Tavaszi holdtölte

1
JOBB VOLNA NEM ÉLNI

Ló szöktet át zöld csillagon,
nyugatra billen árnya:
a földet emlékül hagyom
egy szép halforma nyárra.
A megrepedt felhőkön át
lassan bugyog a holdlé:
betört, lakatlan koponyád
máris egy vézna póké.
Jobb volna nem élni, de hogy
pusztuljon, aki holtan
röptet a fején kalapot
a tükörvárosokban?
Egy szivarozó katona
füstölve száll az égen:
idegen fogak hegysora
őrzi minden beszédem.

2
FÖLZUHANÓ SIRÁLYOK

Te szívbeloccsanó zene:
fölzuhanó sirályok,
csak szárnyat nyitni kellene,
de semmit sem csinálok.
Ó, félelmetes seregek:
a szélben ezüstnyárfa,
Rózsika inget tereget
egy gyermekkori vágyra.
A földbe krumplinak bujok:
lehettem volna ember.
Ingnak a kesztyűk és padok
a tejföl-puha gyeppel.
Szerelmünk nem volt hegyitűz,
csak íny, csak illat és bőr,
de becézz, simogass vagy üss:
boldog vagy büntetésből.

3
REGGEL, FÜGGÖNY HULL

Csak egy tükörbe nézz bele,
a többit is szeretnéd.
Szakad a semmi gyíkfeje,
tépik kislány-kezecskék.
Egy ág bejött az ablakon.
Ordíts rá: ne bánts, menj ki!
De lehet-e, mint a barom
egy lepkét nem szeretni?
Szivem, mit akarunk, szivem?
Rózsatő lesz a hátam.
Béka tapos az istenen,
hogy sír a kék mocsárban.
A vázában rajongva áll,
pattog-villan a barka:
reggel, függöny hull, fény-dagály,
vonat gördül szavadba.

4
HÉT BÁLVÁNY KÖZÖTT

Az eget befujták a nők
havasra és pirosra:
selyempapiros-levegőt
gyömöszölsz mellkasodba.
Gyakran inog a mennyezet,
megtántorul a kályha;
vadássz a ködfoltok felett
lakó vörös madárra.
Krokodil-pofájú vihar
a füsttengert kiissza:
ragyog megkövült ég-taraj
gyerekes titkainkra.
Hét bálvány között evezek
a vízre loncvirág dűl.
Itt állt, de fölbukfencezett
a féllábú világűr.

5
JÓZANODÁS ÉS BÓDULAT

Surranj, pilóta-nép, tovább,
rövid az év póráza;
a tavaszt álszent ibolyák
feszítik keresztfára.
Felhőbugyrokká változom:
narancs és tragikus-kék
bojtok simuló falakon,
lent harangos völgy: húsvét.
Hűs sziromtetők omlanak,
lendül helyükbe másik:
józanodás és bódulat
virítja orgonáit.
Hogy meddig szaladsz, nem tudod,
csak moccanni lehessen;
hernyó-szőrű pillanatok
csiklandozzák a testem.

6
A KÖRTEFA MEGINDUL

Kint állsz, míg megcsókol a dér,
hogy gondolkozz: miért vagy?
A mennybolt kabátot cserél:
hazugság minden évszak.
Üveggel rakott szekerek
csörömpölve borulnak,
vastag esőkön át megyek,
csak a remény búcsúztat.
Szerettem volna játszani
tökéletes hajaddal,
ó, irgalom fegyverei:
a szomorúság meghal.
Szépség ellen és szenvedés
ellen nincs más segítség:
a körtefa megindul és
szétszórja habos ingét.



Hátra Kezdőlap Előre