Furmann Imre 1951-ben született Nyékládházán. 1970-74 között fizikai munkás. 1979-ben szerez jogi diplomát a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen. Ezt követően a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Főügyészségen dolgozik mint gyermek- és ifjúságvédelmi ügyész. 1987-ben egyik alapítója a Magyar Demokrata Fórumnak. 1989-től 1992-ig a párt általános alelnöke s egyben az alapszervezetek főszervezője. Az MDF liberális szárnyához tartozik, így a Csurka-dolgozat után összeütközésbe kerül a párt felső vezetésével, majd 1993-ban kiszorítják a pártból is. Létrehozza a rövid ideig működő Miskolci Polgári Kört, majd magánpraxisú ügyvédként elsősorban büntetőügyekben lát el jogi képviseletet: megélhetési okokból jelenleg is ez köti le tevékenységének törtrészét. 1993 végétől a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Iroda (NEKI) igazgatója, amely elsősorban cigányok ingyenes emberjogi képviseletét látja el. Felesége szociológus, a művelődési tárca Civil Kapcsolatok Intézetének igazgatója. Furmann Imre publicisztikai és szépírói tevékenységet is folytat: első verseskötete Lendületlenül címmel 1988-ban, Átutazóban című prózakönyve 1992-ben jelent meg Miskolcon. Furmann Imre egyetlen pártnak sem tagja.
– Mint az egyik lakiteleki „alapító atya” s mint az MDF talán leghatásosabb mozgalmi szervezője foglalkozott-e még a programalkotás során a cigányság problémáival? Miközben a nemzeti sorskérdések iránt elkötelezett Demokrata Fórum vezetése általában nagyon is fogékonynak mutatkozott a kisebbségi ügyek képviselete iránt, 1989 táján beleértették ebbe a cigánykérdést is?
– Nem. De hozzáteszem, hogy nemcsak a Demokrata Fórumnak, hanem a többi mozgalomnak, alakuló-formálódó pártnak sem volt kidolgozott koncepciója, konkrét elképzelése ezeknek a problémáknak a kezelésére. A választások idején pedig egyedül az SZDSZ indított cigány származású képviselőket – inkább általános emberjogi megfontolásokból, s nem azért, mert ők különösen odafigyeltek volna a cigányságot ért átfogóbb társadalmi hatásokra. Később az MSZP is kooptált cigány képviselőt, de ennek inkább jelzésértéke volt. Ezzel korántsem akarom lebecsülni a két párt gesztusát, csak arra utalnék: sem az akkori kormánypártok, sem az akkori ellenzék nem figyelt oda, hogy mi is megy végbe, milyen hihetetlen gyors leépülés és szegregálódás következik be 1990 után a korábban is rendkívül kiszolgáltatott, sokféle diszkriminációnak kitett cigány társadalomban. Holott 1992-ben már számszerűen is tudni lehetett, hogy a munkaképes korú cigányok 70 százaléka munkanélküli lett. Korábban 85 százalékos volt a cigányság körében az aktivitás. De sem a szakszervezetek, sem az egyházak nem mozdultak meg a cigányság védelmében. A rendszerváltás átfogóbb változásai, az ezzel kapcsolatos kezdeti eufória, majd a kijózanodás inkább a többségi társadalom problémáira irányította a figyelmet. Ezzel nem kívánom őket-magunkat felmenteni a felelősség alól, csupán a lehetséges okokat sorolom. 1993-ban, miután az MDF-ből végleg kiszorítottak, Miskolcon megalakítottam a Polgári Kört, amely a helyi közélet fórumaként működött. Itt csináltuk az első közvetlen akciót, amely érintette a romák ügyét: csokoládét gyűjtöttünk karácsonyra a cigánygyerekeknek. De a cigányság képviselőivel már jóval korábban közeli kapcsolatba kerültem. Még ügyész koromban, a nyolcvanas évek elején szerveztünk egy életmódtábort Szendrőn, ahol ott volt például Osztojkán Béla, Horváth Aladár. Később pedig sokat beszélgettünk arról, hogy mi lesz a cigánysággal, ha a gazdaság piacosodottabbá válik. Hiszen ahhoz nem kellett különösebben elmélyülni a közgazdasági szakirodalomban, hogy tudjuk: egy ilyen váltásnak a cigányság csak vesztese lehet. Ki fognak szorulni a munkaerőpiacról. Erről nekem már a nyolcvanas évek közepétől folyamatosan voltak személyes élményeim, hiszen Miskolcon éltem, s a kohászat, a vegyipar válságának elmélyülésével először a szakképzetlen cigány munkásoktól váltak meg. Pontosan lehetett azt is érzékelni: ahogyan növekedett kiszolgáltatottságuk, úgy erősödtek fel velük szemben az előítéletek is. Egyébként most kezdtem gépeltetni azt a magnófelvételt – ez eddig csak szamizdat formában volt ismert –, amely még 1988 márciusában a lakásomon rendezett első vidéki MDF-fórum hanganyagát tartalmazza. Ezen összesen huszonketten voltunk, a fő előadó Lengyel László volt, a téma pedig „Vállalkozás, állam, társadalom”. S ebben már markánsan jelen voltak a munkanélküliség, a szegényedés problémái.
– 1993 végén a Másság Alapítvány szervezésében megalakul a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Iroda, amelynek a mai napig ön a vezetője. Ki kezdeményezte ennek a jogvédő szervezetnek az életre hívását, hogyan, milyen forrásokból működik, mire terjed ki a tevékenysége?
– Én akkor ügyvédként dolgoztam; a büntetőügyek mellett cégeket is képviseltem. Anyagilag jól megvoltam, de társadalmi értelemben nagyon is nyugtalanul éltem. Hiába, az ember negyven évén túl már nem tud megszabadulni szociálisan érzékeny énjétől. De azt pontosan éreztem, hogy én már nem pártban akarok tevékenykedni, hanem civilként szolgálni közügyeket, méghozzá lehetőleg minél konkrétabbakat, kézzelfoghatóbbakat. Ebben a lelkiállapotban keresett meg Bíró András, hogy vállalnám-e egy kisebbségi jogvédő iroda szervezését. Rövid gondolkozás után igent mondtam. Csupán az volt a kikötésem, hogy az iroda ne egyszeri ügyletre szerveződjön, hanem folyamatos jogvédelmet lásson el, s a kisebbségeket ért diszkriminációs lépések ellen lépjen fel. Azaz mi csak olyan ügyeket képviseljünk, amelyek során a polgárt etnikai, faji, vallási, világnézeti okokból vagy gazdasági-szociális kiszolgáltatottsága okán éri jogsérelem. Tehát nem kizárólagosan a cigányok jogi képviseletére jöttünk létre, de ügyfeleink 99 százalékban romák. A Másság Alapítványt öt magánszemély hozta létre: Bíró András, a cigányság ügyeivel régóta foglalkozó, azóta alternatív Nobel-díjas szakember, Éliás Sára, a köztársasági elnök mellett dolgozó jogász, Miszlivetz Ferenc szociológus, Papp Gábor szerkesztő, a Humanista Egyesület képviselője és én. Az alapítvány működteti az irodát, szervezi a forrásokat. Évekig csak külföldről, az US Aidtől, a Soros Alapítványtól, PHARE-forrásokból pályázati alapon kaptunk pénzt, s csupán tavaly kaptunk először 1,5 millió forintot itthonról. Az irodának kezdetben egy főállású titkárnője és egy rozzant írógépe volt. Ma már országos hálózatunk van, több tucat ügyvéd, szociológus, fotós dolgozik velünk – voltaképpen költségtérítéses alapon. Ez senkinek sem jelent üzletet. Inkább azért vállalják, mert hozzátartozik a társadalmi komfortérzésükhöz.
