SZÁZ SZÉP KÉP - Anna Margit: Bábu

ÉLETRAJZI ADATOK

(Borota, 1913. december 23. - Budapest, 1991. június 3.)
Eredeti neve Sicherman Margit; vidéki zsidó családból származott, igen fiatalon, 1930 körül Budapestre ment, ahol a főiskoláról eltávolított Vaszary János magániskolájában (Új Művészeti Iskola) tanult. Itt ismerkedett meg Ámos Imre festővel, akivel többévi együttélés után, 1936-ban összeházasodtak. 1973: a Munka Érdemrend arany fokozata; 1975: érdemes művész; 1987: kiváló művész. A legkorábbi művei Ámos Imrével szoros kölcsönhatásban, szellemi rokonságban születtek. A harmincas években világos színekkel festett jelenetei, réveteg tekintetű nőalakjai tárgy nélküli nosztalgiával itatódnak át. Többnyire önmagát ábrázolta, az önarckép mindvégig központi szerepet játszott művészetében, életműve mintegy önéletrajzzá állt össze. Képei ekkor erősen dekoratív jellegűek voltak, az egymáshoz közeli tónusok a franciákat, mindenekelőtt Bonnardot idézték. Művészi érdeklődésének középpontjában Gulácsy, Csontváry, Derkovits, Chagall, Picasso állt. 1937-ben, a világkiállítás idején, Ámos Imrével Párizsba mentek, ahol találkoztak Chagall-lal, de sem életüket, sem művészetüket nem alakították át alapvetően az itteni élmények. 1938-1941 között a nyarakat Ámossal együtt Szentendrén töltötték, baráti körükhöz tartozott többek között Vajda Lajos, Vajda Júlia, Korniss Dezső, Kelemen Emil, Rozsda Endre, Barta Lajos, Bán Béla. A negyvenes években - Ámos Imre egyre gyakoribb munkaszolgálatainak idején - rajzain, festményein a kontúrok megerősödtek, abroncsszerűen fogták körbe, szorították önmagukba a formákat. Az önarckép olyan meghatározó jelentőségű, hogy a műfaji kereteket áttörve, kép a képben motívumként gyakran a csendéleteken is megjelent. A nőalakokba szinte kivétel nélkül önmagát helyettesítette be, szerepeket keresett és próbálgatott - ő a táncosnő, a múzsa, Venus, festőnő, prostituált, árva, menekülő. 1945-ben az Európai Iskola egyik alapító tagja volt. Már 1945 előtt megvoltak az előzményei annak a groteszk, csupán fejből, kézből és a felsőtestből álló bábunak, aki most szinte egyetlen elemi formára, a gömbfejre egyszerűsödve különböző szerepekben merítkezik meg: hol megváltó, hol próféta, halász, párka, özvegy. Ezekben a bábukban is gyakran önarcképeket festett, a hasonlóság helyett az attribútumok szolgálják az azonosítást. A korábbi temperatechnika után olajjal festett, színei egyre harsányabbak, nyersebbek lettek. A gyermekrajzok egyszerűségére emlékeztető, ugyanakkor elementáris erejű, a népművészet és a kultúra archaikus rétegei iránt fogékony festészet gyökerei Vajda és Korniss szentendrei programjáig nyúltak vissza, az Európai Iskola tradícióválasztásában kapott megerősítést, s rokon a COBRA-csoport felfogásával. Az Európai Iskola megszűnése után jó ideig nem kapott önálló kiállítási lehetőséget, 1948 és 1953 között elhallgatott. Amikor újra dolgozni kezdett, a baba, bábu, bohóc lesz ismét a témája. Irodalmi ihletésű, elbeszélő képeket is festett. Az ötvenes évek végére a bábutematika mellett megszületett egy lírai, a szecessziót, Gulácsy alakjait idéző, visszafogottabb színeket használó, illetve szénnel vászonra készült műcsoport. A népművészet, a városi folklór iránti érdeklődése megmaradt, de át is alakult, a krumpliasszonyokon, lopótök figurákon keresztül jut el a modern giccsig. Mind festésmódja, mind témái a groteszkhez közelítettek, a szürreális és expresszív látásmód egyaránt jellemezte. A "popular imagery" témái, a vásári portékák, az üvegfestmények, a "cselédfolklór" ihlette bibliai tárgyú képeit. A zsidó vallás, szokások már a háború előtti munkáin megjelentek, akkor azonban mintegy elrejtette, míg a hatvanas évek végétől egyértelműen, azonnal felismerhetően festette meg ezeket. A hetvenes években a naiv, tudatos primitivizmus, a festményekbe ragasztott giccstárgyak, fotók, rendkívüli színesség uralta képeit. A népművészet iránti érdeklődése aktualitást nyert a táncházmozgalmak, a népi kultúra újrafelfedezése idején. A családi és történelmi tragédiákat egyaránt a bábukban mutatta meg. A hetvenes évektől haláláig a háború és a zsidóság, az özvegység, a magány tragédiáját dolgozta fel ironikus, groteszk, gonosz és démoni hangokkal, ambivalenciával átitatott képein. Továbbra is önarcképeket festett, amelyek olykor metaforákká vagy allegóriákká alakultak. Saját testének deformálódását, az elmúlás előtti stációkat festette meg, képei egyre keserűbb hangvételűek, amit erősítettek a "beszélő" címek, s a vászon hátoldalára írt üzenetek. Műveit jelentős magán- és közgyűjteményekben őrzik, köztük a Magyar Nemzeti Galériában, a pécsi Janus Pannonius Múzeumban, a szentendrei Ferenczy Múzeumban, és az ugyanitt, 1984-ben megnyílt Anna Margit-Ámos Imre Emlékházban.

