, akár egy tizenkét éves gyerek.

Közben pedig a veszekedés egyre jobban elfajult. A szolgálatkész emberek nem aludtak. Feljelentők és tanúk bukkantak fel, s végül sikerült meggyőzniük a herceget, hogy Nyikolaj Szergejics sokesztendős vasziljevszkojei jószágkormányzását korántsem jellemezte példás becsület. Mi több: hogy három évvel ezelőtt a kiserdő eladásánál Nyikolaj Szergejics eltulajdonított tizenkétezer ezüstöt, amiről a legfényesebb és leghivatalosabb bizonyítékokat lehet a bíróság elé terjeszteni, annál inkább, mert semmiféle törvényes felhatalmazása nem volt a hercegtől az erdő eladására, a maga szakállára cselekedett, csak utólag indokolta meg az eladás szükségességét, s az eladási árból a kapottnál jóval kevesebbet vallott be. Ez persze mind rágalom volt csupán, ahogy később ki is derült, a herceg azonban elhitte, és tanúk előtt tolvajnak nevezte Nyikolaj Szergejicset. Ihmenyev ezt nem nyelte le, és hasonló sértéssel válaszolt; szörnyű jelenet támadt. Azonnal megkezdődött a bírósági eljárás. Nyikolaj Szergejicsnek hiányzott valami írása, de főképpen nem voltak pártfogói és tapasztalatai az ilyen ügyekben, mindjárt elvesztette hát a pert. Birtokát zár alá vették. A dühös öreg végül is otthagyott mindent, és Pétervárra költözött, hogy személyesen járjon el ügyében, a kormányzóságban pedig egy tapasztalt megbízottat állított maga helyett. A herceg nyilván hamarosan belátta, hogy oktalanul sértette meg Ihmenyevet. A sértés azonban mindkét részről túlságosan nagy volt, békülésről szó sem lehetett, s az ingerült herceg mindent latba vetett, hogy a maga javára fordítsa a dolgot, vagyis lényegében elvegye az utolsó falat kenyeret is egykori jószágigazgatójától.

Ihmenyevék tehát Pétervárra költöztek. Nem írom le, hogyan találkoztam Natasával ilyen hosszú távollét után. E négy év során sohasem feledkeztem meg róla. Persze magam sem értettem teljesen azt az érzést, amellyel rá emlékeztem; mikor azonban újra megláttuk egymást, hamarosan ráébredtem, hogy őt a sors nekem rendelte. Érkezésük után az első napokban úgy rémlett, keveset fejlődött ezekben az években, jóformán alig változott, és éppen olyan kislány, mint elválásunk előtt. De aztán mindennap valami újat fedeztem fel rajta, amit addig nem ismertem, mintha szándékosan rejtve maradt volna előlem, mintha a lány szándékosan rejtőzködött volna előlem - s milyen élvezetet jelentettek ezek a felfedezések! Pétervárott eleinte az öreg ingerült volt és epés. Ügye rosszul állt; háborgott, kijött a sodrából, hivatalos írásokkal vesződött, és nem sokat törődött velünk. Anna Andrejevna csüggedten járt-kelt, és sokáig nem tért magához. Pétervár megijesztette. Sóhajtozott és sopánkodott, siratta régi életüket, Ihmenyevkát, azt, hogy Natasa eladósorban van, de nincs, aki törődjön vele; különös volt nagy őszintesége, de hát nem talált mást, aki alkalmasabb lett volna baráti bizalmára.

Akkoriban, nem sokkal érkezésük előtt fejeztem be első regényemet, amellyel irodalmi pályafutásom kezdődött, s mint újonc eleinte nem tudtam, mit kezdjek vele. Ihmenyevéknek nem szóltam róla; csaknem összevesztek velem azért, hogy tétlenül élek, nem lépek szolgálatba, és nem keresek állást magamnak. Az öreg keserű, sőt epés szemrehányásokat tett, természetesen atyai érzésétől indíttatva. Én meg egyszerűen restelltem megmondani nekik, mivel foglalkozom. De hát hogyan is jelenthettem volna ki nyíltan, hogy nem kívánok szolgálatba lépni, hanem regényeket akarok írni; inkább egy ideig félrevezettem őket, azt mondtam, nem találok állást, de minden erőmmel keresek. Az öregnek nem volt ideje, hogy ellenőrizzen. Emlékszem, Natasa egyszer meghallotta beszélgetésünket, titokzatosan félrevont, és könnyezve könyörgött, gondoljak a jövőmre, kikérdezett, firtatta, tulajdonképpen mivel foglalkozom, s amikor nem nyilatkoztam, eskümet vette, hogy nem teszem tönkre magam semmittevéssel és naplopással. Bár neki sem árultam el, mit csinálok, emlékszem, munkámról, első regényemről ejtett egyetlen helyeslő szaváért odaadtam volna a kritikusok és bírálók minden későbbi dicséretét. S végül megjelent a regényem. Még jóval megjelenése előtt nagy port vert fel az irodalmi világban. B. örvendezett, mint a gyerek, amikor kéziratomat olvasta. Hát igen! Ha valamikor boldog voltam, ez nem sikerem első mámorító perceiben történt, hanem akkor, amikor még nem olvastam fel, nem mutattam senkinek a kéziratomat: a rajongó álmok és remények közepette szenvedélyes munkával töltött hosszú éjszakákon; amikor beleéltem magam képzeletvilágomba, összeforrtam a magam teremtette lényekkel, mintha rokonaim volnának, mintha valóban élnének; szerettem őket, velük örültem és bánkódtam, sőt néha a legőszintébben megsirattam a legegyszerűbb hőseimet is. Le sem tudom írni, mennyire örültek sikereimnek az öregek, noha először nagyon elcsodálkoztak: szerfelett meglepte őket a dolog! Anna Andrejevna például sehogy sem akarta elhinni, hogy a mindenütt dicsért új író ugyanaz a Ványa, aki - és így tovább, és így tovább, s egyre a fejét csóválta. Az öreg sokáig nem adta meg magát, s az első hírek valósággal megijesztették; a füstbe ment hivatali karriert meg általában az írófélék rendetlen életmódját emlegette. De az újabbnál újabb hírek, a folyóiratok cikkei és végül néhány nagy tiszteletben tartott ismerősének dicsérő szavai megváltoztatták nézetét. Amikor látta, hogy pénzhez jutottam, és megtudta, mennyit lehet keresni az irodalmi munkával, utolsó kétségei is eloszlottak. Gyors volt nála az átmenet a kétségektől az elragadtatott, teljes hitig; örült sikeremnek, mint a gyerek, és hirtelen átcsapott a féktelen reménykedésbe, a legragyogóbb álmokat szőtte a jövőmről. Mindennap új karriert és új terveket eszelt ki számomra, s mi minden nem szerepelt ezekben a tervekben! Újabban valami sajátságos, addig sosem tapasztalt tiszteletet tanúsított irántam. De azért emlékszem, megesett, hogy ismét felülkerekedtek benne a kétségek, gyakran épp a legrajongóbb képzelgés kellős közepén, s újra megzavarták.

"Író, költő! Valahogy furcsa... Ugyan mikor jutottak valami méltóságra a költők? Csak amolyan megbízhatatlan firkásznépség!"

Észrevettem, hogy az efféle kétségek és kényes kérdések többnyire alkonyatkor támadtak benne (mennyire emlékszem minden részletre, erre az egész aranyidőre!). Alkonyattájt öregünk mindig valahogy különösképp ideges, érzékeny és aggályoskodó lett. Natasával már tudtuk ezt, és előre mosolyogtunk. Emlékszem, anekdotákkal bátorítottam, elmeséltem, hogy Szumarokov generális volt, hogy Gyerzsavinnak arannyal teli dohányszelencét küldtek, s Lomonoszovot maga az uralkodónő is meglátogatta, beszéltem Puskinról, Gogolról.

- Tudom, testvér, mindezt tudom - ellenkezett az öreg, aki életében tán először hallotta ezeket a történeteket. - Hm! Hanem hallod, Ványa, én mégiscsak örülök, hogy ez a te zagyvalékod nem versben íródott. A vers, barátom, szamárság, ne is vitatkozzál, higgy nekem, öreg embernek, én jót akarok neked; merő ostobaság, üres időfecsérlés! A versfaragás gimnazistáknak való; a versek bolondokházába juttatják a magadfajta fiatalokat... Tegyük fel, hogy Puskin nagy, ezt senki nem vitatja. De hát mégis, holmi versikéket írt csak, nem mást, ezek meg múlandó dolgok... Én különben nem sokat olvastam tőle... A próza az egészen más! Ott a szerző még taníthat is, emlegetheti a hazaszeretetet meg általában az erényt... igen! Nem tudom jól kifejezni magam, testvér, de te megértesz: a szeretet beszél belőlem. Nos, olvasd, olvasd! - fejezte be kissé pártfogói modorban, amikor végre elhoztam a könyvet, és tea után mindnyájan letelepedtünk a kerek asztal köré.

- Olvasd, mit firkáltál össze; sokat kiabálnak rólad! Megnézzük, megnézzük!

Kibontottam a könyvet, és felolvasáshoz készülődtem. Azon az estén jött ki regényem a nyomdából, s amint megkaptam egy példányt, rohantam Ihmenyevékhez, hogy felolvassam művemet.

Bánkódtam és bosszankodtam, amiért nem olvashattam el nekik előbb, de hát kéziratom a kiadónál volt. Natasa még sírva is fakadt mérgében, veszekedett velem, szememre hányta, hogy idegenek előbb olvassák regényemet, mint ő... De végre itt ültünk az asztalnál. Az öreg szerfelett komoly és kritikus ábrázatot öltött. "Maga akart meggyőződni", és szigorú bírálatra készült. Az öregasszony is szokatlanul ünnepélyes volt; majdhogynem feltette új főkötőjét a felolvasáshoz. Rég észrevette, hogy végtelen szerelemmel tekintek drága Natasájára; hogy lelkem kigyúl, és ott tüzel a szememben, amikor vele beszélek, s Natasa is derűsebben nézeget rám, mint azelőtt. Igen, elérkezett végre ez az idő, a sikerek, a szivárványos remények, a legteljesebb boldogság percében érkezett - minden együtt, minden egyszerre! Feltűnt Anna Andrejevnának az is, hogy az örege újabban túlságosan dicsér, és valahogy különösen tekinget rám meg a lányára... s hirtelen megijedt: végtére mégsem vagyok sem gróf, sem herceg, sem uralkodó herceg vagy legalább jogi diplomával és érdemrendekkel rendelkező, fiatal és szép kollégiumi tanácsos! Anna Andrejevna nem szerette kevéssel beérni.

"Dicsérik, dicsérik - gondolta rólam -, de hogy miért, azt nem tudni, író, költő... De hát mi az az író?"

Egy lélegzetre egész regényemet felolvastam. Mindjárt tea után kezdtük, s éjfél után két óráig ültünk mellette. Az öreg először elkomorodott. Valami utolérhetetlen, fennkölt dolgot várt, olyat, amit tán maga sem ért meg, csak; magasztos legyen; ehelyett hirtelen hétköznapokról hallott, s minden ismerős volt, pontosan olyan, ami mindennap megeshetik az emberrel. S még ha valami nagy vagy érdekes ember lett volna a hőse, esetleg holmi történelmi személy, mint, mondjuk, Roszlavlev vagy Jurij Miloszlavszkij; de itt egy szánalmas, sőt együgyű kishivatalnok szerepel, aki még gombjait is elveszti egyenruhájáról; s mindez olyan egyszerű nyelvezettel van megírva, semmi cifraság, semmi teketória, éppen úgy, ahogy mi beszélünk... Furcsa! Az öregasszony kérdőn pillantott Nyikolaj Szergejicsre, sőt egy kicsit sértődötten lebiggyesztette az ajkát: "No, igazán érdemes ilyen szamárságot kinyomtatni, meghallgatni és még pénzt is adnak érte!" - ez volt az arcára írva. Natasa csupa figyelem volt, mohón hallgatta, le nem vette rólam a szemét, az ajkamat nézte, ahogy kiejtettem a szavakat, és maga is mozgatta szép kis száját. S mi történt? Még a felénél sem tartottam, hallgatóim könnyeztek. Anna Andrejevna őszintén sírt, szívből sajnálta hősömet, s naivul szeretett volna segítségére lenni bajában - ahogy felkiáltásaiból megértettem. Az öreg már elvetette a magasztosságról táplált ábrándjait: "Rögtön látni, hogy még sok hiányzik belőle; nagyon egyszerűen beszéli el, de azért megfogja a szívet - jelentette ki -, így érthetővé és emlékezetessé válik, ami körülöttünk történik, s megtudjuk, hogy a legszánalmasabb, utolsó ember is ember és a testvérünk!" Natasa hallgatott, sírt, és az asztal alatt lopva erősen megszorította a kezemet. Véget ért a felolvasás. A lány felállt: arca égett, könnyek ragyogtak a szemében: egyszer csak elkapta a kezem, megcsókolta, és kiszaladt a szobából. Szülei összenéztek.

- Hm! Lám, milyen lelkes - szólalt meg az öreg, akit meghökkentett Natasa viselkedése. - Egyébként ez nem baj, sőt jó, nemes kitörés! Derék leány... - dünnyögte, futólag a feleségére pillantva, mintha Natasát mentegetné, s ugyanakkor valami okból engem is mentegetni akarna.

De Anna Andrejevna, ámbár az olvasás idején maga is izgatott volt és elérzékenyült, most úgy nézett, mintha azt mondaná:

"Én tudom, hogy Nagy Sándor hős volt, de azért nem kell összetörni a széket!" - és a többi.

Natasa nemsokára visszatért, vidáman és boldogan, s ahogy elhaladt mellettem, titkon csípett egyet rajtam. Az öreg megint bele akart fogni művem "komoly" bírálatába, de az öröm kitört belőle, és elragadta:

- Jól van, Ványa öcsém, jól van! Megörvendeztettél! Úgy megörvendeztettél, hogy nem is vártam. Nem magasröptű, nem magasztos, az igaz... Ott van nekem a Moszkva felszabadítása, Moszkvában is írták, hát azon már az első soroknál látszik, hogy úgyszólván szárnyakat kapott az ember... De tudod, Ványa, nálad valahogy minden egyszerűbb, érthetőbb. Azért is szeretem, mert érthetőbb! Valamiképp közelibb: mintha velem esett volna meg az egész. Mi hasznom van a magasztosságból? Magam sem érteném. Hanem a nyelvezetét kijavítanám: dicsérem persze, de akármit is mondasz, nem elég fennkölt... Most már ugyan késő: ki van nyomva. Esetleg a második kiadásban? Mert hisz lesz második kiadás is, ugye, öcsém? Akkor megint kapsz pénzt... Hm!

- Igazán olyan sokat kapott, Ivan Petrovics? - kérdezte Anna Andrejevna. - Csak nézem magát, és valahogy nem tudom elhinni. Ó, istenem, manapság már mi mindenért nem adnak pénzt!

- Tudod, Ványa - folytatta az öreg, mindjobban belemelegedve -, ha ez nem is hivatal, de mégiscsak karrier. Magas személyek is elolvassák. Te mesélted, hogy Gogol állandó évi támogatást kap, és elküldték külföldre. Mi lenne, ha te is kapnál ilyesmit? Mi? Vagy még korai? Még kell írnod valamit? Akkor hát írj, öcsém, írj minél gyorsabban! Ne ülj a babéraidon. Mire vársz még?

Olyan magabiztosan, olyan jóindulatúan beszélt, hogy nem volt merszem közbevágni és lehűteni a fantáziáját.

- Vagy például küldenek egy dohány szelencét... Mi? Hisz a kegynek többféle példája is lehet. Kedvük támad a bőkezűségre. S ki tudja, tán még az udvarhoz is bejutsz - tette hozzá suttogva, sokatmondó arccal, összehunyorítva a bal szemét -, vagy nem? Az udvar még korai?

- Nocsak, még az udvarhoz is! - szólt közbe Anna Andrejevna szinte sértődötten.

- Nem sok hiányzik, és megtesznek generálisnak - feleltem szívből nevetve.

Az öreg is elnevette magát. Szerfölött elégedett volt.

- Kegyelmes uram, nem óhajt vacsorázni? - kiáltotta pajkosan Natasa, aki közben elkészítette a vacsorát.

Kacagva odaszaladt apjához, és erősen átölelte meleg karjával.

- Édes, jó apukám!

Az öreg elérzékenyült.

- No, jó, jó! Hisz csak úgy fecsegek. Generális ide, generális oda, menjünk vacsorázni. Ó, te kis szentimentális! - mondta, és megveregette Natasa kipirult arcát, amit minden adandó alkalommal szívesen megtett. - Én szeretetből beszélek, Ványa. De hát ha nem is generális (az még messze van!), mindenesetre ismert személyiség, szerző!

- Ma úgy mondják, apukám, hogy író.

- Nem szerző? Nem tudtam. Nos, legyen író; hanem azt akartam mondani: kamarás persze nem leszel, amiért regényt írtál, erre ne is gondoljunk; de azért sokra viheted, lehetsz például valami attasé. Kiküldhetnek külföldre, Olaszországba egészséged helyreállítása végett, vagy hogy tökéletesítsd magad a tudományokban, miegyéb, s ellátnak pénzzel. Persze fontos, hogy a te részedről tisztességgel menjen az egész, hogy munkával, igazi munkával szerezz pénzt és megbecsülést, nem amúgy protekcióval...

- De el ne bízd majd magad, Ivan Petrovics - tette hozzá mosolyogva Anna Andrejevna.

- Hamar egy csillagot neki, papa, és legyen már attasé!

S Natasa újra belecsípett a karomba.

- Ez a lány csúfolódik velem! - kiáltott az öreg, és elragadtatva nézte Natasát, akinek tüzelt az arca, és vidáman ragyogott a szeme, akár egy csillag. - Azt hiszem, csakugyan túl messzire mentem, gyerekek, Alnaszkarov módjára; mindig is ilyen voltam... de tudod, Ványa, csak elnézlek, hogy te milyen egyszerű vagy...

- Ó, istenem! Hát milyen legyen, apuskám!

- Nem, nem úgy értem. Hanem mégis, Ványa, az arcod valahogy... valahogy egyáltalán nem költőies... Azt mondják, sápadtak szoktak lenni ezek a költők, meg a hajuk is más, és a szemükben is van valami... Tudod, mint az a Goethe és a többiek... az Abbaddonná-ban olvastam... De mi az? Megint valami butaságot mondtam? Ó, ez a rosszcsont hogy kinevet! Én, barátaim, nem vagyok tudós, csak érző szívem van. No, hát az arc nem számít, nem olyan nagy baj az arc; nekem a tied is jó, és nagyon tetszik... Nem is erről akarok beszélni... Csak annyit mondok, légy becsületes, Ványa, az a fő: becsületesen élj, és ne hordd fenn az orrodat! Széles út van előtted. Szolgáld az ügyedet becsülettel; hát ezt akartam mondani!

Csodaszép idő! Minden szabad órámat, minden estémet náluk töltöttem. Az öregnek híreket hordtam az irodalmi világból és az irodalmárokról, akik újabban, nem tudom, miért, rendkívül érdekelték; még kritikákat is olvasott B.-től, akiről sokat beszéltem neki, és akit jóformán meg sem értett, de elragadtatva dicsért, és keserűen panaszkodott az Északi heré-ben megjelenő ellenségeire. Az öregasszony éberen ügyelt rám és Natasára, de nem ügyelt eléggé! Már elhangzott köztünk egy szó, és én végre meghallottam, ahogy Natasa lehajtott fejjel, félig nyílt szájjal elsuttogta: igen. De megtudták az öregek is; töprengtek, tűnődtek; Anna Andrejevna sokáig csóválta a fejét. Különös, szorongó érzései voltak. Nem hitt bennem.

- Szép dolog a siker, Ivan Petrovics - mondta -, de ha egyszer csak elmarad a siker, vagy más valami történik, akkor mi lesz? Ha legalább állása volna valahol!

- Mondok én valamit, Ványa - határozott az öreg némi gondolkodás után. - Láttam én magam is, észrevettem, sőt megvallom, örültem, hogy te meg Natasa... de hát mit beszélek annyit! Látod, Ványa, mindketten nagyon fiatalok vagytok még, és az én Anna Andrejevnámnak igaza van. Várjunk. Tegyük fel, tehetséges vagy, sőt nagyon tehetséges... no, nem zseni, ahogy először kiabálták rólad, csak egyszerűen tehetséges... épp ma olvastam egy kritikát a Heré-ben, elég csúnyán elbánnak veled, de hát miféle újság az! Igen! Hát látod, a tehetség, az még nem tőke, és mind a ketten szegények vagytok. Várjunk vagy másfél esztendőt vagy legalább egyet: ha minden jól megy, ha szilárdan megveted a lábad az utadon, a tiéd Natasa: ha nem sikerül, fontold meg!... Becsületes ember vagy: gondolkodj!...

Ebben is maradtunk. Egy év múlva pedig a következő történt.

Igen, csaknem pontosan egy évre rá! Egy derűs szeptemberi napon estefelé betegen mentem el az öregekhez, dermedt volt a szívem, és szinte ájultan rogytam le a székre, úgyhogy ők is megijedtek, amikor rám néztek. De nem az fájdította akkor a fejemet, és nem az nyomasztotta a szívemet annyira, hogy tízszer is eljöttem az ajtajukig, és tízszer is visszafordultam, mielőtt beléptem - nem az, hogy nem sikerült a karrierem, és még sem hírnevem, sem pénzem, még nem vagyok valami "attasé", és távol állok attól, hogy egészségem helyreállítása végett Olaszországba küldjenek, hanem az, hogy egy év leforgása alatt tíz évre valót is át lehet élni, és tíz évre valót élt át az én Natasám is. Egy örökkévalóság választott el bennünket... Emlékszem, szótlanul ültem az öreg előtt, és szórakozottan gyűrögettem kalapom amúgy is gyűrött karimáját; ültem, és azt vártam, nem is tudom, miért, mikor jön ki Natasa. Ruhám szánalmas volt, és lógott rajtam; arcom megsoványodott, megnyúlt, megsárgult - és mégsem volt költőformám, a szememben nem lángolt semmi magasztos, amit valamikor annyira szorgalmazott a jámbor Nyikolaj Szergejics. Az öregasszony őszinte és nagyon is készséges szánalommal nézett rám, és magában azt gondolta:

"De hisz ez a fickó csaknem a vőlegénye lett Natasának, isten őrizz és irgalmazz!"

- Nem akar teát, Ivan Petrovics? (A szamovár forrt az asztalon.) Hát hogy van, bátyuska? Betegnek látszik. - Mintha most is hallanám sápítozó hangját.

S mintha most is látnám: beszél hozzám, de a szemében másféle gond lapul, az a gond, amely az öregre is árnyékot vetett, s amelyen most is töprengett hűlő teája mellett. Tudtam, hogy nagyon nyomasztja őket Valkovszkij herceggel folyó perük, amely nem valami kedvezően alakult a számukra, s még egyéb kellemetlenségeik is támadtak, majdnem ágynak döntve Nyikolaj Szergejicset. A fiatal herceg, aki miatt ez az egész peres história keletkezett, öt hónappal ezelőtt módját ejtette, hogy meglátogassa Ihmenyevéket. Az öreg szerette kedves Aljosáját, mint édesfiát, csaknem mindennap emlegette, örömmel fogadta hát. Anna Andrejevnának eszébe jutott Vasziljevszkoje, és sírva fakadt. Aljosa mind sűrűbben járt hozzájuk, de apja elől titkolta; az egyenes lelkű, őszinte, becsületes Nyikolaj Szergejics méltatlankodva utasított el minden óvatosságot. Nemes büszkeségében gondolni sem akart arra, mit szól a herceg, ha megtudja, hogy fiát ismét fogadják Ihmenyevék házában, s magában megvetett minden ostoba gyanúsítást. Azt azonban nem tudhatta előre, elviseli-e majd az újabb sértéseket. A fiatal herceg lassan mindennapos lett náluk. Felvidította az öregeket. Egész este, sőt éjfél utánig elüldögélt velük. Apja természetesen végül tudomást szerzett mindenről. Undorító pletyka lett a vége. Borzalmasan sértő levelet írt Nyikolaj Szergejicsnek a régi témáról, fiának pedig határozottan megtiltotta, hogy Ihmenyevéket látogassa. Mindez két héttel azelőtt történt, hogy elmentem hozzájuk. Az öreg rettenetesen bánkódott. Hogyan? Az ő ártatlan, nemes lelkű, jó Natasáját ismét belekeverik ebbe a piszkos rágalomba, ebbe az aljasságba! Ismét sértőn emlegeti a nevét az az ember, aki egyszer már megbántotta... S mindez elégtétel nélkül marad! Az első napokban ágynak döntötte az elkeseredés. Én is hallottam mindenről. Az egész história részletesen eljutott hozzám, noha az utóbbi három hétben nem mutatkoztam náluk, betegen és letörten feküdtem a lakásomon. De tudtam még mást is... nem! Akkor még csak sejtettem, tudtam, de nem hittem, hogy másvalaminek is kell lennie, ami most a világon mindennél jobban nyugtalanítja őket, s gyötrődve figyeltem. Igen, gyötrődtem; féltem találgatni, féltem hinni, és mindenképpen késleltetni szerettem volna a végzetes percet. De közben elébe mentem. Valami vonzott hozzájuk azon az estén!

- Csakugyan, Ványa - szólalt meg hirtelen az öreg, mintegy felocsúdva -, csak nem voltál beteg? Miért nem jöttél olyan sokáig? Vétettem ellened: rég meg akartalak látogatni, de valahogy mindig elmaradt... - S ismét gondolataiba merült.

- Beteg voltam - feleltem.

- Hm! Beteg! - ismételte öt perccel később. - Az ám, beteg! Beszéltem én akkor, intettelek, nem hallgattál rám! Hm! Bizony, Ványa öcsém: úgy látszik, a múzsa éhesen ül a padláson, mióta világ a világ, és úgy is ül ott örökké! Úgy ám!

Rosszkedve volt az öregnek. Ha nincs úgy megsebezve a szíve, nem beszél nekem az éhes múzsáról. Arcába néztem: megsárgult, s a szemében valami értetlenség ült, valami gondolat kérdés formájában, amelyet nem bírt megoldani. Lobbanékony volt és szokatlanul epés. A felesége aggódva pillantgatott rá, és a fejét csóválta. Amikor egyszer elfordult, lopva intett nekem feléje.

- Hogy érzi magát Natalja Nyikolajevna? Itthon van? - kérdeztem a gondterhelt Anna Andrejevnától.

- Itthon, bátyuska, itthon - felelte az asszony, mintha nehezére esnék a válasz. - Mindjárt ki is jön, hogy megnézze magát. Nem tréfadolog: három hétig nem találkoztak! De olyan furcsa lett, nem igazodik el rajta az ember, nem tudni, egészséges-e, beteg-e, mi lelte!

S félénken a férjére tekintett.

- Mi lelte volna? Semmi se lelte! - mordult rá kelletlenül Nyikolaj Szergejics. - Egészséges hát. Benne van már a korban, nem gyerek többé, ennyi az egész. Ki fejti meg a lányok bánatait és szeszélyeit?

- No, mindjárt szeszély! - kapta fel sértődötten Anna Andrejevna. Az öreg elhallgatott, és ujjaival dobolt az asztalon. "Istenem, talán már volt köztük valami?" - gondoltam rémülten.

- No, hát mi újság ott, nálatok? - kezdte újra. - B. ír még kritikát?

- Igen, ír - feleltem.

- Eh, Ványa, Ványa! - fejezte be legyintve. - Sokat ér itt a kritika!

Kinyílt az ajtó, és bejött Natasa.

Kezében hozta a kalapját, letette a zongorára, azután odalépett hozzám, és szótlanul kezet nyújtott. Ajka megrebbent; mintha mondani akart volna valamit, valami üdvözlésfélét, de mégsem szólt semmit.

Három hete nem találkoztunk. Zavartan és rettegve néztem rá. Hogy megváltozott e három hét alatt! Szívemet bánat szorította össze, amint megláttam beesett, halvány arcát, mintegy láztól kicserepesedett ajkát és szemét, amelyben a hosszú, sötét pillák között tűz és valami szenvedélyes elszántság lángolt.

De istenem, milyen szép volt! Sem ezelőtt, sem ezután sohasem láttam ilyennek, mint ezen a végzetes napon. Vajon ugyanaz a Natasa ez, ugyanaz a lány, aki egy évvel ezelőtt még le nem vette rólam a szemét, ajkát mozgatva hallgatta regényemet, s olyan vígan, olyan gondtalanul kacagott és tréfálkozott azon az estén apjával meg velem vacsora közben? Ugyanaz a Natasa, aki a szomszéd szobában, fejét lehajtva, pirulva mondta nekem: igen?

Egyszer csak mély zengéssel megkondult a vecsernyére hívó harang. Ő megrezzent, az anyja keresztet vetett.

- Vecsernyére készültél, Natasa, és már be is harangoznak - mondta. - Eredj, Natasenyka, eredj, imádkozzál, hamarosan jóra fordul minden. És közben legalább jársz is egy kicsit. Minek folyton a szobában ülni? Lám, milyen halvány vagy, mintha szemmel vertek volna.

- Talán... nem is megyek ma - szólalt meg a lány lassan és halkan, szinte suttogva. - Nem érzem jól magam - tette hozzá, és olyan fehér lett, mint a fal.

- Inkább menj, Natasa: hisz az imént még menni akartál, a kalapodat is kihoztad. Imádkozz, Natasenyka, imádkozz, hogy Isten adjon neked egészséget - erősködött Anna Andrejevna, és bátortalanul nézett a lányára, mintha félne tőle.

- Hát persze, eredj; sétálsz is közben - fűzte hozzá az öreg, és szintén fürkészve tekingetett lánya arcába -, anyádnak igaza van. Majd Ványa elkísér.

Úgy rémlett, keserű gúny suhant át Natasa ajkán. Odament a zongorához, fogta a kalapját, és feltette; keze reszketett. Minden mozdulata szinte öntudatlan volt, mintha nem tudná, mit csinál. Apja és anyja merőn figyelték.

- Isten veletek! - szólt alig hallhatóan.

- Ej, angyalom, minek így búcsúzni, nem a világ végére mégy! De legalább ér egy kis szél; hisz olyan sápadtacska vagy. Ó, egészen elfeledtem - mindent elfeledek! -, befejeztem neked a talizmánt; imádságot varrtam bele, angyalkám, egy kijevi apácától tanultam még tavaly; nagyon erős imádság; az előbb fejeztem be. Tedd fel, Natasa. Talán meggyógyít az Isten. Te vagy a mi egyetlenünk.

S az öregasszony elővette varródobozából Natasa kis arany keresztjét; ugyanazon a szalagon függött az imént varrt talizmán.

- Egészséggel hordd! - mondta, miközben lánya nyakába akasztotta, és keresztet vetett rá. - Valamikor minden este így vetettem keresztet rád elalvás előtt, imádkoztam, és te mondtad utánam az imát. De most megváltoztál, és az Úr nem ad neked lelki nyugalmat. Ó, Natasa, Natasa! Nem segítenek rajtad az én anyai fohászaim se! - S az öregasszony sírva fakadt.

Natasa szótlanul megcsókolta a kezét, és az ajtó felé lépett; de hirtelen sarkon fordult, és odament apjához. Keble hullámzott.

- Apuskám! Áldd meg te is... lányodat - szólt elfúló hangon, és térdre ereszkedett előtte.

Mindnyájunkat zavarba ejtett ez a túlságosan ünnepélyes, váratlan cselekedete. Apja néhány pillanatig egészen megdöbbenve nézte.

- Natasenyka, kislányom, kedves gyermekem, mi történt veled? - kiáltott fel végül, és könnyek peregtek a szeméből. - Mi emészt? Miért sírsz éjjel-nappal? Látok én mindent; éjszakánként nem alszom, felkelek, és hallgatózom az ajtódnál!... Mondd el, Natasa, tárj fel mindent nekem, öreg embernek, s mi aztán...

Nem fejezte be, felemelte a lányt, és erősen magához ölelte. Natasa görcsösen simult a melléhez, és fejét a vállára hajtotta.

- Semmi, semmi, csak úgy... nem vagyok egészséges... - hajtogatta, s zihált a visszafojtott könnyektől.

- Áldjon meg hát téged az Isten, ahogy én megáldalak, kedves, drága gyermekem! - mondta az apa. - Adjon neked mindörökre lelki nyugalmat, és távoztasson el minden bánatot. Imádkozzál Istenhez, lelkem, hogy az én gyarló fohászom meghallgatásra leljen.

- Én is, én is megáldalak! - tette hozzá sírva az öregasszony.

- Isten veletek! - suttogta Natasa.

Az ajtónál megállt, még egyszer visszatekintett az öregekre, mondani akart valamit, de nem bírt, s kisietett a szobából. Rosszat sejtve utánarohantam.

Lehajtott fejjel, némán, gyorsan lépkedett, és nem nézett rám. De miután átvágtunk az utcán, és kiértünk a rakpartra, egyszer csak megtorpant, és megragadta a karomat.

- Fulladok! - súgta. - Elszorul a szívem... fulladok!

- Fordulj vissza, Natasa! - kiáltottam ijedten.

- Hát nem látod, Ványa, hogy egészen eljöttem, végképp eltávoztam tőlük, és sohasem térek vissza? - kérdezte, és határtalan bánat tükröződött az arcán, ahogy rám nézett.

Megdermedt a szívem. Éreztem én ezt, már amikor hozzájuk mentem; talán már jóval régebben is ködösen felrémlett nekem; most azonban villámcsapásként értek szavai.

Szomorúan ballagtunk a rakparton. Nem bírtam beszélni; gondolkodtam, tépelődtem, és teljesen elvesztettem a fejemet. Szédültem. Olyan elviselhetetlen, olyan képtelen volt számomra az egész!

- Hibáztatsz, Ványa? - szólalt meg végül.

- Nem, de... de nem hiszem; ez lehetetlen!... - feleltem, nem is tudva, mit beszélek.

- Nem, Ványa, ez a valóság! Eljöttem tőlük, s nem tudom, mi lesz velük... azt sem tudom, mi lesz velem!

- Őhozzá mégy, Natasa? Igen?

- Igen - válaszolta.

- De hát ez lehetetlenség! - kiáltottam vadul. - Tudod, hogy ez képtelenség, szegény Natasám! Őrültség! Megölöd őket, és magadat is tönkreteszed! Tudod ezt, Natasa?

- Tudom; de mit tegyek, nem én akartam így - mondta, s olyan kétségbeesett volt a hangja, mintha vérpadra készülne.

- Fordulj vissza, fordulj vissza, amíg nem késő - könyörögtem neki, s annál hevesebben, annál állhatatosabban, minél inkább tudatában voltam, milyen haszontalanok és értelmetlenek az intelmeim ebben a percben. - Érted-e, Natasa, mit teszel apáddal? Meggondoltad? Hiszen az ő apja ellensége a tiednek; hiszen a herceg megsértette apádat, lopással gyanúsította, tolvajnak nevezte. Hisz perben állnak... De mit! Ez még nem elég, hanem tudod-e, Natasa... - ó, istenem, persze hogy tudsz mindent! - tudod-e, hogy a herceg azzal gyanúsította apádat és anyádat: ők maguk szándékosan hoztak össze téged Aljosával, amikor nálatok vendégeskedett falun? Gondold meg, képzeld csak el, mit szenvedett akkor apád ettől a rágalomtól. Hisz egészen megőszült e két év során, nézz rá! S ami a fő: te mindezt tudod, Natasa, istenem-uram! Arról már nem is beszélek, mit jelent mindkettőjüknek, ha örökre elveszítenek téged! A szemük fénye vagy, az egyetlen, ami megmaradt öregségükre. Erről már nem is akarok szólni: magadnak is tudnod kell; jusson eszedbe, hogy apád úgy tekint rád, mint akit ártatlanul és megbosszulatlanul megrágalmaztak, megbántottak ezek a kevélyek! Most pedig, éppen most, ismét fellángolt az egész, új erőre kapott ez a fájdalmas ellenségeskedés, amiért fogadtátok Aljosát. A herceg megint megsértette apádat, az öregben még forr a düh az új sérelem miatt, s egyszer csak minden vád, minden igaznak bizonyul! Mindenki, aki csak tud az ügyről, most majd felmenti a herceget, s elmarasztal téged és apádat. De hát mi lesz akkor vele? Hisz ez rögtön megöli! Szégyen, gyalázat, s ki miatt? Miattad, egyetlen lánya, drága gyermeke miatt! Anyád pedig? Ő sem fogja túlélni az öreget... Natasa, Natasa! Mit teszel? Fordulj vissza! Térj észre!

A lány hallgatott; végre mintegy szemrehányóan rám tekintett, s olyan mély fájdalom, annyi szenvedés ült a szemében, hogy megértettem: szavaim nélkül is vérzik megsebzett szíve. Megértettem, mibe került neki elhatározása, s hogy kínozták, gyötörték haszontalan, elkésett szavaim; mindezt beláttam, s mégsem bírtam megállni, tovább beszéltem:

- De hisz az imént magad mondtad Anna Andrejevnának, hogy talán nem mégy el hazulról... az esti ájtatosságra. Tehát maradni akartál: tehát még nem döntöttél végleg!

Csak keserűen elmosolyodott válaszul. Minek is kérdeztem ezt? Hisz látnom kellett, hogy visszavonhatatlanul döntött. De hát én is magamon kívül voltam.

- Igazán annyira szereted? - kiáltottam; elhaló szívvel néztem rá, s jóformán nem tudtam, mit kérdezek.

- Mit feleljek erre, Ványa? Látod! Meghagyta nekem, hogy jöjjek, s én itt vagyok, várom - mondta, továbbra is keserűen mosolyogva.

- De hát figyelj ide, figyelj csak ide - rimánkodtam belekapaszkodva a szalmaszálba is. - Ezen még lehet segíteni, lehet másképp is, valami egészen más módon! Nem szükséges elmenned hazulról. Megtanítlak, mit csinálj, Natasecska. Magamra vállalom, mindent elrendezek, a találkozásokat, mindent... Csak ne menj el hazulról!... Majd én hordom a leveleiteket; miért ne hordanám! Az is jobb, mint ez. Meg tudom csinálni; mind a kettőtöknek a kedvére teszek, meglátjátok, hogy a kedvetekre teszek... És akkor nem teszed tönkre magad, Natasecska, mint így... Hisz most elpusztítod magad teljesen! Egyezz bele, Natasa: szépen és boldogan megy majd minden, szerethetitek egymást, ahogy akarjátok... S ha az apák abbahagyják a viszályt, mert bizonyosan abbahagyják, akkor...

- Elég, Ványa, hagyd - vágott közbe, erősen megszorította a kezem, és könnyein keresztül elmosolyodott. - Jóságos, drága Ványa! Milyen becsületes, jó ember vagy! S egy szót sem szólsz magadról! Pedig én hagytalak el téged, de te mindent megbocsátottál, s csak az én boldogságomra gondolsz. Hordani akarod a leveleinket...

Sírva fakadt.

- Hiszen tudom, Ványa, mennyire szerettél, mennyire szeretsz még most is, s egyetlen szemrehányással sem illettél, egyetlen keserű szót sem szóltál egész idő alatt! Én pedig, én... istenem, milyen nagyot vétettem ellened! Emlékszel, Ványa, emlékszel a mi időnkre? Ó, bár ne ismertem volna meg, ne találkoztam volna vele soha!... Éltem volna veled, Ványa, veled, drágám, kedvesem!... Nem, én nem érdemellek meg téged! Látod, milyen vagyok: ilyen percben még elmúlt boldogságunkra emlékeztetlek, pedig anélkül is szenvedsz! Lám, három hétig nem jöttél: esküszöm neked, Ványa, egyszer sem jutott eszembe, hogy elátkozol és gyűlölsz. Tudtam, miért húzódsz félre: nem akartál zavarni minket, élő szemrehányásként állni előttünk. S neked magadnak vajon nem esett nehezedre ránk nézni? Pedig hogy vártalak, Ványa, mennyire vártalak! Ide figyelj, Ványa, ha szeretem is Aljosát, esztelenül, őrülten, téged mint barátomat talán még jobban szeretlek. Érzem, tudom, hogy nélküled nem élhetek; szükségem van rád, szükségem van a lelkedre, arany szívedre... Ó, Ványa! Milyen keserves, milyen nehéz idő következik!

Ömlött a könnye. Igen, szenvedett!

- Ó, mennyire szerettelek volna látni! - folytatta, visszafojtva könnyeit. - Hogy lesoványodtál, milyen beteg vagy és sápadt; csakugyan nem voltál egészséges, Ványa? Lám, nem is kérdezem! Mindig csak magamról beszélek; hogy áll most a dolgod az újságírókkal? Hát az új regényed halad?

- Nem regényekről, nem rólam van most szó, Natasa! Mit jelentenek az én dolgaim! Megvannak, s annyi! Hanem mondd, Natasa, ő követelte, hogy menj hozzá?

- Nem, nemcsak ő, inkább én. Igaz, mondta, de én magam is... Nézd, galambocskám, elmondok neked mindent: meg akarnak neki kérni egy nagyon gazdag és nagyon előkelő lányt; a rokonsága is igen előkelő. Apja mindenáron meg akarja házasítani, márpedig - hisz ismered - ő szörnyű intrikus; mindent megmozgatott, de hát tíz évben egyszer ha adódik ilyen alkalom. Összeköttetések, pénz... A lány, azt mondják, nagyon szép, meg művelt is és jószívű; Aljosa már lelkesedik érte. Ráadásul az apja mielőbb le akarja rázni őt a nyakáról, mert maga is nősülni akar, így hát mindenképpen igyekszik szétdúlni a kapcsolatunkat. Fél tőlem, fél, hogy befolyásolom Aljosát...

- De hát tud a herceg a szerelmetekről? - vágtam közbe csodálkozva. - Hiszen ő csak gyanakodott, de az is elég bizonytalan dolog volt.

- Tud róla, mindent tud.

- Ki mondta meg neki?

- Aljosa mondott el mindent nemrég. Maga mesélte nekem, hogy az egészet elmondta az apjának.

- Szent ég! Mi történik itt! Maga mondott el mindent s ráadásul ilyen időpontban?...

- Ne hibáztasd, Ványa - szólt közbe Natasa -, ne nevesd ki! Őt nem szabad úgy megítélni, mint másokat. Légy igazságos. Hiszen ő nem olyan, mint mi. Gyerek; másképp is nevelték. Nem érti, mit tesz. Az első élmény, az első idegen hatás el tudja vonni attól, amire egy perccel előbb még esküdött. Nincs jelleme. Megesküszik neked, s még ugyanazon a napon éppoly igazán és őszintén máshoz pártol; s még ő maga mondja el elsőnek az esetet. Talán rosszat is tesz majd; de ezért a rosszért nem lehet elítélni, legfeljebb sajnálni. Önfeláldozásra is képes, tudod, mennyire! De csak az első új élményig: akkor megfeledkezik mindenről; Engem is elfelejt, ha nem leszek állandóan mellette. Hát ilyen!

- Ó, Natasa, talán nem is igaz ez az egész, talán csak üres szóbeszéd. Hogy nősülhetne egy ilyen fiatal fiú!

- Mondom neked, az apjának különös elképzelései vannak!

- S honnan tudod, hogy a menyasszonya olyan szép, s ő már lelkesül érte?

- De hisz ő maga mondta.

- Hogyan? Ő maga mondta neked, hogy képes mást szeretni, tőled pedig ekkora áldozatot követel?

- Nem, Ványa, nem! Te nem ismered őt, keveset találkoztál vele; jobban meg kell ismerni s csak azután ítélni. Nincs az övénél tisztább és igazabb szív a világon! És hát jobb volna, ha hazudna? S elég egy hétig nem találkoznom vele, már másért lelkesül; engem elfelejt, és beleszeret másba; de alighogy meglát, megint a lábam előtt hever. Nem! Jó is, hogy ezt tudom, hogy nem titok előttem; másként belehalnék a gyanakvásba. Igen, Ványa! Én már beláttam: ha nem leszek mellette folyton, állandóan, minden percben, akkor elmúlik a szerelme, elhagy és elfelejt. Ő már ilyen; bárki magához tudja vonzani. S akkor én mihez kezdek? Akkor meghalok... de hát mi is a halál! Szívesen meghalnék akár most! Mit ér az életem nélküle? Ez rosszabb a halálnál, rosszabb minden kínnál! Ó, Ványa, Ványa! De hiszen oka van annak, hogy most elhagytam miatta anyámat, apámat! Ne is próbálj lebeszélni: határoztam! Mellettem kell lennie minden órában, minden percben; nem fordulhatok vissza. Tudom, hogy tönkretettem magam, és másokat is elpusztítottam... Ó, Ványa! - kiáltott fel hirtelen, és egész testében megremegett. - És ha valóban nem szeret már? És ha jól mondtad az imént (semmi effélét nem mondtam), hogy csak becsap, s csak látszatra olyan igaz és őszinte, valójában pedig gonosz és hiú? Én most védelmezem őt előtted; ő meg ebben a percben talán egy másik lánnyal nevetgél... s én, én aljas, elhagytam mindent, itt járkálok az utcákon, és keresem őt... Ó, Ványa!

Olyan fájdalmasan szakadt fel szívéből ez a sóhaj, hogy hallatára egész lelkemet keserűség járta át. Natasa tehát már minden önuralmát elvesztette. Csak a felfokozott, esztelen, vad féltékenység vezethette ilyen őrült elhatározásra. De bennem is fellángolt a féltés, feltört a szívemből. Nem álltam meg; hatalmába kerített az undok érzés.

- Natasa - szóltam -, csak egyet nem értek: hogyan szeretheted azok után, amiket az imént magad mondtál róla? Nem tiszteled, még a szerelmében sem hiszel, s elmégy hozzá a visszatérés lehetősége nélkül, s mindent tönkreteszel miatta? Mi ez? Egész életedben csak gyötörni fog, és te is őt. Túlságosan szereted, Natasa, túlságosan! Nem értem az ilyen szerelmet.

- Igen, őrülten szeretem - felelte, és elsápadt, mintha fájdalom kínozná. - Téged sohasem szerettelek így, Ványa. Magam is tudom, hogy megbolondultam, és nem úgy szeretek, ahogy kellene. Nem helyesen szeretem... Hallgass ide, Ványa: hiszen eddig is tudtam, még legboldogabb perceinkben is sejtettem, hogy csak gyötrelmet kapok tőle. De mit tegyek, ha tőle még a gyötrelem is boldogság most a számomra? Talán jókedvemből megyek hozzá? Talán nem tudom előre, mi vár rám nála, és mit fogok elviselni tőle? Megesküdött, hogy szeret, egyre ígérgetett; én pedig nem hiszek az ígéreteinek, nem becsülöm őket semmire, és eddig sem becsültem, noha tudtam, nem hazudik, és nem is tud hazudni. Magam mondtam neki, magam, hogy nem akarom őt lekötni. Jobb így: a köteléket senki sem szereti, én sem. De mégis örömest leszek a rabszolgája, önkéntes rabszolgája; elviselek tőle mindent, mindent, csak velem legyen, csak nézhessem! Hadd szeressen mást, azt se bánom, csak közben is velem legyen, én meg mellette... Szörnyű aljasság, igaz, Ványa? - kérdezte hirtelen, és rám pillantott beesett, égő szemével. Egy percre úgy rémlett, félrebeszél. - Hiszen aljasság az ilyen kívánság. Nem baj. Magam mondom, hogy aljasság, s ha elhagy, utánamegyek a világ végére, akkor is, ha eltaszít, akkor is, ha elkerget. Lám, te rábeszélsz a visszatérésre... s mi lenne ebből? Hazamegyek, s holnap ismét eljövök; ha parancsolja, eljövök; ha füttyent, ha kiált, mint egy kiskutyának, utánaszaladok... Gyötrelem! Nem félek a tőle kapott gyötrelemtől! Tudni fogom, hogy miatta szenvedek... Ó, el sem lehet ezt mondani, Ványa!

"És apja, anyja? - gondoltam. - Róluk mintha már meg is feledkezett volna."

- Akkor hát nem is vesz el, Natasa?

- Megígérte, mindent megígért. Azért is hív most, hogy holnap a városon kívül csendesen megesküdjünk; de hát nem tudja, mit csinál. Talán még azt sem tudja, hogyan esküsznek. Micsoda férj lenne belőle! Igazán nevetséges. Ha pedig elvesz, boldogtalannak érzi majd magát, és szemrehányásokat tesz... Nem akarom, hogy bármikor bármit a szememre vethessen. Én odaadok neki mindent, s nem baj, ha tőle nem kapok semmit. Ha egyszer boldogtalan lesz a házasságban, minek tegyem boldogtalanná?

- Nem, ez valami kábulat, Natasa - mondtam. - Most egyenesen hozzá mégy?

- Nem, azt ígérte, hogy idejön értem; megállapodtunk...

Sóváran nézett a távolba, de még senki sem bukkant fel.

- S ő még nincs itt! Te jöttél elsőnek! - kiáltottam felháborodva. A lány szinte megtántorodott ettől a csapástól. Arca betegesen eltorzult.

- Talán egyáltalán nem jön - szólalt meg keserű mosollyal. - Tegnapelőtt azt írta: ha nem adom szavamat, hogy itt leszek, akkor kénytelen félretenni elhatározását - hogy elutazik, és megesküszik velem -, s apja elviszi a menyasszonyához. S olyan egyszerűen, olyan természetesen írta, mintha nem volna ebben semmi... Mi lesz, ha valóban elutazott ahhoz a lányhoz, Ványa?

Nem feleltem. Erősen megszorította a kezem, szeme felszikrázott.

- Igen, ott van nála - mondta alig hallhatóan. - Remélte, hogy nem jövök el, hadd utazhasson hozzá, s aztán azt mondhassa, neki volt igaza, ő előre tudta, magam nem jöttem. Megunt engem, hát elmarad... Ó, istenem! Én őrült! Hisz maga mondta legutóbb, hogy untatom... Minek is várok!

- Itt van! - kiáltottam, hirtelen megpillantva messze a rakparton.

Natasa megrezzent, felsikoltott, a közeledő Aljosára nézett, majd eleresztette a karomat, és elébe sietett. A fiú is meggyorsította lépteit, s egy perc múlva karjában tartotta már a lányt. Rajtuk kívül jóformán senki sem járt az utcán. Összecsókolóztak, nevettek; Natasa kacagott és sírt egyszerre, mintha hosszú-hosszú távollét után találkoztak volna. Pír öntötte el halvány arcát; olyan volt, mint az eszelős... Aljosa észrevett, és tüstént odajött hozzám.

Mohón szemügyre vettem, noha már sokszor láttam; belenéztem a szemébe, mintha a tekintete megoldhatná minden kétségemet, s megmagyarázhatná: hogyan, mivel bűvölte meg Natasát ez a gyerek, hogyan ébresztett benne ilyen őrült szerelmet, amely elfeledteti vele legfőbb kötelességét, s megfontolás nélkül feláldoztál mindent, ami eddig legszentebb volt a számára. A herceg megfogta mindkét kezemet, erősen megszorította, s szelíd, derűs pillantása a szívemig hatolt.

Úgy éreztem, csak azért tévedhettem a rovására következtetéseimben, mert ellenségem. Igen, nem szerettem őt, és bevallom, soha nem is tudtam megszeretni - talán egyedül én, valamennyi ismerőse közül. Sok mindent makacsul nem szíveltem benne, még szép külsejét sem, talán épp azért, mert túlságosan szép volt. Később megértettem, hogy ebben is elfogultan ítélkeztem. Magas volt, karcsú és sudár; hosszúkás arca mindig halvány, a haja szőke; szelíd és tűnődő, nagy, kék szemében olykor egészen egyszerű, gyermeki vidámság csillant meg. Szép rajzú, piros és telt szája majdnem mindig komoly volt; annál váratlanabbul és elbűvölőbben hatott, amikor hirtelen mosoly suhant át rajta, naiv és nyílt mosoly, mire az ember rögtön szükségét érezte, hogy hasonló mosollyal válaszoljon, bármilyen lelkiállapotban volt is. Keresetlenül, de mindig elegánsan öltözködött; látszott, hogy ez az elegancia vele született, s a legcsekélyebb fáradságába sem kerül. Igaz, neki is voltak helytelen tempói, a jó modor rossz kinövései: könnyelműség, elbizakodottság, udvarias szemtelenség. Ám nagyon is egyszerű és derűs lélek volt, maga leplezte le e szokásait, megvallotta őket, és nevetett rajtuk. Nekem úgy tetszett, ez a gyerek soha, még tréfából sem tudna hazudni, s ha megtenné, nem is sejtené benne a rosszat. Még önzése is valahogy vonzó volt, talán éppen azért, mert őszintén megnyilvánult, nem titkolta. Nem volt benne semmi rejtett. Gyenge volt, hiszékeny és félős szívű; az akarat teljesen hiányzott belőle. Szánalmas és bűnös dolog lett volna megbántani, félrevezetni, mint ahogy bűn megbántani és félrevezetni egy gyermeket. Korához nem illően naiv volt, és jóformán semmit sem értett a való élethez; egyébként alighanem negyvenéves korában sem sokkal többet tud majd róla. Az efféle emberek mintegy örökös kiskorúságra vannak ítélve. Nekem úgy rémlik, nem akadt ember, aki meg ne szerette volna; behízelegte magát, mint egy gyermek. Natasa igazat mondott; valami erős hatás rosszra is rábírhatná, de megtudva cselekedetének következményeit, azt hiszem, meghalna bánatában. A lány ösztönszerűen megérezte, hogy úrnője, parancsolója lesz, sőt tulajdonképpen a fiú az áldozat. Megérezte, milyen élvezet őrülten szeretni és fájdalmasan gyötörni azt, akit szeret az ember, éppen azért, mert szereti, s talán ezért is sietett elsőnek odavetni magát áldozatul. De a fiatalember szemében is szerelem fénylett, s elragadtatva nézte Natasát. A lány diadalmasan pillantott rám. Ebben a percben megfeledkezett mindenről - szüleiről, a búcsúról, kétségeiről... Boldog volt.

- Ványa! - kiáltotta. - Vétettem ellene, s nem érdemlem meg őt! Azt hittem, már nem is jössz, Aljosa. Felejtsd el ostoba gondolataimat, Ványa. Jóváteszem majd! - fűzte hozzá, és határtalan szerelemmel tekintett rá. Aljosa mosolyogva kezet csókolt, s hozzám fordult, de nem eresztette el a kezét.

- Ne hibáztasson engem se. Milyen régen szerettem volna megölelni mint édes bátyámat; milyen sokat beszélt magáról! Alig ismerjük egymást, valahogy nem adódott alkalom. Barátok leszünk, és... bocsásson meg nekünk - mondta halkan, s egy kicsit elpirult, de olyan gyönyörű volt a mosolya, hogy szívből viszonoznom kellett nyájasságát.

- Igen, igen, Aljosa - kapott a szón a lány -, ő hozzánk tartozik, a testvérünk, ő már megbocsátott, s nélküle nem leszünk boldogok. Mondtam már neked... Ó, kegyetlen gyerekek vagyunk mi, Aljosa! De majd mi hárman együtt leszünk... Ványa! - folytatta, s ajka megremegett. - Menj vissza hozzájuk; neked olyan arany a szíved, hogy ha nem is bocsátanak meg nekem, a te megbocsátásod láttán legalább talán egy kicsit meglágyulnak. Mondj el nekik mindent, mindent a te szívből fakadó szavaiddal; találj ilyen szavakat... Védj meg engem, ments meg; beszéld el az okokat úgy, ahogy magad megértetted. Tudod-e, Ványa, hogy tán el se szánom magam erre, ha ma nem találkozunk! Te vagy a menekvésem; rögtön benned reménykedtem, te el tudod majd mondani nekik, legalább az első borzalmukat enyhíted. Ó, istenem, istenem!... Mondd meg nekik, Ványa, azt üzenem: tudom, hogy én már nem nyerhetek bocsánatot... ők megbocsáthatnak, Isten nem bocsát meg; de ha meg is átkoznak, én mégis áldom őket, és imádkozni fogok értük egész életemben. A szívem náluk maradt! Ó, miért nem vagyunk mindannyian boldogok! Miért, miért!... Istenem! Mit tettem! - kiáltotta váratlanul, mintegy felocsúdva; megremegett elszörnyedésében, és eltakarta az arcát. Aljosa megölelte, és erősen magához szorította. Néhány percig csend volt.

- Hogy tudott ilyen áldozatot követelni! - szólaltam meg, és szemrehányóan néztem rá.

- Ne hibáztasson! - ismételte. - Biztosítom, hogy ez a sok boldogtalanság, ha most nagyon fájdalmas is, csak egy percnyi. Erről tökéletesen meg vagyok győződve. Csak szilárdság kell, hogy ezt a percet elviseljük; ő is ugyanezt mondta nekem. Tudja, mindennek ez a családi büszkeség az oka, ezek a teljesen hiábavaló viszályok, sőt holmi perek!... De... (sokat gondolkodtam ezen, biztosítom) ennek mind meg kell szűnnie. Újra egyesülünk majd mindnyájan, s akkor aztán tökéletesen boldogok leszünk, és bennünket látva, az öregek is megbékélnek. Ki tudja, talán éppen a mi házasságunk indítja el őket a kibékülés útján. Én úgy vélem, másképp nem is lehet. Mit gondol?

- Azt mondja: a házasságuk. Mikor esküsznek hát? - kérdeztem tőle, Natasára pillantva.

- Holnap vagy holnapután; legfeljebb holnapután... valószínűleg. Látja, még magam sem tudom pontosan, s őszintén szólva, még semmit sem intéztem el. Azt gondoltam, hogy Natasa talán nem is jön ma. Ráadásul apám ma mindenáron el akart vinni a menyasszonyomhoz - hiszen eljegyeztek vele: nem mondta Natasa? -, de én nem akarom. Nos, így hát nem is vehettem semmit bizonyosra. Hanem azért valószínű, hogy holnapután összeesküszünk. Legalábbis azt hiszem, mert hát másként nem is lehet. Holnap elkocsizunk a pszkovi országúton egy közeli faluba, ott lakik egy líceumi barátom, nagyon derék ember, majd talán összehozom magukat. A faluban van pap is, egyébként nem tudom bizonyosan, van-e vagy nincs. Tudakozódnom kellett volna előre, de nem értem rá... Különben tulajdonképp mindez apróság. Csak a lényeggel ne legyen baj. De hát hívhatunk valamelyik szomszéd faluból is papot; mit gondol? Hisz vannak ott más falvak is! Persze kár, hogy nem értem rá legalább egy sort írni; figyelmeztetni kellett volna őket. Megeshetik, hogy a barátom nincs is otthon... No de ez az utolsó lehetőség! Fontos az elszántság, s ott majd minden magától elrendeződik, nem igaz? Addig pedig, holnapig vagy esetleg holnaputánig Natasa nálam fog lakni. Béreltem egy külön lakást, abban lakunk majd hazatérésünk után is. Már nem megyek vissza apámhoz, igazam van? Majd eljön hozzánk: nagyon kedvesen rendeztem be. Eljárnak majd hozzám líceumi barátaim; estélyeket adok...

Értetlenül és szomorúan néztem. Natasa a pillantásával könyörgött, hogy ne ítéljem meg nagyon szigorúan, és legyek elnézőbb. Ő valami bánatos mosollyal hallgatta, s ugyanakkor mintha gyönyörködött is volna benne, ahogyan a bájos, vidám kisgyerekben gyönyörködnek, értelmetlen, de kedves fecsegését hallva. Szemrehányóan tekintettem rá. Elviselhetetlenül nehéznek éreztem a szívemet.

- De hát az apja? - kérdeztem. - Szilárd meggyőződése, hogy ő megbocsát?

- Feltétlenül; mi mást tehet? Vagyis hát először elátkoz; ezt biztosan tudom. Ő már ilyen; nagyon szigorú velem. Talán valahol panaszt is tesz, egyszóval él atyai hatalmával... De nem komoly dolog ez. Őrülten szeret engem; először haragszik, aztán megbocsát. Akkor mindenki megbékül, és boldogok leszünk. Natasa apja is.

- És ha nem bocsát meg? Gondolt már erre?

- Okvetlenül megbocsát, talán csak nem olyan hamar. Hát aztán? Megmutatom neki, hogy nekem is van jellemem. Mindig szid, azt mondja, ingatag vagyok, könnyelmű. Most majd meglátja, könnyelmű vagyok-e vagy sem. Hisz nem tréfadolog családos embernek lenni; akkor már nem leszek kisfiú... vagyis azt akarom mondani, hogy éppen olyan leszek, mint a többiek... a családos emberek. A munkámból fogok élni. Natasa azt mondja, ez sokkal jobb, mint más pénzéből élni, ahogyan mi mindnyájan élünk. Ha tudná, mennyi jót sugall ő nekem! Nekem ez sohasem jutott volna eszembe - nem úgy nőttem fel, nem úgy neveltek. Igaz, magam is tudom, hogy könnyelmű vagyok, és nemigen alkalmas semmire; de tudja, tegnapelőtt csodálatos ötletem támadt. Bár az idő nem alkalmas erre, de azért elmondom, hadd hallja Natasa is, maga pedig tanácsot ad nekünk. Hát látja: elbeszéléseket akarok írni, és eladom őket a folyóiratoknak, akárcsak maga. Segít majd az újságíróknál, ugye? Számítottam magára, s tegnap egész éjjel egy regényen töprengtem, csak úgy, a próba kedvéért, s igazán kedves dolog lehetne belőle, tudja-e! A témát Scribe egyik vígjátékából vettem... Majd később elmondom. A fő az, hogy pénzt adnak érte... hisz magának is fizetnek!

Nem álltam meg, hogy el ne mosolyodjam.

- Maga nevet - mondta, s ő is elmosolyodott. - Hallgasson csak ide - tette hozzá elképzelhetetlen egyszerűséggel -, ne törődjék vele, hogy ilyennek látszom; igazán rendkívüli megfigyelőképességem van; majd meglátja. Miért ne próbálkozzam hát? Talán kisül belőle valami... Egyébként talán igaza van: hisz én semmit sem értek a való élethez; Natasa is ezt mondja. Különben ezt mondja nekem mindenki; milyen író leszek hát? Nevessen csak, nevessen, szedjen ráncba engem, hisz ezt őérte teszi, őt pedig szereti. Megmondom őszintén: én nem érdemlem meg őt, érzem; engem ez nyomaszt, nem is tudom, miért szeretett meg. Én, azt hiszem, az életemet is odaadnám érte! Igaz, eddig a percig semmitől sem féltem, most pedig félek: mit tervezünk! Uramisten! Lehetséges az, hogy bár az ember teljesen átérzi a kötelességét, nincs elegendő képessége és akarata, hogy teljesítse is? Segítsen nekünk legalább maga, barátunk! Egyedül csak maga maradt meg nekünk. Mihez értek én egymagam? Bocsássa meg, hogy ennyire számítok magára; szerfelett nemes lelkű embernek tartom, és sokkal jobbnak nálam. De megjavulok, higgye el, s méltó leszek mindkettőjükhöz.

Ismét megszorította a kezem, gyönyörű szemében a legszebb érzések csillogását fedeztem fel. Olyan bizakodva nyújtotta felém a kezét, annyira hitte, hogy a barátja vagyok!

- Natasa segít nekem megjavulni - folytatta. - Egyébként ne gondoljon valami nagyon rosszat, és ne bánkódjék túlságosan miattunk. Mégiscsak sok reményem van, s anyagi tekintetben teljesen biztosítva leszünk. Ha például nem sikerül a regény (őszintén szólva, már előbb gondoltam, hogy a regény ostobaság, és csak azért beszéltem így róla, mert hallani akartam a véleményét), ha nem sikerül a regény, legrosszabb esetben zeneleckéket adhatok. Nem tudta, hogy értek a zenéhez? Nem szégyellem, ha ilyen munkából kell megélnem. Egészen új eszméket vallok ezen a téren. Van aztán sok értékes apróságom, toalettholmim; mire jók ezek? Eladom őket, s tudja, mennyi ideig élhetünk ebből? Végül a legeslegrosszabb esetben valóban állást vállalhatok. Apám még örülni is fog; mindig erre hajszol, én meg betegeskedés ürügyén folyton kihúzom magam. (Különben valahol már elő is vagyok jegyezve.) Mihelyt látja, hogy a házasság hasznomra vált, lehiggadtam, szolgálatot vállaltam: megörül és megbocsát.

- De, Alekszej Petrovics, elképzelte-e, miféle história kerekedik ebből a maga meg az ő apja között? Mit gondol, mi lesz ma este náluk otthon?

S a szavaimtól halálra vált arcú Natasára mutattam. Kíméletlen voltam.

- Igen, igen, igaza van, ez borzasztó! - felelte Aljosa. - Már gondoltam erre, és szenvedtem lelkileg... De hát mit tegyünk? Igaza van; legalább az ő szülei bocsátanának meg nekünk! S hogy szeretem mindkettőjüket, ha tudná! Hiszen olyanok hozzám, mintha a fiuk volnék, s lám, én mivel fizetek!... Ó, ezek a viszályok, ezek a perek! Nem is hiszi, milyen kellemetlen ez most nekünk! És miért civakodnak? Úgy szeretjük egymást mindannyian, és civakodunk! Békülnénk ki, és lenne vége a dolognak! Én igazán így cselekednék a helyükben... Egészen megrémítettek a szavai. Natasa, szörnyűség az, amit tervezünk! Én már előbb is mondtam... Te erősködsz... De figyeljen ide, Ivan Petrovics, lehetséges, hogy minden jóra fordul; mit gondol? Hisz végül csak megbékélnek! Kiengeszteljük őket! Így lesz feltétlenül; ők nem állnak ellen szerelmünknek... Ha meg is átkoznak minket, mi mégis szeretni fogjuk őket, s nem tudnak majd ellenállni. Nem is hiszi, milyen jószívű néha az én öregem! Csak a nézése szúrós, de sokszor igazán olyan megértő. Ha tudná, milyen szeretettel beszélt ma velem, igyekezett meggyőzni! S lám, most ellenére cselekszem; nagyon szomorú ez a számomra. S az egész ezek miatt a haszontalan előítéletek miatt van! Egyszerűen őrültség! Ha jól megnézné Natasát, és csak egy félórát időzne vele! Rögtön beleegyezne mindenbe. - Aljosa gyengéden és szenvedélyesen tekintett a lányra.

- Ezerszer elképzeltem már magamban - fecsegett tovább -, mennyire meg fogja szeretni, ha megismeri, s hogy elkápráztat majd mindenkit. Hisz ilyen lányt még csak nem is láttak soha! Apám szerint egyszerűen behálózott. Az én kötelességem, hogy helyreállítsam a becsületét, s én meg is teszem! Ó, Natasa, mindenki megszeret majd, mindenki: nem akad olyan ember, aki téged meg ne szeretne - tette hozzá rajongva. - Ha nem is érdemellek meg téged, azért szeress engem, Natasa, különben... hisz ismersz! Meg aztán olyan sok kell nekünk a boldogságunkhoz? Nem, én hiszem, hiszem, hogy ez az este boldogságot, békét, egyetértést fog hozni valamennyiünknek! Legyen áldott ez az este! Igaz, Natasa? De mi lelt? Istenem, mi történt veled?

A lány holtsápadt volt. Míg Aljosa beszélt, ő csak nézte; de tekintete egyre zavarosabb és merevebb lett, arca mindjobban elhalványult. Nekem úgy rémlett, a végén már nem is hallott semmit, s furcsa öntudatlanságba merült. Aljosa kiáltása mintha hirtelen felébresztette volna. Felocsúdott, körülnézett, és hirtelen hozzám fordult. Mintha titkolni akarná Aljosa előtt, sietősen kivett a zsebéből egy levelet, és a kezembe nyomta. Az öregeknek szólt, még tegnap írta. Miután átadta, áthatóan nézett rám, szinte rám tapadt a tekintete. Kétségbeesés volt a szemében; sohasem felejtem el ezt a szörnyű pillantást. Rémület fogott el engem is; láttam, hogy csak most döbbent rá tette szörnyűségére. Erőlködve próbált mondani valamit, már el is kezdte, de hirtelen elájult. Idejében átkaroltam. Aljosa elsápadt ijedtében; a lány halántékát dörzsölgette, kezét, száját csókolgatta. Két perc múlva magához tért. Nem messze állt a bérkocsi, mellyel Aljosa jött; ideszólította. Amikor beült a kocsiba, Natasa eszelősen elkapta a kezem, s forró könnycsepp hullott az ujjaimra. A kocsi megindult. Még sokáig álltam ott, és néztem utána. Egész boldogságom odalett ebben a percben, életem kettétört. Fájdalmasan éreztem ezt... Lassan ballagtam az úton visszafelé az öregekhez. Nem tudtam, mit mondok nekik, hogy lépek be hozzájuk. Gondolataim megdermedtek, a lábam rogyadozott...

Ez hát boldogságom egész története; így ért véget és szakadt meg szerelmem. Most folytatom a félbehagyott elbeszélést.

Öt nappal Smith halála után beköltöztem lakásába. Elviselhetetlen szomorúság nehezedett rám azon a napon. Hideg és borús volt az idő, hol nedves hó, hol havas eső hullott. Csak estefelé bukkant elő egy percre a nap, s egy eltévedt sugár, nyilván kíváncsiságból, betekintett a szobámba is. Már-már megbántam, hogy ide költöztem. A szoba nagy volt ugyan, de alacsony, füstös, dohos, és a szedett-vedett bútorzat ellenére is kellemetlenül üres. Akkor eszméltem rá, hogy ebben a lakásban maradék egészségem is tönkremegy.

Úgy is történt.

Egész reggel az írásaimmal vesződtem, mindent szétválogattam, és rendet csináltam közöttük. Mivel aktatáskám nem volt, egy párnahuzatban szállítottam őket; az egész összegyűrődött és összekeveredett. Azután leültem írni. Továbbra is nagy regényemen dolgoztam; a munka azonban ismét kisiklott kezemből; mással volt tele a fejem...

Eldobtam a tollat, és az ablakhoz telepedtem. Alkonyodott, s bennem egyre nőtt a bánat. Súlyos gondolatok zaklattak. Folyton az járt az eszemben, hogy Pétervárott végül is elpusztulok. Közeledett a tavasz; magamhoz térnék, gondoltam, ha kiszabadulnék Isten szabad levegőjére, ha beszívnám a friss mezők és erdők illatát; oly rég nem láttam ilyesmit!... Emlékszem, arra is gondoltam, milyen jó volna, ha valami csoda vagy varázslat folytán elfeledhetnék mindent, ami történt, amit átéltem az utóbbi években; elfeledni mindent, felfrissíteni a fejemet, s újrakezdeni új erővel. Akkor még álmodoztam erről, s reménykedtem a feltámadásban. "Akár a bolondokházába is bemegyek - határoztam végül -, álljon tótágast az agyam, és keressen új helyzetet, csak meggyógyuljak." Ennyire szomjaztam az életet, és hittem benne!... De emlékszem, rögtön el is mosolyodtam. "Aztán mihez kezdenék a bolondokháza után? Megint regényeket írnék?..."

Így tűnődtem és búslakodtam, közben pedig haladt az idő. Leszállt az este. Natasával kellett találkoznom; még tegnap küldött egy cédulát, amelyben nagyon kért, menjek el hozzá. Felugrottam, és készülődni kezdtem. Úgyis mielőbb ki akartam szabadulni a lakásból, elmenni bárhová, akár az esőbe, a latyakba is.

Ahogy sötétedett, szobám szinte fokozatosan nőtt, egyre tágasabb lett. Azt képzeltem, hogy éjszakánként minden sarokban Smitht fogom látni; ott ül majd, és mereven néz rám, mint a cukrászdában Adam Ivanovicsra, s a lábánál ott lesz Azorka. S ebben a percben olyasmi történt, ami rendkívül megdöbbentett.

Egyébként mindent be kell vallanom nyíltan: idegeim ziláltsága, az új lakás élményei vagy előbbi mélabúm következtében, mióta leszállt az alkony, lassan, fokozatosan abba a lelkiállapotba kerültem, amely most, betegségem idején, oly gyakran meglep, s amelyet én misztikus borzalomnak nevezek. Súlyos, gyötrő félelem ez valamitől, amit nem tudok meghatározni, ami felfoghatatlan, és nem is létezik a dolgok rendjében, de talán még ugyanabban a percben okvetlenül testet is ölt, mintegy gúnyt űzve az értelem érveiből, odalép hozzám, cáfolhatatlan, visszataszító, szörnyű és könyörtelen tényként elébem áll. A józan ész érveivel mit sem törődve, ez a félelem rendszerint egyre erősödik, úgyhogy végül az agy, bár ilyenkor talán még világosabb, tökéletesen képtelen ellenállni az érzéseknek. Nem engedelmeskednek neki, haszontalanná válik, s ez a hasadás fokozza a félős, riadt várakozást. Azt hiszem, ilyen nyugtalanságot éreznek azok, akik a halottaktól félnek. Nálam azonban a veszély bizonytalansága még csak növelte a nyugtalanság gyötrelmét.

Emlékszem, háttal álltam az ajtónak, felvettem a kalapomat az asztalról, s ebben a pillanatban az a gondolatom támadt, ha visszafordulok, feltétlenül meglátom Smitht: először csendesen kinyitja az ajtót, megáll a küszöbön, és körülnéz; aztán lehajtott fejjel, halkan belép, elém áll, rám függeszti fénytelen tekintetét, fogatlan szájával egyszer csak hangtalanul, hosszan a szemembe nevet, s testét sokáig, sokáig rázza a nevetés. Képzeletemben rendkívül tisztán és világosan rajzolódott ki ez a látomás, s ugyanakkor az a szilárd, mély meggyőződés született bennem, hogy mindez bizonyosan, elkerülhetetlenül bekövetkezik, már be is következett, csak nem látom, mert háttal állok, de ebben a percben talán már nyílik is az ajtó. Gyorsan megfordultam, s mi történt? - valóban kinyílt az ajtó csendesen, nesztelenül, pontosan úgy, ahogy egy perccel előbb képzeltem. Felkiáltottam. Sokáig nem mutatkozott senki, mintha magától nyílt volna ki az ajtó; hirtelen valami furcsa lény jelent meg a küszöbön; s amennyire láthattam a sötétben, egy szempár nézett rám makacs merevséggel. Hideg borzongás futott végig a tagjaimon. Legnagyobb rémületemre felfedeztem, hogy egy gyermek, egy kislány az, s ha maga Smith lett volna, tán ő sem ijeszt meg jobban, mint ennek az ismeretlen gyereknek váratlan, különös felbukkanása a szobámban ilyenkor, ilyen időpontban.

Említettem már, hogy olyan hangtalanul és lassan nyitotta ki az ajtót, mintha félne bejönni. Megtorpant a küszöbön, és sokáig nézett rám álmélkodva, szinte sóbálvánnyá dermedt; végül tétovázva, halkan két lépést tett előre, és megállt előttem, de csak nem szólt. Jobban szemügyre vettem. Tizenkét-tizenhárom éves, alacsony növésű kislány volt, vézna és sápadt, mintha most kelt volna fel valami súlyos betegségből. Annál fényesebben ragyogott nagy, fekete szeme. Bal kezével az esti hidegtől még egyre didergő mellére szorította ócska, lyukas kendőjét. Ruháját legfeljebb rongynak lehetett nevezni, sűrű, fekete haja kócos, fésületlen volt. Egy-két percig ott álltunk, és merőn néztük egymást.

- Hol a nagyapó? - kérdezte végül alig hallható, rekedt hangon, mintha beteg volna a melle vagy a torka.

E kérdés hallatán egy csapásra eltűnt misztikus borzalmam. Smith felől érdeklődnek; váratlanul előbukkannak a nyomai.

- A nagyapád? De hisz ő már meghalt! - feleltem hirtelen, mivel egyáltalán nem készültem erre a kérdésre, s tüstént meg is bántam. A kislány egy pillanatig még előbbi helyzetében állt ott, de aztán olyan erős remegés fogta el, ami a veszélyes idegrohamokat szokta megelőzni. Megfogtam és támogattam, hogy el ne essék. Néhány perc múlva jobban lett, s világosan láttam, milyen természetellenes erőfeszítéssel rejtegeti előlem izgalmát.

- Bocsáss meg, bocsáss meg, kislány! Bocsáss meg, gyermekem! - mondtam. - Ilyen elhamarkodva adtam tudtodra, pedig talán nem is ő... Szegénykém!... Kit keresel? Azt az öregembert, aki itt lakott?

- Igen - suttogta erőlködve, és nyugtalanul nézett rám.

- Smith volt a neve? Igen?

- I-igen!

- Akkor hát ő... igen, ő halt meg... De ne búsulj, galambocskám. Miért nem jöttél eddig? Tegnap temették el; hirtelen halt meg, váratlanul... Ezek szerint te az unokája vagy?

A kislány nem felelt sietős, kusza kérdéseimre. Némán elfordult, és csendesen kiment a szobából. Úgy megdöbbentem, hogy nem is tartóztattam, és nem is kérdezősködtem többet. A küszöbön még egyszer megállt, s félig hátrafordulva megkérdezte:

- Azorka is meghalt?

- Igen, Azorka is meghalt - válaszoltam, s különösnek éreztem a kérdését: mintha meg lett volna győződve róla, hogy Azorkának okvetlenül meg kell halnia az öreggel együtt. Válaszomat hallva, a kislány nesztelenül kiment, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.

Egy perc múlva utánaeredtem; szörnyen bosszankodtam, hogy eleresztettem. Halkan kisurrant, így hát nem is hallottam, amikor kinyitotta a lépcsőházba vezető ajtót. Még nem érhetett le a lépcsőn, gondoltam, s az előtérben megálltam hallgatózni. Csend volt körös-körül, léptek nem hallatszottak. Csak egy ajtó csapódott valahol egy alsóbb emeleten, s újra csend lett.

Gyorsan megindultam lefelé. Lakásomtól a negyedik emelettől a harmadikig kanyarodott a lépcső; tovább már egyenesen haladt. Piszkos, fekete, mindig sötét lépcsőház volt ez, mint általában a kis lakásos bérházaké. Most már teljes sötétség uralkodott benne. Tapogatózva lementem a harmadik emeletre, megálltam, s hirtelen megéreztem, hogy ott a lépcsőfordulón valaki elrejtőzött. Körültapogatóztam; itt volt a kislány a sarokban, arccal a falnak fordulva, alig hallhatóan, csendesen sírt.

- Mondd, mitől félsz? - kezdtem. - Nagyon megijesztettelek; hibás vagyok. Nagyapád, amikor haldoklott, rólad beszélt; ezek voltak az utolsó szavai... Könyvek is maradtak tőle; bizonyára a tieid. Hogy hívnak? Hol laksz? Ő azt mondta, a Hatodik soron...

Nem fejeztem be. A kislány felsikoltott, mintha megrémült volna attól, hogy tudom, hol lakik, csontos, sovány kezével ellökött magától, és lerohant a lépcsőn. Én utána; még hallottam lentről a lépteit. Aztán elcsendesedett minden... Amikor kiszaladtam az utcára, már nem volt sehol. Elsiettem egészen a Voznyeszenszkij sugárútig, de láttam, hogy kutatásaim hiábavalók: a gyerek eltűnt. "Nyilván elbújt előlem valahol - gondoltam -, még amikor lement a lépcsőn."

Amint a sugárút piszkos, nedves járdájára léptem, egyszer csak összeütköztem egy járókelővel, aki szemlátomást mélyen elgondolkodva, lehajtott fejjel sietett valahová. Legnagyobb ámulatomra megismertem az öreg Ihmenyevet. A váratlan találkozások estéje volt ez. Tudtam, hogy vagy három nappal ezelőtt súlyosan megbetegedett, s most hirtelen itt látom az utcán ilyen nyirkos időben. Egyébként este azelőtt sem igen járt ki, amióta pedig Natasa elment, vagyis már egy fél éve, valósággal ki se mozdul a házból. Valahogy szokatlanul megörült nekem, mintha végre barátot talált volna, akivel közölheti gondolatait; megragadta a kezem, erősen megszorította, s nem is kérdezve, hová megyek, magával húzott. Kapkodó volt, nyugtalan és indulatos. "Ugyan hová igyekezett?" - gondoltam magamban. Kérdezősködnöm felesleges volt; rendkívül bizalmatlanná vált, s néha a legegyszerűbb kérdésben vagy megjegyzésben is bántó célzást, sértést látott.

Lopva jól szemügyre vettem: arca beteges emberre vallott; az utóbbi időben nagyon lesoványodott; legalább egy hete nem borotválkozott. Haja teljesen megőszült, rendetlenül lógott ki gyűrött kalapja alól, és viseltes, ócska kabátjának gallérjára hullott. Már azelőtt is észrevettem, hogy olyankor valami önfeledtségbe merül; elfelejtette például, hogy nincs egyedül a szobában, magában beszélt, hadonászott. Szomorú látvány volt.

- Nos, Ványa, nos? - szólalt meg. - Hová indultál? Látod, öcsém, én is kijöttem, dolgom van. Egészséges vagy?

- Ön egészséges-e? - adtam vissza a kérdést. - Nemrég még beteg volt, most meg kinn jár.

Nem válaszolt, mintha nem is hallaná.

- Hogy van Anna Andrejevna?

- Jól, jól... Egyébként egy kicsit gyengélkedik ő is. Nagyon búnak eresztette a fejét... sokat emleget téged, hogy miért nem jössz. De talán most hozzánk készültél, Ványa? Vagy nem? Megzavartalak, elvonlak valamitől? - kérdezte hirtelen, s valahogy bizalmatlanul és gyanakodva nézett rám. A képzelődő öreg olyan érzékeny és ingerlékeny lett, hogy ha azt felelem neki, nem hozzájuk indultam, bizonyosan megsértődik, és faképnél hagy. Sietve biztosítottam hát, hogy éppen Anna Andrejevnát akartam meglátogatni, noha tudtam, bizonyára elkésem, és talán már nem is jutok el Natasához.

- No, helyes - szólt az öreg, akit tökéletesen megnyugtatott a válaszom -, ez helyes... - S hirtelen elharapta a szót, és tűnődésbe merült, mintha valamit elhallgatott volna.

- Úgy van, helyes! - ismételte gépiesen néhány perc múltán, mintegy mély töprengésből ocsúdva. - Hm... Látod, Ványa, te mindig olyan voltál nekünk, mint édesfiunk; Isten nem áldott meg bennünket fiúval... és elküldött nekünk téged; én mindig így gondoltam. Az öregasszony szintén! Te pedig mindig tisztelettudó és gyengéd voltál hozzánk, akár a hálás, jó fiú. Áldjon meg ezért az Isten, Ványa, ahogyan mi, öregek, megáldunk és szeretünk téged... igen!

Hangja megremegett; egy percre megállt.

- Igen... no, hát mi újság? Nem betegeskedtél? Miért voltál olyan régen nálunk?

Elmondtam neki az egész históriát Smithszel; azzal mentegettem magam, hogy ez a dolog nagyon lefoglalt, ráadásul csaknem megbetegedtem, s e gondokon túl a Vasziljevszkij-sziget (akkoriban ott laktak) nagyon messze is van. Majdnem kiböktem, hogy Natasa meglátogatásának azért módját ejtettem közben, de idejekorán elhallgattam.

Smith története nagyon érdekelte az öreget. Jobban figyelt rám. Megtudva, hogy új lakásom nyirkos, talán még rosszabb az előzőnél, s havi hat rubelbe kerül, egészen indulatba jött. Általában rendkívül heves és türelmetlen lett. Csak Anna Andrejevna tudott boldogulni vele ilyenkor, de ő sem mindig.

- Hm... ez mind a te irodalmad miatt van, Ványa! - kiáltott fel szinte dühösen. - Elvitt a padlásszobába, elvisz majd a temetőbe is! Megmondtam én neked már akkor, megjósoltam!... Hát B. ír még kritikát?

- De hisz ő már meghalt tüdőbajban. Úgy rémlik, beszéltem önnek erről.

- Meghalt, hm... meghalt! Így is kellett történnie. No és hagyott valamit a feleségének meg a gyerekeinek? Hiszen mintha azt mondtad volna, hogy van felesége... Mire nősülnek ezek az emberek!

- Nem, nem hagyott semmit - feleltem.

- Hát ez az! - kiáltotta olyan hévvel, mintha egészen közelről érintené a dolog, s a megboldogult B. édesbátyja lett volna. - Semmit! Egyszóval semmit! Tudod, Ványa, én előre éreztem, hogy így fogja végezni, még akkor, emlékszel, amikor folyton magasztaltad nekem. Könnyű mondani: nem hagyott semmit! Hm... dicsőséget szerzett. Tegyük fel, talán halhatatlan dicsőséget, de hát a dicsőségből nem lehet megélni. Én, öcsém, felőled is mindent megsejtettem akkor, dicsértelek, de magamban előre láttam a jövődet. Tehát B. meghalt? Hogy is ne halt volna meg! Hiszen oly kellemes az élet meg ez a város, nézd csak!

S önkéntelen, gyors mozdulattal rámutatott a ködbe vesző utcára, amelyet a nyirkos homályban halványan pislákoló lámpák világítottak meg, a piszkos házakra, a nedvesen csillogó járdákra, az átázott, mogorva, mérges járókelőkre, erre az egész képre, melyet a pétervári égbolt tusfekete kupolája fogott be. Már kiértünk a térre; ott állt előttünk az emlékmű, amelyet alulról gázégők világítottak meg, s távolabb az Izsák-székesegyház hatalmas, sötét tömege magaslott - alig-alig vált el az ég komor hátterétől.

- Hiszen azt mondtad, Ványa, hogy derék ember volt, nagylelkű, rokonszenves, jóérzésű, jószívű. No, hát ilyenek mind ezek a te jószívű, rokonszenves embereid! Csak ahhoz értenek, hogy az árvák számát szaporítsák! Hm... azt hiszem, neki még meghalni is jólesett!... Eh! Ment volna el innét valahová, akár Szibériába!... Mi az, kislány? - kérdezte hirtelen, meglátva a járdán egy gyermeket, aki alamizsnát kért.

Piszkos rongyokba öltözött, vézna, kicsi lány volt, hét-nyolc éves, nem több; mezítelen lábán lyukas cipő. Hidegtől remegő kis testét valami kurta köpenyhez hasonló, ócska ruhadarabbal próbálta takarni, melyből már régen kinőtt. Beteges, vékony, sápadt arcocskáját felénk fordította; hangtalanul, félénken nézett ránk, s elutasítástól rettegve, alázatosan nyújtotta ki reszkető kis kezét. Az öreg is egész testében megremegett, amikor megpillantotta, s olyan hirtelen fordult hozzá, hogy megijesztette. A kislány riadtan hátrahőkölt.

- Mit akarsz, kislány? - kiáltotta. - Mi? Kéregetsz? Igen? Tessék, itt van... fogd!

S kapkodva és remegve izgalmában, beletúrt a zsebébe, s elővett két-három ezüstpénzt. De kevésnek érezte; előszedte pénztárcáját, kivett egy rubeles bankjegyet - ennyi volt benne mindössze -, s a kis koldus kezébe tette.

- Krisztus őrizzen meg, kicsikém... gyermekem! Isten angyala legyen melletted!

S remegő kézzel néhányszor keresztet vetett a szegény gyerekre; ám hirtelen észrevette, hogy én is ott vagyok, és nézem; elkomorult, és fürge léptekkel továbbsietett.

- Látod, Ványa, ezt nem bírom nézni - kezdte elég hosszú, haragos hallgatás után -, hogy ezek az ártatlan kis lények fagyoskodjanak az utcán... átkozott anyjuk és apjuk miatt. Egyébként miféle anya ösztökélné ilyen szörnyűségre a gyermekét, hacsak maga is nem szerencsétlen! Otthon, az odújukban talán még kuporog néhány árva, s ez a legnagyobb, az öregasszony meg beteg, és... hm! Nem herceg gyerekek! Sok ilyen... nem hercegi gyerek van a világon, Ványa! Hm!

Mintegy habozva elhallgatott egy percre.

- Tudod, Ványa - szólalt meg újra, kissé zavartan és tétován -, megígértem Anna Andrejevnának... megígértem neki... azaz megállapodtunk vele, hogy magunkhoz veszünk és felnevelünk valami árva kislányt... valamilyet, vagyis hát szegényt és kicsit, egészen odavesszük, érted? Unalmas nekünk, öregeknek, magunkban, hm... csak tudod, újabban Anna Andrejevna már ellenzi. Beszélj hát vele, tudod, de ne úgy, hogy én mondtam, csak magadtól... térítsd észre... érted? Már rég meg akartalak kérni erre... vedd rá, egyezzék bele, mert nekem magamnak kérlelni valahogy kellemetlen... de mit is magyarázkodjam! Minek nekem a kislány! Nem is kell; legfeljebb az örömért, hogy gyerekhangot halljon az ember... különben pedig, őszintén szólva, az öregasszony kedvéért csinálom; vidámabb lesz, ha nincs egyedül velem. De szamárság az egész! Tudod, Ványa, így sohasem érünk haza, üljünk bérkocsiba: hosszú az út, s Anna Andrejevna nagyon vár bennünket...

Fél nyolckor érkeztünk meg Anna Andrejevnához.

A két öreg nagyon szerette egymást. A szeretet és a hosszú megszokás elválaszthatatlanul összekötötte őket. Nyikolaj Szergejics azonban nemcsak most, hanem azelőtt, a legboldogabb időkben sem volt soha túlságosan közlékeny Anna Andrejevnájával, sőt olykor ridegen viselkedett, különösen mások előtt. Vannak olyan gyengéd és finom érzésű természetek, akiket valami makacsság, valami szemérem visszatart attól, hogy megnyilatkozzanak, és a szeretett lénynek kimutassák gyengeségüket, nemcsak mások jelenlétében, hanem még kettesben sem - kettesben még kevésbé; csak ritkán tör fel bennük a szeretet, s annál hevesebben, annál féktelenebbül, minél hosszabb ideig fojtották vissza. Félig-meddig így volt az öreg Ihmenyev is fiatal kora óta Anna Andrejevnájával. Tisztelte és határtalanul szerette, noha jóságán kívül az asszony egyéb tulajdonsággal nem dicsekedhetett, és máshoz sem értett, csak ahhoz, hogy szeresse férjét; viszont Ihmenyev szörnyen bosszankodott, ha Anna Andrejevna a maga egyszerűségében néha kevéssé tartózkodón és túl kedvesen viselkedett vele a külvilág előtt. Natasa távozása után azonban valahogy gyengédebbek lettek egymáshoz; fájdalmasan érezték, hogy egyedül maradtak a világon. S bár Nyikolaj Szergejics időnként rendkívül mogorva volt, ez a két ember két órára sem tudott elválni egymástól fájdalom és bánat nélkül. Néma megállapodásuk szerint Natasáról egy szót sem ejtettek, mintha nem is létezne. Anna Andrejevna még célozni sem mert rá a férje előtt, ámbár ez igen nehezére esett. Szívében ő már rég megbocsátott Natasának. Lassacskán szokássá lett, hogy látogatásaim alkalmával én viszek hírt neki feledhetetlen, kedves gyermekéről.

Az öregasszony belebetegedett, ha sokáig nem kapott híreket, s ha végre beállítottam, a legapróbb részletek felől is kikérdezett, görcsös kíváncsisággal faggatott; elbeszéléseim könnyítettek a lelkén, de csaknem belehalt félelmébe, amikor egyszer Natasa megbetegedett, sőt már-már elment hozzá. Ez azonban kivételes eset volt. Eleinte még nekem sem merte elárulni, hogy látni szeretné a lányát, s beszélgetésünk után, amikor már töviről hegyire kiiktatott mindent, majd mindig szükségesnek tartotta a visszahúzódást, és kijelentette: noha érdeklődik lánya sorsa iránt, Natasának olyan nagy a bűne, amit megbocsátani sem lehet. De csak színlelés volt az egész. Olykor Anna Andrejevna kimondhatatlanul gyötrődött, sírt, s a legkedvesebb neveken emlegette előttem Natasát, keservesen panaszkodott a férjére, Nyikolaj Szergejicsnek pedig szerfelett óvatosan bár, de célozgatni kezdett az emberi büszkeségre, a keményszívűségre, arra, hogy nem tudjuk megbocsátani a sérelmeket, s Isten sem bocsát meg a megátalkodottaknak, de ennél tovább az ő jelenlétében nem merészkedett. Ilyenkor az öreg tüstént érzéketlenné vált, és elkomorult, összevont szemöldökkel hallgatott, vagy rendszerint szerfelett sután és hangosan, hirtelen másról kezdett beszélni, vagy végül visszavonult szobájába, magunkra hagyva bennünket, s ily módon lehetőséget adva Anna Andrejevnának, hogy könnyek és siránkozás közepette teljesen kiöntse nekem bánatát. Épp így bement a szobájába, valahányszor ellátogattam hozzájuk - néha épp csak üdvözölt -, hogy feleségének elmondhassam Natasáról a legújabb híreket. Így tett most is.

- Átáztam - mondta, alighogy belépett -, bemegyek a szobámba, te meg, Ványa, ülj le itt. Micsoda história esett meg vele a lakásával kapcsolatban; meséld csak el. Mindjárt visszajövök...

S gyorsan kivonult, igyekezett nem is nézni ránk, mintha feszélyezné, hogy maga segíti elő együttlétünket. Ilyen esetekben és különösen amikor visszatért hozzánk, mindig rideg és epés volt velem is, Anna Andrejevnával is, úgy látszott, haragszik magára, s bosszankodik lágysága és engedékenysége miatt.

- Lám, milyen - szólt az öregasszony, aki az utóbbi időben félretett velem szemben minden alakoskodást és hátsó gondolatot -, mindig ilyen velem; pedig tudja, hogy átlátunk minden ravaszkodásán. Minek kell előttem tettetni magát! Tán idegen vagyok én? Így van a lányával is. Hiszen meg tudna bocsátani, sőt talán szeretne is, Isten látja. Éjszakánként sír, magam hallottam! Látszatra meg tartja magát. Megszállta a büszkeség... Ivan Petrovics, bátyuska, mesélje el gyorsan, hol volt.

- Ki, Nyikolaj Szergejics? Nem tudom; én akartam öntől kérdezni.

- Egészen elhűltem, amikor elment. Hiszen beteg, s ilyen időben, estefelé; no, gondoltam, bizonyára valami fontos dologban jár; és mi lehet fontosabb, mint az, amiről maga is tud? Így töprengek magamban, de megkérdezni nem merem. Hisz mostanában semmit se merek kérdezni tőle. Istenem, annyira féltem őt is meg Natasát is. No, gondolom, talán hozzá ment; esetleg rászánta magát, hogy megbocsát. Hiszen megtudott mindent, minden hírt tud róla; bizonyosra veszem, hogy tudja, de honnét kapja a híreket, azt nem is sejtem. Nagyon szomorú volt tegnap és ma is. De mért hallgat? Beszéljen, bátyuska, mi történt ott újabban! Úgy vártam, mint Isten angyalát, majd kinéztem a szemem. No, hát otthagyja Natasát az a gazember?

Mindjárt elmeséltem Anna Andrejevnának mindent, amit tudtam. Mindig teljesen őszinte voltam hozzá. Közöltem, hogy Natasa és Aljosa között, úgy látszik, valóban szakításra kerül a sor, és a mostani viszályuk komolyabb az eddigieknél; hogy Natasától tegnap levelet kaptam, amelyben könyörögve kér, látogassam meg ma este kilenckor, s épp ezért ma nem is készültem hozzájuk, Nyikolaj Szergejics hozott magával. Elmondtam és részletesen megmagyaráztam, hogy a helyzet most általában kritikus; Aljosa apja, aki vagy két hete tért vissza utazásából, hallani sem akar semmiről, s szigorúan elővette a fiatalembert, de ami a legfontosabb, úgy látszik, maga Aljosa sem idegenkedik a menyasszonytól, sőt állítólag szerelmes bele. Hozzátettem még, hogy a jelek szerint Natasa nagyon izgatottan írta a levelet; azt írja, ma este minden eldől, de hogy mi, azt nem tudom; az is furcsa, hogy tegnap írt, és a mai napot jelölte meg, sőt az órát is meghatározta - kilenckor. Így hát feltétlenül el kell mennem, mégpedig minél hamarabb.

- Menj, menj, bátyuska, okvetlenül menj - ösztökélt az öregasszony -, mindjárt kijön Nyikolaj Szergejics, és megiszol egy csésze teát... De mért nem hozzák a szamovárt? Matrjona! Mi lesz a szamovárral? Betyár ez, nem leány... No, egyszóval megiszol egy teát, találj ki valami jól hangzó ürügyet, és menj. Holnap pedig feltétlenül gyere el hozzám, és mondj el mindent; de minél előbb. Istenem! Csak nem történt még valami baj! Az ember azt hinné, ennél már semmi sem jöhet rosszabb! Hisz Nyikolaj Szergejics mindent megtudott, érzi a szívem, hogy tudja. Én sok mindent hallok Matrjonától, ő meg Agasától, Agasa pedig keresztlánya Marja Vasziljevnának, aki a herceg házában él... de hát ezt magad is tudod. Rettentően haragos volt ma az én Nyikolajom. Én tettem-vettem, ő meg majdhogynem rám kiabált, aztán mintha megsajnált volna, azt mondja: kevés a pénz. Mintha a pénz miatt kiabált volna. Ebéd után lefeküdt aludni. Én bekukucskáltam hozzá a résen (van egy rés az ajtón, ő nem is tud róla), hát a galambom térden állva imádkozik az ikon előtt. Majd összerogytam, ahogy ezt megláttam. Teát sem ivott, nem is aludt, fogta a sapkáját, és elment. Öt órakor. Kérdezni se mertem: rám kiabált volna. Sokszor kiabál mostanában, többnyire Matrjonára, de néha rám is; s úgy kiabál, hogy tüstént elgyengül a lábam, és a szívem majd megszakad. Hiszen csak szeszély ez nála, tudom, csak szeszély, de azért mégis szörnyű. Amikor elment, egy álló órát imádkoztam, hogy térítse észre az Isten. Hol van Natasa levele, mutasd csak!

Megmutattam. Tudtam, Anna Andrejevna titkon azt a gondolatot melengeti magában, hogy Aljosa, akit hol gazembernek, hol szívtelen, buta kölyöknek nevezett, végül is elveszi Natasát, s apja, Pjotr Alekszandrovics herceg beleegyezését adja. Előttem el is szólta magát, máskor pedig megbánta, és visszavonta szavait. De Nyikolaj Szergejics előtt nem mert beszélni álmairól, noha tudta, hogy az öreg gyanítja, miben reménykedik, s emiatt burkolt szemrehányásokat is tesz. Én azt hiszem, Ihmenyev végképp kiátkozza Natasát, és örökre kitépi a szívéből, ha értesül a házasság lehetőségéről. Mindannyian így gondoltuk akkor. Szíve egész melegével várta vissza a lányát, de csupán őt várta, bűnbánóan és úgy, hogy lánya még az emlékeiből is kitörli Aljosát, még az emlékét is kivetette szívéből. Ez volt a megbocsátás egyetlen feltétele, ha nem is mondta ki nyíltan, de az öreget ismerve, érthetőnek és kétségtelennek látszott.