– Mennyiért és milyen időtávra vállalják pácienseik jogi képviseletét?
– Szolgáltatásunk a jogsérelmet szenvedett polgárok számára ingyenes. Minden hozzánk forduló polgár ügyét meghallgatjuk, teljes tényfeltárást végzünk, hogy az ügy olyan természetű-e, ami a mi kompetenciánkba tartozik. Ezután minden jogi fórumot végigjárunk, végigvisszük az ügyeket akkor is, ha évekig tartanak. Ez nagyon fontos szempont a jogvédelemben. Ugyanis általában nagyon sok szép deklarációt lehet hallani arról, hogy mi mindent kellene tenni a romákért. Különösen az értelmiség hajlamos arra, hogy hangzatos kijelentéseket tegyen úgy általában a cigányságért, de amikor szembetalálkoznak egy-egy konkrét üggyel, akkor leblokkolnak, elbizonytalanodnak, nem tudnak kommunikálni. Jellemző attitűd lehet, hogy sokan szeretik a cigányságot, de nem szeretik a cigányokat. A mi aktivistáink szinte sziszifuszi munkát végeznek, ám szakmailag nagyon felkészültek, szívósak, nincs olyan ügy, aminek ha jogi igazságában meg vagyunk győződve – feladnánk.
– Ez egy sajátos morális alapállás, társadalmi felelősségvállalás, aminek a jogásztársadalomban a világ fejlettebb tájain van hagyománya. Gondolok például a „szegények ügyvédje” kategóriára, illetve arra a gyakorlatra, ami például az USA-ra is jellemző. Itt a kezdő jogászok például kötelességüknek érzik, hogy a piaci alapon végzett jogi szolgáltatások mellett önként vállaljanak ingyenes jogi tanácsadást-védelmet az arra rászorulóknak.
– Nálunk más a szakmai konstrukció. Bárhová nézek, s abból indulok ki, hogy valamit nem a saját, hanem a közjó érdekében tenni kívánok a társadalomért, azok egyes tagjaiért, akkor azt tapasztalom, hogy ehhez sem az intézményes, sem a jogi infrastruktúra nem alakult ki, a szabályok is ellentmondásosak. Mondok egy kézzelfogható példát. Ha Magyarországon egy ügyvéd karitatív tevékenységet folytat, akkor ennek költségeit nem írhatja le az adójából. Az USA-ban például köteles tevékenységének egy részét ilyen célokra fordítani, de hogy ezzel egyházat, sportegyesületet vagy egy kisebbségi ügyet támogat, azt maga dönti el. Ráadásul nálunk a NEKI mint jogvédő iroda közvetlenül nem is képviselhet polgárokat a bíróságok előtt. Ezért áttételes módon kell „alkalmaznunk” a nekünk dolgozó szakembereket. Jelentkezett nálunk két jogi egyetemet végzett lány. Szerettem volna őket ügyvédjelöltként alkalmazni, hiszen csak így képviselhetnek a bíróságon embereket. Ehhez azonban a hatóságok nem járultak hozzá. Majd az Igazságügyi Minisztérium abba belement, hogy két év után szakvizsgázhassanak. De mondok mást. Nálunk az egyetemeken intézményesen nincs emberi jogi képzés. Én a miskolci egyetemen speciális kollégiumon, ingyen tanítottam egy ideig. Nagy volt az érdeklődés a politológiai-közgazdasági szakokra járó hallgatók között is. Azután változott az egyetem vezetése, s ez a kezdeményezés elhalt. Meg ez csak „partizánmunka” volt.
– Nő vagy csökken az iroda által feltárt és képviselt ügyek száma?
– Évről évre nő. De ebből nem feltétlenül következik, hogy növekvő a cigányokat ért jogsérelmek köre – bár erre is vannak jelek –, hanem inkább annak tudható be, hogy ismertté válunk, egyre többen fordulnak hozzánk.
– A kínlódások, kudarcok mellett vannak sikerélményeik is?
– Nagyon nagy sikerélményeink vannak. S ebbe nem csupán az értendő bele, hogy megnyerünk ügyeket – bár persze ez is teljesítmény, amire itthon is, külföldön is odafigyelnek. A magam szempontjából azt is rendkívül nagy eredménynek érzem, hogy a roma sértetteket rá tudjuk ébreszteni arra: ugyanolyan jogaik vannak, mint a magyar társadalom többi polgárának. S hogy ezeknek a jogoknak az érvényesítését intézményes módon, jogi úton ki lehet és ki kell kényszeríteni. Mondok egy jellegzetes példát. Bemegy egy cigány ember a kocsmába, s nem szolgálják ki. Nem azért, mert azt feltételezik, hogy esetleg nem tud fizetni, vagy mert randalírozni fog, hanem kifejezetten azért, mert cigány. Milyen reakció várható ilyenkor? Vagy megszégyenítetten elkullog, vagy bepörög, és szétveri a berendezést. Mi azt szeretnénk elérni, hogy egyiket se tegye, hanem forduljon hozzánk vagy más jogvédő szervezethez – hiszen már nem vagyunk egyedül –, s kérjen jogi képviseletet. Ez az öntudatra ébredés folyamata.
– Önök nem csupán egy-egy diszkriminációs esetet tárnak fel, egy-egy roma polgáron esett jogi csorbát köszörülnek ki, hanem olyan ügyeket képviselnek, amelyekből általános társadalmi következtetések vonhatók le, melyeknek tanulságai alapján a jogrendszer jobbítható. Van ennek intézményes formája?
