Mert zuhansz, abba kapaszkodsz, amit érsz: |
hitbe, szeretetbe, szerelembe. |
Ingsz és rengsz. Hull rólad a cifra penész, |
domborul ki alóla az eszme. |
S mostmár látod, micsoda meredély ez, |
sziklával, köddel s hullákkal is tele; |
ide leszédülsz, és mire fölébredsz, |
nem te éledsz csak a halál szele. |
|
Lásd, sorsod ez: e förtelmes zuhanás, |
jaj, azt se tudva, mikortól-meddig. |
Azt se tudva, utána virrad-e más, |
és a mélyt éred el vagy a semmit? |
Csak azt érzed csak úgy, mintha álmaid |
közben ádáz szemmel körbe-nézel, |
hogy szétkergesd a rémület árnyait, |
és nem bírsz a szörnyek seregével. |
|
S hitbe, barátságba, szerelembe kapsz, |
ahogy mind lejjebb nyel a sötétség, |
de nem érzed csak a kőtorok csupasz |
falát s szíved esdeklő verését. |
Igy buksz tovább, te áldott, te átkozott, |
egyre megadóbban immár, széttárt |
karokkal, mint a lesújtott angyalok, |
átszelve a véred szakadékát. |
|
|