- Aljosa jellemtelen, jellemtelen kölyök, jellemtelen és keményszívű, én mindig mondtam - kezdte újra Anna Andrejevna. - Rosszul is nevelték, így hát efféle szélkelep lett belőle; elhagyja Natasát ilyen szerelem után, istenem! Mi lesz vele, szegénykével? Igazán csodálkozom, nem értem, mit talál abban az újban!

- Én azt hallottam, Anna Andrejevna - vetettem ellen -, hogy ez a menyasszony elragadó lány, Natalja Nyikolajevna is beszélt róla...

- Te csak ne hidd! - vágott közbe. - Mi az, hogy elragadó? Nektek, firkászoknak minden nő elragadó, csak a szoknyája libegjen. S ha Natasa dicséri, azt lelki nemességből teszi. Nem tudja a kezében tartani Aljosát, mindent megenged neki, s közben szenved. Hányszor elárulta már őt Aljosa! Keményszívű gazemberek! Valósággal elszörnyedek, Ivan Petrovics. Mindenkit megszállt a büszkeség. Legalább az öregem békülne meg, bocsátana meg a kis galambomnak, és hozná haza. Hogy megölelgetném, hogy elnézném! Lesoványodott?

- Bizony le, Anna Andrejevna.

- Drágaságom! Hanem nálam baj van, Ivan Petrovics! Egész éjszaka és ma egész nap sírtam... de hogy! Majd elmondom. Hányszor próbáltam beszélni vele, hogy bocsásson meg; kereken nem merem kimondani, csak kerülővel, ügyesen célozgatok. Közben meg majd eláll a szívem verése: megharagszik, gondolom, s még egészen kiátkozza. Átkot még nem hallottam tőle... azért is félek, nehogy átkot mondjon rá. Mert akkor mi történik? Apja elátkozza, az Isten is megbünteti. Így élek, állandóan reszketek a félelemtől. De, Ivan Petrovics, te is szégyellheted magad: a házunkban nőttél fel, szülői szeretetet kaptál tőlünk, s még azt mondod, hogy elragadó! Hanem Marja Vasziljevna jobban tudja. (Vétkeztem, egyszer kávéra is meghívtam, amikor az öregem egész délelőttre elment valahová.) Ő minden titkos dolgot elmagyarázott nekem. A herceg, Aljosa apja, egy grófnővel van bűnös viszonyban. Azt mondják, a grófnő már rég szemrehányásokat tesz neki, amiért nem veszi el, de ő mindig kitér előle. Ez a grófnő pedig már férje életében is kitűnt szabados viselkedésével. Amikor a férje meghalt, külföldre utazott; mindenféle olaszt meg franciát, holmi bárókat gyűjtött maga köré; ott szedte fel Pjotr Alekszandrovics herceget is. A mostohalánya meg, első férjének, egy adóbérlőnek a gyereke, közben felcseperedett. A grófnő, a mostohaanya, mindenét felélte, Katyerina Fjodorovna meg felnőtt, és a kétmillió, amit adóbérlő apja hagyott neki a bankban, az is megnőtt. Most, azt mondják, hárommilliója van, a herceg hát kieszelte, hogy összeházasítja Aljosával. Ügyes ember, nem szalasztja el az alkalmakat! Az az előkelő rokonuk, emlékszel, az az udvarnál forgolódó gróf szintén beleegyezett; hárommillió nem tréfadolog. Jó, azt mondja, beszéljenek ezzel a grófnővel. A herceg tehát közli kívánságát a grófnővel. Az asszony meg kézzel-lábbal ellenkezik, szertelen, izgága nő, azt mondják! Itt már állítólag nem is fogadják mindenütt, nem úgy, mint külföldön. Nem, azt mondja, te, herceg, vegyél el engem, nem pedig Aljosa a mostohalányomat. Ez a leány pedig, úgy mondják, félreismeri a mostoháját, valósággal imádja, és mindenben hallgat rá. Szelíd, angyali lélek. Látja a herceg, miről van szó, és azt mondja: ne aggódj, grófnő. A vagyonodat felélted, adósságaid vannak. Ha a mostohalányod hozzámegy Aljosához, rendes pár lesz a te ártatlanodból meg az én szamár fiamból; mi majd a szárnyunk alá vesszük és közösen gyámolítjuk őket; és akkor neked is lesz pénzed. De mire lenne jó hozzám jönnöd? Ravasz ember! Szabadkőműves! Így állt a dolog egy fél évvel ezelőtt, a grófnő nem határozott, most meg, azt mondják, elutaztak Varsóba, és ott megegyeztek. Hát ezt hallottam. Marja Vasziljevna mesélte nekem az egészet, egy bizalmi embertől hallotta ezeket a titkokat. Ez van tehát a dolog megett: pénz, milliók, nem pedig hogy elragadó!

Anna Andrejevna elbeszélése megdöbbentett. Tökéletesen összevágott azzal, amit nemrég magától Aljosától hallottam. Amikor elmondta, hősködött, hogy semmiképpen sem nősül pénzért. De Katyerina Fjodorovna elbűvölte és vonzotta. Ugyancsak Aljosa beszélte, hogy apja talán megnősül, egyelőre azonban cáfolja ezeket a híreket, nem akarván idő előtt felingerelni a grófnőt. Említettem már, hogy Aljosa nagyon szerette apját, gyönyörködött benne, és dicsekedett vele, s úgy hitt neki, mint az orákulumnak.

- Hiszen nem is grófi sarj az a te elragadó teremtésed! - folytatta Anna Andrejevna, akit szerfelett bosszantott a fiatal herceg jövendő menyasszonyának a dicsérete. - Natasa még jobb parti lenne neki. Amaz egy adóbérlő lánya, Natasa pedig ősi nemesi családból származik. Az öregem tegnap (el is felejtettem mondani) kinyitotta a vaspántos ládikáját, és egész este régi okleveleinket nézegette ott mellettem. Roppant komoly. Én harisnyát kötök, nem is nézek rá, félek. Látja, hogy hallgatok, megharagszik, és maga szólít meg; aztán egész este a családfánkat magyarázza nekem. Kiderült, hogy mi, Ihmenyevek, már Ivan Vasziljevics, a Rettegett idején is nemesek voltunk, az én famíliám meg, a Sumilovok, már Alekszej Mihajlovics alatt híresek voltak, megvannak az oklevelek, és Karamzin is említi történeti könyvében. Ezen a téren mi se vagyunk rosszabbak másoknál, bátyuska. Ahogy elkezdett az öreg magyarázni, rögtön megértettem, mi jár a fejében. Neki is sérelmes tehát, hogy Natasát semmibe veszik. Csak a gazdagságukkal kerültek elibénk. Hát csak fusson az az útonálló Pjotr Alekszandrovics a vagyon után; mindenki tudja, hogy szőrösszívű és kapzsi. Azt mondják, Varsóban titkon beállt a jezsuitákhoz. Igaz ez vajon?

- Buta híresztelés - feleltem, de önkéntelenül megragadta figyelmemet, milyen makacsul tartja magát ez a szóbeszéd. Nagyon érdekelt az is, hogy Nyikolaj Szergejics régi okleveleit böngészi. Eddig sohasem dicsekedett a családfájával.

- Szívtelen gazemberek mind! - beszélt tovább az öregasszony. - Hát miért bánkódik, miért sír az én drágaságom? Ó, ideje már indulnod hozzá! Matrjona, Matrjona! Betyár ez, nem lány! Megsértették Natasát? Beszélj már, Ványa!

Mit válaszoljak neki? Anna Andrejevna sírva fakadt. Megkérdeztem, mi az a baj, amiről az imént beszélni akart.

- Ó, bátyuska, nem volt elég az egy baj, úgy látszik, még nem telt be a pohár! Emlékszel, galambom, vagy tán nem emlékszel, volt nekem egy medalionom, aranyfoglalatú, emlékbe csinálnak ilyeneket, s benne Natasecska gyerekkori képe: nyolcéves volt akkor az én angyalom! Egy átutazó festőnél rendeltük meg akkor a képet Nyikolaj Szergejiccsel, de te nyilván elfelejtetted már, bátyuska! Jó festő volt, Cupidónak ábrázolta; hullámosan omlott le a szőke haja, organdi ruhácskáján átvilágított a kis teste, és olyan szép volt, hogy nem lehetett betelni vele. Kértem a festőt, rajzoljon neki szárnyacskákat is, de nem állt rá. Egyszóval, bátyuska, ez után a mostani sok szörnyűség után kivettem a medaliont a skatulyából, zsinóron a nyakamba akasztottam, úgy hordtam a kereszt mellett, s közben féltem, hogy az öregem meg ne lássa. Hiszen akkor megparancsolta, dobjuk ki vagy égessük el minden holmiját, semmi se emlékeztesse rá. Én meg szerettem volna legalább az arcképét nézegetni; ha olykor el is sírom magam, amikor ránézek, mégiscsak megkönnyebbülök, ha magam vagyok, akkor meg annyit csókolgatom, mintha őt magát csókolnám; becéző nevekkel szólongatom, és éjszakára mindig keresztet vetek rá. Hangosan beszélgetek vele, amikor egyedül maradok, kérdezgetem, azt képzelem, hogy felelt, és újra kérdezem. Ó, kedves Ványa, elmondani is nehéz ezt! Egyszóval örülök, hogy az öregem legalább a medalionról nem tud, és nem vette észre; hát tegnap reggel odanyúlok, és a medalion nincs, csak a zsinór fityeg a nyakamban, kikopott bizonyára, és elvesztettem. Meghűlt bennem a vér. Kerestem, kutattam: nincs! Szőrén-szálán eltűnt! De hová tűnhetett? Alkalmasint az ágyban esett le, gondolom; feltúrtam az egészet: nincs! Ha leszakadt, és leesett valahová, akkor valaki talán megtalálta, de ki találhatta meg őrajta vagy Matrjonán kívül? No, Matrjonára gondolni se lehet; egész lelkével ragaszkodik hozzám... (Matrjona, hozod már azt a szamovárt?) Mi lesz, gondolom, ha az öregem találja meg? Ülök és búsulok, egyre csak sírok, nem tudom visszafojtani a könnyeimet. Nyikolaj Szergejics pedig egyre kedvesebb hozzám; amikor rám néz, ő is elkámpicsorodik, mintha tudná, miért sírok, és sajnálna. Honnan tudhatja, gondolom magamban. Nem lelt-e rá valóban a medalionra, s esetleg fogta és kidobta a szellőzőablakon. Hisz haragjában képes ilyesmire; kidobta, s most maga is bánkódik, sajnálja, hogy kidobta. Ott is termettem az ablak alatt, kimentem Matrjonával keresni... nem találtam. Mintha a föld nyelte volna el. Átsírtam az éjszakát. Először fordult elő, hogy éjszakára nem vethettem keresztet a medalionra. Jaj, rosszra vezet ez, Ivan Petrovics, rosszra, nem jelent jót; második napja sírok, nem szárad fel a könnyem. Magát vártam, galambom, mint Isten angyalát, hogy legalább a lelkem kiönthessem...

S az öregasszony keservesen elsírta magát.

- Ó, el is felejtettem mondani! - szólalt meg hirtelen, megörvendve, hogy eszébe jutott. - Hallott valamit az öregemtől az árva kislányról?

- Hallottam, Anna Andrejevna, azt mondta, kieszelték, és megállapodtak, hogy magukhoz vesznek egy szegény árva kislányt, és felnevelik. Igaz ez?

- Szó sincs róla, bátyuska, szó sincs róla! Semmiféle árvát nem akarok! Csak keserű sorsunkra, szerencsétlenségünkre emlékeztetne. Natasán kívül nem akarok senkit. Egy lányom volt, egy is marad. De mit jelent ez, bátyuska, miért egy árvára gondolt? Mi a véleményed, Ivan Petrovics? Az én vigasztalásomra, az én könnyeim miatt vagy pedig, hogy az édeslányunkat teljesen elfeledtesse velem, és más gyerekhez fűzzön? Mit mondott magának róla útközben? Milyennek találta... zord volt, haragos? Pszt! Jön!! Majd aztán, bátyuska, majd aztán befejezzük!... Ne felejts el holnap felkeresni...

Bejött az öreg. Kíváncsian és valahogy szégyenkezve nézett ránk, és elkomorodva odalépett az asztalhoz.

- Mi van a szamovárral? - kérdezte. - Még mindig nem hozták be?

- Hozzák, bátyuska, hozzák; no, itt is van - kezdett sürgölődni Anna Andrejevna.

Matrjona, alighogy megpillantotta Nyikolaj Szergejicset, mintha csak rá várt volna, tüstént megjelent a szamovárral. Kipróbált, hű, öreg szolgáló volt, de a legzsémbesebb, legszeszélyesebb teremtés a világon, s állhatatos, makacs jellemű. Nyikolaj Szergejicstől félt, s előtte féken tartotta a nyelvét. Anna Andrejevnával azonban teljesen kárpótolta magát, lépten-nyomon összeszidta, és világosan kimutatta, hogy uralkodni akar úrnőjén, ugyanakkor azonban őszintén szerette őt és Natasát. Matrjonát még Ihmenyevkában ismertem meg.

- Hm... nagyon kellemetlen, amikor az ember átázik, s itt nem akarnak adni neki még egy teát sem - dörmögte halkan az öreg.

Anna Andrejevna rám hunyorított. Nyikolaj Szergejics nem állhatta ezeket a rejtelmes hunyorgásokat, s bár ebben percben nem is nézett ránk, arcán látszott, hogy felesége rosszkor intett a szemével, s ő észrevette.

- Az ügyeimben jártam, Ványa - szólalt meg hirtelen. - Undok helyzet alakult ki. Mondtam neked? Végképp elítélnek. Bizonyítékok nincsenek; a szükséges írások hiányoznak; hamis bizonyítványokat mutatnak fel... Hm...

A herceg ellen folytatott peréről beszélt; ez a per még egyre húzódott, de Nyikolaj Szergejics számára igen rossz fordulatot vett. Hallgattam, mert nem tudtam, mit feleljek. Gyanakodva nézett rám.

- Hát aztán! - bökte ki hirtelen, mintha ingerelné a hallgatásom. - Minél hamarabb, annál jobb. Gazemberré nem tesznek, ha fizetésre köteleznek is. A lelkiismeretem tiszta, döntsenek, ahogy akarnak. Legalább befejeződik a dolog: tönkretesznek, feloldanak minden alól... Itt hagyok mindent, és elmegyek Szibériába.

Anna Andrejevna nem állhatta meg közbeszólás nélkül.

- Istenem, hová nem mennél! Miért olyan messzire?

- Itt mihez vagy közel? - kérdezte nyersen az öreg, mintha megörült volna az ellenvetésnek.

- Hát, mégiscsak... az emberekhez - szólt a felesége, és bánatosan tekintett rám.

- Miféle emberekhez? - kiáltotta Nyikolaj Szergejics, és égő pillantása ide-oda siklott rajtunk. - Miféle emberekhez? Rablókhoz, rágalmazókhoz, árulókhoz? Ilyen mindenütt sok van. Szibériában is találunk, ne aggódj. Ha pedig nem akarsz velem jönni, tessék, maradj, nem erőszakolom!

- Bátyuska, Nyikolaj Szergejics! De hát kire maradnék én nélküled! - mondta a szegény Anna Andrejevna. - Hiszen rajtad kívül a kerek világon nincs senk...

Elakadt, elhallgatott, és felém pillantott ijedt szemével, mintha segítséget és közbenjárást kérne. Az öreg ingerült volt, mindenbe belekötött, nem lehetett ellentmondani neki.

- Hagyja, Anna Andrejevna - szóltam. - Szibériában egyáltalán nem olyan rossz az élet, mint képzelik. Ha bekövetkezik ez a szerencsétlenség, és el kell adniuk Ihmenyevkát, akkor Nyikolaj Szergejicsnek ez a szándéka igazán nagyon jó. Szibériában találhatnak rendes helyet, és akkor...

- No, legalább te beszélsz értelmesen, Ivan. Hát ezt gondoltam. Itt hagyok mindent, és elmegyek.

- Ezt nem vártam! - kiáltott fel Anna Andrejevna, és összecsapta a kezét. - Te is az ő nótáját fújod! Ezt aztán igazán nem vártam tőled, Ivan Petrovics!... Azt hiszem, csak szeretetet kaptál tőlünk, most meg...

- Hahaha! Hát mit vártál! Ugyan miből élnénk itt, gondold csak meg! A pénzünk elfogyott, már az utolsó kopejkáknál tartunk! Tán csak nem azt kívánod, hogy Pjotr Alekszandrovics herceghez menjünk alamizsnáért?

A herceg nevének hallatára az öregasszony megremegett ijedtében. Teáskanala zörrenve ütődött a tányérkához.

- Nem, csakugyan - folytatta Ihmenyev, belelovalva magát a konok, dühös örömbe -, helyes az ötlet, igaz, Ványa? Minek mennénk Szibériába! Inkább holnap megfésülködöm, kicsípem és kinyalom magam, Anna Andrejevna új ingmellet készít (ilyen úrhoz nem lehet másképp beállítani!), vesz egy pár kesztyűt, hogy teljes legyen az elegancia, és elmegyek őkegyelmességéhez: Bátyuska, kegyelmes uram, apánk, jótevőnk, könyörülj, adj egy falat kenyeret, feleségem és kisgyermekeim vannak!... Igen, Anna Andrejevna? Ezt akarod?

- Nem akarok én semmit, bátyuska! Csak butaságból mondtam; bocsáss meg, ha megharagítottalak, csak ne kiabálj - mondta az asszony, s mindjobban reszketett félelmében.

Bizonyos vagyok benne, hogy az öreg lelke sajgott és háborgott ebben a percben szegény élete párjának félelme és könnyei láttán; bizonyos vagyok benne, hogy neki jobban fájt a dolog, mint az asszonynak; de nem tudta fékezni magát. Előfordul ez néha a legjobb, de gyenge idegzetű emberekkel, akik jóságuk ellenére szinte élvezik tulajdon bánatukat és dühüket, s mindenáron meg akarnak nyilatkozni, ha meg is bántanak egy ártatlan embert, többnyire legközelebbi hozzátartozójukat. Az asszonyoknak például olykor valósággal szükségletük, hogy megbántottnak és szerencsétlennek érezzék magukat, holott szó sincs bántalomról vagy szerencsétlenségről. Ezen a téren sok férfi hasonlít az asszonyokhoz, s nem is a gyenge, nőies férfiak. Az öreg szükségét érezte a veszekedésnek, noha maga is szenvedett ettől a szükségtől.

Emlékszem, eszembe ötlött: nem csinált-e csakugyan valami olyasmit előzően, amit Anna Andrejevna feltételez? Mit lehet tudni, tán észretérítette az Úr, s valóban elment Natasához, de útközben meggondolta, vagy valami nem sikerült, és meghiúsult a szándéka - ahogyan történnie is kellett -, aztán megsemmisülten és dühösen hazatért, most pedig szégyelli előbbi kívánságait és érzéseit, valakin ki akarja tölteni mérgét tulajdon gyengesége miatt, és éppen azt választja, akit leginkább gyanúsíthat ugyanolyan kívánságokkal és érzésekkel. Amikor lányának meg akart bocsátani, talán épp szegény feleségének elragadtatását és örömét képzelte el, s kudarca miatt is természetesen először neki kellett szenvednie.

Ám a félelmében remegő asszony megtört külseje meghatotta. Mintha restellte volna dühét, s egy percre erőt vett magán. Mindnyájan hallgattunk; igyekeztem nem nézni rá. Ám ez a jó perc nem sokáig tartott. Meg kellett nyilatkoznia bármi áron, ha kirobbanással, ha átkokkal is.

- Látod, Ványa - szólalt meg hirtelen -, sajnálom, nem akartam beszélni, de eljött az idő, s most ki kell mondanom nyíltan, cifrázás nélkül, ahogy minden egyenes emberhez illik... érted, Ványa? Örülök, hogy itt vagy, s ezért hangosan ki akarom mondani előtted, úgy, hogy mások is hallják: unom már ezt az egész ostobaságot, a könnyeket, a sóhajokat, a boldogtalanságot. Az, amit kitéptem magamból, úgy lehet, fájdalom és vér közepette, sohasem térhet többé vissza a szívembe. Igen! Megmondtam, és eszerint is cselekszem. Arról beszélek, ami egy fél évvel ezelőtt történt, érted, Ványa, s éppen azért beszélek róla ilyen nyíltan, ilyen egyenesen, hogy félre ne érthesd a szavaimat - tette hozzá, és gyulladt szemével rám tekintett, nyilvánvalóan kerülve feleségének rémült pillantását. - Ismétlem: ostobaság, és én ezt nem kívánom!... Éppen az bőszít, hogy mint valami szamarat, mint valami aljas frátert mindenki képesnek tart ilyen alantas, ilyen gyenge érzésekre... azt hiszik, megőrülök a bánattól... Ostobaság! Félredobtam, elfeledtem a régi érzéseket! Számomra nincsenek emlékek... nincsenek és nincsenek!...

Felpattant, és úgy az asztalra csapott, hogy a csészék összecsendültek.

- Nyikolaj Szergejics! Hát nem szánja Anna Andrejevnát? Nézze, mit művel vele! - mondtam, mert nem bírtam megállni, és szinte felháborodva tekintettem rá. De csak olajat öntöttem a tűzre.

- Nem bánom! - kiáltotta reszketve és elhalványulva. - Nem szánom, mert engem se szánnak! Nem szánom, mert tulajdon házamban összeesküvéseket szőnek meggyalázott fejem ellen, züllött lányom érdekében, aki rászolgált az átkokra és a büntetésekre!...

- Nyikolaj Szergejics, bátyuska, ne átkozd!... Mindent, amit akarsz, csak ne átkozd meg a lányod! - sikoltott fel az öregasszony.

- Megátkozom! - ordította még hangosabban Ihmenyev. - Mert tőlem, a megsértettől, a meggyalázottól kívánják, hogy én menjek el ehhez az átkozotthoz, és kérjek tőle bocsánatot! Igen, igen, így van! Ezzel gyötörnek mindennap, éjjel és nappal a tulajdon házamban; könnyekkel, sóhajokkal, ostoba célzásokkal! Meg akarnak hatni... Nézd, nézd, Ványa - folytatta, és reszkető kézzel sietve egy csomó papírt húzott elő oldalzsebéből -, itt vannak ügyem írásai! Az derül ki most ebből az ügyből, hogy tolvaj vagyok, hogy csaló vagyok, hogy megloptam jótevőmet!... A becsületembe gázolnak, megszégyenítenek a lányom miatt! Itt van, nézd, nézd!...

S kabátjának oldalzsebéből különféle írásokat dobált az asztalra, egyiket a másik után, s türelmetlenül kereste köztük azt, amelyiket meg akarta mutatni nekem; de a szükséges papír, mintha szándékosan bújt volna el, nem került elő. Indulatosan kirántott zsebéből mindent, amit csak meg tudott markolni, s egyszer csak - az asztalon valami súlyos tárgy koppant meg fémesen... Anna Andrejevna felkiáltott. Az elveszett medalion volt.

Alig hittem a szememnek. Az öregnek fejébe, arcába tódult a vér; megremegett. Felesége összekulcsolt kézzel állt ott, és könyörögve nézett rá. Arcán boldog, derűs remény fénylett. Ez a pirulás, az öregnek ez a zavara... igen, Anna Andrejevna nem tévedett, értette már, hogyan veszett el a medalionja!

Rájött, hogy férje megtalálta, megörült neki, s talán gyönyörűségében reszketve, féltékenyen elrejtette minden szem elől; magányosan, lopva, határtalan szeretettel nézegette imádott gyermekének arcocskáját - nézte, és nem tudott betelni vele; ő is, akár a szegény anya, titokban talán beszélgetett drága Natasájával, kigondolta a válaszait, aztán felelt rájuk, éjszaka pedig kínzó bánat közepette visszafojtott zokogással becézte, csókolgatta a kedves képet, s átkok helyett bocsánatot és áldást adott annak, akit nem akart látni, és mások előtt megátkozott.

- Galambom, hát mégis szereted őt! - kiáltott fel Anna Andrejevna; nem tudta tovább türtőztetni magát a zord apa előtt, aki egy perce megátkozta Natasáját.

Amint felesége kiáltását meghallotta, eszelős fény villant meg Ihmenyev szemében. Megragadta a medaliont, nagy erővel a földhöz vágta, és vadul taposni kezdett rajta.

- Örökre, örökre légy átkozott! - zihálta rekedten. - Örökre, örökre!

- Uramisten! - sikoltotta az öregasszony. - Őt, őt! Az én Natasámat! Az ő arcocskáját... tapossa! A lábával!... Zsarnok! Érzéketlen, keményszívű, gőgös ember!

Felesége jajveszékelését hallva, az eszeveszett öreg megtorpant, mintegy elszörnyedt tettétől. Hirtelen felkapta a földről a medaliont, és ki akart rohanni a szobából, de két lépés után térdre rogyott, két kezével rátámaszkodott az előtte álló díványra, és elerőtlenedve lehajtotta a fejét.

Úgy zokogott, mint egy gyerek vagy egy asszony. A sírás tépte a mellét, mintha meg akarná repeszteni. A zord öreg egy percre gyengébb lett a gyermeknél. Ó, most már nem volt ereje az átokhoz; most már nem szégyenkezett előttünk, s görcsös szeretetkitörésében számtalan csókkal borította az arcképet, amelyen az imént taposott. Úgy tetszett, lánya iránt érzett szeretete és gyengédsége, melyet oly hosszú időn át visszafojtott, most teljes egészében, feltarthatatlanul robbant ki belőle, s a robbanás ereje összezúzta az öreget.

- Bocsáss meg, bocsáss meg neki! - kiáltotta zokogva Anna Andrejevna, s fölébe hajolt, megölelte. - Hozd vissza a szülői házba, galambom, s az utolsó ítélet napján Isten is javadra írja jámborságodat és irgalmadat!...

- Nem, nem! Semmi áron, soha! - kiabálta elfúló, rekedt hangon Ihmenyev. - Soha! Soha!

Már jó későn, tíz órakor értem Natasához. A Fontankán lakott akkor, a Szemjonov-hídnál, Kolotuskin kereskedő piszkos bérházának harmadik emeletén. Miután elhagyta szüleit, az első időben egy nem nagy, de kényelmes és gyönyörű második emeleti lakásban éltek Aljosával a Lityejnaján. A fiatal herceg tartalékai azonban csakhamar kimerültek. Zenetanítással nem foglalkozott, ellenben kölcsönöket kért, és erején felül hatalmas adósságokba verte magát. A pénzt lakásuk szépítésére fordította, és ajándékot vett Natasának, aki kikelt tékozlása ellen, sokszor korholta, sőt gyakran sírt is. Az érzékeny szívű és leleményes Aljosa néha egy álló hétig élvezettel töprengett, mit vegyen, és Natasa hogyan fogadja majd az ajándékot, valóságos ünnepet csinált magának ebből, s már előre elragadtatva közölte velem várakozásait és ábrándjait; Natasa dorgálása és könnyei annyira elcsüggesztették, elszomorították, hogy meg is sajnáltam, utóbb pedig szemrehányások, bánkódások, veszekedések következtek az ajándékok miatt. A fiatalember azonkívül sokat költött Natasa háta megett is; szórakozott a barátaival, és megcsalta őt, holmi Joséphine-ekhez és Minnákhoz járt, pedig nagyon szerette a lányt. Valahogy kínlódva szerette; gyakran jött hozzám szórakozottan és szomorúan, kijelentve, hogy Natasájának a kisujja is többet ér nála, hogy ő gonosz és nyers, nem képes megérteni, s méltatlan a szerelmére. Részben igaza volt; teljes egyenlőtlenség uralkodott köztük; Aljosa gyermeknek érezte magát a lány előtt, s ő is mindig gyermeknek tekintette. Könnyezve vallotta meg nekem Joséphine-nel való ismeretségét, és könyörgött, hogy ne szóljak erről Natasának; s amikor e bizalmas közlések után félénken és remegve elindult velem hozzá (okvetlenül velem, mert azt mondta, vétke után fél ránézni, és csak én tudom őt támogatni), ilyenkor Natasa az első pillantásra tudta, hányadán állnak. Nagyon féltékeny volt, nem is értem hát, hogyan, de mindig megbocsátotta csélcsapságát. Rendszerint a következőképp történt: Aljosa megérkezik velem, félénken megszólítja, és alázatos gyengédséggel néz a szemébe. Natasa tüstént kitalálja, hogy a fiatalember bűnös, de nem mutatja, sosem kezd erről elsőnek beszélni, semmit sem kérdez, sőt még kedvesebb, gyengédebb, vidámabb - s ez nem valami játék vagy átgondolt ravaszság a részéről. Nem; ennek a bájos teremtésnek végtelen gyönyörűséget szerzett a megbocsátás és az irgalom; mintha a megbocsátás folyamatában különös varázst talált volna. Igaz, akkor még csak a Joséphine-ekről volt szó. Megbocsátó szelídségét látva, Aljosa nem bírta tovább, és kérdés nélkül rögtön bevallott mindent - hogy megkönnyebbüljön a szíve, és "minden a régiben legyen", mint mondta. Bocsánatot nyerve, elragadtatásba esett, néha sírt is örömében és ellágyulásában, ölelgette, csókolgatta Natasát. Azután felvidult, és gyerekes nyíltsággal kifecsegte Joséphine-nel való kalandjának részleteit, nevetett, kacagott, dicsérte és magasztalta Natasát, s az este boldogan és vígan végződött. Amikor minden pénzük elfogyott, Aljosa a holmiját kezdte eladogatni. Natasa erősködésére olcsó kis lakást béreltek a Fontankán. Továbbra is eladtak ezt-azt, még a lány ruháit is, és Natasa munka után nézett; amikor Aljosa erről tudomást szerzett, kétségbeesése nem ismert határt; elátkozta magát, kijelentette, hogy megvetésre méltó, de semmivel sem javított a helyzeten. Most pedig ezek az utolsó tartalékok is kimerültek; csak a munka maradt, de a fizetés jelentéktelen volt.

Kezdetben, amikor még együtt éltek, Aljosa komolyan összeveszett emiatt apjával. A herceg akkori szándéka, hogy összeházasítja fiát Katyerina Fjodorovna Filimonovával, a grófnő mostohalányával, még csak terv volt, de erősen ragaszkodott hozzá; minduntalan elcipelte Aljosát jövendő menyasszonyához, rábeszélte, hogy igyekezzék tetszeni neki, szigorúsággal és érvekkel próbált hatni rá; tervét azonban meghiúsította a grófnő. Ekkor az apa elnézte fia kapcsolatát Natasával, mindent az időre bízott, ismerve Aljosa csélcsapságát és könnyelműségét, remélte, hamarosan elmúlik a szerelem. Amiatt, hogy feleségül veszi Natasát, az utóbbi ideig nemigen aggódott a herceg. Ami a szerelmeseket illeti, ők elhalasztották az esküvőt, amíg formálisan ki nem békülnek az apával, s míg általában meg nem változnak a körülmények. Egyébként Natasa szemlátomást nem akart erről beszélni. Aljosa titokban elmondta nekem, hogy apja mintha egy kissé örülne is ennek a históriának: az egészben Ihmenyev megaláztatása tetszett neki. A látszat kedvéért továbbra is elégedetlenséget mutatott fiával szemben: leszállította amúgy is szűkös járandóságát (rendkívül fukar volt vele), megfenyegette, hogy mindent megvon tőle, de hamarosan elutazott Lengyelországba a grófnő után, akinek dolga volt ott, még most is fáradhatatlanul hajszolva házassági tervét. Igaz, Aljosa még nagyon fiatal volt a házassághoz, a menyasszony azonban túlságosan nagy vagyonnal rendelkezett, így hát nem lehetett elszalasztani ezt az alkalmat. A herceg végül is célt ért. Hallottuk, hogy elhatározták a házasságot. Abban az időben, amiről épp írok, a herceg már visszatért Pétervárra. Fiát kedvesen fogadta, de Natasával való kapcsolatának tartóssága kellemetlenül meglepte. Kétségei támadtak, elbátortalanodott. Szigorúan és makacsul követelte a szakítást, nemsokára azonban kitalált valami sokkal jobb eszközt, s Aljosát elvitte a grófnőhöz. Mostohalánya valóságos szépség volt, félig még gyermek, de ritka jószívű, romlatlan, derűs lélek, és vidám, okos, gyengéd. A herceg úgy számított, hogy az elmúlt fél év megtette a magáét, fia már nem találja fel Natasában az újdonság varázsát, s most bizonyára más szemmel nézi majd jövendő menyasszonyát, mint hat hónappal ezelőtt. Csak részben lett igaza... Aljosát valóban vonzotta a lány. Hozzáteszem még, hogy apja rendkívül nyájas lett hozzá (noha pénzt továbbra sem adott). Aljosa érezte, hogy e kedvesség megett hajlíthatatlan, szilárd elhatározás rejtezik, és bánkódott - egyébként nem annyira, mint akkor bánkódott volna, ha nem látja mindennap Katyerina Fjodorovnát. Tudtam, hogy már ötödik napja nem mutatkozik Natasánál. Ahogy Ihmenyevéktől hozzá igyekeztem, nyugtalanul töprengtem, vajon mit akarhat mondani nekem. Már messziről láttam, hogy ablaka világos. Régen megállapodtunk; gyertyát tesz az ablakába, ha okvetlenül beszélnie kell velem, így hát ha arra járok (ami majd minden este megtörtént), a szokatlan fényről láthatom, hogy vár, és szüksége van rám. Az utóbbi időben gyakran kitette a gyertyát...

Egyedül találtam Natasát. Karját összefonva a mellén, mélyen eltűnődve, csendesen fel-alá járt a szobában. A szamovár rég várt rám az asztalon, már ki is aludt. Szótlanul, mosolyogva nyújtott kezet.

Arca sápadt volt, fájdalom látszott rajta. Mosolya is szenvedő volt, gyengéd és türelmes. Ragyogó kék szeme mintha nagyobb volna, haja is sűrűbbnek tetszett - talán a soványságtól és a betegségtől.

- Azt hittem, már nem is jössz - mondta, miközben kezet adott. - El akartam küldeni Mavrát, hogy megtudjam, nem lettél-e újra beteg.

- Nem, nem vagyok beteg, visszatartottak, majd elmondom. De mi van veled, Natasa? Mi történt?

- Semmi sem történt - felelte, mintegy csodálkozva. - Miért?

- De hát írtál... tegnap azt írtad, hogy jöjjek el, még az órát is megjelölted, se előbb, se utóbb; ez olyan szokatlan volt.

- Ó, igen! Őt vártam tegnap.

- Még most sem jött el?

- Nem. Arra gondoltam: ha nem jön, beszélnem kell majd veled - tette hozzá, és elhallgatott.

- És ma este vártad őt?

- Nem, nem vártam; esténként ott van.

- Mit gondolsz, Natasa, soha többé nem jön már?

- Természetesen jön - felelte, és valahogy különös komolyan nézett rám.

Nem volt ínyére, hogy ilyen gyorsan kérdezgetem. Hallgattunk egy darabig, és tovább járkáltunk a szobában.

- Nagyon vártalak, Ványa - kezdte ismét mosolyogva -, és tudod, mit csináltam? Járkáltam ide-oda, és verseket mondogattam; emlékszel: száncsengő, téli út. "...Tölgyasztalomon duruzsolgat a rézszamovár..." még együtt olvastuk

Elnyugszik a szél, a vad, porhó-kavaró,
rám nyitja az éj bágyadt csillag-szemeit...

És aztán:

Egy édes hang zendül - beléremegek,
szól egy ütemre a boldog csengetyüvel:
"Ó, jön már, jön már kedvesem, közeleg,
örökre szivére ölel.
De jó is nálam! Ébreszt könnyű sugár,
az ablakom csupa jégvirág-ragyogás,
tölgyasztalomon duruzsolgat a rézszamovár,
és este az ágy virágos függönye vár,
vereslik a kályhaparázs...

- Milyen szép ez! Milyen elszomorító ez a vers, Ványa, és milyen fantasztikus, milyen tág kép. Vászon csupán, a mintázat csak meg van jelölve, azt hímezhetsz rá, amit akarsz. Két érzés találkozik benne; az előző és az utolsó. Ez a szamovár, ez a virágos függönyös ágy, olyan közeli minden... Akár a kispolgári házakban a mi városkánkban; mintha látnám is magam előtt a házat: gerendákból készült, új épület, még nincs deszkával burkolva... Aztán a másik kép:

És zendül újra a hang - beléremegek,
szól egy ütemre a síró csengetyüvel:
"Hol jár a kedves? Jaj, félek: közeleg,
egy nap belép s megölel...
Jaj, élet-e ez? Sötét, keserű, mit is ér?
Az ablak résein besüvít a hideg.
Egy árva meggyfát tép kertemben a szél,
nem látom azt se. Meglehet, nem is él.
Jég-zúzos az ablaküveg...
Jaj, élet-e ez? Kifakultak függönyömön
a szirmok, tengek-lengek, mint a beteg.
Szólnék - kihez? Minden rokonom kerülöm.
Dajkám dohog, ha szomszédom beköszön,
s tréfáin felnevetek..."

- "Tengek-lengek, mint a beteg." Milyen jó ez a "tengek-lengek", s mennyi gyengédség és becézés van ebben a versben, az emlékek fájdalma és gyötrődés, amit maga kelt életre az ember, és gyönyörködik benne... Istenem, milyen szép ez! Hogy is lehet ilyen!

Elhallgatott, mintha torka görcsösen összeszorult volna.

- Ványa, galambocskám! - szólalt meg egy perc múlva, majd ismét elhallgatott; úgy tetszett, elfelejtette, mit akart mondani, vagy csak úgy mondta, gondolat nélkül, valami fellobbanó érzés hatására.

Ezalatt tovább sétálgattunk a szobában. Az ikon előtt mécses égett. Natasa az utóbbi időben egyre ájtatosabb lett, s nem szerette, ha erről beszélnek vele.

- Mi az, holnap ünnep? - kérdeztem. - Mécsest égetsz.

- Nem, nincs ünnep... de hát ülj le, Ványa, bizonyára fáradt vagy. Akarsz teát? Még nem ittál, ugye?

- Üljünk hát le, Natasa. Már ittam teát.

- Honnan jössz most?

- Tőlük. - Mindig így neveztük egymás közt szülői házát.

- Tőlük? Hogy kerültél oda? Magad mentél? Hívtak?

Elárasztott kérdésekkel. Arca még jobban elhalványult izgalmában. Részletesen elmeséltem találkozásomat az öreggel, beszélgetésemet anyjával, a medalion-jelenetet - részletesen írtam le minden árnyalatával együtt. Soha semmit sem titkoltam előtte. Mohón hallgatta, egy szavamat se szalasztotta el. Szemében könnyek csillogtak. A medalionjelenet erősen felizgatta.

- Várj, várj, Ványa - vágott közbe gyakran -, részletesebben mondd, mindent, mindent, minél részletesebben, a legkisebb részletet sem hallgathatod el!...

Mindent elmondtam másodszor és harmadszor is, szüntelenül záporozó kérdéseire válaszolva.

- És te igazán azt gondolod, hogy hozzám indult?

- Nem tudom, Natasa, nincs kialakult véleményem. Hogy bánkódik utánad, és szeret, az világos; de hogy hozzád indult volna, ez... ez...

- És megcsókolta a medaliont? - szakított félbe. - Mit mondott, amikor csókolta?

- Csak összefüggéstelen felkiáltásokat hallottam; a leggyengédebben becézgetett, hívott téged...

- Igen.

Csendesen elsírta magát.

- Szegények! - mondta. - Egyáltalán nem csoda, hogy mindent tud - tette hozzá rövid hallgatás után. - Aljosa apjáról is sok hírt kap.

- Natasa - szóltam félénken -, menjünk el hozzájuk...

- Mikor? - kérdezte, elsápadt, és már-már felállt. Azt hitte, hogy mindjárt indulni akarok. - Nem, Ványa - mondta, mindkét kezét a vállamra tette, és szomorúan elmosolyodott -, nem, galambocskám; mindig ezt hajtogatod, de... inkább ne beszélj erről.

- Hát igazán soha, soha nem lesz vége ennek a szörnyű viszálynak? - kiáltottam fel búsan. - Igazán olyan büszke vagy, hogy nem akarod megtenni az első lépést? Rajtad áll, neked kell megtenned! Úgy lehet, apád csak erre vár, aztán megbocsát neked... Az apád, és te megbántottad! Tiszteld büszkeségét; jogos és természetes az! Neked kell megtenned. Próbáld meg, s ő megbocsát majd minden feltétel nélkül.

- Feltétel nélkül! Ez lehetetlen; ne tégy nekem felesleges szemrehányásokat, Ványa. Éjjel-nappal gondolkodtam és gondolkodom ezen. Mióta elhagytam őket, talán nem volt egy nap, hogy ne gondoltam volna erre. S hányszor beszéltük veled is! De hiszen magad is tudod, ez lehetetlen!

- Próbáld meg!

- Nem, barátom, nem lehet. A próbálkozással csak még inkább magam ellen ingerlem. A visszahozhatatlant nem lehet visszahozni, s tudod-e, mi az, amit nem lehet visszahozni? Azokat a boldog gyermekkori napokat, amelyeket velük éltem át. Ha meg is bocsátana apám, nem ismerne rám többé. Ő a fiatal lányt szerette, a nagy gyereket. Gyönyörködött gyermekes nyíltságomban; ha becézett, megsimogatta a fejemet, éppúgy, mint hétéves koromban, amikor a térdén ülve gyerekdalokat dúdoltam. Kicsi korom óta egészen az utolsó napig mindig odajött hozzám, és keresztet vetett rám éjszakára. Egy hónappal a szerencsétlenségünk előtt vett nekem egy fülbevalót nagy titokban (én persze megtudtam!), örült, mint a gyerek, ha elképzelte az én örömömet, és nagyon megharagudott mindenkire, de elsősorban rám, amikor meghallotta tőlem, hogy már rég tudok a jövendő ajándékról. Távozásom előtt három nappal észrevette, hogy szomorú vagyok, mindjárt maga is szinte belebetegedett a bánatba, és képzeld: színházjegyeket vett, így akart felvidítani!... Komolyan, ezzel akart meggyógyítani! Ismétlem, ő a kislányt ismerte és szerette, s gondolni sem akart arra, hogy egyszer belőlem is nő lesz... Ez sohasem jutott az eszébe. Most, ha hazatérnék, nem ismerne rám. S ha meg is bocsátana, mit kezdene velem? Már nem vagyok a régi, nem vagyok a gyerek, sok mindent átéltem. Ha a kedvében járok is, csak az elmúlt boldogság után sóhajtozik majd, búsul, hogy más vagyok, mint régen, amikor még gyermeknek szeretett; a múlt pedig mindig szebbnek tetszik, fájdalmasan emlékszik rá vissza az ember! Ó, milyen szép a múlt, Ványa! - kiáltotta maga is belemelegedve, s ez a kiáltás fájón tört fel szívéből.

- Amit mondasz, mind igaz, Natasa - szóltam. - Tehát most újra meg kell ismernie és szeretnie téged. A fő a megismerés. Persze aztán már meg is szeret. Csak nem képzeled, hogy nem képes megismerni és megérteni téged, ő, ő, ez az igazi szív!

- Ó, Ványa, ne légy igazságtalan! Mi van bennem valami különös megérteni való? Én nem erről beszéltem. Látom, van itt még valami: az apai szeretet is féltékeny. Neki sérelmes, hogy nélküle kezdődött és dőlt el ez az egész Aljosával, ő nem tudott róla, nem vette észre. Tudja, hogy nem is sejtette ezt, és szerelmünk szerencsétlen következményeit, a szökésemet éppen "hálátlan" zárkózottságom rovására írja. Nem mentem oda hozzá az elején, nem vallottam meg később sem szívem minden megmozdulását szerelmem kezdete óta; sőt mindent magamba zártam, eltitkoltam előle, s hidd el, Ványa, titokban ez sérelmesebb és bántóbb számára, mint e szerelem következményei: az, hogy eltávoztam tőlük, és odaadtam magam a szerelmesemnek. Tegyük fel, hogy apai módon, melegen és szeretettel fogad, az ellenségeskedés magva azonban megmarad. A második, harmadik napon megkezdődnek a szomorkodások, a félreértések, a szemrehányások. Ráadásul nem bocsát meg feltétel nélkül. Mondjuk, én kijelentem, és őszintén, szívem mélyéből teszem, hogy megértem, mennyire megbántottam őt, és milyen nagyot vétkeztem ellene. És ha fáj is majd, ha ő nem akarja megérteni, mibe került nekem magamnak ez a boldogság Aljosával, és milyen szenvedéseket álltam ki, én elnyomom ezt a fájdalmat, mindent elviselek, de neki ez is kevés lesz. Ő lehetetlen kárpótlást követel: azt kívánja majd, hogy átkozzam meg a múltamat, átkozzam meg Aljosát, és bánjam meg szerelmemet. Lehetetlent akar: visszahozni a múltat és kitörölni életünkből az utolsó fél évet. De én nem átkozok meg senkit, és nem tudok semmit sem megbánni... Így adódott, így kellett történnie... Nem, Ványa, most nem lehet hát. Még nem érkezett el az idő.

- Mikor érkezik el?

- Nem tudom... Valahogy meg kell szenvednünk újra jövendő boldogságunkat; meg kell váltanunk új kínokkal. A szenvedés mindent megtisztít... Ó, Ványa, mennyi a fájdalom az életben!

Hallgattam, és tűnődve néztem rá.

- Mit nézel úgy rajtam, Aljosa... azaz Ványa? - mondta, és elmosolyodott nyelvbotlásán.

- A mosolyodat nézem most, Natasa. Honnét szerezted? Azelőtt más volt.

- Mit látsz a mosolyomban?

- A régi gyermeki nyíltságot, igaz, van benne még valami... Ha mosolyogsz, mintha ugyanakkor valahogy nagyon fájna a szíved. Lám, hogy lefogytál, Natasa, és a hajad még sűrűbbnek látszik... Milyen ruha ez rajtad? Ezt még náluk csináltattad?

- Mennyire szeretsz te engem, Ványa! - felelte kedves pillantással. - Hát te, te mit csinálsz mostanában? Hogyan állnak a dolgaid?

- Nem változtak; még most is a regényt írom; de nehezen megy. Elfogyott az ihlet. Felületesen meg lehetne írni, és talán sikerülne is, de kár elrontani a jó témát. A legkedvesebbek közül való. Pedig okvetlenül le kell adnom határidőre a folyóiratnak. Már arra gondoltam, félreteszem a regényt, és gyorsan kieszelek egy elbeszélést, valami könnyed, egyáltalán nem komor dolgot... Abból most elég... Legyen mindenki vidám, és örvendezzék!

- Szegény, mennyit dolgozol! Hát Smith?

- De hiszen Smith meghalt.

- Nem látogatott meg? Komolyan mondom neked, Ványa: te beteg vagy, az idegeid ziláltak, látomásaid vannak. Amikor elmesélted, hogy kivetted ezt a lakást, észrevettem rajtad. No és nem jó a lakás, nyirkos?

- Igen! De megesett velem még valami ma este... Különben majd később elmondom.

Már nem figyelt rám, mély tűnődésbe merült.

- Nem értem, hogyan tudtam akkor elhagyni őket; lázálomban cselekedtem - szólalt meg végül, s úgy nézett rám, mint aki nem vár választ.

Ha szólok hozzá, ebben a percben meg sem hallja.

- Ványa - mondta egészen halkan -, fontos dolog miatt hívtalak.

- Miről van szó?

- Elválok tőle.

- Elváltál, vagy el fogsz válni?

- Véget kell vetni ennek az életnek. Azért is hívtalak, hogy elmondjak mindent, mindent, ami felgyülemlett, és amit eddig eltitkoltam előled. - Mindig így kezdte, rám bízva titkos szándékait, és csaknem mindig kiderült, hogy ezeket a titkokat rég tudom tőle magától.

- Ó, Natasa, ezerszer hallottam ezt tőled! Természetes, hogy nem élhettek együtt; valamiképp furcsa a kapcsolatotok... nincs semmi, ami összefűzné az életeteket. De... lesz erőd hozzá?

- Azelőtt csak a szándékom volt meg, Ványa; most végképp döntöttem. Végtelenül szeretem őt, s közben én vagyok a legnagyobb ellensége; tönkreteszem a jövőjét. Szabaddá kell tennem. Elvenni nem tud, képtelen szembeszállni az apjával. Én sem akarom őt lekötni. Ezért valósággal örülök, hogy beleszeretett a lányba, akit neki szánnak. Könnyebb lesz elválnia tőlem. Ezt meg kell tennem! Kötelességem... Ha szeretem, mindent fel kell áldoznom érte, be kell bizonyítanom szerelmemet, ez a kötelességem! Nem igaz?

- De te nem beszéled rá.

- Nem is fogom. Olyan leszek hozzá, mint eddig, akár most is, ha belép. De valami eszközt kell keresnem, hogy könnyebben hagyjon el, és ne furdalja a lelkiismeret. Ez gyötör engem, Ványa; segíts! Nem tudsz tanácsot adni?

- Ilyen eszköz egy van - mondtam -, ki kell belőle ábrándulni teljesen és másvalakit megszeretni. De aligha ez lesz az eszköz. Hiszen ismered a természetét. Lám, már öt napja feléd se néz. Tételezd fel, hogy végképp elhagyott; csak írnod kell neki, hogy elhagyod őt, s nyomban rohan hozzád.

- Miért nem szereted te őt, Ványa?

- Én?

- Igen, te, te! Titkon, de határozottan az ellensége vagy. Nem tudsz bosszúvágy nélkül beszélni róla. Ezerszer is megfigyeltem, az a legnagyobb élvezeted, ha megalázhatod és befeketítheted! Úgy van, befeketíted!

- Ezt is ezerszer elmondtad már. Elég, Natasa, hagyjuk.

- Szeretnék másik lakásba költözni - szólalt meg egy kis szünet után. - Igazán ne haragudj, Ványa...

- Hát aztán, elmegy ő a másik lakásba is, én pedig komolyan nem haragszom.

- A szerelem erős; az új szerelem visszatarthatja. Ha vissza is jön hozzám, talán csak egészen rövid időre, mit gondolsz?

- Nem tudom, Natasa, nála minden olyan kiszámíthatatlan; el akarja venni amazt, és téged is szeret. Nála valamiképp megfér ez a kettő.

- Ha bizonyosan tudnám, hogy szereti őt, határoznék... Ványa! Ne titkolózz előttem! Tudsz talán valamit, amit nem akarsz megmondani nekem?

Nyugtalan, fürkésző pillantást vetett rám.

- Semmit sem tudok, kedvesem, becsületszavamra; mindig őszinte voltam hozzád. Egyébként most jut eszembe: lehet, hogy nem is olyan szerelmes a grófnő mostohalányába, mint mi gondoljuk. Talán csak egyszerű vonzalom...

- Azt hiszed, Ványa? Istenem, ha bizonyosan tudnám! Ó, mennyire szeretném látni ebben a percben, csak egy pillantásra! Az arcáról leolvasnék mindent. S nincs itt! Nincs!

- Hát várod őt, Natasa?

- Nem, most nála van, tudom; elküldtem Mavrát, hogy megbizonyosodjam róla. Mennyire szeretném látni azt a lányt... Figyelj ide, Ványa, butaságot mondok, de hát semmiképp sem láthatom meg, sehol sem találkozhatom vele? Mit gondolsz?

Nyugtalanul várta válaszomat.

- Meglátni még lehet. De csak meglátni, az kevés.

- Elég volna meglátnom, akkor már magam is kitalálnék mindent. Hallgass ide: én olyan buta lettem, csak járkálok itt fel-alá, mindig egyedül, egyedül, és folyton gondolkodom; a gondolataim meg súlyosan kavarognak, mint a vihar! Azt eszeltem ki, Ványa, hogy nem ismerkedhetnél-e meg te vele? Hiszen a grófnő (magad mesélted akkor) dicsérte a regényedet; te eljársz néha R. herceg estélyeire; ő is megfordult ott. Ügyeskedd ki, hogy ott bemutassanak neki. De talán Aljosa is összehozhat vele. Aztán elmesélsz nekem róla mindent.

- Natasa, kedvesem, erről majd később. Most inkább azt mondd meg, komolyan gondolod, lesz erőd az elváláshoz? Nézz csak magadra: talán bizony nyugodt vagy?

- Lesz! - felelte alig hallhatóan. - Érte mindent! Érte az egész életemet odaadom! De tudod, Ványa, nem bírom elviselni, hogy most ott van nála, rólam megfeledkezett, mellette ül, beszél, nevet, ahogyan, emlékszel, ott is ült... Egyenesen a szemébe tekint, mindig így néz; és a fejében sem fordul meg, hogy én itt... veled...

Nem fejezte be, kétségbeesett pillantást vetett rám.

- De, Natasa, hisz az előbb, csak az előbb mondtad, hogy...

- Közösen váljunk el, közösen! - vágott közbe szikrázó szemmel. - Megáldom érte. De szörnyű az, Ványa, ha elsőnek ő feledkezik meg rólam! Micsoda gyötrelem! Magam sem értem magam: az eszem mást mond, és másképp fest a valóságban! Mi lesz velem?

- Elég, elég, Natasa, csillapodj!...

- És már öt napja, minden órában, minden percben... Ha alszom és álmodok, mindig róla, mindig róla! Tudod, mit, Ványa, menjünk el oda, kísérj el!

- Hagyd abba, Natasa!

- Nem, menjünk! Csak téged vártalak, Ványa! Már három napja ezen töröm a fejemet. Ezért írtam neked... el kell kísérned; nem tagadhatod meg ezt tőlem... Téged vártalak... Három napja... Ma estélyt adnak... ő ott van... gyerünk!

Mintha lázálomba esett volna. Az előszobából zaj szűrődött be. Úgy hallatszott, Mavra pörlekedik valakivel.

- Várj, Natasa, ki ez? - kérdeztem. - Figyelj csak!

Hirtelen mosollyal hallgatózott, és egyszer csak szörnyen elsápadt.

- Istenem! Ki az? - suttogta alig hallhatóan.

Vissza akart tartani, de én kimentem az előszobába Mavrához. Igen! Aljosa jött meg. Valamit kérdezett Mavrától; a lány először nem engedte be.

- Honnét kerültél ide? - kötekedett Mavra. - Mi? Hol kóboroltál? No, menj, menj! Engem nem vesztegetsz meg! Eredj hát; mit mondasz majd bent?

- Én nem félek senkitől! Bemegyek - erősködött Aljosa, egyébként egy kissé zavartan.

- Eredj, te szélkelep!

- Megyek is! Á, hát maga itt! - szólt, amint megpillantott. - Nagyszerű, hogy maga is itt van! Lám, megjöttem én is, most meg, látja...

- De hát jöjjön be - feleltem. - Mitől fél?

- Nem félek semmitől, biztosítom, mert, szavamra, nem vagyok hibás. Azt hiszi, hibás vagyok? Meglátja, mindjárt igazolom magam. Natasa, bemehetek? - kiáltotta valami mesterkélt bátorsággal a csukott ajtó előtt.

Nem jött válasz.

- Mi ez? - kérdezte nyugtalanul.

- Semmi, az előbb még ott volt - mondtam -, talán valami...

Aljosa óvatosan benyitott, és félve körülnézett a szobában. Nem volt benn senki.

Aztán hirtelen észrevette őt a sarokban a szekrény és az ablak között. Nem volt se holt, se eleven, úgy állt ott, mintha rejtőzködnék. Most is mosolyognom kell, ha eszembe jut. Aljosa halkan, óvatosan odament hozzá.

- Natasa, mi lelt? Jó estét, Natasa - szólalt meg félénken, és ijedten nézett rá.

- Semmi... semmi!... - felelte zavartan a lány, mintha ő volna a bűnös. - Akarsz... teát?

- Natasa, figyelj ide... - Aljosa teljesen elvesztette a fejét. - Te talán meg vagy győződve arról, hogy én vétkeztem ellened... De nem vagyok vétkes, egyáltalán nem! Nézd, mindjárt elmondom neked az egészet.

- De hát minek? - suttogta Natasa. - Nem, nem, nem kell... inkább add a kezed, és... hagyjuk... mint máskor... - Előjött a sarokból, arca lassan kipirult.

A földre szegezte tekintetét, mintha félt volna Aljosára nézni.

- Ó, istenem! - kiáltotta rajongva a fiú. - Ha valóban bűnös volnék, azt hiszem, ezek után nem merném a szememet sem ráemelni! Nézze, nézze! - fordult hozzám. - Látja: vétkesnek tart engem, a látszat is, minden ellenem szól! Öt napja nem jöttem! Híre jár, hogy a menyasszonyomnál vagyok... s ő? Ő megbocsát! Már azt mondja: "Add a kezed, és hagyjuk!" Natasa, kis galambom, angyalom! Nem vétettem ellened, ezt tudd! Egy cseppet sem vagyok bűnös! Sőt! Sőt!

- De... Hiszen most ott voltál... Oda hívtak... Hogyan lehetsz hát itt? Há... hány óra?

- Fél tizenegy! Voltam ott... De azt mondtam, hogy nem jól érzem magam, és eljöttem, és először, öt nap óta először vagyok szabad, először tudtam megszabadulni tőlük, és siettem hozzád, Natasa! Azaz jöhettem volna előbb is, de szándékosan nem jöttem! Hogy miért? Mindjárt megtudod, megmagyarázom; azért is jöttem, hogy mindent megmagyarázzak; de ezúttal, istenemre, semmit sem vétettem ellened, nem! Semmit!

Natasa felemelte fejét, és rátekintett... De a fiú szeméből annyi őszinteség ragyogott, arca olyan vidám volt, olyan boldog és becsületes, hogy lehetetlenség lett volna nem hinni neki. Azt gondoltam, hogy felkiáltanak, és egymás karjába sietnek, ahogyan már többször előfordult az ilyen kibékülések alkalmával. Natasa azonban mintha nem bírná el a boldogság súlyát, lehorgasztotta a fejét, és egyszer csak... csendesen sírva fakadt. Ekkor már Aljosa nem bírta tovább. A lábához borult. Kezét, lábát csókolgatta, szinte őrjöngött. Odatoltam Natasának egy karosszéket. Leült. A lába összecsuklott.

Egy perc múltán valamennyien nevettünk, mint az eszelősök.

- De hát engedjétek már, engedjétek, hogy elmondjam - szárnyalta túl a lármát Aljosa csengő hangja. - Azt hiszik, most is úgy van, mint eddig... hogy szamárságokkal jövök... Mondom nektek, igen érdekes híreim vannak. Hallgassatok már el egyszer!

Mindenáron beszélni akart, látszott rajta, hogy fontos újságokat hozott. De erőltetett fontoskodása és naiv büszkesége, hogy ilyen hírei vannak, nyomban mosolyra fakasztotta Natasát. Én önkéntelenül vele nevettem. S minél jobban haragudott ránk Aljosa, mi annál inkább kacagtunk. Bosszankodása, majd gyermekes kétségbeesése végül odáig vitt bennünket, amikor elég felmutatni a kisujjat, mint Gogol fedélzetmesterének, s az ember máris gurul a nevetéstől. Mavra előbújt a konyhából, megállt az ajtóban, komolyan és méltatlankodva nézett minket; mérgelődött, amiért Natasa nem mosta meg jól a fiatalember fejét, ahogy ő élvezettel várta ez alatt az öt nap alatt, hanem ehelyett mindenki ilyen vidám.

Végül látva, hogy Aljosa megsértődik, Natasa abbahagyta a nevetést.

- Hát mit akarsz elmondani? - kérdezte.

- No, behozzam a szamovárt? - szólt közbe Mavra tiszteletlenül elébe vágva Alekszejnek.

- Eredj, Mavra, eredj - felelte a fiú, és legyintett, hogy mielőbb kizavarja. - Elmondok mindent, ami volt, mindent, ami van, és mindent, ami lesz, mert mindent tudok. Látom, kedveseim, tudni szeretnétek, hol voltam ebben az öt napban; pontosan ezt akarom elmondani, de nem hagytok. Hát először is téged egész idő alatt becsaptalak, Natasa, már rég becsaplak, és ez a legfontosabb.

- Becsaptál?

- Igen, becsaplak már egy álló hónapja; még apám érkezése előtt kezdtem; most eljött a teljes őszinteség ideje. Egy hónapja, mikor apám még külföldön volt, egyszer csak kaptam tőle egy igen-igen hosszú levelet, s ezt mindkettőtök előtt eltitkoltam. A levélben kereken és egyszerűen, de jegyezzétek meg, olyan komoly hangon, hogy valósággal megijedtem, kijelentette: a házasságom ügye elintéződött, s menyasszonyom maga a tökéletesség, én természetesen nem érdemlem meg, de azért feltétlenül el kell vennem feleségül. Készüljek hát, és verjem ki a fejemből az ostobaságaimat, és így tovább, és így tovább... azt tudjátok, milyen ostobaságokra célzott. Hát ezt a levelet titkoltam el előttetek...

- Egyáltalán nem titkoltad el! - vágott közbe Natasa. - Nézzenek oda, mivel kérkedik! Pedig azon nyomban az egészet elmondtad nekünk. Emlékszem, váratlanul olyan engedelmes, olyan gyengéd lettél, és nem tágítottál mellőlem, mintha valami bűnbánat nyomna, s az egész levelet részletesen elmesélted.

- Lehetetlen, a lényeget bizonyára nem mondtam el. Talán ti megsejtettetek valamit, ez már a ti dolgotok, de én nem mondtam. Titkoltam, és borzasztóan szenvedtem.

- Emlékszem, Aljosa, maga akkor folyton tanácskozott velem, és mindent aprólékosan elmesélt, persze feltételezések formájában - tettem hozzá, és Natasára néztem.

- Elmondtad az egészet! Ne is dicsekedj, kérlek! - kapott szavaimon a lány. - Mit tudsz te eltitkolni? Te csapnál be valakit? Még Mavra is tudott mindenről. Tudtál, Mavra?

- Hát hogyne tudtam volna! - felelte, bedugva a fejét. - Elmondtál mindent az első három napon. Nem tudsz te ravaszkodni!

- Eh, csak méreg veletek beszélgetni! Haragodban csinálod ezt, Natasa! Te meg, Mavra, szintén tévedsz. Emlékszem, olyan voltam akkor, mint az őrült; emlékszel, Mavra?

- Hogyne emlékezném! Most is olyan vagy te, mint az őrült.

- Nem, nem, én nem arról beszélek. Emlékezned kell! Akkor még nem volt pénzünk, és te szaladgáltál, hogy zálogba tedd az ezüst szivardobozomat; különben hadd jegyezzem meg, Mavra: nagyon megfeledkezel magadról előttem. Erre Natasa szoktatott rá. No, tegyük fel, valóban elmondtam akkor nektek mindent, részletekkel együtt (most már emlékszem). De a hangot, a levél hangját nem ismeritek, pedig a hangja volt a legfontosabb. Hát erről beszélek.

- Ugyan milyen volt a hangja? - kérdezte Natasa.

- Nézd, Natasa, te olyan tréfásan kérdezed ezt. Ne tréfálj. Biztosítlak, nagyon komoly dolog. Olyan volt a hangja, hogy még a kezem is lehanyatlott. Apám sohasem beszélt így velem. Hamarabb romba dől Lisszabon, mint hogy valami ne az ő kívánsága szerint történjék: ilyen volt az a hang!

- No, hát beszélj: miért kellett ezt eltitkolnod előttem?

- Ó, istenem, hogy meg ne ijesszelek! Abban reménykedtem, hogy mindent eligazítok magam. Nos tehát, e levél után, ahogy apám megérkezett, folytatódtak a gyötrelmeim. Arra készültem, hogy szilárdan, világosan, komolyan fogok neki válaszolni, de valamiképp nem adódott alkalom. Nem is kérdezett tőlem semmit; ravasz ember! Ellenkezőleg, úgy tett, mintha már végképp eldőlt volna minden, s közöttünk nem lehetne semmiféle vita vagy nézeteltérés. Hallod, nem is lehetne; micsoda elbizakodottság! Hozzám pedig nagyon kedves és nyájas lett. Valósággal csodálkoztam. Micsoda okos ember, ha tudná, Ivan Petrovics! Mindent olvasott, mindent tud; csak egyszer tekintsen rá, s már úgy ismeri a gondolatait, akár a sajátját. Bizonyára ezért gúnyolják jezsuitának. Natasa nem szereti, ha dicsérem. Ne haragudj, Natasa. Nos hát... de most jut eszembe! Eleinte nem adott pénzt, de most, tegnap adott. Natasa! Angyalom! Vége a szegénységünknek! Nézd! Az egészet, amit büntetésből levont tőlem az elmúlt fél évben, tegnap mind ideadta; nézzétek, mennyi: még nem is számoltam meg. Nézd, Mavra, mennyi pénz! Most már nem fogunk kanalakat meg kézelőgombokat hordani a zálogba!

Elég vastag bankóköteget vett elő a zsebéből, lehetett, másfél ezer ezüstben, és az asztalra tette. Mavra elégedetten nézte a pénzt, és megdicsérte Aljosát. Natasa sürgette, folytassa inkább elbeszélését.

- Hát egyszóval... mitévő legyek, töprengtem, hogyan szálljak szembe vele? Azaz, esküszöm mindkettőtöknek, ha komisz velem, ha nem olyan jóságos, nem is gondolkodtam volna. Kereken megmondom neki, hogy már magam is felnőttem, ember vagyok, és kész. S higgyétek el, ki is tartottam volna. Hanem így... mit mondok neki? De ne hibáztassatok. Úgy látom, mintha elégedetlen volnál, Natasa. Mit nézegettek össze? Nyilván azt gondoljátok: "Lám, már befonták, s egy csepp szilárdság sem maradt benne." Van bennem szilárdság, van, több, mint képzelitek! A bizonyíték az, hogy helyzetemet nem tekintve, tüstént kijelentettem magamban: kötelességem mindent elmondani apámnak, s beszélni kezdtem, ki is mondtam mindent, ő pedig meghallgatott.

- De hát mi az a minden, amit kimondtál? - kérdezte nyugtalanul Natasa.

- Hát az, hogy nem akarok semmiféle más menyasszonyt, megvan nekem a magamé: te. Azaz nyíltan ezt még nem mondtam ki eddig, de előkészítettem rá, és holnap megmondom; ezt már elhatároztam. Először arról beszéltem, hogy pénzért nősülni szégyenletes és nemtelen dolog, s holmi arisztokratának számítani magunkat egyszerűen butaság (teljesen őszintén beszéltem vele, mint testvér a testvérrel). Majd rögtön megmagyaráztam neki, hogy én a tiers-état-hoz tartozom, s a tiers-état c'est l'essentiel,^[3] büszke vagyok rá, hogy hasonlítok a többi emberhez, és semmiben sem akarok különbözni tőlük... Hevesen, vonzón beszéltem. Csodálkoztam önmagamon. Bebizonyítottam neki végül az ő szempontjából is... nyíltan megmondtam: miféle hercegek vagyunk mi? Csak születés szerint, de lényegében mi bennünk a hercegi? Először is különösebb vagyonunk nincs, márpedig a vagyon a fő. Manapság Rothschild a legnagyobb herceg. Másodszor az igazi nagyvilági társaságban már rég nem is hallottak felőlünk. Nagybátyám, Szemjon Valkovszkij volt az utolsó, de őt is csak Moszkvában ismerték, jobbára arról, hogy elverte még megmaradt háromszáz lelkes vagyonát, s ha apám maga nem szerzett volna pénzt, az unokái tán a földet túrnák, vannak ilyen hercegek. Semmi okunk hát, hogy fenn hordjuk az orrunkat. Egyszóval mindent kitálaltam, ami bennem forrt... mindent, hevesen és őszintén, még meg is toldottam eggyel-mással. Nem is tett ellenvetést, csak a szememre hányta, hogy otthagytam Nainszkij gróf házát, majd kijelentette: be kell jutnom keresztanyám, K. hercegnő kegyeibe, s ha K. hercegnő jól fogad, akkor mindenütt fogadnak, s biztosítva van a karrierem... és így tovább a végtelenségig! Ezzel mind arra célzott, hogy amikor veled, Natasa, összekötöttem a sorsomat, hátat fordítottam mindenkinek, s ez bizonyára a te befolyásod. De nyíltan eddig még nem beszélt rólad, sőt szemlátomást kerüli. Mind a ketten ravaszkodunk, várakozunk, igyekszünk elkapni egymást, s légy nyugodt, lesz még ünnep a mi utcánkban is.

- Jó, jó, de hát mivel végződött a dolog, mit határozott? Hiszen ez a fő. Milyen fecsegő vagy, Aljosa...

- Az isten tudja, hogy határozott, nem lehet eligazodni rajta. Én pedig egyáltalán nem vagyok fecsegő, a lényegről beszélek: nem is határozott, csak mosolygott a fejtegetéseimre, de úgy mosolygott, mintha sajnálna. Tudom, hogy ez megalázó, de nem szégyellem. Tökéletesen egyetértek veled, azt mondja, de most gyerünk el Nainszkij grófhoz, s vigyázz, ott ilyesmiről ne beszélj. Én megértelek téged, de ők nem értenek meg. Úgy tetszik, őt magát sem értik meg teljesen; valamiért haragszanak. Miért, miért nem, általában a társaság nem nagyon szereti mostanában apámat! A gróf eleinte rendkívül méltóságosan, egészen fölényesen kezelt, szinte teljesen elfeledte, hogy a házában nőttem fel, alig emlékezett rá, istenemre! Egyszerűen haragszik rám hálátlanságom miatt, pedig igazán nem volt itt semmiféle hálátlanság a részemről; borzasztóan unalmas a háza: hát nem jártam el hozzá. Apámat is roppant lenézően fogadta, olyan lenézően, olyan lenézően, hogy nem is értem, miért jár oda. Ez felháborított. Szegény apámnak jóformán hétrét kell görnyednie előtte; tudom, mindezt értem teszi, de hát nekem semmire sincs szükségem. Később szerettem volna közölni apámmal ezeket az érzéseimet, de erőt vettem magamon. Minek is! A meggyőződésén nem változtathatok, csak felbosszantom; pedig anélkül is elég nehéz az élete. No, gondolom, ravaszsághoz folyamodom, túljárok mindenkinek az eszén, a grófot tiszteletre kényszerítem; s mi történt? Tüstént elértem mindent, egy nap leforgása alatt az egész megváltozott! Nainszkij gróf most azt se tudja, hová ültessen. S mindezt én csináltam, én egyedül, tulajdon ravaszságommal, úgyhogy apám csak széttárta a karját!..

- Ide figyelj, Aljosa, inkább a lényegről beszélnél! - kiáltotta türelmetlenül Natasa. - Azt gondoltam, mirólunk lesz szó, de te csak azt akarod elmesélni, milyen dicsőséget szereztél Nainszkij grófnál. Mi közöm nekem a te grófodhoz!

- Mi közöd! Hallja, Ivan Petrovics, mi köze? De hiszen itt van a lényeg. Magad is meglátod, a végén mindent megértesz. Csak hagyjatok, hadd beszéljek... Végül pedig (miért ne mondjam ki nyíltan), látod, Natasa, és maga, Ivan Petrovics, talán néha valóban nagyon-nagyon meggondolatlan vagyok, sőt tegyük fel (hisz olykor ez is előfordult), egyszerűen buta. Most azonban biztosítlak benneteket, sok ravaszságról tettem tanúságot és... és hát észről is; azt gondoltam tehát, örülni fogtok, hogy nem vagyok mindig... ostoba.

- Ugyan, Aljosa, elég! Galambocskám!...

Natasa nem bírta elviselni, ha Aljosát ostobának tartották. Hányszor duzzogott némán, amikor én nem sokat teketóriázva bebizonyítottam Aljosának, hogy valami butaságot csinált; ez érzékeny pontja volt. Nem állhatta, ha megalázzák Aljosát, bizonyára épp azért, mert titkon tudatában volt korlátoltságának. Véleményét azonban megtartotta magának, félt attól, hogy megsérti hiúságát. A fiatalember pedig ilyen esetekben különösen fogékony volt, s mindig megsejtette a lány titkos érzéseit. Natasa látta ezt, nagyon elszomorodott, s mindjárt becézgetni kezdte, hízelgett neki. Ezért hát Aljosa szavai most is fájdalmasan érintették...

- Elég, Aljosa, te egyáltalán nem vagy olyan, csak könnyelmű - tette hozzá -, miért alázod meg magad?

- No jó; hát akkor hadd fejezzem be. A gróf fogadása után apám valósággal megharagudott rám. Gondolom magamban, várj csak! A hercegnőhöz hajtattunk; már rég hallottam, hogy öregségében már jóformán féleszű lett, ráadásul süket, és borzasztóan szereti a kiskutyákat. Egész falkája van, és imádja őket. Ennek ellenére óriási befolyása van a társaságban, úgyhogy még Nainszkij gróf, le superbe[4] is igyekszik a kedvében járni. Útközben tehát terveket szőttem a további cselekvésre, s mit gondoltok, mire alapoztam őket? Arra, hogy engem minden kutya szeret, szavamra! Ezt észrevettem. Vagy azért, mert valami magnetizmus van bennem, vagy azért, mert magam is nagyon szeretem az állatokat általában, nem tudom, de tény, hogy szeretnek a kutyák. A magnetizmusról jut eszembe, még nem is meséltem neked, Natasa, a napokban szellemeket idéztünk, voltam egy médiumnál: valami szörnyen érdekes dolog, Ivan Petrovics, valósággal megdöbbentett. Julius Caesart idéztem meg.

- Ó, istenem! Minek neked Julius Caesar? - kiáltott fel Natasa, és hangosan elkacagta magát. - Éppen ez hiányzott!

- De hát miért... mi vagyok én... Nincs jogom megidézni Julius Caesart? Mi baja lesz tőle? Lám, hogy nevet!

- Persze hogy nem lesz semmi baja... ó, kedvesem! És mit mondott neked Julius Caesar?

- Semmit se mondott. Én csak fogtam a ceruzát, s a ceruza magától ment a papíron, és írt. Ilyenkor maga Julius Caesar ír, azt mondják. Én ezt nem hiszem.

- Ugyan mit írt?

- Hát valami zavaros dolgot, akárcsak Gogolnál a földesúr nénikéje... de elég a nevetésből!

- Mesélj hát a hercegnőről!

- Lám, mindig közbeszóltok. Megérkeztünk a hercegnőhöz, s én azzal kezdtem, hogy odaálltam kacérkodni Mimivel. Ez a Mimi a legutálatosabb, ronda, öreg kutya, ráadásul makacs és harapós. A hercegnő imádja, nem tud meglenni nélküle; azt hiszem, egykorúak. Cukorkával tömtem Mimit, és egy negyedóra alatt megtanítottam pacsit adni, amire egész életében nem tudták megtanítani. A hercegnő valósággal elragadtatásba esett, szinte sírt örömében: "Mimi, Mimi! Mimi pacsit ad!" Jött egy vendég: "Mimi pacsit ad! A keresztfiam megtanította!" Jött Nainszkij gróf: "Mimi pacsit ad!" Majdnemhogy meghatottan, könnyezve néz rám. Nagyon jólelkű öregasszony, valósággal sajnálja az ember. Ügyes fickó vagyok, megint találtam alkalmat, hogy hízelegjek neki: dohányosszelencéjén a tulajdon arcképe van még abból az időből, amikor fiatalasszony volt, vagy hatvan évvel ezelőtt. Elejtette a szelencét, én felemelem, és azt mondom, mintha nem tudnám: "Quelle charmante peinture![5] Ideális szépség!" Nos, erre már egészen elolvadt; beszélgetett velem erről-arról, hol tanultam, kinél fordulok meg, hogy milyen gyönyörű hajam van, és így tovább. Én meg megnevettettem, elmeséltem neki egy botrányos históriát. Szereti az ilyesmit; csak megfenyegetett az ujjával, de jót nevetett. Amikor elengedett, megcsókolt, keresztet vetett rám, s kijelentette, hogy mindennap menjek el szórakoztatni. A gróf megszorítja a kezemet, a szeme egészen olajosan fénylett; apám pedig, ámbár a legjobb, legbecsületesebb, legnemesebb ember, hiszitek, nem hiszitek, szinte sírt örömében, amikor kettesben hazahajtattunk; megölelt, és egész nyíltan emlegetett előttem mindenféle titokzatos dolgokat, a karriert, összeköttetéseket, pénzt, házasságokat illetően, úgyhogy sok mindent nem is értettem. Akkor adta a pénzt is. Ez tegnap történt. Holnap ismét felkeresem a hercegnőt, de apám mégiscsak a legnemesebb ember... ne gondoljatok róla rosszat, s ha el is akar minket választani, Natasa, ez csak azért van, mert elvakult, mert neki Kátya milliói kellenek, amivel te nem rendelkezel; s egyedül csak az én érdekemben akarja, s csak azért igazságtalan hozzád, mert nem ismer. És melyik apa nem kíván boldogságot a fiának? Ő nem hibás, amiért megszokta, hogy milliókban számolja a boldogságot. Ilyenek már valamennyien. Ebből a szemszögből kell őt nézni, nem másképp, s akkor mindjárt igaza van. Siettem hozzád, Natasa, hogy meggyőzzelek erről, mert tudom, te előítélettel viseltetsz iránta, amiben persze nem vagy hibás. Én nem hibáztatlak...

- Tehát csak annyi történt veled, hogy a hercegnőnél megcsináltad a karrieredet? Ebben áll az egész ravaszság? - kérdezte Natasa.

- Micsoda? Ugyan már! Ez csak a kezdet... azért beszéltem a hercegnőről, hogy megértsd, az ő segítségével akarom kézbe venni apámat, a történetem lényege még el sem kezdődött.

- Akkor hát meséld!

- Ma újabb nagyon furcsa eset történt velem, még most is meg vagyok döbbenve - folytatta Aljosa. - Meg kell jegyeznem, hogy bár apám és a grófnő eldöntötték házasságomat, hivatalosan még nem került nyilvánosságra, akár most szétválhatunk, és nincs semmiféle botrány; csak Nainszkij gróf tud róla, de hát ő rokon és a pártfogóm. Mi több, noha e két hét során nagyon is közel kerültünk egymáshoz Kátyával, egészen a mai estig egy szó sem esett köztünk sem a jövőről, vagyis a házasságról, sem a... nos, sem szerelemről. Azonkívül úgy határoztak, hogy ki fogják kérni K. hercegnő beleegyezését, pártfogását, aranyesőt várnak tőle ugyanis. Amit ő mond, azt mondja a társaság is, olyan összeköttetései vannak... Márpedig engem okvetlenül be akarnak vezetni a nagyvilágba, a társaságba. Különösen a grófnő, Kátya mostohaanyja ragaszkodik ezekhez az intézkedésekhez. A helyzet az, hogy külföldi viselt dolgai miatt a hercegnő nem is fogadja, ha pedig a hercegnő nem fogadja, mások sem fogadják; így hát a házasságunk Kátyával jó alkalom. Ezért aztán a grófnő, aki kezdetben ellenezte a házasságot, ma szörnyen megörült, hogy ilyen sikert arattam a hercegnőnél, hanem ezt hagyjuk, s most jön a fő: Katyerina Fjodorovnát tavaly óta ismerem, de akkor még gyerek voltam, nem értettem semmit, s ezért semmi különöset sem láttam benne...

- Egyszerűen akkor még jobban szerettél - vágott közbe Natasa -, azért nem láttál benne semmit, most pedig...

- Egy szót se, Natasa - kiáltott fel hevesen a fiú -, tökéletesen tévedsz, és megsértesz!... Nem is tiltakozom; hallgasd tovább, és meglátsz mindent... Ó, ha ismernéd Kátyát! Ha tudnád, milyen gyengéd, tiszta, galambszelíd lélek! De megtudod, csak hallgass végig! Két héttel ezelőtt, amikor megérkezésük után apám elvitt Kátyához, jól szemügyre vettem. Észrevettem, hogy ő is figyel. Ez felkeltette érdeklődésemet; arról már nem is beszélek, hogy szándékom volt közelebbről megismerni, ezt elhatároztam még apám megdöbbentő levele után. Nem szólok semmit, nem dicsérem, csak egyet mondok: ragyogó kivétel ő a köreinkben. Olyan sajátságos természet, olyan erős és igaz lélek, erős éppen tisztasága és igazsága által, hogy én valóságos kölyök, az öccse vagyok mellette, noha alig tizenhét éves. Még egyet megfigyeltem: sok szomorúság van benne, mintha valami titkot hordozna; kevés beszédű; otthon majdnem mindig hallgat, mintha ráijesztettek volna... Mintha mindig töprengene valamin. Apámtól szemlátomást fél. Mostohaanyját nem szereti, én kitaláltam; azt csak a grófnő terjeszti valami céllal, hogy mostohalánya szörnyen szereti őt... ez nem igaz; Kátya csupán szó nélkül engedelmeskedik neki, mintha megállapodtak volna; négy nappal ezelőtt, megfigyeléseim után, elhatároztam, hogy véghezviszem szándékomat, s ma este véghez is vittem. Ez pedig az volt, hogy mindent elmondok Kátyának, bevallok neki mindent, a magunk pártjára állítom, s akkor egy csapásra vége az egész dolognak...

- Hogyan? Mit mondasz el, mit vallasz be? - kérdezte nyugtalanul Natasa.

- Mindent, kivétel nélkül mindent - felelte Aljosa -, és hálát adok Istennek, aki ezt a gondolatot sugallta nekem; de hallgassátok, hallgassátok! Négy nappal ezelőtt azt határoztam, hogy távol maradok tőletek, és magam intézem el a dolgot. Ha veletek vagyok, folyton haboztam volna, hallgattam volna rátok, és nem szánom el magam soha. Magánosan, ilyen helyzetbe hozva magamat, amikor minden percben azt erősítgettem magamnak, hogy végezni kell, és nekem kell végeznem, összeszedtem az erőmet, és végeztem! Döntéssel akartam visszatérni hozzátok, és döntéssel tértem vissza!

- Mi az, mi az? Hogyan történt? Mondd hamar!

- Nagyon egyszerűen! Egyenesen elébe álltam, becsületesen és bátran... De előbb el kell mesélnem egy esetet, ami borzasztóan megdöbbentett. Mielőtt elindultunk, apám kapott valami levelet. Éppen bementem a dolgozószobájába, és megálltam az ajtónál. Ő nem látott engem. A levél annyira kihozta a sodrából, hogy magában beszélt, kiáltozott valamit, dühösen járkált a szobájában, végül hirtelen felkacagott, s a kezében ott szorongatja a levelet. Nem mertem bemenni, vártam egy kicsit, csak aztán léptem be. Apám nagyon örült valaminek; furcsán beszélt velem, aztán egyszer csak abbahagyta, és rám parancsolt, hogy tüstént készüljek, noha még korán volt. Ma nem volt náluk senki, csak mi, rosszul gondoltad, Natasa, hogy estélyt adnak. Nem jól mondták neked...

- Jaj, ne kanyarodj el, Aljosa, kérlek; beszélj, hogyan mondtál el mindent Kátyának!

- Szerencsére teljes két órára egyedül maradtunk. Egyszerűen kijelentettem neki, hogy bár össze akarnak bennünket boronálni, ez a házasság lehetetlen; hogy szívem tele van rokonszenvvel iránta, s csak ő menthet meg. Ekkor aztán feltártam mindent. Képzeld, Natasa, semmit sem tudott a mi kettőnk történetéről! Ha láttad volna, mennyire meg volt hatva; először még meg is ijedt. Egészen elsápadt. Elmondtam neki egész históriánkat: hogyan hagytad el értem az otthonodat, hogyan élünk magányunkban, hogyan gyötrődünk most, rettegünk mindentől, s hozzá folyamodunk (a te nevedben is beszéltem, Natasa), fogja pártunkat, és mondja meg kereken a mostohájának, hogy nem akar hozzám jönni... ez minden menekvésünk, máshonnan semmit sem várhatunk. Olyan érdeklődéssel, olyan rokonszenvvel hallgatott. Milyen volt a szeme azokban a percekben! Egész lelke ott tükröződött a tekintetében. Mélykék szeme van. Megköszönte bizalmamat, és szavát adta, hogy teljes erejéből segítségünkre lesz. Azután rólad kezdett kérdezősködni, azt mondta, nagyon szeretne megismerni, máris szeret mint testvérét, és kért, szeresd te is testvérként őt, amikor pedig megtudta, hogy ötödik napja nem láttalak, rögtön hozzád kergetett...

Natasa elérzékenyült.

- És te ezek után még képes voltál előbb a süket hercegnőnél véghezvitt hőstetteidről mesélni! Ó, Aljosa, Aljosa! - kiáltotta, és szemrehányóan nézett rá. - No és Kátya? Jókedvű, vidám volt, amikor eljöttél tőle?

- Igen, örült, hogy nemes tettet hajthat végre, de közben sírt. Mert hiszen ő is szeret engem, Natasa! Bevallotta, hogy már kezdett megszeretni; hogy ő nemigen lát embereket, és én már rég tetszem neki, különösen azért, mert a világ csupa ravaszság és hazugság, engem pedig őszinte és becsületes embernek érzett. Felállt és azt mondta: "Nos, Isten önnel, Alekszej Petrovics, de én azt gondoltam..." Nem fejezte be, sírva fakadt és kiment. Úgy határoztunk, holnap megmondja mostohájának, hogy nem akar hozzám jönni, s ugyancsak holnap én is elmondok mindent apámnak szilárdan és bátran. Szememre vetette, miért nem szóltam neki előbb: "A becsületes embernek semmitől sem kell félnie!" Ilyen nemes lélek. Apámat nem szereti; azt mondja, ravasz, és a pénz után fut. Én védelmembe vettem, de nem hitt nekem. Ha holnap apámnál kudarcot vallok - ő pedig azt gondolja, így lesz -, akkor ő is hozzájárul, hogy K. hercegnő pártfogását kérjem. Akkor aztán senki sem mer ellenszegülni. Szavunkat adtuk egymásnak, hogy úgy élünk, mint fivér és nővér. Ó, ha ismernéd a történetét, milyen szerencsétlen, milyen visszataszító számára az élet a mostohája mellett, és az egész környezet... Nyíltan nem mondta ki, mintha tőlem is tartana, de én kitaláltam. Natasa, angyalkám! Hogy gyönyörködne benned, ha látna! És milyen jó szíve van! Az ember olyan könnyűnek érzi magát mellette! Ti arra vagytok teremtve, hogy testvérek legyetek, és szeretnetek kell egymást. Sokat gondoltam erre. Igazán, olyan szívesen összehoználak titeket, én meg ott állnék és gyönyörködnék. Ne gondolj magadban semmit, Natasecska, és engedd meg, hogy dicsérjem őt. Éppen veled olyan kedves beszélni róla, vele meg rólad. Hiszen tudod, mindenkinél jobban szeretlek, nála is... Te vagy a mindenem!

Natasa szótlanul nézett rá, kedvesen és valahogy szomorúan. Úgy látszott, szavai jólesnek neki, s ugyanakkor bántják is.

- Régen, már két héttel ezelőtt is nagyra becsültem Kátyát - folytatta a fiú. - Hiszen minden este ott voltam. Hazatérve folyton rátok gondoltam, összehasonlítottalak benneteket.

- És melyikünké lett az elsőség? - kérdezte mosolyogva Natasa.

- Néha a tiéd, néha az övé. De végül mindig te lettél az első. Amikor vele beszélek, mindig úgy érzem, valamiképp jobbá, okosabbá, nemesebbé válok. De holnap, holnap minden eldől!

- És nem sajnálod őt? Hiszen szeret téged; magad mondtad, hogy észrevetted.

- Sajnálom, Natasa! De mind a hárman szeretni fogjuk egymást, és akkor...

- És akkor isten veled! - mondta halkan Natasa, mintegy magának. Aljosa értetlenül pillantott rá.

De beszélgetésünk hirtelen félbeszakadt - a legváratlanabb módon. A konyhából, amely előszoba is volt, könnyű nesz hallatszott, mintha valaki belépett volna. Egy perc múlva bejött Mavra, és lopva integetni kezdett Aljosának, hogy menjen ki. Mindnyájan hozzá fordultunk.

- Téged keresnek, gyere csak - szólt titokzatos hangon.

- Ki kereshet ilyenkor? - mondta Aljosa, és kérdőn nézett ránk. - Megyek.

A konyhában apjának, a hercegnek egy livrés inasa állt. Kiderült, hogy hazatérőben a herceg megállíttatta kocsiját Natasa lakásánál, és felküldte az inast, tudja meg, ott van-e Alekszej. Az inas közölte ezt, és tüstént távozott.

- Furcsa! Ez még sohasem fordult elő - mondta Aljosa, és zavartan tekingetett szét. - Mi ez?

Natasa nyugtalanul figyelte. Egyszer csak Mavra benyitott.

- Jön ő maga, a herceg! - suttogta sietősen, és nyomban eltűnt.

Natasa elhalványult és felállt. Szeme hirtelen fellángolt. Könnyedén az asztalra támaszkodott, és izgatottan bámulta az ajtót, amelyen majd megjelenik a hívatlan vendég.

- Natasa, ne félj, itt vagyok veled! Nem engedem, hogy megbántson - súgta zavartan Aljosa, de azért tartotta magát.

Kinyílt az ajtó, s a küszöbön megjelent maga Valkovszkij herceg, tulajdon személyében.

Fürkésző, gyors pillantást vetett ránk. Tekintetéből még nem lehetett megsejteni, barát vagy ellenség érkezett-e. De leírom részletesen a külsejét. Ezen az estén különösen meghökkentett.

Láttam őt már azelőtt is. Negyvenöt esztendős lehetett, nem több. Vonásai szabályosak és rendkívül szépek, arckifejezése a körülményeknek megfelelően változott, éspedig rendkívül élesen, tökéletesen és szokatlan gyorsasággal csapott át a kellemesből a mogorvába vagy elégedetlenbe, mintha egy kis rugót rántanának meg hirtelen. Arcának barnás árnyalatú, szabályos oválja, remek fogai, szépen ívelt, keskeny kis szája, kissé hosszú, egyenes orra, magas homloka, melyen még egyetlen ránc sem látszott, elég nagy, szürke szeme - mindez valóságos szépséget alkotott, s mégsem tett kellemes hatást. Ez az arc éppen azzal taszított, hogy kifejezése mintha nem a sajátja lett volna, hanem mindig mesterkélt, kieszelt, kölcsönzött, s az emberben az a vak meggyőződés támadt: sohasem fogja látni az igazi arcát. Jobban szemügyre véve, azt gyanította az ember, hogy az örök maszk alatt gonoszság, ravaszság és szerfelett nagy önzés rejlik. Különösen megragadta a figyelmet látszatra nyílt, gyönyörű, szürke szeme. Mintha egyedül ez a szempár nem tudott volna teljesen engedelmeskedni akaratának. Úgy látszott, lágyan és kedvesen akar nézni, de tekintetének sugarai mintegy széthasadtak, s a kedves, lágy sugarak között kemények, gonoszak, bizalmatlanok és fürkészők villantak meg... Elég magas, mutatós termetű volt, kissé szikár, és sokkal fiatalabbnak tetszett a koránál. Sötétszőke, puha haja alig őszült. Keze, lába, füle csodálatosan szép. Igazi arisztokratikus szépség. Kifinomult eleganciával, eredetien öltözködött, de kissé fiatalosan, ami egyébként illett hozzá. Aljosa bátyjának látszott. Legalábbis semmiképp sem lehetett ilyen felnőtt fiú apjának tartani.

Egyenesen odalépett Natasához, és határozottan a szemébe nézve, így szólt:

- Látogatásom ilyen időpontban és bejelentés nélkül furcsa, és ellenkezik a társasági szabályokkal; remélem azonban, elhiszi, hogy legalább tudatában vagyok cselekedetem különcségének. Tudom azt is, kivel van dolgom; tudom, hogy ön értelmes és nagylelkű. Ajándékozzon nekem tíz percet, s remélem, meg fog érteni, és felment.

Udvariasan beszélt, de erő volt a szavaiban és valami állhatatosság.

- Foglaljon helyet - mondta Natasa; még nem szabadult meg az első zavartól és bizonyos ijedtségtől.

A herceg könnyedén meghajolt, és leült.

- Először is engedje meg, hogy néhány szót szóljak hozzá - kezdte, fiára mutatva. - Aljosa, mihelyt elmentél, be sem várva engem, sőt búcsú nélkül, a grófnőnek jelentették, hogy Katyerina Fjodorovna rosszul van. Odarohant hozzá, de Katyerina Fjodorovna már maga jött elébünk zavartan és nagyon izgatottan. Kereken megmondta nekünk, hogy nem lehet a feleséged. Hozzátette, hogy kolostorba vonul; te ugyanis a segítségét kérted, és bevallottad neki, hogy Natalja Nyikolajevnát szereted... Ezt a hihetetlen bejelentését s ráadásul ilyen percben természetesen a te rendkívül különös vallomásod váltotta ki. Szinte magánkívül volt. Megérted, mennyire megdöbbentem és megijedtem. Most, amint erre hajtattam, világosságot vettem észre az ablakaiban - fordult Natasához. - Ekkor a már régen kísértő gondolat annyira elhatalmasodott rajtam, hogy nem bírtam ellenállni vonzásának, és feljöttem önhöz. Hogy minek? Mindjárt elmondom, de előre kérem, ne csodálkozzék, ha bizonyos élességet tapasztal magyarázatomban. Olyan váratlanul történt az egész...

- Remélem, megértem, és kellőképpen... értékelem, amit mond - szólt akadozva Natasa. A herceg fürkészőn a lányra nézett, mintha most, egyetlen pillanat alatt akarná megismerni egész lényét.

- Én is bízom éleselméjűségében - folytatta -, s ha megengedtem magamnak ezt a látogatást, ez éppen azért történt, mert tudtam, kivel van dolgom. Régen ismerem már önt annak ellenére, hogy valamikor olyan igazságtalan voltam, és vétettem ön ellen. Figyeljen ide: mint tudja, apja és énközöttem régóta kellemetlenségek vannak. Nem mentegetem magam; lehetséges, hogy bűnösebb vagyok vele szemben, mint eddig gondoltam volna. De ha így van, akkor engem is becsaptak. Bizalmatlan vagyok, bevallom. Előbb gyanúsítok valakit rosszal, mint jóval... szerencsétlen vonás ez, a kiszáradt szívek sajátja. De nem szokásom takargatni fogyatékosságaimat. Hitelt adtam a rágalmaknak, s amikor ön elhagyta szüleit, nagyon féltettem Aljosát. De még nem ismertem önt. Lassan, lassan tudakozódtam, s ez teljesen felbátorított. Figyeltem, tanulmányoztam önt, s végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy gyanúim alaptalanok. Megtudtam, hogy összeveszett családjával, tudom azt is, hogy apja minden erejével meg akarja akadályozni házasságát a fiammal. S már pusztán az, hogy ön, akinek ilyen hatása, mondhatni, hatalma van Aljosa felett, eddig nem használta ki ezt a hatalmat a házasságkötés érdekében, már maga ez a legjobb oldaláról mutatja be önt. Mégis, megvallom őszintén, akkor teljes erőmből el akartam hárítani házasságuk lehetőségét. Tudom, nagyon is nyíltan fejezem ki magam, de e percben részemről az őszinteség mindennél fontosabb; ön is egyetért majd ezzel, ha végighallgat. Nem sokkal azután, hogy elhagyta otthonát, elutaztam Pétervárról; de távozásomkor már nem féltettem Aljosát. Bíztam az ön nemes büszkeségében. Megértettem, hogy ön sem kívánja a házasságot, mielőtt le nem zárulnak családi kellemetlenségeink; ön nem akarta megtörni az Aljosa és köztem létrejött megállapodást, mert én sohasem bocsátottam volna meg ezt a házasságot; nem akarta ön azt sem, hogy azt mondják magáról: hercegi vőlegényt keresett és összeköttetést házunkkal. Ellenkezőleg, megvetést mutatott irántunk, s talán várta azt a percet, amikor magam jövök el, és megkérem, tiszteljen meg bennünket azzal, hogy fiamnak nyújtja a kezét. Mindazonáltal továbbra is rosszakarója maradtam. Nem mentegetőzöm, de nem titkolom az okaimat. Íme: ön nem előkelő és nem gazdag. Van ugyan vagyonom, de ez nem elég. Családunk hanyatlik. Összeköttetésekre, és pénzre volna szükségünk. Zinaida Fjodorovna grófnő mostohalányának nincsenek ugyan összeköttetései, de nagyon gazdag. Ha halasztgatjuk a dolgot, megjelennek a szerencsevadászok, és elütik kezünkről a menyasszonyt; ilyen alkalmat pedig nem lehet elszalasztani, s Aljosa fiatalsága ellenére is elhatároztam az eljegyzést. Látja, nem titkolok semmit. Megvetheti az apát, aki maga bevallja, hogy kapzsiságból és előítéletekből rosszra vitte a fiát; mert elhagyni egy nagylelkű leányt, aki mindent feláldozott érte, s aki ellen ő olyan nagyot vétett, ez rossz cselekedet. De nem mentegetem magam. A Zinaida Fjodorovna grófnő mostohalányával tervezett házasság második oka az, hogy ez a lány a legnagyobb mértékben méltó a szerelemre és tiszteletre. Nagyon szép, kitűnő nevelést kapott, nagyszerű jellem és igen okos, noha sok tekintetben még gyermek. Aljosa kiforratlan, könnyelmű, szerfelett megfontolatlan, huszonkét esztendős létére még valóságos kölyök, s talán csak jó szívével dicsekedhetik... ez azonban hibái mellett inkább veszedelmes tulajdonság. Már rég észrevettem, hogy hatásom ereje csökken nála: a hevesség, az ifjúi szenvedélyek megteszik a magukét, sőt felülkerekednek bizonyos valódi kötelességeken. Talán túl hevesen szeretem, de meggyőződésem, hogy neki már kevés az én irányításom. Pedig okvetlenül szüksége van valami állandó, áldásos hatásra. Alkalmazkodó, gyenge és szerető természet lévén, szívesebben szeret és engedelmeskedik, mintsem parancsol. Ilyen is marad egész életében. Képzelheti, hogy megörültem, amikor Katyerina Fjodorovnában megtaláltam azt az ideált, amelyet feleségül kívántam a fiamnak. De hiába örültem; őrajta már más hatás uralkodott törhetetlenül: az öné. Mióta egy hónapja visszatértem Pétervárra, éberen figyeltem, s csodálkozva állapítottam meg, hogy erősen megváltozott, előnyére. Gyerekes könnyelműsége szinte még ugyanaz, de megerősödtek benne bizonyos nemes vonások; már nemcsak a játék érdekli, hanem minden magasztos, nemes, becsületes dolog. Eszméi furcsák, ingatagok, olykor értelmetlenek, de kívánsága, hajlamai jobbak, a szíve jobb, s ez mindennek az alapja; ez a javulás pedig kétségtelenül öntől ered. Ön átformálta. Megvallom, felvillant bennem akkor a gondolat, hogy ön bárki másnál inkább boldoggá teheti. Elkergettem azonban ezt a gondolatot, nem kívántam foglalkozni vele. El kellett vonnom őt öntől bármi áron; cselekvéshez láttam, és azt hittem, elértem célomat. Még egy órája azt gondoltam, enyém a győzelem. A grófnő házánál történtek azonban hirtelen visszájára fordították feltevéseimet, s legjobban megdöbbentett egy váratlan tény: az Aljosánál különös komolyság, a szigorú ragaszkodás önhöz, a makacsság, e ragaszkodás szívóssága. Ismétlem: ön véglegesen átformálta. Hirtelen ráébredtem, hogy változása messzebb terjed, mint gondoltam. Ma váratlanul olyan eszességről tett tanúbizonyságot, amit egyáltalán nem gyanítottam benne, ugyanakkor szokatlan találékonyságot, szívbeli finomságot mutatott. A legbiztosabb utat választotta, hogy kikerüljön a terhesnek érzett helyzetből. Az emberi szív legnemesebb képességeit érintette és hívta életre, azt a képességet, hogy megbocsássunk, és nagylelkűséggel fizessünk a rosszért. Egy megbántott lény hatalmába adta magát, hozzá folyamodott részvétért és segítségért könyörögve. Őszintén megvallva, hogy vetélytársa van, megsértette annak a nőnek a büszkeségét, aki már szerette őt, ugyanakkor rokonszenvet keltett benne a vetélytárs iránt, magának pedig bocsánatot nyert és az önzetlen testvéri barátság ígéretét. Ilyen vallomásba bocsátkozni s elkerülni a megbántást, a sértést, erre néha a legügyesebbek sem képesek, csak a jól irányított, tiszta és friss szívűek, mint ő. Meggyőződésem, Natalja Nyikolajevna, hogy ön nem vett részt fiam mai cselekedetében sem szóval, sem tanáccsal. Talán csak az imént értesült tőle az egészről. Nem tévedek? Így van?