– Évről évre kiadjuk magyar és angol nyelven a Fehér füzetet, amely felsorolja az általunk képviselt ügyeket. Ezt a dokumentumot elküldjük az igazságszolgáltatás, a kormány, a parlament vezetőinek, ismertetjük a sajtóval, eljuttatjuk a kelet-európai emberjogi szervezetekhez is. Ügyeink közül kezdem egy ritka pozitív példával, a pécsi Góman család esetével. Ez volt az első jelentősebb ügyünk. Az történt, hogy a fiatalember be akart menni a helyi sörözőbe egy kávét inni, s nem szolgálták ki, talán abból az előítéletből kiindulva, hogy ha cigány, akkor elriasztja a többi vendéget, zavarja az üzletmenetet. Góman hozzánk fordult, mi bepereltük a söröző tulajdonosát. A bíróság kimondta, hogy ilyen jellegű diszkrimináció nem megengedhető. Polgári perben pedig nem vagyoni kártérítésként 150 ezer forint fizetésére kötelezték a kocsmárost, továbbá kötelezték, hogy a Népszabadságban, fizetett hirdetés formájában kérjen bocsánatot ettől a cigány embertől, amiért származása miatt megkülönböztette. Látni kellett volna Gómanék arcát az ítélet kihirdetésekor. Nem valamiféle bosszú vagy káröröm tükröződött rajtuk, hanem annak nyugodt, higgadt tudomásulvétele: visszakapták becsületüket, emberi méltóságukat. Egyébként a csehországi Rokicányiban egy ugyanilyen ügyben a bíróság nem adott helyt az ottani jogvédők panaszának. Ezt azért is említem, mert időközben kialakítottunk egy kelet-európai hálózatot, együttműködünk a cseh, a román, a szlovák, az ukrán jogvédőkkel. Nemrég Kanadából jártak nálunk, éppen a cseh cigánykivándorlások kapcsán érdeklődtek a hazai helyzetről, s jelezték: a Góman-ügy precedensértékű Kelet-Európában.
– Ez happy end. S a benzidrines botrány?
– Érsekvadkerten egy gyilkosság kapcsán cigány embereket bevittek a Nógrád megyei rendőrök Salgótarjánba, s ott különböző testrészeiket – például egynek a nemi szervét is – bekenték benzidrinnel. Ez olyan vegyszer, ami a vér kimutatására szolgál. Ennek az anyagnak már a bizonyítóereje is kétséges, de az egészségkárosító, esetleges rákkeltő hatása egyértelmű. 1996-ig ezt az eljárást a magyar rendőrség alkalmazta – cigányokon és nem cigányokon – minden leírás nélkül. Mi voltunk az elsők, akik erre rákérdeztek: hol a leírás? Sőt amikor az Országos Orvosszakértői Intézethez fordultunk, azt a választ kaptuk, hogy ilyet ne is keressünk. Kiderült, hogy ilyen anyagot embereken egyáltalán nem volna szabad használni. Az ügy kipattant – ebben nagyon sokat segített a sajtó –, s két héten belül az akkori főkapitány, Pintér Sándor betiltotta a benzidrin használatát. Ezt az ügyet azért is tartom különösen jelentősnek, mert ugyan a jogsérelem romákat ért esetnél derült ki, de következményei a többségi társadalmat is érintik. Engem nagyon sok méltatlan támadás ér a munkám miatt. S mindig azt szoktam mondani a kritikusaimnak, hogy vegyék már észre: a kisebbségi jogorvoslat a többség javát is szolgálja.
– Vannak fejlemények az ibrányi „embervadászat” ügyében? Nekem úgy tűnik, az igazságszolgáltatás malmai ebben az esetben is meglehetősen lassan őrölnek.
– Ez az ügy a mai napig sem zárult le. Tíz ember 1996 februárjában Tiszakarádról – ez egy zsákfalu – elindult át a Tisza jegén fát gyűjteni. Ebben a körzetben működött a Nyírerdővédelmi Fegyveres Alakulat, akik ezen a napon is portyáztak, és célzott lövéseket adtak le a rémült emberek irányába. Volt, akit a combján értek, volt, akinek a hátát, a nyakát találták el, másokat lespréztek. Szabályos hajtóvadászat volt.
– Ki tett feljelentést?
– A sátoraljaújhelyi kórház orvosa, hivatalból, aki kivette az egyik cigány fiatalember nyakából a lövedéket. Így indult el az eljárás. A törvényesség érvényesült. Az ügyészségi nyomozóhivatal korrekt vizsgálat után az egyik rendőrt feljelentette. Ő már nincs állományban. Két erdész ellen pedig folyik az eljárás, a volt rendőrökön kívül.
– Miért tart ez ilyen sokáig?
– Ennek nagyon sok oka van. Az egész eljárás során megfigyelhető az igazságszolgáltatás összes gyengéje. Mint említettem, a sértettek zsákfaluban laknak, a területileg illetékes bíróságra, ahol a tárgyalás folyik, csak hosszadalmas kerülővel tudnak eljutni. Ráadásul pénzük sincs a költségek megelőlegezésére. Van úgy, hogy lefoglalják a biciklijüket a kompnál, a szállítás ellenében. Mivel ezzel a helyzettel tisztában voltam, beadványban kértem, hogy a bíróság menjen Tiszakarádra. Ezt a büntetőeljárási törvény elvben lehetővé teszi. A bíróság viszont elutasította. Most ott tart az ügy, hogy a hajnalban induló sértett cigányok a tárgyalási napon a folyosón órákig várakoznak. Halálosan fáradtak, éhesek. Én veszek nekik ennivalót. S valahogy úgy vannak vele, hogy örülnének, ha már az egész ügy lezárulna. Minden valószínűség szerint fognak kapni kártérítést, de csak valamikor évek múltán. Ez elég érzékletesen jelzi azt, hogy milyen helyzetek adódnak a kiszolgáltatottságból, miközben a bíróság amúgy végzi a dolgát.
– A közvéleményt talán leginkább a kiskőrösi házgyújtogatás ügye rázta meg. Ennek mi lett a következménye?
– Az történt, hogy részeg fiatalemberek kifejezetten rasszista szándékkal végigkopogtatták a helység házait. Ahol magyar ember lakott, onnan továbbálltak, s amikor egy cigány családhoz értek, anélkül, hogy a bentlakókkal bármiféle konfliktusuk lett volna, Molotov-koktélt dobtak a házra, amely leégett. Az eljárás itt is folyik '95 óta – közveszély okozása miatt. A Völgyi család viszont azóta sem kapott egy fillér kártérítést. Semmi bűnük nincs, azonkívül, hogy látszik rajtuk: cigányok. Ahogy telik az idő, persze egyre ingerültebbé válnak, keveslik, amit teszünk. De hát a tömeg ilyen.