(Turay Hédi)

Forrás: http://www.artportal.hu/lexikon/muveszek/anna_margit/

1913. december 23-án született Borotán. Apja gazdatiszt volt. A nagy családot munkájának megfelelően egyik vidékről a másikra vitte; így ismerte meg a gyermek Anna Margit Gyula környéke után a Felvidék falvait, és így lett alapélménye a folklór; a színes parasztruhák, és az akkor még funkcionáló tárgyakkal, a köcsögökkel, a tékákkal, a népi faragásokkal való találkozás. A kócból, háncsból, kukorica csuhából készült babák - későbbi megjelenésükben bábuk - egy népi kollektíva termékei, a paraszti lét közös sajátosságainak jelképei. Az erősen felfokozott színek, a tiszta formák megmozgatják fantáziáját; korán kezdett el festeni. 1932 és 1936 között Vaszary János tanítványa lett. Már 1930-31-től kezdve ismerjük krétával, tussal, ceruzával lejegyzett portré- és aktrajzait, majd festményeit, amelyek szinte kivétel nélkül önportrék; ha van is környezetük, csak a szép, egészséges, szárnyaló mozgású nőalakok hátteréül szolgálnak (Táncosnők, 1933. Lányok korsóval, 1934.). Anna Margit, mintha "a boldogok szigetén" élne társával, Ámos Imrével együtt. Munkájukban is összefonódnak; igazi mestere férje, aki bár nem avatkozott festészetébe mégis lényeges hatóerő, lényével, szellemével, asszociatív és lírai hangvételű képeivel. Együtt ámulnak a világra, s a bekövetkező események megérzésének fájdalmával kapaszkodnak egymásba.