- Nem téved - szólt Natasa, akinek lángolt az arca, s furcsa fény, valami lelkesültség ragyogott a szemében. A herceg dialektikája lassan megtette a hatását. - Öt napja nem láttam Aljosát - fűzte hozzá. - Az egészet egyedül eszelte ki, egyedül is hajtotta végre.

- Feltétlenül így van - erősítette meg a herceg -, de ennek ellenére ez a váratlan előrelátás, ez az elszántság és kötelességtudat, végül pedig nemes szilárdsága, mindez az ön hatásának következménye. Hazafelé tartva, mindezt végképp átgondoltam és megfontoltam, s tűnődés közben hirtelen erőt éreztem magamban a döntésre. Házassági tervünk a grófnő családjával felborult, és nem lehet helyreállítani; de ha lehetne is... erről többé szó sem eshet. Mit tegyünk, ha már magam is meggyőződtem arról, hogy egyedül ön teheti őt boldoggá, ön az igazi irányítója, s már le is rakta jövendő boldogságának alapjait! Nem titkoltam ön előtt semmit, nem titkolom most sem: nagyon szeretem a karriert, a pénzt, az előkelőséget, sőt a rangot; eszemmel sok mindent előítéletnek tartok ezek közül, de szeretem ezeket az előítéleteket, s egyáltalán nem szándékszom félrelökni őket. Adódnak azonban olyan körülmények, amikor másképp kell gondolkodni, amikor nem lehet mindent egy mértékkel mérni... Azonkívül nagyon szeretem a fiamat. Egyszóval arra a következtetésre jutottam, hogy Aljosának nem szabad elválnia öntől, mert ön nélkül elpusztul. S megvalljam-e? Talán már egy hónapja így döntöttem, s magam is csak most tudtam meg, hogy igazságosan döntöttem. Természetesen holnap is meglátogathattam volna, hogy ezt közöljem, felesleges volt éjszaka zavarnom. De mostani sietségem talán tanúsítja önnek, milyen hévvel s főképp milyen őszintén látok a dologban. Nem vagyok gyerek; az én koromban az ember nem tesz megfontolatlan lépéseket. Amikor idejöttem, már mindent átgondoltam és elhatároztam. Érzem azonban, hogy még sokáig kell várnom, amíg meg tudom önt győzni teljes őszinteségemről... De térjünk a tárgyra! Kell még magyaráznom, minek jöttem ide? Azért jöttem, hogy teljesítsem kötelességem ön iránt, s határtalan tisztelettel, ünnepélyesen megkérjem, tegye boldoggá fiamat, nyújtsa neki a kezét. Ó, ne gondolja, nem zord atyaként jelentem meg, aki végül elhatározta, hogy megbocsát gyermekeinek, és kegyesen beleegyezik boldogságukba. Nem, nem! Megaláz, ha ilyesmit tételez fel rólam. Ne higgye azt sem, hogy előre bizonyos voltam a beleegyezésében, tudva, mennyi mindent feláldozott a fiamért, megint csak nem! Elsőnek mondom ki hangosan, hogy fiam nem érdemli meg önt, és... ő, hiszen jó és tiszta szívű, maga is megerősíti ezt. Ez azonban nem elég. Nemcsak ez vonzott ide ilyen időpontban... azért jöttem... - s tisztelettel és kissé ünnepélyesen felállt - azért jöttem, hogy a barátja legyek. Tudom, a legcsekélyebb jogom sincs rá, ellenkezőleg! De... engedje meg, hogy kiérdemeljem ezt a jogot! Engedje meg, hogy reméljek!

Tisztelettudóan meghajolt Natasa előtt, és várta a válaszát. Mialatt beszélt, folyton merőn figyeltem. Észrevette.

Hidegen, bizonyos dialektikával s olykor valósággal hanyagul mondta el mondókáját. Tónusa néha egyáltalán nem felelt meg annak az érzelmi kitörésnek, amely ide vonzotta, ebben az első látogatás számára oly szokatlan órában, különösen ilyen körülmények között. Néhány kifejezése észrevehetően mesterkélt volt, máskor meg úgy látszott, hogy hosszadalmasságával és furcsa terjengősségével a különcöt akarja megjátszani, aki erőnek erejével humor, nemtörődömség és tréfa alá rejti feltörő érzéseit. Mindezt azonban később gondoltam el; ott akkor más volt a helyzet. Utolsó szavait olyan lelkesen, olyan érzéssel ejtette ki, olyan őszinte tiszteletet mutatott Natasa iránt, hogy mindnyájunkat meggyőzött. Mintha még egy könnycsepp is megcsillant volna szempilláján. Natasa nemes szívét teljesen a hatalmába kerítette. Ő is felkelt helyéről, és szótlanul, de mély megrendüléssel kezet nyújtott. A herceg megfogta, és gyengéden megcsókolta. Aljosa magánkívül volt elragadtatásában.

- Mit mondtam neked, Natasa! - kiáltotta. - Nem hittél nekem! Nem hitted, hogy ő a legnemesebb ember a világon! Látod, magad is látod!...

Odarohant apjához, és hevesen átölelte. A herceg viszonozta, de sietett véget vetni az érzelmes jelenetnek, mint aki szégyelli kimutatni érzelmeit.

- Elég - mondta, és vette a kalapját -, megyek. Tíz percet kértem öntől, és egy óra hosszat ültem itt - tette hozzá mosolyogva. - De úgy megyek el, hogy türelmetlenül várom mielőbbi újabb találkozásunkat. Megengedi, hogy gyakran felkeressem?

- Igen, igen! - felelte Natasa. - Minél gyakrabban! Szeretném mielőbb... megszeretni önt... - fűzte hozzá zavartan.

- Milyen őszinte ön, milyen becsületes! - jegyezte meg mosolyogva a herceg. - Még csak nem is ravaszkodik, hogy valami puszta udvariasságot mondjon. Őszintesége azonban drágább, mint bármilyen mesterkélt udvariasság. Igen! Tudatában vagyok annak, hogy még hosszú, nagyon hosszú idő kell, amíg kiérdemlem szeretetét!

- Elég, ne dicsérjen engem... kérem! - suttogta zavartan Natasa. Milyen szép volt ebben a percben!

- Legyen úgy! - hagyta rá a herceg. - De még néhány szót a lényegről. Elképzelheti, milyen szerencsétlen vagyok! Hiszen holnap nem lehetek önnél, sem holnap, sem holnapután. Ma este levelet kaptam, amely annyira fontos számomra (haladéktalan részvételemet követeli egy bizonyos ügyben), hogy semmiképp sem kerülhetem el. Holnap reggel elutazom Pétervárról. Ne gondolja, kérem, hogy azért jöttem ma ilyen későn, mert sem holnap, sem holnapután nem érek rá. Természetesen nem is tételezi fel, de lám, ez jó példa a bizalmatlanságomra! Miért jutott eszembe, hogy ön ezt gondolhatja? Igen, sok zavart okozott életemben ez a bizalmatlanság, s az egész viszály az ön családjával talán szánalmas természetem következménye!... Ma kedd van. Szerdán, csütörtökön és pénteken nem leszek Pétervárott. Remélem, szombatra visszatérek, és még azon a napon jelentkezem önnél. Mondja, itt tölthetem az egész estét?

- Feltétlenül, feltétlenül! - kiáltotta Natasa. - Szombat este várom! Türelmetlenül várom!

- Milyen boldog vagyok! Egyre jobban és jobban megismerem majd önt! De... megyek! Mégsem tudok azonban úgy távozni, hogy meg ne szorítsam a kezét - fordult hirtelen hozzám. - Bocsásson meg! Olyan összefüggéstelenül beszélünk... Néhányszor már volt szerencsém találkozni önnel, sőt egyszer be is mutattak egymásnak. Nem mehetek úgy el, hogy kifejezésre ne juttassam, mily kellemes számomra ismeretségünk felújítása.

- Találkoztunk, igaz - feleltem, elfogadva a kezét -, de sajnos nem emlékszem, hogy össze is ismerkedtünk.

- R. hercegnél tavaly.

- Bocsánat, elfelejtettem. De biztosítom, ezúttal nem fogom elfeledni. Ez az este különösképp emlékezetes marad számomra.

- Igen, igaza van, nekem is. Rég tudom, hogy ön igazi, hű barátja Natalja Nyikolajevnának és a fiamnak. Remélem, negyedik lehetek majd önök között. Nemde? - fordult Natasához.

- Igen, őszinte barátunk ő, s nekünk mind együtt kell lennünk! - felelte mély érzéssel a lány. Szegényke! Csak úgy sugárzott az örömtől, látva, hogy a herceg nem feledkezett meg rólam. Mennyire szeretett!

- Tehetségének sok tisztelőjével találkoztam - folytatta a herceg -, én ismerem a két legőszintébbet. Nagyon örülnek majd, ha személyesen megismerhetik. A grófnő az, legkedvesebb barátom, és mostohalánya, Katyerina Fjodorovna Filimova. Engedje remélnem, hogy szerencsém lehet bemutatni önt ezeknek a hölgyeknek.

- Nagyon hízelgő számomra, noha mostanában nemigen járok sehová...

- De nekem megadja a címét! Hol lakik? Szerencsém lesz felkeresni...

- Nem fogadok otthon, herceg, legalábbis mostanában.

- De én, ha nem is szolgáltam rá a kivételezésre...

- Kérem, ha ön kívánja, nekem is nagyon kellemes lesz. A... utcában lakom Klugen házában.

- Klugen házában! - kiáltott fel, szinte megdöbbenve. - Hogyan! És... régóta lakik ott?

- Nem, nem régen - válaszoltam, és akaratlanul erősen ránéztem. - A negyvennégyes számú lakás az enyém.

- Negyvennégyes? Ott... egyedül lakik?

- Teljesen egyedül.

- I-igen! Azért, mert... azt hiszem, ismerem ezt a házat. Annál jobb... Okvetlenül meglátogatom, okvetlenül! Sok mindenről kell beszélnem önnel, és sokat várok öntől. Nagy hálára kötelezhet. Látja, mindjárt kéréssel kezdem. De a viszontlátásra! Még egyszer a kezét!

Kezet fogott velem és Aljosával, újra megcsókolta Natasa kezét, és eltávozott, Aljosát nem hívta, hogy kövesse.

Nagy zavarban maradtunk ott hárman. Olyan váratlanul, meglepetésszerűen történt az egész. Mindnyájan éreztük, hogy egy szempillantás alatt minden megváltozott, s valami ismeretlen, új kezdődik. A fiú szótlanul leült Natasa mellé, és csendesen megcsókolta a kezét. Néha az arcába nézett, mintegy várva, mit szól.

- Aljosa, galambocskám, mindjárt holnap menj el Katyerina Fjodorovnához - szólalt meg végre.

- Magam is így gondoltam - felelte Aljosa. - Feltétlenül elmegyek.

- De talán nehezére esik látni téged... hogyan csináljuk?

- Nem tudom, kedvesem. Erre is gondoltam már. Majd meglátom... és akkor... és aszerint döntök. De hát, Natasa, most minden megváltozott nálunk - mondta Aljosa, mert már nem állta tovább. A lány elmosolyodott, és hosszú, gyengéd pillantást vetett rá.

- S milyen tapintatos. Látta, hogy szegényes a lakásod, és egy szóval sem...

- Mit?

- Hát... hogy másikba költözz... vagy valami effélét - pirult el Aljosa.

- Elég, hogy is mondhatta volna!

- Hát azért mondom, hogy milyen tapintatos. És hogy dicsért téged! Hiszen megmondtam neked... megmondtam! Igen, ő mindent meg tud érteni, át tud érezni! Hanem rólam úgy beszélt, mint egy gyerekről; mindenki annak tart! De hát miért ne, hisz valóban olyan vagyok.

- Gyerek vagy, de fogékonyabb mindnyájunknál. Jó vagy, Aljosa!

- Ő meg azt mondta, hogy a jó szívem káromra van. Hogyan lehetséges ez? Nem értem. De tudod, mit, Natasa? Ne menjek el hamar hozzá? Holnap kora reggel nálad leszek.

- Menj, menj, kedvesem. Ez jó gondolat. Okvetlenül mutasd magad nála, hallod? Holnap pedig gyere minél előbb. Most már nem fogsz öt napra elszökni tőlem? - tette hozzá huncutul, becéző tekintettel. Valamennyiünket csendes, mély öröm töltött el.

- Jön, Ványa? - kiáltott Aljosa indulóban.

- Nem, ő marad; mi még beszélgetünk, Ványa. Tehát akkor minél korábban!

- Korán, korán! Isten áldjon, Mavra!

Mavra erősen izgatott volt. Hallotta a herceg minden szavát, feszülten fülelt, de sok mindent nem értett. Szeretett volna találgatásokba és kérdezősködésekbe bocsátkozni. Egyelőre azonban komolyan, sőt büszkén nézett maga elé. Ő is megsejtette, hogy nagy változás történt.

Egyedül maradtunk. Natasa megfogta a kezemet, és egy ideig hallgatott, mintha szavakat keresne.

- Elfáradtam! - szólalt meg végül bágyadtan. - Mondd, elmegy holnap hozzájuk?

- Feltétlenül.

- Anyuskának mondd el, de neki ne szólj.

- De hisz úgysem beszélek vele soha rólad.

- Persze; anélkül is megtud mindent. Hanem jegyezd meg, mit mond. Hogyan fogadja? Istenem, Ványa! Hát igazán elátkoz engem ezért a házasságért? Nem, ez lehetetlen!

- A hercegnek kell elintéznie az egészet - kaptam sietve a gondolaton. - Okvetlenül ki kell békülnie vele, s akkor minden elsimul.

- Ó, istenem! Ha így lenne! Ha így lenne! - fohászkodott fel.

- Ne nyugtalankodj, Natasa, minden rendbe jön. Szépen haladnak a dolgok.

Merőn nézett rám.

- Ványa! Mit gondolsz te a hercegről?

- Ha őszintén beszélt, akkor szerintem igazán nemes lelkű ember.

- Ha őszintén beszélt? Mit jelent ez? Hát beszélhetett nem őszintén?

- Én se hiszem - feleltem. "Úgy látszik, támadt valami gondolata - mondtam magamban. - Furcsa!"

- Állandóan úgy néztél rá... olyan mereven...

- Igen, kissé különös ember, nekem úgy tetszett.

- Nekem is. Folyton úgy beszél... Fáradt vagyok, kedvesem. Tudod, mit? Menj te is haza. Holnap pedig tőlük siess hozzám. De figyelj csak még ide: nem volt sértő, amikor azt mondtam neki, hogy szeretném minél előbb megszeretni?

- Nem... miért lett volna?

- És... nem volt buta? Ez ugyanis annyit jelentett, hogy egyelőre még nem szeretem.

- Ellenkezőleg, nagyon bájos, naiv, gyors válasz volt. Olyan szép voltál abban a percben! Ostoba, ha nagy világiasságával ezt nem érti meg.

- Te mintha haragudnál rá, Ványa. Hanem hogy én milyen undok, bizalmatlan, hiú teremtés vagyok. Ne nevess; hiszen előtted nem rejtegetek semmit. Ó, Ványa, kedves, jó barátom! Ha megint boldogtalan leszek, ha ismét valami bánat sújt, bizonyos, hogy te itt leszel mellettem; talán egyedül, de itt leszel! Mivel hálálom meg neked mindezt? Ne átkozz el engem soha, Ványa!...

Amint hazaértem, nyomban levetkőztem és lefeküdtem. Szobám sötét és nyirkos volt, akár egy pince. Sok furcsa gondolat és érzés kóválygott bennem, és sokáig nem tudtam elaludni.

Ám valaki bizonyára jót nevetett ebben a percben, kényelmes ágyában nyugovóra térve - ha egyáltalán méltatott arra, hogy kinevessen minket! Alkalmasint erre sem méltatott!

Másnap reggel tízkor, amikor épp távozni akartam hazulról, a Vasziljevszkij-szigetre, Ihmenyevékhez igyekezve, hogy tőlük minél előbb Natasához menjek, ajtómnál váratlanul belebotlottam tegnapi kis látogatómba, Smith unokájába. Bejött hozzám. Nem tudom, miért, de emlékszem, nagyon megörültem neki. Tegnap jóformán szemügyre sem vehettem, most nappal annál inkább elképesztett. De nehéz is lett volna különösebb, eredetibb lénnyel találkozni, legalábbis ami a külsejét illeti. Valahogy idegenre valló, szikrázó kis fekete szeme, csapzott, sűrű, fekete haja, rejtélyes, néma, merő pillantása az utcán is felkelthette bármelyik járókelő figyelmét. Különösen meglepett tekintete: értelem csillogott benne, s ugyanakkor valami inkvizítori bizalmatlanság, sőt gyanakvás. Ócska, piszkos ruhácskája napvilágnál még rongyosabbnak látszott. Úgy rémlett, valami állandó, lassú, makacs betegség emészti, fokozatosan, de könyörtelenül rombolja a szervezetét. Sápadt, sovány arcán természetellenes sárgásbarna árnyalat ömlött el. De úgy általában, a nyomor és betegség torzítása ellenére igazán nem volt csúnya. Finoman ívelt, keskeny szemöldöke, s különösen szép volt kissé alacsony, széles homloka és gyönyörű rajzú, büszke és bátor vonású, de alig-alig piros, halvány ajka.

- Ó, megint te vagy az! - kiáltottam. - Gondoltam, hogy eljössz. Gyere hát be!

Bejött, lassan lépte át a küszöböt, akárcsak tegnap, és bizalmatlanul nézett körül. Figyelmesen szemügyre vette a szobát, amelyben nagyapja élt, mintha azt vizsgálná, mennyire változott meg az új lakónál. "Nos, amilyen a nagyapa, olyan az unoka - gondoltam. - Csak nem eszelős ez a kislány?" Továbbra is hallgatott; én vártam.

- A könyvekért! - suttogta végül lesütött szemmel.

- Á, persze! A könyveid; itt vannak, tessék! Megőriztem őket.

Kíváncsian nézett rám, és furcsán elhúzta a száját, mintha bizalmatlan mosolyra készülne. A mosoly azonban elsuhant, s nyomban felváltotta az iménti talányos, zord kifejezés.

- Hát nagyapa beszélt magának rólam? - kérdezte, és gúnyosan végigmért tetőtől talpig.

- Nem, rólad nem beszélt, de...

- És honnét tudta, hogy jövök? Ki mondta magának? - vágott közbe gyorsan.

- Gondoltam, hogy nagyapád nem élhet egészen egyedül, teljesen magára hagyva. Olyan öreg és gyenge volt; ezért véltem hát úgy, hogy valaki jár hozzá. Fogd, itt vannak a könyveid. Tanulsz belőlük?

- Nem.

- Akkor hát minek neked?

- Nagyapó tanított, amikor eljöttem hozzá.

- S később nem jöttél?

- Később nem... beteg lettem - tette hozzá, mintegy mentegetőzve.

- Családod van, apád, anyád?

Hirtelen összerántotta szemöldökét, és szinte ijedten pillantott rám. Azután lesütötte szemét, szótlanul megfordult, és csendesen kiment a szobából, nem méltatva válaszra, éppúgy, mint tegnap. Csodálkozva néztem utána. A küszöbön azonban megállt.

- Miben halt meg? - kérdezte szaggatottan, félig felém fordulva, pontosan azzal a mozdulattal és tartással, mint tegnap, amikor szintén távozóban megállt, arccal az ajtónak, és Azorkáról kérdezősködött.

Odaléptem hozzá, és sebtiben elmeséltem neki. Fejét lehorgasztva, némán és fürkészőn hallgatta, még mindig háttal állt nekem. Elmondtam azt is, hogy az öreg haldokolva a Hatodik sorról beszélt.

- Kitaláltam - fűztem hozzá -, hogy bizonyára valami kedves hozzátartozója él ott, azért is vártam, hogy valaki majd érdeklődik felőle. Nyilván szeretett téged, ha az utolsó percben is rád emlékezett.

- Nem - suttogta akaratlanul -, nem szeretett.

Erősen felindult. Beszéd közben odahajoltam hozzá, és belenéztem az arcába. Észrevettem, hogy szörnyű erőfeszítéssel nyomja el izgalmát, amelyet büszkeségből titkolni akart előttem. Egyre jobban elsápadt, és erősen beharapta alsó ajkát. De különösen meglepett furcsa szívverése. Mind hevesebben zakatolt, úgyhogy végül két-három lépésről is hallani lehetett, akár az aneurizmás betegeknél. Azt gondoltam, hirtelen könnyekben tör majd ki, mint tegnap, de erőt vett magán.

- És hol a kerítés?

- Miféle kerítés?

- Amelyiknél meghalt.

- Majd megmutatom neked... ha kimegyünk. De mondd csak, hogy hívnak téged?

- Nem fontos...

- Mi nem fontos?

- Nem fontos; sehogy... sehogy se hívnak - szólt szaggatottan, szinte ingerülten, s egy mozdulattal jelezte, hogy elmegy. Megállítottam.

- Várj, te furcsa kislány! Hiszen én jót akarok neked! Megsajnáltalak tegnap, amikor ott a lépcsőház sarkában sírtál. Nem is szeretem, ha eszembe jut... Azonkívül nagyapád a karomban halt meg, s bizonyosan rád emlékezett, amikor a Hatodik sorról beszélt, úgyhogy mondhatnánk, rám bízott téged. Sokszor álmodom is vele... Lám, a könyveket is megőriztem neked, te meg olyan vad vagy, mintha félnél tőlem. Alkalmasint árva vagy és nagyon szegény, talán idegeneknél hányódsz, így van?

Hevesen igyekeztem meggyőzni, magam sem tudom, miért vonzott annyira. Érzésembe a szánalmon kívül valami más is vegyült. Az egész helyzet titokzatossága-e, az a hatás, amelyet Smith gyakorolt rám, tulajdon fantasztikus hangulatom - nem tudom, de valami ellenállhatatlanul vonzott feléje. Szavaim, úgy látszik, meghatották; valahogy furcsán rám tekintett, de már nem zordul, hanem lágyan és hosszan; majd ismét, mintegy tűnődve, lesütötte a szemét.

- Jelena - súgta hirtelen, váratlanul és halkan.

- Jelenának hívnak?

- Igen...

- Nos hát, eljössz majd néha hozzám?

- Nem lehet... nem tudom... eljövök - suttogta eltöprengve, szinte küszködve. Ebben a percben valahol ütni kezdett egy falióra. A kislány megrezzent, leírhatatlanul fájdalmas szomorúsággal pillantott rám, és súgva megkérdezte: - Hány óra?

- Bizonyosan fél tizenegy.

Felsikoltott ijedtében.

- Istenem! - mondta, és hirtelen futásnak eredt. De az előtérben még egyszer megállítottam.

- Így nem engedlek el - szóltam. - Mitől félsz? Elkéstél?

- Igen, igen, titokban jöttem el! Eresszen! Meg fog verni! - kiáltotta, szemlátomást elszólva magát, és kisiklott a kezemből.

- Hallgass ide, ne rohanj; te a Vasziljevszkijre mégy, én is oda tartok a Tizenharmadik sorra. Magam is elkéstem, és bérkocsit akarok fogadni. Jössz velem? Elviszlek. Mégiscsak gyorsabb, mint gyalog...

- Hozzám nem lehet jönni, nem lehet! - kiáltott fel még rémültebben. Arca valósággal eltorzult félelmében arra a gondolatra, hogy elmehetek a lakásáig.

- De hát mondom, hogy a Tizenharmadik sorra megyek a magam dolgában, nem pedig hozzád! Nem megyek utánad. Bérkocsin hamar odaérünk. Gyerünk!

Lesiettünk. Intettem az utunkba kerülő első ócska bérkocsinak. Úgy látszott, Jelena, valóban nagyon siet, ha elszánta magát, hogy beül mellém. Annyira titokzatos volt minden, hogy még kérdezősködni se mertem. Hadonászott, és csaknem kiugrott a kocsiból, amikor megkérdeztem, kitől fél úgy otthon. "Mi ez a titokzatosság?" - gondoltam magamban.

Nagyon kényelmetlenül ült a kocsiban. Felrepedezett, piszkos kis bal kezével minden döccenőnél belekapaszkodott a kabátomba, hogy egyensúlyban tartsa magát. Másik kezében könyveit szorongatta, látszott, hogy nagyon drágák a számára. Amint fészkelődött, egyszer csak felcsúszott a szoknyája, és legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy csak lyukas cipő van a lábán, harisnya nincs. Noha elhatároztam, nem kérdezek tőle semmit, megint csak nem tudtam megállni.

- Talán nincs harisnyád? - kérdeztem. - Hogy lehet mezítláb járni ilyen nyirkos, hideg időben?

- Nincs - felelte kurtán.

- Ó, istenem, de hát csak laksz valakinél! Kérnél tőle egy harisnyát, ha el kell menned hazulról.

- Nem akarok.

- De hiszen megbetegszel, meghalsz.

- Akkor meghalok.

Szemlátomást nem akart válaszolni, és haragudott kérdéseim miatt.

- Itt halt meg - mondtam, és megmutattam neki a házat, amely mellett az öreg, összeesett.

Merőn nézte, majd hirtelen könyörögve fordult hozzám:

- Az istenért, ne jöjjön utánam. De én elmegyek majd, elmegyek! Mihelyt csak lehet, elmegyek magához!

- Jó, megmondtam, hogy nem megyek hozzád. De mitől félsz? Szerencsétlen kis teremtés vagy te. Fáj rád nézni...

- Nem félek senkitől - felelte ingerülten.

- De az imént azt mondtad: "Meg fog verni!"

- Hadd verjen! - válaszolta, és szeme felszikrázott. - Hadd verjen! Hadd verjen! - ismételte keserűen, felső ajka valahogy megvetően felhúzódott és megremegett.

Végül megérkeztünk a Vasziljevszkij-szigetre. A Hatodik sor elején megállította a kocsit, kiugrott, és nyugtalanul tekingetett körül.

- Hajtson tovább; én majd elmegyek magához, elmegyek! - ismételte szörnyű aggodalomban, rimánkodva, hogy ne kövessem. - Siessen, hamar, hamar!

Továbbindultam. De alig hajtattam egy kis darabon a rakparton, elengedtem a kocsit, visszatértem a Hatodik sorra, és fürgén átszaladtam az utca másik oldalára. Megpillantottam a kislányt; még nem jutott messze, bár nagyon sietett, és folyton körülnézett; egyszer meg is állt egy percre, hogy jobban lássa: nem követem-e. Én azonban egy kapuba húzódtam, s nem vett észre. Továbbment, én meg utána, mindig az utca másik oldalán.

Kíváncsiságom a végsőkig volt csigázva. Nem szándékoztam ugyan bemenni utána, de feltétlenül meg akartam tudni, melyik házba fordul be. Teljesen hatalmába kerített valami különös, nyomasztó hatás, olyasféle, amilyet nagyapja tett rám a cukrászdában, amikor Azorka kimúlt...

Sokáig mentünk, egészen a Malij sugárútig. Jelena szinte futott; végül bement egy boltba. Megálltam és vártam. "Végtére is nem ebben az üzletben lakik" - gondoltam.

Valóban, egy perc múlva kijött, de már nem voltak nála a könyvek. Helyettük holmi cserépbögrét tartott a kezében. Néhány lépés után befordult egy jelentéktelen házba. Kicsi, de kőből épült, egyemeletes, piszkossárgára festett, régi ház volt. Az egyik földszinti ablakban - mindössze három volt - piros kis koporsó lógott, egy igénytelen koporsókészítő cégére. A rendkívül parányi, négyszögletes emeleti ablakok repedezett, homályos, zöld üvegén rózsaszín vászonfüggönyök sejlettek át. Keresztülvágtam az utcán, odamentem a házhoz, és a kapu fölé erősített bádogtáblán ezt olvastam: Bubnova polgárasszony háza.

De alighogy kibetűztem a feliratot, Bubnova udvarán éles női hang kezdett sivalkodni, majd szitkozódni. Benéztem a kiskapun; a fából készült kis tornác lépcsőjén kövér asszonyság állt kispolgári öltözékben, fejkendősen, zöld sállal. Arca visszataszítóan vörös volt; vérrel elfutott, zsírpárnás, apró szeme dühösen szikrázott. Látszott, hogy a délelőtti óra ellenére már ittas. A szegény Jelenával visítozott, aki a bögrét tartva, dermedten állt előtte. A vörös képű asszonyság háta mögül kifestett, púderezett, kócos nő kukkantott ki a lépcsőn. Nem sokkal később a földszinten kinyílt a pincelépcső ajtaja, s megjelent egy szegényesen öltözött, tisztes és szerény külsejű, középkorú asszony - nyilván a lárma csalta ide. A félig nyílt ajtón kinézett egy roskatag öreg is meg egy lány, a földszint többi lakója. Egy megtermett, markos paraszt, valószínűleg a házmester, állt az udvaron, seprűvel a kezében, és lustán figyelte a jelenetet...

- Ó, te átkozott, ó, te vérszopó, te tetű! - sipította az asszonyság, egyszerre kiokádva magából minden szitkot, pont és vessző nélkül, szinte fulladozva. - Így hálálod meg a gondoskodásomat, te borzas! - Uborkáért küldtem az előbb, s ő már elillant! Éreztem én, amikor elküldtem, hogy elcsavarog majd. Megsúgta a szívem, meg ám! Tegnap este is eltűnt valahová, és ma is csatangol! De hát hová jársz, te züllött, hová! Kihez mászkálsz, te nyomorult, te dülledt szemű féreg, kihez! Megmondd rögtön, nyavalyás, vagy itt helyben megfojtlak!

S a dühöngő asszony nekirontott a szegény kislánynak, de megpillantva a tornácról bámuló nőt, a földszinti lakót, hirtelen megállt, hozzá fordult, és hadonászva még nagyobb visítozásba kezdett, mintegy tanúul hívta szerencsétlen áldozatának szörnyű bűnére.

- Az anyja elpatkolt! Ti is tudjátok, jó emberek, egyedül maradt a világon, mint az ujjam. Látom én, hogy szegények vagytok, magatoknak sincs semmitek, gondolom hát, már csak Szent Miklós kedvéért is, magamhoz veszem az árvát. Magamhoz vettem. És mi lett belőle? Már két hónapja tartom... kiszívta a véremet ez alatt a két hónap alatt, eszi az életemet! Pióca! Undok kígyó! Makacs ördög! Hallgat, ha üti, ha kikergeti az ember, egyre hallgat, mintha vizet tartana a szájában! A szívem megszakadhat... ő csak hallgat! De hát minek képzeled magad, micsoda nagyságának, te zöld béka? Hiszen nélkülem éhen fordulnál fel az utcán! A lábamat kéne megmosnod, és meginnod a vizét, te szörnyeteg, te fekete, francia piszkafa! Nélkülem megdöglenél!

- De mért emészti így magát, Anna Trifonovna? Mivel bosszantotta fel a gyerek? - érdeklődött tisztelettel a nő, akihez a dühös fúria fordult.

- Hogyhogy mivel, jó asszony, hogyhogy mivel? Nem tűröm, hogy szembeszegüljenek velem! Ne csinálja azt, amit akar, csinálja azt, amit én akarok, még ha rosszabb is... én ilyen vagyok! Ma aztán majdnem a sírba tett! Uborkáért küldtem a boltba, és három óra múlva jött vissza! Érezte a szívem, amikor elküldtem: úgy elszorult, hogy no, borzasztóan elszorult! Hol volt? Hová csatangolt? Miféle pártfogókat talált magának? Én nem vagyok neki elég jótékony! Pedig annak a pogány anyjának elengedtem tizennégy rubel adósságot, a saját költségemen temettem el, ezt az ördögfattyát meg magamhoz vettem nevelésre, tudod, jó asszony, magad is tudod! No, hát ezek után nincs hatalmam felette? Érezhetné, de érzés helyett folyton csak ellenemre tesz! Én jót akartam neki. Organdi ruhákban járattam volna ezt a pogányt, a piacon cipőt vettem neki, kiöltöztettem, mint a pávát; örült az ember lelke! De mit gondoltok, jó emberek! Két nap alatt elszaggatta a ruhákat, darabokra, cafatokra szaggatta, és egyre csak így járkál. Ha hiszitek, ha nem, szándékosan tépte el... nem hazudok, magam láttam: "Hétköznapi ruhában akarok járni - azt mondja -, nem kell nekem az organdi!" No, akkor könnyítettem a lelkemen, jól elpáholtam, aztán az orvost is elhívtam, fizettem neki. Meg kéne fojtani téged, te nyavalyás féreg; csak egy hétig nem kaptál tejet, ennyi volt a büntetésed! Büntetésből odaállítottam, hogy mossa fel a padlót, s mit gondoltok: mossa! Mossa, a bestia, mossa! Sajog az én szívem, ő csak mossa! No, gondolom, el fog szökni tőlem! Hát alighogy ezt elgondolom, lám, tegnap el is illant! Ti is hallottátok, jó emberek, hogy tegnap elraktam érte, a kezem is belefájdult, a harisnyáját, cipőjét elvettem, gondoltam, mezítláb nem fog elmenni; és ma megint csak elszökött! Hol voltál? Beszélj! Kinek siránkoztál, elvetemült fajzat, kinek panaszkodtál rám? Beszélj, te cigány, te idegen fattyú, beszélj!

S tombolva nekirontott a félelemtől félőrült kislánynak, belekapaszkodott a hajába, és lerántotta a földre. Az uborkás bögre kirepült a kezéből, és összetört; ez még jobban felbőszítette a részeg fúriát. Arcát, fejét ütötte áldozatának; Jelena azonban makacsul hallgatott, s az ütlegek alatt sem ejtett egyetlen hangot, egyetlen kiáltást, egyetlen panaszszót sem. Felháborodásomban szinte eszemet vesztettem, berohantam az udvarra, egyenest a részeg asszonyhoz.

- Mit művel? Hogy mer így bánni egy szegény árvával! - kiáltottam rá, és elkaptam a karját.

- Hát ez mi? Kiféle vagy? - sivította, és otthagyva Jelenát, kezét csípőjére vágta. - Mit akar maga az én házamban?

- Azt, hogy maga kegyetlen! - kiabáltam. - Hogyan merészel így zsarnokoskodni egy szegény gyereken? Nem a magáé; magam hallottam, hogy csak úgy idevette, szegény árva...

- Uram Jézus! - visított fel a némber. - Hát te ki vagy, hogy idetolakszol? Vele jöttél, mi? Tüstént megyek a rendőrségre! Engem maga Andron Tyimofejics is tisztel! Egyszóval hát hozzád jár, hozzád! Ki vagy te, hogy idegen házban garázdálkodol? Segítség!

S öklével nekem esett. De ebben a percben hirtelen nem is emberi, metsző kiáltás hangzott fel. Odanéztem - Jelena, aki eddig szinte érzéketlenül állt ott, egyszer csak természetellenes, szörnyű sikoltással a földre zuhant, és borzasztó görcsökben vergődött. Arca eltorzult. Epilepsziás rohamot kapott. A kócos leányzó és a másik asszony nyomban odafutottak, felemelték, és sietve felvitték a házba.

- Dögölne meg az átkozott! - üvöltötte utána a fúria. - Ebben a hónapban már a harmadik roham... Kifelé, te rongyszedő! - rontott újra nekem.

- Hé, házmester, mit állsz ott! Mért kapod a fizetésedet!

- Gyerünk, gyerünk! Ne akard, hogy megsimogassalak - dörmögte mély hangján, lustán a házmester, csak úgy a forma kedvéért. - Két ember dolgába a harmadik ne szóljon bele. Alászolgája és kifelé!

Mit tehettem, kifordultam a kapun, látva, hogy kirohanásom teljesen haszontalan volt. A felháborodás azonban most is forrt bennem. Megálltam a járdán a kapuval szemben, és benéztem. Távozásom után az asszony rögtön felszaladt, a házmester pedig, teljesítvén kötelességét, szintén eltűnt. Néhány perc múlva az az asszony, aki segített bevinni Jelenát, lejött a tornácról, és lefelé tartott a lakásához. Amint meglátott, megállt, és kíváncsian nézett rám. Jóságos, jámbor arca felbátorított. Ismét beléptem az udvarra, és egyenesen odamentem hozzá.

- Engedje megkérdeznem - kezdtem -, micsoda itt ez a kislány, és mit művel vele ez az undorító nőszemély? Ne gondolja, kérem, hogy egyszerűen csak kíváncsiskodom. Összeakadtam ezzel a kislánnyal, és bizonyos körülmény folytán nagyon érdeklődöm iránta.

- Ha érdeklődik iránta, legjobb lesz, ha magához veszi, vagy keres neki egy helyet, mert itt elpusztul - felelte valahogy kelletlenül, és indulni akart.

- De mihez kezdhetek, ha nem világosít fel? Mondom, én semmit sem tudok. Ez nyilván maga Bubnova volt, a ház gazdája.

- Ő maga.

- Hogyan került hozzá a gyerek? Itt halt meg az anyja?

- Úgy valahogy... Nem a mi dolgunk. - S megint menni készült.

- De legyen szíves hát... mondom, nagyon érdekel. Talán tudok tenni valamit. Ki ez a kislány? Ki volt az anyja, maga tudja?

- Valami külföldi, idegen; ott lenn lakott nálunk; nagyon beteg volt; tüdővészben pusztult el.

- Alkalmasint nagyon szegény lehetett, ha egy pincezugban lakott.

- Hogy szegény-e? Megesett rajta az ember szíve. Mi is alig tengődünk, de hat rubelt kölcsönöztünk neki az öt hónap alatt, amíg itt lakott. Mi is temettük el, a férjem csinálta a koporsót.

- Hát miért mondja Bubnova, hogy ő temette el?

- No hiszen, az a temetés.

- És hogy hívták?

- Én bizony nem tudom megmondani, bátyuska; nehéz név, nyilván német.

- Smith?

- Nem, valahogy nem ilyesmi. Anna Trifonovna meg magához vette az árvát: nevelésre, azt mondja. De nem rendjén való ez.

- Bizonyos céllal vette magához, igen?

- Valahogy nincs rendben körülötte valami - felelte az asszony, s úgy látszott, töpreng és tétovázik, beszéljen-e vagy sem, - Nekünk semmi közünk hozzá, mi kívülállók vagyunk...

- Jobb lesz, ha tartod a nyelved! - csattant fel megettünk egy férfihang. Egy iparos külsejű, idősebb ember volt, köpenyt s felette kaftánt viselt: az asszony férje.

- Nincs beszélnivalója magával, bátyuska - szólt rám sandítva. - Nem a mi dolgunk ez... Te meg eriggy innét! Megbocsásson uraságod, mi koporsókészítők vagyunk. Ha valamit rendelni akar, hát szíves örömest... De azonkívül nincs mit beszélgetnünk...

Feldúltan, tűnődve hagytam el a házat. Nem tehettem semmit, de nagyon nehezemre esett annyiban hagyni a dolgot. A koporsókészítő feleségének néhány szava különösen felkavart. Valami nem jó rejtezett itt, úgy sejtettem.

Lehorgasztott fejjel, elgondolkodva lépkedtem, amikor egy éles hang hirtelen nevemen szólított. Felnézek - hát egy részeg ember áll előttem, majdnem imbolyogva, a ruhája elég tiszta, de a kabátja csúnya, sapkája zsíros. Az arca nagyon ismerős. Jobban szemügyre vettem. Ő rám kacsintott, és gúnyosan elmosolyodott.

- Nem ismersz meg?

- Á! De hiszen te Maszlobojev vagy! - kiáltottam fel; hirtelen ráismertem hajdani iskolatársamra, akivel még a kormányzósági székhelyen együtt jártunk a gimnáziumba. - Ez aztán a találkozás!

- Az ám! Hat esztendeje nem láttuk egymást. Azazhogy találkoztunk, csak méltóságod egy pillantásra sem méltatott. Hisz ön most valami irodalmi generális, kérem! - mosolygott gúnyosan.

- No, Maszlobojev testvér, most nincs igazad - vágtam közbe. - Először is a generálisok, ha csak irodalmiak is, nem így festenek, mint én; másodszor, megengedj, valóban emlékszem, hogy kétszer találkoztunk az utcán, de szemlátomást éppen te kerültél engem, s hát csak nem megyek oda, ha el akarnak kerülni. Tudod, mit gondolok? Ha nem volnál becsípve, most sem szólítottál volna meg. Igaz? No, hát szervusz! Nagyon örülök, testvér, hogy találkoztunk.

- Bizony! De nem kompromittállak a... külsőmmel? No, ne beszéljünk erről, nem fontos; sokszor eszembe jut, Ványa testvér, milyen derék gyerek voltál. Emlékszel, egyszer megvertek helyettem? Te hallgattál, nem adtál ki, én meg hála helyett egy hétig csúfoltalak. Te áldott lélek! Üdvözöllek, kedvesem, üdvözöllek! (Összecsókolóztunk.) Hány éve már, hogy magánosan vergődöm, éjjel és nappal; megy az idő, de a régi dolgokat nem felejtem el. Nem mennek ki a fejemből! Hát te, te hogy élsz?

- Sehogy; magánosan vergődöm én is...

Hosszan nézett rám, megindultan, érzelmesen, a kapatos emberek szokása szerint. Egyébként amúgy igen jó lélek volt.

- Nem, Ványa, te más vagy, mint én! - szólalt meg végül tragikus hangon. - Hiszen olvastam én; olvastam, Ványa, olvastam!... De ide hallgass: beszélgessünk el szívünk szerint! Sietsz?

- Sietek; és bevallom neked, nagyon felkavart egy ügy. Hanem, ami jobb lesz... hol laksz?

- Megmondom. Hanem ez nem jobb; megmondjam, mi lesz jobb?

- No mi?

- Hát nézd! Látod? - Egy cégtáblára mutatott tízlépésnyire tőlünk. - Látod: cukrászda és vendéglő, azaz egyszerűen étkezde, de jó hely. Figyelmeztetlek, rendes hely, s a vodka, az valami csuda! Hét nyelven beszél! Ittam, sokszor ittam, tudom; de rosszat nem is mernek nekem itt adni. Ismerik Filipp Filippicset. Filipp Filippics, az én vagyok. Mit? Fintorogsz? Hagyd, hogy végigmondjam! Most negyed tizenkettő, az előbb néztem meg; pontosan fél tizenkettő után öt perccel elengedlek. Addig iszunk egyet. Húsz percet szentelj a régi barátnak... rendben van?

- Ha csak húsz perc, hát rendben; mert komolyan mondom, kedvesem, dolgom van...

- No, ha rendben, akkor jó. De előbb még egy-két szót: az arcod furcsa, mintha az imént felbosszantottak volna, így van?

- Így.

- Jól sejtettem. Most fizionomisztikára adtam a fejemet, testvér, az is foglalkozás! No, hát menjünk, beszélgessünk. A húsz perc alatt először is megiszom egy Csinszkij admirálist, felhajtok egy nyírfapálinkát, aztán egy gabonapálinkát, aztán egy narancsot, aztán egy parfait amour-t, aztán kitalálok még valamit. Iszom, testvér! Ünnepeken, mise előtt éppen kellemes. De te akár ne is igyál. Most csak egyszerűen rád van szükségem. Ha meg iszol, hát különös lelki nemességről teszel tanúságot. Gyerünk! Elfecsegünk, aztán tíz évig megint nem találkozunk. Nem vagyok én hozzád való, Ványa!

- Ne beszélj annyit, inkább siessünk. Húsz percem a tiéd, aztán eressz el.

Kétfordulós falépcsőn kellett felmenni az étteremhez, amelynek az emeletén kis tornác volt. A lépcsőn azonban hirtelen összeütköztünk két erősen becsípett úrral. Ahogy megláttak minket, imbolyogva félrehúzódtak.

Egyikük igen fiatal, tejfölösszájú legény volt, szakállt még nem viselt, alig serkedt a bajusza, az arckifejezése rendkívül ostoba. Piperkőc módra öltözködött, de valahogy nevetségesen: mintha másnak a ruháját vette volna fel; ujjain gyűrűk ragyogtak, nyakkendőjében drága tű, a haját meg nagyon bután, szinte taréjszerűen fésülte. Folyton nevetgélt és vihogott. Társa már ötven körül járt, elég hanyagul öltözött, pocakos, kövér ember, tar fejű, petyhüdt, ragyás arcú, gombszerű orrán szemüveg. Arckifejezése rosszindulatú és érzéki. Gyanakvó, csúnya, gonosz szeme zsírpárnák közül pislogott elő. Szemlátomást mindketten ismerték Maszlobojevot, ám a pocakos, amikor meglátott bennünket, ha egy pillanatra is, de bosszús fintort vágott, a fiatalabb azonban hízelgő, édeskés mosolyra derült. Még a sapkáját is lekapta. Sapkát viselt.

- Bocsásson meg, Filipp Filippics - dünnyögte, és mézédesen nézett rá.

- Miért?

- Bűnös vagyok, kérem... bizony, kérem... - megfricskázta a gallérját. - Ott ül, kérem, Mitroska. Gazember az, kérem, Filipp Filippics.

- Ugyan mi történt?

- Semmi, csak úgy, kérem... Hanem neki - társa felé bólintott - a múlt héten ez a Mitroska egy rossz hírű helyen tejföllel bemázolta a pofáját, kérem... hihi.

Társa mérgesen oldalba bökte a könyökével.

- Megihatna velünk Dussot-nál egypár pohárkával, kérem, Filipp Filippics, kérem, remélhetjük, kérem?

- Nem, bátyuska, most nem lehet - felelte Maszlobojev. - Dolgom van.

- Hihi! Nekem is dolgom van magával... - A társa ismét oldalba lökte.

- Máskor, majd máskor!

Maszlobojev szemlátomást kerülte, hogy rájuk nézzen. De amint beléptünk az első szobába, melynek egész hosszában elég rendes pult húzódott, megrakva különféle harapnivalóval, kemencében sült pirogokkal, különböző színű italokkal, gyorsan a sarokba vont, és beszélni kezdett:

- A fiatal az Szizobrjuhov, egy ismert terménykereskedő fia, félmilliót örökölt az apja után, és most dorbézol. Elutazott Párizsba, ott szórta a pénzt, talán el is verte az egészet, aztán még a nagybátyjától is örökölt, hazajött, s most itt herdálja el a maradékot. Egy év alatt persze koldusbotra jut. Buta, mint a barom; megfordul a legjobb éttermekben és mindenféle pincékben meg lebujokban; színésznőkhöz jár, és jelentkezett a huszárokhoz, nemrég adta be a kérvényt. A másik, az idős, az Arhipov, szintén valami kereskedőféle vagy intéző, bérletekkel is foglalkozott; most Szizobrjuhov kenyeres pajtása, csaló és gazember, Júdás és Falstaff egy személyben, már kétszer tönkrement, különc és undorítóan érzéki alak. Ami azt illeti, tudok róla egy törvénybe ütköző dolgot; de kimászott belőle. Épp ezért nagyon örülök, hogy most találkoztam vele; vártam... Természetesen kifosztja Szizobrjuhovot. Sok lebujt ismer, azért hasznos az efféle fickóknak. Én már rég fenem rá a fogamat, testvér. Feni a fogát Mitroska is, az a nyalka legény a díszes ujjasban, ott az ablaknál áll, az a cigányos arcú. Lovakkal kupeckedik, és ismer itt minden huszárt. Azt mondom neked, olyan agyafúrt ember, hogy a szemed előtt csinál egy hamis bankót, s te bár láttad, mégis felváltod neki. Ujjast visel, igaz, hogy bársonyból, és úgy fest, mint egy szlavofil, ami szerintem illik neki, de bújtasd a legpompásabb frakkba és más effélébe, vidd el egy angol klubba, mutasd be mint a gazdag Barabanov grófot, és két óra múlva már grófként tisztelik ott... whistet játszik, gróf módján beszél, és senki sem gyanít semmit, mindenkit rászed. Rosszul fogja végezni. Hát ez a Mitroska szörnyen feni a fogát a pocakosra, Mitroskának ugyanis most rosszul megy, s a kövér elütötte a kezéről Szizobrjuhovot, akivel azelőtt jóban volt, még mielőtt megkopaszthatta volna. Ha ezek itt most találkoztak, hát bizonyára történt valami. Tudom is, micsoda, és azt gyanítom, éppen Mitroska és nem más értesített arról, hogy Arhipov és Szizobrjuhov itt lesznek, ezeken a helyeken fognak szaglászni valami ronda ügyben. Én ki akarom használni Mitroska gyűlöletét Arhipov iránt, erre megvannak az okaim; mondhatnám, emiatt is jöttem ide. Mitroskának ezt nem mutatom, te se hederíts rá. Amikor elmegyünk, bizonyos, hogy maga jön majd ide hozzám, és elmondja, amire nekem szükségem van... Most pedig gyerünk át, Ványa, abba a szobába, látod? Nos, Sztyepan - folytatta a pincérhez fordulva -, tudod-e, mi kell nekem?

- Tudom, kérem.

- És eleget teszel a kívánságomnak?

- Eleget teszek, kérem.

- No, hát tégy eleget. Ülj le, Ványa. Mit nézel úgy rám? Látom, hogy bámulsz. Csodálkozol? Ne csodálkozz. Sok minden megeshetik az emberrel, amit álmában sem képzelt soha, különösen akkor nem... nos, igen, akkor nem, amikor együtt magoltuk Cornelius Nepost! Nézd, Ványa, csak egyet higgy el: Maszlobojev letévedt ugyan az útról, de a szíve a régi maradt, csak a körülmények változtak. Ha pácban vagyok is, senkinek sem ártok. Voltam orvostanhallgató, készültem a hazai irodalom tanárának, írtam cikket Gogolról, el akartam menni aranyat bányászni, s nősülésre is rászántam magam... kíván az ember lelke valami édeset, s ő igent mondott, ámbár olyan jólét uralkodott a házban, hogy a macskákat sem volt mivel kicsalogatni a szobából. Már kölcsön akartam kérni az esküvőre egy jó erős csizmát, mert az enyém másfél éve csupa lyuk volt... Aztán mégsem nősültem meg. Ő férjhez ment egy tanárhoz, én meg beálltam egy irodába, nem kereskedelmi irodába, egyszerűen csak irodába. Nos, sehogy sem volt ínyemre. Múltak az évek, s most, ha nem is szolgálok sehol, rendesen keresek; megkérem a bérem. Az igazságot védem... ha helyén van az eszed, az ágast is megfejed. Elveim vannak; egy tanú nem tanú, így végzem a dolgaimat. Azok pedig többnyire titkosak... érted?

- Csak nem valami nyomozó vagy?

- Nem éppen nyomozó, de foglalkozom bizonyos ügyekkel, részint hivatalosan, részint saját kedvtelésemből. Látod, Ványa: iszom. S mert az eszemet sohasem ittam el, tudom, mi lesz a jövőm. Az én időm lejárt, kutyából nem lesz szalonna. Egyet mondok: ha nem szólal meg bennem az ember, ma nem megyek oda hozzád, Ványa. Igazad van, találkoztunk, láttalak, és sokszor oda akartam menni hozzád, de nem mertem, egyre halasztgattam. Nem érek én fel hozzád. És jól mondtad, Ványa, csak azért szólítottalak meg, mert kapatos vagyok. És bár ez az egész a legnagyobb ostobaság, velem most már végezzünk. Beszéljünk inkább rólad. Hát olvastam, lelkem! Olvastam, én is elolvastam! Az elsőszülöttedről beszélek, pajtás. Ahogy olvastam, csaknem tisztességes emberré váltam, testvér! Kevésen múlt; de aztán meggondoltam, és elhatároztam, hogy inkább mégis tisztességtelen maradok. Úgy bizony...

Sok mindent beszélt még nekem. Egyre jobban lerészegedett, s szinte a könnyekig ellágyult. Mindig derék fiúnak tartottam, de az esze valahogy nem jó irányba fejlődött; iskolás korunkban is nagyon értette a csűrést-csavarást, ravasz volt, furfangos és agyafúrt, ám alapjában véve jószívű, elveszett ember. Ilyen sok akad az oroszok között.

Gyakran nagyon tehetségesek, de valamiképp minden összekuszálódik bennük, ráadásul bizonyos gyengeség folytán képesek tudatosan a lelkiismeretük ellen cselekedni, s nemcsak hogy mindig elpusztulnak, hanem maguk is tudják előre, hogy a pusztulásba mennek. Maszlobojev többek között az italba fulladt.

- Még egy szót, barátom - folytatta. - Eleinte hallottam, hogyan visszhangzik mindenütt a hírneved, aztán olvastam rólad néhány kritikát; olvastam bizony; te azt hiszed, hogy én már semmit sem olvasok; most meg találkozom veled, s rossz csizmában vagy, sárcipő nélkül, a kalapod gyűrött... megsejtettem hát egyet-mást. Mostanában újságíróskodol?

- Igen.

- Egyszóval felcsaptál igavonó-gebének?

- Úgy valahogy.

- No, erre én azt mondom testvér, hogy inni már jobb! Lám, én leiszom magam, leheveredek a díványra, nagyszerű, rugós díványom van, és elgondolom, hogy például Homérosz vagyok, vagy Dante, vagy akár Barbarossa Frigyes, hisz képzelni mindent lehet. De te nem képzelheted, hogy Dante vagy, vagy Barbarossa Frigyes, először is mert te önmagad akarsz lenni, másodszor neked mint igavonó gebének minden óhaj tilos. Nekem itt van a képzelet, neked a valóság. Ide figyelj, megkérdem nyíltan és egyenesen, testvéri módon (ha nem, hát tíz évre megsértesz és megalázol): nincs szükséged pénzre? Van. Ne fintorogj. Fogd a pénzt, számolj el a kiadókkal, biztosíts magadnak egy gondtalan évet, ülj neki egy kedves gondolatodnak, és írj valami nagy művet! Nos? Mit szólsz hozzá?

- Hallgass ide, Maszlobojev! Baráti ajánlatodat értékelem, de most semmit sem tudok rá válaszolni, hogy miért nem, az hosszú történet. Vannak bizonyos körülmények. Egyébként megígérem: később mindent testvériesen elmesélek neked. Az ajánlatot köszönöm; ígérem, meg foglak látogatni, sokszor felkereslek. De figyelj ide: te őszinte vagy hozzám, elhatároztam hát, hogy tanácsot kérek tőled, annál inkább, mert te járatos vagy az ilyen dolgokban.

S elmondtam neki Smithnek és unokájának a históriáját egészen a cukrászdától kezdve. Különös: mialatt beszéltem, a szeméből úgy láttam, tud valamit erről a dologról. Meg is kérdeztem tőle.

- Nem, szó sincs róla - felelte. - Egyébként Smithről annyit hallottam, hogy valami öreg meghalt egy cukrászdában. Hanem Madame Bubnováról valóban tudok egyet-mást. Két hónappal ezelőtt elfogadtam egy kis pénzt ettől a hölgytől. Je prends mon bien, où je le trouve, és csak ebben az értelemben hasonlítok Molière-hez. S bár lenyúztam róla száz rubelt, már akkor megfogadtam, hogy ötszázat kicsikarok tőle. Undorító némber! Megengedhetetlen dolgokkal foglalkozik. Ez még nem volna nagy baj, de olykor túl messzire megy. Ne tarts, kérlek, Don Quijoténak. Annyi az egész, hogy most nekem is inkább csurran-cseppen, s amikor egy félórája Szizobrjuhovval találkoztam, nagyon megörültem. Szizobrjuhovot nyilvánvalóan idehozták, mégpedig a pocakos hozta ide, s mivel tudom, miféle dolgokban szokott ügyködni, azt következtetem... No, most majd ráhúzom a vizes lepedőt! Nagyon örülök, hogy hallottam tőled erről a kislányról; más nyomra bukkantam. Én, testvér, különböző magánmegbízásokkal foglalkozom, s micsoda emberekkel vagyok ismeretségben! A minap felderítettem egy ügyecskét egy hercegnek, annyit mondhatok, olyan ügyecskét, hogy ettől a hercegtől nem is lehetett volna várni. Vagy elmondjak egy másik históriát egy férjes asszonyról? Csak fordulj hozzám, testvér, olyan témákat tartogatok neked, hogy ha megírod, el se hiszik...

- Hogy hívják azt a herceget? - vágtam közbe furcsa előérzettel.

- Minek az neked? De kérlek: Valkovszkij.

- Pjotr?

- Az. Ismered?

- Ismerem, de nem nagyon. No, Maszlobojev, néhányszor felkereslek majd ezzel az úrral kapcsolatban - szóltam felállva -, szörnyen felkeltetted az érdeklődésemet.

- Gyere csak, öreg barátom, ahányszor akarsz. Jól tudok mesélni, de csak bizonyos határig, érted? Máskülönben elveszti az ember a hitelét, a becsületét, mármint az üzleti becsületét, és így tovább.

- Nos hát, csak amennyit a becsület megenged.

Valósággal izgatott voltam. Észrevette.

- No, hát mit szólsz ahhoz a históriához, amit az imént előadtam? Kigondoltál valamit vagy nem?

- A históriádhoz? Várj csak egy percet; előbb fizetek.

Odament a büféhez, s mintegy véletlenül egyszer csak egymás mellé kerültek azzal az ujjast viselő legénnyel, akit közvetlen módon Mitroskának neveztek. Nekem úgy tetszett, hogy Maszlobojev kissé közelebbről ismeri, mintsem maga megvallotta. Legalábbis látni való volt, hogy nem először találkoznak. Mitroska elég eredeti fickónak látszott. Ujjasában, piros selyemingében, még elég fiatalos, éles vonású, de szép, barna arcával, villogó, bátor szemével érdekesen és korántsem taszítóan hatott. Mozdulatai kissé mesterkélt hetykeséget mutattak, most azonban szemlátomást tartózkodón viselkedett, rendkívül ügybuzgónak és komolynak akart látszani.

- Nézd, Ványa - mondta Maszlobojev, amikor visszatért -, gyere el hozzám ma hét órakor, és akkor talán mondok neked valamit. Egymagamban, látod, mit sem jelentek; azelőtt jelentettem, de most csak részegeskedem, és elszakadtam a dolgoktól. A régi kapcsolataim azonban megmaradtak; egyet-mást fel tudok deríteni, kiszimatoltatni különböző agyafúrt emberekkel, ezzel is keresek; igaz, szabad, azaz józan időmben magam is csinálok valamit, szintén ismerősök segítségével... többnyire felderítések útján... De hagyjuk ezt! Elég... Itt a címem: a Sesztyilavocsnaján lakom. Hanem, testvér, már nagyon besavanyodtam. Még egy aranyat elverek, aztán haza. Lefekszem. Ha jössz, bemutatlak Alekszandra Szemjonovnának, s ha lesz időnk, elbeszélgetünk a költészetről.

- No és arról?

- Hát talán arról is.

- Elmegyek, bizonyosan elmegyek...

Anna Andrejevna már régen várt. Az, amit tegnap mondtam neki Natasa üzenetéről, erősen foglalkoztatta, s jóval korábbra várt, legalábbis reggel tízre. Amikor délután kettőkor beállítottam, a szegény öregasszonyban már tetőfokra hágtak a várakozás kínjai. Azonkívül nagyon szerette volna elém tárni tegnap született új reményeit, meg aztán Nyikolaj Szergejicsről is akart beszélni, aki tegnap óta gyengélkedett, és mogorván, de vele valahogy különösen gyengéden viselkedett. Amikor megjelentem, Anna Andrejevna elégedetlen, hideg arccal fogadott, a fogán át szűrte a szót, s a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta, épp csak azt nem mondta: "Minek jöttél? Mit tekeregsz mindennap erre, bátyuska?" Haragudott, hogy későn érkeztem. Én azonban siettem, így hát mindenféle huzavona nélkül elmeséltem neki a Natasánál lejátszódott tegnapi jelenetet. Amint tudomást szerzett az öreg herceg látogatásáról és ünnepélyes ajánlatáról, tüstént lefoszlott róla a mesterkélt közöny. Nincs elég szavam, hogy leírjam, mennyire megörült, valósággal elvesztette a fejét, vetette a keresztet, sírt, földig hajolt az ikon előtt, megölelt engem, és rögtön be akart szaladni Nyikolaj Szergejicshez, hogy elmondja neki örömét.

- Mert hiszen folyton a különböző megaláztatások és sérelmek miatt bánkódik, bátyuska, de ha most megtudja, hogy Natasa teljes elégtételt kapott, hát mindjárt elfelejt mindent.

Nagy nehezen lebeszéltem. Bár huszonöt esztendeje éltek együtt, a jó öregasszony még most sem ismerte a férjét. Azonkívül nagyon szeretett volna azonnal elmenni velem együtt Natasához. Elébe tártam, hogy Nyikolaj Szergejics nyilván nem helyesli cselekedetét, sőt talán az egész ügynek ártunk ezzel. Végre meggondolta magát, de még jó félóráig ott tartott, és egyre csak beszélt.

- Hát senkivel sem oszthatom meg ezt az örömet, és itt kell ülnöm egyedül a négy fal között? - mondta.

Végül rávettem, hogy eleresszen, mivel Natasa nehezen vár. Többször is keresztet vetett rám, áldását küldte lányának, és csaknem sírva fakadt, amikor határozottan megtagadtam, hogy este még egyszer eljöjjek, ha csak Natasánál nincs valami különös újság. Nyikolaj Szergejicset ezúttal nem láttam: az egész éjszakát ébren töltötte, fejfájásról és hidegrázásról panaszkodott, s most aludt a szobájában.

Natasa is reggel óta várt rám. Amikor beléptem, szokása szerint összefont karral, tűnődésbe merülve fel-alá járkált. Most is, amikor rá emlékezem, úgy látom magam előtt, amint céltalanul ide-oda jár szegényes kis szobájában, összefont karral, lesütött szemmel, töprengőn, mindig magánosan, elhagyatottan, várakozva.

Tovább sétált, és halkan megkérdezte, miért jövök ilyen későn. Röviden elbeszéltem kalandjaimat, de alig figyelt rám. Észrevehetően gondterhelt volt. - Mi újság? - kérdeztem. - Semmi - felelte, az arca azonban elárulta, hogy van valami újság, azért is várt annyira, mert el akarta mesélni, de szokása szerint nem rögtön, csak amikor már menni készülök. Mindig így volt ez nálunk. Már alkalmazkodtam hozzá, és vártam.

Természetesen a tegnapiakkal kezdtük. Különösen meglepett, hogy véleményünk az öreg hercegről tökéletesen egyezik: neki határozottan nem tetszett, még kevésbé tetszett, mint tegnap. S amikor aprólékosan boncolgattuk tegnapi látogatását, egyszer csak így szólt:

- Tudod, Ványa, mindig úgy van az, ha valaki első látásra nem tetszik, ez csaknem biztos jele annak, hogy később rokonszenvessé válik. Legalábbis velem így szokott lenni.

- Adja Isten, Natasa. Hallgasd meg az én végleges véleményemet is: mindent átgondoltam, és arra a következtetésre jutottam, hogy ha a herceg talán képmutató is, de őszintén és komolyan beleegyezik a házasságotokba.

Natasa megállt a szoba közepén, és szigorúan tekintett rám. Egész arca elváltozott, még az ajka is megreszketett kissé.

- De hát ilyen esetben hogyan ravaszkodhatott és... hazudhatott volna? - kérdezte gőgös értetlenséggel.

- Ez az, éppen ez az! - helyeseltem sietve.

- Természetesen nem hazudott. Azt hiszem, ilyesmire gondolni is kár. Sőt ürügyet sem szabad keresnünk valami ravaszságra. És végül mi vagyok én az ő szemében, hogy ennyire gúnyt űzzön belőlem? Hát képes az ember ilyen sértésre?

- Persze, persze! - erősítettem meg én is, de magamban azt gondoltam: "Alkalmasint máson sem töprengsz, ahogy itt fel-alá jársz a szobában, szegénykém, és talán még nálam is jobban kételkedsz."

- Ó, mennyire kívánom, hogy mielőbb visszatérjen! - mondta. - Itt akar tölteni egy egész estét, és akkor... Bizonyára fontos ügyei vannak, ha mindent itthagyott, és elutazott. Nem tudod, mifélék, Ványa? Nem hallottál valamit?

- Isten tudja. Hiszen mindig a pénzt hajhássza. Úgy hallottam, itt Pétervárott szerez valami telket megbízásból. Mi nem sokat értünk az üzleti dolgokhoz, Natasa.

- Persze hogy nem értünk. Aljosa holmi levélről beszélt.

- Igen, valami hírről. Hát Aljosa volt itt?

- Volt.

- Korán?

- Tizenkettőkor; de hát ő sokáig alszik. Egy darabig itt ült. Elzavartam Katyerina Fjodorovnához; nem lehet másképp, Ványa.

- Hát ő maga nem készült oda?

- Igen, készült maga is...

Még hozzá akart tenni valamit, de elhallgatott. Néztem rá és vártam. Arca szomorú volt. Már-már megkérdeztem, mi bántja, de néha nagyon nem szerette a kérdezősködést.

- Furcsa fiú - szólalt meg végül lebiggyesztett szájjal, és szemlátomást kerülte a tekintetemet.

- Ugyan? Alkalmasint történt valami köztetek.

- Nem, nem történt semmi, csak úgy... Egyébként kedves volt. Éppen csak...

- Éppen csak minden bánatát és gondját mintha elfújták volna - mondtam.

Natasa merőn és fürkészve pillantott rám. Talán legszívesebben azt felelte volna: "Nem sok bánata és gondja volt azelőtt sem" - de úgy érezte, szavaim ugyanezt fejezik ki, és megsértődött.

Különben megint barátságos és kedves lett mindjárt. Ezúttal rendkívül szelíd volt. Több mint egy óra hosszat ültem nála. Erősen nyugtalankodott. A herceg megijesztette. Néhány kérdéséből észrevettem, hogy roppant szeretné megtudni, milyen hatást tett rá tegnap. Helyesen viselkedett? Nem mutatta ki előtte túlságosan az örömét? Nem volt nagyon érzékeny? Vagy megfordítva, nagyon elnéző? Vajon mit gondolt a herceg? Nem nevette ki? Nem vetette meg?... Erre a gondolatra arca kigyúlt, mint a tűz.

- Hát szabad ilyen izgatottnak lenni pusztán azért, mert egy rossz ember talán gondol magában valamit? Gondoljon, amit akar! - jelentettem ki.

- Miért rossz ő? - kérdezte.

Natasa bizalmatlan volt, de tiszta szívű, egyenes lelkű. Bizalmatlansága tiszta forrásból fakadt. Büszke volt, nemesen büszke, s nem bírta volna elviselni, ha azt, amit a legtöbbre tartott, kigúnyolják előtte. Egy alantas ember megvetésére természetesen csak megvetéssel válaszol, de akárki legyen is a gúnyolódó, a szíve azért fájt volna, ha kicsúfolják azt, amit ő szentként tisztel. Nem a szilárdság hiánya okozta ezt. Inkább az, hogy kevéssé ismerte a világot, elzárkózottságában nem szokta meg az embereket. Egész életében visszavonultságban élt, alig lépett ki belőle. Végül pedig nagymértékben rendelkezett a legderekabbaknak azzal a tulajdonságával - talán apjától örökölte -, hogy mindig dicsérje az embert, a valóságnál jobbnak lássa, és erősen túlozza jó oldalait. Az ilyen embernek később keserves a csalódás; még keservesebb, amikor érzi, hogy maga a hibás. Miért várt többet, mint amennyit adhattak? Az efféle emberekre pedig lépten-nyomon ilyen csalódás vár. Még az a legjobb, ha nyugodtan megülnek a zugukban, és nem mennek ki a világba; megfigyeltem, valóban annyira szeretik is a zugukat, hogy szinte elvadulnak benne. Natasa egyébként sok csapást és bántalmat viselt el, nem lehet vádolni, ha szavaimban egyáltalán vád rejlenek.

De siettem és felálltam, hogy menjek. Meglepődött és csaknem sírva fakadt, amiért távozom, holott amíg ott ültem, egész idő alatt nem mutatott semmi kedvességet irántam, ellenkezőleg, valahogy hidegebb volt a szokottnál. Most melegen megcsókolt, és hosszan nézett a szemembe.

- Figyelj ide - mondta -, Aljosa ma igazán nevetségesen viselkedett, valósággal csodálkoztam. Nagyon kedves volt, látszólag nagyon boldog, de úgy lebbent be, mint egy lepke, mint egy piperkőc, és folyton a tükör előtt forgolódott. Valahogy most már nem sokat teketóriázik... és nem is ült itt soká. Képzeld: cukorkát hozott nekem.

- Cukorkát? Miért, ez igazán nagyon kedves, naiv dolog. Ó, milyenek vagytok ti! Most már megfigyelitek, kémlelitek egymást, tanulmányozzátok egymás arcát, hogy leolvassátok a titkos gondolatokat (de semmit sem értetek belőlük!). Aljosa még csak hagyján. Ő továbbra is a vidám iskolás fiú. De te, de te!

Mindig, amikor Natasa hangot változtatott, panaszkodott nekem Aljosára, valami kényes félreértés megoldására kért, vagy titkot bízott rám azzal, hogy fél szóból is megértsem, emlékszem, kivillantotta kis fogait, és szinte kikényszerítette az olyan megoldást, amelytől tüstént megkönnyebbült a szíve. De emlékszem arra is, hogy én ilyen esetekben mindig szigorú, éles hangot használtam, mintha korholnék valakit, teljesen véletlenül állt rá a nyelvem, de mindig sikerült. Kapóra jött a szigorúság és fontoskodás, tekintélyesebbé tett, s bizony az ember néha ellenállhatatlanul szükségét érzi, hogy valaki megkorholja. Natasa, legalábbis olykor, egészen megvigasztalódva vált el tőlem.

- Nem, Ványa - folytatta, miközben egyik kezét a vállamon hagyta, a másikkal megszorította a kezemet, és a szemembe nézett -, nekem úgy tetszett, hogy valamiképp keveset törődik az egésszel... úgy viselkedik már, mint mari,^[6] tudod, mint aki tíz éve nős, de még most is kedves a feleségéhez. Nem túl korai ez?... Nevetett, forgolódott, de csak úgy, mintha ez az egész engem már alig érintene, nem úgy, mint régen... Nagyon sietett Katyerina Fjodorovnához... Beszélek hozzá, ő meg nem figyel rám, vagy más témába kezd, tudod, ez az utálatos nagyvilági mód, amiről mi ketten leszoktattuk. Egyszóval olyan volt... szinte közömbös... De mit is mondok! Lám, már megint kezdem! Ó, milyen követelők vagyunk valahányan, Ványa, milyen szeszélyes zsarnokok! Csak most látom! Nem bocsátjuk meg egy embernek, hogy megváltozott az arca, pedig ki tudja, mi az oka ennek a változásnak! Igazad van, Ványa, hogy megkorholtál! Egyedül én vagyok a hibás! Magunk csináljuk a bánatot magunknak, aztán még panaszkodunk... Köszönöm, Ványa, tökéletesen megvigasztaltál. Ó, ha eljönne ma! De minek! Talán még meg is haragszik az előbbiekért.

- Csak nem vesztetek már össze? - kiáltottam fel csodálkozva.

- Szó sincs róla! Csak én egy kicsit szomorú voltam, ő meg a vidámsága után hirtelen tűnődő lett, és nekem úgy rémlett, hogy hidegen búcsúzik tőlem. Majd küldök neki üzenetet... Gyere el te is ma, Ványa.

- Okvetlenül, ha csak vissza nem tart egy dolog.

- Ugyan micsoda?

- Belekerültem valamibe! Egyébként azt hiszem, bizonyosan eljövök.

Pontosan hétkor ott voltam Maszlobojevnál. A Sesztyilavocsnaja utcán, egy kisebb ház szárnyépületében lakott, elég rendeden, de szinte gazdagon bebútorozott háromszobás lakásban. Látszott rajta bizonyos bőség, de ugyanakkor a rossz gazdálkodás is. Egy nagyon egyszerűen, de kedvesen öltözött tizenkilenc év körüli, szép lány nyitott ajtót, igen takaros volt, jóságos, vidám tekintetű. Tüstént kitaláltam, hogy ez Alekszandra Szemjonovna, akit barátom az imént említett, amikor magához csábítgatott. Megkérdezte, ki vagyok, s nevemet hallva kijelentette, hogy Maszlobojev vár engem, de éppen alszik a szobájában, ahová be is vezetett. Pompás, puha díványon aludt, piszkos köpenyével letakarva, feje alatt kopott bőrpárna. Nagyon éber álma lehetett, mert ahogy beléptünk, nevemen szólított.

- Á! Te vagy az? Éppen azt álmodtam, hogy megérkeztél és felkeltesz. Tehát itt az idő. Megyünk.

- Hová?

- A hölgyhöz.

- Miféle hölgyhöz? Minek?

- Madame Bubnovához, hogy leszereljük. Ó, micsoda szépség! - fordult Alekszandra Szemjonovnához, és még rá is cuppantott az ujjai hegyére, amikor Madame Bubnovát említette.

- Eh, eredj, miket találsz ki! - felelte a lány, és kötelességszerűen kissé haragos arcot öltött.

- Nem ismeritek egymást? Mutatkozzál be, testvér; Alekszandra Szemjonovna, figyelmedbe ajánlom ezt az irodalmi generálist; évente csak egyszer látható ingyen, egyébként pénzért mutogatják.

- No, megint bolondozol. Ne hallgasson rá, kérem, mindig csúfolódik velem. Ugyan milyen generális ön?

- Hát éppen azt mondom, hogy különleges. Te pedig, méltóságos uram, ne gondolj minket ostobának; sokkal okosabbak vagyunk, mint első pillantásra látszik.

- Igazán, ne is figyeljen oda! Folyton szégyenbe hoz jó emberek előtt az arcátlan. Inkább színházba vinne el.

- Alekszandra Szemjonovna, szeresse a házi... Nem feledte el, mit kell szeretnie? Emlékszik még arra a szócskára? Arra, amire tanítottam?

- Emlékszem hát. Valami szamárságot jelent.

- Nos, mi az a szócska?

- Nem akarok szégyent vallani a vendég előtt. Lehet, hogy valami csúnyát jelent. Száradjon le a nyelvem, ha kimondom.

- Tehát elfelejtette, kérem?

- Hát lásd, hogy nem felejtettem el: penates![7] Szeresse a penates-eit... ilyesmit eszel ki! Talán nem is voltak semmiféle penates-ek; és minek szeressük őket? Mindig füllent!

- De azért Madame Bubnovánál...

- Pfuj, eredj már a te Bubnováddal! - És Alekszandra Szemjonovna szerfelett felháborodva kiszaladt.

- Itt az idő! Gyerünk! Isten vele, Alekszandra Szemjonovna!

Kimentünk.

- Nézd, Ványa, először is szálljunk be ebbe a bérkocsiba. Így. Másodszor, miután elbúcsúztam tőled, még megtudtam egyet-mást, mégpedig nem üres szóbeszéd alapján, hanem pontosan. Még egy álló órát időztem a Vasziljevszkij-szigeten. Ez a pocakos szörnyű gazember, undorító, piszkos alak, mindenféle különc szokása és aljas kedvtelése van. Erről a Bubnováról rég ismeretes, hogy efféle kétes üzelmeket folytat. A minap majdnem megjárta egy jó családból való fiatal lánnyal. Ezek az organdi ruhák, amiket ráaggatott a kis árva lányra (te említetted), nem hagytak nekem nyugtot; tudniillik már hallottam bizonyos dolgokat. Aztán még meg is tudtam egyet-mást, igaz, teljesen véletlenül, de azt hiszem, pontosan. Hány éves a lány?

- Arcra vagy tizenhárom.

- Természetre meg kevesebb. Így csinálja ő. Ha kell, tizenegyet mond, ha kell, tizenötöt. S mivel a szegény gyereknek nincs védelmezője, nincs családja, hát...

- Csak nem?

- Te mit gondoltál? Madame Bubnova puszta szánalomból nem vette volna magához az árvát. Ha a pocakos odaszokott, akkor ez így van. Ennek a tökfilkó Szizobrjuhovnak meg egy szépséget ígértek mára, férjes asszonyt, egy hivatalnok lányát, törzstiszt feleségét. Az efféle züllött kereskedőfiúk nagyon buknak a rangra. Úgy van ez, mint a latin nyelvtanban, emlékszel: az értelem fontosabb, mint a végződés. Különben mintha egy kicsit még részeg volnék. Nos, Bubnova pedig ne merjen ilyesmivel foglalkozni. Még a rendőrséget is becsapná, de hiába. Most aztán ráijesztek, mert tudja, hogy emlékszem a régi dolgokra... érted?

Szörnyen meg voltam döbbenve. Ezek a hírek nagyon feldúltak. Féltem, hogy elkésünk, és nógattam a kocsist.

- Ne aggódj; intézkedtem - mondta Maszlobojev. - Ott van Mitroska. Szizobrjuhovval majd elszámol pénzben, a pocakos gazemberrel meg természetben. Ezt már megbeszéltük. Bubnovával meg majd én bánok el. Ne nagyon ugráljon...

Megérkeztünk és megálltunk az étteremnél; de az az ember, akit Mitroskának neveztek, nem volt ott. Meghagytuk a kocsisnak, hogy az étteremnél várjon, és elmentünk Bubnovához. Mitroska a kapunál várakozott ránk. Az ablakok fényesen világítottak, kihallatszott Szizobrjuhov ittas, dörgő hahotája.

- Itt vannak valamennyien, úgy egy negyedórája - jelentette Mitroska. - Ez most a legjobb időpont.

- De hogy megyünk be? - kérdeztem.

- Mint vendégek - vágta rá Maszlobojev. - Az asszony ismer engem, Mitroskát is ismeri. Igaz, jól bezárkóztak, de nem előlünk.

Halkan kopogott, s a kapu nyomban kinyílt. A házmester nyitotta ki, és összekacsintott Mitroskával. Csendesen bementünk; a házban nem hallották. A házmester felvezetett a lépcsőn, és kopogtatott. Kikiáltottak; azt felelte, hogy egyedül van. Kinyitották az ajtót, s mi egyszerre benyomultunk. A házmester eltűnt.

- Jaj, ki az? - sikoltott fel Bubnova. Részegen és ziláltan állt a kis előszobában, gyertyával a kezében.

- Hogy ki? - kapott rajta Maszlobojev. - Mi az, Anna Trifonovna, nem ismeri meg a kedves vendégeket? Ki lenne, ha nem mi?... Filipp Filippics.

- Á, Filipp Filippics! Maga az, kérem... kedves vendégek... De hát hogyan, kérem... én igazán, kérem, semmit... erre, kérem...

Egészen elvesztette a fejét.

- Hogyhogy ide? De hisz itt egy válaszfal van... Nem, fogadjon csak jobban minket. Megiszunk valami hideget magánál, és talán ma chère-ek^[8] is akadnak.

A háziasszony rögtön nekibátorodott.

- Ilyen kedves vendégek számára a föld alól is kerítek; hozatok a kínai birodalomból.

- Egy szót, Anna Trifonovna, galambom: itt van Szizobrjuhov?

- I-itt.

- Ő kell nekem. Hogy mer nélkülem mulatni a gazember?

- Bizonyára nem feledkezett meg magáról. Folyton vár valakit, nyilván magát.

Maszlobojev belökte az ajtót, s egy kétablakos kis szobába léptünk; gerániumok voltak benne, fonott székek meg egy csúf zongora; minden annak rendje és módja szerint. Előzően, még mialatt az előszobában beszélgettünk, Mitroska eltűnt. Később megtudtam, hogy nem is jött be, meghúzódott az ajtó megett. Akadt, aki aztán kinyissa neki. A kipirosított, zilált nő, aki délelőtt Bubnova háta mögül kandikált ki, a komaasszonya volt.

Szizobrjuhov mahagóni utánzatú, keskeny díványon ült, előtte abrosszal leterített, kerek asztal. Az asztalon két üveg felmelegedett pezsgő és egy palack silány rum; tányérokon cukrászsütemény, mézeskalács, dió és mogyoró. Szizobrjuhovval szemben egy negyven körüli, ragyás arcú, visszataszító lény ült, fekete taftruhában, bronz karperecekkel és brosstűkkel. Ez volt a törzstisztné, azaz bizonyára csak annak mondta magát. Szizobrjuhov részegnek és szerfelett elégedettnek látszott. Pocakos barátja nem volt ott.

- No lám, hát így csinálják! - bódult el teli torokból Maszlobojev. - És még Dussot-hoz invitálnak!

- Igazán megtisztel, kérem, Filipp Filippics! - motyogta Szizobrjuhov, és üdvözült arccal felállt.

- Iszol?

- Bocsásson meg, kérem.

- Ne sokat mentegetőzz, hanem hívj meg. Azért jöttünk, hogy veled mulassunk. Hoztam még egy vendéget: a barátom! - Maszlobojev rám mutatott.

- Nagyon örülünk, megtisztel... Hihi!

- Eh, ezt pezsgőnek nevezik? Olyan, mint a savanyú káposztaleves.

- Megsért, kérem szépen.

- Te alkalmasint mutatkozni se mersz Dussot-nál; és még meghív!

- Az előbb mesélte, hogy volt Párizsban - szólt közbe a törzstisztné -, bizonyosan hazudik!

- Fedoszja Tyityisna, ne sértsen meg, kérem. Voltam bizony, kérem. Voltam, kérem.

- Mit keres az ilyen muzsik Párizsban?

- Pedig voltam én, kérem. Komolyan, kérem. Karp Vasziliccsal forgolódtunk ott. Méltóztatik ismerni, kérem, Karp Vaszilicsot?

- Minek ismerjem a te Karp Vaszilicsodat?

- Hát csak úgy, kérem szépen... politikából. Egyszóval abban a kis Párizsban, Madame Joubert-nál, kérem, összetörtünk, kérem, egy angol tükröt.

- Mit törtek össze?

- Egy tükröt, kérem. Akkora nagy volt az a tükör, az egész falat elfoglalta; Karp Vaszilics meg már úgy felöntött a garatra, hogy Madame Joubert-hoz oroszul kezdett beszélni. Ott állt a tükörnél, és nekitámaszkodott. Joubert meg kiabál neki az ő nyelvükön, hogy: "Hétszáz frankba kerül a tükör (a mi pénzünkben százhetvenöt rubel), betöröd!" Karp Vaszilics elmosolyodik, és rám néz; ott ült szemben a kanapén, mellettem egy szép nő, de nem ilyen pofa, mint ez itten, hanem sikkes, hogy úgy mondjam. Odaszól nekem: "Sztyepan Tyerentyics, hé, Sztyepan Tyerentyics! Kifizetjük felesbe?" "Benne vagyok!", mondom, mire az öklével belevág a tükörbe, zumm! Csak úgy repültek a szilánkok. Madame Joubert felvisított, és nekiesett: "Mi az, te bitang, mit merészelsz?" (Az ő nyelvükön persze.) Ő meg: "Te, Madame Joubert, kérem - azt mondja -, fogd a pénzt, és az én kedvtelésemet ne akadályozd", és nyomban odadobott neki hatszázötven frankot. Ötvenet lealkudott, kérem.

Ebben a percben, néhány ajtón túl, két-három szobácskával arrább, átható, szörnyű sikoltás hangzott fel. Megremegtem, és magam is felkiáltottam. Megismertem a kiáltást: Jelena hangja volt. Nyomban e panaszos sikoltás után zavaros kiabálás, káromkodás, tülekedés zaja ért hozzánk, majd pofonok csattanását hallottam tisztán. Bizonyára Mitroska végezte az elszámolását. Egyszer csak felpattant az ajtó, és Jelena rohant be a szobába sápadtan, elhomályosult szemmel, gyűrött, tépett, fehér organdi ruhában, szépen megfésült, de szétzilálódott hajjal, mintha harcból jött volna. Én szemben álltam az ajtóval, egyenest odaszaladt hozzám, és belém kapaszkodott. Mindenki riadtan felugrott. Sivalkodás, kiáltozás kísérte megjelenését. Utána Mitroska bukkant fel az ajtóban, hajánál fogva vonszolta ugyancsak megtépázott, pocakos ellenségét. A küszöbig húzta, és belökte hozzánk a szobába.

- Itt van! Nesztek! - szólt igen elégedetten.

- Ide hallgass - mondta Maszlobojev, nyugodtan odalépve hozzám, és megveregette a vállamat -, vedd a bérkocsinkat, fogd ezt a kislányt, és menj haza, itt nincs több dolgod. Holnap elintézzük a többit is.

Nekem nem kellett kétszer mondani. Megragadtam Jelena kezét, és kivezettem ebből a bűnbarlangból. Már nem tudom, hogyan végződött ott a dolog. Nem tartóztattak fel bennünket: a háziasszony moccanni sem bírt rémületében. Oly gyorsan történt az egész, hogy nem léphetett közbe. A bérkocsi várt ránk, s húsz perc alatt lakásomra értem.

Jelena félholt volt. Kikapcsoltam ruháját, vizet fröcsköltem rá, és lefektettem a díványra. Lázas önkívületbe került. Elnéztem fehér arcocskáját, fakó ajkát, gondosan megfésült és bepomádézott, de most igen zilált, fekete haját, egész öltözékét, az itt-ott épen maradt, rózsaszín szalagcsokrokat - és végképp megértettem ezt az undorító históriát. Szegényke! Egyre rosszabbul lett. Nem mozdultam mellőle, és elhatároztam, hogy ezen az estén nem megyek Natasához. Jelena olykor felemelte hosszú pilláit, és rám tekintett, hosszan és merőn nézett, mintha megismerne. Késő éjszaka, egy órakor szunnyadt el. Én mellette aludtam a padlón.

Nagyon korán keltem. Egész éjjel úgyszólván félóránként felébredtem, odamentem szegény kis vendégemhez, és figyelmesen megnéztem. Láza volt, és néha félrebeszélt. Reggel felé azonban mély álomba merült. Ez jó jel, gondoltam, de amikor reggel felébredtem, elhatároztam, hogy amíg a szegény gyerek alszik, gyorsan elszaladok orvosért. Ismertem egy jólelkű öreg doktort, agglegény volt, és emberemlékezet óta a Vlagyimirszkajánál lakott német gazdasszonyával. Hozzá mentem el. Megígérte, hogy tízre nálam lesz. Nyolc órakor jártam ott. Szörnyen szerettem volna útközben betérni Maszlobojevhoz, de meggondoltam: valószínűleg még aludt a tegnapiak után, meg aztán Jelena is felébredhetett, és nélkülem megijed a lakásomban. Beteges állapotában elfeledhette, hogyan, mikor és milyen körülmények között került oda.

Abban a percben ébredt fel, amikor beléptem a szobába. Odamentem hozzá, és óvatosan megkérdeztem, hogy érzi magát. Nem felelt, csak hosszan-hosszan, áthatóan nézett rám kifejező fekete szemével. Tekintete azt mutatta, hogy mindenre emlékszik, és teljes öntudatnál van. Talán állandó szokásából fakadt, hogy nem felelt. Tegnap is, tegnapelőtt is, amikor eljött hozzám, egyik-másik kérdésemre nem szólt egy szót sem, csak hirtelen a szemembe nézett hosszan, makacsul, s tekintetében az értetlenségen és a vad kíváncsiságon kívül volt valami különös büszkeség. Most szigorúságot, sőt szinte bizalmatlanságot vettem észre a szemében. Kezemet rá akartam tenni a homlokára, hogy megtapintsam, nincs-e láza, de kis kezével némán, csendesen elhárította a kezem, és arccal a falnak fordult. Magára hagytam, hogy ne nyugtalanítsam.

Volt egy nagy réz teáskannám. Már régen szamovár helyett használtam, vizet forraltam benne. Fám volt otthon, a házmester felhozott egyszerre öt napra valót. Befűtöttem a kályhába, vízért mentem, és feltettem a kannát. Az asztalra kikészítettem a teáskészletet. Jelena felém fordult, és kíváncsian nézett.

Megkérdeztem, nem kíván-e valamit. De megint elfordult tőlem, és nem válaszolt.

"Ugyan miért haragszik rám? - gondoltam. - Furcsa kislány!"

Öreg doktorom tízkor érkezett, ahogy ígérte. Német alapossággal megvizsgálta a beteget, és reményt öntött belém, mondván, hogy a láz ellenére nincs különösebb veszély. Hozzátette, hogy a gyereknek valami más, állandó betegsége kell hogy legyen, afféle rendetlen szívműködés, "ezt illetően azonban különleges vizsgálatokra lesz szükség, a beteg most nincs veszélyben". Felírt neki kanalas orvosságot és porokat, inkább szokásból, mint szükségből, majd mindjárt faggatni kezdett, hogyan került hozzám a kislány. Közben csodálkozva nézegette a lakásomat. Ez az öregember szörnyű nagy fecsegő volt.

Jelena meghökkentette: kiszakította a kezét, amikor megfogta a pulzusát, és nem akarta megmutatni a nyelvét. Egy kérdésére sem adott választ, csak merőn nézte egész idő alatt a doktor nyakában lógó óriási Sztanyiszlav-rendjelet. "Bizonyára nagyon fáj a feje - jegyezte meg az öreg -, de milyen furcsán néz!" Nem tartottam szükségesnek, hogy mindent elmeséljek Jelenáról, s azzal ütöttem el a dolgot, hogy ez hosszú történet.

- Értesítsen, ha kell - mondta távozóban. - Most azonban nincs veszély.

Elhatároztam, hogy egész nap mellette maradok, s a lehetőséghez képest felgyógyulásáig nemigen hagyom magára. Natasának és Anna Andrejevnának persze nagy gyötrelmet okoz, ha hiába várnak, így hát legalább Natasát akartam értesíteni a városi posta útján, hogy ma nem megyek el hozzá. Anna Andrejevnának nem lehet írni. Ő maga kért meg, hogy soha többé ne írjak neki, amikor Natasa betegsége idején egyszer levelet küldtem. "Az öreg elkomorul, amikor a leveledet meglátja - mondta -, nagyon szeretné megtudni, mi van benne, de nem kérdezheti, nem bírja rászánni magát. Az egész napja el van rontva. Ráadásul engem is csak bosszant a leveled, bátyuska. Mi az a tíz sor! Szeretnék részletesebben kérdezősködni, s te nem vagy sehol." Ezért hát csak Natasának írtam, s amikor a patikába mentem a recepttel, mindjárt el is küldtem.

Közben Jelena ismét elaludt. Meg-megremegett és nyögdécselt álmában. A doktor eltalálta: nagyon fájt a feje. Időnként halk kiáltással felriadt. Szinte bosszúsan nézett rám, mintha terhére volna a figyelmességem. Bevallom, ez igazán rosszul esett.

Tizenegy órakor beállított Maszlobojev. Gondterhelt volt, és szórakozottnak látszott; csak egy percre jött, nagyon sietett valahová.

- No, testvér, el voltam rá készülve, hogy igénytelenül élsz - jegyezte meg, amint körülnézett -, de azt azért nem gondoltam, hogy ilyen odúban, talállak. Hiszen ez odú, nem lakás. Hanem mondjuk, ez még hagyján, a fő baj az, hogy ez a sok mellékes vesződség elvon a munkától. Már tegnap ez járt az eszemben, amikor Bubnovához mentünk. Mert én, testvér, természetemnél és társadalmi helyzetemnél fogva azok közé az emberek közé tartozom, akik nem csinálnak semmi hasznosat, de másoknak prédikálnak, hogy csináljanak. Most figyelj rám: holnap vagy holnapután talán eljövök hozzád, de te okvetlenül keress fel vasárnap reggel. Addigra, remélem, végképp lezárul ennek a kislánynak az ügye; ugyanakkor komoly beszédünk lesz, mert veled igazán törődni kell. Így nem lehet élni. Tegnap csak célzásokat tettem, most azonban logikusan eléd fogom tárni. De hát mondd csak: talán becstelenségnek tartod, ha pénzt fogadsz el tőlem kölcsön?...

- Ne veszekedj! - vágtam közbe. - Inkább mondd el, hogyan végződött tegnap a dolog.

- A legkedvezőbb módon végződött, a célomat elértem, érted? Most nincs időm. Csak egy percre jöttem, hogy értesítselek: most nem érek rá veled foglalkozni, és megtudjam, elhelyezed-e valahol a kislányt, vagy magadnál akarod tartani. Ezt meg kell fontolni, és el kell dönteni.

- Még nem tudom bizonyosan, és megvallom, téged vártalak, hogy megtanácskozzam veled. Milyen alapon tartanám például magamnál?

- Ej, hát akár mint szolgálót...

- Kérlek, beszélj halkabban. Ha beteg is, tökéletesen eszméleten van, s amikor téged meglátott, észrevettem, hogy megrezzen. Tehát emlékszik a tegnapiakra...

Elmeséltem neki, milyen különös természete van Jelenának, miket figyeltem meg nála. Szavaim felkeltették érdeklődését. Hozzáfűztem, hogy talán elhelyezem egy családnál, és említést tettem az öregeimről. Csodálkozásomra félig-meddig ismerte már Natasa történetét, s kérdésemre, honnan tudja, így felelt:

- Csak úgy; fél füllel hallottam már régen egy üggyel kapcsolatban. Hisz mondtam már neked, hogy ismerem Valkovszkij herceget. Jól teszed, ha az öregekhez küldöd a gyereket. Itt csak zavarna. És még egyet: igazolványra van szüksége. Efelől ne aggódj, én vállalom. Hát isten áldjon, gyere gyakrabban. Most alszik?

- Úgy hiszem - feleltem.

De alighogy eltávozott, Jelena megszólalt.

- Ki ez? - kérdezte. Hangja remegett, ám most is azzal az átható tekintettel nézett rám, amely szinte gőgösnek tetszett. Másképp nem tudom kifejezni.

Megneveztem Maszlobojevot, és hozzátettem, hogy az ő segítségével ragadtam el őt Bubnovától, s az asszony nagyon fél tőle. Arca hirtelen lángba borult, bizonyosan az emlékek hatására.

- És az asszony sohasem fog idejönni? - kérdezte, s fürkészőn nézett rám.

Siettem megnyugtatni. Jelena elhallgatott, forró ujjacskáival megfogta a kezem, de mintegy felocsúdva, tüstént el is tolta. "Lehetetlen, hogy valóban így viszolyogjon tőlem - gondoltam. - Ez a szokása, vagy pedig... egyszerűen annyi rosszat látott ez a szegény gyerek, hogy a világon már senkiben sem bízik."

A meghatározott időpontban elmentem az orvosságért meg az ismerős kocsmába, ahol néha ebédeltem, s ahol hiteleztek nekem. Ezúttal magammal vittem egy lábast, és kértem egy adag tyúklevest Jelena részére. Ő azonban nem akart enni, s a leves egyelőre a tűzhelyen maradt.

Beadtam neki az orvosságot, és leültem dolgozni. Azt gondoltam, alszik, de amint véletlenül rápillantottam, láttam, felemeli fejét, és merőn figyeli, hogyan írok. Úgy tettem, mintha nem venném észre.

Végre valóban elszunnyadt, s legnagyobb örömömre nyugodtan aludt, nem beszélt félre, nem nyögdécselt. Eltöprengtem: nem tudva, miről van szó, Natasa nemcsak megharagudhatik, amiért ma nem megyek el hozzá, hanem, gondoltam, el is keserítheti részvétlenségem épp olyankor, amikor talán a legnagyobb szüksége van rám. Könnyen megeshet, hogy gondjai vannak, holmi megbízásokat szeretne adni nekem, s én éppen ma nem vagyok ott.

Ami Anna Andrejevnát illeti, végképp nem tudtam, holnap hogyan mentem ki magam előtte. Tűnődtem, törtem a fejem, s elhatároztam, elszaladok ide is, oda is. Két óránál tovább valószínűleg nem leszek távol. Jelena alszik, nem hallja, ha elmegyek. Felugrottam, belebújtam a kabátomba, fogtam a sapkám, s már épp menni akartam, amikor Jelena szólított. Meglepődtem: talán csak tette magát, hogy alszik?

Itt jegyzem meg: Jelena ugyan színleg nem akart velem beszélni, de elég gyakori megszólításai, ez a szükséglet, hogy hozzám forduljon kétségeivel, az ellenkezőjét mutatták, s bevallom, ez igen kellemesen érintett.

- Hová akar adni engem? - kérdezte, amikor odaléptem hozzá. Általában hirtelen, egészen váratlanul tette fel kérdéseit. Most nem is értettem meg rögtön.

- Az előbb azt mondta az ismerősének, hogy oda akar adni egy családhoz. Én nem megyek sehova.

Lehajoltam hozzá: megint tüzelt az egész teste, ismét beállt a lázas krízis. Vigasztalni kezdtem, és biztattam: ha nálam akar maradni, nem adom oda sehová. Beszéd közben letettem kabátomat, sapkámat. Ilyen állapotban nem akartam magára hagyni.

- Nem, menjen csak! - mondta, mert nyomban kitalálta, hogy maradni akarok. - Én majd alszom; nagyon álmos vagyok.

- De hát hogy leszel itt magadban?... - szóltam zavartan. - Különben két óra múlva bizonyosan visszajövök...

- No, menjen hát. Ha egy évig beteg lennék, egy álló esztendeig nem mozdulna ki a házból? - Mosolyogni próbált, és különös tekintetet vetett rám, mintha a lelkében megszólaló jó érzéssel küszködne. Szegényke! Szerető, gyengéd szíve megmutatkozott embergyűlöletén és elkeseredésén keresztül is.

Először elszaladtam Anna Andrejevnához. Lázas türelmetlenséggel várt, és szemrehányásokkal fogadott; borzasztóan nyugtalan volt: Nyikolaj Szergejics mindjárt ebéd után elment, nem tudni, hová. Megéreztem, hogy az öregasszony nem állta meg, és mindent kitálalt neki, szokásához híven célzásokba burkolva mondanivalóját. Egyébként maga is bevallotta, mondván: nem bírta ki, hogy meg ne ossza vele ezt a nagy örömet, de Nyikolaj Szergejics - mint kifejezte - komorabb lett a viharfelhőnél, nem szólt semmit, "egyre hallgatott, még a kérdéseimre sem válaszolt", furcsán viselkedett, és ebéd után rögtön eltűnt. Anna Andrejevna szinte reszketett félelmében, mialatt ezt elmesélte, és könyörgött, várjam meg vele együtt Nyikolaj Szergejicset. Elutasítottam, és kereken kijelentettem, hogy valószínűleg holnap sem jövök, tulajdonképpen erről akartam értesíteni, csak azért szaladtam most ide. Majdnem összevesztünk. Sírva fakadt, éles és keserű szemrehányásokkal árasztott el, s csak amikor már kiléptem az ajtón, akkor borult hirtelen a nyakamba, erősen megölelt, és kért, hogy ne haragudjak rá, az "árvára", ne vegyem zokon szavait.

