Egy kicsit bosszant, hogy lépten-nyomon, utcán, villamoson, üzletben és a hivatali előszobákban ok nélkül rám förmednek, odébb taszajtanak, a lábamra lépnek, és elnézéskérés helyett kioktatnak. Ha pedig kikérem magamnak az eljárást, akkor jobbik esetben úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, rosszabbik – és gyakoribb – változat szerint viszont melegebb éghajlatra küldenek, nyomdafestéket nem tűrő kitételekkel fűszerezve a jókívánságot. Értem én, hogy az emberek idegesek, türelmetlenek, hogy sokszor az állampolgári érintkezés köznapi viszonyaiban élik ki azokat az elfojtott indulataikat, amelyeket családjuk, főnökük, netán eddig rokonszenvesnek vélt pártjuk ténykedése vált ki belőlük. Értem, de nem szeretem mindennapjaink eldurvulását. Ezért egy kísérletre szántam el magam.
Vettem egy zacskó szőlőcukrot – fehér, jóízű és ártalmatlan –, szorgosan áttöltöttem egy semleges nejlontasakba, betettem a táskámba, és vártam a soron következő atrocitásra. Ez a sarki ABC-ben, fizetés közben ért. Keresgéltem az aprót, de a mögöttem álló éltes úr ezt emberi jogainak – mármint drága idejének – súlyos csorbításaként élte meg, miként ezt minősíthetetlen üvöltözések közepette a köz tudtára adta. Előkaptam a cukrot, és rezzenéstelen arccal így kínáltam: – Tessék, tessék, a toleranciapirula. Már egy is segít, de rendszeres szedése esetén garantált a hosszabb élet.
És hozzátettem: – A Nemzetközi Tolerancia Szövetség szavatolja a minőséget.
A hatás elementáris volt. A dühödt férfiú előbb elsápadt, majd lilulni kezdett, azután szó nélkül kirohant. A pénztárosnő automatikusan elvett egy pasztillát, majd bocsánatkérő mosollyal még kettőt. – Tudja, ez egy olyan stresszes meló – tette hozzá. A boltból kilépve több vásárló gyűlt körém: – Mi ez a nemzetközi izé szövetség? – tudakolták. – Tényleg ingyen adják? Maga már kipróbálta és segített? Adna próbára néhányat? – ostromoltak.
A következő tesztet a metrón végeztem, ahol poggyásztartónak nézett egy középkorú hölgy. Kínálás és szöveg mint fent. Az asszonyság csendes őrültnek kijáró tisztelettel bámult rám, levette rólam a batyuját, és odébb hurcolkodott. Az utastársak viszont nagyon érdeklődőnek bizonyultak.
A harmadik kísérlet helye a kerületi orvosi rendelő: éppen be akartam adni a papíromat, amikor egy matróna – Én jöttem előbb! felkiáltással – korát meghazudtoló fürgeséggel elém lépett, és a mögöttem állónak lökött. A pasztillát viszont elfogadta, majd dőlt belőle a panasz: az „igazi” orvosságot úgysem tudja már megfizetni, és a fia tegnap is részegen jött haza. Alig tudtam levakarni magamról. A sarokban egy szemüveges úr olvasgatva várt a sorára, megértően csak ennyit kérdezett: – Szóma, ha mondom, segít a gondon?
Az asszisztensnő viszont udvariasan felhívta a figyelmemet: itt tilos a kuruzslás, de az utcán csak nyugodtan…
Kezdtem vérszemet kapni. Ajánlottam „toleranciapasztillát” egymással hallgatólag üzleti ügyben összevitatkozó és már-már a tettlegességig fajuló vitázóknak étteremben. A másik szemét kikaparni akaró hölgyeknek a second hand turkálójánál. Ingerült ügyintézőnek az önkormányzatnál, sértően kioktató hangnemet megütő hivatalnoknak a biztosítónál, a postánál és az OTP-ben. Dicsekvés nélkül állítom: sikerem volt.
Végül azonban lebuktam. Mégpedig az Astoria aluljáróban, ahol két rozzant cigányembert molesztált néhány – nem kopasz, nem bakancsos – ifjú, láthatóan semmi más okból, mint önnön szórakoztatásukra. A pasztillámon röhögtek, viszont igen gyorsan elpárologtak. Megjelent ugyanis a színen a rend őre, és rám mordult: – Mit árusít, kérem az engedélyét. – Ez egy kísérlet – kezdtem magyarázni, de nem hallgatott végig, hanem kilátásba helyezte, hogy majd az őrszobán elbeszélgetünk. A személyim és újságíró-igazolványom beható tanulmányozása után pedig a „Na, tűnjön el, többet ne lássam itt!” formulával bocsátott utamra. Éppen olyan toleránsan, ahogy a zenélő, bábut rázogató, csipkés kendőt áruló honi és nem honi, portékájukat magyarul kínálgató, kényszer szülte koldusokat szokta.
1995. szeptember 22.