Anna Margit a Munkácsy Céh Ernst Múzeumban rendezett tárlatán szerepelt először 1934 májusában, majd a IX. és X. Tavaszi Szalon kiállításán 1934-ben és 1935-ben. 1936 szeptemberében Ámossal volt közös kiállításuk. 1936-tól rendszeresen szerepelt a KUT kiállításokon. A kritikusok felfigyeltek Anna Margit szakmai felkészültségére, elmélyült festői látásmódjára, a rendszeresen végzett műhelymunkára, mely által oly biztonságra tett szert, s amely nélkül a későbbiekben - amikor körülötte felbolydult a pokol, és ösztönei, szenvedélyei felszabadultak -, elveszett volna az irracionalitásban. 1935-ben Pihenő-jét kitüntető elismerésben részesítették, majd 1937-ben a Tavaszi Szalonban és 1942 júniusában a Nemzeti Szalonban kiállított festményeit díjazták. A pasztell önarcképek, tus aktok sora fokozott, igényes belső életről tanúskodik. Valami átlényegül festészetében, a nyugtalan körvonalak, az erőteljessé váló gesztusok, a szokatlan mimika arra utal, hogy a festő már nemcsak egyszerűen önmagát festi, hanem így teremt önmaga számára menekülésre, elrejtőzésre alkalmas világot. Sejtelmes hangulatok mögött görcsös rángatózást érzékelünk, ezek a portrék pszichoportrékká súlyosulnak, belső tájakon kalandoznak. Megjelenik a madár, a zenélő figura, a kötéltáncos motívum, és a maszk, a rejtőzködés szimbóluma (Artistanő, Kötéltánc, Hárfázó, Lebegő, Cirkuszban, 1936-37.).

Posztimpresszionista kezdet után művészete szürrealisztikus irányba fordult. Ámos Imrével 1937-ben Párizsba utazott, Chagallnál tett látogatásuk, Ámos Napló-ja és képeik tanúsága szerint is hozzásegítette őket, hogy intenzív érzékenységüket, fogékonyságukat az álmok, a szubjektív, a költői iránt tudomásul vegyék, vállalják. Anna Margitnál az önarckép a legspontánabb megnyilatkozás, reagálás a környezetre, a korra. Intuitíven érzékeli a szörnyű változások kezdetét. 1938-tól három nyarat még Szentendrén töltöttek; baráti összejöveteleken Vajda Lajossal, Vajda Júliával, Korniss Dezsővel, Bálint Endrével, Fekete Bélával vitáztak. Gyermekkori élményeire rárakódott a szerb kisváros zárt világának gazdag motívumrendszere, a házfalak, a szerb ikonok, az ornamensek vizuálisan felfogott és megőrzött emléke. Ám színei egyre komorultak, az ecsetvonások egyre szélesebbek, egyre nyugtalanabbak lettek, rémület, rettegés, szorongató és szorongó félelem jajdult a figurákban, a szemek mögött folyó víziók a kóros külvilág visszfényei, tágranyíló, kiáltani és tiltakozni akaró szájak feleseltek az eseményekkel. 1940-ben először jelent meg a bábu (Önarckép bábuval), hogy azonosuljon a festővel, szószólója legyen, személytelenül hordozza a látnokok próféciáit; Bosch, Grünewald, Blake látomásait és a lidérces népi mondókák minden borzalmát felülmúló totális őrület tobzódásának az egyént nyomorító megnyilvánulásait. ... Ámos Imre munkaszolgálatos, Vajda jóformán éhenhalt, a többiek is mind szétszóródtak. 1942-ben még résztvett a fasizmus ellen demonstráló Szabadság és Nép című kiállításon, melyet a Szocialista Képzőművész Csoport rendezett, azután azonban alig festett, bujkálni kényszerült, Ámosért reszketett (Szerelmespár, 1943., Árva, 1943.), akit 1944-ben orvul elpusztítottak. Csak lapjait küldte haza asszonyának, melyekre utolsó feljegyzéseit rajzolta; egy embertelen állapot irtózatos híradásait. Anna Margit magáramaradottságában, életösztönei parancsaként ismét a festéshez menekült (Nő hegedűvel, Emlékezés, 1944., Özvegy, 1945.). 1946-ban már szinte minden kollektív kiállításon szerepelt.

Rendszeresen szerepelt a Tamás Galériában, az Ernst Múzeumban, a Nemzeti Szalonban, az Alkotás Művészházban, az Európai Iskola kiállításain. Tagja volt az Európai Iskolának, mely a magyar művészeti életet a modern Európa szellemkörébe igyekezett bekapcsolni. Kritikusai közé tartozott Kállai Ernő, Rabinovszky Máriusz, Hamvas Béla, Mezei Árpád. 1948 novemberében volt - Magyarországon húsz évig utolsó - önálló kiállítása.