Natasát várakozásom ellenére ismét egyedül találtam, s - furcsa módon - úgy rémlett, egyáltalán nem örül nekem annyira, mint tegnap és általában más alkalmakkor. Mintha valamiképp zavarnám vagy bosszantanám. Kérdésemre, hogy volt-e itt ma Aljosa, azt felelte: természetesen volt, de nem sokáig. Megígérte, hogy este még eljön - tette hozzá elgondolkodva.

- És tegnap este járt itt?

- N-nem. Feltartották valahol - mondta sietve. - Hát te, Ványa, hogy állnak a dolgaid?

Láttam, szeretné elködösíteni beszélgetésünket és másra terelni a szót. Jobban szemügyre vettem: szemlátomást rosszkedvű volt. Amint észrevette, hogy merőn figyelem és nézegetem, hirtelen dühös pillantást vetett rám, szinte sütött a tekintete. "Megint bánat érte - gondoltam -, de most nem akarja elmondani nekem."

Kérdésére, hogyan állnak a dolgaim, elmondtam neki Jelena egész történetét, minden részletével együtt. Nagyon érdekelte, sőt megdöbbentette elbeszélésem.

- És ott tudtad hagyni egyedül, betegen? - kiáltott.

Megmagyaráztam, hogy ma egyáltalán nem akartam jönni, de arra gondoltam, esetleg megharagszik, vagy talán szüksége van rám.

- Szükségem - ismételte valamin töprengve -, szükségem persze van rád, Ványa, de inkább majd máskor. Náluk voltál?

Elmondtam neki.

- Igen; isten tudja, hogyan fogadta apám ezeket a híreket. Különben mi van itt fogadnivaló...

- Hogyhogy mi? Hát a nagy fordulat!

- Ó, az már... De hová mehetett? Múltkor azt hittétek, hogy hozzám jön. Nézd, Ványa, ha tudsz, gyere el holnap. Talán mondok neked valamit... Csak az bánt, hogy annyit fárasztlak; most pedig menj haza a vendégedhez. Már két órája eljöttél hazulról, ugye?

- El. Isten áldjon, Natasa. No és hogy viselkedett ma veled Aljosa?

- Sehogy, rendesen... Igazán csodálkozom a kérdéseden.

- Viszontlátásra, kedvesem.

- Isten veled. - Valahogy hanyagul kezet adott, és elfordult búcsúpillantásom elől. Kissé meglepődve távoztam tőle. "Egyébként van min törnie a fejét - gondoltam. - Nem tréfadolog ez. Holnap meg első dolga lesz, hogy mindent elmond nekem."

Szomorúan tértem haza, s ugyancsak meghökkentem, amikor beléptem szobámba. Már sötét volt. Megláttam Jelenát, az ágyon ült lehorgasztott fejjel, mélyen elgondolkodva. Nem nézett rám, mintha nem is tudna magáról. Odamentem hozzá: halkan suttogott valamit. "Csak nem beszél félre?" - gondoltam magamban.

- Jelena, kedvesem, mi lelt? - kérdeztem melléje telepedve, és átfogtam a vállát.

- El akarok menni innét... Inkább visszamegyek hozzá - mondta, de nem emelte fel a fejét.

- Hová? Kihez? - firtattam csodálkozva.

- Hozzá, Bubnovához. Mindig azt beszéli, hogy sok pénzzel tartozom neki, hogy a saját költségén temette el anyuskát... Nem akarom, hogy szidja a mamát, dolgozni fogok nála, mindent ledolgozok... Akkor aztán otthagyom. De most visszamegyek hozzá.

- Csillapodj, Jelena, hozzá nem mehetsz - mondtam. - Agyonkínoz téged, elpusztít...

- Hadd pusztítson, hadd kínozzon - szólt hevesen -, nem én vagyok az első; nálam különbek is kínlódnak. Ezt egy koldusasszonytól hallottam az utcán. Szegény vagyok, és szegény is akarok lenni. Egész életemben szegény leszek; így parancsolta anyám, amikor haldoklott. Dolgozni fogok... Nem akarom ezt a ruhát hordani...

- Holnap veszek neked másikat. A könyveidet is elhozom. Nálam fogsz lakni. Senkihez sem adlak oda, ha magad nem kívánod; nyugodj meg...

- Elszegődöm munkásnőnek.

- Jó, jó! Csak nyugodj meg, feküdjél le és aludj!

A szegény kislány azonban könnyekre fakadt. Sírása lassan valósággal zokogásba csapott. Nem tudtam, mit csináljak vele, vizet hoztam, megnedvesítettem halántékát, fejét. Végül egész kimerülten lerogyott a díványra, s újra lázas borzongás vett rajta erőt. Betakartam mindennel, ami csak akadt, s ő elaludt nyugtalanul, folyton fel-felrettenve. Noha nem sokat járkáltam ezen a napon, szörnyen elfáradtam, s úgy határoztam, hogy magam is minél korábban lefekszem. Gyötrő gondok rajzottak a fejemben. Éreztem, hogy ezzel a gyerekkel sok vesződségem lesz. De mindennél jobban aggasztottak Natasa ügyei. Általában, emlékszem, ritkán voltam olyan nyomott lelkiállapotban, mint amikor elaludtam ezen a szerencsétlen éjszakán.

Betegen ébredtem, jó későn, tíz óra körül. Fájt a fejem, és szédültem. Odapillantottam Jelena ágya felé: az ágy üres volt. Ugyanakkor jobb oldali szobácskám felől olyan hangokat hallottam, mintha seprűt húzgálnának a padlón. Kimentem megnézni. Jelena sepregetett odakinn, másik kezével díszes ruháját fogta fel, amelyet még nem vetett le az óta az este óta. A tűzhelyhez készített fa fel volt rakva a sarokba, az asztal letörölve, a teáskanna kitisztítva - egyszóval Jelena háziasszonykodott.

- Nézd, Jelena - kiáltottam rá -, ki kényszerít téged, hogy sepregess? Én nem kívánom ezt, te beteg vagy; talán takarítónőnek jöttél hozzám?

- Hát ki fog itt sepregetni? - kérdezte felegyenesedve, és a szemembe nézett. - Most nem vagyok beteg.

- De én nem azért vettelek ide, Jelena, hogy dolgozz. Talán attól félsz, hogy Bubnova módjára én is ingyenélőnek nevezlek? És honnét vetted ezt a csúf seprűt? Nálam nem volt seprű - tettem hozzá csodálkozva.

- Ez az enyém. Én hoztam ide. Nagyapónak is én sepertem. A seprű azóta is itt hevert a tűzhely alatt.

Töprengve mentem vissza a szobába. Talán bűnös gondolat volt, de úgy rémlett, hogy a kislánynak nehezére esik a vendégszeretetem, és mindenképpen be akarja bizonyítani, hogy nem ingyenélő. "Milyen elkeseredett, lehet, ha ez így van" - gondoltam. Néhány perc múlva bejött ő is, szótlanul leült tegnapi helyére a díványra, s fürkészem tekingetett rám. Én közben vizet forraltam, teát főztem, töltöttem neki egy csészébe, és odaadtam egy darab fehér kenyérrel. Némán és vonakodás nélkül elvette. Egész nap jóformán semmit sem evett.

- Lám, a szép ruhácskádat is bepiszkoltad a seprűvel - jegyeztem meg, mert észrevettem egy piszokcsíkot szoknyájának az alján.

Maga is megnézte, majd legnagyobb meglepetésemre letette a csészét, látszólag nyugodtan két kézzel megfogta organdi szoknyáját, s nagy lendülettel felülről lefelé kettéhasította. Utána rám emelte szikrázó, makacs tekintetét. Arca sápadt volt.

- Mit csinálsz, Jelena? - kiáltottam fel, és szentül hittem, hogy a kislány megőrült.

- Ez nem jó ruha - szólalt meg, szinte elfulladva izgalmában. - Miért mondta, hogy szép ruha? Nem akarom ezt viselni! - kiabálta, és felugrott. - Eltépem. Én nem kértem őt, hogy kiöltöztessen. Erőszakkal aggatta rám ezt a cifraságot. Egy ruhát már eltéptem, eltépem ezt is, eltépem! Eltépem! Eltépem!...

És vad dühvel nekiesett szerencsétlen ruhájának. Egy perc alatt csaknem darabokra szaggatta. Mire befejezte, holtsápadt volt, és alig állt a lábán. Csodálkozva bámultam kitörését. Kihívó tekintetet vetett rám, mintha valamiképp én is vétettem volna ellene. De most már tudtam, mit kell cselekednem.

Eltökéltem magamban, hogy nem halasztgatom, még ma reggel veszek neki egy új ruhát. Erre az elkeseredett, vad teremtésre jósággal kellett hatni. Olyan volt a szeme, mintha még sohasem látott volna jó embereket. Ha már egyszer a kemény büntetés ellenére széttépte első ilyen ruháját, milyen elkeseredetten nézhette ezt, amely a közelmúlt oly szörnyű percére emlékeztette.

A zsibvásáron nagyon olcsón lehetett egyszerű, rendes kis ruhát vásárolni. A baj az volt, hogy jóformán teljesen kifogytam a pénzből. De még tegnap, lefekvéskor elhatároztam, hogy ma elmegyek egy helyre, ahol valószínűleg szerezhetek, s éppen a zsibvásár irányába kellett mennem. Vettem a sapkámat. Jelena merőn figyelt, mintha várna valamit.

- Megint bezár? - kérdezte, amikor fogtam a kulcsot, hogy bezárjam magam megett a lakást, akárcsak tegnap és tegnapelőtt.

- Ne haragudj ezért, kedvesem - szóltam odalépve hozzá. - Azért zárom be, mert jöhet valaki. Te beteg vagy, még megijedsz. Isten tudja, ki vetődhet ide; talán még Bubnovának is eszébe jut...

Szándékosan mondtam ezt. Azért zártam be, mert nem bíztam benne. Attól tartottam, egyszer csak gondol valamit, és elmegy. Elhatároztam, hogy egyelőre óvatos leszek. Jelena elhallgatott, én meg ezúttal is rázártam az ajtót.

Ismertem egy kiadót, aki már harmadik éve jelentetett meg egy sokkötetes művet. Gyakran kaptam tőle munkát, amikor sürgős szükségem volt pénzre. Rendesen fizetett. Elmentem hozzá, és sikerült szereznem huszonöt rubel előleget azzal, hogy egy hét múlva szállítok egy kompilációs cikket. Reméltem, hogy a regényemen meg tudok takarítani egy kis időt. Gyakran csináltam ezt, amikor nagy szükségben voltam.

Megszereztem a pénzt, és kimentem a zsibvásárra. Hamar megtaláltam az ismerős öregasszonyt, aki mindenféle kacatot árult. Leírtam Jelena termetét, s ő rögtön kiválasztott egy legfeljebb egyszer mosott, erős anyagú, világos kartonruhát, rendkívül olcsó árért. Vettem egy nyakba való kendőt is. Amikor kifizettem, eszembe jutott, hogy kellene Jelenának egy kis bunda, vagy kabát, vagy valami efféle. Hideg idő járta, s nem volt jóformán semmije. Ezt a vásárlást azonban későbbre halasztottam. Nagyon büszke és érzékeny ez a kislány. Isten tudja, hogyan fogadja ezt a ruhát is, noha szándékosan a legegyszerűbbet és legigénytelenebbet, a leghétköznapibbat választottam, amit csak kapni lehetett. Azért két pár cérnaharisnyát és egy pár gyapjút mégiscsak vettem neki. Ezt odaadhatom azzal az ürüggyel, hogy beteg, a szobában pedig hideg van. Fehérneműre is szüksége volna. De mindezt akkorra hagytam, amikor közelebbről megismerkedem vele. Vettem azonban még egy ócska függönyt az ágyához - ez szükséges holmi, és Jelenának bizonyosan kedvére lesz.

Már déli egy óra volt, amikor a vásárlás után hazaértem. A zár csaknem nesztelenül nyílt ki, Jelena nem is hallotta, hogy megjöttem. Észrevettem, hogy az asztalnál áll, és könyveimet, írásaimat nézegeti. Lépteim hallatára becsapta a könyvet, amelyet olvasott, és pirulva eljött az asztaltól. Megnéztem: első regényem volt, amely külön kötetben jelent meg, s címlapján ott állt a nevem.

- Valaki kopogtatott, amíg nem volt itthon - mondta olyan hangon, mintha bosszantani akarna: lám, minek kellett bezárni?

- Csak nem a doktor - szóltam -, nem kiáltottál ki neki, Jelena?

- Nem.

Nem feleltem, fogtam a batyut, kibontottam, és elővettem a vásárolt ruhát.

- Nézd, kedves Jelena - léptem oda hozzá -, ilyen rongyokban, mint most vagy, nem lehet járni. Vettem neked egy ruhát, hétköznapit, a legolcsóbbat, úgyhogy semmi okod az aggodalomra; egy rubel húsz kopejkába került mindössze. Viseld egészséggel.

Letettem melléje a ruhát. Elpirult, és egy ideig tágra nyílt szemmel bámult rám.

Rendkívül csodálkozott, s ugyanakkor, úgy rémlett, valamiért restelkedett is. De szemében valami gyengéd, szelíd fény gyűlt ki. Látva, hogy hallgat, az asztalhoz ültem. Cselekedetem szemlátomást meglepte. Ám erőt vett magán, ott maradt a díványon lesütött szemmel.

Egyre jobban fájt a fejem, szédültem. A friss levegő nem hozott megkönnyebbülést. Közben pedig indulnom kellett volna Natasához. Tegnap óta állandóan aggódtam miatta, s nyugtalanságom csak egyre nőtt. Egyszer csak úgy hallottam, hogy Jelena szólít. Odafordultam.

- Amikor elmegy, ne zárjon be - mondta félrenézve, s ujjacskái a díványhuzat szegélyét tépdesték, mintha egészen elmerülne ebben a foglalatosságban. - Nem szököm meg magától.

- Rendben van, Jelena, nem bánom. És ha valaki idegen talál idejönni? Isten tudja, ki vetődhet ide!

- Akkor hagyja itt a kulcsot, s bezárkózom belülről; ha meg kopognak, azt mondom: nincs itthon. - S ravaszul tekintett rám, mintha azt mondaná: "Lám, milyen egyszerű a dolog!"

- Ki mossa a fehérneműjét? - kérdezte hirtelen, mielőtt még válaszolhattam volna.

- Van itt a házban egy asszony.

- Én tudok fehérneműt mosni. És honnét hozta tegnap az ételt?

- A kocsmából.

- Tudok főzni is. Majd én készítek magának ételt.

- Ugyan, Jelena, mit tudhatsz te főzni? Ne beszélj mindenfélét összevissza.

A kislány elhallgatott, és lesütötte a szemét. Megjegyzésem szemlátomást bántotta. Legalább tíz perc telt el; egyikünk sem szólt.

- Levest - szólalt meg hirtelen, de nem emelte fel a fejét.

- Hogyhogy levest? Miféle levest? - kérdeztem csodálkozva.

- Levest tudok főzni. Anyuskának főztem, amikor beteg volt. A piacra is jártam.

- Látod, Jelena, látod, milyen büszke vagy te - mondtam, odamentem hozzá, és leültem mellé a díványra. - Én úgy cselekszem veled, ahogy a szívem parancsolja. Te most magános és szerencsétlen vagy, nincs senkid. Segíteni akarok neked. Te is segítenél énnekem, ha rosszul menne a sorom. De te nem akarod így felfogni a dolgot, és a legegyszerűbb ajándékot is nehezedre esik elfogadni. Tüstént meg akarod fizetni, ledolgozni, mintha én Bubnova volnék, és a szemedre vetném! Ha így van, akkor ez szégyen, Jelena.

Nem felelt, ajka megremegett. Úgy tetszett, mondani akar valamit, de erőt vett magán, és hallgatott. Felálltam, hogy induljak Natasához. Ezúttal ott hagytam Jelenának a kulcsot, és megkértem: ha valaki kopog, szóljon ki, kérdezze meg, ki az. Biztosan éreztem, hogy Natasával valami nagyon rossz dolog történt, de egyelőre titkolja előlem, ami már nemegyszer előfordult. Mindenesetre elhatároztam, hogy csak egy percig maradok nála, másként még felingerli tolakodásom.

Úgy is történt. Ismét elégedetlen, szigorú pillantással fogadott. Nyomban el kellett volna mennem, de a lábam rogyadozott a fáradtságtól.

- Csak egy percre jöttem, Natasa - kezdtem -, szeretnék tanácsot kérni, mit csináljak a vendégemmel - s hamarjában mindent elbeszéltem Jelenáról. Szótlanul hallgatott.

- Nem tudom, mit tanácsoljak neked, Ványa - felelte. - Úgy látszik, igen különös teremtés. Alighanem nagyon sok bántalomban és félelemben volt része. Hadd gyógyuljon meg előbb. A mieinkhez akarod adni?

- Mindig azt mondja, nem megy tőlem sehová. De hát vajon hogy fogadnák ott, igazán nem is tudom. És te, kedvesem? Tegnap valahogy betegnek látszottál! - jegyeztem meg félénken.

- Igen... ma is fáj a fejem - válaszolta zavartan. - Nem láttad a mieinket?

- Nem. Holnap elmegyek hozzájuk. Holnap szombat...

- És?

- Este jön a herceg...

- Hát aztán! Nem felejtettem el.

- Nem, nem, csak úgy mondom...

Megállt előttem, hosszan és fürkészőn a szemembe nézett. Valami lázas, makacs elszántság tükröződött a tekintetében.

- Tudod, mit, Ványa - szólalt meg -, légy szíves, menj el, nagyon zavarsz...

Felálltam a karosszékből, és leírhatatlan csodálkozással bámultam rá.

- Natasa, kedvesem! Mi lelt? Mi történt? - kiáltottam ijedten.

- Semmi sem történt! Holnap megtudsz mindent, mindent, most azonban egyedül akarok lenni. Hallod, Ványa: máris menj. Olyan nehéz, olyan nehéz rád néznem!

- De hát legalább azt mondd meg...

- Holnap mindent, mindent megtudsz! Ó, istenem! Mégy már?

Kimentem. Úgy meg voltam döbbenve, hogy alig tudtam magamról. Mavra kiszaladt utánam a folyosóra.

- Mi az, haragszik? - kérdezte. - Én már belépni is félek hozzá.

- De hát mi lelte?

- Csak az, hogy az illető harmadik napja az orrát sem dugja ide!

- Harmadik napja? - álmélkodtam. - De hisz Natasa maga mondta tegnap, hogy reggel itt járt, és estére is készült ide...

- Még hogy este! Reggel se volt itt! Mondom neked, harmadik napja színét se látni. Igazán maga mondta, hogy reggel itt járt?

- Maga, maga.

- No - mondta elgondolkodva Mavra -, nagyon fájhat neki, ha már előtted sem akarja bevallani, hogy nem járt itt. Szépen vagyunk!

- De hát mi ez? - kiáltottam fel.

- Olyasmi, hogy én már azt se tudom, mihez kezdjek vele - folytatta Mavra, és széttárta a karját. - Tegnap kétszer elküldött hozzá, de mind a kétszer visszahívott az utcáról. Ma meg már nem is szól hozzám. Legalább te keresnéd meg a fiút. Én nem merek elmozdulni mellőle.

Magamon kívül lerohantam a lépcsőn.

- Este eljössz hozzánk? - kiáltotta utánam Mavra.

- Majd meglátjuk - szóltam vissza. - Esetleg csak hozzád ugrom be, és megkérdem, hogy s mint. Ha még magam is élek addig.

Valóban úgy éreztem, mintha szíven szúrtak volna.

Mindjárt Aljosához indultam. Apjánál lakott a Malaja Morszkaján. A hercegnek elég nagy lakása volt, noha magánosan élt. Aljosa két gyönyörű szobát kapott nála. Nagyon ritkán fordultam meg ott, eddig talán csak egyszer. Ő gyakrabban járt hozzám, különösen kezdetben, Natasával való kapcsolatuk elején.

Nem találtam otthon. Egyenesen a lakosztályába mentem, és írtam neki egy cédulát:

Aljosa, úgy látszik, maga megőrült. Mivel kedden apja maga kérte Natasát, tisztelje meg azzal, hogy a felesége lesz, maga pedig örült ennek a kérésnek - erre tanú vagyok -, ismerje el, hogy viselkedése a jelen helyzetben meglehetősen furcsa. Tudja, mit tesz Natasával? Levelem mindenesetre ráébreszti, hogy magatartása jövendő felesége iránt a legnagyobb mértékben méltatlan és könnyelmű. Nagyon jól tudom, nincs jogom kioktatni magát, de ezzel egy fikarcnyit sem törődöm.

P. S. Erről a levélről Natasa nem tud, sőt nem is ő beszélt nekem magáról.

Lepecsételtem a cédulát, és otthagytam az asztalán. Kérdésemre az inas azt felelte, hogy Alekszej Petrovics alig tartózkodik odahaza, ma sem jön meg hajnal előtt.

Nagy nehezen hazavánszorogtam. Szédültem, lábam elgyengült és rogyadozott. Ajtóm nyitva volt. Nyikolaj Szergejics Ihmenyev ült nálam, és várta visszatérésemet. Az asztalnál ült, és szótlanul, csodálkozva bámulta Jelenát, aki nem kisebb álmélkodással nézegette őt, bár makacsul hallgatott. "Hát igen - gondoltam -, bizonyára furcsának találja a kislányt."

- Egy álló órája várlak, testvér, és megvallom, igazán nem képzeltem... hogy így talállak - szólt az öreg szétnézve a szobában, és észrevétlenül Jelena felé intett a szemével. Ámulat volt a tekintetében. De amint jobban megnéztem, észrevettem, hogy szomorú és nyugtalan. Arca sápadtabb volt a szokottnál.

- Ülj csak le, ülj le - folytatta fáradtan és gondterhelten. - Ide siettem hozzád, mert van valami dolgom. De mi történt veled? Egészen ki vagy kelve magadból.

- Nem jól érzem magam. Reggel óta szédülök.

- No, csak vigyázz, ezzel nem lehet tréfálni. Megfáztál, vagy mi?

- Nem, egyszerűen idegkimerültség. Néha előfordul velem. Hát ön egészséges?

- Semmi baj? Csak kicsit izgatott vagyok. Dolgom van veled. Ülj le.

Odahúztam egy széket, és leültem az asztalhoz, vele szemben. Az öreg hozzám hajolt, és suttogva kezdte:

- Vigyázz, ne nézz rá, és tegyél úgy, mintha másról beszélnénk. Kiféle ez a vendég itt nálad?

- Később mindent megmagyarázok, Nyikolaj Szergejics. Egy szegény kislány, teljesen árva, annak a Smithnek az unokája, aki itt lakott, és a cukrászdában halt meg.

- Á, hát unokája is volt! No, testvér, furcsa egy teremtés ez! Hogy néz, hogy néz! Megmondom kereken: ha még öt percig nem jössz, nem maradok tovább. Nagy nehezen kinyitotta az ajtót, de eddig még egy szót sem szólt; nagyon nyomasztó itt ülni vele, nem is olyan, mint egy ember. De hát hogyan került ide? Persze értem, nyilván a nagyapjához jött, nem tudta, hogy meghalt.

- Igen. Nagyon szerencsétlen volt. Az öreg beszélt róla, amikor haldoklott.

- Hm! Amilyen a nagyapa, olyan az unokája. Majd később mindent elmesélsz. Talán segíthetek is esetleg valamit, ha már olyan szerencsétlen... Most azonban nem szólhatnál neki, öcsém, hogy menjen el? Mert komoly beszédem van veled.

- Nincs hová mennie. Itt is lakik.

Megmagyaráztam az öregnek a dolgot, amilyen röviden csak lehetett, hozzáfűzve, hogy előtte beszélhetünk, hiszen gyerek.

- No, igen... persze gyerek. Hanem ugyancsak megdöbbentettél, testvér. Itt is lakik, jóisten!

S álmélkodva még egyszer végignézett a kislányon. Jelena érezte, hogy róla beszélünk, fejét lehajtva, szótlanul ült a helyén, és a dívány szélét tépdeste. Már felvette új kis ruháját, amely éppen ráillett. Haját gondosabban fésülte a szokottnál, talán az új ruha alkalmából. Általában, ha nem olyan furcsán vad a tekintete, igazán bájos kislány lett volna.

- Röviden és velősen, a következőkről van szó, testvér - kezdte újra az öreg -, hosszú história és nagyon fontos...

Töprengve és komolyan, lesütött szemmel ült, s bár sietett, "röviden és velősen" akart beszélni, nem talált szavakat. "Mi lesz ebből?" - gondoltam.

- Nézd, Ványa, igen nagy kéréssel jöttem hozzád. De előbb... ahogy most gondolom, el kellene magyarázni neked bizonyos körülményeket... rendkívül kényes körülményeket...

Krákogott egyet, és a szeme sarkából rám pillantott; rám pillantott és elvörösödött; elvörösödött, és méregbe jött tulajdon félszegsége miatt; s ahogy méregbe jött, elszánta magát:

- De hát mit is magyarázgassak itt! Magad is érted. Egyszerűen arról van szó: a herceget kihívom párbajra, s téged kérlek, intézd el a dolgot, és légy a segédem.

Hátrahőköltem, és teljesen elámulva bámultam rá.

- Mit nézel! Nem vagyok őrült.

- Már megengedjen, Nyikolaj Szergejics! Mi az ürügy, és mi a cél? S egyáltalán, hogy lehet ezt...

- Ürügy! Cél! - kiáltott fel az öreg. - Gyönyörű!...

- Jó, jó, tudom, mit akar mondani, de kinek használ ezzel? Miféle megoldást jelent ez a párbaj? Megvallom, semmit sem értek.

- Tudtam, hogy semmit sem értesz majd. Figyelj ide: a perünk befejeződött; vagyis a napokban befejeződik, már csak üres formaságok vannak hátra; én elvesztettem. Tízezret kell kifizetnem, így ítéltek. Ihmenyevka a fedezet. Következésképpen ez az aljas ember megkapja a pénzét, én pedig, amint átadtam Ihmenyevkát, megfizettem neki, és függetlenné válok. Akkor aztán felemelem a fejemet. Így és így, tisztelt herceg, ön két éven keresztül sértegetett; meggyalázta a nevemet, családom becsületét, és én kénytelen voltam tűrni! Mostanáig nem hívhattam párbajra. Azt mondta volna nekem: "Á, ravasz ember vagy, meg akarsz ölni, hogy ne kelljen megfizetned a pénzt, amelyet - érzed te jól - előbb vagy utóbb megítélnek nekem! Nem, először várjuk meg, hogyan dől el a per, majd aztán jöhet a kihívás." Most: Tisztelt herceg, a per eldőlt, ön ki van elégítve, nincs tehát semmi akadály, álljon csak sorompóba, kérem! Hát erről van szó. Mért, szerinted tán nincs jogom, hogy végre bosszút álljak mindenért, mindenért?!

Szeme szikrázott. Sokáig, szótlanul néztem. Szerettem volna behatolni titkos gondolataiba.

- Hallgasson ide, Nyikolaj Szergejics - feleltem végül, elhatározván, hogy kimondom a legfőbb szót, amely nélkül nem érthetjük meg egymást. - Tud velem őszintén beszélni?

- Tudok - vágta rá keményen.

- Mondja meg hát nyíltan: pusztán a bosszúvágy ösztönzi a kihívásra, vagy más célja is van?

- Te tudod, Ványa - felelte -, hogy van néhány olyan téma, amelyeket senki sem érinthet nálam beszélgetés közben; most azonban kivételt teszek, mert te a te világos fejeddel tüstént kitaláltad, hogy ezt a témát nem lehet megkerülni. Igen, más célom van. E cél pedig: megmenteni elveszett leányomat, visszafordítani őt a végzetes útról, amelyre most a legutóbbi körülmények taszítják.

- De hogyan menti meg őt ezzel a párbajjal, ez a kérdés!

- Úgy, hogy felborítok mindent, amit ott most terveznek. Nézd, ne gondold, hogy holmi apai szeretet vagy más elfelé gyengeség beszél belőlem. Ez szamárság! A szívem bensejét senkinek sem mutatom meg. Nem ismered te sem. A lányom elhagyott, elhagyta a házamat a szeretőjével, s én kitéptem őt a szívemből, kitéptem örökre, még azon az estén... emlékszel? Ha láttál is zokogni a képe felett, ebből még nem következik, hogy meg akarok bocsátani neki. Akkor sem bocsátottam meg. Elveszett boldogságomat sirattam, a füstbe ment ábrándokat, de nem őt, nem az ő mostani lényét. Talán gyakran sírok; nem szégyellem bevallani, s restelkedés nélkül bevallom azt is, hogy azelőtt a világon mindennél jobban szerettem gyermekemet. Ez látszólag ellentmond mostani kirohanásomnak. Azt mondhatod rá: ha ez így van, ha ön közömbös annak a sorsa iránt, akit már nem tart leányának, akkor miért akarja felborítani terveiket? Én pedig azt felelem: először is nem akarom, hogy az az aljas és álnok ember győzedelmeskedjék, másodszor egyszerűen az emberszeretet vezérel. Ha nem is leányom többé, mégiscsak egy védtelen, gyenge, becsapott teremtés, akit még jobban becsapnak, hogy teljesen elpusztítsák. Közvetlenül beavatkozni a dologba nem tudok, de közvetve, a párbajjal, megtehetem. Ha engem megölnek, vagy véremet ontják, vajon a lányom átlép a határvonalon, és holttestemen keresztül oltár elé megy gyilkosom fiával, mint az a császárlány (emlékszel, egyik könyvünkben volt ez megírva, abból tanultál olvasni), aki hintójában áthajtott apja holttestén? Meg aztán, ha párbajra kerül a sor, a mi hercegeinknek maguknak is elmegy a kedvük a házasságtól. Egyszóval nem akarom ezt a házasságot, és mindent elkövetek, hogy megakadályozzam. Értesz most már?

- Nem. Ha jót akar Natasának, hogyan boríthatja fel a házasságát, vagyis éppen azt, ami helyreállíthatja a jó hírét? Hiszen még hosszú élet áll előtte; szüksége van a jó hírére.

- Tanulja meg, hogy fütyüljön a világ véleményére! Rá kell eszmélnie, hogy számára a legnagyobb szégyen éppen ez a házasság, ez az összeköttetés ezekkel az aljas emberekkel, ezzel a szánalmas nagyvilági társasággal. Nemes büszkeség: ez legyen az ő válasza a világnak. Ebben az esetben tán én is kezet nyújtok neki, s akkor meglátjuk, ki merészeli megszégyeníteni a gyermekemet!

Ez az eszeveszett idealizmus elképesztett. De tüstént ráébredtem, hogy az öreg nagyon felzaklatott, és csak indulatában beszél így.

- Ez túlságosan ideális elképzelés - feleltem -, tehát kegyetlen. Olyan erőt követel tőle, amilyet születésével talán nem oltott belé. Tán bizony azért megy bele ebbe a házasságba, hogy hercegné legyen? Hiszen szeret; ez szenvedély, ez fátum. Végül meg azt kívánja tőle, hogy vesse meg a világ véleményét, pedig saját maga meghajlik előtte. A herceg megsértette önt, nyilvánosan azzal az aljas szándékkal gyanúsította, hogy ravaszul be akarnak férkőzni hercegi családjába, s ön most így okoskodik: ha most, a formális leánykérés után Natasa nemet mond, ez lesz a legteljesebb, legvilágosabb cáfolata a régi rágalmaknak. Lám, mire törekszik; meghajlik a herceg véleménye előtt, s azt igyekszik elérni, hogy beismerje tévedését. Az a vágy hajtja, hogy kinevesse, bosszút álljon, s ezért feláldozza lánya boldogságát. Hát nem önzés ez?

Az öreg összeráncolta homlokát, és sokáig nem felelt.

- Igazságtalan vagy hozzám, Ványa - szólalt meg végre, s szemében könnyek csillantak meg. - Esküszöm, igazságtalan vagy, de hagyjuk ezt! Nem fordíthatom ki előtted a szívemet - folytatta, s közben felállt, vette a kalapját -, csak egyet mondok: a lányom boldogságáról beszélsz. Én határozottan és a szó szoros értelmében nem hiszek ebben a boldogságban, ráadásul ez a házasság függetlenül az én beavatkozásomtól sohasem jön létre.

- Hogyan? Miből gondolja? Talán tud valamit? - kiáltottam fel kíváncsian.

- Nem, nem tudok semmi különöset. De ez az átkozott róka nem szánhatta magát erre. Ostobaság az egész, nem más, mint ármány. Bizonyos vagyok ebben, s emlékezz a szavamra, így is lesz. Másodszor, ha ez a házasság létre is jönne, csakis abban az esetben, ha annak a gazembernek valami mindenki elől rejtett, különleges, titkolt számítása volna, melybe ez a házasság illik - ezt a számítást egyébként egyáltalán nem értem -, akkor ítéld meg magad, kérdezd meg a tulajdon szívedtől: boldog lesz-e ő ebben a házasságban? Következnek a szemrehányások, a megalázások, a fiú barátnőket tart majd; már úgyis terhes neki Natasa szeretete, s ha elveszi, végképp odalesz a tisztelet, csak sértegetni, bántani fogja. Ahogy elhidegül, az ő szenvedélye viszont egyre nő; féltékenység, gyötrelmek, pokol, válás, talán valami bűntett... nem, Ványa! Ha ezt főzitek ott, s te még segítesz is, akkor megjósolom neked, számot kell majd adnod Istennek, de már késő lesz! Isten veled!

Megállítottam.

- Hallgasson ide, Nyikolaj Szergejics, határozzuk el, hogy még várunk. Legyen meggyőződve arról, hogy sokan vannak érdekelve ebben a dologban, s talán még a legjobbra fordul magától, erőszakolt és mesterséges megoldások nélkül is, amilyen például ez a párbaj. Az idő mindent megold! Végül pedig hadd mondjam meg, hogy ez az egész terve teljes lehetetlenség. Gondolta egy percig is, hogy a herceg elfogadja kihívását?

- Nem fogadja el? Térj eszedre!

- Esküszöm, hogy nem fogadja el, s higgye el, talál majd megfelelő kibúvót; fontoskodó, pedáns módján elintézi a dolgot, s önt mindenki kineveti...

- Könyörülj, testvér, hagyd abba! Egyszerűen lesújtottál! Már hogyan ne fogadná el? Nem, Ványa, te bizony költő vagy, igazi költő! Szerinted tán megalázó dolog velem megverekedni? Nem vagyok rosszabb nála. Öregember vagyok, megsértett apa; te pedig orosz író vagy, tehát szintén tisztes személy, lehetsz a segédem, aztán... aztán... Nem is értem, mi kell még neked...

- Majd meglátja. Jó ürügyeket fog találni, s ön maga vélekedik majd úgy, hogy teljes lehetetlenség megverekedniük.

- Hm... jó, barátom, legyen, ahogy akarod! Természetesen várok egy bizonyos ideig. Meglátjuk, mit hoz az idő. Hanem hallod-e, testvér: add szavadat, hogy sem ott, sem Anna Andrejevna előtt nem szólsz a beszélgetésünkről.

- Szavamat adom.

- Másodszor, légy szíves, Ványa, előttem többé ne hozd szóba ezt a dolgot.

- Jó, ezt is megígérem.

- S végül még egy kérés: tudom, kedvesem, hogy neked bizonyára unalmas nálunk, de gyere gyakrabban, ha teheted. Az én szegény Anna Andrejevnám úgy szeret téged, és... és... úgy unatkozik nélküled... megérted, Ványa?

S erősen megszorította a kezemet. Szívből megígértem neki.

- Most pedig, Ványa, az utolsó kényes ügy: van pénzed?

- Pénzem? - ismételtem csodálkozva.

- Igen - az öreg elvörösödött, és lesütötte a szemét -, látom, testvér, a lakásodat... a körülményeidet... s úgy vélem, külön kiadásaid is lehetnek, s éppen most lehetnek, így hát... itt van, testvér, százötven rubel előszörre...

- Százötven rubel, ráadásul előszörre, épp akkor, amikor ön elvesztette a pert!

- Úgy látom, Ványa, egyáltalán nem értettél meg! Jöhetnek rendkívüli esetek, értsd meg ezt. Bizonyos alkalmakkor a pénz elősegíti, hogy önállóak lehessünk, függetlenül dönthessünk. Lehet, hogy most nincs is szükséged rá, de a jövőben jól jöhet. Mindenesetre itt hagyom neked. Ennyit tudtam összeszedni. Ha nem költöd el, majd visszaadod. Most pedig isten veled! Istenem, milyen sápadt vagy! Komolyan beteg lehetsz...

Nem tiltakoztam, elvettem a pénzt. Nagyon is világos volt, mire adja nekem.

- Alig állok a lábamon - feleltem.

- Ne hanyagold el a bajt. Ványa, kedvesem, ne hanyagold el! Ma ne menj sehová. Anna Andrejevnának úgyis elmondom, milyen állapotban vagy. Nem kell orvos? Holnap meglátogatlak; legalábbis igyekszem, ha mászni tudok. Most feküdjél le... No, isten áldjon. Isten áldjon, kislány... no lám, elfordul! Hallod, testvér, itt van még öt rubel a kislánynak. Ne mondd neki, hogy én adtam, egyszerűen csak költsd rá, vegyél valami cipőcskét, fehérneműt... sok minden kell neki! Isten veled, barátom...

A kapuig kísértem. Meg kellett kérnem a házmestert, hogy hozzon ennivalót. Jelena még nem ebédelt...

De amint visszamentem lakásomba, elszédültem, és összeestem a szoba közepén. Csak Jelena sikoltására emlékszem: összecsapta a kezét, és odarohant hozzám, hogy támogasson. Ez volt az utolsó, amit felfogtam.

Már az ágyon tértem magamhoz. Jelena később elmesélte, hogy a házmesterrel együtt, aki épp meghozta az ételt, cipeltek a díványra. Néhányszor felébredtem, s mindannyiszor ott láttam magam felett a kislány együttérző, gondterhelt arcocskáját. Minderre azonban csak úgy emlékszem, mint egy álomra; félig eszméletlen állapotban, ködös látomásként rémlett fel előttem Jelena kedves képe; inni adott, megigazgatta a párnámat, vagy ott ült mellettem szomorúan, ijedten, és ujjacskáival a hajamat simogatta. Emlékszem, egyszer óvatosan megcsókolta az arcomat. Másszor meg éjjel feleszméltem, és a díványomhoz tolt asztalkán álló gyertya fényénél megláttam, hogy Jelena párnámra hajtotta a fejét, és alszik, halvány ajka kissé kinyílt, tenyerét meleg arcára szorította. De csak kora reggel tértem igazán magamhoz. A gyertya teljesen leégett; Jelena egy széken ült az asztal mellett, fáradt kis fejét az asztalon nyugvó bal karjára hajtotta, és mélyen aludt; emlékszem, elnézegettem gyermeki arcát, amelyen még álmában is valami felnőttes bánat és fájdalmas, furcsa szépség tükröződött; sovány, sápadt arcára hosszú szempillák vetettek árnyékot, szurokfekete haj keretezte, lazán feltűzött, súlyos, sűrű kontya félrecsúszott. Másik karja a párnámon feküdt. Lopva megcsókoltam vézna kezecskéjét, de a szegény gyerek nem ébredt fel, csak mintha mosoly suhant volna át halvány ajkán. Néztem, néztem, és lassan gyógyító, nyugodt álomba merültem. Majdnem dél volt már, amikor kinyitottam a szemem. Sokkal jobban éreztem magam. Csak a gyengeség és tagjaim ólomsúlya mutatta, hogy beteg voltam. Efféle gyors lefolyású idegrohamok azelőtt is megestek velem; jól ismertem őket. Egy nap alatt jóformán teljesen elmúlt a betegség; közben persze kegyetlenül meggyötört.

Már csaknem dél volt. Első pillantásom a sarokban zsineggel felakasztott függönyre esett, amelyet tegnap vásároltam. Jelena berendezkedett, elkerített magának a szobában egy kis zugot. A kályha mellett ült, és vizet forralt a teáskannában. Látva, hogy felébredtem, vidáman rám mosolygott, és nyomban odajött hozzám.

- Kedvesem, te egész éjjel ápoltál - szóltam, és megfogtam a kezét. - Nem tudtam, hogy ilyen jó vagy.

- Honnét tudja, hogy ápoltam; hátha aludtam egész éjszaka? - kérdezte barátságosan, és szégyenlős ravaszkodással nézett rám, s ugyanakkor restelkedve pirult szavai miatt.

- Többször felébredtem, és mindent láttam. Csak hajnal felé aludtál el...

- Akar teát? - vágott közbe, mintha nem volna kedvére ez a beszélgetés, ami különben így van minden erényes és szigorúan becsületes szívű lénnyel, amikor szembe dicsérik.

- Akarok - feleltem. - De te ebédeltél tegnap?

- Nem ebédeltem, hanem vacsoráztam. A házmester hozta. De ne sokat beszélgessen, inkább feküdjék, nyugodtan; még nem egészen egészséges - tette hozzá, aztán odahozta a teát, és leült az ágy szélére.

- Még hogy feküdjem! Alkonyatig egyébként fekszem, de akkor elmegyek. Okvetlenül el kell mennem, Lenocska.

- Ugyan már! Kihez megy? Csak nem a tegnapi vendéghez?

- Nem, nem hozzá.

- Akkor jó, ha nem hozzá. Ő izgatta fel magát tegnap. Hát talán a lányához?

- Honnét tudsz a lányáról?

- Mindent hallottam tegnap - felelte lesütött szemmel. Arca elkomorult. Összeráncolta a szemöldökét.

- Rossz öregember ez - fűzte hozzá később.

- Hiszen nem is ismered! Ellenkezőleg, nagyon jó ember.

- Nem, nem, rossz; hallottam - mondta indulatosan.

- De hát mit hallottál?

- Nem akar megbocsátani a lányának...

- De szereti. A lánya vétett ellene, ő pedig gondban van, gyötrődik miatta.

- De mért nem bocsát meg? Majd ha megbocsát, a lánya akkor se megy el már hozzá.

- Hogyhogy? Miért?

- Mert nem érdemli meg, hogy a lánya szeresse - felelte hevesen. - Csak hagyja el örökre, és inkább kéregessen az utcán, ő meg lássa, hogy a lánya kéreget, és kínlódjék.

Arca kigyúlt, szeme szikrázott. "Bizonyára nem ok nélkül beszél így" - gondoltam.

- Az ő házába akart adni? - kérdezte kis szünet után.

- Igen, Jelena.

- Nem, inkább elmegyek cselédnek.

- Nem szép, ahogy beszélsz, Lenocska. És szamárság is: kihez tudnál elszegődni?

- Akármelyik paraszthoz - válaszolta türelmetlenül, és nem emelte fel tekintetét. Szemlátomást ingerlékeny volt.

- A parasztnak nem kell ám ilyen szolgáló - mondtam tréfásan.

- Hát akkor urakhoz.

- A te természeteddel uraknál élni?

- Az enyémmel. - Minél ingerültebb lett, annál kurtábban válaszolgatott.

- De hisz nem bírod ki.

- Kibírom. Ha szidnak, csak hallgatok. Ha ütnek, csak hallgatok, hallgatok, nem sírok semmi áron. Annál dühösebbek lesznek, hogy nem sírok.

- Ejnye, Jelena! Mennyi elkeseredettség van benned, és milyen büszke vagy! Úgy látszik, sok rosszban volt részed...

Felálltam, és odamentem a nagy asztalhoz. Jelena a díványon maradt, töprengve bámulta a padlót, és a huzat szegélyét tépdeste. Hallgatott. "Megharagudott tán a szavaim miatt?" - gondoltam magamban.

Ott álltam az asztalnál, gépiesen lapozgattam a kompilációs munkához szükséges, tegnap hozott könyveket, és lassan belemerültem az olvasásba. Gyakran megesik ez velem: odamegyek, felütök egy könyvet, hogy utánanézzek valaminek, s belemélyedek, megfeledkezem mindenről.

- Mit ír maga mindig? - kérdezte félénk mosollyal a kislány, és halkan odalépett az asztalhoz.

- Csak úgy, Lenocska, mindenfélét. Pénzt adnak érte.

- Kérvényeket?

- Nem, nem kérvényeket. - S amennyire tudtam, elmagyaráztam, hogy különféle történeteket írok különféle emberekről; ebből könyv lesz, amelyet elbeszélésnek vagy regénynek neveznek. Nagy érdeklődéssel hallgatott.

- És csupa valóságot ír le?

- Nem, kitalálom a történetet.

- Mért nem a valóságot írja?

- Nézd, olvasd el például ezt a könyvet; egyszer már nézegetted. Hiszen tudsz olvasni, ugye?

- Tudok.

- No, hát majd meglátod. Ezt a könyvet én írtam.

- Maga? Elolvasom...

Szeretett volna mondani valamit, de szemlátomást nehezére esett, és nagyon izgatott volt. Kérdései megett rejlett valami.

- És sokat fizetnek ezért? - kérdezte végül.

- Mikor hogy. Néha sokat, néha meg semmit, mert nem megy a munka. Nem könnyű dolog ez, Lenocska.

- Akkor hát maga nem gazdag?

- Nem, nem vagyok gazdag.

- Én akkor dolgozni fogok, és segítek magának...

Gyors pillantást vetett rám, elpirulva lesütötte a szemét, két lépést tett felém, hirtelen mindkét karjával átölelt, és arcát erősen a mellemre szorította. Álmélkodva néztem rá.

- Szeretem magát... én nem vagyok büszke - szólalt meg. - Tegnap azt mondta, hogy büszke vagyok. Nem, nem... nem vagyok én olyan... szeretem magát. Csak maga szeressen engem...

A könnyek már elfojtották szavát. Olyan erővel tört ki belőle a zokogás, mint tegnap a rohama idején. Térdre esett előttem, a kezem, lábam csókolgatta...

- Szeressen engem! - ismételte. - Egyedül csak maga, csak maga!...

Görcsösen átölelte a térdemet. Oly sokáig elfojtott érzései feltarthatatlanul, hirtelen törtek felszínre, s én megértettem különös makacsságát, amellyel szűziesen rejtegette szívét, annál makacsabbul, annál zordabbul, minél erősebb volt benne a vágy, hogy megnyilatkozzék; ez aztán elkerülhetetlenül ilyen kitöréshez vezet, amikor az ember az önfeledtségig átadja magát a szeretet, a hála érzésének, a becézésnek, a könnyeknek...

Zokogása hisztérikus rohammá fajult. Nagy nehezen fejtettem le magamról ölelő karját. Felemeltem, és a díványhoz vittem. Még sokáig sírt, arcát a párnába fúrva, mintha szégyellne rám nézni, de kis keze erősen szívére szorította a kezemet.

Lassan-lassan lecsillapodott, de csak nem emelte fel az arcát. Egyszer-kétszer rám pillantott a szeme sarkából, s tekintetében sok gyengédség és ismét valami rejtőzködő, félénk érzés tükröződött. Végül pirulva elmosolyodott.

- Könnyebben vagy? - kérdeztem. - Érzékeny kis Lenocskám, szegény beteg gyermekem!

- Nem Lenocska, nem... - suttogta, és egyre csak dugta előlem az arcát.

- Nem Lenocska? Hát micsoda?

- Nelli.

- Nelli? Miért éppen Nelli? Különben igazán szép név. Ha akarod, hát így foglak hívni.

- Mama így nevezett... Rajta kívül soha senki sem hívott így... Nem is akartam, hogy a mamán kívül valaki így mondja nekem... De maga mondja; akarom... Mindig szeretni fogom magát, mindig...

"Szerető és büszke szív - gondoltam -, milyen soká érdemeltem ki, hogy Nelli légy a számomra." De most már tudtam, szíve örökre az enyém.

- Figyelj ide, Nelli - szóltam, amint megnyugodott. - Azt mondod, hogy egyedül csak a mamád szeretett, senki más. Hát nagyapád igazán nem szeretett téged?

- Nem szeretett...

- De hiszen te megsirattad őt, emlékszel, itt a lépcsőházban.

Egy percig eltűnődött.

- Nem, nem szeretett... Rossz volt. - S arcán valami fájdalmas vonás jelent meg.

- Hiszen vele már beszélni sem lehetett, Nelli. Alighanem egészen elhagyta az esze. Úgy is halt meg, mint egy eszelős. Meséltem neked, hogyan halt meg.

- Igen; de csak az utolsó hónapban lett ilyen. Előfordult, hogy naphosszat csak ült, s ha én nem megyek hozzá, hát ott ül két napig, három napig étlen-szomjan. Azelőtt sokkal jobban volt.

- Mikor azelőtt?

- Amikor még élt a mama.

- Tehát te hoztál neki enni-innivalót, Nelli?

- Igen, én.

- És honnét szerezted, Bubnovától?

- Nem, soha semmit sem vettem el Bubnovától - jelentette ki határozottan, s a hangja megremegett.

- Hát akkor honnét vetted, hiszen neked nem volt semmid?

Nelli hallgatott, rettenetesen elsápadt, aztán hosszan rám nézett.

- Kéregettem az utcán... Ha összegyűjtöttem öt kopejkát, vettem neki kenyeret meg tubákot...

- És ő megengedte! Nelli! Nelli!

- Eleinte magamtól mentem, neki nem is szóltam. Aztán amikor megtudta, már ő zavart kéregetni. Ott állok a hídon, és kéregetek a járókelőktől, ő meg a közelben várakozik; mihelyt látja, hogy adtak valamit, odarohan, és elveszi a pénzt, mintha el akarnám titkolni előle, mintha nem neki gyűjtögetném.

E szavaknál valami keserű, epés mosollyal elmosolyodott.

- Mindez azután volt, hogy mama meghalt - tette hozzá. - Egészen olyan lett akkor, mint az eszelős.

- Tehát nagyon szerette a mamádat? De miért nem lakott vele?

- Nem, nem szerette... Gonosz volt, és nem bocsátott meg neki... mint az a tegnapi rossz öregember - mondta halkan, szinte suttogva, és egyre sápadtabb lett.

Megrezzentem. Egész regény bontakozott ki hirtelen képzeletemben. Ez a szegény asszony, aki egy pincében halt meg a koporsókészítőnél; árva kislánya, aki néha meglátogatja az anyját elátkozó nagyapát: az eszelős, különc öreg, aki kutyája pusztulása után haldoklik a cukrászdában!...

- Azorka azelőtt a mamáé volt! - szólalt meg hirtelen Nelli, és elmosolyodott valami emléken. - Nagyapa azelőtt nagyon szerette mamát, s amikor mama elment tőle, ott maradt nála a mama Azorkája. Azért is szerette annyira Azorkát... Mamának nem bocsátott meg, de amikor a kutya elpusztult, ő is meghalt - tette hozzá zordan, s a mosoly eltűnt arcáról.

- Ki volt ő azelőtt, Nelli? - kérdeztem egy kis idő múlva.

- Azelőtt gazdag volt... Hogy ki volt, nem tudom - felelte. - Valami gyára volt... Így mondta a mama. Eleinte azt gondolta, hogy kicsi vagyok, és nem sokat beszélt róla. Csak csókolgat, és azt mondja: "Majd mindent megtudsz, eljön az idő, és megtudsz mindent, te szegény, szerencsétlen!" Mindig szegénynek és szerencsétlennek hívott. Éjszakánként sokszor azt hitte, alszom (én pedig nem aludtam, csak tettettem magam), és sírt felettem, megcsókolt, és hajtogatta: te szegény, te szerencsétlen!

- Miben halt meg a mamád?

- Tüdőbajban; most lesz hat hete.

- És te emlékszel arra az időre, amikor nagyapád gazdag volt?

- Hisz akkor még meg sem születtem. Mama már a születésem előtt eljött a nagyapától.

- Kivel ment el?

- Nem tudom - válaszolta halkan és mintegy tűnődve a kislány. - Külföldre ment, én is ott születtem.

- Külföldön? Ugyan hol?

- Svájcban. Mindenütt jártam én, Olaszországban is voltam, Párizsban is voltam.

Elámultam.

- És te emlékszel ezekre, Nelli?

- Sok mindenre emlékszem.

- Hogy lehet az, hogy ilyen jól beszélsz oroszul?

- Mama már ott is tanított oroszul. Ő orosz volt, mert orosz volt az anyja, a nagyapa pedig angol, de ő is jól tudott oroszul. Amikor aztán másfél évvel ezelőtt véglegesen visszajöttünk a mamával, teljesen megtanultam. Mama akkor már beteg volt. Itt egyre szegényebbek lettünk. Mama folyton sírt. Eleinte sokáig kutatta itt Pétervárott a nagyapát, mindig azt mondta, hogy vétett ellene, és mindig sírt... De hogy sírt, hogy sírt! S amikor megtudta, hogy a nagyapa szegény, még jobban sírt. Gyakran írt neki, de ő sose válaszolt.

- Miért jött vissza ide a mamád? Csak az apja miatt?

- Nem tudom. Pedig ott olyan jól éltünk. - S Nelli szeme felragyogott. - Mama egyedül lakott velem. Volt egy barátja, jó ember, mint maga... Már itthon ismerték egymást. De aztán meghalt, és mama visszajött...

- Ővele ment el mamád a nagyapától?

- Nem, nem vele. Mással ment el a nagyapától, és az otthagyta őt...

- De hát ki volt az, Nelli?

A kislány rám nézett, és nem felelt. Nyilvánvalóan tudta, kivel ment el az anyja, s valószínűleg az volt az apja is. Még előttem is nehezére esett megneveznie...

Nem akartam kérdezősködéssel gyötörni. Furcsa természet volt, kiegyensúlyozatlan és heves, de elnyomta magában indulatait; rokonszenves, de büszkeségbe zárkózott és hozzáférhetetlen. Amióta csak ismertem, bár szívből szeretett, a legtisztább, legsugárzóbb szeretettel, majdnem úgy, mint boldogult anyját, akire nem tudott fájdalom nélkül emlékezni - ennek ellenére, a mai naptól eltekintve, ritkán volt őszinte hozzám, ritkán érezte szükségét, hogy múltjáról beszéljen; sőt szigorúan titkolózott előttem. Ezen a napon azonban, néhány óra leforgása alatt, görcsös zokogás és kínlódás közepette, szaggatottan elbeszélt nekem mindent, ami legjobban gyötörte és izgatta ezekben az emlékekben, s én sohasem felejtem el szörnyű elbeszélését. De történetének fő része még hátravan...

Szomorú história volt: egy valaha boldog, elhagyott asszony története; ez az asszony beteg volt, elgyötört és teljesen magános: eltaszította az az utolsó lény is, akiben reménykedett - az apja; valamikor megbántotta, s az öregnek elborult az elméje a sok szenvedéstől és megalázástól. Egy kétségbeesésbe sodort nő története, aki még gyermeknek vélt kislányával rótta a hideg, piszkos pétervári utcákat, és alamizsnáért könyörgött; ez az asszony aztán hónapokig haldoklott egy nyirkos pincében, s apja az utolsó percig megtagadta tőle bocsánatát, amikor pedig az utolsó percben észbe kapott, és odarohant, hogy megbocsásson, már csak egy kihűlt holttestet talált a világon mindennél jobban szeretett lény helyett. Különös elbeszélés volt ez egy eszelős öregember és kisunokája szinte érthetetlen, titokzatos kapcsolatáról; ez a gyerek azonban már értette őt, és értett sok mindent, amihez mások simán folyó, biztos életükben évek során át sem jutnak el. Komor história volt ez, egyike azoknak a komor és fájdalmas történeteknek, amelyek gyakran, de észrevétlenül, szinte titkon zajlanak le a zord pétervári ég alatt, a hatalmas város rejtett, sötét zugaiban, az élet bolond kavargásában, elvakult önzés, összeütköző érdekek, sivár kicsapongás, titkolt bűnök közepett, ennek az egész értelmetlen és abnormális életnek keserves poklában...

De ez a történet még hátravan...

Régen leszállt már az alkony, beesteledett, csak akkor ocsúdtam fel a nyomasztó lidércnyomásból, és eszméltem rá a jelenre.

- Nelli - szóltam -, lám, beteg vagy, feldúlt, s nekem itt kell hagynom téged izgatottan, könnyezve. Bocsáss meg, kedvesem, és tudd meg, van itt még egy kedves lény, aki szerencsétlen, megszomorított és elhagyott, s neki sem bocsátottak meg. Ő vár rám. De most, elbeszélésed után, magam is annyira kívánkozom hozzá, hogy talán el sem viselem, ha nem láthatom meg nyomban...

Nem tudom, megértett-e Nelli mindent, amit elmondtam neki. Elbeszélése és a nemrég lezajlott betegség felizgatott, de rohantam Natasához. Késő volt már, kilenc óra, amikor odaértem.

Már az utcán, Natasa házának kapujánál észrevettem egy hintót, s úgy rémlett, hogy ez a herceg hintaja. Natasa lakása az udvar felől nyílott. Amint megindultam a lépcsőn, hallottam, hogy egy fordulóval feljebb egy ember halad felfelé, óvatosan tapogatózva - nyilván nem ismerte a helyet. Azt képzeltem, hogy ez a herceg, de hamarosan bizonytalanná váltam. Az ismeretlen morogva kapaszkodott felfelé, s minél feljebb ért, annál hangosabban és erélyesebben átkozta a lépcsőt. Persze keskeny volt, piszkos és meredek, sosem világították ki; de azt a káromkodást, ami a második emeleten kezdődött, sehogy sem tulajdoníthattam a hercegnek: a felfelé haladó úr úgy káromkodott, mint egy kocsis. A második emeleten azonban már világosabb volt; Natasa ajtajánál égett egy kis lámpa. Közvetlenül az ajtó előtt értem utol az ismeretlent, s mekkora volt a meglepetésem, amikor megismertem a herceget. Úgy láttam, szerfelett kellemetlenül érinti ez a váratlan találkozás. Az első percben nem ismert meg; de aztán hirtelen egész arca megváltozott. Első dühös és gyűlölködő pillantása nyájas, vidám mosolyba olvadt, s nem mindennapi örömmel felém nyújtotta mindkét kezét.

- Á, ön az! Már le akartam térdelni, hogy Istenhez fohászkodjam: mentsen meg. Hallotta, hogy káromkodtam?

S derűsen felnevetett. De arca egyszer csak komoly és gondterhes kifejezést öltött.

- Hogy tudja Aljosa ilyen lakásba elhelyezni Natalja Nyikolajevnát! - szólt fejcsóválva. - Lám, az ilyen úgynevezett apróságok, ezek jellemzik az embert. Féltem a fiút. Jó és nemes szívű, de látja, itt a példa: esztelenül szerelmes, és ilyen odúba helyezi el azt, akit szeret. Sőt úgy hallottam, hogy néha kenyerük sem volt - tette hozzá súgva, és közben a csengőt keresgélte. - Majd széthasad a fejem, amikor a jövőjére gondolok, s ami a fő, Anna Nyikolajevna jövőjére, amikor már a felesége lesz...

Eltévesztette a nevét, de nem vette észre, szemlátomást mérgelődött, hogy nem találja a csengőt. De hát csengő nem is volt. Megrángattam a kilincset, s Mavra nagy sebbel-lobbal tüstént kinyitotta az ajtót. A konyhában, amelyet egy deszka választott el a csöpp előszobától, a nyitott ajtón át holmi előkészületek látszottak: szinte ünnepien megtisztogattak, letörölgettek mindent, a tűzhelyet begyújtották, az asztalon új edény. Látszott, hogy várnak bennünket. Mavra lesegítette a kabátunkat.

- Aljosa itt van? - kérdeztem tőle.

- Nem is volt - súgta oda valahogy titokzatosan.

Bementünk Natasához. Az ő szobáján nyoma sem látszott semmiféle különleges előkészületnek, minden a régi volt. Egyébként az ő szobája olyan tiszta és kedves volt mindig, hogy igazán nem kellett rendezkednie. Natasa az ajtóban fogadott bennünket. Megdöbbentett beteges soványsága és halvány színe, bár egy percre kigyúlt holtsápadt arca. Szeme lázasan fénylett. Szótlanul, sietősen kezet nyújtott a hercegnek; láthatóan zavarban volt. Rám nem is nézett. Ott álltam, és némán vártam.

- Hát itt vagyok! - szólt vidáman és barátságosan a herceg. - Csak néhány órája tértem vissza. Egész idő alatt önre gondoltam - gyengéden kezet csókolt -, s mi meg nem fordult a fejemben! Annyi minden eszembe jutott, amit el akarok mondani... No de majd kibeszélgetjük magunkat! Először is az én széltolóm, aki, úgy látom, még nincs itt...

- Bocsásson meg, herceg - vágott közbe Natasa zavartan és pirulva -, szólnom kell egy-két szót Ivan Petroviccsal. Gyere, Ványa... csak két szó...

Megfogta a kezem, és a spanyolfal mögé vezetett.

- Ványa - suttogta, a legsötétebb sarokba vonva -, megbocsátasz nekem vagy sem?

- Ugyan, Natasa, elég!

- Nem, nem, Ványa, te már nagyon sokszor és nagyon sokat megbocsátottál nekem, de hát egyszer minden türelemnek vége szakad. Te mindig szeretni fogsz, tudom, de majd hálátlannak tartasz, s tegnap és tegnapelőtt valóban hálátlanul, önző módon, kegyetlenül viselkedtem veled...

Hirtelen sírva fakadt, és arcát a vállamhoz szorította.

- Elég, Natasa - siettem jobb belátásra bírni. - Hisz nagyon beteg voltam egész éjszaka, még most is alig állok a lábamon, azért nem jöttem tegnap este és ma, te meg, lám, azt hiszed, megharagudtam... Hát úgy gondolod, édesem, nem tudom, mi játszódik le most a lelkedben?

- Akkor jó... tehát megbocsátottál szokás szerint - mondta könnyein keresztül elmosolyodva, és szinte fájón megszorította a kezem. - A többit majd később. Sok mindent kell mondanom, Ványa. De most menjünk hozzá...

- Siessünk, Natasa; olyan kurtán-furcsán faképnél hagytuk...

- Majd meglátod, meglátod, mi lesz - súgta oda gyorsan. - Most már mindent tudok; mindent kitaláltam. Mindenben ő a hibás. Ez az este sok mindent eldönt. Gyerünk!

Nem értettem, de nem volt idő kérdezősködni. Natasa derűs arccal ment ki a herceghez. Még most is ott állt, kalapját a kezében tartotta. Natasa vidáman mentegetőzött, elvette a kalapját, maga tolt oda egy széket, is hárman letelepedtünk a kis asztal köré.

- A széltolómmal kezdtem - folytatta a herceg -, csak egy percre láttam, akkor is az utcán, épp hintóba ült, hogy Zinaida Fjodorovna grófnőhöz hajtasson. Szörnyen sietett, és képzeljék, ki sem akart szállni, hogy négynapi távollét után bejöjjön velem a lakásba. Azt hiszem, én vagyok a hibás abban, Natalja Nyikolajevna, hogy ő most nincs itt önnél, és mi előtte érkeztünk; felhasználtam az alkalmat, s mivel én ma nem mehetek a grófnőhöz, adtam neki egy megbízást. De tüstént itt lesz.

- Bizonyosra ígérte, hogy idejön ma? - kérdezte Natasa, és legnyíltabb pillantásával tekintett a hercegre.

- Ó, istenem, hát hogyne jönne, hogy is kérdezhet ilyet! - kiáltott a férfi csodálkozva, és figyelmesen nézte Natasát. - Különben értem: ön haragszik rá. Valóban, nem szép tőle, hogy utoljára érkezik. De ismétlem, ennek én vagyok az oka. Ne haragudjék rá. Könnyelmű, szélkelep; nem védelmezem, de bizonyos különleges körülmények most azt követelik, hogy ne szakítsa meg kapcsolatát a grófnő házával és másokkal, sőt minél gyakrabban megjelenjék ott. S minthogy valószínűleg nem tágít ön mellől, és mindenről a világon megfeledkezett, ne haragudjék, kérem, ha olykor egy-két órára igénybe veszem őt holmi megbízások teljesítésére. Meggyőződésem szerint az óta az este óta még egyszer sem volt K. hercegnőnél, s roppantul bosszant, hogy nem tudtam kikérdezni!...

Natasára néztem. Gunyoros mosollyal hallgatta a herceget. De Valkovszkij olyan egyenesen, olyan természetesen beszélt. Lehetetlenségnek látszott bármivel is gyanúsítani.

- Igazán nem tudta, hogy egyszer sem járt nálam ezekben a napokban? - kérdezte Natasa csendes, nyugodt hangon, mintha a leghétköznapibb eseményről beszélne.

- Hogyan! Egyszer sem? De kérem, mit mond! - szólt a herceg, szemlátomást rendkívül meglepetten.

- Ön kedden volt nálam, késő este; másnap délelőtt Aljosa benézett hozzám egy félórára, azóta egyszer sem láttam.

- Hát ez teljesen valószínűtlen! (Egyre jobban elámult.) Én meg azt gondoltam, hogy nem tágít ön mellől. Bocsásson meg, ez olyan furcsa... egyszerűen hihetetlen.

- De igaz, és milyen kár: úgy vártam önt, azt hittem, öntől fogom megtudni, hol van.

- Ó, istenem! De hisz rögtön itt lesz! Hanem amit mondott, az annyira megdöbbentett, hogy én... bevallom, mindent vártam tőle, de ezt... ezt!

- Hogy csodálkozik! Én meg azt gondoltam, nemcsak nem csodálkozik majd, hanem előre tudta, hogy így lesz.

- Tudtam? Én? Biztosítom önt, Natalja Nyikolajevna, hogy csak egy percre láttam ma, és senkitől sem kérdezősködtem felőle; különös, ön mintha nem hinne nekem - folytatta, és fürkészve nézegetett mind a kettőnket.

- Isten őrizz - sietett a válasszal Natasa -, tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy igazat mondott.

S újra elmosolyodott, egyenesen a herceg szemébe, úgyhogy Valkovszkij szinte megrezzent.

- Magyarázza meg, kérem - szólt zavartan.

- Nincs ezen magyaráznivaló. Nagyon egyszerűen beszélek. Hiszen tudja, Aljosa milyen csélcsap, milyen feledékeny. Nos, most, hogy teljes szabadságot kapott, elragadtatja magát.

- De ennyire nem ragadtathatja el magát, itt van még valami, s amint megérkezik, magyarázatra kényszerítem. A legjobban azonban az lep meg, hogy ön mintha engem is hibáztatna, holott én itt sem voltam. Egyébként látom, Natalja Nyikolajevna, hogy nagyon haragszik rá, s ez érthető! Minden joga megvan rá, és... és... természetesen én vagyok a főbűnös, már csak azért is, mert elsőnek kerültem a szeme elé; nem igaz? - fordult hozzám bosszús mosollyal.

Natasának kigyúlt az arca.

- Megengedjen, Natalja Nyikolajevna - folytatta a herceg méltóságosan -, egyetértek azzal, hogy hibás vagyok, de csak azért, mert ismeretségünk másnapján elutaztam, úgyhogy ön, aki gyanakvó természet - ezt észrevettem -, közben már megváltoztatta rólam alkotott véleményét, annál inkább, mivel a körülmények is közrejátszottak ebben. Ha nem utazom el, jobban megismer, s a felügyeletem alatt Aljosa sem szeleskedik. Ma meghallja majd, hogy a lelkére beszélek.

- Vagyis úgy cselekszik, hogy kezdjek a terhére lenni. Ön sem gondolhatja komolyan, hogy az ilyen eljárás segít rajtam.

- Csak nem arra céloz: szándékosan rendezem úgy a dolgot, hogy a terhére legyen? Ön megsért engem, Natalja Nyikolajevna.

- Lehetőleg kerülöm a célzásokat, bárkivel beszélek is - felelte Natasa -, sőt mindig igyekszem minél egyenesebb lenni, ma még talán meggyőződhetik erről. Megsérteni nem akarom, már csak azért sem, mert az én szavaim úgysem sértik önt, akármit mondok. Ebben teljesen bizonyos vagyok, mert tökéletesen értem kapcsolatunkat: amelyet ön nem vehet komolyan, nem igaz? De ha valóban megsértettem, kész vagyok bocsánatot kérni, hogy teljesítsem önnel szemben a... vendégszeretet minden kötelezettségét.

Natasa könnyedén, sőt tréfásan beszélt, ajka mosolygott, ennek ellenére azonban még sosem láttam ilyen ingerültnek. Csak most értettem meg, mit szenvedett e három nap alatt. Rejtelmes szavai, hogy már mindent tud, mindent kitalált, megijesztettek; félreérthetetlenül a hercegre vonatkoztak. Megváltoztatta róla a véleményét, és ellenségének tekintette - ez látható volt. Bizonyára az ő hatásának tulajdonította Aljosánál szenvedett kudarcát, s talán adatai is voltak erre vonatkozóan. Holmi jelenettől tartottam. Tréfás tónusa túlságosan átlátszó volt, nem takart semmit. Utolsó szavai arról, hogy a herceg nem veheti komolyan kapcsolatukat, az a mondata a vendégszeretet kötelezettségéről, fenyegetésnek hangzó ígérete, hogy még ezen az estén meggyőződhetik őszinteségéről - mindez leplezetlenül epés volt, s a hercegnek feltétlenül meg kellett értenie. Láttam, elváltozik az arca, de tudott uralkodni magán. Mindjárt úgy tett, mint aki nem vette észre ezeket a szavakat, nem fogta fel valódi értelmüket, s természetesen tréfálva ütötte el.

- Isten őrizz attól, hogy bocsánatkérést kívánjak! - mondta nevetve. - Egyáltalán nem akartam ezt, nem is szokásom nőktől bocsánatkérést követelni. Már első találkozásunkkor figyelmeztettem a természetemre, bizonyosan nem haragszik hát meg rám, ha egy megjegyzést teszek, annál inkább, mert általában a nőkre vonatkozik; valószínűleg ön is egyetért majd velem - fordult felém nyájasan.

- Megfigyeltem, a női jellemben van egy olyan vonás, hogy ha például a nő valamiben hibás, inkább elsimítja később ezernyi kedvességgel, mintsemhogy ott helyben beismerje, és bocsánatot kérjen. Tehát ha feltesszük, hogy megsértett, én most szándékosan nem kívánok bocsánatkérést; kellemesebb lesz nekem, ha később, amikor elismeri hibáját, ezernyi kedvességgel akarja elsimítani. Ön olyan jó, olyan tiszta, olyan üde és nyílt, hogy az ön megbánásának perce, érzem előre, elbűvölő lesz. De bocsánatkérés helyett inkább mondja most meg, mivel bizonyíthatnám be ma, hogy sokkal őszintébb, sokkal egyenesebb vagyok önnel, mintsem gondolja.

Natasa elpirult. Nekem is úgy tetszett, hogy a herceg válasza túlságosan könnyed, szinte hanyag, s valami önhitt tréfálkozás csendül meg benne.

- Be akarja bizonyítani, hogy egyenes és nyíltszívű? - kérdezte Natasa, és kihívóan tekintett rá.

- Igen.

- Ha így van, teljesítse a kérésemet.

- Előre megígérem.

- Nos hát: egy szóval, egy célzással se említsen engem Aljosának se ma, se holnap. Egyetlen szemrehányást se tegyen, amiért elfeledkezett rólam; kerülje az intelmeket. Én úgy akarom fogadni őt, mintha mi sem történt volna köztünk, hogy észre se vegyen semmit. Erre szükségem van. Szavát adja erre?

- A legnagyobb örömmel - felelte Valkovszkij -, s engedje meg szívből hozzáfűznöm, hogy ritkán találkoztam eszesebb és tisztább szemlélettel az ilyen ügyekben... De azt hiszem, megjött Aljosa.

Valóban, zaj hallatszott az előszobából. Natasa megremegett, és mintha felkészült volna valamire. A herceg komoly arccal várakozott; merőn figyelte Natasát. De kinyílt az ajtó, és berepült Aljosa.

Valósággal berepült, az arca sugárzott, boldog volt és vidám. Látszott, hogy vígan és boldogan töltötte ezt a négy napot. Szinte rá volt írva, hogy közölni akar velünk valamit.

- Hát itt vagyok én is! - kiáltotta nagy hangon. - Az, akinek legkorábban kellett volna érkeznie. De mindjárt megtudtok mindent, mindent! Az előbb egy szót se tudtunk váltani, papa, pedig sok mondanivalóm van a számodra. Csak jó perceiben engedi meg, hogy tegezzem - fordult hozzám hirtelen -, máskor megtiltja, szavamra! És hogy tud taktikázni: olyankor ő is magáz engem. De mától kezdve azt akarom, hogy mindig jó percei legyenek, és úgy cselekszem! Általában teljesen megváltoztam e négy nap alatt, teljesen, tökéletesen megváltoztam, és mindent elmondok nektek. De majd később. Most a fő dolog, hogy itt van ő! Itt van ő! Ismét! Natasa, kis galambom, angyalom! - mondta, leült melléje, és sóváran csókolgatta a kezét. - Hogy vágytam hozzád ezekben a napokban! De hiába, nem jöhettem! Sehogy sem tudtam elrendezni. Drágám! Mintha lefogytál volna egy kicsit, és milyen sápadtka lettél...

Elragadtatásában csókokkal borította a kezét, és mohón nézegette gyönyörű szemével, mintha nem tudna betelni vele. Natasára pillantottam, és az arcáról leolvastam, hogy ugyanarra gondolunk: a fiú teljesen ártatlan. De hát mikor és hogyan lehet bűnös ez az ártatlan? Élénk pír öntötte el Natasa halvány arcát, mintha a szívéből minden vér hirtelen az arcába tódult volna. Szeme felszikrázott, és büszkén tekintett a hercegre.

- De... hol voltál... ilyen soká? - szólalt meg tartózkodó, de elcsukló hangon. Szaporán, nehezen lélegzett. Istenem, mennyire szerette őt!

- Csakugyan hibásnak látszhatom előtted; de mit: látszhatom! - természetesen hibás is vagyok, tudom, úgy is jöttem ide, hogy tudom. Kátya tegnap és ma is mondta, hogy egy nő nem bocsáthat meg ilyen nemtörődömséget (hiszen ő mindent tud, ami kedden itt történt; másnap elmeséltem neki). Én vitatkoztam vele, bizonykodtam, azt állítottam, van ilyen nő, Natasának hívják, s az egész világon talán csak egy fogható hozzá: ez Kátya; s úgy jöttem ide, hogy tudtam: megnyertem a vitát. Lehetetlen, hogy egy ilyen angyal, mint te, meg ne bocsásson! "Nem jött, tehát bizonyosan valami megakadályozta, nem a szeretet hiánya", így gondolkodik az én Natasám! De hát hogy is ne szeretne téged az ember? Erről szó sem lehet! Úgy fájt utánad a szívem. De azért mégiscsak hibás vagyok! Hanem ha mindent megtudsz, elsőnek mentesz fel! Tüstént elmondok mindent, ki kell öntenem előttetek a szívemet; ezzel a szándékkal jöttem. Szerettem volna ma iderepülni hozzád (volt egy-két szabad percem), hogy megcsókoljalak, de ez sem sikerült: Kátya sürgősen magához kéretett fontos ügyekben. Ez még azelőtt történt, papa, hogy a kocsiban ültem, és te láttál; akkor másik alkalommal, egy másik cédula nyomán mentem Kátyához. Hisz mostanában naphosszat küldöncök futkosnak ide-oda köztünk cédulákkal. Ivan Petrovics, a maga céduláját csak tegnap éjjel tudtam elolvasni, s magának tökéletesen igaza van mindenben, amit ott ír. De mit tegyek, fizikai lehetetlenség! Úgy gondoltam, másnap este majd tisztázom magam; aznap este ugyanis már képtelen voltam eljönni hozzád, Natasa.

- Miféle céduláról van szó? - kérdezte Natasa.

- Ott járt nálam, persze nem talált, mire hagyott egy levelet, amelyben jól leszidott, amiért nem jövök hozzád. S tökéletesen igaza van. Ez tegnap történt.

Natasa rám pillantott.

- De ha volt időd reggeltől estig Katyerina Fjodorovnánál ülni... - kezdte a herceg.

- Tudom, tudom, mit akarsz mondani - vágott közbe Aljosa -: "Ha tudtál Kátyánál időzni, kétszeresen okod lett volna itt lenni." Teljesen egyetértek veled, s magamtól hozzáteszem: nem kétszeresen, hanem milliószorosan lett volna okom! De hát először is előfordulnak az életben különös, váratlan események, amelyek mindent megzavarnak és felforgatnak. Nálam is ilyen események adódtak elő. Hisz mondom, ezekben a napokban tökéletesen megváltoztam, egészen a körmöm hegyéig; tehát komoly körülmények vezettek ide.

- Ó, istenem, hát mi történt veled? Ne gyötörj, kérlek! - kiáltott fel Natasa, s mosolygott a fiú hevességén.

Valóban, kissé nevetséges volt: siettében szinte hadart, szavai szaporán, összefüggéstelenül torlódtak egymásra. Ömlött belőle a szó, mielőbb ki akarta tálalni mondanivalóját. De beszéd közben sem engedte el Natasa kezét, és minduntalan ajkához emelte, mintha nem tudna betelni csókolgatásával.

- Épp arról van szó, hogy mi történt velem - folytatta. - Ó, barátaim! Mit láttam, mit tettem, milyen embereket ismertem meg! Először is: Kátya! Maga a tökéletesség! Egyáltalán, egyáltalán nem ismertem eddig! Akkor kedden, amikor neked, Natasa, beszéltem róla - s emlékszel, milyen elragadtatva beszéltem -, még akkor is jóformán alig ismertem. Mostanáig rejtegette előlem a lelkét. Most azonban tökéletesen megismertük egymást. Már tegeződünk is. De az elején kezdem: először is, Natasa, ha hallhattad volna, hogyan beszélt rólad, amikor másnap, szerdán, elmeséltem, ami itt közöttünk történt... Igaz, erről jut eszembe, milyen ostobán viselkedtem, amikor szerda délelőtt meglátogattalak! Te elragadtatva fogadtál, teljesen áthatott új helyzetünk tudata, meg akartad beszélni velem az egészet: szomorú voltál, s ugyanakkor tréfás és játékos, én pedig megjátszottam a komoly embert! Ó, én szamár! Szamár! Szavamra, kedvem támadt szenvelgőn kérkedni, hogy nemsokára komoly ember, férj leszek, s jó helyen kérkedtem: nálad! Ó, hogy kinevethettél akkor, és mennyire meg is érdemeltem!

A herceg szótlanul ült helyén, s valami diadalmas, ironikus mosollyal nézte Aljosát. Mintha csak örülne, hogy fia ilyen könnyelműnek, sőt nevetségesnek mutatkozik. Egész este kitartóan figyeltem, és tökéletesen meggyőződtem róla: egyáltalán nem szereti fiát, noha sokat beszéltek túlságosan is forró apai szeretetéről.

- Utánad aztán elmentem Kátyához - hadarta tovább Aljosa. - Említettem már, hogy csak ezen a délelőttön ismertük meg egymást igazán, s ez valami különös módon ment végbe... alig is emlékszem rá... Néhány meleg szó, néhány nyíltan kimondott érzés és gondolat, s örökre közel kerültünk egymáshoz. Meg kell ismerned, okvetlenül meg kell ismerned őt, Natasa! Hogyan beszélt rólad! Hogyan magyarázta, milyen kincs vagy te a számomra! Lassanként feltárta előttem minden eszméjét, egész életszemléletét; olyan komoly, olyan lelkes lány! Beszélt a kötelességünkről, a rendeltetésünkről, arról, hogy valamennyiünknek az emberiséget kell szolgálnunk, s öt-hat órás beszélgetésünknek az lett a vége, hogy örök barátságot esküdtünk, és megfogadtuk: egész életünkben együtt fogunk tevékenykedni!

- Miben tevékenykedni? - kérdezte csodálkozva a herceg.

- Annyira megváltoztam, apa, hogy mindez persze meglep téged; már előre érzem az ellenvetéseidet - felelte ünnepélyesen Aljosa. - Ti mind gyakorlati emberek vagytok, szigorú és komoly életszabályokat dolgoztatok ki magatoknak, s bizalmatlanul, ellenségesen, gúnyosan szemléltek mindent, ami új, ami fiatal és friss. De én most már nem az az ember vagyok, akinek néhány nappal ezelőtt ismertél. Más lettem! Bátran nézek szembe mindennel és mindenkivel. Ha tudom, hogy meggyőződésem igazságos, kitartok mellette a végsőkig; és ha nem térek le az utamról, akkor becsületes ember vagyok. De elég rólam. Mondjátok meg, mit akartok, én biztos vagyok magamban.

- No lám! - szólt gúnyosan a herceg.

Natasa nyugtalanul nézegetett bennünket. Féltette Aljosát. Tudta, hogy beszélgetés közben olykor nagyon elragadtatja magát, s ez hátrányára válhat. Nem akarta, hogy nevetségesnek mutatkozzék előttünk, különösen apja előtt.

- Ugyan, Aljosa! Ez már valami filozófia - mondta -, valaki megtanított rá... inkább mesélj tovább.

- Mesélek is! - kiáltotta a fiú. - Hát nézd: Kátyának van két távoli rokona, holmi unokatestvérek, Levinyka és Borinyka, az egyik egyetemista, a másik egyszerűen fiatalember. Kapcsolatban áll velük, s igazán nem mindennapi emberek! A grófnőhöz alig járnak... elvből. Amikor Kátyával az ember rendeltetéséről, hivatásáról és más efféléről beszélgettünk, megemlítette őket, és küldött velem nekik egy levelet; én meg tüstént odarepültem, hogy megismerkedjem velük. Azon az estén tökéletesen összebarátkoztunk. Vagy tizenkét különféle ember volt ott, egyetemisták, tisztek, művészek, egy író... valamennyien ismerik magát, Ivan Petrovics, vagyis olvasták a műveit, és sokat várnak magától a jövőben. Maguk mondták így. Említést tettem ismeretségünkről, és megígértem, hogy összehozom magukat. Mindnyájan testvérként fogadtak, kitárt karokkal. Rögtön megmondtam nekik, hogy hamarosan házasember leszek, így hát már annak is tekintettek. A negyedik emeleten laknak a tető alatt; ha csak tehetik, összegyűlnek, de főképp szerdánként, Levinykánál és Borinykánál. Friss fiatalság ez; valamennyien lángolóan lelkesednek az emberiségért; a jelenről meg a jövőről, a tudományokról és irodalomról beszélgettünk, de olyan szépen, olyan őszintén és egyszerűen... Egy gimnazista is jár oda. És hogy bánnak egymással, milyen nemes lelkűek! Sohasem láttam még ilyesmit! Hol éltem én eddig? Mit láttam? Hogyan nőttem fel? Egyedül csak te, Natasa, beszéltél néha nekem ilyesmiről. Ó, Natasa, feltétlenül meg kell ismerkedned velük; Kátya már ismeri őket. Szinte áhítatosan beszélnek róla, s Kátya már kijelentette Levinykának és Borinykának, hogyha rendelkezhetik a vagyona felett, mindjárt egymilliót áldoz a társadalom javára.

- S ezt a milliót Levinyka és Borinyka meg az egész társaság kezeli majd, nemde? - kérdezte a herceg.

- Nem igaz, nem igaz; szégyen így beszélni, apa! - kiáltotta indulatosan Aljosa. - Sejtem a gondolatodat! Valóban beszéltünk erről a millióról, és sokáig fontolgattuk, hogyan kell felhasználni. Végül úgy döntöttünk, hogy elsősorban a társadalmi felvilágosításra...

- Igen, valóban nem ismertem eddig Katyerina Fjodorovnát - jegyezte meg az öreg Valkovszkij mintegy magának, továbbra is azzal a gunyoros mosollyal. - Sok mindent vártam tőle egyébként, de ezt...

- Mit ezt! - vágott közbe a fiú. - Mi ebben a különös? Hogy ez némiképp eltér a ti rendetektől? Hogy eddig még senki sem áldozott egymilliót, ő pedig áldoz? Ez a baj! De hát, ha nem kíván más pénzén élni, mert hiszen ezekből a milliókból élni azt jelenti, hogy a más pénzén él (csak most tudtam meg ezt). Hasznára akar lenni hazájának és az embereknek s befizetni a köz javára a maga obulusát. Erről az obulusról még a tankönyvekben olvastunk, s ha ez az obulus egymillióra rúg, akkor már nem ugyanaz? S vajon min alapszik az a dicséretes értelem, amiben annyira hittem! Mit nézel úgy rám, apa? Mintha egy bohócot, egy szamarat látnál! De sebaj, legyek szamár! Hallottad volna, Natasa, mit mondott erről Kátya: "Nem az ész a fő, hanem az, ami irányítja! A természet, a szív, a nemes jellemvonások, a fejlődés." Aztán Bezmiginnek is van egy zseniális kifejezése erre. Bezmigin Levinyka és Borinyka ismerőse, s köztünk szólva, nagy koponya, igazán zseniális koponya! Csak tegnap este mondta beszélgetés közben: a szamár, aki tudatában van annak, hogy szamár, már nem is szamár! Milyen igaz! Nagyon sok az ilyen aranymondása. Csak úgy szórja az igazságot.

- Valóban zseniális! - jegyezte meg a herceg.

- Te mindig gúnyolódsz. De tőled sohasem hallottam effélét; és az egész társaságodtól sem hallottam. Ellenkezőleg, nálatok az ilyesmit mindig rejtegetik, mindig csak a földön járnak, azon igyekeznek, hogy minden, minden valami mértékhez, valami szabályhoz igazodjék, mintha ez lehetséges volna! Mintha nem ezerszer lehetetlenebb volna annál, amiről mi beszélünk és gondolkodunk. És még utópistának neveznek bennünket! Hallottad volna, hogyan beszéltek tegnap...

- De hát mi ez, miről beszéltek és gondolkodtok? Mondd el, Aljosa, eddig még nem nagyon értem - szólt Natasa.

- Általában mindenről, ami a haladáshoz, a humanizmushoz, a szeretethez vezet; mindez az időszerű kérdések kapcsán kerül szóba. Beszélünk a nyilvános törvénykezésről, a kezdődő reformokról, az emberiség szeretetéről, a mai közéleti emberekről; megvitatjuk ezeket a dolgokat, olvasunk. De ami a fő, szavunkat adtuk, hogy teljesen őszinték leszünk egymáshoz, restelkedés nélkül mindent nyíltan elmondunk magunkról. Csak az őszinteség, a nyíltság vezethet célhoz. Különösen Bezmigin fáradozik ezen. Meséltem erről Kátyának, s ő teljesen együtt érez Bezmiginnel. Így hát Bezmigin vezetésével valamennyien megfogadtuk, hogy egész életünkben becsületesen és nyíltan fogunk tevékenykedni, s bármit mondanak is rólunk, bárhogy elítélnek, nem zavartatjuk magunkat, nem szégyelljük lelkesedésünket, rajongásunkat, hibáinkat, hanem megyünk előre. Ha azt akarod, hogy tiszteljenek, legfontosabb, hogy te is tiszteld magadat; csak önmagunk tiszteletével késztethetünk másokat is tiszteletre. Ezt mondja Bezmigin, és Kátya tökéletesen egyetért vele. Általában megbeszéljük eszméinket, tanulmányozni fogjuk magunkat, és közösen analizáljuk egymást...

- Micsoda zagyvaság! - kiáltott fel nyugtalanul a herceg. - És ki ez a Bezmigin? Nem, ezt nem lehet annyiban hagyni...

- Mit nem lehet hagyni? - kapta fel Aljosa. - Hallgasd meg, apa, miért mondom el mindezt most és előtted. Mert szeretném és remélem, hogy téged is bevezethetlek körünkbe. Már szavamat is adtam a nevedben. Nevetsz, nos, úgyis tudtam, hogy nevetni fogsz! De hallgass meg! Te jó vagy és nemes, megértesz. Hiszen te nem ismered, sohasem láttad ezeket az embereket, nem hallottad őket magukat. Mondjuk, ezekről a dolgokról már hallottál, tanulmányoztad őket, és roppantul okos vagy; de őket magukat nem láttad, nem voltál náluk, tehát nem is ítélhetsz róluk helyesen! Csak azt képzeled, hogy ismered őket. Nem, időzz csak közöttük, hallgasd meg őket, és akkor... akkor fogadom, hogy csatlakozol! A lényeg az: minden eszközt fel akarok használni, hogy megmentselek a nézeteidtől és a társaságodtól, amelyhez annyira hozzátapadtál, és amelyben elpusztulsz.

A herceg szótlanul, epés gúnnyal hallgatta végig ezt a kirohanást; az arca gonosz volt. Natasa leplezetlen viszolygással figyelte. Valkovszkij látta ezt, de úgy tett, mintha nem venné észre. Amint azonban Aljosa befejezte mondókáját, hirtelen felkacagott. Hátradőlt a szék támlájára, mintha nem bírná tartani magát. Ám kacagása határozottan mesterkélten csengett. Nagyon is jól látszott: pusztán csak azért kacag, hogy minél jobban megsértse és megalázza a fiát. Aljosa valóban elkeseredett; mérhetetlen bánat ült ki az arcára. De türelmesen megvárta, amíg apja vidámsága csillapul.

- Miért nevetsz ki, apa? - kezdte szomorúan. - Én nyíltan és őszintén fordultam hozzád. Ha szerinted butaságokat beszélek, oktass ki, de ne nevess rajtam. S min is nevetsz? Azon, amit én most szentnek, nemesnek tartok? Nem baj, ha tévelygek, nem baj, ha mindez nem igaz vagy téves, nem baj, ha szamár vagyok, ahogy többször neveztél; ha tévelygek is, őszintén és becsületesen teszem; érzéseim továbbra is nemesek. Rajongok a magasztos eszmékért. Nem baj, ha tévesek, hiszen az alapjuk szent. Említettem, hogy te és a te társaságodból valók még sosem mondtatok nekem olyasmit, ami megragadott és irányított volna. Cáfold meg őket, mondj nekem valami jobbat, és én követlek, de ne nevess ki, mert ez nagyon elkeserít.

Aljosa rendkívül fennkölten, szigorú méltósággal beszélt. Natasa együttérzőn nézett rá. A herceg szinte csodálkozva hallgatta, és tüstént változtatott a tónusán.

- Egyáltalán nem akartalak megsérteni, kedvesem - felelte -, ellenkezőleg, sajnállak. Olyan lépésre készülsz az életben, amikor ideje már felhagyni a gyermekes könnyelműséggel. Ez ötlött az eszembe. Akaratlanul nevettem, és igazán nem kívántalak megbántani.

- Akkor én miért érzem úgy? - folytatta keserűen a fiú. - Miért érzem már régen, hogy ellenségesen, hideg gúnnyal tekintesz rám, nem úgy, mint apa a fiára? Miért érzem azt, hogy én a te helyedben nem nevetném ki olyan sértőn a fiamat, mint most te engem. Figyelj ide: magyarázkodjunk ki most egyszer s mindenkorra, ne maradjon többé semmiféle félreértés. Én is őszintén akarok beszélni: amikor beléptem, úgy rémlett, itt is van valami félreértés; másképp képzeltem ezt a találkozásunkat. Így van, vagy nem? Ha igen, nem lenne jobb, ha mindenki nyíltan kimondaná az érzéseit? Mennyi rosszat el lehet kerülni az őszinteséggel!

- Beszélj csak, beszélj, Aljosa! - mondta a herceg. - Nagyon okos dolgot ajánlasz. Talán ezzel kellett volna kezdeni - tette hozzá, Natasára pillantva.

- Ne haragudj meg teljes őszinteségemért - kezdte Aljosa -, magad akarod, magad kéred. Hallgass ide. Beleegyeztél Natasával való házasságomba; megadtad nekem ezt a boldogságot, legyőzted önmagadat. Nagylelkű voltál, s valamennyien értékeltük nemes cselekedetedet. De miért célozgatsz arra ekkora örömmel, hogy még nevetséges kölyök vagyok, egyáltalán nem alkalmas férjnek; mi több, mintha ki akarnál gúnyolni, megalázni, befeketíteni Natasa előtt. Mindig nagyon örülsz, ha valamiképp nevetséges oldalamról mutathatsz be; nem most, már rég észrevettem ezt. Mintha éppen azt akarnád bebizonyítani, hogy házasságunk ostoba és nevetséges dolog, s nem vagyunk egymáshoz valók. Igazán, mintha magad sem hinnél abban, amit nekünk szánsz; úgy tekinted, mint holmi tréfát, mulatságos ötletet, kacagtató vaudeville-t.^[9] Nem csupán mai szavaidból következtetek. Még azon az estén, kedden, amikor innen hazamentem, hallottam tőled néhány különös kifejezést, amelyek megleptek, sőt elkeserítettek. Szerdán, mielőtt elutaztál, szintén tettél célzásokat mostani helyzetünkre, beszéltél Natasáról is... nem sértőn, ellenkezőleg, de nem úgy, ahogyan én szerettem volna, valahogy túlságosan könnyedén, szeretet nélkül, tisztelet nélkül... Nehéz ezt kifejezni, de a hangnem világos; megérzi a szív. Mondd, hogy tévedek. Verd ki ezt a fejemből, és bátoríts fel... és őt is, mert őt is megszomorítottad. Éreztem ezt az első percben, amint beléptem...

Aljosa határozottan, hévvel beszélt. Natasa diadalmasan hallgatta, izgatott volt, lángolt az arca, s közben kétszer is maga elé suttogta: "Igen, igen, így van!" A herceg zavarba esett.

- Persze nem emlékezhetem mindenre, amit neked mondtam, kedvesem - felelte -, de nagyon furcsa, hogy így értelmezted a szavaimat. Szívesen kiverem a fejedből, amennyire képes vagyok. Előbbi nevetésem is érthető. Mondom, a nevetéssel igazán csak a keserűségemet akartam leplezni. Ha most elgondolom, hogy nemsokára házasodni akarsz, teljesen megvalósíthatatlan, buta, sőt - bocsáss meg - nevetséges dolognak látom. Szememre veted ezt a nevetést, én pedig azt mondom, hogy mindezt te váltottad ki. Hibás vagyok én is: az utóbbi időben talán elhanyagoltalak, ezért tudtam meg csak most, ezen az estén, mire vagy képes. Most már valósággal rettegek, ha eszembe jut, mi lesz a jövőd Natalja Nyikolajevnával; elsiettem a dolgot; látom, hogy nagyon nem illetek össze. Mindenféle szerelem elmúlik, de az eltérés örökké megmarad. A te sorsodról már nem is beszélek, de ha becsületes a szándékod, gondold meg, hogy magaddal együtt elpusztítod Natalja Nyikolajevnát is, határozottan elpusztítod! Lám, az imént egy óra hosszat beszéltél az emberiség szeretetéről, nemes eszmékről és nemes lelkekről, akikkel megismerkedtél; de kérdezd meg Ivan Petrovicstól, mit mondtam neki, amikor felkapaszkodtunk a harmadik emeletre ebben az undorító lépcsőházban, s megálltunk az ajtónál, hálát adva Istennek életünk és lábunk megmentéséért! Tudod, milyen gondolat tolult önkéntelenül az agyamba? Csodálkoztam, miként tűrheted, hogy Natalja Nyikolajevna ilyen lakásban éljen, amikor annyira szereted? Nem ébredtél rá, hogy megfelelő eszközök és lehetőségek híján nem tudod teljesíteni kötelezettségeidet, tehát nincs jogod a házasságra, nincs jogod, hogy kötelezettségeket vállalj. A szerelem egymagában kevés; a szerelem a gyakorlatban mutatkozik meg; te azonban így vélekedsz: "Ha szenvedsz is velem, de élj velem!", ez bizony nem humánus, nem nemes dolog! Általános szeretetről beszélni, az egész emberiség kérdéseiért lelkesedni, ugyanakkor bűnt követni el a szerelem ellen, s ezt észre sem venni... érthetetlen! Ne szakítson félbe, Natalja Nyikolajevna, hadd fejezzem be; túl sok bennem a keserűség, ki kell öntenem. Azt mondtad, Aljosa, ezekben a napokban magával ragadott minden, ami nemes, ami szép, ami becsületes, és szememre hánytad, hogy a mi köreinkben nincs ilyen vonzerő, pusztán csak a száraz értelem. Hát nézd csak: lelkesülsz a magasztosért, a szépért, s azok után, ami kedden itt történt, négy napon át elhanyagolod azt, aki a világon mindennél drágább kellene hogy legyen a számodra! Még meg is vallottad a vitádat Katyerina Fjodorovnával: Natalja Nyikolajevna úgy szeret téged, olyan nagylelkű, hogy megbocsátja eljárásodat. De miféle jogon számítasz te ilyen megbocsátásra, és ajánlasz rá fogadást? S az egyszer sem jutott eszedbe, hány keserű gondolatot, mennyi kétséget és gyanút ébreszt fel mindez Natalja Nyikolajevnában? Amiért holmi új eszmékért rajongsz, jogod van félvállról venni legelső kötelezettségedet? Bocsássa meg, Natalja Nyikolajevna, hogy nem álltam a szavamat! Ez az ügy azonban komolyabb az adott szónál; ön is megérti... Tudnod kell, Aljosa, olyan szenvedés közepett találtam itt Natalja Nyikolajevnát, hogy világos, micsoda pokollá tetted számára e négy napot, amely épp élete legjobb időszaka kellett volna hogy legyen. Ilyen cselekedetek az egyik oldalon, és szavak, szavak, szavak a másikon... hát nincs igazam? S ezek után te hibáztatsz engem, holott mindenben magad vagy a hibás?

A herceg elhallgatott. Annyira elragadta tulajdon ékesszólása, hogy nem tudta leplezni diadalérzését. Amikor Aljosa Natasa szenvedéseiről hallott, fájdalmas bánattal tekintett rá, de Natasa már határozott.

- Ne búsulj, Aljosa - mondta -, mások hibásabbak nálad. Ülj le, és hallgasd meg, mit felelek mindjárt az apádnak. Ideje, hogy végezzünk.

- Öntse ki a szívét, Natalja Nyikolajevna, nagyon kérem! - kapott a szón a herceg. - Már két órája hallok erről a rejtvényről. Lassanként kibírhatatlanná válik, s megvallom, nem ezt vártam ettől a találkozástól.

- Lehetséges; azt gondolta ugyanis, hogy szavakkal elbűvöl bennünket, és nem vesszük észre titkos szándékait. Mit magyarázkodjam önnek! Tud és ért mindent. Aljosának igaza van. Az ön leghőbb kívánsága, hogy szétválasszon bennünket. Előre tudott jóformán mindent, ami kedd óta itt történik, szinte az ujjain számította ki. Mondtam már, hogy ön sem engem, sem tulajdon leánykérését nem veszi komolyan. Tréfát űz velünk; játszik, és bizonyos célja van. A játéka ügyes. Aljosának igaza volt, amikor szemére vetette, hogy holmi vaudeville-nek tekinti az egészet. Önnek inkább örülnie kellene, semmint korholnia Aljosát, hiszen semmiről sem tudva, teljesített mindent, amit ön várt tőle: talán még többet is.

