Dunaharaszti

Ott nőttem én föl a silány
 dombok alatt,
ahol burjánzik a csalán
 meg a tarack.
Nem ásított rám úrias
 család, szoba;
csak komor apám vasutas,
 szűk otthona.
s a szomszédoktól savanyú
 ítéletek:
hogy vad a Tornai-fiú,
 utcagyerek.
Bizony, nem is volt ez a vád
 vak-rágalom:
úgy virultam, mint a katáng,
 kint, szabadon.
Ha elkapott zivataros
 természetem,
verekedtem a gizgazos,
 rossz telkeken;
estelente forró-szavas
 kalandokat
meséltem a lányoknak az
 eresz alatt,
a fiúk közt én voltam a
 bandavezér,
mert nem nyílt másban akkora
 hiány s szeszély,
mint bennem, aki e határ
 kiserdein
álmodtam meg gyönyör-sóvár
 törvényeim.
Testem ez az akáctövis-
 védte homok
és ilyen lettem belül is:
 tüskés, konok
és tűz-beszédű, amilyen
 csak az lehet,
akinek ősökről üzen
 nád és sziget,
a Duna-hullám szívemen
 átháborog,
ha indulatom eleven
 tüze vagyok,
s ha visszazúdít az idő
 Harasztiba,
belémhasít a temető
 gyökér-szaga,
a homokbánya megnyílik
 lábom alatt
s a fák mellemre szögelik
 országomat.



Hátra Kezdőlap Előre