1946-tól 1948-ig fejeket festett, most már olajjal. A háború előtt a kíntól, a túlfeszülő érzelmektől sűrűsödtek össze a festékcsomók plasztikus felületet képezve, most a pasztellképeken megszerzett tapasztalatokat az új technika, az olajfestés szolgálatába állította. Ebben a periódusban a fej-variációk azonos mondanivalót szolgáltak, az apokaliptikus jajongás emberibb léptékű szomorúsággá oldódott, s a festő a bizánci mozaikrakók kitartó szorgalmával építette varázsos mesterműveit. Megérintette az ikonművészet tradíciója, a primitívnek nevezett népek és gyermekkora költészetével telítődött, oly átfedések és egyesülések jöttek létre képein, melyek szinte Prousttal rokonítják.

A mindennapok nagyjelentőségű eseményeinek krónikásává és lírikusává vált, bábui hol a születést, a testvéri együttélést, a házasságot, vagy a halált jelenítették meg. ... A fő motívuma e képeknek a kör - amely szimbolikája szerint a biológiai kezdet, a vitalitás, de a mindenség és végtelenség ősformája is -, Vajda képein, Klee stilizált bálványaiban, Picasso tányérra festett arcaiban és az együgyű gyermekrajzokban is jelen van.

Palettája kivilágosodott, a színek felizzása abból is következett, hogy tubusokból kinyomva keveretlenül rakta fel a vászonra a vékonyabb-vastagabb festékrétegeket, de itt és ekkor még a színviszonylatok differenciáltak maradtak, a színek csak később kezdtek redukálódni, egyszerűsödni. Kiállításokon nem szerepelhetett, művészetét félreértették, de ha lassan is, teljes belső emigrációjában is, tovább festett, tovább formázta a népművészettől kölcsönzött derűvel, élni akarással, szépséggel, gonddal műveit (Angyal, 1951. Játék, 1952. Töviskorona, 1954.). 1952-ben festett első Ars poeticája addigi korszakainak első szintézisét adta. A negyven éves művész eddigi motívumai harmonikusan összefonódtak, a borzalom kútjába merülés, annyi görcsös, zaklatott állapot után a formák kiegyenlítődtek, a torz, a groteszk megértő humorba fordult. Anna Margit ismét tudott mosolyogni, mégha e derű mögött nem is csitultak a démonikusan fortyogó balsejtelmek (Bábu, Kürtös angyal, Madár, 1958.). ...1956-ban súlyosan megbetegedett, tüdőoperáción esett át, de festett megszakíthatatlanul, néha szinte érthetetlen egyszerűséggel, festett úgy, ahogy "a költő ír, a macska miákol, és az eb vonít, s a kis halacska ikrát ürít kacéran" (Radnóti Miklós). Modellként önmagához fordulva festményein kizárólagosan emberi formákat jelenített meg, a testet vagy az arcot. Időtlen biztonsággal merednek a nézőre, tulajdonképpen egy tesztapparátus hívótagjai, egy-egy lelkiállapot karakterképei, felszólítanak, hogy helyezzük bele őket abba a különös jelrendszerbe, amit magunknak alkottunk. Anna Margitot egy jellemből egy konkrét tulajdonság ragadja meg, metszetet készít róla, a szubjektívből egy általánosabb, objektívabb síkra emeli. Az idő elveszti szakaszosságát, az életkorok összemosódnak, a felnőttben felfedi a gyermekit, a modernben a középkorit.