– Egyre több ügy kapcsolódik ahhoz a társadalmi problémához, amit – némi eufemizmussal – megélhetési bűnözésnek szoktak nevezni, s ahol a sértett és az elkövető konfliktusa kölcsönös emberjogi problémákat is felvet.
– A '97-es esztendő ügyeire ez a jelenség jellemző. Azt tapasztalom, hogy ezekben az esetekben tehetetlen a bíróság, a rendőrség, a társadalom. Azt ugyanis – konkrét példánál maradva – senkitől sem lehet elvárni, hogy tűrje: folyamatosan dézsmálják a gyümölcstermését. Mivel védelmet nem kap, ezért önbíráskodik, rosszul dönt, s ennek a döntésnek a teljes ódiuma visszahull rá. Mi történt? A gazda, hogy védje a kertjét, áramot vezetett a kertjében egy drótba. A 18 éves cigány fiatalember ezt nem tudta, átmászott a kerítésen, s az áramütés következtében meghalt. A gazda lehet, hogy élete végéig börtönbe kerül. Azaz a tételes jog igazsága érvényesül. De hol itt a társadalmi igazság? Jeleztem, hogy ügyeink száma gyarapodik. Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy mi csak a jogi igazságért tudunk síkraszállni, ami persze nem kevés. De a konfliktusok hátterében szörnyű gazdasági-szociális igazságtalanságok húzódnak meg. Ezeket még érintőlegesen sem tudjuk orvosolni.
– Gyakori panasz, hogy akár vétkes a gyanúsított, akár nem, a nyomozati szakaszban a rendőrség brutálisan jár el, prekoncepciója van, s ezt etnikai előítélet motiválja. Van-e ebben áttörés?
– Az ilyen atrocitások nem csupán a cigányokat érik, persze leginkább velük szemben alkalmazza a rendőrség ezt az automatizmust. Sok esetben értünk el eredményeket. De nem tartom jónak a társadalom egészsége-közérzete, a demokratikus alapintézmények működése s általában a végrehajtó hatalom iránti állampolgári viszony megítélése szempontjából sem, hogy nekem állandóan perelnem kell a rendőrséget. A fellebbviteli hatóságok általában korrektül járnak el, s elítélik a tisztességtelen rendőri eljárást. De mit ér az elmarasztalás, ha az illető rendőr továbbra is rendőr marad? Vagy elítélik, de a bírósági eljárás alatt a falu lakossága (ez volt a fajszi ügy) – élén a polgármesterrel – rokonszenvtüntetést rendez a rendőr mellett. Azt tapasztalom, hogy a magyar rendőrség – nem a „polgárbarát” legfelső vezetésről van szó, bár sokszor ők is inkább csak hangzatos kijelentéseket tesznek konkrét intézkedések helyett – nem tanul ezekből az esetekből. Nemrég mutatta be a televízió a Szolgálunk és vétünk című dokumentumfilmet. Ebben szerepeltek vádlottként a BRFK munkatársai, akik tanúnak megidézett embereket bántalmaztak. Méghozzá oly módon, hogy sapkát húztak a fejükre, hogy ne lássák, ki üti őket. Ebben az ügyben a rendőrség végül busás kártérítést fizetett. Ennek nagy volt a nyilvánossága. S utána megkerestek bennünket más sértettek, akikkel lényegében ugyanez történt. Korábban is történtek hasonló esetek, azzal a különbséggel, hogy a kommandósok álcázták úgy magukat, hogy utóbb ne lehessen azonosítani őket. Ez volt a György-teleki ügyünk, ahol annak ürügyén, hogy tolvajokat keresnek, végigvertek egy cigánytelepet, gyerekeket, asszonyokat. Feljelentésünk alapján az ügyészségi nyomozóhivatal feljelentette a rendőröket, de megszüntették a nyomozást, mondván, hogy a tettes ismeretlen. Annyit azonban elértünk, hogy utána szabályozták: a bevetési akcióknál azonosítási számot kell viselniük a kommandósoknak. Ilyen kis lépéseket tudunk elérni. Ugyanakkor ezeknek a történeteknek van egy másik – számomra ellentmondásosnak tetsző – következménye. Hatásukra a polgárok öntudatosabbakká válnak, jobban mernek élni jogaikkal. De van egy olyan reakció is, hogy a rendőrség úgyse véd meg, célszerűbb, ha magunk gondoskodunk a magunk nyugalmáról. Most nem a cigányokról beszélek, hanem egy terjedőben lévő általános mentalitásról. Több helyen tapasztaltam, hogy az általános REND érdekében civil polgárőrségeket szerveznek. Ezek este tíz után végigjárják a falut, s aki nem tetszik nekik, azt hazazavarják. Hogy ki és mi az, aki és ami nem tetszik, azt persze teljesen önkényesen döntik el. Utána kétségtelenül csend van, nyugalom van, tehát a falu közössége még örülhet is. Én nagyon pártolom a civil kezdeményezéseket. De ezt a fajta „önrendőrséget” félem. Nem szeretnék olyan országban élni, ahol ez az erkölcs diktál.
– Az emberi jogok védelme az alkotmányban rögzítve van, csatlakoztunk többféle nemzetközi egyezményhez, amely a kisebbségi jogokat védi. A Btk.-t – igaz, a köztársasági elnök külön közbenjárására – szigorították, így a demokrata elkötelezettségű embereket mélyen sértő cigány-, zsidó-, idegenellenes cselekmények keményebben szankcionálhatók. Általában véve is azt szokás sugallni, hogy az ország demokratizálódik, a jogintézmények kiépülnek, a tételes jog is korszerűsödik. Mindez a kisebbségi jogképviseleten érdemben lendít-e, vagy csak a felületen változtat, s arra alkalmas, hogy csillapítsa a jogalkalmazók általánosabb lelkiismeret-furdalását?
– Bárhová nyúl az ember, felfeslik egy újabb probléma, amiről kiderül, hogy ez nem egy probléma, hanem ezer elágazása van. Néhány példa. Ha egy cigány embert előzetes letartóztatásba vesznek, majd utóbb kiderült hogy ártatlan, akkor kártérítés jár neki. A magyar állam fizet is, de csak a kiesett munkabér ellenértékét adja meg. Csakhogy a mi klienseink többsége munkanélküli, tehát akkor mit kompenzálnak? A jövedelempótló támogatást, ha az érintett regisztrált munkanélküli. Ezért mi most úgy szeretnénk kikerülni ebből a csapdából, hogy a nemzetközi jog előírásait vesszük alapul. Ebből két előny is származik. Kitetszenek a különbségek, eltérések – amiket, ha tényleg Európába tartunk, akkor ki kell küszöbölni, a joggyakorlatokat egymáshoz közelíteni. A másik, hogy jelezzük: ha kell, Strasbourgig is elmegyünk. Itt van például Pusoma Dénes ügye. Hat évre ítélték halált okozó testi sértésért. Ebből két és fél évet le is töltött, amikor megkerült az igazi tettes. Pusoma Dénest kitették a börtönből, azt se mondták neki, hogy fapapucs. A nevében bepereltük a magyar államot 2,5 millió forint kártérítésért. De a magyar állam az ilyen ügyekben rendkívül cinikusan viselkedik, például el se jön a tárgyalásra.
