És mikor benyitott a fehér szobába, |
egy könyv volt a szürke csontfésű ágya. |
|
És megfogta, hogy fölemelje, |
de csak kapaszkodott a könyv-perembe. |
|
Belenyúlt a vízbe: és a víztükör |
szilárd volt, mint a vas. |
|
S a máskor hajlékony égitestek |
mozdíthatatlanok és feketék lettek. |
|
A kutya szaladt és megmerevedett, |
amint ránézett, a lába előtt. |
|
És a fákhoz is hiába közeledett: |
kemények lettek tőle, mint az üveg. |
Színtelen, átlátszó és hideg |
|
és húsa kopogó lett, mint a csont, |
mint a száraz bőr, mint a járdák. |
|
csak nézett hócsipke-szemmel, |
fejében már színes kristály volt az agy: |
jéghideg oktaéder-daganat. |
|
Az idő nem nőtt és nem fogyott, |
nem fénylett, nem borult: szikla-szarvait |
meresztette föl, föl a napig, |
hol már csak sápadt hab volt. A hab |
fölött kék rés: kék tenger |
és az alvadtvérszínű nap. |
|
Egy kvarc-diófa megingott |
és elvágódott: kékes-zöld szilánk-halak |
és ragyogó szálkákra hasadt. |
|
Rózsaszín sugárzás. Aztán a |
rózsaszín helyén fölszállt a sárga. |
Elfordult: körbeszélesedett, |
mint a tölcsér és kialudt. |
|
És egy nő lebegett mögötte, |
mint a fény-tölcsér szülötte, |
fekete sörényű nő, olyan fehéren! |
piros mellbimbóval a szikra-jégen. |
|
Énekelni kezdett és énekelve |
belemerült a zúzmara-kertbe. |
izzani kezdett, mint a parázs. |
Madár röpült föl, körözött: |
és minden fa zöld lett, tiszta-zöld. |
|
karját nyakába kulcsolta, halvány |
ölét törzsének feszítette, arcát arcára, |
haja betakarta, mint izgága |
bokor, mint a zápor, verte a szája. |
|
mozdulni tudott: forró lett a teste. |
Tavaszi olvadás kristály-agyában, |
csillogás nőtt a szemében, |
|
Az eleven gyöpön nyelvét féktelen játszó |
kedvvel a gyöngy-fogak közé mártotta |
s a lány combjaiba fonta; |
aztán az egész kert lobogni, |
csattogni kezdett, mint nagy piros zászló. |
|
|