Megdermedtem álmélkodásomban. Elkészültem rá, hogy ezen az estén bekövetkezik valami katasztrófa. Natasa éles őszintesége és leplezetlenül megvető hangja mégis végtelenül meglepett. Tehát csakugyan tud valamit, gondoltam, és elkerülhetetlenül rászánta magát a szakításra. Talán türelmetlenül is várta a herceget, hogy kereken mindent a szemébe mondjon. Valkovszkij kissé elsápadt. Aljosa arcán naiv rémület és gyötrő várakozás tükröződött.

- Jegyezze meg, mivel vádolt - kiáltotta a herceg -, és fontolja meg kissé a szavait... én semmit sem értek!

- Úgy! Tehát ennyiből nem akarja megérteni - szólt Natasa. - Még ő, még Aljosa is ugyanúgy értette önt, mint én, pedig nem beszéltünk össze, még csak nem is találkoztunk! Még neki is úgy rémlett, hogy ön méltatlan, sértő játékot űz velünk, pedig ő szereti önt, hisz önben, mint Istenben. Nem tartotta szükségesnek, hogy óvatosabb, ravaszabb legyen vele: azt hitte, nem találja ki. De neki fogékony, gyengéd, érzékeny a szíve, s az ön szavai, az ön tónusa, mint ő mondja, megmaradtak a szívében...

- Nem értem, semmit sem értek! - ismételte a herceg, s a legnagyobb álmélkodás kifejezésével fordult hozzám, mintha tanúnak szólítana. Ingerült volt és indulatos. - Ön bizalmatlan, ön nyugtalan - folytatta most már Natasának -, ön egyszerűen féltékeny Katyerina Fjodorovnára, s ezért kész a világon mindenkit megvádolni, elsőnek engem, és... és hadd mondjak már ki mindent: az ember furcsa véleményt alkothat az ön jelleméről... Én nem szoktam ilyen jelenetekhez: egy percig sem maradnék ezek után, ha nem nézném fiam érdekeit... Még most is várom, nem méltóztatik-e magyarázatot adni.

- Hát mégis makacskodik, és nem akar ennyiből érteni, jóllehet mindent tud? Feltétlenül kívánja, hogy mindent egyenesen kimondjak?

- Csak ez az óhajom.

- Jó, hát akkor hallgassa meg! - kiáltotta Natasa, és szeme szikrázott dühében. - Kimondok mindent, mindent!

Felemelkedett, és állva beszélt tovább, de észre sem vette izgalmában. A herceg hallgatta, hallgatta, s ő is felállt. Túlságosan ünnepélyessé vált az egész jelenet.

- Emlékezzék vissza keddi szavaira - kezdte Natasa. - Azt mondta: "pénzre van szükségem, kitaposott útra és tekintélyre a világban", emlékszik?

- Emlékszem.

- Nos, ön azért jött ide kedden, hogy megszerezze ezt a pénzt, és elérje azt a sikert, ami kicsúszott a kezéből; kigondolta ezt a leánykérést, úgy számítva, hogy e tréfa segítségével megszerzi, amit elszalasztott.

- Natasa - kiáltottam -, gondold meg, mit beszélsz!

- Tréfa! Számítás! - ismételte a herceg sértett méltósággal.

Aljosa lesújtva ült ott, és csak nézett, alig értett valamit. Igen, igen, ne vágjon közbe, megfogadtam, hogy mindent kimondok - folytatta ingerülten Natasa. - Emlékezzék vissza: Aljosa nem hallgatott önre. Egy fél évig fáradozott, hogy elvonja tőlem. Nem engedett. S ekkor elkövetkezett önnél az a perc, amikor kifogyott az időből. Ha elszalasztja a percet, a menyasszony is, a pénz is, főképp a pénz, a kerek hárommilliós hozomány kisiklik a kezéből. Egy maradt hátra: hogy Aljosa megszeresse azt, akit kiszemelt neki; azt gondolta: ha megszereti, talán eltántorodik tőlem...

- Natasa, Natasa! - kiáltott fel szomorúan a fiú. - Mit beszélsz!

- Így is cselekedett - folytatta, nem törődve Aljosa kiáltásával -, de... s itt következik megint ugyanaz a régi história! Minden elrendeződhetett volna, én azonban megint útjában állok! Csak egyvalami nyújthatott némi reményt: ön mint tapasztalt, ravasz ember talán már akkor észrevette, hogy Aljosát néha mintha nyomasztaná lekötöttsége. Nem kerülhette el figyelmét, hogy lassan elhanyagol engem, un már, öt napig felém se néz. Majd megunja egészen, és otthagyja, gondolta, amikor kedden Aljosa döntő lépése teljesen meglepte. Mit tegyen?...

- Megengedjen - kiáltotta a herceg -, ellenkezőleg, ez a tény...

- Én azt mondom - vágta rá makacsul Natasa -, amit ön mondott akkor este: "Mit tegyünk?", és döntött: megengedi nekünk a házasságot, nem a valóságban, hanem csak úgy, szóban, hogy Aljosa megnyugodjék. Az esküvő időpontját, gondolta, ki lehet tolni akármeddig; közben pedig megkezdődött az új szerelem; ön ezt észrevette. S mindent erre az új szerelemre alapozott.

- A regények, a regények - mondta a herceg halkan, mintegy magának -, magány, álmodozás és regényolvasás!

- Igen, igen, mindent erre az új szerelemre alapozott - ismételte Natasa: nem hallotta a herceg szavait, rá sem hederített, lázas indulatban beszélt, s egyre jobban nekihevült. - S mik az esélyei ennek az új szerelemnek! Hisz már akkor kezdődött, amikor Aljosa még nem is ismerte ennek a lánynak minden tökéletességét! Abban a percben, amikor azon az estén feltárta ennek a lánynak, hogy nem szeretheti őt, mert a kötelesség és egy másik szerelem megtiltja, ez a lány hirtelen annyi együttérzést mutat iránta és vetélytársnője iránt, annyi nemességről és őszinte megbocsátásról tesz tanúságot, hogy ha hitt is eddig lelki szépségében, ezt álmodni sem merte eddig a percig. Ha el is jött hozzám akkor Aljosa, csak róla beszélt; nagyon nagy hatást tett rá ez a lány. Igen, másnap feltétlenül szükségét kellett éreznie, hogy ismét lássa ezt a gyönyörű teremtést, ha másért nem, hát csupán hálából. De hát miért is ne menjen el hozzá? Hiszen a másik, a régi már nem szenved, megoldódott a sorsa, hiszen azé lesz az egész élet, ez meg itt csak egy perc... Milyen hálátlan volna Natasa, ha féltékenykedne erre a percre! S lassan, észrevétlenül elveszünk ettől a Natasától perc helyett egy napot, kettőt, hármat. Közben pedig a másik lány teljesen váratlan, új formában nyilatkozik meg Aljosa előtt; olyan nemes, olyan lelkesülő, ugyanakkor olyan naiv gyerek, s milyen jól illik ezzel Aljosához. Barátságot, testvériséget fogadnak, egész életükben együtt akarnak maradni. Öt-hat órás beszélgetésekben Aljosa egész lelkét új érzések töltik el, és a szíve már fogva van... Eljön majd az idő, gondolja ön, amikor összehasonlítja régi szerelmét az új, friss érzésekkel: ott minden ismert, megszokott; ott olyan komolyak, követelők; ott féltékenykednek, korholják; ott könnyeket lát... Ha pedig bolondozni, játszani kezdenek vele, akkor sem mint egyenlővel, hanem mint gyerekkel... s ami a fő: minden ismerős és megszokott...

Könnyek fojtogatták, torka görcsösen összeszorult, de még erőt vett magán.

- Mi jön még? Ó, van még idő: hisz az esküvőt Natasával még nem kell kitűzni; sok az idő, s minden megváltozik... Itt vannak az ön szavai is, célzásai, magyarázatai, az ékesszólása... Meg is lehet rágalmazni ezt a bosszantó Natasát; lehet előnytelen színben feltüntetni, és... hogyan oldódik meg a dolog, nem tudjuk, de a győzelem a miénk! Aljosa! Ne vádolj engem, drágám! Ne mondd, hogy nem értem és nem értékelem a szerelmedet. Hisz tudom, te most is szeretsz engem, s ebben a percben talán nem is érted meg panaszaimat. Tudom, nagyon, nagyon rosszul tettem, hogy most mindezt kimondtam. De hát mit tegyek, ha ezt mind látom, s közben egyre jobban és jobban szeretlek... nagyon... esztelenül!

Kezébe temette arcát, lerogyott a karosszékbe, és felzokogott, mint egy gyerek. Aljosa felkiáltott, és odarohant hozzá. Sohasem bírta könnyek nélkül nézni a sírását.

Zokogása szemlátomást igen kapóra jött a hercegnek: Natasa felindulását a hosszú magyarázkodás folyamán, ellene intézett éles kirohanásait, amelyek miatt már puszta illemből is meg kellett sértődnie, most nyilvánvalóan a megbántott szerelem, az esztelen féltékenység, sőt a betegség számlájára lehetett írni. Még részvétet is kellett mutatni...

- Nyugodjék meg, csillapodjék, Natalja Nyikolajevna - vigasztalta -, csak az idegesség, a tépelődés, a magány mondatja ezt... Annyira feldúlta önt Aljosa könnyelmű viselkedése... De hiszen ez csak könnyelműség a részéről. A lényeg, amiről ön is említést tett, a keddi esemény, inkább határtalan odaadását kell hogy bizonyítsa ön előtt, de ön épp ellenkezőleg, azt gondolta...

- Ó, ne beszéljen nekem, legalább most ne gyötörjön! - vágott közbe Natasa, és keservesen sírt. - A szívem megsejtett már mindent, régen megsejtett! Hát azt hiszi, nem értem, hogy régi szerelme már teljesen odavan... Itt ebben a szobában, amikor itt hagyott, megfeledkezett rólam... mindent átéreztem... mindent átgondoltam... Mit is tehettem! Nem vádollak téged, Aljosa... De miért ámít? Azt gondolja, nem próbáltam én is ámítani magamat?... Ó, hányszor, hányszor! Hogy figyeltem hangjának rezdülését! Megtanultam olvasni az arcából, szeméből!... Mindennek vége, minden odavan... Ó, én szerencsétlen!

Aljosa térden állva sírt előtte.

- Igen, igen, én vagyok a vétkes! Mindenben én!... - hajtogatta zokogva.

- Nem, ne okold magad, Aljosa... más van itt... az ellenségeink. Ők... ők!

- De végre is megengedjen... - kezdte kissé türelmetlenül a herceg - milyen alapon írja rovásomra mindezt a... bűntettet? Hiszen ezek egyedül az ön kitalálásai, semmi sem bizonyítja...

- Bizonyítékok! - kiáltotta Natasa, és felpattant a székről. - Bizonyítékok kellenek önnek, aljas ember! Nem tehetett, egyszerűen nem tehetett mást, amikor idejött az ajánlatával! Meg kellett nyugtatnia a fiát, elaltatni a lelkiismeretét, hogy szabadabban és nyugodtabban érintkezhessék Kátyával; enélkül folyton az eszében járok, és nem enged önnek, ön pedig unta a várakozást. Talán nem igaz?

- Elismerem - felelte a herceg gúnyos mosollyal -, ha ámítani akartam volna önt, valóban így cselekszem: ön nagyon... éles elméjű, de hát ezt be kell bizonyítani s csak azután sértegetni az embert ilyen szemrehányásokkal...

- Bebizonyítani! És egész előző viselkedése, amikor tiltotta tőlem? Az, aki arra tanítja a fiát, hogy semmibe vegye, csak játéknak tekintse az ilyen kötelezettségeket nagyvilági előnyök és pénz miatt... az megmételyezi! Mit mondott az imént a lépcsőházról, a rossz lakásról? Nem ön vonta meg tőle az eddig kapott járandóságát, hogy a nyomorral és éhséggel szétválásra kényszerítsen minket? Ön az oka ennek a lakásnak, ennek a lépcsőháznak, s most neki tesz szemrehányást, kétszínű ember! S honnan támadt önben hirtelen akkor, azon az estén az a hév, az a sok új, önnek idegen nézet? Minek kellettem én önnek? Itt jártam fel és alá ebben a négy napban: mindent átgondoltam, mindent mérlegre tettem, minden szavát, az arckifejezését, és meggyőződtem róla, hogy mindez csak színlelés volt, tréfa, komédia, méltatlan, alantas és sértő játék... Ismerem én önt, régen ismerem! Valahányszor Aljosa megérkezett öntől, az arcáról leolvastam mindent, amit mondott, sugalmazott neki; tanulmányoztam rajta az ön hatását! Nem, ön nem tud engem félrevezetni! Lehet, hogy van még valamilyen számítása, lehet, hogy nem a lényeget mondtam ki, de mindegy! Elámított, ez a fő! Ezt kellett nyíltan a szemébe mondanom!...

- Ennyi az egész? Ez minden bizonyíték? De gondolja meg, esztelen asszony: ezzel a tréfával (ahogy keddi ajánlatomat nevezi) én lekötöttem magam. Ez túlságosan nagy könnyelműség lett volna tőlem.

- Mivel kötötte le magát, mivel? Mit jelent az ön szemében az, hogy félrevezet engem? Mit jelent megbántani egy lányt? Hiszen elszökött a szülői háztól, apja eltaszította, védtelen, és bemocskolta magát, erkölcstelen! Érdemes vele sokat teketóriázni, ha ez a tréfa csak a legcsekélyebb előnnyel jár?

- Gondolja meg, Natalja Nyikolajevna, milyen színben tünteti fel saját magát! Mindenáron azt bizonygatja, hogy részemről sérelem érte. De ez a sértés olyan súlyos, olyan aljas, nem is értem, hogyan lehet feltételezni, hát még kitartóan bizonygatni. Nagyon is kitanultnak kell lenni, hogy ilyen könnyen feltegye valaki, bocsásson meg. Én jogosan teszek önnek szemrehányást, mert lázítja a fiamat: ha nem is kelt most velem szemben az ön védelmére, azért a szíve ellenem van...

- Nem, apám, nem - mondta Aljosa -, azért nem támadtam ellened, mert hiszem, hogy nem sértetted meg, és el sem tudom hinni, hogy ennyire meg lehessen sérteni valakit!

- Hallják? - kiáltott fel a herceg.

- Mindenben én vagyok a hibás, Natasa, ne vádold őt. Ez vétek és szörnyűség!

- Hallod, Ványa! Már ellenem van! - sikoltotta Natasa.

- Elég! - mondta a herceg. - Fejezzük be ezt a nyomasztó jelenetet. Féltékenységének ez a határt nem ismerő, elvakult, vad kitörése teljesen új oldaláról mutatja be nekem az ön jellemét. Ez óvatosságra int. Elhamarkodtuk a dolgot, valóban elhamarkodtuk. Ön észre sem veszi, mennyire megsértett; ez semmi önnek. Elsiettük... elsiettük... a szavam persze szent, de... apa vagyok, és boldogságot kívánok a fiamnak...

- Visszavonja a szavát - kiabálta magánkívül Natasa -, kapott az alkalmon! De tudja meg: két nappal ezelőtt én itt magamban elhatároztam, feloldom Aljosát a szava alól, s ezt most mindenki előtt megerősítem. Lemondok róla!

- Azaz fel akarja támasztani benne a régi nyugtalanságot, a kötelességérzést, a "vágyat a kötelezettség után" (így fejezte ki az előbb), hogy ezzel ismét magához láncolja. Ez illik az ön elméletébe, azért is mondom; de elég, az idő sürget. Nyugodtabb percre várok, hogy kimagyarázkodjunk. Remélem, kapcsolatunk nem szakad meg végképp. Remélem azt is, hogy megtanul jobban becsülni engem. Már ma közölni akartam családjára vonatkozó tervemet, amelyből megláthatta volna... de hagyjuk! Ivan Petrovics! - lépett oda hozzám. - Régi óhajomról nem beszélve, most inkább, mint bármikor, becses lesz számomra közelebbi ismeretsége. Remélem, ön megért engem. A napokban felkeresem; megengedi?

Meghajoltam. Úgy véltem, most már nem kerülhetem el a találkozást. Megszorította a kezem, némán meghajolt Natasa előtt, és sértett méltósággal eltávozott.

Néhány percig egy szót sem szóltunk. Natasa szomorúan, leverten, töprengve ült a helyén. Hirtelen elhagyta minden ereje. Mit sem látva, szinte önfeledten maga elé meredt, s közben fogta Aljosa kezét.

A fiú halkan sírdogált, és néha félénk kíváncsisággal nézett rá.

Végül óvatosan vigasztalni kezdte, könyörgött, ne haragudjék, magát okolta; látszott, hogy nagyon szeretné mentegetni az apját, ez különösen a szívén fekszik; néhányszor beszélni kezdett erről, de nem mert nyíltan szólni, nehogy ismét kiváltsa Natasa dühét. Megesküdött, hogy változatlanul szereti, és hevesen mentegette Kátyához való ragaszkodását; szüntelenül azt hajtogatta, hogy Kátyát csak mint nővérét, kedves, jóságos nővérét szereti, akitől nem tud teljesen megválni, de ez kegyetlen durvaság is volna a részéről, s azt bizonygatta, ha Natasa megismeri Kátyát, nyomban összebarátkoznak, soha el nem válnak, és akkor nem lesz többé semmiféle félreértés. Ez a gondolat különösképpen tetszett neki. Szegény nem is hazudott. Nem értette meg Natasa aggodalmait, azt sem egészen, amit az apjának mondott. Csak annyit értett, hogy összevesztek, s ez súlyos teherként nyomta a szívét.

- Hibáztatsz az apád miatt? - kérdezte Natasa.

- Hogyan hibáztathatnálak - felelte keserűen -, amikor mindennek én vagyok az oka, és én vagyok a vétkes? Én juttattalak ilyen állapotba, s haragodban vádoltad meg, mert menteni akartál engem; te mindig mentegetsz, pedig én nem érdemlem. Meg kellett keresni a vétkest, s te azt gondoltad, hogy ő az. De ő igazán, igazán nem hibás! - kiáltotta lelkesen. - S ezért jött ide? Ezt várta?

Látva azonban, hogy Natasa szomorúan, szemrehányóan tekint rá, tüstént elbátortalanodott.

- No jó, nem szólok, bocsáss meg - mondta. - Én vagyok mindennek az oka!

- Igen, Aljosa - folytatta leverten Natasa -, most ő közénk állt, és örökre feldúlta a világunkat. Te mindig jobban hittél nekem, mint bárki másnak; most gyanakvást, bizalmatlanságot oltott a szívedbe ellenem, már hibáztatsz, elvette tőlem a szíved felét. Fekete macska futott át köztünk.

- Ne beszélj így, Natasa. Miért mondod, hogy fekete macska? - Nagyon megszomorította ez a kifejezés.

- Hamis jóságával, hazug nagylelkűségével magához láncolt - beszélt tovább Natasa -, s most majd egyre inkább ellenem fordít.

- Esküszöm, hogy nem! - kiáltotta Aljosa még hevesebben. - Csak ingerültségében mondta, hogy "elhamarkodtuk"; majd meglátod, holnap, holnapután észbe kap, ha meg annyira megharagudott, hogy valóban nem akarja a házasságunkat, esküszöm neked, nem engedelmeskedem. Talán lesz annyi erőm... S tudod, ki lesz a segítségünkre? - kiáltott fellelkesülve tulajdon ötletétől. - Kátya! Meglátod, milyen nagyszerű teremtés, meglátod! Meggyőződhetsz róla, hogy nem a vetélytársad, nem akar szétválasztani bennünket! S milyen igazságtalan voltál, amikor azt mondtad, hogy a magamfajtánál rögtön az esküvő után elmúlik a szerelem! Milyen keserves volt ezt hallanom! Nem, én nem vagyok olyan, és ha sokat jártam is Kátyához...

- Hagyd, Aljosa, járj csak hozzá, amennyit akarsz. Én nem erről beszéltem. Nem jól értettél. Légy boldog, akivel akarsz. Nem kívánhatok többet a szívedtől, mint amennyit adni tud...

Mavra lépett be.

- No, hozzam a teát vagy ne? Már két órája forr a szamovár; tizenegyre jár.

Nyersen, haragosan beszélt; látszott, hogy rosszkedvű, és neheztel Natasára. Mavra ugyanis kedd óta valósággal elragadtatásban élt; már szétkürtölte az egész házban, a környéken, a boltban, a házmesternél, hogy kisasszonya (akit annyira szeretett) férjhez megy. Diadalmasan kérkedve mesélte, hogy a herceg, ez a tekintélyes és roppant gazdag generális maga jött el kisasszonya beleegyezéséért, ő, Mavra, a tulajdon fülével hallotta az egészet - s lám, most minden felborult. A herceg haragosan távozott, a teát sem adták be, s természetesen mindennek a kisasszony az oka. Hallotta, milyen tiszteletlenül beszélt.

- Jó... hozd - felelte Natasa.

- Hát a harapnivalót, azt is hozzam?

- Azt is. - A lány zavarba esett.

- Hogy készültünk, hogy készültünk! - dohogott Mavra. - Tegnap óta nincs megállásom. A Nyevszkijre szaladtam borért, most meg... - Kiment, és mérgesen becsapta az ajtót.

Natasa elpirult, és furcsán nézett rám. Közben behozták a teát és az ételt; vadhús volt, valami hal és két üveg kitűnő bor Jeliszejevtől. "Vajon minek készültek fel így?" - gondoltam.

- Látod, milyen vagyok, Ványa - szólt Natasa, és odalépett az asztalhoz, szinte előttem is szégyenkezett. - Hiszen éreztem előre, hogy így történik ma minden, ahogy történt, és mégis azt gondoltam, tán más vége lesz. Megjön Aljosa, kimagyarázkodik, megbékülünk; meggyőznek róla, hogy a gyanúim alaptalanok, és... mindenesetre készítettem valami ennivalót. Gondoltam, elüldögélünk, elbeszélgetünk...

Szegény Natasa! Hogy elpirult beszéd közben. Aljosa rajongva nézte.

- Látod, Natasa! - kiáltott fel. - Magad sem hittél magadnak: két órával ezelőtt még nem hittél a gyanúidban! Nem; ezt jóvá kell tenni: én vagyok a hibás, én vagyok mindennek az oka, én majd jóváteszem. Natasa, engedd meg, hogy most rögtön elmenjek apámhoz! Látnom kell őt; megbántották, megszomorították, meg kell vigasztalnom; én majd tisztázok mindent, mindent a magam nevében, teljesen a magam nevében; téged nem keverlek bele. Elsimítom a dolgot... Ne haragudjál rám, hogy annyira kívánkozom hozzá, és téged itt hagylak. Sajnálom őt; majd meglátod, igazolja magát előtted... Holnap kora reggel rohanok hozzád, és itt maradok egész nap, Kátyához nem megyek...

Natasa nem tartotta vissza, sőt maga küldte. Szörnyen félt, hogy Aljosa most majd kényszerből naphosszat nála ül, és megunja. Csak annyit kért, hogy az ő nevében semmit se mondjon, s igyekezett vidáman mosolyogni a búcsúhoz. A fiú már ment volna, de egyszer csak odalépett Natasához, megfogta mindkét kezét, és leült melléje. Kimondhatatlan gyengédséggel tekintett rá.

- Natasa, angyalom, drágám, ne haragudj rám, és ne veszekedjünk soha. Ígérd meg, hogy mindig mindenben hiszel nekem, én meg neked. Elmondok most neked valamit, édesem: egyszer összevesztünk, nem emlékszem, min, de én voltam a hibás. Nem beszéltünk egymással. Nem akartam elsőnek bocsánatot kérni, pedig borzasztóan szomorú voltam. Járkáltam a városban, ide-oda ténferegtem, elmentem a barátaimhoz, de a szívem csak nehéz volt... És akkor az jutott eszembe: mi lenne, ha, mondjuk, megbetegednél és meghalnál. S amikor ezt elképzeltem, hirtelen olyan kétségbeesés fogott el, mintha valóban örökre elvesztettelek volna. Mind nyomasztóbb, szörnyűbb gondolataim támadtak. Már-már azt képzeltem, hogy a sírodhoz megyek, félig eszméletlenül lerogyok rá, átölelem és dermedten fekszem ott. Elképzeltem, hogyan csókolgatnám ezt a sírt, hogyan szólongatnálak, hogyan könyörögnék csodáért az Istenhez, hogy legalább egy percre feltámasszon; szinte magam előtt láttam, miképp rohannék hozzád megölelni, magamhoz szorítani, megcsókolni, és meghalnék boldogságomban, hogyha egy percre is, még egyszer megölelhetnélek, úgy, mint régen. S amikor ezt elképzeltem, arra gondoltam: lám, egy percre elkönyörögnélek az Istentől, s közben már hat hónapja élsz velem, s e hat hónap során hányszor veszekedtünk, hány napig nem beszéltünk egymással! Naphosszat haragban vagyunk, semmibe vesszük a boldogságunkat, most meg egy percre is feltámasztanálak, s egész életemet adnám ezért a percért!... Ahogy ez elvonult a fejemben, nem bírtam tovább, ideszaladtam hozzád, te meg már vártál, s amikor a veszekedés után megöleltük egymást, emlékszem, olyan erősen szorítottalak magamhoz, mintha csakugyan elveszítettelek volna. Natasa! Ne veszekedjünk sohasem! Ez nekem mindig olyan rossz! S istenem, hogy gondolhatod, hogy el tudnálak hagyni téged!

Natasa sírt. Erősen megölelték egymást, s Aljosa még egyszer megesküdött: sosem hagyja el. Azután sietett apjához. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy mindent elrendez, mindent elsimít.

- Mindennek vége! Minden elveszett! - mondta Natasa, görcsösen szorongatva a kezem. - Szeret és mindig szeretni fog; de Kátyát is szereti, és egy idő múlva majd jobban szereti, mint engem. Ez a gonosz herceg sem fog ölbe tett kézzel ülni, és akkor...

- Natasa! Magam is azt hiszem, hogy a herceg nem becsületesen jár el, de...

- Te nem hiszel az egészben, amit neki mondtam! Észrevettem az arcodon. De várj csak, majd meglátod, igazam volt-e vagy sem! Hisz én még csak úgy általánosságban beszéltem, de isten tudja, mit tartogat még a fejében! Szörnyű ember ez! E négy nap során itt járkáltam a szobában, és megfejtettem az egészet. Neki pontosan az kellett, hogy felszabadítsa Aljosa szívét, levegye róla a zavaró szomorúságot, a hozzám fűző kötelezettséget. Azonkívül azért gondolta ki ezt a leánykérést, hogy közénk álljon, Aljosát elbűvölje a nemességével, nagylelkűségével. Ez igaz, Ványa, igaz! Aljosa épp ilyen természetű. Megnyugodott volna, s nem aggódik tovább miattam. Azt gondolta volna: ő most már a feleségem, örökre velem van, és akaratlanul nagyobb figyelemmel fordul Kátya felé. A herceg nyilván tanulmányozta Kátyát, és kitalálta, hogy illik hozzá, erősebben le tudja kötni, mint én. Ó, Ványa! Most benned van minden reményem: a herceg valami okból találkozni akar veled, közelebbről megismerkedni. Ne térj ki, kedvesem, és az istenért, igyekezz mielőbb bejutni a grófnőhöz. Ismerkedj meg Kátyával, nézd meg jól, és mondd el, milyen. Szükségem van rá, hogy rajtuk legyen a szemed. Senki sem ért meg úgy, mint te, s te tudod, mi a fontos nekem. Figyeld meg azt is, meddig terjed náluk a barátság, mi van közöttük, miről beszélnek; de főként Kátyát, Kátyát vedd szemügyre... Bizonyítsd be még egyszer, kedves, szeretett Ványám, bizonyítsd be még egyszer a barátságodat! Benned, csak benned reménykedem most!...

Már éjjel egy óra volt, amikor hazatértem. Nelli álmos arccal nyitott ajtót. Elmosolyodott, és derűsen nézett rám. Szegényke nagyon mérges volt magára, mert elaludt. Mindenképpen szeretett volna megvárni. Elmondta, hogy valaki keresett, egy ideig itt ült, aztán egy cédulát hagyott az asztalon. A cédulát Maszlobojev írta. Másnap délre magához hívott. Ki akartam kérdezni Nellit, de holnapra halasztottam, és erősködtem, menjen lefeküdni; szegényke úgyis fáradt volt, sokáig várt rám, s csak félórával az érkezésem előtt aludt el.

Reggel Nelli elég furcsa dolgokat mesélt a tegnapi látogatásról.

Egyébként már az is különös volt, hogy Maszlobojev éppen ezen az estén jött: bizonyára tudta, hogy nem leszek otthon, magam közöltem ezt vele utolsó találkozásunkkor, nagyon jól emlékszem rá. Nelli elmondta, hogy először nem akart ajtót nyitni, mert félt: már este nyolc óra volt. A férfi azonban rábeszélte a csukott ajtón keresztül; meggyőzte, hogy ha nem hagy itt nekem egy írást, akkor holnap nagy kellemetlenség ér. Amikor Nelli beeresztette, nyomban megírta a cédulát, aztán odament hozzá, és leült melléje a díványra. "Én felálltam, és nem akartam vele beszélgetni - mesélte a kislány -, nagyon féltem tőle; beszélt Bubnováról, hogy mennyire haragszik most, de már nem mer elvinni, és dicsérni kezdte magát; azt mondta, jó barátok, és gyerekkoruk óta ismerik egymást. Akkor aztán szóba álltam vele. Cukorkát vett elő, és megkínált; nem akartam venni, ő meg bizonygatta nekem, hogy jó ember, tud énekelni és táncolni; fel is ugrott, és táncolni kezdett. Nagyon mulatságos volt. Aztán azt mondta, hogy üldögél még egy kicsit, »megvárom Ványát, hátha megjön«, nagyon kért, hogy ne féljek, és üljek mellé. Leültem; de nem akartam vele beszélgetni. Akkor elmondta, hogy ismerte mamát és a nagyapát és... akkor már beszélgettem vele. Sokáig itt ült."

- És miről beszéltetek?

- A mamáról... Bubnováról... a nagyapáról. Két óra hosszat ült itt.

Mintha vonakodva mesélte volna, hogy miről beszéltek. Nem firtattam, reméltem, Maszlobojevtól mindent megtudok. De úgy rémlett, szándékosan jött az én távollétemben, hogy Nellit egyedül találja. "Mit akar ezzel?" - gondoltam.

A kislány megmutatta a három szem cukorkát, amit tőle kapott. Rossz kandiscukor volt, piros és zöld papírban, valószínűleg a zöldségüzletben vette. Nelli mosolyogva mutatta nekem.

- Hát nem etted meg? - kérdeztem.

- Nem akarom - felelte komolyan, összevonva szemöldökét. - Nem is én vettem ki, ő hagyta a díványon...

Ezen a napon sok szaladgálás várt rám. Búcsúzni kezdtem Nellitől.

- Nem unalmas neked egyedül? - kérdeztem.

- Unalmas is meg nem is. Unalmas azért, mert sokáig nincs itt.

S nagy szeretettel pillantott rám. Egész reggel gyengéd tekintettel nézegetett, kedvesnek és vidámnak látszott, s ugyanakkor volt benne valami szégyenlős félénkség, mintha attól tartana, valamivel megharagít, és elveszti szeretetemet, de... restellné ezt túlzottan kimutatni.

- És miért nem unalmas? Hisz azt mondtad, hogy "unalmas is meg nem is" - szóltam, és önkéntelenül rámosolyogtam, olyan kedves és drága volt már nekem.

- Azt már csak én tudom - felelte mosolyogva és megint csak restelkedve. A küszöbön beszélgettünk a nyitott ajtóban. Nelli szemét lesütve állt előttem, egyik kezével vállamba kapaszkodott, a másikkal kabátom ujját morzsolgatta.

- Mi az, titok?

- Nem... csak éppen... elkezdtem olvasni a könyvét a távollétében - mondta halkan, és pirulva rám emelte átható, gyengéd tekintetét.

- No lám! És tetszik? - Zavarban voltam, mint minden szerző, akit szembe dicsérnek, de mit nem adtam volna érte, ha ebben a percben megcsókolhatom a lányt. Valami azonban visszatartott. Nelli hallgatott.

- Kicsoda?

- Hát az a tüdőbajos fiatalember... a könyvben.

- Mit csináljunk, Nelli, így kellett.

- Egyáltalán nem kellene - felelte a kislány szinte suttogva, de hevesen és majdnem haragosan; lebiggyesztette a száját, és még merőbben bámult a padlóra.

Eltelt egy perc.

- Hát a lány... no, hát ők ketten... a lány és az öregember - susogta, miközben még buzgóbban morzsolgatta kabátom ujját -, ők együtt fognak élni? És nem lesznek szegények?

- Nem, Nelli, a lány elutazik messzire; férjhez megy egy földbirtokoshoz, az öreg pedig magára marad - válaszoltam, őszintén sajnálva, hogy nem mondhatok neki valami vigasztalót.

- Hát lám!... Lám! Ó, milyenek!... Most már nem is akarom olvasni.

S mérgesen eltolta a karomat, sarkon fordult, odament az asztalhoz, és hátat fordítva, lesütött szemmel megállt. Egészen kipirult, és nyugtalanul pihegett, mintha szörnyű bántódás érte volna.

- Ejnye, Nelli, te megharagudtál! - szóltam, odalépve hozzá. - Hiszen ami ott le van írva, az nem igaz, kitalált történet; mi van itt haragudnivaló! Érzékeny gyerek vagy te!

- Nem haragszom - mondta félénken, rám tekintett sugárzó, gyengéd pillantásával, majd újra megragadta a karomat, arcát a mellemhez szorította, és sírva fakadt.

De ugyanakkor el is nevette magát - nevetett és sírt egyszerre. Nekem is nevethetnékem támadt, és valami édes érzés töltött el. Semmiképpen sem akartam felemelni a fejét, s amikor megpróbáltam lefejteni a vállamról, mind erősebben simult hozzám, és egyre jobban nevetett.

Aztán véget ért ez az érzelmes jelenet. Elbúcsúztunk; sietnem kellett. Nelli egészen kipirulva, valahogy restelkedőn ragyogó szemmel kiszaladt utánam a lépcsőházba, és kért, menjek haza korán. Megígértem, hogy ebédre mielőbb hazatérek.

Először az öregeket kerestem fel. Mind a ketten gyengélkedtek. Anna Andrejevna komoly beteg volt; Nyikolaj Szergejics benn ült a szobájában. Meghallotta érkezésemet, de tudtam, hogy szokásához híven legfeljebb egy negyedóra múlva jön elő, hadd legyen alkalmunk beszélgetni. Nem akartam nagyon elbúsítani Anna Andrejevnát, ezért a lehetőséghez képest enyhítve mondtam el a tegnap este történetét, de a valóságnak megfelelően; meglepetésemre az öregasszony elszomorodott ugyan, de csodálkozás nélkül fogadta az esetleges szakítás hírét.

- Éppen így gondoltam, bátyuska - mondta. - Miután elment, én még sokáig töprengtem, és oda lyukadtam ki, hogy ebből nem lesz semmi. Nem érdemeltük ki ezt az Úristennél, meg aztán az az ember olyan aljas, semmi jót sem lehet várni tőle. Nem tréfadolog, tízezret csak úgy elszed tőlünk, tudja, hogy nincs joga rá, és mégis elveszi. Megfoszt az utolsó falatunktól: Ihmenyevkát eladják. Natasecska okos, és igaza van, hogy nem hisz neki. Aztán tudja, bátyuska - folytatta, lehalkítva a hangját -, ez az én emberem nagyon a házasság ellen van! Elszólta magát: nem akarom, azt mondja! Először azt hittem, bolondozik, de nem, komolyan beszélt. Mi lesz az én kis galambommal? Akkor aztán igazán elátkozza. Hát Aljosa, ő mit mond?

Még sokáig kérdezgetett, és szokása szerint minden válaszomra sóhajtozott, sápítozott. Észrevettem már, hogy az utóbbi időben nagyon elhagyja magát. Minden hír kihozza a sodrából. Natasa sérelme tönkretette a szívét és az egészségét.

Bejött az öreg, köntösben, papucsban; panaszkodott, hogy lázas, de gyengéden tekintett a feleségére, egész idő alatt, míg ott voltam, úgy gondozta, mint egy dajka, leste a pillantását, szinte félénken viselkedett. Annyi szeretet volt a szemében! Megijesztette az asszony betegsége; érezte, hogy az életben mindent elveszít, ha őt is elveszti.

Egy órát ültem náluk. A búcsúzásnál kikísért az előszobába, és Nelliről kezdett beszélni. Komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy lánya helyett magához fogadja. Tanácskozni kezdtünk, hogyan vegye rá Anna Andrejevnát. Nagyon érdeklődött a kislány iránt, megkérdezte, nem tudtam-e meg valami újabbat róla. Hamarjában elmeséltem neki. Elbeszélésem nagy hatást tett rá.

- Még beszélünk majd erről - mondta határozottan -, addig meg... különben magam megyek el hozzád, csak rendbe jöjjek. Akkor döntünk.

Pontosan tizenkettőkor ott voltam Maszlobojevnál. Legnagyobb álmélkodásomra, amikor beléptem, elsőként a herceget pillantottam meg. Éppen a kabátját vette fel az előszobában, Maszlobojev buzgón segített neki, és odanyújtotta a sétapálcáját. Említette már, hogy ismeri a herceget, ez a találkozás mégis rendkívül meglepett.

Valkovszkij mintha zavarba esett volna, amikor meglátott.

- Á, ön az! - kiáltotta valahogy nagyon is lelkesen. - Lám, micsoda találkozás! Egyébként éppen most tudtam meg Maszlobojev úrtól, hogy ismerik egymást. Örülök, roppant örülök, hogy találkoztunk; szerettem volna látni önt, s remélem, mielőbb felkereshetem, ha megengedi. Kérésem van önhöz: segítsen nekem, tisztázza ezt a mostani helyzetünket. Bizonyára érti, a tegnapiakról beszélek... Baráti viszony fűzi oda, figyelemmel kísérte az egész ügyet, hallgatnak önre... Rendkívül sajnálom, hogy nem maradhatok most önnel... De hát dolgom van! Ám a napokban vagy még előbb is lesz szerencsém meglátogatni. Most pedig...

Túlzott szívélyességgel megrázta a kezemet, összekacsintott Maszlobojevval, és elment.

- Mondd meg, az istenért... - kezdtem, ahogy beléptem a szobába.

- Most semmit sem mondok - vágott közbe Maszlobojev, felkapta sapkáját, és az előszoba felé indult. - Dolgom van. Rohanok, testvér, már el is késtem!...

- De hisz magad írtad, hogy tizenkettőkor jöjjek!

- Mit számít, hogy mit írtam! Én tegnap írtam neked, ma meg nekem írtak, de olyan ügyekben, hogy majd szétmegy a fejem! Várnak. Bocsáss meg, Ványa. Csak annyi elégtételt nyújthatok, hogy verj el a felesleges zavarásért. Ha kell az elégtétel, üss hát, csak könyörgök, minél előbb!... Ne tarts fel, várnak, dolgom van...

- De hát miért ütnélek? Ha dolgod van, siess, mindenkinél adódnak előre nem látott események. De legalább...

- Most semmi legalább, majd elmondom - szakított félbe, s közben kiszáguldott az előszobába, és felkapta kabátját (én is öltözködni kezdtem). - Veled is dolgom van; nagyon fontos ügy, azért is hívtalak; közvetlenül téged és a te érdekeidet érinti. S mivel egy perc alatt nem lehet elmondani, nagyon kérlek, ígérd, meg, hogy eljössz ma este, pontosan hétkor, sem előbb, sem később. Itthon leszek.

- Ma - kezdtem határozatlanul -, ma este, testvér, máshová akartam menni...

- Menj most, kedvesem, ahová menni akartál, és este gyere hozzám. El sem tudod képzelni, Ványa, miket fogok közölni veled.

- Ugyan mi lehet ez? Megvallom, nagyon felkeltetted a kíváncsiságomat.

Már kiléptünk a kapun, és a gyalogjárón álltunk.

- Akkor eljössz? - kérdezte makacsul.

- Mondtam, hogy eljövök.

- Nem, add a szavadat.

- Micsoda ember! No, szavamra.

- Nagyszerű. Derék dolog. Merre mégy?

- Erre - feleltem, és jobb felé mutattam.

- Én meg erre - mutatott ő balra. - Isten veled, Ványa! Ne feledd el, hétkor!

"Furcsa" - gondoltam magamban, amint utánanéztem.

Estére Natasához készültem. Mivel azonban szavamat adtam Maszlobojevnak, úgy döntöttem, hogy most megyek oda. Bizonyos voltam benne, hogy ott találom Aljosát. Valóban ott volt, és rettenetesen megörült, amikor beléptem.

Rendkívül kedvesen, gyengéden viselkedett Natasával, s érkezésem még fel is vidította. Natasa igyekezett jókedvet mutatni, de látszott, hogy erőszakolja. Arca fáradt és halvány volt: rosszul aludt éjszaka. Aljosával is valahogy erőltetetten kedveskedett.

Aljosa sokat beszélt, sokat mesélt, igyekezett felvidítani őt, mosolyt csalni akaratlanul is szigorúan összezárt ajkára, de a beszélgetésben szemlátomást kerülte Kátya és apja említését. A tegnapi békülési kísérlet nyilván nem sikerült.

- Tudod, mit? Borzasztóan szeretne már elmenni tőlem - súgta gyorsan Natasa, amikor a fiú kiment egy percre, hogy valamit mondjon Mavrának -, de fél. Én is félek azt mondani, hogy menjen, mert akkor esetleg azért sem megy, s leginkább félek attól, hogy unatkozik, s így teljesen elhidegül tőlem. Mit tegyek?

- Istenem, milyen helyzetbe hozzátok saját magatokat! És milyen bizalmatlanok vagytok, hogy figyelitek egymást! Magyarázkodjatok ki, és kész! Mert ez a helyzet talán valóban rákényszeríti majd az unalomra.

- De hát mitévő legyek? - kiáltott fel ijedten.

- Várj, én elintézem... - S kimentem a konyhába azzal az ürüggyel, hogy megkérem Mavrát: törölje le az egyik nagyon bepiszkolódott sárcipőmet.

- Óvatosan, Ványa! - kiabálta utánam.

Ahogy beléptem Mavrához, Aljosa úgy rohant oda hozzám, mintha csak engem várt volna.

- Ivan Petrovics, kedvesem, mit tegyek? Adjon tanácsot; még tegnap megígértem, hogy éppen ebben az időpontban Kátyánál leszek. Ezt nem mulaszthatom el! Ki sem mondhatom, mennyire szeretem Natasát, a tűzbe mennék érte, de ítélje meg maga, azt sem adhatom fel teljesen, az lehetetlen...

- Nos, menjen hát...

- És Natasa? Nagyon megszomorítom ezzel; Ivan Petrovics, segítsen rajtam...

- Véleményem szerint jobb, ha elmegy. Tudja, mennyire szereti magát; folyton azt fogja képzelni, hogy unatkozik mellette, és csak kényszerből ül itt. A fesztelen viselkedés hasznosabb. Jöjjön hát, segítek magának.

- Kedves Ivan Petrovics! Milyen jó maga!

Bementünk; egy perc múlva így szóltam hozzá:

- Az imént láttam az apját.

- Hol? - kiáltotta ijedten.

- Az utcán, véletlenül. Megállt velem egy kis időre, ismét kérte, hogy ismerkedjünk meg közelebbről. Kérdezősködött magáról: nem tudom-e, hol van most. Szeretne találkozni magával, valami mondanivalója van.

- Ó, Aljosa, menj hát el hozzá - kapott rajta Natasa, megértvén szándékomat.

- De... hol találom meg most? Otthon van?

- Nem, úgy rémlik, azt mondta, a grófnőnél lesz.

- Akkor hát... - szólt naivan Aljosa, és szomorúan pillantott Natasára.

- De miért ne, Aljosa! - mondta a lány. - Hát igazán meg akarod szakítani azt a barátságot, hogy engem megnyugtass? Ez gyerekes dolog. Először is képtelenség, másodszor is nagyon hálátlannak mutatkozol Kátya előtt. Barátok vagytok; hát szabad ilyen durván megszakítani a kapcsolatot? Végül pedig egyszerűen megsértesz, ha azt gondolod, hogy ennyire féltékeny vagyok. Menj most nyomban, nagyon kérlek! Legalább apád is lecsillapodik.

- Natasa, te angyal vagy, a kisujjad is többet ér nálam! - kiáltotta Aljosa rajongva és bűnbánóan. - Te olyan jó vagy, én meg, én... én... no, ismerj meg hát! Csak az előbb, a konyhában kértem meg Ivan Petrovicsot, hogy segítsen eltávoznom. Ezt gondolta ki. De azért ne ítélj el, aranyos Natasám! Nem vagyok egészen bűnös, mert a világon mindennél jobban szeretlek, és ezért egy új ötletet eszeltem ki: feltárok mindent Kátyának, haladéktalanul leírom neki mostani helyzetünket, és elmondok mindent, ami tegnap történt. Ő majd kitalál valamit a megmentésünkre, egész lelkével ragaszkodik hozzánk...

- Menj hát - felelte mosolyogva Natasa. - De tudod-e, magam is nagyon szeretnék megismerkedni Kátyával. Hogyan találjunk rá alkalmat?

Aljosa elragadtatása nem ismert határt. Nyomban tervezgetni kezdte a találkozót. Igen egyszerű volt: Kátya majd kitalálja. Hevesen, tüzesen fejtegette ezt a gondolatot. Megígérte, hogy még ma, két óra múltán választ hoz, és az estét Natasánál tölti.

- Igazán visszajössz? - kérdezte Natasa, amikor elbúcsúztak.

- Csak nem kételkedsz benne? Isten veled, Natasa, isten veled, szerelmem, örök szerelmem! Isten veled, Ványa! Ó, istenem, véletlenül Ványának neveztem; hallgasson ide, Ivan Petrovics, én szeretem magát, mért nem tegeződünk? Tegezzük egymást!

- Tegezzük.

- Hála istennek! Hiszen már százszor is az eszembe jutott. Csak sose mertem szólni magának. Lám, most is magát mondok. Nehéz megszokni a tegeződést. Azt hiszem, Tolsztoj írja valahol: két ember összetegeződik, de sehogy sem jön a nyelvükre, és folyton kerülik az olyan mondatokat, amelyekben megszólítás fordul elő. Ó, Natasa! Olvassuk el egyszer együtt a Gyermekkor-t és Serdülőkor-t; olyan szép!

- Menj már, menj már - kergette Natasa nevetve -, mennyit fecsegsz örömödben...

- Isten veled! Két óra múlva itt vagyok!

Kezet csókolt, és kisietett.

- Látod, látod, Ványa! - mondta Natasa, és sírva fakadt.

Két óra hosszat ültem nála, vigasztaltam, és sikerült meggyőznöm, hogy nincs semmi baj. Persze igaza volt, amikor aggodalmaskodott. Elszorult a szívem, ha jelenlegi helyzetére gondoltam; féltettem őt. De mit tehettem?

Furcsálltam Aljosa viselkedését is: éppen úgy szerette Natasát, mint azelőtt, bűnbánatában és hálájában talán még jobban is. Ugyanakkor azonban az új szerelem erősen befészkelte magát a szívébe. Nem lehetett előre látni, mivel végződik a dolog. Roppant szerettem volna szemügyre venni Kátyát. Újra megígértem Natasának, hogy megismerkedem vele.

Végül mintha felvidult volna. Többek között meséltem neki Nelliről, Maszlobojevról, Bubnováról, mai találkozásomról a herceggel Maszlobojevnál és az este hétre kitűzött találkozóról. Mindez szörnyen érdekelte. Az öregekről nem sokat beszéltem, Ihmenyev látogatását egyelőre elhallgattam; az esetleges párbaj Nyikolaj Szergejics és a herceg között megijesztette volna. Ő is rendkívül különösnek találta a herceg kapcsolatát Maszlobojevval és azt, hogy annyira erőszakolja közelebbi ismeretségünket, ámbár a jelen helyzet eléggé megmagyarázta...

Három órakor mentem haza. Nelli derűsen fogadott...

Este hétkor pontosan ott voltam Maszlobojevnál. Lármásan üdvözölt, és lelkendezve megölelgetett. Természetesen be volt csípve. Leginkább meglepett azonban, milyen nagy előkészületeket tettek fogadásomra. Látszott, hogy vártak. A drága abrosszal megterített kerek asztalkán szép rézszamovárban forrt a víz. Finom porcelánnal, ezüsttel és kristállyal terítettek a teához. A másik asztalon - amelyet éppoly drága terítővel borítottak le - finom cukorkát, befőttet, lekvárt, gyümölcscukrot, zselét, narancsot, almát, diót, mandulát, mogyorót láttam - egész gyümölcsüzlet. A harmadik, hófehér abroszos asztalon különféle harapnivalók sorakoztak: kaviár, sajt, pástétom, kolbász, füstölt sonka, hal meg gyönyörű kristálypalackokban különböző, szép színű - rubinvörös, zöld, barna, arany - pálinka. Végül oldalt, egy szintén fehér terítős kis asztalon két üveg pezsgő. A dívány előtt álló asztalon három üveg díszelgett: Sauternes, Lafitte és konyak - Jeliszejevtől való, drága italok. Alekszandra Szemjonovna a teásasztalnál ült, egyszerű, de nagyon elegáns, ízlésesen összeállított öltözékben. Tudta, hogy ruhája jól illik neki, és szemlátomást büszke volt rá; kissé ünnepélyesen áll fel fogadásomra. Elégedettség és jókedv sugárzott üde arcocskájáról. Maszlobojev gyönyörű kínai papucsot és drága köntöst viselt, szép tiszta ing volt rajta. Inge, ahol csak lehetett, tele volt divatos gombokkal. Haját megfésülte, beolajozta, és divatosan oldalt választotta el.

Ámulatomban megálltam a szoba közepén, és tátott szájjal bámultam hol Maszlobojevra, hol Alekszandra Szemjonovnára, aki úszott a boldogságban.

- Mi ez, Maszlobojev? Talán estélyt adsz ma? - kérdeztem végül nyugtalanul.

- Nem, csak te leszel vendég egyedül - felelte ünnepélyesen.

- De hát mi ez (rámutattam a harapnivalóra), hiszen ezzel jól lehet lakatni egy egész ezredet!

- És jól itatni, ez a fő: jól itatni! - tette hozzá a barátom.

- És ez az egész csak az én kedvemért van?

- És Alekszandra Szemjonovna kedvéért. Neki támadt kedve hozzá.

- No tessék! Előre tudtam! - kiáltotta elpirulva az asszony, de továbbra is éppoly elégedettnek látszott. - Ha tisztességesen fogadjuk a vendéget, mindjárt én vagyok az oka!

- Reggel óta, képzelheted, reggel óta, amióta csak megtudta, hogy estére jössz, folyton sürgölődik; olyan gondban volt...

- Megint füllentesz! Nem is reggel óta, hanem tegnap este óta. Amint megérkeztél az este, rögtön mondtad, hogy ma eljön vendégségbe...

- Rosszul hallotta, kérem.

- Egyáltalán nem hallottam rosszul, így volt. Én sosem hazudok. S miért is ne fogadjuk a vendéget? Csak élünk, senki sem jár hozzánk, pedig mindenünk megvan. Hadd lássák a jó emberek, hogy mi is tudunk emberi módon élni.

- És főképpen lássák, milyen nagyszerű háziasszony és szervező vagy - fűzte hozzá Maszlobojev. - Képzeld, pajtás, mibe kerültem bele. Kínai papucsot és köntöst, holland inget húztak rám, teletűzdelték gombokkal, a hajamat is maga fésülte, bepomádézta bergamottal, kérem; még valami illatszerrel is be akart szórni, de azt már nem tűrtem, a sarkamra álltam, megmutattam férji hatalmamat...

- Nem is bergamott az, hanem a legfinomabb francia hajkenőcs, festett porcelán tégelyben! - kiáltotta Alekszandra Szemjonovna, és elpirult. - Ítélje meg maga, Ivan Petrovics, se színházba, se táncolni, sehová sem enged, csak egyre-másra ajándékozza a ruhákat, de mit kezdjek velük? Szépen felöltözöm, és itt járkálok egyedül a szobában. A napokban kikönyörögtem, már fel is készültünk, hogy megyünk a színházba; épp csak elfordultam, feltűztem a brossomat, ő meg a szekrényhez osont, egy-kettő, és jól felöntött a garatra. Így hát itthon maradtunk. Senki, senki, senki sem jár hozzánk vendégségbe; csak délelőttönként jönnek mindenféle emberek üzleti ügyben; engem olyankor kikergetnek. Pedig van szamovárunk, szervizünk, szép csészéink, minden van, mindent ajándékba kaptunk. Ennivalót is hoznak, éppen csak a bort vesszük, meg a kenőcsöket, no meg ezt a harapnivalót, pástétomot, sonkát, cukorkát vettem most magának... Legalább látná valaki, hogyan élünk! Egész évben ábrándoztam: egyszer majd csak jön egy vendég, igazi vendég, akinek mindent megmutathatunk, jól tarthatjuk: ő is dicsér, nekünk is kellemes lesz; ez a szamár meg nem is érdemli meg, hogy bekentem a haját: mindig csak piszkosan járna. Nézze, milyen köntös van rajta: ajándékba kapta, de hát megérdemel ő egy ilyen köntöst? Csak az az egy gondolata, hogy minél előbb leszopja magát. Meglátja, még a tea előtt vodkázni hívja.

- No lám! Csakugyan: igyunk egyet, Ványa, az aranyosból és az ezüstösből, aztán felfrissült lélekkel nekiláthatunk a többi italnak is.

- Nem megmondtam?

- Ne aggódjék, Szasenyka, konyakos teát is iszunk a maga egészségére, kérem.

- Hát tessék! - kiáltotta az asszony, és összecsapta a kezét. - Hatrubeles kínai tea, tegnapelőtt ajándékozta a kereskedő, s ő konyakkal akarja inni. Ne hallgasson rá, Ivan Petrovics, majd én mindjárt töltök magának... meglátja, micsoda tea ez!

És sürgölődni kezdett a szamovár körül.

Látni való volt, hogy egész este ott akarnak fogni. Alekszandra Szemjonovna egy álló éve várja a vendéget, s most aztán még a lelkét is kiteszi értem. Ez azonban nem vágott a számításaimba.

- Nézd, Maszlobojev - mondtam és leültem -, én tulajdonképp nem vendégségbe jöttem hozzád, hanem egy ügy miatt, magad hívtál, hogy közölj valamit...

- Nos, elintézzük az ügyet, aztán szépen, barátian elbeszélgetünk.

- Erre ne is számíts, kedvesem. Fél kilenckor isten veled. Dolgom van; szavamat adtam...

- Nem hiszem. Könyörgök, mit teszel velem? Mit teszel Alekszandra Szemjonovnával? Nézz rá: egészen megdermedt. Miért pomádézott be; hisz bergamott van rajtam, gondold csak meg!

- Te mindig tréfálsz, Maszlobojev. Alekszandra Szemjonovnának megígérem, hogy a jövő héten, akár pénteken, eljövök hozzátok ebédre; de most, testvér, szavamat adtam, azaz helyesebben, egyszerűen ott kell lennem egy helyen. Inkább mondd el, amit közölni akartál.

- Igazán csak fél kilencig marad? - kiáltott fel az asszony panaszos hangon, csaknem sírva, és elém tett egy csésze kitűnő teát.

- Ne nyugtalankodjék, Szasenyka; ez badarság - vágta rá Maszlobojev. - Maradni fog; badarság. Inkább mondd el, Ványa, hová szaladgálsz te mindig. Miféle ügyeid vannak? Megtudhatom? Hiszen folyton rohansz valahová, nem dolgozol...

- Miért érdekel? Egyébként majd később elmondom. De most magyarázd meg, miért jöttél tegnap, amikor pedig megmondtam neked, emlékszel, hogy nem leszek otthon.

- Aztán eszembe jutott, de tegnap elfelejtettem. Valóban beszélni akartam veled valamiről, de főképpen Alekszandra Szemjonovnát kellett megvigasztalni. "Van egy ember, egy jó barát - azt mondja -, miért nem hívod meg?" Már négy napja kerget utánad, testvér. A bergamottért persze negyven bűnömet megbocsátják a másvilágon, de gondoltam, mért ne töltenénk el egy baráti estét? Úgy jártam el, mint egy stratéga: megírtam, ha nem jössz, minden hajónk elsüllyed.

Megkértem, hogy máskor ne csináljon ilyesmit, inkább nyíltan adja tudtomra szándékát. Egyébként a magyarázata sem elégített ki teljesen.

- No és délben miért rohantál el? - kérdeztem.

- Akkor csakugyan dolgom volt, nem hazudok.

- Vajon nem a herceggel?

- Ízlik magának a teánk? - kérdezte mézédes hangon Alekszandra Szemjonovna.

Már öt perce várta, hogy megdicsérjem a teát, és nekem eszembe se jutott.

- Kitűnő, Alekszandra Szemjonovna, remek. Ilyet még nem is ittam.

Az asszony elpirult boldogságában, és sietett újra tölteni.

- A herceg! - kiáltotta Maszlobojev. - Ez a herceg, testvér, olyan csibész, olyan csirkefogó, hogy no! Tudod, mit mondok neked: magam is csirkefogó vagyok, de nem szeretnék a bőrében lenni, pusztán erényességből! De elég, erről egy szót se többet! Csak ennyit mondhatok róla.

- Én pedig épp azért jöttem, hogy többek között róla is érdeklődjem nálad. De majd később. Hanem tegnap az én távollétemben miért adtál Jelenának cukrot, és miért táncoltál előtte? És miről beszélgettél vele másfél óra hosszat?

- Jelena tizenegy-tizenkét éves kislány, egyelőre Ivan Petrovicsnál lakik - fordult hirtelen Maszlobojev az asszonykához. - Nézd csak, Ványa, nézd - folytatta, és Alekszandra Szemjonovnára mutatott -, hogy elvörösödött, amikor meghallotta, hogy egy idegen kislánynak cukrot vittem, elvörösödött, és úgy megrezzent, mintha pisztolyt sütöttünk volna el... hogy villog a szemecskéje, akár az eleven parázs. Bizony, Alekszandra Szemjonovna, ne is titkolja! Féltékenykedni tetszik. Ha meg nem magyarázom, hogy tizenegy éves kislány, nyomban kitör a vihar: a bergamott se mentett volna meg!

- Így sem ment meg!

Alekszandra Szemjonovna elénk penderült a teásasztal mögül, s mielőtt még Maszlobojev védhette volna a fejét, belekapott a hajába, és ugyancsak megrázta.

- Nesze, nesze! Ne merd azt mondani a vendég előtt, hogy féltékeny vagyok, ne merd, ne merd!

Valósággal kivörösödött, s bár közben nevetett, Maszlobojevnak azért jócskán kijutott.

- Mindig ilyen szégyenletes dolgokról beszél! - fordult hozzám komolyan.

- No, Ványa, hát ilyen az én életem! Erre okvetlenül inni kell! - jelentette ki barátom, megigazgatta a haját, és szinte szaladt a palackért. Alekszandra Szemjonovna azonban megelőzte: odaugrott az asztalhoz, maga töltött, sőt kedvesen megsimogatta férje arcát. Maszlobojev büszkén rám kacsintott, csettintett, és ünnepélyesen kiitta poharát.

- A cukorkát nehéz megmagyarázni - kezdte, és mellém telepedett a díványra. - Tegnapelőtt vettem egy zöldségüzletben, be voltam csípve, nem is tudom, minek vettem. Különben talán azért, hogy támogassam a honi ipart és kereskedelmet... nem tudom bizonyosan; csak arra emlékszem, hogy részegen baktattam akkor az utcán, elestem a sárban, téptem a hajamat, és siránkoztam, amiért semmire sem vagyok alkalmas. Persze megfeledkeztem a cukorkáról, s a zsebemben maradt tegnapig, amikor a te díványodon valamiképp ráültem. Ami a táncot illeti, azt is a kapatosságom rovására lehet írni; eléggé be voltam állítva tegnap, s ha torkig vagyok az élettel, ilyenkor néha táncolok. Hát ennyi az egész; talán még csak annyit, hogy ez a kis árva szánalmat keltett bennem; meg aztán szóba sem akart állni velem, mintha haragudnék. Így hát táncoltam neki, hogy felvidítsam, és megkínáltam a cukorral.

- És nem azért, hogy megvesztegesd és kifaggasd? Valld be: szándékosan jöttél el a távollétemben, hogy négyszemközt beszélhess vele, és valamit kifürkéssz, igaz? Tudom, másfél óra hosszat ültél ott, elmondtad, hogy ismerted boldogult anyját, és kérdezgetted.

Maszlobojev összehúzta szemét, és csibészesen elvigyorodott.

- Nem volna rossz ötlet - mondta. - Nem, Ványa, erről szó sincs. Azaz alkalomadtán miért ne kérdezzek egyet-mást, de ez egészen más. Ide hallgass, öreg barátom, noha szokásom szerint most is elég részeg vagyok, tudd meg, hogy rossz szándékkal Filipp sohasem csap be téged, rosszal nem.

- No és rossz szándék nélkül?

- Hát... rossz szándék nélkül sem. De hagyjuk ezt az ördögbe, igyunk, és térjünk a tárgyra! Apróság az egész - folytatta, miután kortyintott egyet. - Ennek a Bubnovának semmiféle joga sem volt magánál tartani a kislányt; mindent kiiktattam. Szó sem volt örökbefogadásról vagy más hasonlóról. Az anya tartozott neki, így hát magához vette a kislányt. Bubnova semmirekellő és ravasz ugyan, de ostoba, mint minden asszony. A megboldogultnak megfelelő igazolványa volt, minden rendben van tehát. Jelena élhet nálad, ámbár jobb lenne, ha valami jámbor család venné komolyan nevelésbe. De egyelőre csak hadd legyen nálad. Nincs itt semmi baj; én mindent elintézek: Bubnova az ujját sem meri mozdítani. A megboldogultról nem sokat tudtam meg. Valami özvegy volt, a neve Saltzman.

- Igen, Nelli is így mondta.

- Akkor hát végeztünk. Most pedig, Ványa - kezdte kissé ünnepélyesen -, kérésem volna hozzád. De teljesítsd ám. Mondd el nekem minél részletesebben, miféle ügyeid vannak, hová járkálsz, hol vagy naphosszat. Részben hallottam és tudom, de sokkal részletesebben is tudnom kell.

Ünnepélyessége meglepett, sőt nyugtalanított.

- Minek? Miért akarod tudni? Olyan ünnepélyesen kérdezed...

- Röviden, Ványa: szolgálatot akarok tenni neked. Nézd, pajtás, ha ravaszkodnék, ünnepélyesség nélkül is kifirtatnám tőled. Te pedig ravaszkodással gyanúsítasz: az előbb is a cukorkával, értettem én. S ha ünnepélyesen beszélek, ez annyit jelent, hogy nem az én érdekemben történik, hanem a tiedben. Azért hát ne kételkedj bennem, hanem mondj el mindent nyíltan, őszintén...

- Miféle szolgálatról beszélsz? Ide hallgass, Maszlobojev: miért nem akarsz egyet-mást elmesélni nekem a hercegről? Nekem erre szükségem van. Ez lenne a szolgálat.

- A hercegről! Hm... Nos hát, megmondom kereken: éppen a herceggel kapcsolatban kérdezlek.

- Hogyhogy?

- Hát úgy, testvér, hogy észrevettem: valamiképp belekeveredett az ügyeidbe; többek között ki is kérdezett felőled. Mi módon tudta meg, hogy ismerjük egymást, az már nem a te dolgod. A lényeg az, hogy óvakodj ettől a hercegtől. Valóságos áruló Júdás, sőt még rosszabb. Ezért mikor megtudtam, hogy benne van a te dolgaidban, félteni kezdtelek. Egyébként tulajdonképp nem tudok semmit, azért is kérem, mondd el, csak úgy ítélhetem meg... Sőt ezért hívtalak ma ide. Ez fontos kérdés; őszintén beszélek.

- Legalább valamit mondj, akár csak annyit, miért éppen nekem kell tartanom a hercegtől.

- Jó, legyen; engem, testvér, sokszor felhasználnak különböző ügyekben. De fontold csak meg: azért bíznak bennem, mert nem fecsegek. Hogyan beszéljek hát neked? Ne is firtasd tehát, ha csak nagy vonalakban, általánosságban mesélek róla, éppen csak azért, hogy megmutassam, micsoda gazember a herceg. De kezdd te a magadéval.

Úgy véltem, igazán nem kell titkolóznom Maszlobojev előtt. Natasa dolga nem volt titok; ráadásul barátom talán valamiben hasznos is lehetett számára. Természetesen elbeszélésemben a lehetőséghez képest megkerültem néhány pontot. Maszlobojev különösen figyelt mindenre, ami a herceget érintette; sokszor megállított, sok mindent megismételtetett, úgyhogy elég részletes lett az előadásom. Jó félóráig tartott.

- Hm! Okos teremtés ez a leány! - vélte Maszlobojev. - Ha nem is talált el mindent a hercegről, de legalább rögtön látta, kivel van dolga, és megszakította vele a kapcsolatot. Derék lány ez a Natalja Nyikolajevna! Iszom az egészségére! (Ivott.) Itt nemcsak ész, szív is kellett, hogy ne hagyja magát becsapni. A szíve is helyén volt. Persze az ügye elveszett: a herceg nem enged, és Aljosa el fogja hagyni. Csak Ihmenyevet sajnálom... tízezret fizetni ennek a gazembernek! De ki járt el az ügyében, ki intézte? Csak nem saját maga? Eh! Ilyenek mind ezek a forrófejű, nemes lelkek! Élhetetlen népség! A herceggel másképp kell bánni. Én olyan ügyvédet szereztem volna Ihmenyevnek... eh! - S bosszúsan az asztalra csapott.

- Nos hát, mi van a herceggel?

- Te folyton ezen nyargalsz. Ugyan mit beszéljek róla; meg is bántam, hogy vállalkoztam rá. Tulajdonképpen csak figyelmeztetni akartalak, Ványa: vigyázz ezzel a fickóval, ahogy mondani szokták, óvakodj tőle. Aki vele kapcsolatba kerül, nincs biztonságban. Légy tehát résen, ennyi az egész! Te meg már azt gondoltad, hogy isten tudja, miféle párizsi rejtelmeket akarok feltárni előtted. Látszik, hogy regényíró vagy! Nos, mit lehet mondani egy gazemberről? A gazember egyszerűen gazember... Elmesélem példának okáért egy ügyecskéjét, természetesen a helyek és személyek megjelölése, tehát naptári pontosság nélkül. Tudod, még kora ifjúságában, amikor hivatalnoki fizetéséből kellett élnie, elvett egy gazdag kereskedőlányt. Nos, ezzel a lánnyal nem valami szépen bánt el, s bár nem róla van most szó, itt jegyzem meg, Ványa barátom, hogy Valkovszkij egész életében az ilyen ügyeket szerette a legjobban. Egy másik eset: elutazott külföldre, és ott...

- Várj csak, Maszlobojev, melyik utazásról beszélsz? Melyik évben?

- Pontosan kilencvenkilenc évvel és három hónappal ezelőtt. Nos, elcsalt ott egy leányt az apjától, és elvitte magával Párizsba. De hogyan csinálta! Az apa holmi gyáros volt, vagy valami ilyen vállalkozásban vett részt. Pontosan nem tudom. Hiszen amiket itt elmesélek neked, azok az én következtetéseim és elképzeléseim bizonyos adatok alapján. Egyszóval a herceg becsapta az öreget, befurakodott a vállalatába. Tökéletesen félrevezette, pénzt is felvett tőle. A felvett pénzről az öregnek persze voltak írásai. A herceg azonban úgy akarta felvenni, hogy ne adja vissza, vagyis egyszerűen ellopja. Volt az öregnek egy lánya, gyönyörű lány, ebbe a gyönyörű lányba pedig beleszeretett egy ideális ember, afféle Schiller, költő; ugyanakkor kereskedő, ifjú álmodozó, egyszóval igaz német, valami Fefferkuchen.

- Fefferkuchen volt a neve?

- Lehet, hogy nem is Fefferkuchen, ördög vigye, nem ez a lényeg. Elég az hozzá, a herceg megkörnyékezte a lányt, olyannyira, hogy az beleszeretett, ész nélkül beleszeretett. Valkovszkij most két dologra határozta el magát: először is meg akarta kaparintani a lányt, másodszor a felvett pénzről szóló írásokat. Az öreg kulcsait a lánya őrizte. Apja őrülten szerette a lányt, még férjhez sem akarta adni. Komolyan. Minden kérőre féltékenykedett, nem tudta elképzelni, hogy megváljon tőle, Fefferkuchent is elkergette ez a bolondos angol.

- Angol? De hát hol történt ez?

- Én éppen csak rámondtam, hogy angol, a példa kedvéért, te meg mindjárt belekapaszkodsz. Santa Fé de Bogota városában történt, vagy talán Krakkóban, de a legvalószínűbb, hogy Fürstentum Nassauban, ahogy az ásványvizes üvegre van írva, igen, Nassauban; ennyivel beéred? Tehát a herceg elcsábította a lányt, elcsalta az apjától, és rávette, hogy vigyen el magával bizonyos írásokat. Van ilyen szerelem, Ványa! Pedig, istenem, a lány becsületes, nemes lélek volt! Igaz, talán nem sokat értett az üzleti papírokhoz. Csak egytől tartott: apja talán elátkozza. A hercegnek erre is volt ötlete: törvényes, formális kötelezvényt adott, hogy elveszi feleségül. Ily módon meggyőzte, hogy éppen csak elutaznak egy időre, aztán mikor az öreg mérge lecsillapul, már mint férj és feleség térnek vissza, és hármasban élnek tovább szépen az idők végezetéig. A lány tehát elszökött, apja elátkozta, és csődbe került. Frauenmilch meg kisietett Párizsba a lány után, otthagyott csapot-papot, az üzletét is; szörnyen szerelmes volt.

- Várj csak! Miféle Frauenmilch?

- Hát az a... Feuerbach, vagy ki... ó, a fenébe is: Fefferkuchen! Nos, a herceg természetesen nem nősülhetett: mit szólt volna ehhez Hlesztova grófnő vagy mondjuk, Pomojkin báró? Következésképpen álnoksághoz kellett folyamodni. Először is majdhogy nem verte az asszonyt, másodszor előre megfontolt szándékkal meghívta magához Fefferkuchent, az el is ment, jó barátja lett az asszonynak, együtt szomorkodtak, egész estéket töltöttek kettesben, elsírták boldogtalanságukat, a férfi vigasztalta: tudni való, ilyenek ezek a jámbor emberek. A herceg pedig szándékosan csalta lépre: hátha egyszer későn meglepi őket; rájuk is fogta, hogy viszonyuk van, belekötött valamibe, tulajdon szemével látta, azt mondja. Ki is tette a szűrét mind a kettőnek, ő maga meg egy időre elutazott Londonba. Pedig az asszony akkor már másállapotban volt, miután elkergették, lánya született... azaz nem is lánya, hanem fia, igen, fiacskája, Vologykának keresztelték. Fefferkuchen volt a keresztapja. Ekkor az asszony elutazott Fefferkuchennel. A férfinak volt valami kis pénze. Beutazták Svájcot, Olaszországot... ezeket a poétikus helyeket, ahogy illik. Az asszony folyton sírt, Fefferkuchen búslakodott, így teltek az évek, és a kislány megnőtt. A herceg meg vígan élte világát, csak egy dolog nyugtalanította: a házassági kötelezvényt nem tudta visszaszerezni tőle. "Aljas ember vagy - mondta búcsúzásnál az asszony -, megloptál, elvetted a becsületemet, és most elhagysz. Isten veled! A kötelezvényt azonban nem adom vissza. Nem azért, mintha valaha is hozzád mennék, hanem azért, mert te ettől az írástól félsz. Legyen hát örökre a kezemben." Indulatba jött egyszóval, de a herceg nyugalmának ez nem ártott. Egyáltalán, az ilyen gazembereknek igen előnyös, ha efféle úgynevezett emelkedett lelkekkel van dolguk. Olyan nemesek, hogy könnyű becsapni őket, azonkívül pedig fennkölt és nemes megvetésbe burkolóznak, nemhogy gyakorlatilag a törvényhez folyamodnának ügyeikben, ha egyáltalán folyamodni lehet. Itt van például ez az anya: büszke megvetéssel félrevonult, s bár megtartotta azt az írást, a herceg jól tudta, inkább felakasztja magát, semmint felhasználja: így hát egyelőre nyugodt volt. Az asszony ugyan az arcába köpött ennek az aljasnak, de hát Vologyka ott maradt nála: ha meghal, mi lesz a gyerekkel? Ezen azonban nem sokat töprengtek. Bruderschaft is bátorította, ő sem sokat fontolgatott; Schillert olvasták. Végül aztán Bruderschaft megbetegedett és meghalt...

- Vagyis Fefferkuchen?

- No igen, az ördögbe is! Az asszony meg...

- Várj! Hány évig vándoroltak ide-oda?

- Pontosan kétszázig. Nos, kérem, az asszony meg visszatért Krakkóba. Apja tudni sem akart róla, elátkozta, ő pedig meghalt; s a herceg keresztet vetett örömében. Ott voltam, részt vettem a nagy dínomdánomban... no, igyunk, Ványa testvér!

- Gyanítom, hogy te ebben az ügyben tevékenykedsz, Maszlobojev.

- Okvetlenül tudni akarod?

- Csak azt nem értem, mit tudsz csinálni!

- Tudod, amikor visszatért Madridba, tízévi távollét után, idegen néven, mindent ki kellett deríteni Bruderschaftról, az öregről, a fiókáról, arról, hogy valóban visszatért-e az asszony, és meghalt-e, nem maradtak-e utána holmi írások, és a többi. Meg más effélét. Undorító ember, óvakodj tőle, Ványa, de Maszlobojevot soha semmilyen körülmények között ne nevezd gazembernek! Ha gazember is - véleményem szerint minden ember az -, nem ellenséged. Be vagyok rúgva, de azért hallgass ide; ha előbb vagy utóbb, most vagy jövőre, valamikor úgy rémlik neked, hogy Maszlobojev fondorlatot szőtt ellened (ne felejtsd el, kérlek, ezt a szót, fondorlatot), tudd, hogy nem volt benne rossz szándék. Maszlobojev vigyáz rád. Ezért hát ne higgy a gyanúnak, inkább gyere el, és tisztázd a dolgokat testvéri módon magával Maszlobojevval. No, most iszol?

- Nem.

- Eszel?

- Nem, testvér, bocsáss meg...

- Hát akkor szedd a sátorfádat, háromnegyed kilenc, és te rátarti vagy. Ideje menned.

- Micsoda? Leitta magát, és elkergeti a vendéget! Mindig ilyen! Ó, te szégyentelen! - kiáltotta csaknem sírva Alekszandra Szemjonovna.

- Nem illünk egymáshoz! De mi együtt maradunk, Alekszandra Szemjonovna, és szeretjük egymást. Ráadásul generális! No, nem, Ványa, hazudtam; nem vagy te generális, de én aljas vagyok! Nézd, mi vagyok én most? Mi vagyok én előtted? Bocsáss meg, Ványa, ne ítélj el, hadd öntsem ki a lelkem...

Megölelt és sírva fakadt. Menni készültem.

- Ó, istenem! Pedig vacsorát is készítettünk - szólt bánatosan Alekszandra Szemjonovna. - De pénteken eljön?

- El, Alekszandra Szemjonovna, becsületszavamra, eljövök.

- Lehet, hogy utálja őt, amiért ilyen... részeg. Ne utálja, Ivan Petrovics, jó ember ó, nagyon jó ember, és annyira szereti magát! Éjjel-nappal magáról beszél mostanában, folyton csak magáról. Megvette nekem a maga könyveit; még nem olvastam el, holnap kezdem. S nekem is milyen jó lesz, ha eljön! Senkit sem látok, senki sem jár hozzánk. Mindenünk megvan, és magunkban üldögélünk. Most szépen hallgattam, hallgattam, amit beszéltek, és ez olyan kellemes... Akkor hát pénteken...

Eltávoztam, és siettem haza: Maszlobojev szavai nagyon felkavartak. Isten tudja, mi minden meg nem fordult a fejemben... Mintha szándékosan történne, odahaza olyan esemény várt, amely megrázott, akár az áramütés.

A ház kapujával szemben, ahol laktam, állt egy lámpa. Amint beléptem a kapu alá, a lámpa felől különös alak rohant felém, úgyhogy még fel is kiáltottam, valami félőrült, remegő, rémült lény, és sikoltva belekapaszkodott a karomba. Elszörnyedtem. Nelli volt!

- Nelli! Mi lelt? - kiáltottam. - Mi történt?

- Ott fenn... ott ül... nálunk...

- Kicsoda? Gyerünk; menjünk fel együtt.

- Nem akarok, nem akarok! Várok, amíg el nem megy... kint várok... nem akarok!

Furcsa előérzettel mentem fel a lakásomig, benyitottam, és megláttam - a herceget. Az asztalnál ült, és egy regényt olvasott. Legalábbis nyitva volt a könyv.

- Ivan Petrovics! - kiáltott fel jókedvűen. - Mennyire örülök, hogy végre hazajött. Éppen menni akartam. Több mint egy órája várom. A grófnő állhatatos és meggyőző kérésére szavamat adtam, hogy ma este elmegyek hozzá önnel együtt. Annyira kért, annyira szeretne megismerkedni magával! Mivel ön már ígéretet tett nekem, úgy gondoltam, eljövök magam, lehetőleg korán, amíg még nem ment el sehová, és meghívom. Képzelje a szomorúságomat; idejövök, s a szolgálója kijelenti, hogy nincs itthon. Mit tegyek? Hiszen becsületszavamra ígértem a látogatását; így hát leültem azzal, hogy várok egy negyedórát. De lám, mi lett a negyedórából: felütöttem a könyvét, és belemelegedtem. Hiszen ez tökéletes, Ivan Petrovics! Az ember nem is érti önt ezek után. Hiszen ön könnyeket csalt a szemembe! Sírtam, pedig ritkán sírok...

- Tehát azt akarja, hogy tartsak önnel? Megvallom, most... noha egyáltalán nem vagyok ellene, de...

- Az istenért, jöjjön! Mit művel velem? Hiszen másfél óra hosszat vártam!... Aztán meg annyira, de annyira kell önnel beszélnem... megérti, miről? Ön ezt az egész ügyet jobban ismeri nálam... Talán elhatározunk valamit, megállapodunk valamiben, gondolja meg! Ne utasítson el, az égre kérem!

Gondoltam, előbb-utóbb úgyis el kell oda mennem. Lehet, hogy Natasa egyedül maradt, és szüksége van rám, de ő maga kért, ismerkedjem meg mielőbb Kátyával. S ki tudja, talán Aljosa is ott van... Tudtam, hogy Natasa nem nyugszik meg, amíg híreket nem viszek neki Kátyáról, s rászántam magam. De Nelli zavart.

- Várjon - mondtam a hercegnek, és kimentem a lépcsőházba, Nelli ott állt a sötét sarokban.

- Miért nem akarsz bemenni, Nelli? Bántott téged? Mit mondott?

- Semmit... Nem akarok, nem akarok... - hajtogatta - félek...

Akárhogy kértem, semmi sem használt. Abban maradtunk, hogy mihelyt eltávoztam a herceggel, bemegy a szobába, és bezárkózik.

- És ne engedj be magadhoz senkit, Nelli, bárhogy könyörögjenek is.

- Maga vele megy?

- Vele.

Megremegett, és megragadta a karomat, mintha kérni akarna, ne menjek, de nem szólt egy szót sem. Elhatároztam, hogy másnap apróra kikérdezem.

Elnézést kértem a hercegtől, és öltözni kezdtem. Azt erősítgette, nem kell oda semmiféle különleges öltözék. "Legfeljebb valami tisztább! - tette hozzá, és inkvizítori tekintettel mért végig tetőtől talpig. - Tudja, mégiscsak ezek a nagyvilági előítéletek... ezektől nem lehet teljesen megszabadulni. Ezt a tökéletességet a mi világunkban még sokáig nem találja meg" - fejezte be, elégedetten látva, hogy van frakkom.

Kimentünk. Én azonban megállítottam a lépcsőn, visszamentem a szobába, ahová Nelli már besurrant, és még egyszer elbúcsúztam tőle. Borzasztóan izgatott volt. Arca elkékült. Féltettem, és nehezemre esett ott hagyni.

- Furcsa teremtés a szolgálója - mondta a herceg, amikor lefelé mentünk a lépcsőn. - Mert a szolgálója ez a kislány, nem?

- Nem... csak úgy... ideiglenesen nálam lakik.

- Különös teremtés. Meggyőződésem, hogy őrült. Képzelje, eleinte rendesen beszélt velem, aztán amikor meglátott, felsikoltott, odarohant hozzám, remegve belém kapaszkodott... mintha mondani akart volna valamit, de nem bírt. Bevallom, megijedtem, már el akartam sietni, de akkor, hál' istennek, ő futott el: Csodálkoztam. Hogyan tudta ezt megszokni?

- Epilepsziás - feleltem.

- Úgy! Nos, akkor nem olyan különös... ha rohamai vannak.

Nekem egyvalami járt a fejemben: Maszlobojev tegnapi látogatása, amikor tudta, hogy nem vagyok otthon, az én mai látogatásom Maszlobojevnál, részeg állapotban, kelletlenül elmondott története, a hét órára szóló meghívás, bizonykodása, hogy ne tartsam fondorlatosnak, végül a herceg másfél órás várakozása, amikor pedig talán tudta, hogy Maszlobojevnál vagyok, s Nelli kiszaladt előle az utcára - mindez feltétlenül bizonyos kapcsolatban van egymással. Volt min gondolkodnom.

A kapunál ott várt a herceg hintaja. Beültünk és elhajtattunk.

Nem kellett messze mennünk, csak a Torgovij-hídig. Az első percekben hallgattunk. Azon tűnődtem, hogyan fog megszólalni. Úgy gondoltam, talán majd kipróbál, körültapogat, kifürkész. De kertelés nélkül kezdett beszélni, egyenest a tárgyra tért.

- Rendkívül aggaszt egy körülmény, Ivan Petrovics - kezdte -, elsősorban is erről akarok magával beszélni, és a tanácsát kérem: már régen elhatároztam, hogy lemondok a megnyert perről, és a vitás tízezret átengedem Ihmenyevnek. Hogyan csináljam?

"Lehetetlen, hogy ne tudd, miképpen csináld - villant meg a fejemben. - Vajon nem űzöl gúnyt belőlem?"

- Nem tudom, herceg - feleltem a lehető legnaivabb hangon -, más dolgokban, vagyis ami Natalja Nyikolajevnát illeti, szívesen megadok minden önnek és nekünk szükséges felvilágosítást, de ebben az ügyben ön természetesen többet tud nálam.

- Nem, nem, természetesen kevesebbet. Ön ismeri őket, s talán Natalja Nyikolajevna is többször előadta erre vonatkozó gondolatait; ez pedig számomra a legfőbb iránymutató. Ön sokat segíthet nekem; végtelenül bajos dolog ez. Én kész vagyok lemondani, és feltétlenül le is mondok, bárhogyan végződjék is a többi... ért engem? De hogyan, milyen formában hajtsam végre ezt a lemondást, ez a kérdés. Az öreg büszke és önfejű: kitelik tőle, hogy jóságomat sértéssel viszonozza, és visszadobja a pénzt.

- Engedje megkérdeznem: ön szerint kié ez a pénz, a sajátja vagy az övé?

- A pert én nyertem meg, tehát az enyém.

- És a lelkiismerete szerint?

- Természetesen a sajátom - felelte kissé csípősen, bosszankodva fesztelenségem miatt -, ön egyébként, úgy látszik, nem ismeri a dolog lényegét. Én nem vádolom az öreget szándékos csalással, és megvallom, sohasem is vádoltam. Ő maga vonta magára a bajt. Hanyagul és gondatlanul járt el a rábízott ügyekben, s hajdani megállapodásunk szerint néhány ilyen dologért felelnie kellett. De látja, tulajdonképpen nem is erről van itt szó, hanem összetűzésünkről, akkori kölcsönös sérelmeinkről, egyszóval mindkét fél megsértett hiúságáról. Én talán nem is törődtem volna akkor ezzel a hitvány tízezerrel; ön azonban persze tudja, mi miatt és hogyan kezdődött az egész. Elismerem, hogy gyanakvó voltam, és tán igazságtalan is (azaz akkor igazságtalan), de ezt nem vettem észre, sértett a gorombasága, mérgemben nem akartam elszalasztani az alkalmat, és elindítottam az ügyet. Meglehet, ön úgy látja, nem valami nemesen jártam el. Nem mentegetőzöm, csak annyit jegyzek meg: a düh és főképp a sértett hiúság még nem jelenti a nemeslelkűség hiányát, hanem természetes, emberi dolog, ráadásul, ismétlem, én alig ismertem Ihmenyevet, tökéletesen hitelt adtam Aljosát és a lányát illető minden szóbeszédnek, következésképpen fel tudtam tételezni a megfontolt lopást is... De hagyjuk ezt. A lényeg az, hogy mit csináljak most? Ha lemondok a pénzről, de az eljárásomat most is nyilvánvalóan jogosnak tekintem, ez annyit jelent, hogy a pénzt neki ajándékozom. Meg aztán itt van még ez a kényes helyzet Natalja Nyikolajevnával kapcsolatban... Igen, Ihmenyev bizonyosan visszadobja nekem a pénzt.

- Látja, ön maga mondja, hogy visszadobja; tehát becsületes embernek tartja őt, így hát tökéletesen meg lehet győződve arról, hogy nem lopta meg. Ha pedig így van, miért nem megy el hozzá, és jelenti ki egyenesen, hogy keresetét törvénytelennek tekinti? Ez nemes cselekedet volna, s akkor Ihmenyev talán vonakodás nélkül elfogadja a saját pénzét.

- Hm... a saját pénzét; pontosan erről van szó; mit kíván ön tőlem? Menjek el, és jelentsem ki neki, hogy jogtalannak tartom a keresetemet? De hát miért adtad be a keresetet, ha tudtad, hogy jogtalan? - ezt vághatja a szemembe mindenki. Erre pedig nem szolgáltam rá, mert jogosan jártam el; sehol sem mondtam, sem nem írtam, hogy meglopott; de gondatlanságáról, könnyelműségéről, hozzá nem értéséről most is meg vagyok győződve. Ez a pénz határozottan az enyém, így hát fájdalmas lenne önmagamat rágalmaznom, s végül, ismétlem, az öreg maga idézte fejére a bajt, ön pedig arra kényszerítene, hogy bocsánatot kérjek tőle... ez súlyos dolog.

- Én úgy vélem, ha két ember meg akar békülni, akkor...

- Azt hiszi, hogy könnyű?

- Igen.

- Nem, néha nagyon is nehéz, annál inkább...

- Annál inkább, ha egyéb körülmények is közrejátszanak. Ebben egyetértek, herceg. Natalja Nyikolajevna és fia ügyét minden öntől függő ponton meg kell oldania, mégpedig Ihmenyevék számára teljesen kielégítő módon. Csak akkor magyarázkodhatik ki őszintén a per felől is Ihmenyevvel. Most, amikor még semmi sincs megoldva, önnek csak egy útja lehet: elismerni, hogy keresete igazságtalan volt, nyíltan, sőt ha kell, nyilvánosan elismerni, ez az én véleményem; megmondom kereken, hiszen maga kérdezte a véleményemet, és nyilván nem kívánja, hogy hazudjam. Ez felbátorít egy kérdésre: miért nyugtalanítja ennek a pénznek a sorsa? Ha keresetét jogosnak tartja, miért akarja odaadni a pénzt? Bocsássa meg kíváncsiságomat, de hát ez szorosan kapcsolódik a többi körülményhez...

- Ön mit gondol? - kérdezte hirtelen, mintha nem is hallotta volna kérdésemet. - Bizonyos benne, hogy az öreg Ihmenyev visszautasítja ezt a tízezret, ha minden megjegyzés és... és... minden efféle enyhítés nélkül juttatom el hozzá?

- Természetesen visszautasítja!

Egészen elvörösödtem, sőt megremegtem felháborodásomban. Ez az arcátlanul szkeptikus kérdés olyan hatást tett rám, mintha a herceg szembeköpött volna. Sérelmemet még más is fokozta: az a nyers, nagyvilági modor, amellyel kérdésemet figyelmen kívül hagyva, mintha észre sem vette volna, mással vágta el, nyilván így adván értésemre, hogy túlságosan elragadtattam magam, és nagyon is bizalmaskodom, amikor ilyen kérdést merészelek feltenni neki. Valósággal gyűlöltem ezt a nagyvilági modort, és előzően Aljosát is minden erőmmel igyekeztem leszoktatni róla.

- Hm... ön túlságosan lobbanékony, s a világban sok minden nem úgy történik, ahogyan ön elképzeli - felelte kiáltásomra nyugodtan. - Azt hiszem egyébként, hogy ezt félig-meddig Natalja Nyikolajevna oldhatja meg; kérem, mondja el neki. Ő adhat tanácsot.

- Egyáltalán nem - válaszoltam nyersen. - Nem méltóztatott meghallgatni az imént, közbevágott, amikor beszélni kezdtem. Natalja Nyikolajevna nagyon jól érti, hogy ha ön nem őszinte szívvel és, mint mondja, enyhítések nélkül adja vissza a pénzt, akkor ezzel megfizet az apának a leányáért, neki meg Aljosáért, egyszóval pénzzel jutalmazza...

- Hm... lám, ön így ért engem, kedves jó Ivan Petrovics. - A herceg felnevetett. Vajon miért? - Pedig - folytatta - még oly sok beszélnivalónk van. Most azonban nincs időnk. Csak arra kérem, egyet értsen meg: a dolog közvetlenül Natalja Nyikolajevnát, az ő jövőjét érinti, s az egész részben attól függ, hogyan oldjuk meg mi ketten ezt a kérdést, miben maradunk. Önre itt feltétlenül szükség van, majd meglátja. Ezért hát, ha továbbra is híve Natalja Nyikolajevnának, nem is térhet ki beszélgetésünk elől, akármilyen kevés szimpátiát érez is irántam. De megérkeztünk... à bientôt.^[10]

A grófnő lakása gyönyörű volt. Ha nem is pompásan, de kényelmesen és ízlésesen rendezte be a szobákat. Mégis minden magán viselte az ideiglenesség jellegét; megfelelő lakás volt ez egy időre, de nem állandó, szilárd otthona egy gazdag családnak, hiányzott az úri kedvtelések és nélkülözhetetlennek vélt szeszélyek minden jele. Híre járt, hogy a grófnő nyáron leutazik (lezüllött és megterhelt) birtokára a szimbirszki kormányzóságba, és a herceg is elkíséri útján. Már hallottam erről, és szomorúan tűnődtem; mit fog csinálni majd Aljosa, ha Kátya elutazik a grófnővel? Natasával még nem beszéltem a dologról, féltem; ám bizonyos jelekből arra következtettem, hogy már hozzá is eljutott ez a hír. Ő azonban hallgatott, és magában szenvedett.

A grófnő nagyszerűen fogadott, barátságosan kezet nyújtott, és bizonygatta, hogy már régen szeretett volna látni otthonában. Maga töltött teát a gyönyörű ezüstszamovárból, amely köré letelepedtünk, én, a herceg és egy igen nagyvilágias, diplomata modorú, idősebb úr, aki keményített ingmellet viselt egy csillaggal. Ezt a vendéget szemlátomást nagyon tisztelték. Külföldről visszatérve, a grófnő ezen a télen még nem tudott sok összeköttetésre szert tenni Pétervárott és megalapozni helyzetét, ahogy pedig kívánta és számította. Ez volt az egyetlen vendég, más nem is jelent meg egész este. Tekintetemmel Katyerina Fjodorovnát kerestem; a másik szobában volt Aljosával, de amikor meghallotta érkezésünket, tüstént átjött. A herceg nyájasan kezet csókolt neki, a grófnő pedig rám mutatott. Valkovszkij mindjárt összeismertetett bennünket. Türelmetlen figyelemmel fürkésztem: középtermetű, finom vonású, szőke lány volt, fehér ruhában, az arca békés és nyugodt, mélykék szemű, ahogy Aljosa mondta, az ifjúság szépsége tükröződött rajta - egyéb semmi. Tökéletes szépséget vártam, de szépségnek nyoma sem volt. Szabályos, gyengéd, ovális arc, valóban gyönyörű, sűrű haj, mindennapi, otthoni frizura, átható, nyugodt tekintet - ha valahol találkozom vele, elmegyek mellette, és nem is fordítok rá figyelmet; ez azonban csak az első pillantás volt, s az est folyamán később jobban is szemügyre vehettem. Ahogyan kezet adott, és valahogy naivul, kutatón a szemembe nézett egyetlen szó nélkül - már ez is különös volt, és önkéntelenül rámosolyogtam. Úgy látszik, nyomban megéreztem, hogy tiszta szívű lény áll előttem. A grófnő merőn figyelte. Miután kezet szorítottunk, Kátya különös sietséggel otthagyott, és a szoba másik végében ült le Aljosával. Amikor üdvözöltük egymást, a fiú odasúgta nekem: "Csak egy percet töltök itt, mindjárt megyek oda."

A diplomata - nem tudom a nevét, és diplomatának nevezem, hogy valamiképp nevezhessem - nyugodtan és fenségesen fejtegetett valami eszmét. A grófnő figyelmesen hallgatta. A herceg helyeslőn és hízelgőn mosolygott; gyakran fordult hozzá a szónok, nyilván a méltó hallgatót értékelte benne. Teát kaptam, aztán békén hagytak, aminek nagyon örültem. A grófnőt vettem szemügyre. Első látásra akaratlanul is megtetszett. Talán nem volt már fiatal, de nekem úgy rémlett, hogy nincs több huszonnyolc évesnél. Üde volt az arca, s első fiatalságában nagyon szép lehetett. Sötétszőke haja elég sűrűnek látszott; tekintete jóságos volt, ám meggondolatlanságra vallott, és pajkos gúny csillogott benne. De most látszott, hogy tartóztatja magát. Sok eszesség is tükröződött ebben a tekintetben, de mindenekfelett jóság és vidámság. Nekem úgy tetszett, hogy uralkodó tulajdonsága a könnyelműség és az élvhajhászás, azonkívül némi, sőt talán nagymértékű, jóindulatú önzés. A herceg rendkívül nagy hatást gyakorolt rá, teljesen a befolyása alatt állt. Tudtam, hogy viszonyuk van, hallottam azt is, hogy külföldi tartózkodásuk idején a herceg nem volt túlságosan féltékeny szerető; nekem azonban az volt az érzésem - és ma is az -, hogy az egykori kapcsolaton kívül más is összefűzte őket; valami titokzatos dolog, bizonyos számításon alapuló, kölcsönös lekötelezettség... egyszóval valami ilyesminek kellett lennie. Tudtam azt is, hogy a hercegnek már terhére van az asszony, de viszonyuk azért nem szakadt meg. Akkoriban talán a Kátyával kapcsolatos tervek is egymáshoz kötötték őket, amelyeket persze a herceg kezdeményezett. Ezen az alapon tért ki a házasság elől, amelyet a grófnő valóban követelt, és rávette, hogy működjék közre mostohalánya és Aljosa összeboronálásánál. Legalábbis ezt következtettem Aljosa őszinte elbeszéléseiből; ha mást nem, ennyit ő is észrevett. Úgy rémlett továbbá, ugyancsak ezeknek az elbeszéléseknek a nyomán, hogy a hercegnek, bár a grófnő mindenben engedelmeskedett neki, volt valami oka tartani az asszonytól. Ezt még Aljosa is észrevette. Mint később megtudtam, a herceg nagyon szerette volna férjhez adni valakihez a grófnőt, részben ezzel a céllal is küldte a szimbirszki kormányzóságba, remélve, hogy vidéken megfelelő férjet találhat számára.

Ültem és hallgattam, nem tudtam, hogyan beszélhetnék mielőbb négyszemközt Katyerina Fjodorovnával. A diplomata éppen válaszolt a grófnő egyik kérdésére a dolgok jelenlegi állásáról, a kezdődő reformokról és arról, hogy kell-e félni tőlük vagy nem. Sokat és hosszan beszélt, nyugodtan és tekintélyesen. Okosan és finoman fejtegette eszméit, amelyek alapjában véve undorítóak voltak. Azt bizonygatta, hogy ez az egész javítási törekvés és reformszellem nagyon is hamar meghozza gyümölcsét, amelynek láttán majd észbe kapnak, s nemcsak a társadalomban (természetesen abban a részében, amelyet ő ismert) múlik el ez a szellem, hanem tapasztalatban látják majd a hibákat, s fokozott energiával támogatják majd a régit. Hogy ez a tapasztalat, ha szomorú is, nagyon hasznos lesz, mert megtanít mindenkit, hogyan kell támogatni az üdvözítő régi rendet, új adatokat szolgáltat erre vonatkozólag: következésképpen kívánni kell, hogy most már mielőbb fajuljon a dolog a végső óvatlanságig: "Nélkülünk nem létezhetnek - fejezte be -, nélkülünk még egyetlen társadalom sem állt fenn soha. Mi nem vesztünk, sőt még nyerünk; mi a felszínen maradunk, s jelenlegi jelszavunk az legyen: Pire ça va, mieux ça est."^[11] A herceg utálatos együttérzéssel mosolygott rá. A szónok tökéletesen elégedett volt magával. Én olyan ostoba voltam, hogy ellenvetést akartam tenni; csak úgy zakatolt a szívem. Valkovszkij epés tekintete azonban megállított; futólag felém pillantott, s nekem úgy rémlett, hogy éppen valami fiatalosan heves, furcsa kirohanást vár a részemről; talán még kívánta is, hadd élvezhesse, hogyan kompromittálom magam. Ugyanakkor arról is szilárdan meg voltam győződve, hogy a diplomata bizonyára észre sem veszi ellenvetésemet, sőt talán személyemet sem. Undorodtam itt ülni velük, de Aljosa segítségemre sietett.

Csendesen odalépett hozzám, megérintette a vállamat, és félrehívott egy szóra. Kitaláltam, hogy Kátya követe. Így is volt. Egy perc múlva már a lány mellett ültem. Először merőn nézegetett, mintha azt mondaná magában: "lám, hát ilyen vagy", s az első percben egyikünk sem talált szavakat a beszélgetés megkezdésére. Ám én bizonyos voltam benne, hogyha egyszer megszólal, akár reggelig sem hagyja abba. Eszembe jutottak azok az "öt-hat órás beszélgetések", amelyekről Aljosa mesélt. Ő is itt ült, és türelmetlenül várta, hogyan kezdjük.

- Mi az, hát nem beszéltek? - kérdezte mosolyogva. - Összejönnek és hallgatnak.

- Ó, Aljosa, milyen vagy... hiszen mindjárt - felelte Kátya. - Hiszen annyi beszélnivalónk van, Ivan Petrovics, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Nagyon későn ismerkedünk meg; előbb kellett volna, ámbár én már réges-régen ismerem magát. És annyira kívántam látni. Már arra gondoltam, hogy levelet írok...