– Ilyen esetekben ki a „magyar állam”?
– Az Igazságügyi Minisztérium, illetve annak képviselője. Nem akarom az egész procedúrát elmesélni, a lényeg, hogy végre kitűzték a tárgyalást. Ám közben ennél az embernél sok minden „elszakadt”. Felakasztotta magát. A kutyája ott ült mellette, a közelébe se engedte a rendőröket, hogy levághassák a kötélről. Megjegyzem, amikor az atlantai olimpia alatt a robbantás miatt egy napra letartóztatták az egyik biztonsági őrt, az utóbb sok millió dollárra perelte az amerikai államot, s meg is nyerte a pert. Valószínűleg nem azért, mert ennyi volt az anyagi kára, hanem a méltánytalanság, az emberi méltóságán esett sérelem okán. Mi sem kívánunk mást, mint ennek a méltányosságnak az érvényesülését. Hiszen az igazságszolgáltatás is tévedhet. Ezt be kell kalkulálni. De ha tévedett, akkor a hibát kompenzálni kell. S még egy: a tévedést ne lehessen felelőtlenül elkendőzni. Én még olyan üggyel nem találkoztam, amiben, miután kiderült, hogy a bíró tévedett, utána elhagyta volna a pályát.
– Mekkora a diszkrepancia a tételes jog és a joggyakorlat között?
– Esete válogatja. De én inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy a tételes jogot is szinte minden pontján tovább kellene modernizálni, az európai normákhoz igazítani. Ez a munka folyamatban van. A Be. módosítása azonban most jelentős előrelépést hozhat. De nemcsak a tételes jog, hanem a jogi hierarchia, az intézmények kapcsolata és a felelősségi viszonyok is változóban vannak. Ez adhat okot némi bizakodásra, remélhetőleg az egész mechanizmus olajozottabban fog működni. Persze hogy mennyire tud érvényesülni a jog általános igazsága, hogy mennyire válik előítélet-mentesebbé az egész gondolkozás, az mélyen társadalmi meghatározottságú. Én jogász vagyok, hiszek a jogi igazságban. De nem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem: a történelmi-gazdasági-szociális okokból fakadó társadalmi problémákat és igazságtalanságokat pusztán jogi eszközökkel orvosolni lehet. Én megelégednék azzal, hogy jogállamban legalább annak érvényt lehessen szerezni, amit a jogrendszer előír és garantál. Mindez természetesen lassan, fokozatosan hat az emberek gondolkodására is.
– A NEKI-n kívül még alakult néhány cigány jogvédő iroda, zömében különböző roma szervezetek kebelében, de ők is úgy szoktak nyilatkozni: a munka dandárját azért önök végzik. Ennek felkészültségi okai vannak, avagy – mint cseppben a tenger – mutatja a cigány érdek-képviseleti szervezetek megosztottságát?
– Sokféle feladat van a jogvédelem terén, sokan dolgozunk benne, sokféleképpen. Én ennek minősítésébe nem kívánok belemenni. Azt a kérdésfeltevést, ami a cigányság érdekképviseleteinek megosztottságára utal – jó szándéka ellenére –, nem tartom adekvátnak. Először is hihetetlen jónak tekintem, hogy 1988-89-től gomba módra szaporodtak a legkülönbözőbb civil cigány szervezetek, egy 1992-es felmérés szerint számuk meghaladta a 280-at. Hogy ebből mennyi működik ténylegesen, abba most ne menjünk bele. Először a jelenséget szeretném minősíteni. Nagyon fontos a cigányság önértékelése, önszerveződése és érdekartikulációja szempontjából, hogy ezek a szervezetek, az összes gyermekbetegséggel terhesen ugyan, de léteznek. Van, amelyik megszűnik, a másik átalakul, helyébe új lép, új szereplőkkel, új feladatokra. Ez így van rendjén. Az pedig, hogy megosztottak, teljesen érthető. Érthető, hiszen a cigány társadalom is megosztott, nagyon sokféle csoportból, rétegből áll. Ezeknek más és más az érdekük, másként is fejeződnek ki. Ez egy természetes folyamat.
– Felfogásom szerint mást jelent a megosztottság abban az értelemben, hogy más az érdeke a kulturális-gazdasági élet különböző szintjeibe integrálódott, szakmával rendelkező, kvalifikáltabb cigány csoportoknak vagy a vállalkozó cigányságnak, mint a munka nélküli, gettóba szorított, perifériára került cigány embereknek. De csak-csak vannak olyan minimumérdekek, amelyek az egész cigány társadalmat érintik, s amelyeknek képviseletére össze kellene fogni. Csakhogy azt lehet tapasztalni – persze én ezt csak kívülállóként látom, s leginkább a médiára alapozom információimat –, hogy ezek a szervezetek kooperáció helyett rivalizálnak egymással.
– Így már jobban értem és osztom az aggályait. Hozzátéve, hogy azért ez a rivalizálás nem olyan méretű, mint aminek látszik, vagy aminek láttatni szeretnék. Persze abban, hogy létezik, igen nagy a kisszámú cigány értelmiség felelőssége. De azok felelőssége is, akik – főleg a helyi politika szintjein – rájátszanak erre a vetélkedésre, s kijátsszák a cigány szervezeteket egymás ellen. Tapasztalataim szerint azonban a cigány érdekképviselet – legyen akár jogi, szociális, oktatási természetű – kezd erősödni, kezd magára találni. Más a cigány (nagy)politizálás. Abban valóban tapasztalható az „oszd meg és uralkodj” elve. De azért ennek a kérdésnek az értelmezésénél szeretném azt is megjegyezni: miért várunk el a cigányságtól nagyobb bölcsességet, felelősséget, előrelátást, mint amit egyébként a magyar társadalom és választott képviselői produkálnak?
– Jogos ellenvetés. Csak azt lehetne hinni-remélni, hogy a cigányság kiszolgáltatottsága okán legalább szószólóik önvédelmi reflexe, belátóképessége erősebb lesz, s képesek lesznek felülemelkedni a személyes-szervezeti – akár jogosnak is tekinthető – ellentéteken a közös fellépés, a hatékonyabb érdekérvényesítés, a nagyobb nyomásgyakorlás reményében.
