Csöndesen élnek

Csöndesen élnek a dália-kertben.
 Sárga a házuk a domb tetején.
Sárga a dáliák csillaga, állnak
 s ringnak, ha szél kavarog magasan.
Csirke fehérlik a drótkerítés közt,
 deszka-palánkban a két szőke malac;
rossz kocsi zöttyen a mély homok-utcán:
 barna ló, vén paraszt, buggyan a por.
Görnyed az ól fölé szürke apám, és
 olvas anyám eper árnya alatt.
Arca a ráncok bronz hegye-völgye,
 csillog az orrán a tört szemüveg,
s csillog fejükre a tejszínű felhő:
 úszik a kékben, csont-néma hajó.
Végtelen ég. Anyám néha elájul.
 Lába, ha ébred, már csak tapogat
ezen a földön. Apám keze puffadt.
 Nézi s mutatja, hogy nézzem a bőrt.
Alkonyodik. A nap roncsain állnak:
 leng az akác, inog és dül az árny.



Hátra Kezdőlap Előre