Körülötte bomlani kezdtek a külső falak, újra szerepelt csoportos kiállításokon, 1957-ben a Műcsarnok Tavaszi Tárlatán jelentkezett, de tovább kísérti a múlt, betegség is terheli. 1958-ban Párizsban szerepelt két tárlaton, Miro, Ernst, Arp, Vajda mellett, majd műveiből önálló kiállítást rendeztek. "Napjaink talán legjelentékenyebb festőnője" - állapította meg az Arts kritikusa. 1959-ben a Chiltern Gallery kiállításán Korniss Dezsővel együtt képviselte a magyar festészetet. Táncoló, hegedülő vagy más hangszeren játszó, kötélen egyensúlyozó figurák, gnómok, angyalok, bohócok öltötték magukra kifejeznivalóinak formáját ebben a periódusban, amely 1964-ig tartott. De ezek a figurák olykor még később is vissza-visszatértek (Nocturno, 1960. Középkor, 1961. Hóhér, 1962. Fehér galléros, 1963. Rokokó, 1963. Kötéltánc, 1964.). A szecesszió hagyományait is felelevenítette, különösen vászonra fekete krétával rajzolt műveiben. Mintha a lovagkor üzenete is megérintette volna, mintha a trecento érzelmei borzolták volna föl fogékony kedélyét. Mítoszok zsongták körül, mítoszokat idézett meg. Most simán festett, az ecsetűzés (sajátos, szürrealista ecsetkezelés) technikája eltüntette a felületről a legkisebb kidudorodást is, hajlékony zenei hangok csendültek; a továbbra is embert ábrázoló képeken remegővé vált az atmoszféra; mintha egy kristálypohár magától pendülne meg a levegőben, oly érinthetetlenné vált minden. Szorongató egyedüllét, végletekig torzult magány, aztán bravúros fordulat; az ihletett csöndbe ismét belerobbantak a bábuk, néha álarcos bohócok, 1964-től egyre harsogóbb színekkel, méretben is megnövekedve.

Anna Margitot ekkor kezdték felfedezni. Szerepelt nőnapi kiállításokon, majd klubokban, meghívták a Műcsarnokban rendezett kiállításokra, rendszeres kiállító lett Szentendrén, végül bekerült az országos tárlatok résztvevői közé. Vásárlók jelentkeztek, megmozdultak a kritikusok is, és 1966-tól egyre gyakrabban hangzott el a munkásságát megbecsülő, értékelő szó. És megkezdődött a felkészülés az 1968 júniusában az Ernst Múzeumban sorra kerülő nagy, önálló bemutatkozásra.

Anna Margit nem ösztönös művész. A bábumotívumokra való rátalálás elsősorban a közegtelenségnek, a hosszú ideig tartó visszhangtalanságnak következménye.

Anna Margit öntörvényű művész, festészete belső fejlődésének állomásai szerint alakult. ... A háború után következő lélegzetvételnyi idő múltán a forrongó európai művészeti, esztétikai áramlatoktól ismét elzártság következett, önmagába kellett kapaszkodnia annak, aki tovább akart lépni. A bábu, amit bárki összetákolhat, felhúzhatóvá csavarozhat, rongyokból összeragaszthat, bekapcsolta a festőt a közös játékba, a közös gyermekkorba, a kollektív mítoszokba.

1966-ban és 1967-ben, a bábuk mellett - talán kontrasztként -, még rendkívül érzékeny, higgadt, bizonyos értelemben a hagyományokhoz illeszkedő portrékat festett (Piros sapkás fiú, Virágos kalap, 1966. Sápadt nő, 1967.), mintegy mesterségének próbájaként, sőt figurális kompozíciókat is alkotott. Néhány kép erejéig, röpködő fantáziáját szabadon engedve, a felületekre halmozta emlékeinek fő motívumait, olyan jeleket, amelyeket mások is értelmezni képesek. 1968-tól azonban egyértelműen bábu lett a Máriácska, a Magdolna is, a Hírnök, a Tövises múzsa...

Forrás: S. Nagy Katalin: Anna Margit (Mai Magyar Művészet sorozat)
Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp., 1971, 5-12. oldal

Apja Sichermann /Sólyom/ József gazdatiszt volt, ezért többnyire tanyán éltek. 1913. december 23-án, amikor született, a ház ajtaját kinyitni is alig lehetett, olyan magasan állt a hó. Jánoshalom és Borota között volt a tanya, de mivel apjának lovon kellett bemennie anyakönyveztetni őt, s a lónak majd szügyig ért a hó, ezért a valamivel közelebbi Borotára ment bejelenteni megszületését. Igazából Dobozra emlékezik, oda kötődnek anyai nagyanyja házához az első élmények: a családot olyannyira összekötő zsidó ünnepek, a vidám-színes hagyományok imái és játékai, az iskolai szünetek öröme, a rokonok szeretete. Itt született első képe is. Négyéves volt, amikor lefestette Lefkovits bácsit Dobozon. De nem ezt tartja élete első művészi tettének, hanem azt, amikor kukoricacsutkából bábut készített. Azt hiszem, valami magából kiszakadt, maga szülte lénynek érezte ezt a bábut, úgy, ahogy majd a művész érezte később magából eredőnek a festményeket.