– Ez kívánatos lenne, de nem szabad elrugaszkodni a valóságtól. Amellett azt hiszem, hogy ez a fajta összefogás, amit hiányol, már kezd kialakulni. Én például a kisebbségi cigány önkormányzatok működésében sok kedvező tendenciát vélek felfedezni. Erre volt példa most novemberben Székesfehérvár is. Végül is nem tudták szembeállítani egymással a cigány szervezeteket. Egyébként annyi probléma van, hogy nem ennyi jogvédő vagy érdekképviselő szervezet, hanem a sokszorosa is találna magának feladatot.
– Az állam – önvédelemből meg éppen azért, mert érzékeli ezeket a többségi/kisebbségi társadalom viszonyából adódó tartós konfliktusokat – létrehoz új jogintézményeket is, amelyek kifejezetten a kisebbségek képviseletét hivatottak szolgálni. Ilyennek tekinthető-e az ombudsmani rendszer?
– Feltétlenül. Ugyanakkor a kisebbségi ombudsmani hivatal létrehozása pontosan jelzi, hogy – a jó szándék ellenére – csak félmegoldásokat alkalmazunk, hiszen az ombudsman nem indíthat pereket, nem képviselheti a sértettet. A középtávú kormányprogram kidolgozásában én is részt vettem, s felkérésre készítettem egy tanulmányt, amelyben – egyebek között – javasoltam egy diszkriminációellenes törvény megalkotását. Ebből következne egy diszkriminációellenes hivatal létrehozása, hiszen semmit sem ér az a törvény, amely a levegőben lóg. Ezt az állam tartaná fenn abból a szent ideológiából kiindulva, hogy a modern társadalmakban az állam vállalja a diszkriminációmentesség garantálását. Ha ezt az állampolgár megszegi, akkor az állammal kerül szembe. Mivel azonban jelenleg nagyon ódzkodnak mindenféle új hivatal felállításától, ezért azt javasoltam, hogy az ombudsman hatáskörét kell kibővíteni. Ám úgy tudom, hogy nem fogadták el. Javasoltam azt is, hogy nevezzenek ki a rendőrség fölé is ombudsmant, aki az általános ombudsman mellett figyelné ezeknek a testületeknek a tevékenységét. Ennek biztos lenne visszatartó ereje. De ezt sem fogadták el. Az egész helyzet hasonló ahhoz, mint amit a jogrendszer átalakításáról mondtam: akarjuk is a változásokat, meg nem is.
– Azt mondta, hogy jelentős előrelépésnek tekinti a kisebbségi önkormányzatok megalakulását: köztes szerepet töltenek be az érdekvédelem, a helyi politika és a nagypolitika között. A megválasztásuk módjával is egyetért?
– Ambivalens a helyzet… Az valóban nem tűnik a legjobb megoldásnak, hogy a nem cigányok szavaznak arról, milyen cigányok képviseljék a cigányokat. De az legalább annyi problémát vetett volna fel, ha elkülönítik a választást, és csak a cigányság választ egy-egy településen… Azt hiszem, hogy idővel, ha valóban megerősödnek a cigány önkormányzatok, akkor ki tud alakulni olyan helyzet, hogy egy-egy helységben valóban azok kerüljenek be az önkormányzatokba, akik a cigányság érdekeit képviselik, s nem hagyják megvásárolni magukat. De visszatérve az Országos Cigány Önkormányzatra, amelynek talán a legerőteljesebb a kötődése a nagypolitikához, például a székesfehérvári eset kapcsán is látni lehetett: nem mentek bele a pártok által kínált politikai csapdákba, éppen azért, mert a konkrét ügy megoldásában a helyi cigány szervezet és a Gettóellenes Bizottság összefogott. Azaz megtalálták azt a minimumot, amit az előbb hiányolt. Igaz, az OCKÖ mindig a problémák után kullog.
– Az elmúlt években többféle kísérlet történt arra, hogy a cigányság legkülönbözőbb szervezetei fogjanak össze. Itt van például a Roma Parlament példája, amely a veszekedések története. Miért?
– Mivel nem vagyok cigány, sem cigány polgárjogi harcos, nem ismerem ennyire belülről a konfliktusok okait. Én azt látom, hogy jól-rosszul, de azért működik a Roma Parlament, működnek a legkülönbözőbb irányultságú cigány vezetői révén a szervezeteik is. Azt más dimenziójú problémának tartom, hogy az állam létrehoz szervezeteket, és azután hagyja őket vergődni.
– Milyen értelemben hagyja? Elengedi a kezüket?
– Létrehozza megfelelő anyagi feltételek nélkül a kisebbségi önkormányzatokat, de a jogi-intézményi háttér sem eléggé tisztázott. Megint csak utalnék arra, hogy Magyarországon még nem működnek azok a mechanizmusok, amelyek az emberi-kisebbségi együttélést jól szabályoznák, természetessé tennék. Ezért kellene minél több konkrét jogszabály. Nem lehet olyan közeget teremteni, hogy ha a település vezetője jó ember, akkor segít, ha nem, akkor nem. Nem lehet olyan büntetőszabályokat alkalmazni, hogy ha a bíró jóindulatú, akkor méltányos ítélet születik, ha elfogult, akkor nem. Tehát minél kisebb teret kellene adni a szubjektív megítélésnek.
– Mi az, amit az állam leadhat kisebbségi feladataiból, és mi az, amit nem?
– Ez egy életveszélyes kérdés. Felvetődött, hogy a meghatározott kulturális, oktatási feladatok mellett a munkanélküliség kezelését, a szociális ügyeket is átadnák a cigány önkormányzatoknak. Ez ellen én teljes mellszélességgel tiltakozom.
– Miért?