- Miről? - kérdeztem, akaratlanul elmosolyodva.

- Sok mindenről - válaszolta komolyan. - Például arról, igazat mond-e Aljosa Natalja Nyikolajevnáról, amikor azt állítja, hogy nem sértődik meg, ha ilyenkor egyedül hagyja. Hát szabad így cselekedni? Miért vagy itt most?

- Ó, istenem, hiszen mindjárt megyek. Megmondtam, csak egy percig maradok, megnézlek titeket, ahogy beszélgettek, és máris indulok.

- Nos hát, együtt vagyunk, itt ülünk... láttad? Mindig ilyen - tette hozzá kissé elpirulva, és rámutatott. - "Egy percre - azt mondja -, csak egy percre", mire észreveszi magát az ember, a fél éjszakát átüldögélte, és már késő van. "Natasa olyan jó - azt mondja -, nem haragszik", így gondolkodik! Hát szép ez, nemes ez?

- Igen, megyek is - mondta panaszosan Aljosa -, csak úgy szerettem volna veletek lenni...

- Mi dolgod velünk? Annyi mindenről kell kettőnknek négyszemközt beszélnünk. Ne haragudj, kérlek, erre szükség van, értsd meg.

- Ha szükség van, akkor hát rögtön... hogy haragudhatnék. Csak benézek egy percre Levinykához, aztán mindjárt hozzá. Mondja, Ivan Petrovics - folytatta, és vette a kalapját -, tudja, hogy apám le akar mondani a pénzről, amit a perben nyert Ihmenyevtől?

- Tudom, mondta.

- Milyen nemeslelkűen cselekszik. Lám, Kátya nem hiszi, hogy nemesen jár el. Beszéljen vele erről. Isten veled, Kátya, és kérlek, ne kételkedj abban, hogy szeretem Natasát. De minek szabtok nekem folyton feltételeket, szemrehányásokat tesztek, figyeltek, mintha a felügyeletetek alatt állnék! Ő tudja, hogy szeretem, és bízik bennem, én pedig bízom abban, hogy ő bízik bennem. Szeretem őt mindenféle kötelezettség nélkül. Nem is tudom, hogyan szeretem. Egyszerűen szeretem. Ezért kár örökké faggatni, mint valami bűnöst. Kérdezd csak meg Ivan Petrovicstól, most itt van, és megerősítheti, hogy Natasa féltékeny, és bár nagyon szeret, szerelmében sok az önzés, mert semmit sem akar áldozni értem.

- Hogyhogy? - kérdeztem elhűlve; nem hittem a tulajdon fülemnek.

- Hogy mondhatod ezt, Aljosa? - Kátya csaknem felkiáltott, és összecsapta a kezét.

- No igen; mi van ebben csodálatos? Ivan Petrovics tudja. Natasa mindig azt követeli, hogy ott üljek mellette. Vagy ha nem is követeli, nyilvánvalóan ezt akarja.

- Nem szégyelled magad! - mondta Kátya, és csak úgy lángolt a haragtól.

- Miért szégyellném? Igazán, milyen vagy, Kátya! Hiszen jobban szeretem őt, mint gondolná, s ha igazán szeretne, úgy, ahogy én szeretem, bizonyára feláldozná nekem a kedvtelését. Igaz, elenged, de látom az arcán, hogy nehezére esik, így hát számomra ez ugyanannyi, mintha nem engedne el.

- Nem, ez nincs ok nélkül! - kiáltotta Kátya villámló tekintettel. - Valld be, Aljosa, valld be most rögtön, ezt az apád mondta neked. Ma mondta? Ne ravaszkodj velem, kérlek, úgyis nyomban kitalálom. Így van vagy nem?

- Igen, mondta - felelte zavartan Aljosa -, de mi van ebben? Olyan kedvesen, olyan barátian beszélt ma velem, Natasát is úgy dicsérte, hogy csak csodálkoztam: Natasa annyira megsértette, és ő még dicséri.

- És maga, maga elhitte - mondtam -, maga, akinek Natasa odaadott mindent, amit csak adhatott, s ma is csak az volt a legnagyobb gondja, hogy maga ne unatkozzék, módja legyen találkozni Katyerina Fjodorovnával! Ő maga mondta ezt ma nekem. És akkor maga hitelt ad ilyen álnok szavaknak! Nem szégyelli magát?

- A hálátlan! De hiszen ő soha, semmikor sem szégyelli magát! - szólt a lány, és legyintett, mintha egy teljesen elveszett emberrel állna szemben.

- Igazán, mit akartok? - siránkozott Aljosa. - Te is mindig olyan vagy, Kátya! Folyton valami rosszat gyanítasz bennem... Ivan Petrovicsról nem is beszélve! Azt hiszitek, nem szeretem Natasát. Nem arra mondtam, hogy önző. Csak azt akartam kifejezni, hogy túlságosan szeret, túlmegy minden mértéken, s ez nekem is, neki is nehézzé teszi a dolgot. Apám pedig sosem csaphat be, ha akarna sem. Nem hagyom magam. Egyáltalán nem mondta, hogy Natasa önző a szó rossz értelmében; értettem én. Pontosan azt mondta, amit az előbb kifejtettem: hogy túlságosan szeret engem, olyan erősen, ami már önzés, ez neki is, nekem is nehéz, és a jövőben még nehezebb lesz. Hiszen szeretetből beszélt, igazat mondott, s ezzel egyáltalán nem sértette meg Natasát; ellenkezően, a legnagyobb, szinte mértéktelen, képtelenségig fajuló szerelmet látja benne...

Kátya azonban közbevágott, nem hagyta, hogy befejezze. Hevesen korholni kezdte, és bizonygatta: apja csak azért dicsérte Natasát, mert látszólagos jóságával lépre akarta csalni őt, s mindezt azzal a szándékkal, hogy szétdúlja a kapcsolatukat, s magát Aljosát lázítsa ellene. Indulatosan és okosan levezette, mennyire szereti őt Natasa, hogy semmilyen szerelem sem bocsáthatja meg, amit vele művel, és az igazi önző ő maga, Aljosa. Lassanként mély szomorúságot és teljes megbánást váltott ki a fiúból; ott ült mellettünk, egészen megsemmisülten, szenvedő arccal a padlóra bámult, és már nem is válaszolt. Kátya azonban könyörtelen volt. Nagy érdeklődéssel figyeltem. Szerettem volna mielőbb megismerni ezt a különös lányt. Igazi gyerek volt, de meggyőződéséhez ragaszkodó, furcsa gyerek, aki szilárd nézetekkel rendelkezik, és szenvedélyesen szereti a jóságot és az igazságot. Ha valóban még gyermeknek lehetett nevezni, akkor a gondolkodó gyermekek csoportjába tartozott, amilyen elég szép számmal akad családjainkban. Látszott, hogy már sok minden megfordult a fejében. Érdekes lett volna beletekinteni ebbe a gondolkodó fejecskébe és megnézni, miként keverednek benne a teljesen gyermeki gondolatok, a komoly, átélt élmények, az életből leszűrt megfigyelések (mert Kátya már élt) meg a gyakorlatilag még idegen, de elvontan, könyvekből már ismerős élmények, amelyekből már elég sok lehetett, s amelyeket Kátya alkalmasint a magáénak érzett. Ezen az estén és később is, azt hiszem, elég alaposan megfigyelhettem egész lényét. Heves és fogékony lélek volt. Olykor mintha nem is akart volna uralkodni magán, az igazságot helyezve mindenek fölé, az önuralmat pedig előítéletnek tartotta, s szinte büszkélkedett ezzel a nézetével, ami különben sok indulatos embernél előfordul, jóval idősebbeknél is. Ez azonban valami különös bájt adott neki. Nagyon szeretett gondolkodni, és mindig az igazságra törekedett, de egyáltalán nem volt pedáns, s olyan gyerekesen támadott, hogy az ember már az első percben megkedvelte eredetiségeit, és megbékélt velük. Eszembe jutott Levinyka és Borinyka, s úgy éreztem, ez is beletartozik a dolgok rendjébe. S furcsa: arca, melyen első pillantásra nem találtam semmi különösen szépet, az est folyamán percről percre szebbé és vonzóbbá vált a számomra. A gyermek és a gondolkodó asszony naiv kettőssége, a legnagyobb mértékben őszinte, gyermeki vágya az igazságra és az igazságosságra, rendíthetetlen hite törekvéseinek helyességében - mindez ott sugárzott az arcán, és valami átszellemült, magasztos szépséget kölcsönzött neki; az ember felfedezte, hogy ez a szépség nem tárul fel rögtön a hétköznapi, részvétlen tekintet előtt, s hatását nagyon sokáig nem lehet kimeríteni. Én is megértettem, hogy Aljosának szenvedélyesen kell ragaszkodnia hozzá. Ő képtelen volt gondolkodni és ítéletet alkotni, éppen azokat szerette tehát, akik gondolkodtak helyette, sőt megkívánták ezt - Kátya pedig már a gyámsága alá vette. A fiú mély érzésű, nemes szíve mindjárt behódolt mindennek, ami szép és becsületes, s Kátya őszinte, gyermeki rokonszenvvel már nagyon is megnyilatkozott előtte. Aljosában nem volt egy szikrányi akaraterő sem, Kátya azonban kitartó, szilárd és lángoló akarattal rendelkezett, s a fiú csak olyasvalakit szerethetett meg, aki uralkodik rajta, sőt parancsolni tud neki. Részben ezzel fűzte őt magához Natasa is kapcsolatuk elején, de Kátya nagy előnye Natasával szemben az volt, hogy maga is gyermek, és még sokáig az is marad. Gyermekessége, világos értelme s ugyanakkor ítélőképességének bizonyos hiányossága nagyon közel áll Aljosához. Érezte ezt, s Kátya mind erősebben és erősebben vonzotta. Biztosra veszem, ha kettesben maradtak, Kátya komoly "propaganda"-beszélgetésein kívül úgyszólván játszottak. S bár a lány nyilván sokat korholta Aljosát, a fiú szemlátomást jobban érezte magát vele, mint Natasával. Jobban illettek egymáshoz, s ez volt a lényeg.

- Elég, Kátya, elég; neked mindig igazad van, amikor támadsz, nekem meg nem. Ez azért van, mert neked tisztább a szíved - mondta Aljosa, felállt, és kezet nyújtott neki. - Sietek Natasához, Levinykához nem is megyek...

- Nincs is Levinykánál semmi keresnivalód; nagyon kedves tőled, hogy szót fogadsz, és mégy.

- Te ezerszer kedvesebb vagy - felelte szomorúan a fiú. - Ivan Petrovics, egy szavam volna magához.

Félrevonultunk néhány lépésnyire.

- Ma szégyenletesen cselekedtem - suttogta -, aljasul cselekedtem, bűnös vagyok a világon mindenkivel, de leginkább velük kettőjükkel szemben. Ebéd után apám összehozott egy francia nővel, Alexandrine-nal, elragadó asszony. Egészen elbűvölt, és... és... nos, mit beszéljek sokat, nem vagyok méltó rá, hogy mellettük legyek... Isten vele, Ivan Petrovics!

- Ő jó és nemes lelkű - kezdte gyorsan Kátya, amikor ismét leültem melléje -, de róla majd később még sokat beszélünk; most azonban először is állapodjunk meg: ön milyennek tartja a herceget?

- Nagyon rossz embernek.

- Én is. Ebben tehát egyetértünk, a többi könnyebb lesz. Most Natalja Nyikolajevnáról... Tudja, Ivan Petrovics, mintha sötétben volnék, úgy vártam önt, akár a fényt. Ön majd megmagyarázza nekem az egészet, mert a legfőbb pontban találgatásokra vagyok utalva, arra, amit Aljosa mesél. Mástól pedig nem tudhatom meg. Először is mondja meg (ez a legfontosabb), ön szerint boldogok lesznek együtt Aljosa és Natasa? Ez a leglényegesebb számomra végleges döntésemhez, tudnom kell, mihez tartsam magam.

- Hogyan lehet ezt teljes bizonyossággal kijelenteni?...

- Természetesen nem teljes bizonyossággal - vágott közbe -, csak amit gondol... hiszen ön nagyon okos ember.

- Véleményem szerint nem lehetnek boldogok.

- Miért?

- Nem illenek egymáshoz.

- Magam is így gondoltam! - S összekulcsolta kis kezét, mintha mély bánat gyötörné.

- Beszéljen részletesebben. Tudja, nagyon szeretném látni Natasát, mert sok beszélnivalóm van vele, s úgy érzem, mi ketten mindent eldöntünk. Magamban úgy képzelem őt, hogy roppant okos, komoly, igazságszerető és szép. Így van?

- Így.

- Meg voltam győződve róla. De ha ilyen, hogyan szerethette meg Aljosát, ezt a gyereket? Magyarázza meg; sokszor töprengek ezen.

- Ezt nem lehet megmagyarázni, Katyerina Fjodorovna; nehéz elképzelni, hogyan és miért szeret meg valakit az ember. Igen, ő gyerek. De tudja-e, mennyire meg lehet szeretni egy gyereket? (Ellágyult a szívem, amint ránéztem, és láttam türelmetlen, komoly figyelemmel, merőn rám szegzett tekintetét.) S mivel maga Natasa egyáltalán nem gyermekes - folytattam -, sőt nagyon is komoly, annál inkább megszerethette. Aljosa egyenes, őszinte, borzasztóan naiv, de néha bájosan naiv. Natasa talán, hogy is mondjam... valami szánalomból szerette meg. A nagylelkű szív szerethet szánalomból... Egyébként érzem, hogy nem tudom jól megmagyarázni, így hát inkább én kérdem meg öntől: hiszen ön is szereti őt?

Bátran feltettem neki ezt a kérdést, s éreztem, hogy a sietséggel nem zavarom meg ennek a derült léleknek végtelen, gyermeki tisztaságát.

- Igazán nem tudom még - felelte halkan, derűs pillantással -, de azt hiszem, nagyon szeretem...

- No, látja. És meg tudja magyarázni, miért szereti?

- Nincs benne hazugság - mondta elgondolkodva -, és szörnyen tetszik nekem, amikor egyenest a szemembe néz, és úgy mond valamit... Figyeljen ide, Ivan Petrovics, én lány vagyok, ön meg férfi, s ilyesmiről beszélgetünk; helyes ez?

- De hát mi van ebben?

- Igaz. Persze mi van ebben? De ők - szemével a szamovár körül ülő csoport felé intett -, ők bizonyára azt mondanák, hogy helytelen. Vajon igazuk van?

- Nincs! Hiszen ön nem érzi, hogy rosszul cselekszik...

- Mindig így teszek - vágott közbe, s látszott rajta, hogy minél többet szeretne elmondani nekem -, mihelyt valami zavart érzek, rögtön megkérdezem a szívemet, s ha ő nyugodt, én is nyugodt vagyok. Így is kell mindig cselekedni. Önnel pedig azért beszélek ilyen őszintén, akár saját magammal, mert először is ön nagyszerű ember, ismerem régi történetét Natasával egészen Aljosáig, sírtam, amikor hallottam.

- Ki mondta el önnek?

- Természetesen Aljosa, s maga is könnyezve mesélte; ez igen szép volt tőle, és nekem nagyon tetszett. Azt hiszem, ő jobban szereti önt, Ivan Petrovics, mint ön őt. Lám, ilyesmik miatt tetszett ő meg nekem. Másodszor pedig azért beszélek ilyen nyíltan, akár önmagammal, mert ön okos ember, sok tanácsot adhat, sok mindenre megtaníthat.

- Miért vél annyira okosnak, hogy taníthatom önt?

- No lám, miket beszél! - Elgondolkodott. - Csak úgy mondtam; de beszéljünk a legfontosabbról. Okosítson ki, Ivan Petrovics: érzem, hogy Natasa vetélytársnője vagyok, tudom, de mit tegyek? Azért is kérdeztem, hogy boldogok lesznek-e. Éjjel-nappal csak ezen töröm a fejem. Natasa helyzete szörnyű, szörnyű! Hiszen Aljosa már egyáltalán nem szereti, engem meg egyre jobban szeret. Így van?

- Azt hiszem, így.

- De Aljosa nem csapja be őt. Maga sem tudja, hogy már nem szereti, Natasa azonban bizonyára érzi. Mennyire szenvedhet!

- Mit akar tenni, Katyerina Fjodorovna?

- Sok tervem van - felelte komolyan -, de mindig belezavarodom. Azért is vártam önt olyan türelmetlenül, ön majd mindenben eligazít. Ön sokkal jobban ért ezekhez a dolgokhoz. Szinte olyan ön most nekem, mint az Isten. Nézze, eleinte úgy gondolkodtam: ha szeretik egymást, hadd legyenek boldogok, nekem fel kell áldoznom magam, és segítenem nekik. Így van?

- Tudom, hogy fel is áldozta magát.

- Igen, áldozatot hoztam, de aztán, amikor Aljosa mind gyakrabban jött, és egyre jobban szeretett, gondolkodóba estem, és folyton azon töprengek: hozzak-e újabb áldozatot vagy sem. Nem szép dolog ez a részemről, ugye?

- Ez természetes - feleltem -, ennek így kell lennie... ön nem tehet róla.

- Nem hiszem; csak nagy jóságában mondja ezt. Úgy vélem, nem egészen tiszta a szívem. Ha tiszta volna a szívem, tudnám, hogyan döntsék. De hagyjuk ezt! Később többet is megtudtam kapcsolatukról a hercegtől, mamantól, magától Aljosától, és rádöbbentem, hogy nem valók egymáshoz; ön pedig most megerősítette ezt. Ez még több fejtörést okoz: mitévő legyek? Hiszen ha boldogtalanok lesznek, jobb, ha elválnak; aztán elhatároztam, apróra kikérdezem önt mindenről, s elmegyek Natasához, mi ketten majd megoldjuk a kérdést.

- De hogyan oldhatják meg?

- Azt mondom neki: "Ön mindennél jobban szereti Aljosát, tehát az ő boldogságát is mindennél többre kell tartania; következésképpen el kell válniuk."

- Igen, de hogy fogadja ezt Natasa? És ha egyet is ért önnel, lesz-e ereje véghezvinni?

- Pontosan ezen töprengek éjjel-nappal, és... és...

Hirtelen sírva fakadt.

- Nem is hiszi, mennyire sajnálom Natasát - suttogta remegő ajakkal.

Ehhez nem lehetett mit hozzáfűzni. Hallgattam, s legszívesebben magam is sírva fakadtam volna, ahogy őt néztem, egyszerűen szeretetből. Milyen kedves gyerek volt! Már nem kérdeztem meg, miért tartja magát képesnek arra, hogy boldoggá tegye Aljosát.

- Szereti a zenét? - kérdezte kissé megnyugodva, de továbbra is tűnődőn a sírás után.

- Szeretem - válaszoltam kissé meglepve.

- Ha volna időnk, eljátszanám magának Beethoven harmadik zongoraversenyét. Most gyakorlom. Abban benne van mindez az érzés... pontosan úgy, ahogyan én most érzem. Nekem úgy tetszik. De majd máskor; most beszélnünk kell.

Azon töprengtünk, miképpen találkozhatna Natasával. Elmondta, hogy nagyon szemmel tartják, mostohája jó, és szereti őt, de semmiképpen sem engedi, hogy megismerkedjék Natalja Nyikolajevnával; ravaszsághoz akart hát folyamodni. Délelőttönként néha kikocsizott, csaknem mindig a grófnővel. Mostohaanyja olykor nem tart vele, elengedi egyedül a francia nővel, aki jelenleg beteg. Olyankor történik ez, amikor a grófnőnek fáj a feje; meg kell hát várni, míg fejfájása nem támad. Addig ő rábeszéli a dologra a franciát (aki afféle társalkodónő), mert nagyon jó öregasszony. Kiderült tehát, hogy sehogy sem lehet előre meghatározni a napot, amikor meglátogatja Natasát.

- Majd megismeri Natasát, és nem fogja megbánni - mondtam. - Ő is nagyon szeretne találkozni önnel, s ez legalább arra jó lesz, hogy meglássa, kinek adja át Aljosát. A többin pedig ne nagyon bánkódjék. Az idő a maguk aggodalma nélkül is mindent megold. Hiszen ön elutazik falura.

- Igen, nemsokára, talán egy hónap múlva - felelte -, s tudom, hogy a herceg erőlteti a dolgot.

- Mit gondol, Aljosa önökkel megy?

- Magam is erre gondoltam! - szólt, és merőn nézett rám. - Bizonyára jön.

- Elmegy tehát.

- Istenem, mi lesz ebből az egészből, nem tudom. Figyeljen ide, Ivan Petrovics. Mindenről írok önnek, gyakran és sokat írok majd. Most már én is kínozom önt. El fog járni hozzánk?

- Nem tudom, Katyerina Fjodorovna: ez a körülményektől függ. Talán egyáltalán nem jövök többé.

- Ugyan miért?

- Különböző okok játszhatnak itt közre, főképpen kapcsolatom a herceggel.

- Tisztességtelen ember ez - jelentette ki határozottan Kátya. - De tudja, mit, Ivan Petrovics: mi lenne, ha én mennék önhöz? Helyes volna így?

- Ön hogy gondolja?

- Úgy gondolom, hogy helyes. Igazán meglátogatnám... - tette hozzá elmosolyodva. - Azért mondom ezt, mert azonkívül, hogy tisztelem önt, nagyon szeretem is... Meg aztán sokat is tanulhatok öntől. Komolyan szeretem... Nem szégyen, hogy ilyesmiről beszélek önnek?

- Miért volna szégyen? Már ön is kedves és közeli a számomra.

- Akar a barátom lenni?

- Ó, igen, igen! - feleltem.

- Nos, ők pedig feltétlenül azt mondanák, hogy szégyen, és egy fiatal lány nem tehet ilyet - jegyezte meg, és ismét a teásasztalnál beszélgető társaságra mutatott. Itt említem meg, úgy látszik, a herceg szándékosan hagyta, hogy jól kibeszéljük magunkat.

- Nagyon jól tudom - folytatta Kátya -, hogy a herceg a pénzemet akarja. Azt gondolják rólam, egészen gyerek vagyok még, sőt kereken ki is mondják. Én nem hiszem. Nem vagyok már gyerek. Furcsa emberek: ők maguk olyanok, akár a gyerekek, csak meg kell nézni, miből csinálnak maguknak gondokat!

- Elfeledtem megkérdezni: ki ez a Levinyka és Borinyka, akikhez Aljosa olyan gyakran jár?

- Távoli rokonaim. Igen okos és becsületes fiatalemberek, csak sokat beszélnek... Ismerem őket...

S elmosolyodott.

- Igaz, hogy később egymilliót akar adni nekik?

- No, látja, itt van akár ez a millió; már annyit fecsegnek róla, hogy kibírhatatlan. Természetesen örömmel áldozok minden hasznos dologra, hiszen minek nekem annyi tenger pénz, nem igaz? De hát mikor lesz az még; ők meg már számolnak vele, elosztják, lármáznak, vitatkoznak: mire fordítsák a legjobb módon, még össze is vesznek rajta, igazán különös. Nagyon forrófejűek. De azért valóban őszinték és... okosak. Tanulnak. Ez mindenesetre jobb, mint ahogyan mások élnek. Igaz?

Még sokáig beszélgettünk. Elmesélte csaknem az egész életét, és sóváran hallgatta elbeszéléseimet. Folyton azt követelte, mondjak még többet Natasáról és Aljosáról. Már tizenkét óra volt, amikor a herceg odalépett, és tudtomra adta, hogy ideje elköszönnünk. Elbúcsúztam. Kátya melegen megszorította a kezem, és jelentősen rám nézett. A grófnő hívott: látogassam meg őket máskor is; aztán a herceggel együtt eltávoztunk.

Nem hallgathatok el egy különös és talán egyáltalán nem ide illő megjegyzést. Kátyával folytatott háromórás beszélgetésemből többek között azt a furcsa, de mély meggyőződést szűrtem le: a lány még annyira gyermek, hogy korántsem ismeri a férfi és nő kapcsolatának minden titkát. Ez olykor rendkívül komikussá tette elmélkedéseit és általában komoly modorát, amellyel sok fontos dologról beszélt...

- Tudja, mit - szólt a herceg, amikor beültünk a hintóba -, mi lenne, ha most meg vacsoráznánk? Mi a véleménye?

- Igazán nem tudom, herceg - feleltem tétovázva -, én sohasem szoktam vacsorázni...

- Nos, természetesen elbeszélgetünk vacsora közben - fűzte hozzá, és ravaszul, fürkészőn nézett a szemembe.

Meg kellett értenem! "Most ki akar tálalni - gondoltam -, de hát nekem épp ez kell." Beleegyeztem.

- Akkor rendben van. A Bolsaja Morszkajára, B.-hez.

- Vendéglőbe megyünk? - kérdeztem kissé zavartan.

- Igen. Miért? Én ritkán vacsorázom otthon. Remélem, megengedi, hogy meghívjam.

- De hiszen mondtam: sohasem vacsorázom.

- No, most az egyszer. Meg aztán hát én hívom meg... "Vagyis fizetek helyetted"; bizonyos vagyok benne, hogy szándékosan tette hozzá. Hagytam, hogy vigyen, de elhatároztam: a vendéglőben kifizetem a vacsorámat. Megérkeztünk. A herceg külön termet kért, s jó ízléssel, hozzáértéssel kiválasztott két-három fogást. Drága ételek voltak, éppúgy, mint a finom asztali bor, amelyet rendelt. Mindezt nem az én zsebemhez szabták. Megnéztem az étlapot; egy fél császármadarat és egy pohárka Lafitte-et hozattam. A herceg tiltakozott.

- Ön nem akar velem vacsorázni! Ez igazán nevetséges. Pardon, mon ami,^[12] de ez... felháborító túlzás. A legkicsinyesebb hiúság. Szinte rendi szempontok játszanak közre, lefogadom, így van. Biztosítom, megsért ezzel. Én azonban kitartottam.

- Nos, ahogy akarja - tette hozzá. - Nem kényszerítem... mondja, Ivan Petrovics, beszélhetek önnel egészen barátian?

- Kérem önt erre.

- Véleményem szerint ez a szigorúság kárára van. Ezzel ártanak maguknak a magafajták mind. Ön író, ismernie kell a világot, de mindentől elhúzódik. Most nem a császármadárról beszélek, de hát ön szívesen elutasítana mindenféle érintkezést a mi köreinkkel, s ez határozottan káros. Azonkívül, hogy sokat veszít - no igen, a karriert -, azonkívül meg kellene ismernie önmagának is, amiről ír, hisz szerepelnek a regényekben grófok és hercegek és budoárok... különben mit beszélek? Önöknél mostanában mindenütt csak nyomor van, elvesztett köpenyek, revizorok, hetyke tisztek, csinovnyikok, régi idők és raszkolnyikok, tudom, tudom.

- Téved, herceg; ha nem érintkezem, ahogy mondja, a "felsőbb körökkel", ez csak azért van, mert először is unalmas, másodszor pedig nincs ott semmi keresnivalóm! De azért megesik, hogy megfordulok ott...

- Tudom, R. hercegnél, egyszer egy évben; ott is találkoztunk. Az év többi részében meg demokratikus büszkeségben tespednek, és ott sorvadnak a padlásszobákban, ámbár a magafajták sem mind viselkednek így. Akadnak olyan kalandorok, hogy nekem is émelyeg a gyomrom...

- Megkérném, herceg, változtassunk témát, és ne térjünk vissza hozzánk a padlásszobákba.

- Ó, istenem, hát nem megsértődött! Egyébként ön maga engedélyezte a baráti hangot. De hibás vagyok, még semmivel sem érdemeltem ki a barátságát. Tűrhető ez a bor. Kóstolja meg.

Töltött egy félpohárnyit a palackjából.

- Nézze, kedves Ivan Petrovics, én nagyon jól tudom, hogy a barátságot nem illik erőszakolni. Hiszen nem vagyunk mind gorombák és arcátlanok magukkal, ahogyan ön képzeli; azt is tudom jól, hogy nem rokonszenvből ül itt velem, hanem mert megígértem, hogy elbeszélgetünk. Igaz?

Felnevetett.

- S mivel ön szem előtt tartja egy bizonyos személy érdekeit, hallani akarja, mit mondok, így van? - tette hozzá gonosz mosollyal.

- Nem tévedett - vágtam közbe türelmetlenül. Láttam, olyan ember, hogy ha csak egy kicsit is a hatalmában van valaki, rögtön érezteti vele. Én meg a hatalmában voltam, nem távozhattam úgy, hogy nem hallgatom meg a mondókáját, s ő tudta ezt. Tónusa hirtelen megváltozott, szemtelenül bizalmaskodó és gúnyos hangnembe csapott át. - Nem tévedett, herceg: pontosan ezért jöttem, másként igazán nem ülnék itt... ilyen későn.

Azt szerettem volna mondani: másként semmi áron sem ülnék itt magával, de nem mondtam, másra fordítottam a szót, nem félelemből, hanem átkozott gyengeségem és tapintatom miatt. De hát valóban, hogy mondjak gorombaságot valakinek a szemébe, bármennyire rá is szolgált, és bármennyire szeretnék is gorombaságot mondani neki? Azt hiszem, Valkovszkij észrevette ezt a tekintetemből, s gunyorosan nézett rám, amíg beszéltem, mintha élvezné gyávaságomat, s szinte ingerelt a pillantásával: "Egyszóval inadba szállt a bátorságod, inkább füllentettél, testvér!" Bizonyára így volt, mert amikor befejeztem, nagyot nevetett, és pártfogói kedvességgel megveregette a térdemet.

"Megnevettetsz, öcskös!" - olvastam ki a szeméből. "No, várj csak!" - gondoltam magamban.

- Nagyon jó kedvem van ma! - kiáltott fel. - Igazán nem is tudom, mitől. Úgy van, barátom, úgy van! Pontosan arról a valakiről akartam beszélni. Meg kell tárgyalnunk véglegesen a dolgot, megállapodnunk valamiben, s remélem, ezúttal tökéletesen megért majd. Az előbb már beszéltem önnek erről a pénzről, erről a tökfilkó apáról, erről a hatvanéves csecsemőről... No, említeni sem érdemes! Hiszen csak úgy mondtam az egészet! Hahaha, ön író, ki kellett találnia...

Álmélkodva néztem rá. Még nem látszott részegnek.

- Nos, ami meg ezt a lányt illeti, én igazán tisztelem, sőt szeretem, biztosíthatom; kicsit szeszélyes, de hát "nincsen rózsa tövis nélkül", ahogy ötven évvel ezelőtt megmondták, és jól mondták: a tövis szúr, de hát ez benne a csábító, s bár az én Alekszej fiam szamár, félig-meddig már megbocsátottam neki... a jó ízléséért. Röviden, tetszenek nekem az ilyen leányzók, és megvannak a saját nézeteim is róluk... - jelentősen összeszorította a száját. - De erről majd később...

- Herceg! Kérem, herceg! - kiáltottam. - Nem értem önnél ezeket a gyors változásokat, de... változtasson témát, nagyon kérem!

- Megint heveskedik! No jó... változtatok, változtatok! Csak még annyit akarok kérdezni, kedves barátom: nagyon tiszteli őt?

- Természetesen - Feleltem nyersen, türelmetlenül.

- Nos és szereti is? - kérdezte hunyorítva, utálatos vigyorral.

- Ön megfeledkezik magáról! - kiáltottam rá.

- No jó, jó, nem teszem többé! Nyugodjék meg! Különös lelkiállapotban van ma. Nekem meg régen volt olyan jó kedvem, mint ma. Ne igyunk egy kis pezsgőt? Mit gondol, poétám?

- Én nem iszom, nem akarok!

- Ne is beszéljen! Ma okvetlenül velem kell tartania. Remekül érzem magam, s mivel az érzelgősségig jó vagyok, magánosan nem lehetek boldog. Ki tudja, talán a végén még pertut is iszunk, hahaha! Nem, fiatal barátom, ön még nem ismer engem! Bizonyos vagyok abban, hogy meg fog szeretni. Azt akarom, hogy ma megossza velem a bánatot és az örömet, a vidámságot és a könnyeket, noha remélem, azért csak nem fakadok sírva. Nos, Ivan Petrovics? Hisz képzelje csak el, ha nem történik a kedvem szerint, hát elröppen, eltűnik, füstbe megy az egész lelkesültségem, s ön nem hall tőlem semmit; pedig hát csakis azért van itt, hogy valamit halljon. Nem igaz? - kérdezte, és szemtelenül rám kacsintott. - Nos, válasszon.

Komoly fenyegetés volt. Beleegyeztem. "Csak tán nem akar leitatni?"- gondoltam. Itt említem meg, hogy a herceggel kapcsolatban már rég a fülembe jutott valami. Azt beszélték, ő - aki társaságban mindig olyan ildomos és előkelő - olykor éjszakákon át mulat, a sárga földig leissza magát, és titkon kicsapongásokban, undorító, titkos kicsapongásokban vesz részt... Szörnyű dolgokat hallottam róla... Azt mondják, Aljosa tudta, hogy apja néha iszik, s ezt igyekezett leplezni mindenki és különösen Natasa előtt. Egy beszélgetésünk alkalmával elszólta magát, de tüstént másra terelte a szót, és nem felelt kérdéseimre. Egyébként én nem tőle hallottam, s bevallom, eddig nem hittem; most vártam, mi lesz.

Kihozták a pezsgőt; a herceg megtöltött két poharat, magának és nekem.

- Kedves, kedves kislány, bár ugyancsak összeteremtett - folytatta, élvezettel ízlelgetve a pezsgőt -, de ezek a kedves teremtések éppen ilyenkor, az ilyen percekben kedvesek... Ő meg bizonyára azt gondolta, hogy megszégyenített, porrá zúzott, emlékszik, azon az estén! Hahaha! Hogy illett neki a kipirult arc! Ért ön a nőkhöz? A hirtelen pirulás néha roppant jól illik a halvány arcokhoz, észrevette már? Ó, istenem! Ön, úgy látszik, ismét megharagudott!

- Igen, haragszom! - kiáltottam, már nem is fékezve magam. - Nem akarom, hogy most Natalja Nyikolajevnáról beszéljen... azazhogy ilyen hangon beszéljen. Én... én ezt nem engedem meg önnek!

- Ohó! Nos, kérem, megteszem a kedvéért, témát változtatok. Engedékeny vagyok, és lágy, akár a vaj. Majd önről beszélünk. Én szeretem önt, Ivan Petrovics, ha tudná, milyen barátian, milyen őszintén együtt érzek önnel...

- Nem volna jobb, ha a tárgyra térnénk, herceg? - vágtam közbe.

- Vagyis a mi dolgunkra, ezt akarja mondani. Én fél szóból is megértem, mon ami, s ön nem is sejti, milyen közel kerülünk a tárgyhoz, ha most önről kezdünk beszélni, természetesen ha nem szakít félbe. Folytatom tehát: azt akartam kifejteni, drága Ivan Petrovics, így élni, mint ön él, ez egyszerűen annyit jelent, hogy elpusztítja önmagát. Már engedje meg, hogy ehhez a kényes témához nyúljak; barátságból teszem. Ön szegény, előlegeket vesz fel a kiadójától, kifizeti a kis tartozásait, aztán egy fél évig teán él, és reszketve várja padlásszobájában, hogy elkészüljön a regény a kiadó folyóirata számára; így van ez.

- Ha így van is, ez mindenesetre...

- Tisztesebb dolog, mint lopni, hajbókolni, megvesztegetéseket elfogadni, intrikálni és a többi, és a többi. Tudom, tudom, mit akar mondani; ez már rég meg van írva.

- Következésképpen nincs mit beszélnie az én ügyeimről. Nekem kell önt tapintatra tanítanom, herceg?

- Természetesen nem. De hát mit tegyünk, ha éppen ezt a kényes pontot érintjük? Hisz nem lehet megkerülni. Különben hagyjuk a padlásszobákat. Magam sem kedvelem őket, legfeljebb bizonyos esetekben (s visszataszítóan kacagott). De ami csodálkozásra késztet: hogy van kedve a második személy szerepét játszani? Persze úgy rémlik, egyik írójuk mondta valahol, hogy az ember legnagyobb hőstette talán az, ha az életben beéri a második személy szerepével... Azt hiszem, így valahogy! Ilyesmiről még csak hallottam, de hát Aljosa elütötte a kezéről a menyasszonyát, hiszen tudom, ön pedig, mint valami Schiller, töri magát értük, szolgálja őket, már-már a kifutójuk... Megbocsásson, kedvesem, de ez igazán csúf játék a nagylelkű érzésekkel... Hogy nem unja, csakugyan! Szinte szégyen. Azt hiszem, az ön helyén meghalnék bosszúságomban; s ami a fő: szégyen, szégyen!

- Herceg! Úgy látszik, azért hozott ide, hogy sértegessen! - kiáltottam magamon kívül mérgemben.

- Ó, nem, barátom, nem, jelenleg egyszerűen tárgyilagos ember vagyok, és boldogságot kívánok önnek. Egyszóval el akarok rendezni mindent. De egyelőre tegyük félre az egész ügyet, hallgasson végig, s igyekezzék nem heveskedni, legalább pár percig. Nos, mi volna a véleménye arról, hogy megnősüljön? Látja, most valami mellékes dologról beszélek; mit néz rám olyan csodálkozva?

- Várom, mikor fejezi be - feleltem, s valóban álmélkodva néztem rá.

- Nincs itt sok magyaráznivaló. Éppen csak azt akartam tudni, mit szólna hozzá, ha egy barátja, aki nem holmi múlandó, hanem igazi, komoly boldogságot kíván önnek, ajánlana egy lányt, szépet, fiatalt, de... már kissé tapasztaltat; allegorikusan beszélek, ön azonban megért, nos, olyasvalakit, mint Natalja Nyikolajevna, természetesen illő kárpótlással... (Jegyezze meg, hogy másról beszélek, nem a mi ügyünkről); nos, mit mondana erre?

- Azt mondom, hogy ön... megőrült.

- Hahaha! Csak nem szándékszik megütni?

Valóban, kis híján rárohantam. Nem bírtam tovább. Olyan hatást tett rám, mint valami féreg, mint egy óriási pók, amelyet szörnyen szeretnék eltaposni. Élvezte a gúnyolódását; játszott velem, mint macska az egérrel, feltételezve, hogy teljesen a hatalmában vagyok. Úgy tetszett (s én megértettem ezt), valami élvezetet, sőt gyönyört talál az aljasságában, abban az arcátlanságban és cinizmusban, amellyel végre lerántotta előttem álarcát. Gyönyörködni akart csodálkozásomban, elszörnyedésemben. Szívből megvetett és kinevetett.

Már rögtön az elején éreztem, hogy ez az egész szándékos, és valami célja van vele; de ebben a helyzetben mindenképp végig kellett hallgatnom. Natasa érdeke így kívánta, s nekem elszántan mindent el kellett viselnem, mert talán ezekben a percekben dől el az ügy. De hogyan hallgassam a rovására tett cinikus, aljas megjegyzéseket, hidegvérrel tűrve el mindent? Ráadásul a herceg igen jól tudta, hogy kénytelen vagyok végighallgatni, s ez csak fokozta sérelmemet. "Egyébként neki magának van szüksége énrám" - gondoltam, s most már élesen, ingerülten válaszolgattam. Valkovszkij elértette.

- Nézze, fiatal barátom - kezdte komoly tekintettel -, így nem folytathatjuk, inkább állapodjunk hát meg. Az volt a szándékom, hogy egyet-mást elmondok, ön legyen tehát olyan kedves, és hallgasson meg, akármit beszélek is. Úgy akarok beszélni, ahogy a kedvem tartja, de hát valójában így is kell. Nos, fiatal barátom, türelmes lesz?

Összeszedtem magam, és hallgattam, noha olyan kaján gúnnyal méregetett, mintha éles tiltakozásra buzdítana. Megértette azonban, hogy nem fogok távozni, és folytatta:

- Ne haragudjon rám, barátom. Ugyan miért gurult méregbe? Pusztán külsőségek miatt, nemde? Hisz lényegében semmi egyebet nem várt tőlem, bárhogyan beszélnék is önnel: parfümös udvariassággal vagy mint most; következésképp az értelme ugyanaz volna, mint így. Ön megvet engem, igaz? Látja, mennyi bennem a kedves egyszerűség, a nyíltság, a bonhomie.^[13] Mindent elismerek, még gyerekes szeszélyeimet is. Bizony, mon cher,^[14] egy kicsit több bonhomie az ön részéről, s mindent elintézünk, megegyezésre jutunk, s végül is tökéletesen megértjük egymást. Rajtam pedig ne csodálkozzék: végtelenül meguntam már ezt a sok ártatlanságot, ezeket az Aljosa-féle pasztorálokat, ezt a schillerkedést, a fennköltséget ebben az átkozott kapcsolatban Natasával (aki különben nagyon kedves kislány), úgyhogy önkéntelenül is örvendek az alkalomnak, amikor fintort vághatok minderre. Az alkalom pedig itt van. Ráadásul meg ki akarom önteni ön előtt a szívemet. Hahaha!

- Csodálkozásba ejt, herceg, nem ismerek önre. Ez a Polichinelle-tónus, ez a váratlan őszinteség...

- Hahaha, de hisz ez csak részben igaz! Szerfelett kedves hasonlat! Hahaha! Én most mulatok, barátom, mulatok, örülök és elégedett vagyok, s ön, poétám, kénytelen mindenképp elnéző lenni velem. De inkább igyunk - mondta önelégülten, és töltött a poharába. - Tudja, barátom, már az a buta este is, emlékszik, ott Natasánál, végképp elintézett. Igaz, hogy ő roppant kedves teremtés, de én szörnyű dühvel távoztam, s ezt nem akarom elfelejteni. Sem elfelejteni, sem titkolni. Persze eljön a mi időnk is, sőt gyorsan közeledik, de ezt most hagyjuk. Többek között meg akartam magyarázni önnek, hogy van egy olyan jellemvonásom, amelyet még nem ismer: gyűlölöm ezeket a mit sem érő, lapos naivságokat és pasztorálokat, s egyik legpikánsabb élvezetem mindig az volt, hogy magam is ilyen módon kezdem, beilleszkedem a hangnembe, kedveskedem, felbátorítok holmi örökifjú Schillert, aztán egyszer csak meghökkentem; hirtelen lerántom előtte a maszkot, rajongó arcom fintort vág, nyelvet öltök rá éppen abban a percben, amikor a legkevésbé vár ilyen meglepetést. Micsoda? Ön ezt nem érti meg, nemtelen, aljas, ostoba eljárásnak érzi talán, igen?

- Természetesen annak.

- Ön őszinte. Nos hát, mit tegyek, ha engem is gyötörnek! Butaság, hogy én is ilyen őszinte vagyok, de már ilyen a természetem. Egyébként szeretnék elmesélni néhány epizódot az életemből. Jobban megért majd, s igen érdekes is lesz. Csakugyan, lehetséges, hogy ma olyan vagyok, mint egy pojáca; de hát a pojáca őszinte, nem igaz?

- Figyeljen ide, herceg, már késő van, és igazán...

- Tessék? Istenem, micsoda türelmetlenség! De hová siet? Hiszen csak elüldögélünk, elbeszélgetünk egy pohár bor mellett kellemesen, nyíltan, jó barátok módjára. Ön azt hiszi, részeg vagyok: nem baj, így még jobb. Hahaha! Az efféle baráti összejövetelek később mindig sokáig emlékezetesek, az ember nagy élvezettel emlékszik vissza rájuk. Ön nem jó ember, Ivan Petrovics. Nincs önben érzés, érzelmesség. Nem tud egy órácskát szentelni a barátjának, mi? Ráadásul ez az egész ügyet is érinti... Hogy nem lehet ezt megérteni? Ráadásul ön író; inkább áldania kellene az alkalmat. Hiszen megrajzolhat rólam egy típust, hahaha! Istenem, milyen kedvesen nyíltszívű vagyok ma!

Láthatóan becsípett. Arca elváltozott, valami gonosz kifejezést öltött. Látszott, hogy kedve támadt szúrni, vágni, csipkelődni, gúnyolódni. "Részint jobb is, hogy részeg - gondoltam -, az ittas ember mindig sokat kifecseg." Ő azonban eszén volt.

- Barátom - kezdte szemlátomást önelégülten -, az imént, talán nem is helyénvalóan, vallomást tettem önnek arról, hogy olykor ellenállhatatlan vágy száll meg bizonyos esetben nyelvet ölteni valakire. Naiv és együgyű őszinteségemért ön vásári pojácához hasonlított, ami igazán mulatságomra szolgált. De ha csodálkozik azon, vagy szememre veti, hogy nyersen, sőt tán illetlenül beszélek önnel, akár egy paraszt, egyszóval hirtelen tónust változtattam, akkor teljesen igazságtalan. Először is így tartja kedvem, másodszor nem otthon vagyok, hanem magával... azaz azt akarom mondani, hogy most mulatunk, jó barátok módján, harmadszor pedig szörnyen szeretem a szeszélyeket. Tudja-e, hogy valamikor szeszélyből metafizikus és filantróp voltam, s csaknem éppolyan eszmékkel foglalkoztam, mint ön? Egyébként ez borzasztó régen volt, ifjúságom aranyidején. Emlékszem, humánus szándékoktól eltelve leutaztam a birtokomra, és persze halálosan unatkoztam; s hiszi-e, mi történt velem? Unalmamban sorra megismerkedtem a szép lányokkal... Csak nem fintorog? Ó, fiatal barátom! Hisz baráti összejövetelen vagyunk. Mikor mulasson, mikor tárulkozzék ki az ember! Hisz orosz lélek vagyok én, vérbeli orosz, hazafi, szeretek kitárulkozni, meg aztán meg kell ragadni a pillanatot és élvezni az életet. Meghalunk, s akkor mi lesz! Nos hát, udvarolgattam. Emlékszem, az egyik pásztorlánynak férje volt, szép fiatal paraszt. Keményen megfenyíttettem, és katonának akartam adni (múltbeli csínyek, poétám!), de nem adtam. Ott halt meg a kórházamban... Volt ugyanis tizenkét ágyas kórház a falumban, nagyszerűen berendezve: parkettes padló, tisztaság. Különben már rég felszámoltam, de akkor büszkélkedtem vele: filantróp voltam; egyszóval a parasztot csaknem agyonverettem a felesége miatt... Miért fintorog megint? Visszataszító önnek? Háborognak nemes indulatai? Nono, csillapodjék! Elmúlt már. Akkor csináltam ezt, amikor romantikáztam, amikor az emberiség jótevője akartam lenni, filantróp társadalom alapításáról álmodoztam... ilyen mederben jártak akkortájt a gondolataim. Akkor verettem meg az embereket. Most már nem veretek meg senkit; most csak fintorogni lehet; mindnyájan fintorgunk, olyanok az idők... De legjobban mulattat mostanában ez a szamár Ihmenyev. Bizonyos vagyok abban, hogy tudta ezt az egész históriát a paraszttal... és? Szirupos lelki jóságában meg azért, mert akkoriban belém szeretett, és folyton a szemembe dicsért, úgy határozott, hogy nem hisz semmit, és nem is hitt; vagyis nem hitt a tényeknek, és tizenkét évig mellettem állt, míg csak a maga bőrén nem tapasztalta őket. Hahaha! No de mindez ostobaság! Igyunk! Mondja csak, szereti a nőket?

Nem feleltem. Csak hallgattam őt. Már megkezdte a második palackot.

- Szeretek róluk beszélgetni vacsora közben. Szívesen bemutatnám vacsora után egy bizonyos Mademoiselle Philiberte-nek, mi? Mit gondol? De mi lelte? Már rám sem akar nézni... hm!

Gondolataiba merült. De hirtelen felemelte fejét, valahogy jelentősen nézett rám, és folytatta:

- Nézze, poétám, fel akarom tárni ön előtt a természet egy titkát, amelyet, úgy látom, egyáltalán nem ismer. Bizonyosra veszem, hogy ebben a percben bűnös léleknek, sőt tán gazembernek, kicsapongó szörnyetegnek nevez. De hallgassa meg, mit mondok! Ha előfordulna (ami egyébként az emberi természetnél fogva sohasem fordulhat elő), ha előfordulna, hogy valamennyien kiteregetjük legbensőbb titkainkat, de mindennel együtt, amit semmi áron sem mondanánk el az embereknek, amit legjobb barátunkkal sem közölnénk, sőt amit olykor magunknak sem merünk bevallani, olyan bűz támadna a világon, hogy mindnyájan megfulladnánk. Zárójelben megjegyezve, ezért olyan kitűnőek a mi nagyvilági körülményeink és illemszabályaink. Mély értelem rejtezik bennük, nem mondom, hogy erkölcsiség, egyszerűen elővigyázat és kényelem, ami természetesen még jobb, hiszen az erkölcsiség lényegében szintén csak kényelem, vagyis pusztán kényelem céljából találták ki. Az illemszabályokról azonban majd aztán, most másra térek, később emlékeztessen. A következőképpen zárom hát le: ön bűnnel, kicsapongással, erkölcstelenséggel vádol, pedig most a bűnöm talán csak annyi, hogy őszintébb vagyok másoknál, semmi több; hogy nem titkolom azt, amit mások önmaguk előtt is titkolnak, mint az előbb mondtam... Rosszul teszem, de most így tartja kedvem. Különben ne nyugtalankodjék - fűzte hozzá gúnyos mosollyal -, azt mondtam, "bűnös" vagyok, de eszem ágában sincs bocsánatot kérni. Jegyezze meg magának: én nem ejtem önt zavarba, nem kérdezem, nincs-e önnek magának is valami efféle titka, hogy az ön titkaival igazoljam magamat... Illően és nemesen járok el. Általában mindig nemesen cselekszem...

- Ön egyszerűen mellébeszél - mondtam, és megvetően pillantottam rá.

- Mellébeszél, hahaha! Megmondjam, mire gondol most? Azt gondolja: miért hoztam ide, és miért tálalok itt ki hirtelen, minden előzmény nélkül! Így van?

- Így.

- Nos, később majd megtudja.

- S ami még egyszerűbb, már csaknem két üveggel megivott, és... becsípett.

- Vagyis részeg vagyok. Az is lehet. "Becsípett!", ez finomabb kifejezés, mint a részeg! Ó, csupa tapintat ember! De... úgy látszik, megint veszekszünk, pedig olyan érdekes témába kezdtünk. Bizony, poétám, ha van még a világon valami jó és édes, akkor az asszony az.

- Tudja, herceg, még most sem értem, hogyan jutott eszébe épp engem választani titkai és szerelmi... elképzelései bizalmasául.

- Hm... de hiszen mondtam, hogy később megtudja. Ne aggódjék; különben ha így van is, nincs ennek semmi oka; ön poéta, ön megért engem, de hát erről már beszéltem. Különös gyönyört jelent az álarc hirtelen lerántása, ez a cinizmus, amellyel az ember váratlanul feltárulkozik mások előtt, olyan módon, hogy még csak restelkedésére sem méltatja őket. Elmondok önnek egy anekdotát: Volt Párizsban egy őrült hivatalnok; később be is dugták a bolondokházába, amint végképp meggyőződtek arról, hogy őrült. Nos, amikor elment az esze, a következőt gondolta ki a gyönyörűségére: otthon Ádám-kosztümre vetkezett, csak a cipőjét nem húzta le, sarkig érő, bő köpenyt vetett a vállára, beleburkolózott, és méltóságos, komoly képpel kiment az utcára. Oldalról nézve nem volt más, mint egy hétköznapi ember, aki bő köpenyben sétálgat a maga mulatságára. De mihelyt szembekerült egy járókelővel, úgy, hogy körülöttük nem volt senki más, a legkomolyabb, legelmélyültebb arckifejezéssel, némán feléje tartott, hirtelen megállt előtte, szétnyitotta a köpenyét, és megmutatta magát... csupasz mivoltában. Egy perc volt az egész, aztán összevonta a köpenyt, és szó nélkül elhaladt az ámulatában megdermedt néző mellett, méltóságosan, komolyan, akár Hamlet apjának szelleme. Ezt csinálta mindenkivel, férfiakkal, asszonyokkal, gyerekekkel, ez volt minden élvezete. Ilyesféle élvezetet lelhet abban az ember, ha hirtelen meghökkent valami Schillert, és nyelvet ölt rá, amikor a legkevésbé várja. "Meghökkent", micsoda szó! Az önök mai irodalmában olvastam valahol.

- Nos, az őrült volt, ön pedig...

- Eszemnél vagyok?

- Igen.

A herceg felkacagott.

- Igazságosan ítél, kedvesem - jelentette ki a legszemtelenebb arccal.

- Herceg - szóltam, pimaszságán felháborodva -, ön gyűlöl minket, beleértve engem is, s most rajtam áll bosszút mindenki helyett és mindenért. Ez a legkicsinyesebb hiúságból fakad. Ön rosszindulatú, kicsinyesen rosszindulatú. Felbőszítettük önt, talán a legjobban az az este haragította meg. Természetesen semmivel sem fizethet meg nekem olyan hatásosan, mint ezzel a határtalan megvetéssel; mellőzi még azt a mindenkire kötelező, hétköznapi udvariasságot is, amellyel valamennyien tartozunk egymásnak. Világosan tudtomra akarja adni: még arra sem méltat, hogy szégyenkezzék előttem, azért rántja le visszataszító álarcát ilyen nyíltan és ilyen váratlanul, és mutatkozik meg teljes erkölcsi cinizmusában...

- Miért mondja nekem mindezt? - kérdezte durván, és dühösen nézett rám. - Hogy megmutassa, milyen éles elméjű?

- Hogy megmutassam és kijelentsem: átlátok önön.

- Quelle idée, mon cher[15] - folytatta, hirtelen átcsapva az előbbi szívélyesen fecsegő, vidám hangnembe. - Csak eltérített a tárgytól. Buvons, mon ami,^[16] engedje meg, hogy töltsek. Éppen el akartam mesélni egy rendkívül érdekes, bűbájos kalandomat. Nagy vonalakban elmondom. Ismertem valamikor egy hölgyet; túl volt már első fiatalságán, úgy huszonhét-huszonnyolc éves lehetett; ragyogó szépség: micsoda kebel, micsoda tartás, micsoda járás! Átható tekintete volt, akár a sasnak, mindig szigorú és kemény; fenségesen és hozzáférhetetlenül viselkedett. Hidegnek látszott, mint a jégcsap, s mindenkit elriasztott megközelíthetetlen, zord erényével. Zord, ez a helyes kifejezés. Az egész társaságban nem akadt hozzá fogható kérlelhetetlen bíró. Más asszonyoknál elítélte nemcsak a bűnt, hanem még a legcsekélyebb gyengeséget is, s ítélete visszavonhatatlan volt, nem tűrt fellebbezést. Igen nagy tekintélye volt. A legridegebb erényű, legbüszkébb vénasszonyok is tisztelték, sőt a kegyeit keresték. Szenvedély nélkül, közönyösen szemlélt mindent, akár egy középkori apáca-fejedelemnő. A fiatalasszonyok rettegtek tekintetétől és ítéletétől. Egyetlen megjegyzése, egyetlen célzása tönkretehette a jó hírüket, olyan tekintélye volt a társaságban; még a férfiak is féltek tőle. Végül valami szemlélődő miszticizmusba merült, ami egyébként szintén nyugalmas és fenséges dolog volt... S közben? Nála kicsapongóbb teremtést keresve sem lehetett volna találni, s nekem volt szerencsém tökéletesen kiérdemelni a bizalmát. Egyszóval titkos és titokzatos szeretője voltam. Olyan ügyesen, olyan mesterien intéztük, hogy még a háza népe sem sejtett semmit; csak csinos kis francia komornáját avatta be minden titkába, de ez a komorna teljesen megbízható volt; maga is részt vett a dologban... hogy mi módon? Ezt most mellőzöm. Az én hölgyem olyan kéjsóvár volt, hogy de Sade márki is tanulhatott volna tőle. De a titokzatosság, az arcátlan csalás jelentette a legáthatóbb, legerősebb, legmegrázóbb gyönyört. A kigúnyolása mindannak, amit társaságban a grófnő magasztosnak, megközelíthetetlennek, megtörhetetlennek hirdetett, s végül a belső sátáni kacaj és tudatos lábbal tiprása mindannak, amit nem lehet lábbal tiporni, s mindez korláttalanul, a végsőkig hajtva, olyan fokig, hogy a legvakmerőbb képzelet sem merne ilyesmire gondolni, nos, főképpen ebben rejlett ennek a gyönyörnek legjellemzőbb vonása. Igen, maga volt a megtestesült ördög, de ellenállhatatlanul elbűvölő. Most is csak elragadtatással tudok gondolni rá. A legforróbb percek hevében egyszer csak felkacagott, mint az őrült, s én megértettem, tökéletesen megértettem ezt a kacajt, és magam is kacagtam... Még most is elfúl a lélegzetem, ha csak eszembe jut, noha már sok ideje ennek. Egy év múlva aztán felcserélt valakivel. Ha akartam volna, sem árthatok neki. Ugyan ki hitt volna nekem? Ilyen jellem? Nos, mit szól hozzá, fiatal barátom?

- Pfuj, micsoda aljasság! - válaszoltam, miután undorodva végighallgattam ezt a vallomást.

- Nem is volna az én fiatal barátom, ha másként felelne! Úgyis tudtam, hogy ezt mondja. Hahaha! Várjon, mon ami, majd ha idősebb lesz, megérti, most magának még csak mézeskalács kell. Nem, ön ezek után nem költő: ez az asszony értette az életet, és ki tudta használni.

- De minek ilyen állatiasságig elmenni?

- Milyen állatiasságig?

- Hát ameddig ez a nő ment, és vele együtt ön is.

- Á, ön ezt állatiasságnak nevezi, annak a jele ez, hogy önt még most is pórázon vezetik. Persze elismerem, hogy az önállóság egészen ellentétes formában is jelentkezhetik, de... beszéljünk egyszerűbben, mon ami... lássa be, mindez ostobaság.

- S mi nem ostobaság?

- Nem ostobaság az én személyem, az énem. Minden értem van, az egész világot nekem teremtették. Figyeljen ide, barátom, én még hiszek abban, hogy lehet jól élni a világon. S ez a legjobb hit, mert nélküle még rosszul sem lehet élni: az embernek meg kellene mérgeznie magát. Azt mondják, egy szamár meg is tette. Addig filozofált, míg mindent le nem rombolt, mindent, még a normális és természetes emberi kötelességek törvényességét is, és odáig jutott, hogy nem maradt semmije; végeredményül nullát kapott, s erre kihirdette, hogy az életben a legjobb dolog a kéksav. Ön azt mondja: ez Hamlet, ez rettenetes kétségbeesés, egyszóval valami fenséges, ami nekünk még álmunkban sem jut eszünkbe. Ön azonban poéta, én meg egyszerű ember vagyok, s ezért azt mondom, hogy egyszerűen, gyakorlati szempontból kell nézni a dolgokat. Én például már rég megszabadítottam magam minden béklyótól, sőt kötelességtől. A kötelezettséget csak akkor veszem számításba, ha valamiképp hasznomra szolgál. Ön természetesen nem tudja így nézni a dolgokat; béklyóba van verve, s az ízlése beteges. Ön eszményre, erényekre sóvárog. Én, barátom, hajlandó vagyok elismerni mindent, amit csak parancsol; de mit csináljak, ha bizonyosan tudom, hogy valamennyi emberi erény alapja a legmélyebb önzés. S minél erényesebb valami, annál több benne az önzés. Szeresd önmagadat, ezt az egyetlen elvet vallom. Az élet kereskedelmi ügylet; ok nélkül ne szórja pénzét az ember, de fizessen meg a szívességekért, és teljesítse kötelességeit felebarátai iránt, íme, ez az én erkölcsiségem, ha már mindenáron megkívánja, jóllehet, bevallom, kellemesebb nem fizetni felebarátainknak, hanem ingyen megkapni tőlük, amit akarunk. Eszményeim nincsenek és nem is kellenek; sohasem vágytam rájuk. Oly kedvesen, olyan vidáman lehet élni a világon eszmények nélkül is... és en somme[17] nagyon örülök, hogy boldogulok kéksav nélkül. Ha erényesebb volnék, talán nem boldogulnék nélküle, akár az a szamár filozófus (kétségtelenül német). Nem! Oly sok jó van még az életben! Szeretem a társadalmi szereplést, a rangot, az elegáns szállodát, a hatalmas téteket (szörnyen kedvelem a kártyát). De ami a fő, a legfőbb, az asszonyokat, a nőket mindenféle formában; sőt szeretem a titkos, sötét kicsapongást, csak legyen minél különösebb, minél eredetibb, az se baj, ha egy kicsit szennyes, a változatosság kedvéért... Hahaha! Látom az arcán, milyen megvetően néz most rám!

- Igaza van - feleltem.

- Nos, tegyük fel, önnek is igaza van, de hát a szenny mindenesetre jobb, mint a kéksav. Nemde?

- Nem, akkor már a kéksav jobb.

- Szándékosan kérdeztem: "nemde?", hogy élvezzem a válaszát; hisz tudtam előre. Nem, barátom: ha ön igazán emberszerető, akkor kívánja azt, hogy minden okos embernek olyan legyen az ízlése, mint az enyém, akár egy kicsit szennyes is, különben az okos embernek hamarosan nem lesz semmi keresnivalója a világon, és csak szamarak maradnak. Az lesz nekik a szerencse! De hisz most is azt tartja a közmondás: a bolondnak szerencséje van, s tudja-e, hogy nincs kellemesebb, mint bolondokkal együtt élni és helyeselni nekik; nagyon előnyös! Ne nézze, hogy értékelem az előítéleteket, bizonyos feltételekhez tartom magam, és társadalmi jelentőségre törekszem; hisz látom én, hogy sivár társadalomban élek, egyelőre azonban meleg fészek ez, s én helyeslek neki, úgy teszek, mintha sziklaként támogatnám, de adott esetben elsőként hagyom majd el. Ismerem én az önök új eszméit, bár sohasem szenvedtem bennük, mint ahogy semmiben sem. Semmi sem okozott lelkifurdalást. Mindenre hajlandó vagyok, csak nekem jó legyen, s ilyenek légiónyian vagyunk, s nekünk valóban jó. A világon minden elpusztulhat, csak mi nem pusztulunk el sohasem. Mi létezünk, amióta a világ létezik. Összeomolhat minden, mi azonban a felszínen maradunk. Ha már itt tartunk, nézze csak meg, milyen életerősek az ilyen emberek, mint mi. Hiszen mi határtalanul életerősek vagyunk; nem lepte ez még meg? Tehát maga a természet pártfogol bennünket, hehehe! Én feltétlenül el akarok élni kilencven esztendeig. Nem szeretem a halált, és félek tőle. Hisz az ördög tudja, hogyan kell majd meghalni! De minek beszéljünk erről! A filozófus, aki megmérgezte magát, az zavarta meg a fejemet. Pokolba a filozófiával! Buvons, mon cher! Hiszen a szép lányokról kezdtünk beszélgetni... Hová?

- Én megyek, és önnek is ideje már...

- Elég, elég! Én úgyszólván feltártam ön előtt a szívemet, s ön még csak nem is érzi ebben a barátság ragyogó bizonyítékát. Hehehe! Kevés önben a szeretet, poétám. De várjon, innék még egy üveggel.

- A harmadikkal?

- A harmadikkal. Az erényről, kedves tanítványom (engedje meg, hogy így becézzem: ki tudja, talán javára válik az oktatásom)... Tehát, kedves tanítványom, az erényről már megmondtam: minél erényesebb az erény, annál több benne az önzés. Ezzel kapcsolatban el akarok mondani önnek egy bájos anekdotát: szerettem egyszer egy lányt, csaknem őszintén szerettem. Sok áldozatot hozott értem...

- Az, akit meglopott? - kérdeztem gorombán; már nem kívántam türtőztetni magam.

A herceg megrezzent, elváltozott az arca, és gyulladt szemével rám bámult; elképedés és düh volt a tekintetében.

- Várjon csak - mormolta maga elé -, várjon csak, hadd gondolkodjam. Valóban részeg vagyok, nehezen működik az agyam...

Elhallgatott, továbbra is dühösen, fürkészőn nézett rám, s közben a karomat szorongatta, mintha félne, hogy elmegyek. Bizonyos vagyok benne, hogy ebben a percben töprengve kutatta, honnan tudhatok a dologról, amelyről pedig alig tud valaki, s nem rejtezik-e ebben holmi veszély. Egy perc volt az egész; arca hirtelen megváltozott, szemében ismét megjelent a részeg vidámság, az előbbi gúny. Felkacagott.

- Hahaha! Kész Talleyrand! Nos, csakugyan megszégyenítve álltam előtte, amikor a szemembe vágta, hogy megloptam. Hogy sivított akkor, hogy szitkozódott! Féktelen jellem volt... minden önuralom híjával. De hát ítélje meg saját maga: először is egyáltalán nem loptam meg, ahogy az imént kifejezte. Ő maga ajándékozta nekem a pénzét, tehát már az enyém volt. Nos, tegyük fel, ön nekem ajándékozza a jobbik frakkját (e szavaknál rásandított egyetlen és elég silány frakkomra, melyet három éve varrt Ivan Szkornyagin szabó), én hálás vagyok önnek, viselem a ruhát, aztán egy év múlva egyszer csak összevesz velem, és visszaköveteli, én pedig már elnyűttem. Ez nemtelen eljárás; minek akkor ajándékozni? Másodszor, bár enyém volt a pénz, feltétlenül visszaadtam volna, de lássa be: honnan vesz az ember hirtelen ekkora összeget? S ami a fő, mondtam már, hogy nem állhatom a pasztorálokat és a schillerkedést, nos, ez volt mindennek az oka. Nem is hiszi, mennyire affektált előttem, azt kiabálva, hogy nekem adja a pénzt, ami egyébként az enyém volt. Elfogott a harag, s hirtelen egész világosan tudtam gondolkodni, mert a lélekjelenlétem sohasem hagy el: úgy vélekedtem, hogy ha visszaadom neki a pénzt, tán valósággal szerencsétlenné teszem. Megfosztottam volna attól az élvezettől, hogy csakis miattam legyen boldogtalan, és egész életében átkozzon. Higgye el, barátom, az ilyesfajta boldogtalanságban szinte mámorító az a tudat, hogy tökéletesen igazunk van, és nagylelkűen cselekedtünk, s teljes joggal nevezzük gazembernek a megbántónkat. A dühnek ez a mámora persze előfordul a schilleri természeteknél; meglehet, később éhezett, de meggyőződésem szerint boldog volt. Nem is akartam megfosztani ettől a boldogságtól, s nem küldtem el neki a pénzt. Ily módon tökéletesen beigazolódik az az elvem, hogy minél hangosabb a nagylelkűség, annál több benne a legundorítóbb önzés... Ön előtt tán nem világos ez? De... ön be akart ugratni engem, hahaha!... No, ismerje el, be akart ugratni?... Ó, Talleyrand!

- Isten önnel! - szóltam, és felálltam.

- Egy perc! Néhány végső szó! - kiáltotta, hirtelen komolyra váltva utálatos tónusát. - Hallgassa meg végső szavamat: mindabból, amit elmondtam, tisztán és világosan következik (azt hiszem, ön is észrevette), hogy soha senkinek a kedvéért sem mondok le a saját hasznomról. Szeretem a pénzt, és szükségem van rá. Katyerina Fjodorovnának sok van; az apja tíz évig kezében tartotta a szeszhaszonbérletet. Hárommilliója van, s ez a hárommillió nagyon jól jön nekem. Aljosa és Kátya tökéletesen illenek egymáshoz; mind a ketten szerfelett ostobák, de nekem éppen ez az előnyös. Így hát feltétlenül azt kívánom és akarom, hogy házasságuk létrejöjjön, lehetőleg minél előbb. Két-három hét múlva a grófnő és Kátya falura utaznak. Aljosának el kell kísérnie őket. Értesítse erről Natalja Nyikolajevnát, hogy ne legyen semmiféle pásztorjáték vagy schillerkedés, és ne lázadozzanak ellenem. Bosszúálló vagyok és gonosz, a sarkamra állok, ha kell. Nem félek tőle: kétségkívül minden az én akaratom szerint történik majd, s ha most figyelmeztetem, szinte az ő kedvéért teszem. Ügyeljen, ne adódjék elő semmi butaság, és a lány értelmesen viselje magát. Különben baja lesz belőle, nagy baja. Már pusztán azért is hálás lehet nekem, hogy nem jártam el ellene, ahogy kell, a törvény szerint. Tudja meg, poétám, a törvények védik a család nyugalmát; biztosítják az apának fia engedelmességét, s nem nagyon támogatják azokat, akik elvonják a gyermeket e szent kötelességtől. Végül vegye fontolóra, hogy nekem vannak összeköttetéseim, neki meg egyáltalán nincsenek, és... igazán nem érti, mit csinálhattam volna vele?... De nem csináltam, mert eddig eszesen viselkedett. Ne aggódjék: e fél év során minden percüket, minden mozdulatukat éber szemek kísérték, s én ismertem a legapróbb részleteket is. Ezért hát nyugodtan vártam, míg Aljosa magától el nem hagyja, ami már kezdődik is; egyelőre kedves szórakozás ez neki. Az ő elképzelése szerint én megmaradtam humánus apának, s számomra szükséges, hogy így vélekedjék rólam. Hahaha! Ha eszembe jut, hogy szinte bókoltam a lánynak akkor este, amiért olyan nagylelkű és önzetlen volt, nem ment férjhez hozzá; kíváncsi volnék, hogyan tehette volna! Ami nála tett akkori látogatásomat illeti, az csupáncsak azért történt, mert már ideje volt végezni a kapcsolatukkal. De saját tapasztalatomból, tulajdon szememmel akartam megbizonyosodni mindenről... Nos, ennyi elég önnek? Vagy talán szeretné tudni azt is, minek hoztam magammal, miért komédiáztam ön előtt, miért bizalmaskodtam, amikor mindezt elmondhattam volna mindenféle bizalmaskodás nélkül is, igen?

- Úgy van. - Összeszedtem magam, és mohón hallgattam. Már nem volt érdemes válaszolnom neki.

- Pusztán azért, barátom, mert önben valamivel több értelmességet fedeztem fel, s világosabban látja a dolgokat, mint a mi két csacsink. Ön eddig is tudhatta, ki vagyok, bizonyára találgatásokba, feltételezésekbe bocsátkozott rólam, én azonban meg akartam kímélni ettől a munkától, s elhatároztam, hogy szemléltetőn bemutatom, kivel van dolga. A valóságos élmény sokat ér. Értsen meg, mon ami. Tudja, kivel van dolga, szereti Natasát, ezért most remélem, felhasználja befolyását (hisz van nála befolyása), hogy megszabadítsa őt bizonyos kellemetlenségektől. Máskülönben kellemetlenségei lesznek, s biztosítom, biztosítom önt, ennek a fele se tréfa. Nos, nyíltságom harmadik oka pedig... (igen, ön kitalálta, kedvesem), igen, valóban kedvem támadt, hogy köpjek az egész dologra, s éppen ön előtt...

- S elérte a célját - mondtam, izgalmamban remegve. - Egyetértek abban, hogy semmivel sem fejezhette volna ki jobban haragját és megvetését irántam s mindnyájunk iránt, mint ezzel a nyíltsággal. Nem félt attól, hogy őszinteségével kompromittálja magát, sőt még csak nem is szégyenkezett előttem... Csakugyan úgy viselkedett, mint az a köpenyes bolond. Nem vett engem emberszámba.

- Eltalálta, fiatal barátom - válaszolta, és felállt -, mindent eltalált; nemhiába író. Remélem, barátságosan válunk el. Nem iszunk bruderschaftot?

- Ön részeg, s pusztán ezért nem felelek érdeme szerint...

- Megint az elhallgatás, nem fejezte be, mit érdemelnék, hahaha! Bizonyára nem engedi meg, hogy fizessek önért.

- Ne aggódjék: kifizetem a számlámat.

- Nos, kétségkívül. Egy az utunk?

- Én nem megyek önnel.

- Isten vele, poétám. Remélem, megértett...

Kissé bizonytalan léptekkel kiment, nem fordult vissza. Inasa felsegítette a hintóba. Én is megindultam utamon. Két óra már elmúlt. Esett, sötét volt az éjszaka...

Nem írom le elkeseredésemet. Noha mindezt várni lehetett, mégis meg voltam döbbenve; mintha csak teljesen váratlanul tárult volna fel előttem a herceg visszataszító mivolta. Egyébként emlékszem, érzéseim zavarosak voltak: valami nyomasztott, sértett, s egyre jobban rágta a szívemet a komor bánat; féltettem Natasát. Éreztem, hogy sok gyötrelem vár rá, s homályosan azon töprengtem, miképp lehetne őket elkerülni, miképp könnyíthetném meg neki ezeket az utolsó perceket a végső kibontakozás előtt. A kibontakozás felől ugyanis nem voltak kétségeim. Közeledett, s hogyne tudtam volna, milyen lesz!

Észre sem vettem, hogyan kerültem haza, noha egész úton áztam. Már hajnali három óra volt. Még nem is kopogtam, amikor sóhajt hallottam, s gyorsan kinyílt az ajtó, mintha Nelli egész idő alatt éberen lesett volna a küszöbön. Égett a gyertya. A kislány arcába pillantottam, és megrémültem: teljesen elváltozott, szeme lángolt, és olyan vadul tekintett rám, mintha meg sem ismerne. Magas láza volt.

- Nelli, mi lelt, beteg vagy? - kérdeztem lehajolva hozzá, és megöleltem.

Reszketve, félősen simult hozzám, szaggatottan hadart valamit, mintha csak arra várt volna, hogy valamit mielőbb elmondhasson. Szavai azonban furcsák és összefüggéstelenek voltak, semmit sem értettem: félrebeszélt.

Hamar az ágyhoz vittem. Ő azonban erősen belém kapaszkodott, úgy látszott, félelmében védelmet keres nálam valaki ellen, s amikor már lefeküdt, ismét megragadta a kezem, és erősen szorította, nehogy elmenjek. Idegeimet annyi megrázkódtatás érte, hogy a kislányt nézve sírva fakadtam. Beteg voltam magam is. Könnyeim láttán sokáig mozdulatlanul bámult rám, erőlködve, feszült figyelemmel, mintha azon igyekezne, hogy megértsen, felfogjon valamit. Látszott, milyen nagy erőfeszítésébe kerül. Végre értelem villant fel az arcán; súlyos epilepsziás rohamok után rendszerint egy ideig nem tudta összeszedni gondolatait és érthetően kiejteni a szavakat. Így volt ez most is: nagy erőlködéssel próbált beszélni, de megsejtvén, hogy nem értem, kinyújtotta kezecskéjét, és törölgetni kezdte a könnyeimet, aztán átölelte a nyakamat, magához vont, és megcsókolt.

Világos volt a dolog: távollétemben roham érte, épp akkor, amikor az ajtónál állt. Miután feleszmélt, nyilván sokáig nem tudta összeszedni magát. Ilyenkor a valóság összekeveredik a lázálommal, s bizonyára szörnyű képzelgések, félelmek zaklatták. Ugyanakkor homályosan tudatában lehetett, hogy én majd hazatérek, és kopogtatok, így hát a padlón heverve a küszöbnél, feszülten várta jöttömet, s első koppantásomra felemelkedett.

"De vajon miért volt éppen az ajtónál?" - gondoltam, s hirtelen csodálkozva vettem észre, hogy a bundácskáját viseli (nemrég vettem neki az ismerős öreg árusasszonytól, aki néha elhozta áruit a lakásomra, és hitelbe ott hagyta); következésképpen készült valahová, alkalmasint már ki is nyitotta az ajtót, amikor elfogta az epilepsziás roham. Ugyan hová akart menni? Nem volt-e már akkor is lázas?

Forrósága közben nem csökkent, s hamarosan lázas önkívületbe, majd eszméletlenségbe esett. Már kétszer érte roham a lakásomon, de mindig szerencsésen végződött, most azonban nagyon lázasnak látszott. Üldögéltem mellette egy félórát, aztán székeket húztam a díványhoz, és úgy, amint voltam, ruhástul lefeküdtem a közelében, hogy hamar felébredjek, ha szólít. A gyertyát nem oltottam el. Még sokszor megnéztem, amíg el nem nyomott az álom. Sápadt volt; ajka kicserepesedett a láztól, s valószínűleg rohamában véresre harapta; arcáról nem tűnt el a félelem és a gyötrő bánat, mely még álmában sem hagyta el. Elhatároztam, ha állapota nem javul, reggel minél korábban elmegyek az orvosért. Féltem, hogy igazi láz támadja meg.

"A herceg rémítette meg!" - gondoltam borzadva, és eszembe jutott elbeszélése arról az asszonyról, aki arcába vágta a pénzét.

...Két hét telt el; Nelli lábadozott. A láz elmaradt, de nagyon beteg volt. Április végén kelt fel az ágyból, egy tiszta, derűs napon. Nagyhét volt.

Szegény teremtés! Képtelen vagyok az előző sorrendben folytatni történetemet. Sok idő telt el e percig, amikor feljegyzem a múltat, de a mai napig is nehéz, sajgó bánattal emlékszem vissza erre a sápadt, sovány arcocskára, fekete szemének átható, hosszú pillantására, amint olykor magunkra maradva nézett, nézett rám az ágyból, hosszan, mintha arra kérne, találjam ki, mi jár a fejében; aztán látva, hogy nem találom ki, és értetlenül nézek vissza rá, csendesen, mintegy magában elmosolyodik, s egyszer csak felém nyújtja törékeny, vézna ujjú, forró kis kezét. Most már, minden elmúlt, minden napvilágra került, de még most sem ismerem ennek a megszomorított, elgyötört, beteg kis szívnek minden titkát.

Érzem, hogy elkalandozom történetemtől, de ebben a percben csak Nellire akarok gondolni. Különös: most, amikor magánosan fekszem a kórházi ágyon, s nincs körülöttem senki azok közül, akiket annyira szerettem - olykor felvillan emlékezetemben egy-egy apróság a múltból; akkor talán nem is vettem észre, vagy hamar elfeledtem, most azonban váratlanul egészen más jelentőséget nyer az agyamban, egészet alkot, és megmagyarázza azt, amit a mai napig nem tudtam megérteni.

Betegségének első négy napján a doktorral együtt szörnyen féltettük, ám az ötödik napon az orvos félrehívott, és közölte, hogy most már nem kell aggódnom, nemsokára felgyógyul. Az ismerős doktor volt ez, a jóindulatú, különc, öreg agglegény, akit már Nelli első betegségénél kihívtam, s aki a nyakában lógó, túlméretezett Sztanyiszlav-rendjelével annyira meghökkentette a kislányt.

- Tehát akkor egyáltalán nincs ok aggodalomra! - szóltam megörvendve.

- Igen, most felgyógyul, de aztán egészen hamar meghal.

- Hogyhogy meghal? De hát miért? - kiáltottam fel, úgy megdöbbentett ez az ítélet.

- Igen, bizonyos, hogy egészen hamar meghal. Szervi szívhibája van, s ha a körülmények csak a legcsekélyebb mértékben kedvezőtlenül alakulnak, újra ágynak esik. Talán ismét meggyógyul, de aztán ismét ágynak dől, s végül meghal.

- És semmiképpen sem lehet megmenteni? Nem, ez lehetetlen!

- Bizony lehetséges. Persze ha távol tudják tartani tőle a kedvezőtlen körülményeket, ha rendezett, nyugodt életet él, és több lesz az öröme, ez megnyújthatja az életét, sőt előadódhatnak váratlan esetek is... rendkívüli, furcsa esetek... egyszóval a szerencsés körülmények egybeesése megmentheti a kislányt, de radikálisan nem gyógyíthatjuk meg soha.

- Istenem, mit csináljunk most?

- Kövessék tanácsaimat, ügyeljen a nyugodt életre, és rendszeresen szedje a porokat. Észrevettem, hogy a gyerek kiegyensúlyozatlan, szeszélyes jellem, sőt gunyoros; nagyon nem szereti bevenni az orvosságot, lám, az imént is határozottan megtagadta.

- Igaz, doktor. Valóban különös teremtés, de én mindezt beteges ingerlékenységnek tulajdonítom. Tegnap igen szófogadó volt; ma meg, amikor odavittem neki az orvosságot, mintegy véletlenül meglökte a kanalat, s az egész kiömlött. Új port akartam feloldani, de kikapta kezemből a skatulyát, a földhöz vágta, aztán sírva fakadt... Tán csak nem azért, mert kényszerítették holmi porok bevételére? - tettem hozzá elgondolkodva.

- Hm! Irritáció. A sok súlyos csapás (őszintén és részletesen elmondtam a doktornak Nelli történetét, s elbeszélésem nagyon megdöbbentette), mindez összefügg, s a betegség is innét származik. Egyelőre az egyetlen eszköz: szedni a porokat, és szednie is kell. Megyek, és megpróbálom még egyszer megmagyarázni neki, hogy meg kell fogadnia az orvosi tanácsot... vagyis nevén nevezve: szedni az orvosságot.

Kimentünk a konyhából (beszélgetésünk ott folyt le), s az orvos ismét a beteg ágyához közeledett. De Nelli, úgy látszik, hallott minket: legalábbis felemelte fejét a párnáról, és felénk fordulva feszülten fülelt. Az ajtó résén észrevettem ezt; amikor odamentünk hozzá, a huncut ismét behúzódott a takaró alá, és csúfondáros mosollyal nézegetett ránk. Szegényke nagyon lefogyott e négy nap alatt: szeme beesett, még lázas volt. Annál különösebben hatott pajkos arckifejezése és hetykén villogó tekintete, mely úgy meghökkentette a doktort, egész Pétervár legderekabb németjét.

Az öreg komolyan beszélt, de igyekezett meglágyítani a hangját; kedvesen és gyengéden fejtegette, milyen szükségesek és áldásosak a porok, tehát minden beteg köteles bevenni őket. Nelli felemelte a fejét, de látszatra véletlen kézmozdulattal, hirtelen meglökte a kanalat, s az orvosság megint a padlóra ömlött. Bizonyos voltam benne, hogy szándékosan csinálja.

- Kellemetlen vigyázatlanság - jegyezte meg nyugodtan az orvos -, s gyanítom, hogy akarattal csinálta, ami igen helytelen. De... jóvátehetjük, mindjárt feloldunk egy másik port.

Nelli egyenest a szemébe nevetett.

A doktor a fejét csóválta.

- Ez nem szép - mondta, miközben feloldotta az új port -, nagyon, nagyon helytelen.

- Ne haragudjék rám - felelte Nelli, erősen igyekezve, nehogy újra elnevesse magát -, igazán beveszem... Szeret engem?

- Ha szépen viselkedik, nagyon fogom szeretni.

- Nagyon?

- Nagyon.

- És most nem szeret?

- Most is szeretem.

- És megcsókol, ha én meg akarom csókolni?

- Persze, majd ha megérdemli.

Nelli újra csak nem állta meg, és ismét felkacagott.

- A páciens vidám természetű, ez azonban most csak az idegek játéka és szeszély - súgta nekem a doktor a legkomolyabb arccal.

- No jó, beveszem a port - kiáltott fel hirtelen gyenge hangocskáján Nelli -, de ha megnövök, és nagy leszek, elvesz majd feleségül?

Ez az új pajkos ötlet nyilván nagyon megtetszett neki; a szeme csak úgy fénylett, ajka remegett a nevetéstől, ahogy a kissé elképedt doktor válaszát várta.

- No igen - felelte, s önkéntelenül elmosolyodott ezen az új szeszélyen -, igen, ha illedelmes és jó leány lesz, szót fogad és...

- És beveszem a porokat? - fejezte be Nelli.

- No lám! Hát persze, ha beveszi a porokat. Jó kislány - súgta nekem újra -, sok; igen sok benne... az értelem és jóság, de hogy férjhez menni... milyen különös szeszély...

S ismét odatartotta neki az orvosságot. Ezúttal azonban Nelli még csak nem is ravaszkodott, egyszerűen felütötte a kanalat, s az orvosság szegény öreg ingmellére és arcára löttyent. A kislány hangosan felkacagott, de nem az előbbi nyíltszívű, vidám nevetésével. Arcán valami gonosz, kemény kifejezés suhant át. Egész idő alatt valósággal kerülte a tekintetemet, csak a doktorra nézett, s gúnyosan, de szemlátomást nyugtalanul várta, mihez kezd most a "nevetséges" öreg.

- Ó! Már megint... Micsoda kellemetlenség! De... feloldhatunk még egy port - mondta az orvos, és zsebkendőjével megtörölte arcát, ingmellét.

Ez roppant meglepte Nellit. Azt várta, hogy dühösek leszünk, szidni kezdjük, szemrehányásokkal halmozzuk el, s talán tudat alatt ezt is kívánta ebben a percben - hogy ürügye legyen tüstént sírva fakadni, hisztérikus zokogásba csapni, ismét földhöz vágni a porokat, sőt mérgében összetörni valamit, így csillapítani szeszélyes, fájó kis szívét. Ilyen szeszélyei nemcsak betegeknek és nemcsak Nellinek támadnak. Hányszor járkáltam fel-alá szobámban azzal az öntudatlan kívánsággal, hogy hamar sértsen meg valaki, vagy mondjon egy szót, amit zokon vehetek, hadd tölthessem ki a haragomat valamin mielőbb. Nők, akik ilyen módon adják ki a mérgüket, a legőszintébb könnyeket sírják, s az érzékenyebbje valósággal hisztérikus rohamig jut. Egyszerű, hétköznapi dolog ez, s leggyakrabban akkor fordul elő, amikor valami más, rejtett bánat nyomja a szívet, s szeretnénk elmondani valakinek, de nem lehet. Nelli azonban hirtelen elcsendesedett; meghökkentette a megbántott öreg angyali jósága és türelme, mellyel - egy szó szemrehányás nélkül - új port oldott fel neki. Eltűnt a gúny a kislány ajkáról, arca vörös lett, szeme megnedvesedett; futólag rám pillantott, és tüstént elfordult. A doktor odanyújtotta neki az orvosságot. Jámboran, félénken kiitta, aztán megragadta az öreg párnás, piros kezét, és hosszan a szemébe nézett.

- Haragszik rám... amiért rossz vagyok - mondta, de nem fejezte be, a takaró alá bújt, fejét is elrejtette, és hangosan, hisztérikusan felzokogott.

- Ó, gyermekem, ne sírjon... Semmi ez... Az idegektől van; igyék egy kis vizet.

Nelli nem hallgatott rá.

- Csillapodjék... ne gyötörje magát - folytatta a doktor, s bár maga is csaknem elpityeredett, mert érzelmes ember volt. - Én megbocsátok magának, és feleségül is veszem, ha maga, mint jó viseletű, derék leányhoz illik...

- Beveszem a porokat! - hallatszott a takaró alól vékony csengettyűhangon, s a zokogásba ideges nevetés, nekem nagyon ismerős nevetés vegyült.

- Hálás, jó gyerek - jelentette ki a doktor ünnepélyesen, szinte könnyezve. - Szegény kislány!

Ettől kezdve valami csodálatos, furcsa rokonszenv fejlődött ki közöttük. Velem viszont Nelli mind mogorvábban, idegesebben, ingerültebben viselkedett. Nem tudtam, minek tulajdonítsam, annál inkább, mert ez a változás hirtelen ment végbe. Betegségének első napjaiban rendkívül kedves és gyengéd volt hozzám; úgy látszott, nem tudja levenni rólam a tekintetét, nem engedett el maga mellől, megragadta a kezemet forró kezével, és leültetett maga mellé, ha pedig észrevette, hogy nyugtalan és rosszkedvű vagyok, igyekezett felvidítani, fájdalmát elnyomva tréfált, játszott, mosolygott rám. Nem akarta, hogy késő éjszakáig dolgozzam, vagy őt virrasszam, és szomorkodott, ha nem fogadtam szót. Olykor gondterhelten kérdezősködött, firtatta, miért vagyok bánatos, mi jár a fejemben; de különös - mihelyt Natasára fordult a szó, rögtön elhallgatott, vagy másról kezdett beszélni. Mintha kerülte volna Natasa említését, s ez igen meglepett. Amikor megjöttem, örült. Ha pedig fogtam a kalapomat, csüggedten nézett rám, s valahogy furcsán, mintegy szemrehányóan kísért tekintetével.

Betegségének negyedik napján jóval éjfél utánig Natasánál ültem. Volt miről beszélnünk. Amikor elmentem hazulról, azt mondtam a betegemnek, hamarosan visszatérek, mint magam is számítottam. Váratlanul időztem el Natasánál, de Nelli miatt nyugodt voltam: nem maradt egyedül. Alekszandra Szemjonovna vigyázott rá; Maszlobojev ugyanis bekukkantott hozzám egy percre, tőle tudta meg az asszony, hogy Nelli beteg, s én egyes-egyedül küszködöm a bajokkal. Istenem, milyen sürgés-forgásba kezdett a jó Alekszandra Szemjonovna.

- Úgy, tehát akkor ebédre sem jön el hozzánk!... Ó, uramisten! És egyedül van, szegény, egyedül! No, most van szüksége a segítségünkre. Itt az alkalom, nem szabad elszalasztani.

Nyomban megjelent nálunk, s egész batyút hozott magával egy bérkocsin. Az első szónál kijelentette, hogy most már el sem megy, azért jött, hogy segítségemre legyen a bajban, s kibontotta a batyut. Volt abban szörp és befőtt a betegnek, csirke és tyúk arra az esetre, ha lábadozni kezd, sütni való alma, narancs, kijevi cukrozott gyümölcs (ha az orvos megengedi), végül fehérnemű, lepedő, szalvéta, női ing, kötés, pólya - egy egész kórháznak futotta volna.

- Mindenünk van - mondta hadarva, mintha sietne valahová -, maga pedig agglegény módjára él. Kevés a holmija... Engedje hát meg nekem... és Filipp Filippics is meghagyta. Nos, most pedig... hamar, hamar! Mihez kezdjünk előbb? Hogy van a kislány? Eszméletén van? Ó, így nem jól fekszik, meg kell igazgatni a párnát, hogy a fej alacsonyabbra kerüljön, meg aztán... nem lenne jobb a bőrpárna? A bőr az hűsít. Jaj de buta vagyok! Nem jutott eszembe, hogy hozzak. Elmegyek érte... Nem kellene tüzet rakni? Elküldöm magához az öregasszonyomat. Ismerek egy öregasszonyt. Hiszen magának nincs szolgálója... Mit csináljunk? Ez mi? Fű... a doktor írta? Bizonyára teának. Tüstént megyek tüzet rakni.

Én azonban megnyugtattam, s az asszonyka nagyon csodálkozott, sőt el is keseredett, amiért nincs is olyan sok munka. Ám azért nem csüggedt el teljesen. Mindjárt összebarátkozott Nellivel, s betegsége idején sokat segített nekem; majd mindennap meglátogatott bennünket, s mindig olyan arccal állított be, mintha éppen elveszett volna valami, amit sürgősen meg kell keresni. Minduntalan megjegyezte, hogy Filipp Filippics is meghagyta. Nellinek igen megtetszett. Úgy megszerették egymást, mint a testvérek, s én azt hiszem, Alekszandra Szemjonovna sok tekintetben éppolyan gyermek volt, akár Nelli. Mindenféle történeteket mesélt neki, szórakoztatta, s távozása után a kislány gyakran unatkozott. Első látogatása meglepte betegemet, de rögtön kitalálta, miért jött a hívatlan vendég, s szokása szerint elkomorodott, szűkszavú és barátságtalan lett.

- Miért jött ide? - kérdezte Nelli szinte elégedetlenül, miután Alekszandra Szemjonovna elment.

- Hogy segítsen neked, Nelli, és ápoljon.

- De hát hogyan?... Miért? Hiszen én nem tettem neki semmi ilyesmit.

- A jó emberek nem is várják, hogy először kapjanak valamit. Anélkül is szívesen segítenek a rászorulóknak. Bizony, Nelli, nagyon sok jó ember van a világon. Csak az a baj, hogy te nem találkoztál velük, és nem akkor találkoztál, amikor kellett volna.

A kislány elhallgatott, én meg elmentem az ágyától. Egy negyedóra múlva azonban maga szólított oda gyenge hangocskáján, inni kért, s váratlanul erősen megölelt, a mellemhez simult, sokáig nem eresztett el. Másnap, amikor Alekszandra Szemjonovna megérkezett, boldog mosollyal fogadta, de valami okból mintha továbbra is restelkedett volna előtte.

Ezen a napon töltöttem Natasánál az egész estét. Későn mentem haza. Nelli aludt. Alekszandra Szemjonovna is álmos volt, de azért ült a beteg mellett, és rám várt. Hadaró suttogással nyomban elmesélte, hogy Nelli eleinte vidám volt, sőt sokat nevetett, majd kedvetlenné vált, s mivel csak nem jöttem, elhallgatott, tűnődésbe merült. "Aztán fejfájásra panaszkodott, sírva fakadt, és úgy zokogott, hogy azt sem tudtam, mit kezdjek vele - tette hozzá az asszony. - Szeretett volna Natalja Nyikolajevnáról beszélgetni, de én semmit sem tudtam; akkor abbahagyta a kérdezősködést, folyton csak sírt, úgy is aludt el, könnyek között. No, isten vele, Ivan Petrovics; úgy látom, a gyerek mégiscsak jobban van, nekem meg haza kell mennem, így hagyta meg Filipp Filippics. Most már bevallom magának, ezúttal csak két órára engedett el, én magamtól maradtam. Nem, nem, ne nyugtalankodjék miattam: ő úgysem mer haragudni rám... Csak talán... Ó, istenem, Ivan Petrovics, galambocskám, mit tegyek: mostanában mindig részegen jön haza! Nagyon elfoglalja valami, nem beszél velem, szomorkodik, valami komoly dolgon jár az esze, azt látom, és esténként mégis részeg... Ha elgondolom, hogy hazament ma, és ki fekteti le? No, megyek, megyek, isten vele. Isten vele, Ivan Petrovics. Megnézegettem a könyveit: mennyi van, és nyilván mind bölcs könyv; én meg buta vagyok, sohasem olvastam semmit... Nos, a holnapi viszontlátásra..."

Másnap Nelli mogorván, borúsan ébredt, kelletlenül felelgetett. Nem is szólt hozzám, mintha haragudna rám. Elkaptam lopva rám vetett, futó pillantásait; ilyenkor sok volt tekintetében a titkolt fájdalom, de mégiscsak gyengédség tükröződött benne, aminek nyomát sem láttam, amikor egyenesen rám nézett. Ezen a napon történt a jelenet is a doktorral az orvosság bevétele körül; nem tudtam, mit gondoljak.

Nelli végképp megváltozott irányomban. Sok furcsasága, szeszélye, szinte gyűlölete folytatódott egészen addig a napig, amikor megszűnt együttlakásunk, addig a katasztrófáig, amely megoldotta regényünket. Ám erről majd később.

Egyébként az is megesett néha, hogy egy-egy óra hosszat váratlanul ismét kedvesen viselkedett. Gyengédsége ezekben a percekben szinte megkétszereződött; ilyenkor többnyire keservesen sírt. Ezek az órák azonban gyorsan elrepültek, s a kislány újra bánatos lett, ellenségesen nézett rám, megint szeszélyeskedett, mint a doktor előtt, vagy észrevéve, hogy egy újabb csínye kellemetlenül érint, hirtelen felkacagott, s csaknem mindig könnyekkel végezte.

Még Alekszandra Szemjonovnával is összeveszett, kijelentette neki, hogy nem akar tőle semmit. Amikor az asszony jelenlétében megdorgáltam, haragra lobbant, indulatosan válaszolt, mintha felgyűlt volna benne a düh, de hirtelen elhallgatott, és két álló napig nem szólt hozzám, nem akarta bevenni az orvosságot sem, sőt nem akart sem enni, sem inni, s csak az öreg doktor tudott beszélni a fejével, és bírta jobb belátásra.

Említettem már, hogy az orvosság bevételének napjától csodálatos rokonszenv fejlődött ki köztük. Nelli nagyon megszerette őt, s akármilyen szomorú volt is előzően, mindig vidám mosollyal fogadta. Az öreg mindennapos látogatónk lett, néha kétszer is jött naponta, akkor is, amikor Nelli már fenn járt, és egészen meggyógyult; úgy látszik, a kislány annyira elbűvölte, hogy egy napot sem bírt ki nevetése és a rovására űzött, olykor igen mulatságos tréfái nélkül. Tanulságos képeskönyveket hordott neki. Egyet-egyet éppenséggel az ő számára vásárolt. Később szép dobozokban édességet, cukorkát hozott. Ilyenkor rendszerint olyan ünnepélyes ábrázattal lépett be, hogy Nelli tüstént kitalálta: ajándékkal érkezik. Az ajándékot azonban nem mutatta meg, csak ravaszul somolyogva leült Nelli mellé, és célzásokat tett, hogy ha egy bizonyos fiatal lány jól viselkedett a távollétében, és kiérdemelte a megbecsülést, akkor ez a fiatal lány szép jutalomra méltó. Közben olyan nyíltan, olyan nyájasan nézegetett rá, hogy bár Nelli szívből nevetett rajta, derűs szemében ilyenkor gyengéd szeretet fénylett. Végül az öreg ünnepélyesen felállt, elővette a cukorkásdobozt, és átnyújtotta a kislánynak, okvetlenül hozzáfűzve: "Szeretett jövendő hitvesemnek." Ezekben a percekben alkalmasint még boldogabb volt, mint Nelli.

Ezek után beszélgetni kezdtek, s a doktor mindannyiszor meggyőzően, állhatatosan a lelkére beszélt, hogy óvja egészségét, s komoly orvosi tanácsokat osztogatott.

- Mindenekfelett vigyázzon az egészségére - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon -, elsősorban és főképp azért, hogy életben maradjon, másodszor, hogy mindig egészséges legyen, s ily módon elérje a boldogságot az életben. Ha valami bánata van, kedves gyermekem, feledkezzék meg róla, vagy ami a legjobb, igyekezzék nem gondolni rá. Ha meg nincs bánata, akkor... ugyancsak ne gondoljon rá, hanem próbáljon kellemes dolgokkal foglalkozni... valami vidám, játékos dologgal...

- És mi legyen az a vidám, játékos dolog, amire gondoljak? - kérdezte Nelli. A doktor zsákutcába került.

- Hát mondjuk... holmi korához illő, ártatlan játék; vagy esetleg... nos hát, valami ilyesmi...

- Én nem akarok játszani; nem szeretek játszani - mondta a kislány. - Jobban szeretem az új ruhákat.

- Az új ruhákat! Hm. Nos, ez már nem olyan jó. Az életben be kell érnünk a szerényebb örömökkel. Egyébként... kérem... lehet szeretni az új ruhákat is.

- Sok ruhát varrat majd nekem, amikor elvesz feleségül?

- Micsoda gondolat! - szólt a doktor, és már önkéntelenül elkomorult. Nelli csintalanul mosolygott, sőt önfeledten egyszer mosolyogva pillantott rám is. - Egyébként... varratok majd magának ruhákat, ha a viselkedésével megérdemli - folytatta az öreg.

- És mindennap porokat kell majd szednem, ha a felesége leszek?

- Nos, akkor nem kell majd mindig porokat szedni. - S a doktor felderült.

Nelli nevetése szakította félbe a csevegést. A doktor vele nevetett, és szeretettel figyelte vidámságát.

- Játékos elme! - fordult hozzám. - De van még benne szeszélyesség, hóbort és ingerlékenység is.