Az 1930-as évek elejétől tanult rajzolni Vaszary János festőiskolájában, az OMIKE /Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület/ grafikusműtermében. Délelőtt betűket rajzoltak, délután modell után dolgozhattak. Így ismerkedett meg Ámos Imrével, aki néhány társával együtt a főiskoláról átjárt ide rajzolni. Ámos Imrével, a háború előtti magyar festészet egyik legsajátosabb egyéniségével, aki barátja és társa volt az életben, és az az egyetlen, aki magányosságát feloldotta. 1936-ban házasodtak össze. Anna Margit emlékszik, hogy csupán egyetlen ruhája volt, de az OMIKE elnöknője megajándékozta egy fekete-fehér pettyes ruhával: ez volt az esküvői öltözete. A díszebéd pedig bableves és mákostészta az OMIKE menzáján. A Képíró utca 8. egyik manzárdszobájában laktak. Mellettük volt Vajda Lajos műterme. Mindig fáztak, s csupán egyszer volt tüzelőjük, amikor Hevesi Ferenc főrabbi meglátogatta őket, s ezután küldött két zsák szenet segítségül. De dolgoztak, kiállításokon szerepeltek, jelentős kritikusok figyeltek rájuk. Hadd említsem meg, hogy ekkor - első kiállítása alkalmával - változtatta meg a nevét. Csupán a keresztnevét akarta Annára változtatni, de nagynénje kérte, hogy maradjon Margit. Így lett az Annából vezetéknév, s a művészeti közélet már Anna Margitnak ismerte meg.

1937 fontos dátum Anna Margit és Ámos életében. Nem elsősorban azért, mert Párizsba kijutottak, hanem mert találkoztak Chagall-lal ezen az úton. És Chagall sem felejtette el őket soha. Bizonyítja ezt 1964-es beszélgetése Hubay Miklóssal, amelyben megemlékezik róluk mint olyan magyar művészekről, akiket ismer és becsül.

De ekkor jöttek azok az évek, amelyben az őrület mindent elsepert, ami reményt adott az élethez. Ámos elpusztult a munkaszolgálatban, az auschwitzi haláltáborban megölték apját, anyját gettóba hurcolták. Ő és két testvére bujkáltak. 1940-ben egy hadiüzemben dolgozott, ami egy kis védelmet jelentett. De kidobták onnan. Beköltözött az egyik csillagos házba, amelynek lakói mindennap várhatták az elhurcolást. Majd bujkált: Fekete Nagy Bélánál és Major Máténál a katasztrófákkal terhelt idő legfélelmetesebb napjait vészelte át.

A felszabadulás után két évig várta haza Ámost. Jöttek a barátok, akik látták, akik még találkoztak vele. Schorr Tibor és Kádár György együtt voltak egy szászországi táborban Ámossal. Az utolsó hír így került haza: Schorr beteg volt, s ott ült a betegeknek kijelölt barakk ablakában, amikor Ámos arra ment. Schorr magához intette, és egy darab kenyeret adott neki. Mondta, hogy jöjjön erre mindennap, mert sokszor megkapják a még fel nem fedezett halottak adagját, s így tud neki is juttatni. Ámos intett, hogy megértette, és jönni fog. Többet senki sem látta.

Ez a hír sem tehette ténnyé a halált. Két év kellett hozzá, hogy valóságnak tudja.