– Mert ezzel csapdába csalják a kisebbségi önkormányzatokat. Az önkormányzat ne próbáljon azzal megszabadulni alapvető felelősségétől, hogy lead-átad feladatokat. Nem a decentralizálás ellen vagyok, hanem az ellen érvelek, ha szegénységi csapdákat tartósítanak. Gondolja meg, hogy milyen helyzet alakulhatna ki egy faluban, ha a közmunkákat és a szociális segélyeket a cigányok önmaguk között osztanák fel. Ez állami és önkormányzati feladat. Szerencsére a romákat sem kell félteni, e tekintetben nagyon egészségesen működnek az ösztöneik, s nem egy kisebbségi önkormányzat köszönettel, de visszautasította ezt a lehetőséget. Nemrég részt vettem a kisebbségi ombudsman meghívására egy olyan „panasznapon”, amelyen a cigány kisebbségi önkormányzatok képviselői mondhatták el gondjaikat-bajaikat. Kiderült például, hogy még a jó szándék ellenére is milyen durván bele lehet tiporni a romák személyiségi jogaiba. Az történt, hogy az egyik községben aláírattak cigányokkal papírokat, hogy ők romáknak tartják magukat, azért, hogy az iskolákban a fejkvótákat le tudják hívni. A szándék nemes: az állam ennek alapján szeretne a cigányság számára minél szélesebb körű oktatást biztosítani. Nos, felállt egy cigány ember, és azt mondta: kikéri magának, hogy őt csak azért, mert cigánynak született, ilyen módon megkülönböztessék. Ő ki tudja fizetni a gyereke után az oktatási költségeket, meg tudja venni a tankönyveket, őt ne vegyék egy kalap alá azzal a cigánnyal, akinek sajnos nincs munkája. S valóban: ha diszkriminációmentesen akarnák kezelni ezt a kérdést, akkor nem a származás alapján járna támogatás, hanem annak alapján, hogy ki milyen élethelyzetben van, teljesen függetlenül attól, hogy cigány vagy nem cigány.
– Vagyis tiltakozik a pozitív diszkrimináció ellen is?
– Igen. A leghatározottabban tiltakozom. Az esélyek egyenlőségét nem ezzel kell megteremteni, hanem az általános jogrendszer fejlesztésével, az intézmények nyitottságával, a társadalom nevelésével.
– De akkor például az iskoláztatásnál, a cigány értelmiség kinevelésénél hogyan tud segíteni az állam?
– Ez az egy terület, ahol azért hajlok a kompromisszumra. Ide pályázati rendszer kell. De a mechanikus alkalmazásokkal, kvótákkal, azzal, hogy kimondják: de igenis tíz százalék cigány hallgató legyen az egyetemeken, azzal nem értek egyet! Ez is diszkrimináció. Tavaly meghívtak egy strasbourgi tanácskozásra, s az Európa Parlament éppen akkor döntött a diszkriminációellenes törvényről. A vita során ott is igen élesen előjött ez a kérdés, s végül az az álláspont jegecesedett ki, hogy a pozitív diszkrimináció is diszkrimináció. Aminek az eszközeit csak nagyon szőrmentén, a lehető legdemokratikusabb körülmények között, illetve vészhelyzetekben lehet alkalmazni – de mindig igen széles társadalmi ellenőrzés mellett. Mert ha nem így teszik, akkor csak visszaüt.
– Beszélgetésünk során utalt rá, hogy élesen különválik a cigány érdekvédelem és a cigány politizálás. Mi a véleménye arról az új kormányzati javaslatról, amely a választójogi törvény módosításánál kisebbségi – így cigány – képviselőket is juttatna a parlamentbe?
– Nem ismerem a részleteket, így például azt sem tudom, hogy mit javasolnak a választás, a delegálás módjára. Ha listás lesz a választás, akkor például hogyan akarják azt megvalósítani, hogy romák kerüljenek be a T. Házba? Kvótákkal? Kijelöléssel? Mi lesz a procedúra? Az egész kérdéskör meglehetősen problematikus. Képtelenség, hogy miközben az alkotmány előírja a kisebbségek parlamenti képviseletét, erre eddig csak félmegoldások születtek. Ugyanakkor például a rendőrségnek – a mindenkori belügyminiszter személyében – van állandó képviselete.
– Nem jelentene áthidaló megoldást, amit korábban jó néhány cigány szervezet felvetett: alakuljon egy cigány párt, s ők induljanak a választásokon?
– Nem. Ezzel alapvetően nem értenék egyet. A pártoknak ugyanis nem szabad, nem volna szabad etnikai alapon szerveződniük. A pártoknak más a funkciójuk. A cigányság politikai-ideológiai alapon sem homogén csoport. Milyen alapon lehetne azt mondani, hogy a cigányok a cigány pártra szavazzanak? S ha az egyik cigány csoport ezzel a párttal rokonszenvezik ideológiája, értékei, programja alapján, a másik meg amazzal, akkor hogyan válasszon? Szabad-e beszorítani őt a cigány párt gettójába? Nem jelentene-e ez is diszkriminációt? Szerintem azt jelentene.
– De akkor hogyan kerülnének be a pártokba, illetve a pártok képviseletében a parlamentbe például a cigány kisebbségek?
– Úgy, hogy egy-egy párt szövetséget köt egy-egy cigány érdekképviselettel, felkér egy-egy ismertebb cigány személyiséget, s vagy elindítja egyéni jelöltként, vagy listán jelöli. Még mindig ez a megoldás tetszik a legdemokratikusabbnak, a kevésbé diszkriminatívnak. Vagy „egyszerűen” csak elindít egy párt egy cigány származású jelöltet, mert az a legalkalmasabb. Nem?
– Azért vannak arra utaló jelek, hogy megindult egyfajta vetélkedés a pártok között a cigány szavazatokért. Ha rosszindulatú vagyok, akkor azt mondom, hogy a számosságuk okán. Ha jóindulatú, akkor azt feltételezem, hogy azért, mert vállalni akarják a cigányság érdekeinek (is) a képviseletét…
– Kevés kérdésben van Magyarországon konszenzus az emberek között, de a cigányellenességben sajnos van, úgyhogy nagyon szőrmentén bánnak a pártok ezzel a cigányszavazat-kérdéssel. Mert nem tudják oldani a kisebbségi-többségi képviselet ellentmondását.
– Lehet olyan tisztességes ajánlatot tenni, ami használ a kisebbségnek, s nem árt a többségnek?
– Szerintem ami használ a kisebbségnek, az használ a többségnek is. De nem igazán látom, miként gondolkoznak minderről a pártok. Lehet, hogy valóban csak egyfajta szavazatmaximalizálás befolyásolja a kampányukat.
– Erről egyik politikai erő sem konzultál önnel?
– Nem. Amióta kikoptam az MDF-ből, kínosan ügyelek rá, hogy közéleti emberként, jogvédőként, kisebbségügyi polgárjogi aktivistaként jelenjek meg a nyilvánosság előtt. Én szakmai közegben élek, itt is akarok maradni. Mert azt tapasztalom, hogy ha az általam képviselt problémákat nem kisebbségügyi kérdésként próbálják oldani, akkor az csak félrevisz. Jellegzetes példája volt ennek most a székesfehérvári kilakoltatásokhoz kapcsolódó vita, ahol végül is olyan kompromisszum született, hogy el lehetett kerülni a politikai konfrontációt. Jól lehetett látni, hogy első körben minden párt magának akarta kisajátítani a jó megoldás keresését, azután nagyon hamar rájöttek: akkor járnak el helyesen, ha csillapítják az indulatokat, s egyezkednek. S bár az ügy kapott pártgellert, végül is visszaterelődött arra a szintre, ahol keresni és találni lehet kompromisszumos megoldást.