Igaza volt. El sem tudtam képzelni, mi történt vele. Úgy látszott, egyáltalán nem akar beszélni velem, mintha vétettem volna ellene. Nagyon rosszul esett. Elkomorodtam én is, s egyszer egy álló napig nem szóltam hozzá, de másnap elszégyelltem magam. Gyakran sírt, s igazán nem tudtam, mivel vigasztaljam. Egy alkalommal különben megtörte a velem szembeni némaságát.

Egyszer alkonyat felé tértem haza, és észrevettem, hogy Nelli gyorsan a párnája alá dug egy könyvet. Az én regényem volt, amelyet távollétemben elvett az asztalról, és olvasni kezdte. Miért kell ezt titkolni előttem, mintha restellne - gondoltam, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Negyedóra múlva kimentem a konyhába; Nelli felugrott az ágyból, és a könyvet visszatette előző helyére: amikor bejöttem, láttam az asztalon. Aztán magához hívott; valami izgalom csengett a hangjában. Már négy napja alig beszélt velem.

- Ma... elmegy Natasához? - kérdezte elcsukló hangon.

- Igen, Nelli; okvetlenül látnom kell őt ma.

A kislány hallgatott egy darabig.

- Nagyon... szereti? - kérdezte gyenge hangon.

- Igen, Nelli, nagyon szeretem.

- Én is szeretem őt - mondta halkan. Ismét csend lett.

- Oda akarok menni hozzá, és majd nála fogok élni - kezdte újra, és félénken pillantott rám.

- Ez leheletlen, Nelli - feleltem kissé meglepve. - Hát rossz neked nálam?

- Miért lehetetlen? - S elpirult. - Hiszen rábeszél, hogy menjek lakni az ő apjához; de oda nem megyek. Natasának van szolgálója?

- Van.

- Küldje el, én majd szolgálok neki. Mindent megcsinálok, és nem fogadok el semmit; szeretni fogom őt, és megfőzöm az ételt. Mondja meg ma neki.

- De mire jó ez, micsoda fantaziálás ez, Nelli? És mit gondolsz róla: igazán azt hiszed, hogy odavesz téged szakácsnőnek? Ha már odavesz, akkor úgy tart, mint magával egyenlőt, mint a húgát.

- Nem, én nem akarok egyenlőként ott lenni. Úgy nem akarok...

- Miért nem?

Nelli hallgatott. Ajka remegett: sírhatnékja volt.

- Az, akit most szeret, elutazik, és elhagyja őt? - kérdezte végül.

Elcsodálkoztam.

- Honnét tudod te ezt, Nelli?

- Maga beszélt nekem róla, és tegnapelőtt reggel, amikor itt járt Alekszandra Szemjonovna férje, megkérdeztem, s ő mindent elmondott.

- Maszlobojev reggel itt járt?

- Itt - felelte, és lesütötte a szemét.

- És miért nem szóltál nekem, hogy itt volt?

- Csak...

Egy percig elgondolkodtam. Isten tudja, minek tekereg erre ez a rejtélyeskedő Maszlobojev. Miféle kapcsolata lehet a gyerekkel? Utána kellene nézni.

- És téged mért érdekel, Nelli, hogy elhagyja-e Natasát az a fiú?

- Mert hát maga nagyon szereti őt - válaszolta a kislány, és nem nézett rám. - Ha pedig szereti, feleségül fogja venni, ha amaz elutazik.

- Nem, Nelli, ő nem szeret úgy, ahogy én szeretem, meg aztán én is... Nem, ebből nem lesz semmi.

- Én pedig szolgálnék maguknak, a szolgálójuk lennék, maguk meg boldogan élnének - szólt szinte suttogva, de nem emelte rám tekintetét.

"Mi lelte, mi lelte?" - tűnődtem, s nagyon rossz kedvem támadt. Nelli elhallgatott, s többé egész este egy szót sem szólt hozzám. Amikor elmentem, sírva fakadt, s mint Alekszandra Szemjonovna mondta, egész este sírt, úgy aludt el is. Még éjszaka, álmában is sírt és félrebeszélt.

Ettől a naptól kezdve még komorabb és szófukarabb lett, már egyáltalán nem beszélt velem. Igaz, elkaptam olykor lopva rám vetett pillantását, s ezekben a pillantásokban oly sok gyengédség volt! Ám nyomban eltűnt a perccel együtt, amely kiváltotta ezt a kellemes gyengédséget, s mintegy dacból, a kislány szinte óráról órára mogorvábban viselkedett, még a doktorral is, aki nem győzött csodálkozni természetének változásán. Közben már majdnem teljesen felgyógyult, s az orvos végül megengedte neki, hogy egy egészen keveset sétáljon a friss levegőn. Derűs, meleg idő járta. Nagyhét volt, ebben az évben igen későn; reggel elmentem hazulról; okvetlenül meg kellett látogatnom Natasát, de korán haza akartam menni, hogy Nellit elvigyem sétálni; addig egyedül hagytam.

De el sem tudom mondani, milyen csapás várt otthon. Siettem haza. Odaérek, s látom, hogy a kulcs kívülről meredezik a zárban. Bemegyek - senki. Megdermedtem. Látom, az asztalon cédula, s rajta ceruzával írott, dülöngő, nagy betűk:

Elmentem magától, és soha többé nem jövök vissza. De nagyon szeretem magát.

Hű Nellije

Rémületemben felkiáltottam, és kirohantam a lakásból.

Még ki sem értem az utcára, még meg sem fontoltam, mihez kezdjek, amikor láttam, hogy a kapu előtt kocsi áll meg, s Alekszandra Szemjonovna száll ki belőle, Nellit kézen fogva. Erősen tartotta, mintha félne, hogy másodszor is megszökik. Odafutottam hozzájuk.

- Nelli, mi lelt? - kiáltottam. - Hová tűntél el és miért?

- Várjon, ne siessen; menjünk fel hamar magához, ott majd mindent megtud - csicseregte Alekszandra Szemjonovna -, miket mesélek magának - súgta útközben. - Csak álmélkodik az ember... Menjünk hát, majd meghallja.

Arcára volt írva, hogy rendkívül fontos újságokat hozott.

- Eredj, Nelli, eredj, feküdj le egy kicsit - mondta, amikor beléptünk a szobába -, hiszen elfáradtál; nem tréfadolog, annyit futkostál; ráadásul súlyos betegség után; feküdj le, galambocskám, pihenj le. Mi meg vonuljunk addig félre, ne zavarjuk, hadd aludjék el. - S rám hunyorított, hogy menjünk ki a konyhába.

Nelli azonban nem feküdt le, a díványra ült, és két kezébe temette az arcát.

Kimentünk, s Alekszandra Szemjonovna hamarjában elmondott mindent. Később még több részletet is megtudtam. A következő történt.

Hazatérésem előtt két órával Nelli eltávozott; miután hagyott nekem egy cédulát, először elszaladt az öreg doktorhoz. A címét már előre megtudakolta. Az orvos elmesélte nekem, hogy valósággal megdermedt, amikor Nellit megpillantotta, s egész idő alatt, amíg nála volt, "nem hitt a szemének". "Most sem hiszem - tette hozzá elbeszélése végén -, és soha nem is fogom elhinni." Pedig a kislány valóban ott járt nála. Az öreg háziköntösben, nyugodtan üldögélt karosszékében, és kávézott, amikor Nelli beszaladt hozzá, és a nyakába vetette magát, mielőtt még feleszmélt volna. Sírt, megölelte és megcsókolta az öreget, a kezét csókolgatta, s összefüggéstelenül, de állhatatosan könyörgött, hogy vegye magához; azt mondta, nem akar tovább nálam maradni, azért is jött el; hogy nehéz az élete; hogy nem fogja többet kinevetni, nem beszél új ruhákról, jól viseli magát, tanulni fog, megtanulja "mosni és vasalni az ingmelleket" (bizonyára útközben vagy már előbb kigondolta egész beszédét), szófogadó lesz, s akár mindennap bevesz holmi porokat. Amit mindig mondogatott, hogy a felesége akar lenni, az csak tréfa volt, nem is gondol ilyesmire. Az öreg német elképedt, eltátotta a száját, és felemelte kezét, amelyben a szivart tartotta, aztán meg is feledkezett róla, s a szivar kialudt.

- Mademoiselle - szólalt meg végül, magához térve -, mademoiselle, ha jól értem, arra kér, adjak itt helyet magának. Ez azonban lehetetlen! Látja, milyen szűken vagyok, és a jövedelmem is csekély... És végre is ilyen hirtelen, megfontolás nélkül... Rémes! Végül pedig, ahogy látom, maga elszökött hazulról. Ez képtelenség, és nagyon helytelen... Végül pedig én csak annyit engedtem meg, hogy egy kicsit sétáljon derült időben jótevőjének felügyelete alatt, maga meg otthagyja jótevőjét, és hozzám szalad, amikor nagyon kellene vigyáznia magára és... és... bevennie az orvosságot. És végül... végül... semmit sem értek az egészből...

Nelli nem hagyta, hogy befejezze. Ismét sírva fakadt; ismét kérlelte, de semmi sem használt. Az öreg egyre jobban ámult, és egyre kevésbé értette a dolgot. Nelli végül otthagyta, felkiáltott: "Ó, istenem! - és kiszaladt a szobából. - Egész napra belebetegedtem - tette hozzá az öreg, elbeszélése végén -, éjszakára be is vettem egy főzetet..."

Nelli Maszlobojevékhoz sietett. Az ő címüket is megjegyezte magának, s bár nehezen, de megtalálta. Maszlobojev otthon volt. Alekszandra Szemjonovna csak összecsapta a kezét, amikor meghallotta kérését, hogy vegyék őt magukhoz. Kérdéseire, hogy miért kívánja ezt, mi nem jó neki nálam - a kislány nem válaszolt, zokogva lerogyott a székre. "Úgy zokogott, úgy zokogott - mesélte nekem az asszony -, azt gondoltam, belehal." Nelli könyörgött, vegyék oda akár szobalánynak, akár szakácsnőnek, azt mondta, seperni fog, és megtanul fehérneműt mosni. (A fehérneműmosásban különösen reménykedett, s a legnagyobb vonzóerőnek vélte, hogy odavegyék.) Alekszandra Szemjonovnának az volt a véleménye, maradjon náluk, amíg elrendezik a további sorsát, engem pedig értesítsenek. Filipp Filippics azonban határozottan tiltakozott, és megparancsolta, tüstént vigye haza a szökevényt. Útközben az asszonyka megölelte és megcsókolta, amire Nelli még jobban sírt.

Ahogy őt nézte, Alekszandra Szemjonovna is sírva fakadt. Így hát mindketten sírtak egész úton.

- De hát miért, miért nem akarsz nála lakni, Nelli; talán bánt téged? - kérdezte könnyek között.

- Nem, nem bánt.

- Hát akkor miért?

- Csak úgy, nem akarok nála lakni... nem bírok... én olyan rossz vagyok hozzá mindig... ő meg jó... de maguknál nem leszek rossz, dolgozni fogok - mondta hisztérikus zokogással.

- De mért vagy hozzá olyan rossz, Nelli?

- Csak...

- Ennél a "csak"-nál többet nem tudtam meg tőle - fejezte be Alekszandra Szemjonovna, könnyeit törölgetve. - Miért ilyen kis szerencsétlen ez a gyerek? Agyhártyagyulladása volt talán? Mit gondol, Ivan Petrovics?

Bementünk Nellihez; arcát a párnákba fúrva feküdt, és sírt. Letérdeltem mellette, megfogtam a kezét, és csókolgatni kezdtem. Kitépte magát, és még hevesebben zokogott. Nem tudtam, mit mondjak. Ebben a percben belépett az öreg Ihmenyev.

- Fontos ügyben jövök, Ivan! - mondta, megnézett mindnyájunkat, és elcsodálkozott, hogy térdelek. Az utóbbi időben folyton betegeskedett. Sápadt volt és sovány, de mintha hősködne valaki előtt, semmibe vette betegségét, nem hallgatott Anna Andrejevna intelmeire, nem feküdt le, hanem tovább járt a dolgai után.

- Egyelőre isten vele - szólt Alekszandra Szemjonovna, aki jól megnézte az öreget. - Filipp Filippics meghagyta, menjek haza mielőbb. Dolgom van otthon. Este, alkonyatkor, eljövök, s itt leszek két óra hosszat.

- Ki ez? - súgta nekem az öreg, szemlátomást másra gondolva. Megmagyaráztam.

- Hm. Egyszóval bizonyos ügyben jöttem, Ivan...

Tudtam, milyen ügyben, és vártam a látogatását. Azért jött, hogy tárgyaljon velem meg Nellivel, s elkérje őt tőlem. Anna Andrejevna végre ráállt, hogy házukba vegyék az árvát. Titkos megbeszéléseink eredménye volt ez: én győztem meg Anna Andrejevnát, mondván, hogy a kis árva látása, akinek anyját szintén elátkozta az apa, talán megfordítja az öregünk szívét. Olyan élénken ecseteltem tervemet, hogy most már maga erősködött, kérte férjét, vegyék magukhoz a kislányt. Nyikolaj Szergejics készségesen fogott a dologhoz: először is kedvében akart járni a feleségének, másodszor magának is megvoltak az elképzelései... De ezt majd később részletesebben megmagyarázom...

Említettem már: Nelli első látogatása óta nem szerette az öreget. Aztán észrevettem, hogy szinte gyűlölet tükröződik az arcán, ha kiejtik előtte a nevét. Ihmenyev nem sokat kertelt, egyenesen belevágott a dologba. Odament Nellihez, aki fejét a párnába rejtve még feküdt, megfogta a kezét, és megkérdezte: akar-e őnála élni a lánya helyett?

- Volt egy lányom, akit magamnál is jobban szerettem - fejezte be szavait -, de most már nincs velem. Meghalt. Akarsz-e a helyébe lépni a házamban és... a szívemben?

S láztól beesett szemében megjelent egy könnycsepp.

- Nem, nem akarok - felelte Nelli, fel sem emelve a fejét.

- Miért nem, gyermekem? Nincs senkid. Ivan nem tarthat örökké magánál, nálam pedig otthonra találsz.

- Nem akarok, mert maga rossz ember. Igen, rossz, rossz - ismételte, felemelte fejét, és felült az ágyon az öreggel szemben. - Magam is rossz vagyok, rosszabb mindenkinél, de maga még nálam is rosszabb!... - Nelli elsápadt beszéd közben, szeme villogott; még remegő ajka is elhalványult, és eltorzult az érzések kitörésének hatására. Ihmenyev értetlenül nézett rá.

- Igen, rosszabb nálam, mert nem akar megbocsátani a lányának; el akarja feledni őt egészen, és másik gyereket vesz magához, de hát elfelejtheti valaki a tulajdon gyerekét? Talán szeretni fog engem? Hiszen valahányszor rám néz, mindig eszébe jut, hogy én idegen vagyok magának, és hogy volt saját lánya, akit elfelejtett, mert maga kegyetlen ember. Én pedig nem akarok kegyetlen embereknél élni, nem akarok, nem akarok!... - Hangja elcsuklott, s futólag felém tekintett. - Holnapután feltámad Krisztus, mindenki megöleli, megcsókolja egymást, mindenki megbékül, minden bűnt megbocsátanak... Hiszen tudom... Csak maga egyedül, maga!... Ó, de kegyetlen! Menjen innét!

Ömlöttek a könnyei. Ezt a beszédet alkalmasint már régen elképzelte és kidolgozta arra az esetre, ha az öreg ismét magához hívja. Ihmenyev meghökkent és elsápadt. Fájdalmas kifejezés jelent meg az arcán.

- És miért, miért törődik velem annyira mindenki? Nem akarom, nem akarom! - kiáltott fel hirtelen Nelli újabb dührohamában. - Elmegyek koldulni!

- Nelli, mi történt veled? Nelli, kedvesem! - szóltam rá önkéntelenül, de kiáltásom csak olaj volt a tűzre.

- Igen, inkább koldulok az utcán, de nem maradok itt! - kiabálta zokogva. - Anyám is koldult, s amikor haldoklott, ő maga mondta nekem: "Légy szegény, és inkább kéregess, mintsem..." Alamizsnát kérni nem szégyen: nem egy embertől kérek, hanem mindenkitől, s az más, mintha egytől kérnék; egytől kérni szégyen, mindenkitől nem szégyen; ezt mondta nekem egy koldusasszony; hiszen én kicsi vagyok, nem kereshetek. Kéregetek is hát majd mindenkitől. De itt nem maradok, nem, nem, nem, én rossz vagyok, rosszabb mindenkinél; lám, milyen rossz vagyok!

S teljesen váratlanul felkapta az asztalkáról a bögrét, és a földhöz vágta.

- Össze is tört - tette hozzá, és kihívóan, diadalmasan nézett rám. - Csak két csésze van a háznál - folytatta -, a másikat is összetöröm majd... Miből fog teát inni?

Valósággal tombolt, és mintha még élvezetet is talált volna benne; úgy látszott, tudatában van annak, hogy ez szégyenletes és helytelen, s ugyanakkor szinte még jobban belelovalta magát a további kitörésekbe.

- Beteg ez a kislány - mondta az öreg -, vagy... én már nem is értem, miféle gyerek ez. Isten veled!

Fogta a sapkáját, és kezet nyújtott. Levert volt, Nelli nagyon megbántotta; harag támadt bennem.

- Hogy nem sajnáltad őt, Nelli! - kiáltottam, amikor egyedül maradtunk. - Hogy nem szégyelled magad! Nem, nem vagy te jó, valóban rossz vagy! - S ahogy voltam, hajadonfőtt, leszaladtam Ihmenyev után. Le akartam kísérni a kapuig és legalább néhány szóval megvigasztalni. A lépcsőn még egyre magam előtt láttam Nellit, aki borzasztóan elsápadt szemrehányásaim hallatán.

Hamar utolértem az öreget.

- A szegény kislányt megbántották, neki is megvan a maga bánata, hidd el, Ivan; s én még a magaméval terheltem - jegyezte meg keserű mosollyal. - Felszakítottam a sebét. Azt mondják, a jóllakott nem érti meg az éhes embert; én még hozzáteszem, Ványa, hogy az éhes sem mindig érti meg az éheset. No, isten áldjon!

Valami közömbös dologról kezdtem beszélni, de ő csak legyintett.

- Elég a vigasztalásból; inkább vigyázz, hogy a kislány ne szökjön tőled; nagyon olyan a nézése - fűzte hozzá valahogy mérgesen, és gyors léptekkel távozott, botját lóbálva és meg-megkoppantva a járdán.

Nyilván nem várta, hogy valóságos prófétának bizonyul.

Nem is tudom, mi történt velem, amikor visszatértem a lakásba, és megdöbbenésemre nem találtam ott Nellit! Kirohantam az előtérbe, kerestem a lépcsőházban, szólongattam, még a szomszédokhoz is bekopogtam, és kérdezősködtem; nem tudtam és nem akartam elhinni, hogy újra megszökött. Hogyan is szökhetett meg? A háznak egy kapuja van; el kellett volna mennie mellettünk, amikor Ihmenyevvel beszélgettünk. De nagy szomorúságomra mindjárt kitaláltam, elbújhatott a lépcsőházban, kivárhatta, amíg visszamegyek a lakásba, s csak azután osont ki, így hát igazán nem találkozhattam vele. Mindenesetre nem juthatott messze.

Feldúltan siettem ismét a keresésére, de az ajtót minden eshetőségre nyitva hagytam.

Először is Maszlobojevékhoz indultam. Nem voltak otthon, sem Maszlobojev, sem Alekszandra Szemjonovna. Írtam egypár sort, tudósítottam őket az új bajról, és kértem, ha Nelli megjelenik, nyomban értesítsenek, aztán a doktorhoz mentem; őt sem találtam meg, a szolgáló pedig kijelentette, hogy múltkori látogatása óta nem látta a kislányt. Mit tegyek? Felkerestem Bubnova házát, s a koporsókészítő feleségétől megtudtam, hogy a háziasszony tegnap óta valami okból a rendőrségen ül, Nelli meg azóta nem mutatkozott arrafelé. Fáradtan, elgyötörten megint Maszlobojevékhoz szaladtam; ugyanaz a válasz: nem járt ott senki, s ők sem tértek még haza. Cédulám ott hevert az asztalon. Mit tegyek?

Halálos szomorúan mentem hazafelé késő este. Ezen az estén Natasánál kellett volna lennem; maga hívott még reggel. De aznap még csak nem is ettem; Nelli teljesen felzaklatta a lelkemet. "Mi ez? - gondoltam. - Talán a betegség különös következménye? Csak nem őrült ez a gyerek, vagy most veszti el az eszét? Istenem, hol lehet most, hol találom meg?"

Amint ezt elgondoltam magamban, hirtelen megpillantottam Nellit, alig néhány lépésnyire, a V. hídon. Ott állt a lámpa alatt, engem nem látott. Oda akartam szaladni hozzá, de megtorpantam. "Ugyan mit csinál itt?" - tűnődtem értetlenül, s mivel bizonyos voltam benne, hogy most már nem tévesztem szem elől, elhatároztam - várok és figyelek. Eltelt tíz perc, ő csak állt, és a járókelőket nézegette. Végül arra ment egy jól öltözött kis öregember, s Nelli odalépett hozzá: az öreg meg sem állt, kivett valamit a zsebéből, és odaadta neki. A kislány meghajolt. El sem tudom mondani, mit éreztem ebben a percben. Fájón összeszorult a szívem; mintha valami drágát, amit szerettem és becéztem, most megszégyenítettek és leköptek volna előttem; de ugyanakkor a könnyem is kibuggyant.

Igen, könnyek a szegény Nelli miatt, ámbár lázongó méltatlankodás is támadt bennem: most nem nyomorúságában koldult, nem volt elhagyatva, kiszolgáltatva a sors önkényének; nem sanyargató ellenségeitől szökött meg, hanem barátaitól, akik szerették és becézték. Mintha el akart volna képeszteni, meg akart volna ijeszteni valakit a tettével; szinte kérkedett vele! De valami titkos érzés is érlelődött a lelkében... Igen, az öregnek igaza volt; megszomorított lény ő, a sebe még nem gyógyulhatott be, s úgy látszott, szándékosan tépi fel sebét ezzel a rejtélyességgel, ezzel az irántunk tanúsított bizalmatlansággal; szinte élvezi fájdalmát, a szenvedésnek ezt az önzését, ha lehet így kifejezni. A fájdalomnak ezt a felkavarását és ennek élvezetét megértettem: sok sorsüldözött, igazságtalanságot tapasztaló, megszomorított és megbántott teremtésnek az élvezete ez. De hát mi milyen igazságtalanságot követtünk el Nellivel szemben? Mintha bennünket akarna meghökkenteni és megrémíteni szeszélyeivel és vad kitöréseivel, mintha csakugyan kérkedne előttünk... De nem! Most egyedül van, egyikünk sem látja, hogy alamizsnát kér. Talán valóban élvezetet talál ebben? Minek neki az alamizsna, minek neki a pénz?

Megkapta az adományt, lejött a hídról, és odament egy üzlet ragyogóan kivilágított kirakatához. Itt megszámolta zsákmányát; én tízlépésnyire álltam. Elég pénz volt a kezében; nyilván reggel óta kéregetett. Markába szorította, átvágott az utcán, és belépett egy szatócsüzletbe. Tüstént odamentem a sarkig tárt ajtóhoz, és benéztem: mit csinál.

Láttam, hogy a pultra teszi a pénzt, s odaadnak neki egy csészét, egyszerű teáscsészét, olyasformát, amilyet nemrég eltört, amikor meg akarta mutatni nekem meg Ihmenyevnek, milyen rossz ő. Tizenöt kopejkába kerülhetett ez a csésze, talán még kevesebbe. A kereskedő papírba csomagolta, átkötötte és odanyújtotta Nellinek, aki elégedett arccal sietett ki az üzletből.

- Nelli! - kiáltottam, amikor mellém ért. - Nelli! Megrezzent, rám nézett, a csésze kicsúszott kezéből, és összetört a kövezeten. Sápadt volt a kislány, de amint rám tekintett, és meggyőződött róla, hogy mindent láttam és tudok, hirtelen elpirult; elviselhetetlen, gyötrő szégyent árult el a pirulása. Kézen fogtam, és hazavezettem; nem kellett messzire mennünk. Útközben egy szót sem szóltunk. Hazaérve leültem; Nelli előttem állt zavartan és töprengőn, lesütött szemmel, újra sápadtan. Nem bírt rám nézni.

- Nelli, te kéregettél?

- Igen! - suttogta, és még mélyebbre hajtotta fejét.

- Pénzt akartál szerezni, hogy megvedd az eltört csészét?

- Igen...

- De hát a szemedre vetettem, megszidtalak a csésze miatt? Te nem látod be, Nelli, milyen rossz, milyen elbizakodott vagy, s hogy rosszat teszel? Helyes ez? Hát nem szégyenled? Hát nem...

- Szégyenkezem... - rebegte alig hallhatóan, s egy könnycsepp gördült alá az arcán.

- Szégyenkezel... - ismétlem. - Nelli, kedvesem, ha valamit vétettem ellened, kérlek, bocsáss meg, és béküljünk ki.

Rám nézett, könnyek buggyantak ki a szeméből, és a nyakamba vetette magát.

Ebben a percben berohant Alekszandra Szemjonovna.

- Mi ez? Otthon van? Megint? Ó, Nelli, Nelli, mit művelsz te? No, jó, hogy legalább itthon vagy... hol találta meg, Ivan Petrovics?

Odakacsintottam neki, hogy ne kérdezősködjék, s ő megértette. Gyengéden elbúcsúztam Nellitől, aki továbbra is keservesen sírt, megkértem a jó Alekszandra Szemjonovnát, maradjon mellette, és elszaladtam Natasához. Már késő volt, siettem.

Ezen az estén eldőlt a sorsunk: sok beszélnivalónk volt Natasával, én azonban mégis szóba hoztam Nellit, és részletesen elmeséltem a történteket. Elbeszélésem nagyon érdekelte, sőt megdöbbentette.

- Tudod, mit, Ványa - szólt egy kis gondolkodás után -, nekem úgy rémlik, szeret téged.

- Micsoda... hogyhogy? - kérdeztem csodálkozva.

- Igen, ez a szerelem, az asszonyi szerelem kezdete...

- Ugyan, Natasa, hagyd abba! Hiszen gyerek!

- Aki nemsokára betölti tizennegyedik évét. Ez az elkeseredés attól van, hogy te nem érted meg a szeretetét, de talán ő sem érti önmagát; elkeseredettségében sok a gyerekes vonás, de azért komoly, kínzó dolog. Lényegében féltékeny rád miattam. Te annyira szeretsz, hogy bizonyára otthon is csak velem törődsz, rólam beszélsz, rám gondolsz, őt pedig elhanyagolod. Nelli észrevette, s ez megsebezte. Talán akar veled beszélni, szükségét érzi, hogy feltárja előtted a szívét, de képtelen, restelkedik, nem érti önmagát, várja az alkalmat, s te nemhogy meggyorsítanád ezt az alkalmat, hanem eltávolodsz tőle, hozzám szaladsz, sőt amikor betegen feküdt, naphosszat magára hagytad. Ezért sír: hiányzol neki, de a legfájdalmasabb, hogy nem is veszed észre. Most is, ilyen percben is egyedül hagytad a kedvemért. Holnap belebetegszik ebbe. Hogy is hagyhattad ott? Menj hamar hozzá...

- Nem is hagytam volna ott, de...

- Persze, én kértelek, hogy gyere. Most azonban menj.

- Megyek, de egy szót sem hiszek az egészből.

- Azért, mert különös. Jusson eszedbe a története, gondolj végig mindent, s majd elhiszed. Ő másképp nőtt fel, mint mi...

Mégiscsak későn tértem haza. Alekszandra Szemjonovna elmondta, hogy éppúgy, mint azon az estén, Nelli megint sokat sírt, "és könnyek között aludt el", mint akkor. "Most pedig megyek, Ivan Petrovics, így hagyta meg Filipp Filippovics. Vár engem szegény."

Köszönetet mondtam neki, és leültem Nelli ágya fejénél. Magamat is bántott, hogy ilyen percben itt tudtam őt hagyni. Késő éjszakáig ültem mellette és töprengtem... Végzetes idő volt ez.

De el kell mesélnem, mi történt még az elmúlt két hét alatt...

Az után az emlékezetes este után, amelyet a B. étteremben töltöttem a herceggel, napokon keresztül állandóan rettegtem Natasa miatt. "Mivel fenyegette ez az átkozott herceg, hogyan akar bosszút állni rajta?" - kérdeztem magamtól percenként, s találgatásokba merültem. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy Valkovszkij fenyegetése nem légből kapott, nem pusztán szájaskodás, és ameddig Natasa Aljosával él, a herceg valóban sok kellemetlenséget okozhat neki. Kicsinyes, gyanakvó, gonosz és számító ember - gondoltam. Nehezen hihető, hogy megfeledkezzék a sértésről, és nem használ fel valamilyen alkalmat a bosszúállásra. Mindenesetre tudomásomra hozott valamit, és elég világosan nyilatkozott ezzel kapcsolatban; határozottan ragaszkodik Aljosa és Natasa szakításához, s azt várta tőlem, hogy előkészítsem a lányt a közeli válásra, mégpedig úgy készítsem elő, hogy ne legyen "semmiféle jelenet, pasztorál és schillerkedés". Természetesen leginkább azt igyekezett elérni, hogy Aljosa elégedett legyen vele, és továbbra is gyengéd apának tartsa; ez fontos volt neki, hogy később kényelmesen rátehesse a kezét Kátya pénzére. Nekem tehát elő kellett készítenem Natasát a közeli válásra. A lány azonban erősen megváltozott: régi őszinteségének nyoma sem volt, sőt mintha bizalmatlanná vált volna irántam. Vigasztaló szavaim csak kínozták; kérdéseim egyre inkább bosszantották, sőt meg haragították. Ott ülök például nála, és nézem! Összefont karral fel-alá jár a szobában, egyik saroktól a másikig, sápadt, komor, szinte önfeledt, mintha eszébe sem jutna, hogy ott vagyok mellette. Amikor véletlenül rám téved a tekintete (még a pillantásomat is kerülte), bosszús türelmetlenség suhan át az arcán, s gyorsan elfordul. Megértettem, hogy alkalmasint kigondolt valami tervet a rá váró közeli szakításra vonatkozóan, s hát gondolhatott-e erre fájdalom és keserűség nélkül? Arról meg voltam győződve, hogy már elszánta magát a szakításra. Mégis bántott és megijesztett sötét kétségbeesése. Ráadásul olykor nem is mertem megszólítani és vigasztalni, csak rettegve vártam, hogy dől el az egész dolog.

Ami irántam tanúsított mogorva zárkózottságát illeti, aggasztott és gyötört ugyan, de azért bizonyos voltam az én Natasám szíve felől; láttam, nagyon nehéz a helyzete, és zilált a lelkiállapota. Minden külső beavatkozás csak bosszúságot és haragot keltett benne. Ilyen esetben közeli barátainknak, titkaink ismerőinek beavatkozása a legbosszantóbb. De azt is jól tudtam, hogy az utolsó percben Natasa megint csak hozzám fordul, és az én szívemben keres könnyebbülést.

A herceggel folytatott társalgásomról természetesen hallgattam: elbeszélésem csak még jobban felizgatta és feldúlta volna. Mindössze annyit mondtam neki futólag, hogy a grófnőnél együtt voltam a herceggel, és meggyőződtem róla, hogy nagy gazember. Ő azonban nem is kérdezősködött felőle, aminek igen örültem; viszont mohón hallgatta, amit Kátyáról meséltem neki. Miután elmondtam, róla sem kérdezett semmit, de pír borította el halvány arcát, s jóformán egész nap rendkívül izgatott volt. Nem titkoltam semmit Kátyával kapcsolatban, őszintén bevallottam, hogy rám is nagyszerű hatást tett. Minek is titkoltam volna? Hisz Natasa úgyis észreveszi, ha titkolózom, s csak megharagszik érte. Így hát szándékosan lefestettem előtte minden részletet, igyekeztem megelőzni a kérdéseit, annál inkább, mert az ő helyzetében nehezen kérdezősködhetett: valóban nem könnyű a közöny látszatával vetélytársnőjének erényei felől érdeklődni.

Azt hittem, még nem tudja, hogy a herceg határozott utasítására Aljosának el kell kísérnie falura a grófnőt és Kátyát; törtem a fejem, miképp tárjam fel előtte, lehetőleg enyhítve, a csapást. Mekkora volt a meglepetésem, amikor Natasa az első szavaknál megállított, és közölte, hogy nem kell őt vigasztalni, már öt napja tud erről.

- Ó, istenem! - kiáltottam. - Ki mondta meg neked?

- Aljosa.

- Hogyan? Már szólt?

- Igen, és én mindenre elszántam magam, Ványa - tette hozzá olyan arccal, amely világosan és türelmetlenül figyelmeztetett, hogy ne folytassam ezt a beszélgetést.

Aljosa elég gyakran jött hozzá, de mindig csak egy percre; egyetlen alkalommal ült nála néhány órát egyfolytában; én azonban épp nem voltam ott. Rendszerint szomorúan állított be, félénken és gyengéden nézegetett rá, ám Natasa olyan kedvesen, olyan szeretettel fogadta, hogy megfeledkezett mindenről, és felvidult. Hozzám is sűrűn eljárogatott, majd mindennap. Igaz, nagyon kínlódott, de egy percre sem bírt egyedül maradni bánatával, és folyton hozzám szaladgált vigasztalásért.

Mit mondhattam neki? Részvétlenséggel, közönnyel, sőt rosszindulattal vádolt; sírt, kesergett, aztán elment Kátyához, és ott megvigasztalódott.

Azon a napon, amikor Natasa kijelentette, hogy tud az utazásról (ez a herceggel való beszélgetésünk után egy héttel történt), Aljosa kétségbeesve rohant be hozzám, megölelt, a nyakamba borult, és felzokogott, mint egy gyerek. Én hallgattam, és vártam, mit mond.

- Aljas vagyok, gazember vagyok, Ványa - kezdte -, ments meg saját magamtól. Nem azért sírok, mert aljas gazember vagyok, hanem azért, mert boldogtalanná teszem Natasát. Hiszen boldogtalan lesz... Ványa, barátom, mondd meg nekem, döntsd el helyettem, melyiküket szeretem jobban: Kátyát vagy Natasát?

- Ezt én nem dönthetem el, Aljosa - feleltem -, neked jobban kell tudnod...

- Nem, Ványa, nem úgy van; hisz nem vagyok olyan ostoba, hogy efféle kérdéseket tegyek fel; de hiába minden, nem tudok eligazodni. Megkérdezem önmagamat, és nem tudok felelni. Te azonban kívülről látod a helyzetet, és talán többet tudsz nálam... Vagy ha nem is tudsz biztosat, legalább mondd meg, mi az érzésed.

- Nekem úgy tetszik, Kátyát jobban szereted.

- Neked úgy tetszik! Nem, nem, egyáltalán nem! Tökéletesen tévedsz. Én határtalanul szeretem Natasát. Soha semmi áron sem bírom elhagyni; ezt már meg is mondtam Kátyának, és ő teljesen egyetért velem. Mit hallgatsz? Láttam, hogy mosolyogtál. Hej, Ványa, te sohasem vigasztaltál meg, amikor szenvedtem, mint most is... Isten veled!

Kiszaladt a szobából, rendkívül lenyűgözve az ámuló Nellit, aki szótlanul hallgatta beszélgetésünket. Akkor még beteg volt, feküdt, és orvosságot szedett. Aljosa sosem ereszkedett szóba vele, és látogatásai alkalmával jóformán rá sem hederített.

Két óra múlva ismét megjelent, s én elcsodálkoztam örvendező arcán. Megint a nyakamba borult, és megölelt.

- A dolog be van fejezve! - kiáltotta. - Minden félreértés megoldódott. Innen egyenest Natasához mentem: dúlt voltam, nem bírtam nélküle. Térdre hulltam előtte, és megcsókoltam a lábát: erre szükségem volt, ezt akartam; enélkül meghaltam volna bánatomban. Ő szótlanul megölelt, és sírva fakadt. Ekkor őszintén megmondtam, hogy Kátyát jobban szeretem nála...

- És ő?

- Ő nem válaszolt, csak becézett és vigasztalt, engem, aki ilyet mondtam neki! Natasa jól ért a vigasztaláshoz, Ivan Petrovics! Ó, elsírtam neki egész bánatomat, mindent elmondtam. Kereken kijelentettem: nagyon szeretem Kátyát, de bárhogy szeressem, és bárkit szeressek, őnélküle, Natasa nélkül nem bírok meglenni, egyszerűen meghalok. Igen, Ványa, egy napig sem élhetek nélküle, ezt érzem, igen! Így hát elhatároztuk, hogy nyomban megesküszünk, s mivel az utazás előtt most nem tehetjük, mert nagyböjt van, és ilyenkor nem adnak össze, visszaérkezésem után, június elsején lesz az esküvő. Apám megengedi, ez nem kétséges. Ami pedig Kátyát illeti, hát mit tegyek! Hiszen nem tudok Natasa nélkül élni... Megesküszünk, aztán odamegyünk lakni, ahol Kátya él...

Szegény Natasa! Milyen érzésekkel vigasztalhatta ezt a fiút, milyen érzésekkel ülhetett mellette, hallgathatta vallomását, és gondolhatta ki a mesét a közeli házasságról, hogy megnyugtassa ezt a naiv egoistát. Aljosa valóban lecsillapodott néhány napra. Tulajdonképpen azért is szaladt Natasához, mert gyengéd szíve nem bírta egyedül elviselni a szomorúságot. Mégis, amikor közeledett az elválás ideje, ismét hozzám futkosott, hogy kiöntse bánatát. Az utóbbi időben annyira ragaszkodott Natasához, hogy egy napig sem bírta nélkülözni, nem hogy másfél hónapig. Ám az utolsó percig szilárdan hitte, hogy csak másfél hónapig hagyja el, s visszatérése után meglesz az esküvőjük. Ami Natasát illeti, ő teljesen tudatában volt annak, hogy sorsa megváltozik, Aljosa sohasem tér már vissza hozzá, s ennek így is kell lennie.

Elérkezett válásuk napja. Natasa beteg volt - arca halvány, szeme vörös, szája kicserepesedett, néha magában beszélt, olykor fürkésző, gyors pillantásokat vetett rám, nem sírt, nem válaszolt a kérdéseimre, s megremegett, mint a falevél, amikor felcsendült a belépő Aljosa hangja. Piros lett, mint a rózsa, és odasietett hozzá; görcsösen megölelte, megcsókolta és mosolygott... Aljosa többször rátekintett, nyugtalanul kérdezgette, egészséges-e, vigasztalta, mondván: nem sok időre utazik el, s utána megtartják az esküvőt. Natasa szemlátomást nehezen vett erőt magán, visszafojtotta könnyeit. Nem sírt a fiú előtt.

Aljosa egyszer arról kezdett beszélni, hogy pénzt kell hagynia neki elutazása idejére, de ne nyugtalankodjék, mert apja ígért eleget az útra. Natasa elkomorult. Amikor kettesben maradtunk, kijelentettem, hogy nálam van százötven rubel a számára, minden eshetőségre. Nem kérdezte, honnét van a pénz. Ez két nappal a fiú elutazása előtt történt, Natasa és Kátya első és utolsó találkozásának előestéjén. Kátya küldött egy levélkét Aljosával, arra kérte Natasát, hogy holnap meglátogathassa; nekem is írt: az volt a kérése, legyek én is ott találkozásukkor.

Okvetlenül ott akartam lenni tizenkettőkor (a Kátya megjelölte órában), bármi jöjjön is közbe; pedig gondom és bajom volt elég. Nelliről nem is beszélve, az utóbbi időben Ihmenyevék is sok gondot okoztak.

Már egy héttel ezelőtt kezdődött. Anna Andrejevna egy reggel értem küldött azzal a kéréssel, hogy azonnal siessek hozzá egy halasztást nem tűrő, igen fontos ügyben. Amikor odaértem, egyedül találtam: lázas izgalomban járkált fel-alá, ijedten, remegve várta Nyikolaj Szergejics hazatérését. Mint rendesen, sokáig nem tudtam kiszedni belőle, miről van szó, mitől fél ennyire, pedig látnivalóan minden perc drága volt. Végül ide nem tartozó és heves szemrehányások után - "miért nem járok hozzájuk, miért hagyom magukra őket a bajban", úgyhogy "isten tudja, mi történik nélkülem" - kijelentette: Nyikolaj Szergejics három napja olyan izgatott, hogy az "leírhatatlan".

- Teljesen kijött a sodrából - mondta -, szinte lázas állapotban van, éjszakánként titkon térden állva imádkozik az ikon előtt, álmában beszél, ébren meg olyan, akár az eszelős: tegnap leültünk a káposztaleveshez, hát még a kanalát sem találja meg, ha valamiről kérdezi az ember, másra felel. Folyton elszaladgál hazulról: "az ügyeimben lótok-futok, azt mondja, találkoznom kell az ügyvéddel"; tegnap reggel meg bezárkózott a dolgozószobájába: "írnom kell valamit - azt mondja - a perrel kapcsolatban". "No - gondolom magamban -, hogyan írsz te meg bármit is, amikor a kanalat nem találod meg a tányér mellett?" De azért benéztem a kulcslyukon: ül, ír, és csak úgy folyik a könnye. "Mi az a hivatalos írás, amit így írnak? - gondolom. - Vagy talán Ihmenyevkát sajnálja ennyire; úgy látszik, végképp elveszett a mi Ihmenyevkánk!" Így töröm a fejem, ő meg egyszer csak felugrik, odavágja a tollat az asztalra, elvörösödik, a szeme villog, fogja a sapkáját, és kijön hozzám. "Nemsokára megjövök, Anna Andrejevna" - azt mondja. Elment, én meg tüstént oda az íróasztalához; töméntelen peres irat hever már ott, nekem nem is engedi meg, hogy hozzányúljak. Hányszor kértem már: "Csak egyszer emelhessem fel ezeket a papírokat, hadd törlöm le alattuk az asztalt." Ilyenkor mindig rám kiált, hadonászik; türelmetlen, nagyhangú lett itt Pétervárott. Egyszóval odamegyek az asztalához, és keresem, mit írt az imént. Mert tudtam, hogy nem vitte magával, hanem amikor felállt az asztaltól, a többi írás alá dugta. Hát nézd, bátyuska, Ivan Petrovics, mit találtam.

S átnyújtott nekem egy levélpapírt; félig tele volt írva, de olyan sok javítással, hogy itt-ott kibetűzni sem lehetett.

Szegény öreg! Az első sornál kiderült, kinek és mit írt. Natasának, drága Natasájának szólt a levél. Meleg gyengédséggel kezdte: bocsánatát küldte, és hazahívta. Nehezen lehetett kisilabizálni a sokat javított, zilált és kusza írást. Csak annyi látszott, hogy a meleg érzés, amelynek hatására tollat ragadott, és leírta a szívből jövő első sorokat, már néhány perc múlva megváltozott: az öreg szemrehányásokkal árasztotta el a lányát, élénk színekkel ecsetelte vétkét, felháborodva emlékeztette makacsságára, lelketlenséggel vádolta, szemére vetette, hogy tán egyszer sem gondolt arra, mit tesz apjával, anyjával. Büszkeségéért büntetéssel és átokkal fenyegette, s végül azt követelte, hogy haladéktalanul és alázatosan térjen haza, s akkor, "csakis akkor bocsátunk meg neked, ha jámbor és példás új életet kezdesz a család kebelében" - írta. Kezdeti nagylelkűségét néhány sor után alighanem gyengeségnek minősítette, szégyellni kezdte, s végül a sértett büszkeség fájdalma dühre és fenyegetésekre ragadta. Az öregasszony összekulcsolt kézzel állt előttem, s félve várta, mit mondok a levél elolvasása után.

Őszintén közöltem vele gondolataimat. Pontosan: az öreg nem bír tovább Natasa nélkül élni, s határozottan feltehetjük, hogy hamarosan kibékülnek; ám minden a körülményektől függ. Elmagyaráztam neki véleményemet, miszerint először is a per elvesztése bizonyára erősen megrázta és megrendítette Nyikolaj Szergejicset, nem is szólva arról, mennyire megsebezte hiúságát a herceg diadala, s mennyire felháborodott az ügy ilyen megoldása miatt. Ilyen percekben a lélek nem lehet meg együttérzés nélkül, s még többet gondol arra, akit a világon mindennél jobban szeretett. Végül az is lehetséges: nyilván meghallotta (mert figyeli, és mindent tud Natasáról), hogy Aljosa hamarosan elhagyja. Megértette, milyen nehéz most lányának a szíve, s magától megérezte, hogy vigaszra van szüksége. Mégsem tudott azonban erőt venni magán, mivel úgy vélte, lánya megszomorította és megalázta. Alkalmasint eszébe ötlött, hogy mégsem Natasa fordul hozzá elsőnek, talán nem is gondol rájuk, és nem érzi szükségét a békülésnek. Így kellett gondolkodnia, vontam le a következtetést, ezért nem fejezte be a levelet, ebből viszont újabb sérelmek születhetnek, amelyek még erősebben éreztetik hatásukat, mint az eddigiek, s ki tudja, a kibékülés talán még hosszú ideig nem következik be...

Az öregasszony sírva hallgatott. Megmondtam neki, hogy most Natasához kell sietnem, mert máris elkéstem; ekkor felrezzent és kijelentette: a legfontosabbról megfeledkezett. Amikor kivette a levelet a papírok alól, véletlenül feldöntötte a tintatartót. Valóban, a levél egyik sarka tintás volt, s Anna Andrejevna szörnyen félt: az öreg erről a foltról majd megtudja, hogy távollétében átkutatta írásait, és elolvasta Natasához írott levelét. Félelme nem volt alaptalan: pusztán azért, hogy ismerjük titkát, szégyenkezése és bosszúsága meghosszabbíthatta haragját, a büszkeségében megmakacsolhatta magát a bocsánatot illetően.

Átgondolva a helyzetet, próbáltam megnyugtatni az öregasszonyt. Nyikolaj Szergejics olyan izgatottan állt fel az asztaltól, hogy nem jegyezhetett meg minden apróságot, s most bizonyára azt gondolja majd, maga öntötte le a levelet, csak megfeledkezett róla. Megvigasztaltam hát Anna Andrejevnát, óvatosan visszatettük helyére a levelet, s távozóban eszembe jutott, hogy komolyan beszéljek vele Nelliről. Úgy véltem, az elhagyott, szegény árva, akinek anyját szintén elátkozta az apa, tragikus életének és anyja halálának szomorú elbeszélésével megindítja az öreget, és nagylelkű érzéseket támaszthat benne. A szívében minden készen áll, megérett már erre; vágyódása lánya után már-már legyőzte büszkeségét és sértett hiúságát. Csak egy lökés hiányzott, egy megfelelő alkalom, s ezt a megfelelő alkalmat Nelli szolgáltathatta. Az öregasszony roppant figyelmesen hallgatott: arcát remény és elragadtatás élénkítette fel. Tüstént szememre vetette, hogy miért nem mondtam ezt már régen. Türelmetlenül kérdezősködött Nelliről, s végül ünnepélyesen megígérte, hogy most már majd maga kéri az öreget, vegyék magukhoz az árvát. Máris őszintén megszerette a kislányt, sajnálta, hogy beteg, mindent kikérdezett felőle, rám erőltetett egy üveg befőttet, amelyért maga szaladt a kamrába; feltételezvén, hogy nincs pénzem doktorra, hozott öt rubelt, s amikor nem fogadtam el, alig nyugodott meg; csak azzal vigasztalódott, hogy Nellinek szüksége van ruhára és fehérneműre, így is hasznára lehet hát, mire nyomban feltúrta ládáját, kirakta valamennyi ruháját, s kiválogatta, mit ajándékozhat a "kis árvának".

Én meg elmentem Natasához. Ahogy felmásztam az utolsó - mint már említettem, kanyargós - lépcsőfordulón, az ajtajánál egy embert pillantottam meg; éppen be akart kopogni, de lépteimet hallván megállt. Végül, nyilván némi habozás után, hirtelen felhagyott szándékával, és lefelé indult. Az utolsó lépcsőfokon találkoztunk össze, s mekkora volt meglepetésem, amikor megismertem Ihmenyevet. A lépcsőház nappal is sötét volt. A falhoz lapult, hogy utat adjon nekem, s emlékszem, milyen furcsán csillogott fürkésző szeme. Úgy rémlett, elvörösödik; mindenesetre borzasztó zavarba esett, egészen elvesztette a fejét.

- Te vagy az, Ványa? - szólt remegő hangon. - Valakit keresek itt... egy írnokot... mindig az ügyem miatt... nemrég költözött ide... valahová ide... de úgy látszik, nem itt lakik. Tévedtem. Isten áldjon.

S lesietett a lépcsőn.

Elhatároztam, hogy egyelőre nem beszélek Natasának erről a találkozásról, de mindjárt elmondom, amikor Aljosa elutazása után magára marad. Mostanában oly zilált volt a lelkiállapota, hogy bár megértette és felfogta volna e tény jelentőségét, bizonyára nem tudja úgy fogadni és úgy átérezni, mint később, a végső bánat és kétségbeesés nyomasztó perceiben. Ez a pillanat még nem érkezett el.

Azon a napon elmehettem volna Ihmenyevékhez, nagy kedvem is volt hozzá, de nem mentem. Úgy éreztem, az öregnek nehezére esik majd rám nézni, s még azt is gondolhatja, hogy a találkozás adott okot látogatásomra. Csak harmadnap kerestem fel őket; Nyikolaj Szergejics levert volt, de elég fesztelenül fogadott, és folyton az ügyeiről beszélt.

- Hová mentél múltkor olyan magasra, emlékszel, amikor találkoztunk, mikor is volt ez? Úgy rémlik, tegnapelőtt - kérdezte egyszer, csak hanyagul, de azért elfordította rólam a tekintetét.

- Egy barátom lakik ott - feleltem, s én sem néztem rá.

- Á! Én meg az írnokomat, Asztafjevot kerestem; azt a házat mutatták... de tévedtem... Nos, éppen az ügyről beszéltem neked; a szenátusban úgy döntöttek... - és így tovább, és így tovább.

S még el is vörösödött, amikor az ügyről kezdett beszélni.

Még aznap elmondtam mindent Anna Andrejevnának, hadd örvendezzék, de könyörögtem neki, ne nézegessen az öregre különös tekintettel, ne sóhajtozzék, ne tegyen célzásokat, egyszóval semmiképp se mutassa, hogy tud erről az utolsó kitöréséről. Az öregasszony annyira megörült és elcsodálkozott, hogy először nem is hitt nekem. Aztán elmesélte: már célozgatott Nyikolaj Szergejicsnek a kis árvára, ő azonban hallgatott, bár azelőtt maga kérte folyton, vegyenek magukhoz egy kislányt. Úgy határoztunk, hogy másnap Anna Andrejevna minden bevezetés és célozgatás nélkül nyíltan előadja kérését. Ám a következő napon nagy ijedségre és aggodalomra virradtunk.

Az történt, hogy Ihmenyev reggel felkereste azt a hivatalnokot, aki az ügyében eljárt. Ez a hivatalnok kijelentette: találkozott a herceggel, s jóllehet a herceg megtartja Ihmenyevkát, bizonyos családi körülmények következtében kárpótolni akarja az öreget, és ad neki tízezer rubelt. Nyikolaj Szergejics onnét egyenesen hozzám rohant, szörnyen felindultan; szeme vadul villogott. Miért, miért nem, kihívott lakásomból a lépcsőházba, és makacsul követelte, hogy nyomban menjek el a herceghez, és hívjam párbajra a nevében. Úgy megdöbbentem, hogy sokáig gondolkodni sem tudtam. Aztán le akartam beszélni. Az öreget azonban szörnyű dühében rosszullét fogta el. Beszaladtam a lakásba egy pohár vízért, de amikor visszatértem a lépcsőházba, már nem találtam ott.

Másnap, amikor elmentem hozzá, már nem volt otthon; teljes három napra eltűnt.

Harmadnap mindent megtudtunk. Tőlem egyenest a herceghez sietett, nem találta otthon, és hagyott neki egy levelet; azt írta: tud a hivatalnoknak mondott szavairól, amelyeket halálosan sértőnek érez, a herceg pedig aljas ember, tehát kihívja párbajra, s figyelmezteti, hogy ne próbáljon kibújni a kihívás alól, különben nyilvánosan megszégyeníti.

Anna Andrejevna elmondta: olyan izgatottan és dúltan jött haza, hogy le kellett feküdnie. Hozzá nagyon gyengéd volt, de kérdéseire alig válaszolt, úgy látszott, lázas türelmetlenséggel vár valamit. Másnap reggel a postás levelet hozott; amint az öreg elolvasta, felordított, és a fejéhez kapott. Anna Andrejevna megdermedt rémületében. Ihmenyev meg rögtön fogta a kalapját, botját és elrohant.

A levelet a herceg írta. Száraz és udvarias modorban, röviden közölte, hogy a hivatalnoknak mondott szavaiért nem tartozik senkinek felelősséggel. Igen sajnálja Ihmenyevet az elvesztett per miatt, de sajnálata ellenére sem tartja igazságosnak, hogy a pervesztes bosszúból párbajra hívja ellenfelét. Ami a "nyilvános megszégyenítést" illeti, amellyel fenyegette, a herceg kérte, hogy emiatt ne csináljon gondokat magának, mert nyilvános megszégyenítés nem lesz, és nem is lehet; levelét nyomban továbbítja az illetékes helyre, s a figyelmeztetett rendőrség bizonyára képes lesz biztosítani a rendet és nyugalmat.

Ihmenyev a levelet szorongatva a herceghez szaladt. Valkovszkij megint nem volt otthon, de az öregnek sikerült megtudnia az inastól, hogy valószínűleg N. grófnál időzik. Nem sokat gondolkodott, elsietett a grófhoz. A portás már a lépcsőn csípte el. A végsőkig felingerelt Nyikolaj Szergejics botjával megütötte. Tüstént megragadták, kivonszolták a tornácra, és átadták a rendőröknek, akik az őrszobára kísérték. Az esetet nyomban jelentették a grófnak. Amikor a herceg megmagyarázta az öreg kéjencnek, hogy ez az Ihmenyev annak a Natalja Nyikolajevnának az apja (s a herceg nemegyszer tett már szolgálatokat a grófnak ilyen ügyekben), a nagyúr csak nevetett, s haragját irgalmas hangulat váltotta fel: úgy rendelkezett, engedjék Ihmenyevet, amerre lát; de csak a harmadik napon eresztették szabadon, és (nyilván a herceg utasítására) értésére adták, hogy maga a herceg járt közben érte a grófnál.

Nyikolaj Szergejics úgy érkezett haza, mint valami eszelős, lerogyott az ágyra, s egy óra hosszat feküdt mozdulatlanul; végül felemelkedett, s Anna Andrejevna rémületére ünnepélyesen kijelentette, hogy örökre elátkozza lányát, és megvonja tőle a szülői áldást.

Az öregasszony elszörnyedt, de gondoskodnia kellett férjéről, s szinte eszét vesztve egész nap és egész éjjel ápolta, ecetes meg jeges borogatásokat rakott a fejére. Ihmenyev lázas volt, és félrebeszélt. Hajnali háromkor hagytam ott őket. Reggel azonban az öreg felkelt, és még aznap eljött hozzám, hogy végleg magához vegye Nellit. Arról a jelenetről, közöttük, már beszéltem; ez a jelenet végképp megrendítette Nyikolaj Szergejicset. Hazatért és lefeküdt. Mindez nagypénteken történt - amikorra kitűzték Kátya és Natasa találkozóját -, Aljosa és Kátya elutazásának előestéjén. Ennél a találkozásnál jelen voltam: kora délelőtt folyt le, még az öreg érkezése és Nelli első szökése előtt.

Aljosa már a találkozás előtt egy órával megérkezett, hogy értesítse Natasát. Én éppen abban a percben értem oda, amikor Kátya hintója megállt a kapu előtt. Ott volt vele az öreg francia nő, aki hosszú rábeszélés és habozás után végre beleegyezett, hogy elkíséri, sőt egyedül felengedi Natasához, de csakis Aljosával együtt, ő maga meg lent marad a kocsiban. Kátya odaszólított, és a hintóban ülve megkért, hívjam le Aljosát. Natasát könnyek között találtam; Aljosa is, ő is - mindketten sírtak. Hallva, hogy Kátya megjött, Natasa felállt, letörölte könnyeit, és izgatottan várakozott az ajtóban. Aznap tiszta fehérbe öltözött. Sötétszőke haját simára fésülte, s hátul nagy kontyban fogta össze. Ezt a frizurát nagyon szerettem. Natasa látta, hogy vele maradok, s megkért, menjek én is a vendég elé.

- Mostanáig nem tudtam eljönni - mondta Kátya a lépcsőn. - Szörnyű, hogy kémkedtek utánam. Teljes két hétig tartott, amíg sikerült végre Madame Albert-t rábeszélnem. S ön, Ivan Petrovics, egyszer sem keresett fel közben! Írni sem tudtam önnek, de nem is akartam, hisz levelekkel semmit sem lehet elintézni. Pedig kellett volna találkoznom önnel... Istenem, hogy ver most a szívem...

- Meredek a lépcső - feleltem.

- Igen... a lépcső is... mit gondol: nem fog rám haragudni Natasa?

- Nem, miért haragudnék?

- No igen... persze miért; de minek is kérdezni, mindjárt meglátom magam...

Karonfogva vezettem. Erősen elsápadt, úgy látszik, nagyon félt. Az utolsó fordulónál megállt, hogy kifújja magát, de rám nézett, és elszántan továbbindult.

Az ajtóban még egyszer megtorpant, s odasúgta nekem: "Egyszerűen bemegyek, és megmondom, hogy nem féltem eljönni, annyira bíztam benne... egyébként mit beszéljek sokat; meggyőződésem, hogy Natasa a legnemesebb lény. Nem igaz?"

Félénken, mintegy bűntudatosan lépett be, és merőn nézett Natasára, aki rögtön rámosolygott. Ekkor Kátya odasietett hozzá, megfogta a kezét, és telt ajkával szájon csókolta. De még nem szólt hozzá egy szót sem, Aljosához fordult, s komolyan, sőt szigorúan megkérte, hagyja őket egyedül egy félórára.

- Ne haragudj, Aljosa - tette hozzá -, sok beszélnivalóm van Natasával, fontos és komoly dolgok, amelyeket nem kell hallanod. Légy hát okos, és menj. Ön, Ivan Petrovics, maradjon. Szeretném, ha végighallgatná egész beszélgetésünket.

- Üljünk le - mondta Natasának, miután Aljosa eltávozott -, én ide ülök, önnel szembe. Először szeretném jól megnézni.

Letelepedett vele szemben, és néhány percig fürkészőn vizsgálgatta. Natasa akaratlan mosollyal válaszolt.

- Már láttam a fényképét - szólalt meg Kátya -, Aljosa mutatta.

- És hasonlítok a képre?

- Szebb - felelte a lány határozottan és komolyan. - De gondoltam is, hogy szebb.

- Igazán? Én meg önt bámulom. Milyen szép!

- Én? Ugyan!... Kedvesem! - tette hozzá, remegő kezével megfogta Natasa kezét, s egymást nézegetve ismét elhallgattak. - Nézze, angyalom - folytatta Kátya -, alig egy félóránk van; Madame Albert így is nehezen állt rá, nekünk pedig sokat kell beszélnünk... Azt szeretném... azt akarom... nos, egyszerűen megkérdezem: nagyon szereti Aljosát?

- Nagyon.

- Ha így van... ha nagyon szereti... akkor... az ő boldogságát is szeretni kell... - fűzte hozzá félénken, suttogva.

- Igen, azt akarom, hogy boldog legyen...

- Ez így van... de az a kérdés: én jelentem-e számára a boldogságot? Jogom van így beszélni, mert elveszem öntől. Ha úgy gondolja, és most úgy döntünk, hogy önnel boldogabb lesz, akkor... akkor...

- Ez már el van döntve, kedves Kátya, hisz maga is látja, hogy minden eldőlt - felelte halkan Natasa, és lehajtotta a fejét. Szemlátomást nehezére esett folytatni a beszélgetést.

Kátya nyilván hosszú magyarázkodásra készült afelől, melyikük teszi boldogabbá Aljosát, és melyiküknek kell visszalépnie. Natasa válasza után azonban megértette, hogy ez a kérdés már régen eldőlt, s többé nincs miről beszélniük. Félig nyílt szájjal, kétkedőn és szomorúan nézett Natasára, s közben még egyre fogta a kezét.

- És ön nagyon szereti őt? - kérdezte hirtelen Natasa.

- Igen; de lám, azt is meg akartam kérdeni, feltettem magamban: mondja meg, miért szereti.

- Nem tudom - mondta Natasa, s mintha keserű türelmetlenség csengett volna a válaszában.

- Okos talán, mit gondol? - firtatta a lány.

- Nem, egyszerűen csak szeretem.

- Én is. Valahogy mindig sajnálom.

- Én is - felelte Natasa.

- Mit csináljunk vele? S hogyan is tudja elhagyni önt miattam, nem értem! - kiáltott fel Kátya. - Most, amikor megláttam önt, nem értem! - Natasa nem válaszolt, a földre bámult. Kátya hallgatott egy ideig, majd egyszer csak felállt, és csendesen megölelte. Egymást átkarolva sírva fakadtak. Kátya leült Natasa székének karfájára, és továbbra is átölelve, csókolgatni kezdte a kezét.

- Ha tudná, mennyire szeretem önt! - mondta sírva. - Testvérek leszünk, mindig írunk majd egymásnak... és én örökké szeretni fogom... örökké... örökké...

- Mondta önnek, hogy júniusban lesz az esküvőnk? - kérdezte Natasa.

- Beszélt róla. Elmondta, hogy ön beleegyezett. De hát ezt csak úgy mondta, vigasztalásul, nem igaz?

- Persze.

- Magam is így értettem. Nagyon fogom őt szeretni, Natasa, és majd mindenről írok. Azt hiszem, hamarosan a férjem lesz, úgy állanak a dolgok. Ők is mind így mondják. Kedves Natasecska, ön most... visszatér az otthonába?

Natasa nem válaszolt, csak megcsókolta.

- Legyen boldog! - mondta.

- És ön is... ön is... - felelte rá Kátya. Ebben a percben nyílt az ajtó, és Aljosa lépett be. Nem volt ereje, nem bírta kivárni ezt a félórát, s ahogy megpillantotta a két egymást átölelő, síró lányt, szenvedőn, elgyötörten térdre esett előttük.

- Miért sírsz? - kérdezte tőle Natasa. - Amiért elválsz tőlem? De hisz nem hosszú időre! Júniusban visszajössz, ugye?

- És akkor meglesz az esküvőtök - sietett vigasztalni a könnyező Kátya is.

- De én egy napra, egy napra sem bírlak elhagyni, Natasa. Meghalok nélküled... te nem tudod, milyen drága vagy most nekem! Éppen most!...

- Akkor tudod, mit csinálj? - szólt hirtelen felélénkülve Natasa. - A grófnő egy darabig még Moszkvában időzik, igaz?

- Igen, csaknem egy hétig - felelte gyorsan Kátya.

- Egy hétig! Hisz ez nagyszerű: holnap elkíséred őket Moszkvába, ez csak egy nap, s akkor visszajössz. Ha továbbindulnak Moszkvából, te odamégy, és velük tartasz, de akkor már csak egy hónapra búcsúzunk.

- Igen, igen... S így mégiscsak négy további napot együtt lesztek! - kiáltotta lelkesen Kátya, és jelentős pillantást váltott Natasával.

El sem tudom mondani, milyen elragadtatásba esett Aljosa az új terv hallatán. Egy csapásra tökéletesen megvigasztalódott; arca felragyogott, megölelte Natasát, Kátyának kezet csókolt, engem átkarolt. Natasa szomorú mosollyal nézett rá, de Kátya nem bírta tovább. Szikrázó, égő tekintetet vetett rám, megölelte Natasát, és menni készült. Éppen ebben a percben küldött fel valakit a francia nő, hogy fejezzék be a találkozást, a megbeszélt félóra már eltelt.

Natasa felemelkedett. Kézen fogva álltak egymással szemben, s mintha a pillantásukkal akarták volna közölni, ami a lelkükben felgyűlt.

- Többé sohasem látjuk egymást - szólalt meg Kátya.

- Soha, Kátya.

- Akkor hát búcsúzzunk. - Összeölelkeztek.

- Ne átkozzon el - súgta oda sietve a lány -, és én... mindig... bizonyos lehet benne... ő boldog lesz... Gyerünk, Aljosa, kísérj le! - mondta gyorsan, és karon fogta a fiút. - Ványa! - szólított meg Natasa izgatottan és elgyötörten, amikor kimentek -, eredj utánuk te is, és... ne gyere vissza: Aljosa itt lesz nálam este nyolcig; aztán már el kell mennie. Egyedül maradok... Gyere el kilenc óra felé. Nagyon kérlek.

Este kilenckor, miután ott hagytam Nellit (az eltört csésze után) Alekszandra Szemjonovnával, Natasa már türelmetlenül várt. Mavra behozta a szamovárt; Natasa teát töltött, leült a díványra, és közelebb hívott.

- Hát véget ért minden - mondta, és merőn nézett rám. Sohasem feledem el a tekintetét.

- Igen, véget ért a szerelmünk. Egy félévnyi élet! És az egész élet - tette hozzá, s megszorította a kezem. Forró volt a bőre. Rá akartam beszélni, hogy öltözzék melegebben, aztán feküdjék le.

- Mindjárt, Ványa, mindjárt, kedves, jó barátom. Hadd beszélgessek és emlékezzem kissé... Olyan összetört vagyok... Holnap tíz órakor utoljára látom őt... utoljára!

- Natasa, neked lázad van, rögtön kilel a hideg; kíméld magad...

- Minek? Vártalak téged, Ványa, ebben a félórában, amióta elment, s mit gondolsz, min töprengtem, mit kérdeztem magamtól? Azt kérdeztem: szerettem-e őt, vagy nem szerettem, s mi volt ez a mi szerelmünk? Nem találod nevetségesnek, hogy csak most kérdem meg ezt magamtól?

- Ne izgasd fel magad, Natasa...

- Látod, Ványa, arra a gondolatra jutottam, hogy nem úgy szerettem őt, ahogy általában az asszony szereti a férfit. Úgy szerettem, mint... majdnem mint anya. Sőt úgy érzem, nincs is a földön olyan szerelem, hogy mind a ketten egyformán szeressék egymást, igaz? Te mit gondolsz?

Nyugtalanul néztem rá, féltem, hogy lázas lesz. Valami nagyon lekötötte; különös módon szükségét érezte a beszédnek; szavai olykor összefüggéstelenek voltak, sőt rosszul is mondta ki őket. Nagyon aggódtam.

- Az enyém volt - folytatta. - Szinte már az első találkozásunkkor legyőzhetetlen vágy ébredt bennem, hogy az enyém legyen, mielőbb az enyém legyen, s ne lásson senkit, ne ismerjen senkit, csak engem, egyedül engem... Kátya jól mondta az imént; pontosan úgy szerettem, mintha folyton sajnálnám valamiért... Amikor magamra maradtam, mindig ellenállhatatlan, sőt kínzó vágy fogott el, azt kívántam, hogy örökké és szörnyen boldog legyen. Nem bírtam nyugodtan ránézni (hiszen te ismered az arckifejezését, Ványa): ilyen kifejezése nincs senki másnak, s ha mosolygott, hideg borzongás futott végig rajtam... Komolyan!...

- Natasa, ide hallgass...

- Azt mondták - vágott közbe -, egyébként te is azt mondtad, hogy jellemtelen, és... és esze sincs sok, olyan, mint a gyerek. Nos, én épp ezt szerettem benne a legjobban... hiszed-e? Különben nem tudom, csak ezt szerettem-e; egyszerűen szerettem egészében, s ha más lett volna, jellemes vagy okosabb, tán nem is szeretem ennyire. Tudod, Ványa, megvallok neked valamit: emlékszel, három hónapja egyszer összevesztünk, amikor ő ott volt annál a hogy is hívják, annál a Minnánál... én megtudtam, kinyomoztam, és akár hiszed, akár nem: szörnyen fájt ugyan, de valahogy kellemes is volt... nem tudom, miért... már maga az a gondolat, hogy ő is, mint egy nagy, a többi naggyal együtt szépasszonyokhoz jár, elment ehhez a Minnához! Én... Milyen nagy élvezet volt nekem az a veszekedés; aztán a megbocsátás... ó, kedvesem!

Az arcomba nézett, és valahogy furcsán felnevetett. Aztán mintha eltűnődött, emlékeibe merült volna. Sokáig ült így ott, mosolygó ajakkal, a múltba nézve.

- Nagyon szerettem megbocsátani neki - folytatta -, tudod, olykor, ha egyedül hagyott, fel-alá járkáltam a szobában, kínlódtam, sírtam, s közben azt gondoltam magamban: minél többet vét ellenem, annál jobb... igen! És tudod: mindig úgy képzeltem, hogy egészen kisfiú; ülök, ő meg a térdemre hajtja a fejét, elszunnyad, én pedig csendesen simogatom a haját, becézem... Mindig így gondoltam rá, amikor nem volt mellettem... Hanem, Ványa - tette hozzá hirtelen -, milyen bájos ez a Kátya!

Úgy rémlett, szándékosan szaggatja fel a sebét, szükségét érzi a szenvedésnek, kétségbeesésnek... Milyen gyakran megesik ez a sokat vesztett szívvel!

- Azt hiszem, Kátya boldoggá tudja tenni - mondta. - Erős jellem, meggyőződéssel beszél, olyan komolyan bánik vele... mindig okos dolgokról szól, mint egy nagy. Pedig igazi gyerek! Kedves, kedves! Ó, csak legyenek boldogok! Legyenek boldogok!...

S hirtelen kitört szívéből a könny, a zokogás. Egy félóra múlva is alig tudott magához térni és úgy-ahogy megnyugodni.

A drága angyal! Bánata ellenére még azon az estén is részt vett a gondjaimban, amikor látva, hogy kissé lecsillapszik, jobban mondva elfárad, el akartam vonni a figyelmét, és Nelliről meséltem neki... Aznap este későn váltunk el; megvártam, amíg elalszik, s távozóban megkértem Mavrát, éjszaka ne hagyja el beteg úrnőjét.

- Ó, csak hamar, hamar! - kiáltottam fel odahaza. - Csak mielőbb legyen vége ennek a szenvedésnek! Akárhogy, akármiképp, csak érjen véget hamar!

Délelőtt, pontosan tíz órakor már ott voltam nála. Velem egyszerre érkezett Aljosa is... búcsúzni. Nem beszélek erről a jelenetről, nem akarok emlékezni rá. Natasa nyilván megfogadta, hogy erős lesz, vidámnak, közömbösnek mutatja magát, de nem bírta. Görcsösen, szorosan magához ölelte Aljosát. Nem sokat beszélt vele, csak kínlódó, szinte eszelős tekintettel, hosszan, áthatóan nézte. Sóváran hallgatta minden szavát, ám azt hiszem, semmit sem értett belőle. Emlékszem, a fiú arra kérte, hogy bocsásson meg neki, bocsássa meg ezt a szerelmet és mindent, amivel ez alatt az idő alatt megbántotta, a csalásait, szerelmét Kátya iránt, az elutazását... Összefüggéstelenül beszélt, könnyek fojtogatták. Olykor hirtelen vigasztalni kezdte Natasát, mondván, hogy csak egy hónapra vagy legfeljebb öt hétre utazik el, nyáron megjön, akkor megtartják az esküvőt, apja is beleegyezik, s végül, ami a legfontosabb, holnapután visszatér Moszkvából, négy napot még együtt tölthetnek, most tehát csak egy napra válnak el...

Különös: teljesen meg volt győződve arról, hogy igazat mond, s holnapután okvetlenül visszajön Moszkvából... De hát akkor miért sírt, kínlódott maga is annyira?

Végül tizenegyet ütött az óra. Csak nagy nehezen beszéltem rá, hogy menjen. A moszkvai vonat pontosan tizenkettőkor indult. Egy órája maradt. Natasa később elmondta: nem emlékszik, hogyan nézett rá utoljára. Én emlékszem, hogy keresztet vetett rá, megcsókolta, majd arcát eltakarva, berohant a szobába. Le kellett kísérnem Aljosát a kocsihoz, különben bizonyára visszatér, és nem mozdul a lépcsőről.

- Magában van minden reményem - mondta lefelé menet. - Ványa, barátom! Vétkeztem ellened, és sosem leszek érdemes a szeretetedre, de tarts ki mellettem: szeresd őt, ne hagyd el, írj meg nekem róla mindent részletesen és apró betűkkel, minél apróbb betűkkel, hogy sokat írhass. Holnapután itt vagyok megint, okvetlenül, okvetlenül! De aztán, amikor elutazom, írj!

Beültettem a kocsiba.

- A holnaputáni viszontlátásra! - kiáltott vissza. - Feltétlenül!

Nehéz szívvel mentem fel Natasához. Keresztbe font karral állt a szoba közepén, és tétován nézett rám, mintha nem ismerne meg. A kontya valahogy félrecsúszott; zavaros és tévelygő volt a tekintete. Mavra félve állt az ajtónál, ijedten nézte.

Natasa szeme egyszer csak felszikrázott.

- Á! Te vagy az! Te! - kiáltott rám. - Most csak te maradtál egyedül. Te gyűlölted őt. Sohasem tudtad neki megbocsátani, hogy megszerettem... Most megint itt vagy! Miért? Megint vigasztalni akarsz, rábeszélni, hogy menjek vissza apámhoz, aki elhagyott és elátkozott. Tudtam már tegnap, már két hónapja!... Nem akarok, nem akarok! Én átkozom el őket!... Menj el, nem bírok rád nézni! Menj! Menj!

Megértettem, hogy jelenlétem az őrjöngésig fokozhatja dühét, s ez érthető is, így hát jobbnak véltem távozni. A lépcsőházban leültem a legfelső fokra - és vártam. Néha felkeltem, benyitottam, odaszólítottam Mavrát, és kikérdeztem: a leány sírt.

Így telt el másfél óra. Nem is tudom elmondani, mit álltam ki közben. A szívem egészen megdermedt, határtalan fájdalom szaggatta. Hirtelen kinyílt az ajtó, Natasa szaladt ki kalapban, köpenyben. Szinte öntudatlan volt, s később maga mondta, hogy nem emlékszik, nem tudja, hová és milyen céllal akart futni.

Még fel sem tudtam ugrani, hogy valahová elbújjak előle, amikor meglátott, s mintha villám sújtotta volna, mozdulatlanul megállt előttem. "Váratlanul ráeszméltem - mondta később -, hogy én, kegyetlen, őrült teremtés, képes voltam elkergetni téged, a barátomat, a testvéremet, a megmentőmet! S amint megláttam, hogy te szegény, akit megsértettem, ott ülsz a lépcsőmön, nem mégy el, hanem várod, mikor hívlak újra - istenem! -, ha tudnád, Ványa, mi történt velem akkor! Mintha kést szúrtak volna a szívembe..."

- Ványa, Ványa! - kiáltotta, felém nyújtva a kezét. - Itt vagy!... - És a karomba rogyott.

Felkaptam, és bevittem a lakásba. Eszméletlen volt. "Mit tegyek? - gondoltam. - Láza lesz, az bizonyos!"

Elhatároztam, hogy elszaladok a doktorért; meg kell fékezni a betegséget. Sietnem kellett: öreg németem két óráig rendszerint otthon ül. Elrohantam hozzá, miután megkértem Mavrát, hogy egy percre, egy másodpercre se tágítson Natasa mellől, és ne engedje sehová. Isten megsegített: ha csak kicsit később érkezem, már nem találom otthon az öreget. Éppen kilépett a házból, az utcán találkoztunk. Rögtön beültettem bérkocsimba, s még fel sem ocsúdott, máris hajtottunk vissza Natasához.

Igen, Isten megsegített! Távollétem félórájában olyasmi történt Natasával, ami végképp megölhette volna, ha az orvossal nem érünk oda idejében. Egy negyedóra sem telt el távozásom után, amikor beállított a herceg. Az imént kísérte ki övéit, s egyenest az állomásról jött Natasához. Nyilván már rég elhatározta és átgondolta ezt a látogatást. Natasa maga mesélte később, hogy az első percben nem is csodálkozott megjelenésén. "Megzavarodott az agyam" - mondta.

Valkovszkij letelepedett vele szemben, s együttérző, kedves tekintettel nézegette.

- Drágám - kezdte sóhajtva -, én megértem a bánatát; tudtam, milyen nehéz lesz önnek ez a perc, s kötelességemnek tartottam, hogy meglátogassam. Ha tud, vigasztalódjék legalább azzal, hogy amikor lemondott Aljosáról, megteremtette a boldogságát. De hát ön ezt jobban tudja nálam, azért is szánta el magát e nagylelkű tettre...

"Ültem és hallgattam - mesélte nekem Natasa -, de eleinte nem is igen értettem. Csak arra emlékszem, hogy áthatóan, merőn néztem őt. Megfogta a kezem, és szorongatni kezdte. Ez szemlátomást igen kellemes volt neki. Én meg annyira magamon kívül voltam, hogy eszembe se jutott elrántani a kezemet."

- Ön megértette - folytatta Valkovszkij -, ha Aljosa felesége lesz, a fiú később meggyűlöli; volt önben annyi nemes büszkeség, hogy ezt belássa, és döntsön... de hát nem azért jöttem, hogy dicsérjem. Pusztán ki akartam jelenteni: soha sehol sem lel jobb barátot nálam. Együtt érzek önnel, és sajnálom önt. Az egész ügyben akaratlanul vettem részt, de kötelességemet teljesítettem. Az ön nagyszerű szíve megérti ezt, és megbékül az enyémmel... Nekem nehezebb volt, mint önnek, higgye el!

- Elég, herceg - mondta Natasa. - Hagyjon békén.

- Feltétlenül, rögtön megyek is - felelte -, de szeretem önt, mintha a lányom volna, s meg kell engednie, hogy meglátogassam. Tekintsen atyjának, s fogadja el a segítségemet.

- Nincs szükségem semmire, hagyjon - vágott közbe ismét Natasa.

- Tudom, ön büszke... Én azonban őszintén, szívből beszélek. Mi a szándéka most? Kibékül szüleivel? Nem lenne rossz, de az apja igazságtalan, büszke és zsarnok, bocsásson meg, ez így van. Otthonában most csak szemrehányások és szenvedések fogadnák... Önnek azonban függetlennek kell lennie, s az én kötelességem, szent kötelességem, hogy gondoskodjam önről, és segítségére legyek. Aljosa könyörögve kért, ne hagyjam el, legyek a barátja. Ám rajtam kívül is vannak emberek, akik mélységesem tisztelik önt. Bizonyára megengedi, hogy bemutassam majd N. grófot. Érző szívű lény, rokonunk, sőt azt mondhatom, jótevője egész családunknak; sokat tett Aljosáért. Aljosa nagyon tisztelte és szerette. Jellemes ember, igen befolyásos és már öreg, úgyhogy nyugodtan fogadhatja. Már beszéltem neki önről. Ha akarja, ő elhelyezheti, nagyszerű állást szerezhet... egy nőrokonánál. Már rég őszintén és nyíltan feltártam előtte ügyünket, s annyira elragadták nemes és jó érzései, hogy most maga kér, mutassam be mielőbb önnek... Ez az ember rajong minden szépért, higgye el, bőkezű, tisztes öregúr, értékelni tudja a méltóságot, s a közelmúltban igen nagylelkűen bánt az ön apjával egy bizonyos ügyben.

Natasa mélyen megsebezve állt fel. Most már értette a herceget.

- Hagyjon engem, hagyjon el tüstént! - kiáltotta.

- De kedvesem, elfelejti, hogy a gróf apjának is hasznára lehet...

- Az én apám semmit sem fogad el öntől. Távozzék! - kiáltotta ismét a lány.

- Ó, istenem, milyen heves és bizalmatlan! Mivel szolgáltam rá? - szólt a herceg, és kissé nyugtalanul nézett körül. - Mindenesetre engedje meg - folytatta, és egy nagy borítékot vett elő zsebéből -, engedje meg, hogy itt hagyjam együttérzésem és főleg a tanácsával buzdító N. gróf együttérzésének e bizonyítékát. Itt ebben a borítékban tízezer rubel van. Várjon, kedvesem - mondta gyorsan, látva, hogy Natasa dühösen felemelkedik -, hallgasson végig türelmesen: mint tudja, apja elvesztette velem szemben a perét, s ez a tízezer kárpótlásul szolgál, amely...

- El - sikoltotta Natasa -, el innen ezzel a pénzzel! Keresztüllátok önön... ó, aljas, aljas, aljas!

A herceg felállt, elsápadt haragjában.

Bizonyosan azért jött, hogy szemügyre vegye, kifürkéssze a helyzetet, s alkalmasint erősen számított rá, hogy ez a tízezer rubel megteszi hatását az elhagyott, szegény Natasára... Ez a durva és aljas ember nemegyszer tett ilyen szolgálatot a kéjenc öreg N. grófnak. De gyűlölte Natasát, s amikor ráeszmélt, hogy nem megy a dolog, gonosz örömmel sietett megsérteni, így legalább nem távozik üres kézzel.

- Lám, ez igazán helytelen, kedvesem, hogy így heveskedik - mondta, s kissé megremegett a hangja, ahogy már előre türelmetlenül élvezte sértésének hatását -, ez igazán helytelen. Pártfogást ajánlanak, s ön felhúzza az orrocskáját... Nem is tudja, hogy inkább hálásnak kellene lennie irántam; mint egy ön által megrontott és kifosztott fiatalember apja régen becsukathattam volna a dologházba, de nem tettem... hehehehe!

Ekkor érkeztünk meg. Már a konyhában felfigyeltem a hangokra, megállítottam egy percre a doktort, és végighallgattam a herceg utolsó mondatát. Azután felcsendült utálatos kacaja és Natasa kétségbeesett kiáltása: "Ó, istenem!" Ebben a pillanatban kinyitottam az ajtót, és rárohantam a hercegre.

Az arcába köptem, és teljes erőből megütöttem. Rám akarta vetni magát, de látva, hogy ketten vagyunk, futásra vette a dolgot, s először is a pénzes borítékot kapta fel az asztalról. Igen, ezt tette, magam láttam. Utánahajítottam a sodrófát, amelyet a konyhában ragadtam meg... Aztán ismét beszaladtam a szobába. A doktor támogatta Natasát, aki rohamában vergődött, hányta-vetette magát. Sokáig nem tudtuk megnyugtatni; végre sikerült ágyba fektetnünk; úgy látszott, lázálomban van.

- Mi van vele, doktor? - kérdeztem rémülten.

- Várjon - felelte -, még meg kell figyelnem a betegséget, azután beszélhetek... általában elég rosszul fest a dolog. Lehet, hogy ideglázzal végződik... Egyébként mindent megteszünk...

Bennem azonban már felbukkant egy gondolat. Megkértem az öreget, maradjon még két-három óra hosszat Natasánál, és szavát vettem, hogy nem távozik mellőle. Megígérte, én pedig hazaszaladtam.

Nelli mogorván és nyugtalanul kuporgott a sarokban, s furcsán nézett rám. Nyilván magam is furcsa voltam.

Megragadtam a kezét, leültem a díványra, a térdemre vontam, és forrón megcsókoltam. Elpirult.

- Nelli, angyalom! - szóltam. - Akarsz-e a megmentőnk lenni? Akarsz-e megmenteni valamennyiünket?

Értetlenül tekintett rám.

- Nelli! Most csak benned van minden reményem! Van egy apa: láttad, ismered: elátkozta a lányát, és tegnap téged akart magához venni a lánya helyett. Most Natasát (azt mondtad, hogy szereted őt!) elhagyta az, akit szeretett, akiért eljött otthonából. Ez a fiatalember annak a hercegnek a fia, aki, emlékszel, a múltkor eljött, egyedül talált téged, te meg kiszöktél előle, aztán megbetegedtél... Hiszen ismered. Gonosz ember!

- Tudom - felelte Nelli, megremegett és elsápadt.

- Igen, gonosz ember. Gyűlöli Natasát, amiért a fia, Aljosa el akarta venni feleségül. Aljosa ma elutazott, az apja pedig már egy óra múlva ott volt Natasánál, megsértette, megfenyegette, hogy dologházba csukatja, kigúnyolta. Értesz engem, Nelli?

Fekete szeme szikrázott, de mindjárt lesütötte.

- Értem - súgta alig hallhatóan.

- Natasa most egyedül van és beteg; a mi doktorunkkal hagytam ott, én meg eljöttem hozzád. Ide figyelj, Nelli; menjünk el Natasa apjához; te nem szereted őt, nem akartál elmenni hozzá, de most menjünk el együtt. Bemegyünk, s én azt mondom, hogy most már szívesen náluk maradsz a lányuk, Natasa helyett. Az öreg beteg, mert elátkozta Natasát, s mert Aljosa apja a napokban halálosan megsértette. Hallani sem akar a lányáról, de szereti, szereti, Nelli, és ki akar vele békülni; én tudom, mindent tudok! Ez így van!... Hallod, Nelli?

- Hallom - mondta továbbra is suttogva. Sírva beszéltem hozzá. Ő félénken nézegetett.

- Hiszed?

- Hiszem.

- Nos hát, bemegyünk, leültetlek, ők meg kedvesen fogadnak, becéznek, kérdezgetnek. Én majd úgy irányítom a beszélgetést, hogy arról érdeklődjenek, hogyan éltél azelőtt: anyádról, nagyapádról. Mondj el nekik mindent, Nelli, úgy, ahogy nekem elmondtad. Mindent, mindent beszélj el, egyszerűen, mit sem titkolva. Mondd el, hogyan hagyta el anyádat az a gonosz ember, hogyan halt meg Bubnova pincéjében, hogyan jártátok együtt az utcákat, és kéregettetek; mit mondott neked, mire kért, amikor haldoklott... Mesélj nagyapádról is. Mondd el, hogy nem akart megbocsátani anyádnak, ő meg érte küldött téged halála óráján, kérte, jöjjön el, és bocsásson meg, de ő nem akart... anyád pedig meghalt. Mindent, mindent mondj el! S amint elbeszéled, az öreg szívében visszhangja fog kelni. Hiszen tudja, hogy Aljosa ma elhagyta a leányát, s ő ott maradt megalázottan, megszégyenítve, magánosan, segítség és védelem nélkül, kiszolgáltatva. Mindent tud... Nelli! Mentsd meg Natasát! Jössz hát?

- Igen - felelte heves lélegzettel, s valahogy különösen nézett rám, hosszan, áthatóan; mintha szemrehányás lett volna a tekintetében, s a szívem megérezte ezt.

Mégsem bírtam elejteni a gondolatomat. Túlságosan hittem benne. Kézen fogtam Nellit, és kimentünk. Már délután három óra volt. Beborult az ég. Az utóbbi időben fülledt meleg járta, most azonban valahonnét messziről felhangzott az első kora tavaszi mennydörgés. Szél sepert végig a poros utcákon.

Beültünk egy bérkocsiba. Nelli egész úton hallgatott, csak néha tekintett rám rejtélyes, furcsa pillantásával. Izgatottan pihegett, s ahogy átöleltem a kocsiban, tenyerem alatt éreztem, mint ver kis szíve, mintha ki akarna ugrani.

Végtelennek rémlett az út. Végre megérkeztünk, s remegő szívvel léptem be az öregekhez. Nem tudtam, hogyan fogom elhagyni házukat, de azt tudtam, hogy mindenáron megbocsátást és megbékélést kell innen magammal vinnem.

Már négy órára járt. Az öregek szokásuk szerint egyedül voltak. Nyikolaj Szergejics ziláltnak és betegnek látszott, elkínzottan, sápadtan félig feküdt kényelmes karosszékében, feje kendővel volt bekötve. Anna Andrejevna mellette ült, olykor ecettel dörzsölte be a halántékát, s szüntelenül szenvedő és kérdő kifejezéssel tekingetett az arcába, ami láthatóan nyugtalanította, sőt bosszantotta az öreget. Makacsul hallgatott, s az asszony sem mert megszólalni. Váratlan megjelenésünk mindkettőjüket meglepte. Anna Andrejevna valósággal megijedt, amint meglátott minket Nellivel, s az első percekben valami okból szinte bűnbánóan nézett ránk.

- Elhoztam maguknak az én Nellimet - szóltam belépve. - Meggondolta, s most már ő kívánkozott magukhoz. Fogadják szeretettel...

Az öreg gyanakodva sandított rám, s pillantásából kiolvastam, hogy már mindent tud, vagyis hogy Natasa már egyedül van, elhagyták, eldobták, talán meg is sértették. Nagyon szerette volna kitalálni jövetelünk titkát, s kérdőn nézett rám meg Nellire. A kislány remegett, erősen szorította a kezem, a padlóra bámult, s csak ritkán hordozta körül ijedt tekintetét, akár a csapdába ejtett vad. Anna Andrejevna azonban hamarosan észbe kapott: odaszaladt Nellihez, csókolgatta, becézgette, még el is sírta magát, aztán maga mellé ültette, és közben el nem engedte a kezét. Nelli kíváncsian és kissé csodálkozva pillantgatott rá.

De miután eleget becézte, és maga mellé ültette Nellit, az öregasszony nem tudta, mit tegyen még, s naiv várakozással tekintett felém. Nyikolaj Szergejics elkomorult; alkalmasint megsejtette, miért hoztam el a kislányt. Látva, hogy észrevettem elégedetlen fintorát és elkomorodását, fejéhez emelte a kezét, és szaggatott hangon magyarázta:

- Fáj a fejem, Ványa.

Még egyre ültünk és hallgattunk; azt fontolgattam, hogyan kezdjem. Félhomály volt a szobában; fekete felhő húzódott az égre, s ismét távoli mennydörgés hallatszott.

- Milyen korán dörög ezen a tavaszon - jegyezte meg az öreg. - De emlékszem, harminchétben a mi vidékünkön még korábban kezdte.

Anna Andrejevna felsóhajtott.

- Ne hozzam be a szamovárt? - kérdezte félénken; de senki sem válaszolt neki, s ő újra Nellihez fordult.

- Hogy hívnak téged, lelkecském? - tudakolta.

Nelli halk hangon megnevezte magát, és még mélyebbre hajtotta a fejét. Az öreg fürkészőn nézte.

- Ez annyi, mint Jelena, igen? - folytatta felélénkülve Anna Andrejevna.

- Igen - felelte a kislány, s megint egy percnyi hallgatás következett.

- Praszkovja Andrejevna testvérünknek volt egy Jelena nevű unokahúga - szólt Nyikolaj Szergejics -, azt is Nellinek szólították. Emlékszem.

- És mondd, galambocskám, nincsenek rokonaid, se apád, se anyád? - kérdezősködött tovább az öregasszony.

- Nincs - susogta félősen Nelli.

- Hallottam, hallottam. És régen halt meg anyuskád?

- Nemrégen.

- Drágaságom, kis árvám - mondta Anna Andrejevna, és szánakozva nézte. Nyikolaj Szergejics türelmetlenül dobolt ujjaival az asztalon.

- Anyuskád külföldi volt, ugye? Azt hiszem, így mesélte Ivan Petrovics - érdeklődött tétován az öregasszony.

Nelli futólag felém pillantott fekete szemével, mintha segítségül hívna. Kapkodva, nehezen lélegzett.

- Angol férfi és orosz nő leánya volt az anyja - kezdtem -, úgyhogy inkább orosznak lehetett mondani; Nelli pedig külföldön született.

- És hogyan került anyuskája a férjével külföldre?

A kislány hirtelen elpirult. Anna Andrejevna nyomban ráeszmélt, hogy elszólta magát, s Ihmenyev haragos pillantására összerezzent. Az öreg szigorú tekintetet vetett rá, aztán kibámult az ablakon.

- Az anyját elcsábította egy aljas, gonosz ember - szólalt meg, és váratlanul Anna Andrejevnához fordult. - A lány elhagyta vele az apját, és odaadta szeretőjének az apja pénzét; a férfi csalással szerezte meg tőle a pénzt, elvitte magával külföldre, meglopta és elhagyta. Egy jó ember melléje állt, és haláláig támogatta. Amikor meghalt, két évvel ezelőtt az asszony hazajött apjához. Így mesélted, Ványa? - kérdezte szaggatottan.

Nelli szörnyű izgalomban felállt, és az ajtóhoz indult.

- Gyere ide, Nelli - mondta az öreg, s végre feléje nyújtotta a kezét. - Ülj ide, ide mellém, így, ni, ülj csak! - Lehajolt, homlokon csókolta a kislányt, és simogatni kezdte a fejecskéjét. Nelli egész testében remegett... de fékezte magát. Anna Andrejevna ellágyultan, boldog reménnyel nézte, hogyan becézgeti férje a kis árvát.

- Én tudom, Nelli, hogy anyádat egy rossz ember, egy gonosz és erkölcstelen ember tette tönkre, de tudom azt is, hogy szerette és tisztelte az apját - szólt az öreg, nem állva meg, hogy oda ne vesse nekünk ezt a kihívást, s közben tovább simogatta Nelli haját. Könnyű pír borította el sápadt arcát; igyekezett nem nézni ránk.

- Mama jobban szerette nagyapát, mint nagyapa őt - mondta Nelli félénken, de határozottan, s ő is kerülte a tekintetünket.

- Honnan tudod? - kérdezte élesen Ihmenyev; mint egy gyerek, nem bírta elfojtani a kérdést, de szemlátomást szégyellte türelmetlenségét.

- Tudom - felelte Nelli. - Nem fogadta be anyát... elkergette...

Láttam, hogy Nyikolaj Szergejics tiltakozni akar, szeretné például megjegyezni, hogy az öreg jogosan nem fogadta be a lányát, ám ránk nézett, és hallgatott.

- És hol, hogyan éltetek akkor, miután nagyapád nem fogadott be? - kérdezte Anna Andrejevna, akiben feltámadt a makacs kívánság, hogy ezt a témát folytassák.

- Amikor megérkeztünk, sokáig kutattunk nagyapa után - felelte Nelli -, de sehogy sem tudtunk ráakadni. Mama elmondta nekem akkor, hogy nagyapa azelőtt nagyon gazdag volt, gyárat is akart építeni, most azonban igen szegény, mert az, akivel a mama elutazott, elvette tőle nagyapa minden pénzét, és nem adta vissza. Ezt maga mesélte nekem.

- Hm... - szólt az öreg.

- S azt is mondta - folytatta Nelli egyre jobban belemelegedve, s mintha Nyikolaj Szergejicsnek beszélne, de Anna Andrejevna felé fordult -, azt is mondta, hogy nagyapa nagyon haragszik rá, s ő csakugyan sokat vétett ellene, most pedig az egész földön nincs senkije a nagyapán kívül. S amikor ezt mondta, sírt... "Nem bocsát meg nekem - mondta, még amikor ide utaztunk -, de téged talán megszeret, ha meglát, és a te kedvedért megbocsát nekem." Mama nagyon szeretett, s amikor ilyeneket beszélt, mindig megcsókolt, hanem a nagyapához menni szörnyen félt. Megtanított rá, hogy imádkozzam nagyapáért, maga is imádkozott érte, és még sok mindent mesélt nekem arról, hogyan éltek azelőtt együtt, s a nagyapa mindennél jobban szerette őt. Ő esténként zongorázott és felolvasott, nagyapa pedig megcsókolta, és sok ajándékot adott neki... mindig adott valamit, egyszer a mama neve napján össze is vesztek, mert nagyapa azt hitte, mama még nem tudja, mi lesz az ajándék, a mama meg már rég tudta. Fülbevalót kívánt, nagyapa pedig becsapta, azt mondta, nem fülbevalót kap, hanem brosstűt; s amikor elhozta a fülbevalót, s a mama tudta, hogy fülbevaló lesz és nem brosstű, megharagudott, amiért a mama tudja, és egy fél napig nem beszélt vele, de aztán maga ment oda megcsókolni és bocsánatot kérni...

Nelli nekihevülve mesélt, s még betegesen halvány arcocskája is kipirult.

Látszott, hogy mamája nemegyszer beszélgetett vele a régi boldog napokról, miközben pinceodújukban sírva ölelgette, csókolgatta kislányát (hiszen ez maradt egyetlen öröme az életben), s nem is sejtette, milyen erős visszhangot keltenek elbeszélései a beteg gyerek koraérett, túlságosan érzékeny lelkében.

De Nelli mintha hirtelen magához tért volna elragadtatásából, bizalmatlanul körülnézett, és elhallgatott. Az öreg összeráncolta homlokát, és megint az asztalon dobolt; Anna Andrejevnának könny csillant meg a szemében, s némán letörölte.

- Mama nagyon betegen érkezett meg - tette hozzá halkan a kislány -, mindig fájt a melle. Sokáig kerestük nagyapát, de nem találtuk, s akkor beköltöztünk egy pincezugba.

- Ilyen odúba, egy beteg! - kiáltott fel az öregasszony.

- Igen... egy odúba... - felelte Nelli. - Mama szegény volt. Azt mondta nekem - folytatta felélénkülve -, hogy szegénynek lenni nem bűn, az bűn, ha valaki gazdag, és megbánt másokat... meg hogy őt az Isten bünteti.

- A Vasziljevszkij-szigeten laktatok? Ez ott volt Bubnovánál? - kérdezte Nyikolaj Szergejics felém fordulva, s igyekezett bizonyos közönyt színlelni. Úgy kérdezte, mintha kínos volna számára a hallgatás.

- Nem, nem ott... először a Mescsanszkaján - válaszolt Nelli. - Ott nagyon sötét és nyirkos volt - fűzte hozzá egy kis szünet után -, mama nagyon beteg lett, de akkor még fent járt. Én mostam a holmiját, ő meg sírt. Lakott ott egy öregasszony is, egy kapitányné meg egy nyugalmazott hivatalnok, mindig részegen jött haza, és minden éjjel kiabált, lármázott. Nagyon féltem tőle. Anya odavett az ágyába, és átölelt, én reszkettem, a hivatalnok meg kiabált és szitkozódott. Egyszer meg akarta verni a kapitánynét, az meg öreg néni volt, és bottal járt. Mama megsajnálta, és védelmére kelt; a hivatalnok akkor megütötte mamát, én meg a hivatalnokot...

Megállt. Az emlékezés felizgatta, szeme szikrázott.

- Istenem! - kiáltott fel Anna Andrejevna; feszült érdeklődéssel figyelte az elbeszélést, s le nem vette a szemét Nelliről, aki főképpen feléje fordult.

