Kislányok kórusa

Az irigy fák lehajoltak
és szétömöltek:
lombosak lettek a városok
és a tornyok is zöldek.
Én a lépcsőtökön álltam
és megköszöntem,
hogy ez a ház is fölbukik
ebben a nedv-özönben.
Hónaljamig ért az ár,
forgott és habzott,
míg a két ajkadon
nem értem partot.
Az alsó nem málladozott,
nem remegett,
a fölső valami egészen
más fémből lehet,
mert ahogy hozzáértem,
rögtön ráocsúdtam,
hogy nem parton csúszunk,
hanem alagútban
és merev sötétben,
dörögnek a vonatok.
Add ide a kezed; távol
villanykörte vicsorog:
add ide, hadd vegyelek
a hátamra, elviszlek oda,
bár hajad rácsában
fönnakad az éjszaka,
ahogy az a fehér-pettyes ló
sem tud kimászni a tóból,
látod? Ezért hiába a sok
zene, szálló bor,
s odább kell állnom;
a Duna sem tud visszahozni.
Nyárfa-ing a mellemen,
bokámon agyag-zokni.
Merengnek a szilaj kövek!
Minden ének megdermed.
Szétomlik meleg kontyod,
hej, pedig nem érdemled.
Nézd, a kislányok
az erkélyen éjszakáznak,
nevetnek, úgy lesik
szagos gyökér-ruhámat.
Nevettek, aztán énekeltek:
emlékszel még erre?
Halvány ing volt az ölükön,
gyöngy-szemük ferde.
„Pillangó száll a hangunkból,
amikor dalolunk”, ezt éneklik.
„Pillangó száll a torkunkból,
amikor dalolunk: jaj, de tetszik.
Pillangó száll a nyelvünkről,
mikor énekelünk:
a felhők hullnak, mint a pernye,
az ég, az ég kiderült.
Pillangó száll a torkunkból
s hajunk rácsába ütközik
a zömök éj, mikor
dalolgatunk hajnalig.”
Jaj, de tetszik, hogy ezt éneklik,
hallod? a zöld hab felett.
Az irigy fák lehajolnak,
tollukkal szétömlenek.
Pillangó száll a testükből,
látod? Énekeljünk velük.
A halál csak a ruhánkat találja,
amikor leüt.



Hátra Kezdőlap Előre