– Szomorú, de a miniszterelnöknek is volt a székesfehérvári ügy kapcsán egy legalábbis kétértelműnek minősíthető kijelentése, amikor hangsúlyozottan a többségi érdekek figyelembevételére emlékeztetett. Ha ezt a kijelentést dekódoljuk, akkor meglehetősen előítéletesnek tetszik, rájátszik-ráhangolódik egy többségi elvárásra.
– Egyetértek, bár azt hiszem, hogy ez a miniszterelnöki üzenet nem annyira a cigány embereknek, mint a közvéleménynek szólt. Szomorú, hogy Magyarországon ezzel a módszerrel egy politikus rokonszenvet tud kiváltani. Más kérdés, hogy egy miniszterelnöknek szabad-e ráhangolódnia egy ilyen társadalmi elvárásra, ki kell-e elégítenie ezt a várakozást. Egyébként én azt hiszem, hogy a kormányfő üzenetét „nyugtatásnak” szánta úgy általában a közvéleménynek, miközben szembenállását is megfogalmazta. Ez jelzi, hogy már megkezdődött a kampány…
– Holott ez a kormány valóban megpróbált tenni valamit a cigányság felemelkedése érdekében?
– Igen, s én ezt nagyra becsülöm, még akkor is, ha ez a kormányprogram nem minden részletében kidolgozott. De Kelet-Európában először jelezte egy kormány, hogy átfogó, hosszabb távú cselekvéssorozattal kíván segíteni a cigány kisebbségen. S ez példaértékű. Akkor is, ha külső elvárásokhoz igazodva tették, akkor is, ha díszdoboznak szánják az EU-csatlakozás mellé.
– Szakmailag milyen ez a program?
– Én igazából csak a diszkriminációellenes részéhez tudok hozzászólni, mert ennek az előkészítésében vettem részt. Jeleztem már beszélgetésünk során, hogy készítettem egy tanulmányt, amelyben a már felsorolt javaslatok mellett – egyebek között – felvetettem: le kellene választani az ügyészségi nyomozóhivatalokat az ügyészségről, s önállóan, külső kontrollszervezetként működtetni például a rendőrség ellenőrzésében. Javasoltam a jogharmonizációs bizottság megszervezését, amely részben az EU-kapcsolódáshoz szükséges, részben azt nézte volna át, hogy a hazai jogszabályok mennyire illeszkednek egymáshoz. Napi munkám során tapasztalom, hogy – például a rendőrség is – belső utasítások alapján dolgozik. Ez nem fér össze az átfogóbb jogi szabályozással. Kezdeményeztem azt is, hogy Magyarországon hozzanak létre konfliktuskezelő központokat. Nem álmodozó értelmiségieket, hanem szakembereket, akik a helyi konfliktusok esetén segítenek a feszültségek oldásában, úgy, hogy bevonják ebbe az önkormányzatot, a pedagógust, a rendőrt, a sértettet és így tovább. Ezt központi és helyi finanszírozásban lehetne menedzselni. Ilyen válságkezelést végez Horváth Aladár jogvédő irodája, és mi is foglalkozunk ezzel. Ez tényfeltárást is jelent, meg konfliktuskezelést is. Én egyébként egy átfogó felmérés elkészítését is szorgalmazom: tényszerűen fel kell tárni, hogy milyen ma a cigányság helyzete, foglalkoztatása, képzettsége, szociológiai összetétele stb. Vannak ilyen kutatások, de ezek nem kerülnek a döntéshozók elé.
– Elfogadták a javaslatokat?
– Ez utóbbi félig-meddig bekerült a programba mint eljövendő tennivaló. Pedig ezt folyamatosan lehetne már ma is végezni.
– A kormányzat a kultúrában, az oktatásban, a foglalkoztatásban külön is támogatni kívánja a roma társadalmat. Erre jött létre a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány?
– Ennek az alapítványnak az alapgondolata Bíró Andrástól származik, de a kormány felkarolta a javaslatot. Az alapítvány közpénzből működik, a támogatásért pályázni lehet. A mi jogvédő irodánk 1,5 millió forintot kapott. Úgy tudom, hogy a többi cigány jogvédő szervezet is ugyanennyit kapott. Az alapítvány egyébként elsősorban a vállalkozóvá válást, az agrárterületeken a cigány munkaerő mobilizálásának elősegítését tekinti fő céljának.
– A központi programok közül talán a közmunka intézményének újbóli bevezetése tekinthető a legeredményesebbnek a cigány munkanélküliség kezelésében?
– Valóban sokat segít. Az az egyetlen probléma, hogy a túlélést segíti, s nem ad perspektívát. Szerintem az lenne a kívánatos, ha kiszélesítenék, értelmessé tennék a közmunkát. Az nagyon demoralizáló, ha egyik héten közpénzért kiásatnak egy árkot a munkanélküliekkel, a másik héten meg betemettetik. Fontosnak tartanám azt is, ha a közmunkára fordítható pénzek egy részéből átképző tanfolyamokat szerveznének. Ez segítené a cigányság integrációját. Megadná a méltóságát. Jelezné, hogy szükség van a munkájára.
– Talán a gazdaság általános jobbléte segíthet a cigányságon is. Úgy látom, nagyon csóválja a fejét. Nem ért egyet ezzel az óhajjal-feltételezéssel?
– Van nekem egy nagyon kedves barátom, Bereményi Géza; igaz, személyesen nem ismerjük egymást. A Nyugati pályaudvar című írásában – ezt ugye Cseh Tamás énekli – azt mondja, hogy megyünk Nyugatra. Teveháton bandukolnak férfiak, nők, gyerekek. A képzeletbeli pályaudvaron ott áll Sir Laurence, az ENSZ-megbízott, s azt mondja a kelet-európai, romantikus Ecsédinek, hogy csak most nem elgyöngülni. Most nem megy mindenki Nyugatra, de majd visszajövünk értetek… Én azt hiszem, hogy ebben a kérdésben nemcsak a közgazdasági racionalitásnak kellene érvényesülnie, hanem a morálnak is. Lehet, hogy a végén még szocialista leszek a szó valódi értelmében, de nem hiszem, hogy nekünk végig kell járni az egyszer már végigjárt kapitalista fejlődési utat. Nem hiszem, hogy amikor nézzük, ki hogyan bandukol ezen a Nyugat felé vezető képzeletbeli úton, akkor tudomásul szabad venni: nagyon sokan vannak – cigányok és nem cigányok –, akik, ha így folytatjuk, sosem léphetnek rá erre az útra.
1998/1.