- Mama akkor elment - folytatta a kislány -, és engem is magával vitt. Ez nappal történt. Egészen estig az utcákon járkáltunk, mama folyton sírt, és csak ment, engem kézen fogva. Nagyon elfáradtam; aznap nem is ettünk. Mama pedig egyre magában beszélt, nekem meg azt hajtogatta: "Légy szegény, Nelli, és ha meghalok, ne hallgass senkire, semmire. Senkihez ne menj; légy magános és szegény, dolgozz, ha meg nincs munka, kéregess, de őhozzájuk ne menj." Alkonyattájt egy nagy utcán mentünk keresztül; egyszer csak mama felkiáltott: "Azorka! Azorka!", s hirtelen egy vedlett, nagy kutya futott oda hozzá, szűkölt és ráugrált, a mama megijedt, elsápadt, felsikoltott, és térdre esett egy magas öregember előtt, aki bottal ment, és a földet nézte. Ez a magas öregember volt a nagyapa, rossz ruhát viselt, és roppant soványnak látszott. Ekkor találkoztam vele először. Nagyapa is nagyon megijedt, elsápadt, s amikor meglátta, hogy a mama fekszik ott előtte, és átfogja a lábát, kiszakította magát, a mamát ellökte, botjával koppantott a kövön, és elsietett. Azorka még maradt, egyre vonított, és nyaldosta a mamát, aztán nagyapa után szaladt, megragadta a köpenye szélét, és húzta vissza, de nagyapa megütötte a botjával. Azorka megint visszafutott hozzánk, hanem nagyapa rákiáltott, akkor elszaladt utána, és folyton ugatott. Mama úgy feküdt ott, mint a holt, összecsődültek az emberek, jött a rendőrség. Én kiabáltam, és felemeltem a mamát. Felkelt, körülnézett, és utánam indult. Hazavezettem. Az emberek sokáig néztek minket, és a fejüket csóválták...

Nelli megállt, hogy megpihenjen, és összeszedje magát. Nagyon halvány volt, de elszántság villogott a tekintetében. Látszott, hogy elhatározta: most végre mindent kimond. Szinte kihívó volt ebben a percben.

- Nos - jegyezte meg Nyikolaj Szergejics bizonytalan hangon, valami bosszantó éllel -, nos, anyád megbántotta apját, volt oka, hogy eltaszítsa...

- Anya ugyanezt mondta nekem - vágta rá élesen Nelli -, hazafelé menet egész úton azt hajtogatta: "Ez a nagyapád, Nelli, vétettem ellene, hát elátkozott, ezért is büntet most az Isten", egész este meg másnap is csak erről beszélt. De úgy beszélt, mintha nem is volna magánál...

Az öreg elhallgatott.

- S aztán hogy mentetek másik lakásba? - kérdezte Anna Andrejevna, aki továbbra is csendesen sírdogált.

- Mama azon az éjszakán nagyon beteg lett, a kapitányné kereste azt a lakást Bubnovánál, s harmadnap átköltöztünk, a kapitányné is velünk; s ahogy átköltöztünk, mama már nem is bírt felkelni, három hétig feküdt betegen, én ápoltam. A pénzünk teljesen elfogyott, a kapitányné és Ivan Alekszandrics segített minket.

- A koporsókészítő - magyaráztam.

- Amikor a mama felkelt, és járni kezdett, Azorkáról is mesélt nekem.

A kislány elhallgatott. Ihmenyev mintha megörült volna, hogy Azorkára fordult a szó.

- És mit mesélt neked Azorkáról? - kérdezte, és még jobban előredőlt karosszékében, talán hogy még jobban elrejtse arcát és tekintetét.

- Mindig nagyapáról beszélt nekem - felelte Nelli -, amikor beteg volt, akkor is róla, amikor lázasan feküdt, akkor is. Mikor aztán lábadozni kezdett, megint arról mesélt, hogyan éltek azelőtt... és ekkor beszélt Azorkáról, mert egyszer valahol a folyóparton, a városon kívül, kisfiúk zsinegen vonszolták Azorkát, hogy a vízbe fojtsák, és a mama pénzt adott nekik, megvette tőlük a kutyát. Nagyapa, amikor meglátta, nagyot nevetett rajta. De Azorka elszökött. Mama sírt; nagyapa megijedt, és kijelentette, száz rubelt ad annak, aki visszahozza Azorkát. Harmadnap elhozták; nagyapa odaadta a száz rubelt, és attól kezdve, megszerette Azorkát. Mama pedig annyira szerette, hogy még az ágyára is felengedte. Mesélte, hogy Azorka azelőtt komédiásokkal járta az utcákat, megtanult szolgálni, egy majmot vitt a hátán, puskával is tudott bánni, és sok mindent megtanult... S amikor mama elment a nagyapától, nagyapa megtartotta Azorkát, mindenhová vele járt, úgyhogy amikor mama megpillantotta, rögtön tudta, hogy ott van nagyapa is...

Az öreg nyilván nem ezt várta Azorkáról, s mindinkább elkomorult. Többé már nem kérdezett semmit.

- Akkor hát többször nem is láttátok nagyapát? - érdeklődött Anna Andrejevna.

- De igen, amikor mama jobban lett, megint találkoztam nagyapával. A boltba mentem kenyérért: egyszer csak észrevettem egy embert Azorkával, megnéztem, és megismertem nagyapát. Félreálltam, és a falhoz lapultam. Nagyapa rám tekintett, sokáig nézett, és olyan szörnyű volt, hogy nagyon megijedtem tőle, tovább is mentem. Azorka meg emlékezett rám, mellém szegődött, és nyalta a kezemet. Hazasiettem, s amint hátrapillantottam, láttam, hogy nagyapa bemegy a boltba. Arra gondoltam: bizonyosan kérdezősködik felőlünk, s még jobban megijedtem, otthon pedig nem szóltam semmit a mamának, nehogy újra beteg legyen. Másnap nem mentem a boltba, azt mondtam, fáj a fejem, harmadnap meg nem találkoztam senkivel, de szörnyen féltem, egész úton futottam. Másnap aztán, ahogy megyek, a sarkon egyszer csak elém toppan nagyapa és Azorka. Elszaladtam, befordultam egy utcába, s a másik oldalról kerültem az üzlet felé; de megint csak beleütköztem, s annyira megijedtem, hogy gyökeret vert a lábam, nem bírtam továbbmenni. Nagyapa ott állt előttem, megint sokáig nézett, aztán megsimogatta a fejemet, kézen fogott, és elindultunk. Azorka meg a farkát csóválva kocogott utánunk. Ekkor vettem észre, hogy nagyapa már nem bír egyenesen járni, erősen a botra támaszkodik, a keze pedig folyton remeg. Egy árushoz vezetett, aki az utcán ült, és mézeskalácsot meg almát árult. Nagyapa vett nekem egy mézeskalács kakast és halat meg cukorkát és almát, s amikor kiszámolta a pénzt bőrerszényéből, annyira reszketett a keze, hogy elejtett egy ötkopejkást, én pedig felemeltem neki.

Ezt az ötkopejkást nekem ajándékozta, ideadta a mézeskalácsot, újra megsimogatta a fejemet, de most sem szólt semmit, csak eltávozott.

Akkor aztán hazamentem mamához, és mindent elmondtam neki nagyapáról, azt is, hogy eleinte féltem és bujkáltam előle. Mama először nem hitt nekem, aztán nagyon megörült, egész este kérdezősködött, csókolgatott és sírt, s amikor már mindent elmeséltem, meghagyta, hogy sohase féljek nagyapától, hisz bizonyára szeret, ha egyszer megvárt. Megparancsolta azt is, hogy legyek hozzá kedves, és beszéljek vele. Másnap már reggel minduntalan kiküldözgetett, ámbár mondtam neki, hogy nagyapa csak estefelé szokott megjelenni. Mama is követett messziről, és a sarok mögé bújt, a következő napon szintén, de nagyapa nem jött, akkoriban pedig esett az eső, anya nagyon megfázott, mert mindig kijött velem, s megint le kellett feküdnie.

Nagyapa egy hét múlva járt arra, ismét vett nekem egy halat és almát, s ismét csak nem szólt semmit. Amikor otthagyott, én óvatosan utánalopóztam, így gondoltam ki előre, hogy megtudjam, hol lakik, aztán megmondjam mamának. Az utca másik oldalán messziről követtem, hogy ne vegyen észre. Nagyon messze lakott, nem ott, ahol később, és ahol meg is halt, hanem a Gorohovaján, szintén egy nagy házban a harmadik emeleten. Mindent megtudtam, és későn mentem haza. Mama nagyon félt, mert nem tudta, hol vagyok. Amikor elmeséltem neki, igen megörült, és nyomban, már másnap fel akarta keresni nagyapát; de másnap gondolkodóba esett és félt, három napon keresztül habozott; nem is ment el. Aztán magához hívott, és így szólt: "Nézd, Nelli, én beteg vagyok, nem bírok elmenni, de írtam egy levelet nagyapádnak, eredj el hozzá, és add oda. És figyeld meg, Nelli, hogyan olvassa, mit mond, és mit csinál; térdelj le előtte, csókold meg, és kérd, hogy bocsásson meg a mamádnak..." Közben nagyon sírt, folyton csókolgatott, és vetette rám a keresztet, imádkozott, velem együtt letérdelt az ikon elé, s bár komoly beteg volt, kikísért a kapuhoz, s mikor hátrafordultam, még ott állt, és utánam nézett...

Odaértem nagyapához, és benyitottam - az ajtón nem volt zár. Nagyapa az asztalnál ült, kenyeret evett, meg krumplit, Azorka pedig ott állt előtte, és farkcsóválva nézte, hogyan eszik. Nagyapának abban a lakásában is alacsony, sötét ablakok voltak, s csak egy szék meg asztal állt benne. Egyedül lakott. Beléptem, mire úgy megijedt, hogy egészen elsápadt, és remegni kezdett. Én is megijedtem, nem szóltam egy szót sem, csak odamentem az asztalhoz, és letettem a levelet. Ahogy ezt meglátta, úgy megharagudott, hogy felpattant, megragadta a botját, és felém lendítette, de nem ütött meg, csak kivezetett és meglökött. Még rá sem léptem az első lépcsőfokra, újra kinyílt az ajtó, s kidobta nekem a levelet felbontatlanul. Hazamentem, és mindent elmeséltem. Ekkor anya megint ágynak esett...

Ebben a pillanatban elég erős mennydörgés harsant fel, és záporeső zúdult az ablakra; a szoba elsötétült. Az öregasszony szinte felijedt, és keresztet vetett. Hirtelen mindnyájan elhallgattunk.

- Mindjárt elvonul - szólalt meg az öreg, kinézve az ablakon; aztán felállt, és járkálni kezdett a szobában. Nelli a szeme sarkából figyelte. Beteges izgalom vett erőt rajta. Láttam ezt; de az én tekintetemet valahogy kerülte.

- Nos és mi történt aztán? - kérdezte Nyikolaj Szergejics, és visszaült karosszékébe.

Nelli félősen nézett körül.

- Többé nem is láttad nagyapádat?

- De igen, láttam...

- No, hát mesélj, lelkecském, mesélj - kérte Anna Andrejevna.

- Három hétig nem találkoztunk - kezdte Nelli -, egészen télig. Akkor eljött a tél, havazott. Amikor újra megláttam nagyapát a régi helyen, nagyon megörültem... mama már igen bánkódott, amiért nem jön. Én, amint megpillantottam, szándékosan átszaladtam az utca másik oldalára, hadd lássa, hogy futok előle. De azért hátranéztem, és látom, hogy nagyapa először siet, aztán már szalad utánam, és kiabál: "Nelli, Nelli!" Azorka meg a nyomában. Megsajnáltam és megálltam. Nagyapa odajött, kézen fogott, és elvezetett, amikor pedig meglátta, hogy sírok, megállt, rám nézett, lehajolt és megcsókolt. Észrevette, hogy rossz a cipőm, s megkérdezte, nincs-e másik. Hamarjában elmeséltem neki, hogy mamának egyáltalán nincs pénze, s a házigazdáék csak szánalomból etetnek. Nem szólt semmit, de elvitt a piacra, vett egy pár cipőt, és rögtön felvétette velem, aztán elvitt magához a Gorohovajára, de előbb bement a boltba, vett pirogot és két szem cukorkát, s amikor megérkeztünk, azt mondta, egyem meg a pirogot, nézte, amint ettem, aztán odaadta a cukorkát. Azorka meg feltette a lábát az asztalra, ő is kért a pirogból, én adtam neki, s nagyapa mosolygott. Aztán maga elé állított, simogatta a fejem, és kérdezősködni kezdett, hogy tanultam-e valamit, és mit tudok. Elmondtam neki, ő pedig megparancsolta, ha csak tehetem, mindennap háromkor menjek el hozzá, maga fog engem tanítani. Később azt mondta, forduljak el, és nézzek ki az ablakon, amíg nem mondja, hogy visszafordulhatok. Úgy is tettem, de lopva hátranéztem, és láttam, hogy alsó sarkánál felbontja párnáját, és kivesz négy rubelt. Odaadta, és így szólt: "Ezt egyedül neked adom." Elvettem, de hirtelen meggondoltam. "Ha egyedül nekem adja, akkor nem fogadom el." Nagyapa felfortyant, és azt mondta: "No, vedd, ahogy akarod, és eridj." Elmentem, s ő meg se csókolt.

Hazaérve mindent elmeséltem mamának. Mama pedig egyre rosszabbul érezte magát. A koporsókészítőhöz járt egy egyetemista; ő gyógyította, és orvosságokat rendelt neki.

Én gyakran mentem nagyapához; mama rám parancsolt. Nagyapa megvette az Új testamentumot meg egy földrajzkönyvet, és elkezdett tanítani; néha pedig mesélt is arról, milyen földek vannak a világon, milyen emberek, milyen tengerek, mi volt régen, s hogyan váltott meg bennünket Krisztus. Amikor kérdeztem valamit, nagyon örült; mert már gyakran tettem fel neki kérdéseket, ő meg elmondott mindent, és Istenről is sokat beszélt. Néha meg nem tanultunk, hanem Azorkával játszottunk; Azorka nagyon megszeretett, megtanítottam a boton átugrálni, nagyapa pedig nevetett, és egyre simogatta a fejem. Csakhogy ritkán nevetett. Egyszer-egyszer sokat beszélt, de hirtelen elhallgatott, s csak ült, mintha elaludt volna, de a szeme nyitva maradt. Így ült alkonyatig, alkonyatkor meg olyan borzasztónak, valahogy szörnyen öregnek látszott... Megesik, hogy beállítok, ő ül a széken, gondolkodik, és nem hall semmit, Azorka meg mellette fekszik. Várok, várok, köhögök; nagyapa csak nem néz fel. Akkor aztán elmegyek. Otthon pedig mama nagyon nehezen vár: fekszik, s én elmesélek neki mindent, mindent, így telik el az éjszaka, én folyton beszélek a nagyapáról, s ő hallgatja: hogy mit csinált ma, mit mondott, milyen történeteket mesélt, mit adott fel leckének. Amikor Azorkáról kezdek beszélni, hogyan tanítottam meg a boton átugrálni, s a nagyapa nevetett, akkor mama is hirtelen nevetni kezd, sokáig nevet és örvendezik, elismételteti velem az egészet, aztán imádkozik. Én eltöprengtem: lám, mama ennyire szereti nagyapát, az pedig nem szereti őt, s amikor elmentem hozzá, szándékosan arról beszéltem, hogy szereti őt a mama. Ő haragosan hallgatta, és nem szólt semmit: akkor megkérdeztem, miért szereti őt annyira a mama, hogy mindig róla faggat, ő pedig sosem kérdez a mamáról. Nagyapa erre megharagudott és elzavart; egy kicsit várakoztam az ajtó előtt, ő meg hirtelen kinyitotta, és visszahívott, de továbbra is haragudott, és nem beszélt. Mikor aztán a hittant olvastuk, megint megkérdeztem: Jézus Krisztus azt mondta, szeressétek felebarátaitokat, és bocsássátok meg a sérelmeket, akkor hát ő mért nem akar megbocsátani mamának? Akkor felugrott, rám kiabált, hogy erre a mama tanított, másodszor is kitaszigált, és azt mondta: soha többé ne merjek hozzá menni. Én kijelentettem, hogy nem is jönnék többet, és elmentem... Nagyapa pedig másnap új lakásba költözött...

- Mondtam, hogy hamar elvonul az eső, lám, már el is múlt, kisüt a nap... nézd, Ványa - szólt Nyikolaj Szergejics, az ablakhoz fordulva.

Anna Andrejevna fölöttébb értetlenül nézett rá, majd hirtelen méltatlankodás villant fel az addig félős, jámbor öregasszony szemében. Szótlanul kézen fogta Nellit, és a térdére vonta.

- Mesélj csak nekem, angyalom - mondta aztán -, én hallgatlak. A keményszívűek, azok csak...

Nem fejezte be, sírva fakadt. A kislány ijedten, kérdőn nézett rám, mintha nem értené a dolgot. Az öreg is rám pillantott, vállat vont, de tüstént elfordult.

- Folytasd, Nelli - szóltam.

- Három napig nem mentem nagyapához - kezdte újra a kislány -, s közben a mama nagyon rosszul lett. Minden pénzünk elfogyott, nem volt miből orvosságot vennünk, enni sem ettünk semmit, mert a háziaknak sem volt, és már ők is szemrehányást tettek, hogy a nyakukon élünk. A harmadik nap reggel felkeltem és felöltöztem. Mama megkérdezte, hová megyek. Mondtam, hogy a nagyapához pénzt kérni, erre igen megörült, mert elmeséltem neki, hogy elkergetett, s nem akartam többé hozzá menni, ámbár mama sírt, és igyekezett rábeszélni. Elmentem hát, és megtudtam, hogy nagyapa elköltözött, s akkor megkerestem a másik házban. Amint beléptem új lakásába, felugrott, nekem rontott és toporzékolt, én meg rögtön megmondtam, hogy mama nagyon beteg, ötven kopejka kell orvosságra, és nincs mit ennünk. Nagyapa kiabált, kilökdösött a lépcsőházba, és reteszre zárta utánam az ajtót. De amikor kituszkolt, megmondtam neki, hogy a lépcsőn fogok ülni, és el nem megyek, amíg pénzt nem ad. Le is ültem a lépcsőre. Egy kis idő múlva kinyitotta az ajtót, meglátta, hogy ott ülök, s megint becsukta. Hosszú idő telt el, ismét kinyitotta, ismét meglátott és becsukta. Azután még sokszor kinyitotta és kinézett. Végre kijött Azorkával, bezárta az ajtót, és szó nélkül elment mellettem. Én sem szóltam, ülve maradtam, és ott ültem alkonyatig.

- De galambocskám - kiáltott fel Anna Andrejevna -, hisz bizonyára hideg volt a lépcsőn!

- Bundában voltam - felelte Nelli.

- Sokat ér az a bunda... ó, kis lelkem, mennyit szenvedtél! No és nagyapád?

A kislány ajka remegni kezdett, de nagy erőfeszítéssel uralkodott magán.

- Már egészen besötétedett, amikor megérkezett, belém botlott, és felkiáltott: ki van itt? Mondtam, hogy én vagyok. Nyilván azt hitte, rég elmentem, s amikor mégis ott látott, igen elcsodálkozott, és sokáig állt előttem. Egyszer csak botjával nagyot koppantott a lépcsőn, elsietett, kinyitotta ajtaját, egy perc múlva egy csomó rézpénzt hozott ki, csupa ötkopejkást, és odaszórta nekem a földre. "Nesze - kiabálta -, fogd, ez minden, amim volt, és mondd meg anyádnak, hogy elátkozom", aztán becsapta az ajtót. Az ötkopejkások legurultak a lépcsőn. A sötétben kezdtem összeszedegetni őket, nagyapának meg bizonyára eszébe jutott, hogy szétszórta a pénzt, és a sötétben nehéz megkeresni, mert előbújt, kihozott egy gyertyát, s a gyertya világnál hamar összegyűjtöttem. Nagyapa is velem együtt szedegette, azt mondta, hetven kopejkának kell lennie, aztán bement. Otthon odaadtam a pénzt, és mindent elmeséltem a mamának, de ő közben rosszabbul lett, én is egész éjjel beteg voltam, másnap is lázasan feküdtem, de folyton csak egy dolog járt a fejemben, mert haragudtam nagyapára, s amikor mama elaludt, kimentem az utcára nagyapa lakása felé, de nem egészen odáig, hanem megálltam a hídon. Ekkor jött arra az az ember...

- Arhipov - mondtam -, már beszéltem róla, Nyikolaj Szergejics, az, aki a kereskedővel ott volt Bubnovánál, és akit ott elvertek. Nelli ekkor látta őt először... Folytasd, Nelli.

- Megállítottam, és pénzt kértem tőle, egy ezüstrubelt. Rám nézett és megkérdezte: "Egy ezüstrubelt?" "Igen", feleltem. Akkor elmosolyodott, és azt mondta: "Gyere velem." Nem tudtam, menjek-e, de odalépett egy öregember, aki aranykeretes szemüveget viselt, s hallotta, hogy egy ezüstrubelt kérek, lehajolt hozzám, és megkérdezte, miért éppen annyit akarok. Mondtam neki, hogy mama beteg, és ennyi kell az orvosságra. Megtudakolta, hol lakunk, felírta, aztán adott nekem egy rubeles bankjegyet. Az pedig, ahogy meglátta a szemüveges öreget, elment, nem hívott többé magával. Egy üzletben rézpénzre váltottam a rubelt; harminc kopejkát papírba csavartam, és félretettem a mamának, hetvenet meg nem csavartam papírba, csak a markomba szorítottam, és elmentem nagyapához. Benyitottam, megálltam a küszöbön, és nagy lendülettel odavágtam neki a pénzt, úgy, hogy szétgurult a padlón.

- Itt van a pénze! - mondtam. - Mamának nem kell, mert elátkozta őt. - Azzal becsaptam az ajtót, és rögtön elszaladtam.

Szeme szikrázott, és naivan kihívó pillantást vetett Ihmenyevre.

- Úgy is kellett - mondta az öregasszony, nem nézve Nyikolaj Szergejicsre, és erősen magához szorította Nellit -, úgy kellett neki; nagyapád keményszívű, rossz ember volt...

- Hm! - mormogta Ihmenyev.

- No és aztán, tovább? - kérdezte türelmetlenül Anna Andrejevna.

- Többé nem jártam nagyapához, és ő sem jött hozzám - felelte Nelli.

- És mihez kezdtetek a mamával? Ó, ti szegények, szegények!

- Mama még rosszabbul érezte magát, már ritkán kelt fel az ágyból - folytatta a kislány, s hangja megremegett, elcsuklott. - Semmi pénzünk sem volt, így hát eljártam a kapitánynéval. A kapitányné házakban kéregetett, az utcán is megállított jó embereket, ebből élt. Azt mondta nekem, ő nem koldus, van egy papírja, arra ráírták a rangját meg azt is, hogy szegény. Ezt a papírt mutogatta, és ezért pénzt adtak neki. Ő mondta azt is, hogy mindenkitől kérni nem szégyen. Eljártam hát vele, s amit kaptunk, abból éltünk. Mama tudomást szerzett róla, mert a lakók szemére vetették, hogy koldus, maga Bubnova lejött hozzánk, és azt mondta, jobb lenne, ha a kéregetés helyett engem odaadna hozzá. Azelőtt is eljött már mamához, és pénzt hozott neki, s mikor mama nem fogadta el, Bubnova azt mondta: mért ilyen büszke, és ennivalót küldött. Most, amikor rólam ezt mondta, mama megijedt és sírva fakadt, Bubnova meg részeg volt, szidni kezdte, kijelentette, hogy úgyis koldulni járok a kapitánynéval, s még aznap este kikergette az öregasszonyt a házból. Mama sírt, amikor meghallotta, majd egyszer csak felkelt, felöltözött, megfogta a kezem, és elindultunk. Ivan Alekszandrics vissza akarta tartani, de nem hallgatott rá, kimentünk. Mama alig bírt járni, folyton leült az utcán, én támogattam. Azt mondta, nagyapához megy, vezessem, de közben már régen éjszaka lett. Hirtelen kiértünk egy nagy utcára; itt egy ház előtt hintók álltak, sok nép tolongott, az ablakok fényesek voltak, és zeneszó szűrődött ki. Mama megállt, megfogott, és akkor így szólt: "Nelli, légy szegény, egész életedben szegény, ne menj hozzájuk, akárki hívna, akárki jönne érted. Te is ott lehetnél a gazdagok között szép ruhában, de én ezt nem akarom. Ők gonoszak és kegyetlenek; azért hát az én parancsom: maradj szegény, dolgozzál és kéregess, s ha valaki érted jön, mondd: nem megyek magához!..." Ezt mondta nekem a mama, amikor beteg volt, s én egész életemben szót akarok fogadni neki - tette hozzá Nelli kigyúlt arccal, izgalmában remegve. - Egész életemben szolgálni és dolgozni fogok, magukhoz is szolgálni és dolgozni jöttem, nem hogy a lányuk legyek...

- Elég, elég, lelkecském, elég! - kiáltott fel Anna Andrejevna, és szorosan átölelte. - Hiszen anyuskád beteg volt, amikor ezt mondta.

- Esztelen volt - jegyezte meg élesen az öreg.

- És ha esztelen volt! - ismételte Nelli, és hevesen feléje fordult. - Ha esztelenség is, ő parancsolta, s én ezt követem egész életemben. S mikor ezt mondta nekem, el is ájult.

- Úristen! - sóhajtott Anna Andrejevna. - Egy beteg asszony az utcán, télvíz idején...

- Be akartak vinni minket a rendőrségre, de egy úr közbelépett, megkérdezte tőlem, hol lakunk, adott tíz rubelt, és hazavitetett a saját kocsiján. Ezután a mama már többé nem is kelt fel, és három hét múlva meghalt...

- És az apja? Nem is bocsátott meg? - kiáltotta az öregasszony.

- Nem bocsátott meg! - válaszolt Nelli, és kínlódva igyekezett erőt venni magán. - Egy héttel a halála előtt mama magához hívott, és így szólt: "Nelli, menj el még egyszer utoljára nagyapához, és kérd meg, hogy jöjjön el hozzám, és bocsásson meg; mondd meg neki, hogy néhány nap múlva meghalok, s téged egyedül hagylak a világon. S mondd meg azt is, hogy nehezen halok meg..." El is mentem, bekopogtam, nagyapa ajtót nyitott, s mikor meglátott, tüstént be akarta csukni előttem, de én mind a két kezemmel belekapaszkodtam az ajtóba, és kiabálni kezdtem: "Mama haldoklik, magát hívja, jöjjön!..." Ő azonban ellökött, és becsapta az ajtót. Én visszatértem mamához, lefeküdtem melléje, átöleltem, és nem szóltam semmit... Mama is megölelt, és semmit sem kérdezett...

Nyikolaj Szergejics nehézkesen az asztalra támaszkodva felállt, de miután zavaros, furcsa tekintettel végigmért bennünket, mintegy erőtlenül visszaereszkedett karosszékébe. Anna Andrejevna már nem nézett rá, zokogva karolta át Nellit...

- Halála előtt, az utolsó nap estefelé a mama odahívott magához, megfogta a kezem, és azt mondta: "Ma meghalok, Nelli", beszélni akart még, de már nem bírt. Nézek rá, hát mintha már nem is látna, csak a kezemet szorítja erősen. Óvatosan kihúztam a kezem, kilopóztam, és egész úton szaladtam, amíg csak nagyapához nem értem. Amint megpillantott, felugrott az asztaltól, csak nézett, és úgy megijedt, hogy egészen elsápadt, és remegni kezdett. Megragadtam a karját, és csak annyit mondtam: "Rögtön meghal." Ekkor hirtelen kapkodni kezdett: fogta a botját, és utánam sietett; még a kalapjáról is megfeledkezett, pedig hideg volt. Felkaptam a kalapot, a fejébe nyomtam, és kiszaladtunk. Siettettem, azt mondtam, üljünk bérkocsiba, mert mama mindjárt meghal; de nagyapának hét kopejka volt minden pénze. Megállított bérkocsisokat, alkudozott, de azok csak nevettek, Azorkát is kinevették, mert Azorka velünk volt, úgy futottunk egyre tovább. Nagyapa elfáradt, zihálva lélegzett, de azért sietett, szaladt. Egyszer csak elesett, a kalap lerepült fejéről. Felsegítettem, ismét fejére tettem a kalapot, és karonfogva vezettem tovább, de éjszaka lett, mire megérkeztünk... Anya már holtan feküdt. Ahogy nagyapa meglátta, összecsapta a kezét, remegve megállt mellette, de nem szólt semmit. Akkor odamentem a halott mamához, megragadtam nagyapa kezét, és rákiáltottam: "Nézd, te kegyeden, gonosz ember, nézd!", mire nagyapa is felkiáltott, és összeesett...

Nelli felpattant, kiszabadította magát Anna Andrejevna öleléséből, és sápadtan, elgyötörten, ijedten állt közöttünk. De az öregasszony odarohant hozzá, ismét átölelte, s szinte fellelkesülve kiáltotta:

- Én, én leszek most anyád, Nelli, s te az én gyermekem! Igen, Nelli, menjünk, hagyjuk itt mind a gonoszokat és kegyetleneket! Csak űzzenek gúnyt az emberekből, Isten, Isten majd felrója nekik... Gyere, Nelli, menjünk innét, menjünk!...

Se azelőtt, se azután, sohasem láttam őt ilyen állapotban, s nem is gondoltam, hogy valaha ennyire izgatott lehet. Nyikolaj Szergejics kiegyenesedett karosszékében, felállt, és elcsukló hangon kérdezte:

- Anna Andrejevna, hová mégy?

- Hozzá, a lányomhoz, Natasához! - kiáltotta az asszony, s Nellit magával húzta az ajtó felé.

- Állj, állj, várj hát!...

- Nincs mire várnom, keményszívű, gonosz ember! Sokáig vártam, ő is sokáig várt, de most isten veled...

Így válaszolt az öregasszony, aztán hátrafordult, ránézett a férjére, és megdermedt: Nyikolaj Szergejics ott állt előtte, felkapta a kalapját, és erőtlen, reszkető kezével sietősen vette fel kabátját.

- Te... te is velem jössz! - sikoltott fel Anna Andrejevna, összekulcsolva a kezét, s kétkedőn nézett rá, mintha hinni se merne ekkora boldogságban.

- Natasa, hol az én Natasám! Hol van! Hol a lányom! - tört ki végül az öregből. - Adjátok vissza Natasámat! Hol van, hol! - S megragadva mankóját, amelyet én nyújtottam oda neki, az ajtóhoz rohant.

- Megbocsátott! Megbocsátott! - kiáltotta Anna Andrejevna.

Ihmenyev azonban nem jutott el a küszöbig. Hirtelen feltárult az ajtó, s Natasa szaladt be a szobába sápadtan, szikrázó szemmel, mintha lázas volna. Ruhája gyűrött volt, és teljesen átázott. Kendője, mellyel fejét kötötte be, tarkójára csúszott, zilált, sűrű fürtjein nagy esőcseppek csillogtak. Beszaladt, megpillantotta apját, sikoltva térdre esett előtte, és karját feléje tárta.

De az öreg máris magához ölelte!...

Felkapta, úgy emelte fel, mint egy gyereket, odavitte a karosszékéhez, leültette, s most ő térdelt le előtte. A kezét, a lábát csókolgatta; csókjaival borította, és nézte, nézte, mintha még most sem hinné, hogy megint mellette van, hogy megint látja, és hallja őt - őt, a lányát, Natasáját! Anna Andrejevna zokogva karolta át, fejét a melléhez szorította, s úgy maradt ebben az ölelésben, egy szót sem bírt szólni.

- Drágám!... Életem!... Örömem!... - kiáltozta összefüggéstelenül az öreg, megfogta Natasa kezét, s mint egy szerelmes, úgy bámult sovány, sápadt, de gyönyörű arcocskájába, a szemébe, melyben könnyek ragyogtak. - Örömem, gyermekem! - hajtogatta, majd ismét elhallgatott, és áhítatos gyönyörűséggel nézte. - Nekem azt mondták, hogy lefogyott! - mondta gyorsan, s még egyre térden állva, szinte gyermeki mosollyal fordult hozzánk. - Soványka, igaz, sápadtka, de nézd, milyen szép! Még szebb, mint azelőtt, bizony szebb! - tette hozzá, s hangja akaratlanul elakadt a lelki fájdalomtól, a boldog fájdalomtól, amely valósággal kettészakítja a szívet.

- Álljon fel, apa! Álljon fel hát - mondta Natasa -, hiszen én is meg akarom csókolni magát...

- Ó, kedvesem! Hallod, Annuska, hallod, milyen szépen mondta! - S görcsösen átölelte. - Nem, Natasa, nekem, nekem kell a lábad előtt hevernem, amíg nem érzi a szívem, hogy megbocsátottál, mert soha, sohasem érdemlem ki a bocsánatodat! Eltaszítottalak, elátkoztalak, hallod, Natasa, elátkoztalak... meg tudtam ezt tenni!... És te, te, Natasa, el tudtad hinni, hogy én elátkoztalak? Elhitted, el! Nem kellett volna hinned! Ne hitted volna, egyszerűen ne hitted volna! Kegyetlen szívecske! Miért nem jöttél hozzám? Hiszen tudtad, hogyan fogadlak!... Ó, Natasa, hisz emlékszel, mennyire szerettelek: no és most, egész idő alatt, kétszer, ezerszer jobban szerettelek, mint azelőtt! A véremet adnám érted! A lelkemet, a véremet adnám, a szívemet tenném a lábad elé!... Ó, gyönyörűségem!

- De hát csókolja meg már a számat, kegyetlen ember, meg az arcomat is, ahogy mama szokta! - kiáltotta Natasa beteges, gyenge hangon, amelyben boldog sírás remegett.

- És a szemecskédet! A szemecskédet is! Emlékszel, mint régen - ismételte az öreg a hosszú, édes ölelés után. - Ó, Natasa! Álmodtál-e valamikor felőlünk? Én majd minden éjszaka láttalak álmomban, minden éjjel eljöttél, én pedig sírtam, egyszer meg kislánynak láttalak, emlékszel, amikor alig tízéves voltál, akkor kezdtél zongorázni tanulni... bejöttél kurta ruhácskádban, csinos cipőcskédben, a rózsás kezecskéddel... olyan rózsás kezecskéje volt akkor, emlékszel, Annuska?... odajöttél hozzám, a térdemre ültél, és megöleltél... És te, te rossz kislány! Te azt gondoltad, hogy én elátkozlak, hogy nem fogadlak be, ha eljössz hozzám? De hisz én... hallgass ide, Natasa: hisz én gyakran mentem hozzád, anyád se tudta, senki sem tudta; hol az ablakod alatt álldogáltam, hol meg vártam, egy fél napot is elvárakoztam a járdán a kapudnál! Nem jössz-e ki, hogy legalább messziről lássalak! Esténként sokszor gyertya égett az ablakodban; hányszor odamentem este, Natasa, hogy legalább a gyertyádat lássam, az árnyékodat megpillantsam az ablakban, és megáldjalak éjszakára. És te megáldottál engem éjszakára? Gondoltál rám? Érezte a kis szíved, hogy ott vagyok az ablak alatt? S késő téli éjszakákon hányszor felmásztam a lépcsődön, hallgatóztam a sötét lépcsőházban, nem hallom-e hangodat. Nem nevetsz ki? Hogy elátkoztalak? De hisz azon az este elmentem hozzád, meg akartam bocsátani, az ajtótól tértem vissza... Ó, Natasa!

Felállt, felemelte lányát a székből, és erősen, erősen szívére szorította.

- Itt van ismét a szívemen! - kiáltotta. - Ó, köszönök neked mindent, Istenem, a haragodat is, a kegyelmedet is!... A napfényt, amely most a vihar után ismét ránk ragyog! Ezt a percet köszönöm! Ó, hadd legyünk mi megalázottak, hadd legyünk mi megszomorítottak, de hisz újra együtt vagyunk valamennyien, s csak hadd diadalmaskodjanak most azok a büszkék és dölyfösök, akik megaláztak és megszomorítottak bennünket! Hadd vessenek ránk követ! Ne félj, Natasa... Kéz a kézben haladunk, s én azt mondom nekik: ez az én drága, szerelmetes leányom, ez az én ártatlan leányom, akit ti megszomorítottatok és megaláztatok, de akit én, én szeretek, s akit áldok örökkön-örökké!...

- Ványa! Ványa!... - szólított erőtlen hangján Natasa, s apja öleléséből felém nyújtotta a kezét.

Ó, sohasem feledem el, hogy ebben a percben eszébe jutottam, és szólított!

- Hol van Nelli? - kérdezte az öreg körültekintve.

- Ó, hol van? - kiáltott Anna Andrejevna. - Galambocskám! Jaj, hogy elfelejtkeztünk róla!

A kislány nem volt a szobában: észrevétlenül besurrant a hálóba. Valamennyien átmentünk. Nelli a sarokban állt az ajtó megett, és félősen rejtezkedett előlünk.

- Nelli, mi történt veled, gyermekem? - kérdezte Nyikolaj Szergejics, és meg akarta ölelni. De Nelli különös, hosszú pillantást vetett rá...

- Mama, hol a mama? - szólalt meg, mintegy önkívületben. - Hol van, hol az én mamám? - szólt ismét, felénk nyújtotta remegő kezét, majd hirtelen átható, szörnyű kiáltás tört fel a torkából, arca görcsösen eltorzult, és borzasztó rohamában összerogyott...

Június dereka. Tikkasztó, forró nap; lehetetlen a városban megmaradni: por, mész, átépítések, áttüzesedett kövek, kigőzölgésekkel mérgezett levegő... De lám, micsoda öröm! - valahol mennydörgés dördült; lassan-lassan beborult az ég; szél támadt, gomolyogva hajtotta maga előtt a város porát. Súlyosan koppant a földön néhány nagy csepp, majd mintha meghasadt volna az ég, hirtelen egész áradat zúdult le a városra. Amikor félóra múlva ismét felragyogott a nap, kinyitottam szobácskám ablakát, s fáradt tüdőmet tágítva, mohón szívtam be a friss levegőt. Gyönyörűségemben már-már félretettem a tollat, minden dolgomat, még a kiadó sem érdekelt, hogy szaladjak a mieinkhez a Vasziljevszkij-szigetre. De bár nagy volt a kísértés, mégis legyőztem, s szinte dühvel vetettem magam megint a papírra: mindenképpen be kell fejeznem! A kiadó így kívánja, másképp nem ad pénzt. Ott várnak, de estére szabad leszek, teljesen szabad, akár a szél, s a mai este majd kárpótol e két napért és két éjszakáért, amely alatt három és fél ívet írtam meg.

S végre kész a munka; eldobom a tollat, és felállok; fájdalmat érzek hátamban, mellemben, a fejem kótyagos. Tudom, hogy idegeim ilyenkor a végsőkig megviseltek, s szinte hallom öreg doktorom utolsó szavait: "Nem, nincs olyan szervezet, amely az ilyen erőfeszítéseket kibírja, mert ez lehetetlen." Egyelőre azonban lehetséges! Szédülök, alig állok a lábamon, de öröm, határtalan öröm tölti el szívemet. Regényem teljesen elkészült, s bár sokkal tartozom a kiadónak, ha majd kezében látja a zsákmányt, mégiscsak ad valamit - legalább ötven rubelt, amennyit én már rég nem láttam egyben. Szabadság és pénz!... Elragadtatva kapom fel kalapomat, a kéziratot a hónom alá csapom, és hanyatt-homlok rohanok, hogy otthon találjam drága Alekszandr Petrovicsunkat.

Találkozom vele, de már indulóban van. Ő is épp az imént fejezett be egy nem irodalmi, de azért igen előnyös spekulációt, s miután kikísérte a kis fekete zsidót, akivel két óra hosszat ült dolgozószobájában, nyájasan kezet nyújt, s kedves, lágy basszusán egészségem felől érdeklődik. Jó ember ez, s én tréfán kívül nagyon le vagyok kötelezve neki. Mit tehet róla, hogy az irodalom terén ő egész életében csak kiadó? Felfedezte, hogy az irodalomban szükség van kiadóra, s idején fedezte fel, tisztesség és dicsőség neki ezért, kiadói dicsőség természetesen.

Kellemes mosollyal veszi tudomásul, hogy a regényt befejeztem, ily módon tehát a folyóirat következő számának fő része biztosítva van; csodálkozik, hogyan tudtam egyáltalán valamit befejezni, s ezzel kapcsolatban barátságosan élcelődik. Azután odalép vasládikájához, hogy kiadja az ígért ötven rubelt, s közben odanyújt nekem egy másik, ellenszenves, vastag folyóiratot, a kritikai rovatban rámutat néhány sorra, ahol legutóbbi regényemről írnak pár szót.

Nézem: egy "levelező" cikke. Nem szidnak, de nem is dicsérnek, s én roppant elégedett vagyok. A "levelező" azonban többek közt azt mondja: műveim általában "verítékszagúak", vagyis annyit fáradok, izzadok rajtuk, annyira kidolgozom, kicifrázom őket, hogy émelygőssé válnak.

Nagyot kacagunk a kiadóval. Elmondom neki, hogy legutóbbi kisregényemet két éjszaka írtam, most pedig két nap és két éjjel írtam meg három és fél ívet - ha tudná ezt a "levelező", aki felesleges pepecselést és nehézkes piszmogást vet a szememre.

- De azért maga a hibás, Ivan Petrovics. Miért késlekedik annyit, hogy aztán éjszaka kell dolgoznia?

Alekszandr Petrovics persze a legderekabb ember, jóllehet van egy gyengéje - szeret dicsekedni irodalmi ítélőképességével, épp azok előtt, akikről gyanítja, hogy teljesen átlátnak rajta. Nekem azonban most nincs kedvem az irodalomról vitatkozni vele, megkapom a pénzt, és veszem a kalapomat. Alekszandr Petrovics a nyaralójába megy a Szigetekre, s hallva, hogy én a Vasziljevszkijre tartok, nagylelkűen felajánlja: elvisz a kocsiján.

- Új kocsim van; nem látta? Nagyon csinos.

Lemegyünk a kapuhoz. A kocsi valóban csinos, s birtoklásának első idejében Alekszandr Petrovics szerfelett elégedett, sőt bizonyos lelki szükségét érzi, hogy megkocsikáztassa ismerőseit.

A kocsiban Alekszandr Petrovics megint csak többször is fejtegetni kezdi véleményét a mai irodalomról. Előttem nem zavartatja magát, nyugodtan ismételget idegen gondolatokat - ezeket a minap szedte fel valamelyik irodalmártól, akinek hisz, s akinek a véleményét tiszteli. Néha különös dolgokat kell tisztelnie. Alkalomadtán ki is forgatja más véleményét, nem oda állítja, ahová kell, úgyhogy valami zagyvaság az eredmény. Szótlanul ülök, hallgatom, s csodálkozom az emberi szenvedélyek változatosságán és bonyolultságán. "Itt ez az ember - gondolom magamban -, csak gyűjtötte, gyűjtötte a pénzt, de ez nem elég; még dicsőséget is akar, irodalmi dicsőséget, a jó kritikus és kiadó dicsőségét!"

Jelenleg azon erőlködik, hogy kifejtsen nekem egy irodalmi eszmét, amelyet vagy három napja tőlem magamtól hallott, s három napja még élesen vitatott, most pedig a sajátjaként adja elő. Alekszandr Petrovicsnál gyakori az ilyen feledékenység, s ismerősei körében híres erről az ártatlan gyengéjéről. Hogy örvendezik most, miközben saját kocsijában szónokol, milyen elégedett a sorssal, milyen barátságos! Tudományos irodalmi beszélgetést folytat, még illedelmes, lágy basszusa is tudományosan zeng. Lassanként aztán alább adta, s azt az ártatlanul szkeptikus nézetét fejezte ki, hogy irodalmunkban, de általában sehol és semmikor sem létezik becsület és szerénység, pusztán "kölcsönös pofozkodás" - különösen az előfizetések gyűjtésekor. Magamban úgy vélekedem, hogy a becsületes és őszinte irodalmárt becsületességéért és őszinteségéért Alekszandr Petrovics ha nem is szamárnak, de mindenesetre mamlasznak tartja. Természetesen ez az ítélet Alekszandr Petrovics rendkívüli ártatlanságának egyenes következménye.

De már nem is hallgatom. A Vasziljevszkij-szigeten végre kienged kocsijából, s én szaladok a mieinkhez. Itt van már a Tizenharmadik sor, itt van a házikójuk, Anna Andrejevna, amint megpillant, megfenyeget, hadonászik és pisszeg, hogy ne lármázzak.

- Nelli épp az imént aludt el, szegényke! - súgja sietve. - Az istenért, ne verje fel! Nagyon gyenge a kis lelkem. Aggódunk érte. A doktor azt mondja, hogy egyelőre nincs veszély. De hát nem sok jó néz ki abból a maga doktorából! S nem szégyelli magát, Ivan Petrovics? Vártuk magát, ebédre vártuk... két napja nem járt nálunk!...

- De hiszen tegnapelőtt bejelentettem, hogy két napig nem jövök - suttogom. - Be kellett fejeznem a munkámat...

- Márpedig megígérte, hogy ma eljön ebédre! Miért nem jött? Nelli mindenáron felkelt az ágyból, a kis angyal, beültettük a kényelmes karosszékbe, és kihoztuk az ebédhez. "Magukkal együtt akarom várni Ványát", mondta, s a mi Ványánk sehol! Hisz mindjárt hat óra. Hol csavargott? Bűnösök maguk mind! A kislányt is úgy felkavarta, hogy azt sem tudtam, hogy nyugtassam meg... végre elszunnyadt a lelkem. Ráadásul Nyikolaj Szergejics bement a városba (teához visszajön!), magamban vesződöm... Állást ígértek neki, Ivan Petrovics, de ha rágondolok, hogy Permben, hát megdermed a szívem...

- Natasa hol van?

- A kiskertben, galambom, a kiskertben! Menjen ki hozzá... Ő is valahogy olyan furcsa... Nem is értem... Ó, Ivan Petrovics, nehéz az én lelkem! Bizonygatja, hogy vidám és elégedett, de én nem hiszek neki... Menj ki hozzá, Ványa, aztán titkon mondd el nekem, mi bántja... Hallod?

Én azonban már nem figyelek Anna Andrejevnára, sietek a kertbe. Ez a kiskert a házhoz tartozik; huszonöt lépés hosszú, ugyanolyan széles és csupa zöld. Három terebélyes, magas, vén fa áll benne, néhány fiatal kis nyír, egypár orgona- és loncbokor, egyik sarokban málna, két eperágyás és két keskeny, kanyargós ösvény keresztben és hosszában. Az öreg el van ragadtatva tőle, és azt hajtogatja, hogy nemsokára gombája is lesz. A fő pedig az, hogy Nelli nagyon megszerette ezt a kiskertet, karosszékben gyakran kihozzák az ösvényre, s Nelli most a ház bálványa. De itt van már Natasa: örömmel fogad, és kezet nyújt. Milyen sovány és sápadt! Ő is alig épült fel betegségéből.

- Teljesen befejezted, Ványa? - kérdi.

- Teljesen, teljesen! Most az egész estém tökéletesen szabad.

- No, hál' istennek! Nem csaptad össze? Nem rontottad el?

- Mit csináljak! Egyébként nincs semmi baj. Az ilyen megfeszített munka közepette valami különös fogékonyság támad bennem; világosabban gondolkodom, élénkebben és mélyebben érzek, még a nyelv is könnyebben engedelmeskedik, úgyhogy a megfeszített munka eredményesebb. Minden rendben van...

- Eh, Ványa, Ványa!

Feltűnő, hogy az utóbbi időben Natasa szörnyen féltékeny irodalmi sikereimre, hírnevemre. Elolvas mindent, ami ebben az évben megjelent tőlem, folyton további terveimről faggat, érdeklődik a rólam írott kritikák iránt, némelyikre haragszik, s mégis legfőbb vágya, hogy sokra vigyem az irodalomban. Ez a kívánsága olyan erős és állhatatos, hogy valósággal csodálkozom mostani hangulatán.

- Csak kiírod magad, Ványa - mondta -, erőszakot teszel magadon, és kiírod magad: ráadásul az egészséged is tönkremegy. Ott van Sz., az két év alatt ír meg egy regényt, meg N., aki tíz év alatt csak egyet írt. De az milyen csiszolt, milyen kidolgozott! Ott nem talál az ember semmi pongyolaságot.

- Igen, ők gondtalanul élnek, és nem határidőre írnak: én meg igavonó barom vagyok! De hát mindez szamárság. Hagyjuk ezt, kedvesem. Nincs valami újság?

- Sok. Először is levél jött tőle.

- Megint?

- Megint. - S átnyújtotta nekem Aljosa levelét. Ez már a harmadik volt válásuk óta. Az elsőt még Moszkvából küldte, s mintha valami eszelős állapotban írta volna. Közlése szerint az események úgy alakultak, hogy semmiképp sem térhet vissza Moszkvából Pétervárra, mint elválásukkor tervezték. Második levelében sietve adta hírül, hogy a napokban megérkezik hozzánk, mert mielőbb meg akar esküdni Natasával, ez már el van döntve, semmilyen erő sem akadályozhatja meg. Közben a levél hangja világosan mutatta: a fiú szörnyen kétségbeesett, a külső hatások már teljesen ránehezedtek, s már maga sem hisz magának. Megemlítette többek között, hogy Kátya az ő gondviselése - egyedül ő vigasztalja, és tartja benne a lelket. Mohón nyitottam ki ezt a mostani, harmadik levelet.

Tintával és könnycseppekkel összemázolt, szaggatottan, rendetlenül, szinte olvashatatlanul teleírt két lapból állt. Azzal kezdődött, hogy Aljosa lemondott Natasáról, és kérte: feledje őt el. Erőlködve bizonygatta, hogy frigyük lehetetlen, az ellenséges külső hatások mindennél erősebbek, s végül ez így is van jól: együtt mindketten boldogtalanok lennének, mert nem illenek össze. De nem bírta így sokáig, egyszer csak félrehajította elmélkedéseit és bizonyítékait, s még csak szét sem tépve, el sem dobva a levél első felét, itt rögtön bevallotta, hogy nagyot vétett Natasa ellen, tönkrement ember, nincs ereje szembeszegülni apjával, aki utánuk utazott falura. Azt írta, el sem tudja mondani fájdalmát; mellékesen megvallotta, úgy érzi, teljesen boldoggá tudná tenni Natasát, és hirtelen bizonygatni kezdte, hogy nagyon is összeillők; makacsul, dühösen cáfolta apja érveit; kétségbeesetten ábrándozott, milyen boldogság várna rájuk az életben - rá és Natasára, ha összeházasodnának -, átkozta kishitűségét, és - örökre búcsúzott! Nagy kínlódás közepette íródott ez a levél; látszott, hogy Aljosa magánkívül volt; könnyek szöktek a szemembe... Natasa ideadott egy másik levelet, amely Kátyától jött. Aljosáéval egy borítékban érkezett, de külön is lepecsételték. Kátya néhány sorban, elég röviden közölte, hogy Aljosa valóban roppantul bánkódik, sokat sír, kétségbeesett, sőt szinte beteg is, ő azonban mellette van, s a fiú boldog lesz. Többek közt azt magyarázta Natasának: ne gondolja, hogy Aljosa hamar meg tud vigasztalódni, s bánata felszínes. "Sohasem fogja önt elfeledni - tette hozzá Kátya -, nem is feledheti, nem olyan a szíve; határtalanul szereti önt, mindig szeretni fogja, s ha valamikor megszűnnék szerelme, az ön emléke már nem keltene bánatot benne, akkor ezért rögtön elröppenne az én szerelmem is iránta..."

Visszaadtam Natasának a két levelet; összenéztünk, és nem szóltunk egy szót sem. Így történt ez a két első levél esetében is, általában kerültük a múlt említését, mintha összebeszéltünk volna. Natasa elviselhetetlenül szenvedett, ezt láttam, de még magam előtt sem akartam kimondani. Miután visszatért a szülei házába, három hétig idegláz gyötörte, s állapota csak lassan javult. Még a közeli változásról sem igen beszéltünk, bár tudta, hogy az öreg állást kap, s nemsokára el kell válnunk. Ettől eltekintve olyan gyengéd és figyelmes volt hozzám, annyira foglalkozott minden ügyemmel, olyan komolyan, elmélyülten hallgatott meg mindent, amit magamról elmondtam neki, hogy ez eleinte valósággal nehezemre esett: úgy éreztem, ezzel akar kárpótolni a múltért. Ez a nyomasztó érzés azonban gyorsan eltűnt: megértettem, hogy egészen más a kívánsága, egyszerűen szeret, határtalanul szeret, nem tud nélkülem élni, nem tud nem törődni mindazzal, ami rám vonatkozik, s azt hiszem, soha testvér még nem szerette annyira bátyját, ahogyan Natasa szeretett engem. Tudtam nagyon jól, hogy az előttünk álló válás szorongatja a szívét, és kínlódik; ő szintén tudta, hogy én nem bírok nélküle élni; de erről nem beszéltünk, bár részletesen megtárgyaltuk az előttünk álló eseményeket...

Nyikolaj Szergejics felől érdeklődtem.

- Azt hiszem, hamarosan megjön - felelte -, azt ígérte, a teához megérkezik.

- Mindig az állásügyben járkál?

- Igen; különben az állás most már biztos; úgy rémlik, nem is kellett ma elmennie - tette hozzá tűnődve -, ráért volna holnap.

- Hát akkor miért ment el?

- Azért, mert levelet kaptam... Annyira a betegem - fűzte hozzá egy kis hallgatás után -, hogy ezt már szinte nehéz elviselnem, Ványa. Alkalmasint még álmában is csak engem lát. Úgy hiszem, azonkívül, hogy s mint vagyok, hogy élek, mire gondolok, más nem is jár az eszében. A bánatom rögtön visszhangra talál benne. Hisz látom én, milyen ügyetlenül igyekszik néha erőt venni magán, úgy tenni, mintha nem búsulna miattam, vidámságot erőltet, nevetni próbál és minket is felvidítani. Mamát is nagyon bántja az ilyesmi, ő sem hisz ennek a nevetésnek, és sóhajtozik... Olyan félszeg... Őszinte lélek! - mondta mosolyogva. - Alighogy megkaptam ma a levelet, apának rögtön el kellett rohannia, hogy ne nézzen rám... Jobban szeretem őt, mint magamat, mint bárkit a világon, Ványa - tette hozzá fejét lehajtva, és megszorította a kezemet. - Még nálad is jobban...

Kétszer végigsétáltunk a kerten, mielőtt újra beszélni kezdett.

- Ma itt volt nálunk Maszlobojev, és tegnap is itt járt - szólalt meg.

- Igen, az utóbbi időben sűrűn látogat benneteket.

- Nem tudod, mit akar itt? Mama úgy hisz benne, mint nem is tudom, miben. Azt gondolja, annyira járatos mindenben (a törvényekben és más effélékben), hogy mindent el tud intézni. Mit gondolsz, a mama mit forgat most a fejében? Magában nagyon fájlalja és sajnálja, hogy nem lett belőlem hercegnő. Ez a gondolat nem hagyja nyugton, s azt hiszem, feltárta Maszlobojevnak. Apával nem mer erről beszélni, hát azt gondolja: nem segíthet-e valamiképp Maszlobojev, nem lehetne-e törvény útján elintézni valahogy? Maszlobojev nyilván nem tesz ellenvetést, ő pedig borral vendégeli - tette hozzá Natasa gúnyosan.

- Ettől a haszontalan fickótól minden kitelik. De te honnét tudod?

- Mama elszólta magát... célzásokkal...

- És Nelli? Hogy van? - kérdeztem.

- Igazán csodálkozom rajtad, Ványa: mostanáig nem is kérdezted! - mondta szemrehányóan Natasa.

Nelli az egész ház bálványa volt. Natasa borzasztóan megszerette, s a kislány is végre szívből ragaszkodott hozzá. Szegény gyerek! Nem is várta, hogy valamikor ilyen emberekre bukkan, ennyi szeretetet tapasztal, s én örömmel láttam: szívében már nincs keserűség, lelke kitárult előttünk. Valami beteges hévvel viszonozta az őt körülvevő általános szeretetet, amely szöges ellentétben állt bizalmatlanságot, haragot, makacsságot keltő, régi életével. Egyébként Nelli itt is sokáig nyakaskodott, sokáig titkolta előttünk a megbékélés könnyeit, míg végre megnyílt a szíve. Nagyon megszerette Natasát, azután az öreget. Én pedig olyan nélkülözhetetlenné váltam a számára, hogy betegsége súlyosbodott, amikor hosszabb ideig nem mentem hozzájuk. Utolsó alkalommal, amikor két napra búcsúztam, hogy végre befejezzem elhanyagolt munkámat, hosszan a lelkére kellett beszélnem... persze kertelve. Nelli még most is szégyellte fenntartás nélkül, nyíltan kimutatni érzéseit...

Valamennyien aggódtunk érte. Sok szószaporítás nélkül, némán elhatározták, hogy örökre Nyikolaj Szergejics házában marad, de közben közeledett az elutazás ideje, s állapota mind rosszabbra fordult. Azóta betegeskedett, amióta Natasával való kibékélésük napján eljöttünk vele az öregekhez. De mit is beszélek? Hisz mindig beteg volt. Betegsége lassan súlyosbodott ezelőtt is, most azonban igen gyorsan fokozódott. Nem tudom pontosan meghatározni a betegségét. A rohamok, igaz, most valamivel gyakrabban ismétlődtek: de főképpen valami kimerültség, erőinek hanyatlása, szüntelen lázas és feszült állapot tükröződött rajta, s ez vitte odáig, hogy az utóbbi napokban már fel sem kelt az ágyból. S különös: minél jobban elhatalmasodott rajta a betegség, annál gyengédebb, annál kedvesebb és nyíltabb lett hozzánk. Három nappal ezelőtt megfogta a kezem, amikor elmentem az ágyacskája mellett, és magához vont. Senki sem volt a szobában. Arca tüzelt (rettenetesen lesoványodott), szeme fénylett. Görcsösen, szenvedélyesen húzott magához, s amikor fölébe hajoltam, sovány, barna karocskájával szorosan átölelte a nyakamat, és erősen megcsókolt, majd nyomban Natasát követelte; odahívtam; Nelli azt akarta, hogy Natasa üljön az ágya szélére, és nézze őt...

- Én is nézegetni akarom magát - mondta. - Tegnap álmomban láttam, és ma éjszaka is látni fogom... sokszor álmodom magával... minden éjjel...

Szemlátomást szeretett volna kimondani valamit, az érzések fojtogatták; de maga sem értette őket, így hát kifejezni sem tudta...

Nyikolaj Szergejicset rajtam kívül talán mindenkinél jobban szerette. Meg kell mondanom, hogy az öreg is majdnem úgy szerette, mint Natasát. Csodálatosan fel tudta vidítani, el tudta szórakoztatni. Ahogy odalépett hozzá, mindjárt megkezdődött a nevetés, sőt csintalankodás. A beteg kislány úgy mulatott, mint egy gyerek, kacérkodott az öreggel, kicsúfolta, elmesélte neki az álmait, és mindig kitalált valamit, rávette, ő is meséljen, s Ihmenyev olyan boldog és elégedett volt "kicsi Nellijét" nézve, hogy napról napra nagyobb elragadtatásba esett.

- Isten küldte őt nekünk, hogy megjutalmazzon szenvedéseinkért - mondta egyszer, miután szokás szerint éjszakára keresztet vetett a kislányra, és eljött az ágyától.

Esténként valamennyien összegyűltünk (Maszlobojev is majd mindennap beállított), néha eljött az öreg doktor is, aki szívből ragaszkodott Ihmenyevékhez; ilyenkor kihoztuk Nellit, és karosszékét odaállítottuk a kerek asztalhoz. Az erkélyajtót kinyitottuk. A lemenő nap fényében elénk tárult a zöld kertecske. Felszállt hozzánk a zöld növényzet és az éppen nyíló orgona friss illata. Nelli a karosszékében ült, nyájasan nézegetett ránk, és hallgatta beszélgetésünket. Olykor maga is megélénkült, s észrevétlenül beleelegyedett a beszélgetésbe... Ám ilyen percekben mindnyájan nyugtalanul hallgattuk, mert emlékei között akadtak olyan témák, amelyeket nem lehetett érinteni. Én, Natasa, Ihmenyevék - mind éreztük és tudatában voltunk, hogy vétettünk ellene azon a napon, amikor elgyötörten, reszketve el kellett mondania nekünk történetét. A doktor különösen ellenezte az ilyen visszaemlékezéseket, s rendszerint igyekeztünk másra terelni a szót. Nelli úgy tett ilyen esetekben, mintha nem venné észre igyekezetünket, s nevetgélni kezdett a doktorral vagy Nyikolaj Szergejiccsel...

Mégis mind rosszabbul és rosszabbul lett. Érzékenysége fokozódott. Szíve rendetlenül működött. A doktor közölte velem, hogy igen hamar bekövetkezhet a halála.

Ihmenyevéknek nem szóltam erről, nem akartam nyugtalanítani őket. Nyikolaj Szergejics szilárdan hitte, hogy az utazás idejére meggyógyul.

- Megjött apa - szólt Natasa, meghallva a hangját. - Gyerünk, Ványa.

Nyikolaj Szergejics még át sem lépte a küszöböt, szokása szerint máris hangosan beszélni kezdett. Anna Andrejevna integetett neki. Az öreg tüstént elcsendesedett, s ahogy meglátott minket Natasával, suttogó hangon mesélni kezdte szaladgálásának eredményét: az állás, amely után járt, az övé, s nagyon örül.

- Két hét múlva utazhatunk - mondta kezét dörzsölve, s gondterhelten Natasára sandított. Lánya azonban rámosolygott, és megölelte, úgyhogy kétségei nyomban szétfoszlottak.

- Utazunk, kedveseim, utazunk bizony - mondta örvendezve. - Csak te, Ványa, tőled nehéz elválnunk... (Megjegyzem, egyszer sem hívott, utazzam el velük együtt, amit jelleménél fogva feltétlenül megtett volna... más körülmények között, vagyis ha nem tudja, hogy szerelmes vagyok Natasába.)

- Mit tegyünk, kedveseim, mit tegyünk! Fáj ez nekem, Ványa: de a helyváltozás valamennyiünket felélénkít majd... Megváltozik a hely, megváltozik minden - tette hozzá, és ismét a lányára pillantott.

Hitt ebben, és ez a hite boldoggá tette.

- És Nelli? - kérdezte Anna Andrejevna.

- Nelli? Nos hát... galambocskám, ő beteg egy kissé, de arra az időre bizonyosan felgyógyul. Már most is jobban van; mit gondolsz, Ványa? - mondta szinte ijedten, és nyugtalanul nézett rám, mintha nekem kellene eloszlatnom kétségeit.

- Hogy van? Hogy aludt? Nem volt semmi baja? Még nem ébredt fel? Tudod, mit, Anna Andrejevna: a kis asztalt vigyük ki hamar a teraszra, tegyük fel a szamovárt, jönnek majd a barátaink, valamennyien letelepszünk, Nellit is kihozzuk... Nagyszerű lesz. De csakugyan alszik még? Bemegyek hozzá. Épp csak megnézem... nem ébresztem fel, ne aggódj! - tette hozzá, látva, hogy az öregasszony ismét integetni kezd.

De Nelli már felébredt. Egy negyedóra múlva szokás szerint már az asztal körül ültünk az esti teánál.

Nellit kihoztuk a karosszékben. Beállított a doktor, megjelent Maszlobojev is. Nagy csokor orgonát hozott Nellinek, de gondterheltnek látszott, mintha valami bosszantaná.

Itt jegyzem meg, hogy Maszlobojev csaknem mindennapos volt a házban. Említettem már, hogy mindenki és különösen Anna Andrejevna igen megszerette, de Alekszandra Szemjonovnáról soha egy szó sem esett hangosan; maga Maszlobojev sem emlegette. Az öregasszony ugyanis megtudta tőlem, hogy Alekszandra Szemjonovna még nem törvényes feleség, úgy döntött tehát, nem fogadhatja, és nem is beszélhet róla a házában. Így is történt, s ezzel Anna Andrejevna nem valami jó színben mutatkozott meg. Egyébként ha nincs Natasa, s nem esett volna meg az, ami megesett, talán nem ilyen finnyás.

Nelli ezen az estén különösen bánatos volt, úgy látszott, nyomasztja valami. Mintha rossz álmot látott volna, s azon töprengene. Maszlobojev ajándékának azonban nagyon megörült, gyönyörködve nézegette a virágot, amelyet eléje raktak egy vázában.

- Ennyire szereted a virágot, Nelli? - kérdezte az öreg. - Várj csak! - tette hozzá lelkesen. - Holnap... no, majd meglátod!...

- Szeretem - felelte a kislány -, és emlékszem, ahogy mamát virággal fogadtuk. Még ott történt (ott azt jelentette, hogy külföldön), mama egyszer egy álló hónapig nagyon beteg volt. Heinrich meg én összebeszéltünk, hogy amikor felkel, és először jön ki a hálószobából, ahonnan egy hónapig ki se mozdult, az egész szobát telerakjuk virággal. Úgy is tettünk. Mama már este mondta, hogy másnap feltétlenül velünk reggelizik. Nagyon korán felkeltünk. Heinrich rengeteg virágot hozott, s az egész szobát feldíszítettük zöld levelekkel és füzérekkel. Borostyán is volt, meg valami széles levelű növény - már nem tudom, hogy hívják -, meg más levelek, amelyek mindenbe beleakaszkodnak, aztán nagy fehér virágok és nárciszok - a nárciszt szeretem a legjobban -, meg rózsák, gyönyörű rózsák és temérdek virág. Füzérekbe fűztük őket, meg vázába raktuk, de voltak akkorák is, mint egy egész fa, nagy cserepekben; ezeket a sarokba állítottuk és a mama karosszéke mellé, s amikor mama kijött, nagyon elcsodálkozott, és nagyon örült, s Heinrich is örült... Ez jutott most az eszembe...

Ezen az estén Nelli igen gyengének látszott, s az idegei is ziláltak voltak. A doktor nyugtalanul pillantgatott rá. De beszédes kedvében volt. Sokáig, egészen alkonyatig mesélt ottani régi életéről; nem szakítottuk félbe. Ott sokat utaztak mamával és Heinrichhel, s a régi emlékek elevenen támadtak fel benne. Izgatottan mesélt a kék égről, a hó- és jégfedte, magas hegyekről, amelyeket látott és bejárt, a hegyi vízesésekről; Olaszország tavairól és völgyeiről, virágokról és fákról, a falusiak öltözetéről, barna arcukról és fekete szemükről; beszélt különféle találkozásokról és esetekről, amelyek előfordultak velük. Azután a nagyvárosokról és palotákról, hatalmas kupolájú templomokról, amelyeket különböző színű fények világítanak meg; majd egy forró, déli városról, amelyet kék ég és kék tenger vesz körül... Nelli még sohasem beszélt nekünk ilyen részletesen az emlékeiről. Feszült figyelemmel hallgattuk. Eddig csak más emlékeit ismertük - innen a nyomasztó, kábító atmoszférájú, fertőzött levegőjű, komor és zord városból, ahol sárral befröcskölt, drága paloták állnak, szegényes, bágyadt nap süt, és félbolond, gonosz emberek nyüzsögnek, akiktől ő és anyja annyit szenvedtek. S képzeletemben felrémlett, ahogyan a piszkos pince nyirkos félhomályában, a hitvány ágyon összeölelkezve idézik a múltat, a megboldogult Heinrichet és idegen földek csodáit... Elképzeltem Nellit is, amint már egyedül, anyja nélkül emlékezik minderre, miközben Bubnova ütlegekkel és állati kegyetlenséggel próbálja megtörni és rosszra kényszeríteni...

De végül is Nelli rosszul lett, és visszavittük. Ihmenyev nagyon megijedt, és bosszankodott, miért hagytuk ilyen sokat beszélni. Valami roham jött rá, holmi ájulásféle. Ez a roham már többször ismétlődött. Amikor elmúlt, Nelli makacsul engem kívánt. Négyszemközt akart mondani valamit. Olyan állhatatosan kérte, hogy ezúttal a doktor erősködött, teljesítsék kérését, s mindnyájan kimentek a szobából.

- Nézd, Ványa - szólt Nelli, amikor kettesben maradtunk -, tudom, azt hiszik, hogy én majd velük utazom; de nem utazom, mert nem bírok, s egyelőre nálad leszek, ezt akartam mondani.

Igyekeztem a lelkére beszélni; kijelentettem, Ihmenyevék annyira szeretik, hogy édeslányuknak tekintik. Hogy valamennyiüknek nagyon hiányzik majd. Hogy nálam nehéz lesz az élete, s bár én is nagyon szeretem őt, mit tegyünk, el kell válnunk.

- Nem, nem lehet! - felelte csökönyösen. - Gyakran látom álmomban a mamát, s ő azt mondja, ne utazzam el velük, maradjak itt: azt mondja, nagyot vétettem, amikor nagyapát magára hagytam, s amikor ezt mondja, mindig sír. Itt akarok maradni és gondot viselni a nagyapára, Ványa.

- De hiszen nagyapád már meghalt, Nelli - mondtam csodálkozva.

Elgondolkodott, és merőn rám nézett.

- Mondd el nekem még egyszer, Ványa - kérte -, hogyan halt meg nagyapa. Mondj el mindent, semmit se hagyj ki.

Kérése meglepett, de azért részletesen mesélni kezdtem neki. Sejtettem, hogy láza van, vagy legalábbis a feje még nem tisztult ki teljesen a roham után.

Figyelmesen hallgatta, elbeszélésemet, s emlékszem, hogy betegesen, lázasan fénylő, fekete szemét egész idő alatt kitartóan, mereven rám szegezte. Már sötét volt a szobában.

- Nem, Ványa, ő nem halt meg! - jelentette ki határozottan, miután végighallgatott, és gondolkodott egy ideig. - Mama gyakran beszél nekem róla, s amikor tegnap azt mondtam neki: "De hisz nagyapa meghalt", akkor nagyon elszomorodott, sírva fakadt, s azt mondta, hogy nem, nekem csak úgy mondják, de valójában itt jár a városban, és kéreget, "ahogy mi kéregettünk azelőtt - mondta a mama -, és mindig arrafelé jár, ahol először találkoztunk vele, amikor térdre estem előtte, és Azorka rám ismert..."

- Ez csak álom, Nelli, beteges álom, mert most magad is beteg vagy - szóltam.

- Magam is azt gondoltam, hogy csak álom - felelte -, és nem is mondtam senkinek. Egyedül csak neked akartam elmondani. De ma, amikor nem jöttél, és elaludtam, álmomban magát a nagyapát láttam. Otthon ült a lakásán, és várt engem, borzalmasan sovány volt, azt mondta, két napja nem evett, és Azorka sem, s nagyon haragudott rám, és szemrehányásokat tett. Azt is mondta, hogy teljesen kifogyott a tubákja, anélkül pedig nem élhet. Egyszer valóban mondta ezt nekem, Ványa, már a mama halála után, amikor meglátogattam. Nagyon beteg volt akkor, már jóformán semmit sem értett meg. Ahogy ezt hallottam ma tőle, azt gondoltam: elmegyek, kiállok a hídra, és kéregetek, s ha kapok valamit, veszek neki kenyeret, főtt krumplit és dohányt. Mintha már ott is állnék, kéregetnék, és látom, nagyapa ott járkál, kicsit habozik, aztán odajön, megnézi, mennyit szedtem össze, és elveszi. "Ez - mondja - kenyérre kell, most gyűjts dohányra." Kéregetek, ő meg odajön és elveszi. Mondom, úgyis odaadom neki, nem dugok el előle semmit. "Nem - azt mondja -, te meglopsz; Bubnova is mondta, hogy tolvaj vagy, azért is nem veszlek magamhoz soha. Hová tettél egy ötöst?" Elsírtam magam, mert nem hisz nekem, ő pedig nem is hallgat rám, csak kiabál: "Elloptál egy ötkopejkást!", és ütni kezd ott a hídon, fájdalmasan üt. Én nagyon sírtam... Azért hát azt gondoltam most, Ványa, hogy ő bizonyosan él, magánosan járkál valahol, és várja, hogy elmenjek hozzá...

Ismét beszélni, bizonygatni kezdtem neki, s végül úgy látszik, meggyőztem. Azt felelte, fél most elaludni, mert nagyapja meglátja. Aztán erősen megölelt...

- S mégsem tudlak elhagyni téged, Ványa! - mondta, s arcát arcomhoz simította. - Ha nincs is nagyapa, azért nem válok el tőled.

A házban mindenkit megrémített Nelli rohama. Lázas látomásait titkon elmondtam a doktornak, és határozott választ kértem betegségére vonatkozóan.

- Még nem tudni semmit - felelte elgondolkodva. - Egyelőre csak találgatok, tűnődök, megfigyelek, de... semmit sem tudni. Általában lehetetlen a gyógyulás. Meghal. Nekik nem mondom, mert maga megkért, de nagyon sajnálom, és holnapra konzíliumot javasolok. Lehetséges, hogy azután a betegség más fordulatot vesz. De roppant sajnálom ezt a kislányt, akárha a lányom volna... Kedves, kedves gyerek! S milyen játékos elme!

Nyikolaj Szergejics különösen izgatott volt.

- Nézd, Ványa, mit eszeltem ki - mondta. - Nelli nagyon szereti a virágot. Tudod, mit? Rendezzünk neki holnap, amikor felébred, ugyanolyan fogadást, amilyet ő rendezett a mamájának azzal a Heinrichhel, s amiről ma mesélt... Olyan izgatottan beszélte el...

- No igen, izgatottan - válaszoltam. - Az izgalmak most ártanak neki...

- Igen, de a kellemes izgalom, az más! Hidd el, galambom, hiszen sokat tapasztaltam az életben, a kellemes izgalom nem árthat; sőt elősegíti a gyógyulást, hat a szervezetre...

Egyszóval ötlete annyira megtetszett saját magának, hogy egész elragadtatásba esett. Lehetetlen volt ellenkezni. Tanácsot kértem a doktortól, de mielőtt megfontolhatta volna, az öreg fogta a sapkáját, és elszaladt.

- Tudod - mondta távozóban -, van itt a közelben egy melegház; gazdag melegház. A kertészek árusítják a virágot, lehet szerezni nagyon olcsón!... Csodálatos olcsón! Beszéld rá Anna Andrejevnát, különben megharagszik a kiadás miatt... No igen... És még egyet, barátom: hová mégy most? Hiszen szabad vagy, befejezted a munkát, minek sietnél haza? Éjszakázz nálunk fenn a padlásszobában: úgy, mint régen, emlékszel? Az ágyad, a matracod, minden a régi helyén van, nem nyúlt hozzá senki. Úgy alszol majd, akár a francia király. Mi? Maradj hát. Holnap korán kelünk, meghozzák a virágot, s nyolcra feldíszítjük együtt az egész szobát. Natasa is segít: jobb ízlése van, mint nekünk... Nos, rendben van? Itt alszol?

Elhatároztuk, hogy ott maradok éjszakára. Az öreg elintézte a dolgot. A doktor és Maszlobojev búcsút vettek, és elmentek. Ihmenyevék korán, tizenegykor szoktak lefeküdni. Távozóban Maszlobojev tűnődő volt, és mondani akart valamit, de máskorra halasztotta. Amikor elbúcsúztam az öregektől, és felmentem a padlásszobába, nagy meglepetésemre ismét megpillantottam. Az asztalnál ülve várt rám, és valami könyvet lapozott.

- Visszafordultam, Ványa, mert jobb, ha most mondom el. Ülj le. Látod, buta ügy, valósággal bosszantó...

- De hát micsoda?

- Az a gazember herceged két héttel ezelőtt felmérgesített; úgy felmérgesített, hogy még most is dühös vagyok.

- Miről van szó? Talán továbbra is összeköttetésben állsz a herceggel?

- Úgy kérdezed mindjárt: "miről van szó?", mintha isten tudja, mi történt volna. Olyan vagy, Ványa testvér, akár az én Alekszandra Szemjonovnám és általában az egész kibírhatatlan asszonynépség... Nem állhatom az asszonyokat!... Elkárogja magát egy varjú, s ők rögtön: "mi az, miről van szó"?

- Ne mérgelődj.

- Egyáltalán nem mérgelődöm, de mindenre hétköznapi szemmel kell tekinteni, nem szabad túlozni... ez az.

Elhallgatott, mintha még egyre neheztelne rám. Nem szóltam közbe.

- Látod, testvér - kezdte újra -, nyomra bukkantam... vagyis lényegében egyáltalán nem bukkantam rá, és nem is volt semmiféle nyom, csak nekem úgy rémlett... azazhogy bizonyos dolgokból azt következtettem, hogy Nelli... talán... nos, egyszóval a herceg törvényes lánya.

- Mit mondasz?

- No, hát nem ordít megint: "mit mondasz"! Ezeknek az embereknek egy szót sem lehet szólni! - kiáltotta dühösen hadonászva. - Hát mondtam én neked valami határozottat, te könnyelmű alak? Mondtam én, hogy bebizonyítottan a herceg törvényes lánya? Mondtam?

- Hallgass ide, lelkem - szakítottam félbe izgatottan -, az istenért, ne lármázz, hanem magyarázd meg világosan és szabatosan. Istenuccse megértlek. Lásd be, milyen fontos ügy ez, és milyen következményei lehetnek...

- Következményei, de miből? Hol vannak a bizonyítékok? Semmi sem megy simán, és én most titoktartás terhe mellett beszélek. Hogy miért hoztam szóba, majd később megtudod. Így szükséges. Hallgass, figyelj, és vésd eszedbe, hogy ez titok...

Hallgasd meg, hogy történt. Még a télen, még Smith halála előtt a herceg visszatért Varsóból, és mindjárt kezébe vette ezt az ügyet. Azaz megkezdte már jóval előbb, még tavaly. Akkor azonban egyvalami után kutatott, most meg másvalami után kutat. A lényeg az, hogy elvesztette a szálat. Tizenhárom esztendeje vált el Párizsban a Smith leánytól, és elhagyta, de egész idő alatt szüntelenül figyelte, tudta, hogy Heinrichhel él, akiről ma szó volt, tudta, hogy ott van neki Nelli, tudta, hogy beteg: nos, egyszóval mindent tudott, amikor hirtelen elvesztette a szálat. Nem sokkal Heinrich halála után történhetett ez, amikor a Smith lány visszatért Pétervárra. Pétervárott természetesen hamar rábukkant volna, akármilyen néven jön is vissza Oroszországba; külföldi ügynökei azonban hamis jelentésekkel félrevezették: azt állították, hogy Dél-Németország egy elhagyott kis falujában él az asszony; ők maguk meg hanyagságból tévedtek: összetévesztették valakivel. Így ment ez egy éven keresztül vagy még tovább. Egy év után a herceg kételkedni kezdett: bizonyos tények már előbb is azt mutatták, hogy ez más személy. A kérdés: hová lett az igazi Smith lány? Eszébe jutott (csak úgy, minden adat nélkül): nincs-e vajon Pétervárott? Míg külföldön folyt a kutatás, itt már másikba kezdett, de nyilván nemigen akarta felhasználni a hivatalos utakat, így hát megismerkedett velem. Engem ajánlottak neki: így és így, foglalkozik ilyen ügyekkel, műkedvelő és így tovább, és így tovább...

Nos hát, elmagyarázta nekem a dolgot; csakhogy homályosan magyarázta el az ördögadta, homályosan és kétértelműen. Sok volt a hiba, néhányszor ismétlésekbe bocsátkozott, különbözőképpen adta elő a tényeket... Nos, tudni való, hogy a legravaszabb ember sem tud mindent eltitkolni. Én persze talpnyalással és egyszerűséggel kezdtem, egyszóval szolga módjára odaadó voltam; hanem az egyszer s mindenkorra bevezetett elvem és a természet törvénye (mert ez a természet törvénye) szerint így gondolkodtam: először is: vajon nem rejtezik a kimondott érdek alatt valami más, ki nem mondott is? Mert az utóbbi esetben s ezt bizonyára még te is megérted, kedves fiam, a te poétafejeddel - Valkovszkij meglopott engem: az egyik érdek ugyanis, mondjuk, egy rubelt ér, a másik meg négyszer annyit: ostoba lennék tehát, ha egy rubelért átadnám neki azt, ami négyet ér. Puhatolózni és kombinálni kezdtem, s lassan-lassan nyomra akadtam; volt, amit tőle magától fürkésztem ki, mást meg kívülállóktól, megint másra magamtól bukkantam rá. Nyilván azt kérdezed: miért éppen így fogtam a dologhoz? Felelek: már csak azért is, mert a herceg valahogy nagyon nyüzsgött, nagyon meg volt ijedve. Mert lényegében mitől kellett tartania? Elcsalt egy lányt az apjától, a nő teherbe esett, s akkor ő otthagyta. Mi van ebben különös? Kedves, kellemes csíny, semmi több. Az ő fajtája ilyesmitől nem ijed meg! Ő azonban félt... Gyanús is lett nekem. Rábukkantam, testvér, néhány igen érdekes nyomra, többek között Heinrich segítségével. Ő természetesen meghalt; de egy unokahúgától (most egy pék felesége itt Pétervárott), aki szörnyen szerelmes volt bele annak idején, és szerette tizenöt éven át egyfolytában, tekintet nélkül a vaskos pékmesterre, akinek véletlenül nyolc gyermeket szült, mondom, ettől az unokahúgától különböző bonyolult manőverek segítségével megtudtam egy fontos dolgot: német szokás szerint Heinrich leveleket meg naplót írogatott neki, és halála előtt elküldött holmi írásokat is. Az ostoba asszony a lényeget nem értette meg ezekben a levelekben, csak azokat a helyeket értette, ahol a holdvilág szerepel, meg a lieber Augustin, meg talán még Wieland. Én azonban fontos értesüléseket szereztem, s e levelekből új nyomra akadtam. Tudomást szereztem például Smith úrról, a tőkéjéről, amelyet a lánya elrabolt, a hercegről, aki megkaparintotta ezt a tőkét: végül a sok kertelés, felkiáltás és allegória között szemembe ötlött e levelekben az igazi lényeg: vagyis érted, Ványa! Semmi határozott. A szamár Heinrich szándékosan titkolta ezt, csak célozgatott, s ezekből az összegyűjtött célzásokból kibontakozott előttem az égi harmónia: hiszen a herceg elvette feleségül a Smith leányt! Hol házasodtak össze, mikor, hogyan, itt-e vagy külföldön, hol vannak az írások? - ezt mind nem tudom. A hajamat téptem bosszúságomban, Ványa testvér, és kerestem, éjjel-nappal kutattam.

Felkutattam végre Smitht is, s tessék, meghal. Elevenen nem is láttam. Véletlenül megtudom, hogy egy gyanús asszony meghalt a Vasziljevszkij-szigeten, és nyomra bukkanok. Rohanok a Vasziljevszkijre, s emlékszel, akkor találkoztunk. Sok mindent megtudtam akkor. Egyszóval Nelli is sokban segített nekem...

- Ide figyelj - vágtam közbe -, te talán azt hiszed, hogy Nelli tudja.

- Mit?

- Hogy ő a herceg lánya?

- De hisz magad is tudod, hogy ő a herceg lánya - felelte, s dühösen, szemrehányóan nézett rám. - Minek ilyen felesleges kérdéseket feltenni, te fajankó! A lényeg nem ez, hanem az, hogy ő tudja: nemcsak egyszerűen lánya a hercegnek, hanem törvényes lánya: érted?

- Lehetetlen! - kiáltottam.

- Eleinte én is azt mondtam magamnak, hogy leheletlen, olykor-olykor még most is azt mondom. Pedig lehetséges, és minden valószínűség szerint úgy is van.

- Nem, Maszlobojev, ez nincs így, te elragadtatod magad - mondtam. - Nelli nemcsak hogy nem tud erről, hanem valóban törvénytelen gyerek. Ha lett volna valami írás az anya kezében, elviselte volna-e ezt a szörnyű sorsot itt Pétervárott, azonkívül ilyen árvaságra hagyta volna a gyermekét? Elég! Ez lehetetlen.

- Magam is így gondoltam, vagyis ezt még a mai napig sem értem. De csak azt mondhatom, hogy a Smith lány a legesztelenebb, legőrültebb nő volt a földön. Nem mindennapi asszony volt; gondold csak át a körülményeket: ezt a romantikát, ezt a sok mennyei ostobaságot a legvadabb, legőrültebb méretekben. Csak egyre gondolj: kezdettől fogva valami mennyet képzelt a földre, angyalokkal benépesítve, fenntartás nélkül szeretett, határtalanul hitt, s meggyőződésem szerint nem attól bolondult meg később, hogy a férfi nem szerette többé, és elhagyta, hanem azért, mert csalódott benne, mert a férfi képes volt őt megcsalni és elhagyni; mert angyaláról kiderült, hogy szemét, aki megszégyenítette és megalázta. Romantikus, esztelen lelke nem bírta elviselni ezt az átalakulást. Ráadásul ott volt a sérelem is; megérted, micsoda sérelem! Borzalmában és főképp büszkeségében határtalan megvetéssel fordult el a férfitól. Széttépett minden kapcsolatot, minden írást; nem törődött a pénzzel, még arról is megfeledkezett, hogy nem az övé, hanem az apjáé, lemondott róla, mint a sárról, mint egy porcsomóról, csak lelki nagyságával lehengerelhesse a csalót, tolvajnak tarthassa, és joga legyen egész életében megvetni, s ugyanakkor bizonyára kijelentette, hogy becstelennek tartja a feleségének nevezni magát. Nálunk nincs válás, ám de facto elváltak, s ez az asszony aztán nem ment a segítségéért könyörögni! Emlékszel, az őrült már a halálos ágyán azt mondta Nellinek: "Ne menj hozzájuk, dolgozz, pusztulj el inkább, de ne menj hozzájuk, akárki hívna is téged (vagyis még egyre arról ábrándozott, hogy majd hívják, lesz alkalma tehát újra bosszút állni, megvetéssel sújtani a hívót, egyszóval kenyér helyett haragos álmokkal táplálkozott). Sok mindent kitudtam Nellitől, testvér; néha még most is puhatolózom. Anyja persze tüdőbajos volt; ez a betegség erősen kifejleszti a kétségbeesést és az ingerültség minden fajtáját; de azért határozottan tudom Bubnovának egy komaasszonyától, hogy írt a hercegnek, igen, a hercegnek, magának Valkovszkijnak...

- Írt? És a levél eljutott hozzá? - kiáltottam türelmetlenül.

- Látod, ezt bizony már nem tudom, eljutott-e hozzá. A Smith lány egyszer beszélgetett ezzel a komaasszonnyal (emlékszel Bubnovánál arra a kimázolt nőszemélyre? Most a dologházban van), hát ezzel akarta elküldeni a levelet, meg is írta már, de nem adta oda, visszavette; ez három héttel a halála előtt történt... Jelentős tény: ha már egyszer el akarta küldeni, mindegy, hogy visszavette, elküldhette máskor is. Elküldte tehát a levelet, vagy nem küldte, nem tudom; de bizonyos alapon feltételezem, hogy nem küldte el, mert a herceg csak az asszony halála után tudta meg bizonyosan, hogy Pétervárott van, és hol lakik. Alkalmasint nagyon megörült!

- Igen, emlékszem, Aljosa beszélt valami levélről, amely nagyon megörvendeztette a herceget, ám ez nemrég volt, alig két hónapja. No és tovább, tovább, mit csináltál aztán a herceggel?

- Hogyhogy mit csináltam? Értsd meg: tökéletes erkölcsi bizonyosság, egyetlen bizonyíték nélkül... egyetlenegyet sem sikerült kerítenem, bárhogy törtem is magam. Kritikus helyzet! Külföldön kellett volna tudakozódni, de hol külföldön? - fogalmam sincs róla. Természetesen tudtam, hogy harc áll előttem, hogy csak célzásokkal ijeszthetek rá, azt mutatva, mintha többet tudnék, mint amennyit valóban tudok...

- No és?

- Nem hagyta, hogy az orránál fogva vezessem, de megijedt, nagyon megijedt, még most is fél. Volt néhány összejövetelünk: milyen szánalmasan viselkedett! Egyszer barátságból maga kezdett mindent elmondani nekem; ez akkor történt, amikor azt hitte, mindent tudok. Jól mesélt, érzéssel, őszintén, persze szemérmetlenül hazudott. Ekkor mértem fel, mennyire fél tőlem. Egy ideig azt színleltem előtte, hogy nagy mamlasz vagyok, de nyíltan úgy viselkedtem, mint aki ravaszkodik. Ügyetlenül ijesztgettem, vagyis szándékosan ügyetlenül: gorombáskodtam vele, fenyegettem, mindezt azért, hogy mamlasznak tartson, és elszólja magát. Hát nem kitalálta a gazember! Máskor részegséget színleltem, csak nem ment lépre: ravasz! Megérted-e, Ványa testvér, nekem meg kellett tudnom, mennyire tart tőlem, másodszor pedig úgy kellett tennem, mintha többet tudnék, mint valójában...

- No és végül mi lett?

- Semmi sem lett. Bizonyítékok, tények kellettek, ezek pedig nem voltak. Azzal az eggyel tisztában volt, hogy azért mégis botrányt csinálhatok. Természetesen már csak a botránytól is félt, annál inkább, mivel itt már kezdte kiépíteni kapcsolatait. Hisz tudod, hogy megnősül.

- Nem.

- Jövőre! Még tavaly kiszemelte magának a menyasszonyt; akkor csak tizennégy éves volt, most már tizenöt, tehát még köténykében jár szegényke. A szülők örülnek! Megérted, milyen fontos volt neki, hogy a felesége meghaljon? Tábornok leánya, pénzes lány, sok pénze van! Mi, Ványa testvér, sohasem fogunk így nősülni... De amit az életben nem bocsátok meg magamnak - kiáltott fel Maszlobojev, és öklével erősen az asztalra csapott -, az, hogy szégyenbe hozott két héttel ezelőtt... a gazember!

- Hogyan?

- Hát a következőképp. Látom, ráeszmélt, hogy nincs határozott bizonyítékom, nyilván érezte, minél tovább húzódik a dolog, annál rosszabb, egyszóval megérezte a tehetetlenségemet. Nos hát, elfogadtam tőle kétezret.

- Elfogadtál kétezret!...

- Ezüstben, Ványa; vonakodva bár, de elfogadtam. Talán kétezret ér meg az ilyesmi? Megalázottan fogadtam el. Állok előtte megszégyenülten; azt mondja: eddigi munkájáért még nem fizettem magának, Maszlobojev (pedig régen kifizette érte a százötven rubelt megállapodásunk szerint), nos, én most elutazom, itt van kétezer, s remélem, most már minden ügyünk teljesen le van zárva. Én meg azt feleltem: "Teljesen le van zárva, herceg", de nem mertem a pofájába nézni, féltem, az van ráírva: "Mi az, sok? Csak úgy nagylelkűségből adom egy szamárnak!" Nem emlékszem, hogyan jöttem ki tőle!

- De hisz ez aljasság, Maszlobojev! - kiáltottam. - Mit tettél Nellivel?

- Nem egyszerűen aljasság, ez már kényszermunkát érdemlő, ocsmány dolog... Ez... ez... nincs is szó rá, amely kifejezze!

- Istenem! De hisz legalább gondoskodnia kéne Nelliről!

- Kéne. De mivel kényszerítsük? Ijesszük meg? Most már nem fél: hisz elvettem a pénzt. Magam, magam ismertem el, hogy kétezer ezüsttel megválthatja félelmét, magamat taksáltam ennyire! Mivel ijesztesz most rá?

- Hát igazán, komolyan elveszett Nelli ügye? - kiáltottam szinte kétségbeesetten.

- Semmiképp! - heveskedett Maszlobojev, s valósággal megremegett. - Nem, ezt nem hagyom annyiban! Új dologba fogok, Ványa, már döntöttem! Mit jelent az, hogy elvettem a kétezret? Köpök rá. A sérelemért fogadtam el, mert ez a naplopó kigúnyolt, kinevetett. Kigúnyolt, és még ki is nevetett! Nem, nem tűröm, hogy nevessenek rajtam... Most magánál Nellinél kezdem, Ványa. Bizonyos megfigyelések nyomán meggyőződésem, hogy benne rejlik az egész ügy megoldása. Ő mindent tud, mindent... Az anya maga mondta el neki. Nyilván lázában, bánatában beszélt. Nem volt kinek panaszkodnia, Nellihez fordult hát, neki mesélt. Talán még holmi írásokra is rábukkanunk - tette hozzá, és elragadtatva dörzsölte a kezét. - Érted most már, Ványa, miért járogatok ide? Először is irántad való barátságból; ez természetes; de főképpen Nellit figyelem, harmadszor pedig, Ványa barátom, tetszik, nem tetszik, segítened kell, mert te hatsz Nellire!...

- Feltétlenül, megesküszöm rá - kiáltottam -, s remélem, Maszlobojev, hogy főképpen Nelliért fogsz fáradozni, ezért a megbántott, szegény árváért, nem pedig pusztán a saját hasznodért...

- Mi közöd hozzá, kinek a hasznáért fáradozok, te jámbor? Csak csináljam, az a fontos! Persze főképp az árváért, ezt már az emberszeretet is így kívánja. De azért, Vanyusa, ne ítélj el végképp, ha magamról is gondoskodom. Szegény ember vagyok, s szegény embereket ne merjen megsérteni. Elveszi, ami az enyém, s ráadásul ki is gúnyol a gazember. Szerinted az ilyen csirkefogónak el kell nézni mindent? Morgen früh!

Másnapi virágünnepünk nem sikerült. Nelli rosszabbul lett, és nem bírt kijönni a szobából.

Soha többé nem hagyta el ezt a szobát.

Két hét múlva meghalt. E két hét során egyszer sem tért már teljesen magához, nem szabadult meg furcsa képzelgéseitől. Értelme mintha elhomályosult volna. Egészen haláláig szilárdan hitte: nagyapja magához hívja, haragszik rá, amiért nem megy, koppant a botjával, és azt parancsolja, hogy kéregessen a jó emberektől kenyérre és dohányra. Gyakran sírt álmában, s mikor felébredt, elmesélte, hogy anyját látta.

Csak ritkán tisztult ki teljesen az értelme. Egyszer magunkra maradtunk: felém nyúlt, láztól lesoványodott kis kezével megfogta a kezem.

- Ványa, ha meghalok, vedd feleségül Natasát!

Úgy látszott, régi és állandó gondolata ez. Szótlanul rámosolyogtam. Mosolyom láttán maga is elmosolyodott, soványka ujjával pajkosan megfenyegetett, és mindjárt csókolgatni kezdett.

Három nappal halála előtt, egy gyönyörű nyári este azt kérte, húzzuk fel a függönyt, és nyissuk ki hálószobája ablakát. Az ablak a kertre nyílt; sokáig nézte a sűrű zöld növényzetet, a lenyugvó napot, és hirtelen megkérte Ihmenyevéket, hogy hagyjanak minket magunkra.

- Ványa - szólalt meg alig hallható hangon, mert már nagyon gyenge volt -, én nemsokára meghalok. Nagyon hamarosan, s azt akarom mondani neked, hogy ne feledj el. Emlékül ezt hagyom neked (s rámutatott a nagy talizmánra, mely a mellén függött a kereszttel együtt). Mama hagyta rám, amikor meghalt. Ha meghalok, vedd magadhoz, és olvasd el, ami benne van. Ma mindnyájuknak megmondom, hogy egyedül neked adják oda ezt a talizmánt. S ha elolvastad, menj el hozzá, és mondd meg: meghaltam, de neki nem bocsátottam meg. Mondd meg azt is, hogy nemrég olvastam az Evangéliumot. Ott az áll: bocsássatok meg ellenségeiteknek. No, hát én olvastam ezt, és neki mégsem bocsátottam meg, mert amikor mama haldoklott, és még bírt beszélni, az utolsó szava az volt: "Megátkozom őt." Így hát én is megátkozom őt, megátkozom, nem magam miatt, hanem a mama miatt... Beszéld el neki, hogyan halt meg a mama, hogyan maradtam ott egyedül Bubnovánál; mondd el, hogyan éltem én Bubnovánál, de mondd meg azt is, hogy inkább maradtam Bubnovánál, de hozzá nem mentem el.

Nelli beszéd közben elsápadt, szeme szikrázott, s szíve olyan hevesen vert, hogy párnáira hanyatlott, és percekig nem bírt szóhoz jutni.

- Hívd be őket, Ványa - mondta végül erőtlen hangon -, el akarok búcsúzni valamennyiüktől. Isten veled, Ványa!...

Erősen, erősen megölelt utoljára. Bejöttek a mieink. Az öreg nem bírta megérteni, hogy meghal; sehogy sem tudta felfogni ezt a gondolatot. Az utolsó időig vitatkozott mindnyájunkkal, azt erősítgette, hogy okvetlenül meggyógyul. Egész kiszikkasztotta a gond, naphosszat, sőt éjszaka is Nelli ágyánál üldögélt... Az utolsó éjszakákon szó szerint nem aludt. Igyekezett ellesni Nelli legkisebb szeszélyét, legkisebb kívánságát is, amikor kijött hozzánk, keservesen sírt, de egy perc múlva már megint reménykedett, és bizonygatta, hogy meggyógyul. Virágokkal árasztotta el a szobáját. Egyszer csodaszép rózsacsokrot vásárolt, fehér és piros rózsákból, valahová messzire ment érte, és elhozta Nellikéjének... Mindezzel nagyon felizgatta a kislányt. Egész szívével viszonoznia kellett ezt a nagy szeretetet. Ezen az estén, a búcsú estéjén, az öreg sehogy sem akart örökre búcsúzni tőle. Nelli mosolygott rá, egész este iparkodott vidámnak látszani, tréfált vele, sőt nevetett... Mindnyájan szinte reménykedve jöttünk ki tőle, de másnap már nem bírt megszólalni. Két napra rá meghalt.

Emlékszem, az öreg virágokkal borította el a koporsóját, s kétségbeesetten bámulta sovány, halott kis arcát, megdermedt mosolyát, mellén keresztbe tett kezét. Úgy siratta, mint tulajdon gyermekét. Natasa, én és valamennyien, mind vigasztaltuk, ő azonban vigasztalan volt, s Nelli temetése után súlyosan megbetegedett.

Anna Andrejevna maga adta át nekem a talizmánt, amelyet levett Nelli kebléről. Ebben a talizmánban volt anyja levele a herceghez. A kislány halála napján olvastam el. Az asszony elátkozta a herceget, kijelentette, hogy nem tud megbocsátani neki, leírta életének utolsó szakaszát, minden szörnyűséget, ami Nellire vár, s könyörgött, tegyen valamit legalább a gyermekért. "Ő az öné - írta -, az ön lánya, maga is tudja, hogy édesleánya. Meghagytam neki, hogy halálom után menjen el önhöz, és adja a kezébe ezt a levelet. Ha nem taszítja el Nellit, ott tán megbocsátok önnek, s az ítélet napján a bíró elé állok, és kérem, hogy bocsássa meg az ön bűneit. Nelli ismeri levelem tartalmát; elolvastam neki; megmagyaráztam neki mindent, ő mindent tud, mindent..."

Nelli azonban nem teljesítette végakaratát; tudott mindent, de nem ment el a herceghez, és megbékélés nélkül halt meg.

Amikor temetéséről hazamentünk, Natasával lesétáltunk a kertbe. Ragyogó, meleg nap volt. Egy hét múlva utaznak. Natasa különös, hosszú pillantással nézett rám.

- Ványa - mondta -, Ványa, de hisz ez álom volt!

- Mi volt álom? - kérdeztem.

- Az egész - felelte -, az egész, ami ebben az évben történt. Miért romboltam le a boldogságodat, Ványa?

S a szeméből azt olvastam ki:

"Örökre boldogok lehettünk volna együtt!"

3. A harmadik rend... a harmadik rend, az a fő. ^[VISSZA]

10. A közeli viszontlátásra. Itt: a beszélgetést mielőbb folytatjuk. ^[VISSZA]