Úgy ír az ember ezekről az évekről, mintha elképzelhető eseményeket mondana el. Mintha az adatok és tények valaha is elég erősek lehetnének ahhoz, hogy ezt az időt megfogalmazhassák azok számára, akik nem élték át. - Betegbarakk, láger, haláltábor, gettó, bujkálás, csillagos ház, az utolsó hír valakiről, elhurcolás, fel nem fedezett halottak kenyéradagja. - Ezeket elmondta nekem Anna Margit ott a műteremben, mondatokba foglalta a szavakat, olyan tényszerűen, olyan kronológiában, ahogy leírtam. A szöveg hiteles, érthető, és segítségével minden végiggondolható, ami történt. Csak egyvalami van, ami nem fogalmazható meg: az az erő, amivel élni tudott tovább, nem azért, mert az élni vágyás megmaradt benne, hanem azért, mert a túlélők közé tartozott. Ez a tény kötelezte arra, hogy az elkövetkező évtizedekben annyi színes reménnyel, annyi szépséggel ajándékozzon meg bennünket, amennyit az idő megengedett a munkára.

. . .

A felszabadulás utáni napokban összetalálkozott Ferenczy Béni feleségével. Ők akkor költöztek új műterembe, és az asszony felajánlotta Anna Margitnak régi lakásukat. Így jutott műteremhez, ahol dolgozni kezdhetett. Ekkor alakult meg az Európai Iskola, amelynek egyik alapító tagja lett, s amelyben társakat talált az új művészet, egy új szellemű művészeti élet megteremtéséhez. ...

Az Európai Iskola több mint harminc évvel ezelőtt, 1949-ben feloszlott. Azóta sok minden történt: Anna Margit művészete is szükségképpen alakult, tovább bontakozott, mindig újabb értékekkel gazdagodott. De az az idő mégis meghatározó volt, magatartását és művészi látását determináló. Egyik legemlékezetesebb képe akkor a Halász című kompozíciója volt. Harminc év után, 1979-ben újra megfestette a motívumot, amely akár emlékmű is lehet, de mindenképpen jelképe annak a korszaknak. Az alak változott, időtlenebb lett, a hatalmas kék fej végigrepedt, rajta koronaként egy hal fekszik, ruhája a háló. Az egykor élőnek már csak hasonmása, s nehogy tévedjünk, hiszen ez csak egy bábu, látszanak a szögek, amelyek a két kis kart odaerősítik a testhez.

Mégis az lehet igaz, hogy emlékmű ez a múlt tiszteletére. Nem hiszem, hogy annak szánta, de bizonyos, hogy az 1979-es évnek ez volt az első festménye, harminc évvel az Európai Iskola megszűnése után.

1949-1953 között egyetlen képet sem festett, így erről az időről nincs mit mondanunk. De akkor történt valami, ami újra visszaadta őt a művészetnek. Gyerekei egy alkalommal roncs-babát találtak az utcán, amit hazavittek. Ennyi év után ekkor született meg az első kép. A tört baba a modell, a háború emberirtásának a jele, egy elesett, szétroncsolódott katona alakjában. Ez a festmény nagyon fontos. Nem azért, mert hosszú időt szakított meg, hiszen nem azonnal, csak fokozatosan tért vissza az állandó munkához, hanem lényeges azért, mert új korszakot nyitott meg művészetében. Ettől kezdve a bábu már nemcsak modellje, hanem önálló életet, világot, környezetet teremt magának. Egy kicsit a mi életünkre, világunkra, környezetünkre hasonlít, de ebben az analógiában nincs egyensúly: a szépség, az öröm és a megértés az ő világukban több, mint a miénkben.

. . .

Az 1960-as évek alkotásai ezek, amikor már teljes erővel dolgozik újra a művész. 1968-ban, húsz év után először, újra kiállítást rendeznek műveiből. Műterme megélénkül. Mintha semmi nem szakította volna meg jelenlétét a kortárs művészetben, mintha a kontinuitás állandó lett volna az élettel, olyan azonnal válik fontossá. Akik újat, továbblépést akarnak a modern magyar művészetben, kivétel nélkül mellé állnak, akarják munkáit, számon tartják minden alkotását. Egy új generáció lépett azóta a művészeti közéletbe, akik felfedezik benne kortárs művészetünk egyik indítóját, és megfogalmazzák jelentőségét az európai művészeten belül. Múltja így válik a művészettörténet részévé, jelenében pedig a megújulás erejét üdvözlik.

