ha boldog lehetnék, nem bánnám, |
|
így szólítom meg: öregapám. |
Éjfél. A villany egyre sárgább, |
|
Megtanultam, hogy a szívemben |
csak a hűségnek adjak utat, |
másként hiába szöksz: a kegyetlen |
rögök kikérik áldozatukat. |
|
Ki kell a szél markából tépni |
a ház ajtaját meg a fejed: |
én földi vagyok, a csillag égi, |
|
Hányszor lestem a mozdulatlan |
s hányszor nem éreztem magamban |
|
Csitriből asszony, kamaszból férfi |
lesz, de tudjuk-e biztosan, |
miért érdemes forrni-égni, |
míg a mi napunk is lezuhan? |
|
Az éj-bálványt mindig úgy néztem, |
hogy alig vártam, míg ledűl. |
Kamillák bújnak össze a réten, |
csak a hold dermed egyedül. |
|
Lombokból-öntött csönd-tó. Az |
nyüzsögnek a sötétség holdas |
|
Boldog csak úgy lehetek, hogyha |
Itt csillog a hóesés bokra, |
mint álombeli tej-hegyek. |
|
|