A valahova besorolás minden szándéka nélkül a magyar szürrealista törekvések egyik kimagasló képviselőjét látják benne. Ez már az Európai Iskola keretében is igaz volt róla. Víziói, maga teremtette alakjai valóban az álomvalóság határához vezettek, amelyben a formákat nem a külső világ igazolta, hanem a művészben születtek életre autonóm teremtményekként, alkotójuk elhatározása szerint.

A hallgatás évei után ugyanezzel a magatartással kezdett dolgozni. Mégis valami egészen más az eredmény. Az a gyöngéd líraiság, amely annyira uralkodott korai műveiben, s amely a gyermeki rajzokban felismert naivitással tette rokonná a formákat, eltűnt az új képekről. Úgy, ahogy ezt a hatvanas évek bábusorozatában látjuk. A formák kötődnek a múlthoz, de elkomorodott körülöttük a világ. Németh Lajos fogalmazta meg nagyon plasztikusan Anna Margit művészetének ezt a változását 1968-ban, a "Modern magyar művészet" című könyvében:

"Művészete az elmúlt évtizedben komorabbá vált... szürrealizmusa mindinkább elvesztette játékos jellegét, és tragédiát sugárzó vizionáriussá vált... Az amorf, a hibrid mind nagyobb szerepet játszott képein, és primitivizmusa is idegességgel, titkos értelemmel telítődött."

Annak a világnak és mozgástérnek megteremtése, amelyben a bábuk életre keltek és környezetet alakítottak, első összefoglalása volt ennek az elkomorodásnak. A hatvanas évek végére mélyült ez igazán tragikussá. A festmények egész sorát hívhatnám bizonyító tanuként, de csak egyetlen kép áll előttem, az 1969-ben festett Bábu. Drámává érett a sorozat. A bábuk elvesztették terüket; játékuk, kedves igyekezetük, hogy örömöt adjanak, eltűnik a képekről. A rémület dermedtségével bámulnak ránk. Öltözetükön még látszik, hogy mókázni akartak, de a félelem megbénította a mozdulatot. Most már nem vállalnak hasonlóságot világunkkal, és nem akarnak kapcsolatot velünk. Eltakarják a maguk teremtette környezetet. Mint akik feladták a reményt.

. . .

"Kifestek magamból minden szomorúságot." Így fogalmazza meg Anna Margit azt a tudást, amely festményeiben lehetőséget ad nekünk, hogy megismerjük életét. A Szimbólum egy önarckép. Kedves a ruhája, bábuktól kölcsönzött, ugyanúgy a fejdísz is, a hajat pántként leszorító kék selyemszalag. Fején kalitka, benne egy rab madár. A kalitka ajtaja nyitva van, a szabadulás lehetősége adott. A madár elfordul a nyitott ajtótól, vállalja a rabságot.

Emlékezem életének súlyos terhére, amelyet mégis elvállalt. Nyomasztó emberi kötöttségek, amelyeket feloldhatott volna. De vállalta, önként, saját akaratából.

. . .

Emlékezem élete tragédiáira, s tudom, hogy ezekben veszett el alakjainak játékos kedve. A mélységből jön hozzánk az üzenet, amelybe le kellett szállnia önmaga megismerésére és megmentésére.

. . .

Mézeskalács lovon, mézeskalács huszár indul a virágos útnak. Szárnya van: angyal is. Fáklyát visz: útjelző is. Arca a művészé, az ő Ars poeticája a festmény. Szép bábui közül Múzsát is választ magának, akit piros virágos báránykája a kék égből hoz közénk.

És mosolyogni kezdenek a bábuk. Először, mióta léteznek. Nem mindig és nem is túl vidáman, sőt van, amikor oktalan ez a mosoly. A Haláltánc marionetthölgye így esik darabokra. A nagy bábszínház vidám karneválján nem látta meg táncosa koponyaarcát és azt a vágyat, amely a halálát akarja. ...

Forrás: Dávid Katalin: Anna Margit (Corvina műterem sorozat), Corvina Könyvkiadó, Bp., 1980, 6-27. oldal

Önarcképek

Önarckép, 1937 Fésűs önarckép, 1940 körül Önarckép fürdőruhában, 1939

Önarckép, 1946 Trombitás önarckép, 1972 Önarckép, 1988